Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

Anda, Angéla
Kocsis, Tímea
Kovács, Alfréd
Tőkei, László
Varga, Zoltán
Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek
Anda, Angéla
Kocsis, Tímea
Kovács, Alfréd
Tőkei, László
Varga, Zoltán

Publication date 2010

Szerzői jog © 2010 Anda Angéla - Kocsis Tímea
Tartalom
Előszó ........................................................................................................................................................................................................... xvii
1. Meteorológiai alapismeretek ................................................................................................................................................................................ 1
1. A légkör (atmoszféra), mint élettelen környezeti elem .......................................................................................................................................... 4
1.1. A légkör fontosabb fizikai tulajdonságai ................................................................................................................................................. 5
1.2. A levegő fizikai állapotjelzői ............................................................................................................................................................... 9
2. A légköri folyamatok méretei, elnevezések ...................................................................................................................................................... 13
3. A légkör fő összetevőinek néhány agrometeorológiai vonatkozású szerepe ............................................................................................................... 16
3.1. A nitrogén jelentősége ................................................................................................................................................................... 16
3.2. Oxigénformák a légkörben .............................................................................................................................................................. 16
4. Transzportfolyamatok a talaj-növény-légkör rendszerben ..................................................................................................................................... 19
5. Irodalom .............................................................................................................................................................................................. 22
2. A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás és fokozódásának következményei .............................................................................................................. 24
1. Az üvegházhatás és okai .......................................................................................................................................................................... 24
2. Az üvegházhatású gázok koncentrációjának változása ....................................................................................................................................... 29
2.1. A légköri CO2-koncentráció változása ................................................................................................................................................. 29
2.2. A metán és a dinitrogén-oxid koncentrációváltozása ................................................................................................................................ 33
2.3. Az üvegházhatású gázok korlátozására irányuló nemzetközi egyezmény: a Kiotó Protokoll ................................................................................... 35
2.4. Az európai üvegházgáz mérőrendszer ................................................................................................................................................ 36
3. A globális klímaváltozás várható következményei .............................................................................................................................................. 39
3.1. Milyen hatásokkal járhat a klíma módosulása az egyes kontinenseken? ......................................................................................................... 49
3.2. ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény ............................................................................................................................................. 50
4. A globális éghajlatváltozás várható hatásai Magyarországon ................................................................................................................................. 51
5. A VAHAVA projekt és a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia ................................................................................................................................. 54
6. Irodalom .............................................................................................................................................................................................. 54
3. A napsugárzás és szerepe ................................................................................................................................................................................ 58
1. A napsugárzás néhány fontosabb tulajdonsága ................................................................................................................................................ 60
1.1. A sugárzás útja a légkör tetejéig ....................................................................................................................................................... 63
1.2. A légköri sugárzásgyengítés ............................................................................................................................................................ 64
2. A felszín sugárzási tulajdonságai, a sugárzási mérlegek ...................................................................................................................................... 66
2.1. A sugárzási mérlegek .................................................................................................................................................................... 68
3. A növények fontosabb sugárzási jellemzői ...................................................................................................................................................... 70
3.1. Egyedi levél sugárzási sajátosságai ................................................................................................................................................... 71
3.2. A növényállomány sugárzási jellemzői ................................................................................................................................................. 74
4. Az állomány energiafelhasználása és a mikroklíma ........................................................................................................................................... 76
5. Irodalom .............................................................................................................................................................................................. 79
4. Az energiaháztartás alapegyenletének (hőháztartási egyenleg) komponensei ..................................................................................................................... 81
1. A talaj energiaforgalma, a talajhőmérséklet ..................................................................................................................................................... 83
2. A talajközeli levegő felmelegítése ................................................................................................................................................................ 87
3. A léghőmérséklet és a növények ................................................................................................................................................................. 90
4. A növényhőmérséklet ............................................................................................................................................................................... 96
4.1. A felszínhőmérséklet gyakorlati alkalmazásai ....................................................................................................................................... 101
5. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 108
5. A víz a környezetben ..................................................................................................................................................................................... 110

iii
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

1. A felszín vízforgalma .............................................................................................................................................................................. 110

2. A vízháztartási mérleg bevételi tagja a csapadék ............................................................................................................................................. 113
2.1. A csapadékosság leírására szolgáló mutatók ....................................................................................................................................... 118
3. A vízháztartási mérleg kiadási tagja a párolgás ............................................................................................................................................... 119
3.1. A párolgás meghatározási lehetőségei ............................................................................................................................................... 126
4. A növények vízforgalma .......................................................................................................................................................................... 131
4.1. A víz felvétele, szállítása ............................................................................................................................................................... 132
4.2. A víz leadása, a transzspiráció ........................................................................................................................................................ 134
5. A hő és vízháztartás összekapcsolása: az ariditási index ................................................................................................................................... 143
6. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 144
6. Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán) ............................................................................................................................................ 145
1. Az éghajlat fogalma ............................................................................................................................................................................... 145
2. Az éghajlatot kialakító tényezők ................................................................................................................................................................. 146
3. Az éghajlati elemek övezetessége .............................................................................................................................................................. 158
4. Éghajlat-osztályozási rendszerek ................................................................................................................................................................ 159
5. A Föld éghajlata Trewartha szerint .............................................................................................................................................................. 163
6. Magyarország éghajlata [Anda és Dunkel (2000) nyomán] ................................................................................................................................. 176
7. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 188
7. Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai .................................................................................................................................... 190
1. A tájépítészeti meteorológia alapjai ............................................................................................................................................................. 190
1.1. Városklíma ............................................................................................................................................................................... 190
1.2. Vízparti klíma ............................................................................................................................................................................ 199
1.3. A tájklimatológiai vizsgálatok célja, módszerei ...................................................................................................................................... 201
2. Kertészeti kultúrák állományklímája ............................................................................................................................................................. 210
2.1. Sugárzás ................................................................................................................................................................................. 210
2.2. Hőmérséklet .............................................................................................................................................................................. 217
2.3. A szél a növényállományban .......................................................................................................................................................... 222
2.4. A levegő nedvességtartalma és a párolgás ......................................................................................................................................... 225
8. Zoometeorológia ........................................................................................................................................................................................... 238
1. A meteorológiai elemek hatásai ................................................................................................................................................................. 239
1.1. Mikroklímaigények az állattartásban .................................................................................................................................................. 249
2. Állatbetegségek, állati kártevők és a meteorológiai viszonyok .............................................................................................................................. 253
3. Az állattenyésztésből származó légszennyező anyagok ismertetése ...................................................................................................................... 255
4. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 256
9. Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai ......................................................................................................................................... 259
1. A meteorológiai információk mezőgazdasági hasznosításának alapjai .................................................................................................................... 260
2. Az agrometeorológiai információk hasznosításának gyakorlati vonatkozásai ............................................................................................................. 264
3. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 275
10. A meteorológia néhány speciális feladata ............................................................................................................................................................ 277
1. Modellezés ......................................................................................................................................................................................... 277
1.1. Az agrometeorológiai modellek ........................................................................................................................................................ 286
2. Időjárási kártételek és a védekezési lehetőségek ............................................................................................................................................ 289
2.1. A hideg okozta időjárási károk ........................................................................................................................................................ 290
2.2. A magas léghőmérséklet hatása ...................................................................................................................................................... 299
2.3. Vízhiány és víztöbblet .................................................................................................................................................................. 301
2.4. Jégeső-elhárítás ......................................................................................................................................................................... 305
3. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 310

iv
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

11. A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása ............................................................................................................................................ 313

1. A levegőszennyezés néhány kiemelt hatása a növényekre ................................................................................................................................. 320
2. Egy regionális környezeti kártétel: a savas ülepedés ........................................................................................................................................ 321
3. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 326
A. Függelék: Matematikai-statisztikai alapismeretek Péczely (1998) nyomán ........................................................................................................................ 327
1. Irodalom ............................................................................................................................................................................................. 345

v
Az ábrák listája
1.1. A növény és közvetlen környezete http://learn.norwest.nsw.edu.au/DLOMath_Science/los/L3080/images/12b1.jpg ......................................................................... 4
1.1. A növény és közvetlen környezete http://learn.norwest.nsw.edu.au/DLOMath_Science/los/L3080/images/12b1.jpg ......................................................................... 5
1.2. A légkör hőmérsékleti rétegződése www.meteor.geo.klte.hu ........................................................................................................................................ 8
1.3. Nyomásképződmények a légkörben a légmozgás irányával az északi féltekén. L az alacsony nyomást (ciklon), H a magas nyomást (anticiklon) jelöli ............................... 10
-. - ................................................................................................................................................................................................................ 11
1.4. A meteorológiai jelenségek időléptéke Oke (1987) szerint ......................................................................................................................................... 14
1.5. A légkör függőleges szerkezete Oke (1987) alapján ................................................................................................................................................ 15
1.6. A légkör függőleges szerkezete Oke (1987) alapján ................................................................................................................................................ 18
1.7. Anyag- és energiaáramlás az ökoszisztémákban Buday-Sántha (2006) alapján ................................................................................................................ 21
2.1. A légkör áteresztő képessége a hullámhossz függvényében (Rakonczai 2003) ................................................................................................................. 24
2.2. A Föld napsugárzást felfogó felszíne (Hartmann 1994) ............................................................................................................................................. 26
2.3. Az üvegházhatás (UNEP, Grid Arendal 1996) ....................................................................................................................................................... 27
2.4. A hőmérséklet és a CO2-szintváltozás az utóbbi 160 ezer évben www.nyf.hu/others/html/kornyezettud/global/010.htm ................................................................... 29
2.5. A harmadik IPCC kiadvány Szintézis jelentésében szereplő CO2-koncentráció növekedési szcenáriókwww.ipcc.ch ....................................................................... 30
2.6. A reprezentatív SRES forgatókönyvcsaládok (IPCC 2001) ......................................................................................................................................... 31
2.7. A hegyhátsáli mérőállomás sematikus rajza (wdir – szélirány; ws – szélsebesség; T – hőmérséklet; rh – relatív nedvesség; PAR – fotoszintetikusan aktív sugárzás; glob.rad.
– globálsugárzás; rad. balance – sugárzás-egyenleg) Országos Meteorológiai Szolgálat ........................................................................................................... 32
2.8. Az üvegházhatású gázok (CO2, CH4, N2O) változásai jégszelvényés modern adatok alapján (IPCC 2007, Éghajlatváltozás 2007) »bal oldali függőleges tengelyen az adott
–2
üvegházhatású gáz koncentrációját (ppm/ppb), a jobb oldali függőleges tengelyen a sugárzási kényszer mértékét (Wm ), a vízszintes tengelyen az időt (év) ábrázoltuk« ............ 34
2.9. Az IPCC-TAR (2001) Szintézis jelentésében szereplő metán és dinitrogénoxid koncentrációnövekedési szcenáriók www.ipcc.ch ....................................................... 35
2.10. A CarboEurope-IP rendszer légköri mérőállomásai www.carboeurope.org ..................................................................................................................... 37
2.11. A CarboEurope-IP rendszer ökoszisztéma mérőállomásai www.carboeurope.org ............................................................................................................. 38
2.12. Az ICOS hálózat tervezése során számba vehető létező mérőhelyek. Ezekből választanák ki a nemzeti hozzájárulástól is függően a 30-30 ICOS alapállomást http://icos-
infrastructure.ipsl.jussieu.fr/index.php?p=hom .............................................................................................................................................................. 39
–2
2.13. A sugárzási kényszer összetevői (IPCC 2007) Globálisan átlagolt sugárzásikényszer- (RF values Wm ) becslések és bizonytalansági tartományok 2005#ben az
antropogén eredetű szén-dioxidra (CO2), metánra (CH4), dinitrogén-oxidra (N2O) és más fontos anyagokra és hatótényezőkre, valamint ezek tipikus földrajzi kiterjedése,
térbeli léptéke (Spatial Scale) és a tudományos megértés szintje (LOSU). Az eredő antropogén (Total net antropogenic) sugárzási kényszer és annak bizonytalansága szintén
bemutatásra került (Éghajlatváltozás 2007). ............................................................................................................................................................... 40
2.14. A Föld felszíni hőmérsékletének változása az 1000–2100-as évek között (IPCC 2001) ...................................................................................................... 41
2.15. Globális felszíni átlaghőmérséklet emelkedéseltérő forgatókönyvek alapján (NÉS 2007, IPCC 2007, Éghajlatváltozás 2007) ........................................................... 42
2.16. A felszíni hőmérsékletek előrejelzése légkör–óceán–globális cirkulációs modellekben (IPCC 2007) A XXI. század egy-egy korai és késői időszakára előre jelzett változások
a felszíni hőmérsékletben az 1980 és 1999 közötti időszakhoz viszonyítva. A középső és jobb oldali ábrahármas a légkör–óceán globális cirkulációs modellekben átlagosan
előre jelzett változásokat mutatja, mégpedig a B1 (felső), A1B (középső) és A2 (alsó) SRES forgatókönyvekre a 2020–2029 (középső oszlop) és 2090–2099 (jobb oldali oszlop)
évtizedekre átlagolva. A bal oldali oszlop az ennek megfelelő bizonytalanságokat, mint a különböző AOGCM- és EMIC-tanulmányok által becsült globális átlagmelegedésre
adott relatív valószínűségeket mutatja ugyanezekre az időszakokra (Éghajlatváltozás 2007). ...................................................................................................... 43
2.17. A csapadékváltozások előrevetített mintázata (IPCC 2007) A csapadék relatív változásai (százalék) 2090 és 2099 között, az 1990 és 1999 közötti időszakhoz viszonyítva.
Az értékek az A1B jelű SRES forgatókönyvre alapozott összes modellfutás átlagai, decembertől februárig (Tél, a bal oldalon), valamint júniustól augusztusig (Nyár a jobb
oldalon ). A fehér területeken a modellek kevesebb mint 66%-a egyezik meg a változás előjelében, míg a pontozott területeken a modellek több mint 90%-a azonos előjellel
változik (Éghajlatváltozás 2007). ............................................................................................................................................................................. 45
2.18. Az északi jégsapka méretének csökkenése 1979 és 2003 között http://homepage.mac.com/ourearthmusic/.Public/Arctic_IceLoss1979-2003.jpg .................................... 46
2.19. Az óceáni szállítószalag (UNEP-GEO4 2007) (Piros nyíl-melegebb víz, kék nyíl-hidegebb víz, rózsaszín nyíl-Golf-áramlat) ............................................................ 47
3.1. A Nap részei http://www.mindentudas.hu/szego/index.html ......................................................................................................................................... 58
3.2. A napkitörésekkor jelentkező változások .............................................................................................................................................................. 59

vi
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

3.3. Planck törvényének alkalmazása ....................................................................................................................................................................... 61

3.4. A Nap és a Föld helyzete (Übelacker 1992) ......................................................................................................................................................... 63
3.5. A Föld Nap körüli keringésének paraméterei ......................................................................................................................................................... 64
3.6. A Nap spektruma a légkör felső részén és a talajfelszínen http://www.tankonyvtar.hu/site/upload/2008/09/kepek_0071.jpg .............................................................. 65
3.7. A napmagasság hatása a felszín energiabevételének nagyságára ................................................................................................................................ 66
3.8. Az albedó napmagasság függése – napi változása – egy idealizált derült napon júliusban, kukoricaállományban ......................................................................... 68
3.9. A nettó sugárzási mérleg tagjainak napi változásai. Magyarázat lásd a szövegben ............................................................................................................ 70
3.10. Három eltérő fejlődési állapotban lévő falevél reflexiója http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/3/38/Falevel-spektrum.gif ............................................................. 72
3.11. Egyedi levél fényabszorpciója ......................................................................................................................................................................... 73
3.12. Az egyedi levél sugárzási jellemzői hullámhossz tartományonként (Monteith 1965) ........................................................................................................... 74
3.13. Az állomány sugárzáselnyelésének sematikus ábrázolása a zöldfelülettől (LAI) függően ..................................................................................................... 75
3.14. Az állományklíma elemeinek – szél: u; léghőmérséklet: T; vízgőznyomás: e és CO2#koncentráció: c – nappali és éjszakai eloszlása a növénymagasság (h)
különböző szintjeiben Monteith és Unsworth (1990), illetve Jones (1983) anyaga alapján. A növénymagasság kifejezésében használt hányados z értéke az állományelemek
eloszlásánaksűrűségének speciális mutatója. Számításának bemutatása jelen tankönyv kereteit meghaladja, a megjelölt forrásmunkában áttekinthető. .................................. 78
4.1. A hőháztartási mérleg komponenseinek napi változása El Mirage sivatagában (Kalifornia) egy derült júniusi napon Vehrencamp (1953) nyomán. A QΔs-sel az energia
tározását jelöltük. A többi jelölés egyezik a szövegben feltüntetettekkel ............................................................................................................................... 82
4.2. A hőháztartási mérleg komponenseinek tó felett mért napi változásai 1957 szeptemberének egy derült mintanapján Japánban, Holland (1971) nyomán ............................. 83
4.3. A felszíni talajrétegek hőmérséklet alakulása egy mélységivel kiegészítve (50 cm) Keszthelyen, egy nyári, derült mintanapon ........................................................... 85
4.4. Néhány mélységi réteg talajhőmérsékletének 1997. évi változékonysága Keszthely adatai alapján .......................................................................................... 86
4.5. Néhány növényfaj talajhőmérsékleti optimumgörbéi Metherell et al. (1993) nyomán ........................................................................................................... 87
4.6. Az áramlási cella sematikus rajza ...................................................................................................................................................................... 88
4.7. A léghőmérséklet napi menete teljesen derült időben Keszthelyen. A június végi nap napi középhőmérséklete 21,9 °C volt ............................................................. 89
4.8. A léghőmérséklet éven belüli változékonysága Keszthelyen 1871–2000 között. A középső sötét színű téglalap alsó és felső vonala a 75, illetve 25%-os valószínűséggel
várható értéket, a közepe az átlagot jeleníti meg. A sötét egységet átszelő vonal az addig mért maximum és minimum hőmérsékleteket reprezentálja ................................... 90
4.9. A hőmérsékleti optimumgörbe két változata, a fiziológiai és az (ökológiai) optimumgörbék sematikus ábrázolása ......................................................................... 91
4.10. A léghőmérséklet optimumgörbéi három eltérő melegigényű növényfajnál ..................................................................................................................... 93
4.11. A kukorica levélhőmérsékletének függőleges – levélemeletenkénti – eloszlása átlagos nedvességtartalomnál, zavartalan besugárzású júliusi napon, délben Keszthelyen.
Az 1-es szint a talajhoz legközelebbi szintet jelenti ....................................................................................................................................................... 99
4.12. A bab levelén mért növényfelszín hőmérsékleti változékonysága .............................................................................................................................. 100
4.13. A vízstressz-index grafikus közelítése Idso et al. (1981) alapján ............................................................................................................................... 102
4.14. Az őszi búza hőmérsékleti differencia-termés kapcsolata. A betűk eltérő vízellátottságot jelenítenek meg a jó vízellátottságtól (F) az aszályos helyzetig (O). ..................... 103
4.15. A vízstressz-index alakulása 2002 nyarán kukoricában Keszthelyen. Az öntözés határértékét a CWSI=0,25 jelenti. A könnyebb áttekintés miatt ábráinkon a stresszindex=
CWSI ∙ 10 görbével szerepel. A PC a kontroll parcellát, a PÖ az öntözöttet jelöli. A függőleges oszlopok a napi csapadékösszeget tartalmazzák ........................................ 104
4.16. A vízstressz-index alakulása humid évjáratban evapotranszspirométerben (ET) és a kontroll parcellán (P) .............................................................................. 105
4.17. Növényhőmérséklet-vizsgálatok három eltérő fajtájú cukorrépa-állományban (1992) ........................................................................................................ 106
4.18. A három vizsgált cukorrépafajta sztóma-ellenállásának alakulása 1992 dél körüli óráiban .................................................................................................. 107
5.1. A hidrológiai ciklus vázlatos rajza .................................................................................................................................................................... 111
5.2. Két különböző hőmérsékletű légtömeg keveredése (Merza – Szinell, www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/tvok11.htm ......................................................................... 114
5.3. Orografikus akadály mentén (kényszerpályán) történő levegőfeláramlás sémája .............................................................................................................. 115
5.4. A felhők osztályozása alakjuk szerint ................................................................................................................................................................ 116
5.5. A WMO által javasolt felhőkategorizálás ............................................................................................................................................................. 117
5.6. A telítési gőznyomás és a léghőmérséklet közti kapcsolatot leíró grafikon két eltérő felszín, víz és jég felett .............................................................................. 121
5.7. A potenciális és az aktuális evapotranszspiráció napi értékei 2003-ban kukoricánál Keszthelyen. A PET a potenciális, az ET az aktuális evapotranszspiráció napi összegeit
jelöli ............................................................................................................................................................................................................. 123
5.8. A Thornthwaite-féle kompenzációs evapotranszspirométer sematikus képe .................................................................................................................... 124
5.9. Egy Büelben (Svájc) üzemelő liziméter vázlatos rajza. Jelmagyarázat:1. Tartály; 2. Betonfalú edény; 3. Pince; 4. Talaj; 5. Szűrő; 6. Elektromos mérleg; 7. Vízelvezető; 8.
Talajnedvesség-mérő; 9. Termoelemek; 10. Gyep. http://www.iac.ethz.ch/en/ research/riet/instruments.html ................................................................................... 125

vii
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

5.10. A szántóföldre kihelyezett liziméter gyeppel ....................................................................................................................................................... 126

5.11. A növénykonstans évi változása őszi búza, kukorica és cukorrépa állományban (Posza és Stollár 1983 alapján) ....................................................................... 131
5.12. A növény vízháztartása a víz útja során fellépő ellenállásokkal. A csapadékok szó használatával a több fajta csapadék (eső, jégeső, harmat stb.) jelenlétére utalunk (Oke
1987) ........................................................................................................................................................................................................... 133
5.13. A sztóma felépítése és a víz útjában fellépő diffúziós ellenállások (Magyarázat: lásd a szövegben) ...................................................................................... 135
5.14. Tranziens típusú porométer (Delta T AP 4 típusú). ............................................................................................................................................... 137
5.15. A cukorrépa megvilágított levelén mért sztómaellenállás alakulása (Anda 1995) ............................................................................................................. 138
5.16. A sztómaellenállás vertikális profilja kukoricában (Anda et al. 1997) ........................................................................................................................... 139
5.17. Kukorica sztómaellenállásának %-os megoszlása a növénymagasság különböző levélszintjein (Anda et al. 1997) ..................................................................... 140
5.18. A sztómaellenállás (rs) és néhány környezeti tényező kapcsolatának vázlatos rajza. A Tc a növényhőmérsékletet jelöli ............................................................... 140
5.19. A sztómaellenállás napi változása kukorica két vízellátottsági szintjén Keszthelyen. Az óraértékeken feltüntetett függőleges vonal a szórást, a mérések változékonyságát
jelzik (Anda 2001) ............................................................................................................................................................................................ 141
5.20. A kukorica evapotranszspirációjának (ET), transzspirációjának (Tr) és sztóma vezetőképességének (Gs) – ellenállás reciproka – napi változásai a fejlődés kezdeti és a
címerhányás stádiumában Yasutake et al. (2006) szerint .............................................................................................................................................. 142
5.21. A balatoni nád transzspirációjának napi összegei 2005 tenyészidőszakában (Anda és Boldizsár 2005) .................................................................................. 143
6.1. A Föld pályaelemei: A: precesszió, B: excentricitás, C: a Föld forgástengelyének hajlásszöge http://higheredbcs.wiley.com/legacy/college/levin/0471697435/chap_tut/chaps/
chapter15-06.html ............................................................................................................................................................................................. 147
6.2. A napsugárzás intenzitása a beesési szög függvényében (Péczely 1998) ..................................................................................................................... 148
6.3. A légkör hőháztartása (IPCC AR4 2007) ............................................................................................................................................................ 150
6.4. A Hadley-cella, ha csak a bárikus gradiens erő működtetné a légáramlást http://apollo.lsc.vsc.edu/classes/met130/notes/chapter10/single_cell.html ................................ 151
6.5. A termikus egyenlítő júliusi és januári helyzete (Péczely 1998) .................................................................................................................................. 152
6.6. A trópusok keleti szélrendszerének modellje (Péczely 1998) ..................................................................................................................................... 153
6.7. A nagy földi légkörzés rendje (Szegedi) ............................................................................................................................................................. 154
6.8. A trópusi monszun modellje (Péczely 1998) ........................................................................................................................................................ 155
6.9. Az óceáni szállítószalag (IPCC, www.ipcc.ch) ...................................................................................................................................................... 156
6.10. Tengeri és parti szél (Péczely 1998) ............................................................................................................................................................... 157
6.11. A földfelszínen mért besugárzás átlagos évi összege (MJ·m–2) Budiko és Landsberg nyomán (Péczely 1998) ......................................................................... 158
6.12. Köppen éghajlat-osztályozási rendszere http://www2.johnabbott.qc.ca/webpages/departments/geoscience/intro/Koppen/KoppenMap.htm .......................................... 160
6.13. Trewartha éghajlat-osztályozási rendszere http://fp.arizona.edu/kkh/climate/images/Trewartha.map.lrge.fix.jpg .......................................................................... 162
6.14. A trópusi esőerdő éghajlat területei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ............................................................. 164
6.15. A szavanna és a trópusi monszun klímaterületei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ) ............................................ 165
6.16. A szavanna és a trópusi monszun klímaterületei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ) ............................................ 166
6.17. Alacsony földrajzi szélességek sztyepp éghajlata http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ............................................. 167
6.18. Közepes földrajzi szélességek sztyepp éghajlata http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ............................................. 168
6.19. Mediterrán éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf) ............................................................................... 169
6.20. Nedves szubtrópusi éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ..................................................................... 170
6.21. Enyhe tengerparti éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ........................................................................ 171
6.22. Nedves kontinentális éghajlat hosszabb meleg évszakkal http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ................................... 172
6.23. Nedves kontinentális éghajlat rövidebb meleg évszakkal http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ..................................... 173
6.24. Szubarktikus éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf ............................................................................. 174
6.25. A tundra területei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf .................................................................................. 175
6.26. Az állandó fagy területei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf .......................................................................... 176
6.27. A Magyarországra érkező légtömegek származási helyei (Varga-Haszonits et al. 2004) ................................................................................................... 177
6.29. A napsütéses órák éves összege (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004) ..................................................................................................... 180
6.30. A globálsugárzás és a felhőborítottság átlagos havi értékei Magyarországon www.met.hu ................................................................................................. 181
6.31. Az uralkodó szélirányok és évi átlagos szélsebességek [m/s ................................................................................................................................... 182
6.32. Az évi középhőmérséklet eloszlása (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004) ................................................................................................... 183

viii
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

6.33. A januári középhőmérsékletek területi eloszlása (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004) .................................................................................... 184
6.34. Az éves csapadékösszeg (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004) .............................................................................................................. 185
6.35. A relatív nedvesség az évszakok középső hónapjaiban (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004) ........................................................................... 186
6.36. Magyarország éghajlati körzetei http://www.geothink.hu/html/egyetem/matermfo/11.html ................................................................................................... 187
7.1. A városi hősziget vázlatos keresztmetszeti képe ................................................................................................................................................... 193
7.2. A város és a környezet léghőmérsékletének napi menete (a) és a hősziget intenzitása (ΔTv–k) (b), ideális időjárási helyzetben ........................................................ 194
7.3. A városi hőmérsékleti többlet évi menete Budapest belvárosában ............................................................................................................................... 195
7.4. Fásított és fátlan lakótelepek hőmérsékletének alakulása derült nyári napokon (általános modell: ΔT1 – fátlan; ΔT2 – fásított lakótelep) .............................................. 196
7.5. A városi (vv) és város környéki (vk) szélsebesség eltérésének változása a szélsebesség függvényében .................................................................................. 197
7.6. A tengerparti szél áramlási képe ..................................................................................................................................................................... 199
7.7. A hőmérséklet átlagos napi járása Siófokon, augusztusban a víz felett és a szárazföldön, a parttól 1 km távolságban .................................................................. 200
7.8. A páranyomás relatív értékének átlagos napi menete (víz felett és a parttól 1 km távolságban) augusztusban ........................................................................... 201
7.9. Égbolttérkép a nappályákkal és órakörökkel ........................................................................................................................................................ 203
7.10. Négy horizontkorlátozási eset a) 30º -os, NE irányba néző, álláspontunktól SW irányban elhelyezkedő lejtő horizontkorlátozó szerepe. B) Fás liget tisztásának közepén
felvett horizontkorlátozás. A sűrű csíkozással jelzett égbolti rész egész éven át takart, a ritkább csíkozású csak a fák lombos állapota idején. C) Városi utcakereszteződés és tér
közepén mutatkozó horizontkorlátozás. D) Egész évben zavartalan a napsütés, ahol szabad a horizont a napkelték és napnyugták szakaszán .......................................... 204
7.11. A sugárzási veszteségek mértéke a növényállomány aljára vonatkoztatva, eltérő LAI esetén .............................................................................................. 212
7.12. A globálsugárzás (kumulált) kapcsolata a bogyók cukortartalmával a tőke déli és északi oldalán. (1. dió; 2. cseresznye; 3. kajszi; 4. téli körte; 5. őszibarack; 6. téli alma; 7.
kései szilva; 8. nyári körte; 9. nyári alma; 10. korai szilva; 11. meggy; 12. ribiszke; 13. köszméte) .............................................................................................. 215
7.13. A műanyag hálóval való árnyékolás hatása a gyümölcskötődésre (a), valamint a beérett almák tömegének összefüggése a fényátbocsátás %-os arányával (b). A fajta:
Lane’s Prince Albert/M.26 ................................................................................................................................................................................... 216
7.14. A hőmérsékleti többlet és hiány idő- és térbeli változása a nap folyamán, különböző szerkezetű növényállományokban ............................................................... 217
7.15. A hőmérsékleti többlet alakulása középmagas, 300×100 cm-es tenyészterületű szőlőállományban, a sorközi 50 cm magasságban mérve .......................................... 219
7.16. A növényfelület- és a levegő-hőmérséklet különbségének menete három szintben az A és a B tábla egy-egy fájának két oldalán a nappali órákban (8−18 óráig) ................ 221
7.17. A hőmérséklet napi menete 10 cm magasságban és 5 cm mélységben 1 – szabad területen, 2 – a 40 × 40, 3 – a 25 × 25 cm tenyészterületű paprikaállományban, virágzás
idején (a 4-es jelzés hőtöbbletet jelent) ................................................................................................................................................................... 222
7.18. A növényállomány hatása a talaj menti légtér aerodinamikai rétegződésére; h0 = érdességi magasság; d = 0-pont-eltolódási szint; ha = aerodinamikai aktív réteg; H =
állománymagasság ........................................................................................................................................................................................... 223
7.19. A léghőmérséklet napi menet 10 cm magasságban 1 – szabad területen, 2 – a 60×70,3 – 70×80 cm tenyészterületű paradicsomállományban szélcsendes és szeles
napokon ........................................................................................................................................................................................................ 225
7.20. A páranyomás függőleges eloszlása a talaj menti légtérben hajnalban és kora délután .................................................................................................... 226
7.21. A páranyomás napi menete különböző magasságokban ........................................................................................................................................ 227
7.22. A sugárzási mérleg (R0) és a párolgásra fordított hőenergia napi menete száraz (a) és nedves (b) helyzetben ......................................................................... 229
7.23. A szőlőállomány sokéves 1 – átlagos potenciális, 2 – tényleges evapotranszspirációjának alakulása fenológiai szakaszonként, Tarcal-Szarvasszőlőben ......................... 231
7.24. A légnedvesség menete almaültetvényben a nappali órákban (Szigetcsép) .................................................................................................................. 232
2
7.25. Harmadik nyaras almafa (Jonathan, MIV-es alanyon), körte (Hardenpont, birs alanyon) és őszibarack (Champion, őszibarack alanyon) 1 m levélfelületére jutó napi
vízfelhasználás a napi középhőmérséklet függvényében ............................................................................................................................................... 233
7.26. Starkrimson-állomány vízfogyasztásának alakulása a levélfelületi index (LAI) és a hőmérséklet függvényében, augusztus folyamán ................................................. 234
7.27. A tenyészterület borítottságának meghatározási módja sövény (a) és térbeli (b) koronaformájú almaültetvény esetén ................................................................. 235
7.28. A ’Rita’ cseresznyefák nedváramlásának (sap flow) napi menete két alanyon ................................................................................................................ 236
7.29. A hőmérséklet napi menete 10 cm magasságban és 5 cm mélységben 1 – a szabad területen, 2 – a 40×40, 3 – a 25×25 cm tenyészterületű paprikaállományban, virágzás
idején, feltüntetve a párolgási adatokat is (a 4-es jelzés hőtöbbletet jelent) ......................................................................................................................... 237
8.1. A napsugárzás hatásai az állati szervezetre (Brody és Thompson, 1951) ...................................................................................................................... 241
8.2. Élettanilag közömbös (termoneutrális) hőmérsékleti zónák fiatal (újszülött) és felnőtt állatoknál (Rosenberg et al. 1983) ................................................................ 243
8.3. A szélsőséges hőmérsékletek hatásai a tehenek takarmányfogyasztására és tejtermelésére, Gates (1980) ............................................................................... 246
8.4. A hőveszteség és a relatív páratartalom összefüggései (Blaxter et al., 1969). Alert: figyelmeztető, Danger: veszélyes, Emergency: súlyos ........................................... 248
8.5. A sertések hőleadásának módozatai és alakulása (Johnson, 1976) ............................................................................................................................. 252

ix
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

9.1. Az agrometeorológiai információszolgáltató rendszer .............................................................................................................................................. 262

9.2. A hőmérsékletileg meghatározott természetes periódusok Mosonmagyaróváron .............................................................................................................. 266
9.3. A száraz és nedves időszak meghatározása a fő vízháztartási tényezők segítségével ....................................................................................................... 268
9.4. A kukorica sugárzáshasznosulásának alakulása országos átlagban (1951–2000) ............................................................................................................. 270
9.5. Az országos kukorica termésátlagok alakulása az 1922–2005 közötti időszakban ............................................................................................................ 273
9.6. A nedvességi index és a trendarány közötti összefüggés Győr-Moson-Sopron megyében az 1951–2000 közötti időszak adatai alapján .............................................. 275
10.1. A klímamodellek fejlődése (IPCC 2007) ............................................................................................................................................................ 278
10.2. A földfelszínt borító rácshálózat (Formayer 2005a) ............................................................................................................................................... 279
10.3. Az egyes IPCC jelentésekben alkalmazott klímamodellek felbontásának javulása (IPCC 2007, FAR – Első Helyzetértékelő Jelentés, SAR – Második Helyzetértékelő
Jelentés, TAR – Harmadik Helyzetértékelő Jelentés, AR4 – Negyedik Helyzetértékelő Jelentés) ................................................................................................ 281
10.4. A HedCM3 és a HedGEM1 rácshálózatának felbontása (http://news.bbc.uk/1/hi/sci/tech/6320515.stm) .................................................................................. 282
10.5. A GCM-ek eredményeinek regionalizálása (Formayer 2005b) .................................................................................................................................. 283
10.6. Az RCM beágyazása a GCM-be (Pal et al. 2005) ................................................................................................................................................ 284
10.7. A téli csapadék (december, január és február, DJF) %-os változásának szimulációja a Mediterrán térségben 2071–2100-ra, az 1961–90-es évekhez hasonlítva az A2
SRES szcenarió szerint Gao et al. (2006) és Giorgi és Lionello (2008) alapján .................................................................................................................... 285
10.8. Az agrometeorológiai modellek tér- és időbeli osztályozása (Varga-Haszonits et al. 2004) ................................................................................................. 289
10.9. A fagy által okozott jellegzetes kárkép szárban és virágban www.google.com/images ...................................................................................................... 295
10.10. Paraffingyertya alkalmazása szőlőültetvényben www.google.com/images ................................................................................................................... 297
10.11. Az öntözéses fagyvédelem alkalmazása szőlőben www.google.com/images ................................................................................................................ 298
10.12. A növény vízellátottságát befolyásoló főbb tényezők Varga-Haszonits et al. 2006 nyomán ............................................................................................... 304
10.13. A jégesőt hozó felhő nedvességtartalma radarfelvétel alapján ................................................................................................................................ 307
10.14. A NEFELA által alkalmazott Vortex típusú talajgenerátor rajza http://www.nefela.hu/index.php?fid=3 .................................................................................... 308
10.15. A NEFELA Egyesület talajgenerátor-hálózata http://www.nefela.hu/index.php?fid=3 ....................................................................................................... 309
10.16. Hálós jégeső-kárelhárítás www.google.com/images ............................................................................................................................................. 310
11.1. A légszennyezés részfolyamatai. Az ülepedés tartalmazza a száraz és a nedves ülepedést egyaránt .................................................................................... 315
11.2. A légköri stabilitás, a hőmérsékleti rétegződés és a légszennyezés közti kapcsolat. Az ábra bal oldali részábráinak szaggatott vonala az átlagos, a folyamatos az aktuális
hőmérsékleti gradienst jelöli. Az inverzió I. a diffúzió felfelé, az inverzió II. a lefelé irányuló keveredés gátlását szemlélteti. .................................................................. 317
11.3. A ciklon függőleges keresztmetszete a frontokkal ................................................................................................................................................ 319
11.4. A légköri pH alakulása a Föld különböző térségeiben, Mészáros (1997) nyomán ............................................................................................................ 322
11.5. A hazai SO2-kibocsátás ágazatonkénti változása 1980-tól KSH (2003) adatai alapján ...................................................................................................... 323
11.6. A légköri kénülepedés földrajzi eredete Magyarországon, Bozó (2005) alapján .............................................................................................................. 324
11.7. Az NOx alakulása ágazatonként hazánkban az elmúlt évtized során (KSH 2003) ........................................................................................................... 325
F.1. Az adatok eloszlását szemléltető hisztogramm ..................................................................................................................................................... 332
F.2. Valószínűségi sűrűség és eloszlás függvények .................................................................................................................................................... 333
F.3. Binomiális eloszlás ...................................................................................................................................................................................... 334
F.4. Torzult eloszlások ....................................................................................................................................................................................... 339
F.5. Keverék eloszlások és „U”eloszlás ................................................................................................................................................................... 340
F.6. A pozitív, a negatív korreláció és a korrelálatlanság ábrázolása ................................................................................................................................. 342
F.7. Hálós jégeső-kárelhárítás www.google.com/images ................................................................................................................................................ 344
F.8. Tavaszi negyedév csapadékösszegei Keszthelyen 1871–2000 között .......................................................................................................................... 345

x
A táblázatok listája
1.1. A légkört alkotó gázok csoportosítása a tartózkodási idejük szerint ................................................................................................................................ 6
1.2. A különböző hőmérsékleti skálák ........................................................................................................................................................................ 9
1.3. A levegő állapotjelzőinek átlaga a talajfelszínen ..................................................................................................................................................... 12
–6 –9 –12
2.1. A legfontosabb üvegházgázok és néhány jellemzőjük (IPCC 2001) (1 ppm=10 , 1 ppb=10 , 1 ppt=10 ) ................................................................................ 28
2.2. Különböző földrajzi helyekre prognosztizált termés változások a CO2-szint megduplázódása esetén az IPCC (1996) közleménye alapján* ............................................ 48
2.3. Néhány C3-as növény biomassza és termés változása a CO2-szint megduplázódásánál Warrick et al. (1986) és néhány hazai publikáció nyomán. A hazai szerzőket*-gal
[*Bussay 1995, Tuba (1995), Kovács és Dunkel (1998), Kröel-Dulay et al. (1998), Nováky et al. (1996) anyagai alapján ...................................................................... 49
2.4. A hőmérséklet és a csapadék hazánkban várható változása adott globális felmelegedés esetén Mika (2002) szerint ..................................................................... 51
3.1. A természetes felszínek albedóinak hosszabb időszakra számított átlagai ...................................................................................................................... 67
4.1. A természetes anyagok néhány hőfizikai tulajdonsága ............................................................................................................................................. 84
4.2. A nettó fotoszintézis léghőmérsékleti függésének szélső értékei az átlaggal az eltérő termőhelyek növényeinél. A CO2-koncentráció az átlagos légkörivel egyezett,
a sugárzás intenzitás pedig a fénytelítődési ponton volt (Larcher 1980) ............................................................................................................................... 93
4.3. Néhány növényfaj kardinális léghőmérsékleti határértékei a csírázásra vonatkozóan .......................................................................................................... 94
4.4. Néhány anyag emissziós tényezőjének alakulása (25 °C-os léghőmérsékleten, hosszúhullámú sugárzásra vonatkozóan) ............................................................... 97
4.5. A három cukorrépafajta produktivitási mutatói 1992-ben .......................................................................................................................................... 106
3
5.1. A globális víztározók vízforgalmának tagjai (a benne foglalt vízmennyiségek 106 km -ben kifejezve) ...................................................................................... 111
5.2. A növénykonstans alakulása Posza és Stollár (1983) által végzett megfigyelések szerint .................................................................................................... 130
5.3. Az aerodinamikai ellenállás alakulása néhány felszín felett (Oke 1987 nyomán) .............................................................................................................. 133
5.4. A levél ellenállásainak nagyságrendje Jones (1983) nyomán. A gyakorlatban többször használjuk az ellenállás reciprokát, a vezetőképességet is .................................. 136
5.5. A transzspiráció napi összegei és a sztómaellenállás napi átlagai 1987 tenyészidőszakának eltérő időpontjaiban Keszthelyen kukoricában .......................................... 142
6.1. Magyarország éghajlati körzetei és a hozzájuk tartozó jellemző klimatológiai adatok I. Alföld: Ia – ÉK-i szektor (zord tél), Ib – középső szektor (száraz), Ic – DK-i szektor
(forró nyár); II. Kisalföld; III. Dunántúli-dombság: IIIa – DNy-i határsáv (csapadékos), IIIb – Balatontól D-re (enyhébb, bő csapadék), IIIc – Balatontól É-ra (hűvös nyár); IV.
Északi-középhegység. ........................................................................................................................................................................................ 187
2
7.1. A városi és a természetes felszín energia-háztartásának eltérése (MJ/m ) .................................................................................................................... 191
7.2. A relatív légnedvesség (A) százalékban, illetve a páranyomás (B) mbar-ban mért különbsége Pestszentlőrinc (XVIII. ker.) és a Kitaibel Pál utca (II. ker.) között .................. 198
7.3. A relatív légnedvesség értéke (%) néhány budapesti mérőhelyen ............................................................................................................................... 198
7.4. A középhőmérsékleti gradiens értékei hegységeinkben (ºC/100 m) ............................................................................................................................. 206
7.5. A csapadék évi összegének összefüggése a tengerszint feletti magassággal ................................................................................................................. 207
2
7.6. A közvetlen sugárzási energia a 43. és a 49. fok szélességi körön telepített ültetvényekben (kWh/m ) .................................................................................... 214
7.7. Az ekvivalens hőmérséklet különböző talajok felett ................................................................................................................................................ 230
7.8. A nedváramlás alakulása a vizsgált ’Rita’ cseresznyefákon 2008 májusában .................................................................................................................. 236
8.1. Az egyes állatfajok termelési zónájának (szálláshelyeik) javasolt értékei (Kovács, 1990; Sleger és Neuberger, 2006) ................................................................... 244
8.2. A kérődzők alsó kritikus hőmérséklete különböző légsebességek esetén (Webster, 1981) ................................................................................................... 249
8.3. A padozat hatása a borjak alsó kritikus hőmérsékletére (Barótfi és Rafai, 1985) .............................................................................................................. 250
10.1. Egyes időjárási jelenségek nagyságrendje és módosításuk lehetősége (Anda és Dunkel 2000) ........................................................................................... 290
10.2. A téli napok átlagos száma (1951–1990) Varga-Haszonits (1997) feldolgozása alapján .................................................................................................... 290
10.3. A minimum hőmérsékletek havi átlagai (1951–1990) Varga Haszonits (1997) alapján ...................................................................................................... 291
10.4. Néhány hazai állomás hőmérsékleti abszolút minimum értékei az 1951–1990-es időszakban Varga-Haszonits (1997) alapján ....................................................... 292
10.5. A fagyos napok átlagos száma 1951–1990 között néhány városunkban Varga-Haszonits (1997) alapján ................................................................................ 293
10.6. Különböző növényfajok fagyérzékenység alapján történő kategorizálása ...................................................................................................................... 294
10.7. A hőségnapok (30 és 35 fok közötti maximum hőmérsékletű napok) átlagos száma 1951–90 között Varga-Haszonits (1997) feldolgozásában ..................................... 300
10.8. A meleg éjszakák átlagos havi és évi száma (1951–1990) Varga-Haszonits (1997) szerint ................................................................................................ 300
10.9. Az egynyári növények vegetációs ciklusa alatti csapadékösszegek és szélső értékeik mm-ben Varga-Haszonits (1997) nyomán ..................................................... 301

xi
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

10.10. A tenyészidőszak-beli párolgások (aktuális és potenciális) átlagainak és szélső értékeinek megyénkénti alakulása Varga-Haszonits (1997) hosszú idősoros adatai alapján .. 304
11.1. A fajlagos kibocsátási tényezők Mészáros (1997) alapján ....................................................................................................................................... 315
F.1. Osztályközös gyakorisági sor táblázata .............................................................................................................................................................. 331
F.2. A normál eloszlás értékei .............................................................................................................................................................................. 335
F.3. Keszthely januári középhőmérsékletei (°C) nagyság szerint rendezve .......................................................................................................................... 336

xii
Az egyenletek listája
1.1. 1.1 ............................................................................................................................................................................................................ 6
1.2. 1.2 ............................................................................................................................................................................................................ 7
1.3. 1.3 .......................................................................................................................................................................................................... 10
1.4. 1.4 .......................................................................................................................................................................................................... 12
1.5. 1.5 .......................................................................................................................................................................................................... 12
1.6. 1.6 .......................................................................................................................................................................................................... 12
1.7. 1.7 .......................................................................................................................................................................................................... 13
1.8. 1.8 .......................................................................................................................................................................................................... 13
1.9. 1.9 .......................................................................................................................................................................................................... 13
1.10. 1.10 ....................................................................................................................................................................................................... 16
1.11. 1.11 ....................................................................................................................................................................................................... 17
1.12. 1.12 ....................................................................................................................................................................................................... 17
1.13. 1.13 ....................................................................................................................................................................................................... 17
1.14. 1.14 ....................................................................................................................................................................................................... 17
1.15. 1.5 ......................................................................................................................................................................................................... 19
1.16. 1.6 ......................................................................................................................................................................................................... 19
1.17. 1.7 ......................................................................................................................................................................................................... 20
1.18. 1.8 ......................................................................................................................................................................................................... 20
1.19. 1.9 ......................................................................................................................................................................................................... 20
1.20. 1.20 ....................................................................................................................................................................................................... 21
2.1. 2.1 .......................................................................................................................................................................................................... 25
2.2. 2.2 .......................................................................................................................................................................................................... 25
2.3. 2.3 .......................................................................................................................................................................................................... 26
2.4. 2.4 .......................................................................................................................................................................................................... 26
3.1. 3.1 .......................................................................................................................................................................................................... 61
3.2. 3.2 .......................................................................................................................................................................................................... 62
3.3. 3.3 .......................................................................................................................................................................................................... 62
3.4. 3.4 .......................................................................................................................................................................................................... 62
3.5. 3.5 .......................................................................................................................................................................................................... 62
3.6. 3.6 .......................................................................................................................................................................................................... 67
3.7. 3.7 .......................................................................................................................................................................................................... 67
3.8. 3.8 .......................................................................................................................................................................................................... 68
3.9. 3.9 .......................................................................................................................................................................................................... 69
3.10. 3.10 ....................................................................................................................................................................................................... 69
3.11. 3.11 ....................................................................................................................................................................................................... 73
3.12. 3.12 ....................................................................................................................................................................................................... 74
3.13. 3.13 ....................................................................................................................................................................................................... 75
3.14. 3.14 ....................................................................................................................................................................................................... 76
3.15. 3.15 ....................................................................................................................................................................................................... 76
4.1. 4.1 .......................................................................................................................................................................................................... 81
4.2. 4.2 .......................................................................................................................................................................................................... 92
4.3. 4.3 .......................................................................................................................................................................................................... 92
4.4. 4.4 .......................................................................................................................................................................................................... 92

xiii
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

4.5. 4.5 .......................................................................................................................................................................................................... 95

