A VESZEDELMES

DANELLE HARMON

Ismerje meg Lord Lucient!

A család feje, a sötét és veszélyes Blackheath herceg azzal tölti idejét,

hogy beleavatkozik mások életébe, s közben nem gondol arra, hogy
feleséget szerezzen saját magának. De azt elismeri, hogy a kivételes Eva
de la Mouriére felkelti érdeklődését. Melyik elszánt férfi ne lenne kíváncsi
a lángvörös hajú szépségre, aki megjelenik a hálószobájában, és azt
követeli, hogy szeretkezzen vele? Ez a forróvérű asszony szeretőnek
nagyszerű lenne - menyasszonynak talán kevésbé. Eva tisztában van vele,
hogy Lucien az oka minden nemrég történt balszerencséjének, de a férfit
nem tudja megalázni. Legnagyobb árulója azonban a saját szíve. Lucien
csábító hatalmának nem képes ellenállni, s úgy vágyakozik a férfira, mint
addig még senki másra. Ellen kell állnia a gazfickónak, de meddig tudja
megtagadni saját szenvedélyét - vagy meddig bír ellenállni Lucien
kibontakozó, valódi szerelmének - az áskálódó család ellenében, mely
sikeresen próbálkozik kettejüket házasságra kényszeríteni.

Alexandra
© Danelle Harmon
A könyv eredeti címe: The Wicked One
Eredetileg kiadta: Avon Books
Fordítás: Oberon Bt. - Végh Orsolya
A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei, valós - élő vagy meghalt -
személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve
©Pécsi Direkt Kft.
Minden jog fenntartva.
ISBN: 963 368 267-3
1
Magyarországon kiadja: Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Tel.: 72/517-800

2
 ELSŐ FEJEZET
Blackheath-kastély
Berkshire,
Anglia 1777 tele

Közeledett. A sötét hálószoba baljósan nyugodt volt. A nő odakintről,

halványan bár, de hallotta az éjszakai szél süvítését a kastély tornyai
körül. A magányos gyertya lángja forgott és kavargott a téli huzatban,
melynek sikerült láthatatlanul besurrannia az ólmozott ablakkereteken át.
Valamely mély, ősi ösztönnel érezte a férfi jelenlétét. Tudta, hogy megér-
kezett, és most közeledik. Aztán, a szél és saját szívdobogása miatt alig
észrevehetően, meghallotta a lépéseket. Az ő lépéseit.
Az ősi torony csigalépcsőin jött felfelé.
Érzékei fokozottan működtek. Szívdobogása felgyorsult. Lábát
keresztbe vetve ült a hatalmas ágyon a sötétben, súlyos szoknyái a csípője
körül mozogtak. Határozott tudattal fogott fel minden érzékelhetőt: a
jeges levegőt a bőrén azt, ahogy a finom vászonlepedő az alsószoknya
alatt csupasz lábához ér... ahogy az ágy melletti magányos gyertya az
izgatott várakozásban összezsugorodott. A pisztoly markolatát simogatta,
élvezve annak vigasztaló súlyát a kezében. Lélegzete, mely vastag
ködként ült meg tüdejében, apró, csendes kipárolgásokkal kavargott a
levegőben. Feszülten várt. Mint az áldozatára lesújtani készülő tigris.
Most már bármely pillanatban...
Igen, itt volt. Lépéseinek zaja gyanútlanul közeledett szobája felé, már
hangosabb volt, mint a kinti szél, mely a társául szegődött, mióta egy kö-
tél és saját ügyessége segítségével megmászta a mellvédet és az
ablakpárkányt, azokat a falakat, melyek az ágyúgolyóknak - e középkori
ostromlóknak - is ellenálltak a polgárháború alatt, de őt, a haragos és
elhatározott asszonyt nem voltak képesek kívül tartani.
Egy bizonyos szándék vezette. Egy dolog miatt jött, és anélkül nem fog
távozni. Ez a férfi egyszer már bolonddá tette ördögi mesterkedéseivel, s
ez majdnem a francia udvarnál betöltött pozíciójába került, de veszélybe
sodorta a párizsi amerikai kontingensnél betöltött rangját is, ahol
mindnyájan azért dolgoztak, hogy biztosítsák Franciaország támogatását
az amerikai szabadságharcban. Keményen megdolgozott azért, hogy
kivívja magának a tiszteletet és a megbecsülést a férfiak által uralt
politikai színtéren, ez a férfi mindezt veszélybe sodorta - de most eljött a
bosszú ideje.
Méltó és veszélyes ellenféllel állt szemben, aki a leggyilkosabb
párbajozok egyikének hírében forgott Anglia-szerte. Ravaszságával
alapozta meg hírnevét. Már fiatal korában hatalmas támogatást szerzett a
vele egyenrangúak között, idősebb embereket irányított céljai elérése
érdekében, amikor fiatalsága akadályt jelentett. Baljós személye állt a
franciaországi brit kémszervezet mögött, vagy legalábbis kapcsolatban
volt vele - azzal a kémszervezettel, mely mindig egy lépéssel lemaradt az
amerikaiak jól kigondolt terveinek megakadályozásától. Épeszű ember
nem kívánt volna Blackheath hercegének ellensége lenni. Főleg most,
hatalma teljében...
3
 A nő szerelmesen szorongatta a pisztolyt. A férfi most nem fog
győzedelmeskedni. Ó, nem. Meg fogja lepni.
És ő - lassú, macskaszerű mosolyra görbültek ajkai - nemének ravasz
felsőbbségével rendelkezik.
A férfi most megállt a zárt ajtó előtt. A nő szemei összeszűkültek,
kiegyensúlyozta a kis fegyvert. A kilincs megemelkedett. Egyszer-kétszer
végighúzta nyelvét az ajkain, vére morajlani kezdett, mosolya várakozóvá
vált. Mereven figyelte a felemelkedő vékony fémdarabot. Szemét le nem
véve róla, szabad kezét kinyújtotta és megmarkolta az üveget, amit
ellopott. Aztán felemelte a fegyvert, lepillantott a karjára, és a pisztolyt
pontosan oda irányította, ahol a férfi szívének kell majd lennie, amikor
belép az ajtón.
Lassú sóhajtással nyílt ki az ajtó, halvány fényt szórva a hideg,
homályos szobába. Odakint a szél morgása és fütyülése hirtelen
hangosabb lett. Veszélyérzet járta át a nő csontjait, minden idegszálában
az sikított. Ott állt a férfi, viaszgyertyával a kezében, magas alakját
hátulról megvilágította egy falon levő fáklya.
Ujjai reszkettek a ravaszon, lélegzete elállt a férfi pompás látványától:
Mosolytalan, sátáni arca ragyogott a gyertya pislákoló fényében, a
narancssárga láng kiemelte büszke arccsontjait, a finom metszésű szájat
a kemény, szoborszerű ajkakkal, a lenyűgöző arcélet a nemes homlokkal
és a borotvaegyenes orrot. Haja sötétje beleolvadt az őt körülvevő
sötétségbe, nem rizsporozta és hajkenőcsözte, a vastag, fekete
hullámokat hátrafésülte a homlokából, és tarkójánál egy bársonyszalaggal
kötötte meg.
Most a nőt figyelte. Pillantása nyugodt és halálos volt, mint a
támadásra készülő kobráé. A gyertya pislákolt a kezében. A halvány fény
hiába próbált meg lágyságot keresni az arcon, mely olyan rideg és
könyörtelen volt, mint a kőfalak, melyeket a nő megmászott. A kis
fénynyaláb hamarosan feladta a küzdelmet, és ijedt rettegéssel zsugoro-
dott össze, a viasz könnyként folyt végig a hosszú gyertyán. A nő mosolya
fenyegetővé vált.
- Ó, kegyelmes uram! Már vártam önre. Látja -mondta
természetellenesen nyugodt hangon, és felemelte a bájitalt. - Találtam a
páncélszekrényében egy kis üvegcsét, és mivel még egy hibát nem
engedhetek meg magamnak, ön - akár tetszik, akár nem - meg fogja
kóstolni a távozásom előtt.
Egy hosszú pillanatig a férfi tökéletesen nyugodt maradt, arckifejezése
semmit sem árult el abból, mi zajlik a kifürkészhetetlen fekete pillantás
mögött. Aztán ajkai halvány mosolyra húzódtak, amint a gyertyát letéve,
az ágy felé indult. Őfelé.
Az ajtó lassan magától bezáródott mögötte. A nő egyensúlyba hozta, és
lövésre készen tartotta a pisztolyt. Még a baljós csattanás sem késleltette
a férfi közeledését, a félelemnek a szikrája sem jelent meg az éjsötét
szemekben. Alakján az egyedüli világos rész a nyakkendője volt, mely az
álla alatt kibuggyanó gyöngyöző fehér forrásként kihangsúlyozta annak
sötét színét, gőgös önteltségét, az állát keretező tintaszerű, halvány
borostafoltot. Mellénye klasszikus formájú felsőtestet takart, hosszú,
egyenes lábai, nyeregben megkeményedett combjai, a sártól foltos
lovaglócsizmával borított lábikrái parancsoló külsőt és a született vezér
fensőbbségét kölcsönözték neki.

4
 Látta, hogy a férfi ujjai a mellény gombjaival babrálnak, egymás után
gombolta ki őket, ahogy közeledett. A pisztoly verejtékes lett a kezében. A
férfi már csak nyolclábnyira volt... már csak hat...
A nő szemei összeszűkültek, alig várta, hogy meghúzhassa a ravaszt, és
egy golyót küldhessen a férfi testébe, mely úgy zúzza szét szöveteit, mint
ahogy amaz zúzta szét ravaszságával és csalárdságával az ő életét. De az
nem törődött a fegyverrel, megállt az ágy előtt, levette a mellényét, és
óvatosan az egyik szék támlájára terítette.
- Eva de la Mouriére - szólalt meg végül, konyakra, fekete bársonyra és
a kinti éjszakára emlékeztető hangon. - Reméltem, hogy nem akkor látom
önt utoljára.
- Biztosíthatom róla, Blackheath, hogy nem akkor látott utoljára.
- Most majd teljes egészében láthatom, nemde? Minden apró
porcikáját. Ó, micsoda örömöket ígér az éjszaka!
A nő mosolya elhalványult, szempilláit leeresztette a veszélyesen
csillogó szemekre, mert a másik most szándékosan el akarta csábítani, és
ő nem szerette, ha elcsábítják. A férfi megfordult, és az ember nagyságú
tükör elé állt, a nő tükörképét és a reakcióit figyelte a válla felett
átpillantva, ahogy lassan kioldozta a nyakkendőjét.
Eva a tükörbe nézett, és pillantása találkozott az érzéketlen tekintettel.
- Nos, Blackheath - mormolta -, megnehezíti a dolgom, vagy megadja
magát? A döntés az ön kezében van.
A másik felemelte a fejét, hogy álla alatt az utolsó csomót is ki tudja
oldani.
- Drága hölgyem, azt hiszem, a döntésem egyértelmű.
A sötét pillantás a tükörben a nő mellét pásztázta, majd a felsőtestét,
csípője csábító ívét, mindez Eva vérét akaratlan válaszra tüzelte.
- Főleg, ha azt vesszük figyelembe, mit kínál most az élet.
- Amit az élet kínál, az választás ez - felemelte az üvegcsét -, és ez
között - billentette meg a fegyvert, de nem fordította el céljától. - Ha nem
állna módomban, hogy kipróbáljam, ez valódi bájital-e, az én választásom
az lenne, hogy egy golyót eresztek az ön bűnös, fekete szívébe.
- Ó, dehát önnek nincs választása. Felhívhatom a figyelmét arra,
hölgyem, hogy az imént átadta nekem az előnyt?
- Ne játszadozzon velem, Blackheath! A maga körmönfontsága sokba
került nekem, és azért vagyok itt, hogy bosszút álljak.
A férfi szórakozottan felvonta a szemöldökét, és a nő majdnem
meghúzta a ravaszt és lelőtte ott, ahol állt. Pillantása találkozott a férfi
visszatükröződő pillantásával.
- A bátyjai nem az igazi bájitalt vitték magukkal azon az éjjelen, amikor
a maidenheadi úton megtámadtam őket, ugye? Ó, nem. Az csak álca volt.
Egy másik italt adott nekik, amit velem ellopatott, és ami megbetegítette,
sőt majdnem meg is ölte Franciaország királyát - nagyokat nyelt, és ural-
kodni próbált a dühén. - Átkozottul közel járt hozzá, hogy tönkretegye az
életemet.
A férfi lehúzta a nyakáról a hosszú, fehér selyemszalagot, hüvelyk- és a
mutatóujja közt lengetve, szórakozott mosollyal figyelte a másikat.
- Ellopattam magával valamit? Asszonyom, hát önnek nincs szabad
akarata, mint itt mindannyiunknak?
A zöld szemek veszélyes résekké szűkültek.
- Bolondot csinált belőlem, Blackheath, és meglátja, fizetni fog érte.

5
 A férfi megrántotta a vállát:
- Ó, akkor hadd legyen ez lecke az ön számára. Az útonállás
tulajdonképpen halállal büntetendő.
- Egy angol főnemes meggyilkolása is, de biztosíthatom, ez engem nem
fog elrettenteni. Most pedig folytassa, és vetkőzzön tovább. Még jobb, ha
csak kigombolja a nadrágját, mert azt hiszem, az önnek csupán egy
pillanatig tart.
A férfi felvonta a szemöldökét.
- Parancsol?
- Jól hallotta.
- Drága hölgyem - tükörképe a nőre mosolygott, de a mozdulat
leereszkedő és kissé elnéző volt, amitől Évának kedve támadt, hogy a
körmeit a férfi arcába mélyessze. - Biztosíthatom, hogy a sietség és az
öröm nem megfelelő hálótársak - szemei csillogtak a lassú, erőltetett
mosoly felett - ha megbocsátja a kifejezést. - Nem azért vagyok itt, hogy
örömöt keressek, vagy szerezzek, és nyugodt lehet afelől, hogy nem
szoktam párosodni hullákkal, márpedig ön hamarosan az lesz, ha
megpróbál velem önkényeskedni. Ó, nem, Blackheath. Ezúttal azért
vagyok itt, hogy megszerezzem a valódi bájitalt, és megbizonyosodjak
arról, hogy valóban úgy hat-e, ahogyan kell.
A férfi még mindig őt figyelte a tükörben, a sötét szemek hipnotizáltak,
csábítóak és delejezőek voltak a szarkasztikus kis mosoly felett.
- Es kedvesem, hogyan kell hatnia?
- El kell önt csábítania.
A férfi mosolya szélesebb lett. Kinyújtotta a karját, és a nyakkendőt, a
fehér szalagot a sötétségben lustán ráejtette a mellényre.
- Ó, persze. El akar csábítani.
Ahogy ezeket a szavakat mondta - simogatóan, majdnem bársonyos
hangon, és szinte parancshoz hasonló erővel csalogató módon - a nő vérét
váratlanul hőség járta át, mely combjai felső részén is ott hagyta a
nyomát. Szája kiszáradt. Pulzusa felgyorsult. Azért jött ide, hogy ellopja a
bájitalt, és megalázza ezt az embert..., de az elhatározás, hogy elcsábítsa,
mi több, uralkodjon felette, most már vad ötletnek tűnt csupán. Számító
pillantása egy percre megpihent a férfi torkának csupasz oválisán, aztán
elkalandozott a felsőtestén. Úgy mérte fel, ahogy a férfiak szokták
méricskélni évek óta a nőket, és úgy találta, hogy mind alakjára, mind
pedig arcára nézve megáldotta a sors. De nem lehet. Nem válaszolhat
teste érzéki követeléseire. Nem szerzi meg Blackheath-nek ezt az
elégtételt; hadd kívánja, hadd sóvárogjon utána, akár gyűlölje is - de soha
nem szerezheti meg őt... legalábbis nem az ő módszereivel.
Úgy látszott, a férfinak más ötletei vannak. A nő a tükörben láthatta,
amint keze most a torkánál babrál, az ing gallérját gombolja ki, állát
felemeli, és szemei - a fekete, ellenállhatatlan, félig lehunyt szemek - még
mindig őt figyelik. E szemek ígéreteket tükröztek. A nő teste válaszul
lángolni kezdett. Ebben a pillanatban, mint egy férj, aki a felesége előtt
vetkőzik le, és nem egy olyan ember előtt, aki meg akarja ölni, a férfi
kihúzta ingét az övből, a végét a kezébe fogta, és áthúzta a ruhát a fején.
Hátán fodrozódtak, kidomborodtak az izmok, napbarnítottan csillogtak
a halvány gyertyafényben, mely az erőteljes vállakat is megvilágította.
Pompás volt. Még mindig a nőt nézte a tükörben, inge közben a
mutatóujján lógott.

6
 - És most, kedvesem?
- Forduljon felém, és dobja le a nadrágot! - rivallt rá a nő, azzal a
szándékkal, hogy megalázza. - Lássuk, hogy a többi része is vetekszik-e
azzal, amit eddig felfedett.
A férfi csak mosolygott. Eva előrébb csúszott az ágyon.
- Azt mondtam, vegye le a nadrágot. Tetszik, vagy sem, Blackheath, inni
fog az italból, és a teste fogja bebizonyítani, hogy ez a valódi bájital vagy
sem, mielőtt egy önnél sokkal fontosabb emberen kipróbálnám.
A férfi nagyon is drámaian sóhajtott.
- Ez esetben nem látom, mi a célja ennek a kis...gyakorlatnak -
mormolta, és elengedte az inget. Az ráesett a székre, egy pillanatig ott
lógott, aztán lecsúszott a padlóra, fehér foltot képezve rajta. Blackheath
nem hajolt le, hogy felvegye. Nem is fordult meg, úgy tett, mintha nem
érdekelné a nő fenyegetése. Tettetett közönye feltüzelte Eva dühét -
ugyanúgy a vágyát is. Milyen bosszantó arrogancia! Milyen hihetetlen
önteltség!
Milyen... gyönyörű karok, kemények, erősek, domborodó izmokkal ott,
ahol a csodás vállakkal találkoznak.
- Mert, tudja - folytatta a férfi őrjítő logikával -, arra érkezni haza, hogy
egy különleges, gyönyörű nő vár az ágyban, maga a megtestesült
vágyálom bármely férfi számára. Az ön puszta látványa, asszonyom, és a
tudat, hogy hamarosan az enyém lesz, elég ahhoz, hogy felkeltse bennem
a vágyat. Mire jó a bájital, és mit ér a próba, ha a férfi már megkívánta a
nőt? - A másik kemény, haragos pillantására csak egy feddő mosollyal
válaszolt. - Asszonyom, ha valóban arra kíváncsi, milyen reakciókat vált ki
a szer, azt mondom, jobban jár, ha az egyik szobornak ad belőle.
Eva mosolya elhalványult, arca kifejezéstelen és kemény lett. Lábát
most az ágy szélén lógatta.
- Vagy - folytatta Blackheath ugyanazon a számító, gúnyolódó hangon -
igya meg ön az italt. Végül is ön kevésbé látszik lelkesedni azért, hogy
átadja magát ma este az élvezeteknek... bár ezt a vonakodást
kétségtelenül tudom orvosolni bájital alkalmazása nélkül is.
Ez megtette hatását. Eva lecsúszott az ágyról, a férfi mögé lépett, és a
pisztolyt a tarkójához nyomta, szája pár centire volt csak a meleg, halálos
fegyvertől, amikor lábujjhegyre emelkedett, és a férfi fülébe suttogta:
- Készen áll már?
- Én már rég. Csak az a kérdés, hölgyem, ön készen áll-e.
Eva fogát csikorgatva préselte a férfi fejéhez a fegyvert. A következő
pillanatban már a hátán feküdt, levegő után kapkodott, amint az ágy
függönyeit nézte, teste összepréselődött a férfi súlya alatt, kezei a
matrachoz szegeződtek, ahová a férfi villámgyors mozdulattal lelökte őt,
kipréselve a levegőt tüdejéből. A nő döbbenten, dobogó szívvel nézett fel
rá. A férfi fölébe kerekedett. Hihetetlen! Lemosolygott a nőre, de szemei
nem örömtől sugároztak; hidegen, gyilkosan csillogtak... és vágyat
tükröztek, amit a nő is érzett - de ezt nem akarta beismerni. A férfi ajka
egyre közeledett, és Eva elkapta a fejét, hogy elkerülje az arca felé tartó
váratlan, csábító suttogást.
- Tudja, mit mondanak azokról a nőkről, akik a tűzzel játszanak? -
mormolta a másik.
- Én nem játszom a tűzzel.
- Milyen szerencsés! Én viszont igen.

7
 - Ez nem játék, Blackheath - préselte ki összeszorított fogai között, és
az ablak felé pillantott, ahol vászontáskája már ott feküdt a menekülési
útvonal mellett. Menekülni! Megremegett, amikor a férfi ajkai - a meleg,
követelőző ajkak - súrolták állkapcsa hajlatát, s nem várt lángokat
lobbantottak fel benne, veszélybe sodorva elhatározását.
- Ó, dehogynem, ez egy játék... és biztosíthatom, kedvesem, hogy én
fogom megnyerni. Mivel ismeri már a végkifejletet, miért nem engedi el
magát, és élvezi a helyzetet?
- Nem tudom élvezni egy olyan gazember figyelmességét, aki majdnem
tönkretette az életemet. Miért nem vallja be, hogy kicserélte az italokat,
Blackheath?
- Ó, örömmel megteszem. Tudja, fontos volt, hogy biztonságban legyen.
Andrew testvérem egy kissé... forrófejű. Nem bízhattam rá egy ilyen érté-
kes bájitalt... még akkor sem, ha ő volt az, aki feltalálta. Csak arra
akartam rávenni, hogy azt higgye, a valódi italt viszi haza. A tény, hogy
önt is becsaptam, és kétségtelenül áruló terveit szabotálták a tetteim,
csak egy előre nem látott szerencsés fordulat.
- Amerikai vagyok - sziszegte Eva. - Bár maguk, fensőbbséges angolok,
árulónak nevezik a szándékaimat, a honfitársaim hazafiasnak tartják
azokat.
- Drága hölgyem, maguk, jenkik mikor ismerik el végre, hogy Amerika
nem ország, hanem csupán ültetvények egy csoportja?
Eva reszketett a dühtől. De a férfi odaszorította őt a matrachoz,
szorosan a lepedőkhöz nyomta. Erezte, hogy kiveszi ujjai közül az üveget,
és egy ágy melletti állványra helyezi, úgy hogy a nő ne érje el, és ne
tudjon ártani vele. Eva moccanni sem tudott. Még a térdét sem tudta
felemelni, hogy a férfi ágyékába rúgjon, és így minden esélyét meg-
semmisítse annak, hogy valaha is nemzeni tudjon egy hatodik herceget. A
férfi hátrébb húzódott, hogy diadalmasan lenézhessen rá, mint egy raga-
dozó, mely megcsodálja áldozatát, mielőtt felfalná. Egyik tenyerével
megtámasztotta a nő arcát, és kényszeríttette, hogy belenézzen azokba a
delejes fekete szemekbe.
Mellei lángra gyúltak válaszul. Érezte, hogy mellbimbói
megkeményednek ingblúza alatt. Érezte, hogy a férfi vágya a
medencéjéhez nyomódik, bár a nadrág és a szoknya elválasztotta őket.
Gondolkodj, Eva... gyorsan!
A pisztoly!
Megpróbálta felemelni a karját, de a férfi még mindig egy lépéssel
előtte járt, és megelőzte a mozdulatot. Ujjai a kezére kulcsolódtak,
finoman visszanyomták a lepedőre. Hüvelykujja ingerelte csuklójának
érzékeny belső részét, finoman dörzsölve, cirógatva, kis köröket rajzolva,
míg többé nem próbált elfordulni; míg a pisztoly és a vágy, hogy
beléeressze a töltényeket, már eszébe sem jutottak. Ujjai ellazultak, és a
pisztoly kicsúszott a kezéből.
- Nos, asszonyom - mormolta a férfi, miközben a nő kezét az ajkához
vonta, végigcsókolva minden egyes ízületet, miközben az asszonyt
figyelte. - Folytassuk a... csábítást, vagy küldjem haza önt, mint egy jó
kislányt, és mindketten azon tépelődjünk, mi történhetett volna?
A férfi most a nő ujjainak tövébe süllyesztette a nyelvét, amivel
akaratlan remegést keltett annak testében: mellbimbói megkeményedtek
a vágytól. .. érzékei elborultak, üvegessé és tompává váltak. Eva

8
kétségbeesetten kutatott magában a düh után, mely megvédheti - de csak
tehetetlenséget talált. Pánikba esett. Felpillantott a férfira, azokba a
fekete szemekbe. Tudta, hogy a szem a lélek tükre, de Blackheath lelke
olyan mély volt, mint egy feneketlen kút. Nem tudott olvasni a szemeiben.
Aztán a férfi az ajkához vonta a kezét, száját a tenyerére tapasztotta, és a
nyelve hegyével megérintette.
Eva visszafojtotta a lélegzetét. Mi maradt az elhatározásából! Ne
szakítsd meg vele a szemkontaktust! Ne hagyd, hogy tudja, hogyan
válaszol a tested, és az isten szerelmére, ne hagyd, hogy megtudja,
mennyire megijeszt téged ez a válasz!
De a férfi tudta. És a nő tisztában volt ezzel, mert amaz diadalmasan
mosolygott, ujjait felső ajka hajlatához érintette, simogatta, ki akarta csa-
logatni a nőből azt a választ azzal a képességével, mely meggyújtotta a nő
testét a ruhái alatt. A férfi győzött, ő volt a ragadozó, a farkas. A csábítás
e játékában most a nőt csábították el. O volt, aki megadta magát. Eva
küzdött az irányításért, de abban a pillanatban elvesztette, amikor a férfi
két ujj-hegyét a nyelvéhez érintette, majd nedvesen a nő ajkához vitte
őket, végighúzva azokat ajkának büszke ívén, míg Eva pillantása üveges
nem lett a vágytól. A férfi szempillái leereszkedtek, lehajtotta a fejét, és
megcsókolta a nőt.
Már nem volt visszaút Eva számára. Karjai körbefonták a férfi nyakát,
ajkai édes megadással szétnyíltak a kitartó nyomás hatására. Édes volt a
vereség, édes volt a férfi nyelve, amint az ajkain játszadozott, még jobban
szétfeszítve azokat, majd közéjük csúszott, hogy szája belsejét is
megízlelje. Édes volt az az érzés, ahogy szinte beleolvadt az ágyba, míg
teste gőzölgött. Édes volt a bágyasztó melegség, mely emésztette őt, míg
a csípője el nem kezdett emelkedni, a férfi ágyékához préselődött, lábai ki
nem mondott várakozással csúsztak szét. Hadd legyek a tiéd!
Ajkaik szétváltak, s a férfi a nő nyakát kezdte csókolni. Keze a nő
mellén pihent, simogatta azokat, hüvelykujjával a ruha anyagán keresztül
érezte a mellbimbók keménységét. A nő érezte, hogy a férfi ujjai a fűző és
az ing alá csúsznak, hogy hozzá tudjanak férni a mellbimbókhoz. A
hosszú, ügyes ujjak pontosan tudták, mit csinálnak. O, Istenem, segíts!
Egy férfi sem gyakorolhat ilyen hatalmat felette! Eva félelme vággyal
párosult. Elfordult, nehezen vette a levegőt.
- Meggondoltam magam. Hagyja abba, Blackheath, vagy megbánja.
- Ha most abbahagyom, mindketten megbánjuk.
- Figyelmeztetem, Blackheath!
- Hát, persze, kedvesem - de a férfi nem törődött a szűkülő szemekkel,
a félelem és elszántság keverékével, mely hideg csillogást kölcsönzött ne-
kik a halvány fényben. Túlságosan is lekötötte hódítása. És a nő
mellbimbói, melyek köré ujjával apró köröket rajzolt.
- Blackheath - a férfi felemelte a fejét, és elmosolyodott.
- Ha már a figyelmeztetéseknél tartunk, itt az ideje, hogy én is
elmondjam az enyémet.
- Micsoda - gúnyolódott Eva, visszanyerve valamit bátorságából. - Hogy
tartsam távol magam a nagy, gonosz, hercegi farkas hálószobájától?
A férfi szemei megint a kobráéhoz lettek hasonlatosak: feketék,
veszélyesek, könyörtelenek - és lelketlenek voltak. - Ha egy ujjal is hozzá
mer érni valamelyik családtagomhoz, meg fogom találni magát... és töb-
bet fogok ártani magának, mint azt el tudja képzelni.

9
 Szavaitól borsódzott a nő háta. A férfira pillantott, s pulzusa a fülében
lüktetett, amíg a válaszon gondolkodott.
- Míg a szellemesség csodálattal tölt el, a módot, ahogy a szánalmas kis
rablást végrehajtotta, megvetem - folytatta a férfi. - Büszke lehet az
eszességére, az elromlott hintóval eljátszott kis cselére, mellyel rávette a
bátyáimat arra, hogy megálljanak és segítsenek magának. De hogyan
viszonozta a kedvességüket? Leütötte Charles-t, és eszméletlenül
otthagyta az úton, mint holmi kegyetlen útonálló. Meg is ölhette volna! - a
fekete szemek haragot tükröztek. - Andrew-t is megölhette volna, ha ő
nem viselkedik olyan nyugodtan. Talán nem ismer még elég jól,
asszonyom, de biztosíthatom róla, hogy nem viselem el azt, aki háborgatja
a családomat, vagy kárt okoz neki.
Eva megragadta a férfi kezét, lelökte a melléről, és keményen
megszorította.
- Ha a családtagjainak nincs annyi józan esze, hogy sötétedés után ne
tartózkodjanak az utakon, akkor azt kapták, amit megérdemeltek.
- És ha önnek, kedvesem, nincs annyi józan esze, hogy távol tartsa
magát egy férfi hálószobájától, akkor ön is azt fogja kapni, amit megérde-
mel... - pillantását a nő melleire vetette, melyek feszesen álltak a ruha
alatt - és hozzátehetem, hogy amit, minden látszat szerint, kíván is.
Eva ingerülten kapott a pisztoly után, de az belegabalyodott a lepedő
gubancaiba, s a kemény csomótól a finom vászon, a sok redő és gyűrődés
választotta el ujjait.
- Befejezhetjük végre a beszélgetést, és folytathatjuk a... fizikai
kapcsolatot?
A nő mosolygott. - Milyen isteni ötlet!
Sikerült felhúznia a térdét. Nem az ágyékán találta el a férfit, ahogy
szándékában állt, hanem a bordái hajlatában. A rúgással leterítette, és a
levegőt is kipréselte a tüdejéből a fájdalmas meglepetés. Évának épp erre
volt szüksége. Kiugrott a férfi alól, a hátára lökte, lovagló ülésben ráült,
és hüvelykujjait légcsöve közepébe nyomta. A férfi hitetlen csodálkozással
pislantott fel rá.
- Ilyen könnyen az ellenkezőjére tudom fordítani a helyzetet -
vicsorgott, és győzedelmesen nézett a férfi szemébe. - Ezt ne felejtse el!
A férfi nyelt egyet - vagyis megpróbált.
- Néhai férjem, le Comte, két évet töltött keleten, mint egy francia
előretolt helyőrség kormányzója - tette hozzá halk, fenyegető hangon. -
Amikor nem azzal voltam elfoglalva, hogy palástoljam hozzá nem értését,
azáltal, hogy én végeztem el politikai kötelességeit, próbáltam mindent
megtanulni a bennszülöttektől... többek közt a legjobb módszereket arra,
hogyan tegyünk harcképtelenné egy férfit, vagy hogyan védjük meg
magunkat szükség esetén. Szálljon szembe velem még egyszer, és
megölöm.
- Drága hölgyem, ha ez a szándéka, könyörgöm, a pisztolyt használja! -
felelte a férfi bánatos szarkazmussal. - A megfojtás a halál...
legalantasabb... módja.
Eva nem mozdította meg a kezét. A férfi teste sem mozdult. Egy
hosszú, feszült pillanatig csak bámulták egymást, a nő fent, a férfi lent,
egyikük sem szakította meg a szemkontaktust, és egyikük sem hátrált
meg. Aztán Eva pillantása, akarata ellenére, a finom metszésű, mosolygó
ajkakra tévedt. Aztán az ujjára, mely a férfi torkát nyomta. Hogy lehet,

10
hogy nem csodálja őt? A férfi hagyná, hogy megölje, mielőtt megadná
neki az örömöt; hogy lássa, ahogy köhög, fuldoklik, és a szemei vi-
zenyőssé válnak.
Elbánt vele. Mindketten nyertek egy játszmát a macska-egér játékban,
de végül Eva győzött. Ő nevet a végén. Engedett a szorításon, de ujjai a
férfi torkán maradtak, finoman simogatva a piros ujjlenyomatot.
A férfi félig a párnán feküdt, arca nagy részét árnyék takarta - de a nő
látta az ördögi fekete szemeket, melyek csillogtak, éberek voltak és
elismerően figyeltek...
Diadalmaskodott.
- Asszonyom, ha tudtam volna, hogy maradásra bírja az, hogy ön van
felül, akkor már korábban is ezt javasoltam volna.
Eva elvesztette a hidegvérét, fogát csikorgatva próbált meg leugrani az
ágyról, de lába belegabalyodott a lepedőbe, és leesett a padlóra. Hadoná-
szó kezekkel próbálta megfékezni az esést. A lepedők vele együtt
lezuhantak, és - hála istennek - ott volt a pisztolya is, csattogva csúszott a
hideg padlón. Éppen akkor kapta fel, amikor Blackheath az ágyról
leugorva megpróbálta megkaparintani. Aztán megfordult, és lőtt.
A dördülés átrecsegett a szobán. Eva látta, hogy a bájital, mint egy
üveg vér, robban szét, és ezt követően valódi vér, a herceg vére folyt
végig a lábán, megingott, tett a nő felé két határozott lépést, majd
elvágódott, még mindig a nő után vonszolva magát.
- Eva-a-a-a! - üvöltötte.
A játszmának vége volt; nem volt értelme tovább maradni. Eva
megragadta a vászonzsákot, az ablakhoz ugrott, szélesre tárta...
És eltűnt.

11
 MÁSODIK FEJEZET
A férfi lábra állt. Odavetette magát a nyitott ablakhoz, és a párkányt
megmarkolva kihajolt, miközben a függönyök fenyegető arcát csapkodták.
Semmi; leszámítva a himbálózó kötelet, és ott lenn, távol a füvön
valamilyen mozgást. Egy pillanattal később patadobogást hallott, Eva
elment. Mögötte kivágódott az ajtó.
- Kegyelmes uram, bocsásson meg, hogy zavarom, de meg mernék
esküdni rá, hogy egy lövést hallottam az imént! Minden...
Lucien elfordult az ablaktól. Phelps, az inasa, egy pillantást vetett a
herceg lábára - és elsápadva keresett támaszt az ajtófélfán. Ura rövid
pillantása után elhagyta a szobát, s lecsörtetett a lépcsőn.
Lucien szótlanul odament egy székhez, leült, majd kihúzott egy közeli
fiókot, elővett belőle egy kést, és lyukat vágott vele a nadrágján éppen a
térde felett. Egy mutatóujj hosszúságú csorba üvegszilánk fúródott
mélyen a combja külső részébe, s állt ki a húsból. Ömlött a vére, folyt
lefelé a nadrágszárán, és elárasztotta a bájital bíbor foltjait a padlón. A
férfi előrántotta a zsebkendőjét, megragadta vele a szilánkot és lassan
húzni kezdte kifelé. Egyszer sem rándult össze, amikor az üveg az
izmaiba vagy a bőrébe hasított, és a szövetek összezáródtak, ahogy
fokozatosan kiszabadította a szilánkot.
Most még jobban ömlött a vére. Tüzes fájdalom borította el a lábát, de
neki az ágyéka izzott olthatatlan, gyötrő tűzzel.
Lehajolt, hogy felvegye a nyakkendőjét, és éppen a combja köré
kötötte, amikor Phelps visszatért egy szobalány kíséretében.
- Kegyelmes uram, elküldtem egy szolgát a doktorért. A főkomornyik is
hamarosan itt lesz.
A szobalány rémülten nézte a herceg lábát.
- Kegyelmes uram, az isten szerelmére, mi történt magával?
- Egy betolakodó járt itt - mormolta Lucien, s a fekete négyszögbe
bámult, amerre de la Mouriére grófnő eltűnt. Szeme sarkából látta Phelps
mozdulatát, mellyel a lányt utasította, hogy szedje össze az
üvegcserepeket és törölje fel a kiömlött folyadékot.
- Hagyja csak - tette hozzá a herceg -, és mindketten menjenek vissza
aludni.
- Egy betolakodó! - ismételték a szolgák meglepetten.
- De hogy tudta a fickó megmászni... - kezdte Phelps, de ura újabb
pillantása félbeszakította. A herceg felállt.
- Nyergeld fel Armageddont.
- De, kegyelmes uram, ön megsérült!
- És a kutyákat is vezesd elő! Azonnal! Phelps éppen tiltakozni akart, de
jól tudta, hogy nem kérdőjelezheti meg ura utasításait, főleg akkor nem,
ha az olyan dühös, mint ahogy azt most határozott és kemény vonásai
mutatták. Az inas meghajolt, lement a földszintre, hogy végrehajtsa az
utasításokat, az ijedt szobalány pedig a nyomában loholt. Lucien
megvárta, amíg elmennek, aztán kibotorkált a szobából, és elindult a
torony lefelé tekergő csigalépcsőjén. Éppen félúton járt, amikor a nővére,
Lady Nerissa de Montforte, megrohanta egy csoport szolga élén, nyúlánk
alakján lebegett a sietve felhúzott hálóköntös. Meglátta fivére véres lábát,
és elfojtott egy sikoltást.
- Lucien!
12
 - Menj vissza az ágyba, Nerissa!
- Mi történt?
- Azt mondtam, menj vissza aludni.
A nő eredménytelenül próbálta elállni az útját. A szolgák nyüzsögtek
körülöttük, néhányan Lucient próbálták támogatni. Ő elhárította ezt, s
utasította őket, hogy keressék meg a kalapját és a köpenyét. Hallotta,
ahogy továbbadják a parancsot, hallotta Phelps-et, aki rá akarta beszélni,
hogy várja meg az orvost, és azt is hallotta, hogy a többiek esküdöznek,
hogy megkeresik és elpusztítják a betolakodót: „Hogy nézett ki?”, „Merre
ment el?”, „Mit tehetünk, kegyelmes uram?”. De Lucien nem törődött
velük, elfehéredő ököllel markolva a korlátot, lebotorkált az utolsó néhány
lépcsőfokon, s a zűrzavart, a fájdalmát és nővérét is - aki utána vetette
magát, és megragadta a karját - figyelmen kívül hagyta.
- Nem mehetsz azzal az ádáz lóval - jelentette ki, amikor fivére lerázta
magáról, és a combját hasogató mardosó fájdalom ellenére tovább lépke-
dett.
- Mondtam neked, Nerissa, hogy menj vissza az ágyadba.
- Orvosra van szükséged! Össze kell varrni a sebed! Pihenned kell!
Már a földszinten jártak, meglehetős sebességgel haladva át a
Nagytermen, ahol az ősi páncélok lehúzott sisakrostéllyal, résnyi
szemekkel halk rosszallást sugároztak a fáklyák fényében. Nerissa a
bátyja után sietett. Kettejüket egy sereg szolga követte, akik elhatározták,
hogy visszatartják urukat attól, hogy még több bajt okozzon magának. De
Lucien továbbra is a nagy, masszív ajtó felé igyekezett, vérfoltokat hagyva
maga után a fényesre sikált márványpadlón. Kinyitotta az ajtót, és elment.

Eva de la Mouriére megeresztette a bérelt ló gyeplőjét, s lefelé

vágtatott a szürke kancával a dombokon. Esni kezdett az eső, érezte,
hogy a cseppek szurkálják az arcát, átnedvesítik a kanca bőrét. A ló
izzadságának és ázott bőrének egymással keveredő szaga áradt felé a
vágtató állatból. Tudta, hogy Blackheath nem messze jár tőle. Nem
engedné, hogy ilyen könnyen megmeneküljön, és Eva is csalódna benne,
ha a férfi harc nélkül engedné eliszkolni. Egyik kezében összefogta a
gyeplőt, kiengedte a haját, és élvezte a gondolatot, hogy a férfi üldözi őt,
de soha nem fogja elkapni. Ő nyert.
Megrázta a fejét, és nevetett, hagyta, hogy az esős szél belekapjon
fürtjeibe. Felvillanyozta, hogy maga alatt érezhette a ló erejét, és az a
tudat, hogy legyőzte azt az embert, akinek az általános vélekedés szerint
nem lehet túljárni az eszén. És milyen édes volt a bosszú! Nem törődött
most azzal, hogy csupasz, hideg lábait a kengyelvas élesen nyomja, nem
törődött lehorzsolt térdeivel és repedezett körmeivel. Nem zavarta az
sem, hogy elvesztette a csizmáját: a gyors menekülés közben a torony
lábánál felejtette, ahol korábban lehúzta, hogy könnyebben
megmászhassa a falat. A díj megérte a fáradságot. Ebben a pillanatban ez
a díj biztonságosan beburkolva feküdt a nyeregtáskában.
Újabb kacaj tört fel az ajkáról. Vajon mennyi idő telik el, amíg
Blackheath észreveszi, hogy ezúttal őrajta fogtak ki? Vajon mikor találja
ki, hogy az üveg, amit célpontul használt, egyáltalán nem a bájitalt
tartalmazta, hanem azt a folyadékot, amit a férfi készített - azt az italt,
ami szegény franciaországi Lajos királyt a nap nagy részében az éjjeli-
edényhez láncolta?

13
 Nagyon messziről Eva kutyaugatást hallott. Most már nem érik utol. Az
örömtől ujjongva ugratott át lovával egy sekély patakon, és eltűnt az
éjszakában.

A kutatás természetesen semmit sem derített ki. Blackheath hercege a

dombokon és a ravenscombe-i úton vágtatott Armageddonnal, az izga-
tottan ugató kutyákat követve, de az ugatás hamarosan zavart csaholásba
és szűkölésbe váltott, amikor elvesztették a szagot egy postakocsifogadó
közelében, öt mérföldre, délre Lambourntól.
A férfi itt megállította a csődört, a kutyák zavartan nyüzsögtek
körülötte. A felkeltett fogadós rohanva jött elő hálósipkájában, hajlongott
és bókolt, a herceg rövid kérdéseire pedig válaszul csak mentegetőzni
tudott, mert nem állt módjában segíteni. Lucien összeszorította a száját.
Az átkozott boszorkány bizonyára váltott lovakkal menekült, gondolta, de
nem engedte, hogy erőszakosságot provokáló dühe elcsúfítsa
arckifejezését. Elfordult, és a sötétbe bámult, figyelmen kívül hagyva a fo-
gadós kísérleteit, hogy kiengesztelje haragját. Nem maradt szag, amit
követhettek volna a kutyák. Eva elment. Eltűnt az éjszakában.
Bár megvetette, csodálta is a nőt. Akarta őt. Teste minden sejtjével őrá
vágyott. Ágyéka lüktetett a viszonzatlan vágytól. Kezében még ott égett
mellei tapintásának emléke, ajka simulékonysága az övé alatt, azok a
hihetetlen, ívelt, zöld szemek, a lángvörös haj, és a végzetesen gyönyörű
mosoly. Haragosan fordult vissza a kastély felé. Meg fogja találni, és ha
megtalálta, birtokolni fogja.

- Lucien, miért nem engeded, hogy dr. Highworth tegye azt, amihez én
nem értek - mérgelődött Nerissa, amint brandyt töltött egy pohárba, és a
bátyja mellett állva várta, hogy a férfi az utolsó öltést is áthúzza a lábán.
Amikor visszatért, Lucien elküldte az orvost, levágta nadrágja véres
részeit, és ő maga kezdte bevarrni a tátongó sebet, rezzenéstelen arccal,
egy pisszenés nélkül. Egyedül ő volt képes arra, hogy saját sebét
összevarrja, anélkül, hogy ájultan esne össze a padlón. Csak ő tudta
megtenni ezt alkohol, ópium, vagy fájdalmas grimaszok nélkül.
- Azt hiszem, megmondtam, hogy menj vissza az ágyadba.
- Lucien, jól tudod, hogy nem tudnék aludni, amikor te kint
nyargalászol, és literszámra folyik a véred. - Nem folyt literszámra, és
most, hogy visszajöttem, neked is vissza kellene térned a saját szobádba,
és nem itt kéne tartózkodnod. Nem helyénvaló.
- Az isten szerelmére, a bátyám vagy, nem a jegyesem.
- Ó, igen - nézett fel Lucien, egyre több haraggal a szemében, sötét és
számító tekintettel, ami testvérét óvatosságra intette. - Ha már szóba ke-
rült, te és Perry mikor hirdetitek ki az esküvőt?
Nerissa eltátotta a száját, aztán gyorsan elfordult, mert tudta, hogy
fivére mindent látó tekintete már észrevette a kitérő mozdulatot.
- Akkor hirdetjük ki, ha megkéri a kezem.
- Belefáradtam, hogy azt várjam, mikor határozza el végre magát.
- Ugyan már, Lucien. Hiszen jól tudod, hogy Perry még fiatal, és még ki
kell tombolnia magát.
- Már rég kitombolta magát. Ő Brookhampton grófja, és egyikőtök sem
lesz már fiatalabb. Majd én beszélek vele.
- Nem teheted!

14
 - De igen.
Nerissa szemei villámokat szórtak.
- Nem engedem, hogy beleavatkozz az életembe, mint azt a bátyáinkkal
tetted, Lucien! Úgy irányítottad Gareth és Juliét ügyeit, hogy végül össze
kelljen házasodniuk. Charles-t és Amyt is az oltár elé rángattad. És azt
sem tudom megbocsátani, ahogy a házasság csapdájába csaltad Andrew-t
és Celsie-t is. Mióta van jogod ahhoz, hogy istent játssz? O, nem. Nem
hagyom, hogy úgy rángass engem és Perryt, mint holmi bábukat. Ami köz-
tünk van, az a mi dolgunk, és nem a tiéd.
- Mint bátyádnak, és mint családfőnek, a te dolgod az enyém is.
- Megköszönném, ha kimaradnál belőle! - a kifejezés nélküli fekete
szemek találkoztak a dühös, porcelán kék tekintettel.
- Azonkívül - tette hozzá Nerissa, idegesen babrálva a csipkét
könyökénél -, inkább pártában maradok, minthogy el kelljen szenvednem
az egyik... mesterkedésed.
- Csak a saját érdekükben irányítom az embereket.
- A saját érdekükben!
- Igen.
A nő arca lángolt a dühtől.
- Ez a legszemtelenebb megjegyzés, amit valaha hallottam! Tudom,
hogy mi jó nekem, Lucien, és nem hagyom, hogy úgy mozgass engem és
Perryt, mint a gyalogokat a sakktáblán, csak hogy saját érdekeidet
szolgáljuk!
A férfi csak mosolygott, amikor végül félretette a tűt, és a brandyért
nyúlt, amit nővére még mindig a kezében tartott, s közel állt ahhoz, hogy
összeszorított kezében darabokra törjön a pohár.
- Ezt add csak nekem, kedvesem. Még megvágod magad.
Nerissa elengedte a poharat, és figyelte, ahogy fivére egy könnyed
mozdulattal felhajtja az italt. Hideg arckifejezése ellenére a nő érezte,
hogy harag kavarog a nyugodt felszín alatt, a viharos feszültség rosszat
jelentett. Bár Nerissa sejtette, hogy a düh másra - kétséget kizáróan a
betolakodóra - irányul, nem mert tovább a fivére közelében maradni, amíg
a valódi célpont láthatáron túl tartózkodik. Jobb lenne kiszabadulni ebből
a helyzetből, mielőtt tovább romlana.
- Mivel látom, hogy rémes hangulatban vagy, visszamegyek a szobámba
- mondta olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. - De egy dologra
figyelmeztetlek, Lucien. Maradj ki az ügyeimből. Hagyj békén engem és
Perryt.
A férfi sötéten mosolygott, és a Nerissa által jól ismert számító
ragyogás csillogott a szemében.
- Természetesen, drágám. Most menj aludni. Azt hiszem, elég volt ennyi
izgalom egy éjszakára.
Felállt, meghajolt, és kikísérte testvérét a szobából. Titokban figyelte,
ahogy elmegy. Nővére most már gyanakvó volt; ideges, mint egy kis állat.
Természetesen nem fog kimaradni az ügyeiből. És igaza volt Nerissának:
pokolian rossz volt a hangulata, cselekvést kívánt, bármiféle cselekvést...
miután kijátszották, morogva járkált fel-le, mint egy ketrecbe zárt
vadállat, s kielégítést kívánt. Evára vágyott.
Behívta Phelps-et, és hagyta, hogy előkészítse a lefekvéshez. Aztán még
egy korty brandyvel csillapította a fájdalmat lábában, becsúszott a hűvös,
ropogós lepedők közé, és gondolkodva feküdt a sötétben...

15
 A vörös hajra és az ívelt zöld szemekre gondolt... a mellbimbók
koronázta mellekre... a csábítóan kiszélesedő csípőre... egy szűzlány
erényéhez hasonlóan hófehér bőrre. Nem jött álom a szemére, de nem is
siettette azt, hiszen sejtette, miféle rémálmok várnak rá.
A sötétségbe bámult.
Az enyém leszel, Eva. Számíthatsz rá.

16
 HARMADIK FEJEZET
Nem tudom, ki volt a betolakodó. Lucien nem hajlandó elárulni -
mondta Nerissa, és közelebb húzódott udvarlójához, Brookhampton gróf-
hoz, aki hozzáértőén irányította a lovat és a hintót a halvány, jéggel
bevont sártócsák között másnap reggel. Alacsonyan száguldó felhők
kavarogtak a dombok felett, és a nő látta saját leheletét a párás
levegőben. Örült, hogy bebugyolálta magát a gyapjútakaróba és a
hermelinbe, és hogy forró kő melegítette a lábát, mert az jéghideg volt.
- Az egyetlen dolog, amit találtunk, az a betolakodó csizmája, és a kötél,
aminek segítségével megmászta a torony falát. Még nem láttam Lucient
ilyen dühösnek.
- A pasasnak nagyon sok bátorsága lehetett, ha ezt meg merte tenni -
szólt Perry, és felnézett a sötétedő égre. - Elég veszélyes megmászni a
tornyot, de Luciennel... pont Luciennel, szembeszállni? A betolakodónak
valószínűleg halálvágya volt.
- Azt fogja kívánni, bár halott lenne, ha Lucien egyszer elkapja. Mert
ráadásul az az átkozott bájital, amit Andrew kevert, az is megsemmisült a
betörés során. Lucien most dühöng!
Nerissa Perry vállán pihentette a fejét. A férfi kusza, szőke haja
begöndörödött a nyirkosságtól. Arcát pirosra csípte a hideg, szemei olyan
hűvösek és szürkék voltak, mint felettük az ég, és még soha nem volt
ilyen jóképű. A nő sóhajtott: mennyire szerette volna, ha végre
összeházasodnak, mennyire kívánta már, hogy a házasság örömeit
élvezhesse a férfi meleg és erős karjainak gyámsága alatt! Szíve
kívánságát a szeme is tükrözte, és a következő pillanatban a férfi
közelebb hajolt, megfogta a nő állát, és a sajátjához húzta. Nerissa
lehunyta a szemét, úgy fogadta az ismerős ízt és érzést a száján, mely
erős volt és követelő, míg az övé lágy és simulékony. De a ló továbbra is
az úton haladt, így a csók nem tartott hosszú ideig. Egy zökkenés
szakította félbe, és ők vonakodva váltak szét, Nerissa végighúzta nyelvét
az ajkán, hogy így pecsételje meg Perry csókjának melegét. A férfi
figyelmét most újra az útra irányította.
- Ha Lucien nem avatkozott volna bele, a bájital még mindig meglenne.
- Hát igen, mindnyájan tudjuk, hogy Lucien mindenbe beleavatkozik,
amíg csak teheti. De azt hiszem, ezúttal igaza volt. Az ital túl veszélyes.
Nézd csak meg, mennyi bajt okozott Andrew-nak és Celsie-nek.
- Valóban - pillantott Perry az előttük tornyosuló felhőkre, a zsebébe
nyúlt, kivett két bonbont, s egyiket Nerissának adta, a másikat pedig ő
kapta be. - Szegény Andrew még most is szabad ember lehetne, ha nincs
az az átkozott ital.
- Perry... azt hiszem, van valami, amit tudnod kell. - A férfi odafordult,
és felvonta a szemöldökét. - Lucien egyre türelmetlenebb. Azzal fenyege-
tőzik, hogy a kezébe veszi a dolgokat, ha nem tűzzük ki hamarosan az
esküvő napját.
Perry arca elhalványult, s majdnem félrenyelte a cukorkát. Nerissa
hátba veregette, ő pedig elfordította a fejét, és a sárba köpte a cukrot.
- A pokolba is! - átkozódott.
- Talán jó lenne, ha kitűznénk az időpontot, különben úgy fog minket is
irányítani, mint a bátyáimat... Hát nem lenne nagyszerű, ha én lennék az
egyedüli ember a családban, akit nem tudott kényszeríteni a házasságra?
17
 Bár a nő hangja könnyed és hízelgő volt, Perry jeges hideget érzett
felkúszni a gerincén. Nem arról van szó, hogy nincs oda Nerissáért, akit
már gyerekkora óta ismert; nem arról van szó, hogy nem akarja feleségül
venni. Nem most akarja elvenni.
Még csak húszas évei közepén járt, még számos kaland állt előtte, még
ki kell tombolnia magát, s korai még arra gondolni, hogy megállapodjon
és megnősüljön! És Lucien, ez a főmesterkedő, ez a Machiavelli-
szörnyeteg, aki annyi ember életét irányította, most őket szemelte ki
újabb áldozatul? Ó, isten és ördögök, segítsetek!
Egyenesen előre nézett, amikor a lovat visszafordította Blackheath
kastélya felé, képtelen volt Nerissa szemébe nézni, mely oly kék, oly sóvár
és oly reménykedő volt.
- Nem hiszem, hogy meg kéne tennünk - szólt halkan. - A bátyád
semmit nem tehet, hogy kényszerítsen minket. És ezenkívül én nem
érzem még, hogy kész vagyok megállapodni... Nem érzem, hogy
felkészültem volna a férji és az apai szerepre...
- Nem szeretsz engem? - kérdezte játékosan Nerissa.
- Persze, hogy szeretlek, Nerissa - hajolt oda hozzá, és megcsókolta,
közben a gyeplővel gyorsabb iramra ösztönözte a lovat. Éppen egy ilyen
beszélgetést akart elkerülni, és úgy gondolta, minél előbb hazaérnek,
annál jobb. - De még fiatal vagyok, és te is fiatal vagy. A házasság egy
egész életre szól, és nem olyan dolog, amit el kellene kapkodni.
- Fiatal? Én hamarosan húszéves leszek, te pedig nemsokára harminc,
és a legutóbbi két évben is ugyanezt a választ adtad - emelte fel Nerissa
az állát, s elnézett a dombok irányába, egy csapat birkát figyelve, melyek
a távolban legelésztek. - Miért kell egy nőnek elfáradni a várakozásban,
amíg te kiszórakozod magad, Perry? Egy nőnek is lehet szüksége
szórakozásra, és elkezdheti azt másutt keresni.
- Mit jelent ez? - érdeklődött a férfi. Nerissa mosolya most távoli volt.
- Pontosan azt, amire gondolsz.
A férfi ingerülten állította meg a hintót a kastély főbejárata előtt. Miért
van az, hogy a nők addig nem boldogok, amíg nincs az ujjukon a gyűrű?
Miért nem elégednek meg az ígérettel?
- Figyelj, Nerissa, ha csupán a gyűrűvel szeretnél dicsekedni a
barátaidnak, felmegyek Londonba, és veszek neked egyet.
- Perry, te nem értettél meg engem. Nem akarok ékszereket. Téged
akarlak.
- De, Nerissa, én...
A nő lefelé nézett, és úgy tett, mintha a szőrme kézmelegítője
érdekelné.
- Nem, nem foglak tovább gyötörni ezzel, hiszen kristálytisztán
megmondtad, mik a szándékaid.
- Drágám, csak azért akarsz ilyen buzgón férjhez menni, mert láttad
három bátyád házasságát is, és te sem akarsz kimaradni - a nő arca
megkeményedett, míg a férfi egyre határozottabb hangon beszélt. - Nem
arról van szó, hogy nem szeretlek, Nissa, csupán időre van szükségem,
hogy... nos, hogy az összes rám váró kalandot átéljem, mielőtt
hozzákezdek az... unalmas családi élethez... O, a pokolba!
Nerissa megmerevedett, és kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé.
Egy szolga közeledett feléjük, és megfogta a ló fejét. Perry, magában átko-
zódva, leugrott a földre, felnyújtotta a kezét, hogy segítsen Nerissának

18
kiszállni a hintóból. A nő megbántottan fordult el tőle, kihúzta kesztyűs
kezét a férfi kezéből, és dühösen lépkedett a kastély felé.
- Nerissa! Hadd kísérjelek legalább az ajtóig!
A nő csak annyi időre állt meg, amíg visszaszólt a válla fölött:
- Jó napot, Perry! Gyere vissza akkor, ha már eleged volt a kalandokból.
Azzal belépett az ajtón, a férfi pedig a fogát csikorgatta dühében. Nők!
Egyikük sem vette észre a könyvtárablak függönyének finom mozgását.
- Még több gyertyát, Puddyford! - mormolta Blackheath hercege, aki az
ablakban állva figyelte Nerissa és Perry visszatértét. - Egyre sötétebb van
itt. - Igenis, kegyelmes uram - válaszolt engedelmesen a szolga, és még
több gyertyát gyújtott meg, melyek megvilágították csendes, elfoglalt
urát, aztán kifelé menet elsietett Sir Roger Fox úr mellett, aki a
kandallóhoz közel ülve egy pohár portóit tartott a kezében.
Fox megvárta, míg a szolga kimegy, aztán felnézett a hercegre, akinek
széles hátát körberajzolta a kintről jövő szürke fény.
- Ha jól értem - kezdte -, azt akarja, hogy párizsi összekötőnk függessze
fel a megfigyelést a francia udvarban, és összpontosítson inkább ennek -
elmosolyodott - a nőnek a tevékenységére?
- Jelenleg ez a legfontosabb számomra - felelt a herceg.
- Ezt értem, de fontos ez Nagy-Britannia számára is? Mindnyájan
tudjuk, hogy az amerikaiak csak azért vannak Párizsban, hogy bajt
keverjenek, hogy ebben a zavaros háborúban megpróbálják a maguk
oldalára állítani a franciákat. Egy lépéssel meg kell előznünk őket,
különben nemcsak a jenkikkel, hanem az átkozott békaevőkkel is har-
colnunk kell.
A herceg nem fordult el az ablaktól.
- Ez a nő veszélyes, az amerikaiak tevékenységének élvonalában áll, és
addig fogom meggátolni a mesterkedéseit, amíg csak élek.
A herceg elengedte a függönyt, és visszament a tűzhöz, arcán
diadalmas kifejezéssel.
- Mi történt? - kérdezte Fox, a szemöldökét ráncolva.
- Perry éppen most hozta haza Nerissát, és úgy látszik, az történt,
amire számítottam.
- Éspedig? - érdeklődött Fox.
- Ó, csak az előre látott veszekedés a két kis madárka közt - felelt
vontatottan Lucien, majd leült a székére, és töltött magának egy pohár
portóit. Csapódó ajtó jelezte Nerissa visszatérését, és mindkét férfi
hallotta a kavicszörgést, ami Perry öngyilkos tempóban elviharzó hintóját
kísérte.
- Nos, kedves Fox, átadta Londonban a levelemet Lord Islingtonnak?
- Igen, és megtárgyaltam vele spanyol birtokának eladását egy bizonyos
Don Eduardo Mendoza számára... bár, be kell vallanom, Lucien, hogy ez
az egész üzlet kétségekkel tölt el. El nem tudom képzelni, mi az ön célja
egy spanyol birtokkal, és azt sem értem, miért álnéven vásárolta meg.
Lucien mosolyogva a poharába bámult.
- Ó, az a spanyol birtok nagyon is jól fogja szolgálni az érdekeimet.
Most már tényleg segítenem kell a húgom reménytelen... helyzetén.
- Valami ördögi tervet eszelt ki, hogy az utolsó egyedülálló testvérét is
megházasítsa?
- Csakis az ő érdekében - válaszolt Lucien.

19
 - Az isten szerelmére, Lucien, egyszer túllő a célon, és a mesterkedései
visszaütnek önre.
- Ó, azt nem hiszem - mormolta a herceg. - Különben is, kedves Fox, a
hírnevem makulátlan.
Egy héttel később Lucien a dolgozószobájában volt, amikor Nerissa
betört hozzá.
- Lucien! - kiáltotta.
A férfi hátrafordult, arca kérdő kifejezést, testvéri törődést öltött
magára, s diadalmát olyan helyre rejtette, ahol húga azt soha nem látná
meg. A nő olyan zavarodott volt, amilyennek még sohasem látta.
- Tenned kell valamit! - kiáltotta. - Perry Spanyolországba készül, éppen
Spanyolországba, és félek, nem tér vissza azután, ahogy bántam vele!
Lucien vad örömöt érzett: tehát követték a levélben írt utasításait.
Nagyszerű.
- Drága gyermekem - szólt, és húga vállát átölelve közelebb húzta őt a
tűzhöz. - ülj le, és igyál egy pohárka madeirát velem, aztán meséld el, mi
is történt pontosan.
Nerissa túl izgatott volt ahhoz, hogy leüljön, de a bátyja által felé
nyújtott poharat gyorsan elfogadta, és olyan könnyedén hajtotta le, hogy
az összeráncolta a szemöldökét meglepetésében. A lány haragos könnyeit
lenyelve járkált fel-alá.
- Perry tegnap levelet kapott Spanyolországból Don nem-tudom-kitől...
egy végrendelet nélkül elhunyt földbirtokos ügyvédjétől. A birtokosnak
nem voltak örökösei, és kiderült, hogy a legközelebbi élő rokona Perry!
Nem tudtam arról, hogy Perrynek Spanyolországban vannak rokonai. Mi-
féle titkai vannak még, miféle meglepetéseket tartogat még számomra?
És ez a spanyol most azt akarja, hogy azonnal utazzon oda megtekinteni a
birtokot és a házat, és döntse el, mit szándékozik tenni velük. Ó, Lucien,
mit tegyek most?
- Mit tegyél? - mosolygott hízelgőén Lucien. - Tényleg akkora
katasztrófát jelent neked egy rövid, spanyolországi utazás? Egy
csekélység miatt izgattad fel magad ennyire. Csak gondolj azokra az
előnyökre, amit egy ilyen hely birtoklása jelent.
Ha már házasok lesztek, ott töltheted a teleket a hideg, nedves Anglia
helyett.
- Honnét tudjam, hogy egyáltalán visszatér-e még Angliába? Itt vagyok
én, aki a házassággal nyaggatja őt, ott van az a vén boszorkány anyja, aki
nem hagyja békén: az utolsó dolog, ami az eszébe fog jutni, az, hogy
visszatérjen. Borzalmas haraggal váltunk el...
- Ó, Nerissa, soha nem hallottál még arról, hogy a távolság csak erősíti
az érzéseket? Használd az eszed! Ha Perry elutazik egy időre,
természetes, hogy hiányozni fogsz neki. Hagyd, hogy elmenjen. Hagyd,
hogy hiányozz neki; jót fog tenni neki. Ha visszatér, talán hirtelen úgy
dönt, hogy nem tud élni nélküled, és rá tudod venni, hogy kitűzze az
esküvő napját.
- Ó, Lucien... tényleg azt hiszed?
- Bizakodó vagyok - válaszolt a bátyja. Nerissa a nyakába ugrott, s ezzel
a mozdulattal az egykori kislányra emlékeztetett, aki a bátyjához futott
vigasztalásért, ha elesett, és lehorzsolta a térdét, és arra emlékeztette
még Lucient, ahogy ugyanebből az ablakból figyelte Charles és Gareth
hancúrozását a pónival. Mennyire szeretett volna velük játszani és élvezni

20
a gyerekkor örömeit, mely akkor ért véget számára, amikor apját holtan
találta a torony lépcsőin. Mennyire gyűlölte, hogy odabent kell maradnia,
és éretten, fensőbbségesen kell viselkednie, mert új szerepe - a hercegi
szerep - ezt kívánta tőle.
- Ó, Lucien... néha meg tudnálak fojtani... máskor pedig annyira
szeretlek, mert mindig a megfelelő dolgot a megfelelő időben mondod -
húzódott hátra húga, könnyeit letörölve és bátran mosolyogva. - Türelmes
leszek hát. Angliában fogom várni, amíg Perry vissza nem tér...
- Talán lesz akkor egy ajánlata számodra - fejezte be Lucien, s bíztatóan
nézett húgára.
Nerissa sokkal jobb kedvvel ment ki a szobából, mint amivel belépett,
és nem látta bátyja szemében az elégedett diadal kifejezését.
A távolság csak erősíti az érzéseket.
- Valóban - suttogta, és elmosolyodott.

21
 NEGYEDIK FEJEZET
Nem csak Blackheath hercegét kínozta a „mi lett volna, ha? kérdése. A
valódi bájitallal a birtokában Eva de la Mouriére másnap kora reggel
elérte Anglia partjait, a csomagot Franciaországba vitte, és késő
délutánra már Párizsban volt.
Nagyszerű volt a kedve, amikor meglátogatta dr. Benjámin Franklin
lakhelyét, és az államférfit, tudóst és politikust éppen olyan öregnek látta,
mint azt az évei mutatták.
- Mi a helyzet? - kérdezte tőle. Franklin üres tekintettel nézett rá.
- Már tizenkét hónapja vagyok itt, és próbálom meggyőzni a franciákat,
hogy hivatalosan is legyenek a szövetségeseink szabadságharcunkban. Ti-
zenkét hónapja vitázom, reménykedem, és próbálom egyik oldalt
kijátszani a másik ellen. Es még mindig nincs változás. Nem tudunk
átjutni a partjainkat övező brit blokádon. A kémeik mindenhol ott vannak,
figyelik minden mozdulatunkat. Az elküldött utánpótlás közül még egy
sem érkezett meg Washington csapataihoz - levette a szemüvegét, és
megdörgölte a szemét. - A francia szövetség és egy hatalmas kölcsön
nélkül, attól félek, a függetlenség hamarosan elvesztett ügy lesz.
A férfi olyan kimerült és reménytelen volt, hogy Eva nem tudott
ellenállni a kísértésnek, és belenyúlt a táskájába.
- Megszereztem a bájitalt - szólt ravasz diadallal.
- A bájitalt?
Szegény Franklin - annyi gondja volt mostanában, nem csoda, hogy
megfeledkezett a nehezen megszerezhető bájitalról. De szemei csillogni
kezdtek, amikor Eva feléje nyújtotta az üvegcsét.
- Tehát ez az a varázserejű elixír, ami segíteni fog a fiatal Marié
Antoinette-nek...
- Valóban ez az. És ezúttal ez a valódi.
Eva megelégedéssel figyelte, ahogy Franklin a bíborszínű folyadékot
vizsgálja, ami hamarosan mindent helyre hoz a királyi hálószobában, és a
férfi reményei szerint eloszlatja a király impotenciájáról szóló pletykákat.
Ha sikerül egy királyi örököst felmutatni, akkor Franciaország egész
biztosan szövetségre lép Amerikával, és segíteni fog, hogy megnyerjék a
britek elleni háborút. Franklin visszaadta az üveget Évának.
- Reméljük, hatásos lesz - mosolyodott el a férfi, egyre jobban
hasonlítva régi énjéhez. - Nagyon jól csinálta. Nagyon jól.
- Tulajdonképpen nem is volt bonyolult - hencegett a nő, miközben
visszacsúsztatta a helyére az üveget, és elmesélte, hogyan szerezte meg
az italt. - Blackheath hercege azt hiheti, hogy ő a legravaszabb ember a
földön, de még az ő ravaszsága sem mérhető egy nő ravaszságához.
Franklin öreg szemei megcsillantak.
- Csak azt nem értem, Eva, miért nem használta ki a helyzet előnyeit.
Az ön helyében bármely asszony megtette volna.
Eva majdnem beszélni kezdett, aztán utálkozó arcot vágott, hogy
elrejtse higgadtságának pár pillanatig tartó elvesztését.
- Úgy értem, ott volt a hálószobájában, az ágyában, és önnél volt az ital
is. Bármely más asszony pár cseppet csepegtetett volna a borába, hogy
megbizonyosodjon, a valódi italt birtokolja-e, és talán magát a herceget is
kelepcébe csalta volna.
Eva erőltetetten kacagott egyet: - És miért akartam volna ezt tenni?
22
 - Úgy hallottam, a jelenlegi herceg nagyon jóképű... és nagyon gazdag -
felelte Franklin.
- Uram, nagyon jól tudja, hogy elegem van a férfiakból.
- Ó, Eva - szólt Franklin, kedvesen a nőre pillantva a szemüvege mögül.
- Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen megcsömörlött legyen... túl szeretetre
méltó, hogy ennyi harag legyen magában... túl gyönyörű, hogy hátralévő
életét a férfigyűlöletnek szentelje - itt elmosolyodott. - Tudja, nem va-
gyunk mind gonoszak. Egy napon, azt hiszem, ön is megtalálja a párját.
Eva kacagása ezúttal őszinte volt.
- Nem létezik olyan, aki illene hozzám - nevetett gúnyosan, majd
felemelkedett a székről.
Franklin csak a fejét rázta, míg az ajtóhoz kísérte Évát. Az percekkel
később már egy bérkocsiban ült, és divatos lakása felé hajtatott, ahol
azóta élt, hogy Jacques - a pokol tüzén égjen! - meghalt, és rá hagyta
minden pénzét, amit nagyrészt vesztegetés, sikkasztás és kapzsiság útján
szerzett. Egyik szolgáját utasította, hogy vigye be a bőröndjét, majd ő is
bement a házba, és egy sóhajjal helyet foglalt a díványon. Kezében egy
pohár borral mélázott el az elmúlt két nap eseményein. - Lucien de
Montforte - ejtette ki a férfi nevét, de az nem öltött testet a semmiből,
mint egy kísérteties köd. Még egy korty bor erőt adott neki ahhoz, hogy
követni merje képzeletét - és igen: utolsó találkozásuk emléke még frissen
élt az emlékezetében. Lakása magányában lelki szemei még egyszer
végigsiklottak a férfi csodálatos testén, emlékezett még arra, hogyan
festett a férfi, amikor belépett a szobájába - hogy aztán ott találja őt az
ágyában fekve, mint egy mérgező skorpiót. A gondolatra még most is
megremegett a teste, megborzongott, s azt kívánta, bárcsak elmúlna,
mert félt a következményektől.
De nem múlt el az érzés. Elég volt, ha Blackheath hercegére gondolt,
és a mellei bizseregni kezdtek, a vére felforrt.
- Az ördögbe is! - el kéne már hessegetni a fejéből a herceg képét, úgy
ahogy egy legyet hesseget el lova nyakáról. Mi történt vele? Lehetetlen,
hogy egy férfi így lekösse a gondolatait, mi több, az érdeklődését is
felkeltse, amikor ő soha nem gondolt egyik férfira sem. Nevetséges
módon most már bánta, hogy nem engedett Blackheath csalogatásának.
Követelő parancsának... Csábítson el!
Pillanatok alatt forró lett a bőre, szája kiszáradt. Újra maga előtt látta a
kegyetlen arcot, a figyelő, delejező szemeket. Újra érezte a kemény, hozzá
simuló testet, ahogyan bőr a bőrhöz ért, és a szívük egymás mellett
dobogott a csendes, dühös harcban. Eva lehunyta a szemét, s megpróbált
uralkodni váratlan remegése felett. Talán igaza volt Franklinnek. Talán el
kellett volna csábítania a herceget. … egyáltalán, mikor volt utoljára ilyen
férfival?
Egyáltalán, mikor volt utoljára férfival? Azóta nem, hogy Jacques-ot
rajtakaptam a szobalánnyal.
Egyszerre megkeményedtek vonásai. Ujjai a pohárra szorultak, és a bor
savanyúvá vált a szájában. Férfiak. Miért is gondolta, hogy Blackheath
kivétel? Mind egyformák, minden átkozott férfi ugyanolyan. Ezí már az
anyja szoknyája mellett megtanulta, sok évvel ezelőtt... Anyja mellett, aki
most jéghidegen és oszlásnak indulva pihent a sírjában.
Ő sokkal erősebb. Mindig is az volt. Kemény arccal hajította a félig üres
poharat a tűzbe, hátradőlt, és az ablakon át a kinti sötétségbe bámult.

23
 Lady Nerissa de Montforte az asztalánál ülve éppen egy levélre
válaszolt, amikor egy közelítő ló patadobogása ütötte meg a fülét. Letette
a tollat, felemelkedett, és az ablakhoz sietett. Szürke reggel volt, és az ég
olyan alacsonynak látszott, hogy úgy érezte, ha felnyúlna, megérinthetné
kezével a súlyos felhőket. Valóban egy lovas vágtatott a kastély felé. A nő
nézte, ahogy a férfi komoly arccal, sártól foltos csizmával leugrik
robusztus, fekete lováról, és a bejárat felé lépked.
Fagyosság járta át Nerissa csontjait. Borzongva fűzte össze kezeit a
mellén, odament a kandallóhoz, és megpróbálta csitítani hirtelen támadt,
megmagyarázhatatlan félelemérzését. Valami történt az egyik fivéremmel.
Szíve hangosan dobogott. Istenem, valami történt. Szoknyáját
felcsippentve kiment a szalonból, és Lucien szobája felé tartott, ügyelve
arra, hogy ne kezdjen el eszeveszetten rohanni. A könyvtár ajtaja zárva
volt. Hangokat hallott bentről, aztán kinyílt az ajtó, és egy szolga kísérte
ki a hírnököt. Nerissa a bátyjára pillantott. Lucien kifejezéstelen arccal
ült az asztalánál, szemei sötétek és olyan távolba révedők voltak,
amilyennek még sosem látta. Aztán felnézett, és meglátta őt. A szemében
bujkáló rettegés azonnal eltűnt, s helyét átvette a szokásos rendíthetetlen
nyugalom.
Nerissa előresietett, amikor a bátyja felállt.
- Mi volt ez, Lucien?
A férfi ránézett, majd egy mélyet sóhajtott.
- Ülj le, kedvesem.
De Nerissa nem akart leülni. Nem, ha olyan emberrel történt valami,
akit szeret; nem, ha a hírek, amiket hallani fog, megváltoztathatják az
életét. Istenem, állítsd most meg az időt, ebben a pillanatban, amikor
mindenki, akit ismerek és szeretek, életben van, és jól érzi magát. Ne
hagyd, hogy tovább múljon az idő, mert nem akarom tudni, mit hoz a
következő pillanat.
De legyen vége a siránkozásnak: ő is Montforte volt, bátor és erős.
Megrázta a fejét, és egyenesen testvére szemébe nézett. Most vette csak
észre, mennyire sápadt Lucien arca. Mint aki kísértetet látott. Bátyja
feléje nyújtott egy pohár brandyt.
- Perryről van sző - szólt halkan. Nerissa keze megdermedt, amint
átvette a poharat, az kiesett remegő kezei közül, és darabokra törött a
padlón. O merev testtel, némán bámult a fivérére.
- A hajót, ami Spanyolországba vitte őt, egy amerikai kalózhajó támadta
meg Franciaország partjánál - majd furcsa, monoton hangon folytatta. - A
kapitány védekezett, de kilőtték őket. A hajó elsüllyedt, és azt a néhány
embert, aki túlélte a támadást, az amerikaiak egy francia kikötőbe
szállították.
- Édes Istenem! - borzadt el Nerissa, kezét szája elé kapva. - És Perry?
Ő életben van?
- Nem tudják. A nevét nem találták a túlélők listáján.
Nerissa remegő térdekkel lépett hátra. A bátyjára nézett, megrázta a
fejét, és képtelen volt megszólalni, gondolkodni, vagy akár csak elfogadni
mindazt, amit az imént hallott.
- Sajnálom, kedvesem. Mindent elkövetek, hogy megtudjam, mi történt
vele. Ha életben van, biztosítalak arról, hogy megtalálom, és visszahozom
őt Angliába. Ha pedig nincs...

24
 Nerissa érezte, hogy a vér kifut az arcából, és apró, fekete pöttyök
ezrei táncoltak a szeme előtt, amikor Lucien szavainak értelme elért a
tudatáig. Perry! Az ő drága Perryjét, akivel annyit civakodott, darabokra
szaggatta egy ágyúgolyó, agyonlőtte egy muskéta... megfulladt...
Lucien kapta el az ájult nőt. Egy hosszú pillanatig kicsi húgát a
karjában tartva állt, és a vibráló, narancssárga lángokba bámult. Hallotta,
ahogy a hírnök elvágtat. Hallotta az ablaküveget verdeső esőt. És hallotta
Fox szavait a fejében visszhangozni: Az isten szerelmére, Lucien, egy
napon túllő a célon, és a mesterkedései visszaütnek önre...
Lucien mélyet sóhajtott, képtelen volt elfogadni, hogy ezúttal túl
messzire ment.
Egy dolog biztos: Nerissa soha nem tudhatja meg, hogy neki köszönheti
Perry elutazását, hogy ő vásárolta az állítólag Perry által örökölt spanyol-
országi birtokot. Lucien becsukta a szemét. Isten és minden ördögök,
soha nem tudhatja meg, mit tettem, mert örökre megfog gyűlölni.
Nem volt veszteni való idő. Húgával a karjában hagyta el a szobát, és a
szolgákért kiáltott.
- Phelps, vedd elő az úti ruhámat, és készíttesd elő a hintót. Párizsba
utazom.