4.6. 4.6 .......................................................................................................................................................................................................... 95
4.7. 4.7 .......................................................................................................................................................................................................... 95
4.8. 4.8 .......................................................................................................................................................................................................... 96
4.9. 4.9 ......................................................................................................................................................................................................... 101
4.10. 4.10 ...................................................................................................................................................................................................... 102
5.1. 5.1 ......................................................................................................................................................................................................... 110
5.2. 5.2 ......................................................................................................................................................................................................... 113
5.3. 5.3 ......................................................................................................................................................................................................... 120
5.4. 5.4 ......................................................................................................................................................................................................... 120
5.5. 5.5 ......................................................................................................................................................................................................... 121
5.6. 5.6 ......................................................................................................................................................................................................... 122
5.7. 5.7 ......................................................................................................................................................................................................... 122
5.8. 5.8 ......................................................................................................................................................................................................... 126
5.9. 5.9 ......................................................................................................................................................................................................... 127
5.10. 5.10 ...................................................................................................................................................................................................... 127
5.11. 5.11 ...................................................................................................................................................................................................... 127
5.12. 5.12 ...................................................................................................................................................................................................... 127
5.13. 5.13 ...................................................................................................................................................................................................... 128
5.14. 5.12 ...................................................................................................................................................................................................... 128
5.15. 5.15 ...................................................................................................................................................................................................... 128
5.16. 5.16 ...................................................................................................................................................................................................... 129
5.17. 5.17 ...................................................................................................................................................................................................... 129
5.18. 5.18 ...................................................................................................................................................................................................... 129
5.19. 5.19 ...................................................................................................................................................................................................... 131
5.20. 5.20 ...................................................................................................................................................................................................... 134
5.21. 5.21 ...................................................................................................................................................................................................... 134
5.22. 5.22 ...................................................................................................................................................................................................... 134
5.23. 5.23 ...................................................................................................................................................................................................... 136
5.24. 5.24 ...................................................................................................................................................................................................... 143
6.1. 6.1 ......................................................................................................................................................................................................... 148
6.2. 6.2 ......................................................................................................................................................................................................... 150
6.3. 6.3 ......................................................................................................................................................................................................... 150
7.1. 7.1 ......................................................................................................................................................................................................... 191
7.2. 7.2 ......................................................................................................................................................................................................... 194
7.3. 7.3 ......................................................................................................................................................................................................... 205
7.4. 7.4 ......................................................................................................................................................................................................... 206
7.5. 7.5 ......................................................................................................................................................................................................... 211
7.6. 7.6 ......................................................................................................................................................................................................... 211
7.7. 7.7 ......................................................................................................................................................................................................... 212
7.8. 7.8 ......................................................................................................................................................................................................... 213
7.9. 7.9 ......................................................................................................................................................................................................... 213
7.10. 7.10 ...................................................................................................................................................................................................... 223
7.11. 7.11 ...................................................................................................................................................................................................... 224
7.12. 7.12 ...................................................................................................................................................................................................... 228
7.13. 7.13 ...................................................................................................................................................................................................... 230
8.1. 8.1 ......................................................................................................................................................................................................... 244

xiv
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

8.2. 8.2 ......................................................................................................................................................................................................... 245

9.1. 9.1 ......................................................................................................................................................................................................... 264
9.2. 9.2 ......................................................................................................................................................................................................... 265
9.3. 9.3 ......................................................................................................................................................................................................... 265
9.4. 9.4 ......................................................................................................................................................................................................... 265
9.5. 9.5 ......................................................................................................................................................................................................... 267
9.6. 9.6 ......................................................................................................................................................................................................... 267
9.7. 9.7 ......................................................................................................................................................................................................... 267
9.8. 9.8 ......................................................................................................................................................................................................... 268
9.9. 9.9 ......................................................................................................................................................................................................... 269
9.10. 9.10 ...................................................................................................................................................................................................... 269
9.11. 9.11 ...................................................................................................................................................................................................... 269
9.12. 9.12 ...................................................................................................................................................................................................... 269
9.13. 9.13 ...................................................................................................................................................................................................... 270
9.14. 9.14 ...................................................................................................................................................................................................... 271
9.15. 9.15 ...................................................................................................................................................................................................... 271
9.16. 9.16 ...................................................................................................................................................................................................... 271
9.17. 9.17 ...................................................................................................................................................................................................... 272
9.18. 9.18 ...................................................................................................................................................................................................... 272
9.19. 9.19 ...................................................................................................................................................................................................... 272
9.20. 9.20 ...................................................................................................................................................................................................... 272
9.21. 9.21 ...................................................................................................................................................................................................... 274
9.22. 9.22 ...................................................................................................................................................................................................... 274
10.1. 10.1 ...................................................................................................................................................................................................... 299
10.2. 10.2 ...................................................................................................................................................................................................... 299
11.1. 11.1 ...................................................................................................................................................................................................... 317
11.2. 11.2 ...................................................................................................................................................................................................... 318
11.3. 11.3 ...................................................................................................................................................................................................... 318
11.4. 11.4 ...................................................................................................................................................................................................... 321
11.5. 11.5 ...................................................................................................................................................................................................... 321
A.1. F.1 ......................................................................................................................................................................................................... 329
A.2. F.2 ......................................................................................................................................................................................................... 329
A.3. F.3 ......................................................................................................................................................................................................... 329
A.4. F.4 ......................................................................................................................................................................................................... 330
A.5. F.5 ......................................................................................................................................................................................................... 330
A.6. F.6 ......................................................................................................................................................................................................... 330
A.7. F.7 ......................................................................................................................................................................................................... 332
A.8. F.8 ......................................................................................................................................................................................................... 334
A.9. - ........................................................................................................................................................................................................... 335
A.10. F.9 ....................................................................................................................................................................................................... 339
A.11. - .......................................................................................................................................................................................................... 340
A.12. F.10 ...................................................................................................................................................................................................... 340
A.13. - .......................................................................................................................................................................................................... 341
A.14. F.11 ...................................................................................................................................................................................................... 341
A.15. F.12 ...................................................................................................................................................................................................... 342
A.16. - .......................................................................................................................................................................................................... 343
A.17. F.13 ...................................................................................................................................................................................................... 343

xv
 Agrometeorológiai és klimatológiai alapismeretek

A.18. F.14 ...................................................................................................................................................................................................... 343

A.19. F.15 ...................................................................................................................................................................................................... 343

xvi
Előszó
Az ember életére az időjárás akár közvetlenül vagy közvetve mindig hatással volt, van és lesz is. Legközvetlenebbül a közérzetét, komfortklímáját determinálja, közvetve több
nemzetgazdasági ágazatra hat, s ezzel életünk minőségét befolyásolja. A környezet, s benne a levegőkörnyezet tulajdonságainak, folyamatainak jobb megismerésével az időjárás
által okozott kártételek arányát a közelmúltban némiképp mérsékeltük, s bár a kártétel nagyságrendje annál magasabb, minél fejlettebb technikát alkalmazunk, azokat teljesen
kiküszöbölni nem tudtuk, s a közeljövőben sem fogjuk tudni. Az élőlények életének erős külső környezeti befolyásoltsága a mezőgazdasági termesztés szinte valamennyi területén,
valamint a természetvédelemben különösen erőteljes. Tankönyvünkben némi betekintést adunk szinte minden mezőgazdasági ágazat és az időjárás közötti kapcsolatba. A hangsúlyt
a korábbi agrometeorológiai vonatkozásoknak megfelelően a növényekre fektettük, természetesen a kertészetet is beleértve, de emellett egy fejezetnyi terjedelemben helyet kapott az
állattenyésztés-időjárás kapcsolat is. Az agrárterületről kikerülő hallgatók nagy része Magyarországon végzi munkáját, ezért különösen fontosnak tartottuk az éghajlattan alapismereteinek
bemutatását, s benne hazánk éghajlatának felvázolását. Az éghajlattani alapismeretekhez szorosan kapcsolódik azok közvetlen gyakorlati alkalmazása a tájépítészetben és a kertészeti
növények mikroklímájának bemutatásában.

A globális környezeti problémák napjaink tudományos és ismeretterjesztő irodalmában egyaránt nagy teret kapnak, mely nem véletlenszerű. A globális klímaváltozást és annak hazai
vonatkozásait, az ózonpajzs vékonyodását a szokásosnál részletesebben tárgyaljuk, mely során megpróbáljuk összegezni az újabb kutatási eredményeket is. A regionális szennyezést
a savas esők példájával szemléltetjük, mely fejezetben helyet szorítottunk néhány lokális levegőszennyezési vonatkozásnak is.

A káros időjárási jelenségek, az ellenük lehetséges védekezési módszerek megismerése alapvető fontosságú, ezért külön fejezetet szenteltünk neki, hasonlóan az agrometeorológiai
információk kezeléséhez, az azokban rejlő lehetőségek felhasználásához.

A könyv terjedelmének korlátozott volta nem tette lehetővé egy-egy anyagrész teljes körű, monográfia-szerű ismertetését. Fő törekvésünk az alapszakos hallgatók ismeretanyagának
bemutatása volt, de helyenként túlléptük azt, s a könyvet haszonnal forgathatják a mesterszakos hallgatók is. Nem titkolt célunk az ismeret átadás mellett az érdeklődés felkeltése volt,
melyet követően az érintett hallgatók szaktanáraik bevonásával tovább mélyíthetik, kiegészíthetik ismereteiket.

A főképpen a szabad ég alatt tevékenykedő mezőgazdászok négy „ellenségével” – tavasz, nyár, ősz és tél – való harcba szállást kívántuk a jelen tankönyv új ismereteinek bemutatásával
megkönnyíteni. Az eredményes harc megvívásához kívánnak jó munkát a könyv szerkesztői és szerzői!

Keszthely 2009. szeptember

Anda Angéla

szerkesztő

xvii
1. fejezet - Meteorológiai alapismeretek
Az agrometeorológia helye, szerepe az agrárképzésben

Arisztotelész

A meteorológia szó görög eredetű és Arisztotelésztől (i. e. 384–322), a nagy görög filozófustól származik. Eredeti jelentése Arisztotelész értelmezésében: az ég és Föld között lejátszódó
jelenségekkel foglalkozó tudomány. Az ókori felfogás szerint ebbe a körbe tartoztak bizonyos csillagászati észlelések is, például a meteoritok és üstökösök vizsgálatai.

Napjainkban a meteorológia tudománya alapvetően a földi légkör fizikai folyamataival foglalkozik, ám az űrkutatás fejlődésével vizsgálati köre fokozatosan kibővül a Naprendszer más
bolygóinak (Vénusz, Mars, Jupiter) légkörére irányuló kutatásokkal is. A meteorológia helyes magyar nyelvű, bár a közhasználatban kellően meg nem gyökerezett elnevezése légkörtan.

Légkörünk bármely pontján meghatározott fizikai tulajdonságokkal (pl. hőmérséklet, vízgőznyomás, átlátszóság stb.) rendelkezik, s ezek a tulajdonságok szünet nélkül változnak. Miután
légkörünkben izolált terek alig vannak – a levegővel kitöltött barlangok, s a mesterséges zárt terek sincsenek tökéletesen elszigetelve a környező szabad légtértől –, a légkör fizikai

1
 Meteorológiai alapismeretek

tulajdonságai a környezettel és egymással is állandó kölcsönhatásban állnak (pl. a felhőzet csökkenti a felszínre jutó napsugárzás mennyiségét, az esőcseppek párolgása hűti a levegőt
stb.). A légkör jellemzése annak komplexitása miatt egyetlen fizikai tulajdonsággal nem lehetséges. A légkör számos számszerűsíthető és nem mérhető (délibáb, szivárvány) fizikai, kémiai
tulajdonsággal rendelkezik, melyek együttesen alkalmasak egy-egy földrajzi terület időjárásának jellemzésére. A légkör mérhető tulajdonságait meteorológiai vagy éghajlati elemeknek
nevezzük. Két csoportjuk ismeretes:

• Folytonos meteorológiai elemek: a légkör bármely pontjában jelenlévő, állandóan mérhető fizikai, kémiai tulajdonságok, pl.: légnyomás, hőmérséklet, sűrűség.

• Nem folytonos meteorológiai elemek: az ebbe a csoportba tartozó tulajdonságok átmenetileg hiányozhatnak a légkör néhány pontjáról, pl.: légnedvesség, csapadék, sugárzás.

A meteorológia tagozásához három fogalom megismerése szükséges: az időé, az időjárásé és az éghajlaté. Találó, a hétköznapi emberhez közeli megfogalmazást olvashatunk Lorenztől
(1982), mely szerint az éghajlat az, amire számítunk, az időjárás pedig az, ami bekövetkezik. Allen et al. (2003) szerint az éghajlat az, amire az ember befolyást gyakorol, az időjárás
az, amelyen keresztül elszenvedi ennek következményeit. Mika (2005) megfogalmazása nagyon szemléletes, amelyben az éghajlatot az óceánhoz hasonlítva az időjárást a tenger
hullámainak tekinti. A hullám-óceán analógiapár érzékeltetni tudja azt a viszonyulást is, amelyben az időjárás részméretben sokkal közelebb áll az éghajlathoz, mint egészhez.

Az idő a légkör fizikai tulajdonságainak és folyamatainak egy adott helyen, adott időpillanatban a környezettel és egymással is kölcsönhatásban álló rendszere. Arra a kérdésre, hogy
milyen az idő válaszolhatjuk, pl. hogy szeles, napos stb., de csak az adott időpillanatra érvényes a megállapítás.

Az időjárás a légkör fizikai tulajdonságainak és folyamatainak egy adott földrajzi helyen néhány óra, nap vagy év során a környezettel és egymással is kölcsönhatásban álló rendszere.

Az éghajlat is a légkör fizikai tulajdonságainak és folyamatainak rendszere, csupán egy adott térségben hosszabb időszak (legalább három évtized) során vizsgáljuk a környezet és az
elemek kölcsönhatásainak összességét.

A három definícióban azonos a légkörre, annak tulajdonságaira vonatkozó megállapítás. A különbség csak a vonatkoztatási idő, amely a végtelen kicsiny időtartamtól, néhány
másodperctől több évtizedig terjed. Az is azonos, hogy a meghatározásokban mindig adott helyre (a légkör egy körülhatárolható, földrajzilag elhelyezhető véges eleme) vonatkoztatjuk
megállapításunkat. Az adott földrajzi hely légköre tágabb környezetével is szünet nélküli kölcsönhatásban áll. A környezet egyaránt lehet az adott hely közelebbi és távolabbi környezete,
illetve mindkettő. A legdöntőbb kétségkívül a földfelszín a rajta lévő biomasszával (elsősorban növénytakaróval), ahol a légkör fizikai állapotát legnagyobb mértékben befolyásoló
energiaátalakulások lezajlanak.

Egy-egy terület éghajlatának tanulmányozásához a múltban hosszabb időn át folytatott megfigyelések elemzése szolgál. A különböző éghajlati karakterisztikák megállapításakor
hallgatólagosan feltételezzük, hogy azok a jövőben is hasonlóan alakulnak majd, vagyis az időjárások változásának keretét megszabó rendszer és a hozzá rendelhető egyensúlyi állapot
azonos marad, miután csak így lehetséges, hogy a múltból szerzett tapasztalatainkat jövőbeli tevékenységeinknél felhasználhassuk. Ez a feltételezés tetszőlegesen hosszú időtartamra
nyilván nem tartható fenn, hisz bizonyítékaink vannak arra, hogy a geológiai korok során Földünk éghajlatában, sőt a légkör anyagi összetételében is jelentős változások zajlottak le s
nem kizárt, hogy ilyenek a távoli jövőben is bekövetkeznek. Az éghajlatnak csupán viszonylagos állandóságáról beszélhetünk, amely jelen ismereteink szerint néhány évezred határain
belül áll fenn (Péczely 1979).

Az idő-, időjárás és az éghajlat fogalmának ismerete lehetővé teszi a meteorológia egyfajta tagozásának bevezetését. Az idő és az időjárás jelenségeivel az általános meteorológia, az
éghajlat vonatkozásaival a klimatológia vagy éghajlattan foglalkozik. A kettő részterület egészen más közelítési módokat tételez fel. Egy harmadik, erősen gyakorlatorientált szakterület a
meteorológiai ismeretek nemzetgazdasági áganként való hasznosítására született alkalmazott meteorológia elnevezéssel. Tábora népes (hidrometeorológia, aerológia, biometeorológia,
zoometeorológia stb.), ennek a csoportnak egyik tagja a jelen tanulmány tárgyának első fele, az agrometeorológia is.

Az agrometeorológia főképpen a mezőgazdaság időjárásra érzékeny folyamataival, azok időjárás vonatkozásaival foglalkozik. Az ökonómia kivételével szinte minden mezőgazdasági
tevékenység érzékeny az időjárásra. A meteorológiának a mezőgazdaság területére vonatkozó kompetenciáját Varga-Haszonits et al. (2004) összegezte, mely gondolatokat megismételve
igazoljuk az agrometeorológia oktatásának létjogosultságát az agrárképzések területén. Az időjárás természeti adottság, jelenleg még nekünk kell hozzá alkalmazkodnunk. Meghatározza
a termelés lehetőségét (mit, mikor, hol termeljünk?). Az időjárás hatótényező, a termés alakulását, nagyságát döntően befolyásolja. Szélsőségei miatt kockázati tényező is (pl. jégverés),
akár egyetlen időjárási esemény is nullára csökkentheti a termesztés eredményességét. Részletesen a hazai vonatkozások hangsúlyozásával a három kategória az alábbi:

1. Az éghajlat, mint természeti adottság: Hazánk egyik legfontosabb természeti erőforrása az éghajlat. Az éghajlat szerepe a mezőgazdasági termelésben azért különösen jelentős,
mert a növénytermesztés a szabad ég alatt folyik, vagyis mindig meghatározott környezeti, köztük meteorológiai viszonyok között végezhető. Ezekhez a viszonyokhoz, területi

2
 Meteorológiai alapismeretek

sajátosságaikhoz a mezőgazdasági termelésnek alkalmazkodni kell. Így az éghajlat a szabad ég alatt folyó növénytermesztésnek feltételrendszere, amely megszabja, hogy egy adott
helyen milyen növények termeszthetők, s azt is, hogy az év melyik időszakában. Mivel a növények termesztése a szabadban történik, azt mondhatjuk, hogy egy adott termőhely
éghajlata a növénytermesztés elsődleges feltételrendszerét képezi. Az éghajlat az egyik legkevésbé befolyásolható környezeti rendszer, elsődleges feladatunk alkalmazkodni hozzá.
Ehhez pedig mindenekelőtt meg kell ismernünk, hogy az adott termőhelyen milyen éghajlati viszonyok uralkodnak. Meg kell ismernünk azt a hatásmechanizmust, amelyen keresztül
az éghajlat a növények életét befolyásolni képes.

2. Az éghajlat, mint hatótényező-rendszer: A terméshez energia és nyersanyag szükséges. A növénytermelés az energiát és a nyersanyagot is a környezetétől kapja. A szerves anyag
termeléséhez szükséges energiát a napsugárzás biztosítja, a szerves anyagok képzéséhez szükséges szervetlen anyagok: a szén-dioxid és a víz, a légkörből kerülnek a növényekhez,
de a légzéshez nélkülözhetetlen oxigén is, s csekély mértékben a növények tápanyagellátása szempontjából fontos nitrogén is. Emiatt a légkört a növénytermesztés erőforrásának
tekintjük. A légkör egy olyan közeg, amely állandó változásban van. Ugyanazok a hatótényezői évente más-más intenzitással és/vagy tartammal jelennek meg. Ezek a légkörben
lejátszódó változások azután befolyással vannak a növényekben lejátszódó folyamatokra. Hol gyorsítják, hol lassítják a növények életét meghatározó biokémiai folyamatokat. Ennek
megfelelően alakul a növények növekedése és fejlődése, s végső soron a produktivitásuk. Ez okozza az évről-évre történő termésingadozásokat.

3. Az éghajlat, mint kockázati tényező: A mezőgazdasági termelés sajátossága, hogy a megfelelő időben, kellően előkészített magágyba vetett és gondosan nevelt növények sem biztos,
hogy termést hoznak vagy esetleg hoznak termést, de csak lecsökkentett mennyiségben. Egyes légköri tényezők ugyanis meghatározott intenzitási szintet elérve (fagy, szárazság,
vihar stb.) a termést jelentős mértékben károsíthatják, vagy teljesen el is pusztíthatják. Ezért bizonyos légköri jelenségek a mezőgazdasági termelés káros tényezői közé sorolhatók,
amelyek egyúttal a termelés kockázati tényezőit is jelentik.

A WMO (Világ Meteorológiai Szolgálat) 1974-es kiadványa szerint az agrometeorológia szokásos időjáráshatás elemzésen túl kiterjedhet a mesterséges környezetmódosításra, pl.
öntözés, fagyvédelem, talajművelés, az ember által alakított belső terek sajátos meteorológiai elemzésére, pl. istállók, üvegházak, gazdasági épületek, valamint a terményszállítás
meteorológiai feltételeinek meghatározására is.

Az agrometeorológia vizsgálatai rendkívül széleskörűek lehetnek. Cél lehet, pl. egyetlen levél fotoszintézis intenzitásának sugárzásfüggése vagy akár egy tájegység-országrész
hőmérsékletének adott növényfaj termeszthetőségére vonatkozó megfigyelései. Ennek megfelelően az elemzéseket több szinten végezhetjük, melyet megfelelő elnevezéssel láthatunk
el (Varga-Haszonits 1977):

1. Mezőgazdasági mikrometeorológia esetleg mikroklimatológia: a növényállományon belül lejátszódó kölcsönhatásokat vizsgálja. A növény időjárásfüggés elemzése a gyökércsúcstól
a hajtáscsúcsig, illetve a felette elhelyezkedő határrétegben speciális műszerekkel valósítható meg. Az életfolyamatok egészen részletes tanulmányozása is ide tartozik, pl. egyetlen
levélszegmensre vonatkozó életfolyamat-detektálás. Napjainkban ehhez már megszületett a megfelelő technikai színvonalat biztosító műszerezettség.

Mikroklíma alatt értjük a kis térségek különleges, a nagyobb térségekre érvényes klímától lényegesen eltérő viszonyait. A mikroklíma legfontosabb jellemzője, hogy a meteorológiai
elemek függőleges változékonysága (gradiensek) a mikroklímában vagy annak határán nagyságrendekkel nagyobbak, mint az azt magában foglaló makroklímában. A meteorológiai
elemek mozaikszerű elrendeződését eredményezi.

2. Az agroklimatológia által érintett terület nagysága felülmúlja az előbbi területét, s további két alkategóriát alkot.

• Mezoklimatológia: mely tábla szintű vizsgálatokat jelent. Pl.: fagyzugos területek feltárása, térképezése.

Mezoklímáról beszélünk, ha egy földrajzi értelemben jól körülhatárolható területnek a makroklímától eltérő, sajátos éghajlata van, s hosszú idősorokkal jellemezhető.

• Makroklimatológia: táblaszintet meghaladó, legnagyobb térbeli léptékű vizsgálatokat takarja. Pl.: Magyarország termesztési körzetei.
2
Nagy térségekre, akár több száz km -re is érvényes, hosszú ideig fennálló, a talajfelszín felett 2 m magasságban mért meteorológiai adatokból képzett éghajlatot szokás
makroklímának nevezni.

A jelen tankönyvben az agrometeorológia alapismereteinek elsajátításához szeretnénk hozzájárulni, melyet a meteorológiai alapfogalmak bemutatásával szükséges indítani. Tekintettel
az agrárképzés területén meghonosodott és a képzési követelményekbe is beépült éghajlattani vonatkozású ismeretekre, nem nélkülözhetjük a Föld éghajlatának és Magyarország
éghajlatának bemutatását sem. A könyv terjedelme teljes körű ismeretanyag átadást nem tesz lehetővé, de a további elmélyülés megalapozására feltétlenül alkalmas. Az agrárszakterület
alapszakos hallgatói számára elsajátítható stílusban írtuk a tankönyvet, de néhány fejezetében az MSc szinten lévő hallgatók is eredménnyel forgathatják azt.

3
 Meteorológiai alapismeretek

1. A légkör (atmoszféra), mint élettelen környezeti elem

A növény, mint minden élő szervezet elválaszthatatlanul kötődik környezetéhez (1.1. ábra).

1.1. ábra - A növény és közvetlen környezete http://learn.norwest.nsw.edu.au/DLOMath_Science/los/L3080/images/12b1.jpg

Az energia forrása a napsugárzás, mely a légkörön áthaladva, annak tulajdonságai által befolyásolva éri el a közvetlen felhasználót, a növényeket. Egész földi életünk alapja a Nap
sugárzási energiájának biokémiai energiává alakítása a fotoszintézisben, mely energia a magasabb rendű élőlények táplálkozásának alapját adja. A fotoszintézishez energia mellett a
további két alapanyag is a légkörből érkezik; az egyik közvetlenül, s ez a CO2; a másik legtöbbször a talaj, mint tározó közbeékelésével, de végül is a légkörből csapadékként indulva jut
el a növényekhez, s ez a víz (1.1. ábra). A víz nem önmagában, hanem a tápanyagok hordozójaként van jelen a rendszerben.

4
 Meteorológiai alapismeretek

1.1. ábra - A növény és közvetlen környezete http://learn.norwest.nsw.edu.au/DLOMath_Science/los/L3080/images/12b1.jpg

A levegő-környezet hatása a növényekre azért különösen jelentős, mert a növények helyhez kötött életmódot folytatnak, s a számukra kedvezőtlen feltételek elől elmenekülni nem
tudnak. A növényeknek törzsfejlődés során alkalmazkodniuk kellett környezetükhöz. Nekünk az a feladatunk, hogy meghatározzuk azokat a határértékeket, melyek a növény életét még
kedvezőtlenül nem befolyásolják. Ezen körülmények ismeretében a növény környezetét lehetőségeink szerint megpróbálhatjuk úgy módosítani, hogy az számára a lehető legkedvezőbb
legyen, pl. tápanyagellátás, öntözés, termőhelyválasztás stb. A kérdéskör a gazdálkodás eredményességét meghatározó döntések meghozatalához nyújt némi támpontot.

A légkör a Földet körülölelő különböző gázokból álló gázburok, melyben van szilárd és cseppfolyós halmazállapotú egyéb anyag is. Szerepe a korábban felsoroltakon túlnyúlik, pl.
sugárzási energiát szűri-átereszti, sajátos összetétele melegíti a felszínt stb.

1.1. A légkör fontosabb fizikai tulajdonságai

A légkör összetétele

Gázkomponensek

5
 Meteorológiai alapismeretek

A légkör összetétele a földtörténeti korokban nem volt mindig állandó, s valószínűleg ez a változékonyság a jövőben is megmarad. A légkör anyagainak a legegyszerűbb, a
környezetvédelemben kiterjedten használt csoportosítási módja az alkotók mennyisége alapján történik, mely szerint fő összetevő a mintegy 78 tf%-ot kitevő nitrogén és a közel 21 tf
%-nyi oxigén. A többi gáz alkotja a rendkívül népes légköri nyomgázokat. Ha a nyomgázok mellé vesszük a csekély mennyiségben jelen lévő szilárd és cseppfolyós halmazállapotú
anyagokat is, akkor légköri nyomanyagokról beszélünk.

A meteorológiában a légköri gázokat azok forrásától a nyelőig történő eljutás idejével, az ún. tartózkodási idővel jellemezhetjük (τ). (A forrás intenzitása (F) megmutatja, hogy egységnyi
idő alatt mekkora tömegű gázt bocsát ki a forrás. A nyelő intenzitása (Ny) megadja, hogy egységnyi idő alatt mekkora tömegű gázt fogad be a nyelő.)

A földtörténetben rövidebb időt, néhány száz évet figyelembe véve a forrás intenzitása egyenlő a nyelő intenzitásával, ezen intervallumban adott légköri gáz mennyisége (M) állandó, akkor:

1.1. egyenlet - 1.1

A gázokat a légköri tartózkodási idejük alapján három kategóriába sorolhatjuk: A legtovább a fő összetevők maradnak a légkörben, melyek tartózkodási ideje 1000 években mérhető.
Ezeket a gázokat állandó gázoknak is szokták nevezni, mely állandóság relatív, mivel a földtörténeti korokban mennyiségük jelentősen változott, kivéve néhány nemesgázt. A változó és
az erősen változó gázok tartózkodási ideje ennél nagyságrendekkel rövidebb. Az erősen változó összetevőknél akár napokra is csökkenhet (1.1. táblázat).

1.1. táblázat - A légkört alkotó gázok csoportosítása a tartózkodási idejük szerint

Térfogat % ppm tartózkodási idő
Állandó gázok
6
Nitrogén 78,084 10 év
3
Oxigén 20,946 5 · 10 év
Argon 0,934 –
Neon 18,18 –
7
Hélium 5,24 10 év
Kripton 1,14 –
Változó gázok
Szén-dioxid 380 15 év
Metán 2,2 4 év
Hidrogén 0,5 6,5 év
Ózon 0–0,05 2 év
Erősen változó gázok
Szén-monoxid 0,02 4 hónap
Vízgőz 0–4 40–40 000 10 nap
Ammónia 0–0,02 7 nap

6
 Meteorológiai alapismeretek

Kén-dioxid 0,02 4 nap

A légköri aeroszolok

A légkör összetételében a gázok dominálnak, de mindig található benne szilárd és folyékony halmazállapotú alkotóelem is. Ezeket a nem gáz komponenseket nevezzük együttesen légköri
aeroszoloknak. Méretük meglehetősen változékony: tized μm és néhányszor tíz μm-os nagyságrendűek, melyből adódik, hogy 99%-uk szabad szemmel nem látható. Összetételüket
tekintve a leggyakoribb aeroszolok:

• Sókristályok,

• Kvarckristályok,

• Savak, gőzök oldatai,

• Biológiai eredetű pollenek, mikroszervezetek,

• A felszínt alkotó szinte valamennyi vegyület (Fe, Mg, Mn stb.).

A levegőből szárazan és a csapadékkal együtt is kihullhatnak. A víz tartózkodási idejéből adódik, hogy maximálisan 9–10 napig maradhatnak csak a légkörben. Az aeroszolok légköri
–3
koncentrációja (cm ) területenként változatosan alakulhat:

Nagyvárosok 150 000,
Városok 35 000,
Vidék 7 000,
Tengerpart 9 800,
Szigetek 9 000,
Óceánok felett 900.

Az aeroszolok jelenléte mennyiségétől és minőségétől függően tekinthető hasznosnak és károsnak egyaránt. A Föld csapadékviszonyainak kialakításában fontos szerepük van, mivel
az aeroszolokra csapódik ki a légkörben lévő vízgőz. Káros akkor lehet, ha koncentrációja meghalad egy bizonyos határértéket, illetve egyéb veszélyes anyagok adszorbeálódnak
(nehézfémek, radioaktív anyagok) felületén. A savas esők előfordulásának valószínűsége megnőhet azokon a területeken, ahol sok az aeroszol. A ködképződés gyakoriságát is megnöveli.

A légkör alakja

A légkör alakja nem követi pontosan a Föld közelítőleg gömb alakját, hanem a napsütés hatására elnyújtott alakot vesz fel. A napsütötte oldal belapul, a másik oldal csóvaszerűen
megnyúlik.

A légkör tömege

A légkör tömegének (m) kiszámítása az átlagos légnyomás ismeretében az alábbi egyszerű egyenlettel történik:

1.2. egyenlet - 1.2

ahol:

7
 Meteorológiai alapismeretek

2
p: átlagos légnyomás a talaj felszínén (1 kg/cm )
14 2
F: a Föld felszíne (5,1·10 m )

G: a gravitáció (nehézségi erő)

21
Összehasonlításképpen a Föld tömege 6·10 t, mely jóval meghaladja a légkör tömegét.

A légkör függőleges tagozódása

A légkör kémiai és fizikai sajátosságai a magassággal változnak. Az alsó, kb. 85–90 km-es vastagságú rétegben a levegő kémiai összetétele és átlagos molekulatömege állandó. Ezt
a réteget ezért homoszférának nevezzük. Tovább távolodva a Föld felszínétől, az arány fokozatosan eltolódik a kisebb sűrűségű összetevők javára, a levegő molekulatömege ezért a
magasság növekedésével erősen csökken. Így 800–1000 km-es magasságban az atomos oxigén, 1500 km táján már a hélium adja a levegő többségét, majd 1500 km fölött a hidrogén
válik uralkodóvá. A légkörnek ezt a 85–90 km fölötti részét, ahol az összetétel a magasság függvénye, heteroszférának nevezzük.

Termikus tulajdonságai alapján a légkört 5 rétegre osztjuk (1.2. ábra). A legalsó földközeli réteg a troposzféra, mely átlagos magassága 11 km. A légkör tömegének 80%-át ez a réteg
tartalmazza. A magasság növekedésével csökken a levegő hőmérséklete a függőleges hőmérsékleti gradiensnek megfelelően –0,65 °C-kal 100 m-ként. A korábban megismertetett légköri
összetétel jellemzi. A legfontosabb időjárási jelenségeink színtere, ezért a továbbiakban majdnem kizárólagosan az itt lejátszódó jelenségekkel foglalkozunk (kivéve az ózoncsökkenés
problémáját). A troposzféra hőmérséklete és kiterjedése a földrajzi szélesség függvénye, ezért a troposzféra a sarkoknál alacsonyabb (5–7 km), mint az Egyenlítőnél (15–18 km). A réteget
– mint minden további réteget egy pauza (egy vékonyabb átmeneti réteg) –, a tropopauza zárja, melynek hőmérséklete –56,5°C.

1.2. ábra - A légkör hőmérsékleti rétegződése www.meteor.geo.klte.hu [http://www.meteor.geo.klte.hu]

8
 Meteorológiai alapismeretek

Planetáris határrétegnek nevezzük a troposzféra alsó 1–1,5 km vastag részét. A troposzféra talajfelszínnel érintkező 1–1,5 m-es rétegében a talaj tulajdonságai érvényesülnek, ezért
ez a talajmenti légréteg. A meteorológiai állomásokat a talaj befolyásoló hatásától mentesítve a felszíntől 1,80–2,20 m magasra helyezik, hogy a légkör tulajdonságait nagyobb térségre
kiterjeszthetően jellemezhessük.

A második réteg a 11–50 km között elhelyezkedő sztratoszféra. Mintegy 22 km magasságig a hőmérséklete csökken, majd 22–35 km magasságban a hőmérséklet állandó (ennek oka
a magas ózonkoncentráció), s 35 km fölött a hőmérséklet növekszik. Az O3 legnagyobb koncentrációban 22–35 km magasságban található /ozonoszféra/, s szerepe az élet szárazföldi
térhódítása szempontjából kimagasló, mivel kiszűri a 290 nm-nél rövidebb hullámhosszúságú sugarakat. A sztratoszféra felső határa a sztratopauza.

A mezoszféra 50–85 km között helyezkedik el. A légkör hőmérséklete csökken a magasság növekedésével, s tetején a mezopauzában -93 °C, mely a légkör leghidegebb része.
A mezoszféra sok tekintetben hasonlít a tropopauza tulajdonságaira, vannak vertikális mozgások és felhőképződés. A meteorok ide jutnak le, ahol elégnek.

A termoszféra kb. 85–1000 km között található. Benne a hőmérséklet növekszik, 1000 °C-ot is meghaladja. A termoszférára (amelyre már nem jellemző az alsó rétegek keverési aránya),
a levegőmolekulák, elsősorban a molekuláris oxigén disszociációja illetve ionizációja jellemző. Ezt a részt ionoszférának nevezzük, ahol az ionizált részecskék sávokba rendeződnek. Az
ionizáció miatt ez a réteg vezeti az elektromosságot, s ezért a rádióhullámok zömét visszaveri. Ebben a rétegben figyelhető meg a sarki fény jelensége.

A légkört kívülről lezáró exoszféra 1000 km fölött van. Benne tovább melegszik a légkör.

A légkör kiterjedése

A légkör anyagai fokozatosan mennek át a légüres tér anyagaiba, nincs ismert, konkrét számmal meghatározható határvonala. Elméleti határa ott lenne, ahol a nehézségi erő és a
centrifugális erő egyensúlyt tart egymással. Ez a magasság, a számítások szerint mintegy 36 000 km, a Föld sugarának kb. hatszorosa. A műholdak mérései azonban azt mutatják,
hogy ebben a magasságban még olyan réteg található, amelyet feltétlenül az űrtől eltérőnek, a Föld légköréhez tartozónak kellene tekinteni. Ez a magasság mégis választóvonalnak
tekinthető, mivel a felette elhelyezkedő rétegek már nem forognak együtt a Földdel.

1.2. A levegő fizikai állapotjelzői

A gázokat a termodinamikában három állapotjelzővel tudjuk jellemezni: a hőmérséklettel, nyomással és a sűrűséggel (térfogattal).

1. A hőmérséklet önmagában nem energiamennyiség, de a belső energiával arányos intenzív állapotjelző. Az abszolút hőmérsékleti skála 0 pontja az elméleti minimum, mely megfelel
–273,16 °C-nak, s egysége a Kelvin [K]. Hazánkban a Celsius skála terjedt el [°C], melyben a víz fagyáspontja normál légköri nyomáson 0 °C, s a forrásban lévő víz feletti vízgőz
hőmérséklete normál légköri nyomáson 100 °C. A két skála közötti átváltás T [K]= 273,16 + t [°C]. A hőmérsékleti skálákat a 1.2. táblázat tartalmazza.

1.2. táblázat - A különböző hőmérsékleti skálák

A jég olvadáspontjának hőmérséklete A forrásban lévő víz feletti vízgőz
Hőmérsékleti skála Beosztás
átlagos légköri nyomáson hőmérséklete átlagos légköri nyomáson
Celsius 100 0 °C 100 °C
Kelvin 100 273,16 K 373,16 K
Fahrenheit 180 32 °F 212 °F
Reaumur  80 0 °R 80 °R
1
A talajközeli légtérben a száraz légtömeg függőleges mozgása során, ha mozgás közben környezetének nem ad le, és onnan nem vesz fel energiát , 100 méterenként 1 °C-kal csökken
a hőmérséklete. Lefelé haladva a légkör ugyanennyivel melegszik. Ez a mutató a légkör száraz adiabatikus hőmérsékleti gradiense.

Ha a telítettséghez közeli állapotú levegő emelkedése során eléri a telítettséget, megindul benne a nedvesség kicsapódása, s a párolgási, illetve fagyási hő felszabadul, mely a gradiens
értékét felére csökkenti (–0,5 °C/100 m). Ez a mutató a nedves adiabatikus hőmérsékleti gradiens.
1
Adiabatikus folyamat. A légköri gázok mozgásakor sokszor úgy zajlanak le a folyamatok, hogy a környezettel nem jön létre energiacsere. Az ilyen folyamatokat hőcserementes vagy adiabatikus folyamatoknak nevezzük.

9
 Meteorológiai alapismeretek

A légnedvesség-tartalommal súlyozott egész Földre vonatkozó átlagérték a függőleges hőmérsékleti gradiens: –0,65 °C 100 méterenként. Mindhárom érték a talajközeli légrétegre igaz.

2. Az adott felületre merőlegesen ható erő (F) és a felület (A) hányadosa a nyomás (p):

1.3. egyenlet - 1.3

A légnyomás az egységnyi talajfelületre nehezedő levegőoszlop súlya. Az 1 Pa nagyon kicsi nyomást jelent, ezért a meteorológiai gyakorlatban ennek származtatott mennyiségét, a
2
hPa-t (hektopascal) alkalmazzuk. 1 hPa = 100 N/m = 1 mb.

Az egyenlő nyomású helyeket összekötő görbéket izobarnak nevezzük. Kellően nagy területet áttekintve az izobarok koncentrikus köröket alkothatnak, mely nevezetes
nyomásképződményeket jelöl ki. A középpontjában alacsony nyomásképződmény a ciklon, s ahol a legnagyobb nyomást a középpontban találjuk, anticiklon a neve (1.3. ábra).

1.3. ábra - Nyomásképződmények a légkörben a légmozgás irányával az északi féltekén. L az alacsony nyomást (ciklon), H a magas nyomást
(anticiklon) jelöli

10
 Meteorológiai alapismeretek

A ciklon sajátos időjárást hozó légköri képződmény. Felléptekor felhős, csapadékos idő várható a felfelé irányuló domináns légáramlás miatt. Hazánkban az ősz csapadékos időjárása
a Mediterrán térségből érkező, átvonuló ciklonoknak köszönhető. Az anticiklon lefelé irányuló, szárító légmozgása következtében derült, napsütéses idő alakul ki. A téli időszak nagy
lehűlései is ennek a légköri képződménynek köszönhetőek, nemcsak a nyáron fellépő stabil, száraz és felhőmentes idő. Lásd még éghajlattani alapokat is!

A légnyomás függőleges változása: a légköri sztatika alapegyenlete

-. ábra - -

A légnyomással kapcsolatban fontos kérdés, hogy értéke a nyugalomban lévő tiszta és száraz légköri levegőben miként változik a magassággal. Nyilvánvaló ugyanis, hogy légkörünkben
emelkedve mind kisebb légnyomást fogunk tapasztalni, mivel egyre kisebb lesz a fölöttünk elhelyezkedő levegőréteg vastagsága és így a súlya is. A levegő sűrűség szerinti rétegződése
a nehézségi erőtér hatására jön létre.

A légnyomás magasság szerinti változásának törvényét tanulmányozva képzeljünk el egy egységnyi keresztmetszetű (dx × dy = 1) légoszlopot. A légoszlopban (z1 és z2 rétegben) egy
végtelenül kicsiny dz magasságú darabot. Az ebben foglalt levegő súlyával fog csökkeni a légnyomás, ha dz magassággal emelkedünk. Nyilvánvaló, hogy a dz magasságnövekedéshez
tartozó dp nyomáscsökkenés értéke egyenlő lesz a dz térfogategységben foglalt levegő tömegének a gravitációval (g) való szorzatával.

11
 Meteorológiai alapismeretek

1.4. egyenlet - 1.4

A légkör bármely pontjának nyomása (pz2) kiszámítható a barometrikus magassági formulával (légnyomás-magasság függvény), ha a p(z1) a tengerszinti referenciaérték.

1.5. egyenlet - 1.5

ahol

R: egyetemes gázállandó T: hőmérséklet

A légkör bármely pontjának nyomása tehát függ:

• A referenciaszinten mért értéktől (Pz1),

• A légréteg átlaghőmérsékletétől (T),

• A légréteg vastagságától (z2–z1).

Az egyenlet alapján megállapítható, hogy a légnyomás exponenciálisan csökken a felszín feletti magasság növekedésével.

3. A sűrűség (ρ) az egységnyi térfogatban (V) foglalt tömeg (m), mely helyett annak reciproka, a fajlagos térfogat terjedt el a meteorológia gyakorlatában:

1.6. egyenlet - 1.6

A talajközeli légtérben a levegő állapotjelzőinek átlagait a 1.3. táblázat foglalja össze.

1.3. táblázat - A levegő állapotjelzőinek átlaga a talajfelszínen

Légnyomás a tengerszinten Átlaghőmérséklet A légkör átlagsűrűsége

3
1013 hPa 15 °C 1,225 kg/m

12
 Meteorológiai alapismeretek

Exponenciálisan csökken a magasság Függőleges hőmérsékleti gradiens (0,65 A magasság növekedésével csökken
növekedésével °C/100 m)

A három állapotjelző közti kapcsolatot a gáztörvények fejezik ki. A gáztörvények ideális gázokra érvényesek. A levegő tulajdonságai közelítik az ideális gázokét (hőmérséklete messze
esik a cseppfolyóssá alakulásához szükséges kritikus hőmérséklettől, a –141 °C-tól, mivel légköri minimuma kb. –90 °C körül van). Mivel a légkörben lejátszódó változások mindhárom
állapotjelzőt együttesen érintik, az egyesített gáztörvény alkalmas a légkörben lejátszódó történések megjelenítésére. (A többi törvény bemutatásától eltekintünk.) Általános alakja:

1.7. egyenlet - 1.7

A sűrűséggel (egységnyi tömegű gáz térfogatának reciproka) kifejezve:

1.8. egyenlet - 1.8

A korábban definiált a fajlagos térfogatot (V’) bevezetve:

1.9. egyenlet - 1.9

Az egyenlet Szuróczky és Tőkei (1997) szerint megmutatja, hogy a gáz nyomásából és fajlagos térfogatából alkotott szorzat változása arányos a hőmérséklettel.

2. A légköri folyamatok méretei, elnevezések

A légkör jelenségeinek tér- és időbeli változékonysága rendkívüli. A térbeli leírást a méreteikkel, az időbelit a jelenség tartamával adhatjuk meg. A kettő gyakran csak együtt értelmezhető.
A térbeli elkülönítés lehet horizontálisan és vertikálisan, s azért nem könnyű, mert ugyanannak a kontinuumnak (légkör), gyakran összetételét tekintve azonos eleméről van szó. Az egyes
elemek nem függetlenek egymástól, gyakran egymásba is alakulnak. A horizontális skála legalján a szemmel csak ritkán látható mikroörvények vannak, cm-es nagysággal. A legnagyobb
a yet-stream (futóáramlás), mely akár többször 10 ezer km-es hosszúságot is elérhet. Közöttük még további két kategóriát különböztetünk meg:

Jelenség elnevezése Méretek [m; km]

–2
mikro- 10 m –100 m
lokális- 100 m – 50 km
mezo- 50 km – 200 km
makro jelenség >200 km

A jellemző időléptékeket az 1.4. ábra, a függőleges rétegeket a 1.5. ábra tartalmazza.

13
 Meteorológiai alapismeretek

1.4. ábra - A meteorológiai jelenségek időléptéke Oke (1987) szerint

14
 Meteorológiai alapismeretek

1.5. ábra - A légkör függőleges szerkezete Oke (1987) alapján

A légkör keletkezése Péczely (1998) nyomán

A Föld anyagát adó ősbolygó (protoplanéta) kezdetben háromfázisú diszperz rendszer volt, melyben a nagyobb sűrűségű és nagyságú aeroszol részecskék középen helyezkedtek el
mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt. Az aeroszol az ősbolygó középpontjától távolodva fokozatosan ritkult, majd tisztán gáz halmazállapotú anyagba ment át. Az így kialakult légkör az
elsődleges vagy őslégkör, mely főképpen hidrogénből, héliumból, metánból, ammóniából, vízgőzből és kén-hidrogénből állhatott. Az ősgázokat a bolygó megtartani nem tudta, s elillantak
az őslégkörből. Ezt követte a másodlagos légkör kialakulása. A Föld másodlagos légköre a vulkáni működésből keletkező gázokból és vízgőzből állt (szén-dioxid, vízgőz, kén, nitrogén és
hidrogén). A gázréteg sajátos összetételének köszönhetően elnyelte a Föld által kibocsátott hosszúhullámú sugárzást, mellyel a hőmérséklet megemelkedett. A földfelszín hőmérséklete
3,5 milliárd évvel ezelőtt kb. 0 °C lehetett. Megindult a víz körforgása, kialakultak az ősóceánok. A Napból érkező veszélyes rövidhullámú sugárzás akadálytalanul juthatott a felszínre, mivel
a védőpajzsként szolgáló ozonoszférához szükséges oxigénmennyiség még nem volt jelen. Az élet csak a mélyebb óceáni rétegekben alakulhatott ki, ahová a káros sugárzás nem, csak
az életfolyamatok számára hasznosítható rész volt képes lejutni. A megindult fotoszintézis lassan emelte a légköri oxigénszintet, amely végül lehetővé tette a szárazföldi élet térhódítását.

15
 Meteorológiai alapismeretek

3. A légkör fő összetevőinek néhány agrometeorológiai vonatkozású szerepe

3.1. A nitrogén jelentősége
A nitrogén a szilárd földkéreg kialakulása óta a légkör fő komponense, a növények számára az egyik legfontosabb tápanyag (makrotápelem). A nitrogén Föld-légkör rendszerbeli
megoszlásában a légkör dominanciája feltűnő:

• a légkörben van a 99,4%-a

• a hidroszférában van az összes nitrogén 0,5%-a

• a litoszférában van a 0,05%-a

• a bioszférában 0,005%-a található.

A növények két módon juthatnak nitrogénhez. Az egyik – meglehetősen ritka lehetőség – a pillangósvirágú növények gyökerén a növénnyel szimbiózisban élő Rhizobium sp. közvetlen
légkörből történő nitrogénmegkötése. A légkör N2-jét a pillangós gazdanövény gyökerén élő baktériumok megkötik, nitrogént szolgáltatnak a gazdanövénynek, mely cserébe szénhidrátot
juttat a baktériumnak. Az összes többi növény csak a talajon keresztül képes felvenni a nitrogént, de már átalakult, s nem molekuláris nitrogén formájában.

A természetben létezik egy lehetőség, amikor a légköri N2 átalakulhat a növény számára felvehető nitrogénné:

1.10. egyenlet - 1.10

A változás feltétele a villámlás, mely rendkívül bizonytalanná teszi azt. Az átalakult immár nitrátion a csapadékkal kimosódik a légkörből, a talajba jut, ahonnét a növények számára
közvetlenül felvehetővé válik. Magyarországon ennek az átalakulásnak a mértéke csekély, talán ezért ismerik olyan kevesen, sok év átlagában mindössze 5–10 kg N hatóanyag /ha/év
várható, mely tekintettel a növények N-igényére elhanyagolható, ezért a tápanyag utánpótlásnál a termesztők nem is szokták figyelembe venni.

Nem feltétlenül a légköri eredetű N-ből származóan, de a NO3- bizonyos esetekben akár káros is lehet az emberre, ha a többi tápelemtől eltérően talajban „mozgó” elemként a vízzáró
rétegig is eljut. A ivóvizet a rétegvizekből nyerjük, nitráttartalmának növekedése egészségügyi problémával járhat. Az egészségügyi határérték 25 mg/liter ivóvízben és 100 mg/kg a
talajban. Az érzékeny területeken a felhasználható N műtrágya hatóanyag mennyisége korlátozott (170 kg/ha).

A nitrátos víz emberi szervezetbe jutásakor a vér hemoglobinja oxigén helyett nitrátot szállít a felhasználó sejtekhez. A nitrát forralással nem bomlik el, sőt töményebb lesz a vízben, még
nagyobb problémát okozva. A feltételek a mélyebb rétegekbe való lehatoláshoz tavasszal (5 °C feletti talajhőmérséklet, magas talajnedvesség) kedvezőbbek.

3.2. Oxigénformák a légkörben

Az oxigén a légkör állandó gáza, melynek három változata fordul elő az atmoszférában:
–
1. Naszcens oxigén (O ): Az ózon bomlása során keletkezik, kémiai folyamatokat katalizál, nagyon reakcióképes anyag, ezért megjelenése várhatóan káros hatású.

2. Kétatomos oxigén molekula (O2) :Létfontosságú szerepe van a magasabb rendű élőlények légzésében, az élő szervezetekben végbemenő oxidációs folyamatokban. A szárazföldön
a Föld tüdejének az esőerdőket tartjuk, de emellett az óceánok is termelnek jelentős mennyiségű O2-t. Az égési folyamatokban nélkülözhetetlen elem.

3. Ózon (O3): A levegő összetétele 1780 óta ismeretes, Lavoisier nevéhez kötődően. Ehhez képest az ózon felfedezése mindössze 150 évvel ezelőtt volt, amikor Schönbein elektromos
kisüléseknél jellegzetes szagú gáz felszabadulását írta le 1840-ben. A légköri ózon jelentősége még később került napvilágra, Hartley 1881-ben tett említést róla. Az ózon relatív
alacsony légköri mennyisége miatt kifejezésére a Dobson egységet (Dobson Unit; DU) vezették be, mely azon ózonréteg vastagságát fejezi ki, mely a Föld adott pontja feletti összes

16
 Meteorológiai alapismeretek

ózon felszínre történő lehozatalával jelentkezne akkor, ha az ózon hőmérséklete és nyomása az egész légoszlopban a felszíni értéket venné fel. Ez általában 200–300 DU között
várható, melynek mintegy 2–3 mm vastagságú ózonborítás felelne meg a föld felszínén. Az eddig mért legkisebb egység 90 DU (Antarktisz –NOAA- 1999. szept. 29.) volt.

A földfelszíntől a sztratoszféra mintegy 50 km-es magasságban elhelyezkedő külső határáig mindenütt jelen lévő háromatomos oxigén változat képződése és bomlása körfolyamattal
írható le. A magaslégköri ózon keletkezéséhez szükséges energiát a kétatomos oxigén molekula rövid hullámhosszúságú (0,18–0,21 μm-es) tartománybeli sugárzás elnyelése biztosítja.
Az energia hatására széteső O2-ből előálló naszcensz oxigén az egyik alapanyaga az ózonnak:

1.11. egyenlet - 1.11

1.12. egyenlet - 1.12

ahol az M leggyakrabban a légkörben található nitrogén.

Bomlásának két lehetősége:

1.13. egyenlet - 1.13

1.14. egyenlet - 1.14

Az ózon a légkörben normál körülmények között nagyobb mennyiségben a 10-50 km-es tartományban található, legnagyobb koncentrációval a sztratoszféra 22-25 km-es magasságában,
melyet ezért ozonoszférának hívunk. Az ózon földrajzi eloszlása némi magyarázatot igényel, bár az egyenletek szerint egyértelmű, hogy mennyiségét a sugárzás determinálja. Ahol
magas a besugárzás, ott a sugárzás által katalizált ózonkeletkezés is magas (Egyenlítő). Mivel az említett térségben nemcsak a keletkezés, hanem a bomlás is a legintenzívebb, nem
meglepő, hogy a legnagyobb koncentrációban nem az Egyenlítőnél, hanem a sarkok közelében található. A másik ok a Föld sajátos áramlási rendszerében rejlik. A fentiek alapján nem
tekinthető véletlennek, hogy az ózoncsökkenés folyamatához legjobban az 1985-ben közismertté vált antarktiszi „ózonlyuk” jelensége kapcsolható. Nagyságrendben ezt követi az Arktisz,
majd a közepes földrajzi szélesség térségeinek legcsekélyebb ózontartalom változása. A három területet nemcsak az ózonkoncentráció mennyiségbeli eltérései különítik el egymástól,
hanem a csökkenés jelentkezésének ideje is. Szemben a mérsékelt öv egész évére kiterjedő változásával, a sarkokon észlelt ózonkoncentráció csökkenés általában egy-egy évszakra
korlátozódik. Az időbeli alakulásban mindkét féltekén a tavaszi maximum és az őszi minimum a jellemző.

Az ózon a magasabb légrétegben felmelegedést okoz (klímaalakító hatás!), valamint jelentős szűrőszerepet is kölcsönöz a légkörnek. Ennek a védőernyőnek köszönhetjük az élet
számára káros 290 nm-nél rövidebb hullámhosszúságú sugárzás kiszűrését, mely a szárazföldi élet térhódításának alapfeltétele volt. Ha a sztratoszférában lévő ózonkoncentráció 1%-
kal csökken, a földre lejutó rövidhullámú sugárzás mennyisége napmagasságtól függően kb. 1,2%-kal emelkedik (Anda 2005). A fokozott sugárzás legnagyobb veszélye a DNS-károsítás,
mely átörökíthető. Emellett növeli a bőrrák kockázatát, gyengíti az immunrendszert, növeli a szemen a hályog megjelenésének kockázatát.

A megnövekedett sugárzás miatti veszélyre 1995-től az UV-B index hívja fel a figyelmet, melyet az Országos Meteorológiai Szolgálat a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
jogelődjének támogatásával májustól szeptemberig naponta tesz közzé a médiákban. A rövidhullámú UV sugárzás erősségének kifejezésére az először Kanadában bevezetett fizikai
intenzitásból közvetlenül számítható mutatót alkalmazzuk, mely 0–10 között egy számmal adja meg a másnapra várható UV sugárzás erősségét (Nagy és Tóth 2000). Minél közelebb
vagyunk a 10-hez, annál nagyobb a várható veszély mértéke.

17
 Meteorológiai alapismeretek

A napsugárzáson belüli UV-arányt csillagászati (napmagasság) és időjárási tényezők együttesen határozzák meg. A napmagasság hatását a magas napállásnál, 11–15 óra között „nem
javasolt napon való tartózkodással” fejezhetjük ki a legegyszerűbben. Ismeretes, hogy a felszínre lejutó sugárzás, s ezen belül az UV sugárzás erősen függ a beérkező globálsugárzástól,
mely egyben a sztratoszféra hőmérsékletét is alakítja. Az előrejelzés első lépcsőjében numerikus előrejelző modellekkel a sztratoszféra másnapra várható hőmérsékletét kell
prognosztizálni, mely szoros kapcsolatban van a jelenlévő ózontartalommal is. Felhőtlen időben ezt a csillagászati tényezők még módosíthatják, melyet a második lépcsőben vesznek
figyelembe. Ha felhőzet is várható, úgy még pluszként egy sugárzás-átviteli modellt alkalmaznak a prognózist készítő meteorológusok.

Mi az „ózonlyuk”?

Az ózonlyuknak nevezett jelenségnél a magaslégköri ózonkoncentráció lecsökken, védő szerepét a továbbiakban nem tudja kifogástalanul ellátni. Legelőször a jelenséget az Antarktisz
felett észlelték, ahol jelenleg már Európa méretű a károsított terület nagysága. A hírek sajnálatosan egyre későbbre teszik a legnagyobb koncentrációcsökkenés időpontját, az érintett
2
terület nagyságát (1.6. ábra). 2005-ben 25 millió km volt a kiterjedése. A fenti „klasszikus” egyenletek (1.13 és 1.14) nem voltak elegendőek a 70–80-as években történt változások
magyarázatához. A halogénezett szénhidrogének közreműködő szerepének megismerése adott lehetőséget az ozonoszféra változásainak megértéséhez.

1.6. ábra - A légkör függőleges szerkezete Oke (1987) alapján

Az ózon bomlását okozhatják az ipari tevékenység (oldószerek, habképzők felhasználása) melléktermékei, bizonyos freon és halon alkalmazás (dezodorok, klímaberendezések,
hűtőgépek), sterilizálás, sugárhajtású repülők stb. Magyarország fölött az összegzett változás még 10% alatti.

18
 Meteorológiai alapismeretek

A légkör további alkotóiból, a fontosabb nyomgázokból a meteorológiai és agrometeorológiai vizsgálatokban kiemelkedő fontosságú CO2-nak és a vízgőznek külön fejezetet szenteltünk.
A CO2 mellett más üvegházi gázok bemutatására is sort kerítünk.

4. Transzportfolyamatok a talaj-növény-légkör rendszerben

A természetben lejátszódó folyamatok, köztük a növények életfolyamatai is egymással és a környezetükkel szoros kölcsönhatásban zajlanak, mely nem könnyíti meg azok vizsgálatát.
A növény-környezet kapcsolat számos egyszerűsítő feltétel bevezetésével válik áttekinthetővé, mely során a valósághoz közeli eredményt a kapcsolat összetettsége és sokrétűsége
miatt komplex közelítéssel érhetünk el. Gyakran megfeledkezünk a fenti kapcsolat kölcsönhatás voltáról, s csak a környezet elemeinek növényekre gyakorolt hatását elemezzük, pedig a
növényállományok környezet alakító hatása sem elhanyagolható, pl. esőerdőirtás – globális felmelegedés fokozódás. Számos esetben a kölcsönhatásból eredő pozitív „mellékhatásokat”
úgy használjuk fel, hogy nem is vagyunk teljesen tisztában annak hatásmechanizmusával. Erre jó példa az öntözés, melynél a víz utánpótlása mellett a mikroklímában kifejtett kedvező
tulajdonságok – légnedvesség-tartalom növelése, talaj- és növényhőmérséklet csökkentése – sok felhasználó előtt, bár alkalmazza azokat, de mégis rejtve maradnak. Ezek a változások
a növény mikroklímájának alakításával közvetett módon csökkentik a vízhiányban szenvedő növény transzspirációjának intenzitását, s ezzel vízszükségletét.

A növény és környezete közti kapcsolatot különböző transzportfolyamatokkal írhatjuk le. Az anyag és energia átadás intenzitásának leírására szolgáló mutató a fluxus, mely a szállító
közeg egységnyi felületén áthaladó anyag- vagy energiaáramot (sűrűséget) jelent.

Fluxus = adott tulajdonság vezetőképessége × vizsgált elem gradiense

A növényeknél anyagátvitellel a víz, illetve az ásványi anyagok szállításakor, a CO2 légköri transzportjánál vagy a tápanyagok és a szennyező anyagok átadásánál találkozhatunk.
A másik nagy kategóriát az energia transzportja, a hőátadás jelenti. A hőátadás formája a vizsgált közegtől függően változhat, pl. hővezetés talajban, jégben; diffúzió a levegőben,
folyadékokban. A molekuláris diffúziót az elemi részecskék Brown-féle, vagy hőmozgása eredményezi. Az olyan áramló közegekben, mint a levegő, a rendezetlen örvények formájában
megvalósuló tulajdonságátvitel, elkeveredés a turbulens diffúzió, mely jóval hatékonyabb, mint a molekuláris diffúzió. A levegőben az elkeveredés legfőképpen turbulens jellegű, melynek
létrehozásában az áramlási sebesség fokozódása játszik szerepet.

A transzportfolyamatok közül a talaj hőfluxus (Qs) adott talajrétegben (z1 és z2 szintek között) Ts1 és Ts2 talajhőmérsékletnél:

1.15. egyenlet - 1.5

ahol
2
λ: a talaj hővezető képessége (lásd később). Az egyenletben a negatív előjel a hőátadás irányára utal (a talaj felszínétől lefelé). A dTs/dz hányados a talajhőmérséklet gradiense .

A levegő energiatranszport-folyamatai közül a melegedéssel-hűléssel együtt járót szenzibilis hőnek (QH) nevezzük:

1.16. egyenlet - 1.6

2
A gradiens a folytonos meteorológiai elem a légkör két pontjában mért értékének különbsége osztva a pontok közti távolsággal. A tér mindhárom irányában megadható, melyből a z jelű a függőleges gradienst jelöli. Nemcsak a hőmérsékletnél,
hanem minden folytonos meteorológiai elemnél felírható.

19
 Meteorológiai alapismeretek

ahol
3
ρ: a levegő sűrűsége, Cp: levegő állandó nyomáson vett fajhője, dTq/dz: hőmérsékleti gradiens, kH: diffúziós együttható .

Az energiaáramlás iránya szélcsendben a gradiens előjelétől függ, mégpedig az alacsonyabb hőmérséklet felé történik az energia átadása.

Az anyag- és energiatranszport-folyamatok elválaszthatatlanságára példát a vízgőzáram jelent. A vízgőz úgy is felfogható, mintha az megfeleltethető lenne az elpárologtatásához
szükséges energiával, mely melegedést nem okoz, ezért az elnevezése latens hő (QLE):

1.17. egyenlet - 1.7

ahol

L: párolgáshoz szükséges energia, kw: vízgőz diffúziós együtthatója, de/dz: légnedvesség gradiense.

A 1.17-es egyenletből a vízgőz tömegárama, a vízgőz fluxus, (QE) a párolgáshoz szükséges energia mennyiségével (L) történő leosztással kapható:

1.18. egyenlet - 1.8

A másik tömegáramot bemutató transzport egyenletünk (Qc) a fotoszintézis alapanyagának, a CO2-nak a mozgását írja le, ahol a CO2 koncentrációgradiense a dc/dz; s a diffúziós
együttható pedig kc:

1.19. egyenlet - 1.9

Tömegáramot írunk fel a tápelemek transzportjainál (S, N, C stb.), illetve az összes szennyező anyag növénybe jutásának követésénél egyaránt.

Az ökoszisztémák gazdagsága a növények tevékenységétől, az általuk előállított primer produkció nagyságától függ, mivel a többi élőlény ezt a terméket használja fel az életfolyamatainak
fenntartásához. Az anyagkörforgalmat és a vele nem egyező egyirányú energiaforgalmat Buday-Sántha (2006) alapján (1.7. ábra) szemléltetjük.

3
A különböző közegek tulajdonságátvitelét megadó turbulens diffúziós együtthatók értékei bár egymástól eltérőek, ennek ellenére az alsóbb légrétegekben mégis azonosnak vesszük.

20
 Meteorológiai alapismeretek

1.7. ábra - Anyag- és energiaáramlás az ökoszisztémákban Buday-Sántha (2006) alapján

Az energiamegmaradás törvénye szerint a Föld-légkör rendszerben lejátszódó folyamatok során a Napból jövő energia bevétele (B) és kiadása (K) hosszú távon egyensúlyban van,
csupán az egyes energiafajták átalakulása és azok tározása (ΔE) az, amely természeti jelenségeinket alakítja:

1.20. egyenlet - 1.20

A négy energiafajta a sugárzási-, hő-, mozgási- és potenciális energia az, amelyek a Föld-légkör rendszerben folyamatosan egymásba alakulnak vagy átmenetileg tározódnak.
A rendszerben lejátszódó történések az energiafajták megoszlásának, a különböző energiaformák egymásba alakulásának, valamint az egyes energiaformák transzportfolyamatainak
megismerésétől, számszerű leírásától függ. Az egyes energiaformák sorsa, az áramok változása nem véletlenszerű, alakulását a rendszer fizikai tulajdonságai határozzák meg.
Közelítésünk annál pontosabb, minél jobban ismerjük a rendszer fizikai tulajdonságait. Ezzel a közelítéssel a korábbi statikus szemlélet, amely főleg arra szorítkozott, hogy az egyes
meteorológiai elemek tér- és időbeli eloszlását tárja fel, s ehhez megfelelő magyarázatot fűzzön, lassanként átadta a helyét egy újabbnak. Megteremtődtek a modern szemléletű fizikai
klimatológia alapjai, amelyben a folyamatok lefolyásának követésén túl azok fizikai magyarázata is hozzátartozik. Ennek megvalósulásához a szemléletváltozáson kívül szükség volt a
növényállományokban, illetve egy-egy kisebb egységében, pl. levélen belül lejátszódó változások korábbinál részletesebb ismeretére.

21
 Meteorológiai alapismeretek

A növény közvetlen környezetét két jelentősen eltérő fizikai tulajdonságokkal rendelkező közeg, a talaj és a levegő jelentik. A talaj-növény-légkör hármas tagozódású rendszer elemeinek
jelentős tulajdonságeltérései miatt a bennük lejátszódó folyamatok sem azonosak. Tudjuk, hogy a transzportfolyamatok mozgatói a tulajdonsággradiensek, de az anyagmegmaradás
törvénye értelmében egyidejűleg van jelen a tulajdonság különbségek kiegyenlítődésének igénye is. Az egyes alrendszerek időbeli válaszai jelentősen eltérnek egymástól. A három
egységből a talaj a leglassúbb egység, tehetetlensége a legnagyobb, így a viszonylag magas gradiensek is csak lassú transzportot tesznek lehetővé (Huzsvai et al. 2005). Ennek az is
a következménye, hogy a talajt ért hatások hosszú távon érvényesülnek, pl. talajművelés, tápanyagellátás stb. A talaj függőleges irányú változásaihoz képest a légkörben a horizontális
áramlások dominálnak, s a tulajdonságátvitel sokkal gyorsabb. A növény a két közeg között helyezkedik el, mintegy közbeékelődő egységként. Erre példa a növény vízforgalma. A talaj
és a levegő közötti állandó vízpotenciál különbség (gradiens) szállítja a vizet a gyökértől a párologtató felületig úgy, hogy az a növénytől külön energiabefektetést nem igényel. A növény
törzsfejlődése során hozzászokott a gradiensek jelenlétéhez, így akkor keletkezik probléma, ha a gradiens eltűnik, a tulajdonságok kiegyenlítődnek. Ez a növény számára az extrém
időjárási helyzet kialakulása, melyben a transzportfolyamatok átmenetileg vagy teljesen leállnak, pl. vízbőség vagy vízhiány; szélsőséges hőmérsékletek stb. Huzsvai et al. (2005) szerint
az egyensúly-nélküliség biztosítja és tartja fent a növényekben a szerves anyag felépítéséhez kapcsolódó anyagtranszport-folyamatokat.

5. Irodalom
Allen, M., Kettleborough, J., Stainforth, D. 2003. Model Error in Weather and Climate Forecasting. Proceedings of the 2002 ECMWF Predictability Seminar, European Centre for Medium
Range Weather Forecasting, Reading, UK. 275-294.

Anda, A. 2005. Ózon a légkörben: sok, vagy kevés? Proc. On: A környezeti ártalmak és a légzőrendszer. (szerk. Szabó, T., Bártfai, I. és Somlai, J.) XV. Országos Tüdőgyógyász
Konferencia, Hévíz, 2005. október 19-21. p: 25-36.

Buday-Sántha, A. 2006. Környezetgazdálkodás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, p: 245.

Huzsvai, L., Rajkai, K. és Szász, G. 2005. Az agroökológia modellezéstechnikája. Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum, Copyright © 2004 Debreceni Egyetem Agrártudományi
Centrum

Lorenz, Ed N. 1982. Atmospheric Predictability Experiments with a Large Numerical Model. Tellus. 34, 505-513.

Mika, J. 2005. Időjárás - éghajlat – biztonság. Globális klímaváltozás, hazai sajátosságok címmel 2005. április 18-án tartott előadás anyaga http://gaja.atw.hu/

Nagy, Z. és Tóth, Z. 2000. Napsugárzás, ózon és UV-B mérések az Országos Meteorológiai Szolgálatnál. OMSZ Módszertani és Minőségbiztosítási Osztály, Budapest. p: 22.

Oke, T. R.1987. Boundary Layer Climates. London. Methuen and CO LTD A Halsted Press Book John Wiley and Sons. New York. p: 435.

Péczely, Gy. 1998. Éghajlattan. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Péczely, Gy. 1979. Éghajlattan, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Szeged

Szuróczky, Z. és Tőkei, L. 1997. Meteorológiai alapismeretek. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest p: 289

Varga-Haszonits Z. 1977. Agrometeorológia. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest p: 214.

Varga-Haszonits, Z., Varga, Z. és Lantos, Zs. 2004. Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése. NyME Mezőgazdaság – és Élelmiszertudományi
Kar Matematika - Fizika Tanszék, Mosonmagyaróvár

WMO 1974. Guide for Agricultural Meteorology. Geneve, Italy.

http://learn.norwest.nsw.edu.au/DLOMath_Science/los/L3080/images/12b1.jpg

http://www.meteor.geo.klte

22
 Meteorológiai alapismeretek

http://ozonewatch.gsfc.nasa.gov

23
2. fejezet - A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei
A légkör két fő alkotójának, a nitrogénnek és az oxigénnek a legfontosabb (agro)meteorológiai vonatkozású szerepével az előző fejezetben foglalkoztunk. Fontosságukra való tekintettel
a nyomgázok közül külön fejezetet szentelünk az üvegházi gázoknak, s a későbbiekben külön ismertetjük a víz(gőz) sajátosságait is.

1. Az üvegházhatás és okai
A Föld légköre egyfajta energiacsapdaként működik, ahhoz hasonlóan, amint az üvegházak is. Az üvegházhatás a légkör hővisszatartó képessége, melynek segítségével bolygónk az
élővilág számára komfortos élőhellyé válik. Ennek fizikai okait a Napból bolygónkra érkező sugárzás légköri útjának folyamatai, valamint a Föld kisugárzása és a légköri összetétel jelentik.
A légkört alkotó gázok tulajdonságuknak megfelelően nem minden sugárzást engednek át: hullámhosszuktól függően egyeseket visszavernek (reflexió), van, amit elnyelnek (abszorpció),
s vannak olyanok, amelyeket továbbengednek. Az igen rövid hullámhosszú elektromágneses sugárzást vagy az UV-sugárzás nagyobb részét a légkör nem, vagy csak korlátozottan
engedi tovább, míg a Nap sugárzásának jelentős részét kitevő fényt szinte akadálytalanul keresztülbocsátja (2.1. ábra). A felszínre érkező sugárzás azonban – az ott lévő anyagokkal
kölcsönhatásba kerülve – hosszú hullámú hősugárzássá alakul, amit már csak kevéssé enged át a légkör. Az így keletkező hőtöbblet az, ami az élet számára kedvező feltételeket teremt
bolygónkon. Tehát az üvegházhatás a földi élet szempontjából létfontosságú természetes folyamat (Pálvölgyi 2004).

2.1. ábra - A légkör áteresztő képessége a hullámhossz függvényében (Rakonczai 2003)

Az üvegházhatás és a felszíni középhőmérséklet

A felszínre érkező napsugárzás szolgáltatja gyakorlatilag az összes energiát, amely a bioszférában lejátszódó folyamatokat mozgásban tartja. Majdnem a teljes napsugárzás a 0,3 és a
4 μm közötti hullámhosszon érkezik le. Több, mint 90%-a pedig a látható fény tartományában a 0,3 és 0,7 μm között. A légkörön áthaladó sugárzás intenzitása csökken a vízgőz és más

24
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

gázok által okozott visszaverődés, szóródás és elnyelés következtében. Befolyásolják még ezt a levegőben lebegő aeroszolok is. Átlagosan a légkör a napsugárzás 30%-át visszaveri a
bolygóközi térbe, többet ott, ahol felhőzet van, kevesebbet, ahol derült az ég. Ehhez járul még, hogy a légkör alsó rétege, a troposzféra a beérkező sugárzás mintegy 20%-át elnyeli (attól
függően, hogy mennyi aeroszolt és port tartalmaz). Ennek az elnyelt sugárzásnak egy részét a légkör infravörös sugárzás formájában kisugározza a földfelszín felé. A napsugárzásnak
az a része, amelyet sem vissza nem vert, sem el nem nyelt a légkör, eléri a földfelszínt, s ott vagy visszaverődik vagy elnyelődik.

Az elnyelt napsugárzás következtében a földfelszín felmelegszik, s saját sugárzást bocsát ki, amely 4 és 50 μm közötti hullámhosszúságú infravörös vagy hősugárzás. Mivel a két
spektrum között csak egészen csekély átfedés van a beérkező napsugárzást általában rövidhullámú sugárzásnak, míg a földfelszín kisugárzását hosszúhullámú sugárzásnak nevezzük.
A földfelszínről történő kisugárzás egy részét a levegő elnyeli és visszasugározza a földfelszínre, a visszamaradó rész a bolygóközi térbe távozik. A földfelszínre érkező és a földfelszínről
távozó energiaáramok a nap folyamán és az év folyamán változnak. Hosszabb időszakot figyelembe véve azonban a felszín által elnyelt napsugárzás mennyisége és a földfelszín által
kisugárzott hősugárzás mennyisége egyensúlyban van egymással, ezért a földfelszín középhőmérséklete többé-kevésbé állandónak tekinthető.

Ha a légkör a földfelszín által kisugárzott hosszúhullámú sugárzás számára átbocsátó lenne, vagyis nem tudná egy részét visszatartani, akkor a földfelszín átlagos egyensúlyi hőmérséklete
meglehetősen hideg lenne, mégpedig –18 °C. A földfelszín olyan hőmérsékletig melegszik fel, amelyen éppen annyi hőt sugároz ki, mint amennyi beérkezett. Ezt a hőmérsékletet
nevezzük egyensúlyi hőmérsékletnek. A valóságban azonban a kifelé menő sugárzás egy részét a légkörben lévő vízgőz, a felhőkben lévő vízcseppek és egyes nyomanyagok elnyelik,
s ezáltal a földfelszín középhőmérsékletét +15 °C-ra elemik, s ezzel a földi élet számára kedvező környezetet teremtenek. A hosszúhullámú sugárzást elnyelő gázok: a vízgőz, a szén-
dioxid, az ózon, a metán és a dinitrogén-oxid a légkörben természetes módon fordulnak elő.

A Föld egyensúlyi hőmérséklete és az üvegházhatás által kialakított felszínhőmérséklet

A Föld egyensúlyi hőmérséklete jelenleg 15 °C. Ha a Föld légköre csak nitrogénből és oxigénből állna, akkor a felszíni hőmérséklet –18 °C lenne. Ezt a következőképpen határozhatjuk
meg (Hartmann 1994). Egy testnek a kisugárzási hőmérséklete az a fekete test hőmérséklet, amelyen a testnek a hőt ki kell sugározni ahhoz, hogy energiaegyensúly alakuljon ki. E
mellett a hőmérséklet mellett a test az általa elnyelt energiának megfelelő mennyiségű energiát sugároz ki, vagyis

2.1. egyenlet - 2.1

A napsugárzásból elnyelt energia kiszámítható a napállandó értéke (S0) és a planetáris albedó (α) segítségével. A bolygóra érkező energiamennyiség egyenlő a napállandónak és a
2
bolygónak a napsugárzás útjába eső felületének, az „árnyékfelületnek” a szorzatával. Az „árnyékfelület” a Föld átmérőjének megfelelő nagyságú kör területe (r π) (Hartmann 1994) (2.2.
ábra). Így a napsugárzásból elnyelt energia:

2.2. egyenlet - 2.2

25
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.2. ábra - A Föld napsugárzást felfogó felszíne (Hartmann 1994)

2 4 2
A test által egységnyi felületen (1 m ) kisugárzott energiamennyisége = σT . A kisugárzás a Föld teljes felületén történik (4r π), mert a felmelegített felszín a megvilágított és a sötét
2 4
területeken egyaránt sugároz, így a kisugárzott energia egyenlő 4r π ∙ σT .
2
Ha a két energiamennyiséget egymással egyenlővé tesszük, s az egyenlet mindkét oldalát r π-vel egyszerűsítjük, akkor a következőt kapjuk:

2.3. egyenlet - 2.3

ahol
–2 –8 –2 –4
S0 a napállandó (1370 Wm ) α a planetáris albedó (0,3) σ a Stefan-Boltzman állandó (5,67·10 Wm K ).

A hőmérsékletet kifejezve az alábbi eredményre jutunk:

2.4. egyenlet - 2.4

26
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Amennyiben a Föld légkörét csak nitrogén és oxigén alkotná, amely nem képes visszatartani a Föld felszínéről történő infravörös kisugárzást, akkor változatlan albedót feltételezve a Föld
felszínhőmérséklete –18 °C lenne. A légkör azonban alapgázokon kívül tartalmaz vízgőzt, szén-dioxidot és más üvegházhatású gázokat. Ezeken a napsugárzás csaknem akadálytalanul
áthalad, azonban az infravörös tartományban már jelentősen elnyelnek, különösen a 10 μm körüli tartományban, ahol a Föld a legtöbb hőt sugározza. Az üvegházhatású gázok a hőt
minden irányban kisugározzák, részben felfelé, részben oldalirányban, részben lefelé. Így az energia egy része visszatér a talajra és az alsó légkörbe és ez kiegészítő felmelegítést jelent.
Emiatt a földfelszín középhőmérséklete +15 °C, ami azt jelenti, hogy a Föld középhőmérséklete 33 °C-kal melegebb, mintha a légkör csak tisztán nitrogénből és oxigénből állna.

Az üvegházhatás nélkül valószínűleg nem létezhetne a jelenlegi formában élet a Földön, vagyis a légköri üvegházhatású gázok hővisszatartó képessége bizonyos mértékig kedvező.
Az üvegházhatás akkor válik kedvezőtlenné, mikor az üvegházi gázok légköri koncentrációja fokozódik, amely felboríthatja a Föld-légkör rendszerben uralkodó törékeny egyensúlyt.
A légkörben lévő üvegházhatású gázok mennyiségének bármilyen irányú változása módosítja a Föld-légkör rendszer energiamérlegét, és így elvben törvényszerűen éghajlatváltozáshoz
vezet (Haszpra 2004). Az üvegházhatás mechanizmusát a 2.3. ábra szemlélteti.

2.3. ábra - Az üvegházhatás (UNEP, Grid Arendal 1996)

-2 -2
1. A napsugárzás áthalad a tiszta atmoszférán (a beeső napsugárzás 343 Wm ), 2. A nettó bejövő napsugárzás (240 Wm ), 3. A napsugárzás egy része visszaverődik az atmoszférából
-2 -2
és a földfelszínről (a visszavert sugárzás 103 Wm ), 4. A napsugárzást elnyeli a földfelszín és felmelegíti azt (168 Wm ), és átalakul hővé, amit hosszúhullámú sugárzás formájában
(infravörös) a felszín visszasugároz az atmoszférába, 5. Az infravörös sugárzás egy részét elnyelik az üvegházhatású gázok és visszasugározzák. Ennek direkt hatása a földfelszín és

27
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

a troposzféra felmelegítése. A felszín további felmelegedése ismét infravörös sugárzás kibocsátásához vezet, 6. Az infravörös sugárzás egy része áthalad az atmoszférán és távozik
-2
a világűr felé (a nettó infravörös sugárzási kibocsátás 240 W m ).

Az üvegházhatást kiváltó gázok mennyisége a légkörben az utóbbi 200–250 évben jelentősen megváltozott, és olyan gázok is megjelentek, melyek addig nem voltak jelen a légkörben.
Ezen változások nagy valószínűséggel az intenzív emberi ipari tevékenységhez köthetők, ugyanis az ipari forradalom óta az üvegházhatású gázok koncentrációja megnőtt a légkörben
(2.1. táblázat).
–6 –9 –12
2.1. táblázat - A legfontosabb üvegházgázok és néhány jellemzőjük (IPCC 2001) (1 ppm=10 , 1 ppb=10 , 1 ppt=10 )
CO2 CH4 N2O CFC-11 HCFC-22
Kezdeti koncentráció (1750-ben) 278 ppm 700 ppb 275 ppb Nulla! Nulla!
Koncentráció 1998-ban 365 ppm 1745 ppb 314 ppb 268 ppt 132 ppt
2 2 2 2 2
Eddigi elsődleges sugárzási hatás 1,46 W/m 0,48 W/m 0,15 W/m 0,07 W/m 0,03 W/m
Koncentráció 1,5 ppm/év 7 ppb/év 0,8 ppb/év –1,4 ppt/év 5 ppt/év
Növekedés 0,4 %/év 0,4 %/év 0,03 %/év –0,5 %/év 4 %/év
Légköri élettartam (év) 50–200 8–12 120 45 12
Globális Melegítő Potenciál (100 év) 1 23 296 4600 1700

Az üvegházhatás fokozódásáért fő bűnösként a CO2 vonult be a köztudatba. Pedig az üvegházhatás 62%-áért a vízgőz a felelős (Koppány 2002). Hatását egyedül nem lenne
képes kifejteni, csak a többi üvegházhatású gázzal együtt van melegítő hatása. A CO2 a melegítő hatás 22%-áért (Koppány 2002) felel „csak”. A CO2 túlnyomó részt (~97%) a
fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származik (Pálvölgyi 2000). A táblázatban látható üvegházgázok melegítő hatása többszöröse a CO2-énak, ezeket mégis ritkábban emlegetik az
üvegházhatás kapcsán. Az intenzív mezőgazdasági termelés hozzájárul az üvegházgázok közül a CH4 koncentrációjának növekedéséhez (kérődző haszonállatok emésztőrendszeri
fermentációja, rizstermesztés, szerves anyagok anareob bomlása). A N2O egyik fő forrása a műtrágyagyártás és -használat, legfontosabb természetes forrása pedig a denitrifikáció
(Haszpra 2004). A halogénezett szénhidrogének az ipari forradalom óta jelentek meg a légkörben. Hírhedt képviselőik a Föld ózonpajzsát romboló freonok és halonok (Haszpra 2004).
Természetesen a felsoroltakon kívül még számos olyan gáz létezik, amelynek szerepe van az üvegházhatás kialakításában, illetve annak fokozásában. Itt csak a legfontosabbakat
soroltuk fel.

Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, alapítva 1988-ban az ENSZ Környezetei programja és a Meteorológiai Világszervezet által) 2007-ben jelentette meg Negyedik
Helyzetértékelő Jelentését, amelyben a kutatók megállapították, hogy 2005-ben a globális CO2-koncentráció 379 ppm volt, a CH4-koncentrációja a légkörben 1774 ppb-re nőtt, a dinitrogén-
oxid koncentrációja pedig 319 ppb-re emelkedett. Az éves fosszilis CO2-kibocsátás az 1990-es években átlagosan 6,4 GtC volt, ez a 2000–2005-ös időszakra 7,2 GtC mennyiségre
nőtt évente.

Az üvegházhatás ellenében is hatnak bizonyos tényezők a légkörben. Vannak „antagonista üvegházgázok” is, mint pl. a SO2, ami például vulkánkitörések során kerülhet a légtérbe.
A vulkánkitörések több antagonista üvegházi gázt és aeroszolokat juttatnak a légkörbe. Egy erupció több évre is befolyásolhatja, hűtheti a légkört, bár hatásai túlnyomórészt inkább
lokálisan érzékelhetők.

Az üvegházhatású gázok okozta felmelegedést az emberi tevékenység miatt a levegőbe kerülő légköri aeroszol részecskék is befolyásolják. Az aeroszol közvetlen hatása a napsugárzás
gyengítéséből következik. Tekintve, hogy a fényt szóró anyagok mennyisége (pl. ammónium-szulfát, szerves anyagok) az optikailag aktív nagyságtartományban jóval meghaladja a fényt
elnyelő anyagok (pl. elemi szén) koncentrációját, a közvetlen hatás elsősorban a fény szórását jelenti (Mészáros 1998).