25
 ÖTÖDIK FEJEZET
- Hölgyeim és uraim, ürítsük poharunkat a bátor Washington tábornok
egészségére! Éljen Washington tábornok!
A csillogó párizsi bálteremben mindenki felemelte a poharát. Eva de la
Mouriére is, aki dr. Franklin és más amerikai méltóságok mellett állt,
kezébe vette poharát, és felhajtotta a pezsgőt.
- A franciáknak már nincs más választása, mint felébredni, és
észrevenni minket - szólalt meg Franklin. - Burgoyne megadása,
Washington támadása Germantownnál a brit sereg ellen... Imádkozzunk,
barátaim, hogy Franciaország minél előbb csatlakozzon ehhez a
háborúhoz! - Évához fordult. - Itt jön Lavisson tábornok; hívja fel valahogy
a figyelmét a győzelmünkre... nagyon közel áll a királyhoz, vesse be hát
minden csáberejét - szólt, s figyelte, ahogy a tábornok a tömegen
keresztül feléjük közeledik. - Átadta már a bájitalt a királynénak?
- Szombaton találkozom vele - felelt Eva.
- Nagyszerű. De itt van már Lavisson. A férfiak ebben a teremben majd
megbolondulnak, hogy önnel táncolhassanak, kedvesem... Menjen, és te-
gye féltékennyé őket a reménytelenül elázott tábornokkal.
Lavisson mélyen ráhajolt Eva kezére.
- Madame - morogta a nő arcába nézve -, ön egy látomás. Megtisztel
egy szegény katonát azzal, hogy táncol vele?
- Részemről a szerencse - válaszolt Eva kesztyűs kezét odanyújtva.
Kiléptek a tánctérre. Lavisson zömök, izmos férfi volt, halvány,
ragadozó-kék szemekkel és kampós orral. Nagyon franciás volt a külseje.
- Gratulálok önöknek Burgoyne elfogásához - szólt udvariasan. - Az
ilyen tyőszelmek felhífják a fityelmet a honfitársai bátorságára.
- O, hozzászoktunk már ahhoz, hogy a határokat védeni, az indiánokkal
harcolni kell, és mindenféle veszéllyel szembe kell szállni - mondta
könnyedén Eva. - Biztos vagyok benne, hogy néhány fellengzős brittel is
elbánunk. Mosolygott, és tudta, hogy a férfi alig képes levenni tekintetét
a melléről, mely ott emelkedett csupán pár centire az orrától.
- Tyűlölöm a briteket. Hiúk és arrogánsak, büszkék és hencegők. Hoty a
Jóisten miért helyezte őket velünk szembe, a Csatorna túloldalára... aszt
tsak ő tudja.
Elhallgatott, mert fojtott suttogás futott végig a termen. Eva háta
borsódzni kezdett, ösztönösen megérezte a veszélyt, megállt és felnézett,
elvétve egy lépést, s majdnem Lavisson lábára lépett. A férfi épp időben
kapta el, mielőtt elesett volna, de Eva szűkülő szemekkel már a báltermet
pásztázta. Körülötte mindenki elhallgatott, és minden fej a hatalmas,
kétszárnyú bejárati ajtó felé fordult. A zene is elhallgatott. Csendes moraj
kígyózott végig a tömegen, ahogy az emberek a nyakukat tekergetve
próbálták megnézni azt, aki ilyen nagy és általános érdeklődést keltett.
Egy férfi állt az ajtóban sötétkék bársonyruhában pompázva, minden
körülötte állónál legalább egy fejjel magasabb volt. Eva ekkor látta meg
az arcát.
Határozott arccsontok, átható tekintetű fekete szemek. És a hideg
pillantás egyenesen Evára irányult.
Le Duc de Blackheath!
Eva szíve nagyot dobbant, száját eltátotta, vére akaratlanul is
felgyorsult az izgalomtól, és ő hitetlenül bámult. Mit csinál itt? Miért jött
26
Franciaországba? Szándékosan kereste meg Évát, hogy bosszút álljon az
ital elpusztításáért? Megtudta végül, hogy Eva ellopta a valódi bájitalt?
Édes istenem! A szíve egyre sebesebben dobogott. Túlságosan is sebesen.
- Megmondtam, madame, hoty a britek arrogáns fajta.. Tsak ety
angolnak fan mersze beállítani ety olyan estélyre, ahol a saját népe
legyőzését ünneplik. Tsak ety angol mer megjelenni az ellensége által
adott estélyen. Tsak ety angol...
De Eva nem törődött már Lavissonnal. A terem légköre hirtelen
fullasztóvá vált: a tikkasztó hőség, a sok test kipárolgása, a túl sok
parfüm, a rengeteg gyertya... és most, a túl kevés levegő miatt úgy
érezte, menten elájul. És itt volt Blackheath, áttörve a meglepett
tömegen, itt egy ismerőst köszöntött, amott egy hölgynek bókolt, s
figyelmen kívül hagyta a bámuló szemeket, a sugdolózást, mely lépteit
kísérte, és a báltermen keresztül egyetlen, el nem téveszthető célpont
felé tartott.
Eva felé.
A nő vére most lüktetni kezdett, gyémánt nyakéke majdnem
megfojtotta. Elhúzódott Lavissontól, és a legcélszerűbb menekülési módot
kereste. De nem volt menekülés. Csapdába esett. Csak annyit tudott
tenni, hogy felemelte a fejét, felvette a lehető leggőgösebb arckifejezést,
és igyekezett megtartani a legutóbbi találkozáskor kivívott előnyét.
- Eva de la Mouriére - mormolta a herceg azon a konyakhoz hasonlatos
hangon, amit a nő olyan jól ismert. Szemei feneketlen fekete tűzként ra-
gyogtak. Nem volt bennük érzelem, csak jéghideg, halálos tűz, amely
egyszerre megfagyasztotta, és lángra gyújtotta Évát. A herceg
parancsolóan pillantott Lavissonra, amitől annak orrcimpái reszketni
kezdtek a felháborodástól. A férfi megfogta Eva kezét, mélyen ráhajolt,
arrébb húzta a tábornoktól, vissza a táncparkettre, amikor a zenészek
keringőt kezdtek játszani.
- Ha nem vette volna észre, Lavisson tábornokkal táncoltam - szűrte
fogai között Eva, mert izgatottá vált Blackheath bátor fellépésétől - és
dühítette a birtoklás ilyen ostoba fitogtatása. Élesen érzékelte a kemény
testet, mely az övéhez simult. Fogva tartotta őt. Az isten szerelmére, mit
gondolhat most Franklin? Mit gondol a többi amerikai? Mit gondolnak a
franciák, azt látva, hogy az ellenséggel érintkezik?
- Minden angol ilyen faragatlan, mint maga? - kérdezte dühösen.
- Ellenkezőleg. Én vagyok faragatlanabb a legtöbbjüknél.
- Ezt most be is bizonyította. Nem emlékszem, hogy ígértem önnek
táncot.
- Én sem emlékszem, hogy kértem volna egyet is - mosolygott le a nőre,
s tekintete végigvándorolt a nyakán, melle domborulatán olyan csábító
simogatással, hogy Eva elpirult és megremegett. - De van néhány dolog,
amit kérés nélkül is elvehetek.
- Ó, szóval engem akar.
- Ezt éppen most tettem meg, asszonyom. És most csukja be a száját, és
ne bámuljon tovább engem. Azt akarja, hogy az emberek azt higgyék...
élvezi ezt a kis táncot?
Eva szemei összeszűkültek, és alig tudta megállni, hogy arcon ne
csapja a határozott, higgadt férfit, de Blackheath keze, melynek
eleganciáját az azt keretező csipke még jobban kiemelte, szorosan
kulcsolódott a csuklójára. Eva nem tudott menekülni. Nem menekülhetett

27
tőle, ahogy a férfi szédítő irammal repítette át a báltermen. Szorosan tar-
totta a karjaiban. Túl szorosan. Olyan szorosan, hogy Eva érezte a teste
melegét, érezte az izzó tekintetet, mely szinte égetett minden pontot,
amit érintett, érezte a vad, alig féken tartott vágyat, mely úgy áradt felé a
férfiból, mint a napból a tűz. Menekülni akart ettől a vágytól; ugyanakkor
közelebb is akart kerülni hozzá. Mélyeket lélegzett, erősen koncentrálva
arra, hogy lépést tartson a férfival - és minden erejével próbált ellenállni
a fura, szörnyű hatásnak, amit a másik gyakorolt rá.
- Drágám, ön egy nehezen megfogható teremtés. Egész éjszaka önt
kerestem. Gratulálok a vakmerő meneküléshez - hajolt meg gúnyos pillan-
tással a herceg. - Remélem, nem horzsolta le nagyon a térdét.
Eva egy mérgező pillantással válaszolt:- Biztosan jobb egészségnek
örvendenek, mint az ön combja. Jut eszembe, össze kellett ölteni a sebet,
méltóságos uram?
- Sajnos igen, de ez a seb nem volt életveszélyes. Szándékosan meg
akart ölni, vagy csak a bájitalt szerette volna megsemmisíteni, hogy egyi-
künké se lehessen?
- Ugyan már, Blackheath! Ha meg akartam volna ölni, biztosíthatom,
sikerült volna.
- Ó. Akkor bizonyára csak az italt akarta elpusztítani.
Eva szemei ragyogtak. Mondd el neki! Mondd el neki, csak hogy
láthasd, mennyire meglepődik és felbőszül azon, hogy túljártál az eszén.
Miért ne? Ez lesz az ő dicsőségének pillanata, melyet csak képzeletben
élhetne át, miután elküldi neki a gúnyos, mindent bevalló levelet. Mondd
el neki!
- Ellenkezőleg, kegyelmes uram. Tudja, egyáltalán nem semmisítettem
meg a bájitalt.
- Drága hölgyem, biztosíthatom, a saját szememmel láttam, ahogy az
üveg szétrobban a kezeim közt.
- Ezt magam is láttam - mosolygott szélesen Eva, vad diadallal - ... de az
nem a valódi ital volt.
A férfi mosolya eltűnt.
- Tessék?
- Nos, azt akarom, hogy tudja, bármit is csinálok, azt jobban csinálom,
mint ön. Oly nagyszerűen bolonddá tett minket az ál-itallal, hogy úgy
gondoltam, én is alkalmazom önön. Igen, az ital. Azok után, hogy annyit
kellett bajlódnia vele, úgy gondoltam, vissza szeretné kapni.
A férfi jeges pillantással fojtotta belé a szót.
- Azt akarja mondani nekem, hogy az üveg, amit szétlőtt, az én eredeti
italomat tartalmazta, amellyel a bájitalt annak idején kicseréltem?
- Ahhoz képest, hogy férfi, korlátolt intelligenciája néha szikrázik.
Pontosan azt mondom. Miután betörtem a szobájába, és hadd tegyem
hozzá, a páncélszekrényébe is, kivettem a valódi italt, beletettem a
vászonzsákomba, és önnek azt a másik italt ajánlottam fel. Milyen kár,
hogy visszautasította! Tudja, rendkívül intim viszony alakulhatott volna ki
ön és az éjjeliedény közt. - A férfi arckifejezése teljesen mozdulatlanná
vált, viharosan sötétté. - És most, ha megbocsát, a táncnak vége, és
nekem még van egy-két elintézetlen ügyem. Jó napot, kegyelmes uram!
A férfi a keze utána kapott, és megragadta a csuklóját.
- Bocsásson meg, de nekem is el kell intéznem egy ügyet - pillantása
sötét volt, mint az éjszaka. - Önnel.

28
 - Azonnal vegye le a kezét rólam! - utasította a férfit halványuló
mosollyal.
- Különben mit tesz? Előkapja a pisztolyát, és a szívem közepébe lő?
Vagy leleplez, mint csaló gazembert? Nem, nem, asszonyom. Egy kissé...
sápadtnak tűnik - mondta a herceg fagyos mosollyal. - Menjünk inkább a
friss levegőre.
A könyökénél fogva irányította a nőt a tömegen keresztül, s közben
rámosolygott az ismerősökre, s a rangjabeli franciáknak fejet hajtott.
Mindenki őket bámulta. A legyezők vadul verdestek, a hölgyek izgatottan
csiripeltek, és minden száj tátva maradt az angol herceg felháborítóan
arcátlan viselkedése láttán. Évát elöntötte a harag, de nem szerezte meg
azt az örömöt Blackheath-nek, hogy jelenetet rendez. O, nem.
Fegyelmezetten fog lépkedni mellette. A mosoly ráfagyott az arcára, mi-
közben minden idegszálával azt kívánta, bárcsak valami testi sérülést
okozhatna neki. Azt kívánta, bár úgy megalázhatná, hogy egy életre ne
felejtse el. Azt kívánta, bárcsak egyszer megtudná, milyen lehet vele az
ágyban. Hagyd abba!
A férfi egyenesen az ajtó felé tartott. Továbbra is a könyökét szorítva,
kivezette őt a tömegből a szabad levegőre. Fagyos volt az éjszaka. Tiszta,
hideg holdfény ragyogott a bársonyos égen. Elengedte Évát, amíg levette
a kabátját, és a nő vállára terítette. Azután kérdő tekintettel ajánlotta fel
az egyik karját. Mintha Évának lenne választása! Dühtől remegve fogadta
el a felajánlott kart.
A férfi csendesen vezette el egy befagyott szökőkút mellett, melyben a
kőkerubok karjáról jégcsapok lógtak. Cipőjük talpa csikorgott a fagyos
köveken, leheletük látszott a levegőben. Feszültség izzott kettejük közt.
Feszültség - és vad, szexuális tudatosság, amit Eva minden erejével
próbált nem észrevenni. Megpróbálta, de nem sikerült neki.
Blackheath, amikor már elég messze voltak a háztól, Eva
meglepetésére, elengedte őt.
- Meg ne próbáljon elmenni, amíg végig nem hallgatott.
Eva zavartan lépett hátra, hogy növelje a kettejük közti távolságot, s
még jobban összehúzta vállán a férfi nehéz bársonykabátját. Az még
meleg volt a férfi testének hevétől. Finoman és érzékien borult a bőrére, a
másik egyedülálló illatát árasztva. Eva alig tudott ellenállni annak, hogy
belefúrja az orrát.
- Hallgatom önt - mondta óvatosan, s közben igyekezett tudomást sem
venni heves szívdobogásáról, a lázas várakozásról, mely a bőrét bizserget-
te. - Mit akar tőlem?
A férfi ráemelte határozott tekintetét:
- A segítségét kérem.
Az összes lehetséges ok közül, amiért egy olyan veszélyes férfi, mint a
herceg, egy nőt kirángat az éjszakába, ez volt a legutolsó, amire Eva
számított. A herceg válasza kibillentette egyensúlyából, és váratlan
csalódás töltötte el. Egy pillanatig nem volt képes felelni az egyszerű
kérésre, és alig tudta elfojtani feltörni készülő kacagását. Az az ötlet,
hogy ez az arrogáns, mesterkedő szörnyeteg a segítségét kéri, majdnem
nevetséges volt.
- Az én segítségemet kéri - nevetett gúnyosan, ravasz, sajnálkozó
mosollyal. - Nos, Blackheath, azt hiszem, megtalálta az egyetlen embert,
akinek az utolsó gondolata az, hogy segítsen önnek.

29
 - Tudom, hogy megfelelő díjazás ellenében bármit hajlandó nekem
megadni - felelt a herceg.
- Vannak dolgok, amiket nem lehet megvásárolni.
- Valóban. Néhány dolgot csak adni lehet - mondta hidegen a férfi. -
Tudom, hogy el akarja hitetni velem, hogy ön egy keményszívű boszor-
kány, de... bármily csábító is a gondolat, én erről nem vagyok teljesen
meggyőződve.
A nő édesen mosolygott. - Nincs meggyőződve róla? Azok után, amit a
testvéreivel tettem? Azok után, amit majdnem önnel is megtettem? Hogy
lehetnék még meggyőzőbb?
- Segítsen, és akkor a családom elleni támadásokat megbocsátom.
Miattuk, nem pedig magam miatt, kerestem fel önt.
Eva összeráncolta a szemöldökét.
A férfi távolabb húzódott tőle, s kétségtelenül az iránta érzett
természetes gyűlölködésén próbált úrrá lenni. A nő figyelte, hogyan szedi
össze magát. A mögé a kifogástalan arisztokratikus álarc mögé akar
visszavonulni, amely bármilyen mögötte dúló érzelem, felmerülő gondolat
ellenére is rezzenéstelen marad. De Eva tévedett. Az éjszaka csendes
nagyságában a férfi szemei sötétebbek voltak, mint a legmélyebb óceán,
és ha csupán egy pillanatra is, Eva láthatta a bennük rejlő aggodalmat és
fájdalmat, mely érzelmekre ő nem tartotta képesnek a férfit. Szíve
lágyabbá vált a felismerést követően: a herceg mégiscsak ember.
Hihetetlen.
- Van egy húgom - folytatta Lucien az éjszakába meredve. Háttal állt
Évának, teljes nagyságát feltárva a nő előtt, egyenes felsőtesttel, melyet
erőteljes vállak koronáztak hipnotizáló szélességgel. Eva gyönyörködött
ebben a hátban, a vállakban, még akkor is, ha átkozta magát emiatt. -
Nerissának hívják. Többet jelent számomra a világ minden kincsénél.
Eva nem szólt semmit, csak a férfit figyelte.
- Fiatal és romantikus, reménytelenül szerelmes egy fickóba, akinek
esze ágában sem áll megállapodni, vagy a rangjával járó kötelességeivel
törődni - újra megfordult, és karját Évának nyújtva megint sétálni
kezdtek. Mindjárt halálra fagysz, gondolta Eva. A férfi csak egy ujjatlan
mellényt viselt a hideg ellen. De Blackheath hercege olyan vasakaratú
volt, hogy sohasem remegett, fogai nem vacogtak a hidegtől, és nem
engedte, hogy remegés járja át udvarias hangját. - Két hete Nerissa
udvarlóját, Brookhampton grófját, Spanyolországba küldték egy angol
hajó, a Sarah Rose fedélzetén. Franciaország partjainál a hajót megtá-
madta és elsüllyesztette egy amerikai kalózhajó.
Eva úgy érezte, teljesen ellágyul, s ez veszélyes dolog volt. Megijedt -
tehát úgy reagált, ahogy mindig szokott, ha ráijesztettek: gúnyos rosszin-
dulattal.
- Ó, igen - szólalt meg vontatottan. - Úgy emlékszem, hallottam az
országomnak erről a győzelméről.
A herceg nem hagyta, hogy felbosszantsák.
- Lord Brookhampton a hajó elsüllyedésekor eltűnt emberek között van.
A húgom vigasztalhatatlan.
- Miért küldték Brookhamptont Spanyolországba? - érdeklődött Eva.
Blackheath arca kifürkészhetetlen lett.
- Az nem fontos. Egyedül az számít, hogy megtaláljam, és épségben
küldjem vissza Angliába.

30
 - Akkor megkérdezem Calais-ban a halakat és a rákokat, hogy
emlékeznek-e arra, hogy megették.
A herceg ezúttal nem tudott tovább uralkodni dühén. Támadóan
közelített Eva felé, olyan sötét és vadul csillogó szemekkel, hogy az
önkéntelenül is hátra lépett. - Ez durva volt és fölösleges. Egy ember
élete forog kockán.
- Egy angolról beszélünk, aki hamarosan amerikaiakat mészárolna le,
éheztetne, és döntene szolgaságba.
- Ha ezt hiszi, akkor ön megbolondult - felelt a férfi hidegen. - Vannak
olyan emberek a Parlamentben és Anglia-szerte, akik támogatják az ame-
rikaiakat. Az olyanok, mint Pitt és Bürke, akik már szeretnék látni a
háború végét, akik ellenzik György király amerikai politikáját, és akik
hajlandóak eleget tenni az ön honfitársai követelésének.
- Ön is közéjük tartozik? - kérdezte Eva ravaszul édeskés hangon.
A férfi szemei még sohasem voltak ilyen feketék.
- Két sógornőm amerikai. Charles testvérem... az, akit ön leütött...
Bostonban szolgált a hadseregnél, ahol mindig megértéssel viszonyult az
amerikaiakhoz, és együtt érzett a helyzetükkel is. Az ő jóindulatuknak
köszönheti az életét. Igen, asszonyom, biztosíthatom arról, hogy én is egy
vagyok közülük, és minél előbb véget ér ez az átkozott konfliktus, annál
boldogabb leszek.
Eva gúnyos szavait megbánva fordította el a fejét. Keserű dolog volt a
megalázkodás.
- Mit kíván hát tőlem?
- A segítségét kérem annak kiderítésében, mi történt Lord
Brookhamptonnal.
Eva vállat vont:
- Nem tudom, mennyit segíthetek önnek ebben. Ha a jelentések azt
mondják, hogy elsüllyedt a hajóval együtt, akkor valószínűleg ez is
történt.
- A jelentések hamisíthatók. Lehet, hogy Perry álnevet használt, hogy
elkerülje a leleplezést. Talán megsérült, amikor fogságba ejtették...
Nagyon sok dolog történhetett. Addig nem nyugszom, míg ki nem derül az
igazság.
- Nincs valami, amit ön tudna kideríteni? - kérdezett Eva.
- Asszonyom, ön is emlékeztetett arra, hogy angol vagyok. Ebben a
minőségemben nem éppen a franciák barátja, sőt hamarosan az
ellensége, ha önöknek, jenkiknek sikerül a terve. - Eva összerezzent, bár
tudta, hogy az angolok, saját kémeiknek köszönhetően, jól tudják, mire
készülnek az amerikaiak. - Másrészt ön kényelmesen mozoghat a francia
társadalom felsőbb rétegeiben. Szeretném, ha kiderítené, túlélte-e Perry a
támadást. Ha túlélte, meg akarom tudni, melyik börtönben tartják fogva -
állkapcsa megkeményedett, félre nézett, majd nyers hangon így folytatta.
- Azt akarom, hogy segítsen visszaadni a húgom életét.
Azt akarom, hogy segítsen visszaadni a húgom életét.
A férfi semmi mással nem befolyásolhatta volna Évát. Blackheath azt
mesélte, hogy a húga fiatal, romantikus és szerelmes. Még annyi év után
is fájó volt emlékezni erre, fájdalmat okozott neki a megcsalatás emléke,
az ártatlanság elvesztéséé, az álmok haláláé. Természetesen nem a
hercegnek akart segíteni, hanem a húgának.
Mélyet sóhajtott:

31
 - Megteszem, amit tudok, Blackheath. De nem az ön kedvéért. A húga
miatt.
- Annak ellenére, hogy még soha nem találkozott vele?- Az nem számít.
Ő is nő, ő is szenved. Megértem a fájdalmát.
- Azt hiszi, a férfiak nem szenvednek?
- Tudom, hogy nem szenvednek. Hogy is lennének képesek rá?
Szívtelenek, azért lelik akkora örömüket abban, ha összetörhetik a
miénket.
A férfi egy hosszú pillanatig figyelte a nőt, és Évának az a furcsa érzése
támadt, hogy a lelke legmélyére lát, s látja a régen eltemetett, jól őrzött
titkokat is. Megremegett a félelemtől és az idegességtől. És a
kimondatlan vágyódástól is.
- Fázik? - kérdezte a herceg.
- Igen - hazudta Eva.
- Segítsünk rajta - mondta a férfi, majd magához vonta Evát, és
megcsókolta.

32
 HATODIK FEJEZET
Az éjszaka fagyos volt, és a levegő úgy vágott, mint az üveg, de amikor
Blackheath ajka a nő ajkához ért, Eva már csak a tompító, mindent átjáró
melegséget érezte.
A férfi keze becsúszott a bársonykabát alá, átfogta a nő testét,
hüvelykujjaival a selyemruhával borított melleket simogatta, tenyere
végigkövette bordái vonalát, befészkelte magát dereka hajlatába, majd
onnét a csípőjére és a fenekére csúszott. Szorosan magához húzta Évát,
falhoz hasonlóan kemény testével ejtve csapdába, amíg szája a szájára
tapadt. Évának eszébe sem jutott, hogy csökkentse a kettejük közti
távolságot. A férfi mellkasához szorította a kezét, s érezte a feszes,
domborodó izmokat és a másik szívverését. Milyen jó dolog volt ezekben
az erős karokban lenni! Milyen veszélyesen meggondolatlan volt, hogy
ilyen váratlanul engedett az érzékei csábításának, s így elvesztette a
fejét! Már a dühét is elfeledte; elfelejtette a sajnálatot, a felháborodást, az
erőszakoskodást. Csak a férfi szája létezett, amely az övére tapadt,
követelő és türelmetlen volt, hűvös, erős és gyönyörű.
A férfi nyelve most alsó ajka domborulatán játszott, meleg, bizsergető
forrósággal töltve el azt. Eva a legyőzöttek sóhajával nyílt meg a férfi
előtt, s tapadt hozzá szorosan. Hadd érintse meg, ízlelje, fedezze fel őt, s
viszonozta az ölelést. Lángra gyúlt a vére, úgy érezte, így éghetett egy
eretnek a máglyán.
Nem tudott tovább ellenállni. Kívánta a férfit. Akarta őt, és ha valóban
nő, még ma éjszaka birtokolni fogja - persze saját, és nem a férfi
elképzelései szerint. Csábító volt a gondolat, mely fellángoló vágyától
kapott életre...
A férfi keze most a fenekére tapadt, masszírozta, szorosan tartotta,
majd kőkemény testéhez húzta, medence a medencéhez ért, míg feje
hátra nem billent a férfi csókjának támadásától. Karja most a férfi
nyakára kulcsolódott, a súlyos bársonykabát lecsúszott a válláról, és egy
halomban gyúlt össze a földön. De nem érezte a hideget. Csak a férfi ajkát
érezte a sajátján, az összekeveredő lélegzeteket, az inge/ alatt játszó
izmokat, melyeket kezével kitapintott, és a kemény, lapos hasat a finom
szövet alatt. Eva hátrahúzódott, forró homlokát a férfi mellkasának
támasztotta, és zihálva így szólt:
- Ha ezt még egyszer megpróbálja, megölöm - mondta meggyőződés
nélkül, levegő után kapkodva, amint kábultan nézett le a földre.
- Gondolja, hogy ezzel megijeszt?
- Tudja, hogy nem érzek semmit maga iránt.
- Akkor ön valószínűleg bámulatos színésznő.
- Gyűlölöm magát. Azóta gyűlölöm, amióta rájöttem, hogy szabotálta
kémkedésünket itt, Franciaországban... A bájital csak hab volt a tortán.
- Hm, igen... - A férfi keze, mely a hideg éjszaka ellenére meleg volt, a
tarkóját simogatta, és hüvelykujja a füle mögötti érzékeny részt
dörzsölgette. - Bár én is ugyanazt mondhatnám, mint ön, de attól félek, a
rabja lettem, amióta először megláttam, akkor, amikor az
unokatestvérével megjelent a fivérem esküvőjén.
- Csak vágy, semmi más - felelte a nő -, ne figyeljen rá, és el fog múlni.
- Megpróbáltam, de nem múlt el.
- Keressen magának más nőt.
33
 - Nem akarok mást - suttogott rekedten a férfi, és Eva érezte nyakán a
leheletét. Erezte az ajkai érintését, a suttogó csókot, mely sötét, tiltott és
veszélyes volt. - Magát akarom.
Forró remegés futott végig Eva testén. A férfi összetörné a szívét.
Darabjaira szedné, áttaposna rajtuk, és elsétálna anélkül, hogy egyszer is
hátranézne. A félelem majdnem megbénította, és Évának nem volt
szüksége a félelemre. Ha ez fenyegette, egy okkal több, hogy
szembeszálljon vele.
- Mit válaszol, asszonyom. Ön már felnőtt nő, özvegy, nem pedig egy
bimbózó ártatlanság, aki nem tudja, mi vár rá egy férfi ágyában. Es ha
nem tévedek, ön is éppen olyan mohón szeretné befejezni azt, amit
nemrég az én szobámban kezdtünk el. És általában nem tévedek, Eva.
Hadd bizonyítsam be önnek, hogy egy férfi nagyon is... érdekes lehet.
Eva lábai elgyengültek. - Még dolgom van... az estélyen.
- Még velem is van dolga. De előbb a szórakozás, aztán az üzlet,
nemde?
Megfogta a nő karját. Félelem és vágyakozás küzdött egymással Eva
lelkében. Az éjszaka körbezárta, megfagyasztotta a bőrét, a vérét is
megpróbálta lehűteni, de Blackheath valami olyanba kezdett, ami belülről
tüzelte fel az asszonyt, és csak egy módon kaphatott rá kielégülést.
Aztán hirtelen eszébe jutott egy ötlet. Egy gonosz ötlet, mely oly
tökéletesen megfelelt az alkalomnak, oly nagyon egybevágott terveivel,
hogy alig tudta visszafojtani diadalát, megkönnyebbülését.
- Rendben van - mormolta a sötét arcba pillantva. - Nem vagyok az
erősebb nem rajongója, de ön kap egy esélyt, hogy meggyőzzön az
ellenkezőjéről. Maga és én visszamegyünk a hálószobámba, de - mondta
szűkülő szemekkel - az én játékszabályaimat kell követnie.
- És mik azok?
- Teljes alárendeltséget követelek meg öntől.
- Kedvesem - vonta fel a szemöldökét a herceg -, ez az éjszaka több
izgalmat ígér, mint amire számítottam...
- És azt most kijelentem magának, ha csalódnom kell önben, esküszöm,
megölöm.
- Ez esetben megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
teljesen... - ajkai lassú, veszélyes mosolyra húzódtak - kielégítsem önt.

Külön-külön tértek vissza az estélyre, majd Eva fejfájásra hivatkozva

kimentette magát, és elhagyta a zajos termet.
Látta, hogy Franklin felhúzott szemöldökkel figyeli, szemmel láthatóan
őt nem tudta átejteni kifogásával. Látta őt Blackheath-szel. Bizonyára ér-
dekelte volna, mi dolga az ellenséggel. De Eva egy tervet forgatott a
fejében, és Blackheath lesz a tökéletes ember, akivel ezt végre fogja
hajtani.
A herceg már várt rá, ahogy megígérte, a széles lépcsők alján, melyek a
ház emeleti vendégszobáihoz vezettek. Minden csendes volt, még egy
szolga sem járt errefelé.
- Ez az utolsó lehetősége, hogy meggondolja magát - mormolta a férfi
kihívó kis mosollyal, mely elárulta: biztos benne, hogy Eva nem gondolja
meg magát. A nő elfogadta a férfi odanyújtott karját.

34
 - Nem vagyok annyira gyáva. Bár azt szeretné, ha mindenki azt hinné,
ön maga a megtestesült ördög, én egyáltalán nem félek a nagy, gonosz
farkastól.
- Valóban? Akkor, ha kérdezhetem, miért remeg?
- Az izgatott várakozástól - válaszolt a nő nyegle kis kacajjal, hogy
leplezze idegességét.
A férfi vékony, mindent tudó mosollyal mosolygott, ami megrémítette
Évát. Jól van, hazudott. Egy kicsit. Félt a nagy, gonosz farkastól, mert a
farkasok ki tudják tépni, és fel tudják falni az ember szívét. És Eva
nagyon is biztos volt abban, hogy a szíve, amit egyszer már
meggyötörtek, veszélyesen közel áll ahhoz, hogy tálcán ajánlja fel.
Maradj nyugodt! Te vagy az, aki irányít. Beleegyezett abba, hogy te
légy az irányító. Nem kell félned semmitől, amíg olyannak nem képzeled,
amilyen a valóságban soha nem lehet, amíg nem kezdesz álmodozni róla,
amíg nem ringatod magad abba az illúzióba, hogy ő különbözik undorító
neme többi tagjától... Gőgösen, kihívóan és parancsolóan emelte fel a
fejét. Igen, ő az, aki irányít. Csak meg kellett győznie magát a tényről.
Közben felértek a lépcső tetejére, és Eva hangosan dobogó szívvel,
mutatta az utat szobája felé. A zárt ajtó baljósan festett. Mi történik vajon
ma éjszaka e mögött az ajtó mögött?
Megfordult, és keményen pillantott a hercegre.
- Hadd emlékeztessem, Blackheath. Az én játékszabályaim szerint.
- Természetesen - ragyogott fel a férfi mosolya.
- Teljes alárendeltség.
- Es ne felejtse el, képes leszek megölni magát, ha megpróbál átverni.
- Tudom, hogy képes rá. Ez az egyik oka annak, amiért el vagyok
bűvölve öntől - nyújtotta ki a kezét, és tenyerét éppen a nő füle mögött
tapasztotta az ajtóra, így ejtve csapdába karjai és sötét, könyörtelen arca
között. Hangja csábítóan suttogott.
- Látja, imádom a veszélyes nőket.
Eva minden izma megfeszült, a szíve izgatottan kalapált.
- Nem imádhatja őket annyira, ha egyikük elhatározta, hogy megöli
magát.
- Ó, igen. Megölni engem. Ezt a fenyegetést gyakran hallom öntől,
asszonyom. Mielőtt ez az éjszaka véget érne, talán sikerül meggyőznie
arról
- mosolygott -, milyen veszélyes is ön valójában. Eva nyugodtan nézett
rá:
- Én leszek a legboldogabb, ha így történik.
A férfi csak kacagott, és Évába belehasított a düh, hogy ennyire nem
veszi komolyan a szavait. De ugyanígy viselkedett akkor is, amikor Eva
betört a szobájába a kastélyban. Otrombán hátat fordított neki, amikor ő
pisztolyt szegezett rá, mintha azt akarná bebizonyítani, hogy ő nem veszi
olyan komolyan a nőt, mint az saját magát.
De nem éppen ez az oka, hogy tőle vagy elragadtatva? Mert tisztel, de
nem fél tőled, ahogy sok más férfi teszi. Mert őt tökéletesen hidegen
hagyja az a tény, hogy könnyedén megölhetnéd. Tetszik neked a
bátorsága. Megtaláltad a párod, Eva. És le fogja győzni a párját.
Rámosolygott a férfira, és a karjára nézett. Még mindig elállta az útját.
Szándékos szünet után a herceg elhúzta a karját. Eva kinyitotta az ajtót. A
kandallóban égett a tűz, és egy gyertya lobogott a hosszú, hajlított lábú,

35
francia stílusú asztalkán, fénye narancsos ragyogással vonta be a
lakkozott fát, a finom, török szőnyeget a padlón, beárnyékolta az ablakok
és az ágy súlyos függönyeit.
- Nincs szobalánya? - érdeklődött Blackheath kérdő tekintettel.
- Kimenőt adtam neki ma éjszakára. Órákig tartott neki, amíg
előkészített az estélyre. Megérdemelt egy kis pihenést.
A férfi pontosan mögötte állt. Eva érezte a hevét, az éhségét. Nagyon
közel állt hozzá, és bár Eva magas nő volt, a férfi valahogy elérte, hogy
nagyon aprónak érezze magát mellette. Elfojtotta remegését. Őrült, ha
megteszi, amit tervez. Őrült volt, hogy Blackheath hercegét beengedte a
hálószobájába. Hogy beengedte az életébe. De az országáért teszi
mindezt. És voltak sokkal kevésbé helyeselhető dolgok, amiket
megtehetett volna, mint az, hogy Anglia legveszélyesebb emberét
beengedi az ágyába. Tárgyilagosság. Ez az egyetlen módja annak, hogy
Blackheath testét is élvezze, és a saját szívét is elzárva tarthassa egy
olyan helyen, ahol az soha nem férhet hozzá. Tárgyilagosság. Ez az
egyetlen módja annak, hogy ne képzelje el olyannak a férfit, amilyen a
valóságban nem is lehet, hogy ne gondoljon olyan dolgokra, amik soha
nem fognak megtörténni, és ne álmodozzon arról, ami soha nem eshet
meg.
Tárgyilagosság. És abban a pillanatban a férfi már csókolta is, és Eva
tudta, hogy el fogja veszteni a csatát, mert ilyen helyzetben senki sem
maradt volna tárgyilagos.
A férfi széles, ügyes és meleg kezébe fogta állkapcsát, arcát, és
magához vonta a fejét. Eva átadta magát a csóknak. Úszni kezdett az
érzékeivel, és egy távoli részével érzékelte csak a lábaira nehezedő
nyomást. Egy perccel később a férfi a karjába kapta, és könnyedén az ágy
felé vitte. Eva levegő után kapkodva próbálta visszanyerni az irányítást.
- Az én játékszabályaim szerint, Blackheath.
- Hát persze.
- Akkor tegyen le. - a férfi mosolygott. - Tegyen le! Azonnal.
A férfi sóhajtva engedelmeskedett, majd lusta, magabiztos mosollyal
nézett a nő szemébe, mely nem ígért semmit. És mégis, a világ minden
ígérete benne volt.
- Vetkőztessen le - utasította. A férfi izgatottan vonta fel a szemöldökét.
- Maguk, férfiak mindig azt kívánják, hogy mi tegyünk eleget a
szexuális fantáziáiknak. Ma éjjel ön fog eleget tenni az enyéimnek.
- Szeretem ezt hallani - mormolta a férfi szórakozottan. -
Megígérhetem, Eva, élvezni fogom, hogy a kedvében járhatok.
- Azt meghiszem.
Eva nyugodtan állt, s alig mert mozdulni, amíg a férfi feléje közelített.
Olyan közel jött, hogy végül közvetlenül mellette állt. Eva érezte a
testéből kiáradó hőt, hallotta, ahogy a tüdejében áramlik a levegő, és
ahogy megremegteti a halántékán a fürtöket. A férfi ujjai súrolták az
arcát, s tekintete találkozott annak rezzenéstelen pillantásával. Kihúzott
egy tűt a hajából. Még egyet. És még egyet. Vastag, rizsporos hajfürt
esett Eva vállára, majd a hátára. Még egy. Lehunyta a szemét, érzékei
lángra kaptak, s térdei úgy elgyöngültek, hogy attól félt, kicsúsznak alóla.
Hallotta, ahogy haj tűi kis koppanásokkal érnek földet. Megremegett,
amikor Blackheath ujjai füle finom kagylóját, tarkóját és álla vonalát
súrolták. Még több haj esett a hátára. A lószőr párnácskák, amihez a

36
frizuráját rögzítették, szintén kiestek. Eva a férfi előtt állt kibontott,
hátára zuhanó haj tömegével, mely merev volt a rizsportól.
A férfi feléje nyúlt...
Nem, még ne. Szemérmesen mosolygott, majd hátrébb lépett, és
kirázta hajából a rizsport, amíg az vissza nem nyerte természetes, vibráló
vörösségét, s úgy ragyogott, mint egy pohár vörösbor a tűz fényében.
Ekkor a férfi felé fordult.
Felmérte őt. Megtett körülötte egy kis kört, ujjaival a derekán babrált,
míg a háta mögé került. A férfi most mosolygott. Úgy nézett a nő
szemébe, mint egy gyilkos, fogva tartott ragadozó, melyet csak egy
mozdulat választ el a szabadságtól.
- Még mindig vágyik rám, Blackheath? - suttogta ajkát a férfi füléhez
emelve.
- Már két hete csak magára vágyom.
- És ha csalódást okozok, kegyelmes uram? - mondta, s fürgén
lekapcsolta a férfi kardját, és a szőnyegre ejtette. - Megöl?
- Nem hiszem, hogy csalódást okozna.
Eva elmosolyodott. A férfi nem mozdult. A nő keze újra felfelé kúszott,
kigombolta a bársonymellényt, lehúzta a mellkasáról addig, amíg nem
érezte a férfi izmait az ing alatt. Vérvörös rubinttal volt megtűzve a
nyakkendője. Eva ezt is levette, és az asztalkára helyezte. Két ujja közé
fogta a selyem nyakkendő egyik végét, és lassan addig húzta, amíg a
csomó kioldódott, és a hosszú szövet a kezében nem lógott.
- Azt hittem, azt szeretné, hogy én vetkőztessem le önt - mormolta a
herceg, s közben szórakozott mosoly játszott az ajkán.
- Persze, hogy azt szeretném. De most én irányítok, és nekem most
ebben a pillanatban úgy tetszik, hogy én vetkőztessem le magát.
Lehúzta a férfi mellényét, és a padlóra ejtette. Lucien most ingben és
nadrágban állt előtte. Ingének gazdag csipkedíszítése a legfinomabb,
legcsodálatosabb férfikezekre omlott le, amelyeket valaha is alkalma volt
látni. Tenyere széles volt, hosszú ujjainak eleganciája a legelőkelőbb
angol származásra utalt, a legkékebb vér generációira, a tökéletességre.
Egy úriember kezei voltak, bár semmi lágyság, semmi hiúság és
egyáltalán semmi jóindulat nem volt bennük. Eva jól tudta, hogy ezek a
kezek gyilkoltak; nem is olyan rég a nő gyűlölt mostoha-unokatestvérének
életét vették el. Geral-dét, aki megpróbálta megölni a herceg testvérét,
Andrew-t. Nem csapta be magát azzal, hogy veszélytelenek ezek a
kezek...
És most azt akarta, hogy érintsék meg őt. Az egész testét. De még ne.
Most ő akart az lenni, aki a másikat megérinti.
Tett még egy kört a herceg körül, ezúttal ujjai a férfi finom ingje alatti
bordákon játszottak, végighúzta kezét a csípőjén, majd megállt háta alsó
részén, éppen a nadrág övrésze felett. A férfi mögött állt, és büszke,
gyönyörű hátának sima, csodálatos, fordított háromszögét bámulta - aztán
megragadta az ing alját, kihúzta a nadrágból, elengedte, s az mélyen
aláhullt, majdnem a herceg térdéig.
- Levenné, kérem? - kérdezte a férfi.
- Nem szeretném, ha megfázna - mosolygott a nő. - Végzetes hatással
lehetne... az állapotára.
- Biztosíthatom önt, asszonyom, hogy edzett állapotban vagyok. Távol
áll tőlem a meghűlés.

37
 - Akkor lépjen ki a cipőjéből.
A férfi félrebillentette a fejét, s a válla felett a nőt figyelve tette meg,
amire utasították.
- Gombolja ki a kézelőjét. A férfi úgy tett.
- És most maradjon így.
A férfit megkerülve eléje állt, de kezét nem vette le a testéről, lassú,
csábító vonalat húzott vele a csípőjétől erős, izmos combjáig. A férfi úgy
nézett le rá, mint egy éber ragadozó, szemei éjfeketék voltak a súlyos
szempillák alatt. Eva pillantása találkozott a tüzes tekintettel, s kezét
otthagyta a férfi testén. A férfi csalogatóan mosolygott - majd Eva keze
végigcsúszott a vékony nadrágon, s élvezte az irányítást, amit a herceg
átengedett neki. Elképzelte, mit kér majd viszonzásul. Vagy ami még jobb:
mit ad majd viszonzásul...
Ujjai ráleltek a nadrág gombjaira, és egyenként csúsztatta át őket a
lyukakon. Felnézett a férfi arcába. A lusta mosoly elhalványult, helyén
valami sokkal sötétebb, sokkal erősebb érzés jelent meg; valami sokkal
veszélyesebb. Eva az utolsó gombot is kigombolta, a nadrág pedig
lecsúszott a férfi combjáról, egészen a térdéig. Ugyanakkor a hosszú ing
eltakarta férfiasságát a nő diadalmas tekintete elől. Felnézett egy hosszú
pillanatra a fekete szemekbe, aztán kezét az ing alatti merev
kidudorodásra csúsztatta.
Évát felkészületlenül érte a férfi vad izgalma, a mérete, és a
megdöbbenés hullámai átjárták egész testét. Bizsergető forróság öntötte
el. Alig bírta türtőztetni vágyát, hogy ne döntse le a férfit a szőnyegre, és
ott tegyék meg, aminek meg kell lennie. De nem, ő ennél sokkal
fegyelmezettebb volt.
A herceg mosolygott a nő pillanatnyi zavarán.
- Ha meg akar gyötörni, asszonyom, akkor nagyon jól csinálja.
A nagy, gonosz farkas, gondolta reszketve - de sikerült a
legmacskásabb mosolyát felvillantania.
- Talán egy kis bor csökkenti a türelmetlenségét - ragadta meg a férfit
az ingen keresztül, s látta, hogy annak orrcimpái megremegnek, szemei
még sötétebbek és halálosabbak lesznek. - Különben is, még le kell
vetkőztetnie engem.
- Hajszál választ el attól, hogy itt rögtön a magamévá tegyem.
- Próbálja meg, és...
- Megöl? - mormolta a férfi megránduló ajakkal.
- Valami olyasmi - kezét levette róla. Aztán, hívogató mosollyal
visszanézve a válla felett, odament az öltözködő asztalhoz, ahol parfümök,
kozmetikai cikkek, tégelyek, hajkefék és dobozok sorakoztak egy váza
virág körül elrendezve. Egy üveg pezsgő is állt a közelben, jégbe hűtve.
Eva kinyitotta, megtöltött két poharat, és visszament a herceghez.
Lerúgta a cipőjét, és a herceg felé nyújtotta az egyik poharat. Másik
cipőjét is lerúgta, s ajkához emelte a saját poharát.
- Emeljük poharunkat - mondta halkan, szempillája alól a másikat lesve
- a... békére.
A férfi sötét tekintete állta az övét.
- A békére - visszhangozta, s Eva közben elgondolkodott azon, vajon a
kettejük, vagy az országaik közti békére isznak. Letette a poharat.
- És most leveheti a ruháimat.

38
 Válaszul a férfi félelmetesen mosolygott, lerakta félig kiivott poharát, s
a nőt elbátortalanító hozzáértéssel látott hozzá, hogy megszabadítsa őt
ruháitól.
Megremegett, ahogy kikapcsolta a gyémánt nyakéket, a férfi meleg
ujjai a nyakát súrolták és simogatták az érzékeny bőrt, ahogy a súlyos fé-
mektől megszabadult. Hamarosan kiderült, hogy a herceg jobban ért a
női ruhákhoz, mint saját szobalánya. Fürgén kapcsolta ki a kapcsokat,
oldozta ki a szalagokat, ujjai gyorsan végeztek a gombokkal, csomókkal és
a hurkokkal. Levette gyönyörű, sötét-eperszínű bársonyköpenyét, a
gazdag, rózsaszínű szatén mellkendőt, a szoros fűzőt, az alsószoknyákat,
melyek az abroncs körül sorakoztak, míg Eva előtte nem állt libabőrösen,
ingben, harisnyakötőben és harisnyában. Belülről fűtötte valami. Teljes
lánggal égett.
Aztán a férfi kinyújtotta a karját, közel húzta magához, keze a derekát
simogatta, erősen nyomta a hátát, csípőjét az asszonyhoz szorította. Eva
érezte, hogy a férfi hímvesszője a csípőjéhez és a medencéjéhez sodródik,
s nem választja el őket más, csak a férfi ingjének vékony szövete és saját
ingjének még vékonyabb anyaga.
Kétrétegnyi anyag. Csak ennyi választotta el őket egymástól. Eva
sóhajtott, amikor a férfi ajka az ő ajkára ereszkedett. Küzdött, hogy
megteremtse az egyensúlyt szíve, mely teljes odaadást kívánt, és esze
között, mely teljes tárgyilagosságot követelt, hogy azt tehesse, amit tenni
kell. Nemsokára elveszti az irányítást... és ettől megijedt. Hátrahúzódott,
és józansága utolsó szálaiba kapaszkodott.
- I-ideges vagyok. Innom kell még pezsgőt. Ön is kér, Blackheath?
- Természetesen - nyújtotta oda a poharát. Eva mindkettőt letette, s
nyugalmát visszanyerve, elgondolkodva nézett a férfira. - Azt hiszem, jobb
lenne, he lefeküdne az ágyra.
- Előbb-utóbb úgyis ott kötünk ki.
- Azt akarom, hogy most fékü jön oda.
- Hadd találgassak - mondta lassan kiszélesedő mosollyal a herceg. -
Most következik az alárendelés.
- Hogy ön milyen okos!
- Pompás! - szólt a férfi, és az ágy felé indult, ráült, lehúzta a
harisnyáját, felfedve ez által a legszebb, legerőteljesebb vádlikat, amiket
Eva valaha is látott. Sötét, ritkás szőrzet borította a lábát, izmai szinte
vonzották ujjai tapintását, nyelve érintését. Istenem, segíts!
- És most, kedvesem?
- Feküdjön a hátára. Meg kell kötöznöm. A férfi jót kacagott.
- Megkötözni? Azt hiszi, talán el akarok menni?
- Ez a játék része. Úgy ismer engem, mint egy uralkodó asszonyt. Én
úgy tudom magáról, hogy szintén uralkodó típus. A képzeletem azt akarja,
hogy én uralkodjam magán, és teljes legyen az uralom. Ezért kell
megkötöznöm önt. ,
- Remélem, nem lesz híjával az érdekességnek - mormolta
szórakozottan a férfi.
- Talán még izgalmasnak is találja majd.
- Nagyon szeretném önt megérinteni, Eva.
- O, az első játszma után eloldozom - mosolygott a nő. - És nem kötözöm
meg olyan erősen, hogy legyen egy kis mozgástere.

39
 A herceg a párnákra feküdt, a feje fölé emelte a karját, és sötét, éber,
jókedvtől csillogó szemekkel figyelte a nőt. Érdeklődött? Talán. Aggódott?
Talán nem, hiszen volt olyan beképzelt, hogy feltételezze, bármely
pillanatban legyőzheti a másikat, vagy megszökhet, bármely csomó
ellenére. Jól szórakozott Éván, semmi több. Furcsa kielégülést talált a
gondolatban, hogy ő engedte meg, hogy Eva legyen az irányító.
Megengedte. Még nem tudta, milyen meglepetést tartogat számára az
asszony. Ekkor Évának eszébe jutott a pezsgő, s visszavitte a poharakat az
öltözőasztalhoz. Kinyitotta az egyik parfümös üvegcsét, és pár cseppet
tett belőle a füle mögé. Amikor a dugót visszanyomta, titokban néhány
cseppet ejtett az asztalon álló egyik pohárba. Aztán mindkettőbe pezsgőt
töltött, a függönyözött ágyhoz vitte, és a mellette álló asztalkára helyezte
őket. A herceg a hátán fekve, felhúzott térddel figyelte őt; az ing
lecsúszott a combjáról, s összegyűlt a hasán. A nő sötét szőrzetet és férfi-
húst láthatott alatta. Mindez elég volt ahhoz, hogy gyötrődjön, tantaluszi
kínokat éljen át. Szája kiszáradt.
- Ha fél, Blackheath, nem kell ezt csinálnunk - jegyezte meg gúnyosan,
remegő hangon.
- Lehet, hogy nem én vagyok az, aki fél.
- Azt hiszi, én félek?
- Cáfolja meg!
Eva megvető fejmozdulatot tett.
- Ha én félnék, biztosan nem mondanám el önnek. Különben is,
megkötöztem magát. Teljesen ártalmatlan.
A férfi lassan, hidegen elmosolyodott, amitől a nő megdermedt: -
Teljesen ártalmatlan.
- Képtelen arra, hogy olyasmit tegyen, amit én nem szeretnék.
- Ahogy mondja, drágám.
Eva odanyújtotta neki a poharat, melybe a parfümöt csepegtette. Aztán
a sajátját is felemelte. A két bizalmatlan ellenfél a kristálypohár szélén át
figyelte egymást. A rejtélyes fekete szemek találkoztak a csillogó zöld
tekintettel.
- Akkor... kellemes estét.
- Kellemes estét...

40
 HETEDIK FEJEZET
A kristályok összekoccantak, és Eva hagyta, hogy a férfi kiürítse
poharát, mielőtt felvette volna az elejtett nyakkendőt. Lazán annak
csuklója köré hurkolta, nyolcas-formában megcsavarta, mielőtt az ágy
végéhez kötötte volna éppen a lord feje felett. A herceg leláncolt
farkasként mosolygott fel rá. Leláncolt farkasként, mely alig várta, hogy
felfalja, ha már végzett a cirógatással.
Eva gyomra görcsbe rándult. Fogalma sem volt arról, mennyi idő múlva
fog hatni a bájital. Megremegett, leült az ágy szélére, és megelégedett,
jókedvű mosolyt tettetve nézett le önszántából rabságba vetett foglyára.
Abban sem volt biztos, hogy végig tudja csinálni a dolgot. Csak azt akarta
megtudni, mennyire hatásos az ital, mielőtt átadná Marié Antoinette-nek;
csak Blackheath-t akarta féken tartani, hogy ne tudjon felugrani, és
megerőszakolni őt; csak ezen a ravasz ördögön akarta kipróbálni, s
közben a legkisebbre csökkenteni a szívére és testére leselkedő veszélyt.
Meddig fog vajon szenvedni a férfi, amíg elmúlik a bájital hatása? Vagy
addig fog szenvedni, míg az őt emésztő vad vágyat el nem oltja valami?
- Nem iszik sokat, Eva - dörmögte a férfi, amikor észrevette a nő félig
ürített poharát. - Nem szereti a pezsgőt?
- Ez nem egészen igaz, Blackheath. Teljesen éber és tudatos akarok
lenni, hogy biztos legyek abban, ami történik, az nem az eltompult
érzékeim játéka.
- Értem - szólt a herceg, és feljebb nyomta magát, hogy kényelmesen
támaszkodhasson a háta mögött tornyosuló párnáknak. Eva lopva lefelé
pillantott. Bár az ing eltakarta a férfi altestét, kétsége sem volt arról,
hogy teljes izgalomban van. Vajon még jobban izgalomba jött?
- Örököltén nem bírom az alkoholt - tette hozzá, és úgy pattant fel, mint
egy szikra a kandallóban. - Az anyám alkoholmérgezésben halt meg.
Nos, ez nem volt teljesen igaz; a szíve tört össze, és az alkohol csak
lelki érzéstelenítőként szolgált az öngyilkossághoz vezető úton.
- Sajnálom - mormolta a férfi, s szeme furcsán csillogott, amint a nőre
szegezte ragadozóhoz hasonló kitartó tekintetét. Eva látta, hogy a karján
kidomborodnak az izmok, a merev tricepsz, a kemény bicepsz, karjának
egyenes, határozott inai. - Az én anyám szülés közben halt meg. Nehéz
elveszíteni valakit, akit szeretünk.
- Ön soha nem felejt, ugye?
A férfi álla megfeszült. Eva látta, hogy uralkodni próbál légzése felett,
attól félve, hogy minden egyes belégzés összeroppanthatja.
- Nem. Az ember sohasem felejt - összeszorította a fogait. - Főleg akkor
nem, ha a szüleit egy hét leforgása alatt veszti el.
- Sajnálom önt - mondta Eva. - Hogy történt?
- Anyám Nerissának adott életet éppen, és nagyon szenvedett... Apánk
nem tudta elviselni fájdalmas sikolyait... - lehunyta a szemét, homlokán
apró izzadtságcseppek jelentek meg, hatalmas mellkasa fel-le emelkedett.
- Felrohant a toronyba, hogy ne kelljen hallania a hangokat... elesett, és
kitörte a nyakát.
- Ó, istenem - mondta Eva, s kezét a szája elé kapta.
Blackheath most az őt tartó csomókat feszítette. A nyakkendő túl
szorosan feszült - félő volt, hogy elszakad. Félelem járta át Évát - félt

41
attól, hogy elszakad a szalag, vagy hogy megmérgezte a férfit. Mert
abban nem kételkedett, hogy a herceg szenved.
- Én voltam, aki... rátalált - szólt a férfi rekedt hangon, összeszorított
ököllel. - Ahogy mondja... soha nem felejtek.
- Jól érzi magát, Blackheath?
A fekete szemek hirtelen kinyíltak, s hevességükkel majdnem
megégették a nőt.
- Majd' megveszek, annyira vágyom magára - robbant ki belőle. - Az
isten szerelmére, asszony, könyörüljön rajtam!
Egyszerű lenne csak úgy itt hagyni, az ágyhoz kötözve, ahogy
eltervezte. Egyszerű lenne felvenni a ruháit, és visszatérni az estélyre,
mintha mi sem történt volna, mintha az ő a belseje nem égett volna a fájó,
kölcsönösen érzett vágytól. O nevetne utoljára; ő lenne az, aki utoljára
megalázza. Bár Eva a férfiakat illető kiszámított keményszívűségével
gyakran büszkélkedett, ennél több együttérzés szorult belé... Ellensége itt
fekszik a hátán, megkötözve, amiben örömét lelhette ugyan, de nem
uralkodhatott a nő felett... Mi baj származhat abból, ha megtörténik,
aminek meg kell történnie?Eva kinyújtotta a kezét, s végighúzta a férfi ar-
cának oldalán. A lehelete forró volt, és égette a nő ujjait, aztán érezte az
ajkát, a nyelvét a tenyerén, amikor a férfi oldalra fordította a fejét, és
elkezdte csókolni a nő kezét. Eva érzékei fellángoltak a lába között.
Halkan sóhajtva vetette át lábát a férfi felsőtestén, éppen ágyéka felett ült
lovagló ülésben, térde mindkét oldalon, a férfi combjai mellett süllyedt a
matracba. Kezét az ing alá csúsztatta egészen a férfi mellkasáig, és
kezével kitapogatta a kemény, erőteljes, gyönyörű és férfias izmokat,
melyek domborodtak és vonaglottak apró, fehér keze alatt.
- Lejjebb - szólt rekedt hangon a férfi. - Most ne gyötörjön.
Nem is kérdez a bájitalról! - gondolta Eva diadalmasan. Ezúttal tehát a
valódi italt lopta el, és ezért ő - és Amerika is - elnyeri jutalmát.
- Nem gyötröm, de... még nem állok készen - mondta Eva, s késleltetni
próbálta az elkerülhetetlent.
- Akkor csússzon feljebb, majd én előkészítem.
- Tessék?
- A fenébe is, azt mondtam, csússzon feljebb - utasította a herceg
kitágult szemekkel, melyek sötét vadságukkal majdnem karóba húzták a
nőt. - Közel az arcomhoz.
Ha Eva még szűz lett volna, most úgy elvörösödött volna, mint a saját
haja. De Blackheath egyre jobban elvesztette az önuralmát, úriember
mivoltát; túl volt azon a ponton, amikor érdekelte a nő reakciója, és csak
azt kívánta, bár megszabadulna a kíntól, amit az ital okozott neki. Eva
óvatosan felemelte a térdét, és elkezdett felfelé mozogni a férfi
mellkasán, combjai szélesre tárultak, hogy alkalmazkodjanak a széles
testhez. Minden idegszála reszketett, bőre borzongott, vére izgatottan
lüktetett a szegycsontjában, és úgy érezte, bármikor szétrobbanhat.
- Meg fogom sérteni - ellenkezett, s térde már a férfi hónalja alatt volt,
akinek nyakán az inak kidomborodtak, és izzadtságtól csillogtak a
gyertyafényben.
- Azzal sért meg, ha tovább tétovázik. Emelkedjen fel, és egyensúlyozza
magát a térdén. Érezni akarom az ízét, Eva - lángoltak fel a férfi szemei;
bármely pillanatban elszakadhattak a csomók, s a férfi ragadozóként a nő
fölé kerekedhetett volna. - Birtokolni akarom magát. Mindenét akarom!

42
 Eva, hidegtől és forróságtól átjárva, az ágy támlájába kapaszkodott,
térdre állt, és előrenyomta a medencéjét. Blackheath beletemette az arcát
nedves, vörös hajlatába. Nyelvével megtalálta a rejtett rés bejáratát.
- Magasabbra - utasította nyersen.
Eva hallotta saját nyöszörgését, amint engedelmesen behajlította a
hátát, és a férfi szájához igazította a testét. Ekkor a férfi arca teljesen
elmerült a nő testében, és Eva érezte forró, egyenetlen leheletét, az ajkát
és éles nyelvét, mely hozzáértőén simogatta, majd megfékezett,
könyörtelen lökést gyakorolt tágra nyitott hasadékára, nedves hajlatára,
mely a nő érzékeit az égbe röpítette.
- Ó, istenem - zihálta tíz körömmel kapaszkodva a támlába, s combjai
remegtek az erőlködéstől, hogy megtartsák egyre gyengülő testét. -
Istenem, Blackheath, nem álmodtam arról, hogy ilyen is lehet...
- Álmodjon tovább - morogta a férfi, és ajka a megduzzadt, de rejtve
maradt bimbóra zárult, játszadozott vele, nyalogatta, szívta...
Eva meglepetten kiáltott fel. A lábai kicsúsztak alóla, amint a
csúcspontra ért, érzékei millió darabkára robbantak szét. Összecsuklott a
száj felett, mely ilyen szemérmetlenül buja állapotba juttatta, és az utolsó
pillanatban lökte hátra magát, hogy a férfi mellkasára érkezzen. A férfi
hatalmas sóhajjal préselte ki magából a levegőt, s felnézett rá. Józanságát
már annyira elvesztette, szemei olyan vadak és hevesek voltak, hogy Eva
tudta, ez a kép örökre az emlékeibe ivódott. Tudta, hogy mit akar a férfi.
Tudta, mi után sóvárog.
Add meg neki!
Aztán megszólalt megsebzett, állandóan szenvedő része is, mely
bosszúra szomjazott: Uralkodj felette!
Hátrébb csúszott, felemelkedett, magába fogadta a férfit, s zihálva
vette a levegőt, míg annak mérete szétfeszítette és eltöltötte őt,
szétfeszítette és eltöltötte, túl azon a ponton, amit még fájdalom nélkül el
bírt viselni, örömmel tűrni...
Nem maradt ideje átgondolni döntését. A férfi csípője már mozgott,
mellkasának és hasának kemény izmai csillogtak a finom verítéktől.
Szemei vadak voltak. Egyre erőteljesebben mozgott, gyorsan vette a
levegőt, és minden könyörtelen taszítással egyre beljebb hatolt a nőbe. A
fájdalom elmúlt, és Eva csak lebegő örömöt érzett, és kétségbeesett
szükségét annak, hogy adjon és elvegyen, hogy uralkodjon, és rajta
uralkodjanak. És vágyott arra, hogy újra érezze azt a gyönyörű,
szilánkokra hasító érzést, ami megint átfutott a testén...
A férfi sötét pillantása karóba húzta az övét, egy utolsót lökött, és
mindkettejüket a csúcsra juttatta. Eva felkiáltott, ráesett - az élmény édes
kínjától zokogva - a férfi mellkasára, s teste még mindig vonaglott.
Ott feküdt, ziháló mellkassal, s forró lehelete megnedvesítette saját
haját. Blackheath hercegével szeretkezett.
Lefeküdt az ellenséggel.
De ebben a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte.

Kopp, kopp.
Eva - ajkát továbbra is Blackheath nyakának üregébe temetve - lustán
megfordult álmában. Újra kislány volt. Az apja hazaérkezett a tengerről;
cukorkát hozott neki, egy doboz fűszert Marokkóból, és csomó mesélni
valója van a nagy kalandokról...

43
 Kopp, kopp, kopp - hallatszott most hangosabban, kitartóan.
- Nyisson ajtót.
De nem az apja hangja volt. Eva zavartan ébredezett.
- Asszonyom, nyissa ki az ajtót - mondta a hang újra, és Eva kezdett
rájönni, hogy a hang a saját füle alól jön, és hogy a füle egy férfi nyakának
és kulcscsontjának forró hajlatában fekszik.
Blackheathében.
Hirtelen minden az eszébe jutott. Fejét riadtan kapta fel. Vadul
pislogott az ajtó irányába, mert pontosan tudta, ha ebben a helyzetben
találják, soha nem nézhet többé a vele egyenrangú férfiak szemébe.
- Ki az?
- Henri, madame. Üszenetem fan asz ön számára dr. Franklintól.
Eva ereiben megfagyott a vér.
- A találkái soha nem érnek véget, ugye? - mormolta alatta a férfi.
- Maradjon csendben, Blackheath! - azzal leugrott az ágyról,
megragadta a köpenyét, s magára húzta, amint az ajtó felé sietett.
Résnyire kinyitotta, s testével takarta el a lyukat.
- Je regret, madame, de Mr. Franklin önért küldött. Aszt mondta,
Vergennes gróf beszédet fogja tartani asz önök amerikai tyőszelméről, és
natyon sajnálná, ha madame nem lenne jelen - hajolt meg a férfi
szégyenlősen. - Eszek foltak le monsieur szavai, madame. Nem asz
enyémek.
- Természetesen. Mondja meg dr. Franklinnek, hogy azonnal ott leszek.
Eva becsapta az ajtót, és nagyokat sóhajtva támaszkodott neki. De
Vergennes volt a francia külügyminiszter, akinek a támogatását Franklin
már hónapok óta szeretné megnyerni az amerikai ügy érdekében! Ha itt
maradna fenn, az sértésnek számítana - ó, istenem, most mit tegyen?
Blackheath, aki még mindig biztonságosan az ágyhoz volt kötözve,
szemtelenül bámult rá.
- Kár lenne, ha a jó doktor maga jönne fel, és hívná le, ugye?
- Nem akarom most ezt hallani.
- Ccc, ccc, Eva. Biztos vagyok benne, hogy szalonképes állapotba tudja
hozni magát, legalább mire a beszéd a feléhez ér. Másrészt, engedjen el,
és akkor segíthetek időben odaérni.
- Még nem engedhetem el!
- Miért nem?
- Nem bízom magában - kiáltotta, mert a férfi szemének csillogásából
tudta, hogy helyes a megérzése. A herceg pihent pillantásából kitalálta,
hogy elmúlt már a bájital hatása, de nem merte vállalni a kockázatot.
Nem merte Blackheath-t egyedül hagyni a hálószobájában, ahol ő
szabadon végigkutathatna mindent, és valószínűleg a bájitalt is
megtalálná.
- Kikötözöm önt, de el kell mennie - mondta, viharos gyorsasággal
ragadva meg a ruháit.
- Au contraire, madame. Jobban szeretnék itt maradni.
- El kell mennie, Blackheath! A férfi udvariasan mosolygott.
- Micsoda? És elszalasszam az este további... szórakozásait? Ez meg se
fordult a fejemben! - mosolya ravaszkássá vált. - Ráadásul a valódi bájital
is a közelemben van. Itt az ideje megtudni, önre is olyan hatással van-e,
mint rám volt, kedvesem.

44
 Tehát tudta! Tudta, hogy Eva elkábította. A fenébe! Eva vére forrni
kezdett az előre nem látott bonyodalom miatt, megfordult, és a férfira
nézett. A csodálatos mellkasra, mely még mindig kilátszott az
összegyűrődött ing alól. A széles vállakra, a felkarokra, melyeken
dudorodtak az izmok. A szép nyakra...
A nyaka.
Az isten bocsásson meg neki. Mégsem lesz baj, ha a herceg itt marad,
de csak egy dologgal tarthatja vissza. Meg kell tennie. De le is kell jutnia
a földszintre, mégpedig azonnal.
- Rendben van, Blackheath - vetette oda, s közben sietve kioldozta a
csomót, rádobta ruháit a férfira, amint felvette és felkötötte az
abroncsait, alsószoknyáit áthúzta a fején, azok lecsúsztak az abroncsra,
és ahogy hátrafordult önelégült szeretője engedelmesen összehúzta hátán
a fűzőt. Növekvő rémülettel figyelte a polcon lévő órát, s alig tudta
megállni, hogy ne kiáltson a férfira minden egyes éles rántásért, azért,
mert nem sietett jobban, bár tisztában volt vele, hogy még így is
gyorsabb, mint a saját szobalánya. Eva felkötötte mellkendőjét, haját egy
csinos kis kalap alatt fogta össze, megragadta kabátját, és felvette. A
földszintről egyre hangosabb zűrzavar hallatszott fel. Taps. Istenem,
bármely pillanatban elkezdődhet - oda kell érnie!
- Köszönöm, Blackheath! - kiáltotta, megfordult a férfi karjában, s úgy
tett, mint aki a karjába akarja vetni magát hálájában, úgyhogy a
hercegnek egy lépést kellett tennie hátrafelé, s lábai újra az ágy mellett
voltak.
- Magát az isten küldte!
A nyaka köré kulcsolta a kezét, és megcsókolta a férfit. Erősen. A férfi
természetesen nem gyanakodott. Ez volt a csodás abban, amit Eva tenni
készült. Leengedte kezét a férfi oldala mellett, az egyik a derekát
érintette, a másik pedig a torkán pihent, hüvelykujja és két másik ujja
ártalmatlan V betűt formált nyaka két oldalán, s úgy tett, mintha
simogatná.
Sohasem tudja meg. Tedd meg.
Aljasnak, árulónak és alattomosnak érezte magát. Az országodnak
szüksége van rád.
Úgy tett, mintha átadná magát a csóknak, szorosan hozzásimult, a
vágyat használta fel kifogásként, hogy közelebb jutva hozzá növelhesse a
nyomást a nyakán. Gyerünk, gyerünk! Sürgette magát, egyre jobban
növelve a nyomást, és sajnálta, hogy a csók olyan hamar fog véget érni,
ahogy elkezdődött. Aztán valóban véget ért.
A férfi lába megroggyant, és öntudatát vesztve esett össze, csak a háta
mögött lévő ágy és a nő karjai a dereka körül tartották egyenesen. Eva
még így sem tudta megtartani, a férfi ráborult, álla a vállára esett, holt
súlya majdnem ledöntötte a lábáról. Minden erejét összeszedve lökte el
magától, és hátára döntve fektette végig az ágyon. Felugrott mellőle,
bizonygatva magának, hogy szükséges volt megtennie, hogy kedvesebb
volt, mint egy lövés, hogy csak percek kellettek volna, és a lord újra
rátámad, minden dühével. Nem akarta még egyszer felbosszantani. De
ahogy a kezeit kötözte össze ügyetlenül, a férfi rázkódni kezdett, és ő at-
tól félt, hogy éppen ezt teszi. Végtagjai görcsbe fonódtak, és teste
hatalmasakat rándult, ahogy megpróbálta visszanyerni öntudatát. Eva
gyűlölte önmagát, de újra kinyújtotta a kezét, és megszorította a férfi

45
nyakának két oldalát. A herceg kinyitotta a szemét, megdöbbenten és
vádlón pillantott a nőre, aki ellen csak akarata erejével tudott küzdeni; de
az akarat most nem volt elegendő. Szemei újra lecsukódtak, és egy
sóhajjal megint elájult. Még néhány pillanatig a férfi nyakán tartotta az
ujjait, ajkát összezárva, majd végül elengedte, remélve, hogy elég időt
sikerült szereznie az akcióval. Azonnal cselekedni kezdett. Négykézláb
odamászott az ágy fejéhez, megragadta az összekötözött csuklókat, és
minden erejét latba vetve megpróbálta megmozdítani. Eredmény nélkül.
Homloka verítékezni kezdett. Kabátján valahol elszakadt egy varrás.
Lihegett, rángatta és átkozódott, míg végül sikerült pár centire
elmozdítania... még többet mozdult előre... még többet, míg csuklói el
nem érték az ágy támláját. Még mindig nincs elég közel...
Kopp, kopp, kopp!
- Megyek már! - kiáltotta idegesen.
- Én vagyok az, Eva - hallotta az ajtó mögül Franklin aggódó hangját. -
Minden rendben van? Bemehetek?
- Már indulok! - zihálta, szorosan meghúzva a csomót, mely odakötötte
az ájult herceget az ágy végéhez, majd leugrott onnét. A közeljövőben
nem mehet sehová a férfi. Eva pedig visszatér, amint a beszédnek vége. A
herceg nyugodt arcába nézett. Bűntudat és szégyen töltötte el, és gyorsan
elkapta a fejét, nehogy meggondolja magát.
Vicces, de amikor feltartóztatta a kocsit, és leütötte ennek a férfinak a
testvérét - aki életében semmi olyat nem követett el, amivel támadta vagy
megsértette volna őt - egy, a tarkójára mért ütéssel, a bűntudat és a
szégyen volt az utolsó, amit érzett volna. Nem. Csak a megvető örömöt
érezte a férfiak feletti uralma miatt, és a könnyedség miatt, amivel
legyőzte őket.
De ezúttal nem érzett ilyesmit.
Kimenekült a szobából.

46
 NYOLCADIK FEJEZET
Lucien lassan magához tért. Kinyitotta szemét az üres szobában, ahol
csak egy pislákoló gyertya volt az egyetlen társa. Egy pillanatig kábán, bi-
zonytalanul feküdt ott, próbált rájönni, mi történt vele. Újra az ágy
végéhez volt kötözve. A feje hasogatott a fájdalomtól, de nem is sejtette,
miért. Abban biztos volt, hogy Eva nem ütötte meg; a fájdalom pedig nem
egy pontról indult ki, hanem olyan mindent átható érzés volt, amit azelőtt
soha nem tapasztalt.
Hunyorogva emelte fel a fejét, s küzdött a szédülés ellen. Azt
feltételezte, most dühösnek kéne lennie, és megalázottnak, hiszen egy nő
tett így keresztbe neki - de nem ez történt. Elragadtatást érzett, és teljes
izgatottságot. Hitetlenül kacagott fel. Mi az ördögöt tett vele ez a nő?
Valóban veszélyes asszony...
Agyát gyötörve kutatott a válasz után. Emlékezett arra, ahogy Eva fölé
magasodott, és a szilánkokra hasító csúcspontra, melyet mindketten érez-
tek. Emlékezett arra, hogyan merült álomba a mellkasán Eva, és milyen
érzés volt a haját simogatni, mely súlyos selyemhez hasonló. Emlékezett
rá, hogy valaki kopogott az ajtón, a nő kétségbeesett kísérleteire, hogy
szabaduljon tőle, arra, hogy kioldozta a csuklóját... és itt értek véget az
emlékei.
És most újra itt fekszik, megkötözött kézzel. És Eva - a ruháival együtt -
eltűnt. Hogy sikerült neki egyedül felöltözni? Ha Lucien segített neki,
akkor arra egyáltalán nem emlékszik...
Rá fog jönni a válaszra, de nem most. Kezét megfeszítve húzta magát
felfelé, addig az oszlopig, ahová csuklóját kötözték. A nyakkendő meg-
feszült az erőltetéstől. Lucien mosolygott. Ahogy sejtette: Eva épp elég
távol kötözte meg tehetetlen testét, hogy az ágytámla felé mozogva, a
szalagot meglazítva ki tudja szabadítani magát. Borzasztóan siethetett, ha
ilyen figyelmetlen volt.
Ugyanilyen könnyű lett volna egyszerűen elszakítani a szalagot,
kihasználva saját erejét, de ez kevesebb kielégülést okozott volna, mikor a
nő felfedezi, hogy megszökött. Ez nem lenne teljes győzelem. Ó, nem.
Sokkal jobb, ha egyszerűen kioldozza magát, és a szövetet összehajtva,
gúnyosan a párnára fekteti... Könnyű volt kikötöznie magát. De nehezére
esett felállni. Majdnem elesett, amikor lábai megérezték a súlyát, és - az
ágytámlába kapaszkodva - átkozta agyát, amiért képtelen teste többi
részét irányítani. De az a része, ami számított, szerencsére működött.
Személyesen tapasztalta már a bájital másokra gyakorolt hatását, így nem
kételkedett abban, hogy Eva tett belőle a pezsgőjébe, hogy tőle is
ugyanazt a reakciót lássa. Elengedte az ágytámlát, és az öltözőasztalhoz
botorkált, mert emlékezett rá, hogy Eva parfümöt szórt magára, mielőtt
átnyújtotta neki a poharat.
És valóban. Kétséget kizáróan a bájital csábító, gránátvörös színét látta
az asztalon, bár Eva azzal próbálta meg álcázni, hogy parfümös üvegben
tárolta. Lucien kényszeredetten vigyorogva rázta meg a fejét. Nem
tehetett róla, de csodálta a nő ravaszságát. Azt gondolhatja, hogy most
túljárt a férfi eszén, de még egy-két dolgot meg kell tanulnia arról, akivel
ujjat húzott. Lucien nyugodtan felvette ruhája többi darabját, és megnézte
magát a tükörben. Fájt a szíve a nyakkendőért. Ezt leszámítva... tökéletes.
Teljesen higgadt. Mintha mi sem történt volna. Felkapta a kardját, zsebre
47
vágta a parfümös üveget, és már éppen indulni készült, amikor észrevett
egy halom levélpapírt a közeli asztalon. Fanyar mosolyra rándult az ajka.
Nem tudott ellenállni. Egyszerűen képtelen volt.
Felvett egy tollat, kinyitott egy tintatartót. Leült, és megvárta, amíg
annyira elmúlik a szédülés, hogy nem látszik meg az írásán, és gyönyörű
ellenfelének ez nem szolgáltat okot a kárörömre. Szélesülő vigyorral
kezdett el írni:

Drága Eva!
Ha következő alkalommal azt tervezi, hogy megkötöz egy eszméletlen
rabot, engedje meg, hogy megmutassam a helyes módját. Addig is fogadja
hódolatom a leleményessége miatt. Remélem, hogy hamarosan hallhatok
Lord Brookhamptonról, és hálás vagyok a kielégítő és gyönyörteli
estéért... és a bájitalért is, melyet, örömmel újságolhatom, újra jogos
tulajdonosa birtokol. Ha vissza kívánja szerezni, kérem, jöjjön el Angliába.
Nagyon szeretném, ha találkozhatnánk.
Blackheath

Az utolsó szót háromszor is aláhúzta, hogy Eva elértse a célzást; aztán

diadalmas mosollyal, higgadtan hagyta el a szobát.
Vége egy újabb játszmának, újabb csatát nyert.Két héttel Blackheath
hercegének szökése után Eva fejfájásra és gyomrának háborgására
ébredt, mely azzal fenyegette, hogy tartalmát kiüríti, amikor a földszintről
jövő pirítós szagát megérezte.
Összehúzta a függönyt és visszafeküdt az ágyra, közben halántékát
masszírozta, és azt kívánta, bár megnyugodna háborgó gyomra. Dühös
lett, amikor a szobába visszaérve nemcsak Blackheath-nek, de a
bájitalnak is hűlt helyét találta. Átkozódva rogyott egy ablak melletti
székre, bánatosan nézte az ágyat, ahol a férfi olyan szédítő magasságokba
röptette, és utat engedett a mogorvaságnak. Aztán az irigykedő
tiszteletnek. És végül a kacagásnak. Hogyan is haragudhat a férfira?
Igen, megint túljárt Eva eszén. Megnyerte az utolsó csatát. De lesz még
egy játszma kettejük közt. Eva ebben biztos volt. S közben nem győzte
csodálni a férfi elmés szökését... azt a körmönfontságot, ahogy ellene
irányította saját fegyverét. Már attól felforrt a vére, hogy Lucienre
gondolt.
De akkor ajkára fagyott a mosoly, amikor Marié Antoinette néhány
nappal később számon kérte rajta a bájitalt. Nem nevetett, amikor be
kellett vallania, hogy már nincs nála. A francia királyné annyira
megharagudott Evára, hogy kitiltotta őt a királyi udvarból. Nem sokkal
később Évát Franklin hívatta magához, ahol tudatták vele, hogy párizsi
jelenléte fenyegetést jelent az óvatos amerikai tárgyalásokra.
- Sajnálom Eva, de nem maradhat itt. A királyné őfelsége nagyon
megharagudott önre... először a hamis bájital miatt, ami annyira
megbetegítette a királyt, és most az ön üres ígérete miatt a valódit
illetően. Egy időre el kell hagynia Párizst... legalábbis addig, amíg nem
kötöttük meg a szövetséget Franciaországgal.
Eva méltatlankodva, gőgösen hagyta el a fővárost, és azon
morfondírozott, Blackheath vajon sejti-e, hogy romba döntötte az életét -
nem is beszélve a jó híréről. Az eltűnt Lord Brookhampton utáni
nyomozással is fel kellett hagynia, de becsületes nőnek tartotta magát, és

48
a szavát adta, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy megtalálja a
fiatal grófot. Ezenkívül a grófért tett fáradozásai kiváló kifogást adtak
arra, miért megy Angliába, hogy ott megvívja következő harcát
Blackheath-szel. O, igen, már nagyon várta ezt.
Mielőtt elhagyta Franciaországot, elment abba a kikötőbe, ahol a Sarah
Rose-t elsüllyesztették, majd azt a börtönt is meglátogatta, ahol a
támadás túlélőit fogva tartották. Nem volt civil közöttük; csak a legénység
tagjai voltak, akik még mindig szövetnadrágjukat, pöttyös kabátjukat és
kockás ingüket viselték. Eva kritikus szemmel nézte végig őket.
Tarkabarka, ellenséges csoport volt, ápolatlan, szakállas arccal, egy-két
sebesült és orvosi ellátásra szoruló is akadt köztük. Egyikük halottnak
látszó-an feküdt a sarokban, feje piszkos, csapzott, alvadt vértől borított
szőke hajkoronán pihent. Eva együttérzett velük a harcukban,
ugyanakkor örömöt is érzett, hogy rájuk talált; az a tény, hogy briteket
tartottak fogva egy francia börtönben, elég ok volt arra, hogy a brit
kormány tiltakozását fejezhesse ki.
Szemei megcsillantak. Széles kalapjának karimája alól tanulmányozta a
foglyokat, közben apró mosoly játszadozott az ajkán. Franklint nem érde-
kelte, hogy Franciaország üzen-e hadat Angliának, vagy Anglia
Franciaországnak, míg a végeredmény háború. Elgondolkodva babrált a
száján egyik ujjhegyével. Eggyel több ok arra, hogy Angliába utazzon, és
egy kis bajt keverjen...
Különben is, számít-e az, ki adja le az első sortüzet? És élvezettel
folytatja saját kis harcát is azzal a bosszantó Blackheath-szel.