A felhők képződésének fizikai folyamata a kondenzáció, amely során a telített levegőből a vízgőz kiválik, lecsapódik. Az aeroszolok ezt a folyamatot segítik, mint kondenzációs magvak.
Minél több kondenzációs magon csapódik ki azonos mennyiségű vízgőz, annál több, illetve kisebb nagyságú felhőcsepp keletkezik. A kis cseppekből álló felhőknek viszont jelentősebb
az albedója, mint a kevesebb, nagyobb cseppekből álló felhőké. Ráadásul a kisebb cseppekből álló felhők nehezebben adnak csapadékot, mint a nagyobb cseppeket tartalmazó felhők,
azaz a kondenzációs magvak számának növekedése a felhők élettartamának emelkedésével jár. Ez a közvetett hatás igen lényeges, hiszen az emberi tevékenység jelentősen hozzájárul
a légköri aeroszol részecskék, következésképpen a kondenzációs magvak mennyiségéhez (Mészáros 1998). Tehát az aeroszolok is az üvegházhatás fokozódása ellen hatnak.

28
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2. Az üvegházhatású gázok koncentrációjának változása

2.1. A légköri CO2-koncentráció változása
A légkörben fellelhető CO2 mennyisége a földtörténet során nagymértékben változott, nem volt állandó. A mai korszerű vizsgálati módszerekkel az utóbbi 160 ezer év alatt jellemző
CO2-koncentrációk meghatározása az antarktiszi és grönlandi jégből vett minták alapján történt (Mészáros 1999). A mintából kiderült, hogy a CO2-koncentráció kapcsolatba hozható a
hőmérséklet alakulásával, amelyet szintén a jégbe zárt légbuborékok alapján számszerűsítettek (2.4. ábra). Ez az eljárás az oxigén 18-as és 16-os izotópjainak arány-meghatározásán
alapul (Major 2004).

2.4. ábra - A hőmérséklet és a CO2-szintváltozás az utóbbi 160 ezer évben www.nyf.hu/others/html/kornyezettud/global/010.htm [http://
www.nyf.hu/others/html/kornyezettud/global/010.htm]

Az utóbbi 20 ezer év során az emberi letelepedéshez, a növénytermesztés és állattenyésztés számára kedvezővé vált az éghajlat, és ez az állapot stabilizálódott (Mészáros 1999). Ez
példa nélküli volt az addigi éghajlattörténetben (Major 2004). A letelepedéssel, mezőgazdasági tevékenységgel megkezdődött az ember természetalakító tevékenysége, mely az ipari
forradalom idején kezdett kiteljesedni.

29
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

A szén-dioxid a vízgőz után a második legfontosabb üvegházhatású gáz a légkörben. Koncentrációját az emberiség közvetlenül befolyásolhatja, ezzel éghajlatváltozást idézhet elő.
A fosszilis tüzelőanyagok elégetése és az erdőirtások révén nagyobb mennyiségű szén-dioxid kerül a levegőbe, mint amennyit ugyanezen idő alatt a bioszféra és az óceánok képesek
felvenni. Ennek következtében a légkör szén-dioxid-tartalma folyamatosan nő (Haszpra 1998). A szén-dioxid-koncentráció növekedésének üteme lényegesen nagyobb évenkénti
ingadozást mutat, mint amit az emberi tevékenység számlájára lehetne írni (Keeling et al. 1989, 1995). A számítógépes modellek arra utalnak, hogy az északi félgömb mérsékelt éghajlati
övének kontinentális bioszférája a korábban feltételezettnél lényegesen nagyobb szerepet tölt be a légkör szén-dioxid-koncentrációjának alakításában (Tans et al. 1990). A közelmúltban e
területeken megkezdett mérések alátámasztani látszanak a modellek eredményeit (Ciais et al. 1995). A Pinatubo vulkán kitörését követő átmeneti globális lehűlés a lényegében változatlan
emberi kibocsátás ellenére is megtorpantotta rövid időre a légköri szén-dioxid-koncentráció növekedését. Ennek oka a mérsékelt égövi kontinentális területek ökológiai rendszereinek
átmenetileg lecsökkent kibocsátása volt (Lambert et al. 1995). A kezdeti eredmények alapján úgy tűnik, e zóna bioszférája átlagos viszonyok között is több szén-dioxidot vesz fel, mint
amennyit kibocsát (Ciais et al. 1995, Haszpra 1998).

Az IPCC Harmadik Helyzetértékelő Jelentése (2001) a légköri szén-dioxid koncentrációt 2100-ra 540 és 970 ppm közé becsüli a hat reprezentatív SRES kibocsátási forgatókönyv alapján
(2.5. ábra) (Takács-Sánta 2005).

2.5. ábra - A harmadik IPCC kiadvány Szintézis jelentésében szereplő CO2-koncentráció növekedési szcenáriókwww.ipcc.ch [http://www.ipcc.ch]

A különböző társadalmi-gazdasági feltételezésekre épülő SRES-forgatókönyvek eltérő üvegházgáz- és aeroszol-kibocsátásokat eredményeznek. Az IPCC Harmadik (2001) és Negyedik
(2007) Helyzetértékelő Jelentése a Kibocsátási Forgatókönyvek Speciális Jelentésén [SRES - IPCC Special Report on Emmision Scenarios (2000)] alapuló üvegházhatású gázok
kibocsátási forgatókönyveit alkalmazza az előrejelzések elkészítéséhez, mely kibocsátási forgatókönyvek az alábbiak:

A1F1: Gyors növekedés a fejlődő világ gyorsuló felzárkózásával egy technológiában elmaradó, fosszilis tüzelőanyag-világban.

A1T: Gyors növekedés a fejlődő világ gyorsuló felzárkózásával, de a tisztább (kevésbé karbonintenzív) technológiák előretörnek.

30
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

A1B: Gyors növekedés a fejlődő világ gyorsuló felzárkózásával kiegyensúlyozott technológiai fejlődés mellett.

A2: Heterogén világ. Lassú és differenciált gazdasági növekedés, de nagy népességnövekedés.

B1: Konvergens, méltányos és fenntartható világ. Globális technológiai megoldások előretörése.

B2: Változatos és fenntartható világ. A hangsúly a helyi technológiai megoldásokra helyeződik.

(Ezek a forgatókönyvek az ún. kettős aeroszolhatást is figyelembe veszik.)

IS92a: az IPCC Második Helyzetértékelő Jelentésében szereplő forgatókönyvcsalád egyik tagja (Takács-Sánta 2005).

A forgatókönyvek a különböző társadalmi-gazdasági fejlődési pályákat szemléltetik (2.6. ábra).

2.6. ábra - A reprezentatív SRES forgatókönyvcsaládok (IPCC 2001)

31
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Magyarországon az Országos Meteorológiai Szolgálat 1981-ben létrehozott egy légköri CO2 háttér-szennyezettséget mérő állomást K-pusztán (46°58’N, 19°33’E), majd a felszín és a
légkör közötti CO2-áram meghatározásához 1994-ben Hegyhátsálon (46°57’N, 16°39’E, 248 m) a tv-adótornyot szerelte fel megfelelő műszerekkel (2.7. ábra). A K-pusztai mérőállomás
1999-ben megszűnt (Haszpra és Barcza 2005).

2.7. ábra - A hegyhátsáli mérőállomás sematikus rajza (wdir – szélirány; ws – szélsebesség; T – hőmérséklet; rh – relatív nedvesség; PAR
– fotoszintetikusan aktív sugárzás; glob.rad. – globálsugárzás; rad. balance – sugárzás-egyenleg) Országos Meteorológiai Szolgálat [http://
www.met.hu]

A mérések kezdetétől (1981) 1998-ig a levegő szén-dioxid-koncentrációja K-pusztán közel 375 ppm-re emelkedett. A koncentráció növekedési üteme azonban sem itt, sem az antropogén
és természetes forrásoktól távoli globális háttér-levegőszennyezettség mérő állomásokon nem egyenletes. A növekedési ütemben tapasztalható ingadozás nagyobb, mint ami az
antropogén kibocsátás ingadozásával magyarázható lenne. A növekedési ütem ingadozása K-pusztán és a távoli globális állomásokon igen hasonló, de K-pusztán az ingadozás mértéke
nagyobb és fázisában kissé megelőzi a másik két állomáson (Mauna Loa, Hawaii és Point Barrow, Alaszka) észlelteket (Haszpra 1998). Ez a tapasztalat alátámasztja a ’80-as évek
végén, ’90-es évek elején végzett modellszámítások eredményeit, melyek szerint az északi félgömb mérsékelt övi kontinentális ökológiai rendszerei meghatározó módon befolyásolják
a globális szén-körforgalmat, a légkör szén-dioxid-koncentrációját (Tans et al. 1990). Feltételezve a K-pusztai és a hegyhátsáli mérési sorok egymáshoz illeszthetőségét, Haszpra és
Barcza (2005) megállapította, hogy 1981 közepétől 2004 elejéig a légkör szén-dioxid-koncentrációja 343 ppm-ről 383 ppm-re emelkedett. A szeszélyes ingadozások mellett kialakult 1,77

32
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

ppm/év növekedési ütem összhangban van a világ más részein ugyanebben az időszakban észlelt értékekkel. Haszpra (2007) publikációja szerint 2006 júniusáig a CO2-koncentráció
389 ppm-re nőtt a hazai mérések alapján.

2.2. A metán és a dinitrogén-oxid koncentrációváltozása

A metán globális légköri koncentrációja az iparosodás előtti kb. 715 ppb értékről az 1990-es évek elejére 1732 ppb-re nőtt, és 2005-ben az értéke 1774 ppb volt. A metán légköri
koncentrációja 2005-ben messze meghaladta az utolsó 650 000 év természetes tartományát (320–790 ppb), ahogy az a jégszelvényekből meghatározható. A növekedési ütem az 1990-
es évek elejétől csökkent. Ez megfelel az összes kibocsátás (antropogén és természetes források összege) alakulásának, ami ebben az időszakban csaknem konstans volt. Nagyon
valószínű, hogy a metánkoncentráció megfigyelt növekedése antropogén tevékenységeknek, elsősorban a mezőgazdaságnak és fosszilis üzemanyagok felhasználásának tudható be.
A különböző források hozzájárulásának arányát azonban még nem lehet elég pontosan meghatározni (IPCC 2007).

A dinitrogén-oxid globális légköri koncentrációja az iparosodás előtti 270 ppb értékről 2005-re 319 ppb-re nőtt. A növekedési ütem 1980-tól nagyjából állandó. A dinitrogén-oxid-kibocsátás
több mint egyharmada antropogén eredetű, amelynek forrása elsősorban a mezőgazdaság (2.8. ábra).

33
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.8. ábra - Az üvegházhatású gázok (CO2, CH4, N2O) változásai jégszelvényés modern adatok alapján (IPCC 2007, Éghajlatváltozás 2007) »bal
oldali függőleges tengelyen az adott üvegházhatású gáz koncentrációját (ppm/ppb), a jobb oldali függőleges tengelyen a sugárzási kényszer
–2
mértékét (Wm ), a vízszintes tengelyen az időt (év) ábrázoltuk«

A metán és a dinitrogén-oxid koncentrációnövekedését előrejelző SRES-forgatókönyveket a 2.9. ábra szemlélteti.

34
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.9. ábra - Az IPCC-TAR (2001) Szintézis jelentésében szereplő metán és dinitrogénoxid koncentrációnövekedési szcenáriók www.ipcc.ch [http://
www.ipcc.ch]

2.3. Az üvegházhatású gázok korlátozására irányuló nemzetközi egyezmény: a Kiotó Protokoll

A Kiotói Jegyzőkönyvet 1997-ben írta alá számos iparosodott és átalakuló gazdaságú állam vezetője Japánban, Kiotóban. A jegyzőkönyv szerint ezek az országok vállalták, hogy
a 2008-2012 közötti első elszámolási időszakban átlagosan 5,2%-os üvegházhatású-gáz kibocsátás-csökkentést fognak elérni szén-dioxid egyenértékben kifejezve az 1990-es
kibocsátásukhoz képest. A jegyzőkönyv egyes esetekben kedvezményeket nyújtott, és nem minden állam vállalása volt egyforma. Az Európai Unió esetében engedélyezte a buborék
mechanizmust, ami azt jelentette, hogy az EU államai együttesen 8%-os csökkentést vállaltak közösségi szinten. Az Unión belül az egyes államok vállalásai eltérőek voltak (pl.
Németország 24%-os csökkentést vállalt). Három ország esetében (Ausztrália, Izland, Norvégia) a kibocsátások kismértékben növekedhetnek, további három ország (Oroszország, Új-
Zéland, Ukrajna) a kibocsátások befagyasztását vállalta, míg a többi ország 5–8%-os csökkentés mellett kötelezte el magát. Magyarország 6%-os kibocsátáscsökkentést vállalt, de a
volt kelet-európai blokk átalakuló gazdaságú államai számára is nyújtott némi kedvezményt a jegyzőkönyv, ugyanis ezen államok esetében a bázisév nem 1990, hanem az 1985–1987
közötti időszak átlagkibocsátása lett a bázis.

35
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

A Kiotói Jegyzőkönyv nem pusztán a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére állapít meg kötelezettséget, hanem hat üvegházhatású gáz együttes nettó kibocsátására, az úgynevezett
nettó üvegház-gáz potenciálra vonatkozik. Üvegház-gáz potenciál alatt a jegyzőkönyv a CO2, CH4, N2O, HFC, PFC és SF6 vegyületek szén-dioxid egyenértékben – nemzetközileg
egységesített módszertan alapján – számított összemissziója és az erdő szénmegkötésének különbségét érti (Bíró 2003).

A Jegyzőkönyv elismeri, hogy a kibocsátás-csökkentés költségeinek minimalizálása érdekében az országok közös és összehangolt intézkedéseket tehetnek. Amennyiben egy ország
országhatárain kívül alacsonyabb költséggel képes ugyanolyan mértékű kibocsátás-csökkentést elérni, mint saját nemzetgazdaságában, úgy – meghatározott feltételek teljesülése esetén
– e megtakarításokat saját magának számolhatja el. A Jegyzőkönyv három különböző, úgynevezett kiotói mechanizmust határoz meg, melyek keretében az üvegházhatású gázok
forgalmazható kibocsátási jogát valorizálható természeti kincsnek, azaz áruba bocsátható „közjószágnak” tekinti. További kötelezettséget jelent a csatlakozó országok számára, hogy
a végrehajtás előmozdítására programot kell kidogozni.

A jegyzőkönyv csak 2005-ben lépett hatályba az orosz ratifikálás révén, hiszen a hatálybalépés feltétele az volt, hogy legalább annyi iparosodott állam ratifikálja, amelyek együttes CO2-
kibocsátása 1990-ben legalább az összes iparosodott és átalakuló gazdaságú állam kibocsátásának 55%-át adta. Az Amerikai Egyesült Államokon kívül minden csökkentésre kötelezett
nagy szennyező törvénybe iktatta az egyezményt. Magyarországon a 2007. évi IV. törvény keretében ratifikálták.

A Kiotói Jegyzőkönyv döntéshozó testülete a MOP, ami az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének döntéshozó testületével (COP) egyidejűleg szokott ülésezni.

Kiotói Rugalmassági Mechanizmusok

Együttes Végrehajtás (JI): egy konkrét emisszió-csökkentési beruházás nyomán előállt és auditált kibocsátás-csökkentést a beruházó (általában fejlett ország) és a kedvezményezett
(általában átalakuló gazdaságú ország) valamilyen kialkudott arányban megosztja. Ily módon a kezdeményezett ország a beruházásért az elért környezeti haszon egy részével fizet.

Tiszta fejlesztési mechanizmus (CDM): amennyiben egy fejlett ország konkrét emisszió-csökkentő beruházást hajt végre egy fejlődő országban, úgy a kedvezményezett országban elért
kibocsátás-csökkentést teljes egészében magának írhatja jóvá. Ily módon a kedvezményezett ország a beruházásért a teljes elért környezeti haszonnal fizet.

Szennyezési jogok nemzetközi kereskedelme: a kibocsátás-csökkentési kötelezettségét túlteljesítő ország – a túlteljesítés mértékéig – a fel nem használt jogait átadhatja egy másik
országnak, amelyik a kibocsátási kötelezettségét e nélkül nem képes teljesíteni, ezért cserébe pénzt kap a kvótáját eladó fél.

2.4. Az európai üvegházgáz mérőrendszer

Az európai mérőhálózat kialakítása az 1990-es évek végén indult meg. 2000 és 2004 között megtörtént a már meglévő európai mérőállomások összefogása (CarboEurope/AEROCARB).
A CarboEurope/CHIOTTO program (2003–2007) kiépítette a magas mérőtornyok hálózatát, és megindította ezeken a nem-CO2 üvegházhatású gázok mérését is. A CarboEurope Integrált
Projekt (CarboEurope-IP – 2005–2008) már intenzív repülőgépes mérési programot is tartalmazott, összefogta a légkörre és az ökológiai rendszerekre vonatkozó üvegházgáz méréseket,
valamint a köztük lévő visszacsatolások és kölcsönhatások kutatását. A 2.10. ábra szemlélteti a rendszer légköri méréseket folytató állomásait, a 2.11. ábra pedig az ökológiai rendszerekre
vonatkozó méréseket folytató állomásokat mutatja be.

36
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.10. ábra - A CarboEurope-IP rendszer légköri mérőállomásai www.carboeurope.org [http://www.carboeurope.org]

37
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.11. ábra - A CarboEurope-IP rendszer ökoszisztéma mérőállomásai www.carboeurope.org [http://www.carboeurope.org]

Az üvegházhatású gázok mérését a 2008–2011 között előkészítő fázisban lévő, az Európai Unió 7. Kutatás-fejlesztési Keretprogramja keretében támogatott ICOS (Integrated Carbon
Observation System) folytatná. Az ICOS egy integrált szénmegfigyelési rendszer, de nemcsak a szén-dioxid és a metán méréséről van szó, hanem az összes üvegházhatású gázról,
köztük például a dinitrogén-oxidról és a kénhexa-fluoridról is, ami nem tartalmaz szenet [LN:http://icos-infrastructure.ipsl.jussieu.fr/index.php?p=hom].

Az ICOS célja olyan integrált, nagypontosságú, kutatási szintű infrastruktúra létrehozása, amely elősegíti az üvegházhatású gázok biogeokémiai körforgalmának pontosabb megértését;
az üvegházgáz forgalomban bekövetkező bármilyen váratlan változás azonnali észlelését; az üvegházhatású gázok felszín-légkör fluxusának nagyfelbontású meghatározását és
folyamatokhoz kapcsolását légköri mérések alapján; regionális üvegházgáz-mérlegek meghatározását a környezetpolitikai döntések támogatásához és a mérési adatokhoz való
széleskörű hozzáférést. Az ICOS kb. 30, hosszú távon fenntartott, professzionális szinten működtetett, egységesített műszerparkú és mérési programú légköri alapállomásból álló
hálózatot akar kialakítani (2.12. ábra), amihez más állomások is társulhatnak, de már csak közvetetten (Haszpra, kézirat). Az ökológiai állomások rendszere a légkörihez hasonlóan
ugyancsak kb. 30, hosszú távon fenntartott, professzionális, standardizált alapállomásból állna.

38
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.12. ábra - Az ICOS hálózat tervezése során számba vehető létező mérőhelyek. Ezekből választanák ki a nemzeti hozzájárulástól is függően a
30-30 ICOS alapállomást http://icos-infrastructure.ipsl.jussieu.fr/index.php?p=hom

3. A globális klímaváltozás várható következményei

Bolygónk éghajlatát több földi és földön kívüli (csillagászati) tényező szabályozza. Ennek köszönhetően az éghajlat bonyolult, nem lineáris rendszert alkot, amelynek alakításában a
visszacsatolási mechanizmusok fontos szerepet játszanak. A Föld története során bolygónk éghajlata számos kisebb-nagyobb változáson ment keresztül. Ezek a változások azonban
nem veszélyeztették a bioszféra létét. Az utolsó glaciális befejeződése óta az éghajlat meglehetősen állandó, ami kedvez az emberi társadalmak és a civilizáció fejlődésének. Az utolsó
évszázadokban, lényegében az ipari forradalom óta ez a fejlődés olyan méreteket öltött, hogy az emberi tevékenység a környezet szabályozásának egyik nem elhanyagolható tényezőjévé
vált (Mészáros 1998).

Az üvegházhatású gázok és aeroszolok légköri mennyiségének, a napsugárzásnak és a földfelszín tulajdonságainak változásai megváltoztatják az éghajlati rendszer energia-egyensúlyát.
Ez utóbbi változásokat ún. sugárzási kényszer formájában fejezzük ki, ami lehetővé teszi annak összehasonlítását, hogy a különféle emberi, illetve természetes tényezők milyen mértékű
melegítő- vagy hűtőhatást gyakorolnak a globális éghajlatra (IPCC 2007). A sugárzási kényszer összetevőit az alábbi 2.13. ábra mutatja be.

39
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

–2
2.13. ábra - A sugárzási kényszer összetevői (IPCC 2007) Globálisan átlagolt sugárzásikényszer- (RF values Wm ) becslések és bizonytalansági
tartományok 2005#ben az antropogén eredetű szén-dioxidra (CO2), metánra (CH4), dinitrogén-oxidra (N2O) és más fontos anyagokra és
hatótényezőkre, valamint ezek tipikus földrajzi kiterjedése, térbeli léptéke (Spatial Scale) és a tudományos megértés szintje (LOSU). Az eredő
antropogén (Total net antropogenic) sugárzási kényszer és annak bizonytalansága szintén bemutatásra került (Éghajlatváltozás 2007).

A globális hőmérséklet emelkedése

A légkör üvegház-hatásának antropogén tevékenység okozta erősödése miatt a jövő században a Föld hőmérséklete magasabbra emelkedhet, mint a történelem során valaha (Bartholy
és Mika 1998) (2.14. ábra).

40
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.14. ábra - A Föld felszíni hőmérsékletének változása az 1000–2100-as évek között (IPCC 2001)

A nemzetközi összefogással létrehozott IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) több prognózist is készített annak megfelelően, hogy a CO2 és a többi üvegházhatású gáz
koncentrációja milyen mértékben fog nőni. Ezeket a prognózisokat éghajlati forgatókönyveknek nevezzük. 2001-ben 11 ilyen forgatókönyvet készített ez a testület. A legkedvezőbbtől
a legerősebb antropogén hatásokig e forgatókönyvek szerint igen széles sávban változnának a várható következmények, pl. a CO2-koncentráció előrebecsült értéktartománya 540 és
–2
970 ppm közé esik. E tényezők és forgatókönyvek 2100-ra 4 és 9 Wm közötti elsődleges sugárzási kényszerrel számolnak. Ez a legkedvezőbb esetben csak 1,4 °C-os, legrosszabb
esetben 5,8 °C-os hőmérséklet-emelkedést okoz (Mika 2002). Az IPCC 2007-es dokumentuma szerint a felmelegedés 1,1–6,4 °C-os tartományban várható a XXI. század végére.
A legalacsonyabb kibocsátás forgatókönyvére (B1) a legjobb becslés 1,8 °C (valószínű tartomány: 1,1–2,9 °C), míg a legmagasabb kibocsátás forgatókönyvére (A1F1) a legjobb becslés
4°C (valószínű tartomány: 2,4–6,4 °C) globális hőmérséklet-emelkedés 2100-ra (2.15. ábra). A következő két évtizedre a SRES emissziós forgatókönyvek tartománya szerint kb. 0,2 °C
évtizedenkénti melegedés várható. Ha az összes üvegházhatású gáz és az aeroszol koncentrációja a 2000. évi szinten állandó marad, akkor is 0,1 °C körüli évtizedenkénti melegedés
várható. Az üvegházhatású gázkibocsátás folytatása a jelenlegi mértékben vagy afölött további melegedést okozna, és számos változást indukálna az éghajlati rendszerben a XXI. század
folyamán, amely nagy valószínűséggel nagyobb lenne, mint a XX. században megfigyelt változások (IPCC 2007).

41
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.15. ábra - Globális felszíni átlaghőmérséklet emelkedéseltérő forgatókönyvek alapján (NÉS 2007, IPCC 2007, Éghajlatváltozás 2007)

A globális felmelegedés azonban nem egyformán érinti a Föld különböző területeit. Az északi félteke nagyobb mértékben melegszik (Iványi 1998). A globális klímaváltozás már
érzékelhetőnek tűnik a mérési adatok alapján, de azt is láthatóvá teszik ezek az adatok, hogy az eddigi feltételezett felmelegedés nem fokozatosan következett be. A globális átlagolt
hőmérsékleti sorokra azt találták, hogy 1880. és 1940. között melegedési periódus volt, amelyet egy hűlési periódus követett. Ez utóbbi időszak időtartamát illetően eltérőek az eredmények.
A hűlési periódus vége 1960. és 1970. között változik. Ezek a megállapítások a globális hőmérsékletre vonatkoznak, a hemiszférikus átlagok is, de a regionális skálára vonatkozóak
még inkább eltérő képet mutatnak (Iványi 1998).

A XXI. századra előrevetített felmelegedés a forgatókönyvektől független földrajzi eloszlásokat mutat, amelyek hasonlítanak az utóbbi néhány évtizedben megfigyelt mintázatokhoz (IPCC
2007). A felmelegedés várhatóan a szárazföldek felett és a legmagasabb északi szélességeken lesz a legerősebb, a déli óceáni területeken és az északi atlanti-óceáni területek egyes
részei felett a leggyengébb (2.16. ábra).

42
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.16. ábra - A felszíni hőmérsékletek előrejelzése légkör–óceán–globális cirkulációs modellekben (IPCC 2007) A XXI. század egy-egy korai és
késői időszakára előre jelzett változások a felszíni hőmérsékletben az 1980 és 1999 közötti időszakhoz viszonyítva. A középső és jobb oldali
ábrahármas a légkör–óceán globális cirkulációs modellekben átlagosan előre jelzett változásokat mutatja, mégpedig a B1 (felső), A1B (középső)
és A2 (alsó) SRES forgatókönyvekre a 2020–2029 (középső oszlop) és 2090–2099 (jobb oldali oszlop) évtizedekre átlagolva. A bal oldali oszlop
az ennek megfelelő bizonytalanságokat, mint a különböző AOGCM- és EMIC-tanulmányok által becsült globális átlagmelegedésre adott relatív
valószínűségeket mutatja ugyanezekre az időszakokra (Éghajlatváltozás 2007).

A tengerek vízszintjének emelkedése

Az óceánok, tengerek vízszintjének emelkedése több okra vezethető vissza. Az egyik az emelkedő hőmérséklet miatti víz hőtágulása, a másik a krioszféra olvadása. A világtengerek
szintjének emelkedése 40 éve még csak évi 1–2 mm volt, ez 10 éve már évi 4–6 mm-re nőtt. Az IPCC előrejelzései (2001) szerint 2100-ra 10–90 cm-rel nőhet az óceánok, tengerek
vízszintje (Mika 2002). A 2007-ben megjelent eredmények kedvezőbben, ezek alapján 18–59 cm között várható a világtenger szintjének növekedése. Ez a becslés már óvatosabb, mint
az IPCC Harmadik Helyzetértékelő Jelentésében (TAR) (2001) megjelent adat.

A tengerek vízszintemelkedése több káros következménnyel is járhat. Ezek közül csak egy az alacsonyan fekvő, partmenti területek víz alá kerülése. Emellett a sós víz veszélyezteti a
ma élő ökoszisztémákat, az édesvíz-készleteket, a mezőgazdasági területeket is.

43
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

A növekvő légköri szén-dioxid-koncentráció az óceánok savasságának növekedéséhez vezetnek. A SRES forgatókönyveken alapuló előrejelzések az átlagos globális óceán felszíni pH-
értékére 0,14–0,35 egységnyi csökkenést adnak a XXI. század folyamán, ami hozzáadódik az iparosodás előtti időszak óta eddig bekövetkezett 0,1 egységnyi csökkenéshez (IPCC 2007).

A növényföldrajzi övezetek esetleges módosulása, a tenyészidőszak hosszának változása, a természetes ökoszisztémák módosulása

A növényföldrajzi övezetek várhatóan eltolódnak a felmelegedés következtében. A módosuló éghajlati feltételek miatt bizonyos fajok eltűnhetnek, más, ellenállóbb fajok elszaporodhatnak,
módosulhatnak a jelenlegi ökoszisztémák. A klímaváltozás következtében a korábbiakhoz képest átrendeződő évszakok közvetlenül befolyásolják az élőlények élettevékenységét, ami
fokozza az élővilág átalakulásának lehetőségét. Ez megnyilvánulhat az élőlény morfológiájában, méretében, élettani folyamataiban, szaporodásában, elterjedésében, és nem utolsósorban
alkalmazkodási képességében (Kordos 2007).

A klímaváltozás hatására eddig ismeretlen kártevők, majd annak betegségei is felszaporodhatnak. Gondot ez abban a tekintetben okoz, hogy nem ismerjük a megfelelő védekezési
módot ellenük, ezért kártételük nagy lehet (pl. kukoricabogár megjelenése hazánkban).

A felmelegedés hatásaként megváltozhat a tenyészidőszak, vagyis a szabadföldi növénytermesztés időszakának hossza, módosulhatnak a termelés időjárási feltételei is. Ez alapján
a felmelegedésnek várhatóan lesznek nyertesei és vesztesei. A nyertesek az 50° szélességi fok felett elhelyezkedő területek lehetnek, itt várhatóan a hőmérséklet emelkedéséhez
csapadékmennyiség növekedés társul majd. A mérsékelt égöv (30°–50° szélességi fok közötti területek) lesz a felmelegedés vesztese, mert itt a hőmérséklet emelkedése
csapadékcsökkenéssel párosulhat. A trópusi területeken a hőmérséklet emelkedése mellett igen mérséklet csapadéknövekedés várható, de ez a mezőgazdasági termelést nem fogja
számosan befolyásolni.

Durva becslés alapján 1 °C-os globális felmelegedésnél a fajok termeszthetőségének határvonala Szász (1994) szerint 200–300 km-rel északabbra, és 100–150 m-rel magasabbra kerül
a tengerszint feletti magasság alapján.

Szélsőséges időjárási események várható alakulása

A szélsőségek, rekordok száma megszaporodhat a klímaváltozás következményeként, annak ellenére, hogy az átlag akár változatlan maradhat. Gyakoribbakká válhatnak a szélsőséges
időjárási jelenségek, pl. viharos erejű szél, jégeső. Igen valószínű, hogy a szárazföldi területeken nő a forró napok és csökken a fagyos napok száma, továbbá a napi hőmérsékleti
ingás is mérséklődhet (Pálvölgyi 2004). A meteorológiai elemek átlagai mellett többen foglalkoztak a szélsőséges időjárási jelenségek globális klímaváltozásnál bekövetkező gyakoribb
megjelenésével, bár van, aki szerint ezek előrejelzése jelenleg kellő megbízhatósággal még nem valósítható meg (Mearns et al. 1997). Az IPCC (2007) kutatói szerint igen valószínű,
hogy a forró extrémitások, a hőhullámok és a nagy csapadékok száma meg fog növekedni.

A csapadékjárás és a globális vízkörzés változása

Az üvegházhatású gázok kibocsátási forgatókönyveinek tanúsága szerint a XXI. században a légköri páratartalom növekedésére számíthatunk. Valószínű, hogy a XXI. század második
felére a mérsékelt és magas szélességeken, valamint az Antarktisz térségében a téli csapadékhozamok növekednek majd (IPCC 2001).

A magas szélességi övekben a csapadékösszeg növekedése nagyon valószínű, míg ennek csökkenése valószínű a legtöbb szubtrópusi szárazföldi régióban (az A1B forgatókönyv szerint
2100-ban nem kevesebb, mint 20%-kal), ily módon folytatva a jelenlegi trendekben megfigyelt mintázatokat (IPCC 2007) (2.17. ábra).

44
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.17. ábra - A csapadékváltozások előrevetített mintázata (IPCC 2007) A csapadék relatív változásai (százalék) 2090 és 2099 között, az 1990 és
1999 közötti időszakhoz viszonyítva. Az értékek az A1B jelű SRES forgatókönyvre alapozott összes modellfutás átlagai, decembertől februárig
(Tél, a bal oldalon), valamint júniustól augusztusig (Nyár a jobb oldalon ). A fehér területeken a modellek kevesebb mint 66%-a egyezik meg a
változás előjelében, míg a pontozott területeken a modellek több mint 90%-a azonos előjellel változik (Éghajlatváltozás 2007).

Az északi félgömbön a hótakaró és a tengeri jég kiterjedése minden bizonnyal továbbra is csökkenni fog (2.18. ábra), a gleccserek visszahúzódása is folytatódik. Arzel et al. (2006)
modelleredményei szerint a XXI. század végére a nyári időszakban az Északi-sark térsége jégmentes lesz. Ugyanakkor elképzelhető, hogy az Antarktisz jégmezői „utánpótlást” kapnak,
ugyanis itt várhatóan számottevően nőhet a csapadék mennyisége.

45
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.18. ábra - Az északi jégsapka méretének csökkenése 1979 és 2003 között http://homepage.mac.com/ourearthmusic/.Public/
Arctic_IceLoss1979-2003.jpg

A legtöbb modell a szél, a vízhőmérséklet és a sókoncentráció által működtetett globális óceáni vízkörzés gyengülését vetíti előre, aminek következményeként az északi félgömbön a
délről északra tartó hőáramlás mérséklődik. A jelenlegi szimulációk nem támasztják alá az óceáni vízkörzés teljes leállását, legalábbis 2100-ig. A Negyedik Helyzetértékelő Jelentés
szerint az Atlanti óceán meridionális körforgása lelassul a XXI. században. A modellek által adott átlagos csökkenés 2100-ra 25% volt (IPCC 2007).

Az óceáni szállítószalaggal (2.19. ábra) összefüggő „éghajlati ugrás” is elképzelhető Broecker (1997) paleoklíma-vizsgálatokon alapuló elmélete szerint.

46
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.19. ábra - Az óceáni szállítószalag (UNEP-GEO4 2007) (Piros nyíl-melegebb víz, kék nyíl-hidegebb víz, rózsaszín nyíl-Golf-áramlat)

Az elmélet azt körvonalazza, hogy az emelkedő hőmérséklet miatt a poláris jégsapkák megolvadnak, aminek következtében nagyobb mennyiségű édesvíz kerül az óceánokba. Ez
megváltoztatja az óceánok sókoncentrációját a poláris területek környékén. Mivel az óceáni szállítószalag működését a sókoncentráció szabályozza, a koncentráció csökkenése egy
adott határértéket elérve leállíthatja a szállítószalag működését. Ha ez bekövetkezik, akkor az északi félteke „melegellátása” megszűnik, hőmérséklete lecsökken, eljegesedik. Ezután
az édesvíz hozzáadás csökken, a szállítószalag újra indul, a hőmérséklet újra emelkedik (Czelnai 1998, Broecker 1997).

Néhány további közvetlen mezőgazdasági vonatkozás Anda (2004) és Szabó et al. (2003) nyomán

Magyarországon a csapadék csökkenése csak mérsékelt globális felmelegedésnél konkretizált. De vajon mi lesz fokozottabb globális felmelegedésnél? Ha elfogadható a múltbeli
események alapján történő jövőbeli becslés, akkor akár az elmúlt évtized szárazodási tendenciája útmutató is lehetne az elkövetkező évtized(ek)re. Nálunk a magasabb hőmérséklet a
1
potenciális evapotranszspirációt valószínűleg növeli, nem úgy, mint néhány nyugat-európai országban, ahol a megnövekedett hőmérséklet miatti nagyobb párolgás annyira megemeli a
levegő nedvességtartalmát, hogy az a további nedvességfelvételt korlátozza (Mimikou 2004). Valószínűleg a bevételi oldalról az alacsonyabb csapadék miatt a talajnedvesség – különösen
a tavaszi nyitó készlet – tovább csökken (többek szerint ez a módosulás már napjainkban is 6–8% körüli). A kiadási oldal, a csökkent rendelkezésre álló készletből még több víz elpárolgását
tenné szükségessé. Az eredmény a korábbiaknál fokozottabb öntözési igényben ölt testet. Több hazai és mérsékelt övi határon túli vizsgálat egybehangzó véleménye szerint a csapadék
10%-os mérséklődése az öntözővízigényt – növényfajtól és környezeti tényezőktől is függően – legalább 7–8%-kal emeli.

1
A potenciális evapotranspiráció a levegő párologtató képességének maximuma. Kizárólag légköri tulajdonságok határozzák meg értékét. Lásd. később a vízháztartás vizsgálatoknál!

47
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Egy adott térségben akkor fejlődik kedvezően a növény, ha a hőmérséklet az ún. optimum tartományban van. Ennek értéke fajonként, fajtánként, fejlődési fázisonként stb. folyamatosan
változik, s meghatározza a biokémiai folyamatok intenzitását, majd végül a várható termést. Core (2002) szerint minden 2 fokos hőmérséklet növekedés a növény optimuma felett 10%-
os termékenyülés romlással jár. A virágzás-termékenyülés táján tapasztalt fokozott hőmérséklet-érzékenység analóg a növények kritikus vízigényének megjelenésével.

Elegendő sugárzás és víz jelenlétében az erősen hőmérséklet függő fotoszintézis intenzitását az alapanyagként felhasznált légköri CO2-koncentráció determinálja. A magasabb CO2
növeli a fotoszintézis, s ezzel a produkció nagyságát. A növények válasza a megkétszerezett CO2-koncentrációra élettanilag eltérő viselkedésük alapján történő besorolásuktól függően
más és más. A C3 kategóriára meghatározott produkciónövekedés (a legtöbb termesztett növényünk itt található) széles határok közt (–10–+80%) változhat. A C4-es kategória hazánkban
jóval kevésbé népes (de pl. a kukorica ide tartozik) és kevésbé hatékony (~10–15%) szén-dioxid felhasználású. A C3-as és a C4-es fajok CO2-koncentráció változására adott eltérő
fotoszintézis-válasza alapján az elterjedésük módosulhat, mégpedig a felmelegedés a C3-as növények térhódításának kedvezne. Eddigi megfigyelések a feltételezést nem támasztják alá.

A növényben mind a vízgőz, mind a CO2 ugyanazon az útvonalon, a sztómákon át mozog, ezért a megnövekedett külső CO2-koncentráció nemcsak a fotoszintézist, hanem a
transzspirációt is befolyásolja. A külső CO2-szint emelkedésekor a sztómák nyitottsági foka növényfajonként eltérő mértékben csökken, valószínűleg a sztóma alatti üreg és a külső szén-
dioxid koncentráció közti differencia változása miatt. Ezzel a növény vízleadása alacsonyabb, vízfelhasználásának hatékonysága pedig akár magasabb is lehet.

Az éghajlatváltozás a terméshozamokat, a produktivitást térségenként eltérő módon változtathatja meg, melynek eredményeképpen egyes területeken produktivitás növekedéssel, másutt
csökkenéssel találkozhatunk.

Az IPCC (1996) forgatókönyve szerint a CO2-szint megduplázódásának termésbeni következményei erőteljesen földrajzi helyfüggők (2.2. táblázat). Az anyag összeállítója felhívta a
figyelmet a nagy bizonytalanságra, mely abból adódik, hogy az egyes termésváltozások eltérő számítási eljárás eredményei, ezért közlésük csak jelzés értékű, komolyabb következtetés
levonására nem alkalmas. A táblázatban meglepő, hogy az Európára vonatkozó sor meglehetősen foghíjas annak ellenére, hogy a témában számos publikáció látott napvilágot.

2.2. táblázat - Különböző földrajzi helyekre prognosztizált termés változások a CO2-szint megduplázódása esetén az IPCC (1996) közleménye
alapján*

Térség Kukorica Búza Szója Egyéb gabona Legelő Rizs

Dél-Amerika > –61 –50 – –5 –10 – +40
Szibéria –19 – +41 –14 – +13
Európa > –30 ? >0
Észak-Amerika –55 – +62 –100 –+234
Afrika –65 – +6 –19 – –63 csökken
Dél-Ázsia –65 – –10 –61 – +67 –22 – +28
Kína –78 – +28
Csendes-óceáni
–41 – +65 –1 – +35 –45 – +30
térség

* az értékek %-ban értendők

A termés csökkenése az erősen környezetfüggő és elszigetelt művelési móddal rendelkező területeken válhat katasztrofálissá, melyek helyileg a száraz, félszáraz, trópusi és szubtrópusi
térségekben találhatók (Szaharától délre fekvő államok, K- és DK-Ázsia, Latin Amerika trópusi térségei, csendes óceáni szigetvilág stb.).

Lakótérségünkhöz közelebb Warrick et al. (1986) a biomassza és a termés CO2 gáz megduplázódásával bekövetkező változásait néhány fontosabb gazdasági növényre összegezte
több szerző munkája alapján (2.3. táblázat). Az általa megadott termés és biomassza növekedés átlagos változásai: C3-as növényekre 10-50%, C4-es növényekre 0-10%. A táblázat
adatait néhány hazai vonatkozású eredménnyel egészítettük ki.

48
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

2.3. táblázat - Néhány C3-as növény biomassza és termés változása a CO2-szint megduplázódásánál Warrick et al. (1986) és néhány hazai
publikáció nyomán. A hazai szerzőket*-gal [*Bussay 1995, Tuba (1995), Kovács és Dunkel (1998), Kröel-Dulay et al. (1998), Nováky et al. (1996)
anyagai alapján
Biomassza-
Növénycsoport Néhány reprezentáns faj Termés- változás %
változás %
Rostnövények Gyapot (Gossypium hirsutum) 5 104
Zöldségfélék Uborka, paprika, paradicsom 15 21
Búza, árpa, rizs 6 36
Gabonafélék
Búza 6,7 25,0
Hazai eredmény*
Árpa 15 8,2
Takarmány- Kukorica –30

növények* Kukorica –5
Gyepnövények* Festuca sp., Stipa sp. –8 és –10 –
Leveles növények Káposzta, fehérhere, saláta, csenkesz, articsóka 5 19
Hüvelyesek Bab, borsó, szója 18 17
Cukorrépa, retek –
Gumós növények* 10
Burgonya 4–10
Maszlag, Crotalaria spectabilis, disznóparéj, ambrózia, fenyércirok
Gyomok 10 –
stb.
Cserje Gyapotcserje (Gossypium deltoides) 14 –

Évi 0,1%-os CO2-gáz-kibocsátás növekedés állandósulása és az ezzel kapcsolt felmelegedés folytatódása esetében Európában 2080-ra a számítások szerint mintegy 20–30%-os
produkció növekedésnek kellene jelentkeznie [LN:http://unfccc.int/resource/ccsite/senegal/Fact,2001], amit maguk a szerzők is kétségekkel fogadtak. Korábban ennél nagyobb változás
lehetőséggel is találkozhattunk az irodalomban, pl. a C3-as növények fotoszintézis intenzitásának 30–100%-os növekedését prognosztizálta az IPCC 1990-es kiadványa.

Hazai vizsgálatok összegzése alapján a globális felmelegedés hatására a C3-as növényfajok produkciója – fajtól függően! – meglehetősen széles határok között –10–25%-kal, a C4-
ké mérsékeltebben, mintegy +10% alatti értékben módosulhat. Az eredmények értékelésénél nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy azokat legtöbbször maximum két hatótényező
(hőmérséklet, csapadék és CO2 duplázódásból) figyelembevételével határozták meg.

Megnyugtatásul szolgálhat, hogy a növények az evolúciójuk során már bizonyították a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodási képességüket, azonban a rendelkezésére álló
idő hosszúságáról nem szabad megfeledkeznünk.

3.1. Milyen hatásokkal járhat a klíma módosulása az egyes kontinenseken?

Az IPCC Negyedik Helyzetértékelő Jelentése (2007) a 3 munkacsoport jelentéseiből áll. A 2. munkacsoport által összeállított jelentés sorra veszi a klímaváltozás hatásait földrészenként,
és a Hatások, sérülékenység, alkalmazkodás címet viseli.

AFRIKA

49
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Várhatóan 2020-ig 75–250 millió főt érinthet a vízstressz. A mezőgazdasági termelést és az élelmiszer-ellátást komolyan veszélyezteti az éghajlatváltozás. A természetes
csapadékellátottságú területeken akár 50%-kal kevesebb lehet a termés 2020-ig. Az éghajlatváltozás következményeihez való alkalmazkodás költsége a GDP 5–10%-át teheti ki.

ÁZSIA

A Himalájában a gleccserek olvadása áradásokhoz vezethet, ezzel párhuzamosan az ivóvízkészletek csökkenése várható. A sűrűn lakott parti területek nagyobb veszélynek lesznek
kitéve az áradások miatt. A mezőgazdasági termelés kb. 20%-os növekedése várható Kelet-, Délkelet-Ázsiában, míg Közép- és Dél-Ázsiában kb. 30%-os csökkenés várható a XXI.
század közepére.

AUSZTRÁLIA ÉS ÚJ-ZÉLAND

Vízproblémák várhatók e területeken. A biodiverzitás csökkenése várható több gazdaságilag jelentős területen (pl. Nagy-korallzátony). Az aszályok száma és ezzel párhuzamosan az
erdőtüzek száma is valószínűleg növekedni fog.

EURÓPA

Dél-Európában a csökkenő ivóvízkészletek, hőhullámok, tüzek, egészségügyi kockázatok okoznak majd problémát. Közép-, Kelet-Európában a nyári csapadékok csökkenése, növekvő
vízstressz, az aszályok, hőhullámok gyakoriságának növekedése valószínűsíthető. Észak-Európában kezdetben (!) pozitív hatások várhatók.

DÉL-AMERIKA

A trópusi esőerdők helyét fokozatosan szavanna veszi majd át, amivel együtt jár a biodiverzitás csökkenése is. A mezőgazdasági területek elsivatagosodása várható. Az alacsonyan
fekvő területeken megnő az áradások veszélye, és ezt a területet sem kerülik el az ivóvízproblémák.

ÉSZAK-AMERIKA

Nagyobb téli áradások, kisebb nyári vízhozamok várhatók a folyókon. Az erdőtüzek gyakorisága várhatóan nőni fog. A mezőgazdasági termelés 5–20%-os csökkenése várható.

SARKI TERÜLETEK

A jég vastagságának és kiterjedésének csökkenése várható. Az ökoszisztémák módosulása valószínű, és az invazív fajok előtt lecsökken a klimatikus határ. Pozitív hatás lehet ezeken
a területeken a hajózhatóság és a fűtési költségek csökkenése.

KIS SZIGETEK

Különösen sérülékenyek a tengerszint-emelkedés és az extremitások számának növekedése miatt. A hőmérséklet-emelkedés nem őshonos fajok térhódítását teheti lehetővé. Jellemzővé
válhat a vízkészletek szűkössége.

3.2. ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény

Az 1980-as évek elejére a klímaváltozás kérdéskörével foglalkozó szakemberek, politikusok számára világossá vált: az éghajlatváltozás kockázatának elhárítása túlnő az egyes országok
határain. E felismerés vezetett el – az 1992. évi Rio de Janeiro-i ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencia keretében – az Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC, United Nations
Framework Convention on Climate Change) aláírásra való megnyitásához. Az egyezmény elfogadása 1992-ben New Yorkban történt, és 1994. március 21-én lépett hatályba.

Az Egyezmény lényege az üvegházhatású gázok civilizációs eredetű kibocsátásának korlátozása olyan szinten, amely megóvja a környezetet és a társadalmakat az éghajlatváltozás
káros következményeitől. Az Egyezmény nem kötelező jelleggel írta elő a csatlakozó fejlett és átalakuló gazdaságú országok (az ún. Annex I. részesek) számára, hogy 2000-re az
üvegházhatású gázkibocsátásuk nem haladhatja meg az 1990. évi szintet.

Az egyezmény konkrét célkitűzéseket fogalmazott meg:

50
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

• Az üvegházhatású gázok légköri koncentrációinak stabilizálása olyan szinten, amely megakadályozná az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes antropogén hatást olyan időhatáron
belül, ami lehetővé teszi az ökológiai rendszerek alkalmazkodását az éghajlatváltozáshoz.

• Környezettudatos nevelés.

• Tájékoztatás támogatása.

• Technológiai transzfer megvalósítása.

• Éghajlatváltozási nemzeti programok kidolgozása.

• Kibocsátási leltár elkészítése.

Ez a nemzetközi jogi dokumentum a fejlődő országok számára nem rögzít kibocsátás korlátozási kötelezettséget és nem él a szankcionálás lehetőségével. Ugyanakkor a fejlett és
átalakuló gazdaságú országok számára részletesen szabályozott jelentéstételi kötelezettséget állapít meg (Nemzeti Beszámolók), melyek egyaránt kiterjednek az üvegházhatású gázok
kibocsátásának felmérésére (nemzeti emissziókataszterek), a kibocsátások jövőképeire és a nemzeti klímavédelmi intézkedések számbavételére. Az együttműködés az elővigyázatosság
elvére épül, vagyis nem szabad megvárnunk a tudományos bizonyosságot, hiszen lehet, hogy addigra már elkésünk a cselekvéssel. A tudományos bizonytalanságok ellenére be kell
vezetni a klímaváltozás következményeit megelőző, illetve csökkentő intézkedéseket (Bíró 2003).

A Keretegyezmény döntéshozó testülete a COP, vagyis a Részes Felek Konferenciája, melyet évente rendeznek meg.

Magyarországon az 1995. évi LXXXII. törvényben ratifikálták hazánk csatlakozását a Keretegyezményhez.

4. A globális éghajlatváltozás várható hatásai Magyarországon

Hazánkban a klímaváltozás kockázatainak megítélésekor lényeges, hogy a Kárpát-medence a nedves óceáni, a száraz kontinentális és a nyáron száraz, télen nedves, mediterrán éghajlati
régiók határán helyezkedik el. E határzónában az éghajlati övek kisebb eltolódása is oda vezethet, hogy országunk átcsúszhat a három hatás valamelyikének uralma alá (Mika 2002).

A Kárpát-medencét érő hatások prognosztizálása megfelelő időbeli és térbeli bontású regionális éghajlati forgatókönyveket, vagyis a globális alternatívák megbízható helyi konkretizálását
igényli. A modellszámítások alapján a hőmérséklet és a csapadék várható hazai változásait a globális változások 0,5–4 °C-ig terjedő tartományában a 2.4. táblázat tartalmazza.
A forgatókönyvek fő állítása, hogy az üvegházhatás erősödésével a hazai éghajlat szárazabbá és napfényben gazdagabbá válása várható, legalábbis a melegedés kezdeti, néhány
évtizedes tartományában (Mika 2002).

2.4. táblázat - A hőmérséklet és a csapadék hazánkban várható változása adott globális felmelegedés esetén Mika (2002) szerint
Globális Helyi változás +0,5 °C +1 °C +2 °C +4°C
Hőmérséklet (°C) Nyár /
+1,0 °C +1,3 °C +2 °C +4 °C
nyári félév
Hőmérséklet (°C) Tél / téli
+0,8 °C +1,7 °C +3 °C +6 °C
félév
Csapadék Évi összeg –40 mm –66 mm bizonytalan +40–400 mm

A nyári/nyári félévi hőmérséklet a kezdeti, 2-szeres relatív érzékenységről fokozatosan 1-szeresig csökken, míg a téli félévben nagyjából 1,5-szeres szinten marad. Az évi csapadékösszeg
nemlineárisan követi a melegedést: a kezdeti, legalább 1 °C melegedésig súlyosbodó szárazodási tendencia később megfordul, s a csapadékváltozás 4 °C globális melegedésnél már
biztosan pozitív lesz (Mika 2002).

51
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Harnos (1998) az OAGCM modell (kapcsolt óceán-atmoszféra általános cirkulációs modell) hazai alkalmazásakor a jelenlegi CO2-szint megduplázódásával indukált 0,7 °C
felmelegedésnél a nyári félév csapadékcsökkenését 14%-ra becsülte. A szerző felhívta a figyelmet, hogy ha a globális felmelegedés eléri az 1,8 °C-t, akkor a csapadékváltozás előjele
megfordul, s 8%-kal emelkedni fog annak mennyisége.

Bartholy és Schlanger 2004-ben publikált modelleredményei (MAGICC/SCENGEN programcsomaggal, 16 GCM és 4 IPCC CO2 kibocsátási forgatókönyv alapján kidolgozott regionális
forgatókönyvek) alapján 2050-re (+0,8)–(+2,8) °C-os, 2100-ra (+1,3)–(+5,2) °C-os hőmérsékletváltozás várható hazánkban. A csapadék változása 13 modell szerint 2050-re (–1)–(+7)%,
2100-ra (–3)–(+14)% között alakulhat. A modellszámítások szerint a tél és a tavasz a mainál nedvesebbnek, míg a nyár és az ősz szárazabbnak ígérkezik.

Bartholy et al. (2005) modelleredményei szerint (0,5–4 °C globális melegedés tartományában) éves szinten a felhőzet néhány százalékos csökkenése valószínűsíthető, a hazai évi
középhőmérséklet emelkedése a földi és félgömbi átlaggal azonos mértékű lesz. Az évi csapadékösszeg csökkenése 1–1,5 °C-os kezdeti melegedés esetén hozzávetőleg 10%-ra
prognosztizálható. A melegedés erőteljesebb, másfél fokot meghaladó szakaszán kisebb-nagyobb csapadéknövekedés valószínű. A 3 °C-os globális melegedés hatását becslő számítás
meglehetősen bizonytalan csapadéknövekedést mutat. Tehát négy módszertan és kilencféle becslés alapján valószínűsíthető, hogy Magyarországon meg fognak változni a sokévi
átlagok. Éghajlatunk összességében melegszik és szárazabbá válik. A telek a mainál melegebbek lesznek, és valamivel csapadékosabbnak ígérkeznek, ezért növekszik az árvízveszély.
Nyáron is melegedéssel kell számolnunk, ugyanakkor a csapadék csökken, ami növeli az aszály kockázatát. A szerzők szerint a nyári időszakban a növekvő napfénytartam és az
emelkedő hőmérséklet valószínűvé teszi a talaj nedvességtartalmának jelentős csökkenését. A félgömbi átlaghőmérséklet 0,5 °C-os emelkedésével az aszályos hónapok gyakorisága
60%-kal nő. A XX. század utolsó harmadában megfigyelhető volt a csapadék napi intenzitásindexének erősödése. Ha ez a tendencia folytatódik, az igen kedvezőtlen mind a növények
vízhasznosítására, mind a talajerózió, mind az árvízvédelem szempontjából (Bartholy et al. 2005).

A klímaváltozás jelei már eddig is tapasztalhatók voltak hazánkban. Koflanovits-Adámy és Szentimrey (1986) az 1901–1984-es időszakban lineáris csapadékcsökkenést a tavaszi-
őszi periódusban tapasztalt, melyből különösen a tavaszi vízbevétel elmaradás érintheti kellemetlenül a növényeket és a termesztőket. Szász (1994) 110 évre kiterjedő standardizált
csapadékátlagok elemzése alapján az egész országra kiterjedő csapadékcsökkenést állapított meg. Schirok-Kriston (1994) a 30 mm-t meghaladó csapadékkal rendelkező napok
számának alakulásában Magyarországon szignifikáns eltérést az 1901–1990-es periódusban nem talált.

Az ország 10 főállomásának hosszú idősoros, 100 évre kiterjedő elemzése alapján nagy a valószínűsége annak, hogy hazánk egyes térségein a globális felmelegedés mértéke nem lesz
azonos. Erre következtethetünk az eddig mért változásokból is. Szalai és Szentimrey (2001) az ország nyugati felén a hőmérséklet becsült trendjét 0,72–0,85 °C/100 év közöttinek, a
keleti országrészben ennél mindenütt alacsonyabbnak, mindössze 0,49–0,60 °C/100 év közöttinek találta. A két szélsőséges mérőhely Mosonmagyaróvár és Nyíregyháza volt. Szalai et
al. (2005) számításai szerint 1901–2004 között az ország területén jellemző melegedés 0,76 °C-nak adódott. A tavasz melegedése ugyanezen időszak alatt 0,77 °C, a nyáré 1 °C, az őszé
0,4–0,5 °C, a télé 0,38 °C volt. Az éves csapadékösszegek csökkenését 11 %-ra becsüli a vizsgálat, a legnagyobb csapadékcsökkenés az évszakok közül tavasszal jelentkezett, 25%.

Tény, hogy a mezőgazdaság szempontjából kritikus 500 mm-es szint alatti csapadék előfordulása gyakoribbá vált: ez 1901. és 1950. között 6 alkalommal, 1951. és 2000. között 10
alkalommal fordult elő (Jolánkai et al. 2004).

Kertész et al. (1999) a globális felmelegedés eredményeképpen Közép-Európa DK-i tájainak fokozatos szárazodásával számolt, s megállapította, hogy ezideig a természetes vegetációban
és a földhasználatban ennek következménye még nem látszik. Itt szükséges megjegyezni, hogy a megállapítás a szántóföldekre nem vonatkozik, mivel ott földhasználat-váltás, mégpedig
az ültetvények, különösen a gyümölcsösök mérsékelt térhódítása elképzelhető (Kertész és Mika 1999). Kismértékű felmelegedésnél (0,5 °C), mintegy 10–15%-os csapadékcsökkenésnél
a termőhelyek térbeli elmozdulása várható a jobb nedvességellátású termőtájak irányába (Antal és Szesztay 1992).

Szalai (2004) szerint tény, hogy az aszályhajlam Európán belül a mediterrán térségben növekszik, és hazánk éghajlata ebből a szempontból a déli szomszédainkéval mutat hasonlóságot.
Horváth (2007) szerint Debrecenre vonatkoztatva az analóg területek a 2011–2040-es időszakban Észak-Szerbiában, Dél-Romániában és Észak-Bulgáriában találhatók, ez 100-300
km-es eltolódást jelent.

A cirkuláció anticiklonosabbá válik (Tar 1998), s ezzel együtt a nyári napfénytartam 10%-kal emelkedik (Antal 2001).

Nem teszi könnyebbé a globális felmelegedés gazdasági növényekre gyakorolt hatásának vizsgálatát a prognózisokban több helyen megmutatkozó, főképpen a csapadék mennyiségére
és eloszlására vonatkozó bizonytalanság. A téli félévi csapadékváltozás előjele a félgömbi hőmérséklet kezdeti változása során több prognózisban sem egyértelmű. Akár a hőmérséklet
alakulásában is adódhatnak eltérések aszerint, hogy melyik tájegységre vonatkoztatjuk azokat (Szabó et al. 2003).

Az eddig megjelent hazai publikációk döntő többsége a globális felmelegedést Magyarország térségére várhatóan az átlaghőmérséklet emelkedésével és csökkenő, valamint változó
eloszlású csapadékmennyiségekkel jellemzi. A konkrét értékekre vonatkozóan a vélemények megoszlanak (Szabó et al. 2003).

52
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

A Kárpát-medencére vonatkozó trendelemzések alapján a XX. század második felében a hőmérsékletben egyértelműen megjelenik a melegedő tendencia, s a csapadékextrémumok
gyakorisága és mértéke szintén egyértelmű növekvő tendenciát mutat, ezzel szemben a teljes lehullott csapadék mennyisége csökkent (Bartholy és Pongrácz 2005).

A 2006-ban napvilágot látott Klímapolitika című kiadvány a PRUDENCE nemzetközi projekt előrejelzéseit taglalja Magyarország tekintetében, két megvilágításban is. Az egyik esetben
azt vizsgálták a kutatók, hogy 1 °C-os globális átlaghőmérséklet-emelkedés mellett hazánk hőmérsékleti viszonyai hogyan alakulnának. Ennek eredménye szerint:

• Magyarországon a globális átlagnál nagyobb mértékű melegedés várható. Ennek a mértéke erősen változó, de legerősebb a nyár folyamán, és leggyengébb tavasszal. Az éves 1,4
°C-os hőmérséklet-emelkedésnél nagyobb mértékű változásra számíthatunk nyáron és ősszel (1,7, illetve 1,5 °C), míg télen és tavasszal valamivel kisebb mértékűre (1,3, illetve 1,1
°C). A hőmérséklet-értékek szórása viszonylag kicsi, habár vannak olyan modellek, amelyek az átlagos (1 fokos) globális emelkedésnél kisebb értékeket szimulálnak.

• Az 1 fokos globális felmelegedést kísérő magyarországi csapadékmennyiség éves összege gyakorlatilag változatlan (ugyanolyan valószínűséggel lehet némi növekmény, illetve
csökkenés), ugyanakkor a csapadék mennyiségének időbeli eloszlása nagy különbségeket mutat. Nyáron érdemi csökkenés, míg télen hasonló mértékű növekedés figyelhető meg.
Az átmeneti évszakokban a különböző modellek által adott becslések nem ennyire egyértelműek – némelyeknél csökkenést, másoknál növekedést kapunk Magyarország térségére.
Gyakorlatilag az összes modellfuttatás megerősíti a csapadék éves menetében várható változást, azonban annak mértékében már jelentős különbségek mutatkoznak.

A másik megközelítés szerint az A2 és B2 forgatókönyvek felhasználásával szimulálták a 2071–2100. közötti időszakra várható évszakos változásokat, bizonyos szélsőséges időjárási
helyzetek gyakoriságának várható változását (a referencia időszak 1961–1990. volt). A vizsgálatok eredménye a következőképpen foglalható össze:

• A Kárpát-medence térségére az évi átlagnál nagyobb mértékű hőmérséklet-emelkedés várható a nyár [4,5–5,1 °C az A2, és 3,7–4,2 °C a B2 szcenárió szerint (Bartholy et al. 2007)]
és az ősz folyamán. A változás mértékében a bizonytalanság mértéke viszonylag magas.

• A csapadék éven belüli eloszlásában érdemi változás várható a Kárpát-medencében: téli csapadékmennyiség növekedés [23–37% az A2, és 20–27% a B2 szcenárió szerint (Bartholy
et al. 2007)], illetve nyári csapadék csökkenés [24–33% az A2, és 10–20% a B2 szcenárió szerint (Bartholy et al. 2007)]. Amíg az egyes évszakokra vonatkozó változások iránya
viszonylag egyértelmű, addig azok mértéke rendkívül bizonytalan.

• Várható, hogy a csapadék intenzitása átlagosan növekedni fog: a legtöbb modell azt szimulálja, hogy a nagycsapadékos jelenségek száma várhatóan növekszik, míg a kis csapadékkal
járó jelenségek csökkenő tendenciát mutatnak.

• A hőmérsékleti szélsőségek tekintetében a fagyos napok számának érdemi csökkenése, míg a nyári, hőség- és forró napok számának érdemi növekedése várható.

• Az A2 és B2 forgatókönyvek esetén bekövetkező éghajlatváltozási szimulációk összehasonlítása alapján az mondható el, hogy az éghajlat változásának iránya nem, de annak mértéke
kis mértékben változik, ha az „optimistább” B2 kibocsátási forgatókönyvet tekintjük.

A CECILIA Projekt keretében újabb eredmények láttak napvilágot hazánk közeljövőben várható éghajlatával kapcsolatban. Szépszó és Horányi (2008) az A1B üvegházgáz-kibocsátási
szcenárió alapján készített előrejelzéseket 2 modell (REMO5.0, ECHAM5/MPI-OM) segítségével 2021–2050 közötti időszakra vonatkozóan. Eredményeiket a 2.5. táblázat mutatja be
(Szépszó és Horányi 2008).

2.5. táblázat. Az éves átlaghőmérséklet (2 méter) és a csapadékösszeg éves és évszakos változása és szórása Magyarországra vonatkozóan a 2021–2050 közötti időszakra a REMO5.0
és az ECHAM/MPI-OM modellek szerint az 1961–1990 közötti időszakhoz képest. A táblázat utolsó része a két modell célperiódusra vonatkozó eredményei közötti különbséget mutatja
(Szépszó és Horányi 2008).

Célperiódus: 2021-2050, referenciaperiódus: 1961–1990

REMO ECHAM
Változás Éves MAM JJA SzON DJF Éves MAM JJA SzON DJF
Hőmérséklet (°C) 1,35 1,08 1,35 1,58 1,34 1,73 1,33 1,91 2,07 1,51
Csapadék (%) –0,91 –7,10 –4,83 2,98 7,24 –3,61 –6,17 –15,30 0,32 5,32

53
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Szórás Éves MAM JJA SzON DJF Éves MAM JJA SzON DJF
Hőmérséklet (°C) 1,01 1,20 1,33 1,54 1,60 1,08 1,23 1,59 1,67 1,70
Csapadék (%) 17,33 21,10 28,96 32,81 28,22 20,23 30,48 40,71 39,57 32,97
REMO-ECHAM Éves MAM JJA SzON DJF
Hőmérséklet (°C) 0,54 0,58 0,60 0,64 0,37
Csapadék (mm/hó) 9,63 5,51 24,76 8,81 –0,81

Összefoglalóan a szerzők megállapítják, hogy eredményeik jó összhangban vannak a PRUDENCE Projekt korábbi eredményeivel, miszerint hazánkban nagyobb lesz a felmelegedés
mértéke, mint a globális átlag, és Közép-Kelet-Európa a modellezés szempontjából igen „bizonytalan” területnek nevezhető.

5. A VAHAVA projekt és a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia

A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia megállapodást kötöttek 2003 júniusában 3 kutatási program indítására:

• Környezetállapot értékelés.

• Fenntartható vízgazdálkodás.

• A globális klímaváltozás hazai hatásai és az arra adandó válaszok.

A harmadik program neve VAHAVA projektként vált ismertté. A projekt időtartama 3 év volt. Céljai a nemzetközi és hazai előzmények áttekintése, a hazai időjárási jelenségek, eddigi
tapasztalatok értékelése, hatásterületek, válaszmegoldások, eszközök feltárása, a klímapolitika hazai meghonosítása, a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia koncepciója alapjainak
kidolgozása 20–25 év időtartamra, valamint egy felső szintű döntésre alkalmas javaslat összeállítása voltak.

A program eredményeként 2008. február 13-án a kormány elfogadta a 2008–2025 időszakra szóló Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiát, amit 2008. márciusában az Országgyűlés
ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadott. A stratégiát a 2007. évi LX. törvény ratifikálta. Letölthető a http://klima.kvvm.hu/index.php című honlapról.

6. Irodalom
Anda, A. 2004. A globális felmelegedés és a mezőgazdaság. Természet Világa 135. évf. 2004. II. Különszám p: 65-70.

Antal, E. és Szesztay, K. 1992. A várható klímaváltozás és a környezet kölcsönhatásai. In.: Alkalmazkodó mezőgazdaság (ed. Csete L.-Láng I.) AGRO-21 Füzetek

Antal, E. 2001. A növényi vízellátottság hazai kérdőjelei a jövő évtizedekben a globális éghajlatváltozás tükrében. In: Berényi Dénes Jubileumi Ünnepsége Előadásai, Debrecen: 119-143.

Arzel, O., Fichefet, T. and Goosse, H. 2006. Sea ice evolution over the 20th and 21st centuries as simulated by current AOGCMs. Ocean Modelling 12.: 401-415.

Bartholy, J., Mika J., Pongrácz, R. és Schlanger, V. 2005. A globális felmelegedés éghajlati sajátosságai a Kárpát-medencében. In: Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon /
Takács-Sánta A. (szerk.)/: 129-131.

Bartholy, J. és Mika, J. 1998. Éghajlatelőrejelzés, bizonyosságok, kételyek In: Az éghajlatváltozás és következményei, Meteorológiai Tudományos Napok ’97, OMSZ, Budapest: 19-32.

Bartholy J., Pongrácz R., Gelybó Gy. 2007. Regional cliamte change expected in Hungary for 2071-2100. Applied Ecology and Environmental Research 5./1.: 1-17.

Bartholy, J. és Pongrácz R. 2005. Néhány extrém éghajlati paraméter globális és Kárpát-medencére számított tendenciája a XX. században. AGRO-21 Füzetek 40.: 70-93.

54
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Bartholy, J. és Schlanger, V. 2004. Az éghajlat regionális modellezése. Természet Világa 135./2. különszám: 40-44.

Bíró, D. 2003. A globális klímaváltozás politikatörténete. Napvilág Kiadó, Budapest

Broecker, W. 1997. Will Our Ride into the Greenhouse Future be a Smoth One? GSA Today Vol. 7. No. 5.

Bussay, A. 1995. A burgonyatermesztés szimulálása növény-időjárás modellek segítségével. Éghajlati és Agrometeorológiai Tanulmányok 4., p:59.

Ciais, P., Tans, P. P., Troiler, M., Whitw, J. W. C. and Francey, R. J. 1995. A large Northern Hemisphere terrestrial CO2 sink indicated by the 13C/12C ratio of atmospheric CO2. Science
269: 1098-1102.

Core, J. 2002. Global Warming Puts the Freeze on Seed Yield. News and Events. http:\www.ars.usda.gov

Czelnai, R. 1998. Kellemetlen meglepetések az üvegházban In: Az éghajlatváltozás és következményei, Meteorológiai Tudományos Napok ’97, Budapest

Éghajlatváltozás 2007. Az éghajlatváltozási kormányközi testület (IPCC) negyedik értékelő jelentése. A munkacsoportok döntéshozói összefoglalói.Országos Meteorológiai Szolgálat,
Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Budapest

Harnos, Zs. 1998. A klímaváltozás várható alakulása és hatása néhány gazdasági növény termeszthetőségére In: Az éghajlatváltozás és következményei. Meteorológiai Tudományos
Napok’97, (szerk. Dunkel Z.) Orsz. Meteorológiai Szolgálat, Budapest: 55-66.

Hartmann, D. L. 1994. Global Physical Climatology. Academic Press, New York.

Haszpra, L. és Barcza, Z. 2005. Légköri szén-dioxid-mérések Magyarországon. Magyar Tudomány 2005. 1: 104-112.

Haszpra, L. 1998. A szén-dioxid koncentráció alakulása a légkörben In: Az éghajlatváltozás és következményei, Meteorológiai Tudományos Napok ’97, Budapest: 213-217.

Haszpra, L. 2004. Üvegházhatás, üvegházgázok. Természet Világa 135./2. különszám: 21-24.

Haszpra, L. 2007. A légköri szén-dioxid mérések negyed százada Magyarországon (1981-2006). Légkör 52. 1:4-7.

Horváth, L. 2007. Földrajzi analógia meghatározásának néhány módszere és alkalmazási lehetősége. Klíma-21 Füzetek 50: 54-61.

IPCC (1990): First Assessment Report, Houghton, J. T.; Jenkins, G. J. , Ephraums, J. J. (Eds.) Cambrige University Press, UK, [LN:www.ipcc.ch ]

IPCC (1996): Secont Assessment Report, Bert; John T. Houghton; Gylvan Meira Filho; Robert T. Watson; Marufu C. Zinyowera; James Bruce; Hoesung Lee; Bruce Callander; Richard
Moss; Erik Haites; Roberto Acosta Moreno; Tariq Banuri; Zhou Dadi; Bronson Gardner; José Goldemberg; Jean-Charles Hourcade; Michael Jefferson; Jerry Melillo; Irving Mintzer; Richard
Odingo; Martin Parry; Martha Perdomo; Cornelia Quennet-Thielen; Pier Vellinga; Narasimhan Sundararaman: IPCC Second Assessment Climate Change 1995 A REPORT OF THE
INTERGOVERNMENTAL PANEL ON CLIMATE CHANGE, [LN:www.ipcc.ch]

IPCC 2000. Special Report on Emission Scenarios. [Nakicenovic, N. J., Davidson, O., Davis G., Grübler, A., Kram, T., Lebre La Rovere, E., Metz, B., Morita, T., Pepper, W., Pitcher, H.,
Sankovski, A., Shukla, P., Swart, P., Watson, R. and Dadi, Z.]. Cambridge University Press, Cambridge, UK and New York, NY, USA, www.ipcc.ch [http://www.ipcc.ch]

IPCC 2001. Third Assessment Report-Climate Change 2001. (Houghton J.T., et al., eds.), Cambridge Univ. Press, Cambridge, UK & New York, www.ipcc.ch [http://www.ipcc.ch]

IPCC 2007. Summary for Poicymakers. In: Climate Change 2007: The Physical Science Basis. Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental
Panel on Climate Change [Solomon, S., D. Qin, M. Manning, Z. Chen, M. Marquis, K.B. Averyt, M.Tignor and H.L. Miller (eds.)]. Cambridge University Press, Cambridge, United Kingdom
and New York, NY, USA, www.ipcc.ch [http://www.ipcc.ch]

IPCC 2007.Summary for Policymakers. In: Climate Change 2007: Impacts, Adaptation and Vulnerability. Contribution of Working Group II to the Fourth Assessment Report of the
Intergovernmental Panel on Climate Change, M.L. Parry, O.F. Canziani, J.P. Palutikof, P.J. van der Linden and C.E. Hanson, Eds., Cambridge University Press, Cambridge, UK, 7-22

55
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Iványi, Zs. 1998. Szárazföldi felszíni hőmérsékleti trendek In: Az éghajlatváltozás és következményei, Meteorológiai Tudományos Napok ’97, OMSZ, Budapest: 79-87.

Jolánkai, M., Láng, I. és Csete, L. 2004. Hatások és alkalmazkodás. Természet Világa 135./2. különszám: 16-18.

Keeling, C. D., Bacastow, R. B. , Carter, A. F., Pipir, S. C., Whorf, T. P., Heimann M., Mook, W. G. and Roeloffzen, H. 1989. A three-dimensional model of atmospheric CO2 transport based
on observed winds: 1. Analysis of observational data In: Aspects of climate variability in the Pacific and the Western Americas (Peterson D. H. eds.), Geophysical Monograph 55.:165-236.

Keeling, C. D., Whorf ,T. P., Wahlen M. and van der Plicht, J. 1995. Interannual extremes in te rate of rise of atmospheric carbon dioxide since 1980. Nature 375: 666-670.

Kertész, Á., Lóczy, D., Mika, J., Papp, S., Huszár, T. és Sántha, A. 1999.Studies on the impact of global climate change on some environmental factors in Hungary. Időjárás 103. 1: 37-65.

Kertész, Á. és Mika, J. 1999. Aridification - Climate Change in South-Eastern Europe. Physics and Chemistry of the Earth 24./10: 913-920.

Klímapolitika 2006. Klímaváltozási forgatókönyvek a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiához. Országos Meteorológiai Szolgálat, ELTE Meteorológiai Tanszék, Környezetvédelmi és
Vízügyi Minisztérium, Budapest: 11-41.

Koflanovits-Adámy E. and Szentimrey T. 1986. The variations of the precipitation amounts in the Carpathian Basin during the present century. Időjárás 90: 206-216.

Koppány, Gy. 2002.XXI. századi félelmek drámai éghajlatváltozásoktól. Természet Világa 133./9. http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/tv2002/tv0209/tartalom.html

Kordos, L. 2007. Globális klímaváltozás és az élővilág. Klíma-21 Füzetek 49.: 38-44.

Kovács, G. J. és Dunkel, Z. 1998: A klímaváltozás várható következményei Magyarország szántóföldjein a következő félszázadban. In: Az éghajlatváltozás és következményei.
(szerk.Dunkel Z.) Met. Tud. Napok ‚97, 181-194.

Kröel-Dulay, G., Bartha, S., Wantuchné Dobi, I., Kovács-Láng, E. és D.P. Coffin. 1998: Egy mechanisztikus szimulációs modell alkalmazása száraz homoki gyepek klímaváltozással
kapcsolatos dinamikájának predikciójára. In: Az éghajlatváltozás és következményei. (szerk. Dunkel Z.) Met. Tud. Napok, 275-284.

Lambert, G., Monfray, P., Ardouin, B., Bonsang, G., Goudry, A., Kazan, V. and Polian, G. 1995.Year-to-year changes in atmospheric CO2. Tellus 47 B: 53-55.

Major, Gy. 2004. A klímaváltozásról, Az éghajlatról szóló politikai vita szakmai alapjai: mit tudunk és mit nem tudunk a földfelszíni hőmérséklet változásairól In: Környezetügy 2004,
Tanulmányok Láng István tiszteletére, szerk: Bulla M. - Kerekes S., Országos Környezetvédelmi Tanács és Friedrich Ebert Alapítvány, Budapest: 197-205.

Mearns, L.O., Rosenzweig, C., R. Goldberg 1997. Mean and variance change in climate scenarios: methods, agricultural applications and measures of uncertainty. Climatic Change.
35: 367-396.

Mészáros, E. 1998. Éghajlat és emberi tevékenység: a jövő nagy kihívása In: Az éghajlatváltozás és következményei, Meteorológiai Tudományos Napok ’97, Budapest: 11-14.

Mészáros, E. 1999. Éghajlatváltozás és Földünk jövője. Természet Búvár 2: 10-12.

Mika, J. 2002. A globális klímaváltozásról. Fizikai Szemle 9: 258-268.

Mimikou, M. A. 2004. Impacts of climate change on European hydrological regimes and water resources. The Eggs Articles. http:\www.the.eggs.org

NÉS, Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia 2007. Munkaváltozat véleményezésre. Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Budapest

Nováky, B., Bussay, A. és Domonkos, P. 1996. Éghajlati változások hatása az öntözővíz igényre. Éghajlati és Agrometeorológiai Tanulmányok, Budapest, p: 108.

Pálvölgyi, T. 2000. Az új évezred környezeti kihívása: az éghajlatváltozás, Környezet és társadalom, XXI. századi forgatókönyvek, L’Harmattan Kiadó, Budapest: 35-45.

Pálvölgyi, T. 2004. A globális éghajlatváltozás kilátásai. Természet Világa 135. 2. különszám: 13-15.

56
 A légköri nyomgázok hatása: az üvegházhatás
és fokozódásának következményei

Rakonczai, L. 2003. Globális környezeti problémák. Lazi Könyvkiadó, Szeged: 75.

Schirok-Kriston, I.1994. Temporal variation of the daily extreme high precipitation in Hungary. Időjárás 98: 195-203.

Szabó, F., Anda, A., Iványi, K. és Kovács, A. 2003. A felmelegedés várható következményei a legeltetésre alapozott szarvasmarhatartásban. AGRO-21 Füzetek 31: 29-55

Szalai, S., Konkolyné, Bihari, Z., Lakatos, M. és Szentimrey T. 2005. Magyarország éghajlatának néhány jellemzője 1901-től napjainkig. Országos Meteorológiai Szolgálat www.met.hu
[http://www.met.hu], Budapest: 4-9.

Szalai, S. és Szentimrey, T. 2001. Melegedett-e Magyarország éghajlata a XX. században? In: Dr. sen. Berényi Dénes születésének centenáris jubileumi tudományos ülése (szerk.:
Szász Gábor) DE-MTA-OMSZ, Debrecen: 203-214.

Szalai, S. 2004. Igazolják-e a felmelegedést a megfigyelt adatok? Természet Világa 135. 2. különszám: 48-50.

Szász, G. 1994. Magyarország éghajlata és annak változékonysága. Éghajlat, időjárás, aszály I. (szerk.: Cselőtei L., Harnos Zs.), MTA Aszály Bizottság, Budapest

Szépszó, G. and Horányi, A. 2008. Transient simulation of the REMO regional climate model and its evaluation over Hungary. Időjárás 112: 203-232.

Tans, P. P., Fung I. Y. and Takahashi, T. 1990. Observational constraints on the global atmospheric CO2 budget. Science 247: 1431-1438.

Takács-Sánta, A. (szerk.) 2005. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület jelentése In: Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon, Budapest: 15-29.

Tar, K. 1998. A magyarországi szélmező statisztikai jellemzői a globális felmelegedéssel összefüggésben. In: Az éghajlatváltozás következményei, Meteorológiai Tudományos Napok
‚97. (szerk. Dunkel Z.) Országos Meteorológiai Szolgálat, Budapest: 249-258.

Tuba, Z. 1995: Növényökofiziológiai válaszok jelenlegi és emelt CO2 szinten. MTA Doktori értekezés.

UNEP 2007. Global Environmental Outlook. GEO4. Summary for decision makers. New York, USA: 12. www.unep.org [http://www.unep.org]

UNEP Grid Arendal 1996. Vital Climate Graphics, Introduction to climate change, Fig. 3. The greenhouse effect www.grida.no/climate/vital/03.htm [http://www.grida.no/climate/vital/03.htm]

Warrick, R.A., Gifford, R. and Parry, M.L. 1986. CO2, climatic change and agriculture. In: The Greenhouse Effect, Climatic Change and Ecosystems, John Wiley Publ., Chichester, UK.

http://homepage.mac.com/ourearthmusic/.Public/Arctic_IceLoss1979-2003.jpg

http://icos-infrastructure.ipsl.jussieu.fr/index.php?p=hom

http://klima.kvvm.hu/index.php

Fact,2001 [http://unfccc.int/resource/ccsite/senegal]

www.carboeurope.org [http://www.carboeurope.org]

IPCC Első Helyzetértékelő Jelentése 1990., IPCC Második Helyzetértékelő Jelentése 1996 [http://www.ipcc.ch]

A légköri szén-dioxid mérleg becslése [http://www.met.hu]

www.nyf.hu/others/html/kornyezettud/global/010.htm [http://www.nyf.hu/others/html/kornyezettud/global/010.htm]

57
3. fejezet - A napsugárzás és szerepe
A Föld szinte kizárólagos energiaforrása a Nap sugárzó energiája, mely legfőképpen elektromágneses hullámként érkezik, s nélküle nem létezne élet bolygónkon. A sugárzás energiája
csak évi átlagban állandó, mert a Föld a Nap körül elliptikus pályán kering, s nem állandó távolsággal. A légkör fölötti műszerekkel végzett mérések négy-öt évtizedes eredményei
szerint a Nap sugárzásának ingadozása a sugarakra merőleges felületegységen ezrelékben mérhető, tehát csekély. A földi élet alapja a Nap sugárzó energiájának biokémiai energiává
alakítása a fotoszintézis révén. Emellett a jóval tekintélyesebb energiamennyiséget igénylő légkör mozgásait is a napsugárzás működteti, s végeredményül kellemes, komfortos klíma
keletkezik bolygónkon. A Nap energiája nélkül a légkör talaj közeli hőmérséklete –270 °C lenne. Azért nem –273 °C (vagyis abszolút 0 fok), mert a 3 K-nyi kozmikus sugárzás is érkezik
a Földre a világűrből.

A Nap középpontjában a hőmérséklet becslések szerint kb. 20 millió K, a nyomás pedig 200 milliárdszorosa a földi légnyomásnak (3.1. ábra). A magban játszódik le a magfúzió, mely
során hidrogénből hélium keletkezik. A Nap centrális magjában keletkező atomenergia sugárzás formájában hagyja el a magot, majd konvekció, azaz a forró anyag hatalmas áramlásai
révén jut el a Nap felszínéig. Kb. 10 millió évre van szükség ahhoz, hogy egy energiacsomag belülről eljusson a Nap felszínére.

3.1. ábra - A Nap részei http://www.mindentudas.hu/szego/index.html

A Nap felszínhőmérsékletét a sugárzási törvényekkel számíthatjuk, értéke közelítőleg 6000 K. A Napot körülölelő, szabad szemmel látható fényes napfelületet fotoszférának nevezzük.
A fotoszféra az energia kisugárzásának helye, a szerkezete szemcsés, magassága kb. 1000 km. A fotoszféra fölött húzódó következő, az előzőnél kisebb sűrűségű réteg neve kromoszféra,
avagy a szín szférája. Ez a réteg narancsos-vöröses színben ragyog. Magassága kb. 10 000 km, hőmérséklete kb. 20 000 K. Nagyon ritka, ezért csak kevés fényt tud kibocsátani
magából. Fölötte húzódik a rendkívül forró és roppant kicsiny sűrűségű korona. Hőmérséklete kb. 1 millió K, alakja a naptevékenységtől függően változhat. A nála jóval sűrűbb fotoszféra
átvilágít rajta, így szabad szemmel nem látható.

58
 A napsugárzás és szerepe

A Napra jellemző egyenletes sugárzási teljesítményhez az ún. fokozott naptevékenység idején járulékos sugárzások adódhatnak. Annak ellenére, hogy a földtörténeti múltban nem
volt mindig állandó a Nap sugárzási teljesítménye, rövidebb léptékben mégis állandónak tekinthető. A ciklikusan, 11–22 évenként jelentkező élénk naptevékenység idején főképpen a
korpuszkuláris sugárzás (a Nap anyagából kiszakadó elemi részecskék), s néhány más sugárzási tartomány erősödik (3.2. ábra). Az intenzív napszakasz során tapasztalhatók nagyobb
1
tömegben napkitörések (flerek). A flerek megzavarják a Föld mágneses terét, látványos sarki fény jelenik meg. Alacsonyra lehúzódik az ionoszféra, s hatására a közeli rádióadót nehezen,
vagy zavarosan tudjuk csak fogni.

3.2. ábra - A napkitörésekkor jelentkező változások

A napkitöréseket követő „földmágneses” vihar az emberek egy részét, főképpen a szívbetegeket megviseli. A szívkórházak ezért egyre inkább figyelembe veszik a napfizikusok jelzéseit,
hiszen a kitörések elektromágneses sugárzása órákkal hamarabb ideér, mint a mágneses vihart kiváltó részecskefelhő.
2 2
A Nap felületén 63 MW/m energia termelődik, melynek mértékét mi sem fejezi ki jobban, minthogy ¼ km -es napfelület energiatermelése megegyezik az emberiség által előállított
éves összes energiatermeléssel (Szuróczky és Tőkei 1997). A kibocsátott energia roppant nagy, ezért annak gyengülnie kell, mire eléri élőhelyünket, a földfelszínt. Ez a gyengülés a
bolygóközi téren át, illetve a napenergia légköri útja során be is következik.

1
Sarki fény. A Napból érkező elektromosan töltött részecskék a Föld mágneses terének hatására eltérülnek, de egyes részecskék lejutnak a felszínhez közelebbi légrétegekbe, ahol hatásukra a felső atmoszférában a levegő anyagai világítani kezdenek.

59
 A napsugárzás és szerepe

1. A napsugárzás néhány fontosabb tulajdonsága

A sugárzás az energia egyik megjelenési formája, ahol az energiát fotonok – részecske- és hullámtermészettel egyaránt rendelkező egységek – szállítják. A sugárzó energiát
–2 –2 –1
különböző egységekben lehet megadni. A leggyakrabban a sugárzásintenzitást alkalmazzuk, mely az egységnyi felületen áthaladó energiaáramot jelöli Wm -ben, vagy Jm s -ban.
–2 –1
Ha energiaösszegben adjuk meg a sugárzást, akkor MJm idő lesz a mértékegysége. Korábban kiterjedten alkalmazták a kalóriát, melyet az SI-ben nem használunk (1 cal = 4,19
J; 1J = 1 Ws).

Az elektromágneses hullámzás jellemzésére a hullámhossz, a terjedési sebesség, a sugárzás intenzitása és a sugárzás spektruma, vagyis eltérő hullámhosszúságú (és energiájú)
tartományainak felsorolása használható. Az első három fizikai alapmennyiség, – s az ezekből származtatottak is, pl. frekvencia – korábbi tanulmányokból ismeretesek. A spektrum a
hullámhossz (energia) szerint elrendezett sugárzási részegységek sorozata.
–9 9
A Nap sugárzása széles spektrumot ölel fel (10 –10 μm):
–9 –7
Kozmikus sugárzás 10 –10 μm
–7 –5
γ-sugárzás 10 –10 μm
–5 –1
Röntgensugárzás 10 –10 μm
–1 –1
UV sugárzás 10 –4·10 μm
–1 –1
Fény 4·10 –8·10 μm
–1 2
Infravörös sugárzás 8·10 –3,5·10 μm
2 6
Elektromos rövidhullámok 3,5·10 –10 μm
6 9
Rádióhullámok 10 –10 μm

Az egyes sugárzási tartományokat az eltérő fizikai, kémiai tulajdonságaik, s eltérő biológiai hatásaik alapján lehet szétválasztani. A legrövidebb hullámhosszú, legnagyobb energiájú részt
nevezzük γ-sugárzásnak. Az ultraibolya (UV) sugárzás jelentős élettani hatású, s három al-kategóriára osztható (UV-A, UV-B és UV-C), melyből az UV-B a magasabb rendű élőlényeknél
élettanilag a legjelentősebb, ugyanis ez felelős a D-vitamin-szintézisért, a megfelelő csontfejlődésért. Embernél hiányában alakul ki az angolkór, melynek elnevezése egyáltalán nem
véletlen. Angliában a sok csapadék miatt meglehetősen szűkös a napsütés mennyisége. Az UV sugárzás aránya a teljes sugárzásból csekély, mindössze 5–7% körüli. Az UV-B sávban
a növények elnyelése nem elhanyagolható, bár az elnyelt sugárzást 97%-ban az epidermiszsejtjei szűrőként felfogják, s ezzel védőpajzsként a mélyebb szöveti rétegekbe való bejutást
megakadályozzák. Az erős UV-B sugárzás hatása a növényeknél formatív jellegű, vagyis hatására rövid-szártagúság alakul ki, zömökebb növények fejlődnek, vastag, bőrszerű levelekkel.
Alacsony napállásnál a sztómák nyitódásáért is az UV sugarak a felelősek.