A herceg sógornője, Celsiana Blake de Montforte, épp az első,

jubileumi szilveszteri bál szervezésének közepén volt, amikor az egyik
szolga ezüsttálcán névjegykártyát nyújtott át neki.
- Asszonyom? - hajolt meg. - Egy látogató várja a szalonban.
- Köszönöm, Mulligan. Azonnal ott leszek. Celsie - miközben azt
figyelte, hogyan mászik fel a szobalány egy székre, hogy ezüst díszeket
akasszon az ajtó fölé - kisöpört egy homokszínű hajfürtöt az arcából, majd
kezébe fogta a kártyát. Éppen el akarta olvasni, amikor egy fülsiketítő
robbanás rengette meg alapjaiban Rosebriart, és a szobalány sikoltva
kapaszkodott az ajtókeretbe, hogy le ne essen az ingatag székről. De
Celsie-nek a szeme sem rezdült.
- Semmi baj, Freckles - szólt, és a zsebébe csúsztatta a kártyát, majd
letérdelt, hogy megnyugtassa a lábánál fekvő öreg kutyát. - Ez csak
Andrew. Most próbálja ki az új robbanószert, amin dolgozik. Szerinted
megnézzük, hogy nem robbant-e fel ő maga is?
A kutya, nagy erőlködések közepette, felállt, és gyenge, kortól sajgó
lábain követte úrnőjét. Az kint a levegőn megtalálta jóképű, feltaláló
férjét, aki éppen egy fekete gödröt vizsgálgatott, és egy papírra
jegyzetelt. Hullámos, gesztenyebarna haját laza copfban fogta össze, és
nagyon zavartan figyelt. Szinte türelmetlenül. Felesége lépteit meghallva
felemelte a fejét, és Celsie egy kis kacajt fojtott el.
- Ó, Andrew! - szólalt meg kuncogva. - Mi történt a szemöldököddel?
A férfi összevont szemöldökkel tapogatta meg, ami belőlük maradt -
csak megperzselődött, rövid borostát tapinthatott.
- A pokolba a szemöldökömmel! Hány istenverte kísérlet kell még
ahhoz, hogy eltaláljam a helyes arányt?

49
 - Andrew, nem gondolod, hogy sokkal biztonságosabb lenne kevésbé...
veszélyes dolgokat feltalálni?
- Mint például a bájital? - nevetett prüszkölve, miközben
felegyenesedett, leverte a hamut a ruhájáról, és kormos arcát megtörölte
egy zsebkendővel. - Nem, Celsie. Az új robbanóanyag, amelyen most
dolgozom, sokkal hasznosabb lesz a társadalom számára. Ha eltalálom az
arányt, készen vagyok. Képzeld el, ha ezt lehetne használni a pisz-
tolyokban puskapor helyett! Képzeld el felügyelet alatt, talán még
gépeket is hajthat, vagy hajót, a kétfülkés postakocsimat...
- Igen, Andrew - mosolygott Celsie, nyelvét megérintve ujja hegyével,
és végigsimította vele a vörös szemöldököt. - Biztos vagyok benne, hogy
értékes hozzájárulás lesz, ha túléled a kísérleti szakaszt - fogta meg a
férje kezét. - Szeretnél egy kis teát? Nemrég múlt öt óra.
A férfi felnézett a szürke, vastag felhőkkel borított égre, és
megrázkódott, amikor hirtelen rájött, milyen hideg és nyirkos az idő.
- Egy tea most jól esne.
- És egy korai ágyba fekvés? - mormolta a nő, és sokatmondóan húzta
végig a kezét férje mellkasán. A férfi szemei megadták a választ. Lassan
sétálva, hogy Freckles is lépést tudjon tartani velük, mentek vissza a
házhoz. Ázott föld és növények illata lengett a pusztaság felett, és
Freckles egy fácánt riasztott fel egy összegabalyodott földi-eper-bokorból.
Csak a házba visszaérve jutott Celsie eszébe, hogy látogatója van.
Modortalansága miatt szégyenkezve nyúlt a zsebébe, hogy elővegye a
vendég kártyáját...
Éppen akkor, amikor unokatestvére felbukkant a sarkon.
Mindkét asszony megállt, Celsie megdöbbenve, Eva kedves mosollyal,
mintha az utolsó találkozásuk nem lett volna olyan erőszakos, felfordulást
okozó... a legszerencsétlenebb módon emlékezetes. Celsie érezte, hogy
Andrew karja megmerevedik, s zöldessárga szemei keménnyé, hideggé
válnak.
- E-Eva! - mondta végül, ideges mosollyal. -Micsoda...
- Öröm engem látni? - fejezte be unokanővére bánatos mosollyal, aki
széles karimájú, túlméretezett kalapja alól figyelte kettejüket, mely
kiemelte vonásai rendkívüli szépségét, és viselkedése titokzatosságát. -
Semmi szükség arra, hogy megjátszd magad, drága unokatestvérem.
Andrew-ra pillantott, aki elfordult, még egy meghajlással sem
köszöntve őt.
- Es ön, uram? A házasság elrabolta a jólnevelt-ségét?
- Ön az utolsó nő a földön, aki megérdemli a jólneveltséget - szűrte
fogai közt, majd Celsie felé meghajolva, s Évát fejbiccentésre sem
méltatva, kivonult a helyiségből.
- Ejnye-ejnye - sóhajtott Eva, szemöldökét felvonva. - Nem az a
megbocsátó típus, ugye?
Celsie, aki észrevette Eva sápadtságát, rideg viselkedését és az ívelt
zöld szemek alatti árnyékot, úgy tett, mintha nem hallotta volna a
megjegyzést. Valami nem volt rendben.
- Gyere, Eva. Egyél valamit. Bizonyára hosszú utat tettél meg...
- Franciaországból jövök. Ma reggel érkeztem, és - hangja tompává és
fagyossá vált - annak az ördögfajzat sógorodnak köszönhetően egyhamar
nem térhetek vissza.
- O, kedvesem, mit tett megint Lucien?

50
 - Nem szeretnék erről a szolgák előtt beszélni -húzta még szorosabbra
maga körül a kabátját, remélve, hogy Celsie nem lát a felszín alá, nem
tűnik fel neki a nemtörődöm tartózkodás álarca, s a megbántottság és
félelem, ami alatta rejtőzik. Andrew reakciója miatt kínosan és
kényelmetlenül érezte magát, bár tudta, hogy az jogos volt. De hogyan
érzett az unokatestvére? Hiszen ő és Celsie jóformán együtt nőttek fel. Ő
tanította meg Celsie-t vívni, lőni, és arra is, hogyan boldoguljon a férfiak
világában. Celsie bálványozta őt. Régen. De az még a rablás előtt volt.
Eva kételkedett abban, hogy most is bálványozza őt. És abban is, hogy
egyáltalán szereti-e.
- Gyere be. Igyuk meg a teát a szalonban.
A fiatal nő gyorsan kitöltötte mindkettőjüknek a forró, gőzölgő italt. Eva
felemelte a csészéjét, és gyomra újra háborogni kezdett, amikor Celsie fe-
léje nyújtott egy sajtos kekszekkel teli tálcát. Megrázta a fejét, és
elsápadva fojtotta vissza hányingerét.
- Eva, bocsáss meg, hogy kíváncsiskodom, de bajban vagy?
Eva élesen felkacagott. A recsegő hang még az ő fülét is sértette.
Csészéjét az alátétre helyezte, mielőtt kilöttyintette volna tartalmát.
- Én? Bajban? - nagyobb bajban volt, mint amit még kezelni tudott
volna. - Ó, nem, Celsie. Azért vagyok itt, hogy valamit visszaadjak a
férfinak, aki majdnem tönkretette az életemet.
- Luciennek? O mindenki életét tönkreteszi, de biztosíthatlak róla, hogy
végül minden jóra fordul.
- Nem tudom elképzelni, hogy az, hogy kijátszott, a kitiltásom a francia
udvarból, sőt Párizsból is, hogyan 'fordulhatna jóra' végül. De semmi baj.
Bosszút fogok állni.
- Jaj, de jó - sóhajtott Celsie.
- Jó? - Eva úgy nézett rá, mintha a nő megbolondult volna. - A
sógorodról van szó!
- Tudom - mosolygott Celsie, és belekortyolt a teájába. - És ezúttal mit
tett?
Évának esze ágában sem volt, hogy megbízzon az unokatestvérében, de
látott valami olyan őszintét Celsie ezüstös zöld pillantásában, valami
olyan együttérzést és megbocsátást érzett a viselkedésében, hogy
megadta magát a kísértésnek. Egyedül azokat a részleteket nem osztotta
meg vele, melyek meghiúsíthatták volna sikerét. Mindent elmondott azon
kívül, hogy egy ágyban hált a hírhedt Blackheath herceggel, és hogy ez
volt élete legjobb szeretkezése. Elmagyarázta, miért állította meg a de
Montforte hintót, és miért lopta el a bájitalnak tartott keveréket.
Elmesélte, hogyan tört be Lucien hálószobájába, és lopta el immár a
valódi bájitalt, miután rájött, hogy az első hamisítvány. Elmondta, hogy
Lucien Franciaországba utazott, hogy a segítségét kérje Lord
Brookhampton megkeresésében; hogyan kötözte meg, és hagyta tehe-
tetlenül a szobájában, és lelte hűlt helyét - és a bájitalét is -, amikor
visszatért.
- Megkötözted, és tehetetlenül hagytad ott? - kiáltott Celsie, teáját
félrenyelve. – Lucient?
- Nem olyan ördöngös dolog, ha az ember tudja, hogyan kell csinálni -
vallotta be Eva apró mosollyal. Ezen Celsie annyira elkezdett nevetni,
hogy le kellett tennie a csészéjét, nehogy magára öntse a forró
folyadékot. Eva kényszeredett mosollyal folytatta.

51
 - Feltételezem, Blackheath hercegének megvannak a maga ellenségei,
még a saját családján belül is.
- Nem hiszem, hogy itt az ellenség lenne a helyes kifejezés, de hadd
mondjam el... ő tette azzá őket. Az irányításért él. Ez az egyetlen dolog,
ami fontos az életében. Jó lenne már látni, hogy leszáll a magas lóról.
Bárcsak én is láthatnám.Eva boldogan elmosolyodott, de Celsie arca nem
derült fel.
- De a segítségemre szükséged van, ugye? -kérdezte Celsie higgadtan.
Megérintette Eva kezét, és több kedvességet tanúsított a nő iránt, mint
amennyit az, korábbi viselkedését tekintve, megérdemelt volna. - Mit
tehetek érted, Eva?
Eva bánatosan mosolygott.
- Nem hiszem, hogy bármit is tudnál tenni értem, Celsie. De szükségem
lenne egy lakhelyre, legalábbis addig, míg Párizsban nem rendeződnek a
dolgok - félrefordult, hogy összeszedje büszkeségét és méltóságát. - Félve
kérdezem meg, tudva, hogy mekkora bajt okoztam neked és a férjednek,
de nem maradhatnék nálatok egy rövid időre, Celsie?
- Nem!
A két nő felkapta a fejét. Lord Andrew állt az ajtóban, és Évát figyelte
nyílt ellenségességgel.
- De Andrew...
- Nem, Celsie. Nem akarom, hogy ez a nő egy fedél alatt tartózkodjon
velem.
- Andrew, nem értesz semmit. Nagyon fontos ok miatt lopta el tőled a
bájitalt. Hazafias ok miatt.
- Azzal fenyegetett, hogy megöl, Charles-t leütötte, és akkor sem érzett
volna lelkiismeret-furdalást, ha meg kell ölnie mindnyájunkat, téged is
beleértve.
- Nem, egy nőt sohasem bántanék - szólt Eva mosolyogva. - Celsie és
Lady Charles biztonságban voltak.
Andrew belépett a szobába, a maga hat láb magas, dühös férfiúi
mivoltában. Egyenesen Eva elé ment, és lepillantott rá.
- Mi a kifogása a férfiak ellen? Eva hűvösen nézett a szemébe.
- Nem tetszik a mód, ahogy a nőkkel bánnak. Celsie közben felállt, és
kezét férje karjára tette.
- Andrew, az unokanővéremnek néhány napig menedékre van szüksége.
Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer igazán megismeritek egymást,
udvariasak is lesztek egymással. Egyébként olyan oka van az ittlétre, amit
még te is helyeselni fogsz - Celsie mosolyogva lábujjhegyre állt, hogy
hangosan a férje fülébe suttoghasson. - Lucient akarja megleckéztetni.
- Micsoda?
- Ó, igen, az ön bátyja tönkretette az életemet -szólt Eva, és újra kezébe
vette a csészéjét. - Nem tudtam volna úgy elhagyni Európát, ha nem tu-
dom, hogy vele van még egy játszmám.
Andrew megfordult, elindult az ajtó felé, ismét megfordult, és
visszajött. Bár ajkát még mindig összeszorította, szeméből eltűnt a
lángoló hidegség, és valami sokkal töprengőbb... majdnem ravasz
kifejezés ült benne. Celsie, férje pillanatnyi határozatlanságát
kihasználva, megpróbálta gyöngíteni ellenállását.

52
 - Andrew, ha kételkedsz abban, hogy Eva képes megtenni, amit állít: ő
volt az, aki megmászta a Blackheath kastély tornyát, betört Lucien
hálószobájába, és ellopta a bájitalt.
- Ön tette?
Eva csak mosolygott, és megrántotta a vállát. Andrew Celsie-re nézett.
Celsie intrikus mosollyal viszonozta a pillantást.
- Ez esetben rendben van - egyezett bele a fiatal lord. - De azt jegyezze
meg, hogy csak Celsie kedvéért teszem mindezt. Ha bármi bajt okoz
nekem, akkor azonnal el kell hagynia ezt a helyet. Megértett engem?
- Tökéletesen - válaszolt Eva. - És köszönöm. Felállt, és elhatározta,
hogy akkor is udvarias lesz vendéglátójával, ha az ilyen makacsnak, mér-
gesnek bizonyul, hogy ezt viszonozza. A férfi sötéten pillantott rá, és
megfordult, hogy kimenjen a szobából. De Eva még nem engedte.
- Még egy dolgot hadd kérdezzek, uram...
A férfi visszafordult, és gyilkos pillantást vetett rá.
- Mi történt a szemöldökével?

53
 KILENCEDIK FEJEZET
Lady Nerissa de Montforte nem akart felkelni. Nem akarta elhagyni a
kastélyt.
És egyáltalán nem akart elmenni Celsie szilveszteri báljára, Lucien
viszont ragaszkodott ehhez.
- Drága gyermekem, nem akarom látni, hogy még egy percig az ágyban
lustálkodsz. Azt mondom, gyorsan kelj fel, reggelizz meg, és készülj elő az
utazásra - elhúzta a függönyöket, vörös bársony ruhát viselő sötét
angyalként, aki azért jött, hogy kirángassa őt a fájdalomból, ahová mene-
kült. - Már minden elő van készítve.
- Nem megyek el.
- De eljössz - Lucien még egy függönyt elhúzott. - Nincs jobb módja
annak, hogy visszanyerd az egészségedet és a jókedvedet, mint hogy egy
kis időt a családoddal töltesz.
- Egyedül az hozza vissza az egészségemet és a jókedvemet, ha
visszakapom Perryt - lenyelte könnyeit, melyek mostanában mindig
kitöréssel fenyegettek. - Nem vagyok képes Rosebriarba menni. Ne
kérdezd, hogy miért.
- Nem kérdezek, parancsolok. Jót fog tenni neked - felemelte a hangját,
és kiáltott egyet. - Martha! Készítsen a ladynek egy fürdőt, és vegyen elő
meleg ruhákat az útra. Ma délután Rosebriarba megyünk.- Én... NEM...
megyek - szűrte ki összeszorított fogai közt Nerissa, s közben felült az
ágyában.
- Ugyan, kedvesem, ennyi év alatt már megtanulhattad volna, hogy nem
érdemes ellenkezni velem. Már eldöntöttem, hogy egy időre el kell
hagynod a kastélyt. És mivel nekem Franciaországba kell mennem, hogy
tovább követhessem Perry nyomát, nem akarom, hogy továbbra is
egyedül múlasd az időt.
- Franciaországba? - kérdezte Nerissa aggódva. - Mikor indulsz?
- Rögtön az után, hogy meggyőződtem róla, elmész a holnap esti bálra.
- Veled megyek!
- Nem, nem jössz.
- De Lucien...
- Már mindent eldöntöttem - mormolta a férfi, és fejét meghajtva
elhagyta a szobát.
Az ördög vigye el! Nerissa magában forrongva feküdt az ágyban. Hogy
lehet ilyen szívtelen a bátyja? Elege van már abból, hogy ilyen önkénye-
sen viselkedik vele! A fejére húzta a takarót, lehunyta a szemét, és a
sötétségbe bámult. Menjen a pokolba Lucien.
- Nem megyek Rosebriarba - fogadta meg magának.
Végül, természetesen, el kellett mennie, mert a bátyja mindig
keresztülvitte az akaratát, nem számított, mibe kerül ez másoknak.
Órákkal később Nerissa bebugyolálva ült a hercegi hintóban, mely
Rosebriar Park felé tartott, s a herceg Armaged-donon lovagolva jött
mellettük.
Nerissa a könnyekkel küszködött, amikor Perry földjei mellett haladtak
el. Ott állt a lágy kőből épült ház, amiben egykor a férfi élt. Ahol mindket-
ten élhettek volna. Ahol felnevelhették volna a gyermekeiket. Ahol együtt
öregedhettek volna meg.
Ó, Istenem, csak ne fájna annyira...
54
 Szorosan bezárta a szemét, hogy el ne kezdjen könnyezni. Nem akart
Rosebriarba menni, és úgy tenni, mintha boldog lenne. Nem akart
találkozni senkivel, mosolyt erőltetni az arcára, amikor minden vágya az
volt, hogy kisírhassa magát, elutasítsa minden férfi figyelmét, aki nem
Perry, és nem akarta elhitetni családjával, hogy jól van. Egyáltalán nem
volt jól. El akart temetkezni egy lyukban, aludni szeretett volna, és
hagyni, hadd menjen tovább az élet nélküle.
És a hintó most egyre messzebb és messzebb viszi őt Brookhampton
birtokától. Az emlékeitől. Az egyetlen udvarló otthonától, akit igazán
szeretett. Az üléstámlára hajtotta a fejét, s végül álomba merült,
miközben egy könnycsepp folyt végig sápadt arcán.

A heves hányingerrel küszködő Eva elkésett a vacsoráról.

Nyitott, zölddel szegélyezett, csillogó rézszínű köpenyében ragyogva
lépett be az étkezőbe, melyet gyertyák fénye világított meg. Celsie kutyái
már helyet foglaltak az asztal alatt, arra kényszerítve gazdáikat, hogy
lábukat képtelen módon behajlítva biztosítsák kényelmüket. Amikor Eva
leült a helyére, Andrew szándékosan nem vett róla tudomást, s még fel
sem emelkedett. Goromba ember, döntötte el magában Eva, bár tisztában
volt azzal, hogy megérdemli a megvetést. Mégis képtelen volt elfelejteni a
férfi korábbi szavait: Csak a felesége kedvéért egyezett bele, hogy Eva
Roseb-riarban maradhasson. És ez mélyen megragadt Eva emlékeiben.
Valamit a feleség kedvéért megtenni.
Idegen volt számára a gondolat.
Lopva pillantott a fiatal lordra, aki éppen Celsie tányérját pakolta meg,
odafigyelve felesége minden kívánságára, s valahányszor a szemébe
nézett, pillantása lággyá vált. Lord Andrew tehát talán különbözik a többi
férfitól. Ő talán - nem úgy, mint társai - tényleg figyelembe veszi és
törődik a nők érzéseivel. Ez ritkaság. Eva azt hitte, hogy csak a mesékben
léteznek ilyen férfiak, nem pedig a valóságban. Megrázta a fejét, és
felemelte a villáját. Nos, ez biztosan nem tart majd sokáig.
De amint figyelmét a vacsorára irányította, a ribizliszószban tálalt
szárnyas látványa - és illata - hirtelen hányingert váltott ki belőle. Hideg
veríték borította el testét, letette szalvétáját, és azon gondolkodott,
hogyan hagyhatná el a helyiséget, anélkül, hogy megsértené a
házigazdákat...
Vagy felkeltené Celsie gyanakvását. De Celsie már észrevette, hogy fel
akar állni.
- Eva, Andrew éppen most mesélt nekem az új robbanóanyag
módosítását illető terveiről - magyarázta, mert félreértette Eva feszült
arckifejezését. Azt gondolta, megbántották, mert kihagyták a
társalgásból. - Holnap reggel fogja újra kipróbálni.
- Ezt én is szívesen megnézném - felelt Eva gyenge hangon, azt
gondolva, békét köthet a fiatal lorddal, ha érdeklődik tevékenysége iránt.
- Persze, mert szeretné látni, amint felrobbanok.
- De, Andrew! - rázta dorgálóan a fejét Celsie. -Miért nem mesélsz
Évának a robbanóanyagról?
Eva összegyűrte nedves markában szorongatott szalvétáját. Istenem, ki
kell jutnia innen.
- Miért kéne mesélnem róla? Egy Anglia számára olyan veszélyes
nőnek, mint ő, nem kell tudnia az új robbanóanyagomról - villájával egy

55
burgonyába szúrt, és szarkasztikus hangon tette hozzá. - A következő
dolog az lesz, hogy megpróbál majd elkábítani, hogy a képletet szeretett
Amerikájába vihesse.
Eva egyre súlyosbodó hányingere ellenére- elmosolyodott.
- O, nem tudnám elszakítani egymástól a két szerelmes madárkát. De ez
a férfiak valódi természete, nemde, Celsie? Amit a nők építenek, azt fel
akarják robbantani.
- Ez nem igaz minden férfira, Eva. Andrew mindig létrehoz valamit...
repülő gépeket, kétfülkés utazó kocsikat, automata sütőgépeket... Sokkal
jobban érdekli őt az alkotás, mint a rombolás.
- Képzeld csak el - szólt vontatottan Eva, és megpróbálta megtartani
hűvös arckifejezését. - Egy eszes férfi. Ki gondolta volna!
Andrew haragosan csapta le szalvétáját. Eva pedig, annak ellenére,
hogy veszélyesen közel járt ahhoz, hogy kegyvesztetté váljon, a
legkedvesebb mosolyával fordult a férfi felé.
- Ne izgassa fel magát, uram. Csak bókoltam önnek, ha nem vette volna
észre.
Eva keze remegni kezdett, s egyre erősebben verítékezett.
- És most, azt hiszem, az elnézésüket kell kérnem...
- Jól érzed magad, Eva? - emelkedett fel a helyéről Celsie. - Nagyon
sápadt vagy.
- Jól vagyok. Csak - Andrew-ra mosolygott, azt remélve, hihető kifogást
tud előadni kettejüknek -nehéz egy asztalnál ülni egy 'intelligens' férfival.
Attól félek, ez az egyedülálló lehetőség meghaladja a képzelőerőmet.
Felállt, kisietett a szobából, miközben Andrew meglepetten bámult
utána.
- Mi folyik itt?
- Nem tudom. De rendkívül furcsán viselkedik, és azt hiszem, más is
van a háttérben - Celsie letette a szalvétát. - Azonnal itt leszek.
A hallba rohant, de Eva már a szájára szorított kézzel futott fel a
lépcsőkön. Celsie a szemöldökét ráncolva állt meg. Éppen azon viaskodott
magával, hogy kövesse-e Évát, vagy ne, amikor egy hajlongó szolga
közelített felé.
- Asszonyom, Lord Charles és Gareth érkeztek meg a családjukkal, és
várják önt a szalonban.
Celsie gyorsan összeszedte magát.
- Kísérje be őket, és tegyen még terítéket az asztalra.
Ó, édes istenem! Charles és Eva egy fedél alatt? Hamarosan valóra
válnak legrosszabb félelmei.
- Ő is itt van? - mennydörögte Lord Charles de Montforte, miután az
újonnan érkezett csapatot az étkezőbe kísérték, és helyet foglalt. A
magas, határozottan kifogástalan tiszt talpra ugrott, majd csillogó kék
szemének dühét Andrew testvére felé irányította. - Megőrültél? Az a nő
veszélyt hoz! Engeded, hogy itt tartózkodjon azok után, amiket akkor éjjel
az úton tett velünk? Celsie békíteni próbálta.
- De Charles! Segítségre van szüksége. Lucien felforgatta az egész
életét - s mindenkinek elmesélte, hogyan mászta meg Eva Blackheath tor-
nyát, hogyan tört be Lucien hálószobájába, és lopta el a bájitalt. - Lucien
Franciaországba ment, hogy visszaszerezze, de Eva felülkerekedett, és
megkötözte őt. Aztán Lucien megszökött, és visszavette az italt. Ez az

56
egész tényleg nagyon szórakoztató. Várj, amíg nem hallod az egész tör-
ténetet...
Charles hűvösen és haragosan fordult el. Amikor utoljára látta Eva de
la Mouriére-t, a nő parasztasszonynak öltözve várt rájuk égy magányos
úton, elromlott lovaskocsija mellett. Charles megállt felajánlani a
segítségét, hogy aztán arccal a sárban arra térjen magához, hogy
családjának békéjét valaki feldúlta, és a bájitalt (nem azt az átkozott,
nyamvadt bájitalt, mely annyi pusztulást okozott már sokaknak, hanem a
hamisítványt) ellopta. Charles nem viselte el, hogy még egyszer találkoz-
nia kelljen vele. Látni sem akarta.
- Gyere, Amy, elmegyünk. Nem hagyom, hogy te és a lányunk egy fedél
alatt tartózkodjatok ezzel az átkozott boszorkánnyal.
- Átkozott boszorkány?
A bágyadt, szórakozott hang hallatán mindenki elcsendesedett. Az
ajtóban - ahol a fali gyertyatartó fénye egy vastag, feltűzött, fénylő vörös
hajkoronát világított meg, mely szinte szemet fájdítóan csillogott - Eva
állt. Magas volt, mint egy fűzfa, felséges, mint egy királynő. Az asszony
mosolygott. Mindenkinek elállt a lélegzete, amikor Charles a kardja után
nyúlt.
- Őrnagy, kérem. Nincs szükség vérontásra - mormolta a nő, amikor
Andrew és Gareth a bátyjukhoz ugrottak, hogy lefogják a kezét. - A
családja, és különösen szegény Celsie kedvéért, felejtsük el a régi
sérelmeket, és legalább a jómodor látszatát őrizzük meg.
Charles sápadt kék szeme dermesztő pillantást lövellt Eva ívelt,
üvegzöld szemei felé. A férfi egy pillanatig nem mozdult, hanem a nőt
méregette ellenszenvvel, utálattal és bizalmatlanul. Aztán, Amy karját
megragadva, Celsie és Gareth felesége, Juliét felé meghajolva, ellenkező
feleségét kirángatta az étkezőből. Eva összeszorította az ajkát. Celsie és
Andrew egymásra pillantott, és Juliét szemöldökét ráncolva nézte Évát.
Gareth szólalt meg először.
- Ne aggódjatok, nem fog elindulni a családjával egy ilyen éjszakán -
mondta, hogy megtörje a kínos csendet. - Nem mennek el.
De a többiek még mindig azt a nőt bámulták, aki kihozta a sodrából az
egyébként hallgatag, rendíthetetlen nyugalmú Lord Charles-t, és akinek
még a szeme sem rezdült a férfi goromba reakciója miatt. Az asszony
most bánatos mosollyal nézett körül, tekintete a többiek pillantásával
találkozott.
- Istenem, már el is felejtettem, milyen lassan gyógyul be a férfiak
megsebzett büszkesége. Mentegetőzéssel kellett volna kezdenem, ugye?
Ebben a pillanatban egy szolga lépett a helyiségbe, és egy tálcán
levelet hozott. Meghajolva állt meg Andrew előtt.
- Önnek jött, uram.
Andrew elvette az összehajtott pergament, kiküldte a szolgát, és
feltörte a pecsétet. Ahogy olvasott, mosolya egyre szélesebb lett. Majd
vigyorba váltott át. Csillogó szemmel hajtotta össze a papírt.
- Lám-lám. Úgy látszik, zsarnoki testvérbátyánk kegyeskedik
megjelenni a holnap esti bálon. Holnap kora este érkeznek meg
Nerissával - tekintetét Evára emelte. - Nos, asszonyom. Ön előtt áll a
lehetőség.
- Lehetőség? - visszhangozta Gareth, Andrew-ról Evára- nézve. -
Lehetőség mire?

57
 De Eva, egyre hevesebben dobogó szívvel, ezen az estén már
másodszor vesztette el az étvágyát. És most a nyugalmát is. Blackheath
ide jön.
Az ég kímélje az idegeit.
- A bosszúra - szólt nyájasan, és kimentve magát elhagyta az étkezőt.

58
 TIZEDIK FEJEZET
Azon az éjjelen lehetetlennek tűnt elaludni.
Eva ébren volt, és Blackheath-ről gondolkodott. A legutolsó közös
találkozásukról, a szenvedély csúcsairól, ahová a férfi repítette őt, a férfi
fenyegetéséről-ígéretéről, melyet a bosszantó levél végére írt, amikor őt
Franciaországban hagyta: Jöjjön el Angliába. Nagyon szeretnék találkozni
önnel.
Hát most itt van, Angliában. Holnap a férfi is itt lesz. És a csontjaiban
érezte, hogy egymáséi lesznek. Kikerülhetetlen volt.
Az óra a hallban elütötte az egyet. Aztán a kettőt. Majd a hármat. Eva
átforrósodva és kipirulva dobta le magáról a takarót. Felkelt, és az
ablakhoz ment. Kibámult, túl a sötét mezőn a magasan úszó elszórt felhők
közül - melyek el-eltakarták a holdat - lepislogó hideg csillagokra.
Blackheath.
Már csak órák kérdése, és itt van. Holnap este.
Töltött magának egy pohár vizet, és visszafeküdt az ágyba. Megpróbált
elaludni. És végül szeszélyes álomba merült...
Melyben Blackheath hercegével szeretkezett.

A bál pontosan kilenckor vette kezdetét, és ő még nem érkezett meg.

Eva több férfival táncolt, mint amennyit össze tudott számolni, többször
pillantott az ajtó felé, mint amennyit bevallott volna, és az este első részét
azzal töltötte, hogy növekvő idegessége és várakozása ellen harcoljon.
Kárhozzon el az az átkozott Blackheath, amiért így felizgatja őt! Legyen
átkozott azért, amit vele tesz!
Amikor az óra elütötte a tízet, izgatott hullámzás söpört végig a
helyiségen, és ő tudta, hogy a férfi megérkezett.
És valóban.
Lucien dicsőségtől duzzadó, férfias, veszélyesen férfias volt a nyakát és
a csuklóit körülölelő elegáns csipke, a sötétszürke szatén mellény, a rizs-
porozott haj, a nyakkendőjére tűzött rubin és a divatos kapcsos cipők
ellenére.
A férfi észrevette Évát.
Karja egy csinos, ködszerűen légies, halványkék köpenyt viselő szőke
lány könyöke alatt pihent, és így vágott át kényelmesen a tömegen. A nők
vágyódva néztek utána; a férfiak tisztelettel, óvatosan figyelték. És
mindhárom fiatalabb de Montforte testvér figyelmesen nézte őt... és Évát.
Túl figyelmesen.
Celsie csillogó szemekkel húzódott közelebb Andrew-hoz, és valamit a
fülébe súgott, de Eva továbbra is a herceget bámulta, és megpróbálta
visszanyerni a lélekjelenlétét. Átkozott nagy volt a forróság odabent. Eva
képtelen volt gondolkodni. Alig kapott levegőt. Figyelme a férfira rögzült.
Ki az ördög ez a szőke nő?
- Eva. Hát újra találkozunk - előrébb tolta az üres tekintetű szépséget. -
Engedje meg, hogy bemutassam önnek a húgomat, Lady Nerissa de
Montforte-ot.A húga. Váratlan megkönnyebbülés öntötte el. Üdvözölték
egymást Nerissával, és Eva szeme sarkából látta, hogy Lord Gareth élénk
érdeklődéssel szemléli a helyzetet, és óvatosan úgy mozog feleségével
együtt egyre közelebb, hogy hallótávolságban legyen, ha kitörne a
szóáradat. Ami Blackheath-t illeti, ha meglepődött is Eva jelenlétén, nem
59
látszott rajta. Az érzelemnek egy szikrája sem villant fel arckifejezésén,
amikor pillantása Eva arcára esett, végigvándorolt smaragdzöld sza-
ténköpenyén - és egy hosszú, kényelmetlen percig rajta is feledkezett.
Eva felemelte a fejét, és kitartóan szemezett a férfival. Vajon sejtette-e
Lucien, hogy mit tesznek a nővel azok az átható tekintetű, fekete szemek,
az a halvány, tartózkodó mosoly? Vajon hallotta-e, hogyan szorul össze
mellkasában a szíve, hogy aztán elkezdjen irányíthatatlanul verni? Még
szerencse, hogy azt a smaragdzöld köpenyt viseli, mert ez emeli ki
legjobban pirulását, a hajszínét és a szeme színét. Persze arról szó sincs,
hogy hatni szeretne rá. Ó, mi sem áll távolabb tőle. Mindössze ki akarta
zökkenteni egyensúlyából. Fölébe akart kerekedni. Megzavarni annyira,
hogy ő kerüljön ki győztesként, bármilyen csata is álljon előttük. Ennyi
volt az egész.
- Drága Lady Nerissa! Táncolna velem?
Egy ifjú lovag hajolt meg előttük, vidám barna szemekkel, rizsporos
haja parókában volt összefogva, és kék bársonyszalaggal megkötve.
Nerissa már a száját nyitotta, hogy tiltakozzon, de a herceg azonnal
közbelépett.
- Hát persze, hogy szeretne táncolni, Trombley.
És egy pohár puncsot is szívesen meginna, azt hiszem.
- Lucien!
- Nem, nem, kedvesem, csak menj, és érezd jól magad. Nem akarok
többet hallani erről.
Az első alkalom volt, hogy Eva érzelmet látott a másik nő halványkék
szemében: haragot. Aztán Trombley már el is vezette őt a tánctér felé.
- Hihetetlenül érzéketlenül viselkedett - reccsent fel Eva. - Tisztán
látszott, hogy nem akar táncolni vele.
- Tudom, de azóta hervadozott otthon az ágyban, amióta meghallotta a
Lord Brookhamptonról szóló híreket, és itt az ideje, hogy visszatérjen az
életbe. Jót fog tenni neki a tánc.
- Ön egy szörnyeteg.
- Ezt már hallottam - emelte szájához a nő kezét, és csodálatos fekete
szemével a nő szemét figyelte kézcsók közben. Eva összeharapta ajkát, s
pulzusa közben egyre gyorsult. - Nos, feleljen nekem, asszonyom. A bálra
jött - mosolya gonoszkodóvá vált -, vagy a levelem invitálását fogadta el?
Jöjjön el Angliába. Nagyon szeretnék... találkozni önnel. Eva lapos
pillantást vetett rá.
- Azért jöttem, hogy bosszút álljak.
- Ó, milyen pompás. Tudja, reméltem, hogy ezt fogja tenni. Az élet
egyre unalmasabb ebben az országban.
- Megígérhetem önnek, Blackheath, hogy nem lesz unalmas az élete.
- Ó, ebben nem kételkedem. Csalódtam volna, ha nem fogadja el a
meghívásomat Angliába. Tudja, vártam önt. - Várt rám, vagy azt várta,
hogy újra ágyba vihessen?
- Természetesen mindkettő igaz.
- Nos, Blackheath, akkor addig várhat, amíg a pokol be nem fagy, mert
az utóbbi nem fog megtörténni.
- Akar fogadni?
- Nem hiszem.
A férfi tréfásan összehúzódó szemekkel mosolygott.
- Gyáva.

60
 - Nem, csak bölcs.
- Akkor talán egy táncot?
- Inkább azt, mint itt állni, és megadni a testvéreinek azt az örömöt,
hogy végignézzék a szócsatánkat.
- Én is ugyanezt érzem - szólt Lucien, és kezét a nő könyöke alatt tartva
bekísérte a táncparkettre, és keringőzni kezdtek. - Árulja el, asszonyom,
milyen módszerrel tett eszméletlenné Párizsban.
- Ha azt hiszi, elárulom magának, akkor téved.
- Hát jó. Idővel úgyis kitalálom. De azt el kell ismernem, hogy tetteivel
csak annyit ért el, hogy még nagyobb csodálatot érzek ön iránt - kezét a
nő derekára tette, és ellejtettek a szigorú tekintetű Charles és Amy előtt,
miközben az utóbbi kíváncsian figyelte őket. - És mikor tervezi
végrehajtani a bosszút, amit már alig várok?
- Azt hiszi, csak tréfálok?
- Őszintén remélem, hogy nem - forgatta meg a nőt, aki egyre jobban
szédült, és tekintetét a férfi kemény vonalú szájára és rejtélyes fekete
szemére tapasztotta, hogy egyensúlyban tudjon maradni. -
Tulajdonképpen azt remélem, hogy hamarosan elkezdi a kis keresztes
hadjáratát, mert tizenöt percen belül elindulok Franciaországba.
- Ilyen hamar? - kérdezte Eva túl gyorsan és túl sok aggodalommal.
Késő volt.
A férfi észrevette csalódását, bár a nő leplezni próbálta. Eva látta a
gonosz, önelégült mosolyt, mely megjelent a kemény ajkakon, de volt
olyan udvarias, hogy ne kínozza tovább.
- Ismerősökkel találkozom reggel Párizsban. A bálra csak azért jöttem,
hogy meggyőződjek arról, a húgom részt vesz rajta.
- Mi olyan fontos Párizsban?
A férfi ujjaival simogatta a nő hátát, miközben közelebb húzta magához,
olyan közel, hogy Eva úgy érezte, lángra lobban a teste.
- Ön nagyon kíváncsi, kis kémem, ha a saját érdekeiről van szó. De
Franciaországba azért megyek, hogy ellenőrizzek egy Lord
Brookhamptonról kapott információt. Már elmondtam önnek korábban,
nem tudom elviselni, hogy boldogtalannak látom a húgom.
- Akkor nem kéne kényszerítenie olyan dolgokra, amit nem akart
megtenni.
- Azt csak az ő érdekében tettem.
- Az ő érdekében?
- Természetesen.
- Maga tényleg egy veszedelmes ember, ha ennyire beleavatkozik
mások életébe!
A férfi meghajtotta a fejét, amikor a tánc véget ért, majd odakísérte
Évát a büféasztalhoz, ahol egy pohár puncsot nyomott a kezébe.
- Ezért neveznek úgy, hogy „A Veszedelmes”.
- Találó elnevezés. Semmi kétség, hogy ön vívta ki saját magának.
- Ellenkezőleg - a férfi mosolya rendkívül dühítő volt. - Ravenscombe
lakosai becenevet adnak a de Montforte család összes férfitagjának.
Charles az Imádott, Gareth a Vad, és Andrew a Dacos. Nos, kedvesem,
igyon, mert hamarosan indulok. Es az elkövetkező néhány napot használja
arra, hogy tökéletesíti a bosszút illető terveit, mert bármilyen, a fejében
megforduló - mosolygott - büntetést izgatottan várok.

61
 Megfogta a nő kezét, és ahogy hüvelykujja finoman megnyomta a nő
kesztyűs kezét, és a szájához emelte azt, elegáns ujjai izgatott remegést
váltottak ki Évából. A lágy bőrkesztyű ellenére is érezte a férfi ajkát. Látta
a fülledt ígéretet a fekete tüzű szemekben, ahogy azok egy hosszú, sokat
mondó pillanatig az övébe néztek. Aztán, túl hirtelen, Lucien elengedte a
kezét, kiegyenesedett, és újra az elegáns, érzéketlen herceg volt. Még
éppen időben történt. Celsie közeledett feléjük csillogó szemekkel.
Blackheath elnézést kért, meghajolt, és eltűnt a tömegben.
- Nos? Mit mondott? - kérdezte mohón Celsie. De Eva még mindig a
széles, formás hát után bámult, és próbálta megérteni, miért érez fájó
ürességet ott, ahol egyébként a szívének kell lennie. Miért érzett
gombócot a torkában, amikor kinyílt az ajtó, és a férfi kilépett rajta.
Halványan elmosolyodott.
- Csak annyit, hogy visszatér.
Nerissa elkeseredett volt.
Ahogy telt az este, egyre több hintó állt meg odakint, drága selyem-,
szatén- és bársonyruhás, rizsporozott hajú és parfümtől illatozó
embereket bocsátva ki magukból. Nevetés és zene töltötte be a báltermet,
és a lány feje megfájdult ettől, s még jobban növelte gyötrelmét. Andrew,
aki folyamatosan idegesnek tűnt - hiszen gyűlölte a társadalmi
összejöveteleket -, elkapta a tekintetét, és utasította, hogy viduljon fel.
George Dartingford úr táncolni akart a lánnyal. Lord Islington is táncolni
akart vele. Mindenki vele akart táncolni...
Mindenki, aki nem azért állt sorba, hogy a titokzatos Eva de la
Mouriére-rel táncoljon.
Tehát ő volt az a nő, aki ellopta a bájitalt, felbosszantotta Lucient, és
teljesen felforgatta bátyja életét. Nerissa figyelmesen nézte Évát. Az
amerikai nő gyönyörű, magabiztos és távolságtartó volt. És a teremben
minden férfi, bátyjait és persze Charlest kivéve, őt bámulta csodálattól és
vágytól csillogó szemekkel. Úgy tűnt, Eva de la Mouriére az elemében
van, hozzáértőén bánt a hízelgők, flörtölök áradatával, a csorgó nyálú
„lovagok” közt vívott közelharcban - de Nerissa, nem úgy, mint a
megigézett férfiak, látta, hogy mindez csak tettetés. A másik nő csak tűrni
próbálta a figyelmet; megjegyzései a durvaság, a gúny határát súrolták,
és látni való volt, hogy nem kedveli a férfiakat.
Egyértelmű volt, hogy ő is, mint Nerissa, szeretne bárhol lenni, csak
nem itt a bálteremben.
Egyértelmű volt, hogy kihunyt a szikra abban a pillanatban, amikor
Lucien eltávozott.
És a nő most fáradtnak és ingerültnek látszott...és fájdalmasan
magányosnak. Talán még sebezhetőnek is. A férfiak továbbra is körülötte
nyüzsögtek. Nerissa nem lepődött meg, amikor Eva végül bocsánatot
kért, és kiment, hogy egy kis friss levegőt szívjon.
Abban a pillanatban az alkoholtól erősen bűzlő Lord Islington
közeledett Nerissa felé, meghajolt, és felkérte egy táncra. A lány
természetesen nem akart táncolni; nem volt boldog és jókedvű, de ha
becsukja a szemét, talán úgy tud tenni... el tudná hitetni magával, hogy ez
az alacsony, köpcös férfi valaki más. Valaki, aki több mint egy fejjel
magasabb a lánynál, hűvös, szürke szeme van, fényes aranyhaja és
kellemes, veleszületett eleganciája. Nerissa torka összeszorult. Könnyek
csípték a szemét, de lenyelte őket.

62
 Perry. Ó, Perry...
Mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy Islington a táncparkettre kísérje.
- Gyönyörű ma este, hölgyem.
Nerissa hallotta magát, amint a kötelező köszönet hangjait ejti ki a
száján. Islington vagy hazudott, vagy vak volt. Nerissa látta magát a
tükörben, amikor a szobalány a haját fésülte. A duzzadt, üres szemek
alatti kékes árnyék, szája bánatos görbülése, egykor csillogó arany haj
tömegének tompa színe... ez nézett vissza rá a tükörben, és most egy
idegen arcára.
- ...bosszantó volt a Sarah Rose-ról hallani - mondta Islington. - Kérem,
fogadja részvétemet Lord Brookhampton eltűnése miatt.
Nerissa félrenézett.
- Még nem nyilvánították halottnak - csattant fel. - Meg fogják találni.
Lucien meg fogja találni.
- Feltételezem, ha valaki megtalálja, az a herceg lesz. De még mindig
úgy érzem, az egész az én hibám. Ostobaság volt részemről, de ha nem
adtam volna el azt a spanyol birtokot őkegyelmességének, ön azzal
táncolhatna ebben a teremben, akit szeret, nem csak egy silány
helyettessel...
Nerissánal földbe gyökerezett a lába; Islington majdnem hasra esett a
lábában. Ha nem adtam volna el azt a spanyol birtokot
őkegyelmességének... Nerissa vére megfagyott.
- Milyen spanyol birtokot? - kérdezte élesen.
- Ó, istenem, nem gondoltam, hogy a puszta említése ennyire
elszomorítja önt.
- Milyen birtokot? - kérdezte újra Nerissa, és vörösség öntötte el az
arcát. Hirtelen verejtékezni kezdett. Az emberek sugdolózva bámulni
kezdték. Islington retekvörössé vált.
- Drága hölgyem, én nem szeretném felzaklatni önt, de az ön bátyja
megvásárolt tőlem egy birtokot, egy elég elhanyagoltat, amivel már rég
nem foglalkoztam, mert oly távoli... - Islington pirult és hebegett, mert
tudta, túl sokat mond el, és hogy az elmondottak okozták Nerissa néma
gyötrelmét. - Nem értettem, miért van szüksége őkegyelmességének egy
spanyol birtokra, amikor annyi tökéletes angol birtokkal rendelkezik,
hacsak nem a szőlő érdekli. Bocsásson meg, hölgyem, azt hiszem,
felzaklattam önt. Kérem, hadd hozzak valami frissítőt!
Felzaklatta? Felzaklatta? Az erősen reszkető Nerissa több volt, mint
zaklatott. Hirtelen minden világossá vált. Eszébe jutott a közte és Lucien
közt lezajló beszélgetés azon az estén, mielőtt összeveszett volna
Perryvel. Eszébe jutott, hogy Lucien megígérte, hogy határozott lépést
tesz, ha Perry nem kéri meg hamarosan a kezét; eszébe jutott, hogyan
ment sírva a bátyjához, amikor Perry Spanyolországba utazott, hogy
elfoglalja birtokát. Emlékezett arra, milyen testvéries és együttérző volt
Lucien, amikor híreket kaptak arról, hogy a Sarah Rose elsüllyedt, és
Perry nem volt a túlélők közt. Nerissa levegő után kapkodott. Hányinger
kerülgette, és egy percig azt hitte, elájul annak felismerésétől, amit a
bátyja tett vele.
- Friss levegőre van szükségem, uram. Kérem, bocsásson meg...
Elsietett, mielőtt a férfi felajánlotta volna, hogy kikíséri. A helyzet
valódisága minden pillanattal egyre rettenetesebb lett. Lucien elküldte

63
Perryt, hogy kialakítsa kettejük közt a tartós kapcsolatot. Mit is mondott
neki, hogy megnyugtassa aznap este, amikor kézhez kapta Perry levelét?
A távolság erősíti az érzelmeket.
Ó, istenem, segíts! Vakító könnyek özönével a szemén átfutott a
tömegen, és a nagy ajtón át kiszaladt a teremből. Hogy tudta ezt
megtenni vele a testvére, aki azt állítja, hogy szereti őt? Hogy tudta ezt
tenni Perryvel? Nemcsak elválasztotta őket egymástól, de felelős is lett
egy ártatlan ember valószínű haláláért!
Odakint a nedves téli levegő megdöbbentő fagyossága csapta meg, és
mostanra már patakzottak szeméből a könnyek. Nerissa átrohant a ker-
ten. A rózsabokrok a bokájába csimpaszkodtak. A sár eláztatta a cipőjét, a
bozót felhasította a köpenyét. A sírástól alig látva rohant tovább, el akart
menekülni az egyre növekvő szenvedés elől, ami minden mást kimosott
belőle.
Aztán beleütközött valakibe, aki a ház felé tartott. Nerissa
megtántorodott, és csak a rejtélyesen egzotikus parfüm illatát érezte
meg, mielőtt kicsúszott lába alól a talaj, és ő a hátsóján ért földet.
Könnyeit visszanyelve nézett fel Eva de la Mouriére arcába. A nő
kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
- Hadd találjam ki - szólt Eva fanyar hangon, megtámasztva Nerissát,
aki megcsúszott a sárban, és majdnem megint elesett. - Egy férfi volt,
ugye? Persze, hogy férfi volt, mindig miattuk történik ez. Higgye el,
drágám, nem érnek ennyit.
Az egyszerű szavak megnyitották Nerissa szenvedésének zsilipjét.
- Az ő hibája, hogy Perry meghalt! - kiáltotta, miközben hajából
kipottyantak a tűk, és a fájdalomtól és dühtől vad szemek elé hullt a haja.
- Ő küldte el Perryt! Nem volt semmiféle birtok Spanyolországban, nem
volt semmi ok arra, hogy Perrynek oda kelljen utaznia; az egészet csak
kitalálta, hogy elválasszon minket egymástól, és elérje azt, hogy annyira
hiányozzak Perrynek, hogy amikor visszatér, megkérje a kezem! Az
egészet eltervezte, és Perry most halott, és az egész az ő hibája! Ezt soha
nem bocsátom meg neki! Esküszöm, soha nem bocsátom meg neki, amit
tett!
Eva megpróbálta átölelni és megnyugtatni a fiatal nőt, de Nerissa
ellökte magától, mert túl zavarodott volt ahhoz, hogy bárkinek is
megengedje, hogy vigasztalja őt. Az oltalmazás ösztöne - és jeges düh -
ébredt fel Évában. Férfiak. Mindig ők az okai a nők fájdalmának!
Esetlenül terítette a vékony, remegő vállakra saját kendőjét.
- Fel a fejjel, édesem - szólt, visszatérve ahhoz a nyegle gúnyhoz, amit
mindig akkor alkalmazott, amikor saját szívét védelmezni kellett.
Magában suttogva mondta, miközben csendesen elment: - Ön legalább
senkitől nem vár törvénytelen gyermeket.
Nerissa egy pillanatig nem volt biztos benne, hogy tényleg hallotta a
halkan kimondott szavakat.
Ön legalább senkitől nem vár törvénytelen gyermeket.
Nerissa felemelte a fejét, és figyelte, ahogy a másik nő, mint valami
gőgös, méltóságteljes istennő, a ház felé megy. Jól hallotta, amit mondott?
Eva azt hozta a tudomására, hogy rosszabb is lehetne a helyzete, vagy
azt, hogy a saját, helyzete sokkal rosszabb? Nerissa éppen utána akart
indulni, amikor Celsie sietett ki a házból, aggódó arccal.

64
 - Nerissa! Mi történt? Islington valami bosszantót mondott neked? -
szeme elkerekedett, amikor meglátta Nerissa sártól piszkos ruháját,
vörösre sírt szemét és nedves arcát. Megszorította sógornője kezét. -
Mondd el, mi történt!
Nerissa nagy levegőt vett, és Celsie riadt szemébe nézett.
- Lucien... megölte Perryt.
Celsie megtántorodott. Miközben rémülten nézett, Nerissa elmesélte
neki, mit tett Lucien. Elmondta, hogyan vásárolta meg a spanyol birtokot.
Hogyan küldte el Perryt egy hamis indokkal, csak azért, hogy még egy
embert szerezzen a de Montforte szövetségnek. Hogy az ő hibája, ha
Perry meghalt. Nerissa hangja elcsuklott, és könnyek ömlöttek végig az
arcán. Celsie a karjába vonta őt.
- És hogy még szerencsétlenebb legyen ez az este, Eva a legkülönösebb
dolgot mondta nekem. Nem vagyok biztos benne, de úgy hallottam,
mintha azt mondta volna: 'Ön legalább senkitől nem vár törvénytelen
gyermeket.' - felpillantott. - Annyira elmerültem a saját
nyomorúságomban, hogy nem vettem észre másét. Celsie, ugye nem
állapotos?
De Celsie csak bámult rá.
- Ó, istenem!
- Mi a baj?
- Ez mindent megmagyaráz. Úristen, hogyhogy nem vettem észre? Nem
véletlenül olyan sápadt... nem véletlen, hogy gyomorfájdalomra panaszko-
dik... nem véletlen, hogy hozzám jött, és nem véletlen, hogy olyan
elszántan akar bosszút állni a bátyádon azért, mert tönkretette az életét! -
megragadta Nerissa vállát. - Istenem, Nerissa, tudod, mit jelent ez?
Nerissa zavartan nézte sógornőjét, akinek arca alig leplezett izgalomtól
ragyogott.
- Bármibe lefogadnám, hogy Eva Lucien gyermekét várja!

65
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Celsie a bálterembe rohant, és mivel Evát nem - látta a tömegben,
felsietett a lakosztályába.
- Eva?
Kopogott, majd kinyitotta az ajtót. Unokatestvére az ablaknál állt, haja
vörösborhoz hasonlóan csillogott a mögötte lévő gyertya fényében.
- Jó estét, Celsie. Azt hiszem, sikeres volt a bálod - mormolta anélkül,
hogy megfordult volna.
- Miért nem mondtad el?
Az asszony továbbra is az éjszakába meredt.
- Mert én magam sem merem elhinni a dolgot.
- De... ez egy gyermek!
- Blackheath gyermeke.
- Ő tudja?
- Természetesen nem. Senki sem tudja, téged leszámítva.
- És Nerissát.
- Igen... Az a szegény lány. Attól tartok, alattomos módon használták fel.
Összefutottunk... szó szerint... odakint, a kertben, és majdnem kisírta a
szemét - Eva megfordult, tekintete tompa volt és kemény. - Egy férfi
miatt, természetesen.
- Azért sírt, mert megtudta, hogy a saját bátyja küldte el Perryt hamis
okokkal. Az ördög vigye el! Az ördög vigye el őt, Eva! Már az is elég
rossz, hogy arra kényszeríti az embereket, ami szerinte a legjobb nekik,
de az a tény, hogy kaján örömöt is érez emiatt, teljesen lelkiismeretlen és
megbocsáthatatlan.
Eva felvonta a szemöldökét.
- Blackheath tette?
- Igen, de ezúttal túl messzire ment! - Celsie haragosan dobbantott a
lábával. - Hidd el nekem, hogy ezzel még nincs vége. Még cseppet sincs
vége. Esküszöm, Eva, ez volt az utolsó... az utolsó... alkalom, hogy valaha
is beleavatkozhatott valakinek az életébe!

Celsie rögtön a bál után egy családi tanácskozást hívott össze az

étkezőben.
Késő volt, már mindenki elfáradt, de egy család voltak, ezért mindenki
megjelent. Charles, még mindig egyenruhában, higgadtnak, de
aggódónak is tűnt Amy mellett ülve. Gareth Julietet átölelve érkezett meg,
s állandó mosolya aggódó tekintetté vált, amikor meglátta már a helyén
ülő húga halványkék szemében a tüzet, mely elfojtott dühöt sugárzott.
Andrew érkezett meg utoljára, szemöldöke maradványát dörzsölve foglalt
helyet az összeszorított ajkú Nerissa mellett. Kérdőn nézett Celsie-re,
majd nyugtalanság felhőzte be arcát, amikor meglátta felesége dühét.
Dühös vidámságát. Ami Nerissa egyébként szelíd arcának alig elfojtott
érzelmeivel párosult, és rosszat sejtetett. Celsie megvárta, amíg mindenki
leül. Türelmetlenül dobogott a lábával, miközben a szolgák bort
szolgáltak fel a férfiak és teát a hölgyek számára. Kiküldte őket, majd
beszélni kezdett.
- Tudom, hogy csodálkoztok azon, miért hívtunk össze titeket
Nerissávahma éjjel ilyen késői órán, de amit mondanom kell, rendkívüli

66
fontossággal bír. Szeretném, ha Nerissa mondaná el, ezúttal mit tett
Lucien, de ahogy látjátok, nincs olyan állapotban, hogy beszélni tudjon.
- Még hallani sem bírom annak... annak a fattyúnak a nevét - tört ki
Nerissából, fellobbanó szemekkel.
Charles félrenyelte a bort. Gareth szemöldöke magasra szökkent. Nem
szoktak hozzá, hogy ilyen durva beszédet halljanak a húguktól. Andrew
hátrabillentette a székét.
- És ezúttal mit tett?
Celsie haragtól éles hangon mondta el nekik, amit Nerissa Islingtontól
megtudott, és amit ő és a sógornője összeraktak a történet
felgöngyölítése során.
- Spanyol birtok! - bosszankodott. - Nyilvánvaló, hogy megpróbálta
elszakítani Perryt Nerissától, hogy annyira hiányozzon neki, hogy elvegye
feleségül, ha hazatér.
- Ugyan már - szólalt meg Charles a fejét ingatva. - Nem hiszem el,
hogy Lucien ilyen messzire menne.
- Hidd csak el! A szervezkedései ezúttal nagyon rosszul végződtek -
bökte ki Celsie. - Ezúttal nemcsak az egyik testvérét tette boldogtalanná,
hanem valakinek a halálát is okozta!
Charles, aki mindig több szempontból is megvizsgálta a dolgokat, a
poharával játszadozott.
- Honnét tudjuk, hogy Perry halála nem csak kitaláció?
- Nem az - szólalt meg Gareth. - Egyik választóm fia is a hajón szolgált.
Tényleg elsüllyedt.
Nerissa kiegyenesedett, és nagyokat nyelve tartotta vissza az újabb
könnyeket.
- Mindannyiunkat úgy irányított Lucien, hogy azt tegyük, amit ő akar -
folytatta Celsie. - Mindnyájan akarat nélküli bábuk voltunk ördögi tervei-
ben, hogy minden fivérét, és a húgát... megházasítsa. Ó tényleg
Veszedelmes! Gareth és Juliét, nézzétek, mit tett veletek! És Charles! A
mód, ahogy téged és Amyt összeboronált, teljesen megbocsáthatatlan.
- De velünk nem volt olyan keménykezű, mint a többiekkel - tiltakozott
Amy. Szelíd lelkű nő volt, aki még akkor is kedvelte Lucient, amikor a
többiek nem voltak hajlandók megbocsátani neki azt, hogy beleavatkozott
az életükbe.
- Mindegy. Akkor is mesterkedett, és megkapta, amit akart - folytatta
Celsie. - És azzal ért el a csúcsra, ahogy Andrew-t és engem rávett a
házasságra a bájital segítségével! Azt hiszem, itt az idő, hogy megkóstolja
a saját főztjét.
A szobában minden szem Celsie-re szegeződött. Ő a kandalló előtt
járkált fel-alá, s szoknyája minden lépésnél megzizzent.
- Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan észrevettétek, hogy Eva azért
van itt, hogy valamilyen módon bosszút álljon Lucienen. Azon már elgon-
dolkodtatok, pontosan mit tett, amivel tönkretette Eva életét? Nos, én
elgondolkodtam ezen, és ő a másik oka annak, hogy összehívtalak
benneteket. Látjátok? Eva érkezésével a legmegfelelőbb alkalom hullt az
ölünkbe. Vele adjuk meg Luciennek a jól megérdemelt büntetést.
- Ki nem állhatom azt a nőt - szólt Charles hidegen.
Andrew újra a négy lábára állította a széket.
- Én sem, de ezt meg akarom hallgatni.

67
 - Igen, mondj el mindent, Celsie - sürgette Gareth, felhúzott
szemöldökkel. Celsie végignézett rajtuk és szegény Nerissán, aki még
mindig az asztalnál ült, és a semmibe bámult.
- Lucien teherbe ejtette Évát - jelentette be, és kezeit diadalmasan
fonta össze a mellén.
- Micsoda? - kiáltott egyszerre Gareth, Charles és Andrew.
- Teherbe ejtette - ismételte Celsie. - Éppen most beszéltem Évával, és
megerősítette ezt.
- Te jó isten!
- Terhes?
- És Lucien tud róla?
- Nem, nem tud. És mi ezt fogjuk ellene fordítani - Celsie csillogó
szemekkel újból járkálni kezdett. - Eva menedéket keresett itt. Elmondta
nekem, hogy Lucien tönkretette az életét, de nem is sejtettem, valójában
mire gondol. De gondoljatok csak bele! Andrew, emlékszel, hogy tegnap
es kirohant a szobából, mert rosszul érezte magát? És mit gondoltok,
miért érezte rosszul magát? Mit gondoltok, miért olyan
természetellenesen sápadt? Ma este a bálon rajtakaptam, amint az asztal
sarkába kapaszkodik, és mélyeket lélegzik. Azt mondta, kicsit gyengének
érzi magát a hőség és a teremben lévő sok ember miatt, de ahogy Juliét
és
Amy is elmondhatja nektek, ez a várandósság egyik jele.
- Ezt nem tudom elhinni - szólt Charles a fejét rázva. - Lucien nem lehet
ennyire figyelmetlen.
- Nos, hadd mondjak el még valamit - folytatta tovább Celsie. - Amikor
Eva megérkezett, elmesélte, hogyan „kerekedett felül” Lucienen, és
hogyan tette ártalmatlanná. Feltételezem, ha ezt meg tudta tenni, az
akaratát is tudja érvényesíteni rajta.
- Ugyan már, Celsie - szólt nem rosszindulatúan Gareth. - Tudjuk, hogy
Eva kém és rendkívül bátor asszony, de azt nem tudom elképzelni, hogy
ilyen módon vadásszon a férfiakra.
- Ez igaz. Bárki láthatta ma este, hogyan próbált tőlük szabadulni -
vetette közbe Juliét. Amy a fejét rázta.
- A bálon lehet, hogy mindent megtett, hogy szabaduljon tőlük, de ez
nem jelenti azt, hogy mindent megtesz, csak hogy szabaduljon Lucientől -
pillantott végig a többieken. - Nem számít, hogy mit gondoltok Lucienről
és Éváról, de egy dolgot nem tagadhatunk: Tökéletesen összeillenek.
- Pontosan! - kiáltott Celsie diadalmasan összecsapva a tenyerét.
Charles csak bámult rájuk.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy kényszeríteni fogod Lucient arra,
hogy elvegye azt a nőt?
- Pontosan ezt tervezem - válaszolt Celsie csillogó szemekkel. -
Képzeljétek csak el. Évekig vártunk arra, hogy kipróbáljuk Lucienen a
saját módszerét. Nos, Eva a legjobb büntetés, amit adhatunk neki.
- Azt hiszem, Lucien tette tönkre Eva életét - vakarta elgondolkodva az
állát Gareth.
Andrew hozzátette:
- Lucien miatt utasították ki Franciaországból, miatta vesztette el
amerikai honfitársai bizalmát, és a méltóságát is megsértette.
- Charles?
- Hallgatlak.

68
 - Azt hiszem, egy dologban mindnyájan egyetértünk - mondta Celsie. -
Lucien kereste a bajt.
- És Eva de la Mouriére-ből páratlan hercegné válik majd - fejezte be
Gareth.
Juliét sugárzott az örömtől.
- Ó, de tetszik ez a terv! Folytasd, Celsie!
- Nos, ha kettejüket össze akarjuk hozni, olyan ördögi mesterkedéshez
kell folyamodnunk, amilyet Lucien alkalmazott velünk szemben. Eva ma-
gától természetesen soha nem egyezik bele, hogy hozzámenjen
Lucienhez. És Lucient sem lehet egykönnyen házasságra bírni. Ezt
nekünk kell megtenni - állát fogva állt meg a kandalló előtt. - Gareth, te,
mint a parlament tagja, meg tudod győzni a kollégáidat arról, hogy Eva
veszélyes, és az egyetlen őt irányítani képes ember semlegesítheti csak:
Lucien.
Gareth meghajtotta a fejét. - Örömmel teszem.
- Közben Nerissa és én petíciót nyújtunk be a királyhoz ugyanezen
okból, Évát úgy állítva be, mint félrevezetett személyt, aki többet
érdemel, mint amennyit Lucientól kapott. Ha sikeresek leszünk,
rávehetjük őfelségét, hogy utasítsa Lucient arra, vegye el azt a
szerencsétlen nőt, akit tönkretett, és ne csak azért, hogy ne tehessen több
bajt Franciaországban... de végül örököst is szülhessen Blackheath
hercegségének.
Szünetet tartott, és végignézett az arcokon.
- Nos, mit szóltok hozzá?
- Szerintem ez egy nagyszerű terv - mondta Andrew.
- Ördögien csodálatos - tette hozzá bólogatva Juliét.
- Igen, itt a legfőbb ideje, hogy Lucien megkóstolja, amit főzött -
mondta Gareth, aki kezdett lelkesedni az ötletért.
- Charles?
Az őrnagy a húgára pillantott.
- Gyűlölöm azt a nőt, és nincs kedvem megbocsátani neki, de ha Lucien
valóban felelős, hacsak közvetve is, Perry haláláért, akkor a két átkozott
megérdemli egymást.
Celsie mosolygott, és megvárta, amíg Andrew körbead egy üveg bort.
Amikor már mindenki töltött magának, felemelte a sajátját.
- Akkor mondjunk köszöntőt! - szólt. - Lucien büntetésére!
- Lucien büntetésére!

69
 TIZENKETTEDIK, FEJEZET
Lucien egy sikertelen, Perry felkutatására irányuló kísérlet után tért
vissza Franciaországból, és azt találta, hogy távollétében élete irányítása
kiesett a kezéből, és mások vették át azt. Rettenetesen dühös lett.
- Hogy merészeli akárki is megmondani nekem, mit tegyek? - tajtékzott,
amikor Charles átadta neki a király által aláírt végzést, mely az Őkegyel-
messége, Blackheath hercege és Eva de la Mouriére közti azonnali
esküvőt sürgette.
- Azt hiszem, Luce, Anglia királya nem akárki - szólt vidáman Andrew,
miközben Lucien elsötétült tekintettel, dermedten bámulta a végzést,
mintha az a saját kivégzési parancsát tartalmazta volna. - Úgy gondolom,
hallgatnod kéne rá.
- Valóban nem lenne bölcs dolog elutasítani őfelsége kívánságát - tette
hozzá Gareth, s közben lustán elterpeszkedett a könyvtári pamlagon.
- Végzetes következménnyel járna - vetette közbe Charles. Gareth
felállt, és egy jó adag whiskyt töltött egy pohárba.
- Úgy tűnik, nincs más választásod, mint elvenni a hölgyet, legfőképpen
azért, mert egy Blackheath-örököst vár - s ezzel átadta a poharat Andrew-
nak, aki továbbadta azt Charles-nak.
- És mi mind tudjuk, milyen komolyan veszed a család iránti
felelősséget. A névnek tovább kell élnie.
- Teljes mértékben - mondta Charles, miközben meglepett bátyjához
vitte a whiskyvel telt poharat. - Es ami a legjobb az egészben, Luce,
leendő menyasszonyod itt van Rosebriarban.
- Ami még kényelmesebbé teszi a dolgot - szólalt meg Gareth.
- Tényleg - tette hozzá Andrew. - Nem kell Franciaországban keresni őt.
- Még azt is kieszközöltük neked, hogy egy különleges engedéllyel
azonnal összeházasodjatok.
Lucien lejjebb engedte a végzést, és a semmibe meredt. Charles kivette
a kezéből, és a whiskysüveg mellé helyezte.
- Pompás hercegné lesz belőle, Luce. Egyszerűen fenséges.
Luciennek sikerült nyugodtságot erőltetnie az arcára, bár belül egész
más dolgok játszódtak le. A heves düh, melyhez hasonlót eddig még nem
érzett, úgy szökött fel benne, mint a hirtelen forró olajba mártott hőmérő
higanyszála. Szemét egy pillanatra vörös köd borította el. Egy pillanatig
azt hitte, szétrobban a feje. Öklét összeszorította az oldala mellett... de
nem. A nevelés győzedelmeskedett. Száját összeszorítva, gyilkos
tekintettel, az érintetlen whiskyvel a kezében fordított hátat a
testvéreinek, távolabb sétált tőlük, s képtelen volt a három, jóindulatúan
ártatlan arcba nézni, melyek túl boldognak, elégedettnek, és egy kicsit
túl... diadalmasnak tűntek.
Talán ők állnak a megdöbbentő kellemetlenség mögött? Ők
mesterkedtek abban, hogy beleavatkozzanak az életébe, ahogy ő is
beleavatkozott az ő életükbe?
Ők ezt nem tennék.
Nem mernék megtenni.
Mégis tudta, hogy ők... hogy ő az, aki miatt ez történik vele. Hallotta,
amint megszólal mögötte Andrew.
- Ugyan már, Luce, nem is olyan szörnyű. Csak gondolj azokra a
dolgokra, amiket te tettél, hogy megházasíts minket, amikor az volt az
70
utolsó dolog, amire vágytunk. De ezt te jobban tudod, ugye? Nos, ez
esetben, mi tudjuk jobban. Szükséged van egy hercegnére. Blackheath-
nek örökösre van szüksége. Az ördögbe is! Évával mindkettőre szert
teszel. Mindegyik készen áll, és rád vár.
Lucien letette az érintetlen poharat, és testvéreinek továbbra is hátat
fordítva próbálta minden csepp önuralmát latba vetni, hogy leplezze
valódi hangulatát. Nem hagyhatta, hogy megtudják, mennyire, de
mennyire felbosszantották. Olyan dühös volt, hogy hallotta vére
lüktetését. Olyan dühös volt, hogy nem mert megszólalni, mert attól
tartott, hogy akkor sem szavait, sem hangerejét nem tudná kordában
tartani. Olyan dühös volt, hogy kész lett volna valami nagyon durvát és
közönségeset tenni, például ököllel belecsapni azokba a vigyorgó
arcokba. Úgy döntött, jobb, ha távozik, mielőtt megtenné. Egyenes háttal,
közelgő viharra emlékeztetően sötét arccal, szó nélkül hagyta ott őket.
Szinte vakon sétált ki a házból az üdítően zord téli szélfúvásba. Jólesett
neki ez a kényelmetlen érzés. Gondolkodni akart; tervezni. Gondolatától
most a bosszú állt a legtávolabb; csak megoldást szeretett volna találni.
Lehetőségeket. Menekvést. Az istállókhoz ment, s utasított egy lovászt,
hogy nyergelje fel Armageddont. A szolga egy pillantást vetett viharos
arcába, és elsápadt, aztán sietett megtenni, amire utasították.
Lucien fel-alá járkált, a vére forrt, miközben arra várt, hogy
felnyergeljék a csődört. Hallotta, amint a hatalmas állat vadul rugdossa
az állását, hallotta izgatottsága jeleit, majd a Lucien számos utazása alatt
egy beduin sejktől kapott ajándékot, a lovat kivezették az istállóból. A ló
fejét rázta, halálos erejű mellső lábaival rugdosott, s majdnem magával
rántotta a két lovászt, akik megfeszített lábbal próbálták visszatartani.
Percekkel később Lucien a habzó, ingerlékeny állat nyergében ült, és
könnyű vágtában távolodott a birtoktól.
Amikor már kiesett a figyelő szemek sugarából, hagyta lovát, hadd
menjen a saját feje után. Armageddon teste szinte kiegyenesedett, ahogy
átvágtatott a mezőn, patái felhasították a kemény pázsitot, felriasztott
egy fácánt, és két nyulat menedékbe kényszerített, ahogy elrohant egy
sűrű szederbokor mellett. A téli szél üdítő és a nedves föld illatától terhes
volt, de Lucien haragját nem tudta elűzni. Még a hideg, téli mezőn tett
gyors vágta sem tudta eloszlatni.
Armageddon hirtelen felkapta a fejét, füleit hátracsapta, és Lucien
tudta, már nincs egyedül.
Hátranézett a válla felett. Egy habzó, dióbarna lovon egy másik lovas
jött mögötte, s gyorsan közeledett felé.
Eva volt az. A nő látványa egy pillanatra - a szélfútta arc, a repdeső
szoknyák, lágy, hajlékony alakja a nyeregben - vággyal árasztotta el
ágyékát, és elakasztotta a lélegzetét. De csak egy pillanatra. Túl mérges
volt a nőre ahhoz, hogy elmerüljön lovagló-tudományának csodálatában,
hibátlan egyensúlyában, a képben, amit a lovagló nő nyújtott: a csodá-
latos, vörös haj egy kalap alá tűrve, a lovaglás által kiváltott boldogság
miatt ragyogó tekintet. Szorosabbra fogta a gyeplőt, hogy a nő utol tudja
érni.
- Az ön állapotában nem kellene a mezőn nyargalni - szólalt meg
hűvösen, amikor a nő mellé ért.
- Tehát tud róla.