A napsugárzás emberi szem számára érzékelhető részét nevezzük fénynek (400–700 nm). Ehhez a tartományhoz értékben közeli a növények számára külön jelentőséggel bíró sugárzás-
szegmens, mely megkötés után a fotoszintézisben ténylegesen hasznosul. Ez a tartomány az ún. fotoszintetikusan aktív sugárzási tartomány, magyar nyelvű rövidítése FAR (380–720,
illetve 400–700 nm). A FAR hasznosulás nagymértékű fény, illetve szinonimájaként használható FAR elnyeléssel jár. A két maximumhelyű fényelnyelés görbéje a főmaximum helyén a
ráeső FAR akár 80–90%-át is elnyelheti. A felvevők a színtestek (klorofillok, karotinoidok és xantofill). A fény tartományában a legnagyobb visszaveréssel a zöld színben találkozunk,
ezért látjuk zöldnek a növényeket.

A FAR speciális sugárzásmérővel, kvantumszenzorokkal mérhető, vagy számítható. Legegyszerűbb közelítésben az összes sugárzás (globálsugárzás) fele. A direkt és diffúz sugárzás
ismeretében is számítható; a direkt sugárzás 60%-a, plusz a diffúz sugárzás 40%-a adja meg értékét.

A teljes spektrumból harmadikként az infravörös sugárzást (IR) emeljük ki, mely különösen a távérzékelésben vált jelentőssé. A növények életében az IR tartományba eső elnyelés
meghatározza a növények hőmérséklet alakulását, s ezen keresztül a vízháztartását is. Az IR sugárzás a felszínre jutó sugárzás 30–50%-át adhatja.

Sugárzási törvények

A fekete test vagy abszolút fekete test egy a valóságban nem létező kategória, amelynél az adott testet tökéletes sugárzási tulajdonságokkal ruházzuk fel. Ez azt jelenti, hogy a test adott
hőmérsékleten, λ hullámhossz tartományban a ráeső sugárzást teljesen elnyeli (emissziója=1), és adott hőmérsékleten a lehetséges maximális intenzitással sugároz. Ezzel szemben

60
 A napsugárzás és szerepe

a valóságos sugárzók a szürke testek (minden test, amelynek hőmérséklete magasabb az abszolút 0 foknál). E szerint minden test, melynek hőmérséklete meghaladja az abszolút 0
fokot, spontán sugároz, melyet spontán emissziónak nevezünk. A sugárzási törvényeket első alakban az abszolút fekete testre írjuk fel, majd formáljuk, úgy, hogy a szürke testekre is
alkalmazhatóak legyenek.

Planck törvénye

A kisugárzott energia (Eλ) függ a sugárzás hullámhosszától (λ) és a sugárzó test hőmérsékletétől (T):

3.1. egyenlet - 3.1

E törvény hullámhosszúsági tartományonként határozza meg a kisugárzott energia mennyiségét. Nem tudja egy lépésben megadni a teljes kisugárzott energiamennyiséget, csak
tartományonként összegezve jutunk el a teljes emisszióhoz. A különböző sugárzási tartományokban kisugárzott energiamennyiséget egymás után meghatározva függvény formájában
is ábrázolható a kisugárzás emisszió spektruma (3.3. ábra). Minél magasabb a sugárzó test hőmérséklete, annál nagyobb az általa kibocsátott energia (görbe alatti terület), E1>E2>E3,
s minél magasabb a sugárzó test hőmérséklete, a legnagyobb energiahozamú hullámhossza annál rövidebb, λ1<λ2<λ3 (lásd. a 3.3. ábrán).

3.3. ábra - Planck törvényének alkalmazása

Kirchoff-törvény

A sugárzás elnyelés (abszorpció) és a sugárzás kibocsátás (emisszió) mennyisége közötti összefüggést fejezi ki a törvény. Ha valamely test T hőmérsékleten λ hullámhosszon e(λ,T)
mennyiségű energiát bocsát ki magából és ugyanilyen feltételek mellett a(λ,T) mennyiségű energiát nyel el:

61
 A napsugárzás és szerepe

3.2. egyenlet - 3.2

vagyis a kibocsátott és az elnyelt energia hányadosa nem függ a test anyagi minőségétől, csak a test hőmérsékletétől és a sugárzás hullámhosszától.

Stefan-Boltzmann-törvény

A törvény a távérzékelés alapegyenlete, s kimondja, hogy bármely sugárzó test által kibocsátott energia (E) a test hőmérsékletének (T) negyedik hatványával arányos. A kisugárzott
energia mennyisége:

3.3. egyenlet - 3.3

ahol
2
ε: emissziós tényező

σ: Stefan-Boltzmann állandó.

Wien törvénye

A sugárzás eltolódás törvénye. A test által kisugárzott maximális energiahozamú hullámhossz és a test hőmérsékletének szorzata állandó:

3.4. egyenlet - 3.4

A törvény, illetve a kisugárzó test hőmérsékletének ismeretében a maximális energiahozamú hullámhossz számítható, mely a Napnál 0,48 μm, a Földnél pedig jó közelítéssel 10μm,
lásd. még később rövid- és hosszúhullámú sugárzást.

Newton-törvény

A sugárzás gyengülése a sugárzás által megtett út négyzetével arányos,

3.5. egyenlet - 3.5

ahol

I0 a felszínre érkező sugárzás mennyisége,

2
amely kifejezi, hogy az adott szürke test sugárzási tulajdonságai hogyan viszonyulnak a fekete testéhez. ε fekete test=1, ε szürke test<1, ε növények=0,96-0,98

62
 A napsugárzás és szerepe

l a sugárzás által megtett út hossza,

In a sugárzó test felszíne által kisugárzott sugárzásmennyiség.

1.1. A sugárzás útja a légkör tetejéig

2
A Nap által termelt 63 MW/m -nyi energia a világűrben minden irányban egyenletesen szóródik szét, így Földünkre e teljesítménynek már csak töredéke jut. A „napállandó” (solar constant)
definíciószerűen a Nap-Föld egymáshoz viszonyított átlagos távolsága esetén a légkörön kívül a sugárzásra merőleges felületegységen időegység alatt átáramló sugárzási energiaáram,
2
melyet a Newton-törvény alkalmazásával nyerünk. A közepes Föld-Nap távolság mintegy 150 millió km. A számítások szerint a napállandó értéke: 1370 W/m . A földpálya ellipszis alakja
miatt (3.4. ábra) a Föld-Nap távolság egy éven belül változik, s emiatt a légkör külső határára érkező sugárzás is kevéssel különböző az esztendő más-más napjain. Napközelben ~3%-
kal több, naptávolban kb. ennyivel kevesebb sugárzás jut a Földre.

3.4. ábra - A Nap és a Föld helyzete (Übelacker 1992)

A Föld keringési paramétereinek változásai befolyással vannak az éghajlatra. A három meghatározó tényezőt az alábbiakban vezetjük be.

Az excentricitás

A Föld ellipszis pályán kering a Nap körül, ezért távolságuk is változik. A beérkező napsugárzás mennyisége fordítva arányos a kibocsátási helytől vett távolság négyzetével, így a Föld
napközelben nagyobb mennyiségű sugárzást kap, mint naptávolban. A pálya alakja folyamatosan változik az elliptikusabb formától a kört jobban közelítő formáig. Ha a Nap távolodik az
ellipszis középpontjától, akkor az excentricitás növekszik, ha közeledik az ellipszis középpontjához, akkor az excentricitás csökken. Az excentricitás a középponttól való eltérés mértéke.
Az excentricitás nem állandó, hanem a bolygók mozgásának zavaró hatására ingadozik, tehát a többi bolygó vonzóerejének a következménye. Ennek a változásnak kb. 100 000 éves

63
 A napsugárzás és szerepe

periodicitása van. Emiatt a köralakhoz közeli formánál egyenletesebb az év folyamán a Földre érkező sugárzás mennyisége, mint az elliptikusabb formánál, ahol a Naptól való távolság
erősebben változik.

Az ekliptika ferdesége

A Föld Nap körüli keringésének síkja nem esik egybe az Egyenlítő síkjával. A két sík egymással bezárt szögét nevezzük az ekliptika ferdeségének. Ez a szög egyúttal a Föld
forgástengelyének dőlésszöge is. A Naprendszer bolygói nem a földpálya síkjában mozognak, a vonzásuk miatt az ekliptika ferdesége kb. 40 000 éves periodicitással 22,1 és 24,5 fok
között változik. Az ekliptika ferdeségének ez a változása befolyással van a földfelszínre érkező napsugárzás földrajzi szélességek szerinti eloszlására.

A precesszió

A Föld északi pólusa nem mindig ugyanabba az irányba mutat. A pólus lassan vándorol egy kúpfelület mentén az ekliptika pólusának az iránya körül, hozzávetőleg 22 000 éves
periodicitással, s ezt nevezzük precessziónak. Hatására a tavaszi és őszi nap-éj egyenlőség, illetve a téli és nyári napforduló helyzete a Föld elliptikus keringési pályája körül eltolódik
(Varga-Haszonits et al. 2004) (3.5. ábra).

3.5. ábra - A Föld Nap körüli keringésének paraméterei

1.2. A légköri sugárzásgyengítés

A szoláris konstans energiájának egy része visszaverődik a légkör külső burkáról (planetáris albedó, a bejövő teljes sugárzásnak mintegy 30%-a), majd áthaladva a légkörön több mint
a felére csökken. A légköri sugárzásgyengítés folyamata a légköri extinkció, melynek elemei a következők:

1. Szelektív abszorpció: a légkör sugárzás elnyelése

A légkör sugárzás elnyelése és áteresztése sugárzási tartományonként eltérő (3.6. ábra). Légköri ablaknak nevezzük azt a hullámhossztartományt, ahol a sugárzást vagy teljesen,
vagy nagyrészt átengedi a légkör. Ezzel szemben az elnyelési sávban a légkör részben vagy teljesen elnyeli a bejövő sugárzást. A felszínre érkező sugárzás spektrumában a rövid
hullámhosszon az oxigén és nitrogén, a felsőbb légrétegekben pedig az ózon nyel el. Ez utóbbi megakadályozza a 0,3 µm-nál rövidebb hullámhosszú sugárzás földfelszínre jutását.
Az infravörös tartományban az abszorpciót a légkörben lévő többatomos molekulák, a víz (H2O) és szén-dioxid (CO2) okozzák. Az elnyelésért felelős komponensek a teljesség igénye
nélkül: a víz és módosulatai (vízgőz, jég), CO2, O3, por, korom, aeroszolok stb.

64
 A napsugárzás és szerepe

3.6. ábra - A Nap spektruma a légkör felső részén és a talajfelszínen http://www.tankonyvtar.hu/site/upload/2008/09/kepek_0071.jpg

2. Szóródás

A légkör anyagain megváltozhat a beeső sugárzás égtájiránya, szóródás jön létre. Az így kialakult sugárzás a diffúz sugárzás. Az eredeti égtájirányt megtartó sugárzást nevezzük direkt
sugárzásnak.

A szóródást befolyásoló tényezők az alábbiak:

• A sugárzás hullámhossza (λ),

• A szóró molekula átmérője (d),

• A sugárzás által megtett légköri út (a sugárzás beesési szöge befolyásolja a sugárzás légköri úthosszát),

• A molekulák egymás közötti átlagos távolsága (a levegő sűrűsége).

A szóródás egyik fajtája, a Rayleigh-szórás apró szóró molekulákon valósul meg. A szóró molekula átmérője kisebb, mint a ráeső sugárzás hullámhossza (d<λ). Ekkor a szórásintenzitás
4
a hullámhossz negyedik hatványával fordítottan arányos (szóródás intenzitás ~ 1/λ ). A Rayleigh-szórás következménye, hogy az emberi szem által érzékelt fény tartományából a kék
szín intenzívebben szóródik, s ezért látjuk kéknek az ég színét. Napkelte és napnyugta idején, amikor a sugarak légköri úthossza megemelkedik, a kék tartomány „elfogy”, s a hosszabb
hullámhosszúságú vörös marad, mely szemünkben a lenyugvó Nap fényét vörösre festi.

65
 A napsugárzás és szerepe

Mie-szórásnál a szóró molekula átmérője nagyobb, mint a ráeső sugárzás hullámhossza (d>λ). A szóródás intenzitása itt is a hullámhosszal fordítottan arányos (szóródás intenzitása ~1/
1–3
λ ), de a kitevőben minden esetben 4-nél kisebb érték szerepel. A felhők fehér színét ez a szóródás eredményezi.

2. A felszín sugárzási tulajdonságai, a sugárzási mérlegek

Az anyag- és energiatranszport folyamatok a Föld felszínén játszódnak le, itt történik minden átalakulás, melyekben a felszín nemcsak elszenvedi a változásokat, hanem azok aktív
alakítója is egyben, ezért a felszínt bizonyos kiterjedéssel rendelkező felületnek kezeljük, s aktív felszínnek nevezzük. Ez nem minden esetben azonosítható egy geometriai felülettel,
annál az aktív felszín több. Aktív felszínen azt a harmadik dimenzióval is rendelkező felületet értjük, ahol az anyag- és energiacsere folyamatai lezajlanak. A harmadik dimenzión értjük pl.
a növényállomány felülete alatt, a különböző folyamatokban szerepet játszó növények együttese által létrehozott állomány rétegvastagságát. Ez az elnevezés bár nem pontosan takarja
a valóságot, mégis így terjedt el a meteorológia gyakorlatában.

A vízszintes felületre érkező energia mennyisége a napmagasság szinuszával arányos, mely nem a beérkező energiamennyiség változását, hanem annak területi érintettségét,
eloszlásának módosulását jelenti (3.7. ábra). A napmagasság a megfigyelőt a Nappal összekötő egyenesnek és a vízszintes síknak bezárt szöge, mely 0–90° között változhat. A 90°-
ot csak az Egyenlítő körül, vagy esetleg hegyoldalban érheti el a napmagasság a mérsékelt övben. Magyarországon helytől függően valamivel 60° feletti a maximális beesési szög
értéke. Reggel és napnyugta idején 0°.

3.7. ábra - A napmagasság hatása a felszín energiabevételének nagyságára

A szóródás jelensége nem érinti a Napból érkező teljes sugárzást. Van a sugárzásnak egy olyan tartománya, melyben a sugárnyaláb az eredeti égtájirányát megtartva, más
anyaggal nem érintkezve éri el a földfelszínt. Ez a sugárzástípus a direkt vagy közvetlen sugárzás. A direkt és a diffúz sugárzás összege a globálsugárzás vagy teljes sugárzás.
–2
Mértékegysége értelmezésének megfelelően: Wm . A két sugárzástípus aránya napmagasságtól is függő. Magas napállásnál és tiszta, felhőmentes időben a diffúz sugárzás csak ötöde
a globálsugárzásnak. Borult időben ez az érték 100%-ra emelkedik. A globálsugárzás értékét mérjük, vagy számíthatjuk. Gyakori az Angström formula alkalmazása, mely a napfénytartam
értékeiből (tényleges napfénytartam: s; csillagászatilag lehetséges napfénytartam: (S) határozza meg a globálsugárzást (G):

66
 A napsugárzás és szerepe

3.6. egyenlet - 3.6

ahol a és b empirikus konstansok (a=0,23; b=0,48)

Az (aktív) felszín a ráeső sugárzás egy részét elnyeli, illetve fizikai tulajdonságaitól függő mértékben átereszti és visszaveri azt. Az elnyelésre példát a korábban bemutatott növények
fényelnyelési görbéje szolgáltat, bár ott csak egyetlen sugárzási sávot, a FAR vagy fényelnyelést mutattuk be. A sugárzás áteresztést szintén növényállományokra vonatkoztatva a
későbbiekben részletezzük.

Hullámhosszúságtól független, akár speciális szóródásnak is tekinthető a visszaverődés, mely eredménye a reflektált sugárzás. A reflexió a felszín sugárzás veszteségeként távozik a
világűr felé. A visszaverődés mérőszámát, a rövid hullámhosszúságú tartományra vonatkozó átlagos reflexiót a globálsugárzás arányában fejezzük ki, s az így nyert egyik leggyakrabban
alkalmazott sugárzási mutató az albedó:

3.7. egyenlet - 3.7

Az albedó alakulását a Nap magassága (beesési szög, melynek maximuma délben, minimuma napkelte és napnyugta környékén van), s a felszín anyagi tulajdonságai (színe domináns,
érdessége) együttesen határozzák meg (3.1. táblázat). Rövidebb időtávon belül – napi változás felírásánál – a napmagasság hatása felülmúlhatja a felszín tulajdonságainak hatását
(3.8. ábra).

3.1. táblázat - A természetes felszínek albedóinak hosszabb időszakra számított átlagai

Friss hó 0,8–0,95 (a napsugárzás 80-95%-át veri vissza)

Tenger 0,08–0,1
Balaton 0,08–0,12
Tarló 0,15–0,18
Talajok 0,05–0,45 (nedvességtartalomtól függ →szín!)
Szántóföldi növények ~0,2
Lombos erdő 0,15–0,2
Tűlevelű erdő 0,1–0,15

67
 A napsugárzás és szerepe

3.8. ábra - Az albedó napmagasság függése – napi változása – egy idealizált derült napon júliusban, kukoricaállományban

2.1. A sugárzási mérlegek

Rövidhullámú sugárzási egyenleg (Qr)

A meteorológiai gyakorlatban a sugárzást gyakran csupán két tartományra bontjuk. Rövidhullámú sugárzásnak tekintjük azt a sugárzást, ahol a spektrum döntő hányada 3 μm alatt van,
pl. a Nap sugárzása. Hosszúhullámú sugárzás az, amelynél a spektrum döntően 3 μm feletti tartományban található, pl. a Föld kisugárzása.

A rövidhullámú sugárzási mérleg a Napra vonatkozik, s azt az energiamennyiséget fejezi ki, amely a visszaverődés után a talajfelszínt gazdagítja:

3.8. egyenlet - 3.8

68
 A napsugárzás és szerepe

ahol

G: globálsugárzás

α: albedó

αG: a globálsugárzás visszaverődött része.

Hosszúhullámú sugárzási mérleg (Qh)

A Föld kisugárzását számszerűsíti, energiaveszteséget ír le:

3.9. egyenlet - 3.9

ahol

E: a felszín által kisugárzott energia, melyet a Stefan-Boltzmann-törvénnyel számíthatunk V: a légköri visszasugárzás.

Teljes vagy nettó sugárzási mérleg (Rn)

A nettó energiamérleg a felszín felhasználható energia nyereségét fejezi ki a két előbbi mérleg különbségeként. Az összes földi energiaigényes folyamat energia forrása.

3.10. egyenlet - 3.10

Az egyenlet tagjait ábrázolva (3.9. ábra) a bevételi tagok a globálsugárzás (G) és a légkör visszasugárzása a V, mely az üvegházhatás következtében csapdába fogott, a felszín közelében
tartott energiát számszerűsíti. A kiadási tagok a Föld kisugárzása (E) és a visszaverődés, az albedó definíciójából fakadóan a globálsugárzás albedószorosa (αG).

69
 A napsugárzás és szerepe

3.9. ábra - A nettó sugárzási mérleg tagjainak napi változásai. Magyarázat lásd a szövegben

A veszteségek számbavétele után a szoláris konstans 43%-a az az energiamennyiség, ami a felszín közelében az energiaigényes folyamatokra fordítódhat. A nettó egyenleg tagjainak
napi változását napkeltétől napnyugtáig besugárzási többlet, éjszaka kisugárzási túlsúly jellemzi. A tagok ismeretében a léghőmérséklet napi alakulása, a nappali melegedés és az
éjszakai lehűlés is jól magyarázható. Ábránkon egy zavartalan besugárzású nyári napon, 50° É-i szélességen lévő rövidre nyírt gyep nettó egyenleg tagjainak alakulását mutatjuk be
Oke (1978) nyomán. A felhőzet jelenléte a görbék lefutását jelentősen módosítja.

3. A növények fontosabb sugárzási jellemzői

A fotoszintézisben a magasabb rendű zöld növények vízből, légköri CO2-ból a nap sugárzó energiájának felhasználásával szerves anyagot, szénhidrátot állítanak elő, mely folyamat
intenzitása számos környezeti tényező, köztük időjárási változó szabályozása alatt áll. Már a meghatározásból, az alapanyagok egyszerű felsorolásakor könnyen belátható, hogy miért
olyan érzékenyek a növények az időjárás, a klíma bárminemű módosulására.

A CO2 növénybe jutása és a vízgőz levegőbe történő kidiffundálódása a növény levelein és szárain lévő sztómákon keresztül valósul meg. A sztómák nyílásainak részleges vagy teljes
záródása, mely vízhiány esetén a túlzott vízgőz kiáramlástól véd, egyben gátolja a CO2 bejutását, mely viszont a fotoszintézis alapanyaga. A sztómák optimális nyitottsági foka a záloga

70
 A napsugárzás és szerepe

a két gáz közötti megfelelő, élettani folyamatok és produkció előállítás számára kedvező arány kialakulásának. A gáz diffúziójának intenzitását a külső légkör és a levél belsejében
lévő gázkoncentráció különbsége szabályozza. Minél nagyobb az eltérés a két koncentráció között, annál intenzívebb a gázcsere. A levegő CO2-tartalmának emelkedése megnöveli
a koncentrációkülönbséget, s azonos sztóma nyitottság esetén a jelenleginél fokozottabb CO2-behatolást eredményezhet. A folyamat nemcsak a fotoszintézis intenzitását, hanem a
növények vízfelhasználásának hatékonyságát is javítja, különösen a C3-as növényfajoknál. A globális felmelegedés egyik okozója éppen az alapanyagként szereplő üvegházi gáz, a
CO2, melynek növekedése a fotoszintézis intenzitására határozottan serkentően hat. Önmagában a hőmérséklet változása, hasonlóan a sugárzás növekedéséhez – bár csak bizonyos
határok között – emeli a fotoszintézis hatékonyságát. A másik fotoszintézis alapanyag, a folyamathoz felhasznált víz mennyisége döntően a lehullott csapadékból származik, melynek
alakulása megint csak nem független a felmelegedés által befolyásolt időjárástól.

A fotoszintézis folyamatában két fontosabb, a gazdasági növények körében elterjedt utat különböztethetünk meg. Az első kategóriába az ún. C3-as növények hazánkban rendkívül
kiterjedt létszámú fajai tartoznak, melyek fotoszintézisének végterméke egy három szénatomot tartalmazó molekula (cukor). Ide tartoznak pl. a gabonafélék többsége, a burgonya, a
zöldségnövények, a gyümölcsök stb. A sokkal kevesebb növényfajt tartalmazó C4-es növények csoportjánál (kukorica, cirok, köles és több gyomnövény) a végtermék molekula négy szén
atommal rendelkezik. Éjszaka a növények energiát szabadítanak fel a korábban fotoszintézisben megkötöttből, mely folyamat a respiráció, vagy légzés. A fotoszintézis teljes produktuma
a bruttó fotoszintézis, amelyből levonva a légzésben felhasznált energiát, a nettó fotoszintézist kapjuk, mely a növény növekedésére fordítható energiát tartalmazza. A fotoszintézis
„mellékterméke” a magasabb rendű élőlények, így pl. az ember által is felhasznált O2 és a vízgőz.

3.1. Egyedi levél sugárzási sajátosságai

A sugárzás útját követve a levél a felszínére érkező energia egy részét azonnal visszaveri, s ha ezt a részt a globálsugárzás %-ában fejezzük ki, a már ismert sugárzási jellemzőhöz, az
albedóhoz (α) jutunk. A sugárzás visszaverése a felszíni tulajdonságoktól – színtől – erősen függő értékét falevelek példájával szemléltetjük (3.10. ábra).

71
 A napsugárzás és szerepe

3.10. ábra - Három eltérő fejlődési állapotban lévő falevél reflexiója http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/3/38/Falevel-spektrum.gif

Azt a korábbiakból tudjuk, hogy az energiaveszteség bár növényfajtól függő, állományra vonatkozóan átlagosan a beeső sugárzás mintegy 20–23%-a. Egyedi levélnél ez jóval magasabb,
mintegy 30% körüli érték. A levél a sugárzás további részét átereszti (τ), s a harmadikat megköti (a = abszorpció). A levél a napsugárzásra félig áteresztőként viselkedik. Valamennyi
sugárzási jellemző alakulása függ a sugárzás hullámhosszától. Az egyedi levél fénymegkötését a 3.11. ábra tartalmazza. A fényelnyelés a két maximum helyen (kék és narancs
tartományban) elérheti akár a 80–85%-ot is, sőt Varga-Haszonits et al. (2006) szerint xeromorf és szukkulens növényeknél még ennél is magasabb értékű lehet. Ez a FAR megkötés
nem jelenti azt, hogy minden megkötött energia a szárazanyag-tartalmat gazdagítaná.

72
 A napsugárzás és szerepe

3.11. ábra - Egyedi levél fényabszorpciója

A három sugárzási tag összegére bármely időpillanatban igaz:

3.11. egyenlet - 3.11

Grafikusan kifejezve a levél sugárzási mutatóinak együttes változását a 3.12. ábra tartalmazza. Az ábrán jól követhető a fénynél jelentősen nagyobb sugárzási tartományt felölelő egyedi
levél sugárzásabszorpciója.

73
 A napsugárzás és szerepe

3.12. ábra - Az egyedi levél sugárzási jellemzői hullámhossz tartományonként (Monteith 1965)

3.2. A növényállomány sugárzási jellemzői

A napközben érkező rövidhullámú sugárzásból nyert energia egy részét a növények visszasugározva elvesztik vagy továbbítják a talajfelszín felé. A növényállomány sugárzás áteresztő
képességét (Gc) a Beer-törvény alkalmazásával Monsi és Saeki (1953) írta le először, ahol a különböző rétegekben (z) mért sugárzásgyengülés függ az állomány tetejére érkező
3
sugárzásintenzitásától (Go), az adott rétegig meghatározott levélfelület nagyságától (LAI) , valamint a levelek elhelyezkedését számszerűsítő extinkciós koefficienstől (k):

3.12. egyenlet - 3.12

A k tényezőt döntően a levelek szárral bezárt szöge determinálja. Értéke 0<k<1 közötti. Minél inkább közelíti a levelek szárral bezárt szöge a hegyesszöget, a k értéke annál kisebb,
de mindenképpen 0,5 alatti. Ha a levél szárral bezárt szöge derékszög, a k tényező 1-hez közeli. A legtöbb növényállománynál a magasságtól függően változik a levelek állása, ezért a
sugárzásbehatolás számításánál homogén rétegekre bontása szükséges, mely tekintve az állományok sokszínűségét, nem jelent könnyen megoldható feladatot.

A növényállományok sugárzáselnyelése az optikai sajátosságok mellett függ a zöldfelületük nagyságától is, melyet a levélfelület-indexszel (LAI) számszerűsíthetünk. A növények
zöldfelület növelése csak LAI = 3–4 alatt eredményezi a megemelkedett sugárzáselnyelést (3.13. ábra), a folyamat telítődési görbével ábrázolható. A 4 feletti indexnél a levelek
önárnyékolása miatt a sugárzás felvétele nem nő tovább. A sugárzáselnyelés fenti alakulása miatt nem növelhetjük egy bizonyos határérték fölé a tőszámot. A túlzottan sűrű állománynál
az alsó levélszintek nem jutnak elegendő sugárzáshoz, s emiatt sajátos fényhiányos állapotuk a szöveti felépítést károsan befolyásolja, mely utat nyithat a növény betegségeinek, pl.
gabona szármegdőlése.

3 2
Az egységnyi talajfelületre jutó zöld levelek területét m -ben a levélfelület-index adja meg. Az angol rövidítésből a LAI kifejezés a magyar szakirodalomban is meghonosodott.

74
 A napsugárzás és szerepe

3.13. ábra - Az állomány sugárzáselnyelésének sematikus ábrázolása a zöldfelülettől (LAI) függően

Az energetikai vizsgálatok többsége a sugárzás csak azon hányadával foglalkozik, amely az állományokban megkötődik, ugyanis ez tekinthető annak a tiszta nyereségnek, amelyért
kultúrnövényeinket termesztjük. 1 g növényi szárazanyag előállításához – bár növényfajtól, fajtától, fejlődési fázistól, s különösen a beltartalomtól függően ettől eltérő értékek is
előfordulhatnak – általában 13,5–19 kJ energia megkötése szükséges. A legtöbb irodalomban átlagként a 16,18 kJ/g-os értéket találjuk.

3.13. egyenlet - 3.13

Ennek ismeretében, valamint a növények szárazanyag produkcióját alapul véve a fotoszintézis során megkötött energiahányad kiszámítása meglepő eredményre vezet: a teljes sugárzásra
vonatkozó sugárzáshasznosulás átlagosan mindössze 1–2%! Ennél azonban a sugárzásmegkötés magasabb, csak a megkötött energia jelentős része nem közvetlenül a produkcióban
jelenik meg. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a növények számára kedvező életfeltételt jelentő mikroklíma kialakítása is energiabefektetéssel, sugárzás felhasználással
jár. Kevésbé ismeretes a levelek 2,5 μm-től kezdődő szinte teljes sugárzás abszorpciója, amely következtében ez a sugárzási tartomány a növényállományok mélyebb rétegeibe el
sem juthat. Ebben a tartományban a növény majdnem fekete testnek tekinthető [emisszió, ε: 0,94–0,98], s az itt kibocsátott sugárzás mérése kiválóan alkalmas különböző növényi

75
 A napsugárzás és szerepe

tulajdonságok, pl. növényfelszín hőmérséklet becslésére (távérzékelés!). A sugárzás elnyeléséért a 2,5 μm-nél magasabb hullámhosszúságú tartományban a levél víztartalma a felelős,
amely spektrumszegmensben a sugárzás energiatartalma magas. A hosszabb hullámhossz tartományban mért többinél magasabb emisszió segíti hozzá a levelet a helyhez kötöttségből
adódó, elkerülhetetlenül felvenni kényszerült energia elveszítéséhez.

A sugárzási energia korábban bemutatott kategóriánkénti megoszlása – állomány struktúrától függően – térben és időben erősen változó.

A növényállományok által megkötött energia (primer produkció) felhasználása során a transzformáció hatásfoka a növényt elfogyasztó (szekunder produkció) és a lebontó szervezeteknél
az alábbiak szerint alakul (Buday-Sántha 2006):

Növények által
Növényevő állatok Ragadozók Dögevők Lebontó szervezetek
megkötött energia
100 10–20 0,5–1   0,1–0,2 → 0,01–0,02
Veszteség 80–90   9,5–1,9 0,4–0,8 0,09–0,18

4. Az állomány energiafelhasználása és a mikroklíma

Az állomány felületéről történő energiavisszaverés és áteresztés után az energia további folyamatok forrásául szolgál. A környező levegő és a növények közötti hőmérséklet változással
együtt járó érzékelhető hő (QH) kicserélődésének mértéke:

3.14. egyenlet - 3.14

ahol
–3
ρ: a levegő sűrűsége [kgm ],
–1 –1
Cp: állandó nyomáson vett fajhő [J kg K ],

(Tc – Ta): növény és léghőmérsékleti differencia [K],

–1
ra: a határréteg ellenállás [sm ].

Az energiaáramlás iránya szélcsendben a (Tc – Ta) hányados előjelétől függ, mégpedig az alacsonyabb hőmérséklet felé történik az energia átadása. A szél jelenléte a kapcsolatot
döntően befolyásolja, hatását a határréteg ellenállással számszerűsítjük.

A legnagyobb energiafelhasználó a párolgás, tömegmozgással kombinált energiacsere, amely során a levél szöveteiből diffúzióval kerül a vízpára a levelet körülölelő légtérbe. A vízgőz
mozgását gátoló tényezőket együttesen egy ellenálláshoz hasonlítható fizikai mutatóval, a határréteg ellenállással számszerűsíthetjük (rbw). Az energiamozgás a folyékony víz gőzzé
alakulásakor realizálódik. Az állomány párolgási energiája (QLE):

3.15. egyenlet - 3.15

76
 A napsugárzás és szerepe

ahol

q*(Tc)–q: az adott levélhőmérséklethez tartozó telítési vízgőzkoncentráció és a levegő tényleges vízgőzkoncentrációjának különbsége [hPa],
–1
rs: a növények sztóma ellenállása [s m ],
–1
γ: pszichrometrikus állandó hPa K -ben.

A növények jelenléte miatt kialakuló, a környező nagyobb légtér tulajdonságaitól eltérő sajátos mikrokörnyezetet állományklímának nevezzük. Az állományklíma elemzései alapján
könnyen belátható, hogy a meteorológiai elemek eltéréseiért egyértelműen a növények felépítése (az állomány architektúrája) és az állományon belül lejátszódó anyag- és energiacsere-
folyamatok a felelősek. Az elsődleges architektúra alakító tényezők a zöldfelület nagysága, illetve a levelek szárral bezárt hajlásszöge. A növény fejlődése folyamán kezdetben kicsi
levélfelülettel rendelkezik, ami alig árnyékolja be a talajfelszínt. A tenyészidőszak későbbi szakaszaiban a zöldfelület növekedésével a talajtakarás egyre intenzívebbé válik, ezáltal pl. a
talajhőmérséklet a tavaszi időszakban a fiatal növények alatt sokkal közelebb esik a csupasz talaj hőmérsékletéhez, mint a későbbiek során. Az árnyékoló zöldfelület emelkedésével a
talajhőmérsékleti eltérés a csupasz és a növénnyel fedett talajfelszín között egyre inkább emelkedik, amely aztán befolyásolja az állomány légterének hőmérséklet és egyéb tulajdonság
alakulását. Ezek ismeretében belátható, hogy ha létezik olyan beavatkozás, amely a növények felépítését módosítja, akkor az egyben a növény körüli közvetlen környezetet, az
állományklímát is megváltoztatja. Amennyiben sikerül a levélterület nagyságát mesterségesen megváltoztatni, akkor azzal egyben a mikroklímát is módosíthatjuk. A növényfajok és -
fajták állományklímái legalább olyan mértékben térnek el egymástól, ahogy a levélfelületük, illetve leveleik szárral bezárt hajlásszöge változik. Ismerve a növényfajok és fajták egyedi
megjelenésének eredendő változékonyságát könnyen belátható, hogy a valóságban nincs két teljesen azonosnak tekinthető állományklíma.

A nettó energiamérleg (Rn) állományon belüli függőleges eloszlása alapvető fontosságú, mert ez a megoszlás határozza meg az energia forrásainak és nyelőinek pontos helyzetét, amely
aztán a mikroklíma elemeinek alakulását determinálja (3.14. ábra).

77
 A napsugárzás és szerepe

3.14. ábra - Az állományklíma elemeinek – szél: u; léghőmérséklet: T; vízgőznyomás: e és CO2#koncentráció: c – nappali és éjszakai eloszlása a
növénymagasság (h) különböző szintjeiben Monteith és Unsworth (1990), illetve Jones (1983) anyaga alapján. A növénymagasság kifejezésében
használt hányados z értéke az állományelemek eloszlásánaksűrűségének speciális mutatója. Számításának bemutatása jelen tankönyv kereteit
meghaladja, a megjelölt forrásmunkában áttekinthető.

A növények jelenléte által befolyásolt meteorológiai elemek érték alakulása meghatározott trendet követ. Az ábrán bemutatott meteorológiai elem profilok alapján a makroklímánál (az
állományt körülvevő, nagyobb térség időjárás alakulása) a nappali órákban melegebb, éjszaka hűvösebb az állományon belüli léghőmérséklet. A légnedvesség (e) nappal megnövekedett
értéke a transzpirációs vízvesztés következménye. A sugárzás (Rn) és a CO2 felhasználása (c) a nappali időszakban az ábrán jól nyomon követhető. Az éjszakai órákban a talaj, mint
CO2-forrás működik. Az állomány feletti logaritmikus skálát követő szélsebesség alakulást a növények sajátosan módosítják (u).

A sugárzási környezet hatása a növények csoportjaira

–2
A napsütéses órák száma, amikor az energiahozam a 150–200 Wm -et meghaladja, sajátos mutatót, a meteorológiai gyakorlatban használt napfénytartamot adja. A nappalok hossza
döntő energia bevételt meghatározó paraméter, alakulása a földrajzi szélesség mellett a sugárzást csökkentő tényezőktől (pl. felhőzet, levegő-szennyezés, domborzatalakulás) függ.
Magasabb földrajzi szélességen egyre inkább évszakfüggően változékony az értéke:

• Trópusokon: 12 óra,

• Mérsékelt övben, a mi szélességünkön: télen 8 óra, nyáron 15 óra,

78
 A napsugárzás és szerepe

• Sarkkörök táján: 20–22 óra nyáron, télen 2–4 óra,

• Sarokpontokon: 24 óra nyáron (fehér éjszakák), 0 óra télen.

A napsütéses időszakon azonban nem az általunk megszokott fényviszonyokat kell érteni, főképpen a magas földrajzi szélességen a Nap horizonthoz viszonyított helyzete az, mely
alapján nappalról vagy éjszakáról beszélünk.

A növény származási helye nemcsak a sugárzásfajták, hanem a megvilágítás időtartamának hosszúsága iránti igényt is alapvetően determinálja. A növény hormonális változással jelzi
a napsütés időtartamának eltéréseit (fitokróm), mely a generatív ciklusba történő átmenetet szabályozza. A jelenség a fotoperiodizmus. Az Egyenlítő környékén őshonos növényfajok a
rövidebb megvilágításhoz alkalmazkodtak, ezért ezeket a fajokat rövidnappalos növényeknek nevezzük. Zavartalan fejlődésükhöz, főképpen virágzásukhoz és a megtermékenyüléshez
8–12 óra megvilágítást igényelnek, pl. kukorica, szója, rizs, káposzta, dinnye, krizantém.

A hosszúnappalos növények származási helye a mérsékelt égöv, pl. gabonafélék, burgonya, cukorrépa, spenót, retek, borsó, sárgarépa, petrezselyem, mák, vöröshagyma, írisz, saláta.
Népesebb kategóriát jelent a hosszúnappalos növényeké, mint a rövidnappalosoké. A számukra kedvező megvilágítási idő 12–16 óra.

Léteznek a nappal hosszúságára közömbös növények is, melyek fejlődése független a megvilágítás időtartamától (paradicsom, alma, uborka, petúnia, spenót).

A nappalhossz változására a legnagyobb zavart a mérsékelt övi növények mutatják. A legérzékenyebb területnek a 35–40°-os földrajzi szélesség látszik. A növények fejlődésük zavarával
reagálnak a számukra nem megfelelő nappalhosszúságra vagy morfológiai változást mutatnak, pl. felnyurgulnak.

A különböző növényfajok alkalmazkodtak kialakulási helyük sugárzásának erősségéhez is. Ez alapján 3 csoportba sorolhatjuk a növényeket:

1. Fénykedvelők (heliofiták): Magas sugárzásintenzitásnál alakultak ki. A direkt sugárzást kimondottan kedvelik, s hozzá anatómiailag is alkalmazkodtak. Leveleik általában vastagabbak,
sejtjeik apróbbak, s több gázcserenyílásuk van egységnyi levélfelületen, mint az árnyékkedvelő társaiknak. Ilyen növény a dinnye, a paprika, a burgonya, a paradicsom, az őszi búza,
a napraforgó, a rizs, a pipacs, a búzavirág. Ezek a növények a fénykompenzációs pontot sokkal magasabb sugárzás intenzitásnál érik el, vagyis a sugárzás erősségének növekedése
a fotoszintézis intenzitását emeli. A természetes ökoszisztémákból ide sorolhatók a sivatag, s a déli lejtők növényei.

2. Árnyékkedvelők (szkiofiták): A diffúz sugárzást kedvelik. Leveleik vékonyabbak, de nagyobb felületet képeznek, sajátos laza szöveti felépítéssel. Nagyobb sejtjeik vannak, kevés
sztóma nyílással. Erős napsütésben ezek a növények elpusztulnak. Erdő aljnövényzete, moha, páfrányok, északi lejtők növényei tartoznak ebbe a csoportba. Termesztett növényeink
közül nem tartozik bele egy sem ebbe a kategóriába. A fénkompenzációs pontot a direkt sugárzás 20%-ánál elérik, s a magasabb sugárzás intenzitás klorofill destrukciót okoz náluk.

3. A fenti két kategória közötti átmenetet az árnyéktűrő növények jelentik (helio-szkiofiták). Ezek a fajok egyes életfolyamatukban a direkt sugárzást igénylik, de jól tűrik a diffúz
sugárzás dominanciáját, az árnyékolást is. Számos gyom, a sárgarépa, zeller és a spenót tartozik ebbe a kategóriába. Érdekes összefüggést találtak az ebbe a kategóriába tartozó
természetes ökoszisztémák növényeinél a környezet CO2-koncentrációjával. Megállapítást nyert, hogy a helio-szkiofita növények ott érzik jól magukat, ahol magas a környezetük CO2-
koncentrációja, mely kevés sugárzásnál is lehetővé teszi a megfelelő asszimilációt (Bacsó 1973).

5. Irodalom
Bacsó, N. 1973. Bevezetés az agrometeorológiába. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, p: 330.

Buday-Sántha, A. 2006. Környezetgazdálkodás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, p: 245.

Jones, H. G. 1983: Plants and microclimate. Cambridge University Press, Cambridge London-New York-New Rochelle-Melbourne-Sydney, p. 323.

Monsi, M. and Saeki, T. 1953: Über den Lichtfaktor in den Pflanzengesellschaften und seine Bedeutung für die Stoffproduktion. Jap. J. Bot. 14: 22-52.

Monteith,J.L. 1965. Radiation and crops. Exp. Agric. Rev. 1: 241-251.

Monteith, J.L. and Unsworth, M.H. 1990. Principles of environmental physics, 2nd ed. Edward Arnold, London, United Kingdom.

79
 A napsugárzás és szerepe

Oke, T. R.1978. Boundary Layer Climates. London. Methuen and CO LTD A Halsted Press Book John Wiley and Sons. New York. p: 435.

Szuróczky, Z. és Tőkei, L. 1997. Meteorológiai alapismeretek. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest p: 289

Übelacker E. 1992. A Nap. Tessloff és Babilon Kft., Budapest

Varga-Haszonits Z., Varga Z., Lantos Zs., Enzsölné G.E. 2006. Az éghajlati változékonyság és az agroökoszisztémák. Nyugat-Magyarországi Egyetem, Mosonmagyaróvár, p: 410.

Varga-Haszonits Z., Varga Z., Lantos Zs. 2004. Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése, Nyugat-Magyarországi Egyetem Mezőgazdaság – és
Élelmiszerzudományi Kar, Mosonmagyaróvár

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/3/38/Falevel-spektrum.gif

http://www.mindentudas.hu/szego/index.html

http://www.tankonyvtar.hu/site/upload/2008/09/kepek_0071.jpg

80
4. fejezet - Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei
Az energiaháztartás alapegyenlete (Rn), a hőháztartási mérleg – a nettó sugárzási egyenleg – energiafelhasználását számszerűsíti. A legnagyobb arányú fogyasztó a párolgási energia
(QLE), mely ismertetésének külön fejezetet szentelünk. A talaj (QG) – és a levegő (QH) hőforgalma –, az egész Földre vonatkozó átlagban – kb. azonos nagyságrendű (mintegy 10–15%
fejenként). A fotoszintézisben megkötött energia (QF) a teljes mérleg csupán 1–2%-a, ezért hacsak nem ez képezi a vizsgálat célját, gyakran elhanyagoljuk. Az egyenlet ezek alapján:

4.1. egyenlet - 4.1

Az egyenleg tagjai az elemzett térség földrajzi és egyéb feltételeitől függően az átlagtól lényegesen eltérhetnek. Erre példaként két eltérő felszín, egy kaliforniai sivatagi terület és egy
japán tó felett mért egyenlegkomponensek napi változása szolgál (4.1. és 4.2. ábrák).