71
 - Persze, hogy tudok róla. Kárörvendő testvéreim alig várták, hogy
közölhessék velem - fordult meg, és a nőre szögezte Armageddonhoz
hasonló fekete tekintetét, aki dühösen ágaskodott, mert visszatartották. -
Örömmel tudatom önnel, asszonyom, hogy mindkettőnk büszkesége
érdekében nem mondtam el nekik a valódi történetet.
- Azt, hogy hogyan szeretkeztem önnel? Lucien hidegen bámult maga
elé.
- Pontosan.
- Nos, Blackheath, bárhogy is legyen, ha az emlékezetem nem csal, ön
ugyanúgy kívánt engem, mint én önt. Ön is beleegyezett. Játék volt az
egész. Azt hittem, megértette, ahogy én. Csak, mert én kezdeményeztem,
még nem elég ok arra, hogy én viseljem a szerencsétlen következménye-
kért a felelősséget.
- Ön volt óvatlan.
- Én voltam óvatlan? Hadd hívjam fel a figyelmét, Blackheath, hogy egy
gyermek nemzéséhez két ember szükséges.
- Kegyeskedjék megkímélni az előadástól, asszonyom. Most nem vagyok
olyan hangulatban.
- Ön pedig kegyeskedjék megkímélni attól, hogy előadást tart a
megfelelő hangulatról - vágott vissza Eva keserűen. - Már elég nagy baj
az is, hogy terhes vagyok, de tudni azt, hogy éppen ön az apja, végtelen
gyötrelmet okoz nekem.
A férfi megfordult, és egy percig nyugodtan figyelte a nőt, s közben
mesterien irányította a nyugtalan, fújtató csődört.
- És abban biztos, asszonyom, hogy én vagyok az apja?
Eva szeme összeszűkült a tollakkal díszített lovaglókalap karimája alatt.
- Gyűlölöm a férfiakat - szólalt meg fagyosan. - Ön volt az első, mióta az
a szerencsétlen férjem meghalt, és biztosíthatom róla, az utolsó is - lovát
előre fordította, hogy az lépést tarthasson Lucienével. - Az egyetlen ok,
amiért az ágyamba engedtem, az volt, hogy megbizonyosodjam arról,
valóban az igazi bájital van-e nálam.
- Amely, hadd emlékeztessem, már nincs az ön intrikus karmai közt, és
már nem is lesz.
- Mivel már kétszer tönkretett engem, nincs is rá szükségem többé,
tehát ne leljen akkora örömöt a győzelmében.
- Ó, igen, nincs szüksége rá. Milyen gyalázatos célja volt vele,
asszonyom, ha képes volt testi sértést okozni a testvéreimnek, és betörni
a hálószobámba csak, hogy megszerezze?
- Ehhez egyáltalán nincs köze. - Talán nincs - mondta a herceg fagyos
mosollyal. - De biztosíthatom róla, ki fogom találni. Eközben még mindig
nem adott magyarázatot arra, hogyan tett eszméletlenné egyetlen ütés
nélkül Párizsban.
- Nem áll szándékomban megosztani önnel a titkaimat.
- Ó, szóval titokzatos nő akar maradni, ugyebár?
- Független nő akarok maradni. Most pedig ne szóljon hozzám,
Blackheath. Gondolkodnom kell.
Egymás mellett léptettek, lovaik közben párafelhőket fújtak ki vörös
orrlyukaikon, patájuk pedig krémszerű, fehér sárba süllyedt, ahogy útjuk
felfelé vitt juhar- és bükkfák között. Fejük felett kopasz ágak meredeztek
az ónszínű ég felé. Lucien egy rövid pillantást vetett társára. A nő rikító
színű volt, szeme ragyogott, és egyébként higgadt viselkedése most nem

72
volt kifogástalan. A férfi ajkán halvány mosoly suhant át. Jól - több mint
jól - ismerte a nőket ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mit jelentenek ezek a
jelek. Felizgatta Évát, megremegtette, kibillentette egyensúlyából. A nő
éppen annyira kívánta őt, mint amennyire ő kívánta az asszonyt. És az
isten szerelmére, Lucien tényleg kívánta - annak ellenére, hogy
haragudott rá, a testvéreire és a sorsára. És miért ne? Pillantása lesiklott
a nő mellére, s élvezettel nézte, ahogy az kitölti lovaglóruhája szilvakék
bársonyát. Sejtette, hogy az alatta megbúvó mellbimbók feszesek és
kemények, és az ő érintésére vágynak. Nos, már nem sokáig kell
vágyniuk. És már neki sem kell soká várnia - mert nem volt kétsége arról,
mit jelent az ágyékát feszítő nyomás: vágyat. Nem akart mást, mint
kinyújtani a kezét, megragadni a nő gyeplőjét, és csókkal letörölni azt a
büszke, boldogtalan kifejezést a gyönyörű arcról. Nem akart mást, mint a
nő szűk kabátjának szoros gombolásán becsúsztatni a kezét, hogy a
tökéletes mellek a tenyerébe simulhassanak. Nem akart mást, mint
lerántani a nőt a nyeregből, a földre dönteni, és itt a nedves fűben újra és
újra a magáévá tenni, amíg el nem telik vele. Elkapta a tekintetét.
- Nos, itt vagyunk egy olyan helyzetben, melyet egyikünk sem akar. Mit
javasol, asszonyom, hogyan intézzük el ezt az ügyet?
- Találja ki ön, hiszen az ön hibája, hogy ebben a helyzetben vagyunk.
- Az én hibám?
- Igen, az öné. Ha a húga nem jön rá, hogy ön... nem pedig egy kitalált
spanyol rokon, miatt kellett Lord Brookhamptonnak elhagynia Angliát,
akkor a testvérei nem tettek volna meg mindent, hogy megleckéztessék
önt. Tudja, nagyon haragszanak önre. És most nekem kell megfizetnem az
ön ördögi mesterkedéseiért.
Lucien arcából kiszaladt a vér a közbevetett hír hallatán.
- A húgom... tudja?
- Persze, hogy tudja! És ne higgye, hogy hamarosan megbocsát
magának, maga szörnyeteg!
Lucien mély lélegzetet vett, hogy megpróbálja megnyugtatni hevesen
dobogó szívét. A pokolba is! Nerissa tudja. Tudja. Ó, édes istenem...
- A fivéreimnek jó oka van arra, hogy ezt tegyék velem, de
biztosíthatom, ennek semmi köze Nerissához és Lord Brookhamptonhoz.
- O, igen. Hallottam arról, hogyan rendezte el az ő életüket is. Ön
megvetésre méltó, Blackheath.
- Igen, ezt már hallottam. De a jellemem feletti értelmetlen civódás nem
hoz megoldást a mi helyzetünkre. Kezdjük a lényeggel! Feltételezem, a
házasságra pályázik.
- Házasságra? Ah! A házasság egy olyan utálatos szörnyeteggel, mint
ön, csapás lenne, nem pedig áldás - kapta fel a fejét, és a távolba meredt.
- Azonkívül, túl sokat tudok a férfiakról, hogy a házasságot megismétlésre
érdemes állapotnak tartsam.
- Drága Eva - mormolta gúnyosan a férfi -, bizonyára a házasság járt a
fejében, különben soha nem keresett volna meg Angliában, nem is beszél-
ve arról, hogy nem maradt volna ott, miután megismerte a testvéreim
kettőnket illető terveit.
- Azért jöttem Angliába, mert el kellett hagynom Párizst, és nem volt
hová mennem... még egy olyan törés az életemben, amiért egyenesen önt
kell hibáztatnom.
- Szemet szemért.

73
 - Ez egyáltalán nem vicces, Blackheath.
- Egyáltalán nem nevetek, asszonyom. Tényleg nagyon komoly dologról
beszélgetünk.
- Nem hiszem, hogy bármiről is beszélgetnünk kéne.
- Egy gyermekről beszélni kell. Eltekintve a fogantatás körülményeitől,
egymás iránti érzéseinktől, a házasság ötletét illető ellenérzéseinktől, az
igazság az, hogy ön várandós. Nem fogom kifizetni és elküldeni önt, mint
egy fölösleges csomagot. Nem engedem, hogy egyedül kelljen megoldania
ezt a bonyodalmat.
Eva egy pillantást vetett rá.
- Mire akar kilyukadni, Blackheath?
- Hogy nem látok más megoldást, mint hogy hercegné legyen önből.
A nő elsápadt, és hirtelen megállította a lovát.
- Ó, nem, Blackheath, erre még csak ne is gondoljon. Fontolóra sem
fogom venni az ajánlatát.
- Nincs más választása - vezette Armageddont a nő lova elé, majd azt
megkerülve abba az irányba állt, ahonnét jöttek. Eva női nyeregben lova-
golt. Bordó bársonyba rejtett lába a férfi kemény combja alá szorult,
amint az közelebb jött lovával. Lucien megragadta Eva gyeplőjét, és
dacos, zöld szemébe tekintett. - És, hozzátehetem, nekem sincs.
- Dehogy nincs választása. A férfiaknak mindig van. És önnek, mivel
herceg, még több lehetősége van, mint a többieknek.
- Nem akkor, ha maga a király utasítja az említett herceget a
házasságra.
- Az ön királya, nem az enyém. Nem kell, és nem is fogok eleget tenni a
kívánságának.
- Nem is kértem önt erre. Arra kérem, hogy a gyermek igényeinek
tegyen eleget.
Eva még egy hosszú pillanatig a mezőre meredt. Küzdött a gondolattal,
hogy kirántsa a lovát - és lábait - Blackheath combjai közül, küzdött nö-
vekvő ijedtségével, az érzelmek örvényével, melyektől szíve úgy pörgött
mellkasában, mint egy orsó. Az isten óvja; ha feleségül megy hozzá, és a
férfi véletlenül megtudja a bájital ellopásának valódi okát, akkor ugyanaz
az angol király, aki házasságot akart köztük, a fejét venné árulásért. Eva
szája kiszáradt. Hirtelen úgy érezte, csapdába esett. Megrémült. Elszánt
volt.
Valami a nő arcában figyelmeztethette a férfit arra, mire gondol Eva. A
lord közelebb hajolt - olyan közel, hogy Eva láthatta szeme fekete kútjá-
nak mélyét, saját szabadságának a végét. A férfi kinyújtotta a kezét,
megragadta a nő állát, és kényszerítette, hogy ránézzen.
- Figyelmeztetem, Eva, ha azt hiszi, hogy tőlem megszökhet, én meg
fogom találni. Mindig. Úgy vadászok majd önre, mint a farkas vadászik a
nyulakra. Es addig nem adom fel, amíg meg nem találom - ezzel
elengedte a nőt. - Érthetően beszéltem?
Eva magasra emelt fejjel a mezőre bámult, nem pillantott Lucienre, és
azt remélte, hogy a férfi nem látja remegő kezét, vagy hallja hangosan do-
bogó szívét.
- Ne felejtse el, most nem az ön kívánságairól van szó, hanem egy még
meg nem született gyermek igényeiről. A hét végéig gondolkodhat azon,
elfogadja-e az ajánlatomat, Eva. Tovább nem - lovát a nő látómezejébe

74
irányította, s ezzel kényszerítette, hogy rá nézzen, azokba a fekete, szána-
lomtól és együttérzéstől mentes szemekbe. - Jó napot, asszonyom.
Meghajtotta magát a nyeregben, és Eva csak akkor mert egy nagy,
remegő lélegzetet venni, amikor a férfi elvágtatott ördögi paripáján... És
ekkor kezdte igazán felismerni, milyennek érzi magát.
Rémültnek.

75
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Lucien visszavágtatott Rosebriarba, Armageddont egy lovász gondjaira
bízta, majd megkereste Nerissát. A lány visszavonult a szobájába, és
senkit sem akart fogadni. Lucien kopogott az ajtón.
- Nerissa - szólította lágyan.
- Menj el, Lucien. Nem akarlak még egyszer látni. Nem akarok többé
beszélni veled.
Ha a lány egy éles kést szúrt volna a szívébe, Lucien akkor sem
érezhetett volna nagyobb fájdalmat. Lehajtotta a fejét, és homlokát
néhány percig ujjain pihentette. Nerissa a húga volt. Az egyetlen
lánytestvére, a legkisebb gyermek, az egyetlen nő, akiért szívesen adta
volna az életét is, csak hogy boldognak lássa. És most tönkretette őt és
minden esélyét arra, hogy valaha is megtalálja a boldogságot. Lucien
mély lélegzetet vett, maga mellé ejtette a kezét, és újra próbálkozott.
- Kérlek, Nerissa. Sok mindent meg kellene beszélnünk.
Csend. Aztán tompa lábdobogás hallatszott, felemelkedett a kilincs, és
Nerissa állt az ajtóban.
Lucien megdöbbent a lány láttán. Nerissa lefogyott, egykor szikrázó
kék szeme most beesettnek és élettelennek tűnt üres arcában; haja
elvesztette ragyogását, és úgy látszott, ajkai már soha többé nem fognak
mosolyogni. Kifejezéstelen tekintettel nézett Lucienre, arca
megbántottságot, elhagyatottságot és megvetést tükrözött.
- Miért? - suttogta. Alsó ajka reszketni kezdett.
- Miért nem tudsz békén hagyni minket, Lucien? A férfi, életében
először nem tudta, mit feleljen.
Bement a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem volt elég, hogy az összes öcséd életét tönkretetted - folytatta
Nerissa azon a szörnyű, suttogó hangon. - Ó, nem. Újra istent kellett ját-
szanod, ugye?
- Hogy jöttél rá? - kérdezte Lucien rekedten, s hangja idegennek tűnt
számára.
- Ó, az egyik barátod túl sokat ivott Celsie és Andrew bálján, és egy
kicsit megeredt a nyelve. Ő beszélt nekem a spanyol birtokról. A többire
magam jöttem rá. Csak azt akartad, hogy Perry eltűnjön Angliából, ugye?
Lucien nem bírta elviselni a szomorú kék szemek vádló pillantását.
Lehajtotta a fejét, majd összeszorított ajkakkal félrenézett.
- Gyűlöllek - suttogta a lány. - Annyira gyűlöllek, hogy még az is
fájdalmat okoz, ha rád kell pillantanom.
A szavai a férfi elevenébe vágtak, de nem annyira, mint az egykor
benne megbízó, szeretetteljes arc ellenséges kifejezése. Semmi - még a
halál sem - mérhetett volna ekkora ütést rá. Gyomra összeszorult, és
fájdalom szorította össze a mellkasát, míg végül a légzés is fájt. Nem
tagadhatta: megérdemelte ezt; de nem állhat itt, és nézheti tétlenül, mi
lett a kishúgából, azzal a tudattal, hogy ő -csakis ő - tette ezt vele.
Nem mert megszólalni. Majd később beszél vele, ha már összeszedte a
gondolatait, ha már felvértezte magát a lány utálata és ellenségessége el-
len. Meghajolt, megfordult, és egyszerre az ajtónál találta magát. Éppen
felemelte a kilincset, amikor a lány hangja vágott bódult fájdalmába, egy
halk, szánalmas hangocska, mely alig volt több mint elfojtott suttogás.
- Miért? - itt szünetet tartott. - Miért teszed azt, amit teszel, Lucien?
76
 A férfi az ajtó előtt állva reménytelenül bámult le a csizmájára.
- Számít ez?
- Jól tudtad, hogy Perry és én szinte jegyeseknek számítottunk, de nem
tudtál várni, amíg úgy érzi, hogy itt az idő ezt hivatalossá is tenni.
Lucien megmerevedett. Becsukta a szemét, és mellkasa lüktetett a
fájdalomtól. Hogyan lenne képes egy ilyen bonyolult dolgot elmagyarázni
neki, amikor még ő is alig érti? A saját gyermekkorára gondolt. A
gyermekkorra, amit fel kellett áldozni a hercegi címért, és az ezzel járó
felelősségekért, hogy a testvérei fiatalok és gondtalanok lehessenek - a
gyermekkorra, ami abban a pillanatban ért véget, hogy apját a torony
lépcsőjén kitört nyakkal, holtan találta. Lucien azt hitte, legyőzhetetlen,
hogy a világ engedelmeskedik minden parancsának. De nem tudta
megmenteni apját attól, hogy leessen a lépcsőkről. És anyját sem tudta
megmenteni, aki nem sokkal később követte apját a sírba.
Lehet-e csodálkozni azon, hogy azóta az irányítás megszállottja?
Megszállottja annak, hogy az ő világa, és akik benépesítik azt, mind terv
szerint cselekedjenek, és viselkedjenek.
Elfordult, szeme üres volt a fájdalomtól. Ő tisztában volt vele, mit miért
tesz... de a húga soha nem fogja megérteni. És a magyarázat, még saját
maga előtt is, banálisnak és szánalmasnak tűnt annak a ténynek a
tudatában, hogy - újra az irányítás lehetőségét keresve - a lány által
szeretett férfi halálát okozta.
Semmit nem tudott mondani a húgának. Egyáltalán semmit.
Megfordult, és kiment a szobából.

A vacsora zord hangulatban és csendesen telt el. Nerissa a szobájában

evett. Eva piszkálgatta az ételt, aztán körbetolta a tányéron, és
szerencsétlenül meredt érintetlen borára. Juliét, Amy és Celsie próbálta a
társalgást fenntartani, de feladták, amikor látták, hogy férjeik aggódó
pillantásokat váltanak egymással. Lucien, bár csendben étkezett, mindent
észrevett, ami körülötte folyt. Élesen tudatában volt húga távollétének,
Eva csüggedtségének. És ami az öccseit illeti - rájuk sem bírt nézni.
Nem tudta kiverni a fejéből Nerissa arcát. Az üres, kék szemek, a
leplezetlen utálat az arcán még mindig kísértette őt.
Az asztal túlsó széléről jövő mozgás verte fel morózus ábrándozásából.
Felpillantott; Eva félrelökte a tányérját, és motyogva kért elnézést. A fér-
fiak tiszteletteljesen felemelkedtek, amikor felállt, és elhagyta a
helyiséget.
Lucien komor tekintettel figyelte, ahogy a nő visszavonul, majd
figyelmét újra a saját tányérja felé fordította. Csendben evett, megvárta,
amíg véget ér a vacsora, és a sógornői is kimennek, majd ekkor tekintett
a fivéreire.
- Mi baja van? - kérdezte éles hangon Charles-tól, aki a közelében ült,
és egy pohár sherry felett merengett. A férfi felemelte sápadt kék
tekintetét, és nyugodtan méregette Lucient.
- Eva gyermeket vár, Lucien.
- Juliét sem evett sokat, amikor várandós volt - tette hozzá segítőkészen
Gareth.
Lucien egy szót sem szólt, bár az Eva állapotára való emlékeztetés nem
enyhítette növekvő csalódottságát. Az afelett érzett csalódottságot, hogy
nincs más választása, mint hercegnévé tenni Évát. A csalódottságot, mert

77
a nő határozottan elutasította. Mert az egész átkozott világ kiesett a
kerékvágásból. Szalvétáját az asztalra csapta. Az isten szerelmére, miért
nem engedelmeskedik a világ a parancsainak?
- Soványabb, mint amikor utoljára láttam - szólalt meg hirtelen. - Azt
hittem, a terhesség alatt híznak a nők, nem pedig fogynak.
Andrew vállat vont. - De nem az első hetekben.
- Honnét tudod? - nyársalta fel Andrew-t a legsötétebb pillantásával -,
még nem vagy apa.
- Még nem. De az leszek a nyár végére.
Lucien egy pillanatig megdöbbenve meredt rá.
Azt gondolta, Andrew túlságosan el van merülve a tudományban, Celsie
pedig a sok kutya és macska ellátásában ahhoz, hogy valaha is egy
unokaöcs vagy unokahúg születésében reménykedhessen. Kis időre
megfeledkezve arról, hogy mennyire dühős a testvéreire, felállt, hogy
kezet rázzon Andrew-val.
- Gratulálok! Mikor lesz a nagy nap?
- Nyár végén - mondta boldogan Andrew. Lucien hátrébb lépett, amikor
Gareth és Charles is felállt, és gratulált Andrew-nak. Hátba veregették, és
pohárköszöntőt akartak inni a megszületendő gyermek egészségére.
Andrew arca ragyogott a boldogságtól. Lucien mosolygott, és irigységgel
küszködve nézett félre. Evára gondolt. Aki az ő gyermekét hordozza a
szíve alatt. A tény, hogy a nő többre értékelte saját szabadságát, mint a
férfi örökösének jólétét, mardosta a bensőjét. A legtöbb, amit tehetett, az
volt, hogy felveszi a szokásos közömbös arckifejezést, amikor a beszélge-
tés a de Montforte-ok legifjabb generációja körül forgott. Tettette, hogy
elzárkózik a beszélgetéstől, de valójában nagyon szeretett volna részt
venni benne.
A nagy, sarokban lévő állóóra elütötte az éjfélt. A testvérek egyenként,
ásítozva hagyták el az étkezőt, s keresték meg ágyukat... és szerető
feleségüket. Lucien egyedül maradt.
Székét közelebb húzta a tűzhöz, ott ült a hatalmas, huzatos
helyiségben, lábát kinyújtotta maga előtt, és komoran meredt a kialvó
lángokra. Sherryt szopogatott. Figyelte, amint az izzó parázsból halk
szisszenéssel szikraeső csap fel, füstgomolyagot lövellve ki, mely gyorsan
tűnt el a csípős levegőben. Letette a poharat, és a szél üvöltését és
süvítését hallgatta. Gondolkodott...
A gyermekekről folytatott beszélgetés emlékeket idézett fel benne.
Nerissáról, aki olyan aprócska volt még, amikor megfosztották anyjától és
apjától. Andrew-ra gondolt, aki még kicsi volt akkoriban, Charles-ra és
Gareth-re, a bátor kis srácokra, akik megpróbálták elfogadni, hogy anya
és apa meghalt, de nem sikerült nekik. Lucien olyan természetesen vette
át a szülői szerepet, amilyen természetesen a hercegit is. Mindnyájukért
felelősséget vállalt, ugyanúgy, ahogy vállalná a felelősséget ezért a kis új
jövevényért, akit Eva távol akar tartani tőle.
Hátradőlt a székben. Eva. Nerissa. A rémálmok. A világ kicsúszott az
irányítása alól. Soha nem érezte még ilyen tehetetlennek magát; ennyire
összezavartalak. Nem tudott egyebet tenni Nerissáért, mint folytatni a
kutatást, hogy megtudja Perry valódi sorsát.
Ami Évát illeti... És a házasságot...
Végighúzta kezét az arcán. Az ágyában akarta látni a nőt, de nem
akarta, hogy az otthonában legyen. Az életéhez pedig egyáltalán ne

78
legyen köze. Csak a büszkesége követelte tőle a házassági ajánlatot. A
büszkeség és a felelősség. Eva gyermeket vár, és Blackheath hercegének
gyermeke nem lehet fattyú, bármit is tervezzen az anyja!
Az ördög vigye el Évát!
Hozzá fog jönni feleségül, bármilyen hevesen is tiltakozzon, mert ez a
férfi akarata, és keresztül is fogja vinni. Ő lesz Blackheath következő
hercegnéje, akár akarja a címet, akár nem. Nem ábrándozott arról, hogy
az ő házassága is olyan lesz, mint a testvéreié. Ó, távol van ő attól. Az ő
felesége nem lesz más, mint eszköz arra, hogy megszülje Blackheath
következő hercegét. Nem feleség lesz. Nem lesz szerető. Csak eszköz.
Lucien udvarias lesz hozzá, ellenáll majd a vágynak, amit a nő benne
ébreszt, és gondoskodik arról, hogy ő és a gyermek semmiben ne
szenvedjen hiányt, ha ő már nem lesz az élők sorában. Ha ez megtörténik,
a nő visszakapja majd dédelgetett szabadságát - ezúttal majd a
Blackheath hercegség minden hatalma és forrása a rendelkezésére fog
állni. Miután Ő meghal.
Lucien még egyet kortyolt a sherryből, letette a poharat, és pislogás
nélkül bámult a kihunyó lángokra. Meg kell keresnie majd az ügyvédjét,
hogy egy kiegészítést csatoljanak a végrendeletéhez. Egy kiegészítést,
mely szerint Eva nem viheti el Angliából az örökösét. Ennyi hatalmat még
gyakorolhat.
Még a sírból is.
A tűz felé nyújtotta a lábát, hátrahajtotta a fejét, és csukott szemhéján
át figyelte az elhomályosuló lángok játékát. Haragja kimerült. Úgy érezte,
újra van hatalma. Elindított egy cselekvéssort. Kipihentnek érezte magát.
Az óra a sarokban halkan járt. A tűz Lucien lábánál pattogott és
sziszegett, miközben egyre jobban visszahúzódott a ragyogó parázs közé.
A férfi álla a mellkasára esett, és a szemhéján átszűrődő narancssárga
ragyogásból egy köpenyes alak vált ki, akitől rettegett.
Ugyanaz az álom volt, mint elmúlt éjjel, és azelőtt éjjel, és minden éjjel
az elmúlt két hónapban. Előtte állt az ellensége, tiszta feketében, ugyan-
olyan képességekkel, erővel és ravaszsággal rendelkezett, mint ő. Tíz
lépés, egy kendő leesik, fém csengése a fémen, amint Lucien az egyetlen
olyan ellenféllel küzd, akiről tudja, nem fogja legyőzni. A végsőkig tartó
párbaj volt... aztán eljött a Halál, az ellenség kardján lovagolva,
egyenesen áthatolt a mellkasán, és egyetlen fájdalmas tűzkitöréssel
felnyársalta a szívét. Lucien összeesett. A hátán fekszik, ellenfele
elhomályosuló alakját nézi, aki diadalmasan magasodik felette. Érzi,
ahogy a vér bugyborékolva tör elő mellkasából, életét kisodorja a
haldoklás árja a szívéből... Ekkor felriadt álmából.
A szíve a fülében dobogott, bőre nedves volt az izzadtságtól. Pislantott
egyet, majd kiegyenesedett. Nem látott semmi mást, mint a ragyogó para-
zsat, nem hallott mást, mint az éjszakai ház nyikorgását, és az óra
állhatatos tiktakolását.
De ő ott volt.
Olyan biztosan tudta ezt, mint amilyen biztos volt, hogy lélegzik.
Lassan a jobb oldalára fordította a fejét... és ő ott volt, csendesen ült
egy székben a tűztől egy-két méterre, a tűz fényét visszaverte gyönyörű,
álnok arca.

79
 - Rossz álma volt? - hajolt le, hogy felvegye a maradék sherryt, és a férfi
kezébe nyomja. Lucien szó nélkül vette el a poharat, és egy hajtással
kiitta, mielőtt még mindig remegő kezei leejthették volna.
- Erre következtettem - dőlt hátra Eva, miközben Lucien félretette a
poharat, és végighúzta kezét az arcán, hogy kitörölje a rettentő képeket. -
Gyújtsak néhány gyertyát? Tegyek a tűzre, hogy elűzze a démonait?
- Ne. Nem szükséges.
De maradj velem. Azt nagyon szeretném.
Eva újratöltötte a férfi poharát, majd magának is öntött. A férfi mellé
telepedett, egy szót sem szólt, mintha megértette volna a másik puszta
társaság utáni vágyát, amíg az idegei meg nem nyugszanak. Lucient
meglepte, és különösen érintette a nő együttérzése. Nem gondolta, hogy
ilyen gyengéd érzésekre is képes.
- Nekem is vannak rossz álmaim - szólalt meg Eva sokára. - De azt
hiszem, azok inkább az emlékekből származnak, nem képzelődésből.
- Ébren van miattuk éjszakánként?
- Nem - szomorúan mosolyogva nézett a tűzbe. - Már napközben
annyira meggyötörnek, hogy azt hiszem, pihenniük kell éjszaka.
Fejét hátrahajtotta székében. Haja lazán a vállára omlott, sűrű, érzéki,
pazar volt, sötét kontrasztot képezett arca erőteljes sápadtságával,
finoman ívelt nyakával, és melle krémszínű domborulatával. Lucien
érezte, hogy vágy önti el az ágyékát, és gyújtja fel a vérét. Ó, mennyire
vágyott rá, hogy a karjába vonja a nőt, s elűzze élete rémálomszerű
kísérteteit, hogy eltemetkezzen a nőies melegségben, és engedje, hogy az
meggyógyítsa őt. Őrült gondolat. Lucien tudta, hogy Évának is megvan-
nak a maga démonjai. Talán túl sok is ahhoz, hogy valaha el lehessen űzni
őket.
- Figyeltem a családját - szólalt meg egy kis idő elteltével Eva. - A
testvérei dédelgetik a feleségüket.
- Imádják a földet, amin járnak.
- Úgy tűnik. Nem tudom, mit gondoljak erről.
- Min kell itt gondolkodni?
Eva hanyag mozdulattal megrántotta az egyik vállát.
- Nem szoktam hozzá, hogy a férjek ilyen tiszteletet és érzelmeket
táplálnak a feleségük iránt
- elpirult, és félrenézett, amikor a férfi felvonta a szemöldökét. Nem
állta az átható tekintetet. - Ó, persze tudom, hogy ezt teszik az udvarlás
alatt, de amint a gyűrű az ujjakon van, érdeklődésük csökken, és más
elfoglaltságot keresnek. Az elhanyagolás veszi át az elragadtatott
figyelem helyét. Kedvességét a kegyetlenség. De a testvérei - rázta meg a
fejét - meghökkentenek engem. Tudja, hogy Andrew azért engedte meg,
hogy itt maradjak, mert Celsie ezt kérte tőle? Mert ő ezt kérte tőle -
hitetlen kis kacajt hallatott. - Bármely más férfi lábbal taposta volna a
kérését, és a saját akaratát érvényesítette volna. Be kell vallanom, a Lord
Andrew részéről tanúsított magatartás eléggé meglepett.
- Akkor, feltételezem, ugyanúgy meglepi a többi testvérem hasonló
magatartása.
- Valóban - halványult el Eva rejtélyes mosolya, és helyét reménytelen,
tragikus kifejezés vette át. - Csak remélni merem, hogy amikor újra a
saját énjüket mutatják, nem törik össze a feleségük szívét.
- Miért gondolja azt, hogy amit látott, az nem a valódi énjük?

80
 Eva felhorkant, és elutasító mozdulatot tett a kezével, aztán úgy nézett
Lucienre, mintha a férfi maradék józan eszét is elvesztette volna.
- Ugyan már, Blackheath. Ne legyen idealista. Tudom, hogy ők a
testvérei, de attól még ők is férfiak, és amint már mondtam, én jól
ismerem a férfiakat. Higgye el, amint a házasság újdonsága elmúlik, ők is
ugyanolyan gonoszak lesznek, mint nemük többi képviselője. Csak idő
kérdése.
Lucien elmosolyodott, kíváncsivá tette Eva furcsa véleménye.
- És ha ők megcáfolják ezt az állítást?
- Az nem lehet.
A férfi elgondolkodva szemlélte a nőt.
- Feltételezem, ön nem volt részese ilyen odaadásnak a házassága alatt.
- A férjem egy hitvány ember volt. Egy gyenge és gusztustalanul
szánalmas féreg, aki, biztosíthatom róla, éppen így viselkedett.
- Akkor miért ment hozzá feleségül? Eva kortyolt egyet az italából.
- Fiatal voltam, és naiv. Őrülten szerelmes voltam a lehetőségbe, hogy
elhagyhatom a korlátozó, puritán gondolkodású Salemet, és
Franciaországban élhetek egy istenverte comte-tal. Alig vártam a
kalandokat, hogy hatalommal rendelkező, fontos asszony lehessek, hogy
élvezhessem a férjem szerelmét és odaadását. De ő nem volt szerelmes
belém. Csak azért vett feleségül, mert tudta, hogy tőlem függ, gyakorolni
tudja-e a legtöbb politikai kötelességét... szabadon üldözhetett minden
szoknyát, ami az útjába került - tette le kemény mozdulattal a sherryt
távolba révedő szemekkel. - Egy nap rajtakaptam a szobalányommal.
Akkor már régóta nem engedtem az ágyamba, mert felismertem a valódi
énjét, nem sokkal az után, hogy megesküdtünk. A lány gyereket várt a
férjemtől, majd nem sokkal később szifiliszben meghalt. Vele együtt
betegedett meg a kisbaba is - Eva arca fehér volt, és nyugodt. -
Szegényke - nyelt egyet, és becsukott szemmel emlékezett -
torzszülöttként jött a világra.
Lucien megdöbbent. Szűk szemekkel figyelte Évát, akinek rejtélyes
viselkedése, hiedelmei hirtelen értelmet nyertek. Nem csoda, hogy ilyen
cinikusan vélekedett a házasságról. A férfi szerette volna felé nyújtani a
kezét, de a büszkeség, ami a nő állán, szeme ragyogásán, szája vonalán
látszott, határozott, higgadt és meg nem bocsátó volt. Ehelyett, Eva
poharát teletöltve, így szólt:
- Drága Eva, nem minden férfi olyan, mint a férje volt.
- Az én tapasztalataim szerint minden férfi olyan.
- Még az édesapja is?
A nő megmerevedett, és egy árnyék borította el az arcát, mint egy felhő
a napot.
- Főleg az apám volt ilyen - mondta halk, reszkető hangon. A férfira
emelte tekintetét, azokat a rejtélyes, ívelt szemeket, melyek elvarázsolták
Lucient, aki látta, hogy Eva már nem gondolkodik, nem hajlandó tovább
beszélgetni, hanem újra dühös. - Miért mondom el ezt önnek, Blackheath?
Sem ön, sem más nem tehet semmit, hogy megváltoztassam a
véleményem a férfiakról. Semmit sem tehetnek, hogy valaha is tiszteljem
őket, bízzak bennük, vagy szeressem őket - s ezzel felemelkedett. -
Tévedtem, amikor bejöttem ide, és a bizalmamba avattam önt. Jó éjszakát.
- Eva.

81
 A nő csillogó sárga selyemmel takart büszke alakja a férfinak hátat
fordítva állt meg.
- Mit vétett önnek az édesapja?
- Az a múltamhoz tartozik, Blackheath. Ne bolygassuk.
- Akkor foglalkozzunk a jövőjével. Nem tagadhatja le a gyermeket, akit
a szíve alatt hordoz - szólt lágyan.
Eva mozdulatlanul állt a helyén.
- Nem tagadhatja le a vonzalmat, ami kettőnk közt van.
Látta, ahogy a nő válla megmerevedik, hallotta, ahogy kimérten veszi a
levegőt.
- És azt sem tagadhatja, hogy az egyetlen ésszerű megoldás az, ha
elfogadja a házassági ajánlatot, és ön lesz Blackheath következő
hercegnéje.
Eva ekkor megfordult, szeme zöld lángokat lövellt Lucien felé.
- Pontosan ezt a fajta arroganciát gyűlölöm annyira a férfiakban,
kegyelmes uram.
Kimért, gúnyos meghajlással távozott.

82
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Eva, miután biztonságban kijutott a könyvtárból, futott Blackheath elől.
Nemcsak futott, menekült.
A szíve hangosan dobogott, mire elérte biztonságos lakosztályát.
Bezárta az ajtót, nekidőlt, nagyokat lélegzett, szeme vadul és izgatottan
pásztázta a homályba borult szobát.
Remegve húzta végig kezét az arcán. Mindig újra megtörténik; egy
ilyen veszélyes férfi mellett még halott férje is jóindulatúnak tűnt.
- Az ördög vigyen el, Blackheath! - suttogta a sötétben állva, és saját
lelkierejéből próbált meg erőt meríteni, saját cinizmusa biztonságából.
Nem járt sikerrel. Lecsúszott a földre, leült a szőnyegre, lábát a
mellkasához húzta, haja a karjára hullt, és kizárta a külvilágot. Egész
testében hideget érzett, mintha jég áramlana az ereiben, mely egykor
olyan meleg volt, mint bármely más asszonyé, egy olyan szív pumpálta,
mely egykor képes volt a szerelemre, az álmodozásra, mint bármely más
csillagszemű asszonyé. Sok idő telt el, amíg légzése újra nyugodt lett, és
újra gondolkodni tudott.
Mi történt ma éjjel?
Megint átélte az elmúlt fél órát. Annyira felzaklatta a Blackheath-szel
való korábbi találkozás, hogy képtelen volt aludni, ezért lement a könyv-
tárba, hogy keressen magának egy könyvet. Ezt nem sikerült véghez
vinnie. Ahogy átvágott a látszólag elhagyatott étkezőn, észrevette, hogy
egy széket közelebb húztak a tűzhöz, és abban egy nagyon vonzó alak ül.
Egy pillanatra vad lelkesedés öntötte el - o volt ott. Megdobbant a
szíve. Testét forróság borította el. Azonnal el kellett volna mennie onnan,
de nem, ő maradt, amikor minden túlélési ösztöne és önérzete arra
bíztatta, hogy meneküljön. Maradt, mert a férfinak - hatalmas herceg és
az arrogancia istene - rémálma volt, valami tönkretette, olyasmi, amivel a
többi halandó is állandóan harcol. Maradt, mert olyan emberinek akarta
látni a férfit, akitől félt, és akit megvetett, akit tisztelt és csodált, mint
bárki mást, s nem elérhetetlennek, kifürkészhetetlennek, amilyennek
megismerte. Maradt. Olyan okok miatt, melyeket maga sem értett, nem is
akart megérteni... olyan okok miatt, melyeknek köze sem volt ahhoz, hogy
szenvedni lássa őt, hanem a lágyabb, gyengéd nőiességhez tartoztak,
mely csupán vigaszt akart adni; lágyabb, gyengédebb érzések, melyek
annak ellenére léteztek üresnek vélt szívében, hogy letagadta őket.
Maga a gondolat, hogy azok a lágy, gyengéd érzések úgy lakoznak
bensőjében, mint valami betolakodó betegség, elég volt, hogy újra
reszketni kezdjen. Ezek nőies érzések voltak. Védelmet adni akaró
érzések. Veszélyes érzések. Olyan érzelmek, melyek összetört álmokhoz
és meghasadt szívhez vezetnek. Emlékek árasztották el. Maga előtt látta
anyja arcát: tizenöt évnyi szívfájdalom és folyamatos árulás miatt
meggyötört, keserű, mérges és feldúlt arcot...
- Férfiak! Mind egyforma, Eva!
- De papa más...
- Az apád sem jobb, mint a többi! Csak azért, mert cukorkákkal és
csecsebecsékkel tér haza a tengerről, ne gondold, hogy szeret téged, Eva!
Fiút akart! Örököst! De lányt kapott, téged kapott, és ezért soha nem fog
megbocsátani nekem!
- De anya...
83
 - Nem akarom hallani! Minden férfi egyforma, minden egyes átkozott
férfi, ezt soha ne felejtsd el!
De ő elfelejtette. Feleségül ment Jacques-hoz. Ezúttal nem feledkezik el
róla.
- Nem mehetek feleségül a herceghez... tönkre fog tenni engem -
mondta a sötétségnek. Rég meghalt édesanyja szellemének.
Saját magának.
Keze szinte saját magától még mindig lapos hasára csúszott, melyben
Blackheath gyermeke növekedett. Nem, nem mehet hozzá. Nem áldozhat-
ja fel maradék büszkeségét, szabadságát és a szívét. Nem hagyhatja, hogy
gyermeke ugyanazt elszenvedje, amit neki el kellett viselni annak idején
az apja miatt.
Kibámult a hideg és ködös angol éjszakába. Talán itt az idő, hogy
továbbálljon. Itt az idő, hogy visszatérjen Amerikába - ahová ő és a
gyermek tartozik.

Amikor Eva másnap reggel lement a földszintre, azzal az

elhatározással, hogy egyen valamit a reggeli látványától - és szagától -
feltörő hányinger ellenére, a de Montforte családot már az asztalnál
találta, s őket kutyák, szolgák és fel-alá rohangáló gyerekek vették körül.
Nevetés és zűrzavar töltötte be a helyiséget. Egy pillanatig az ajtóban
állva habozott, úgy érezte magát, mint egy hívatlan betolakodó, és nem
akarta magát ráerőltetni a családi boldogság e vidám jelenetére. Főleg,
ha ez azt jelentette, hogy szembe kell néznie Blackheath-szel.
- Ó, nem tudom, de azt hiszem, lány lesz - mondta Juliét, miközben
megvajazott egy szelet kenyeret. - A lányokkal mindig rosszabbul érzi
magát az ember, ugye, Amy?
Eva ereiben megfagyott a vér.
- Nos, ezt nem tudom megmondani - felelte Amy, akinek magas
arccsontja, egyenes, fekete haja és bronzszínű bőre indián származásra
utalt. Az ő kiejtése is, mint Julieté, az otthonára emlékeztette Évát... ez az
egyszerű, New England-i pergő beszéd, mely mindig Salemet idézte, a
hajóépítést, a jenki egyszerűséget, a régi józanészt. - Tulajdonképpen
Mary az egyetlen gyermekem, tehát fogalmam sincs, milyen érzés lehet
egy fiúval terhesnek lenni.
- Én rosszabbul éreztem magam Charlotte-tal - jelentette ki Juliét, és a
pirítóst egy szőke, kékszemű kislány elé tette, aki felmászott a mellette
lévő székre. - Másrészről Gábriel...
Rólam beszélnek! - gondolta rémülten Eva. A megszületendő
gyermekemről beszélnek, megpróbálják kitalálni, fiú lesz-e, vagy lány.
Hirtelen zavartnak érezte magát; épp annyira szerette volna itt hagyni ezt
a boldog zűrzavart, mint amennyire szeretett volna részt venni benne.
- Nos, annyit találgattok, amennyit akartok szólt Celsie, miközben egy
nagy hússzeletért nyúlt -, de mivel egy percig sem éreztem magam
rosszul, szerintem fiú lesz.
Éppen akkor kapta fel a tekintetét, amikor Eva rájött, hogy a
beszélgetés egyáltalán nem az ő születendő gyermekéről, hanem Celsiéről
szól. Celsie várandós?
- Ó, Eva! Ne ácsorogj ott! Gyere, és reggelizz valamit.
- Igen, Celsienek és Andrew-nak csodálatos hírei vannak!

84
 A három férfi felemelkedett, amikor Eva, aki szégyellte magát
elhamarkodott ítéletéért, és nagyon zavarban volt, belépett a helyiségbe.
Gareth vigyorgott, mint mindig; épp annyira nehezére esett nem kedvelni
valamit, mint komolyan venni a dolgokat; Eva tudta, hogy a mosolyával
azt akarja elérni, hogy ő otthonosabban érezze magát. Hálás volt ezért.
Andrew azonban rezignáltnak és nemtörődömnek tűnt; egyedül Charles-
on látszott, hogy nem tetszik neki a jelenléte.
Hol volt Blackheath?
Csalódás hasított belé. A férfi nem volt itt.
Eva helyet foglalt, a beszélgetés pedig tovább folytatódott, s ő azon
morfondírozott, hogyan képes egy ilyen arisztokrata család nemcsak
idegenek, de a gyerekek előtt is, megszületendő kisbabákról beszélni. Azt
hitte, egy ilyen jól nevelt társaság nem helyénvalónak, sőt közönségesnek
tartja a témát. És hogyan tudja Celsie megemészteni az étel látványát,
nem is beszélve arról, mekkora adagokat vesz belőle? Miért csattan ki az
arca az egészségtől, miért csillognak a szemei, és miért mosolyog annyit,
amikor Eva teljesen nyomorultan érzi magát?
Ingerültsége egyre nőtt. És hol az ördögben van Blackheath?
Az unokatestvérére mosolygott.
- Úgy tűnik, gratulálnom kell neked és Andrew-nak - mondta, s
igyekezett, hogy ne érezzen irigységet Celsie látható öröme és sugárzó
egészsége miatt. - Mióta tudjátok?
- Ó, körülbelül két hete - válaszolt Celsie, miközben elvett még egy
pirítóst. - Várni akartunk még az újsággal, de nem bírtuk ki... annyira
izgatottak voltunk!
Gareth még mindig vigyorgott.
- Mindenki azt próbálja kitalálni, fiú lesz-e, vagy lány, de én azon
gondolkodom, feltaláló lesz-e, vagy az állatok helyzetéért küzdő keresztes
lovag.
- Talán mindkettő - vetette közbe Amy, miközben saját kislányát
felkapta, és a térdén ugráltatta. - Celsie és Andrew is nagyszerű
képességű ember.
- És te hogy érzed magad, Eva? - kérdezte Celsie a pirítóst ropogtatva.
- Rosszul - válaszolt a nő halvány mosollyal. Szomorúan nézett le
tányérjára, mely még üres volt azon elhatározása ellenére, hogy eszik
valamit. - Nem akartam megzavarni ezt a vidám jelenetet, de szerettem
volna tudatni veletek, hogy ma délután elmegyek. Már elég régóta
kihasználom a vendégszereteteket.
- Elmész? - ejtette le Celsie a pirítóst. - Nem teheted ezt, feleségül kell
menned Lucienhez!
- Nem megyek hozzá Lucienhez.
Az asztalnál hangos suttogás vette kezdetét, aggódó arckifejezések és
gyors tiltakozások követték egymást, mindenki felállt, és a nők próbálták
rábírni, hogy gondolja meg magát.
- De hozzá kell menned Lucienhez!
- Gondolj a gyermekedre, Eva!
- A király utasított titeket, hogy házasodjatok össze!
Eva a fejét rázta.
- Bármennyire is szeretik a testvérüket, bármennyire is szeretnék, hogy
az önök ellen elkövetett vétkeim miatt büntetésként hozzábilincselve
lássanak - nézett röviden, nyomatékosan Charles-ra - nem mehetek hozzá.

85
Nem áll szándékomban alávetni magam a házasság iszonyatos
végzetének. Nem akarom feladni azt, ami a szabadságomból maradt, egy
olyan ember miatt, aki visszaélne vele. Igen, van egy gyermek, akire
gondolni kell, de biztosíthatok mindenkit, hogy tudok gondoskodni róla.
Az apám halála után meglehetősen nagy birtok maradt rám. A gyerme-
kemnek meglesz mindene Amerikában: biztonság, jólét és az édesanyja
szeretete.
Nerissa, aki eddig csendben volt, és kétségkívül Perryn tűnődött, most
megszólalt.
- És mi van a biztonsággal, jóléttel és szeretettel, amit az apja tudna
megadni neki?
Eva mosolya váratlanul eltűnt.
- Az apák nem számítanak - mondta keserűen. - A gyermeknek nem lesz
szüksége az apjára, és nekem sem.
Valaki rémülten kapott levegő után, talán a szelíd Amy, aztán csend lett,
ahogy minden szem az ajtó felé fordult. Blackheath. Egykedvűen és csen-
desen állt az ajtóban, pillantásával keresztülszúrta az asztalnál ülő Évát,
aki nagyon meglepődött a férfi hirtelen felbukkanásán. Gyomra
akaratlanul is összeszűkült, és gerincében apró figyelmeztető bizsergés
kúszott fel. A férfi szemmel láthatóan most tért vissza egy hosszabb
sétáról; még mindig az úti ruháját viselte, sötétszürke posztót és sártól
foltos csizmát, arcát pedig pirosra csípte a hideg. Vagy a harag. Az arca
olyan nyugodt, olyan fegyelmezett volt, hogy képtelenség volt eldönteni,
mitől piros. A szobában halálos csend uralkodott, mert mindenki azt
várta, hogy valami borzasztó dolog hagyja el az ajkát.
- Szervusz, Luce - mondta Gareth bizonytalanul, megpróbálva enyhíteni
a hirtelen feszültségen.
- Gyere, egyél valamit - szólalt meg Charles a bőséges ételre mutatva.
De a herceg csak egy fagyos mosollyal viszonozta az invitálást, az
asztalt megkerülve Évához ment, és, miközben a nő mereven ült, lehajolt,
és megcsókolta a váratlanul felforrósodott arcot. Lucien ruhája a téli szél,
a reggeli levegő illatát árasztotta. Ajka éppolyan hideg volt, mint a kinti
levegő. Ennek ellenére, égette a nő arcát, ahol megérintette. Remegni
kezdett belül. Eva nagyot nyelt.
- Bocsássatok meg Évának - mondta Lucien nagylelkűen. - Veletek
ellentétben, neki még fel kell ismernie, milyen... kielégítő lehet a
házasság.
- A múltbeli tapasztalatok nem ezt mutatják -szűrte ki fogai közt Eva.
- A jövőbeliek megváltoztatják a véleményét.
- Én már döntöttem, uram.
- Még egy kis... kiigazításra van szüksége.
- Az ön arroganciájának is, hercegem - mondta Eva mérgező mosollyal.
Valaki kuncogott, de Blackheath kifürkészhetetlen szeme csak rá
figyelt.
És a férfi mosolygott. Fagyos mosollyal. Ezt a beszélgetést még később
folytatjuk - mondta ez a mosoly és ez a tekintet. Elég jól ismerte már
ahhoz, hogy tudja, nem adja meg testvéreinek azt az örömöt, hogy
vitatkozni lássák vele. Nem, amikor mindnyájan kárörvendően gondoltak
az általuk kieszközölt végzetes házasságra. Miután üzenete célba ért, a
herceg felemelte a kis Charlotte-ot a székéről, a térdére ültette, és

86
óvatosan tartva a fülébe súgott valamit. Charlotte apró keze elmerült
nagybátyja zsebében.
- Édesség! - rikoltotta, és diadalmasan rántott elő egy becsomagolt
mentacukrot.
- Ó, Lucien, ne reggeli előtt! - siránkozott Juliét. Gareth nevetésben tört
ki. Az apró Mary Elizabeth és Gábriel, Charlotte kistestvére a saját részét
követelte visítva. A herceg csak kuncogott.
- Keress tovább, ha ott már nem találsz, ahol ez volt, Charlotte -
mormolta Lucien, s mosolygott a kislányon, akinek a keze megint a
zsebében keresgélt. - Mary még nagyon kicsi, de a testvéred biztosan
örülne egynek, ugye?
Charlotte, markában két cukorral, leugrott nagybátyja öléből, és az
asztalt megkerülve Gábriel felé szaladt.
- Lucien! - kiáltott Juliét.Még Amy is aggódónak látszott. De Eva észre-
vette, hogy Blackheath élvezi a zűrzavart, amit okozott. Vajon így
viselkedik akkor is, amikor csalódottságának igazi okozója - Eva - nincs a
közelben? A férfi továbbra is kuncogott, és Eva szeme sarkából látta, hogy
a férfi ajka rángatózik, amint Charlotte-ot figyeli, aki a cukorkát
bontogatta. A kis Gábriel türelmetlenül sírt, Juliét kétségbeesetten
próbálta csitítani, majd úgy tűnt, Amy kitépi minden haja szálát, amikor
Mary is sikítozni kezdett. Eva összepréselte az ajkát. Mennyire élvezi
Blackheath, ha felfordulást okozhat. Éppen ki akarta menteni magát, és el
akart vonulni szobája biztonságába, amikor Lucien a zsebébe nyúlt, elő-
vette az utolsó szem cukrot, és szerényen Eva üres tányérjára helyezte. A
nő horkanva felnevetett.
- Ugyan már, Blackheath, ha a hercegnévé válás lehetőségével nem tud
megvásárolni, ne higgye, hogy egy darab édességgel célba ér.
- Szopogassa - mondta egyszerűen a férfi, amikor egy szolga lépett
hozzá, és kávét töltött a csészéjébe, figyelmen kívül hagyva a nő szúrós
megjegyzését. - Megnyugtatja a gyomrát.
- De honnét tudta...
A férfi felvont szemöldökkel csak a nő üres tányérjára meredt. Eva
gyűlölködve nézett rá, miközben kicsomagolta a mentacukrot, pohara
mellé helyezte a papírt, és bekapta a cukrot. Gyomra abban a pillanatban
felfordult, torkában felfelé kúszott a hányinger. Elsápadt, majdnem
kiszaladt, és akkor, éppen akkor az émelygés elmúlt, és helyét
farkaséhség foglalta el. Eva megdöbbenten emelte fel tekintetét, és
gyanakodva nézett hajdani kínzójára. A férfi csak mosolygott.
- Így már jobb?
- Honnét tudta, hogy ez segít, amikor itt egy asszony sem ismeri ezt a
gyógyírt? - súgta Blackheath fülébe. A férfi felemelte Eva tányérját, és
két, vékonyan megvajazott pirítóst tett rá.
- Önhöz hasonlóan az édesanyám is mindig rosszul érezte magát,
amikor egy kis de Montforte-ot várt - szólt Lucien barátságosan. - Az
édesapám mentacukrot adott neki, hogy jobban érezze magát. Mindig
használt.
- Az édesapja használta ezt a gyógyírt?
- Nagyon okos ember volt. Imádta az anyámat, és dühítette, ha
betegnek kellett látnia - mosolygott, de valami fontos dolog volt e mosoly
mögött. Valami jelentőség teljeset sugárzott. - Látja, Eva, igenis
számítanak az apák.

87
 Eva elpirult, és zavarba jött korábbi megjegyzése hallatán.
- Tessék, egyen egy kis pirítóst. És bőven egyen, mert reggeli után
lovagolni megyek, és örömmel venném, ha velem tartana.
Eva egy utolsó, hosszú pillantást vetett a férfi felé, majd beleharapott a
pirítósba. Csodálatos íze volt. Forró, vajas, ropogós a szélén, éppen ahogy
szerette. Megevett egy egész szeletet, aztán még egyet, majd rávetette
magát egy szelet hideg sonkára.
Ez volt az első reggeli, amit két hete evett.

88
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Eva számára majdnem lehetetlen megpróbáltatás volt befejezni a
reggelit. A hányinger elmúltával elméje szabadon kóborolhatott, és több
dolognak is a tudatára ébredt: a megelégedettségre, hogy megtöltheti
éhes gyomrát; az örömre, hogy hancúrozó gyerekek, és kutyák közt lehet;
ennek a különleges családnak a nevetésére - és Blackheath combjára. Ó,
igen, a férfi combja. Eva arra pislogott az asztalterítő szélén át, alig pár
centire volt az ő combjától, elég közel ahhoz, hogy meg lehessen érinteni,
hogy ki lehessen simogatni fejéből minden egyéb gondolatot. Eva érezte a
belőlük áradó meleget, emlékezett arra, hogyan festettek csupaszon
párizsi találkozásukkor; emlékezett, milyen érzés volt tapintani őket, az
izmokra, melyek kőkemények voltak az alig szőrös bőr alatt.
Eva megpróbált a sonkájára és a pirítósra összpontosítani. A három
kisgyerek bohóckodására. Arra, hogy bekapcsolódjon a körülötte zajló be-
szélgetésbe, de nem sikerült neki. Hamarosan az egész világ bezáródott
körülötte, minden elhomályosult a háttérben, egyedül Blackheath és a
férfi combjának jelenlétével volt tisztában. Amikor az hozzáhajolt, és
felajánlott még egy szelet pirítóst, combja az övéhez ért. Amikor a
kenyérbe harapott, a férfi közelségének ténye elég volt ahhoz, hogy szája
kiszáradjon, és majdnem megfulladjon a félrenyelt morzsák miatt. Amire
sikerült lenyelnie a szerencsétlen falatot, már magával is ragadta
Blackheath lábának szívfájdító erőteljessége, mely az asztalterítő alatt
bújt meg.
Bizsergető melegség öntötte el a vérét. Felforrósította arcát,
megváltoztatta légzése ritmusát. Ellenállt a vágynak, hogy levesse
kabátját, hogy legyezze az arcát. Atyaisten, milyen meleg van itt. Megint
Blackheath combjára pillantott. Ha jobb viszonyban lennének, most
kinyújthatná kezét az asztalterítő alatt, játékosan végigfuttatná körmét,
ujjbegyét rajta, a kemény izmok érzését megízlelve, melyeket vajpuha
bőrnadrág takart. Szerette volna látni, fel tudja-e izgatni a férfit a puszta
tapintásával, élvezni akarta a várakozást, hogy később majd együtt
keressék meg az ágyat.
De nem voltak jó viszonyban egymással.
És soha nem is lesznek.
Összehúzta maga alatt a lábait, és kicsit remegő kézzel emelte fel a
teáscsészéjét. Az a gondolat, hogy ágyba menjen Blackheath-szel, amilyen
élvezetes, olyan sehová nem vezető volt. Bár azzal senkinek nem ártott,
ha képzelődik - amíg el nem felejti, hogy képzelet és valóság két
különböző dolog. Arról képzelődni, hogy a férfi megtapintja a testét,
addig simogatja, amíg vágy nem ébred benne, miközben lefekteti abba a
hatalmas ágyba, nagyszerű dolog volt, egészen addig, amíg emlékezteti
magát, hogy ez nem történhet meg. Amíg ezzel tisztában van,
biztonságban érezheti magát. Blackheath-t megszabadítja lenyűgöző
személyiségétől, képességétől, hogy szívét lángra lobbantsa, és a
pillantásoktól, melyek azt sugalmazták, hogy ő egy könyörületes ember a
kegyetlen, arrogáns külső alatt - majd egy tökéletes férfitesttel ruházza
fel, és akkor minden rendben lesz. De amint hozzátette a személyiséget,
az érzéseket, az egyéniséget és a szenvedélyt...
Nos, ezen a ponton kezdett veszélyessé válni a képzelődés. Túl
veszélyessé.
89
 Eva tenyere verejtékezett. Lopott mozdulattal megtörölte a
szoknyájában, és azt kívánta, bár lecsitíthatná kalapáló szívét. Azt
kívánta, bár egyáltalán ne kezdett volna képzelődni. Több esze is lehetne.
Körbepillantott, de amit látott, amikor újra a jelen uralkodhatott rajta,
csak növelte zavarát.
Lord Andrew úgy mosolygott Celsie szemébe, hogy a nő belepirult; Eva
gyanította, hogy az ő combjuk tényleg egymáshoz ér, vagy egymáshoz is
van szorítva. Arca fellángolt, és tekintetét visszakapta a tányérjára.
Rendben van, Andrew csak azért van így oda Celsiért, mert nemrég
házasodtak össze; hamarosan megváltoznak a dolgok. Most Lord Charles-
ra nézett, aki lekvárt kent Amy pirítósára. A szerelem és az odaadás
megnyilvánulása? Nem, csak egy gesztus, egy úriemberhez méltó
magatartás. A kedves, őzikeszemű feleségének tényleg nem úgy kellene
rá nézni, mintha a férfi valami földi istenség lenne... de akkor is: Amy
fiatal és befolyásolható, és azt nem lehetett tagadni, hogy Lord Charles
szokatlanul jóképű férfi volt, akár egyenruhában, akár anélkül. Eva
halványan elmosolyodott, elégedett volt a következtetésével. És ami Lord
Gareth-et illeti, aki azzal nevetteti meg a feleségét, hogy bolondos arcokat
vág a kisfiúkra? Nos, az ő látszólagos érzelmeit Juliet iránt könnyű volt
megmagyarázni. A Gareth-hez hasonló vérmérsékletű férfiak - a tár-
saságot kedvelő, vidámságot szerető, elbűvölő férfiak - így viselkednek
minden nővel, ezért tartanak mindnyájan szeretőt. Eva önelégülten fordí-
totta vissza figyelmét a tányérjára. Természetesen Gareth sem kivétel. Ezt
le merné fogadni.
És végül itt van Blackheath. Milyen lenne, mint férj? Nem látta őt a
testvéreihez hasonlóan viselkedni. Nem látta, hogy olyan gyengédséget
tanúsított volna, nem dédelgette őt úgy, mintha ő lenne a legértékesebb
dolog a világon, nem tanúsított olyan szerelmet és odaadást. Biztosan
szörnyetegként viselkedne.
Nem, semmi sem fog hiányozni neki, ha visszautasítja az ajánlatát.
Semmi sem fog hiányozni, amikor úgy dönt, nem lesz családtag, egyedül
neveli fel a gyermekét, akit visszavisz Amerikába. Nem, a három de
Montforte feleség, akik ennyire szerelmesek jóképű férjükbe, nem
érdemesek az irigységére; csak a sajnálatára méltók. O, ha tudnák,
micsoda szívfájdalom áll még előttük!
- Lucien bácsi! Elviszel majd megnézni a börtönt? Elviszel?
A kis Charlotte leugrott apja térdéről, megkerülte az asztalt, és a
herceg ölébe vetette magát. A férfi combja, az az átkozott comb,
szétcsúszott, és keményen Eva lábának ütközött. Blackheath nem húzta
vissza. Eva meglepődve lövellt felé egy mérges, figyelmeztető tekintetet,
de a férfi csak mosolygott, és nem mozdította a lábát, miközben a
gyermek elhelyezkedett az ölében, kacarászott, és elkezdte húzogatni a
gallérját. Eva elhúzta lábát Blackheath-étől, és összeszorította a sajátjait,
mindkettőt oldalra fordítva; Blackheath követte, hosszú lábát a nőéhez
nyomva, a gyermek közben még mindig az ölében kacarászott, amint
boldogan elkezdte kioldozni a nyakkendőjét.
- Ma egész nap én leszek az inasod - jelentette ki fontoskodóan, aztán
nevetett, amikor megpróbálta újra összekötözni az egykor kifogástalan
selyemszalagot.
- Micsoda? Nem a lovászom?

90
 - Ó, nem, az tegnap volt. Ma az inasod vagyok. Jól összegubancoltad ezt
a nyakkendőt, Lucien bácsi!
A férfi kuncogott az ártatlanság e képén, de csak ő és Eva tudta, hogy
az asztalterítő alatt egészen más dráma játszódik le. A férfi combja
továbbra is Éváéhoz szorult. Majdnem teljesen el kellett fordulnia, hogy
megmeneküljön. Pillantását az asztal felett egyenesen a kandallóra
szegezte azzal az elhatározással, hogy nem adja a férfi tudtára, mennyire
felzaklatta őt. Valóban felzaklatta. Fűzője hirtelen túl szűknek tűnt, a
ruhája túl melegnek, vére egyre jobban lüktetett.
Az ördög vigye el!
- Rendben van, Charlotte, ennyi elég mára - mondta végül a herceg, s
mosolyogva vette le a gyerek kezét reménytelenül összekuszálódott
nyakkendőjéről. - Ma délután megmutatom a börtönt. De először a grófnő
és én lovagolunk a birtok körül.
- Én is mehetek, Lucien bácsi? Mehetek?
- Majd legközelebb, édesem. A ladynek és nekem megbeszélni valónk
van. És most lefelé! - felállt, a magasba emelte a kislányt, és az örömtől
sikongató gyereket visszaadta az anyjának. Azután Eva felé nyújtotta a
karját akinek, miután mindenki figyelmesen bámulta a szobában, nem ma-
radt más választása, mint elfogadni, és felemelkedni. Blackheath
meghajolt a hölgyek felé, kikísérte Évát az ebédlőből, kiáltott a lovásznak,
és felnyergeltette a lovaikat.
- Az igazat megvallva, Blackheath, nincs kedvem kilovagolni önnel -
csattant fel Eva, s közben testét átkozta, amiért a legérzékibb módon
reagált a férfi közelségére.
- Akkor mihez lenne kedve, hm?
- Ne beszéljen velem ilyen sokatmondó hangon! Ami Párizsban történt
velünk, egész biztosan nem fog újra megtörténni.
- Milyen kár. Pedig voltak ezt illető reményeim.
- Fojtsa el őket, és vessen véget a szenvedéseinek.
A férfi nevetett.
- Szenvedés? Ó, nem, asszonyom. Már előre élvezem a jövőbeli
találkozások gondolatát - mondta magasan, arrogánsan és szórakozottan
sétálva a nő mellett, az őt körülvevő világ irányításának tudatában. -
Biztos egyetért velem abban, hogy ha várnunk kell a desszertre, még
édesebb az íze.
Eva érezte a rá szegeződő fekete, égető tekintetet. Érezte, hogy teste
minden porcikája, tetőtől talpig átforrósodik.
- Tudja, Blackheath, maga a legnagyképűbb férfi, akivel valaha is
találkoztam. Éppen amikor azon kezdek gondolkodni, hogy kedvelni
tudnám önt, valami olyan ostoba férfias dolgot mond. Hadd mondjak
önnek valamit. Egyáltalán nem áll szándékomban lefeküdni magával, sem
most, sem máskor, tehát ezt a gondolatot akár rögtön ki is űzheti a
fejéből.
- Nem hangzott túl magabiztosan, asszonyom. - Eva szórakozott
pillantást vetett felé.
- Mivel több, mint harminc éve élek magammal, több vagyok, mint
magabiztos. Azonkívül, ön egy tipikus férfi, Blackheath, mindig csak egy
dologra, egyetlen dologra gondol.
- Ó, szóval azt akarja elhitetni velem, hogy ön nem ugyanarra a dologra
gondol?

91
 - Biztosíthatom, hogy nem ugyanarra a dologra gondolok - nevetett
gúnyosan a nő, de közben elvörösödött, és nem mert a férfi szemébe
nézni. Erezte Lucien kutató pillantását az arcán, mely lejjebb vándorolt,
elidőzött nyaka oszlopán, melle domborulatán. Vére felforrt a reakció
hőségétől. Vágy bizsergett a mellében, a combjai közt, és egyre növekvő
kétségbeesést érzett, mert képtelen volt irányítani a teste reagálását a
férfi jelenlétére. - Ó, nem, ez az utolsó dolog, ami az eszembe jut.
- Tehát, mire gondol, asszonyom?
- Az elutazásra - szólalt meg hirtelen Eva. - Tulajdonképpen ez az utolsó
délelőttöm Rosebriarban. A szobalányom már pakol a bőröndömbe.
Délután már úton leszek dél felé, a partok felé, aztán megyek vissza
Amerikába.
- Akkor elkísérem önt.
- Tessék?
- Legalábbis a partokig. Feltételezem, Southhamptonból vagy
Plymouth-ból indul.
Eva gyanakodva nézett a férfira. - Igen...
- Ó, nagyszerű. Van egy birtokom Dorsetben, amit szeretnék
megmutatni önnek, mielőtt elutazik. Önnek akartam adni, de...
- Nekem akarta adni?
Már majdnem az istállóknál jártak. Lucien arca teljesen előzékeny volt,
modora kifürkészhetetlen, miközben arra várt, hogy a nő horogra
akadjon.
- Nos, mint látja, gondoltam a megoldatlan helyzetünkre. Ön nem akar
férjhez menni, mert fél, hogy elveszti a szabadságát. És az igazat meg-
vallva, én sem akarok feleséget, bár a körülmények miatt szükséges
újraértékelni kívánságainkat. Mindenesetre, a helyzet legjobb megoldásá-
nak azt tartom, hogy összeházasodunk, de külön élünk. Úgy gondoltam,
szívesen elfogadja majd Gingermere-t állandó tartózkodási helyéül.
Eva összehúzta a szemét.
- Nekem akarja adni?
- Igen. Kapcsolatba léptem az ügyvédemmel, aki minden követ
megmozgatott, hogy megtalálja a módját annak, hogy a birtokot az ön
nevére írassam. Az öné, ha akarja. Ön irányíthatja, ha megfelelőnek
találja.
Eva pislogva nézett Lucienre, de a férfi észrevette a nő szemében
megjelenő izgatottságot, és biztos volt benne, hogy horogra akadt.
- Nem kell újra a szabadsága miatt aggódnia - tette hozzá, hogy még
nagyobb legyen a hatás. - Csak annyit kell tennie, hogy összeszedi a
bérleti díjat és gazdálkodik vele, megtarthatja, elköltheti, vagy
befektetheti. Szarvasmarhát tenyészthet, gabonát termelhet, azt tehet a
hellyel, amit akar. Ez lesz az ön jövőbeli fészke, szabadságának eszköze. -
És ön nem avatkozik közbe?
Nem fogok élni, hogy közbeavatkozhassak.
- Nem.
- Mik a feltételei, Blackheath?
- A házasság, természetesen. Korlátlan hozzáférés a gyermekhez, az
ígérete, hogy nem folytat politikai tevékenységet, amiért, miután
összeházasodtunk, árulás vádjával felakasztanák, és - mosolygott - a
beleegyezése, hogy megosztja velem az ágyát.
Eva elpirult. - Ennyi az egész?

92
 - Igen.
De ahogy Lucien kiejtette a szót a száján, tudta, hogy nem mondta el a
teljes igazságot. Eva megérdemelné, hogy ismerje végakarata egyetlen
kikötését, ami megkeserítené az egész ötletet: Gingermere ellenében
soha nem viheti ki a gyermeket Angliából, ellenkező esetben mindent
elveszít. De biztos, hogy ez a téma többször nem fog felmerülni. Különben
is, miért akarna Eva elmenni, ha ő már meghalt? A feltétel, hogy a
gyermeknek Angliában kell maradnia, ahol ő a sírból is védelmezheti,
ahol a családja biztosítaná, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, puszta
formaság. Lucien egyszerűen csak az örökösét védelmezi, és a her-
cegséget. Egyszerűen csak végrehajtja az elsőszülöttséggel járó
kötelességeket. Eva nyílt tekintettel nézett rá.
- A házasság ellenében ön nekem adja Gingermere-t és a
szabadságomat.
- Igen.
Eva mély lélegzetet vett, majd lassan kiengedte. Tekintetét egy távoli
dombra szegezte.
- Ebben az esetben, Blackheath, a felesége leszek.

93
 TIZENHATODIK FEJEZET
Napokkal később indultak el Dorsetbe. Lucien bölcsen használta fel azt
az időt. Foxért küldött, és gondoskodott arról, hogy a végrendelete - és
Gingermere tulajdonlása - a halála esetén rendben legyen.
Erőfeszítéseket tett, hogy testvérei ne tudják meg, hogy Eva elfogadta
házassági ajánlatát, mert az e felett érzett győzelmet még nem akarta
megadni nekik.
És kémeket küldött Franciaországba Perry ügyében.
Eva számára a napok az izgatottság és az idegesség jegyében teltek.
Helyesen cselekszik? Már nagyon szerette volna látni Gingermere-t.
Szerette volna kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Milyen ironikus
volt, hogy azzal, hogy hozzámegy Blackheath-hez, elnyeri a szabadságot,
aminek az elvesztésétől félt.
És ami azt a kikötést illeti, hogy meg kell osztania Luciennel az ágyát...
Nem. Meg sem fordult a fejében, hogyan kezeli ezt a problémát. Még
nem.
Rosebriart már messze maguk mögött hagyták, és leszállt az éjszaka,
ahogy folyamatosan haladtak dél felé. Blackheath közvetlenül mellettük
lovagolt, Armageddon feje be-belátszott az ablakon. A hintó jó rugózású
volt, finom, ringatózó mozgása olyan kényelmes, hogy Eva alig bírta
nyitva tartani a szemét. De nem tudott elaludni. Gyakran elhúzta a
függönyt, és a fagyos éjszakába meredt, addig kutatta a sötétséget, amíg
észre nem vette az Armageddonon lovagoló herceget, akinek fekete
nagykabátja, kerek kalapja és a csődör egybeolvadt az őket körülvevő
éjszakával. Eva örült, hogy a herceg odakint lovagol, és ő idebent ül, mert
a köztük lévő távolság biztonságérzetet adott neki.
És ahogy ezekben a napokban érezte magát... tudta, hogy nem
utasítaná vissza a férfit, ha az ágyba akarna bújni vele.
Vicces, mit tesz a terhesség egy asszonnyal - gondolta.
Egy út menti fogadóban álltak meg vacsorázni néhány mérföldre a
parttól, melynek tulajdonosa, amikor az előre küldött szolgáktól
megtudta, hogy Blackheath hatalmas hercege lesz egy éjszakára a
vendége, minden tőle telhetőt megtett, hogy kényelemben érezzék
magukat. Amikor megérkeztek, a lovászok már várták, hogy elvihessék a
lovakat, az étel az asztalon volt a különszobában, a pincében található
legjobb vörösbort hozták fel őkegyelmessége számára, és Eva ferde
mosollyal arra gondolt, hogy maga a király sem részesülhetett volna jobb
ellátásban. Mindennek ellenére nagy hatással volt rá mindez. Amikor ő és
a herceg leültek, hogy jóízűen elfogyasszanak egy adag füstölt sonkát,
sült krumplit és főtt zöldségeket, Eva arra gondolt, hogy a herceggel való
utazásnak mégis vannak előnyei.
- Maradjunk itt éjszakára, vagy folytassuk az utat? - kérdezte Lucien,
amikor befejezték az étkezést.
- Menjünk tovább. Nagyon szeretném már látni Gingermere-t.
Különben, ha itt maradunk éjszakára, fel fogod keresni az ágyam, én
pedig nem akarlak, és nem is kívánlak visszautasítani.
A férfi bólintott. De Eva megkönnyebbülése rövid volt, mert Lucien
bejelentette, hogy éjszakára a fogadóban hagyja Armageddont, az egyik
lovász gondjaira bízza, aki majd másnap fogja követni őket.

94
 - Akkor... hogyan fog utazni? - félelem és várakozás töltötte el Évát,
mert már előre tudta a választ.
- Csatlakozom önhöz a hintóban, kedvesem - mosolygott a férfi Eva arca
láttán. - Különben is, unatkozhat már odabent, hiszen nem tud beszélgetni
senkivel.
- Igazán, Blackheath, nem tudom, miért kell folyton bosszantania
engem - mormolta halkan Eva, idegességét és izgatottságát próbálva
leplezni. Maga a gondolat, hogy a férfi ilyen közel lesz hozzá, lángba
borította az arcát; forróság és bizsergés öntötte el a testét, érzések,
melyek felerősödtek, amikor a férfi kesztyűs keze megfogta az övét, és
felsegítette a várakozó hintóba. - De, azt hiszem, bele kell nyugodnom,
mert ön szemmel láthatóan örömét leli abban, ha bosszanthat.
- Ellenkezőleg, asszonyom. Sokkal több dolgot csinálhatnánk, ami több
örömöt okozna nekem az ön bosszantásánál.
- Nincs kedvem kivédeni a célozgatásait, Blackheath. Csatlakozzon
hozzám, ha akar, de a saját egészsége és jóléte érdekében tartsa távol
magát tőlem.
- Ó, de ön beleegyezett, hogy megosztja velem az ágyát.
- Miután összeházasodtunk.
A férfi csak mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy más elképzelései
vannak.
Bemászott a hintóba Eva után. Jelenléte betöltötte a kocsit, s kisebbé
tette, mint az valójában volt. Eva úgy érezte, fulladozik, csapdába esett,
bosszús volt és bizalmatlan. Blackheath, természetesen, közömbösnek
mutatkozott a hatással szemben, amit Evára gyakorolt. Félig lehúzta a
sötétítőt, és pillanatokkal később már úton is voltak, Eva gyapjú takaróba
burkolózott, lábánál forró kővel.
És most mi lesz? Blackheath a szemközti ülésen ült, de még így is olyan
közel volt hozzá, hogy érezte borotválkozószappana illatát, kabátja ned-
ves gyapjúszagát, a bőr, a ló és a kinti levegő illatának keverékét. A
hosszú, csizmás lábak felé nyújtóztak ki. A homályban ki tudta venni a
férfi arcát, a kifürkészhetetlen szemeket, melyek lustán őt figyelték.
Bizseregni kezdett a bőre. A vizslatás több volt, mint lusta. Eva odébb
húzta lábát a férfi közeléből, és arcát a bőrtámla felé fordította, hogy ne
kelljen ránéznie. Így a férfi is a lehető legkevesebbet látta belőle, és kis
szerencsével, álomba merülhetett, ahol nem érezte a nehéz szemhéjú
pillantás súlyát.
- Alszom egy kicsit - jelentette be, s hangját eltompította a takaró. -
Miért nem teszi ugyanezt, Blackheath?
- Még nincs itt az ideje.
- Pedig fáradt lehet.
- Alig alszom négy óránál többet egy éjszaka, asszonyom.
Biztosíthatom, hogy szívesebben maradok ébren.
- Hogy figyelni tudjon, amíg alszom, ugye?
- El kell ismernem, hogy nagyon kellemes látványt nyújt. Meg kell
bocsátania, ha elmerülök a nézésében.
- Maga alávaló és goromba, Blackheath. - A férfi kuncogott.
- Legyen. Most ne vitatkozzunk erről. Szeretném, ha pihenne, Eva.
Különben is, most kettő helyett alszik.
Eva egy bosszankodó pillantást vetett rá, és becsukta a szemét. Az
alvás a hercegtől néhány centiméterre természetesen lehetetlen volt -

95
ráadásul áruló teste olyan gondolatokat küldött fáradt elméjébe, melyek
szerint a hintó sötét magánya megfelelő helyszínül szolgálhatna a
szeretkezésnek. Nem lenne nagyszerű egyszer minden korlátot ledobni,
és engedni az állatias ösztönöknek? Nem lenne jobb Blackheath ölében
összehúzódni, mint ezen a magányos ülésen, míg a férfi keze a mellét
keresné, és addig dédelgetné, amíg minden düh és gátlás elmúlna?
Nem!
Magában átkozódva, Eva megpróbálta magát még jobban kényelembe
helyezni az üléstámla mellett. Blackheath lába még mindig túl közel volt
az övéhez - talán megmozdította, az ördög vigye el, csak hogy őt
bosszantsa. Duzzogva húzta fel maga és a takaró alá a lábát, és próbált
nem arra gondolni, hogy azok a titokzatos fekete szemek csendben őt
figyelik. Próbálta nem meghallani a férfi kimért légzését, nem figyelembe
venni a hirtelen, semmiből előpattanó kívánságot, hogy a férfi felálljon,
mellé üljön, és saját kezénél jobb párnát ajánljon fel és több melegséget,
sokkal több melegséget, mint a szúrós gyapjútakaró.
Elalhatott, mert csak a férfi keze óvta meg attól, hogy a padlóra essen,
amikor a hintó hirtelen megállt.
- Pénzt vagy életet!
Eva azonnal felébredt, kiegyenesedett a helyén, Blackheath pedig
elhúzta a sötétítőt, és sóhajtva nézett ki az éjszakába.
- Útonállók. Milyen átkozottul kellemetlen! - mormolta magában, és a
zsebében lévő kis pisztolyért nyúlt.
- Igen, ráadásul éppen akkor, amikor már eléggé kényelembe helyeztem
magam, hogy aludni tudjak - suttogta Eva, és ő is nyugodtan a zsebébe
nyúlt a saját fegyveréért.
Mindketten ugyanakkor pillantottak fel, és észrevették egymás kezében
a fegyvert. Eva felvonta a szemöldökét, várta, hogy Blackheath valami
megbocsáthatatlant tesz, valami sértően férfiasat - például azt követeli,
hogy Eva tegye el a pisztolyt, és ő intézhesse el ezt a kis
kellemetlenséget.
De Lucien nem így tett.
Csupán felhúzta a pisztolyt, hátradőlt, a fegyvert kényelmesen a
térdére helyezte úgy, hogy annak csöve az ablak felé nézett. Pillantása
találkozott Eva tekintetével.
- Nos, asszonyom. Úgy látszik, döntenünk kell.
- Ön szeretné elintézni az ügyet, vagy azt szeretné, ha én tenném meg?
- Bár nagyon szeretném én elintézni, be kell vallanom, felébresztette a
kíváncsiságom. Ezért módfelett érdekel, ön hogyan intézi el.
Semmit nem mondhatott volna, ami jobban meglepi Évát. Összeszűkült
szemmel figyelte a férfit.
- Komolyan beszél, Blackheath, vagy csak kedveskedik velem?
- Drága Eva, több vagyok, mint komoly.
- Annak ellenére, hogy nő vagyok?
- Ön okos, tehetséges és veszélyes nő - mosolygott Lucien. - Teljesen
megbízom önben. Csak vigyázzon a gyermekre és magára is.
Eva a tisztelet e megnyilvánulása láttán csak pislogni tudott a
meglepetéstől. Megrázta fejét, kisöpörte szeméből a haját, és arcára
gyámoltalan mosolyt varázsolt. Sokkal inkább a férfi társának, mint
ellenségnek érezte most magát, és vére máris hevesebben áramlott a
veszély hatására - igen, mert hatni akart a vele szemben ülő férfira.

96
 - Ó, igen - mormolta, miközben ellenőrizte pisztolyát. - Majdnem
elfelejtettem. Ön imádja a veszélyes nőket.
A sötétségből most léptek közeledtek feléjük, és a nyitott ablak felé
közeledtek.
- Imádom őket, amíg sikerül életben maradniuk. Ha kezelni szeretné a
helyzetet, tegye meg, mert gyorsan kifut az időből. Most fogjon hozzá,
addig, amíg úgy intézheti, hogy nem kell törődnie azzal, hogy nagyon
közelről figyelem - felemelte a pisztolyát - az eseményeket. - Cselekedjék
saját belátása szerint. A férfi meghajtotta a fejét.
- Ez esetben átadom a helyzet irányítását önnek.
- Átadja az irányítást? - Eva szórakozottan vonta fel a szemöldökét. -
Csak óvatosan, Blackheath. Ne rontsa el a dolgokat, amikor már kedvelni
kezdem önt.
Egy pisztoly jelent meg az ablakban; Eva, anélkül, hogy odanézett
volna, a rabló előtt lerántotta a sötétítőt.
- Rendben. Én elbánok ezekkel a naplopókkal, ön pedig fedez engem.
Lucien visszahúzta a sötétítőt, anélkül, hogy odanézett volna, a rabló
arcához nyomta pisztolyát, sakkban tartva a meglepett útonállót, s közben
nyugodtan pillantott Evára.
- Vegye úgy, hogy el van intézve.
A takarót lelökve magáról, Eva felállt, kinyitotta a hintó ajtaját,
köpenye egyik redőjébe rejtette a pisztolyt, és kilépett. A kerékvágásoktól
szabdalt út félig fagyott volt, cipősarka egy jégrétegen át a sárba merült;
a fagyos éjszakai levegőben lehelete fehér és szellemszerű volt. Látta,
hogy az első rabló még mindig az ablaknál áll, túlságosan megrémült
ahhoz, hogy mozdulatával kihívja maga ellen Blackheath haragját;
gyanútlan társa, másrészről, azzal volt elfoglalva, hogy a kocsist
megfossza órájától és pénzétől. Eva mosolyogva sétált a férfihoz, annak
ellenére, hogy a kocsis holtsápadttá vált, amikor ezt meglátta.
- Elnézést kérek - szólalt meg finoman, amikor a rabló megfordult, és
egy gyönyörű, de ártalmatlan nemes hölgy látszólag jámbor arcával
találta szemközt magát -, de szeretném, ha békén hagyná szegény
Roberts-et. Felesége és családja van, akiket el kell tartania, és biztos
vagyok benne, hogy nekik nagyobb szükségük van a pénzre, mint önnek.
A rabló meglepetten bámult Evára, aki kedvesen mosolygott, és a
döbbent Roberts felé fordította a fejét.
- Ne álljon úgy itt, mint egy idióta, hanem adja vissza a kocsisomnak az
óráját és a pénzét.
A rabló elvigyorodott; aztán arca megváltozott, amikor Eva
megfizethetetlen smaragd tűjére, gyűrűire, smaragd haj tűire pillantott és
a nő veszélyesen formás alakjára.
- A pokolba Roberts-szel - suttogta, miközben Évát figyelte leplezetlen
fenyegetéssel a szemében. A nő arcának szegezte a pisztolyt. - A nyaka
körüli csinos kis csecsebecséket akarom, asszonyom, a derekán levő
csomagot és végül magát.
Eva, továbbra is mosolyogva, leoldozta a csomagot, és úgy tett, mintha
leejtené. Lehajolt, hogy felvegye - majd egy heves rándulással emelkedett
fel, könyökével a rabló orrába csapva. Fülének kellemes csontrepedés
hallatszott, a férfi pisztolya elrepült, ő maga egy fájdalmas üvöltéssel
tántorodott hátra, s orrából ömlött a vér.