81
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.1. ábra - A hőháztartási mérleg komponenseinek napi változása El Mirage sivatagában (Kalifornia) egy derült júniusi napon Vehrencamp (1953)
nyomán. A QΔs-sel az energia tározását jelöltük. A többi jelölés egyezik a szövegben feltüntetettekkel

82
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.2. ábra - A hőháztartási mérleg komponenseinek tó felett mért napi változásai 1957 szeptemberének egy derült mintanapján Japánban, Holland
(1971) nyomán

A sivatagot tartalmazó ábrán a víz szűkösségére utaló, a párolgási energiát reprezentáló QLE tag teljes hiánya látható. A csekély növényzet miatt a fotoszintézisben megkötött energiát
sem tüntették fel a szerzők. Erre a területre a nappali nagyon magas lég- és talajhőmérsékletek, éjszaka pedig a hűvösség a jellemző. Itt mérhetők a legnagyobb napi ingásértékek a
Földön (40–50 °C). A légnedvesség a víz hiánya miatt igen alacsony. Az erőteljes felmelegedés a dél körüli órákban jelentős szelet gerjeszt, mely éjjelre mérséklődik.

Az ábrákból nyilvánvaló, hogy a vízellátás szerepe a mérlegtagok alakításában elsőrendű fontossággal bír, mivel a víz elsődleges energiaszállító közeg. A tó energia tárolásának nagysága
külön említést érdemel. A párolgási energia felhasználásban a maximum megjelenése nemcsak a legnagyobb besugárzás idejéhez, hanem a QH maximum időpontjához képest is
tovább késik. Párhuzamosság figyelhető meg a párolgás és a tározott energia görbéinek futása között. A víz a rövidhullámú sugárzás bizonyos tartományait átereszti, s ez a tengerek-
óceánok esetében kb. a 10 m-es rétegvastagság elérését jelenti. Tiszta trópusi vizekben ennek a többszöröséig is lehatolhat a sugárzás. Ez az élet kialakulása szempontjából bírt különös
fontossággal. A vízben lefelé haladva a sugárzás gyengülése exponenciális. A víz igen alacsony albedója miatt a rövidhullámú kisugárzása a legkisebb a természetes felszínek közül.
Kicsi hőmérsékleti ingások jellemzik, nappal nyelő, éjszaka energiaforrás.

1. A talaj energiaforgalma, a talajhőmérséklet

A talaj a növények életében többféle szerepet tölt be. A talaj elsődleges tápanyagforrás, belőle történik a tápanyagok és a víz felvétele. A talajhőmérséklet az, amely befolyásolja a
gyökér életfolyamatainak intenzitását, a víz- és tápanyagfelvétel sebességét. A talaj egyben a nem folytonos meteorológiai elemnek, az életfolyamatoknál viszont folyamatos jelenlétet

83
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

feltételező csapadékvíznek a tározója is. A növények rögzítésében is alapvető fontosságú a talaj. Létezik ugyan talaj nélküli növénynevelés, de abban a mértékben, amekkorában növényi
termékekre szükségünk van, a talaj jelenléte még sokáig mással ki nem váltható közeget jelent. A fenti közvetlen hatásokon túl a talaj élőhelye számos mikroorganizmusnak, melyek
tevékenysége a tápanyag feltáródásában fontos. A magasabb rendű élőlények, kártevők számára is élőhely, mely nem biztos, hogy mindig pozitív hatású, pl. gondoljunk csak a talajban
áttelelő kártevőkre. Az áttelelő kártevők mennyisége egyértelműen a téli talajhőmérséklet, a talajfagy által meghatározott. Az áttelelő növénykultúráknál számos kártétel van szoros
kapcsolatban a talaj fagyott állapotával, hőmérsékletével, hótakaróval való borítottságával.

A sugárzás először a talajt melegíti fel. A felmelegedés mértékét külső és belső tényezők szabályozzák. A külső tényezők közül a napsugárzás intenzitása elsődleges fontosságú. Minden
tényező, mely gyengíti a besugárzást, a talaj felmelegedését is mérsékli, pl. felhőzet, köd, párásság egyéb légköri sugárzást gyengítő (árnyékoló) tényezők. Külső meghatározó még a
rövidebb időtartam talajfelszín hőmérsékletet módosító faktora a csapadék, mely különösen nyári melegben lehullva átmenetileg jelentősen lehűtheti a felszínt. Az ok a párolgás jelentős
hőelvonásában keresendő.

A belső meghatározók a talaj hőfizikai tulajdonságai (4.1. táblázat), melynek következtében ugyanakkora energia jelenléténél a talajt alkotó közegektől függően lényegesen eltérő
talajhőmérséklet alakulhat ki. A talaj háromfázisú diszperz rendszer, melyben van szilárd vázalkotó, – állandóan jelenlévő! – valamint több-kevesebb víz és levegő. Ez utóbbi kettő
komponens rövidebb ideig hiányozhat is a rendszerből. A talajhőmérséklet alakulását a három alkotóelem aránya, azok lényegesen eltérő hőfizikai tulajdonságai determinálják.

4.1. táblázat - A természetes anyagok néhány hőfizikai tulajdonsága

ρ Cp k
C
Anyag Megjegyzések sűrűség fajhő hővezető képesség
hőkapacitás
–3 –1 3
–3 –1 –1 (J·m ·K ·10 ) –1 –1
(kg·m ·103) (J·kg ·K ·103) (W·m ·K )
száraz 1,60 0,80 1,28 0,30
Homoktalaj
telített 2,00 1,48 2,96 2,20
száraz 1,60 0,89 1,42 0,25
Agyagtalaj
telített 2,00 1,55 3,10 1,58
száraz 0,30 1,92 0,58 0,06
Tőzeg
telített 1,10 3,65 4,02 0,50
frissen hullott 0,10 2,09 0,21 0,08
Hó
öreg 0,48 2,09 0,84 0,42
Jég 0 °C, tiszta 0,92 2,10 1,93 2,24
Víz 4 °C, nyugodt 1,00 4,18 4,18 0,57
10 °C, nyugodt 0,0012 1,01 0,0012 0,025
Levegő
turbulens 0,0012 1,01 0,0012 ~125

A legnagyobb levegőtartalmú fizikai talajféleség a homoktalaj, mely ennek következtében hőszigetelő tulajdonságait tekintve jelentősen eltér a többi talajféleségtől. A sok levegő napközben
megakadályozza az energia mélyebb rétegekbe történő lejutását, éjszaka pedig felgyorsítja annak leadását, ezért az ingás mértéke (legmagasabb és legalacsonyabb hőmérsékleti érték
különbsége) itt lesz az összes talajtípus közül a legnagyobb. A homoktalaj mélyebb rétegei mindig hidegek, az itt élő növények gyökerei folyamatosan hűvösebb közegben élnek, amely
aztán meghatározza a termeszthető növények körét is.
2
A hőmérséklet talajon belüli alakulása két fontos fizikai paramétertől függ, a hővezető képességtől (az a melegmennyiség, amely 1 perc alatt 1 cm -en áthalad, ha rá merőlegesen 1
cm távolságra 1°C hőmérséklet különbség van) és a hőkapacitástól (fajhő ×sűrűség = hőkapacitás, vagyis a térfogategység 1°C-kal való fölmelegedéséhez szükséges hőmennyiség).

84
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

Ezek irányítják a hőmérséklet menetét, de maguk is megváltoznak aszerint, hogy a talaj éppen átnedvesedőben, vagy pedig kiszáradó félben van. Minthogy a levegő rossz hővezető,
de „átlátszó” a sugárzás számára, ezzel szemben a talajok jobb hővezetők, viszont „átlátszatlanok” a sugárzás számára, az várható, hogy a talajhőmérsékletek a léghőmérsékletétől
eltérő menetet mutatnak (Urbán 1993).

A talajhőmérsékleteket két kategóriába szokás sorolni. A felszíni talajhőmérséklet a 2, 5, 10 és 20 cm-es réteg értékeit, a mélységi pedig az ez alatti rétegek talajhőmérsékleteit
tartalmazza. Az infrahőmérők elterjedésével lehetőség van egy korábbiaktól eltérő, a felszínhez közelebbi valóságos hőmérséklet detektálására, mely csökkenti a tradicionális pontszerű
mintavétel miatti, a talaj összetételének változékonyságából, mozaikosságából fakadó igen jelentős mintavételi hiba nagyságát. Az így meghatározott érték a tényleges talajfelszín integrált
hőmérsékletét tartalmazza a „letapogatott” területre vonatkozóan. Ez a mérési eljárás még kevésbé terjedt el.

A talajhőmérséklet napi változása szinuszos görbével közelíthető (4.3. ábra). A talajhőmérséklet a felszíntől lefelé haladva fokozatosan csökkenő. Az energiatovábbítás meglehetősen
lassú folyamat, ezért a felszíni rétegekben a legmagasabb érték időbeni megjelenése közelít a besugárzás maximumához, de ahhoz képest késik.

4.3. ábra - A felszíni talajrétegek hőmérséklet alakulása egy mélységivel kiegészítve (50 cm) Keszthelyen, egy nyári, derült mintanapon

Minél mélyebbre megyünk a felszíni rétegekben, a késedelem annál nagyobb, mértéke néhány órában adható meg. Az ingás a felszíni rétegektől lefelé haladva fokozatosan csökken.
(Ábránkon az 50 cm-es mélységi rétegben már nem is volt.) A vetési időpont meghatározásához az 5 cm-es réteg talajhőmérsékleteit alkalmazzuk. Az aktuális érték a növények
bázishőmérsékletéhez igazodik, lásd később. A rosszul megválasztott vetési időpont jobb esetben csak produkciót csökkentő, rosszabban akár pusztulást előidéző hatással rendelkezik.
Érdekességként említjük, hogy a cukorrépánál a növekvő talajhőmérséklet és a termés mennyisége pozitív, míg a cukortartalom negatív korrelációt mutatott (Hayasaka és Imura 1996).

A pincék, vermek, földbe ásott építmények hőmérséklet-járása a mélységi talajhőmérséklet változásait követi, a szinuszos jelleg megtartásával (4.4. ábra).

85
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.4. ábra - Néhány mélységi réteg talajhőmérsékletének 1997. évi változékonysága Keszthely adatai alapján

A felszíni rétegnél megállapított lefelé csökkenő hőmérsékleti változékonyság (ingás) a mélységi szintekben is megmarad, hasonlóan a szélsőértékek beállási idejében fellépő
késedelemmel, amelyet itt nem órákban, hanem hónapokban mérünk. 5 m alatt az eltérés évszakos előjelváltással jár; nyáron a leghűvösebb, s télen a legmelegebb a talajhőmérséklet.
A napsugárzás hatása csak a felső 20 m-es talajrétegben mutatható ki, aminek következtében az ingás mértéke ebben a mélységben meg is szűnik, s az így kialakuló állandó
talajhőmérsékletű réteget izotermikus talajrétegnek nevezzük. Az itt mért hőmérséklet megegyezik a terület feletti levegő sokéves átlaghőmérsékletével. Az ebből a mélységből származó
kutak vize hazánkban 10 fok közeli hőmérsékletű.

Az izotermikus réteg alatt a talajhőmérséklet fokozatosan emelkedik a Föld középpontja felé haladva, 33 m-ként 1 °C-kal. Ez az érték a geotermikus gradiens.

A növények talajhőmérséklet iránti igényét, annak növekedésre gyakorolt hatását a talajhőmérsékleti optimumgörbék szemléltetik (4.5. ábra). Példánkban többek között a melegigényes
kukoricát és a hidegtűrő őszi búzát is bemutatjuk (Metherell et al. 1993).

86
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.5. ábra - Néhány növényfaj talajhőmérsékleti optimumgörbéi Metherell et al. (1993) nyomán

Porter és Gavin (2000) szerint –20 °C-os talajhőmérsékletnél a legtöbb növényfaj egyedeinek gyökerei elpusztulnak.

2. A talajközeli levegő felmelegítése

1
A Nap sugárzása először a földfelszínt melegíti fel, majd az energiát továbbítja, részben a mélyebb talajrétegek felé, illetve a felette elhelyezkedő levegőnek. A talajban az energia
továbbítása hővezetéssel történik. Az energia átadása a felszínnel érintkező néhány mm-es légrétegben szintén molekuláról molekulára történő hővezetéssel, lamináris áramlással zajlik.
Ezután a felmelegedett levegő a felhajtóerő hatására felszáll, áramlása turbulenssé válik, jóval hatékonyabb tulajdonságátvitellel rendelkezve, mint az a lamináris áramlás esetében
tapasztalható. Az egyenetlenül felmelegedő felszín miatt egyes helyeken melegebb lesz a levegő, mint másutt. A melegebb levegő kitágul, környezeténél könnyebb lesz, s ez a
felmelegedett levegő a magasba emelkedik, átadva a helyét a hidegebbnek. A keveredés a troposzférában szüntelenül zajlik, ami a magasabban elhelyezkedő rétegeket melegíti, s
közben a levegőben lévő vízgőzt és vizet is szállítja.

A függőlegesen felfelé irányuló energiaszállítást konvekciónak nevezzük. Akadályok nélküli, a felmelegedés által vezérelt változata a szabad konvekció. Másik módja az akadályok
(természetes környezetből fakadóan hegyek, falak, épület stb.) mentén felemelkedni kényszerülő légmozgás miatti kényszer konvekció. A levegőre mozgása során a felhajtóerőn kívül
további erők hatnak, így a súrlódási erő és a Föld forgásából fakadó erő, melyek a mozgás irányát módosítják. A zárt körfolyamatot, mely a levegő felmelegedését és annak mozgását
leírja, áramlási cellának nevezzük (4.6. ábra). Az áramlási cella vízszintes irányú légmozgás összetevője az advekció. Ha az áramlási vonalak egymással párhuzamosak lamináris, ha
örvények jelenlétéhez kötött, akkor turbulens az áramlás.

1
Az energia terjedésének módjai a közeget nem igénylő sugárzás, a szilárd halmazállapotú anyagokra jellemző hővezetés, a gázokra és a folyadékokra jellemző áramlás. A meteorológiai gyakorlatban megkülönböztetünk egy negyedik közvetítési
módot, a víz halmazállapot-változásaihoz kötött energiamódosulást, a latens hő kategóriáját (olvadás-fagyáshő; párolgás-kondenzációs hő).

87
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.6. ábra - Az áramlási cella sematikus rajza

A troposzféra hőmérsékletére a talajfelszíntől felfelé haladva a hűlés a jellemző (–0,65 °C/100 m). Az átlagos függőleges hőmérsékleti gradiens az egész Földre meghatározott átlagérték,
mely horizontálisan és vertikálisan is jelentősen változhat. Lényegesen eltérő a gradiens értéke a felszínhez közeli légrétegben. Mivel a levegő felmelegítésekor az energia a talajból
adódik át a vele érintkező levegőnek, nem meglepő, ha a forrás közelében a léghőmérséklet akár 5–6 °C-kal is magasabb lehet, mint a standard mérési szintnek megfelelő 2 m-es
magasságban mért érték. Ha ezt átszámítjuk gradienssé, a földi átlagnál több nagyságrenddel magasabb értékhez jutunk. Az ismertetett folyamat csupasz talajnál nappal, a felmelegedés
során következik be. Éjszaka a felszín a kisugárzás helyszíne, amikor a hőszállítás folyamata ellenkező irányban játszódik le, s a gradiens előjele is irányt vált. A troposzférában felfelé
haladva találhatunk olyan légréteget, amelyben felfelé haladva átmenetileg egy-egy melegebb légréteg ékelődik. A jelenség neve inverzió. A növények jelenléte a gradiens nagyságát
jelentősen módosítja, lásd még az állományklímánál ismertetetteket.

A léghőmérséklet időbeni meghatározottsága

A léghőmérséklet napi változása

A léghőmérséklet és a besugárzás egymástól nem függetlenek, alakulásuk mégsem teljesen párhuzamos. Egyértelmű, hogy a levegő talajon keresztüli felmelegítése időbeni késést
okoz a léghőmérsékletben, ezért a legnagyobb besugárzás és a maximális léghőmérséklet nem esik egybe. Az energiaátadáshoz mintegy 2–3 óra szükséges, így amíg a besugárzás
maximuma délben van, a legmelegebbet 14–15 óra között mérhetjük (4.7. ábra).

88
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.7. ábra - A léghőmérséklet napi menete teljesen derült időben Keszthelyen. A június végi nap napi középhőmérséklete 21,9 °C volt

A napi léghőmérséklet alakulása szinuszos görbét követ, mely csak teljesen derült napon jelentkezik tisztán. A felhőzet hatására a hőmérséklet csökken, s a görbe alakja a mindenkori
besugárzás és az azt zavaró felhőzet mennyiségének függvénye. Az értékek ilyen napokon kiegyenlítettebbek, napi változásuk lecsökken.

A léghőmérséklet évi változása

A léghőmérséklet évi változásában is megmarad a szinuszos jelleg (4.8. ábra). A legmelegebb és leghidegebb hónapok megjelenése erősen helytől függő. Példánk Keszthelyre vonatkozik,
ahol a legmagasabb hőmérsékletet sok év átlagában júliusban, a leghidegebbet pedig januárban mérjük. Az évi középérték példánkon 10,4 °C, egy kissé meghaladja az egész országra
meghatározott átlagértéket. Az éven belüli változékonyság a téli hónapokban a magasabb, nyáron kiegyenlítettebb léghőmérsékletek várhatók.

89
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.8. ábra - A léghőmérséklet éven belüli változékonysága Keszthelyen 1871–2000 között. A középső sötét színű téglalap alsó és felső vonala
a 75, illetve 25%-os valószínűséggel várható értéket, a közepe az átlagot jeleníti meg. A sötét egységet átszelő vonal az addig mért maximum
és minimum hőmérsékleteket reprezentálja

3. A léghőmérséklet és a növények
A léghőmérséklet a vízzel és a tápanyagokkal együtt a növény általános életfeltétele. A léghőmérséklet növényre gyakorolt hatásának vizsgálata többek között azért is rendkívüli
fontosságú, mert ez a meteorológiai elem a növény fejlődési ütemének, a „biológiai órájának” meghatározója. A növény-hőellátottság kapcsolatnak mind a mai napig legelterjedtebb módja
a léghőmérséklet valamely származtatott mennyisége alapján történő közelítés, melynek egyik oka az elem könnyű hozzáférhetősége, a másik az általa nyert tapasztalatok sokasága.

A hőmérséklet növényi hatáselemzésekor két elkülönített vonatkoztatási időt szükséges figyelembe venni. A két közelítés módszertanilag is eltérő kezelést igényel, ezért külön történik
a tárgyalásuk is. Az első a pillanatnyi léghőmérséklet hatása a növényi életfolyamatokra, a második a hosszabb időszak hőmérséklet hatásának elemzése.

A pillanatnyi léghőmérséklet hatását az ún. optimumgörbe tartalmazza. A növények abiotikus tényezőkkel pl. hőmérséklettel szemben támasztott igényét az optimumgörbével
jellemezhetjük. Mesterséges körülmények között meghatározott környezeti elem-növényéletfolyamat kapcsolatot a fiziológiai optimumgörbe adja meg, mely a fajok genetikailag kódolt
biológiai adottságaiból fakad. A tényleges görbealakulás ettől egy kissé eltérő, mely figyelembe veszi a természetes élőhelyen szereplő egyéb befolyásoló tényezőket, pl. a faj egyedeinek
egymással történő versengését, az előfordulás körülményeit. Az így felrajzolt léghőmérséklet növényi életfolyamat kapcsolat az ökológiai optimumgörbét eredményezi, melyből az ökológiai
jelzőt gyakran el is hagyják, s optimumgörbén gyakorlatilag ez utóbbi változat értendő (4.9. ábra).

90
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.9. ábra - A hőmérsékleti optimumgörbe két változata, a fiziológiai és az (ökológiai) optimumgörbék sematikus ábrázolása

Az optimumgörbe kardinális pontjait, nevezetes hőmérsékleti értékeit és az általuk kijelölt szakaszok tartalmát az alábbiakban foglaljuk össze:

• tumin: ultraminimum hőmérséklet

• to: bázishőmérséklet (biológiai nullapont; minimum hőmérséklet)

• topt: optimum hőmérséklet

• tmax: maximum hőmérséklet

• tumax: ultramaximum hőmérséklet

A növények két küszöbhőmérséklete a két halálpont, mely között a növényi élet lehetséges (ultraminimum hőmérséklet, tumin és az ultramaximum hőmérséklet, tumax). A latens élet
szakasza, melyben a növény még él, csupán életfolyamatait szünetelteti, a két halálpont és a bázishőmérséklet, illetve a maximumhőmérsékletek között található. A latens életből a
növények kedvező feltételek közé kerülve képesek életfolyamataikat helyreállítani.

Közismert a léghőmérséklet biokémiai folyamatokra gyakorolt meghatározó befolyása, melyet a Van’t Hoff törvény számszerűsít. A biokémiai reakció változása k1 és k2 állapot között
két megadott energiaszinten, hőmérsékleten (T1 és T2) az alábbi:

91
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.2. egyenlet - 4.2

ahol a konstans.

Az egyenletet átalakítva (logaritmizálva, rendezve) a következő ismertebb formátumot kapjuk:

4.3. egyenlet - 4.3

A levezetés teljes bemutatása nélkül a végeredmény megadja, hogy a bázishőmérséklet és az optimumhőmérséklet között minden 10°C-os léghőmérséklet-emelkedés az adott
életfolyamat intenzitását megduplázza vagy megháromszorozza (Q):

4.4. egyenlet - 4.4

Amennyiben a Q10 = 2, akkor az életfolyamat intenzitása megkétszereződik.

A topt-tól a tmax-ig tartó szakasz erőteljesen csökkenő életfolyamat-intenzitást mutat, a görbe leszálló ágának meredeksége messze meghaladja a felszálló ágét.

Az optimumgörbe alakja minden életfolyamatra, növényfajra (4.10. ábra) és fejlődési ciklusra univerzális, csupán a konkrét léghőmérsékleti értékek változnak.

92
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.10. ábra - A léghőmérséklet optimumgörbéi három eltérő melegigényű növényfajnál

Általában a mérsékelt égövi eredetű növények bázishőmérséklete 0–5 °C közötti, a trópusi eredetűeké több mint 10 fokkal magasabb, 15–18 °C. Az optimum hőmérséklet
– hasonlóan a többi kardinális ponthoz – ritkán írható le egyetlen számadattal, sokkal inkább egy-egy hőmérsékleti intervallummal jellemezhető. A mérsékelt égövi eredetű növények
optimumhőmérsékleti tartománya 25–31°C, a forró égövről származóaké pedig 31–37 °C (Mavi és Tupper 2004). A maximum hőmérsékletek általában 31–37 °C és 44–50°C közöttiek
a magasabb, illetve az alacsonyabb földrajzi szélesség növényeinél. A mérsékelt égöv növényeinek tmax értéke a fehérjék koagulációjával kapcsolatos. A forró égövi növényeknél extra
túlélési stratégia szükségeltetik a megadott rendkívüli forróság túléléséhez, mely növényfajonként eltérő.

A fotoszintézis hőmérsékleti függését normál légköri CO2-koncentrációnál és fénytelítési pontnál növény kategóriánként Larcher (1980) foglalta össze (4.2. táblázat). Megjegyezzük, hogy
a meghatározás idején a légköri CO2-koncentráció alig haladta meg a 300 ppm-et, mely napjainkban már 380 ppm feletti.

4.2. táblázat - A nettó fotoszintézis léghőmérsékleti függésének szélső értékei az átlaggal az eltérő termőhelyek növényeinél. A CO2-koncentráció
az átlagos légkörivel egyezett, a sugárzás intenzitás pedig a fénytelítődési ponton volt (Larcher 1980)

Szén-dioxid-megkötés hőmérsékleti határai (°C)

Növénycsoport Alsó határ Optimum Felső határ

93
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

C4-es forró élőhelyű –5-7 35-45 50-60

C3 gabonafélék –2-0 felett 20-30 40-50
Alpesi növények –7 - –2 10-20 30-40
Örökzöld trópusi fák 0-5 25-30 45-50
Mérsékelt zóna lombhullató fái –3 - –1 15-25 40-45
Örökzöld tűlevelűek –5 - –3 10-25 35-42
Tundra cserjéi –8 15-25 40-45
Hideg területek zuzmói –25 - –10  5-15 20-30

A légzés hőmérsékleti függésének görbe meredeksége meghaladja a fotoszintézisét, melynek következtében egységnyi hőmérséklet-emelkedés a légzés nagyobb mértékű növekedését
okozza. Mivel a légzés célja a fotoszintézisben előállított anyagok lebontása során történő energiához jutás, ezért ha túlzott mértékű a légzésintenzitás, a lebontó folyamatok túlsúlya
következhet be. Azt a pontot, ahol a légzés és a fotoszintézis optimumgörbéi metszik egymást, hőmérsékleti kompenzációs pontnak nevezzük. Ezen a ponton a megtermelt és a lebontott
szerves anyag mennyisége megegyezik, szárazanyag-növekedés nem következik be.

Többen próbálták egyszerűsíteni az életfolyamat intenzitás-léghőmérséklet hatás közelítését, mely szerint a maximális termés kialakulásának fő feltétele a léghőmérséklet 20–30 °C
közötti alakulása (zavartalan vízellátásnál). Ez a kapcsolat azonban jóval bonyolultabb, melyre példát néhány növény segítségével mutatunk be. A 4.3. táblázat a csírázás léghőmérséklet-
igényéről, a maximum, minimum és az optimum hőmérsékleti tartományainak alakulását tartalmazza. Felhívjuk a figyelmet, hogy a bemutatott táblázat csupán egy fenológiai fázisra,
a csírázásra vonatkozó hőmérsékleti igényt tekinti át!

4.3. táblázat - Néhány növényfaj kardinális léghőmérsékleti határértékei a csírázásra vonatkozóan

Fő hőmérsékleti intervallumok (°C)
Növény Növény Optimum Maximum
Búza 3–4,5 25 30–32
Árpa 3–4,5 20 38–40
Kukorica 8–10 32–35 40–44
Rizs 10–12 30–32 36–38
Dohány 13–14 28 35
Cukorrépa 4–5 25 28–30
Borsó 1–2 30 35
Zab 3–4 25 30
Cirok 8–10 32–35 40
Lencse 4–5 30 36
Sárgarépa 4–5 8 25
Sütőtök 12 32–34 40

Éghajlati sajátosságainkat ismerve a hőmérsékletigény fokozatos figyelmet tavasszal, a vetés időpontjának meghatározásakor igényel. Néhány termesztett növényünk bázishőmérséklete
az alábbiak szerint alakul:

94
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

Gabonafélék 1–2 °C
Mák 2–3 °C
Sárgarépa 3–4 °C
Kukorica 8–10 °C
Rizs 12–14 °C
Dinnye 15–17 °C
Borsó 1–2 °C
Hagyma 2–4 °C
Burgonya 7–8 °C
Szója 10–12 °C
Uborka 13–15 °C

A hosszabb időszak léghőmérséklet hatását leggyakrabban a hőmérséklet- összegekkel (heat unit) számszerűsítjük. A kiindulási alap a napi középhőmérséklet, mely az automata
meteorológiai állomások terjedésével bárki számára könnyen elérhető. A korábbi időszakokban, különösen a speciális célú állomásoknál, mint pl. az agrometeorológiai állomások,
nem állt rendelkezésre folyamatos léghőmérsékleti regisztrátum, ezért ezen esetekben a napi középhőmérsékletet először meg kell határozni. A napi egyszeri észlelésre korlátozott
megfigyeléseknél a maximum- (tmax) és a miniumhőmérséklet (tmin) közepe adja a napi középhőmérsékletet ():

4.5. egyenlet - 4.5

A leggyakrabban használt biológiai időt meghatározó mutató a foknap, mely a degree-day (DD) magyar fordításának felel meg. Az érték előállítása alatt minden küszöbérték nélkül
figyelembe vett napi középhőmérsékletek összegzését értjük:

4.6. egyenlet - 4.6

A kizárólag pozitív napi középhőmérsékletű napok átlaghőmérsékleteinek (0<) összege adott időtartamra pl. n napra adja az aktív hőmérsékleti összeget (Σta):

4.7. egyenlet - 4.7

A küszöbhőmérséklet, mely feletti értékeket összegezzük, lehet a fent választottól, a 0-tól eltérő is. Minden esetben a vizsgálat célja határozza meg annak konkrét értékalakulását.

95
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

Biológiai tartalmát tekintve többet mond az effektív hőmérsékleti összeg (Σteff), mert abban az összegzés csak a bázishőmérséklet (to) feletti léghőmérsékletekre vonatkozik. Az angol
nyelvű irodalomban GDD rövidítésként – growing-degree-day – találhatjuk meg:

4.8. egyenlet - 4.8

Határozzuk meg a kukorica aktív és effektív hőmérsékleti összegeit, ha a napi középhőmérsékletek rendre t1=10 °C, t2=13 °C, t3=15 °C, t4=5 °C, t5=–1 °C. Legyen a kukorica
bázishőmérséklete (tb) 9 °C!

Az aktív hőmérséklet összeg: Σta = t1+t2+t3+t4 = 43 °C

Az effektív hőmérséklet összeg: Σteff = (t1–tb) + (t2–tb) + (t3–tb) = 11 °C

Az összeg meghatározásakor azokon a napokon, ahol a napi középhőmérséklet nem éri el a 0 °C-ot, illetve a bázishőmérsékletet, nem vesszük figyelembe, mintha az a nap meg sem
történt volna, s nem okozott volna semmi élettani változást a növény növekedésében, fejlődésében. Ez az elhanyagolás egyben rávilágít a módszerben rejlő korlátokra is.

A GDD közelítés hibáit mindenki ismeri, mely ellenére a növények fejlődés intenzitásának meghatározására sokkal jobb mutató mind a mai napig még nem született. Egyszerűsége
segítette térhódítását, melyet a termésmennyiség, minőség, betakarítási időpont stb. meghatározására kiterjedten alkalmaznak. Nem kevesen kritizálják, miszerint a hőfok-napnak
semmiféle elméleti megalapozottsága nincs. McMaster és Wilhelm (1977) szerint „csak” azokat a fiziológiai és matematikai alapokat felejtjük el a hőfok-nap alkalmazásakor, melyek az
adott növény-környezet kapcsolatot meghatározzák. Népes azoknak a tábora, akik szerint a hőmérsékletösszeg nem több mint a tenyészidőszak hosszának becslése (Perry et al. 1990;
Bonhomme 2000). További néhány kifogást is bemutatunk, melyeket az ellenzők hangoztatnak, bár jobbat nem tudtak a GDD helyett ajánlani:

• Az évszakos eltérések hatásának megjelenítésére nincs lehetőség, pl. ugyanaz a léghőmérséklet tavasszal túl meleg, nyáron viszont hűvös lehet.

• A hőmérséklet ingását a képlet nem tudja figyelembe venni, pedig egyesek szerint a fejlődést jobban meghatározhatja, mint maga a napi középhőmérséklet.

• Elfelejtettük, hogy nem konstans a bázishőmérséklet, azt eredetileg a kelés időszakára határozták meg. Utána kiterjesztettük minden fenofázisra, mely így biztosan nem igaz.

• A napi középhőmérsékletet nem a növény közelében lévő légtérben, hanem a meteorológiai állomás 2 m-es szintjében mérjük. Az eltérés a növény közelében nagyon valószínű.

4. A növényhőmérséklet
A fenti alfejezetcím csak az újabb keletű agrometeorológia tankönyvekben, jegyzetekben található. Az ok nem az elem fontosságának a felismeréshiánya, hiszen a növényhőmérséklet
szerepével régóta tisztában vagyunk, hanem a meghatározásának mindennapi agrometeorológiai gyakorlatba történő bevonulása.

Az elmúlt évtizedekben regisztrált globális klímamódosulás valószínűleg nem marad hatástalan a növények életére sem. A legtöbb növényi hatásvizsgálattal foglalkozó tanulmány
azonban csak a csapadék mennyiségének csökkenése miatt fellépő aszályos évek számának növekedéséről számol be. Ritkább a felmelegedésnek a növényhőmérséklet alakításában,
s azon keresztül az életfolyamataiban játszott szerepének elemzése. Reális képet a jövő várható módosulásairól csak akkor kaphatunk, ha a csökkenő csapadékmennyiséghez a globális
felmelegedés következtében fellépő lég- és növényhőmérséklet emelkedés hatását együttesen vesszük figyelembe. Még ha a csapadék mennyisége változatlan is lenne, önmagában a
léghőmérséklet korábbihoz képesti növekedése is emeli a növények vízigényét, s a szárazsági hajlamot felerősíti. Az elmúlt évek időjárás-változásának növényi hatását akkor ítéljük meg
helyesen, ha a térségünket érintő csapadék mennyiségi csökkenéséhez hozzávesszük az átlagos léghőmérséklet és növényhőmérséklet-emelkedés befolyásolását is, s a kettőt együtt
vesszük figyelembe a növény életfolyamatainak változáselemzéseinél. A hőmérséklet emelkedése hazánkban 10 évenként 0,5 °C, amelyhez a jelenlegi szint 10%-os csapadékcsökkenése
társul (Ambrózy 1991). Ez a változás biztosan nem hagyta változatlanul a növényhőmérsékleteket sem.

96
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

A növény nem függetleníthető a környezet valamennyi elemétől, így vizsgálata csak komplex közelítéssel képzelhető el. A napsugárzás nemcsak a fotoszintézis számára jelent kizárólagos
energiaforrást, hanem a növények helyhez kötött volta miatt esetenként energiafelvételi kényszerrel jár együtt. A felvett többlet energiától való „megszabadulás” legintenzívebb módja a
víz rendkívül magas fajhője miatti párologtatással történő hővesztés-hűtés. (Minden gramm víz elpárologtatása 2462 Joule energiaelvonással jár 15 °C-os növényhőmérsékletnél.) Víz
hiányában a többletenergia a növény hőmérsékletének emelkedését okozza, amely egy ponton túl akár a növény hőhalálához is vezethet. Ez a felismerés, valamint a növényhőmérséklet
mérésének technikailag pontos kivitelezése egy új közelítési mód bevezetését tette lehetővé a környezet-növény kapcsolat vizsgálatainál.

A direkt módon történő növényhőmérséklet mérésére, amely számolásánál egyszerűbbnek tűnik, az 1970-es évektől kezdve áll rendelkezésre a célnak minden tekintetben megfelelő
speciális hőmérő, az infrahőmérő. A legtöbb hordozható infrahőmérő mérési pontossága ±0,5°C, amely állományról gyűjtött hőmérséklet esetében ismerve a hőmérséklet levélen belüli
változékonyságát, elfogadható.

Az első próbálkozás a növényhőmérséklet számszerűsítésére Ramoux nevéhez fűződik, aki 1843-ban a higanyos hőmérő gömbjét leszakított levelekkel burkolta, s a leolvasott értéket
tekintette növényhőmérsékletnek. Az így leolvasott hőmérséklet számos hibával terhelt, amelyek kiküszöbölésére már a századforduló kutatói is próbát tettek, de csak részleges sikerrel.
Ilyen volt Miller és Saunders (1923) speciális hőmérő tokja, amelybe behelyezték a higanyos hőmérőt, s az élő növény levelének fonákjára rögzítették azt. A mért eredmények kritikája
a kortárs kutatók között is rendkívül kemény volt (Clum 1926, Curtis 1938), s az is egyértelművé vált, hogy növényhőmérséklet meghatározására a léghőmérsékletnél mindennapi
gyakorlatban alkalmazott folyadékos és bimetallos hőmérők nem alkalmasak. Több próbálkozás történt az ellenálláshőmérők és a termisztor bevetésére is. Ezeknél kiküszöbölhetetlen
hibát jelent, hogy az érzékelőt bele kell szúrni a levél mezofillumába, mely azt megsértve a szövetnedv szabaddá válásához, a növényről történő párolgáshoz-hűtéshez vezet. Felismerve a
hibalehetőséget, az így mért növényhőmérsékletet elnevezték belső szöveti hőmérsékletnek, s bár az elnevezés meghonosodott, az alkalmazását mégsem kísérte sok siker. A hőmérséklet
növényen belüli eloszlásának ismeretében vált egyértelművé, hogy termisztorral egy teljes növény vagy állomány hőmérsékletének meghatározása lehetetlen. Pontszerű mérésekre,
maximum egy-egy levél átlagának (belső szöveti hőmérsékletre!) meghatározására azonban a termisztor alkalmazható.

A növényi megfigyeléseknél többször lehet szükség a környező levegő- és a növény hőmérsékleti differenciájának mérésére (öntözővízigény meghatározása). Erre viszont kiválóan
alkalmasak a termoelektromos hőmérők úgy, hogy a referenciapont a mindenkori léghőmérséklet, a másik érintkezési pont a tényleges növény- és léghőmérsékleti differenciát fogja
mutatni. A műszer pillanatnyi értékek előállítására kevésbé, inkább levélhőmérsékleti átlagok meghatározására javasolható. A pontszerű mintavételezés hibája azonban még itt is
megmarad.

A növényhőmérséklet mérését az a felismerés forradalmasította, hogy minden abszolút nulla foknál magasabb hőmérsékletű objektum sugárzást bocsát ki, melynek mennyisége szoros
kapcsolatban van a test hőmérsékletével. Ha megmérjük az emittált sugárzás mennyiségét, a Stefan-Boltzmann törvény alapján a felszínhőmérséklet, akár az állományé is számítható.
Az első sikeres alkalmazó Stoll és Hardy volt 1952-ben. A korábbi sugárzási fejezetben ismertetett egyenletmegoldáshoz kellett a növény emissziós tényezőjének ismerete (jele: ε),
amely az állományok sugárzási tulajdonságait a fekete testéhez hasonlítva fejezi ki. Az emissziós tényező becslése nem volt könnyű feladat, pontos ismerete alapvetően meghatározta
a hőmérsékletmérés pontosságát is. Értéke szerves anyagoknál csekély mértékben változik (4.4. táblázat), ezért a korábbi szakirodalomban a növények különböző fajainál egynek
tekintették. Ez a valóságos értéktől eltérő emisszió a fellépő maximális hibát akár 2–6 °C-ra is emelhette, ezen javítani kellett.

4.4. táblázat - Néhány anyag emissziós tényezőjének alakulása (25 °C-os léghőmérsékleten, hosszúhullámú sugárzásra vonatkozóan)

Emissziós tényező (ε)

Nem szerves anyagok
Víz 0,92–0,97
Ezüst 0,02
Vas 0,44
Vas (oxidált) 0,80
Üveg 0,94
Talajok (homok-vályog) 0,90–0,98
Hó (szennyezettségtől függően) 0,40–0,99

97
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

Jég 0,92–0,97
Szerves anyagok
Állatok 0,94–0,97
Szántóföldi növények 0,90–0,99
leggyakrabban 0,96–0,98
Kaktusz 0,98
Erdő 0,97–0,99
Gyep 0,90–0,95

Források: Idso et al. 1969, Monteith 1973, Oke 1978.

Az infrahőmérő alkalmazása egy legtöbbször talajról végrehajtott távérzékelési eljárás, amelynek legnagyobb előnye az érintkezés nélküli, tetszőleges távolságból történő adatgyűjtés.
A korábbi, növényeknél használt hőmérők alkalmazásakor elkerülhetetlen érintkezés során fellépő hő- és vízforgalmi módosulás ebben az esetben teljesen kiküszöbölődik. A hadiipar
találmánya, az infrahőmérő az 1970-es években vált mindenki számára hozzáférhetővé, s előnyeinek köszönhetően a 80-as évek elejére már kizárólagosan növénytermesztési
alkalmazási lehetőségei is körvonalazódtak. Minden eddigi módszernél csak a növény érintésével, annak fizikai tulajdonságaiba történő durva beavatkozással, valamint pontszerűen
lehetett csak hőmérsékletmintát gyűjteni. Ez az első eljárás, amely kontakt módon a teljes állományok átlaghőmérsékletének meghatározására is alkalmas. Ez a hőmérséklet viszont
igényli a felszíni jelző használatát, mely az információtartalomra is utal.

A felszíni növényhőmérséklet változékonysága, mintavételi gyakoriság

A speciális eljárással meghatározott növényi felszínhőmérséklet alkalmazása előtt célszerű áttekintetni az infrahőmérővel mért növényhőmérsékleti átlag tartalmát. Az így kapott
hőmérséklet integrált érték, mely jelentős vertikális és horizontális változékonysággal rendelkezik. Ahhoz, hogy a mért adatokból levont következtetéseink reálisak lehessenek, meg kell
ismernünk az átlagokat összetevő adatok változékonyságát, szórását.

A felszínhőmérséklet függőleges változékonysága

A léghőmérséklet állományon belüli függőleges változása a felmelegedés és a konvekció megismerése után közismert és jól körülhatárolható. Minél sűrűbb az állomány, az állományon
belüli léghőmérséklet függőleges változása annál kisebb. Ehleringer (1985) talajközelben 1 méteres magasságváltozásnál 15 °C-os léghőmérsékleti eltérést regisztrált nyílt, erősen száraz,
vízhiányos állományban, amely valószínűleg már a szélső értéket reprezentálja. Bár a növényhőmérséklet követi a léghőmérséklet alakulását, ugyanez a feltérképezés nem ennyire
egyszerű az élő növény hőmérsékletének feltárásakor. A növényhőmérséklet változékonysága, mivel az életfolyamatok módosító hatása sem hagyható figyelmen kívül, a léghőmérsékletét
is meghaladja. A megfigyelések köre szinte végtelen, ugyanis valószínűleg annyiféle vertikális profilt írhatunk le, amennyi fajú, fajtájú, korú, egészségi állapotú állomány létezik. Zavartalan
besugárzásnál a burgonyabokor alsó, talajközeli részének levélhőmérséklete 0,54–0,8 °C-kal, a felső része pedig 3,0–3,8 °C-kal tért el az egész bokor átlagától Waggoner és Shaw (1952).

A különböző levélemeletek egy lehetséges hőmérséklet eloszlását a kukorica példáján szemléltetjük (4.11. ábra).

98
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.11. ábra - A kukorica levélhőmérsékletének függőleges – levélemeletenkénti – eloszlása átlagos nedvességtartalomnál, zavartalan besugárzású
júliusi napon, délben Keszthelyen. Az 1-es szint a talajhoz legközelebbi szintet jelenti

A növényi felszínhőmérsékletet levélszintenként az infrahőmérővel történő pásztázással nyertük, a levél színének bevonásával. A teljes levélfelszín letapogatása után a hőmérő
mikroprocesszora által átlagolt értéket tekintettük az adott levélszint hőmérsékletének. 10 növényen ismételtünk, majd ezek együttesével nyertük a közölt átlagos vertikális profilt.
A megfigyelés magas napállásnál volt azért, hogy a mérési pontosságot a sugárzásintenzitás gyors változása ne befolyásolja. A levélen belüli hőmérsékleti változékonyságot minden
levélnél feljegyeztük, s meglepően magas, megvilágítottságtól függően 2–6 °C-os differenciát regisztráltunk. Ez az érték azért meglepő, mert meghaladja a levelek szintenkénti
elhelyezkedéséből adódó differenciát.

Horizontális eloszlás és a szükséges mintaszám becslése

A léghőmérséklet horizontális változékonyságát a felszín heterogenitása okozza. Makro léptékben erre közismert példa a domboldalak expozíciós hatás miatt kialakuló eltérő
hőmérséklet alakulása. Kisebb térségekben a fenti tény ismeretének különösen nagy jelentősége van, főleg ha minél közelebb kerülünk a talajfelszínhez (mikroklíma). A növényállomány
hőmérsékletének mérése a mikroklíma-vizsgálatok tárgykörébe tartozik, s ezért a léghőmérséklet változékonyságát is először ebben a léptékben érdemes áttekintenünk. Nyugodt
2
légköri viszonyoknál mintegy 1–3 °C-os horizontális léghőmérsékleti differencia van egy erdősávot is magában foglaló néhányszor 100 m -es területen. Ennek oka a felszínek eltérő
felmelegedése, a szenzibilis hő felsőbb régiókba történő átadásváltozása. A léghőmérséklet az energia egyenlegben, s ezáltal növényhőmérséklet alakításában közismerten elsődleges

99
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

fontosságú. A növény hőmérsékletét nem korlátozott vízellátásnál igyekszik a léghőmérséklet közelében, lehetőleg alatta tartani. Ebből következik, hogy szemben pl. az ember
testhőmérsékletével, a növényhőmérséklet változó. Fontos megjegyezni, hogy a növényállományok hőmérsékleti változékonyságának a léghőmérséklet nem az egyedüli létrehozója.
A levél energiamérlege pillanatról pillanatra változik, s vele együtt a növény- (és a lég)hőmérséklet is. Bab levelének horizontális hőmérséklet eltéréseit Clark és Wigley in Oke (1978)
térképezte fel (4.12. ábra), egy 0,7 m/s átlag szélsebességgel bíró napon.