97
 - Nagyon sajnálom - szólt Eva kedvesen, miközben felkapta a férfi
pisztolyát, és visszaadta Roberts-nek a tulajdonát. Tettetett sajnálattal fi-
gyelte a rablót. - Talán, ha azt az ocsmány képét egy pocsolyába nyomja,
elmúlik a vérzés.
Aztán mosolyogva visszaballagott a másik rablóhoz, akit Blackheath
még mindig sakkban tartott a pisztolyával. A nő ragadozószerű
közeledése láttán a férfi megfeszült az idegességtől.
- Most már átadhatja nekem, Blackheath - szólalt meg nyájasan.
Blackheath így is tett. És Eva, most már két pisztollyal a kezében,
nyugodtan a rablóhoz sétált, az egyik fegyver csövét keményen az állához
nyomta, és elégedetten figyelte, amint az öntudatlanul egy félig fagyott
tócsába roskad a lábai előtt.
Óvatosan átlépett az élettelen testen, visszamászott a hintóba, leült,
elhúzta a sötétítőt, majd élesen kopogott a tetőn.
- Hajtson tovább, Roberts!
Aztán Blackheath-re pillantott, aki fekete és veszélyesen nyugodt
szemében olyan nyers vággyal nézett rá, hogy a mosoly Eva arcára
fagyott. Bátortalanul mozdította meg a fejét.
- Nos, Blackheath, mit szól?
- Nagyon - a férfi tekintete továbbra is rá szegeződött - hatásos.
De Lucien több volt, mint meggyőzött. Valójában annyira felkeltette a
vágyát az, aminek szemtanúja volt, hogy nem mert megmozdulni, mert
attól félt, nem tudna uralkodni magán, és leteperné a nőt a hintó
padlójára. Az ívelt zöld szemekbe meredt, a telt, mosolygó szájra, és
megpróbálta lelassítani pulzusát. Legyőzni egyre erősödő vágyát. Soha -
eltekintve attól, amikor Eva adott neki a bájitalból - nem járt ilyen közel
ahhoz, hogy elveszítse önuralmát. Soha nem süllyedt még le egy állat
szellemi és potenciális ösztönei szintjére. És soha - soha - nem vágyott
annyira egy asszonyra sem, ahogy Evára vágyott. Torka kiszáradt, szemét
becsukta, és a ki- és belégzésre összpontosított.
- Ennyit akart csak mondani, Blackheath? - hallotta meg társa
szórakozott, könnyedén dorgáló hangját. - Hogy nagyon hatásos volt?
Lucien felemelte a tekintetét, és szinte felnyársalta a nőt a szeméből
sugárzó vággyal.
- Nem, asszonyom... sokkal több dolgot szeretnék mondani önnek.
Azzal előre hajolt, karjába vonta a nőt - és megcsókolta.
Évát nem érte váratlanul a dolog; a kiállt veszély által felélesített
érzékekkel, remegő testével, mely tudta, mit váltott ki Blackheath-ből,
még el is ismerte volna, hogy ő is akarta ezt. Nem ellenkezett, amikor a
férfi ajka a szájához ért, és hátrahajtotta fejét kemény karjára. A jelképes
tiltakozás halk hangját hallatta, de tehetetlen volt a támadással szemben,
és ittas volt a tudattól, hogy maga okozta ezt. Karját a férfi nyaka köré
fonta, kezével végigszántott a haján, és a következő dolog, aminek a
tudatában volt, az volt, hogy átadja magát a csóknak, szája kinyílik, hogy
befogadja a férfi nyelvét, és apró, lélegző hangok hallatszanak a torkából.
Erezte, hogy a férfi ujjai a kabátja gombjain babrálnak, aztán a keze
becsúszik a résen, és megtalálja a mellét. Simogatja, összenyomja,
masszírozza és cirógatja.
Eva éppúgy zihált, mint a férfi. Fuldoklott a vágyakozástól. Aztán a férfi
keze meglelte a mellbimbóit, ahogy a nő előre domborította hátát anélkül,
hogy tudatában lett volna annak, mit csinál.

98
 Es kivel csinálja. Rémülten lökte el magától a férfit, összerántotta
kabátját, és felkapta az egyik pisztolyt. Remegő kézzel nyomta a férfi
mellkasához, szíve úgy lüktetett, mint a puskaropogás.
- Ne - szólalt meg rekedten. - Ne!
Blackheath rámeredt. Szeme fenyegetően nyugodt volt. Feneketlen
kúthoz volt hasonló. És a kobráéhoz. Egy hosszú, csendes pillanatig nézte
Évát, aztán kinyújtotta a kezét, ellökte mellkasától a pisztolyt, és visszaült
a másik ülésre.
Ott ült, és figyelte Évát. Csak figyelte.
Eva nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, mit érezzen, hová menjen.
Annyira kuszák voltak az érzései, annyira összezavartak az idegei, hogy
csak megszokott nyegle beszédéhez tudott folyamodni, főleg ezzel a
hideg, fekete tekintettel szemben.
Remegő kis kacajt hallatott, kisöpörte szeméből a haját, és végül le
merte tenni a fegyvert.
- Nézze, Blackheath, nem történt semmi, rendben? Az emberek gyakran
elvesztik az önuralmukat, és hihetetlenül buta dolgokat tesznek egy ria-
dalmat követően, és drága örökösét lehetséges veszélyben látni, biztosan
még önt is megrémítette. Biztos vagyok benne, hogy mindketten
megbocsátjuk, és elfelejtjük az ön önuralmának legutóbbi gyengeségét.
A férfi szeme még sötétebb lett, ijesztően sötét. Eva megmerevedett,
mert tudta, hogy a férfi átlát a hazugságán, mert egyikük sem a félelem
miatt vesztette el az önuralmát. A nyers, féktelen vágy miatt veszítették
el, és mindketten érezték a vágyat.
- Ön nem ért semmit, ugye? - mondta lágyan a férfi, hangja olyan
nyugodt volt, hogy a nő gerincén remegés futott végig. Megrántotta a
vállát, és maga köré húzta a takarót.
- Ó, mindent tökéletesen értek. Mérges, mert elszántan meg akar
erőszakolni, de nem teheti meg nyugodt lelkiismerettel. Ugyan már,
Blackheath, ne legyen ostoba. Ismerem a férfiakat. Tudom, hogyan
gondolkoznak. Persze, hogy értek mindent.
Lucien egy szót sem szólt. És Eva - ahogy egyre beljebb csúszott a
takaró biztonságos mélyébe, és a homályba bámult - csak csodálkozni
tudott azon, miért érzi magát hirtelen ilyen üresnek és magányosnak.
Miért érzi úgy, hogy teste egy megtöltött puskához hasonlít, mellyel
sohasem lőttek. Várakozott. Vágyakozott.
Igen, ismeri a férfiakat.
De talán saját magát nem ismerte annyira, mint gondolta.

99
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Bár a hintóban mozdulatlan és hideg volt levegő, Luciennek nem volt
szüksége takaróra. A viszonzatlan vágy még mindig a vénáiban lüktetett,
elárasztotta ágyékát; akkora forróságot érzett, hogy alig tudott lélegezni.
Nem csak forró volt, de mérges is. Nem csak mérges, hanem
egyenesen dühös. Vadul, fenyegetően dühös. Ránézett a szemben lévő
ülésen összegömbölyödő nőre, és nem tudta, mire vágyik jobban: hogy
megfojtsa Évát, vagy magáévá tegye, mint egy hódító szultán. Lehunyta a
szemét, és újra átélte a jelenetet, mely miatt szánalmas módon elvesztette
az önuralmát. Eva higgadtan néz szembe az útonállókkal. Elintézi őket
ravaszsága és tehetsége segítségével. Sohasem habozik, nem bizonytalan,
tele ritka és csodálatos bátorsággal és úgy tér vissza a hintóhoz, mintha
nem tett volna egyebet, mint csak kilépett volna, hogy friss levegőt
szívjon. Ravasz zöld szeme ki nem mondott hívogatással teli, a szavai
pedig azt a csodálatot követelik, melyet annyira meg akart adni neki.
Eva kínozta őt. Szívtelenül, veszélyesen kínozta. És ebben a pillanatban
éppen annyira gyűlölte, mint amennyire kívánta őt.
Egyre fogytak előttük a mérföldek, és a férfi továbbra is csendes és
nyugodt maradt, saját gyötrődésében bebörtönözve. Alvásról szó sem
lehetett. És nem tudta egyéb helyre irányítani tekintetét, mint a nőre, aki
összekucorodott a takaró alatt, egy hosszú hajtincs kicsúszott a csuklya
alól, amit a takaróból hajtogatott a fejére, és körülfonta az egyik mellét.
Az ördög vigye el. Egy gyönyörű, áruló teremtés volt, egy Szalóme,
Aphrodité és Diána egyben. És ahogy így alvás közben figyelte, el is
lehetett őt képzelni olyannak, amilyen soha sem volt a valóságban:
ártatlan, megbízható léleknek, akit nem fakított még meg az élet, és
nyitva áll minden nagyszerű élményre, ami még rá vár.
Bárcsak így lenne - gondolta keserűen a herceg.
Mi történhetett, ami ilyenné tette őt? Valami kijavíthatatlan? Valami,
amin nem lehet túljutni? Evára nézett, aki úgy aludt, mint egy ártatlan
gyermek, az, aki egyszer tényleg volt, és Lucien haragja elhalványult de
csak azért, hogy olyan heves óvni vágyás vegye át a helyét, hogy a szíve
alig tudta elviselni. Azt kívánta, bár mindig ilyen lenne Eva, a megfontolt,
bizalmatlan és szarkasztikus asszony helyett; azt kívánta, bárcsak az őket
ébren elválasztó sorompókat le lehetne dönteni, mint ahogy most
eltűntek.
Bárcsak gyengéd csókokkal és simogatásokkal ébreszthetné fel, és
elolthatná a vágyat, melytől még most is lüktetett a vére, idegei
megfeszültek, bőre nedves és forró volt.
Eva utolsó szavai ötlöttek fel benne:
Ugyan már, Blackheath, ne legyen ostoba. Ismerem a férfiakat. Tudom,
hogyan gondolkodnak.
Kényszeredett mosolyra görbült a szája.
Azt hiszi, ismeri a férfiakat, ugye, Eva? Nos, engem nem ismer. Nem
tudja, meddig vagyok képes elmenni, hogy megkapjam, amit akarok, nem
ismeri azt a céltudatos szenvedélyt, ami minden ügyemet hajtja, a tényt,
hogy e szenvedély, e törekvés minden kis része önre összpontosít. Az
enyém lesz, ezt ön is tudja. Nem győzhet. Próbálkozzon, ahogy bír, de
nem tud lealacsonyítani annak az ellenszenves teremtménynek a
szintjére, amilyennek engem elképzel; nem fog belerángatni abba, hogy
100
olyan neveletlen szörnyetegként viselkedjek, amilyennek ön az összes
férfit képzeli. Dühítsen fel, őrjítsen meg, de egy dolgot soha nem fog
elvenni tőlem: az elhatározásomat, hogy megszerzem magát. Ön
csodálatos bármely férfival egyenrangú, bármely nő felett áll. De nem
ismeri azt az őrjöngést, mely még most is a halántékomban dörömböl.
Az őrjöngést amiatt, hogy a nőt annyira megbántották, hogy csak azért
nem bízik valakiben, mert férfi az illető. Őrjöngést, mert volt bátorsága
szembeszállni az útonállókkal, de ahhoz nem, hogy megszabaduljon a
férfiakról alkotott téves elképzeléseitől. Mert minden férfit ugyanazzal a
fekete ecsettel festett meg annak ellenére, hogy Lucien önuralma és az,
ahogy fivérei bánnak a feleségeikkel (amit ő maga figyelt meg),
megváltoztathatta volna a gondolkodását.
Ránézett az alvó nőre, és hideg, kegyetlen határozottságot érzett.
Ki fogja űzni az ördögöt, mielőtt az ártatlan gyermek a világra jön, és
megtesz mindent, hogy meggyógyítsa Évát.
Nemcsak az ő, és a saját érdekében...
A gyermek érdekében is.
Eva éjszaka a szexről álmodott.
Vagyis, még pontosabban, arról, hogy Blackheath hercegével
szeretkezik.
Amikor forrón, kiüresedve és nyugtalan vágyakozással telten felébredt,
a hajnal már fényesen ragyogott a még mindig haladó hintó sötétítői mö-
gött.
Egy percig még a helyén feküdt, és próbált nem gondolni az életszerű
álmokra, ehelyett megpróbált a jelenre összpontosítani. Blackheath
karjában feküdt. Fogalma sem volt arról, hogyan került oda, bár egy
halvány emlék járta át gondolatait arról, hogy fázott az éjszaka során, és
társa nagy, erős testének melegét kereste, és ez most zavarral árasztotta
el. Arra gondolni, hogy kereste őt, miután ellökte magától! Milyen
álszenteskedő bolondnak tarthatja most a férfi. Lucien karjai úgy fonták
körül, mint egy fahordót a vaspántok, kényelemben, biztonságban és
melegben érezte magát, annak ellenére, hogy ezek voltak az utolsó
érzések, amiket a másiktól várt. Megóvta őt a hintó csípős levegőjétől,
amit csak az arcán érzett.
Milyen kellemes volt ott feküdni. Feje a férfi mellkasán pihent, akinek
szíve egyenletesen vert a füle alatt. Azt kívánta, bár így maradhatna még
pár percig; bár annyira megbízna a férfiban, hogy ne kelljen óvakodnia
tőle. Bárcsak másvalaki lenne, valaki, aki nem hordozza a fájdalom és az
elárulás örökségét, aki olyannak szerethetné a férfiakat, amilyenek, aki
követné saját bűnös vágyait. Ó, az az asszony felizgatná ezt a veszélyesen
férfias teremtményt, és a hátralévő öt vagy tíz mérföldet azzal töltené,
hogy learatja ténykedése gyümölcsét. Lábai közé visszatért a forró
lüktetés, és mellbimbói megkeményedtek a vágyakozástól. Az ördögbe!
- Jó reggelt! - suttogta a férfi.
- Jó reggelt, Blackheath - erőltetett hanyagsággal fordult el Lucientől,
újra megteremtette a kettejük közti biztonságos távolságot, és remélte,
hogy a férfi nem hozza szóba azt, ami elmúlt éjszaka történt köztük. -
Köszönöm, hogy ággyal, párnával és takaróval is szolgált egyszerre.
- Részemről a megtiszteltetés. Ugye tudott aludni?
- Egy kicsit - hazudta Eva, nem bízva a férfi udvarias formalitásaiban,
hiszen ő fagyos dühöt várt tőle. Máris hiányzott neki a szoros kapcsolat a

101
férfi erős, kemény testével, hogy érezze maga körül a karjait - hiányzott
az előbbi állapot, melyben szinte úgy érezte, szeretik, dédelgetik. Kár,
hogy ezek az ábrándok nem voltak valódiak, és soha nem is lehetnek
azok.
Ellökve magától a képzeletbeli vágyódást, felhúzta a sötétítőt, és
kitekintett, pislogott, amikor a magasan szálló felhők közül napfény
világított a szemébe. Odakint végtelen zöld dombtetők látványa fogadta,
ködbe öltözött völgyek, és a távolban egy vékony kék vonal jelezte a
tengert.
Blackheath Évát figyelte lusta, de elbátortalanító hevességű tekintettel.
Eva nem tudta megmondani, mi zajlik le a kifürkészhetetlen pillantás mö-
gött, és nem is merte megkérdezni. A férfi meg akarta szerezni őt elmúlt
éjszaka, és ezen a reggelen is erre gyanakodott. Hála istennek, Lucien
nem sejtette, hogy ő is vágyik rá.
Vagy sejtette?
Ó, istenem! Tekintetét újra kifelé fordította. Mellbimbói újra ingjéhez
szorultak. Bőre forró volt a ruhái alatt. És ott lent is nedves volt - nagyon
nedves.
Összekulcsolta mellén a karját.
- Nos, milyen a kedve ma reggel, Blackheath? Remélem, megfelelő
irányban javult az éjszaka.
- Megfelelő irányban. De attól tartok, egy étkezés még többet javítana
rajta. A következő faluban van egy fogadó. Ott fogunk reggelizni.
- Azt hiszem, nem csatlakozom önhöz. Az étel gondolatát sem bírom
most elviselni - mondta Éva, és hirtelen felforduló gyomrára tette a kezét,
és néhány, egy távoli dombon legelésző birkát figyelt.
- Kér egy mentacukrot?
- Maradt még?
- Mindig felkészülten indulok el - dugta kezét a zsebébe, és elővett egy
cukorkát.
- Tudja, Blackheath, gondolkoztam.
A férfi kérdően rántotta fel a szemöldökét.
- A birtokáról, Gingermere-ről. Már alig várom, hogy lássam.
- Azt hiszem, tetszeni fog önnek.
- A teljes szabadság gondolata még jobban tetszik. Független
jövedelem. És ön folytatja a munkát az Amerikával szimpatizálókkal, mint
például Pitt és Burke, akik Amerika ügyében szólalnak fel a
parlamentben?
- A szavamat adom.
- És szembeszáll azokkal, akik elnyomottként akarják látni Amerikát?
- A legteljesebb mértékben.
Eva nyelt egyet. A férfi még mindig őt nézte merev, lusta tekintettel. Az
a különös érzése támadt, hogy, bár a férfi részt vesz a beszélgetésben,
elméjét egész más dolgok kötik le. Érzékibb dolgok. Tulajdonképpen
érezte a fekete pillantás melegét, mely melle domborulatát, dereka
hajlatát, csípője kiszélesedő részét simogatta. Alsóbb részei válaszul
lüktetni kezdtek. Összeszorította a lábait.
- A megállapodásunk többi feltételében nem vagyok biztos.
- Mint például?
- Az ágyat megosztani, amikor együtt vagyunk. - A férfi elmosolyodott.

102
 - Megígérhetem, hogy nem lesz akkora megpróbáltatás, mint amire
számít.
- Önnek talán nem.
Lucien kinyújtotta a lábát, mely megérintette Éváét.
- Ugyan már, Eva. Ne játszadozzon velem. Akarom önt. Ön is... bár ezt
gyűlöli elismerni... akar engem. Miért hadakozik olyasmi ellen, ami termé-
szetes?
Eva felemelte az állát, és elfordult.
- Nekem is van büszkeségem. Ezt jól tudja, Blackheath. És ezek... ezek
az érzések ön iránt... igen, elismerem, táplálok ilyen érzéseket... a sem-
miből jönnek. Biztosan a terhesség az oka. Az kell, hogy legyen. Úgy
értem, nincs más magyarázat...
A férfi mosolya mindentudó vigyorgássá vált.
- Azt hiszem, egyszerűen nem tud ellenállni nekem.
- Nem tudok ellenállni önnek? Ostobaság, Blackheath. Könnyedén
ellenállok magának.
- Ó! Gondolja, akkor is ellen tud állni nekem, ha elhatározom, hogy el
fogom csábítani önt?
- Tudom, hogy ellen tudok állni.
- Én pedig azt hiszem, ha megérkeztünk Gingermere-be, próbára
teszem a meggyőződését.
Eva felkapta a fejét. A mosolygó arcba, a sötét, feneketlen szemekbe
meredt, és tudta, hogy csapdába esett. Tudta, hogy Lucien győzött. Ha
visszautasítaná a kihívást, a férfi gyávának tartaná. Ha elfogadja, a férfi
gyorsan megnyeri a fogadást. O, hogyan hagyhatta, hogy ilyen ügyesen
manipulálják?
- Az ördög vigye el magát, Blackheath! Ön nem játszik tisztességesen -
csattant fel.
- Nem. Szeretek nyerni. Ezért a saját játékszabályaim szerint játszom,
akár tisztességesek, akár nem.
- És mikor szándékozik végrehajtani ezt a képtelen tesztet?
- Amint megérkezünk Gingermere-be. Nem előbb. Látja? ízlelgetni
akarom az ötletet, mint a jó bort, és azonkívül, asszonyom - mosolygott
elnézően -, a hintóban nem lenne helyénvaló.
- Sehol sem lenne helyénvaló.
Csizmája orrával a férfi megcsiklandozta Eva bokáját.
- Meglátjuk, kedvesem, meglátjuk.

103
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Gingermere gyönyörű volt. De Eva, aki a közelgő kihívásra gondolt, túl
feszült volt ahhoz, hogy kedvét lelje a vidéki kastély látványában, mely
egy messzi, tengeri szikla tetejére épült.
Szabadság - mondta magában. Ez a jegyed a szabadsághoz. A jövőd. Ne
gondolj arra, amit Blackheath a falai közt bizonyítani akar.
Ehelyett a ház határozott, tenger mosta szépségére próbált
összpontosítani, miközben a hintó a felé vezető ösvényen haladt. A lágyan
lejtő mezőkre figyelt, melyek közül néhányat nemrég vetettek be
gabonával, a többin pedig elszórtan birkák és tehenek legeltek. A ház
alatt a tenger kék szalagját látta. A ház el volt zárva a külvilágtól.
Szélfútta hely volt.
Nagyon tetszett neki.
- Mit gondol, kedvesem, megfelel?
- Megfelel - mondta egyszerűen.
De nyugodt viselkedése ellenére Eva a pánikhoz közeli hangulatban
volt. Tehát valóság. Egy újabb házasság kezdete, mely - ebben biztos volt -
kudarcra van ítélve. És az időjárástól megviselt szürke sziklaházban arra
fogják kényszeríteni, hogy Blackheath-éhez igazítsa akaratát egy olyan
harcban, melyben nem lehet győztes.
Nem úgy látszott, hogy a férfi meggondolta volna magát, és Eva,
miután vele töltötte az elmúlt órát, félt, de várta is, hogy megadja magát
neki. Elképzelte, hogy katonák érezhetnek ilyet, akik egy túlerőben lévő
ellenfél ellen indulnak csatába. Minden erejét arra pazarolta, hogy
viselkedése olyan megszokottnak tűnjön, mint útitársáé, bár Blackheath -
győzelme tudatában - vagy kitörölte fejéből a közelgő versengést, vagy
pedig olyan vasfegyelemmel uralkodott arcán, hogy azt tudott elhitetni
Évával, amit csak akart. Nem tudott e mögé az arc mögé látni.
Nem volt kiút a helyzetből. Nem volt elegáns, méltóságteljes, lelket
megmentő kiút.
Mikor a hintó felhajtott az úton, és végül megállt a ház előtt, a herceg
verte fel rémült ábrándozásából.
- Ezen a hétvégén fogunk összeházasodni - jelentette ki, miközben
lesegítette Évát. - A testvéreim vették a fáradságot, és kieszközöltek egy
rendkívüli engedélyt, amit szinte azonnal igénybe vehetünk.
- Nem vesztegeti az időt, ugye, Blackheath?
A férfi mosolygott.
- Soha.
Együtt sétáltak el a házig.
- De bizonyára szeretné, ha a családja jelen lenne a menyegzőnkön? -
kérdezte Eva, remélve, hogy hangja nem remeg annyira, mint egész ben-
sője.
- Azok után, ahogy létrehozták ezt az egybekelést, nem vagyok hajlandó
megadni nekik ezt a diadalt. Azonkívül, Blackheath-ben is tarthatunk egy
nagyobb ceremóniát a bérlőim és a személyzet részére. Közben itt fogjuk
elmondani az esküt, hogy a gyermek majd ne szenvedjen a fogantatását
célzó találgatásoktól, azután Franciaországba megyünk, és tovább
keressük Lord Brookhamptont.
- Lord Brookhampton talán halott, és soha nem találjuk meg.
- Talán nem az.
104
 - Es talán kétszer is meg kéne gondolnia, hogy Franciaországba utazik,
főleg azért, mert a közte és Anglia közti háború fenyegetően közeli, és ve-
szélyben lenne ott az élete.
- Kedves Eva - mormolta, s félig mosolyra húzott szájjal nézett le a
nőre. - Ne keltse azt a téves benyomást, hogy aggódik értem.
Eva elpirult, és félrenézett.
- Ne legyen nevetséges, Blackheath. Persze, hogy nem aggódom - szólt
nyeglén. - De a gyermekért aggódom, és e tekintetben azt hiszem, az
lenne a legésszerűbb, ha megpróbálna életben maradni, legalábbis addig,
amíg meg nem születik, így ha fiú lesz, örökölheti a címet.
- Az, hogy én életben maradok-e, nem fontos. Ha meghalnék, mielőtt
megszületik, biztosíthatom róla, hogy Charles, aki a feltételezett örökös,
gondoskodni fog a jólétéről.
- Charles gyűlöl engem.
- De a gyermeket nem fogja gyűlölni. Most pedig menjünk beljebb;
csípős a szél, nem szeretném, ha megfázna.
Szolgák egy, a hideg és zúgó tengeri szélben reszkető csoportja várta,
hogy üdvözölhesse őket a kinti lépcsőkön. Saját személyzetük, akiket
előreküldték, valószínűleg odabent tartózkodott: a szobákat készítették
elő, elővették a ruhákat, kényelmessé tették számukra a házat. A herceg
megfogta Eva karját, felkísérte a lépcsőkön, bevezette a házba, ahol egy
idősödő inas köszöntötte őket. Jacksonnak hívták, és olyan mélyen
meghajolt, hogy Eva attól tartott, segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy
felálljon.
Megtörténtek a bemutatások, majd Blackheath egy fénnyel elárasztott
folyosón kísérte végig. Teát kért, majd Eva nem sokkal később egy
szalonban találta magát, melyben kék damaszt függönyök lógtak, és olyan
kobaltkék tapéta borította a falakat, mely remekül illett a kinti tenger
színéhez.
Eva látta a tengert a sótól pettyes ablakon át, odalent korbácsolta a
sziklákat, és olyan messzire nyúlt, ameddig a szem ellátott. Habos,
tajtékos gerincű hullámokat vetett, majd a távolban eggyé vált a
horizonton lógó felhőkkel.
És hallotta, amint Blackheath egy szolgát utasít, aki mögöttük lépett be
a szobába.
Blackheath. Eva tenyere hirtelen nedvessé vált. Ez a világos, napfényes
szoba lesz elcsábításának színhelye? Vagy egyre csak késleltetni fogja,
amíg idegei egyre feszültebbek lesznek, míg el nem pattannak, mint egy
hegedű túlságosan megfeszített húrjai?
Blackheath hellyel kínálta egy kis kanapén, ahol a nő úgy tett, mintha
könnyed lenne, amíg nem hozták a teát. Megpróbált eltávolodni a jelentől
- és attól, amit a közeli jövőnek sejtett -, miközben az elé tett ezüst
készletet figyelte, az apró gőzfelhőt, ami a teáskanna nyílásán tört elő, a
szolgákat, akik süteményes tálcákkal nyüzsögtek körülöttük. Fentről halk
lépések hallatszottak: a szolgák a rég nem használt szobákat
szellőztették, és Blackheath inasa, aki előttük ideért, pakolta ki gazdája
ruháit, és készítette elő a szobáját. Ott fogja Blackheath a magáévá tenni?
Vagy itt, ebben a napfényes, vastag szőnyeges szalonban?
A szobalányra pillantott, aki buzgón szította a tüzet, hogy megpróbálja
elűzni a csípős, hideg levegőt, mely még a falakon is áthatolt, és jeges

105
ujjaival felfelé kúszott Eva bokáján és vádliján. Aztán a lány is kiment, és
Eva egyedül maradt Blackheath-szel.
A férfi is helyet foglalt, hosszú lábát a kandalló felé nyújtotta, székét
pedig félig Eva felé fordította. Eva töltött a teából, hálát adva, hogy van
mentsége arra, miért nem néz a rejtélyes, fekete szemekbe. Döntése,
hogy hozzámegy a férfihoz, hirtelen elsietettnek, vakmerőnek tűnt. Lehet,
hogy élete legnagyobb hibáját követi el azzal, hogy beleegyezik abba,
hogy hercegné legyen? Remegő kézzel emelte fel a teáját.
- Ne aggódjon ennyire, kedvesem. Megígérem, hogy addig nem
csábítom el, amíg meg nem ittuk a teánkat.
- És azután?
A férfi csak mosolygott. Eva keze megremegett, és néhány csepp forró
folyadék az ölébe hullt. Sietve tette le a csészét, védelmező haragot akart
táplálni, el akarta bátortalanítani kínzóját, hogy az meghátráljon, vagy
meggondolja magát.
- Azt akarom, hogy tudja, Blackheath, ha azt gondolja, könnyű
zsákmány vagyok, akkor sajnálatos tévedés áldozata.
- Ha könnyű zsákmány lenne, kedvesem, nem is törném magam, hogy
próbálkozzak.
- És egy percig se higgye, hogy teljesen ön irányítja a helyzetet.
Ugyanolyan mértékben irányítom én is... talán még nagyobb is a
hatalmam, és nem akarom önt tehetetlenné tenni, ha a dolgok addig
fajulnának.
- Drága Eva, biztosíthatom, hogy a dolgok olyan irányban fognak
haladni, mely nem ellenszenvet vált ki önből - mosolygott, mint aki telje-
sen elégedett a helyzettel, s mint aki vitathatatlanul uralja is azt. - Ahogy
már számtalanszor elmondtam korábban, imádom a veszélyes nőket. Ha
vigyorgó kis nebáncsvirág lenne, egyáltalán nem érdekelne ez a kis játék.
- Az ön számára tehát ennyit jelent az egész? Játékot?
- Nem, annál sokkal többet - kortyolt bele Lucien a teájába, és a csésze
széle fölött hosszú ideig méregette Évát, egy hosszú kényelmetlen
pillanatig, mint egy farkas, ami a prédáját méri fel, eldöntve, melyik szög
a legmegfelelőbb a támadáshoz. - És mit jelent az ön számára,
asszonyom?
- Tévedést.
A férfi letette a csészéjét. A fekete szemekben nem volt érzelem, a vad,
megalkuvást nem ismerő arc kifejezéstelen maradt.
- Szeretne visszalépni?
- Ugyan már, Blackheath, bár tudnék! Biztos vagyok benne, hogy el
tudom viselni azt, hogy meg kell osztanom önnel az ágyam cserébe egy
nagyobb díjért, a szabadságomért - Eva látta, hogy valami megrezzen a
férfi arcán. Bosszankodás? Eltökéltség? Megbánás? - Azonkívül, ha most
kiszállnék, gyávának tűnnék a szemében.
- És ilyen fontos az ön számára, mit gondolok a jelleméről?
Eva erőltetett szórakozottsággal horkant fel.
- Természetesen nem.
- Akkor, kérdezem én, miért számít önnek, ha gyávának tartom?
Eva nemtörődöm nevetést hallatott, s közben egyre kényelmetlenebbül
érezte magát a kitartó, rá szegeződő tekintet miatt.
- Ugyan, Blackheath, használja már azt a csepp eszét, ami a férfiak
sajátja! A büszkeség miatt, természetesen.

106
 - Eva.
A nő megmerevedett, s megpróbált úrrá lenni haragján és a forró és
pánikszerű érzésen, amikor ez nem sikerült neki. Ehelyett megpróbált
jókedvet tettetni; bármit, ami elég távol tartja a férfit, ami segít
fenntartani énje megóvását.
- Igen?
Lucien határozottan nézett rá.
- Tudni akarom, miért veti meg ennyire a férfiakat.
A férfi nem mondhatott volna mást, ami ennyire felkészületlenül találja.
Félelem futott át rajta; ha Lucien megtudja, miért gyűlöli ennyire a férfia-
kat, megpróbálná kegyetlenül eltörölni az okait, s addig nem nyugodna,
míg le nem szakítja azt a páncélt, amit évekbe telt felépíteni, mely addig,
amíg nem találkozott ezzel a sötét, mindenható lénnyel, megóvta őt.
Felemelte a fejét, és megmarkolta a teáscsészéjét.
- Már meséltem önnek, Blackheath, hogy az első férjem egy szánalmas,
gyáva féreg volt, aki...
- Nem, Eva. Nem hiszem, hogy ez az első férje miatt van. Azt hiszem, ez
mélyebbre megy vissza. Sokkal mélyebbre.
A férfi szinte keresztül döfte a tekintetével, mely oly nyugodt, olyan
fekete és olyan rendíthetetlenül kegyetlen volt, hogy a félelem
végigkúszott a gerincén, és a tenyere izzadni kezdett.
- Igazam van? - kérdezte Lucien.
- Nincs joga ahhoz, hogy beleüsse az orrát az életembe, Blackheath.
- Ha ön lesz a feleségem, minden jogom megvan rá. És kötelessége,
hogy megmondja nekem az igazat.
- Az igazság nem számít. Azonkívül ez már múlt, és oly régen történt,
hogy semmi kedvem újra felidézni, és újraélni az emlékeket, melyeket
elfelejtettem.
A férfi közelebb húzta Évához a székét, letette csészéjét, és előre hajolt
olyan közel, hogy Évának teljesen a széke támlájához kellett szorítania
magát, hogy megtartsa a köztük lévő távolságot.
- Ha nem mondja el, biztosíthatom róla, megvannak a módszereim,
hogy kiszedjem önből az igazságot. De jobban szeretném, ha ön mondaná
el. Az mindkettőnk dolgát megkönnyítené.
- Ne fenyegessen, Blackheath, mert megbánja. - A férfi csak mosolygott
ezen, és hátradőlt egy hűvös mozdulattal, mely megdermesztette Eva
minden csontját. Istenem, olyan férfi volt, akit nem szeretett volna az
ellenségévé tenni. Olyan férfi, aki félelmet és tiszteletet is ébresztett
benne, míg a többi férfi csak a megvetését tudta kivívni. Jobban teszi, ha
óvatosabb lesz. Nem szeretett Lucien szemébe nézni, nem szerette a férfi
kifürkészhetetlen, veszélyes énjét, mely mindig egy lépéssel előtte
látszott járni, és nem szerette azt az érzést, amikor kibillentik az
egyensúlyából.
- Megértett engem, Blackheath? Azt mondtam, ne fenyegessen.
- Értettem, kedvesem.
Válaszának hanyagsága ízekre szedte a nő idegeit, önuralmát
szétzilálta. Remegő kézzel tette le teáját, és felállt.
- Kimerültem az utazástól és az ön társaságától. Megyek, és lefekszem.
- Rendben van. Csatlakozom önhöz.
- Köszönöm, inkább egyedül aludnék.

107
 - Nincs szándékomban aludni, és önnek sincs. - Eva most már komolyan
mérgesnek érezte magát, tettetés nélkül.
- Hogyan merészeli nekem megmondani, mit érzek? Torkig vagyok már
magával és az arroganciájával, Blackheath, és már kezdem megbánni,
hogy idejöttem magával. És azonkívül, a mi kis küzdelmünknek ezennel
vége!
A férfi mosolygott.
- Ez nagy kár - mormolta, és a távozni készülő Eva karját megragadva,
magához rántotta a nőt - és megcsókolta.
A férfi ajka olyan keményen tapadt Éváéra, hogy majdnem hátradőlt a
férfi könyökének. A következő pillanatban már tudta, hogy ez volt Lucien
szándéka, mert érezte, hogy a férfi másik karja a térde alá csúszik, és egy
perccel később már a levegőben volt, súlytalanul a férfi karjaiban, lábai
himbálóztak, a férfi teste összeszorította az övét, amikor nyelve Eva
szájába csúszott, aki körül felfordult a világ.
Fuldoklott, levegő után kapkodott, pánikba esett és dühös volt. Hiába
küzdött a férfi ellen, a harag tehetetlen hangjait hallatta, megpróbált rúg-
ni a lábával, mely odapréselődött a férfi kemény hasához, megpróbálta
kiszabadítani egyik kezét, hogy bénító ütést mérjen a fejére. A férfi csókja
egyre mélyebb lett. Állán a borosta egyre jobban belemélyedt a nő szája
körüli finom bőrbe, a testéből áradó meleg elkábította, megégette,
elemésztette Évát, s végül vad, vágyakozó fájdalom árasztotta el a
combjai közti részt - azt a helyet, mely azóta kielégítésre vágyott, hogy
reggel felébredt a férfi karjában, azóta, hogy Rosebriarba ment keresni
őt, azóta, hogy párizsi ágyában hagyta.
Sikerült elrántania a fejét.
- Tegyen le, Blackheath!
- Örömmel.
Térdre ereszkedett, de nem engedte el Évát -ehelyett lefektette a
szőnyegre, és nem engedte felkelni. Eva tudta, hogy el van veszve. Hogy
már nincs visszaút, nincs helye a büszkeségnek, amikor az érzelmekről
van szó, mintha a férfi életet öntene belé. Mert itt volt ő, újra csókolta az
asszonyt, fejét a szőnyegre hajtotta, keze végigsiklott a nyakán,
kigombolta gyapjú utazóruháját, türelmetlenül nyitotta szét, majd
megtalálta a mellét. Eva sóhajtott, amikor ujjaival köröket rajzolt az
érzékeny húsdomborulatra, simogatta, ingerelte mellbimbóját az ing
alatt, míg az ki nem virult, mint egy tavaszi rózsabimbó.
Lucien félbeszakította a csókot, amikor kezét a másik mellre csúsztatta,
masszírozva és simogatva a finom szövet alatt. Eva ellenállása gyorsan
elillant. A félelem és a harag már távoli emléknek tűnt, és ő most az
érzékiség ködében lebegett. A szőnyeghez szorította testét, zihálva vette
a levegőt, pulzusa a torkában vert, amit most Blackheath ajka fedett, a
törékeny lüktetést csókolta, mielőtt lejjebb vándorolt. Ó, igen. Ó, igen,
kérlek, csókolj meg!
Ott. A férfi szája a mellére tapadt, fel-le húzogatta szájában a finom
szövettel együtt. Elkezdte szívni, addig növelve a feszültséget, míg Eva
nem vonaglott a szőnyegen, és nem hallatta a beleegyezés nyöszörgő
hangjait. A nő nem kapott elég levegőt; nem tudott másra gondolni, csak
a férfi nyelvére, mely a kemény, sajgó bimbót súrolta, simogatta, szívta a
nedves ruha ellenére. Eva túl közel volt a tűzhöz; távolabb kellett
húzódnia tőle, s közelebb húzódni a gyötrő öröm-fájdalom forrásához,

108
akire vágyott, nagyon vágyott. Karja Blackheath nyaka köré fonódott,
közelebb húzta magához; ujjai olyan türelmetlenül oldozták ki a nyak-
kendőt, és siklottak végig haja vastag és csillogó hullámain, mint ahogyan
egy rég száműzött része használta volna ki a lehetőséget, hogy ártson a
férfinak, és kiszabadítsa magát.
De nem, nem vágyott arra, hogy megszabaduljon a férfi ajkától, mely
ruha fedte mellén játszadozott; nem vágyott megszabadulni a forró száj-
tól, mely magában tartotta az érzékeny csúcsot; nem volt más vágya, mint
még jobban a szőnyegbe olvadni, amikor a férfi felhúzta szoknyáit. Keze
egyre magasabbra csúszott a csupasz lábakon, míg ujjai a harisnyakötőbe
nem akadtak. Lehúzta a combján, a térdén, a vádliján a selyemszalagot,
vele együtt a harisnyát is, és a nő sóhajtozott a férfi tenyerét érezve
bőrén. Érezte, hogy ugyanez a kéz simogatja a vádliját, behajlítja a lábát,
hogy megérinthesse bokáját és lábát.
- Eva.
A férfi megszakította a csókot; ő kábultan nézett fel az arcába. Lucien
szeme olyan volt, mint az éjszakai égbolt, bársonyos, fekete és majdnem
rejtélyes, soha véget nem érő mélységű.
- Eva. Fejezzük be?
- A pokolba, Blackheath, már bebizonyította az igazát.
- Azt kérdeztem, befejezzük-e?
- Végül is... most ne.
A férfi szeme becsukódott, vastag fekete szempillák leplezték az
esetleges diadalérzést, majd újra csókolni kezdte Évát. Kihúzta a blúzát
szoknyája övéből, levette róla a kabáttal együtt, majd a hasára fordította,
kioldozta, kinyitotta és levette a fűzőjét, úgy csupaszította le a testét,
mint egy érett, egzotikus gyümölcsöt. Ezután a szoknyái következtek;
végül csak az ing maradt rajta. A férfi felhúzta, centinként bukkant elő a
nő lába. Már majdnem meztelen volt, és a férfi ujjai végigszaladtak a
gerincén... tenyere háta aljának mélyedését és annak ívét simogatta. A
szőnyeg szúrta Eva arcát; haja kibontva terült el a szeme és a halántéka
alatt. A férfi most gyengéden újra megfordította, Eva szeme bezáródott
védekezésül, amikor Lucien feje újra a mellére hajolt... csókolta, szívta,
szerette azt. Érezte, hogy a férfi keze átfonja a csípőjét; érezte, hogy ujjai
csupasz combjának lágy, belső húsát tompítják el... majd lábai töve felé
tartanak. Egyre forróbban vágyott rá. Sóhajtott, és hagyta, hogy lábai
szétnyíljanak, amikor a férfi ujjai a lágy, nedves hajlatot szétfeszítették, és
lassan, gyakorlottan beljebb csúsztak.
- Óóó! - sóhajtotta, és felfelé feszült a teste, amikor a férfi keményen
hegyesedő mellét szívta, melyet még mindig a nedves ing takart. - Ó,
Blackheath. .. nem tudom, hogyan engedhetem meg ezt magának...
hogyan tudja elvenni az önuralmam...
A férfi ujjai dombját szorították, egyre mélyebbre csúsztak forró
hajlatába, hüvelykujja dörzsölte, ujjai fel-le mozogtak, míg a nő vére
őrjöngő hőségtől nem forrt, míg érzékeit el nem árasztotta a köd.
- Az érzés, kedvesem, kölcsönös.
- Hála istennek... Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy
egyoldalúak az érzéseink.
A férfi szabad kezével megfogta Eva kezét, és nadrágja eleje felé
irányította, ahol vágya olyan forrón égett, olyan hatalmas volt, hogy Eva

109
csodálkozott azon, hogyan bírja ki az anyag, és miért nem reped el e
nyomás hatására.
- Itt az alkalom, kedves Eva, hogy bebizonyítsa, illünk egymáshoz. A
vesztem azóta, hogy találkoztunk. Most maradjon nyugton. Feküdjön le,
hunyja be a szemét, mert szeretkezni akarok magával meg akarom ízlelni
a nyelvemmel, azt akarom, hogy rájöjjön: Blackheath hercegével
megosztani az ágyat nem is olyan gyűlöletes szolgálat, amilyennek hiszi.
Ha ujjai, melyek meleg, selymes hajlatában pihentek, nem is fordították
ki magából, a szavai biztosan megtették. Eva, forróságtól elárasztva
feküdt a szőnyegen... vagyis megpróbált feküdni. Nehéz volt, amikor
Blackheath keze vette át ajka helyét a mellén... amikor másik keze
simogatta és előkészítette őt a szájára, a nyelvére, a nadrágjához feszülő
vágyra. Nehéz volt, amikor á férfi teljesen ránehezedett, teste forrósága
elkábította, keze a medencéjén, hasa alsó részén járt, miközben
hüvelykujja szétnyitotta... felkészítette... simogatta őt.
Ajka melle alsó részét súrolta. Bordái csúcsát, hasa mélyedését
közvetlenül alatta. Selymes, vörös hajlatának külső részét. Eva
megfeszült, elengedte magát és önuralomért harcolt. Érezte a férfi
borotválatlan állát a lágy, fehér bőrön... érezte, hogy ajka dombocskáján
át mozog, érezte a lélegzetét a húson... aztán nyelve első gyengéd érinté-
sét, mely melegen nyomódott ahhoz a részéhez, melyet ujjai kitárva
tartottak.
Eva körül forogni kezdett a világ, minden vére abban az egy pontban
gyűlt össze. De visszatartotta magát, elhatározta, hogy kitart, ameddig
csak tud, körmei a szőnyeget markolták, izzadtság folyt le a halántékán,
ahogy Blackheath nyelvének nyomása egyre erősebb lett, egyre
kitartóbb... és egyre támadóbb.
Hallotta a saját szájából feltörő kínzó nyögéseket, a gyötrődő sóhajokat,
amint a férfi fel-le mozgatta nyelvét a kőkemény bimbón, melyet össze-
csípve tartott fogolyként hüvelyk- és mutatóujja közt. Mintha távolról
hallotta volna a vágyakozó kiáltásokat, miközben a férfi a hasának nyomta
a kezét, még jobban szétfeszítette őt, finoman nyalogatva és harapdálva a
remegő bimbót. Érezte, hogy a méhe összehúzódik, teste megfeszül, hasa
minden izma összerándul... de még mindig ellenállt, csak a nyelv
könyörtelen simogatását érezte, a vad vágyat, ami a férfit hajtotta,
miközben egyre jobban szétfeszítette lábait, és a vereség hangjával
temette arcát a nő melegségébe.
Ez túl sok volt. Eva elvesztette teste felett az uralmat, felpúpozta hátát,
édes gyötrődéssel sikoltott, amikor a csúcspont egyre erősebb hullámok-
ban tört rá. Később majd visszagondol rá, mennyire ellenezte az ötletet;
később majd dörgöli szőnyegtől felhorzsolt fenekét; most nem tehetett
mást, mint hogy Blackheath csodálatos teste köré kulcsolja a kezét és a
lábát, amikor a férfi kigombolta nadrágját, lejjebb ereszkedett, a férfiak
általi uralás jellegzetes helyzetébe.
És Eva ez egyszer nem törődött ezzel.
Örömmel köszöntötte az édes támadást sima combjai közt, mely egyre
mélyebbre hatolt benne, míg a férfiasság még mindig lüktető
nőiességének feszült, még több helyet követelve magának. Az érzés
tökéletes és mindent felemésztő volt. Aztán Blackheath, ujjait a hajába
mélyesztve és fejét leláncolva, elkezdett mozogni a nőben, és Eva úgy
érezte, teste újra összeszedi magát, hogy megint az eksztázisba zuhanjon.

110
 A férfi egyre magasabbra repítette őt, nem vesztette el az uralmat, és
diktálta az iramot. És akkor, amikor Eva úgy érezte, meghal az örömtől,
Lucien is megtalálta saját enyhülését, egy utolsó, vad lökéssel beljebb
hatolt, és mindkettejük teste vonaglott és rángatózott a szőnyegen.
Forrón, zihálva feküdt alatta Eva, a súlyától összenyomva, élvezte
közösülésük utóhatásait, miközben a férfi egyenetlen légzése nedves haját
kavarta, mely nyaka mellett terült el legyezőszerűen a szőnyegen. Hosszú
idő telt el, amíg meg tudott szólalni.
- Gyűlölni akarom magát, Blackheath. - Lucien felemelte kissé, hogy a
nyaka alá tudja csúsztatni a kezét, és felhúzta őt még mindig hangosan
lüktető szívéig.
- Bevallom, asszonyom, jobban vágyom a jóindulatára.
És hosszú idő telt el, amíg rájött, hogy megengedte egy férfinak, hogy
uralkodjon felette azáltal, hogy ő van felül.
Eva elaludt, továbbra is érdekelte ez a zavaró tény, de túl fáradt, túl
kimerült, és igen, túl pompásan kielégített volt ahhoz, hogy komolyabban
átgondolja.

111
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Kimerültség Lucient is magával ragadta. Hosszú ideig küzdött ellene,
nem akarta feladni az asszonnyal töltött ritka és értékes perceket, aki
pedig el volt határozva, hogy olyan keveset ad belőlük, amennyire keveset
csak tud. Örömét lelte abban, hogy elcsábította Évát, de nem érzett kár-
örömöt. Diadallal gondolt a tényre, hogy a nő nem követelte a nőuralom
jelképeként meglovagolni, bár ez olyasmi volt, amitől nem idegenkedett
volna, ha úgy tartja kedvük. Kedvét lelte az őt elárasztó érzésben... a nő
hajának édes citrom- és levendulaillatában; az érzésben, hogy a karjában
tartja; testének dicsőségesen ívelő, végtelenül izgalmas hosszúságában,
mely a sajátja mellett feküdt a vastag szőnyegen. Akarhat-e ennél többet
egy férfi az életben?
Még mélyebben befészkelte arcát a nő hajába, ajkát a nyakához
szorította, megcsókolta, harapdálta bőrét. Szerette annak krémes
fehérségét, selymes tapintását, enyhén sós ízét. A nő dorombolt az
elégedettségtől. Lucien átfonta karjával, és lazított, érezte teste
önkéntelen rángatózását, ahogy az álom rátört. És ő nem harcolt ellene.
Lesüllyedt a mélységbe, mint egy úszó, akinek elfogyott a levegője, és
feladta a küzdelmet, hogy a feneketlen tenger felszínén maradjon. Képek
villantak az agyába a semmibe tartó úton. Nerissa vádló szemei...
testvérei önelégülten értesítik a király határozatáról, hogy el kell vennie
Eva de la Mouriére-t... és maga Eva - aki ügyesen elintézte az útonállókat
- a karjában fekszik a hintóban, egy óriási hazugságban, mely többet árt
neki, mint másnak, és tagadja, hogy vonzódna hozzá.
Lucien elérte a mélység fenekét.
A rémálmot.
A párbaj helyszínét. Eva ott van, a reggeli köd beborítja, a fű nedves a
harmattól. Tartja a zsebkendőt, amíg kiszámolják a lépéseket. Lucien
megfeszül; gyomra összerándul, és az utolsó számolásra megfordul,
előreveti magát kardjával, reméli, hogy megváltoztathatja a harc végét,
mely olyan biztos, mint a nap útja az égen. Újra és újra elpróbálta ezt a
haláltáncot, a legutóbbi hetekben is. Tudta, hogy csak álom, tudta, hogy a
végkifejlet mindig ugyanaz, bármit is tesz - ijesztő, irgalmatlan és
kegyetlenül végleges.
És ott van az ellenfele is, fekete ruhában, maszkban, csuklyával,
félelmetesen. Egy kísértet; annak kell lennie, mert egyetlen földi
teremtmény sem harcolhat ilyen páratlan tehetséggel. Egy halandó sem
játszadozhat így vele, meghosszabbítva a halál közelgő szenvedését.
Egyetlen emberi küzdőfél sem játszhatja ki éberségét, átszúrva tőrével
inget és bőrt, egyetlen lökéssel felnyársalva szívét, egy lüktető, haldokló
húscafattá téve azt.
Kínlódva zuhan térdre, a torkában feltörő vér ónos-fémes íze tölti be
száját, s kiszivárog összeszorított fogai közt. A talaj közelebb jön hozzá.
Zihálva fekszik a nedves füvön. Fuldoklik. Haldoklik. És ahogy utoljára
kinyitja a szemét, látja a Halált, amint dicsőségesen áll felette - kinyújtja
kezét, hogy lehúzza a csuklyát...
- Lucien!
...és letépje rémisztő arcáról.

112
 Lucient saját kiáltása ébresztette fel. A szíve hangosan dobogott.
Izzadtság folyt végig a hátán. Néhány centiméterre tőle egy aggódó zöld
szempár nézett a szemébe.
Eva. Gingermere. A szalon.
Kezét a homlokához kapta. Nem álom.
A nő mellette volt a meleg, napsütötte szőnyegen, haja a válla körül,
arca krémesen fehér. Felült, kezét a szeme elé tartotta, s megpróbálta
elűzni a rémisztő képeket. Mozgást érzett maga mellett, aztán Eva erős,
vékony karja fonta át óvatosan a vállát. Forró homlokát a nő mellkasára
ejtette.
- Atyaisten, önnek mindig ilyen borzalmas rémálmai vannak? - kérdezte
Eva remegő hanggal. - Már percek óta próbálom felébreszteni. Ért hozzá,
hogyan ijesszen meg egy embert, Blackheath!
Lucien nem tudott megszólalni; szíve még hangosan vert, és túlságosan
zihált ahhoz, hogy beszélni tudjon. Ehelyett csak ült ott, szíve a fülében
dobogott, homloka Eva mellén pihent, akinek karja már nem feszült meg
az ijedtségtől, hanem vigasztalóan fonódott köré, úgy, hogy azt kívánta,
bár soha ne érne véget ez a pillanat.
- Nézze, Blackheath, sajnálom. Nem tudtam, hogy még a nagy, gonosz
farkasnak is vannak rémálmai. Minden rendben. Itt vagyok. Nem kell
semmitől félnie.
- Ne hagyjon egyedül.
Eva közelebb húzta magához a férfit.
- Nem megyek sehová. Nyugodjon meg. Vegyen néhány mély lélegzetet,
és minden rendben lesz.
A férfi így tett, s az álom gyorsan visszahúzódott azokba a sötét
mélységekbe, ahonnét jött, magával rántva a rémületet is. Ott fog
maradni, míg újra el nem alszik; míg az álomban megjósolt halál utol nem
éri. Teste fokozatosan megnyugodott, csak mindent elsöprő kimerültséget
érzett. De nem akart megmozdulni. Még nem. Nem tartották így, nem
vigasztalták így, ilyen gyengédséget mutatva, mióta rég meghalt
édesanyja tartotta szerető karjában, sok-sok évvel ezelőtt.
Szeretett volna elmerülni az érzésben. Mely után vágyakozni tudott
volna, ha elég bolond lett volna ahhoz, hogy azt higgye, megismételhető.
- Szeretne beszélni a rémálomról? - kérdezte Eva aggódóan, és kissé
hátrébb húzódott, őszinte aggódással pillantva a férfi arcába.
- Igen, de először... meg kell bizonyosodnom arról, hogy létem
folytatódik - hátrébb húzódott, és kezét Eva hasára helyezte. -
Megnyugtat, ha tudom, hogy él a gyermekünk.
Eva arca rémületet tükrözött.
- Ó, Blackheath, ugye nem azt álmodta, hogy meghalt!
- Nem, nem. Semmi ilyesmit.
Eva zavartan figyelte Lucient, majd a könyökére támaszkodott, és
hagyta, hogy a férfi kezét még mindig lapos hasán nyugtassa. Lucien
lehunyta a szemét. Legalább a tenyere alatti gyermek itt marad, ha ő már
nem lesz, továbbviszi nevét, saját húsát és vérét. A tudat megvigasztalta,
és éles fájdalmát okozott torkában. Lassan visszahúzta a kezét, s ökölbe
szorította, hogy meg ne szökjön az érzés.
- Most pedig elmesélem az álmom, Eva. De valóban ennyire aggódik?
Eva megrántotta a vállát, de a hanyag mozdulat sem tudta leplezni a
szemében lévő aggódást és szánalmat, és ez egyszer nem próbálta meg

113
elhitetni a férfival, hogy olyasmit érez, ami valójában nem létezik, bár tett
erre egy jelképes próbálkozást.
- Aggódom? Természetesen nem. De nem ébreszthet fel egy nőt a
legmélyebb álmából a tudattalan elme ilyen ijedt tévelygéseivel, és nem
hagyhatja, hogy magyarázat nélkül maradjon.
- Tehát aggódik - szólalt meg a férfi kimerült mosollyal.
- Persze, hogy aggódom, maga ostoba. Gyerünk, kezdje el. Meséljen a
démonairól, és talán egy napon én is mesélek az enyémekről.
- Előbb húzódjunk közelebb a tűzhöz. Fázom. A kandalló világított,
ugráló lángjai elűzték a padlón kígyózó téli huzatot. A teájuk már kihűlt,
ezért Lucien egy közeli palackból két pohár bort töltött, s Eva kezébe
nyomta az egyiket, mielőtt újra leereszkedett a szőnyegre. A nő habozott
egy darabig, majd keresztbe tett lábakkal, egyenes háttal leült a férfi
mellé, messzebb, mint Lucien szerette volna, és közelebb, mint gondolta
volna. Arra vágyott, hogy közelebb mehessen Évához. Nem akart mást,
mint mellette feküdni, miközben a nő combja szolgál párnaként, és
élvezni a közelségét. De nem. Nem használhatja ki ilyen módon.
Nem használhatja ki az aggódó együttérzést, amit úgy ajánlott fel neki,
hogy attól kényelmetlenül érezhetné magát. Ehelyett felhúzta a térdét,
rátámasztotta csuklóját, a pohár a kezében lógott, amikor elkezdte
mesélni álmát.
Eva végighallgatta, egyszer sem szakította félbe, egyszer sem fűzött
hozzá semmit, nem gúnyolódott, nem nevette ki. Lucien mindent
elmondott neki. Ezt a testvéreivel nem tudta megtenni, mert ő volt a nagy
testvér, a család feje, és fenn kellett tartania a helyét a családi
hierarchiában. De Évával szemben ez nem volt szükséges. Nem volt
rejtegetni valója, nem kellett bizonyítania semmit, nem volt oka rá, hogy
bármit is visszatartson, mert Eva egyenrangú volt vele, és ezt Lucien is
tudta.
Amikor befejezte, egy utolsót kortyolt a borából, az üres poharat a
kezében tartva meredt vakon a pattogó lángokba.
- Minden éjszaka ugyanaz az álom - mormolta. - Amikor először
jelentkezett, átsiklottam felette, mint egy értelmetlen, de kellemetlen
rémálmon, és gyorsan elfelejtettem. De újra megtörtént. És újra. Minden
éjszaka megjelent, és hamarosan rettegni kezdtem az alvástól. Nem
sokkal ezelőtt rájöttem, hogy az álom valósággá is válhat. Nem halhattam
meg azzal a tudattal, hogy két testvérem még nem házas. Látva azt a
szeretetet és boldogságot, amit a szüleim átéltek a házasságuk alatt,
ugyanezt kívántam a testvéreimnek is. Igen, úgy irányítottam a dolgokat,
hogy először Gareth, aztán Charles végezte házas emberként. Akkor
kezdődtek az álmok. Andrew éppen akkor találkozott Celsie-vel, és én
kihasználtam a helyzetet. Förtelmesen viselkedtem velük. Kegyetlenül. De
határozott voltam. Sikerrel jártam: Andrew-t is házasságra kény-
szerítettem, míg végül csak a drága Nerissa maradt - Lucien az arca elé
kapta a kezét. - Minden, amit a spanyol birtokról hallott, igaz. A szándéka-
im jók voltak; a módszereim megbocsáthatatlanok. Abban reménykedtem,
hogy Nerissa hiánya erősebbé teszi Perry érzelmeit elég erőssé ahhoz,
hogy visszatérjen Angliába, és házassági ajánlatot tegyen az én
kishúgomnak. Tudtam, hogy átlépem a határokat, hogy kihívom a sorsot,
de már azelőtt is packáztam a sorssal, és elhatároztam, hogy újra

114
megteszem. Egy ígéretet kellett teljesítenem; nem volt más választásom,
mint összeboronálni őket.
Eva úgy érezte a férfi fájdalmát, mintha a sajátja lett volna. Lucienre
pillantott, a tűz által megvilágított nemes arcélre, a határozott arcra,
mely vackon meredt a lángokba.
- Ígéretet? Milyen ígéretet?
Lucien odafordult hozzá, ránézett, és Eva már nem az arrogáns,
mindenható herceget, a Machiavelli-szörnyeteget látta, hanem az embert
a csendes, fekete szemek mögött... egy embert, aki különbözött attól,
akinek mások hitték, egy mély lelkű embert, értékes és igazszívű embert.
Eva attól félt, hogy ez csak puszta látszat, mert a férfiak egész biztosan
nem mondhatnak magukénak ilyen mély, leplezetlen és sérülékeny
érzelmeket, mint amiket Blackheath fedett fel előtte. A férfi visszafordult,
és nyugodt arccal megint a lángokba meredt.
- Sok évvel ezelőtt, amikor még kisfiú voltam, az anyánk az utolsó
gyermekével kezdett vajúdni - szólt, s rezzenéstelen tekintettel bámult a
tűzbe.
- Mindnyájunkat gond nélkül hozott a világra, de Nerissánál valami
nem volt rendben. A küzdelme, a fájdalma, az ereje... mind hiába volt. A
bába sem tudott tenni semmit. Az apám őrjöngött. Orvosért küldött, de ő
sem tudott segíteni, és nem is tudta megmenteni az életét - Blackheath
letette a poharat a térde mellé. - Néha, ha egyedül vagyok, és csak a
gondolataim vannak velem, még hallom a sikoltozását.
Eva mozdulatlanul ült. A herceg továbbra is a lángokra meredt. Arca
olyan leplezetlen fájdalmat tükrözött, hogy Eva ösztönösen előrenyúlt, és
megfogta a férfi kezét, mely a tűz közelsége ellenére hideg volt.
- Ön gúnyolódik a szerelmen, amit egy férj a felesége iránt érezhet,
Eva, de a testvéreim nem is különböznek annyira apánktól. Jobban
szerette anyánkat, mint a saját életét. Annyira szerette, hogy minden
kiáltás, melyet szegény megkínzott teste kiadott, minden könny, ami
végigfolyt az arcán, a sajátja is lehetett volna. Őrjöngött attól, hogy
képtelen volt segíteni rajta. Dühöngött. Megpróbált elmenekülni,
megszabadulni a fájdalom kiáltásaitól, melyek csak növelték
tehetetlenségét, és felrohant a toronyba, a hercegi lakosztályba...
Blackheath itt megállt. Eva megfeszült, megmarkolta a férfi kezét,
rettegve várta, mit fog mondani neki.
- Egy idő múlva megtaláltam - hunyta le a szemét Blackheath. - Ott
találtam fekve a hideg kőlépcsőkön, melyek most az én lakosztályomba
vezetnek, kitört nyakkal, és könnyektől nedves arccal.
- Édes istenem!
- Valószínűleg megbotlott, és elesett sietségében. Letérdeltem mellé, és
a karomba szorítottam, könyököm belsejével letöröltem a könnyeket a
szememről, és azt mondtam magamnak, hogy csak alszik bár nyaka
tartásából, szemei üres pillantásából tudtam, hogy ez nem igaz. Addig
tartottam, míg ki nem hűlt, míg a nevelőnőm rám nem talált órákkal
később, mert mint leendő herceg azt hittem, a világ minden hatalmát
birtoklom... beleértve azt is, hogy életben tudom tartani az apámat. De
természetesen, nem voltam képes rá - rázta meg a fejét Lucien. - Ahogy
akkor sem voltam rá képes, amikor anyám, nem sokkal papa után,
meghalt - halvány, távoli volt a mosolya. - Tízéves voltam.
Tízéves.

115
 Eva szíve összerándult, csak ennyit tudott tenni, hogy ne zárja a
karjába őt - a férfit, aki sohasem szűnt meg kisfiú lenni, akit az
elképzelhető legkegyetlenebb módon taszítottak a felnőtt létbe, a
hercegségbe -, és úgy vigasztalja, mint az anya, akit elszakítottak tőle.
Nem csoda, hogy ennyire vágyott az irányításra. Gyermekként nem tudta
megmenteni szeretett apját és anyját. Nem csoda, hogy úgy próbálta meg
leküzdeni a kiegyensúlyozatlanságot, hogy akaratát az őt körülvevőkre
kényszerítette. Vádolhatja-e ezért őt?
Lucien továbbra is a lángokba bámult, tekintete kifejezéstelen volt,
hiányzott belőle minden az őt kísértő emlékeket kivéve. Eva nem sejtette,
hogy ilyen szörnyű démonokkal küzd, ilyen gyötrelmet érez, képes ezt így
megosztani valaki mássá ráadásul éppen Évával. De a férfi megtette, és
ennek tudatában a nő szégyellte magát, együttérzéssel és az óvni vágyás
fura érzésével telt meg az iránt, amit a férfi elmondott neki. Lucien
bátrabb volt nála. Erősebb anyagból készült. Könnyek öntötték el a
szemét, és pislogva fordult el, hogy elrejtse őket.
- A pokolba, Blackheath, elérte, hogy a karomban akarjam tartani, hogy
kisírjam a szemem a kisfiú miatt, aki volt, és a szenvedés miatt, amit ki
kellett állnia - szólt remegő hangon, keresve a biztos talajt váratlanul
összezavarodott érzései alatt.
- Nem fogom gátolni, ha így akar tenni.
- Azt akarja, hogy a karomban tartsam? - Lucien Evára pillantott, s nem
félt attól, hogy bevallja az egyszerű kívánságot.
- Nagyon szeretném.
Eva közelebb húzódott hozzá, csökkentve a köztük lévő távolságot, és
lassan, óvatosan a férfi válla köré fonta a karját. Annyira szélesek voltak,
hogy nem érte át őket. Majd a szíve szakadt bele, amikor arra gondolt,
egykor milyen kicsik voltak, amikor a hercegség és a négy testvérről való
gondoskodás terhe rájuk szakadt. Lucien hátának támasztotta az arcát, s
szíve megmagyarázhatatlan módon sajgott.
- Mindkettejüket ugyanazon a napon temettük el - folytatta Lucien
színtelen, csendes hangon. - És amikor a sírboltba leeresztett koporsókat
néztem, megígértem apámnak és anyámnak, hogy apja és anyja leszek a
testvéreimnek. Megesküdtem, hogy mindenáron biztosítom a jólétüket,
hogy mindig gondoskodom róluk, hogy minden egyéb dolog elébe
helyezem a boldogságukat, ha szükséges, a hercegség elé, mert
szerettem őket, és csak ők maradtak nekem.
- De ön túl messzire ment.
- Igen. Túlbuzgó voltam. Arrogáns. Túl komolyan vettem az eskümet és
a felelősségemet. Diadalmaskodhattam, amikor a fivéreimről volt szó, de
a kishúgom esetében hibáztam - mély lélegzetet vett, s lassan engedte ki.
- Boldogság helyett bánatot okoztam neki. Szeretet helyett szenvedést
hoztam rá. Tönkretettem őt.
Eva a karjában tartotta Lucient.
- Bárcsak elűzhetném a fájdalmát, Blackheath. Bárcsak az a kisfiú
visszakaphatná a gyermekkorát.
- Már nem szenvedek annyira, Eva. Már nagyon régen történt... bár
még mindig nagyon nehéz átlépni a lépcsőn azt a helyet, ahol megtalál-
tam az apámat. Azt hiszem, a régi emlékek soha nem halnak meg.
- Nem - mondta Eva a sajátjaira gondolva. - Soha nem halnak meg.

116
 Egy hosszú percig még együtt ültek, két lélek, akiket a fájdalomban
való osztozás kötött össze. Eva karja a férfi vállára simult, a tűz pedig
szomorú csendességgel pattogott a kandallóban.
- Segítek önnek megtalálni Lord Brookhamp-tont - szólalt meg sokára
Eva. - De kérem, ne menjen Franciaországba. Ez most rendkívül veszélyes
egy angol számára.
- De oda kell mennem.
- Veszélybe sodorja az életét.
- Mit számít, ha úgyis meg vannak számlálva a napjaim? Nem, Eva,
legjobb, ha arra használom a maradék időt, hogy helyrehozom a kárt,
amit okoztam. Nem tudok azzal a tudattal élni, hogy mit tettem a
húgommal, hogy mit tettem a férfival, akit szeretett.
- Ó, Blackheath... ne legyen ilyen nagylelkű, ez a halálát fogja jelenteni.
- A húgom bánata lesz a halálom. Meg kell tennem, amit muszáj, Eva.
A nő megrázta a fejét.
- Hallgasson magára. Hallgasson ránk, amint itt ülünk, mint barátok,
ellenfelek helyett. És nézzen rám, aki szomorkodik a kisfiú miatt, aki ön
egykor volt.
- Drága Eva, nem olyan rossz dolog, ha valakinek van szíve.
- A szív nem jó semmire; csak összetörik. Bár ön aggály nélkül felfedte
előttem, pedig nagyon jól tudja, hogy lábbal taposnám boldogan. Miért
mondja el nekem ezeket a dolgokat, Blackheath? Nem vagyok érdemes
ilyen bizalomra; nem érdemlem meg a bizalmát. Zavarban vagyok, és
bűntudatot érzek.
A férfi lefejtette magáról Eva karját annyira, hogy meg tudjon fordulni,
és a szemébe tudjon nézni. Szeme olyan mély és fekete volt, hogy úgy
érezte, soha nem érné el a feneketlen mélység fenekét.
- És ez miért van? Annak ellenére, hogy ön mit érez a férfiak iránt,
nekem nincsenek téveszméim az ön neméről.
- Nem értem, miért bízik bennem ennyire.
- Nincs szükségem a bizalmára a sajátomért cserében. Az élet nem így
működik, Eva. Ha valakinek van bátorsága ahhoz, hogy adjon, az képes
arra, hogy el is fogadjon. Én önnek adtam a bizalmam. Az együttérzését
kaptam cserébe, s talán a barátság magjait is elvetettem. Nem kérek
öntől semmit, csak annyit, hogy ne a férfiakról alkotott téveszméi alapján
ítéljen meg. Nem kérek semmit, csak annyit, hogy emberként tekintsen
rám, és ne úgy, mint egy újabb utálatot, megvetést és gyűlöletet érdemlő
férfira - mosolygott, s közben végighúzta ujját a nő állán. - Minden látszat
ellenére, valójában nem az a szörnyeteg vagyok, akinek hisznek.
Eva zaklatottan pillantott félre. Ó, Blackheath... annyira szeretnék
megbízni önben. Olyan kapcsolatot szeretnék önnel, mint ami a sógornői
és a testvérei közt van... akarom a szerelmét, a csodálatát, az odaadását...
és a bizonyosságot, hogy soha nem csal meg egy másik nővel, nem un
rám, ha valaki máson akad meg a tekintete, nem lök el magától, ha már
nem vagyok szórakoztató. De kérem, ne várjon olyasmit tőlem, amit nem
vagyok képes megadni. És kérem... cáfoljon meg, ha a férfiakról van szó.
Összeszorult a torka, majd erősen átölelte a férfit. Könyörgöm,
Blackheath, bizonyítsa, hogy nincs igazam. Égő szemekkel nézett a tűzbe.
Csak akkor vette észre, hogy olyasmit tesz, amit soha nem tett volna,
amikor a férfi ujja gyengéden letörölte arcáról a könnyeket.
Sírt.

117
 Egy férfi előtt.
Valami furcsa ok folytán nevetni kezdett a könnyein keresztül.
Felfordult a világ.

118
 HUSZADIK FEJEZET
Sok-sok mérfölddel távolabb, Lady Nerissa de Montforte
összekuporodva ült egy ablak melletti székben.
Egyedül volt. A földszintről felhallatszott hozzá a vacsorázó család zaja,
a nevető gyerekek és a zene távoli hangja. Az övével összehasonlítva, mi-
lyen boldog az ő életük. Nem akart csatlakozni hozzájuk. Tudta, hogy a
zárt ajtón kívül egy tálca vár rá a vacsorával, ami kihűl, míg ő itt ül, és bá-
mul ki a sötétbe boruló földekre. De nem volt kedve enni.
Perry. Fullasztó zokogás akadt meg a torkán.
Azelőtt soha nem gondolt arra, hogy véget vet az életének, de annyira
kétségbeesett volt, hogy többször is felmerült benne az ötlet, mióta
Lucien elutazott Évával a partok felé. Az élet valamivel elviselhetőbb,
amikor Lucien itt volt, és lehetett gyűlölni; célpontot adott a
szívfájdalomnak, amit most nem tudott levezetni. A düh szimpatikusabb
volt az elhagyatottságnál. Tulajdonképpen bármi jobb volt ennél az
elmezsibbasztó gyötrelemnél, az időbe, térbe, hangulatba való
bebörtönzöttségnél, a végtelen lelki közönynél, mely csak annyi erőt adott
neki, hogy összeszedje emlékeit... hogy azon gondolkodjon, mi lehetett
volna... és hogy sírjon.
Lucien. A testvérei azt hiszik, diadalmaskodtak, amikor kényszerítették,
hogy elvegye a gyönyörű amerikait, de Nerissának kétsége sem volt
afelől, hogy ők ketten egy kényelmes ágyban töltik az időt azzal, amit a
szerelmesek általában tesznek. Ő észrevette az érzéki feszültséget, a
forró pillantásokat a két ember közt. Észrevette Lucien céltudatos
vonzódását az asszonyhoz, akit soha nem kaphat meg. O, ő és Eva nem
fogják az ő drága Perryjét megkeresni. Nem is gondolnak rá. Túlságosan
el lesznek foglalva egymással ahhoz, hogy Perryre gondoljanak.
Ennyit az ígéretekről. Ennyit Lucien esküjéről, hogy megtalálja Perryt,
azok után, hogy az ő mesterkedései okozták eltűnését - ha nem a halálát.
És mi haszna a többi testvérének? Charles-nak ott van a katonai pálya,
a birtok, amit vezetni kell, a felesége és a lánya, akit szeret, nincs ideje
arra, hogy kísértetek nyomába eredjen. Gareth-et lefoglalják képviselői
kötelességei, saját vagyona és a családja. És Andrew nem éppen arról
híres, hogy ért a diplomáciához, és nem is szeretné elhagyni imádott
Celsie-jét, főleg amióta bejelentette, hogy gyermeket vár. Azonkívül
nagyon lefoglalja az új robbanóanyag, amit még tökéletesíteni szeretne. A
szemöldök még hagyján, de csak a szerencsének köszönheti, ha marad
még haj a fején, amíg mindennel készen lesz.
Ami azt jelenti, hogy csak egy választása maradt.
O maga fogja megkeresni Perryt.
Feljebb húzódott a széken, az ötlet olyan határozottsággal töltötte el,
amilyet hetek óta nem érzett. Elmegyek, és én magam keresem meg
Perryt. Miért ne? Fiatal, okos, határozott és találékony. Most már
szenvedélyesen ragaszkodott hozzá, hogy ő keresse meg szerelmét. És
emellett: de Montforte volt.
Nerissa felemelkedett, kinyitotta a szekrényt, és elkezdte válogatni a
ruhákat, amiket magával akart vinni. Felvette gyapjú utazóruháját. A vas-
tag, hermelinszegélyű köpenyt, amit a Perryvel töltött utolsó napokon
viselt. A kesztyűje, a lovaglócsizmája, a legnehezebb, legmelegebb
alsószoknyái...
119
 Mire befejezte a csomagolást, már majdnem sötét volt odakint. Felhők
gyűltek össze az égen, és esőcseppek verték az ablakot. Utálta a
nedvességet, de hálát adott érte - a holdvilág hiányában elutazása
észrevétlen marad Rosebriarban, és reggelig nem fogják észrevenni, hogy
elment.
A bátyjai.
Drága Charles, Gareth, Andrew... Egy pillanattal később a gondolatait
egy pergamenre vetette:

Drága testvéreim!
Elmentem, hogy megkeressem Perryt.
Az isten áldjon meg mindnyájatokat. Szeretettel:
Nerissa

Összehajtotta a papírt, a gyertyatartóhoz támasztotta, és elfújta az

egyetlen lángot. Felkapta kistáskáját. Senki sem látta, hogy lelopakodik a
lépcsőn, kisurran, és az istállókhoz siet.
Ahogy kivezette kancáját, istenigazából elkezdett esni. Nerissa
felugrott a nyeregbe, és nem nézett vissza.

Másnap Nerissa fivérei felfedezték, hogy eltűnt, és a nyomába eredtek,

remélve, hogy még utolérik, mielőtt elhagyná Angliát. Ezen a napon vette
feleségül Eva Noring de la Mouriére-t Blackheath ötödik hercege.
Olyan esküvő volt, melyre királyokat, államférfiakat és Anglia
legkékvérűbb nemeseit kellett volna meghívni, de egyedül az a lelkész,
aki levezette a ceremóniát, a személyzet, a szolgák, a falusiak és az a
néhány veréb volt a tanúja, akik megtalálták a templomba vezető utat,
halkan verdeső szárnyakkal keringtek, csiripeltek és röpködtek a
gerendák közt.

Egyre sötétebb lett. Az este olyan gyorsan közeledett, mint egy vágtató
versenyparipa. Odakint fütyült a szél az öreg kőfalak körül, vihart ígérve
a tenger felől; odabent olyan fagyos volt a levegő, hogy még a sírokban
fekvő emberek foga is vacogott volna tőle. Lucien sztoikus nyugalommal
állt Eva mellett, és hallgatta az időtlen szavakat, túlvilági
emelkedettséggel ismételte az ősrégi esküket. Ez volt az esküvőjének a
napja. Ez kellett, hogy legyen élete legboldogabb napja, örökségének dia-
dala, vonala folytatásának ünneplése. Ehelyett az érzelmek furcsa hiányát
érezte, az érzelemtől való mentességet. Nem esküvő volt ez, hanem üzleti
ügy. Nem életre szóló elkötelezettség, hanem rövid időre szóló szerződés,
melynek idejét az szabja meg, mennyi van még hátra az életéből. Nem
szerelmi házasság volt, hanem egyfajta életbiztosítás a születendő
örököse számára, hivatalos jótállás arra, hogy a gyermek az ő nevét viseli
majd, és a rangját megillető pompával és előjogokkal elhalmozva nő majd
fel.
Pillantása a vendégekre tévedt: falusiak, bérlők, Gingermere
személyzete, néhány szolga Blackheath-ből. Legtöbbjük mosolygott,
izgatott volt, arcuk ragyogott a gyertyafényben. Milyen kivételezett
helyzetben érezhetik magukat, Blackheath herceg esküvőjének egyedüli
résztvevőiként. De Lucien csak a magány fájdalmát érezte. Ürességet
érzett. Valaki hiányzott. A fivérei. A kishúga. Nem volt ugyanolyan

120
nélkülük. De ők nem tudtak a tényről, hogy bátyjuk végül megházasodott.
Azért nem voltak jelen, mert ő, Lucien, nem akarta megadni nekik azt az
örömöt, hogy lássák, beleesett a csapdájukba. De ő maga tervezte így,
nem? O tervezte így, és örülnie kellett volna, hogy övé az utolsó szó.
Ehelyett csak bűntudata volt alattomos, saját magát sújtó módszerétől a
bosszúban.
Bűntudat és veszteségérzet.
Végre véget ért; a gyűrű Eva ujjára került, elmondták az utolsó
esküket, az aktus megtörtént.
Volt már hercegnéje. Felesége. Társa, míg a halál el nem választ - ami,
előbb, semmint később, biztosan megtörténik.
Lerázta magáról a hirtelen jött rémületet, karját nyújtotta az
asszonynak, aki a hidegtől elfehéredve állt mellette. A gyertyák halvány
ragyogásában zöld és aranyszínű selyemruhába öltözve Eva még
gyönyörűbb volt, mint máskor. Lucien elszakította gondolatait saját
hiábavaló sajnálkozásaitól, hiányzó testvérei miatt érzett bánatától, s
elképzelte, hogyan fognak szeretkezni, ha visszaértek Gingermere-be.
Hogyan veti le a nő testéről a csillámló ruhát, hogyan éri el, hogy
sóhajtozzon és nyögjön a vágytól.
- Nem is volt olyan nehéz, ugye? - gúnyolódott Lucien saját maga és
Eva kedvéért is, amikor kivezette a menetet a templomból. Odakint
azonnal megcsapta őket a sötétlő, a sziklák alatt messzire elterülő tenger
felől érkező szél.
Eva a csapkodó hullámok sokaságára pillantott, miközben a szél
csavarta és ostorozta terjedelmes szoknyáját hosszú, veszedelmes lába
körül. Lucien torka kiszáradt. Ó, igen. Határozottan jobb arra gondolni,
mi vár majd rá Gingermere-ben...
- Az anyám mindig azt mondta, hogy az esküvő a dolog könnyebbik
része. A nehezebb rész az, hogy elviseljük a házaséletet.
- Ha egy kis szerencséje van, nem kell sokáig elviselnie engem, drágám.
- Ugyan már, Blackheath. Ezt úgy mondja, mintha már alig várnám,
hogy özvegy legyek.
- Nos, merem állítani, az ötlet tetszetősebbnek tűnhet önnek, mint
hercegnének lenni mellettem. Őrködjem ma éjszaka arra az esetre, ha az
elvártnál előbb szeretné elérni az özvegyi állapotot?
- Ó, azt hiszem, biztonságban van, hercegem - egy gonoszkodó
tekintetet vetett felé leeresztett szempillái alól. - Egy időre.
Előhozták a hintót, szolgák és falusiak nyüzsögtek mindenfelé,
nevetgéltek, gratuláltak nekik, néhányan már fáklyával a kezükben, hogy
elűzzék a sűrűsödő sötétséget. Az égő szurok szaga keveredett a tenger
sós illatával. Az ugráló lángok narancssárga fényt vetettek az izgatott
arcokra. Lucien a feleségére pillantott, aki csendesen állt mellette. Bár
Eva mosolygott, Lucien érezte idegességét, kétségeit és félelmét. Egy
porcelánfigurára emlékeztette, amit kint hagytak a hidegben: törékeny
volt, gyönyörű.
- A köpenye, asszonyom.
Lucien elvette a súlyos ruhadarabot Eva szobalányától, felesége vállára
terítette, és, kalapját levéve, a csuklyát élénkvörös hajára húzta, melyet
már majdnem elengedtek a tűk a fürge tengeri szél miatt. A nő reszketett.
- Ugyan már, Blackheath, nem vagyok gyerek.
- Cssss.

121
 Eva a tehetetlen türelmetlenség hangját hallatta, de hagyta, hogy a
férfi befejezze, amit elkezdett. Arca kipirosodott a hidegtől; szeme úgy ra-
gyogott, mint egy porcelánbaba szemében a drágakő, de hogy megbánás
vagy vágy csillogott-e benne, Lucien nem tudta megmondani. Ahogy
összekötötte a csuklyát Eva állán, ujjai gyengéden megsimogatták
állkapcsát. Eva hirtelen ráemelte tekintetét, a férfi szemében óvatosságot
látott, és az elszánt vágyat, hogy biztosítsa róla, a helyes dolgot
cselekedték. Lucien elmosolyodott, és a saját példájával akarta támogatni
az asszony bátorságát.
- Ugyan már, drágám, nem lesz olyan szörnyű. Gondoljon arra, hogy
minden szabadsága meglesz, amíg élek és az után is, hogy meghaltam. A
gyermekről gondoskodni fognak. Nem kell aggódnia.
Eva halvány mosollyal válaszolt.
- Akkor, azt hiszem, boldog leszek Gingermerben - emelte fel állát, és
szokásos, gőgös jókedvével nézett Lucienre. - Amíg ön is tartja magát a
megállapodáshoz, és nem fenyegeti a szabadságomat, boldogulhatunk
ebben a házasságban.
Lucien felsegítette a várakozó hintóba, szeme sötét volt a vágytól, amíg
a nő elrendezte a krinolint és a szoknyáit és helyet foglalt.
- És ami önt illeti, Blackheath? Egyszer sem közölte velem a saját
érzéseit a házassággal kapcsolatban. Megpróbáltatást fog jelenteni
önnek, hogy házasságban kell élnie?
- Nem erre számítok, kedvesem.
Eva felvonta a szemöldökét, és prém kézmelegítőjébe csúsztatta a
kezét.
- Ebben biztos vagyok. A férfiaknak mindig emelkedett elképzeléseik
vannak a házasság boldogságáról, amíg az még új keletű, de ezek az
elképzelések soha nem felelnek meg a valóságnak, nem állják ki az idő
próbáját, és saját változatosságra űző vágyukét. A házasságok
megromlanak, mint a hús vagy a rossz sajt, ahogy egyre régebbiek.
Lucien felmászott mellé a hintóba.
- Drága Eva, remélem, tehetek valamit, hogy megváltoztassam ezt a
szerencsétlen hozzáállást.
- Ugyan, Blackheath. Hogyan tudná megtenni? Azon kívül, mit tud a
házasságról? - a szívére bökött, és felemelte az állát. - Higgyen nekem, tu-
dom, miről beszélek. Egyébként is, én már megjártam ezt az utat. Ön még
nem.
- Elhatároztam, gondoskodom róla, hogy a mi házasságunk legyőzze az
ön komor elképzeléseit.
Eva sajnálkozó tekintettel nézett rá, és megrázta a fejét. Levette
kézmelegítőjét, és körbe-körbe csavarta ujján a gyűrűt, mintha zavarta
volna, és nem tudott volna hozzászokni az érzéshez.
- Ó, Blackheath! Ahhoz képest, hogy milyen józan gondolkodású ember,
néha rendkívül naiv tud lenni. De ne is törődjön vele. Nem akarom el-
rontani az illúzióit. Hamarosan magától is rájön.
- Nem, asszonyom. Ön fog ráébredni az igazságra.
Eva csak felvonta a szemöldökét, és jókedvűen mosolygott Lucienre,
szemmel láthatóan meg volt győződve saját szerencsétlen előítéletei
igazáról.
- Nem tréfálok, kedvesem. Be fogom bizonyítani, hogy a házasság
velem nem olyan vezeklés lesz, mint amire számít.

122
 - Ó? És hogyan szándékozik ezt megtenni, Blackheath?
- Azzal kezdem, hogy mindig kielégítem az ágyban.
Még az őket körülvevő homály sem rejthette el Eva pirulását, ahogy
megrezzent az ülésen, és elkezdett idegesen babrálni.
- És a kielégítést már ma éjszaka el akarja kezdeni?
Lucien leeresztett szempillák mögül figyelte a nőt.
- Akár most is elkezdhetem, ha kívánja.
- Inkább vacsora után.- Nem, előtte. Egy kis hancúrozás az ágyban
meghozza az ember étvágyát.
Eva félrenézett, de a férfi még észrevette a kölcsönös vágyat
felcsillanni a szemében. A nő mély lélegzetet vett, újra a férfi felé fordult.
- Ez a tipikusan férfias magában - mondta a fensőbbséges tudás
hangján. - Mindig csak egy dologra gondol, csakis egy dologra. De ön leg-
alább őszinte, Blackheath.
- Ez nem olyasmi, amivel kapcsolatban hazudni tudnék, még ha
szeretnék, akkor sem.
- Tehát önnek most is ezen jár az esze. - A férfi lassan elmosolyodott.
- Arról akar meggyőzni, hogy önnek nem? - Eva újra a gyűrűvel
játszadozott.
- Persze, hogy gondolok rá. De nem tehetek róla. A terhesség érdekes
dolgokat tesz egy nővel. Biztos vagyok benne, hogy fokozott... étvágyam
olyasmi iránt, amit egyébként visszataszítónak tartanék... az ágyam
megosztása önnel, Blackheath... annak tulajdonítható, hogy a testem már
nem az enyém.
- Nos, igen. De akkor nyilván az öné volt, amikor azt a kis magot
elvetettem önben?
Eva a tettetett sértettség pillantását lövellte a férfi felé.
- Tényleg elő kell hozakodnia ezzel?
- Bocsásson meg - mormolta a férfi, de közben vigyorgott. -
Indulhatunk?
- Minél előbb, annál jobb.
A hintó elindult, a kerekek nyikorogtak a jég szegélyezte tócsákon,
mielőtt felgyorsult volna. Lucien hátradőlt, megpróbált annyi melegséget
gyűjteni súlyos gyapjúkabátjából, amennyit csak tudott, miközben az
ablakon kipillantott. Látta az észak felé vonuló dombokat, a hatalmas,
tűnődő őrszemeket a sötétedő égbolt alatt. Dél felé csak sziklák voltak, és
alattuk a tenger. A hintó szűk terében lehelete szinte megfagyott a
levegőben. Feleségére pillantott.
- Elég meleg van, kedvesem?
- Elviselhető.
Eva nem nézett rá; ehelyett töprengő tekintetét az ablakon keresztül a
tenger felé irányította, ahol, a mélyülő homályban, kilométernyi fehér,
habos hullámok száguldottak a part felé, mintha a közeledő vihar elől
menekülnének.
- Úgy tűnik, mintha esne - szólalt meg.
- Szerintem, havazik.
- Hó és hideg a házasságunk estéjén. Milyen találó.
- Hagyja abba, Eva - mondta Lucien csendesen. A nő védekezően nézett
rá.
- Mit hagyjak abba?

123
 - Mindent megtesz, hogy tönkretegye ezt a házasságot, de én ezt nem
hagyom.
- Parancsol?
-Jól hallotta. Elhatározta, hogy beteljesíti a boldogtalanság jóslatát,
amihez annyira ragaszkodik. Elhatározta, hogy bebizonyítja, a házasság
elviselhetetlen próbatétel. Rendben, de azt megmondom önnek, ha ez a
házasság zátonyra fut, azért lesz, mert ön akarta így, nem én.
Eva szeme haragos réssé szűkült össze.
- Azzal vádol, hogy megmérgezem ezt a házasságot, mielőtt elkezdődött
volna?
- Tulajdonképpen, igen - mosolygott Lucien, és egyik karját az ülés
támlájára támasztotta. - Mondja el, asszonyom, mit tesz annak érdekében,
hogy ne így legyen?
Eva a férfira bámult, egy időre elakadt a szava. Lucien újra csapdába
csalta, és ezt mindketten tudták. Ha tovább folytatja szúrós hozzáállását,
a férfi igazoltnak tekintheti gondolatait; ha megadja magát, és őszintén
azon munkálkodik, hogy rendbe hozza a házasságot, akkor feladja
éberségét, és szívét szabadon hagyja a bántás és árulás előtt.
- Maga egy szörnyeteg, Blackheath - morogta, és újra a kézmelegítője
után nyúlt.
- Igen, tudom - mosolygott Lucien. - De a szörnyetegek sem szeretik
egész életüket páncélban tölteni. Fegyverszünetet köthetnénk végre, és
megpróbálhatnánk a legjobbat kihozni belőle?
Eva sóhajtott, és óvatosan mosolygott.
- Igen. Próbáljuk meg - pillantott a padlóra. - Sajnálom, Blackheath.
Talán igaza van.
- Persze, hogy igazam van, kedvesem - küldte a nő felé legőrjítőbb,
önelégült vigyorát. - Tulajdonképpen mindig igazam van.
Eva kirántotta kezét, és kacagva a férfi önelégülten mosolygó arca felé
hajította a kézmelegítőt.

124
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Hazatértek az ünnepségre. Homár tejszínmártásban, hozzá sherry.
Zsírjában sercegő bárány mentamártással és petrezselyemágacskákkal
fűszerezve. Sült hal, citrommal megspriccelve; a kemencéből frissen
kivett forró zsemlék, amiken azonnal elolvadtak a krémes vajdarabkák.
Répák cukros bormázzal, paszternák és egyéb téli zöldségek. Mindent
csodálatosan készítettek el, a legfinomabb ezüstkészleten,
kristálypoharakban és szép porcelán tányérokon szolgálták fel, melyek
szerteszét szórták a gyertyák tucatjainak fényét.
A személyzet és a szolgák azt javasolták, hogy igyanak Blackheath új
hercegnéjének egészségére, s ez a gesztus megolvasztotta Éván a
jégréteget, amit elszántan próbált fenntartani. De Blackheath, aki nem
volt hajlandó feldühödni Eva zaklatása ellenére sem, hosszú, szenvedélyt
ígérő pillantásaival úgy tűnt, elhatározta, áttör a nő védekezésén, mint
egy tábornok egy város bevételekor.
Korábbi szavai visszhangoztak Eva fejében. Ön mindent megtesz, hogy
tönkretegye ezt a házasságot, de ezt nem engedem.
Eva aggódó arccal ivott bele borába. Elhatározta, hogy beteljesíti a
boldogtalanság jóslatát, melyhez annyira ragaszkodik. Annyit mondok
önnek, ha ez a házasság zátonyra fut, azért lesz, mert ön akarja így, nem
én. Hirtelen bűntudat kerítette hatalmába Évát, s legyőzte a haragot,
melyet már nem tudott tovább fenntartani. Igaza van Blackheath-nek? Ő
maga teszi tönkre a saját boldogságát?
De nem merek bízni benne. Egy férfiban sem merek bízni! Hogy
tehetném azok után, ahogy Jacques elbánt velem? Azok után, amit apa
tett anyával?
Megérkezett a desszert, hatalmas sajttál Stilton, Cheddar és Cheshire
sajtból vágott ékekkel, zellerrel fűszerezve és egy kis tál mogyoró
kíséretében. A szolgák két csillogó ezüsttálat hoztak elő, az egyikben
spanyol narancs, a másikban fényes piros cseresznye pompázott.
Blackheath elküldte a szolgákat, felvett egy kis kést, és elkezdett hámozni
egy narancsot.
Eva, ellentmondva önmagának, nem tudta nem figyelni a férfi kezét,
melyet elegáns fehér csipke szegélyezett. Nézte, ahogy fürgén
meghámozza a narancsot, lefejti a kemény külső héjat, s felfedi a belső
édes gyümölcshúst. Gyönyörű kéz volt. Ügyes kéz. Veszélyes, erőteljes,
érzéki kéz. Vágyakozása Blackheath-re látható lehetett a szemében, mert
a férfi felpillantott, elkapta a nő tekintetét, és lusta mosollyal egy szelet
narancsot helyezett el a tányérján. Eva a hasára tette a kezét.
- O, nagyon kérem, Blackheath, nem bírok többet enni.
- Drága feleségem, ma este még alig evett valamit. Rosszul érzi magát?
- Nem. Csak...
Nem tudta befejezni a mondatot, de arcán a forróság, és az, hogy nem
mert a férfi szemébe nézni, mindent elárult, amit Lucien tudni akart.
Rángatózó szájjal dobta a narancsot a szájába.
- ...nem érzem jól magam - fejezte be gyenge hangon Eva.
- Értem - szólt Lucien, felkapott egy cseresznyét a száránál fogva, és
Évát figyelve pörgetni kezdte az ujjai közt. - Talán ágyban lenne a helye.
Eva pillantása találkozott a férfi sötét, perzselő tekintetével.

125
 - Talán igaza van. Egyébként - mondta pajkos pillantással - önnek
mindig igaza van.
- Örülök, hogy végre elismerte a tényt.
Eva idegesen nevetett. Lucien letette a cseresznyét. Azután
felemelkedett, sötétkék bársonyruhájában magasnak, erősnek,
elegánsnak és veszélyesnek látszott. Eva vére felforrt. Reszketés futott
végig a gerincén. Mit csinálsz? - sikoltott saját elméje. De ő pontosan
tudta, mit csinál, és ebben a pillanatban nem vágyott arra, hogy
megpróbálja visszaszerezni a dühöt, amit Blackheath kíméletlen
kedvessége vett el tőle. Nem is beszélve riasztóan egyértelmű szavairól.
Megtesz mindent, hogy tönkretegye ezt a házasságot, de ezt nem
engedem.
Hát ezt próbálja ő megtenni? Nos, akkor bátor lesz. Félreteszi a
haragját, és jöjjön, aminek jönnie kell. Nem figyel a sebezhetőség
érzésére, a tapasztalatára, saját büszkeségére, mely nem csak teste, de
elméje részéről is hevesen tiltakozott a furcsa megadás ellen. Igen,
mindent figyelmen kívül hagy, és csak érezni fog.
Ami már el is kezdődött. Egyre növekvő fájdalom a lába közt... melle
érzékenysége... hasának feszülése... tátongó üresség kemény szívében,
mely csupán egyetlen dolgot kívánt. Beteljesülést.
Blackheath a széke mögé állt. Éppen Eva mögött. A nő érezte a testéből
kiáramló hőt, érezte, hogy megperzseli őt a ruháin keresztül. Várakozón
merevedett meg.
A férfi a vállára helyezte a kezét.
Azt a veszélyesen gyönyörű kezet, mely megbabonázta percekkel
ezelőtt. Eva elbűvölten ült, mozdulni sem mert, lélegzete lassan és puhán
áramlott ki tüdejéből.
Érezte, hogy melegség áramlik az erős és birtokló kézből, ahogy a
vállán pihen. Érezte a nyaka körüli csupasz bőrön a fehér csipke ropogós
csiklandozását. Érezte a bársony simítását, és az ujjak mámorító, gyötrő
érintését, melyek most simogatták a bőrét, a hüvelykujj a kulcscsonton írt
le köröket, a finom bemetszéseket nyomogatva. Eva nagyokat nyelt,
levegőt próbált juttatni a tüdejébe, mert egy időre elfelejtett lélegezni.
Vágyom erre. Vágyom rá. Miért küzdjek ellene? Miért küzdjek valami
ellen, ami ilyen jólesik, ami egyikünknek sem okoz bajt, ami nem bánt
meg addig, amíg nem adom neki a szívem?
Igen.
Ne add neki a szíved - ez volt az a végzetes hiba, amit a múltban
elkövettél. Add neki a tested, azt nem tudja megbántani. De soha ne add
neki a szíved.
Arcát a lágy bársonyra, a férfi csuklóján lévő csipkére hajtotta, és keze
felcsúszott a férfi kezén, még jobban saját meleg húsába nyomva azt.
És a hosszú, ügyes ujjak még mélyebbre hatoltak, lassan simogatva
ruhája szélét.
Eva nem mozdult. Légzése volt az egyetlen hallható hang. Tökéletesen
nyugodtan pillantott le a férfi kezére... a hüvelykujjra, mely apró köröket
rajzolt tejfehér bőrére; az ujjhegyekre, melyek ruhája szélénél jártak. A
férfi óvatosan mozdította a kezét, ujjai a kivágás meleg völgyébe
mélyedtek, s hüvelykujja most Eva bal mellének domborulatát simogatta.
Eva sóhajtva hunyta le a szemét. Szinte beleolvadt a székébe, lomha
bágyadtság töltötte el, növekvő vágy, hogy a férfinak adja magát, aki már

126
a férje. A kéz most gyengéden az álla felé csúszott, megfogta, és
hátrahajtotta a fejét, míg tekintete nem találkozott a fekete szemekkel,
melyekben félreérthetetlen vágy égett.
Eva ziháló sóhajtást hallatott, és ajkát felajánlotta a férfinak. Lucien
azonnal elfogadta, nyelve az asszony fogai közt a szájába csúszott, keze
még mindig az állát tartotta, és megtámasztotta hátul a fejét. Eva érezte,
hogy Lucien ujja simogatja az arcát. Érezte, hogy arca oldalát a férfi
lehelete melegíti. Érezte nyelvének édes narancsos ízét.
A férfi lassan visszahúzódott, kezét továbbra is az állán tartotta, így a
szemét kinyitó Évának nem maradt más választása, mint Lucien szemébe
nézni.
- Azt hiszem, ideje lefeküdni - mormolta Lucien.
A levegő után kapkodó nő nem tudott válaszolni. Lucien elhúzta a
kezét, hátralépett, hogy fel tudjon állni. Az érzékiségtől elkábulva fogadta
el a férfi odanyújtott karját, és elkezdett felemelkedni, de lába mintha
ólomból lett volna. Egy pillanattal később már Blackheath karjában volt, a
férfi mellkasához közel, szíve dobogását a fülében hallotta.
Lucien nyaka köré fonta a karját. A férfi csak addig állt meg, míg
felvette az asztalról a cseresznyés tálat, és úgy vitte ki a nőt az ebédlőből,
mintha nem lenne nehezebb az őket körülvevő levegőnél.
Eva a tálra pillantott, és belseje olvadozni kezdett, amikor arra gondolt,
mit tervez Lucien a gyümölccsel. Teljesen védtelennek, erőtlennek érezte
magát a férfi karjában. Becsukta a szemét, és magában dédelgette,
élvezte és félte az érzelmek e zűrzavarát.
Lucien egy sor lépcsőn vitte fel őt, mint egy erős, csendes győztes, aki
arra vár, hogy megízlelje a csata jutalmát. Lépései egyszer sem inogtak
meg. Karjai a fém keménységével szorították, melyekből Eva nem akart
menekülni. Amikor elérték a lépcső tetejét, Lucien habozás nélkül jobbra
fordult, hangtalanul ment végig egy pislákoló fáklyákkal megvilágított
hosszú termen, melyeknek fénye bearanyozta a bőrét, és szinte lángba
borította a haját.
Akarom őt. Atyaisten, akarom őt.
Lucien kinyitott egy ajtót, majd becsukta maguk mögött, elvitte Évát -
egy fénylő kandalló és a kisasztalra állított lámpa fényében csillogó
mahagóni bútorok mellett - a szobát uraló hatalmas, kék és arany
damaszttal lefüggönyözött ágy felé.
Évát az ágyra fektette. A cseresznyével teli tálat egy ágy melletti
asztalkára helyezte, elhozta a lámpát, és a másik asztalra tette. Eva a férfi
sötét arcára pillantott, képtelen volt megszólalni, képtelen volt arra, hogy
megmozdítsa lomha lábát, és úgy érezte, rögtön eggyé olvad az ággyal.
Leplezetlen vággyal figyelte Lucient, amint az lassan, módszeresen
kioldozta nyakkendőjét, kigombolta bársonymellényét, és
kifürkészhetetlen fekete tekintetével mohón pásztázta Eva testét,
megégetve azt minden egyes pillantással. Eva reszketett. Odakintről
hallotta a szél süvítését, a tenger távoli moraját, valaminek a sziszegését,
ami lehetett hó vagy havas eső, s mely az ablakot verdeste az elhúzott
függönyök mögött. De ő kényelemben, biztonságban és védve érezte
magát. Egy elzárt hálószobában volt, egyedül Blackheath-szel, az
ellenségével, a szeretőjével, a férjével, és éppen ott volt, ahol lenni
szeretett.

127
 A férfi még mindig őt figyelte, mint egy farkas, ami a prédáját
méregeti, a gyertyák fények és árnyak játékát játszották az arcán,
elmélyítette szemeit, és ragyogott éjfekete, copfba fogott haján. Lucien
levette a mellényt, majd hanyagul egy székre hajította. Eva nyelve
végigfutott kiszáradt ajkán. A férfi csodálatos, páratlan volt. Pillantása
Lucien tekintetére tapadt, kinyújtotta kezét, és egyenként kihúzta hajából
a hajtűket, míg a vastag, vörös, a gyertyafényben borhoz hasonlóan
ragyogó hullámok a vállára és a mellére nem estek.
Blackheath figyelte őt.
Eva mosolyogva rendezte el maga körül a haját, majd a párnákra dőlve
nézte tovább Lucient. A férfi most a kézelőjét gombolta ki, melynek
gazdag, drága csipkedíszítése hosszú ujjaira omlott, miközben dolgozott.
Ingje laza és hullámos volt, nagyvonalúan tört meg a vállán, és a finom
fehér anyag fodrozódott, ahogy megmoccant. Eva titokban figyelte, szája
kiszáradt, amint a férfi keze a torkához emelkedett, meglazította a
nyakánál lévő gombot, s rést nyitott az ingen, felfedve annak fehérsége és
a bőre színe közti kontrasztot. Eva szórakozottan söpört félre egy mellette
fekvő hajtincset, miközben nem titkolt vággyal figyelte, ahogy Blackheath
leveszi a cipőjét, kigombolja a nadrágját a térdénél, miközben
felegyenesedik.
Egy hosszú pillanatig állt a lámpa fényében, és Évát nézte. Aztán
elindult az ágy felé.
Eva keze a hajáról a szívére siklott, mely dobként vert a hirtelen túl
szűknek tűnő fűző alatt. Erőlködött, hogy lélegezni tudjon. Hogy le ne
ugorjon az ágyról, és a padlóra ne döntse ugró tigrisként a közeledő férfit.
Teste remegett a megerőltetéstől, hogy nyugodtan feküdjön; ajka
szétnyílt, ahogy Lucien kigombolta a nadrágját, ujját az öv-részbe
akasztva lecsúsztatta a lábán, a harisnyát is lehúzva vele. Végül mezítláb
állt a vastag török szőnyegen. Csak az ing takarta a testét, széle majdnem
a térdéig ért, s Évát az alatta elrejtett izgalom gyötörte, az eltakart
hosszú, egyenes, szép izmú combok, a vádlik sportos ereje... arisztokrati-
kus kecsessége.
Eva a férfi tökéletességének elismeréseként mosolygott, miközben
Blackheath, a nő ágyon fekvő testére irányítva tekintetét, áthúzta fején az
inget.
Ott állt Évát nézve, meztelenül... büszkén...
Nagyszerűen.
Eva nagyot nyelt, megpróbálta elűzni torkából a hirtelen jött
szárazságot. Bőre minden kis része lángolt, minden érzés a testében a
mellében és combjai közt gyűlt össze, mely nedves volt a vágytól.
Pillantása végigsiklott a férfi arcán, melyet vastag, fényes fekete haj
keretezett, és homlokából hátrasöpörve most a vállára borult,
kihangsúlyozva annak szélességét, szépségét... Majd tekintete nyaka
oszlopára vándorolt, csodálatosan hosszú testére, a fénylő
domborulatokra... a lapos, izmos hasra, az egyenes csípőre, végül
vágyának bizonyítékára.
A férfi lenyűgöző volt.
És arra várt, hogy ő az ágyába hívja.
Eva mosolygott, és kezét a takarón kinyújtva leplezetlen vággyal a
szemében nézett fel Lucienre.

128
 - Ne ácsorogjon ott, Blackheath! Még megfázik. - Halvány mosoly jelent
meg a férfi ajkán, és megtette az utolsó lépést, ami elválasztotta az ágy-
tól. A matrac besüppedt a súlya alatt, és egy pillanattal később már Eva
mellett feküdt, testének forróságával égetve őt, mely sokkal nagyobb és
erősebb volt a nő testénél. Könyökére támaszkodva nézett Eva szemébe,
mosolyogva figyelte őt.
- Sajnálom - szólalt meg Eva, miközben a férfi a fűzőjéből előbukkanó
mellét simogatta, melynek többi része még mindig a selyem alatt
rejtőzött. - Nem vettem észre, hogy tönkreteszem a házasságunkat. Csak
meg akartam óvni magam a további fájdalomtól.
- Tudom.
- Talán soha nem tudok szerelmet adni önnek,Blackheath, de ígérem,
hogy öné a hűségem, az erőm és minden próbálkozásom, hogy sikerüljön
a házasságunk.
- Nem kételkedem ebben. És most ennyi elég is.
- Most igen, de mi lesz később, Blackheath?
- Hmm, igen... később. Ha van később, hercegnőm.
- És ha van?
Lucien mosolygott, és Eva ebben a pillanatban a lelkét látta a
szemében, mely mély volt, mint a világegyetem.
- Akkor olyan házasságot szeretnék, amilyen a testvéreimnek van - keze
végigsiklott a nő félig eltakart mellén, mely megkeményedett a vékony se-
lyem alatt. - Olyan házasságot szeretnék, ami a bizalmon és a barátságon
alapszik. Olyan feleséget, aki meg meri mondani, ha nincs igazam és gye-
rekeket. Sok gyereket - mondta széles mosollyal. - Nagyon sok gyereket.
- Lányokat?
- Lányokat, fiúkat... nem számít a nemük.
Megfogta a nő hajának egyik tincsét, fel-le húzogatta benne ujját, mely
megérintette a kemény mellbimbókat valahányszor a tincs végéhez ért.
- Tudnék ilyenné válni, Blackheath?
- Kedves asszonyom, merem állítani, hogy már kezd ilyenné válni - fogta
kezébe a nő állát, és azt az érzést keltve benne, hogy kicsi és törékeny, si-
mogatta. - És most hámozzuk ki önt ezekből a reménytelenül szűk
anyagokból és karikákból, rendben?
Levettették az ékszereket, a cipőt és a krinolint. A gyönyörű lengyel
köpeny követte ezeket. Aztán, amikor már csak a fűzőt, az alsóruhát és a
harisnyát viselte, Eva a hasára fordult, a párna alatt összekulcsolt karral,
háta felfelé ívelt. - Ó, igen...
Érezte, hogy a férfi keze a tarkóját simogatja haja súlyos tömege alatt.
Vére az érzéki epekedéstől megsűrűsödött, teste sajgott a vágyakozástól.
Sóvárgott a férfi érintése után. Sóhajtott, ahogy a férfi ujjai
végigszántottak a haján, fel és le húzogatva azt blúzán, majd
összegyűjtötte kezében a súlyos, selymes tömeget, mielőtt a párnára tette
a nő feje és nyaka mellett. Először a hűvös levegő érintette meg
csupaszon maradt tarkóját, majd a férfi kezének gyengéd, mindent
felemésztő melege.
Eva boldogságában lehunyta a szemét, miközben a férfi lassan
cirógatta őt, ujjai a lapockák közti résben időztek; ott is maradtak egy
hosszú, elnyújtott pillanatig, végigcsúsztak a vékony ingen, mely bőrüket
választotta el, kioldoztak egy csomót, mielőtt folytatták útjukat lefelé,
kioldozták fűzőjét, megszabadították annak szorításától, egyre lejjebb

129
csúsztak, amíg el nem érték a mélyedést, ahol gerince a csípőjével
találkozott. Ott időztek finom cirógatással.
- Ha macska lennék, most dorombolnék - mormolta Eva, amikor Lucien
finoman felemelte őt, és kihúzta alóla a fűzőt. Keze háta alsó részén moz-
gott, tüzet gyújtva az asszonyban, majd feneke domborulatán időzött.
- Pedig ön egy macska, kedvesem, ravasz és ragyogó, egyik pillanatban
dorombol, a másikban sziszeg és karmol. - Mmmm... dorombolás a
sziszegés és karmolás ellenében... Előnyben részesíti valamelyiket, her-
cegem?
- Nem, amíg van választék.
- Akkor tegye velem azt, amitől nem csak dorombolok, Blackheath.
- Örömmel, asszonyom.
A rekedt szavakat követően az ágy még jobban besüppedt, amikor a
férfi föléje hajolt, és az asszony gerince mélyedésében érezte ajkának
érintését, mely az érzékeny bőrt súrolta a vékony ingen keresztül. Eva
sóhajtott, és megfeszítette a kezét maga alatt örömében.
- Blackheath. Most már tényleg dorombolok. - A férfi felhúzta a hosszú,
laza inget a nő lábán, felemelte őt, és feltűrte a hátán. Eva érezte, hogy a
férfi keze megérinti a fenekét, szája súrolja a hátát; aztán ajka, nyelve,
fogai lassú cirógatással mozogtak felfelé a gerincén, elidőztek minden
csigolyán, amitől minden idegszála megfeszült és bizsergett. Eva
felemelte fejét a párnáról, zihálva lélegzett. - Ó, Blackheath...
A férfi továbbra is a csigolyákon jártatta fel-le a száját, keze még
mindig csupasz fenekét cirógatta; a takarónak feszülő mellei tűzbe
borultak, és a lába közti nyugtalan sajgás elviselhetetlenné vált.
- Doromboljon még nekem, hercegnőm.
A férfi nyelve most gerince minden egyes mélyedésébe belesimított, kis
köröket rajzolt a bőrére, amit a levegő folyamatosan lehűtött. Eva
mormogni és mozgolódni kezdett, majdnem elérte tűrőképessége határát.
Hamarosan nem dorombolni, hanem vonítani fog. Aztán a férfi
visszahúzta a laza inget, és kezét, mely feneke domborulatát simogatta,
lejjebb mozgatta, s megtalálta szeméremrését a vékony anyagon
keresztül.
- Ó, az ördög vigye, Blackheath!
A férfi csak nevetett, folytatta a simogatást a finom anyagon át, és Eva,
aki verítékezett a párnához szorulva, egyre terjedő nedvességet érzett a
combjai közt, mely beleivódott ingjébe, amit a férfi szorosan
hozzányomott sajgó testrészéhez, lassan fel-le mozgatva a ruhát. A durva
nyomás egyre közelebb juttatta Évát a csúcsponthoz.
- Ó... ó, maga egy könyörtelen szörnyeteg. Kérem... hagyja abba!
- De drága asszonyom, még nem... készítettem elő teljesen.
- Még több előkészítés, és meggyulladnak alattam a takarók.
Lucien nevetett, keze levált a nő forró, sajgó alsó részéről, s még
egyszer felhúzta az inget. Áthúzta a fenekén, a hátán, az ágyon, melyen
még mindig hason feküdt remegő testtel. Hűvös levegő csapta meg Eva
csupasz lábát, s felfelé surrant a combja belső részén. A férfi keze felfelé
vándorolt vádliján, bőrét súrolta a vékony selyemharisnyán át. Már nem
bírta soká - de nem, uralkodnia kell magán, uralkodnia. Még nem
billenhet át a küszöbön, bár azt akarta, hogy azok a kezek, a meleg,
hozzáértő tapintás feljebb hatoljon... azt akarta, hogy ott legyen, ahol egy

130
perccel ezelőtt volt; akarta őt, akarta, hogy a kemény, sürgető vágyat, ami
a csípőjéhez szorult, magában érezze. Hogy az átjárja őt.
De nem. Nem, a férfi csókolta, cirógatta térde érzékeny hátsó részét,
megfordította őt, majd meleg, irányító kézzel lefejtette forró testéről az
inget, mint korábban a narancsról a bőrt. Ujjai a torkánál jártak,
kioldozták a nyakrészét, lecsúsztatták a vállán, s láthatóvá tették azokat
perzselő pillantása számára. Eva egy pillanatig ott feküdt egy vékony
szövetbe burkolózva, mely most már nedves volt izgatott verítékezésétől.
Végül a férfi eltávolította az utolsó akadályt is, és Eva meztelenül feküdt
alatta, bőr a bőrhöz ért. Lucien mosolyogva pillantott le rá, felmérve
domborulatait, kipirult bőrét, szeme megpihent hosszú, fehér combjai
találkozásánál.
- Most azt hiszem - tapintott végig ujjaival a mellei közt lévő
mélyedésen, s egy hosszú, gyötrő vonalat húzott a hasán -, sziszegni és
karmolni fog.
Várakozás lüktetett végig Eván; annyira telítve volt, és annyira készen
állt, hogy attól félt, egy érintéstől összetörik, mint egy kristály.
De a férfi nem érintette meg, csak rejtélyes fekete pillantásával;
egyetlen ujjal sem ért hozzá, hagyta, hogy saját gőzében izzón,
mosolygott, amikor a nő zilált, nedves haján át felpillantott rá.
- És hogyan szándékozik ezt elérni, Blackheath? Válaszként a férfi
mosolya még szélesebbé vált - és kezével a tál cseresznye után nyúlt.
Eva szemei kitágultak; némán bámulta a férfit. Csodálkozva nézte,
ahogy Lucien kivesz egy cseresznyét a tálból, a tövénél tartva azt egy
ravaszkás, ferde pillantást vet a nőre; aztán félig lehunyt szemmel a nő
szájához közelítette, finoman végighúzta alsó ajkán, majd felső ajka ívelt
vonásán.
Utasítása néma volt. Eva kitátotta a száját, és leharapta az édes
gyümölcs alsó sarkát. Bátran nézett Blackheath szemébe, akinek
pillantása még sötétebb lett.
A férfi lehajolt, és megcsókolta a nő alsó ajkán a vörös lé vékony
csíkját; aztán, kezében tartva a fél gyümölcsöt, végighúzta a nő torkának
fehér ívén.
Egyik mellének alján.
A vörös mellbimbón, többször kört rajzolva köré, míg az el nem kezdett
bizseregni és sajogni; továbbra is a tövénél megfogva a gyümölcsöt,
hagyta, hogy lágy, nedves húsa végigsúrolja a nő mellbimbójának szélét,
míg Eva újra feszültséget nem érzett lábai közt, míg nem tudta tovább
visszatartani vágya gyötrődő mormolását.
Ziháló testét nedvesség vonta be, éppen abban a pillanatban nyitotta ki
a szemét, hogy lássa, Blackheath ajka gyümölcstől foltos mellére záródik,
melyről szívta, nyalogatta az édes, piros lét.
Eva sóhajtott, és teste felfelé feszült, minden akaratát latba vetette,
hogy kordában tartsa kitörni készülő élvezetét, keze Blackheath vállát
lökdöste, körmével a kemény, kidudorodó izmokat borító bőrbe vájt,
miközben a férfi nyelve a megnagyobbodott bimbót izgatta.
- Á... a cicuskám kivillantja a karmát - mormolta mosolyogva, miközben
hátrahúzódott.
Eva felnézett rá, zihálva vette a levegőt, mellbimbói annyira
megfeszültek, hogy attól félt, rögtön felrobbannak. Lucien még mindig a

131
kezében tartotta a fél cseresznyét; lustán pörgette ujjai közt, sötét, sokat
ígérő és nagyon-nagyon elvetemült tekintettel.
Aztán, miközben Eva figyelte őt, a szájához emelte, és tekintetét le nem
véve a nőről, egy aprót harapott bele, még többet láthatóvá téve a húsos,
piros gyümölcsből.
Szemét továbbra is Éván tartva, kinyújtotta cseresznyét markoló kezét
a nő hasa fölé és egyre lejjebb csúsztatta.
- Ne... ó, Blackheath, ne, meg ne próbálja...
- O, dehogynem - mormolta Lucien, és a nő sóhajtott, amikor a hűvös,
nedves gyümölcsöt a hasához érintette.
Kört rajzolt vele köldöke körül, a gyümölcs leve vékony, piros nyomot
hagyott... és éppen csak megérintette a selymes hajlatokat, gyötörve
Évát, aki rángatózott a vágytól.
- Blackheath...
De a férfi szó nélkül lehajolt, és követni kezdte a lé vonalát a nyelvével.
Eva lehunyta a szemét, amikor a férfi szája rekeszizmához ért, szája kivé-
teles, gyötrődő bizsergést okozott, és nyelve végigfutott az édes, vörös
lén. Eva tudta, hogy mire készül a férfi... ó, istenem, tudta, mi
következik...
Aztán a férfi hátra húzódott, harapott még egyet a cseresznyéből, és
továbbra is a kezében tartva - melyből nem maradt más, mint a mag és a
sötétpiros hús külső széle - végighúzta lágy, piros hajlata háromszögén,
másik kezével pedig szétcsúsztatta a lábait.
- Atyaég, Blackheath!
A férfi csak mosolygott, végighúzta selymes szőrzetén a gyümölcsöt,
majd széttárt szeméremajkai közt húzogatta fel-le. - Blackheath!
Eva vonaglott a párnán, fuldoklóit a vágyakozástól, harcolt az
elkerülhetetlen ellen, haja az arcába hullt, és alatta kígyózott.
De a férfi könyörtelen és kegyetlen volt. Eva érezte, hogy a kis, kerek
gyümölcs megérinti legintimebb részeit, érezte, hogy a férfi végighúzza
nőiessége szirmai közt, melyet ujjaival tart nyitva, és aztán...
Ó, Istenem...
Aztán a férfi teljesen kifeszítette őt... és az édes gyümölcsöt
megnagyobbodott bimbójához érintette, teljesen kiszolgáltatta
pillantásának, a levegőnek és a cseresznye nedves magjának.
Eva zokogni, hánykolódni kezdett. Nyüszíteni és a vágy fojtott hangjait
hallatni. Elszántan ragadta meg a férfi kezét, de ő lefogta a hadonászó
csuklókat, majd lehajolt, és újra követni kezdte a köldöktől, szájával és
nyelvével az édes, piros lét.
Lefelé, forró, nedves hajlatai felé.
És oda, pontosan oda a gyümölcs által utoljára megcsókolt égő
központba tartott, közben szélesre tárva tartotta a nő combjait.
Eva érezte, hogy az élvezet keresztülrohan a testén. Sikoltott,
kiszabadította magát, a férfi fejére ütött, akinek nyelve izgatta a kemény
bimbót, kíméletlenül egyre magasabbra röpítette őt, aki tehetetlenül
rángatózott a férfi alatt, annak nevét kiáltozva. Elfelejtett lélegezni, s egy
pillanatra majdnem elájult... és amikor újra magához tért, a férfi már
fölötte volt, testével takarta be, keze lefogta a fejét, száját az övére
tapasztotta, miközben egyre mélyebbre hatolt benne...
Betöltötte.
Kifeszítette.

132
 Évának felfelé kellett görbítenie a testét, hogy találkozzon a férfi egyre
gyorsabb lökéseivel, melyek magukkal ragadták, kis kiáltásokat szakítot-
tak fel a torkából, ahogy együtt repült vele a csúcs felé. Aztán a férfi teste
megmerevedett. Kiegyensúlyozva állt egy pillanatig Eva felett, mielőtt az
utolsó lökés következett, majd Eva eltemette sikoltását a férfi nedves
vállába, amikor újra megrázkódott a szenvedélytől.
Kimerülten, zihálva feküdtek egymáson, testüket csak a veríték vékony
rétege választotta el.
Odakint havas eső verte az ablakot. A vihar összegyűjtötte az erejét, és
Eva érezte, hogy az álom von függönyt a szemére.
Ahogy egyre inkább a feledésbe merült, karjai lazán férje széles válla
köré fonódtak, közben mosolygott.

133
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Lucien nem aludt el. Feküdt az ágyon, teste súlyát nagyrészt karja és
válla tartotta, és testével félig betakarta a mellette fekvő asszonyt.
Odakint, a függöny mögötti sötétségben, a szél és a havas eső verte az
ablakot, zörgette az ablakszárnyat, és a férfi füléhez sodorta a tenger
távoli moraját. Nem akart engedni teste pihenést követelő vágyának, nem
akarta újra átélni rémálmait. Nem, sokkal jobb itt feküdni Évával, élvezni
az érzést, hogy a karjában tartja, hogy érzi orrában az illatát, látja ívelt,
hosszú lábú testét a lámpa pislákoló fényében.
Eva gyönyörű volt. És ez volt az első alkalom, hogy kényszer nélkül, kis
csábításra is neki adta magát; az első alkalom, hogy védekezését csök-
kentette annyira, hogy próbaképpen megbízzon benne. Az első alkalom,
hogy a tartózkodó és gőgös Eva engedte, hogy a lágyabb, gyengédebb
énje kerekedjen felül.
Lucien mosolygott. Tetszett neki ez a gyengédebb oldal.
Most, hogy szenvedélyük beteljesült, testük kezdett kihűlni, a férfi
észrevette, hogy milyen csípős hideg van a szobában. Óvatosan, hogy fel
ne ébressze feleségét, legördült róla, megfogta a vastag takarót, és
magukra húzta. Eva kinyitotta a szemét.
A férfi megmerevedett. Lucien... Eva még soha nem szólította a
keresztnevén. Nem Blackheath, nem herceg, nem kegyelmes uram...
hanem Lucien. Szíve táján fájdalomhoz hasonlót érzett. Nagyokat nyelt,
hogy eltűnjön a torkából a gombóc, és sikerült kipréselnie magából egy
halvány mosolyt.
- Luciennek neveztél.
Eva megfordult, a férfi karját használta párnaként, majd az arcába
pillantott. A nő szemei csillogtak, ajka lágy, incselkedő mosolyra görbült.
- Nem ez a neved?
- Nem emlékszem, hogy korábban használtad volna.
- Nem használtam.
Nem kellett elmondania a férfinak, hogy korábban azért nem használta,
mert azzal egy újabb sorompót döntött volna le, amit fenn akart tartani
kettejük közt; a használatával a kettejük közti közelséget teremtette volna
meg, melyre még nem volt felkészülve; a használata az akkor még nem
létező barátságot és bizalmat jelentette volna.
De most használta.
Lucien kinyújtotta a kezét, és ujjait végigfuttatta a nő állának vonalán.
- Mondd ki újra. Szeretem a nevem hallani a te ajkaidról.
- Lucien.
Luciennek muszáj volt elmosolyodnia, nem tudta elfojtani az édes,
mindent felemésztő fájdalmat sem, mely azzal fenyegette, hogy teljesen
elborítja. Keresztnevének hangzása a nő lágy, fülledt hangján elég volt
ahhoz, hogy újra felizgassa őt. Kinyújtózott a nő mellett, karja még
mindig Eva feje alatt pihent, és ujját végigfuttatta a vastag hajkoronán.
- Teljesen összezavarod a szívem - mormolta.
- Nos, herceg, ha ennyi az egész, akkor könnyebb kezelni téged, mint
korábban gondoltam.
- így gondolod?
- Ne feledd, hogy én is szeretem a kihívásokat. - Feküdtek egymás
mellett, kölcsönösen élvezték ezt az újfajta békességet, az
134
ellenségeskedés és a bizalmatlanság hiányát. Ez egyszer a Lucienre pil-
lantó gyönyörű, ívelt szemek nem szűkültek össze és nem lövelltek
villámokat, hanem a reményre emlékeztető érzéstől ragyogtak. Az érzéki
száj nem torzult el a gyűlölettől, hanem majdnem kislányosan mosolygott.
A férfi sóhajtott, amikor Eva apró, fehér keze - a kéz, mely egy nálánál
kétszer nagyobb férfit egy ütéssel leterít, a kéz, mely erős és nőies volt -
arccsontján játszott, arca mélyedésén, arcéle nemes, ívelődő, majdnem
töretlenül egyenes vonalán.
- Még nem mondtad el - mormolta Lucien, továbbra is a kézre
gondolva, melynek gyengéd cirógatását élvezte.
- Mit nem mondtam el?
- Hogyan tettél eszméletlenné Párizsban?
Eva csak mosolygott. Lucien várakozóan vonta fel a szemöldökét.
- Rendben - szólt Eva, és ujjait végighúzta a férfi nyakán. - Itt artériák
vannak. Ha az ember megtalálja a megfelelő pontot, és finoman
megnyomja, azzal rövid időre eszméletlenné tehet valakit.
- Ezt a keleti tartózkodásod alatt tanultad?
Eva újra lassan, rejtélyesen mosolygott. Egyik ujjával a férfi ajkán
játszott.
- Feltételezem, mentegetőznöm kellene azért, amit azon az estén tettem
veled, de nem mertelek őrizetlenül hagyni ilyen közel a bájitalhoz.
- Én azt hiszem, nekem kell mentegetőzni azért, mert akkora zűrzavart
okoztam az életedben. Nem volt úriemberhez méltó tőlem, bár a végkifej-
letet egyáltalán nem sajnálom.
Eva ujja végigszaladt orra vonalán.
- Igen, a végeredmény. Nem hittem, hogy csaléteknek szánod a
gyarmatok emlegetését. Nem ismertem fel, hogy jóindulatúak az Amerika
iránti érzéseid, és beleéled magát hazám küzdelmeibe. Csak annyit
tudtam, hogy miattad kell elhagynom Párizst, befejeznem
tevékenységemet, mellyel véget akartam vetni az országaink közti
háborúnak. De a sors néha olyan lehetőséget ad nekünk, melyet jó
kihasználni. Örömmel veszem majd a közbenjárásod a parlamentben a
függetlenség és a béke érdekében, Lucien.
- És megígérem neked kedvesem, hogy legszorgalmasabban az
országaink közti békén fogok munkálkodni.
- Igen, igen, azt hiszem, hiszek neked.
- Fenntartás nélkül meg kell bíznod bennem.
- Nem vagyok túl jó ebben.
- Akkor gyakorolni kell ezt a képességet.
- De már dolgozom rajta, ugye? Úgy értem, nézz ránk, úgy
beszélgetünk itt és most, mintha kedvelnénk egymást, mintha nem
bizalmatlan ellenségek, hanem barátok lennénk.
Lucien mosolygott, miközben Eva az állán matatott az ujjaival.
- Drága Eva. Sohasem ellenségként gondoltam rád.
A nő is mosolygott, és félrenézett, de Lucien még észrevette a hirtelen
felbukkanó nyugtalan zavart a szemében.
- Mi a baj?
- Gondolod, hogy a testvéreid... különösen Charles, valaha is
megbocsátanak azért, amit a rablás éjszakáján tettem velük?

135
 - Biztos vagyok benne, hogy ha bocsánatot kérsz tőle, nem fogja
megtagadni - simította hátra Eva haját az arcából. - Ennyire fontos ez
neked?
- Igen, fontos - nézett a férfi szemébe. - Mert, tudod, Lucien, én
olyasmire vágyom, ami a sógornőidnek megadatott. Boldog házasságra.
Boldog, életvidám gyerekekre. Egy férjre, aki sze... - itt elpirult -, aki
becsül és tisztel engem.
Lucien tudta, mit akart mondani.
- Elképzelhető, hogy ha elég időt és esélyt adunk neki, szerelem
fejlődjön ki köztünk, Eva. De először a bizalomnak kell kialakulnia.
- Te megbízol bennem?
Lucien mosolygott, szeme nagyon sötét és mély volt.
- Az életem árán is.
Eva bűntudattól átjárva fordult félre. Milyen bátor Lucien, mindent
hajlandó kockáztatni: a szívét, a büszkeségét, a méltóságát. Hát ennyivel
erősebb, ennyivel bátrabb Évánál? Ő miért nem tudja ezt viszonozni?
De tudom viszonozni. Akár most is elkezdhetem.
- Lucien - szólt vontatottan. - Emlékszel, hogy egyszer az apámról
kérdeztél, és arról, hogy mit... tett?
- Emlékszem.
Eva nyelt egyet. Félelem öntötte el a szívét, és nedvessé vált a tenyere.
Nehéz dolog volt megbízni benne, megbízni bárkiben. Sokkal nehezebb,
mint beleegyezni a házasságba. Nem volt biztos abban, hogy meg tudja
tenni.
- El akarsz mondani valamit, Eva? - A nő mély, erősítő levegőt vett.
- Igen.
A férfi abbahagyta a mosolygást, és komoly arckifejezést öltött; nem
szólalt meg, csak várt, elegendő időt hagyva Évának. Végül az lehunyta a
szemét, és visszament gondolatban azokba az évekbe.
- Egy kereskedővé vált hajóskapitány egyetlen gyermeke voltam -
kezdett mesélni. - Salemben, Massachusettsben éltünk - nevetett
idegesen -, a boszorkányok városában.
Várta, hogy a férfi hozzáfűzzön valamit, de az nem így tett. Csak feküdt
mellette, figyelte az arcát, hagyta, hogy elmesélje a történetet, ami ilyen
nővé formálta őt.
- Anyám egy angol baronet legfiatalabb lánya volt, akinek Bristol
közelében volt kastélya, biztosan ismered a virágzó kikötőt. Ott
találkozott az apámmal. Magas volt, elbűvölő és kalandszerető és ezzel
együtt anyám nemes véréhez méltatlanul alacsony származású. A családja
megtiltotta neki, hogy találkozzon vele, de természetesen ő megtette és
hamarosan teherbe is esett. Velem. Apám feleségül vette, a családja
megszakított vele minden kapcsolatot, és apám elvitte magával Ameri-
kába, ahol az egyik leggazdagabb ember lett Salemben. Legkorábbi
emlékeim azok, hogy az anyám sír, amikor az apám újabb utazásra készül.
Mindig ugyanaz történt. A házra csend és mozdulatlanság borult, a levegő
szinte törékeny volt. Nem mertem megszólalni, de ott lábatlankodtam
előttük, csendben figyeltem, ahogy apám bepakol a bőröndjébe, ahogy
anyám hangosan sírva ül, egyik kezében zsebkendővel, másikban egy
üveg itallal. Figyelemre vágyott, de soha nem kapta meg. Nagyszerű
előadás volt, de az apám nem törődött vele. Sohasem. És amikor eljött az
indulás ideje, megcsókolta anyámat az arcán... mindig hivatalosan, nem

136
több érzéssel, mint amikor egy kutyától veszünk búcsút, beletúrt a
hajamba, szeretetet színlelve, és ennyi volt. Elment, keletre vagy az
Indiákra, hetekkel, hónapokkal később tért vissza hatalmas fűszer-,
porcelán- és egyéb egzotikus szállítmányokkal, és én mindig fájón
vágytam arra, hogy meglátogassam ezeket a helyeket.
Eva szomorúan mosolygott, és egy vastag, fénylő hajtincset húzott a
vállára, amit fonni kezdett, mert ellentmondó érzései közepette csinálnia
kellett valamit a kezével.
- Ó, mennyit könyörögtem neki, hogy anyámat és engem vigyen
magával az utazásaira! Persze, soha nem tette meg. A fejét rázta, és azt
mondta, a tenger nem nőknek való hely. így visszanézve, csak a többihez
hasonló kifogás volt ez is; anyám akkor sem ment volna vele, ha azt
akarta volna, hogy ott legyünk.
Eva a fonat végéhez ért, ujjaival kifésülte azt, majd újra fonni kezdte,
ezúttal sokkal szorosabbra, egyre idegesebb mozdulatokkal.
- Apám fiatalos külsővel, gazdagsággal, bájjal volt megáldva. Túl sok
bájjal. Olyan bájjal, aminek a nők aligha képesek ellenállni - borult el az
arca. - Sokszor ment ki a tengerre, de amikor visszajött az útjáról, széltől,
naptól és sótól illatozva, mindig hozott nekem valami csecsebecsét, egy
selyemsálat, egy csomag gyümölcsöt valamilyen távoli kikötőből.
Imádtam, amikor hazajött az apám.
Lucien gyengéden mosolygott; úgy érezte Eva fájdalmát, mintha a
sajátja lett volna.
- Szeretted vagy istenítetted az apádat?
- Egy kicsit mindkettő - nézett magasra emelt állal Lucienre, és hiába
próbálta meg fenntartani büszkeségét, a férfi látta a szenvedést a
szemében, amit nem tudott elrejteni. - Szerettem őt, de azt soha nem
sejtettem, addig a borzalmas napig, hogy ő nem szeret engem.
Odakint a szél az ablakoknak csapta a havas esőt, a huzat
megmozdította a súlyos függönyöket. Lucien feljebb húzta a takarót, és
felesége csupasz vállára borította.
- Nem értettem, anyám miért olyan keserű és boldogtalan, miért volt
tele méreggel a szeme, amikor az én drága papámról beszélt. Nem értet-
tem, miért lett olyan haragos, amikor én az erényeit magasztaltam, nem
értettem, miért mondja azokat a dolgokat a férfiakról, mindig epés han-
gon. A szavakat úgy erőszakolta ki összezárt fogai közt, gyűlölete néha
olyan heves volt, hogy inkább kimentem a szobából.
- Milyen dolgokat mondott?
- Ó, az igazat... olyan dolgokat, mint „Egy férfiban sem bízhatsz, egyik
átkozott férfiban sem”, és „Soha ne légy szerelmes, Eva, össze fogják
törni a szíved”, és egyéb ilyen tanácsokat, melyekkel nem törődtem
eléggé, csak akkor, amikor már túl késő volt. De ezt is elmesélem majd.
Hol tartottam? O, igen. Soha nem értettem, miért gyűlöli anyám ennyire a
férfiakat; miért nem volt soha kedves az apámmal. Miért gyűlölte a
gondolatát is annak, hogy hazajön, és annak a gondolatát is, hogy el-
utazik. Miért hívta meg a salemi asszonyokat teára, zárta be az ajtót,
hogy ne tudjak hallgatózni, bár tudtam, hogy a zárt ajtó mögött azok előtt
a hárpiák előtt befeketíti az apámat, a mártírt játssza olyan gonosz erővel,
amit én meg nem érdemeltnek tartottam. Tisztességtelennek - Eva
keserűen nevetett, és megdörzsölte a szemét. - Ó, ha tudtam volna. És a
kilencedik születésnapomon rájöttem.

137
 Forró könnyek törtek fel a szeméből, és folytak végig az arcán; Lucien
szótlanul érintette ujját a nedves ösvényhez, és letörölte azt.
- Nem kell elmondanod, kedvesem, ha túl fájdalmas.
Eva megrázta a fejét, szeme hirtelen vadul villant meg.
- Nem. Elkezdtem, és be is fogom fejezni. Lucien hátradőlt, és
tehetetlenül figyelte, amint felesége újra kibontja a fonatot, hogy megint
elkezdje befonni.
- Nem bírtam egyedül maradni a házban mamával, nem bírtam nézni,
ahogy iszik, őrjöng apám, a sorsa és általában a férfiak miatt. Nem volt
nehéz kisurranni a házból, és tettetve magam, mintha egy lennék közülük,
csatlakozni a fiúkhoz a hátsó kikötőkben, várni a megérkező hajókat,
felszippantani valamit a tenger izgalmából. Ugyanilyen könnyű volt
néhány évvel később férfinak öltözve, ajánlólevelet gyártva, bekerülni a
Harvardra. Bár a salemi fiúk tudták, hogy lány vagyok, elfogadtak így is, a
Harvardon pedig mindenkit bolonddá tettem. Magas voltam, atlétikus
külsejű, gyors, és mivel későn érő típus is voltam, fiúnak látszottam
nadrágban és kabátban. De a kikötőbeli fiúk megtanítottak piszkosan
harcolni. A harvardiak pedig - nevetett megvetően - megtanítottak
úriemberként küzdeni. Ostobák. A nagyra becsült intézmény eszei nem
jöttek rá, hogy nő vagyok.
A hajfonat végére ért, és elkezdte az ujja köré csavargatni.
- De elkalandoztam a tárgytól. Egy napon, amikor a barátaimmal a
kikötőben voltam, egy hajó kötött ki. Azonnal felismertem az apám
hajóját. Izgatott lettem, mint mindig, ha visszatért egy hosszú utazásról,
és rohantam, hogy üdvözöljem, miután lehorgonyoztak. Röviddel azelőtt
megálltam, hogy odaértem volna hozzá, hogy meglátott volna - Eva
nyugodt arccal szünetet tartott. - Egy nő volt ott.
Lucien teste megfeszült, amikor látta Eva sebzett arckifejezését, mely
valószínűleg a sok évvel ezelőtt elviselt dolgokat tükrözte.
- Soha nem hittem anyámnak, amikor dühöngött a férfiak miatt, mindig
megvédtem apát, mert azt hittem, ő más. De akkor előttem állt anyám ál-
lításainak bizonyítéka, drága selyembe és ékszerekbe öltözve, amit
kétségtelenül apám fizetett ki. A leggyönyörűbb nő volt, akit valaha
láttam, és lassú, csábító mosollyal nézte apámat, aki a part felé evezett.
Kiszállt a kis csónakból. Arca felélénkült és kedvessé vált, amilyen az
anyám iránt soha nem volt, felajánlotta a karját annak a nőnek, és
elmentek. A világ pedig összedőlt körülöttem.
Luciennek fájt a szíve a nőért. Elgondolkodott azon, hogy nem tud tenni
semmit, hogy enyhítse a nő szemében lévő gyötrelmet.
- Elárult téged - szólt halkan.
- Igen, elárult. És én ott álltam, megalázva, némán a felismerés
döbbenetétől, hogy apám hűtlen lett nemcsak anyámhoz, de a belé vetett
hitemhez is. Ez már túl sok volt. Sírni kezdtem. A fiúk, akiket a
barátaimnak tartottam, kinevettek, azt mondták, apám úgy cselekszik,
„ahogy egy férfinak kell”, és hogy itt volt az idő, hogy rájöjjek az
igazságra. Könnyezve rohantam haza. Berontottam a házba, az anyámat
ott találtam az üvege mellett, és mindent elmondtam, amit láttam. És ő
ekkor mondta el nekem az igazságot. Hogy amikor megszült engem,
majdnem belehalt, a doktor pedig azt tanácsolta neki, ne szüljön több
gyereket.

138
 - Atyaisten - szólt Lucien, és vágy fogta el, hogy a karjába vegye, és
vigasztalja ezt a szegény, fájó szívű gyermeket.
- Nem vagy ostoba, Blackheath. Biztos vagyok benne, hogy ki tudod
találni a folytatást. Miután megszülettem, az apám annyira bosszús volt,
amiért az anyám nem az annyira vágyott fiút szülte meg neki, nemcsak a
nevének, de a vagyonának is az örökösét, hogy meg akarta büntetni a
hibáiért. Egyik szeretőt a másik után tartotta, anyám szeme előtt
hivalkodott velük; velük elégítve ki étvágyát, amit anyám már nem tudott
megtenni. Én pedig így töltöttem gyerekkorom hátralévő részét: fi-
gyeltem, hogy az apám hazatér a tengerről, minden alkalommal másik
asszonyhoz, és hallgattam, ahogy gyenge, önmagát sajnáló anyám
végeérhetetlenül támadja a férfiak hitványságát és megbízhatatlanságát,
miközben egyre közelebb itta magát a sírhoz - Eva félrelökte a fonatot,
szeme barátságtalan és szomorú volt. - Végül oda is jutott, így vetett
véget saját gyötrelmének.
Lucien érezte, hogy összeszorul a szíve. Most vált világossá számára
minden. Feleségét gyermekkorától kezdve úgy formálták, hogy megvesse
a férfiakat, és apja árulása vetette el benne a bizalmatlanság magját.
Szerette volna megfojtani ezt az őst, aki így elárulta Évát; elszánt vágyat
érzett, hogy bebizonyítsa, ő más, hogy ő soha nem csalná meg egy másik
nővel, még az élete árán sem.
- És az apád? - mormolta. - Még mindig él?
- Nem. A tengeren halt meg, valahol Madagaszkár partjainál, hál'
istennek, hogy megszabadultam tőle.
- Eva.
A nő a kezébe temette az arcát, a fehér ujjak kivillantak a vastag,
hullámos, vibráló vörös haj mögül.
- Sajnálom, Blackheath. Sajnálom, hogy majdnem lehetetlen számomra,
hogy bízzak benned, hogy bárkiben bízzak, hogy így el vagyok rontva.
Ugyanarra a boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, mint az anyám; arra
vagyok ítélve, hogy megismételjem szörnyű és rosszindulatú fenyege-
téseit, hogy újra éljem saját szerencsétlen létét.
- Eva.
- Annyi éven át figyelmeztetett engem, de nem figyeltem rá. Arra
vágytam, amit sohasem kaphatok meg, gyűlöltem őt, mert összezúzta a
jóképű, szerető férjről szóló mesét, aki a halálomig szeret. Gyűlöltem,
mert igaza volt az apámmal kapcsolatban, mert megutáltatta velem a
férfiakat, és elérte, hogy ne bízzak meg bennük. Szövetségesek lettünk.
Ellenségek, mert ő mindig is irigyelte az erőmet. Aztán felnőttem.
Kialakult a mellem, a csípőm és a csípős nyelvem. És bárhová mentem,
mindenhol férfiak vettek körül. Beképzelt lettem. Élveztem a figyelmet,
azt, hogy hatalmam volt az érzelmes szívek és a féktelen vágyak felett, a
hatalmat, hogy összetörhetem a szívüket, ahogy apám összetörte az
enyémet évekkel azelőtt.
- A hízelgés lett a vesztem. Gyengévé váltam. Lággyá. Ostobává. Azt
kezdtem hinni, hogy apám talán csak egy volt a millióból. Hogy ami az
anyámmal történt, velem soha nem történhet meg, mert én - nevetett
keserűen - én erős vagyok. És így, amikor Jacques-kal találkoztam, aki
csatlakozott csodálóim köréhez, elfogadtam az ajánlatát, és feleségül
mentem hozzá. Ragyogó volt, mint az apám. Arisztokratikus, amilyen az
anyám lehetett valaha. És eleinte figyelmes is. De nemsokára elhidegült.

139
Távolságtartó lett. Egyik napon, Blackheath, az ágyban találtam a
szobalányommal. Többé nem engedtem közel magamhoz. És azon a napon
megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy még egyszer egy férfi irányítsa á
sorsom. Hogy soha többé nem láncolom magam egy férfihoz, nem teszem
ki magam annak, hogy összetörjék a szívem. Lucien megrázta a fejét.
- És mégis hozzám jöttél feleségül - szólt lágyan, s eszébe jutott, mit
áldozott fel... vagy miről hitte azt, hogy feláldozta... a nő a születendő
gyermekért.
- Te szabadságot ígértél nekem. És ha másért nem, azért bízom meg
benned, mert megtartod a szavad.
- Azt akarom, hogy boldog légy, Eva. Nem csak a saját érdekedben, de a
gyermek érdekében is.
- Amíg megtartod, amit a szabadságomról ígértél, Blackheath, boldog
leszek.
- Es ha a sors elválaszt minket egymástól?
- A rémálmaidra utalsz?
- Igen.
- Akkor elviszem a gyermeket Amerikába. Akkor már semmi nem tart itt
Angliában.
Lucien érezte, hogy a vér kifut az arcából. Fagyosság járta át a
gerincét, s megmerevítette minden végtagját. Ó, ne. Istenem, ne!
A végrendelet.
Eva aggódva pillantott fel.
- Mi a baj, Lucien?
A férfi felállt, kezével végigsimított a haján, mielőtt lehajolt, hogy
felhúzza a nadrágját.
- Attól tartok, ez lehetetlen. - Eva nevetett.
- Miért lenne lehetetlen? Fogom a gyereket, felszállok egy hajóra, és
elindulunk.
- Nem - szólt Lucien a fejét rázva, miközben begombolta a nadrágját. -
Nem teheted meg.
Eva megmerevedett. Játékosan próbálta meg az általa oly jól előadott
hanyag nevetést hallatni, mely a szívében lakozó állandó fájdalmat volt hi-
vatott leplezni.
- Ugyan már, Blackheath. Mit akarsz ezzel mondani?
A férfi felegyenesedett, szembe fordult Évával, s már megbánta, hogy
elment az ügyvédhez, már félt attól, milyen hatást gyakorol Evára, amit
mondani készül. Ó, a pokolba! Az átkozott, mennydörgős pokolba! Mély,
erősítő lélegzetet vett, és így szólt:
- Azt próbálom elmondani, hogy kiegészítettem a végrendeletemet.
Nem hagyhatod el Angliát a gyermekkel, Eva, akár élek, akár nem.
Eva mozdulatlanul meredt a férjére.
- A gyermek, ha fiú lesz, a Blackheath hercegi cím örököse -
magyarázta a férfi. - És ha lány lesz, akkor is az én húsom és vérem. Az én
felelősségem. Nem engedhetem, hogy kivigyék Angliából, míg el nem éri
a nagykorúságot, és nem tud önálló döntést hozni - Eva arca elsápadt,
majdnem áttetsző lett. - Kérlek, Eva, érts meg engem; nem azért tettem,
hogy megfosszalak a szabadságodtól. A fiam vagy a lányom védelmében
tettem.
Eva remegő orrcimpával, hideg tekintettel mászott le az ágyról.

140
 - Azért tetted, mert teljes uralmat akarsz felettem és a gyerek felett is,
még a síron túlról is!
- Nem. Ez nem igaz. Csak azért cselekedtem így, mert aggódom a
gyermek jólétéért és a születéssel járó előjogaiért.
- Becsaptál engem! - kiáltotta Eva tagadóan rázva a fejét, mintha
képtelen lenne felfogni, mit tett a férfi. - Megbíztam benned, Blackheath!
- Eva!
- Becsaptál, azt a látszatot keltetted, hogy van szabadságom, de közben
mindent előre kiterveltél, ugye? Azt akartad, hogy elhiggyem, független
vagyok, de ennek már semmi értelme az átkozott végrendeleted
függeléke miatt!
Lucien összeszorította az állkapcsát.
- Eva, hallgass rám, próbálj megérteni...
- Ó, nem, Blackheath, itt nincs mit megérteni. Most látom, mi vagy
valójában: egy ördögi szörnyeteg, aminek a testvéreid tartanak, egy arro-
gáns, mesterkedő vadember, aki addig nem elégedett, amíg nem irányít
maga körül mindenkit! - felkapta a ruháit, otthagyva a fűzőt és a krinolint,
idegesen rángatva a szalagokat és a csomókat, szeme tűzben égett a
haragos szemöldökök alatt. - Ezúttal túl messzire mentél, Blackheath.
Tiéd lehet a drága kőrakás, a drága címed, születési előjogod, de azt
közlöm veled, hogy elvesztetted a drága feleséged!
A férfi indulatosan vágott a falra az öklével.
- A pokolba is, Eva, figyelj rám!
- Nem, Blackheath, te figyelj énrám - húzta magára ingjét, karját
átdugva a nyílásokon, és lehúzta csípőjén a ruhadarabot. - Te figyelj
énrám, mert elmegyek.
Ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

141
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Lucien, ahogy erre Eva számított is, utánaeredt, parancsoló, zsarnoki
és követelőző volt.
- Eva!
A nő tovább ment magasra emelt fejjel, összeszorított ököllel, dühe
izzott szorosan lehunyt szeme mögött. O, hát ezt érdemelte, amiért
megbízott egy férfiban; ezt, amire mindig is számított, nemde? Milyen
átkozottul ostoba is volt!
- Eva!
A férfi rövid utasítása visszhangzott mögötte a terem falán. Csak annyi
időre állt meg, míg megragadta ruháját, és szűkülő szemmel a férfi
szemébe nézett.
- Tűnjön el a szemem elől, Blackheath! - mordult a férfira, hangja
reszketett a haragtól, az önutálattól és az árulás miatti fájdalomtól. Ujjai
remegtek, míg a gombokkal matatott, és csuklyáját a fejére húzta. - Időre
van szükségem, hogy gondolkodhassak. A legkevesebb, amit biztosíthat
nekem, néhány perc, hogy ezt megtehessem, hacsak nem akarja
megtiltani, hogy gondolkozzak és azt is, hogy elmenjek.
A férfi úgy állt meg, hogy eltorlaszolta testével az ajtót, melyen át Eva
kimenni készült, keresztbe tett karral, a Hadésznál sötétebb szemmel, a
szilárd férfitest áthatolhatatlan falaként magasodott Eva előtt.
- Addig nem megy sehová, asszonyom, amíg nem beszéltük meg azt a
dolgot.
Eva felrántotta a kesztyűjét, felháborodott a fensőbbséges hangon, az
ellentmondást nem tűrő modoron.
- Nem, Blackheath, neked van szükséged a beszélgetésre, s leginkább
saját magaddal. Meg kell fontolnod, milyen következményekkel jár, ha be-
leavatkozol mások életébe, választasz helyettük, a szabad akaratukra
telepszel. Talán sikerrel irányítottad a testvéreid életét, de esküszöm, az
enyémet nem fogod irányítani, sem ma, sem holnap, és még a sírból sem -
Eva a szoknyáját megfogva sétált a férfi elé, miközben úgy érezte, mintha
kristályból lenne, és a legkisebb csapásra is darabokra törhetne; csak
akaratereje segítette abban, hogy megőrizze önuralmát. - Most pedig
megkérlek, Blackheath, állj félre, és hagyd, hogy néhány percig egyedül
legyek.
- Őrömmel megengedném, hogy pár percig egyedül légy, akár néhány
óráig is - mondta mozdulatlan arccal, fagyos tekintettel és kemény aj-
kakkal a másik -, de csak akkor, ha nem kint akarod tölteni ezt az időt.
- Á, szóval már a foglyod vagyok?
- A férjed vagyok.
- Te pedig életem keresztje vagy, és kérem, hogy állj félre.
- Nem - Lucien a helyén maradt, keresztbe font karokkal torlaszolva el
a kijáratot. - Ebben az időben nem mehetsz ki.
- A pokolba veled, Blackheath, nem vagyok gyerek, és ha egy kicsit is
tiszteled az érzéseimet, kiengedsz.
- Ebben a pillanatban jobban tisztelem az egészséged és a jóléted, mint
az érzéseidet. Megfordulsz, és keresel magadnak egy hálószobát, egy
szalont, egy nappalit, ahol ápolgathatod megsértett hangulatodat, aztán
ha megnyugodtál, tovább tárgyalhatunk a dologról.

142
 Egymásra meredtek, egyikük sem engedett egy centit sem, egyikük
sem hátrált. Eva arca fehér lett a haragtól, ökölbe szorult kezét köpenye
hajlatába rejtette. Lucien nem mozdult.
- Ez hát a döntésed? - kérdezte Eva maró hangon.
- Igen.
A nő hátat fordított Luciennek, mintha nem bírná elviselni, hogy látnia
kell. A férfi összeszorította az állkapcsát, alig tudott uralkodni magán.
Hogy fajulhattak eddig a dolgok? Csak a gyermekét akarta megvédeni
azzal, hogy itt tartja Angliában, ahol biztonságban lehetne. Nem azt
akarta elérni, hogy Eva fogolynak érezze magát a saját házasságában,
nem akarta, hogy boldogtalan legyen, és tényleg vele akarta leélni az
életét, bizonyítva azt, hogy ő különbözik a többi, Eva által ismert férfitól.
És most éppen az ellenkezőjét tette.
Természetesen nem szándékosan, de az ellenkezőjét tette.
A pokolba!
Bűntudat és önutálat öntötte el. Tudhatta volna, hogy egy olyan
egyszerű dolog, mint a gyermeke megóvása a síron túlról is, ilyen
reménytelen helyzethez vezet majd. Miért nem látta előre az általa
teljesen természetesnek és helyénvalónak tartott tett következményeit?
Ó, hát persze! Eva amerikai. Egy lázadó. A szabadság elkötelezettje, egy
asszony, aki - minden dolog ellenére - nem érti meg a nemesi vérvonal, a
hatalommal rendelkező család védelmének fontosságát. Lucien rosszul
ítélte meg őt; azt gondolta, megértő lesz, és majd támogatja is
törekvéseit. Azt gondolta, boldog lesz, hogy Angliában maradhat, ahol
gazdag, hatalmas lehet, ahol elkényeztetik az ő halála után... de tévedett.
Tévedett.
Szándékosan lágyított a hangján, amikor újra megszólította Évát,
megpróbálva módot keresni a kompromisszumra, érvelni a nővel.
- Ennyire fontos neked, hogy elutazz, Eva?
- Fontos? Ah! Sürgős! Tudod, Blackheath, egy perccel tovább sem
bírom ki a jelenléted. Rosszul leszek tőled. Undort keltesz bennem.
Biztosíthatlak, ha be akarsz zárni, megtalálom a módját, hogy elhagyjalak
téged és ezt a szerencsétlen házasságot, amibe ostoba módon
beleegyeztem.
Eva szavai csontig hatoltak, és Lucien szívén lyukat ütöttek. Szótlanul,
a haragtól összeszorított ajkakkal, az elfojtott fájdalom éles vonalával, állt
félre. Ez egyszer fogalma sem volt arról, mit csináljon.
Becsapta az ajtót Eva után.
Aztán egyedül állt a szobában, lüktető halántékkal, ökölbe szorított
kézzel, odakint pedig a szél fütyült a ház körül, és havaseső verte az
ablakokat.
Belsejében forrt a düh. Érezte, hogy minden pórusán ez szűrődik ki,
minden erében ez ég, szíve dobog és lüktet tőle annyira, hogy úgy érezte,
egész mellkasa lángba borul. Attól félt, ha nem megy ki, hamarosan
elveszti az önuralmát, valami teljesen durvát és állatiasat tesz, például...
összetör valamit. Megüt valakit. Az önuralom elvesztése olyan ötlet volt,
amin el sem mert gondolkodni.
Eva elhagyott engem.
Lucien teste reszketni, remegni kezdett.
Elhagyott engem.

143
 Átkozódva ment vissza a dolgozószobába, és egy székbe vetette magát,
meg akarván nyugtatni elméjét és testét - de nem sikerült neki. Kétségbe-
esve kereste az önuralmat. Egy pohár és egy üveg brandy után nyúlt,
keze annyira reszketett, hogy alig tudta ajkához emelni az italt.
Lehajtotta, s érezte, hogy az égő ösvényt hagy a nyelőcsövén. Felállt és
járkálni kezdett. Fel-alá rótta a lépéseket. Egy pillantást vetett az arcára,
amikor elhaladt a falon lévő tükör mellett; a harag felhői árnyékolták be.
Eva már az istállóknál lehet. Talán most választja ki a leggyorsabb
lovat, amin elmenekülhet. Soha többé nem fogom látni.
Kezével végigsöpört az arcán, majd újra megtöltötte a poharát.
Soha többé nem fogom látni.
Ő pedig itt ül, mint egy ostoba bolond, és engedi, hogy elmenjen, egy
lépést sem tesz azért, hogy visszatartsa. Milyen mélyre süllyedt! Mi az
ördögöt tett ez a nő az elméjével, az önuralmával, mindennel, amivel
büszkélkedhetett? Hogy sikerülhetett neki, hogy ilyen tehetetlen dühöt
tudjon csak érezni, ezt az őrjöngő kétséget, ami belülről emészti?
Az asztalra csapta a poharat, mely összetört. A pokolba Évával. Nem
megy sehová, sem ma éjjel, sem holnap, sem máskor. Meg fogják oldani
ezt a problémát, akár akarja Eva, akár nem. Kőkemény állal kiviharzott a
folyosóra, átrohant a csarnokon, és anélkül, hogy megállt volna felvenni a
kabátját, kirohant az éjszakába.
Havas eső szúrta, szél csapkodta az arcát, és a hideg ezernyi tűként
hatolt át vékony ingén, ahogy átment az udvaron, és az istálló felé tartott.
Látta, hogy lámpa ég az ablakokban, és mögötte alakok mozognak. Vad
elégedettség töltötte el. Tehát még mindig itt van. Most elkapja őt. Nem
fogja engedni, hogy elutazzon.
Lucien éppen elérte a bejáratot, amikor Eva kilépett lovaglóostorral a
kezében, mögötte egy izgatottan lépdelő lovásszal, aki egy felnyergelt
kancát vezetett, és tiltakozott, hogy ez az éjszaka nem arra való, hogy a
hercegné elutazzon.
- A hercegné nem utazik el - szűrte át összeszorított fogai közt Lucien.
Eva felkapta a fejét, és látta, hogy a férfi ott áll vele szemben a havas
esőben. Valami átsuhant a nő arcán, valami megvillant a csodálatosan
ívelt szemekben - és Lucien ebben a pillanatban tudta, hogy óriási hibát
követett el. Eva szája kegyetlen kis mosolyra görbült.
- Tudhattam volna, hogy közbelépsz - mormolta, hidegebb hangon, mint
a havas eső, mely az arcukat verte. A nőből már nem a düh sugárzott, ha-
nem puszta megvetés. Gyűlölet. - Még most is irányítani akarod a sorsom.
A végzetem. Te aljas gazember!- Nem mehetsz el egy ilyen éjszakán.
- Á, hallgassak rád, Blackheath... a zsarnokra, ugye? - rázta meg a fejét
Eva. - Nem hagyhatod, hogy valaki a saját sorsát irányítsa, nem adhatod
meg neki az istenadta akarat szabadságát. Hogy gondolhatod azt, hogy
egyenrangú vagy a Teremtővel? - vette át a lovásztól a kanca kötőfékét. -
Te soha nem tanulsz. És azt hiszem, nem is fogsz - kivezette a kancát,
összefogta a kötőféket, ügyesen felugrott a ló hátára, ahonnét
megvetéssel nézett Lucienre, miközben a havas eső csapkodta az arcát.
- Elegem van belőled, Blackheath. Emlékezz rá, hogy másként is
történhettek volna a dolgok, ha képes lettél volna engedni a nagy becsben
tartott uralkodási vágyadból.
Sarkát a ló horpaszához tette; a kanca mozgolódni kezdett. Lucien az
állat elé lépett.

144
 - Eva, könyörgöm, ne menj el.
- Te könyörögsz nekem? Te, a hatalmas Blackheath, odáig süllyedsz,
hogy könyörögsz nekem? - sóhajtott gúnyosan nevetve Eva, bár a férfi
látta a szemében a fájdalmat, és a sebeket a lelkén. - Ó, könyöröghetsz,
amennyit csak akarsz, de ezzel csak megalázod magad. Azt hiszem,
szeretnélek megalázva látni. Ennyit igazán megérdemelsz. És most menj
az utamból. Végeztem veled.
Lucien elkapta a kanca kantárját, amikor Eva elhaladt mellette. Az eső
már verdeste az arcát, a fejbőréig hatolt, végigfolyt a tarkóján, és a szél
késként vágott át a vékony ingen, ami védte az időjárás ellen.
- Az isten szerelmére, asszony, ha ragaszkodsz hozzá, hogy ilyen időben
elindulj, legalább Rothwell hadd menjen veled a faluig. Nem akarom
vagyis, nem lovagolhatsz ilyen viharban. Hadd vigyen el Rothwell a
hintóban, ha nem a te kedvedért, akkor a gyermek érdekében.
Eva lenézett a férfira, mérlegelte szavait saját vad büszkesége
ellenében. Aztán felkapta a pillantását, és a néma sötétségbe meredt.
Körülöttük sziszegett a havas eső, jéggel vonta be a ló nyakát, sötét
patakokban folyt végig téli szőrzetén, és szorosan a fejéhez szorította a
füleit. A kövek, amiken ácsorogtak, csúszóssá váltak. A szél erősödött.
Nem messze tőlük az aggódó Rothwell szobrozott reszketve.
- Eva, kérlek.
A nő visszafordult felé, szeme a gyűlölettől lángolt, amikor tekintetük
találkozott. Szótlanul nézte a férfit a szúrós esőn át; aztán kihúzta lábát a
kengyelből, leugrott a nyeregből, mielőtt Lucien segíthetett volna neki, és
visszament az istállóba.
Rothwell Lucienre nézett további utasítást várva. De a férfi még mindig
azt a sötét négyzetet nézte, ahol Eva eltűnt.
- Állíts össze egy fogatot, és kísérd biztonságosan a faluba - bökte ki
végül. - Van a Fő utcán egy fogadó. Vidd el biztonságban a bejáratig, és
addig ne hagyd ott, míg a fogadós nem gondoskodik szobáról és minden
kényelemről az éjszakára.
Azzal Lucien sarkon fordult, és elindult a ház felé az egyre romló
időben. Utolsó szavai még mindig marták a nyelvét, szívét ólomsúlyúnak
érezte mellkasában.
A legkeményebb szavak voltak, amit életében ki kellett ejtenie a száján.

145
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Lucien bevágtatott a házba, a jég leolvadt a hajáéról és végigfolyt a
tarkóján, miközben a dolgozószobája felé lépkedett.
Olyan dühös volt, hogy alig tudott gondolkodni. Soha - azóta, hogy apját
kitört nyakkal holtan találta azokon a hideg kőlépcsőkön - nem érezte,
hogy így elvesztette volna az irányítást, ilyen közel állt volna a
könnyekhez. Megragadta a brandys üveget, felvett egy másik poharat, és
azonnal felhajtotta, nem törődve azzal, hogy bőrig ázott és remeg a
hidegtől. Túl zavarodott volt ahhoz, hogy a kandalló melegét keresse.
Pillantása helyett saját magától az ablakra tévedt, amit lángoló szeme elől
a vastag, elhúzott függönyök rejtettek el.
Csak hatalmas akaraterő tartotta vissza attól, hogy felálljon, széthúzza
a függönyöket, és egy utolsó pillantást vessen az istállóból kilépő és a
hintóba beszálló Evára. Tulajdonképpen maga előtt látta az egészet: Eva,
a felesége, a hercegné, fel-alá járkál, míg arra vár, hogy elkészüljön a hin-
tó, szeme két smaragd, a lovaglópálca még mindig a kezében,
kétségtelenül türelmetlenül csapkodja a combját vele. Lucien csak
ennyire volt képes. Nem akart odamenni, és tovább bosszantani őt
ügyetlen próbálkozásaival, hogy megakadályozza ezt a képtelenséget,
hogy megpróbálja elérni a nő megértését és megnyugvását. Egyszer
megkísérelte, és nem sikerült neki; annyit ért csak el, hogy Eva még
jobban meggyűlölte.
A pokolba vele! Majdnem harminc évig tudott nélküle élni, most is
sikerülni fog neki. Sikerülni fog. A fenébe is, ő Blackheath hercege, és
nincs szüksége rá, hogy egy nőt hajkurásszon, hogy bolondot csináljon
magából és önbecsülését is elveszítse közben! Atyaisten, ha most látnák a
barátai, hogy nevetnének rajta!
Lehajtotta a brandyt, hátat fordított az ablaknak, hogy ne is essen
kísértésbe. De a brandy nem tompította a kínzó gyötrelmet, amitől
képtelen volt nyugodtan ülni, gondolatait a rendezettség látszatába
rendezni, bármit is tenni azonkívül, hogy fel-alá sétált, és átkozta Évát
makacsságáért és belátása hiányáért.
Újra a palackért nyúlt, amikor patadobogást és lószerszámok csengését
hallotta az ablak alatt. Teste megfeszült; megdermedve, összeszorított
állal, bezárt szemmel állt - mert félt attól, hogy az érzelmei felemésztik -,
míg a kocsi el nem haladt az ablak alatt. A zaj erősödött, majd halkult, s
végül elveszett a szél üvöltésében. Lucien kiitta a brandyt, majd nyugodt
és hideg arccal az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
Odalent friss keréknyomok törték fel a jeget a földön, és az út felé
vezettek. Lucien lenyelte a torkában keletkezett gombócot. Hallotta, hogy
szíve a fülében visszhangzik.
Semmi nem volt odakint, csak zuhogó havas eső és végtelen, üres
sötétség.
Eva elment.

Jéghideg volt a hintóban.

Eva olyan mereven ült benne, mint egy holttest, szerette volna, ha nem
reszket, előremeredt, és megpróbálta elfelejteni az utolsó képet
Lucienról: dühös, mogorva farkasként megy vissza a házba.

146
 Sírni szeretett volna. Kiengedni a könnyeket, melyek szúrták a
szemhéját, fel akartak törni torkában, és azzal fenyegettek, hogy
megvetendő, érzelgős gyengeségre kárhoztatják őt. A saját hibája volt,
természetesen: megbízott egy férfiban. Amint elkezdett bízni benne,
elárulta őt. Úgy látszik, ő sem tanul.
Ő sem jobb Luciennél.
Hátradőlt az ülésben, kezét súlyos köpenyébe rejtette, és a sötét
ablakot csapkodó esőt nézte. Hallotta, hogy a kerekek nyikorognak a
recsegő jégen, ami a talajt borítja. Már elhagyták a bekötő utat, és a falu
felé vezető úton voltak. Vajon Blackheath üldözi őket? Ellenállt vágyának,
hogy kinézzen az ablakon. Remélte, hogy üldözi őket... szüksége volt rá,
mint haragja célpontjára. Szüksége volt a dühére, hogy elűzze a
gondolatot, hogy talán, de csak talán, azért jön utánuk, hogy valóban a
biztonságáról gondoskodjon, és ne irányítani akarja őt.
Hogy a házasságukról gondoskodjon.
Hogy róla gondoskodjon.
Ugyan már! Egy percig sem aggódik miatta; egyedül az értékes
hercegségéért aggódik, és a hatalomért, amit úgy visel, mint egy
ruhadarabot; a hatalomért, melyet arisztokratikus arroganciájában
mindenkire ki akar terjeszteni, akinek az élete érinti az övét. Irányítás.
Minden erről szól, nem?
Az átkozott! Elege van belőle!
Hallotta, hogy Rothwell utasításokat kiált a lovaknak, a hintó balra
fordul, a kerekek egy ijesztő pillanatra megcsúsznak, miközben
áthaladnak a fagyott öblöt átszelő hídon. Egy perccel később délnek
fordultak, a parti utat követték. A szél erősödött, ahogy közeledtek a
tengerhez. Eva érezte, hogy mozgatja a hintót, érezte, hogy a lovak egyre
nehezebben tudják megtartani egyensúlyukat az eső borította jégen.
Nyugtalanság kúszott fel a gerincén, de sietve űzte el magától.
Biztonságban és szárazon van a hintóban; legalább azt megköszönheti
Blackheathnek, hogy ragaszkodott ehhez.
Nekidőlt az ülésnek és kibámult a sötétségbe.
Menj vissza.
Becsukta a szemét, hozzászorította az ujjhegyét, és megpróbált nem
figyelni a kitartó kis hangra.
Menj vissza, beszélj vele, próbáld meg az ő szemszögéből nézni a
dolgokat...
Nem! Nem fog így megalázkodni előtte, nem adja meg a lehetőséget,
hogy lekezelje őt, a gúnyos diadalt, hogy visszasomfordál hozzá behúzott
farokkal. A fogadóba megy, alszik egyet a gondjaira, és talán reggel,
hűvösebb fejjel, amikor már gondolkodni is tud, nem csak érezni, megfon-
tolja, mit is tegyen. Most csak menekülni akart.
A kerekek újra megcsúsztak a jégen, Eva kinyújtotta a kezét, s dobogó
szívvel támasztotta meg magát az ajtó kilincsében. Kinézett az ablakon.
Nagyon közel voltak a tengerhez; látta annak sötét, ijesztő kiterjedését a
földcsík széle alatt, érezte a szelet, ami könyörtelenül söpörte a part felé
a végtelen hullámokat, melyek már a kocsi tengelyét csapkodták. Eva
nyugtalansága egyre nőtt. Tenyere már nedves volt a hintó belsejében
uralkodó hideg ellenére. Talán szólnia kellene Rothwell-nek, hogy
forduljanak meg, és a hosszabbik úton menjenek a faluba.

147
 Talán meg kellene fontolnia, hogy visszamenjen Blackheath-hez.
Talán...
Sikított, amikor a hintó először a bal, majd a jobb oldalra csúszott.
Hallotta Rothwell kétségbeesett kiáltásait, az egyik ló ijedt nyerítését,
aztán lassú, émelyítő mozgással a feje tetejére állt minden, amikor a
továbbra is mozgó hintó az oldalára dőlt. Eva nekiesett a kocsi oldalának.
Összetört körülötte az üveg, és iszonyú fémcsikorgást hallott. Térde
remegett, amikor felállt, és kezét kinyújtva megtalálta az ajtót ott, ahol
előbb a plafon volt.
A hintó az oldalán feküdt.
Reszkető lábakkal nyitotta ki az ajtót. A szél azonnal elkapta,
kifordította, s majdnem összezúzta a kezét, közben pedig havas esőt fújt
az arcába. Rothwell, aki bizonyára leesett az ülésből, próbálta
megnyugtatni a lovakat, melyek közül az egyik a földön feküdt, a másik
vadul forgó szemekkel közel állt ahhoz, hogy megbokrosodjon. Eva meg-
könnyebbülése mérges csalódottságba váltott. Erre számíthatott volna.
Ezt előre megjósolhatta volna, azok után, hogy megfogadta Blackheath
tanácsát, és hagyta, hogy Rothwell hajtson, amikor ő sokkal jobban
boldogult volna lóháton. Férfiak. Ostoba, lehetetlen férfiak!
A pokolba ezzel! Gyalog megy a faluba, mielőtt még egy percet
szenvednie kellene egy férfi társaságában. Kezét az ablakpárkányba
akasztva áthúzta magát az ajtó résén. A szél abban a pillanatban
hátrafújta a csuklyáját, esőt és sós permetet fröcskölt az arcába, és
átvágott a kabátján. Kiegyensúlyozta magát a peremen, lába a hintóban
kalimpált - és amit látott, rémülettel töltötte el. Alig pár méterre a lábától
a szikla szélét vette észre, alatta többmérföldnyi óceánt. És ott volt
Rothwell, aki éppen most szabadította ki az álló lovat, és éppen készült
megnyugtatni a fekvőt, ami még mindig be volt gabalyodva a
szerszámába, és vadul vergődött, hogy fel tudjon állni.
A férfi felnézett, és látta, hogy Eva a hintó tetején egyensúlyoz, arra
készülve, hogy leugorjon. Ekkor kinyújtotta a tenyerét, és nyugalomra
intette Évát.
- Kegyelmes asszonyom, kérem, ne mozogjon! Segítek lemászni, amint
kiszabadítottam ezt a lovat!
De Évának elege volt. Több mint elege. Felhúzta a lábát, és felkészült,
hogy leugorjon - éppen akkor, amikor a lónak sikerült, még mindig a
jégen vergődve, lábra kapni, és elrohanni. A felfordult hintó előre lendült.
Eva alól kicsúszott a lába, és elesett.
Egyenesen a szikla felé.
Az oldalára dőlt, csonttörő recsegéssel ért földet, lába támasz után
kutatott, kezét a levegőben lóbálta, ahogy megpróbálta lassítani a
zuhanást. De hiába. Zuhanása egyre gyorsult. És a szikla széle felé
sodródott.
Eva sikoltott. Körmei meghasadtak, amikor hasán csúszva, a jeges
kiszögelléseket akarta megmarkolni. A sziklák lazán letörtek,
végigcsúsztak mellette lefelé pattogva, a tenger felé zuhanva, mely oly
mélyen forrongott alatta. Őrjöngve próbált meg fogódzót keresni a keze
számára; rugdosott a lábával, barázdákat karmolt a jégbe megmaradt
körmével. A kőtörmelék felhasította a lábát, lehorzsolta a térdét,
szoknyáját felgyűrte a dereka köré, miközben a laza kő és jég tömegén
lefelé szánkázott a meredeken, egyre gyorsabban zuhanva...

148
 Bumm.
Egy sziklás kiszögellésre esett fájdalmas csattanással. A fájdalom a
medencéjéből, a rekeszizmából és hasa alsó részéből tört fel, belehasított
a tudatába, nehezére esett lélegezni is. Messze alatta az óceán
forrongott. Néhány utolsó kavics potyogott le mellette. Ott feküdt, az eső
csupasz lába hátsó részét szúrta, és úgy érezte, száz apró sebből vérzik...
Köztük egy ijesztően valóságos helyen.
- Segítség... - emelte fel fejét a széllel szemben, miközben az eső
szitáló, kavargó hóvá változott. -Ó, istenem... segítség...
De tudta, hiába kapaszkodik a szikla párkányába, hiába járja át hasát
ezernyi késként a fájdalom, már túl késő.
Túl késő számára.
A gyermek számára.
És túl késő volt visszafordulni.
A jeges kőnek támasztotta a fejét, és amikor a könnyek feltörtek,
sötétség vette körül.

149
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Mire Lucien végzett az üveg brandyvel, a havas eső elállt. Már csupán
hó suttogott az ablakok mögött.
Elterpeszkedve ült az egyik székben, nedves inge a hátához ragadt,
szemhéja elnehezült, elméje annak ellenére sem akart elcsendesedni,
hogy erősen próbálta elérni. Akkor még egy üveget. Igen, erre volt
szüksége. Poharát félretéve állt lábra. Lábai azonnal összecsúsztak alatta,
és alig tudta elkapni állát az asztal széle elől, amikor összeesett. Egy
pillanatig a szőnyegen feküdt, harcolt a szédülés ellen, és észrevette,
ostoba csodálkozással, hogy részeg.
Részeg. Még soha életében nem rúgott be. Soha nem volt hajlandó
átadni elméje, teste irányítását valami akaratán kívüli dolognak, és az
érzés, hogy végül mégis megtette, rémült csodálkozással és kíváncsi
önutálattal töltötte el. Részeg. És miért? Egy nő miatt.
Egy nő miatt, aki elvette az önuralmát, önérzetét, egyéniségét és
hagyja, hogy itt feküdjön a padlón, tehetetlenül hánykolódva a brandy
tengerén.
Legalább meleg helyen van. Kényelemben. Átjárta a fáradtság érzése,
aminek sikerült elnyomnia az érzelmeket, amik szívét felkavarták.
Felhúzta magát, és egy asztalt feldöntve, sikerült egy újabb üveget
elővennie a szekrényből. Furcsán reszkető kézzel loccsantott egy kis italt
a poharába, visszasüllyedt a székébe, majd kifejezéstelen, semmitmondó
szemmel nézegette az ital színét, tisztáságát.
Igen, meleg helyen van és kényelemben. Ivott egy kortyot. De mi van
Evával? Ő is meleg helyen van, és kényelemben érzi magát a téli
sötétségben? Mi lehet vele?
Ő - odakint a téli sötétségben.
Lucien összehúzta a szemöldökét. Valami nincs itt rendben. Eva a
felesége. A hercegné. Nem kellene odakint lennie az esőben és a hóban,
míg ő idebent ül álmos és bódult ködben.
Nézd, mivé tett téged.
Tényleg.
Nézz magadra, ahogy itt fekszel szánalmasan. Miért nem mész utána?
Miért nem hozod ide őt, ahová tartozik? Ez a kötelességed.
Kötelesség, kötelesség, kötelesség. Mindig a kötelesség. De az ördögbe
is, ez áll az első helyen. A kötelesség. És a felesége.
Felállt, úgy érezte, mintha úszna a brandy ködén át. A ház csendes volt.
Egy szolgát sem látott. Hála isten, a bútorok segítették bizonytalan moz-
gásában. Hála istennek a brandyért. Kitámolygott a terembe, emlékezve
arra, hogyan állt szemben vele Eva egy órával... két?... vagy három órá-
val?... ezelőtt. Fájdalom hasított belé. Még mindig utolérheti. Most lehet a
fogadóban. Utánamegy, és hazahozza.
Kinyitotta az ajtót, megtámaszkodott benne, és a lépcsőkön lebotorkált
az éjszakába. Csak akkor vette észre, hogy elfelejtette felvenni a
nagykabátját, amikor odakint megcsúszott, elesett, és jég vágott a
kezébe. Az ördögbe, havazik. Havazik. Visszanézett a lépcsőkre,
melyekről leesett, és úgy döntött, inkább nem száll vitába velük. Aztán
újra talpra állt, és elindult lefelé az úton, egész végig csúszkálva és
botorkálva, magányos alak a havas sötétségben.

150
 Énje távoli részével érzékelte a hideget a bőrén, amit alig-alig védett a
vékony és nedves ing. A nedvesség beszivárgott cipője talpán. A hó elol-
vadt az arcán. De a brandy kordában tartotta érzékelését. Lehajtotta a
fejét, és minden figyelmét megfeszítve arra összpontosított, hogy egyik
lábát a másik elé helyezze: egy lépés, még egy lépés. Furcsa,
összefüggéstelen céllal tántorgott a sötét, kihalt úton a falu felé.
Eva, Eva. Hát nem tudja, hát nem érdekli, hogy így elázott miatta, hogy
milyen szerencsétlenné tette őt? Egy lépés, még egy, egy lépés, még egy.
Egyre egyenletesebb lépések; a levegő, a mozgás, a hideg, az
összpontosítás... az elméjét elborító köd már oszlott, a tisztaság foltjai
mutatkoztak.
A tisztaság, mely csak fájdalmat hozott magával.
Egy lépés, még egy; egy lépés, még egy. A fenébe, hideg van!
Mégiscsak el kellett volna hozni a nagykabátot. De miért nem hozta el? Á,
igen, a lépcsők! Lépések. Egy lépés, még egy. Egy lépés, még egy.
Figyelte a hóban csoszogó cipőjét. Érezte, hogy a recsegő talaj alatti
terület megváltozik, és észrevette, hogy már nem az úton van. O, igen. A
híd, mely átszeli a kis öblöt. Kinyújtotta a kezét, és megragadta a korlátot,
hogy támaszt leljen, és lecsúszott a híd másik felére.
Furcsa hang tört elő a szájából: fogai összekoccantak a vacogástól.
Maga köré fonta a karját, és így folytatta az utat a tenger felé. A szél
elcsendesedett, bár még hallotta a tenger távoli moraját és a hatalmas és
magányos éjszaka különös csendjét.
Tovább gyalogolt. Messze maga mögött, az út mentén patadobogást és
kiáltozó embereket hallott. Furcsán ismerős hangokat. Á, a pokolba. Menj
tovább. Nem mehet vissza a házhoz, és nem játszhatja a házigazdát, míg
vissza nem hozta a feleségét.
Aztán újra mély, tűnődő, nyugodt csend vette körül, csak cipője
recsegését hallotta a fagyott talajon.
Az idő elvesztette jelentőségét. Tovább ment a hóval szemben, lehajtott
fejjel, lélegzete megfagyott a levegőben. Már közel járt a tengerhez.
Érezte az illatát, az ízét. Hallotta a moraját. Ó, igen. Itt volt, hidegen és
feketén, a sziklák alatt messzire elnyúlva.
Tovább lépkedett, aztán valami miatt megállt, és felnézett. Ott
szemben, a sötétségbe olvadva egy alak két lovat vezetett.
Lucien a szemöldökét ráncolva állt egy helyben. Szorongó érzés
kerítette hatalmába, de nem tudta azonosítani, honnét származik;
elszántan próbálta meg összeszedni a gondolatait, de azok megszöktek
előle.
- Kegyelmes uram!
A hangot a távolság és a széllökések választották el tőle, de Lucien
mégis felismerte.
Rothwell.
A részegség visszavonulót fújt a riadó hallatán. Pánik kerítette
hatalmába.
- Kegyelmes uram! - futott felé egy alak, csúszkálva és botorkálva a hó
fedte jégen, a lovak pedig botladozva tartották az iramot. Lucien kirázta a
pókhálókat a fejéből, és előresietett, hogy találkozzon a magányos
alakkal. Rothwellel. A hintóval. Évával. Hirtelen minden világossá vált
számára...

151
 - Kegyelmes uram, baleset történt... Próbáltam segíteni neki, de nem
tudtam.
Lucien azonnal kijózanodott. Sokkal józanabb lett, mint valaha is volt
életében. A félelem megbénította - aztán dobogó szívvel a lovász felé
szaladt, ezer borzalmas gondolat futott át riadt elméjén.
- Hol van ő? Mi történt?
- A hintó az oldalára borult - zihálta a lovász. - Az asszonyom
megpróbált kiugrani... leesett... a sziklára.
- A sziklára?
Lucien hátratántorodott, egy pillanatig képtelen volt átlátni a szemét
váratlanul eltakaró feketeségen.
- Éppen önért indultam, kegyelmes uram... azt gondoltam, tudja majd,
mit kell tenni... A meredek közepén fekszik a Taverton-kanyar után.
Megpróbáltam elérni, de ő - a férfi hangja zokogásba fulladt. - Ő nem
válaszol.
Lucien megragadta a szolga vállát.
- Figyelj rám. A hercegné élete múlhat rajta! Menj vissza a házba, és
hívd ide a személyzetet. Gyertek annyian, amennyien csak tudtok, hozza-
tok takarókat, lovakat és egy másik hintót. Küldj valakit a faluba a
doktorért, de gyorsan! Mozogj már, ember!
O, édes istenem! Édes istenem! Lucien rohanni kezdett az ösvényen
arrafelé, ahonnét Rothwell érkezett. A Taverton-kanyar. Ó, édes istenem,
ha oda leesett...
Nem is akart erre gondolni. Nem akart a szitáló hóra, a szél halk
süvítésére, saját, egyre növekvő rémületére gondolni. Végigdobogott az
álnok fennsíkon, minden hideg levegővétel tompává tette a tüdejét,
minden gondolat még gyorsabbá tette lépteit, még több erőt adott neki,
ahogy átvágott a fagyott tájon. Eva. Ó, édes istenem, el kell érnie Évát...
Ott szemben feltűnt a kanyar, veszélyesen közel a sziklákhoz. A
sötétségben látta a hintót, ami még mindig az oldalán feküdt, a hó már
összegyűlt nyitott ajtaján, a szerszámok pedig összetekert csomóban
hevertek mellette. A szikla pereméhez rohant... És megállt.
Ott volt Eva. Körülbelül hat méterrel alatta feküdt, mint egy kicsi,
összetört baba, egy sziklapárkányon, a hó már befedte testét, mint a sírba
szórt első földréteg.
A vér Lucien fejébe szaladt, összeszorított ököllel, behunyt szemmel és
lelkében feltörő olyan fájdalommal hátrált egy lépést, hogy alig tudta
megállni, hogy ne üvöltsön fel állatias szenvedéssel, ami elöntötte
majdnem teljesen.
- Eva! Eva, válaszolj!
A hó kavargott a nő körül; nem mozdult, nem emelte fel a fejét, nem
szólalt meg. Halott volt. Annak kellett lennie.
Lucien szíve összerándult. Torkában gombócot érzett. Összeszorította
állát, és összeszedte minden önuralmát. A felborult hintó felé fordult, a
halomban lévő szerszámok felé, és amikor ösztönös mozdulattal lehajolt
és dolgozni kezdett, észrevette, hogy a nedvesség, ami végigfolyik az
arcán, könnyektől származik.
Megöltem őt. Merev, fagyos ujjai egyik csomót a másik után oldozták
ki. Megöltem őt és a gyermeket is. Igaza volt. Nem tanultam a leckéből; a
hatalomvágy miatt elvesztettem a húgom szeretetét, és most a feleségem
életét. Két bőrszalagot összekötözött, újabb csomót oldozott ki, majd azt

152
is az elsőhöz kötözte. A fagyos kötél egyre nőtt, olyan gyorsan, ahogy a
szeméből szüntelenül ömlő könnyek engedték. Megöltem őt... Ó, Eva,
végül megszabadultál tőlem. Örökre szabad vagy.
Dühösen törölte meg szemét egyik kezével, de a könnyek nem apadtak
el. A lószerszámok már darabokban hevertek körülötte, keményen, tompa
ujjai alatt; egyenként kirázta, majd összecsomózta őket, végül egy hosszú
bőrcsíkot tartott a kezében. Odavitte a szikla széléhez, megerősítette
magát a veszélyes feladat előtt, utolsó férji kötelessége előtt, hogy
hazavigye felesége holttestét.
A kötél egyik végét egy szikla köré hurkolta, a másikat a csuklójára
kötötte, és elkezdett ereszkedni.
Nem engedte, hogy bármiféle érzés is átjárja elhatározása jeges falát.
Egy gondolat sem fordult meg a fejében, azon kívül, hogy el kell érnie a
hóval borított testet, mely a sziklapárkányon fekszik. Nem érzett félelmet,
bár tudta, egy csúszás, egy félrelépés a halálát jelentheti. Ő ölte meg
Évát. Nem érdemes tovább élni nélküle. Nem volt mitől félni.
Lassan ereszkedett lefelé a meredeken, minden kiszögellést kipróbált,
hogy elég szilárd-e, minden óvatos lépést kipróbált, hogy biztos talajon
áll-e. A szél süvített körülötte; messze alatta csapkodott, forrt a tenger, és
fehéren tört meg a szikláknak csapódva.
Már majdnem ott volt. Haladása során meglazított kövek és jégdarabok
csúsztak végig a meredeken, néhány megpattant a nyugodt, betakart alak
mellett, mielőtt folytatta útját a tenger felé. Lucien megrándult,
valahányszor eltalálta egy Évát, bár tudta, ő már nem érez semmit.
Még két méter, és eléri.
Még egy méter...
Lába ekkor megcsúszott, fájdalom nyilallt belé, és egy pillanatig
dobogó szívvel lógott a bőrkötélen; aztán a szél visszasodorta a szikla
oldalához.
Lenézett, és látta, mibe került neki ez a hiba. Vádliját felhasította a
szikla, harisnyáját vér borította el. Lucien elfojtotta a fájdalmat. Ez csak
egy testi seb. Nem hasonlít ahhoz, ami a szívén tátong.
Átkozódva folytatta tovább az útját, mert a bokája már nem tartotta.
Valószínűleg kibicsaklott. Talán el is tört. De ez már nem érdekelte. Csak
az számított, hogy elérje Evát.
Egy lábbal ereszkedett le a hátralévő méteren, óvatosan próbálgatva a
sziklapárkányt, hogy elbírja-e az ő súlyát is. Csak akkor mert mély
lélegzetet venni, és kifejezéstelen arccal nyúlt felesége hideg, merev teste
felé.
Szabad karját Eva teste alá csúsztatta, mely olyan törékeny, olyan apró
volt a halálban - és magához vonta. Eva feje a vállára esett. A szél az
arcába csapta a haját, nedves csíkokat csavarva a nyaka köré, édes
illatával borítva el őt. Eva. Ó, Eva... Egy hosszú pillanatig tartotta
magához szorítva, szemét összeszorította fájdalmában, a könnyek újra el
akarták árasztani, és sürgetést érzett, hogy elengedje a kötelet és feladja,
mert már nincs mit vesztenie; már mindent elvesztett. Saját arroganciája
miatt vesztette el. Mély levegőt vett, arcát a hulló hó felé fordította, újra
erőt vett magán. Nem választhatja a könnyebbik megoldást. Haza kell
vinnie Evát. O Blackheath hercegnéje. Többet érdemel ennél - nyelte le a
torkán lévő fájdalmat -, sokkal többet...

153
 A nő teste köré kötözte a kötél végét, hogy rögzítse, majd megkezdte
lassú, veszélyes útját felfelé a sziklán. Szél püfölte a hátát. Ujjai merevvé
váltak, a hó és a jég megnehezítette a haladást, és sebesült lábára sem
helyezhetett súlyt. Helyette a térdét használta, azt szorítva a sziklához
használhatatlan lába helyett, s jó lába végezte a munka nagy részét. Hó
szitált a nyakába, az arcára; fagyott kezei merevek voltak és véreztek.
Megállt, hogy levegőt vegyen, arcát a jégnek támasztotta. Tovább
mászott. Újra megállt, hogy pihenjen. Végül elérte a szikla tetejét, és
átemelte magát és értékes terhét a szélén.
Összeesett és a vékony hóban feküdt, halott feleségét magához szorítva
hagyta, hogy a könnyei ömleni kezdjenek. Könnyek, melyek nem akartak
elapadni, hanem egyre több erőt gyűjtöttek, mint a folyó, mely áttöri a
gátat. Hatalmas, rángatózó zokogás tört fel mellkasából, és a fájdalomtól
rázkódott a teste. Karjába szorította Evát, arcát a hajába temette, és
miközben kioldozta, hagyta, hogy a zokogás feleméssze. Blackheath.
Először azt hitte, meggyötört elméje szüleményét hallja, keserű,
mardosó bűntudata hozta fejébe a szavakat. Még szorosabban ölelte át.
Eva halott volt.
- Blackheath. Egy szellem.
- Lucien... te... te eljöttél értem...
Nem szellem. Lucien felemelte a fejét, ujjait a nő hajába temetve fogta
meg a fejét, és nézett le a fehér arcba. A félig csukott, rémülettől csillogó
szemekbe, melyek őt figyelték. Eva nem halt meg. Meg kellett volna
halnia, de nem halt meg.
- Eva...
- Lucien... fáj. Mindenhol fáj - szólt nagyon vékony hangon. Istenem, fel
kell őt melegíteni. Biztos helyre kell vinni. Az orvoshoz kell vinni.
A karjába vette Evát és a jégen csúszkálva a felborult hintó széltől
védett oldalához vitte, majd az alvázhoz támasztotta. Bár nála lenne a
kabátja, hogy be tudja takarni! Bárcsak lenne lova! Bárcsak korábban
elindult volna keresni őt, ahelyett, hogy elmerül az önsajnálatban és a
kétségbeesésben!
- Hol fáj, kedvesem?
Eva a hintónak hajtotta a fejét, és becsukta a szemét.
- Elment, Lucien... elment.
A férfi azonnal tudta, miről beszél Eva. Kezei reszkettek, saját fagyos
testével próbálta őket melegíteni, de hiába. A legrosszabbtól tartva
felhajtotta Eva szoknyáját - és érezte, hogy mindene megdermed. A nőt
vér borította. Végigfolyt a lábán és combját is elöntötte. És még mindig
szivárgott belőle.
Eva sírni kezdett. Lucien szótlanul ölelte át, amikor a nő testét a
fájdalom és a szomorúság hatalmas és rángatózó zokogása rázta meg.
Összezárta állkapcsát, lehunyta a szemét, és Evát ringatva olyan éles
fájdalmat érzett, hogy azt hitte, belehal. Eva karjai átölelték, úgy
kapaszkodott belé, mint egy gyermek. Megpróbált eltemetkezni a fér-
fiban, könnyei égették annak nyakát. Lucien torkát összeszorította a
fájdalom. Mindez az ő hibája. Ő tette ezt Évával. A meg nem született
gyermekkel. Miközben megpróbálta Angliában tartani a gyermeket,
megölte őt.
Megölte.
- Eva.

154
 Magához szorítva tartotta feleségét, s érezte, hogy a szél mozgatja a
hintót, aminek támaszkodtak. Rothwellnek már vissza kellett volna térnie.
Hol lehet?
- Eva, el kell mennem segítséget szerezni.
- Ne hagyj itt, Lucien! Ó, kérlek, ne hagyj itt. Eva újra sírt, képtelen volt
gondolkodni, csak érezni tudott. Semmivé foszlott a férfi iránt érzett
gyűlölete; semmivé foszlott makacs, akaratos büszkesége, csodálatos
tüze; helyén csak ez a törött kagyló volt, amivé a férfi tette, ez a
szánalomra méltó, zokogó kislány-asszony, aki hamarosan meghal, ha
Lucien nem viszi biztonságos helyre.
- Eva, figyelj rám - szólt, lefejtve a nőt mellkasáról és a hintónak
támasztva őt. A szemébe nézett, de ott sem lelket, sem értelmet vagy
megértést nem látott, csak két üres, fájdalmat tükröző szemgolyó nézett
vissza rá. - Eva... elmegyek segítségért. Itt kell maradnod, értesz engem?
- Ne hagyj itt! Kérlek, ne hagyj itt!
- Kedvesem, el kell mennem. Hamarosan visszajövök érted. ígérd meg,
hogy kitartasz, hogy ébren maradsz, hogy minden gondolatodat össze-
gyűjtőd, hogy gyűlölni tudj engem, csak azért, hogy tovább harcolj! Ne
aludj el... ne hagyj el engem, Eva. Nem tudok tovább élni nélküled - közel
húzta magához, és hosszú, remegő csókot nyomott a nő jéghideg
homlokára. - Ne hagyj el engem, mert szeretlek.
- Ne hagyj itt - ismételte suttogva Eva.
A férfi szereti őt. Ő maga mondta, de Eva nem értette meg, mert az
egyetlen dolog, amit tudott, az volt, hogy fájdalmat és szomorúságot érez.
Lucien felállt jó lábára, és tudta, miközben felmérte a hintót, hogy nincs
ereje ahhoz, hogy megfordítsa. Ó, a pokolba! Az átkozott pokolba!
Körülötte szitált a hó, befedte szempilláit, teste pedig irányíthatatlanul
remegett. Elszántan gondolkodott azon, mivel vihetne biztos helyre
Evát... amikor eszébe jutott, hogy egy takarónak kell lennie a cso-
magtartóban. Egy lábon átbicegett a felfordult hintó másik oldalára,
sikerült kinyitnia a csomagtartót, és igen - ó, hála istennek - megtalálta a
takarót. Odavitte Évához. A nő szemei csukva voltak. Ijedten ragadta meg
a vállát, és addig rázta, míg Eva újra ki nem nyitotta a szemét.
- Ne hagyj el, Lucien...
Nem tudott válaszolni neki. Ha nem hagyja el őt, itt fog meghalni a
karjaiban. Közelebb húzta a hintóhoz, megpróbálta megtámasztani a
tengely és az alváz közt, és köré gyömöszölte a takarót, hogy távol tartsa
a hideget. Aztán gyengéden megfogta a kezét, megcsókolta mindkét
tenyerét, majd azokat is bedugta a takaró alá.
Felállt eldönteni, mit tegyen, közben Rothwellt átkozta, akinek már
régen vissza kellett volna térnie. Körülöttük a hó kavargott... lassan,
halálosan és csendesen.
Eva a férfira nézett, a megértés, az ijedtség szikrájával a szemében;
mielőtt újra lezáródott a szemhéja.
Lucien sarkon fordult. Merev, vörös kezeit hónalja alá dugta, hogy
felmelegítse azokat, és használhatatlan lábát maga után húzva, a hidegtől
remegve, nekivágott a házhoz vezető hosszú útnak.

155
 HUSZONHATODIK FEJEZET
A vágtató lovasok, akiket Lucien hallott az éjszakában, nem a részeg
képzelődés művei voltak. A fivérei, akik azonnal Nerissa keresésére indul-
tak, megtalálták őt Southamptonban, amint egy Franciaországba induló
hajóra várt; most biztonságban ült a hintóban, ami őket kísérte. A testvé-
rek úgy döntöttek, eltöltenek néhány napot Gingermere-ben, mielőtt
visszaviszik dühös húgukat a Blackheath kastélyba.
Hóval borítva és csontig fagyva léptek be a házba, és teljes felfordulást
találtak. A kegyelmes úr és a kegyelmes asszony vitatkoztak. A kegyelmes
úr és a kegyelmes ASSZONY? Charles szemrehányóan nézett, míg
testvérei csupán meglepődve pislogtak.
- Tegnap este vette feleségül - magyarázta a házvezetőnő.
- Hatalmasat veszekedtek, és az asszonyom egy órával ezelőtt elhagyta
a herceget - tette hozzá az inas. - A viharban.
Aztán egy kétségbeesett fiatalember, akinek arca hólyagos volt a
hidegtől, robbant be az ajtón, és azt habogta, hogy a hercegné meghalt,
leesett a szikláról, és hogy találkozott a kegyelmes úrral - aki
rosszkedvűnek látszott a részegségtől -, a szikláknál, nem viselt kabátot,
semmi nem védte a hideggel szemben, csak egy vékony ing. És a herceg
elindult, hogy felhozza a felesége testét, és a házban mindenki menjen
segíteni nekik...
Szerencse, hogy jelen volt Lord Charles, akinek katonai képzettsége és
rátermett, megnyugtató stílusa rendet tudott teremtem a zűrzavarban.
- Mindenki hallgasson el! - adta ki az utasítást éles hangon, amivel
nyomban elhallgattatott minden lármát. Szembe fordult a többiekkel, a hó
és a jég még mindig csöpögött szőke hajából széles, parancsoló hátára. -
Most figyeljetek rám.
Nem viselt katonai egyenruhát, de viselkedésén ez nem látszott. Az a
tiszt volt most, akit emberei ismertek és tiszteltek, és mint ilyen, azonnal
lecsendesítette és figyelmessé tette a rémült háztartást. A nemrég
érkezett, reszkető lovász felé fordult.
- Valaki hozzon ennek az embernek egy forró italt. Mi a neved?
- Rothwell, uram.
- Rothwell, meséld el pontosan, mi történt, hol hagytad a hercegnőt, hol
láttad utoljára a bátyámat.
Összekoccanó fogakkal mondta el Rothwell a történetet, elismételte a
kegyelmes úr utasításait, közben vörös kezeit tördelte, és azt
ismételgette, ha a hercegné a helyén maradt volna, nem halt volna meg.
- A Taverton-kanyarban van, uram... a sziklákon.
Charles zord arccal hallgatta a lovászt, aztán azonnal utasításokat
kezdett osztogatni.
- Te ott - szólt oda egy szolgának - Mi a neved? Peterson? Nos,
Peterson, figyelj rám jól. Lovagolj a faluba, és hozd el az orvost. Addig
tartsd itt, amíg a testvéreim és én vissza nem érünk a herceggel és a
hercegnével. Gyerünk!
- Maga pedig - hívta oda a házvezetőnőt. -Hogy hívják?
- Mrs. Cantwell, uram.
- Mrs. Cantwell, maga és a személyzet készítsék elő a hálószobákat,
gyújtsanak tüzet, szedjék össze az összes takarót, készítsenek valami
forrót és táplálót, mire visszaérünk. A húgom segít maguknak.
156
 - Igenis, uram.
- És maga. Johnson, ugye? Menjen az istállóba, kerítsen húsz méter
kötelet, tegye vissza a nyergeket a lovakra olyan gyorsan, ahogy csak
tudja. Takarókra és lámpára is szükségem lesz. Siessen!
Charles vette a fáradságot, és egyenként megtanulta a nevét - elnyerve
ezzel a hűségüket - azoknak, akiket megbízott a feladatokkal, aztán,
elégedetten, hogy minden olyan simán halad, hogy ezt el tudta érni, saját
vizes nagykabátjáért és egy másikért küldött, majd Gareth és Andrew
társaságában visszalovagolt az éjszakába. Úgy érezte, nincs veszteni való
idejük.

Lucien régen feladta a küzdelmet, hogy járni tudjon. Bokája helyén

csak fájdalmat érzett. Ha lett volna ideje, kivágott volna a nadrágjából
egy csíkot és elkötötte volna a tátongó sebet, de egyetlen percet sem
mert vesztegetni. Csak az számított, hogy elérje a házat... és segítséget
vigyen Évának.
De a lába, az átkozott, nem akarta segíteni. Talált egy botot, ami a
talajhoz volt fagyva, sikerült kiszabadítania, de eltörte, amikor mankóként
akarta használni. Elhajította és tovább ment egy lábon botorkálva, maga
után vonszolva a másikat. Végül a jég miatt elvesztette egyensúlyát,
elvágódott, keményen beütötte az állát, fogával leharapta nyelve hegyét.
Újra lábra emelkedett, kiköpte a vért, a hidegtói már szédült és
könnyűnek érezte a fejét. Tovább lökte magát. És újra elesett.
Mászni kezdett, s nem figyelt fagyott kezei fájdalmára, miközben
átvonszolta magát a vékony, recsegő havon. Milyen messzire jutott?
Milyen távol hagyta Evát? Nem tudta. Semmi sem létezett most a hidegen
kívül. A fájdalmon kívül. És az egyetlen dolgon kívül, ami tovább hajtotta:
A tudat, hogy ha nem éri el a házat, a felesége meghal.
A fájdalom a kezében elviselhetetlenné vált. A térdére emelkedett, majd
sérült bokáját használva egyensúlyként, újra lábra állt. Súlyt helyezett a
fájó bokájára is, olyan munkára kényszerítve azt, amit nem tudott
elvégezni, gyűlölte tehetetlenségét, s a fájdalommal büntette, amiért
cserbenhagyta őt. Nem hagyta, hogy ez megállítsa. Nem hagyta, hogy
visszatartsa, amikor a hercegné életét kell megmenteni.
Egyre jobban fázott. Nedves ingje már ráfagyott, kidörzsölte a bőrét. A
hó továbbra is esett, szállingózott körülötte. Zihálva megállt, és az éj-
szakába meredt. Semmi, csak a sötétség. A hulló hó kitartó sziszegése. És
tőle jobbra, messzi, a tenger.
Gyerünk tovább.
Már az is gyötrelmet okozott, hogy megmozdítsa a lábát. Gyötrelmes
volt levegőt venni. Ébren maradni.
Ne aludj el! - mondta Évának.
Ne aludj el! - utasította saját magát.
De rohamosan a gondolkodási képességét is elvesztette. Elméje már
nem engedelmeskedett az akaratának, és teste sem. Reszketett a hidegtől
és a kimerültségtől - és a rémülettől. Megerőltető volt nyitva tartani a
szemét. Újra elesett. Újra sikerült lábra állnia, fájdalom járta át sebesült
lábát, s véresre festette maga mögött a havat. De a fájdalom ébren
tartotta. Életben tartotta. Az alvásban a halál rejtőzik. Tudta ezt. Tovább
ment, súlyt kényszerítve a fájós lábára, üdvözölte a fájdalmat, mert az
túlélést jelentett.

157
 Minden lépésre figyelt. Minden fájdalmat köszöntött. Csak Evára
gondolt, aki ott fekszik egyedül, tehetetlenül, talán haldoklik, s lehet,
hogy már meg is halt. Tőle függ az élete. Nem hagyhatja cserben. Hol az
ördögben van Rothwell? Miért nem jött vissza? Hol vannak a többiek? És
hol jár most ő?
Menj tovább!
Továbbment - és ekkor kicsúszott alóla a lába. Legurult egy lejtőn, teste
feltörte a jeget, sós víz marta a szemét, töltötte be orrát, fojtogatta őt.
A hidegtől megdöbbenve kapaszkodott a felszínre, és rekedten zihálva
pislogta ki szeméből a sót.
Az öböl. Az átkozott öböl. Akkor hamarosan otthon lesz. Közel jár a
biztonsághoz. A melegséghez. Es ami a legfontosabb, az Évának vihető
segítséghez.
De nagyon fázott. Minden ereje elhagyta. Úszó jégtáblák sodródtak
neki, megütötték az arcát és karját, amivel megpróbálta eltéríteni őket. A
víz alá merült. Visszakapaszkodott a felszínre, amikor újabb jégtábla
ütközött a hátának. Erőt kény-szerített kimerült karjaiba, lábaiba, de már
nem volt tartaléka. Semmi. Egy utolsó, kétségbeesett rúgással kievickélt
a partra, megkapaszkodott a fagyott talajon, behunyta a szemét,
miközben a jeges víz továbbra is csapkodta a lábát.
Menj tovább!
Megpróbált.
Az ördög vigye el, menj tovább!
Arca a fagyott földre zuhant. Teste nem engedelmeskedett neki. Aztán
Lucien elsuttogta azt a két szót, amit életében még soha nem ejtett ki a
száján. Csak ajkai mozogtak a jég felett.
- Nem... tudok.
S ezzel elengedte magát.

Charles, a hűséges Contender nyergében, lámpával a kezében,

testvéreit a híd felé vezette. Próbált nem gondolni arra, mit találnak majd
odakint a sötétségben. Próbált nem gondolni arra, lehet, hogy már
elkésnek. Egyáltalán nem gondolt semmire, csak arra, hogy megtalálják a
bátyját és a sógornőjét.
- Charles, állj meg!
Gareth volt az, aki mögötte lovagolt Crusade-ren, s most megállította a
lovat, amikor a hídra értek. Mögötte Andrew haladt szürke telivérén,
Newtonon, s majdnem belelovagolt Contender farába.
- Nézzétek, valaki van a vízben!
Charles a Gareth által jelzett irányba nézett, és szíve egy pillanatra
megállt.
- Lucien az - kiáltotta, és már le is ugrott lováról és átszaladt a hídon.
Lecsúszott a partra, megragadta fivére karját, és kihúzta a vízből.
Gareth és Andrew azonnal ott termett és segített neki, míg Lucient ki
nem húzták a homokos, jéggel borított partra.
- Ó, istenem - nyögte ki Andrew, a herceg nyugodt, sápadt arcára
tekintve. - Csak nem...?
- Halott? - suttogta Gareth.
Charles nem szólt egy szót sem; feltépte Lucien ázott ingjét, és egyik
fülét a mellkasára tapasztotta. Testvérei döbbent rémülettel térdeltek a
sötétségben, figyelték, hogyan esik a hó Charles sápadt szempilláira és

158
Lucien mozdulatlan arcára. Egyikük sem szólalt meg. Egyikük sem mert
levegőt venni. Charles felegyenesedett.
- Nem. Nem halt meg. Siessünk, csavarjuk be egy takaróba, és tegyük
fel Newton nyergébe. Ti ketten visszaviszitek a házba és felmelegítitek.
Ne engedjétek, hogy Eva keresésére induljon, ha felébred. Ha felébred -
tette hozzá sötét hangon. - Jézusom, bűzlik a brandytől.
Gareth és Andrew egymásra pillantott; Lucien soha nem engedett meg
ennyit magának. De most nem volt idő a találgatásra. Azt mindnyájan tud-
ták, hogy valami szörnyűségnek kellett történnie, ha a testvérük ilyen
állapotba került, és minden bizonnyal tudták, hogy a hercegnő halott.
- Gyere, Luce - mondta Gareth, aki megpróbált jókedvet erőltetni
magára, miközben bátyjukat egy vastag gyapjútakaróba burkolták, és
odavitték a várakozó lovakhoz. - Minden rendben lesz.
Lucien akkor riadt fel, amikor Newton nyergébe tették.
- Eva...
Charles zord arccal hajolt közelebb.
- Lucien, hol van ő?
- A Taverton-kanyárnál... hagytam a hintónál. Meg kell mentened őt,
Charles. Rajtad múlik... az életem.
Charles hozzászokott már, hogy tőle függ az emberek élete -
tulajdonképpen ez volt a hivatása -, de élet és halál felett nem gyakorolt
több hatalmat, mint bármely más ember. De a testvére kedvéért megtesz
minden tőle telhetőt. Megszorította Lucien kezét.
- Visszahozom neked, Lucien. Megígérem.
Aztán komoly arccal, félelemmel a szívében utasította Garethet és
Andrew-t, hogy vigyék vissza a házba Lucient, majd felugrott Contender
hátára és elvágtatott a havas sötétségbe.

Patadobogás.
A nő meghallotta a szél és a tenger mennydörgő üvöltésén keresztül,
ami - azóta, hogy Lucien itt hagyta őt - megpróbálta a halál álmába
ringatni. De ő ígéretet tett a férfinak. Nem aludt el, és most hallotta a
lovat, ami gyorsan jött az éjszakában, egyre közelebb és egyre
hangosabban. Valaki eljött érte. Szemét könnyek csípték. Ó, Lucien. Eva
reszketve kuporodott még jobban össze a takaró alatt. Minden erejét
felemésztette, hogy megfordítsa a fejét. A lovas egyre jobban közeledett,
könyörtelenül tartva célja felé; magasra emelte lámpáját, a fénycsóvát,
mely úgy ragyogott feje felett, mint Betlehem csillaga. Eva remegni kez-
dett; segítség érkezett. Ő érkezett.
De nem Lucien volt az. Hasonlított rá, de valami nem volt rendben a
lovassal, aki lobogó nagy-kabátban közeledett. Amikor a lovát
megállította előtte, és ugyanazzal a mozdulattal leugrott róla, a lámpa
teljesen megvilágította az arcát, és Eva láthatta megmentőjét.
Látta őt, és ugyanabban a percben visszaemlékezett erre az arcra egy
másik lámpa fényében, ahogy ő könyörtelenül megüti, amikor segíteni
akar neki. Eva sírni kezdett.
- Kegyelmes asszonyom - állt elé a férfi, kedvesen, aggódva, szigorúan
és megbízhatóan. - Haza kell vinnem önt.
- Lucien...

159
 - Nincs jól. Szüksége van önre - térdelt le ridegen, gyorsan és aggódó
arccal a nő elé. Aggódva, amikor gyűlöleten kívül nem érezhetett volna
mást Eva iránt. - Megengedi, hogy elvigyem?
A nő hallotta a jóindulatot a hangjában, amikor kinyújtotta jéghideg
kezét, és a férfi tenyerébe helyezte.
- Úgy érti, nem fog utasítani engem? A férfi gyengéden elmosolyodott.
- Nem, kegyelmes asszonyom. Már rangban felettem áll.
A férfi kedvessége lehengerelte Evát. Kedvesség, amikor ő olyan
alávaló módon bánt vele. Amikor ő megbántotta. Könnyek mosták az
arcát. Annyira nem érdemelte meg ezt. Nem érdemli meg a férfi
kedvességét, nem érdemes senki szerelmére, semmi másra, csak a
halálra.
Charles eléggé úriember volt ahhoz, hogy meghagyja a nő könnyeinek
méltóságát, nem hívva fel rájuk a figyelmet. Eva megpróbált felállni. De
nem sikerült neki. Nem maradt semmi ereje. Charles látta, kinyújtotta a
karját, felemelte a nőt, és takaróba csavart testét a várakozó lóhoz vitte.
Eva nem tudta elképzelni, hogyan, de a férfinak sikerült feltennie őt a
nyeregbe, ott tartva, amíg ő is felugrik; aztán a mellkasához szorítva őt, a
hatalmas ló fejét újra a ház felé fordította.
A férfi meleg és szilárd volt a nő feje alatt. Erezte gyapjúkabátjának
nedves illatát, őt tartó karjának biztonságos keménységét. Közelsége nem
vággyal töltötte el, hanem kényelemérzéssel - olyan kényelemérzéssel,
amit valaki a bátyjától vár. És most már a bátyja volt, nem?
Egy báty. Eva nem érdemelte meg ezt; ó, istenem, nem érdemli meg
ezt. Miközben Charles a jeges fennsíkon lassan vezette a lovat, hogy ne
törje össze a nő fájdalomtól átjárt testét, nagy, fuldokló zokogás kerítette
hatalmába, és úgy sírt a férfi karjaiban, mint egy kisgyerek. Nem törődött
már azzal, mit gondol a férfi, nem próbálta meg fenntartani a nőies
fensőbbséges erő látszatát. Charles nem szólalt meg.
- Annyira sajnálom, Charles - fakadt ki Évából. - Hogy tud ilyen kedves
lenni velem, azok után, amit tettem?- Hiszek abban, hogy mindenki
megérdemel egy második esélyt.
- De én bántottam önt... Leütöttem és megaláztam önt, és így fizeti
vissza, megmenti az életem. O, istenem... Sajnálom - újra sírni kezdett. -
Nagyon sajnálom...
- Minden rendben, Eva. Megbocsátottam önnek. Most pedig
csendesedjen el. Gyűjtse össze az erejét. A bátyámnak szüksége van önre.
Mindnyájunknak szükségünk van önre.
Eva nem szólalt meg többször, és ahogy a sógora határozottan és
biztonságosan tartotta a karjában, lehunyta a szemét, és rájött, miközben
a feledés köde borult rá, hogy egész eddig tévedett. Tévedett a férfiakat
illetően. Tévedett Luciennel kapcsolatban.
Tévedett mindennel kapcsolatban.
Ha ezt túléli, nagyon sok dolgot be kell pótolnia.
Sok mindent helyre kell hoznia. Feje hátraesett az őt tartó erős karra,
és még mindig könnyektől volt nedves az arca.

160
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
Egy család voltak, és mind körülötte gyülekezetek. Nem csak azért,
mert tudták, mit jelent Luciennek - azt is tudták, hogy közéjük tartozik.
Nerissa tevékeny és veleszületett ügyességgel vette át a háziasszonyi
teendőket. A legjobb orvosokért küldtek. Charles, Gareth és Andrew egy-
mást váltva próbálták - csekély sikerrel - visszatartani Lucient, hogy
ráálljon sebesült lábára. A férfi pedig egy percre sem hagyta el a
hercegné ágyát, aki most már félrebeszélt a láztól, és az orvosok szerint
kevés esélye volt a túlélésre.
De ők csak orvosok - gondolta dühösen. Ő volt Blackheath hercege, és
ismerte saját akarata erejét, hogy meddig képes elmenni, hogy őt
szolgálja, s már nem volt türelme az orvosi hivatás szörnyű jóslataihoz.
- Sajnálom, kegyelmes uram... hacsak nem veszünk vért tőle, nem éli
túl ezt az éjszakát.
- Eret vágni rajta? Eret vágni? Az elmúlt két napban csak vérzett!
Kifelé! - mordult az orvosra, ellenségesen pillantva a szerencsétlen
bolondra, akitől ez a nevetséges javaslat származott.
A doktor kimenekült a szobából. Egy másik érkezett a helyére.
- Ha túl is éli, nem biztos, hogy még egyszer lehet gyermeke. Jobban
teszi, kegyelmes uram, ha nem reménykedik abban, hogy megadja önnek
a rég várt örököst.
Lucien egyetlen pillantással a férfi torkára fagyasztotta a szót.
- Kifelé!
Aztán megérkezett a harmadik orvos is, fontossága teljes tudatában. A
hercegné törődött teste fölé hajolt, önbizalma gyorsan elpárolgott, mert a
herceg ott tornyosult felette szótlanul, fekete, vad és hideg tekintettel.
Végül ő is felegyenesedett, és a fejét rázta.
- Sajnálom, kegyelmes uram. Semmit sem tudok tenni, csak annyit,
hogy enyhítem a fájdalmát.
Lucien őt is kidobta, és annyira dühöngött, hogy a szolgák
elmenekültek az útjából. Fel-alá járkált, egy botot használt mankóként, s
mindenkire rákiáltott, aki azt merte mondani, hogy legalább addig
maradjon nyugton, amíg meg nem gyógyul a lába. Nem evett, nem aludt,
és feketekávén élt. Elvesztette időérzékét. Nem tudta, milyen nap van
éppen. Nem tudott semmit, csak azt, hogy felesége egyre halkabban
lélegzik, hogy forró homlokát folyton hűteni kell, hogy ő maga is a keserű
szenvedés forró könnyeiben ázik.
De ez természetes is volt. Szerette az asszonyt. Szerette, és nem félt
vagy nem volt túl büszke elismerni ezt. A nő átjutott a védekezési
rendszerén, elfoglalta a szívét, és most itt fekszik, egyre csak fogy a
szeme láttára, és a szívét is magával viszi. Elhagyja őt. Átkozott legyen a
sors, ami ezt tette vele! Átkozott legyen a sors, ami ezt tette Évával! A
feleségét akarta visszakapni; a hercegnét akarta kivételes és csodálatos
bátorságával együtt, azt az embert, aki azon kevesek egyike, akik nem
félnek tőle, az egyetlen nőt, aki méltó párja lehetett. De a nő, aki itt
fekszik előtte az ágyban, nem más, mint halvány és csendes mása régi
énjének, haja egyetlen kislányos fonatban pihen az egyik vállán, bőre
fehér és törékeny, mint egy fátyol.
Eva haldoklott. És mindez az ő hibája. Azzal, hogy irányítani akarta az
életét, megölte őt, ahogy talán Perryt is megölte, s vele együtt Nerissa
161
minden lehetőségét a boldogságra. Megbocsáthatatlan kárt tett mindenki
életében; emberek életében, akik nem sakkfigurák voltak - amiket
mozgatni kell a sakktáblán - nem is bábuk, akik úgy táncolnak, ahogy ő
fütyül, hanem olyan emberek, akik sokat jelentettek a számára. Emberek,
akiket szeretett. Emberek, akiknek megvolt a joga, hogy saját maguk
döntsenek, úgy éljék az életüket, ahogy nekik tetszik, hogy döntsenek a
jövőjükről... az ő közreműködése nélkül.
Az ágyban fekvő nőre nézett, és mellkasa összeszorult a fájdalomtól.
Milyen óriásinak tűnt most az arroganciája annak fényében, amibe került,
s amibe még kerülhet neki. Még most is a fülében hallotta Eva szavait, s
gyötörte azok látnoki pontossága:
El kellene gondolkodnod a mások élete feletti uralkodás
következményein, azon, hogy helyettük választottál, hogy szabad
akaratukra erőltetted a tiédet.
A következmények. Nos, Eva a következmények élő - haldokló - példája.
Ráerőltette a saját akaratát, nem tisztelte gondolatait, érzéseit és kí-
vánságait. Azért erőltette rá, mert fensőbbségesen magabiztos volt
abban, hogy mindent jobban tud, hogy csak az ő útját lehet követni, hogy
rajta kívül senki sem képes így felelősséget vállalni. És ugyanezt tette a
testvérei életével is - mindegyikük életével. Ravasz mesterkedései
számára csak jó játéknak tűntek. Hogy örült a saját sikereinek, a
könnyedségnek, amivel irányította életüket! De most keserű bűntudattal
ismerte fel, hogy az élet nem játékszer.
És a halál sem az. Lepillantott Eva mozdulatlan, sápadt arcára.
Megtanultam a leckét. Kezébe temette a fejét, végighúzta az arcán
kezeit, majd könyökét a térdére támasztva, a tarkóját kulcsolta át velük.
Tűnődő tekintettel nézte Évát. Bordái emelkedtek és süllyedtek a takaró
alatt, és Lucien reménykedett benne, hogy nem az egyik lesz az utolsó
lehelete. Megtanultam a leckét, Eva, és soha többé nem próbálom az
istent játszani mások sorsát illetően. Ha életben maradsz, kedvesem,
téged engesztellek ki először. Ha szabad akarsz lenni, szabadságot adok
neked. Bármi, amit adhatok neked, a tiéd. Megesküszöm erre.
Valaki halkan kopogott az ajtón.
- Lucien?
Levette kezét a fejéről, felnézett, megpróbálta kipislogni szeméből a
fáradtságot. Charles volt az. Lucien hátrébb tolta az asztalon álló
gyertyát, hogy testvére ne lássa szenvedése ragyogó bizonyítékát.
- Gyere be.
Fivére belépett a szobába, egy tálcát tartott a kezében.
- Szeretnéd, ha én maradnék itt mellette egy kis időre? Aludnod kellene
egy kicsit végre.
- Nem álhatók. Vele maradok.
Vele maradok, mert rettegek attól, hogy el kelljen hagynom. Rettegek
attól, hogy ha egy pillanatra is itt hagyom, elhagy engem és meghal,
ahogy apa tette. Ahogy anya tette. Nem hagyhatom ezt.
Charles bólintott, odament az asztalhoz, és letette a tálcát. Erős
feketekávé illata töltötte be a levegőt. Mindkettejüknek töltött egy
csészével, cukrot és tejet tett a sajátjába, és kezében tartva a kandalló elé
állt.
- Beszéltem Nerissával - szólt, s kortyolt egyet a gőzölgő folyadékból. -
Nagyon kétségbe van esve Perry miatt... és attól tartok, haragszik ránk,

162
amiért feltartóztattuk Southamptonban. Tudom, hogy folytatni
szándékozod a keresését, de ebben a pillanatban ki van zárva, hogy
Franciaországba utazz. Elmegyek helyetted.
- A franciákkal vívott háború már nagyon fenyeget, Charles. Nem
biztonságos.
- Tudom. De vannak dolgok, amiket meg kell tenni. Ez is ilyen dolog.
- Mikor akarsz indulni?
- Reggel.
Lucien már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon; azzal telt el az élete,
hogy próbálta megóvni a testvéreit, hogy döntéseket hozott helyettük,
hogy irányította az életüket. Charles Franciaországba akar menni. Ki
vagyok én, hogy megakadályozzam ezt?
Mély lélegzetet vett, lenyelte a tiltakozást, megadta tehetséges
testvérének a neki járó tiszteletet, és gyűlölte az elengedés hatalomtól
mentes érzését. Istenem, nehéz volt... nagyon nehéz.
- Hogy van a lábad?
A lába? Igen, természetesen. A lába. Lucien oda sem figyelve dörzsölte
meg bekötözött bokáját és vádliját.
- Már javul - még egy mély lélegzetet vett, kezére hajtotta a fejét,
homlokát dörzsölve próbálta megtalálni a helyes szavakat. - Charles,
bocsánatot kell kérnem tőled. Mindnyájaktól. Ez a bocsánatkérés már
régóta esedékes.
Charles megfordult, és felvonta a szemöldökét.
- Azt akarom mondani, hogy sajnálom - folytatta mogorván Lucien. -
Bocsánatot kérek azért, hogy irányítottam az életeteket, hogy rátok eről-
tettem az akaratomat, hogy megfosztottalak titeket a tisztelettől és a
méltóságotoktól, hogy saját magatok hozzatok döntéseket. Többé nem
teszem ezt. Én... megtanultam a leckét, azt hiszem.
Charles szó nélkül nézett rá, sápadt kék szemében nem lehetett
olvasni. Visszafordult a tűz felé, csészéjét a kezében tartva a lángokat
figyelte, kis mosollyal.
- Ahá. Ez megmagyarázza, miért nem hiúsítod meg Franciaországba
indulásomat.
- Igen. Természetesen nem tetszik az ötlet, de nem tiltom meg neked,
hogy elutazz.
- Nehéz lehet neked.
- Gyötrelmesen az. De próbálkozom. Charles még egyet kortyolt a
kávéból, eltűnődött egy pillanatra csészéje felett.
- Charles?
- Igen?
- Te már túl vagy ezen. Mindnyájan túl vagytok, így... - nyelt egyet,
kezével tehetetlen mozdulatot tett, miközben megpróbálta megtalálni a
megfelelő szavakat. - így kell érezni?
- Így kell-e érezni?
Lucien összeráncolta a szemöldökét, és pillantása az ágyban fekvő
alakra siklott.
- Biztos vagyok benne, hogy tudod, miről beszélek.
- Tudom - mosolygott Charles. - De be kell vallanom, bizonyos fokú
elégtétellel szeretném a te szádból hallani.
- Távol álljon tőlem, hogy ellent mondjak neked - simított ki Lucien egy
tincset Eva homlokából. - Évekig jókat derültem azon a gondolaton, hogy

163
én is szerelmes lehetek egyszer. Természetesen nem arról van szó, hogy
nem hittem el; emlékszem még, hogyan éreztek egymás iránt a szüleink.
Látom, mit éreztek ti és a feleségeitek egymás iránt. De azt soha nem
hittem volna, hogy velem is megtörténik. Nem gondoltam, hogy lesz rá
időm, hogy a hercegséggel szembeni kötelességeim lehetővé teszik.
Mindig azt hittem, hogy uralkodni tudok az érzéseim felett, és soha nem
kerít hatalmába a szerelem. És most megtörtént velem - rázta meg a fejét.
- Vicces, hogy milyen gyorsan el tud uralkodni egy emberen... nem is
vettem észre, hogy közeleg.
Charles halvány mosollyal csak állt a szoba közepén. De Lucien
továbbra is Évát figyelte mély, sötét és szomorú tekintettel.
- Nem vettem észre, hogy közeleg - ismételte saját magának. - Nem
hittem, hogy így fogok érezni.
- Úgy érted, egyik pillanatban határtalanul boldog vagy, a másikban
mintha valaki szíven döfne? - Charles fivére lehajtott fejére nézett. - Igen,
Lucien, pontosan így kell érezni. Legalábbis kezdetben. A dolgok egyre
könnyebbé válnak, ahogy múlik az idő. Sokkal... nyugalmasabbá válnak,
ahogy fokozatosan barátsággá szelídül.
- Mégis csodálkozom azon, miért választják az emberek azt, hogy
szerelmesek legyenek.
Charles még mindig mosolygott.
- Nem hiszem, hogy választanánk, Lucien. Néha a szerelem választ
minket.
Lucien nem szólt semmit, kávéja már kihűlt csészéjében. A fivérek
hallgattak néhány percig; csak a pattogó tűz és az odakint sóhajtozó szél
hangja törte meg a csendet. Mindkét hang magányos volt. Szomorú hang
volt.
- Sok mindent kell jóvátennem, Charles - szólalt meg végül Lucien. - Ha
Eva életben marad, azt sem tudom, hol kezdjem.
- Nos, kezdhetnéd azzal, hogy megmondod neki, mennyire szereted.
Mondd meg neki, hogy nem tudsz nélküle élni, hogy többet jelent neked,
mint bármi más a földön. Talán erőt adhat majd neki, hogy túlélje az
egészet.
- Nem vagyok meggyőződve arról, hogy túl akarja élni. Borzalmasan
bántam vele, Charles. Kényszerítettem, hogy tegye meg az én akarato-
mat. Számára a halál lesz a menekvés - szorította össze az állkapcsát. - A
menekvés tőlem.
Charles kiitta a kávéját, és lenézett testvére lehajtott fejére. Még soha
nem látta ilyennek Lucient; soha nem látta ilyen lehangoltnak, ilyen
szerénynek. Aztán egy felmérő pillantást vetett az ágyban fekvő nőre.
Charles elég haldokló embert látott már a háborúban, ahhoz, hogy
felismerje a jeleit. És tudta - olyan biztosan, hogy meg sem kérdőjelezte -,
hogy Blackheath hercegnéje nem fog meghalni.
Legalábbis nem mostanában.
De Lucien nem tudta ezt. És mivel a szerelem már olyan irányban
kezdte megváltoztatni, amire Charles gondolni sem mert volna, úgy
döntött, nem avatkozik bele a folyamatba. A szerelem majd megtanítja a
leckét a testvérének. És Charles nem fog közbeavatkozni. Hadd
tapasztalja meg Lucien az érzelmek egész skáláját, amit akkor érzünk, ha
szívünket egy másik embernek adjuk... beleértve azt az ijesztő
tehetetlenséget is, ami gyakran vele jár. Egy férfi számára, aki ennyire

164
hozzászokott ahhoz, hogy másokon uralkodjon, jó lesz, ha megtapasztalja
a tehetetlenség érzését. Charles felvette a tálcát és a csészéket.
- Akkor én megyek is lefeküdni - mondta testvérének. - Jó éjszakát,
Lucien.
- Jó éjszakát.
Elment a fivére mellett, aki fájdalmában lehajtotta a fejét, egyik kezét a
vállára ejtette, amikor mellé ért. Aztán kiment a szobából, csendesen
csukta be maga mögött az ajtót.
Odakint Gareth és Andrew várt rá; azonnal felálltak, s felhúzták
szemöldöküket, amikor látták, hogy Charles szája furcsán rángatózik.
- Nos, mi történt?
- Lucien - Charles mosolya egyre szélesebb lett, s attól tartott, mindjárt
nevetésben tör ki. A testvéreire nézett. - Végre szerelmes.
Néhány óra múlva Eva kinyitotta a szemét.
Sötét volt a szobában. Természetfölötti nyugalom uralkodott. Hallotta a
tenger távoli morajlását, a szél zúgását a falakon, egy korán felébredt
sirály első rikoltását. Elméje egy pillanatig küzdött, hogy kitalálja, mi
történt vele, s tudta, valami nincs rendben.
Hogy valami hiányzik.
Nyomasztó fájdalmat érzett, ami a fizikainál sokkal mélyebb volt, a
lelke legmélyére hatolt. Aztán eszébe jutott.
Elvesztette a gyermeket.
Minden az eszébe jutott. A vita Luciennel. Elhatározása, hogy elhagyja
őt a vihar ellenére. A baleset. Ó, istenem... a baleset. Homályosan emléke-
zett rá, hogy érte jött a férje. Hogy kimentette őt a szikláról, amikor a vér
még csendben, végeérhetetlenül és borzalmasan szivárgott a két lába
közül - mintha egész teste a gyermek elvesztését siratná.
Megöltem őt. Halott.
Halott.
Ott feküdt, forró könnyek peregtek a szeméből, csendes, kanyargó
fájdalommal folytak végig az arcán, és benedvesítették alatta a párnát.
Halott. A méhe most már üres. És a lelke is. Ő ölte meg a kisgyermeket
büszkeségével és hitetlenségével.
Halott.
Hangtalanul sírt, a feje felett lévő mennyezetet bámulta, és a gyermeke
halálát sirató hullámok szomorú csapkodását hallgatta. Egyre világosabb
lett; a feketeség szürkévé változott, és körülötte a bútorok mozdulatlan,
csendes körvonalai kibontakoztak a szoba homályából. Látta a széthúzott
ágyfüggönyön keresztül a kisszekrényt az ágy mellett. Látta egy festmény
sötét körvonalát a falon. Aztán észrevett valakit, aki az ágy mellé húzott
széken ült, olyan közel, hogy hallotta minden lélegzetvételét.
Kinyújtotta a kezét, és a férfiéra tette.
Lucien.
A férfi megrezzent. Ujjai rákulcsolódtak Eva kezére. Nem szólt semmit,
csak ült, és fogta Eva kezét, mentőkötelet adva rettenthetetlen erejéből.
Nem vagy egyedül, kedvesem. Itt vagyok.
Eva nem volt biztos benne, hogy a szavak Lucien szájából jöttek-e, vagy
lelke legmélyéről. De tudta, hogy kimondta őket. Itt vagyok. Forróak
lettek a könnyei, de nem zokogott, és nem szólalt meg. Itt vagyok.
Bezárta szemeit, megragadta Lucien kezét, a forró, sós cseppek halk
fájdalommal folytak végig az arcán. Itt vagyok.

165
 Az ágy besüppedt, ahogy Lucien leült mellé, kezét hangtalan
hívogatással tárva ki.
Egy évvel, egy hónappal, egy héttel ezelőtt nem fogadta volna el a férfi
által felajánlott vigasztalást, az arcába nevetett volna, leplezte volna
elkeseredett fájdalmát. De most ez a két kar volt az egyetlen hely a
világon, ahol lenni szeretett volna. Egy hely, amit már nem akart elhagyni.
Egy hely, ami mindig óvni fogja őt a hántástól, menedéket nyújt és
vigaszt... Szerelmet.
Eva habozás nélkül közéjük vetette magát.
- Lucien - zokogott megtörten. - A gyermek... ó, istenem, a gyermek...
Lucien nem szólalt meg. Csak a karjában tartotta Évát, és hagyta, hogy
sírjon, míg nem maradt több könnye, míg a vad elkeseredés csökkenni
kezdett, és kimerültség vette át a helyét. De Eva tudta, hogy férje
osztozik vele fájdalmában. Hogy a szilárd, vigasztaló erő, ami most
körülveszi, mindig az övé lesz. Hogy a férfi végig vele volt az ágy mellett,
és hogy mindig vele lesz. Elméje elsötétült, hogy megkönnyebbülést
találjon az alvás mély felejtésében. Már biztonságban van. Annyi év
bizalmatlanság, neheztelés és tettetés után végre biztonságban van.
Luciennel.

166
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
A következő napokban Eva lassan gyógyulni kezdett. Szomorkodott.
Lassan fogadta el azt is, hogy elvesztette a gyermekét, és hogy minden
esélyt elvesztett arra is, hogy megadja férjének az örököst, aki oly fontos
egy ilyen büszke és hatalmas arisztokrata család számára, mint a de
Montforte-ok.
Cserbenhagyta Lucient. Most már nem tudja megtartani. Még ha
évekig próbálkozik is. Biztos volt benne, hogy meg fogják semmisíteni a
házasságot. Nap nap után arra várt, hogy férje az elhidegülés jeleit
mutatja, hogy elkalandozik, hogy más elfoglaltságot talál, mint az ő ágya
mellett ülni. Mást, ahelyett, hogy őt bíztatná az evésre, amikor nem volt
étvágya; ahelyett, hogy csatlakozna hozzá minden éjszaka a takaró alatt,
nagy testével melegen tartva őt, történeteket mesélve az életéről, a
gyerekkoráról, azokról, akiket szeretett, és akikkel törődött... és Évát is
bíztatta, hogy tegyen ugyanígy. Eva óvatos volt, várt a robbanásra, arra,
hogy férje felfedezze, ő már nem alkalmas hercegnének. Használhatatlan.
De Lucien nem ment el. Nem hagyta el őt. És ahogy a napokból hetek
lettek, Eva óvatossága zavartsággá vált, aztán törékeny reménységgé,
hogy talán - de csak talán - ő is megtalálta azt, amit a sógornői. Azt, amire
annyira vágyott egész életében. Egy férfi mély és állhatatos szerelmét.
Ő biztosan szerette Lucient. Hogy is ne szeretné? Az ellentéte volt
annak, amit a férfiakról hitt eddig életében. Erős volt, intelligens,
könyörületes, hűséges, törődő és érdemes arra a tiszteletre, amiről a nő
azt hitte, hogy egy férfinak sem tudja megadni. Fájdalmat érzett, amikor
Lucien elhagyta a szobát akár csak egy pillanatra is. Ragyogott az
örömtől, amikor visszatért, s tudta, mosolya a férfit is boldoggá teszi,
mert eltörölte az árnyékokat a szeme alól, a szigorúságot az arcáról.
Megmondta Évának, hogy szereti őt. Bizonyította mozdulataival,
kedvességével és szavaival. De ő még nem tudta rávenni magát
ugyanerre. Még nem. Ez volt az utolsó küszöb, amit át kellett lépnie, és
erre való képtelensége kezdett ránehezedni. .. csalódottság és bűntudat
formájában.
Úgy döntött, követi a férje példáját. Tesz valamit - bármit -, ami
nemcsak a hercegnéi létre való alkalmatlanságát teszi jóvá, de a családja
ellen elkövetett bűneit is. Valamit, ami bizonyítja a férfi iránt érzett
szerelmét, mert nem tudta azt szavakba önteni. Ahogy egyre nőt az ereje,
sétálni kezdett a szobájában, aztán a házban, majd odakint a kertben, s a
tengert figyelte, mely ugyanolyan nyugtalan volt, mint a szíve...
Aztán egy reggel megérkezett egy várva várt levél Franciaországból.

Nerissa hajnalban ébredt.

Három hét telt el azóta, hogy Charles Perry keresésére indult. Három
hete aggódott nemcsak bátyja biztonsága, de eltűnt szerelme sorsa miatt
is. Három hét figyelés, várakozás a Franciaországból érkező hírekre.
Ó, hol lehet? Mit találhatott?
Kérlek, Charles, gyere haza! Gyere haza, és hozd magaddal Perryt is!
Mindenkin látszottak a feszültség jelei. Gareth és Andrew - akik úgy
döntöttek, hogy Gingermere-ben maradnak, míg Charles biztonságban
haza nem tér -, már nagyon várták, hogy hazamehessenek a feleségükhöz.
Gareth azzal vezette le a feszültséget, hogy hosszan vágtázott lovával a
167
völgyekben; Andrew, mindenki aggodalmára, egy új robbanóanyaggal
foglalkozott. Az első földrengető robbanás után megszólaltak a faluban a
vészt jelző harangok, ezután a megégett ujjú és szemöldökű Andrew maga
lovagolt át, hogy megmagyarázza az ijesztő robbanások eredetét, és hogy
biztosítsa a rémült lakosokat arról, hogy nem a franciák támadnak, és
Nagy-Britannia nem áll háborúban Csatornán túli ősrégi ellenségével.
Még nem.
De bármely pillanatban megérkezhettek az ijesztő hírek. Bizonyos volt.
Nerissa félt Charles biztonsága miatt. Fel-alá járkált a szobájában, folyton
a tengerre tekingetett, várt és aggódott. És most, amikor az ablaknál ült,
és nézte, hogy a nap tüzes, narancssárga golyó formájában kel fel, suga-
rai gyémántként csillognak a vízen, azon gondolkodott, hogy talán a mai
napon megérkeznek a hírek a két ország háborúba lépéséről. Valaki fino-
man kopogott az ajtón.
- Gyere be - szólt Nerissa, és megfordulva látta, hogy sógornője lép a
szobába.
- Á, Eva... jó reggelt - ráncolta össze a szemöldökét. - Biztos, hogy nem
pihenned kellene most?
- Ugyan, elegem van már a pihenésből. Tulajdonképpen megint a régi
önmagam vagyok. Elég jól érzem magam ahhoz, hogy ma délután lova-
golni menjek Luciennel - Eva szeme ragyogott, mint mindig, amikor a
hercegről beszélt. - Úgy gondoltam, előtte együtt reggelizhetnénk.
Nerissa kétkedő pillantással méregette. Eva még mindig sovány és
sápadt volt, de minden nap gyógyulást hozott, és régi kedvének
visszatérését. Amikor Eva beljebb ment a szobába, és alakja a felkelő nap
fényében fürdött, Nerissa érezte a benne most is növekvő erőt annak
ellenére, amin eddig keresztülment. Nem csoda, hogy Lucien belesze-
retett. Nem csoda, hogy alig mozdult el mellőle az elmúlt három hétben.
De vajon Lucien megszállott törődése tette ilyen lággyá Eva gőgös
vonásait? Lucien szerelme miatt ragyogott ilyen nyíltsággal gyönyörű
arca? Sebezhető lett, mintha a határozott éleket lefaragták volna, és csak
egy ragyogó ékszer maradt volna a helyén.
Egy szobalány lépett a szobába Eva mögött, kezében forró zsemlékkel
és teával teli tálcát tartott. Letette, meghajolt, majd olyan halkan hagyta
el a szobát, ahogy belépett. Nerissa visszafordult az ablak felé. A vízre
meredt, nézte a köröző, lebukó, az ezüst tenger felett lebegő sirályokat,
amikor Eva mellé lépett.
- Az én Perrym... életben van - mormolta a láthatárt bámulva. - ha
meghalt volna, azt biztosan tudnám... - a szívére helyezte a kezét. -
Biztosan éreztem volna azt a pillanatot, amikor a drága szíve megállt
dobogni, amikor az utolsó lélegzetét vette. Ugye igazam van, Eva?
- Igazad van.
Nerissa megfordult, és sógornője ragyogó zöld szemébe nézett.
- Tudsz valamit, amit én nem?
- Levél érkezett Charles-tól. Mivel Lucien még alszik, és én
javíthatatlanul kíváncsi nő vagyok, magam olvastam el - elővett egy
összehajtott pergament a zsebéből, és gyengéd mosollyal adta át
Nerissának. - Itt van.
Nerissa lélegzete elakadt, amikor a levélre pillantott. Remény és
kétségbeesés kerítette hatalmába a szívét. Milyen híreket tartalmazhat a

168
levél? Remegő kezekkel fordult meg, az ablakból áradó tüzes arany fény
megvilágította Charles nemrég papírra vetett szavait:

Calais
1778. február 3.

Lucien!
Sok kérdezősködés után megtudtam, hogy a Sarah Rose túlélőit egy
közeli börtönbe szállították, amit - amerikai diplomatának álcázva magam
- meg is látogattam. Megtaláltam Brookhamptont. A barátunk, bár él, elég
rossz bőrben van. Azok szerint, akikkel együtt raboskodik, éppen a hajót
kezelte, amikor támadás érte őket, olyan sérülést szenvedett, hogy nem
tudott a saját érdekében beszélni, ezért a többi tengerésszel együtt
ejtették fogságba. Mivel kiléte nem volt ismert társai előtt, nem tudtak
tanúskodni mellette. Barátunk azután a bebörtönözöttség első heteit azzal
töltötte, hogy visszanyerje az eszméletét - és végül az utolsó hetekben, a
szabadságát is.
Gondolhatod, milyen bizonytalan itt a helyzet. Az egyszerű
tevékenységek miatt, amiket a hajó elfoglalásakor végzett - és azért mert
nem ismerik fel, hogy ő a királyság egyik főnemese -, a franciák nem
hajlandók elengedni őt. Az angol elöljárók, akikkel megvitattam az ügyet,
nem kívánnak tovább foglalkozni a dologgal, mert félnek, hogy ez lesz a
végzetes szikra, ami lángra lobbantja a fenyegető háború már amúgy is
forró puskaporát. Ezt a helyzetet én nem tudom orvosolni; Calais-ban a
Rue de la Mer 22-ben lakom, kérlek, gyere, amilyen hamar csak tudsz.
Charles

Nerissa leeresztette a levelet, szeme könnyekkel telt meg.

- Életben van... ó, édes istenem, Eva, életben van! Azonnal érte kell
mennünk!
Eva gyengéden kivette a papírt a lány remegő kezéből, karját a válla
köré fonta, és az asztalhoz kísérte, ahol a reggeli várt rájuk.
- Súlyos hibát követtem el, Nerissa. Tudod, amikor először látogattam
meg a börtönben lévő rabokat, egy halottnak látszó fiatal férfit láttam a
földön fekve... Úgy volt öltözve, mint a többi tengerész, így eszembe sem
jutott, hogy a te elveszett Perryd lehet az - szomorú tekintettel töltött teát
egy csészébe. - Ha tudtam volna, hogy az udvarlód tengerésznek öltözött,
közelebbről is szemügyre vettem volna.
Nerissa letörölte a könnyeit.
- Biztos vagyok benne, hogy azért tette ezt, mert még utoljára
szórakozni akart, szabad akart lenni egy kicsit, mielőtt megállapodik, és
az unalmas családi életet kezdi élni velem.
- Ezt nem tudhatod pontosan. A férfiak tulajdonképpen - mosolyodott el
Eva - tesznek ilyen ostoba dolgokat.
Ez egy könnyes mosolyt csalt ki Nerissából.
- Igen... és Perry a Debauchery-i Tanya nevű társaság vezetője, aminek
tagjai szokatlan csínyeikről és felháborító gonoszkodásaikról hírhedtek.
Legalábbis az volt. Azt hiszem, Eva, ez abban a pillanatban meg fog
változni, ahogy visszatér közénk.

169
 - Biztos vagyok benne, hogy meg fog változni - adta át a csészét Eva
Nerissának. - Tessék. Ezt idd meg, miközben eldöntjük, mit kell tennünk
ebben a helyzetben.
- De itt nincs miről dönteni. Azonnal ki kell szabadítanunk az én drága
Perrymet arról a borzalmas helyről.
- Természetesen, de előbb figyelj rám - öntött magának is egy csésze
teát Eva. - Ahogy Charles is írta, Franciaországban most politikailag
veszélyesen ingatag a helyzet. Tudom, hogy nehéz lesz ezt hallanod,
Nerissa, de azzal szolgálnád legjobban Perry érdekeit, ha itt maradnál
Angliában és előkészülnél a szeretetteljes fogadtatására, amikor hazaér.
Én megyek Franciaországba, és tárgyalni fogok a szabadon bocsátása
érdekében.
- Te? De Eva, még alig épültél fel a szörnyű balesetből... Miért nem
hagyod, hogy az egyik bátyám utazzon el?
- Mert ezt nekem kell megtennem - mondta határozottan Eva. - Sok
mindent jóvá kell tennem a családoddal szemben, Nerissa. Sok minden
terheli a lelkiismeretemet. Kérlek, hagyd, hogy megtegyem ezt érted,
Perryért és Charlesért - arca előtt egy pillanatra árnyék vonult át -, és
Lucienért.
- Lucienért? Nem fogja engedni, hogy egyedül elmenj.
- Lucien - mondta fensőbbséges tekintettel Eva
- azt teszi, amit mondanak neki.
Egy jókedvű férfihang vágott a beszélgetésbe.
- Mit fog tenni Lucien?
Mindkét nő felkapta a fejét; a herceg állt a nyitott ajtóban, egyik
szemöldökét felvonta, szeme ragyogott, ahogy a két meglepett arcra
pillantott. Besétált a szobába, leült Eva mellé, és válla köré fonta a karját.
- Úgy hallottam, egy levél érkezett Charles-tól ma reggel a számomra -
mondta társalgó hangon.
- Talán szeretnéd megosztani velem, drágám?
- Honnét tudsz róla?
- Sok dologról tudok, szerelmem. Add nekem, kérlek.
Eva szemeit forgatva, kínosan mosolyogva eresztette el a levelet.
Nézte, ahogy Lucien gyorsan átfut rajta komorrá váló arccal.
- Azonnal Franciaországba kell indulnom.
- Veled megyek.
- Nem, Eva, megtiltom. Beteg voltál. Nem akarom, hogy elkísérj egy
ilyen veszélyes küldetésen.
- Parancsolsz?
- Túl veszélyes.
- Hát figyelj rám, férjem...
Nerissa bölcsen kihasználta az alkalmat, hogy közbelépjen.
- Ugyan már, Lucien... te magad mondtad, hogy új életet kezdesz. Hogy
soha többé nem irányítod az életünket. Ha Eva menni akar, tartozol neki
annyival, hogy vita nélkül beleegyezz ebbe.
Lucien álla szorosan összezáródott, amikor Eva felállt.
- Igaza van a húgodnak - szólt. - Azonkívül sokkal jobban kiismerem
magam a francia diplomáciában, mint te. Jobban tennéd, ha engednéd,
hogy én törődjek ezzel az üggyel.
- De...
- Lucien - figyelmeztette Nerissa.

170
 A férfi ajka elvékonyodott. Mély, lassú lélegzetet vett, miközben
megzabolázta ellenkezését, és a nyugalmat kereste, amit mindkét nő
megtagadott tőle. Ó, ez az elengedés, a lemondás a hatalomról... tudta,
hogy ez meg tudná ölni. De Évának igaza volt. Hozzáértő volt. Sokkal
jobban el tudja intézni ezt az ügyet, mint Lucien, és az ő jelenléte Perry
kimentése során előnyt, nem pedig hátrányt jelent. Kifújta a levegőt, és
zordan nézett a feleségére.
- Nem győzhetek - mondta a fejét rázva. - Egyszerűen nem győzhetek.
- Nem - felelte Eva, amikor mosolyogva felállt. Karját a férfi nyaka köré
fonta, ajkát a férfi ajkára szorította, és addig csókolta őt, amíg a zordság
eltűnt a szeméből, és egyre növekvő forróságtól nem izzottak. - Nem
győzhetsz, ne is próbálkozz hát tovább.

171
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Másnap kirobbant a háború Franciaország és Anglia közt.
Míg Eva, Gareth és Andrew Portsmouth-ba utazott, hogy előkészítse a
Franciaországba való átkelést, Lucien Londonba sietett, ahol kihallgatást
kapott még egy boldogtalan lélektől, aki tartozott neki egy szívességgel:
az Admiralitás első lordjával beszélt. Órák múlva már úton is volt
Portsmouth felé, ahol tudatta feleségével és testvéreivel, hogy Christian
Lord kapitány vendégeként utaznak Franciaországba egy hetvennégy
ágyúval rendelkező hadihajó, az Arundel fedélzetén.
A kapitány - egy magas, szigorú férfi, halványszőke hajjal és ködös
szürke szemmel -, láthatóan nem örült annak, hogy civilek is lesznek a
hajóján, és még dühösebb lett, amikor megtudta, hogy egyikük a
hatalmas és híres herceg. Ennek ellenére mégis nagylelkűen átadta
kabinját Blackheath hercegének és hercegnéjének, utasította első és
második tisztjét, hogy ők is adják át a sajátjukat Lord Andrew és Gareth
de Montforte-nak, majd máshol rendezte be a saját lakosztályát.
Nem sokkal azután, hogy a hajó felszedte a horgonyt és a Csatorna
habos hullámai közé siklott, elkezdett esni az eső. Lord kapitány - aki a
tatfedélzetről irányította éles szemmel a tevékenységeket - megvárta,
hogy parancsa mindenki számára tisztán érthető legyen - az őket kísérő
kis vitorlás hajó és a Spithead körül horgonyzó hajók számára is -, majd
lakosztályába hívta a hercegi párt egy megbeszélésre.
A két férfi óvatosan köszöntötte egymást, mindketten tisztában voltak a
másik hatalmával és befolyásával a saját területén. Lord kapitányt már
értesítette az admirális a küldetésükről: Brookhamp-ton grófját
biztonságosan - és észrevétlenül - kell hazahozni Franciaországból. Bár
Lucien hozzászokott, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat, egyetértett
azzal, hogy ez egy katonai hadművelet, és vonakodva készült fel arra,
hogy alkalmazkodjon Lord kapitány döntéseihez.
A tiszt gondoskodott róla, hogy vendégei teát, kávét és valami frissítőt
kapjanak, mielőtt széthajtogatta Calais térképét. Kiterítette az asztalán,
és egy szextánst mutatva a part bizonyos részeire, kezdte el felvázolni
Brookhampton gróf börtönből való kiszabadításának tervét.
- Az az utasításom, hogy olyan békésen biztosítsuk őlordsága
kiszabadítását, amennyire az adott körülmények közt lehetséges.
Remélem, nem kényszerít senki arra, hogy használni kelljen az Arundel
ágyúit, de ha mégis erre kerülne sor, nem lesz más választásunk.
Belekortyolt a kávéjába.
- Az admiralitás már kapcsolatba lépett Lord Charles-szal Calais-ban,
akit értesítettünk a tervünkről - méregette a kapitány vendégeit és az őt
körülvevő főhadnagyokat. - Természetesen, mivel már folyik a háború,
nem lenne bölcs dolog a francia partok közelébe vinni a hajónkat. Ezért el
kell hitetnünk a békaevőkkel, hogy ez egy amerikai, nem pedig angol
vállalkozás. Egy pillantás az Arundelre, és ennek a tervnek lőttek.
Lucien látta, hogy Eva tartása megmerevedik a székében.
- Én is ezt gondolom, kapitány. Mivel jól ismerem a francia partot, és
vannak Calais közelében kapcsolataim, azt javaslom, hogy én menjek ki a
partra, mint a párizsi amerikai küldöttség tagja, és én tárgyalok majd
Lord Brookhampton elengedése érdekében.
- Nem - mondta határozottan Lucien. - Én megyek.
172
 - Te nem mehetsz - vetette ellen Eva. - Egy pillantást vetnek rád, és a
franciák azonnal tudni fogják, hogy angol vagy. És akkor nemcsak Perryt,
hanem téged is ki kell szabadítanunk a börtönből.
- Megtiltom neked, hogy partra szállj - mondta szigorúan Lucien. - Nem
biztonságos. Azonkívül, ha Charles el tudja hitetni velük, hogy amerikai,
akkor én is.
- Charles Bostonban szolgált. Egy amerikai nőt vett feleségül. Elég
elfogadhatóan tudja utánozni a jenki kiejtést, ha akarja, s ez az egyetlen
oka, hogy el tudja érni a franciáknál, hogy másnak higgyék, mint aki
valójában. Sajnálom, Lucien, de nem hiszem, hogy ugyanígy félre tudnád
vezetni őket.
- De még csak nemrég épültél fel a balesetből, Eva! Ez túl veszélyes!
- Te is - mondta a nő kedvesen, lábával megérintve az asztal alatt férje
bokáját - most épültél fel a tiédből.
Lord kapitány kettejüket figyelte, hűvös, szürke szeme nem árult el
semmit. Végül megköszörülte a torkát.
- Minden tiszteletem az öné, kegyelmes uram, de a hercegné tervét
támogatom. Megfelelő kísérettel, amit az embereim biztosítanak számára,
azt szeretném, ha ő menne ön helyett - mosolygott szárazon. - Azonkívül,
ha engedném, hogy ön... egy herceg... menjen, és valami baja történne, az
admiralitás a fejemet venné.
Lucien tekintete hideggé vált.
- Azt akarja mondani, hogy nem mehetek? Újra az a kemény,
rendíthetetlen mosoly.
- Igen.
Lucien a férfira meredt. Még senki - senki - nem próbált szembeszállni
vele, s megkérdőjelezni a tekintélyét. Mit gondol magáról ez az átkozott
embert? Legfagyasztóbb pillantását szegezte a kapitányra.
- És azt gondolja, hogy akkor nem hullik porba a feje, ha a
feleségemmel történik valami? - hangja ijesztően lággyá változott. -
Higgyen nekem, kapitány, ha egy haja szála is meggörbül, gondoskodom
arról, hogy maga... és az értékes karrierje... tönkre legyen téve.
Eva a szemeit forgatta.
- De uraim...
De Lord kapitány még nem fejezte be.
- Utasításokat kaptam, és úgy hajtom végre, ahogy a
legmegfelelőbbnek látom.
- A feleségem nem fog partra szállni.
- Ó, dehogynem - mondta Eva.
Lucien összeszorított fogakkal állt fel. Tudta, hogy a hajón a kapitány
szava többet nyom a latban, mint az övé, de nem tudta elfogadni. Tudta,
hogy Eva érvelése helytálló, de nem akarta engedni. Es tudta, ha nem
megy ki azonnal ebből a kabinból, valakinek - legsötétebb pillantását
vetette a rendíthetetlen nyugalmú tisztre - baja fog esni.
Nagy baja fog esni.
Aztán Evára nézett.
- Vacsoránál találkozunk, kedvesem - csattant fel, majd meghajolt,
sarkon fordult, és kiment a helyiségből.
Eva megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, aztán a higgadt
kapitányra pillantott.
- Nos akkor - mormolta. - Folytathatjuk?

173
 Gareth és Andrew, akiket elbűvölt a hajó működése, a fedélzeten
maradtak, míg ki nem jutottak a Csatornára. Figyelték, hogyan szaladnak
fel a tengerészek a kötélhágcsókon, hogy helyükre tegyék a vitorlákat,
csodálták azt a rendet, amivel mindent végrehajtottak, élvezték a
hatalmas hajó érzését a lábuk alatt, és azon gondolkodtak, hogy Lucien,
aki egyedül állt a korlátnál, miért néz olyan dühösen, amilyennek még
soha nem látták őt. De ahogy egyre hevesebb lett az eső, és a hajó haladt
előre az útján, Andrew visszavonult az alsó fedélzetre, Gareth-et pedig a
felső fedélzeten hagyta. Kis idő múlva ő is csatlakozott Andrew-hoz bátyja
kölcsönkapott kabinjában.
- Úgy látom, Lucien pokoli hangulatban van - jelentette ki, miközben a
tatablakon át Anglia messzi ködbe vesző partjait figyelte. - Találkoztam
Évával, aki felment hozzá, hogy megnyugtassa - elvigyorodott. - Úgy
látszik, Lucien és a kapitány nem jönnek ki túl jól egymással.
- Ez nem lep meg - mondta Andrew, aki egy jegyzetfüzetbe írogatott, és
egy ólomdoboz pihent a könyöke mellett. - Két olyan ember, aki így hoz-
zászokott az irányításhoz, nem kerülheti el az összeütközést.
- Beszéltem a legénység egyik tagjával... egy Teach nevű tiszttel.
Istenemre, a pasas úgy néz ki, mint Feketeszakáll. Azt mondta, a kapitány
a Királyi Haditengerészet egyik legjobb embere, és egy ideig Bostonban
szolgált, tehát biztos jól ért a jenkikhez. Talán Charles-szal jobban
megértenék egymást, ha itt lenne.
- Igen, és ha már Charles-ról van szó, arra lennék kíváncsi, hogyan
jutunk elég közel Calais-hoz, hogy őt és Perryt is ki tudjuk hozni úgy, hogy
a franciák ne küldjék utánunk a hadihajóikat. Egy pillantást vetnek az
Arundelre, és tudják, hogy brit. És ott van az az erőd, amit a kapitány
megmutatott a térképen. Még a gondolatát is gyűlölöm annak, hogy túl
közel jussunk hozzá...
- Eva mindent elmagyarázott nekem. A terv az, hogy az Arundelt
látótávolságon kívül tartjuk a part mentén, a Magic-et beküldjük amerikai
színekben, hogy hírt hozzon a dolgokról, és partra tegye Évát és az
embereinket. így a békaevők nem jönnek rá, hogy ez egy angol
hadművelet.
Andrew fel sem nézett jegyzeteiből.
- Jól hangzik, de jól tudjuk, hogy háborúban bármi megtörténhet -
karját az ólomdoboz köré fonta -, ezért jöttem el felkészülten.
Gareth nem értette el Andrew burkolt célzását.
- Eva ma este a sötétség leple alatt fog partra szállni. Találkozik
Charles-szal, aki vár rájuk a lovakkal. Aztán holnap reggel mindketten
elmennek a börtönbe, mint a párizsi amerikai küldöttség tagjai, kérik
Perry szabadon engedését... ami remélhetőleg békés úton megtörténik,
de ha így nem sikerül, arra az esetre itt van a hadihajó a kísérőhajókkal
együtt, majd ott találkoznak velünk holnap este, ahol partra szálltak -
megrázta a fejét. - Nem csoda, hogy Luce olyan gyilkos hangulatban volt,
amikor az előbb találkoztunk vele! Andrew felpillantott.
- Miért, ő nem tart Évával?
- A kapitány megtiltotta. Azt mondja, ha bármi történik a herceggel,
neki fejét veszik, tehát Luce-nek itt kell maradnia velünk.
Most már Andrew is szélesen mosolygott.

174
 - Istenemre, ez megmagyarázza Lucien rosszkedvét. Senki parancsát
nem hajlandó követni, csak a sajátját. Komoly összeütközést jósolok,
Gareth.
- Én is. De az igazat megvallva, Eva sokkal több eséllyel képes
kiszabadítani Perryt. Hacsak Luce és a kapitány nem gyilkolják meg
egymást, holnap éjszaka már Angliában lehetünk. Egy lövést sem kell
leadni, nem kell vért ontani, mindent békésen intézünk el - Gareth most
hirtelen észrevette testvére könyökénél az ólomdobozt. - Andrew, mi van
nálad?
- A robbanóanyagom. Gareth szeme elkerekedett.
- Te jó isten, ember! Kidobnak minket a hajóról, ha erról tudomást
szerez a kapitány!
- A kapitány nem fog tudni róla. Azonkívül, háború van - mondta
Andrew ártatlanul -, és az ember soha nem tudhatja, mikor bizonyulhat
hasznosnak egy extra hatásos robbanóanyag, ugye?
Eljött az éjszaka.
Miközben az Arundel a Magickel való találkozásra készült, Eva a kihalt,
szélfútta fedélzeten állt, haját csuklya fedte, és egy köpeny védte meg a
heves tengeri széllel szemben. Talpa alatt a hatalmas hajó emelkedett és
süllyedt a hullámokon, a lámpákat eloltották, és a legénység teljes
sötétségben dolgozott. A távolban látta Franciaország egyre közelebb
kerülő sötét partjait.
Majdnem itt volt az idő. Nerissára gondolt, aki olyan távol van tőle,
talán ébren van, és szerettei biztonságáért imádkozik. Arra gondolt,
hogyan ütötte le Charles-t, és alázta meg Andrew-t a rablás közben. Az is
az eszébe jutott, hogyan bántotta meg Lucient, és fosztotta meg örökre az
örököstől, mindezt átkozott büszkesége miatt. Bánat járta át, majd a
szélbe tartotta az arcát. Itt az idő mindent jóvátenni. Visszafizetni
adósságát a de Montforte-oknak. És igen, bizonyítani, hogy érdemes arra,
amit a világon mindennél többre tart: Lucien szerelmére. Hirtelen tudta,
hogy nincs már egyedül. Tudta, hogy a férje közeledik hozzá.
- Lucien - mormolta.
A férfi hangtalanul ment oda hozzá, karjával átfogta a vállát. Eva
belemerült az ölelésbe, érezte Lucien szívének dobogását, és azt, hogy
aggódik a biztonságáért.
- Bocsáss meg, kedvesem - szólalt meg. - Tudom, hogy nehéz neked,
hogy elengedj, de kérlek, Lucien, értsd meg, ezt meg kell tennem.
- Nem értem meg. De próbálom meggyőzni magam arról, hogy nincs
jogom megtiltani neked, hogy elmenj - kinyújtotta a kezét, és felemelte a
nő fejét, háta elállta a szél és a permet útját, és megóvta Évát az időjárás
támadásától. Tenyerébe vette a nő állát, és egyenesen a szemébe nézett.
- Nem gondolod meg magad, Eva?
Felesége a fejét rázta.
- Nem tehetem, Lucien. Ezt végig kell csinálnom. Érted. A családodért.
De leginkább saját magamért.
A férfi szeme elsötétült, és Eva látta benne a kétségbeesett fájdalmat és
aggódást, mielőtt a férje a fájó beleegyezés álarcát felöltötte volna. Aztán
hátralökte a csuklyát, Eva fejéhez hajtotta a fejét, és vad vággyal
tapasztotta ajkát az ajkára. A szél az arcukba csapta Eva haját. A
hullámok időtlen moraja elhalkult, és az asszony csak férje légzését hal-
lotta, csak a kemény, erős testet érezte, és a félelmet, hogy talán ez lesz

175
az utolsó ölelésük. Bízz bennem, bízz bennem! - gondolta. Aztán teljesen
átadta magát az édes istenhozzádnak, a férje testéhez szorította sajátját,
érezte a férfi vágyának bizonyítékát a medencéjén, és azt kívánta, bár
együtt lehetnének, mert ő ennél sokkal többet akar.
- Ha visszatérek, Lucien...
- Ne ígérgess, szerelmem. Csak gyere vissza hozzám épségben.
- Ha visszatérek, valamit el kell mondanom.
- Mondd el most!
Mert lehet, hogy nem lesz rá több alkalom.
Eva mély lélegzetet vett - annak ellenére, hogy valakinek a lépteit
hallotta a háta mögött. Túl egyszerű lenne akkor elmondani, ha visszatért.
Olyan egyszerű elhalasztani addig, míg úgy nem érzi, hogy joga van a
viszonzásához. Túl egyszerű...
- Kegyelmes asszonyom, a csónak készen áll; itt az idő indulni.
...addig várni, amíg vissza nem tér. Most az egyszer nem lesz gyáva, ha
szívügyekről van szó.
Kinyújtotta a kezét, és megfogta Lucien arcát, tekintetük találkozott, a
szíve összeszorult. A szavakat már ki is ejtette a száján, mielőtt
megállíthatta volna magát.
- Szeretlek.
A férje nyelt egyet. Szemét lehunyta, és még egyszer megfogta Évát...
de a nő tudta, ha még egyszer a karjaiba zárja, nem lesz ereje elmenni.
Kicsusszant az ölelésből, hátralépett és elfordult, magasra tartott fejjel,
lenyelve a gombócot a torkában követte a várakozó csónak felé lépkedő
tisztet. Érezte férje meggyötört pillantását a hátán. Erezte szerelmét,
aggódását, szenvedését. Életében a legnehezebb dolog volt elhagyni most
őt - de feladata volt. A legfontosabb feladat, amire valaha vállalkozott.
Egy egész életet tölthetnek aztán egymás karjában.
A tiszt segítségét elutasítva mászott le a csónakba... majd
Franciaország sötét, baljós partja felé nézett, s megpróbálta elűzni
lelkéből az egész este rátelepedő rossz előérzetet.
A félelmet.
Egy egész élet.
Csak reménykedni tudott benne.

176
 HARMINCADIK FEJEZET
Charles fekete nagykabátban lépdelt ingerlékenyen fel-alá, Evára várva
a sötétbe boruló parton. Előrelépett, és kisegítette a csónakból, amikor az
partot ért, s közben aggódva nézett a nőre.
- Biztos, hogy meg akarja tenni, Eva? Elég hosszú lovaglás vár ránk.
Eva megfordult, és jelezte a tengerészeknek, hogy elmehetnek.
- Soha nem éreztem jobban magam - felelte, miközben követte Charlest
a közelben kikötve várakozó három lóhoz. - A test meggyógyul. De a többi
seb gyógyulásához jóval több idő kell.
- Ez mit jelent?
- Meg kell tennem ezt a dolgot önért, a családjáért... és magamért.
Charles megértése jeléül bólintott egyet. Aztán mosoly lágyította meg
hallgatag arcát.
- Ez esetben megtiszteltetésnek veszem, hogy mellettem van. Bevallom,
örülök, hogy egy valódi jenki is van köztünk, mert nem tudom, meddig le-
szek képes tettetni az amerikai kiejtést. Csak azért sikerül bolonddá
tennem őket, mert nem mindenkinek az angol az anyanyelve azok közül,
akikkel dolgunk van.
- Látta már Lord Brookhamptont?
- Igen.
- És biztos abban, hogy az, akit meg akarunk menteni, tényleg ő?
- Biztos vagyok benne.
- Megismerte önt?
- Nem. Éppen aludt. Nem volt szívem megzavarni, a kiszabadulás
reményét ébreszteni benne. Á, itt vannak a lovak! Hoztam még egyet
magammal Perry számára... feltéve, ha sikeresen ki tudjuk menteni őt.
Eva felemelte a fejét.
- Sikerülni fog.
Percekkel később a Calais felé vezető úton vágtáztak, a harmadik ló
gyeplőjét Charles tartotta a kezében. Fák, legelők, messzi falvak váltak
láthatóvá a derengésben. A hajnal már közeledett. Megálltak, és egy
Calais közelében lévő fogadóban megreggeliztek, ahol Charles
kifogástalan franciatudásának köszönhetően azonnal kiszolgálták őket, és
egy kandallóhoz közeli asztalt kaptak. Mire a nap sugarai áttörtek az
esőfelhőkön, ők már újra úton voltak, és a távoli börtön is feltűnt a
láthatáron. A bejárat előtt állították meg a lovakat.
- Milyen állapotban van? - kérdezte suttogva Eva, miközben lemászott a
nyeregből. Egy őr közeledett feléjük.
- Elég rossz bőrben van. De mi ketten talán tudunk majd gondoskodni
róla.
- És megkapta Lord kapitánytól a tervet tartalmazó üzenetet?
- Igen. Annyira diplomatikusan járjunk el, amennyire csak lehetséges,
Perryt bújtassuk el, ne legyünk szem előtt nappal, és sötétedés után talál-
kozzunk az Arundel tengerészeivel. - Feltéve, ha minden bonyodalom
nélkül történik.
- És ha nem?
Eva zord mosollyal válaszolt.
- Akkor saját magunkra vagyunk utalva.
Az őr kinyitotta a kaput, és gyanakodva méregette őket.
- Mi járatban? - érdeklődött franciául.
177
 Eva gőgösen saját anyanyelvén válaszolt neki.
- De la Mouriére grófnő vagyok. Ez itt a munkatársam, Charles
Montvale. A párizsi amerikai küldöttség tagjai vagyunk, utasításunk van
dr. Benjámin Franklintól. A parancsnokával szeretnénk beszélni.
Az őr megérezte Eva viselkedésében a tekintélyt, és mélyen meghajolt.
- Hagyják itt a lovaikat, és kövessenek...
Leszálltak a nyeregből, és követték a sötétszürke kőépület felé tartó
férfit. Egy másik őr jelent meg mögöttük, hatalmas csattanással bezárta a
kaput, ami félelmetesen végletesnek tűnt a reggeli nyugalomban.
Eva és Charles hangtalan pillantásokat váltottak, majd szorosan
összezárt ajakkal folytatták útjukat. Eva megfeszült idegekkel nyúlt a
kabátja alá, és érintette meg a zsebébe rejtett pisztolyt. Azzal nyugtatta
magát, hogy nincsenek közvetlen veszélyben, de érzékei
riadókészültségben maradtak.
- Erre, s'il vous piáit.
Az őr kinyitott még egy ajtót, és a börtönben voltak. Eva pislogott,
szeme próbált hozzászokni a hirtelen homályhoz. De a bűzhöz semmi nem
volt mérhető. Egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és az orra elé fogta,
ahogy az őr egyre mélyebbre vezette őket az épületben.
A parancsnok, Monsieur Durant az irodájában foglalt helyet, távol a
börtön bűzétől. Éppen reggelizett: tojást, kolbászt és valamit, ami nagyon
sötét sörnek tűnt. Magas ember volt, széles hassal, pici, bizalmatlan
szemekkel zsírral párnázott arcában. Felpillantott, amikor Évát és
Charles-t bekísérték, az utóbbit felismerve bólintott, majd kíváncsian és
leplezetlen mohósággal méregette Évát.
A nő bőre bizsergett a rossz érzéstől.
- De la Mouriére grófnő vagyok - jelentette ki gőgös bostoni kiejtéssel. -
Dr. Benjámin Franklin ügyében járok itt, utasításom van, hogy biztosítsam
a brit Sarah Rose hajó egyik foglyának szabadon engedését.
Durant félretolta a tálcáját, hátradőlt székében, és piszkos körmével
kipiszkált első fogai közül egy húsdarabot.
- Vannak papírjai?
Eva mosolygott, bár jól tudta, hogy azok a ravasz, undorító szemek a
lovaglókabátja alatt mellét és csípője vonalát pásztázzák.
- Magától dr. Franklintől - suttogta, és elővette a saját maga által
készített iratot.
Durant kövér keze kiragadta azt Eva markából. Gyanakodva figyelte a
nőt, aztán végigfutott az iraton.
- Úgy tűnik, minden rendben van - mondta, amikor szemöldökét
ráncolva visszaadta az iratot. - De én nem értem asz amerikaiak vágyát,
hogy szabadon engedjük eszt a britet. Miért olyan fontos önöknek?
Hiszen mek fan hibbanva.
- Igen - értett egyet Eva, miközben összehajtogatta a papírt.
- Aszt mondja, hogy ő egy brit lord. Még ha igasz is esz, miért kell asz
amerikaiaknak egy brit lord?
Eva a legkacérabb módon mosolygott a parancsnokra, és megütögette
vállát az irattal.
- Azért, kedves uram, mert ha igaz, amit állít, egy brit lord száz
amerikai tengerésszel felér, ha a rabok kicserélésére kerül sor. Nem csak
maguk, franciák állnak hadban azokkal a megvetendő angolokkal. Mi már
majdnem három éve harcolunk velük.

178
 - Ön isz annyira gyűlöli asz angolokat, mint én, ugye?
- Megvetem őket - válaszolta Eva, s tekintete találkozott Durant ravasz,
disznószemével.
- Akkor odafeszetem önt ehhesz... hogyan is mondják?... a kellemetlen
brithez, aki aszt állítja makáról, hogy lord. Nehész eset. Arrogánsz. Mek
kellett büntetni őt asz engedetlenszége miatt. Sötétszárkába tettük...
Egyszer-kétszer meg is fértük. Nehész dolguk lesz vele, azt hiszem.
Azzal felemelte hatalmas testét az asztal mellől, hátratolta a székét, és
a nagy tömeg cipelésének megerőltetésétől morogva kísérte ki őket az
irodájából. Eva Charlesra pillantott. A férfi szeme kemény volt és hideg,
mint a jég.
Durant a börtön nyirkos termein át vezette őket. A fekete, piszkos ajtók
mögül orrfacsaró szagok áramlottak feléjük, és a kétségbeesés hangjai:
nyögés, zokogás, hiábavaló éneklés, az ón bögre zaja az ablak rácsain.
Végül elértek egy helyiség ajtajához az épület túlsó végén. Durant
levett egy kulcscsomót az övéről, az egyik kulcsot a zárba helyezte, és
kicsit himbálva azt végül kinyitotta az ajtót.
A helyiségben homály uralkodott.
És csend.
Egy alak hevert az egyik sarokban, arcát a büdös, nedves kőnek
szorította, és rezzenéstelen szemmel meredt felfelé egy szürke fénycsíkra,
mely távol tőle beszűrődött az ablakon.
- Mint láthatják, a rab újra a sötétszárkában fan - károgta Durant a
férfira pillantva, aki félig ült, félig állt egy kupac nedves, mocskos
szalmán, és meg sem próbált megmozdulni, vagy feléjük nézni. - Teknap
este megütötte asz egyik őrömet. Asz őr, ugyebár vissza kellett ütnie. De,
aszt hiszem, fékül sikerült mektörnünk le Seignueur lelkét. Több gondot
nem okoz önöknek.
Durant bement a cellába, Eva és Charles szorosan követte. Eva nem
ismerte Perryt, de tudta, hogy a de Montforte család közeli barátja, és
csak elképzelni tudta, hogy a látvány milyen fájdalmat okozhat
Charlesnak. Mocsok és vér száradt a férfi hajába, mely olyan piszkos volt,
hogy nem lehetett kivenni eredeti szőkeségét. Sárgásfakó arca beesett
volt az élettelen szürke szemek alatt, ajka megdagadt, és felhasadt egy
ütéstől, ruhái lógtak sovány alakján.
Eva torka összeszorult a bűntudattól. Ugyanaz a férfi volt, aki
eszméletlenül feküdt a cellában, amikor hetekkel ezelőtt meglátogatta a
Sarah Rose rabul ejtett tagjait. Akkor Perry még nem tudott beszélni. A
többiek beszéltek helyette. Hogy ítélhette meg ilyen rosszul a helyzetet?
- Vigyék hát - mondta Durant. - Örülök, hogy megszabadulok tőle.
- Van számára egy kabátjuk? - kérdezte Charles, miközben Perry be
nem hegedt, szivárgó sebekkel teli bőrét nézte, ami átlátszott foszlott ru-
háin. - Hideg van odakint.
- Á, makuk amerikaiak éppen olyanok, mint a britek... túl együttérzőek
a saját javukra. Je regret, de nincs számára kabátunk.
Charles szó nélkül, összeszorított szájjal vette le a saját nagykabátját,
majd a sötét, hasznos ruhadarabot Perry válla köré terítette. A barátja
nem mutatta a felismerés jelét, amikor az őrnagy óvatosan behajlította a
kezét, és a kabát ujjaiba dugta, majd pedig körülcsavarta a nehéz
gyapjúholmival sovány alakját.
- Egész végig nem adott választ? - kérdezte Eva élesen.

179
 - Non, csak teknap este óta, amikor az őr mekferte. Javulásnak
tekinthető, ha enkem kérdez.
Durant hátrébb állt, amikor Charles felemelte Perryt, az egyik vállára
vette, és az ajtó felé vitte, így kiéhezve és megverve úgy látszott, nem
ismeri fel azt az embert, akivel együtt nőtt fel. Eva, aki minden érzését
megpróbálta leplezni - dühét is, hogy ilyen barbár módon bántak egy
ártatlan emberrel -, kétségbeesve figyelt. Azon gondolkodott, hogyan
teszik fel Perryt a lóra, amely odakint várakozik.
Az Arundel, ami valahol a láthatáron túl cirkált, nagyon messzinek tűnt.
Durant egész végig fecsegett, míg a piszkos folyosón haladtak, de Eva
nem figyelt rá. Az idegei újra bizseregni kezdtek; a félelem fémes íze
öntötte el a száját, és a szíve hevesen dobogott. Túl gyorsan. Valami nincs
rendben.
Siess, Charles.
A férfi sietett - bár ezt igyekezett eltitkolni Durant elől, nehogy gyanút
keltsen benne. Evát ideges verejték borította el. Siess, Charles. A szíve
most már majd' kiugrott a helyéből. Gyorsabban! Szemben velük két őr
vezetett elő egy csoport rabot az egyik cellából.
Egy csoport brit rabot.
A Sarah Rose rabjait.
Ó, ne...
Aztán rájött, mi nincs rendben: hiába tudja Charles utánozni a kiejtést,
nem képes leplezni a tényt, hogy kiképzett katona. Látszott abból, ahogy
járt, látszott a válla ívéből, ahogy tartotta magát. És amikor újra a friss
levegőre értek és a szabadság fájdalmasan közel volt már hozzájuk, egy
hang hallatszott a hátuk mögött.
- Szavamra, maga az, Lord Charles?
- Ne álljon meg! - sziszegte Eva a férfi fülébe.
- Lord Charles! Durant hátrafordult.
- Elnézést kérek - mondta Charles-nak -, esz a rab összetéveszti önt
valakivel, non? - felemelte a hangját, amikor odafordult az előbb
megszólaló férfihoz, aki most a karjával hadonászott, és elszántan
próbálta felkelteni Charles figyelmét. - Te, ott! Hallgass már! Esz itt
Charles Montvale Amerikából, és mi jól tudjuk, hogy nincsenek lordok
Amerikában!
- Amerikai? Úgy érti, amerikai? Ő nem Charles Montvale, hanem Lord
Charles de Montforte, és angol, mint jómagam!
- Lord Charles de Montforte?
- Naná! Bostonban találkoztam vele, 75-ben a haditengerészetnél
szolgáltam, és ő a négyes számú gyalogság századosa volt! - A férfi egyre
elszántabb lett. - Lord Charles, engem is vigyen magával! Ne csak egy
embert mentsen meg, mindannyiunkat ki kell vinnie!
Az őrök egy része már a homlokát ráncolta, és Durant is egyre
zavartabb lett. Egyre izgatottabb. Eva egyre növekvő félelmével harcolt,
nagyot kacagott, s tudta, minden lépés közelebb viszi őket a
szabadsághoz.
- Ugyan, Durant! Mi van a foglyaival? Ráveszi a barátunkat, hogy
lordnak vallja magát, az a férfi pedig az én honfitársamat nevezi lordnak?
Miért kell mindenkinek lordnak lenni, kérdem önt? Merem állítani, hogy
itt valami nincs rendjén.
De Durant gyanakvása csak növekedett.

180
 - Várjanak.
- Menjen tovább! - suttogta Eva.
- Csak egy ólomgolyó győzhet meg az ellenkezőjéről - vetette hátra
Charles a válla felett.
- Várjanak! - kiáltotta Durant.
Aztán a pisztolyáért nyúlt, és elszabadult a pokol.
- Rohanjon! - kiáltotta Eva -, és egy gyors, felfelé irányuló ütéssel
kiverte a pisztolyt Durant kezébői, akinek fájdalmas üvöltését a következő
ütés szakította félbe, amely az állán érte, és a földre döntötte. Eva
addigra előkapta a saját fegyverét, és Charles-szal együtt szaladt az
életéért. Mögöttük lövések hallatszottak a kora reggeli levegőben. Valahol
eszeveszetten zúgni kezdett egy harang. Riadót fújtak.
- A pokolba - átkozódott Charles, miközben a lovakért rohantak, melyek
izgatottan rágták a zablát a kapun belül. - Együtt kell lovagolnom
Perryvel, mert egyedül nem marad meg a nyeregben... Figyeljen, Eva, itt
jön a kapuőr...
- Ne törődjön vele, csak kettejükkel! - Valami elsuhant Eva füle mellett;
egy perccel később egy muskéta recsegett mögöttük. A kapuőr most
előrefutott, felvette puskáját, és egyenesen Charles-ra szegezte.
Eva csak annyi időre állt meg, hogy felemelje és elsüsse a pisztolyát. Az
őr kiáltva esett össze, az oldalán lévő lyukból vér tört elő. Eva felkapta a
muskétát, átölelte Perryt, míg Charles felszállt a lóra, majd a nyeregbe
emelte őt Charles elé.
- Üljön nyeregbe! - kiabálta Charles.
- Feltartom őket! Maguk meneküljenek innen!
- Szálljon nyeregbe, a fenébe is, és menjünk innen!
Egy újabb golyó süvített el Eva feje mellett. Kéregdarabok pattantak le
egy közeli fáról. Őrök özöne futott ki a börtönből, mindannyian kiabáltak,
néhányan megálltak, hogy beirányozzák a muskétájukat, és Eva tudta,
hogy kiszaladtak az időből.
Összeszedte minden erejét, felugrott vad tekintetű lova hátára,
oldalába vágta a sarkát, és Charles-szal a nyomában kivágtatott a börtön
kapuján.
Perceik vannak, csak perceik, míg az őrök is nyeregbe ülnek, és a
nyomukba erednek. Perceik... Élet és halál közt.

181
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Lucien kellemetlen fegyverszünetet kötött Christian Lord kapitánnyal
az Arundel tatfedélzetén, amikor egy fejük feletti kiáltás vonta magára a
figyelmüket.
- Tatfedélzet! Jelzés a Magicról!
Lord kapitány azonnal letette a kávéját, és talpra ugrott.
- Jelentést!
- Lövéseket hallani a partról, uram! A Magic azt jelentette, hogy két
lovas vágtat el a börtöntől, és az őrök üldözik őket! A hercegné az és Lord
Charles! A Magic parancsot vár, uram!
A kapitány a mögötte váratlanul megjelenő kadéthoz fordult.
- Küldjön üzenetet a Magicnek, hogy készüljön fel a találkozásra, és
tartsa fel az üldözőket, ameddig csak lehetséges. Siessen!
A fiatalember elviharzott, hogy elküldje a jelzést. A kapitány utasította
az Arundelt, hogy forduljon el, és a hajó elindult a part felé, hogy segítsen
a kis vitorlásnak. Luciennek alig maradt ideje, hogy legyőzze növekvő
félelmét, amikor újabb kiáltás hallatszott odafentről.
- A tatnak! Három hajó jobbról! Két fregatt és egy hadihajó, mindegyik
francia színekben, uram!
Gareth és Andrew, akiket felriasztott a kiabálás, rohanva jöttek fel a
fedélzetre.- Erősítse meg az utolsó parancsot! - kiáltotta Lord. - Fordítsák
meg a hajót, és készüljenek fel a harcra!
- Mi történik itt? - kérdezte Gareth zavartan pillantva körbe.
Lucien a karját a háta mögött összefonva nézte a vízen át egyre
közeledő partot, miközben az Arundel gyorsan haladt a széllel, hatalmas
tatja ide-oda hánykódott. Arca olyan fehér volt, mint a habok, melyek a
környező hullámok hátán lovagoltak.
- A vitorlás közel van a parthoz. Azt jelenti, hogy két lovas menekül a
börtönből őrökkel a nyomukban. Bemegyünk, hogy megmentsük őket.
- Nehéz helyzetben vagyunk - csattant fel Lord kapitány, amikor
meghallotta Lucien feszült magyarázatát. - Az erőd, amit megmutattam
önnek a térképen, lesz az, amit mozgósítanak majd. Teljesen mindegy,
mekkora az Arundel, de annak az erődnek az ágyúival sem ő, sem a Magic
nem bír el.
- Azt akarja mondani, hogy itt hagyjuk a szeretteimet? - kérdezte
Lucien majdnem üvöltve.
- Azt mondom, ha nem lesz mozgási terünk, hogy legyőzzük azt a három
hajót, akkor csapdába esünk köztük és a felfegyverzett erőd között. Ha
azt hiszi, hogy kockára teszem a hajómat és hatszáz ember életét kettő
miatt, akkor nagyon téved, Blackheath! Most menjen le, a dolgok itt egyre
kellemetlenebbé válnak.
- Legyek átkozott, ha lemegyek! A part közelébe megy, hogy
megmentse őket, Lord, vagy gondoskodom róla, hogy ez volt az utolsó
parancs, amit valaha is kiadott!
- A tatnak! Az ellenség kiengedte az ágyúit, uram!
Lord kiragadta az egyik kadét kezéből a távcsövet.
- Tovább, egyenesen!
Egy perccel később egy mély robbanás visszhangzott a vízen, mint egy
távoli mennydörgés.
- Lőnek ránk, uram!
182
 - A jobb oldali ütegnek! Töltsenek, és készüljenek elő a tüzelésre!
- Mi az ördög történik most? - kérdezte Gareth.
- A másvilágra akarnak küldeni minket, az történik - csattant fel egy
tiszt, aki elfutott mellettük. - Maguk hárman pedig jobban tennék, ha
lemennének, egy-két percen belül szilánkok és forró vas fog mindenfelé
röpködni.
De a három testvér a helyén maradt, elfeledkezve arról, hogy a
hatalmas hadihajó a csatára készül elő. Emberek másztak fel az
árbocozatra és a vitorlarúdra, hogy bevonják a vitorlát. Mások a hajó
derekában lévő csónakokhoz szaladtak. A lövészek az Arundel jobb
oldalán megtöltötték az ágyúkat, majd morogva és átkozódva gurították a
hajóablakokhoz. Lucien összeszorított ajkakkal nézett a szél irányába; a
három francia hajó gyorsan közeledett feléjük, az erőd halált hozó ágyúi
felé próbálták őket szorítani, és el akarták vágni menekülési útvonalukat.
- Az isten legyen irgalmas hozzánk - vett mély levegőt Gareth... és
ebben a pillanatban Lord leeresztette a kardját. - Tűz!
Az Arundel sortüze remegő, mennydörgő dobogóvá változtatta lábuk
alatt a fedélzetet, minden visszhang süketítően zúgott a fülükbe, és
hullámzó füstfelhőket sodort az arcukba. Egy pillanaton belül minden
zűrzavarossá vált, tisztek és a legénység tagjai fel-alá rohangáltak,
néhányan parancsokat üvöltöttek, mások nekigyürkőzve húzták vissza az
ágyúkat, kitisztították azokat, majd újra töltöttek.
- Menjetek le! - kiáltotta Lucien a testvéreinek.
- Tessék?
- Azt mondtam, menjetek le!
- Nem megyünk sehová! - kiabált Gareth, majd egy másodperccel
később újabb robbanás robajlott a vízen a vezető francia hadihajó felől.
Vaseső zuhant a tengerbe negyed mérföldre tőlük.
Andrew feszülten figyelt.
- Majdnem lőtávolságon belül vannak.
Most már a széltől védett oldalon tisztán látszott a francia partszakasz -
és az erőd. Lucien felkapta a távcsövet, és a partra irányította. A gyomra
összeszorult. A távolban apró pontoknak látszó alakok nyüzsögtek az erőd
körül, előkészítették az ágyúkat, hogy az Arundelre lőjenek, és lebegő tör-
melékké változtassák.
- A pokolba! Lőni fognak ránk!
Lord felemelte a szócsövét, és egy parancsot üvöltött bele.
Túl későn. Lángnyelvek lövelltek ki az erődből, és vaszápor röpült
süvítve a fejük felett, mint egy dühös méhraj, s lenyisszantotta az
elősudár-vitorla árbocát, mint a kasza a gabonát. Az emberek kiáltoztak.
Az árboc a tengerbe zuhant, magával rántotta a kötélzetet és a vitorlát.
Az Arundel ingadozni kezdett, aztán engedett a szélnek, s megpróbált
engedelmeskedni kapitánya parancsának. Lucien újra a széltől védett
oldalra rohant - és észrevette a lovasokat, akik kicsi pontnak látszottak a
távolban. A calais-i úton vágtattak lefelé, vesztésre álló harcot vívtak
annak érdekében, hogy fenntartsák a köztük és üldözőik közti rést.
Lucien kínlódva zárta be a szemét. És ő itt van, csapdában és
tehetetlenül a hajón, ami most hátat fordít azoknak, akiket szeret.
De Lord nem akart harc nélkül elsüllyedni.
Lucien majdnem megsüketült, amikor a fedélzet megremegett alatta az
Arundel viszonzott tüze nyomán - de amint a füst eloszlott, láthatóvá vált,

183
hogy túl nagy a lőtávolság; még ha az ágyúgolyók el is érik a tornyosuló
kőfalakat, nem lesznek képesek átjárni azokat.
Soha.
És itt jönnek a francia hajók, gyorsan feléjük tartanak, miközben a
Magic elszántan próbál a segítségükre sietni.
Gareth Lucien mellett állt.
- Összezúznak minket a szárazföld és a tenger közt.
- Menj le! - csattant rá Lucien.
- Bár lőtávolságban lennénk!
- Az isten szerelmére, Gareth, menj le!
De Andrew is ott állt, csípőre tett kézzel, izgatottan fénylő szemekkel.
- Van egy ötletem.
- Egy ötleted? És az hogyan segíthet rajtunk? De Andrew már rohant is
a lejáró felé, a kapitány pedig viharos tekintettel tartott feléjük a sodródó
füstön keresztül.
- Azt ajánlom, azonnal kövessék a testvérüket - dörrent rájuk, és
kardjával a lejáró felé mutatott. - Egy hadihajó fedélzete nem civileknek
való hely.
Lucien nem mozdult.
- Hagyja, hogy a csónakjaink csak hánykolódjanak?
- Igen, hogy csökkentsem az esélyét annak, hogy eltaláljon valakit egy
repülő szilánk.
Lucien tekintete sötéten villant a kapitányra.
- Nem hagyom, hogy a szeretteim elpusztuljanak a franciák kezétől.
Adja át az egyik csónak irányítását nekem!
Lord arca még sötétebb lett; újabb robbanás hallatszott az erődből, és
forró vas viharzott el a fejük felett, az árboc és a kötelek darabjait szórva
szét körülöttük.
- Majd foglalkozom magával, ha lőtávolságon kívül vagyunk!
- Most fog foglalkozni velem! - fortyant fel Lucien, és a csónakok felé
indult.
Andrew abban a pillanatban rohant a fedélzetre egy ólomdobozt cipelve
kezében.
- Kapitány! - kiáltotta az ágyúk, puskák üvöltésén és a parancsok
sortüzén keresztül. - Feltaláló vagyok. Ez egy robbanóanyag, amit én
fejlesztettem ki! Sokkal hatásosabb a puskapornál... Ha ezt teszik az
ágyúkba, nemcsak az erődöt találják el vele, de a szélirányból érkező
hajókat is! Elég időt nyerhetünk általa, hogy Lucien partra tudjon szállni,
és megmentse Charles-t és Evát!
- Micsoda?!
Lucien, Gareth-tel a nyomában a kis csónaknál járt, és a legénység már
le is akarta ereszteni azt a hajó oldalán. Lord magához intett egy főhadna-
gyot.
- Teach, gyűjtsön össze egy tucat tengerészt, es küldje el őket a
herceggel. Minden átkozott segítségre szüksége lehet.
- Értettem, uram!
- De a robbanóanyagom!
Egy újabb, a francia hajóról jövő recsegő robbanás fröcskölt vasat a
tengerbe néhány méterre az Arundel orrától.
- Az erőd megint tüzelni készül, uram! - kiabálta fentről az őrszem.

184
 És így is történt. Gyilkos sortűz rázta meg kegyetlenül az Arundelt,
hogy a keresztrúdjai is beleremegtek. Andrew látta, hogy az egyik ágyú
megperdül, ugrik egyet, és kiáltozó embereket szorít maga alá. Az árboc
és a kötélzet darabjai hullottak le odafentről, és a tengerbe zuhantak. Es
a hatalmas francia hadihajó újra kibocsátotta ágyúit, miközben Lucien,
Gareth és a tengerészek, elérhető célpontként, ereszkedtek le a kis
csónakban.
- Uram, kérem, legalább próbálja ki a robbanóanyagot! - kiáltotta
Andrew kétségbeesetten.
Lord kapitány megállt, megfordult, és egyenesen ránézett.
- Rendben van - mondta. - A hajótarackoknak a legnagyobb a
lőtávolsága. Ha tud időt nyerni a hercegnek, hát megeszem azt az
átkozott kalapomat!A csónak vízre ért, kibontották egyetlen vitorláját, a
legénység a part felé fordult, és egy percre az Arundel védelmébe
kerültek a francia ágyúgolyókkal szemben. Lucien az úton rohanó két
lovat figyelte.
- Nem tudjuk megcsinálni! Elkésünk.
- Még nincs vége - mondta Gareth, miközben megtöltötte pisztolyát. -
Istenemre, örülök, hogy nem léptem be a haditengerészethez! Nem hi-
szem, hogy sokáig el tudnám viselni az ilyen helyzeteket.
De Lucien csak a partot bámulta. Látta, hogy Charles halad az élen,
egyik karja Perry köré fonódik, miközben még nagyobb sebességre bírja a
fáradó lovat. Valamivel mögötte Eva lovagolt, haja vörös lobogóként szállt
a szélben. Az üldözőik majdnem utolérték őket. Felemelték a muskétákat.
Lövések hallatszottak a vízen át.
Charles észrevette őket. Hirtelen megfordította a lovát, átvágtatott az
úton, és leereszkedett egy sáros lejtőn a part felé. Lucien megragadta a
hajó peremét. Soha nem érezte még magát ilyen tehetetlennek.
- Tartsanak a part felé! - dörrent rá a kormányaidnál ülő férfira.
Hála istennek, a szél a segítségükre volt, a part felé sodorta őket. Hála
istennek, hogy Gareth vele volt, hogy Charles és Eva egymás mellett
vannak. Hála istennek...
Ekkor az Arundel elsütötte ágyúit, és a világ felrobbant körülöttük.
Fém süvített el felettük olyan természetellenes hangon, hogy a
kormányrúdnál ülő ember kiejtette kezéből a rudat, két tengerész pedig a
hajófenékbe vetette magát. A csónak néhány pillanatra az oldalára dőlt a
vízbe csapódó vas keltette sodrás hatására.
- Az isten irgalmazzon nekünk! Mi a bánatos fene volt ez? - kiáltotta a
legközelebb ülő tengerész a rémülettől elkerekedett szemmel.
De Lucien már mosolygott.
- Andrew robbanóanyaga.

- Ott vannak! - kiabálta Charles, aki elszántan tartotta Perryt, miközben

a part felé ereszkedett lovával a sáros lejtőn. - Siessen! Nincs veszteni
való időnk!
Eva szorosan a sarkában volt, az őrök pedig egyre közelebb jutottak
hozzájuk.
Golyók süvítettek el a fülük mellett.
Soha nem fogják megcsinálni.
Eva is látta a kis csónakot, ami feléjük tartott, és messzebb a hatalmas
Arundelt, amint kieresztette ágyúit, és a partot célozta meg. A lőtávolság

185
túl nagy volt. Bármilyen erős is a brit hajó, soha nem fog ilyen messzire
ellőni, nem lesz képes segíteni nekik. Ő, Charles és Perry magukra
maradtak.
- Legalább bátor vállalkozás volt! - kiáltotta, amikor két találat érte a
partot, és homokot repített a közeledő csónak felé.
- Nem mondhatják, hogy meg sem próbáltuk! -kiabálta Charles Eva
mellett száguldva.
- Ha elkapnak minket, biztos vagyok benne, hogy Franklin tárgyalni fog
a szabadon engedésünk érdekében. Lövések dördültek mögöttük, és
Charles összerezzent, amikor egy golyó súrolta a vállát, vércsíkot hagyva
maga után.
- Elkapnak? - kiáltotta vissza, amikor a franciák is kezdtek leereszkedni
mögöttük a sáros lejtőn. - Ebben a pillanatban boldog leszek, ha túléljük!
- Nézze! Lucien és Gareth a csónakban vannak!
A csónak már a part közelében volt; a tengerészek már felálltak,
muskétáikat a vállukhoz emelték; ó, istenem, segíts nekik - gondolta Eva.
Hat tengerész akarja visszatartani a börtön egész őrségét? Mindnyájukat
le fogják kaszabolni!
De ebben a pillanatban az Arundel két füstgomolyagot köhögött ki az
orrán, és szörnyű robajlás szállt át a vízen, mintha a pokol minden
démonát szabadon engedték volna. Eva lova oldalra ugrott, majdnem
ledobva őt a nyeregből; Charles lova rémülten felágaskodott, őt és Perry t
a homokba dobta. Egy perccel később már a part irányába iramodott,
Charles pedig talpra állt, Perryvel a vállán. Eva leugrott a nyeregből, és a
férfi mellett szaladt, mindketten próbáltak odaérni a közeledő csónakhoz,
mielőtt az őrség utoléri őket.
- Mi az ördög volt ez? - kiáltotta Eva.
- Nem tudom... még soha életemben nem hallottam ilyesmit egy
csatában sem!
Eva visszanézett a válla fölött.
- Odanézzen, Charles!
A férfi hátrafordult - és ő is meglátta, amit a nő.
Az őrség fele halottan feküdt mögöttük a parton, a többiek pedig
zavartan kavarogtak, az Arundel felé mutogattak, és franciául kiabáltak.
- Andrew robbanóanyaga! Annak kell lennie! - kiáltotta Charles. -
Siessen, most már nem érnek utol!
Egyre több lövés dördült mögöttük, ahogy a megmaradt őrség magához
tért. De most a csónak megérkezett egy hullám hátán, és a tengerészek
már tüzeltek is az őrökre, hogy feltartsák őket, míg Lucien és Gareth
kiugrott, és az üldözöttek felé rohant.
Lucien látta, hogy nem lesz könnyű dolguk. A három menekülő elé
vetette magát, célzott, és a part felé rohanó franciákra lőtt.
- Szálljatok be a csónakba! - kiáltotta.
Ólom fütyült mindenfelé. Látta, hogy Charles átugrik a hajó peremén.
Látta, hogy Eva megfordul, hogy az üldözőkre lőjön. Utánanyúlt...
És érezte, hogy lángba borul az oldala. Odakapott egyik kezével a
sebhez, vér ömlött ki az ujjai közt. A szürkülő homályon át látta Charles
döbbent arcát, hallotta Gareth tiltakozó kiáltását, és látta, hogy Eva - az ő
szeretett, drága Évája - hozzászalad, hogy megfogja.
Charles és Gareth beemelték a csónakba, s közben mindenfelé lövések
visszahangzottak.

186
Az utolsó dolog, amit érzett, Eva köré fonódó karja volt.

187
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Messziről hangok hallatszottak. A fájdalom kiáltásai. Egy ágyú távoli és
hosszú dörgése. A ringatózó érzés... mintha az anyja karjaiban lenne.
- Magához tér - mondta valaki.
Lucien bizonytalanul nyitotta ki a szemét. Egy pillanatig mozdulatlanul
feküdt, megpróbálta kivenni, hol is lehet. Megpróbált visszaemlékezni
arra, mi történt vele. Egy kemény asztalon feküdt. Még mindig érezte a
ringatózást, majd szemét a feje fölött lévő sötét gerendákra szegezte, ahol
egy lámpa himbálózott. Ekkor jött rá, hogy egy hajó fedélzetén van, és a
ringatózó bölcső maga a tenger.
- Lucien?
Megfordította a fejét, és halványan elmosolyodott.
- Eva.
- Nagyon megijesztettél minket - szólalt meg a felesége, miközben
halántékán simogatta a hajat.
- Jól vagy?
- Igen.
- Es a többiek?
- Itt vagyunk - mondta Charles, majd a látóterébe lépett. A karja be volt
kötözve, de egyébként egészséges volt.
Szintúgy Gareth.
- Isten hozott, Luce - mormolta, és csatlakozott Charleshoz.
- Hol van Andrew?
- Itt vagyok.
- A testvére megmentett minket a robbanóanyagával - szólt egy másik
hang, és amikor megfordította a fejét, Lucien meglátta Lord kapitány
szigorú arcát. - Ha ő nincs, bele sem mernék gondolni, mi lett volna
velünk.
- Igen, olyan gyorsan még nem láttam hajót menekülni, ahogy az a
három francia hajó tette, amikor az anyagból az ágyúkba töltöttünk, és
úgy lőttünk - ujjongott ragyogó arccal Andrew.
Lord kapitány fanyarul mosolygott, majd figyelmét újra Lucienre
irányította.
- Egy ólomdarab fúródott az alsó bordái alá - mondta komolyan. - A
sebész előbb ellátja a többi sebesültet, és hamarosan itt lesz.
A, ez mindent megmagyaráz! A hajó legalsó fedélzetén vannak. A
környező kiáltások, a vér és a halál szaga nem csak rémálom volt - mind
valóság.
- Hogy van Lord Brookhampton?
- Kényelembe helyeztük. Csúnya fejsérülést szenvedett, de egyre
jobban kitisztul az elméje, és már alig várja, hogy visszatérhessen
Angliába.
- Alig várja, hogy visszatérhessen Nerissához -magyarázta Gareth.
Lucien elmosolyodott. Eva, Charles, Gareth, Andrew és, igen, Perry is
biztonságban van... Akkor minden rendbe jött a világában. Újra megfor-
dította a fejét, és a hajó kapitányának ködös, szürke szemébe nézett.
- Semmi harag, ugye Lord?
- Semmi - mosolygott fanyarul a másik férfi. -De ez az utolsó eset, hogy
felengedek egy herceget az irányításom alatt álló hajóra. Előbb vonulok
nyugdíjba, mint még egyszer ezt tegyem.
188
 Lucien nevetett, de túl sok volt a fájdalom. Behunyta a szemét, és
kényszerítette testét, hogy pihenjen, miközben a kapitány kiment, hogy
megnyugtassa az embereit. Lucien érezte, hogy a családja körülötte
álldogál, érezte, hogy szeretik és aggódnak érte. Hálás volt, hogy így
megáldotta a sors. De Eva jelenléte volt a legértékesebb számára. Éváé,
aki a fejénél állt, a haját simogatta, másik kezét pedig nyugtatóan
pihentette a vállán. Eva, akinek a bátorságért és határozottságért a férfi a
szívével fizetett.
Eva. A hercegnéje.
A szerelme.
- Jön a sebész - szólalt meg az asszony. Lucien gyengén elmosolyodott.
Fájdalmat okozott neki a mozgás. Még a légzés is.
Érezte, hogy valaki levágja inge maradékát. Hozzáértő, vizsgálódó,
tapintó kezek. Ujjak nyomták meg a bordáit, lejjebb csúsztak, és ott is
megnyomták; visszatartotta a lélegzetét, feje szédült a fájdalomtól.
- Hozzanak brandyt! - mondta egy nyers hang. - Sokat.
Lucien aprókat lélegzett, hogy elkerülje a szúró fájdalmat, és kinyitotta
a szemét.
- A feleségemre van szükségem, nem brandyre.
- Nekem pedig arra van szükségem, hogy nyugodtan feküdjön, amíg
magába vágok. A legcsekélyebb mozdulat a tüdejébe, ha nem az életébe,
kerül.
- Nem fogok megmozdulni.
- Nem fog megmozdulni - visszhangozták testvérei, akik jól ismerték őt.
A sebész felvonta a szemöldökét, és megtisztította sebészkését. Gareth,
Andrew és Charles közelebb lépett. Eva a feje mellett állt, egyik keze még
mindig a vállán nyugodott, gyönyörű arca elég közel volt ahhoz, hogy
megérintse. Lucien semmire sem vágyott jobban, mint hogy ezt
megtegye, de ha azt mondta, nem mozdul, akkor nem is fog megmozdulni.
Helyette felnézett az ívelt, zöld szemekbe, a hosszú szempillákra, melyek
leplezni próbálták az aggódást, amit az asszony nem tudott elrejteni. A
felesége ajkára összpontosított, az alsóra, melyet fogai közé harapott, míg
figyelte, hogyan készül fel az orvos az első vágásra. Bőre halvány
tisztaságára, arca világosságára, a... Lélegzete elállt, ahogy a kés
belevágott.
- Nem mozoghat, kegyelmes uram - mondta az orvos, miközben hátrébb
lépett.
- Nem mozgok. Nem is lélegzem - motyogta Lucien, de érezte, hogy
nedvesség önti el a homlokát, és tudta, hogy képtelen lesz megtartani a
szavát.
A sebész elhúzódott tőle, s a fejét ingatta.
- Nem tudom megtenni. Túl nagy a kockázat.
Csend volt, miközben mindenki a másikat nézte, megoldást várva. A
sebész felkészült rá, hogy a következő sebesülthöz lépjen. Lucien újra
lélegezni próbált, és égető fájdalmat érzett ott, ahol a golyó lapult a
bordái alatt. Kell, hogy legyen megöldás. Kell. Aztán megérezte Eva kezét,
mely még mindig gyengéden simogatta a haját és az arcát.
Szótlanul kinyújtotta a kezét, megragadta, és kitartóan tartotta Eva
csuklóját, hogy felhívja a nő figyelmét. Felpillantott a gyönyörű zöld
szemekbe. Eva visszanézett rá, megpróbálta megérteni, mit akar tőle.

189
Aztán Lucien a nyaka oldalára tette felesége kezét, ott tartotta, és
gyengéden, határozottan nyomta lefelé. A tekintetük találkozott.
Aztán Eva elmosolyodott.
Megértette őt.
- Doktor úr! - szólalt meg, amikor a sebész tovább akart menni.
A férfi megállt, és kérdően nézett rá.
- Nem fog több gondot okozni - biztosította róla. - Csak adjon még egy
percet.
- Csak egy percet.
- Mindenki adjon még egy percet - suttogta Eva az asztalt körülálló
aggódó társaságnak.
Lucien látta, hogy zavart pillantásokat váltanak, a testvérei aggódva
ráncolják a homlokukat, mielőtt vonakodva hátrébb lépnek az asztaltól,
újra láthatóvá téve előtte a sötét gerendákat, a válaszfalnál pislákoló
lámpa fényét.
- Milyen okos lányt vettem feleségül - lélegezte, miközben saját kezét a
nő kezén tartotta, aki ügyesen kereste a nyakán a megfelelő pontot.
Tekintete megkereste Eva tekintetét. - Szeretlek, Eva. Azt hiszem, azóta
szeretlek, hogy először az utamba kerültél.
- Tudod, mit, drága egyetlen Blackheathem?
- Tessék, kedvesem.
- Én is szeretlek téged - Eva szeme ragyogott, és Lucien látta benne a
nő lelkét. A lelket, amely nem gyanakvó, hanem bizakodó. Nem zárkózott,
hanem nyílt. Nem cinizmus járta át, hanem teli volt reménnyel. -
Szeretlek, Lucien, és a világon semmi nem jelent nekem többet nálad.
Lucien a nő csuklójának külső részéhez szorította az arcát. Gyengéden
megcsókolta.
- Készen állsz, szerelmem?
- Igen - válaszolt a férfi, és arcát a felesége felé fordította. - Vidd
véghez a varázslatot, kedvesem, de jól csináld. Azt ígértem, nem fogok
mozogni.
- És nem is fogsz - biztosította Eva.
Férje felpillantott gyönyörű, rejtélyes szemébe, addig akarta maga előtt
látni ezt a képet, amíg csak lehet. Érezte a nő kezének gyengéd nyomását
a nyaka oldalán, ujjainak szerelmes hatalmát, miközben arra a helyre
jutatta őt, ahol nincsen fájdalom és öntudat. Egy pillanat, és ott lesz. Egy
pillanat, és a sebész a húsába vág, a bordái alá nyúl, és ő nem fog
megmozdulni.
A sötétség elborította. Nem harcolt ellene. A legyőzöttek sóhajával adta
meg magát neki, megnyugodott Eva hozzáértő érintése alatt, a semmi
mélyére süllyedt; ujjai egyszer-kétszer még megrándultak, mielőtt halotti
mozdulatlansággal feküdt a hercegné keze alatt.
Eva felemelte a fejét, és tekintete találkozott a sebészével.
- A kegyelmes úr készen áll - mondta.
A kés a húsba vágott. És szavához híven, Lucien nem mozdult. Azon az
estén a hadviselt Arundel - a vele lépést tartó Magickel a tatjánál - más
hajók mellett haladt el, és lehorgonyzott Spitheadnél.
A nap lenyugodni készült nyugaton, lángoló ösvényt rajzolt Amerika
irányába. Eva, aki a korlátnál állt a derekát szenvedélyesen átölelő
Lucien-nel, arcát a férje vállára hajtotta.

190
 - Szeretném tudni, mire gondolsz most - szólalt meg a férfi, mert
észrevette Eva távolba révedő tekintetét és belefeledkezett mosolyát.
- Csak Amerikára gondoltam... és arra, hogy mindketten ugyanazt a
dolgot akartuk neki, de túl makacsak voltunk, hogy ezt észrevegyük.
- A békét?
- Igen. Én háború által akartam elérni, remélve, hogy Franciaország
közbelépése gyorsan véget vet a dolgoknak. Te a diplomáciával akartad
elérni. Azt remélted, hogy a tárgyalások és hazám tisztességes
bánásmódra vonatkozó követelésének kielégítése szabadságot hozhat.
Szerencsére felismertem, hogy mindketten ugyanazt akarjuk... csak más
utat választottunk.
- Visszamennél, ha lenne rá lehetőséged, Eva? Lucien arra a borzalmas
éjszakára utalt, amikor
Eva tudomást szerzett végakarata feltételeiről, kívánságáról, hogy
leláncolva itt maradjon Angliában az örökös érdekében. A család iránt
érzett felelősség miatt, amit Eva most már megértett. És megbocsátott.
Mosolygott, és a férfi szemébe nézett.
- Már itt van az otthonom. Veled. És az új családommal.
- Szeretlek - az asszony dereka köré fonta a karját, közelebb húzta
magához, és megcsókolta, nem törődött azzal, hogy tisztán láthatja őket
bárki. - Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon.
- Én is szeretlek, Lucien. Bár lett volna bátorságom korábban
megmondani.
- Egy teljes életünk van arra, hogy jóvátegyük, amit egymás ellen
elkövettünk.
- Valóban egy teljes élet?
A férfi mosolygott, egész arca ragyogóvá vált tőle, és kisfiúsán mohóvá
és elragadóvá változott.
- Hetek óta nincs rémálmom. Azt hiszem, elmúlt.
- Á - ráncolódott össze a mosolytól Eva szemének sarka. - Akkor igazam
volt.
- Igazad volt?
- Egész végig arra gyanakodtam, hogy az álom valami mást akar
kifejezni. Gondolj csak bele, Lucien. Minden alkalommal egy kardot
szúrtak keresztül a szíveden, valami olyasmi győzött le, ami az
irányításodon kívül áll. Most már érted, mit jelentett a kard? Mit
sugalmazott?
- A szerelmet - suttogta a férfi, ujjait az asszony ajkához érintve. - És a
halál jelentette magányos agglegény-életem végét. Az irányításra való
vágy végét.
- Minden vég új kezdetekhez vezet.
- Valóban. És akarsz hallani egy másik új kezdetről?
Eva kérdően vonta fel a szemöldökét.
- Nem sokkal ezelőtt beszéltem Perryvel. Azt mondta, annyira elege van
a kalandokból, hogy első dolga az lesz, ha partra jut, hogy megkéri
Nerissa kezét.
- Ó, Lucien... úgy látszik, az utolsó nagy mesterkedésed meghozta a
gyümölcsét!
- Igen - mosolygott a férfi. - Az utolsó nagy mesterkedésem. És most,
drága hercegnőm, szálljunk partra, keressünk magunknak egy szobát éj-

191
szakára, és - simogatta meg Eva arcát, s szemei sokat sejtetően csillogtak
- dolgozzunk azon, hogy mi is leszedhessük majd a gyümölcsöt.
Eva lehiggadt, és ajka szomorú mosolyra görbült.
- Tudod, hogy mit mondtak az orvosok... hogy többé nem lehet
gyerekem.
- A pokolba az orvosokkal - mondta Lucien, s karját nyújtotta Évának,
majd lassan sétáltak a kikötő bejárata felé. - Soha nem bíztam baljós
előrejelzéseikben.
Percekkel később egy csónakban ültek, ami Portsmouth-ba vitte őket.
Egy órával később szállást találtak egy kikötői fogadóban, ahol szavakkal,
testükkel és szívükkel erősítették meg egymás iránt érzett szerelmüket.

És kilenc hónappal e nap után, Blackheath hatodik hercege - a csoda,

aminek nem lett volna szabad megtörténnie; az örökös, akinek nem lett
volna szabad megszületnie - épen jött világra Blackheath kastélyában,
abban az ősi tölgyfa ágyban, ahol mindegyik herceg és hercegnő aludt
előtte, és ahová egyszer ő is elhozza majd gyönyörű feleségét.
Ahogy ő és büszke férje az újszülöttet nézték, Eva szerelmet és
elégedettséget érzett, a legtisztább örömöt, amit valaha ismert. Lucien
diadalmas szemébe pillantott.
A férje mosolygott. Ő visszamosolygott rá.
És azt gondolta, miközben férje felvette az apró csodát, és az ablakhoz
vitte, hogy kinézzenek az időtlen dombokra a láthatár irányában, hogy né-
hány dolog soha nem fog megváltozni. Mindig huszonnégy óra lesz egy
napban. A nap mindig keleten fog felkelni, és nyugaton fog lenyugodni.
És a Sors, úgy látszik, mindig valóra váltja Blackheath ötödik
hercegének kívánságait.

VÉGE

192