4.12. ábra - A bab levelén mért növényfelszín hőmérsékleti változékonysága

Saját megfigyeléseink szerint öntözetlen kukorica levelének hőmérsékleti változékonysága szélcsendes napon elérte a 6–8 °C-ot is (Anda 1993). Ugyanez cukorrépánál 2–3 °C-kal
mérsékeltebb volt.

A növényhőmérséklet horizontális változékonysága többek között a mindenkori vízellátottság szabályozása alatt áll. Ennek a felfedezésnek köszönhető többek között egy öntözési
időpontot előrejelző módszer. Megfigyelések szerint a vízzel jól ellátott növényállományok horizontális hőmérsékleti változékonysága (az állományra vonatkozó felszínhőmérséklet
mérések ismétléséből adódó eredmény) csekély, általában néhány tized fok (Blad et al. 1982). Ugyanez száraz körülmények között 2 m-es sugarú körben kukoricánál esetenként elérte
a 6 °C-ot is. Zabnál és borsónál az érték valamivel alacsonyabb, 2,5–4 °C volt.

Ha a növény felszínhőmérséklete valóban hordoz vízellátottságra vonatkozó információt, a pontos öntözési időpont meghatározásához elengedhetetlen a mért értékek
megbízhatóságának ismerete. Adott léghőmérsékletnél az energiamérleg alapján ez számítható.

100
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

A mért hőmérsékletek döntő többsége gyakorlatilag 8 szórásnyi távolságra helyezkedik el, ezért a szükséges mintaszám becsülhető (n) egy általunk előre megadott megbízhatósági
értékközbe (c) kerülés esetén:

4.9. egyenlet - 4.9

ahol

t a Student-próba t értéke (első közelítésben 1,96),

s′ a szórás.

Az egyenlet megoldásából következik, hogy ha a növényhőmérsékletet 0,5 °C-os pontossággal kívánjuk meghatározni, akkor magas napállásnál 4–6 mintát kell vennünk. Ha a pontosságot
+0,1 °C-ra növeljük, a mintavételt is emelni szükséges 6–10 mérésre. Alacsony napállásnál a szükséges mintaszám alacsonyabb, az átlaghőmérséklet meghatározásához elegendő
3 ismétlés.

4.1. A felszínhőmérséklet gyakorlati alkalmazásai

Öntözési időpont meghatározás

A könnyű, hordozható sorozatmérésre alkalmas infrahőmérő elterjedése annak köszönhető, hogy az általa mért hőmérsékletadatok több célra is hasznosíthatók. Már az energia
egyenleg tárgyalása is előre vetítette a növény- és a léghőmérséklet kapcsolatának rendkívüli szorosságát, szinte szétválaszthatatlanságát. Ez akkor válik igazán érthetővé, ha az
ember lázállapota és a növény hőmérséklet-emelkedése közti differenciát vizsgáljuk. Az ember 37 fok feletti testhőmérséklete hőemelkedést jelez, függetlenül attól, hogy milyen
környezeti feltételek közt mértük azt. A növény hőmérséklete önmagában kevesebb információtartalmú, mivel pl. 25 °C-os felszínhőmérséklet jelentése egészen más eltérő környezeti
léghőmérsékleteknél. A növény elegendő víz jelenlétében addig hűti magát, amíg hőmérséklete az őt körülölelő légkör hőmérsékletéhez közelít, legtöbbször az alá süllyed. Tehát 25 °C-
os növényhőmérséklet kedvező élettani feltételeket jelenthet 26 °C-os léghőmérsékletnél, s ugyanakkor súlyos depressziót pl. 20 °C-nál. Már a kezdeti vizsgálatoknál egyértelművé vált,
hogy a növényhőmérsékleti adatok korrekt értelmezése csak léghőmérséklettel együtt lehetséges. A későbbiekben még az idézett hőmérsékleti differencia is kevésnek bizonyult, ugyanis
a hőmérsékleti különbség tartalmát a többi környezeti tényező is befolyásolja (légnedvesség, sugárzás, szél stb.), ezért azok figyelmen kívül hagyása csak a pontosság rovására történhet.
A kizárólagosan növény- és léghőmérsékleti differenciát akkumuláltan tartalmazó stressz-fok-nap (SDD) továbbfejlesztését a levegő telítési hiányának hőmérsékleti differenciával együttes
számbavétele jelentette, amelyből később egyetlen lépéssel meghatározható a legegyszerűbb növényi vízállapot jellemző, a vízstressz-index (CWSI). Az alsó határoló vonal az optimális
vízellátottságú, a felső pedig a holtvíztartalomnál mért növény- és léghőmérsékleti differencia légnedvességtől is függő értékét tartalmazza (4.13. ábra).

101
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.13. ábra - A vízstressz-index grafikus közelítése Idso et al. (1981) alapján

A B a tényleges vízellátottságnál mért hőmérsékleti különbség, az A és C pedig az alsó és felső alapvonaltól vett távolság, amely szerint a CWSI:

4.10. egyenlet - 4.10

A szám konkrét jelentése növényfajtól, fejlődési stádiumtól stb. függ. Általában minél közelebb van az 1-hez, annál nagyobb a vízhiány. Az empirikus, illetve grafikusnak nevezett közelítés
mellett azonban megszületett egy ennél pontosabb, de jóval adatigényesebb elméleti levezetés is, amely bemutatásától jelen tankönyvben eltekintünk. Az eljárás részleteiben Anda
(1993) publikációjában olvasható.

A megfigyelések kezdetén a kutatások a növényhőmérséklet és a termés között kerestek kapcsolatot, amely ismeretében a szárazanyag-produkció és a termés becsülhető. Ez a koncepció
a korábbi léghőmérsékleti összeg-növényfejlődés közti kapcsolatot fejleszti tovább, s a növény- és léghőmérsékleti differencia (stressz-fok-nap vagy SDD) tenyészidőszakban akkumulált
értékeit és a termést kapcsolja össze (4.14. ábra).

102
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.14. ábra - Az őszi búza hőmérsékleti differencia-termés kapcsolata. A betűk eltérő vízellátottságot jelenítenek meg a jó vízellátottságtól (F)
az aszályos helyzetig (O).

Egyszerűen belátható, hogy a hőmérsékleti differencia akkor növekszik, ha a növény transzspirációja valamely okból zavart szenved. Ez az ok lehet vízhiány, betegség, táplálékhiány
stb. előidézte vízforgalmi zavar. A leggyakoribb ok azonban a talaj hozzáférhető nedvességkészletének csökkenése, ami miatt az összeget nemcsak termés-előrejelzésre, hanem
vízhiány kimutatására, öntözési időpont prognosztizálására is fel lehet használni. Rendkívüli előnyét kétségkívül az adja, hogy a növény vízellátottsági zavarát a szemmel látható tünetek
megjelenése előtt jelzi, amely víztakarékos, olcsó öntözési eljárást tesz lehetővé. A víztakarékosság azt jelenti, hogy többszöri, kis adagú vízellátásra javasolható, pl. csepegtetőöntöző-
rendszer érzékelőjeként, megelőzve az esetlegesen csapadékossá váló időjárás és öntözés egymás közeli időbeli követéséből adódó vízutánpótlási átfedést. Hazánk szeszélyes
csapadékviszonyait ismerve ez az előny egyáltalán nem lebecsülendő.

A számos környezeti tényező együttes hatását integráló vízstressz-index (léghőmérséklet, sugárzás intenzitás, légnedvesség, szélsebesség stb.) öntözési időpont meghatározására
történő hazai alkalmazhatóságát 2002-re szemléltetjük (4.15. ábra) kukoricánál.

103
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.15. ábra - A vízstressz-index alakulása 2002 nyarán kukoricában Keszthelyen. Az öntözés határértékét a CWSI=0,25 jelenti. A könnyebb
áttekintés miatt ábráinkon a stresszindex= CWSI ∙ 10 görbével szerepel. A PC a kontroll parcellát, a PÖ az öntözöttet jelöli. A függőleges oszlopok
a napi csapadékösszeget tartalmazzák

Az ábra két eltérő vízellátású állományt tartalmaz. Az egyik a kontroll, amely csak a természetes csapadékellátásban részesült növényeket foglalja magában. A második vízkezelésnél
akkor öntöztünk, ha a növények növényhőmérsékletéből számolt vízstressz-index (CWSI) értéke meghaladott egy korábban vizsgálatunk helyszínére meghatározott határértéket. Minél
szárazabb az év, a stresszindex s vele együtt a várható termésveszteség annál nagyobb. Csapadékos években a különböző vízellátottságú kezelések indexalakulása alig tér el egymástól.
A csapadék hiányos, aszályos 2002-ben az eltérő vízellátottságú állományok vízstressz-indexei szétváltak, s a nagyobb értékeket az öntözetlen (kontroll) kezelésnél mértük.

A 4.16. ábra egy humid jellegű évjárat adatait tartalmazza, amikor a vízstressz-index értéke folyamatosan a kritikus, öntözést jelző határérték alatt maradt, így egyáltalán nem igényeltek
a növények kiegészítő vízellátást. Ebben az évben a parcella mellett az evapotranszspirométerben nevelt kukorica (ET) eredményeit mutatjuk be a nem öntözött parcella (P) egyedei
mellett. Az augusztus végi indexemelkedés nem a vízhiány következménye, hanem a beérett kukorica elszáradásából fakad. Az ábra azt is bemutatja, hogy humid években az
evapotranszspirométerben a vízstressz-index megemelkedik. Ez a növekedés nem a vízhiány miatti, hanem a nedves évjárat sajátossága közé tartozik. A talajlevegő viszonylag sekély
tenyészedényből való kiszorításának lehet a következménye.

104
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.16. ábra - A vízstressz-index alakulása humid évjáratban evapotranszspirométerben (ET) és a kontroll parcellán (P)

A vízstressz-index alapján öntözési időpontot tervezhetünk, s alakulásából előzetes termésbecslést is végezhetünk. Megfigyeléseink szerint hazai viszonyoknál általában a vízstressz-
index × 10 érték 1-gyel történő csökkentése a termésmennyiséget kb. 10%-al emeli.

Összehasonlító vizsgálatok

A növényhőmérséklet könnyen és gyorsan mérhető elem, amely ismételhetősége alapján lehetővé teszi sorozatmérések elvégzését, s nemcsak növényi vízállapot becslésre, hanem
összehasonlító vizsgálatokra is jól alkalmazható (4.17. ábra).

105
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

4.17. ábra - Növényhőmérséklet-vizsgálatok három eltérő fajtájú cukorrépa-állományban (1992)

Három cukorrépafajta, a Kawemaya, az Éva, a Gála felszínhőmérséklet adatait mértük magas napállásnál, 3–5 ismétlésben úgy, hogy egy-egy mintavételt 3 perces időintervallumban
állítottunk elő. Mivel a műszer 4 másodpercnként vesz 1–1 felszínhőmérsékleti mintát, ezért a fenti ismétlésből adódó egyetlen átlag 135–225 felszínhőmérsékleti mintát tartalmaz. A három
fajta felszínhőmérséklete önmagában nem sok információt tartalmaz. Egymással összehasonlítva annyit azonban sejtet, hogy azonos vízellátottságnál a Kawemaya növényhőmérséklete
több fokkal elmaradt a másik két fajtáétól, vagyis ugyanazt a talajnedvesség tartalmat hatékonyabban használta. A hőmérsékleti adatok információtartalmát a produkciós mutatókkal
együtt értékelve jelentősen kibővíthetjük (4.5. táblázat).

4.5. táblázat - A három cukorrépafajta produktivitási mutatói 1992-ben

2 2
Fajta neve Gyökér (kg/m ) Cukortartalom Cukortermés (kg/m )
Kawemaya 54,48 17,14 8,515
Gála 59,48 15,47 8,031
Éva 41,04 15,65 5,661
SZD 5%  5,85  0,57 0,599

106
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

A cukorrépa-termesztés célkitűzése a minél nagyobb mennyiségű cukor előállítása egységnyi területen. A három fajta esetében ez a Kawemayánál volt a legmagasabb, amely
egyben a legalacsonyabb felszín-hőmérsékletű állományt jelentette 1992 tenyészidőszakának dél körüli óráiban. A mérsékelt égövi származású cukorrépa számára kedvező feltételt
az alacsonyabb növényhőmérséklet jelenthette az 1992-es év átlagnál jelentősen melegebb és csapadékszegény időjárásánál. A növény vízgazdálkodása a másik két fajtánál
jobb lehetett, mert a mérsékeltebb növényfelszín-hőmérsékletet ugyanolyan talajnedvesség-ellátottságnál volt képes produkálni. A növényhőmérséklet által sugallt feltételezést, a
Kawemaya fajta gazdaságosabb vízforgalmát sztómaellenállás-méréssel sikerült megerősítenünk, ugyanis a három fajta közül a legalacsonyabb értékeket ebben az állományban mértük.
A sztómaellenállás megfigyelésére a növényhőmérséklettel egy időben került sor.

Az Éva fajta termése volt a legkisebb, ugyanakkor a legmelegebb felszínhőmérséklettel és legnagyobb sztómaellenállással rendelkezett (4.18. ábra).

4.18. ábra - A három vizsgált cukorrépafajta sztóma-ellenállásának alakulása 1992 dél körüli óráiban

A fenti példa csak egy lehetséges alkalmazás az elképzelhetők közül. A fajta-összehasonlításon túl eredményesen tudtuk felhasználni, pl. eltérő nitrogén-ellátottságú növényállományok
hőmérsékletében fellépő különbségek regisztrálására, s általa vízforgalmi differencia magyarázatának pontosítására is (Anda 1987).

Az infrahőmérő gyorsasága az ökológiai műszerek körében egyedülálló, s a benne rejlő előny még messze nincs kihasználva. Működési körének kiszélesítése az elkövetkező évek
kutatási feladata.

107
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

5. Irodalom
Ambrózy, P. 1991. A csapadékmező átrendeződése Magyarországon a XX. sz. folyamán. In: Éghajlatingadozások Magyarországon. Előadás elhangzott MTESZ/MMT Ankét, Budapest,
1991. V. 23.

Anda, A. 1987. A kukorica néhány sugárzás-, hő- és vízháztartási komponensének alakulása a N-ellátottság függvényében. Növénytermelés. Tom. 36. No. 3:161-170.

Anda, A. 1993. Potential Use of the Scheduler Plants Stress Monitor in Soybean. CATENA Soil Technology. Vol. 6, p. 137-144.

Blad, B. L., Gardner, B. R., Steinmetz, S. and Rosenberg, N. J. 1982. Plant and air temperature patterns in alfalfa, corn, grass, sorghum and soybean as measured with thermocouples
and infrared thermometers. Agronomy J. 74: 10-13.

Bonhomme, R. 2000. Beware of comparing RUE values calculated Par vs. solar radiation or absorbed vs intercepted radiation. Field Crops Res. 68: 247-252.

Clum, H. H. 1926. The effect of transpiration and environmental factors on leaf temperature. I. Transpiration. Am. J. Bot. 13:194-230.

Curtis, O. F. 1938. Wallace and Clum, „Leaf Temperature” A critical analysis with additional data. Am. J. Bot. 25:761-771.

Ehleringer, J. R. 1985. Annuals and perennials of warm deserts. In Physiological Ecology of North American Plant Communities (eds. B. F. Chabot and H.A. Mooney), Chapman and
Hall, New York, pp. 162-80.

Hayasaka, M. and Imura, E. 1996. Relationship of climatic factors with root yield and quality of sugar beets grown in gravel culture. Proc. of Jap. Soc. of Sugar Beet Technologists 38: 72-78.

Holland, J. Z. 1971. Interim report on results from the BOMEX core experiment. BOMEX Bull. No. 10, NOAA, US Dept. Commerce, 31-43.

Idso, S. B., Jackson, R. D., Pinter, Jr .P. J., Reginato, R. J. and Hatfield, J. L. 1981. Normalizing the stress-degree-day parameter for environmental variability. Agric. Met. 24:45-55.

Idso, S. B., Jackson, R. F., Ehler, W. L. and Mitchell, S. T. 1969. A method for determination of infrared emittance of leaves. Ecology 50, 899-902.

Larcher, W. 1980. Physiological Plant Ecology. Springer Verlag, Berlin

Mavi, H. S. and Tupper, G. J. 2004. Agrometeorology. Principles and applications of climate studies in agriculture. Haworth Press, New York-London-Oxford, p: 364.

McMaster, G. S. and Wilhelm, W. W. 1977. Growing-degree-days: One equation, two interpretations. Agric. Forest Meteorol. 87: 291-300.

Metherell, A. K., Harding, L. A., Cole, C. V. and Parton W. J. 1993. CENTURY: Soil Organic Matter Model Environment. Agroecosystem Version 4.0. Technical Documentation. Great
Plains System Research Unit Technical Report No. 4. USDA-ARS, Fort Collins, Colorado. p: 360.

Miller, E. C, and Saunders, A. R. 1923. Some observations on the temperature of leaves of corn plants. J. Agric. Res. 26:15-43.

Monteith, J. L. 1973. Principles of environmental Physics. Edward Arnold Publ., London.

Perry, K.B., Wu, Y., Sanders, D. C., Garrett, J. T., Decoteau, D. R. Nagatta, R. T., Dufault, R. J., Batal, K. D. Granberry, D. M. and McLaurin, W. J. 1990. Heat units to predict tomato
harvest in southest USA. Agric. Forest Meteorol. 84: 249-254.

Stoll, A. M., and Hardy, J. D. 1952. A method for measuring radiant temperature of the environment. J. Appl. Physiol. 5: 117-124.

Oke, T. R. 1978. Boundary Layer Climates. London. Methuen and CO LTD A Halsted Press Book John Wiley and Sons New York. pp. 370.

Porter, J. and Gavin, M. 2000. Temperature and the growth and development of wheat: A review. Eur. J. Agronomy 10:23-36.

108
 Az energiaháztartás alapegyenletének
(hőháztartási egyenleg) komponensei

Urbán, L. 1993. Alkalmazott meteorológia. Egyetemi jegyzet, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Gödöllő

Vehrencamp, J. 1953. Experimental investigation of heat transfer a tan air-earth interface. Trans. Amer. Geoph. Union, 34: 22-30.

Waggoner, P. E. and Shaw, R. H. 1952. Temperature of potato and tomato leaves. Plant Physiol. 27:710-724.

109
5. fejezet - A víz a környezetben
Az anyagáramok közül agrometeorológiai szempontból az egyik legtöbbet vizsgált elem a víz, mely mindig összekapcsolódik az energiaárammal. Ezt igazolja, hogy a párolgás mind az
energia-, mind a vízmérlegben tagként szerepel. A kettő közti közvetlen kapcsolat felírható:

5.1. egyenlet - 5.1

ahol
–2
QLE: az energia-áram sűrűség [Wm ],
–1
L: párolgási latens hő [Jkg ],
–2 –1
E: a párolgás intenzitása [kgm s ]
–1 –
A latens hő (L) az egységnyi tömegű víz gőzzé történő átalakításához szükséges energia, amelynek értéke hőmérsékletfüggő: 20 °C-on 2,48×106 J kg , 30 °C-on pedig 2,43×106 J kg
1
. Az energetikai viszonyokat szemléltetheti az összehasonlítás, miszerint 1 kg víz elpárologtatásához szükséges energia 6 kg víz 0 °C-ról 100 °C-ra történő melegítéséhez szükséges
energiabefektetéssel egyezik.

Az (5.1)-es egyenlet a párolgásra fordított energiamennyiséget, esetünkben minden növénnyel kapcsolatba kerülő víz elpárologtatásához szükséges energiát együttesen tartalmazza:
harmat, intercepciós csapadékmennyiség, a kutikuláról és a sztómákon keresztül elpárologtatott víz energiaelvonásait együttesen. Ezek közül a sztómákon keresztül megvalósuló
transzspirációs vízvesztés energiaigénye és növényélettani jelentősége a legnagyobb, ezért a későbbiekben ezt elemezzük részleteiben.

1. A felszín vízforgalma
A víz globális (kör)forgalma

A víz számos szokatlan tulajdonsággal bír, ami kitüntetett szerepet biztosít számára a légkörben előforduló többi anyaggal szemben. A sajátságok zöme a molekula dipólus jellegére és
emiatt a molekulák közötti H-kötésekre vezethető vissza. Az egyik fontos tulajdonsága magas fajhője és hőkapacitása, mely azt eredményezi, hogy sokkal több energia kell hőmérséklete
emeléséhez, de ugyanakkor tovább is képes tárolni azt. Ha a közeg által felvett energia fázisátalakulásra (olvadás, párolgás) fordítódik, ez a bevétel nem jelentkezik hőmérséklet-
változásban. A víz az egyetlen anyag, amely a Föld-légkör rendszerben normál hőmérséklet- és nyomásértékek között mindhárom fázisban (halmazállapotban) előfordul.

Az óceán-szárazföld-légkör rendszerben végbemenő vízmozgásokat a hidrológiai ciklus (5.1. ábra) mutatja be, mely nem más, mint a globális víztározók közötti vízforgalom, a víz
körforgása: párolgás → felhőképződés → csapadékképződés, kihullás → beszivárgás a talajba, elfolyás, lefolyás → párolgás.

110
 A víz a környezetben

5.1. ábra - A hidrológiai ciklus vázlatos rajza

A teljes vízkészlet a hidroszféra (100%) négy globális víztározóból áll az alábbi vízkészlet-megoszlásban:

• Világóceán 96,56 %

• Szárazföldi vízkészletek 1,7 %

• Krioszféra 1,73 %

• Légkör 0,0009 %

A víztározók egymással kapcsolatban állnak, vízforgalmat bonyolítanak (5.1. táblázat).

3
5.1. táblázat - A globális víztározók vízforgalmának tagjai (a benne foglalt vízmennyiségek 106 km -ben kifejezve)
Bevétel Kiadás
Világóceán Csapadék 416 Párolgás 454

111
 A víz a környezetben

Lefolyás a kontinensekről 36 Σ 454

Lefolyás a sarki jégtakaróból 2

Σ 454
Szárazföldek Csapadék 108 Párolgás 72

Σ 108 Lefolyás 36

Σ 108
Sarki hó- és jégtakaró Csapadék 2 Párolgás 0,1

Σ 2 Lefolyás 1,9

Σ2
Légkör Párolgás 526 Csapadék 526

Σ 526 Σ 526

A vízforgalom gyorsaságát a kicserélődési idővel lehet számszerűen meghatározni. A kicserélődési idő a vízkészlet és a vízforgalom hányadosa (idő: év; nap), mely megmutatja, hogy
egy átlagos vízmolekula mennyi időt tölt az adott víztározóban. Az 5.1. táblázat adatai alapján a globális tározók vízkicserélődési ideje az alábbiak szerint alakul:

• Világóceánok 3052 év

• Szárazföldi vízkészletek 218 év

• Krioszféra 12 006 év

• Légkör 9 nap

Lokális megközelítés: a vízháztartási mérleg

A növénnyel borított vagy a csupasz talaj vízmérlegében a különböző hulló és nem hulló csapadékfajták (Cs) képezik a legfontosabb bevételi tagot, amely vagy fennmarad a növények
felületén (intercepció), vagy direkt úton érheti el a talajfelszínt. Az intercepció egy tározó belépését jelenti a rendszerbe, amelyből a víz újraosztódik: egy része visszapárologhat a levegőbe,
a másik lefolyik, illetve lecsepeg a levélről, vagy a szárról folyik le a talajra. Az intercepció nagysága függ a lehullott csapadék és az állomány tulajdonságaitól, s ennek megfelelően
értéke széles határok között (a csapadék 5–30%-a) változhat. Általánosságban megállapítható, hogy nagysága a csapadékhullás kezdetén és csendes esőben, valamint nagy zöldfelületű
állományban, pl. erdőnél magasabb. Jelentős még akkor is, ha csupán a csapadék néhány %-át teszi ki, s bár a vizsgálatok többségénél elhanyagoljuk, mégsem hagyható figyelmen
kívül, mivel frissítő közegként fontos szerepet játszik a növények életében.

A talajra közvetlenül lehullott és a növényről lecsepegett csapadékvíz pocsolyát képezhet, vagy beszivároghat a talaj mélyebb rétegeibe. Ezt a beszivárgott vizet megőrzi a talaj, amely
az első vízzáró rétegig hatol, s innét kapilláris vízemeléssel később ismét elérheti a növény gyökereit (kapilláris vízemelés, k), vagy a talaj párolgási vízigényét elégíti ki. Ha a vízzáró
réteg nem túl mélyen van, a vízutánpótlás esetenként jelentős mértéket érhet el.

Speciális esetekben, különösen lejtős területeken, mind a felszínen (Lf), mind a felszín alatt (Lfa) érkezhet lefolyás a vizsgált területre.

A gyökér vízfelvétele a talajból indítja a mérleg egyik legjelentősebb vízkiadási tagját, a párolgást (P). További veszteségek az oldalirányú vízmozgások (felszín feletti – Ef – és alatti
– Efa – elfolyások), s a víz mélyebb talajrétegbe hatolása a gravitációs víz (G), mely az első vízzáró rétegig hatol. A mérleg állományra vonatkozó kiadási tagjainak számbavételekor a
talaj párolgását (evaporáció) akár pocsolyából, akár a mélyebb rétegből származó felszín közelébe került vízből ered, figyelembe kell venni. A növényállományok legjelentősebb kiadási

112
 A víz a környezetben

tagja a transzspiráció. A vízmérleg kisebb jelentőségű veszteségtagjai lehetnek még az állományban esetenként észlelhető kondenzáció és guttáció, amelyek jelentősége arányuk
alapján meg sem közelíti a többi bevételi tagét, ezért ezeket még a részletes vízháztartási mérleg felírásánál is elhanyagoljuk. A vízháztartási mérleg teljes formája az adott talajszelvény
nedvességtartalmának változását (Δw) adja meg:

5.2. egyenlet - 5.2

A fenti egyenletet a mindennapi alkalmazáshoz gyakran egyszerűsítik. Hosszabb időszakra vonatkozóan, s megfelelő talajminta-szelvény választásánál – nagyobb, jó vízáteresztéssel
rendelkező sík terület – csak a két legfontosabb tagot, a bevételi csapadékot és a kiadási párolgást vesszük figyelembe.

2. A vízháztartási mérleg bevételi tagja a csapadék

A légkör a globális víztározók leggyorsabban cserélődő eleme, 9–10 naponként megújul. Ha figyelembe vesszük a légkör teljes vízgőztartalmát, azt 9 nappal elosztva megkapjuk a Föld
napi átlagos csapadékbevételét, mely kb. 2,5 mm. Ez évi összegben átlagosan a Földön 912 mm csapadékbevételt jelent. A csapadék területi és időbeli megoszlása rendkívül széles
határértékek között változik, melyet az éghajlattani ismeretek keretében ismertetünk.

A víz három halmazállapotban lehet jelen a légkörben. Légnemű halmazállapotú a vízgőz, folyadék állapotban az esőcsepp, szilárd halmazállapotban a jégszem vagy a nagyon magas
felhők jégtűi. A különböző halmazállapotok között halmazállapot-változások zajlanak. A szilárd és a folyadék állapot között megy végbe az olvadás és a fagyás, a folyadék és légnemű
állapot között a párolgás és lecsapódás, a szilárd és a légnemű között a szublimáció és a depozíció. Ezen átalakulások egy része energiát termel, míg más részéhez energiabefektetés
kell. (Energia kell a párolgáshoz, olvadáshoz, szublimációhoz, viszont energia szabadul fel a fagyáskor, a lecsapódáskor, illetve a depozíció során.)

Felhőképződés

Hazánkban a csapadék jelentős része felhőkből hullik. A felhő a különböző halmazállapotú (szilárd, folyékony és légnemű) vízrészecskék polidiszperz rendszere a levegőben, amely a
fény útjában szemmel látható akadályt képez. A felhőkeletkezés szükséges, de nem mindig elégséges feltétele a csapadék képződésének. A felhőelemek és a csapadékelemek anyagi
minősége megegyezik, csupán méretük az, ami alapján megkülönböztethetjük azokat. A határérték, mely alatt felhőelemről, felette pedig csapadékelemről beszélhetünk, a 100 μm. Az
ennél nagyobb részecskék esélye a legnagyobb a felszín csapadékként történő eléréséhez.

Egy adott levegőtérfogat a hőmérsékletétől függően különböző mennyiségű vízgőzt képes csak magába foglalni. Akkor mondjuk egy levegőtérfogatra, hogy telített, ha az adott
hőmérsékleten már több vízgőzt nem képes kicsapódás nélkül befogadni. Minél melegebb a levegő, annál nagyobb a vízgőz befogadó képessége. Ha egy telítetlen levegőtérfogatot
elkezdünk lehűteni, egy idő után elérjük a harmatpontot, azt a hőmérsékletet, amelyre lehűtve a levegő telítetté válik, s további hűtéskor a légnedvesség egy része folyékony víz formájában
kicsapódik. Amennyiben a harmatpont 0 fok alatti, hatszög alakú kristályos csapadékforma, hó keletkezik. A folyamat a térfogaton belüli kondenzáció. A köd is azonos módon keletkezik,
csak a köd a talaj közelében, a felhőképződésnél pedig a magasban hűl le a levegő. A kicsapódáshoz szükséges telítettség elérése többféleképpen történhet.

• A leggyakoribb a hőmérséklet süllyedésével bekövetkező kondenzáció, mely a továbbiakban bekövetkezhet:

• Két különböző hőmérsékletű és nedvességtartalmú levegő keveredésével (5.2. ábra)

• sűrűségkülönbség miatt létrejövő termikus feláramlással, valamint

• a levegő kényszerpályán történő feláramlásával (5.3. ábra).

• Ritkábban bepárolgással is elérhető a kicsapódás megindulása, főképpen a levegőnél melegebb vizek közelében figyelhető meg a jelenség. Ősszel a Balatonnál gyakori a fenti módon
bekövetkező felhő- és főképpen ködképződés.

• Az adott térfogatú levegő összenyomása szintén vezethet felhőképződéshez.

113
 A víz a környezetben

5.2. ábra - Két különböző hőmérsékletű légtömeg keveredése (Merza – Szinell, www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/tvok11.htm [http://
www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/tvok11.htm]

114
 A víz a környezetben

5.3. ábra - Orografikus akadály mentén (kényszerpályán) történő levegőfeláramlás sémája

Megfigyelések szerint a felhő képződéséhez elengedhetetlenül szükség van kondenzációs magvakra, melyeken a vízgőz kicsapódása történik. A kondenzációs magvak apró szilárd vagy
folyadékrészecskék (légköri aeroszolok). Méretük alapján három kategóriába sorolhatók:

• Aitken magvak 0,001–0,1 μm

• Nagy magvak 0,1–1 μm

• Óriás magvak 1–10 μm

A legtöbb az Aitken magvakból van (70–80%). A nagy magvak aránya 20% alatti, s a legkevesebb, 1% alatti a csapadék képződésében legnagyobb hatású, óriás magvakból található
a légkörben. Anyagukat tekintve a legtöbb sókristályokból (tengerek-óceánok felett) és ammónium-szulfátból (szárazföldek felett) áll, de a földkérget alkotó elemek és vegyületek is
szerepelhetnek kondenzációs magokként.

A felhők csoportosítása összetételük, a felhőalap magassága és az alakjuk alapján lehetséges. A beltartalom szerint vannak víz és vegyes halmazállapotú (víz és jég) felhők. A felhőalap,
mely nem más, mint a kondenzáció szintje, magassága szerint lehetnek:

1. Alacsony szintű felhők (2 km alatt)

115
 A víz a környezetben

2. Közepes szintű felhők (2–6 km)

3. Magas szintű felhők (6 km fölött)

A felhőket a következőképpen osztályozhatjuk alakjuk és felépítésük alapján (5.4. ábra):

5.4. ábra - A felhők osztályozása alakjuk szerint

• Rétegfelhő (STRATUS). Hosszúsága többszöröse a felhő magasságának. Lassú feláramlással keletkezik, nagy területet beborító felhőzet. Belőle várható csapadék gyakran csendes
eső.

• Gomolyfelhő (CUMULUS). Magassága jóval meghaladja a vízszintes kiterjedését. Intenzív feláramlással keletkezik. Benne nagy cseppek találhatók, csapadéka várhatóan zápor (nyár!).

• Jégtűfelhő (CIRRUS). Csak magas szinten található, fonalas szerkezetű felhő. Tiszta jégtűkből állnak, az eget lepelszerűen borítja, s csak megszűri a napsugárzást. Nem takarja el
teljesen a Napot. Csapadékhozama csekély, csapadéka: hegyes jégtűk.

• Függőleges felépítésű felhő. Idetartozik pl. akár a tropopauzáig is felnyúló, nagy, függőleges kiterjedésű zivatarfelhő (Cumulonimbus), melyből igen intenzív zápor, felhőszakadás
vagy jégeső keletkezhet.

A WMO (Meteorológiai Világszervezet) az alábbi kategorizálást javasolja a felhők alak és elhelyezkedési szintjének ismeretében (5.5. ábra).

116
 A víz a környezetben

5.5. ábra - A WMO által javasolt felhőkategorizálás

117
 A víz a környezetben

A keletkezett felhő a csapadékképződés előszobájának tekinthető, bár nem biztos, hogy a felhő minden eleme csapadékként el is éri a felszínt.

Csapadékképződés

A felhő- és csapadékképződés első lépése, a kondenzáció alapjában nem tér el egymástól. A felhőelem apró mérete miatt lebeg, s nem képes kihullni a levegőből, hanem további
növekedésre van szüksége. Csapadék akkor keletkezik, ha a felhőelem mérete akkorára nő, hogy az legyőzi a levegő közegellenállását és a feláramlást, s a gravitáció képes a cseppeket
a talajfelszínre juttatni úgy, hogy azok közben ne párologjanak el. A növekedés bekövetkezhet további kondenzációval, a kisebb cseppek nagyobbakra történő átpárolgásával, a cseppek
ütközés során történő összeolvadásával. A felhőkben a cseppfolyós víz és a jég együtt van jelen, s –7 fokig a víz túlhűlt állapotban dominál a felhőben. –8 és –20 °C között a két
halmazállapotú vízrészecskék együtt vannak jelen. A Wegener-Bergeron mechanizmus szerint a víz és a jég feletti eltérő telítési gőznyomás következtében – jég felett alacsonyabb – a
vízcseppek átpárolognak a jégre, jelentősen növelve ezzel a jégszemek méretét. A növekedés az esési sebesség emelkedését okozza, mely előbb-utóbb kijuttatja a főképpen szilárd
halmazállapotú csapadék elemeket tartalmazó csapadékrészecskéket a felhőből. Ez természetesen közel sem biztos, hogy szilárd csapadékot eredményez a földfelszínen.

2.1. A csapadékosság leírására szolgáló mutatók

2 3
A leggyakrabban használt csapadékossági jellemző a csapadék mennyisége, melyet milliméterben adunk meg. 1 m területen az 1 mm csapadék térfogata 1 dm , vagyis 1 kg vagy 1
liter. Szilárd halmazállapotú csapadéknál felolvasztással kapható meg a hó vízegyenértéke.

Csapadékmennyiség alatt az egységnyi talajfelszínen halmozódó vízoszlop magasságát értjük mm-ben, mely akkor keletkezne, ha a csapadék nem szivárogna be a talajba, nem folyna
le a talajról, s nem párologna el onnét. A csapadék mennyiségét hagyományos eljárásban naponta egyszer mérik, reggel 7 órakor, mely érték az előző nap csapadékát jeleníti meg.
A csapadék mennyiségét tized mm pontossággal olvassuk le a csapadékmérő hengerről. Az automata meteorológiai állomásoknál a csapadék regisztrációja időben folyamatos.

A mezőgazdaságban a vízhasznosulás szempontjából nem közömbös a csapadékhullás időtartama, a csapadék intenzitása. Teljesen mást jelent, ha pl. 5 mm csapadék 10 perc alatt,
vagy 24 óra alatt hullik. A csendes, „áztató” eső csapadékhasznosulása a legmagasabb, melyet az egyéb feltételek, mint pl. a talaj típusa, borítottsága, domborzat stb. is befolyásol.
A csapadék mennyisége mellett az esemény időtartamát is figyelembe veszi a csapadékintenzitás. Három kategóriában lehet a mutatót meghatározni: perc-, óra- és napintenzitást
különböztethetünk meg. Az óraintenzitás lehetőséget biztosít a csapadékfajták elkülönítésére is. Csendes esőn 1–2 mm/óra, záporon 3 mm/óra felett, s felhőszakadáson 40–50 mm/
óra csapadékintenzitást értünk.

A csapadékfajták

A csapadékok két nagy csoportját a keletkezésük alapján különíthetjük el. A felhőképződésnél említett lehetőséget, a térfogaton belüli kondenzáció folyamatát az előzőekben ismertettük.
Hazánkban ez a vezető lehetőség a csapadék képződésekor, mivel az összes csapadék 95%-a így keletkezik. A másik kategória a levegő nedvességtartalmának – halmazállapottól
függetlenül – a tereptárgyakon történő közvetlen kiválása, a felületi kondenzációval létrejövő csapadék.

A csapadékok további bontása halmazállapotuk és keletkezésük ismeretében lehetséges. A két nagy kategórián belül a felületi és térfogati kondenzációval keletkező csapadékoknál az
alábbi finomítási lehetőség áll rendelkezésünkre. A felületi kondenzáció hozza létre a nem hulló, a térfogati a hulló csapadékokat.

1. Nem hulló csapadékok

A levegő vízfölöslege a tereptárgyakra közvetlenül csapódik ki. Vízhozama kevés, de nem ritka csapadékfajta.

a. Folyékony halmazállapotú nem hulló csapadék

• Harmat – a talaj közelében a levegő a harmatpont alá hűl, a benne lévő vízgőz cseppfolyós csapadékként kiválik a különböző tereptárgyakon. Mezőgazdasági jelentősége főképpen
egy-egy szárazabb periódusban magas, akár a növények túlélését is eredményezheti a csekély mennyiségű, de élettani hatását tekintve nem jelentéktelen vízforrás. Nehezen
számszerűsíthető, ezért gyakran negligálják.

b. Szilárd halmazállapotú, nem hulló csapadékok

• Dér – a levegő harmatpont alá hűlése fagypont alatti hőmérsékletű tereptárgyakon megy végbe, s jégkristályok kiválásával jár. Déren általában a talajközeli tárgyakon kivált, szilárd
halmazállapotú csapadékot értjük.

118
 A víz a környezetben

• Zúzmara – áramló ködcseppek kiválása fagypont alatti hőmérsékletű tereptárgyakon. Általában a talajszinttől magasabbra elhelyezkedő távvezetékek, fák szilárd halmazállapotú
bevonata. Fiatal gyümölcsfáknál az általa okozott terhelés az ágak letörését okozhatja. Megjelenése adott területeken visszatérő (zúzmarajárta területek).

3. Hulló csapadékok

A levegőn áthaladva érik el a talajfelszínt.

a. Folyékony halmazállapotú, nem hulló csapadékok

• Szitálás – a legapróbb méretű hulló csapadékfajta, a cseppátmérő d<0,5 mm. Kis csapadékhozamú. Ha ködből hullik, akkor ködszitálás a neve. Az ónos szitálásnál a folyékony
halmazállapotú csapadék 0 °C alatti hőmérsékletű tereptárgyakra ráfagy.

• Eső vagy csendes eső – a szitálásnál nagyobb cseppekből álló csapadék, ahol a részecskék mérete d~1 mm. Mérsékelt intenzitással, időben tartósan hulló csapadék. Vízhozama
közepes.

• Zápor – nagyméretű cseppekből álló – d~1,5–3 mm – intenzív, rövid ideig tartó csapadékhullás, nagy csapadékhozammal. Ha légköri elektromos jelenséggel párosul (villámlás),
akkor zivatarnak hívjuk.

• Ónos eső – cseppfolyós halmazállapotban induló csapadék, amely a 0 °C alatti hőmérsékletű talaj tereptárgyain megfagy.

b. Szilárd halmazállapotú hulló csapadékok

• Hó – hatszög alakú kristályos szerkezetű, szilárd halmazállapotú csapadék, mely hullhat csendes vagy záporszerű havazásként. 1 cm frissen hullott hó vízhozama kb. 1 mm.

• Dara – tél elején előforduló, igen apró méretű jégszemcsékből álló csapadékfajta.

• jégdara: áttetsző szemcsékből áll,

• hódara: fehér (hópehely) maggal rendelkező jégszemcsék alkotják.

• Jégeső – általában nyáron, a növények tenyészidőszakában esik, szélsőséges méretű jégszemcséket tartalmazhat a pár mm-es mérettől akár a teniszlabda vagy még termetesebb
méretig.

A csapadék eloszlása

Kétféle csapadékeloszlásról beszélhetünk. Az időbeli változás egy adott földrajzi térségben az év csapadékosabb és szárazabb időszakait jelöli ki. A területi eloszlás a földrajzi helyek
közti csapadék-bevételbeli differenciát számszerűsíti. A két eloszlás részleteire az éghajlattan részfejezeteiben térünk ki.

3. A vízháztartási mérleg kiadási tagja a párolgás

A szabad vízfelszínnél, vagy a vizet tartalmazó anyagoknál a Nap sugárzó energiája segítségével a vízmolekulákat összetartó kohéziós erő felszakítható, s a víz kiléphet a vizet tartalmazó
felület feletti légtérbe. Egyes vízrészecskék kilépése, s az energiát veszett molekulák visszahullása folyamatosan történik. Abban az esetben, ha a kilépő molekulák száma meghaladja a
visszahulló molekulák számát, párolgásról beszélünk. Ezzel ellentétes folyamat a kondenzáció. Telítettnek tekintendő a légkör, ha a belépő és a kilépő vízmolekulák száma megegyezik.

A párolgást, mint fizikai folyamatot a rendelkezésre álló nedvességtartalom és az energia (napsugárzás) döntően meghatározza. A párolgás intenzitása a párolgó felszín feletti légtér
tulajdonságai által meghatározott, melynek kifejezésére a légnedvesség mutatói szolgálnak. A tankönyvünkben csak a legfontosabb légnedvesség-jellemzőket ismertetjük.

• Abszolút légnedvesség (a) alatt a levegőben lévő víz sűrűségét értjük halmazállapottól függetlenül:

119
 A víz a környezetben

5.3. egyenlet - 5.3

• A légkörben lévő vízgőz parciális nyomása a vízgőznyomás (e), mbar, illetve hPa mértékegységben kifejezve.

• Adott hőmérsékleten a levegő maximális nedvességbefogadó képessége a telítési gőznyomás (es), szintén nyomás mértékegységben kifejezve. Megmutatja, hogy adott hőmérsékleten
mennyi a maximálisan befogadható vízgőz mennyisége. A léghőmérséklet (t) és nedvességbefogadó képesség közti kapcsolatot (es) a Magnus-Tettens egyenlet adja meg:

5.4. egyenlet - 5.4

ahol a és b empirikus konstansok.

A léghőmérséklet és a levegő nedvességbefogadó képessége közti kapcsolatot a 5.6. ábra adja meg. Az eltérés a víz illetve a jégfelszín felett az ábrából jól követhető. Ez a jelenség
a csapadékképződés folyamatában – cseppek növekedése – kap szerepet.

120
 A víz a környezetben

5.6. ábra - A telítési gőznyomás és a léghőmérséklet közti kapcsolatot leíró grafikon két eltérő felszín, víz és jég felett

• Telítési hiány (d) a telítési és a vízgőznyomás különbsége:

5.5. egyenlet - 5.5

mely azt mutatja meg, hogy adott állapotában a levegő még mennyi vízgőzt lenne képes befogadni a telítettség eléréséig. A növények párologtatásánál az adott felszínhőmérséklethez
tartozó telítési érték és a levegő nedvességtartalma közötti különbséget a transzspiráció mozgató erejének tekintjük („driving force”).

• Relatív légnedvességtartalom (n) %-osan megadja, hogy adott pillanatban mekkora a levegő tényleges nedvességtartalma a telítettséghez képest:

121
 A víz a környezetben

5.6. egyenlet - 5.6

Az egyik leggyakrabban használt légnedvességi mutató.

• Harmatpont az a hőmérséklet, amire az adott légnedvesség tartalmú levegőt lehűtve a benne lévő nedvességtartalom kicsapódása megindul. Mértékegysége ennek megfelelően [°C].

A párolgásfajták

Az élettelen felületek, tárgyak kizárólag fizikai törvények által szabályozott vízvesztése az evaporáció. Agrometeorológiai vonatkozásban a talaj és a szabad vízfelületek párolgása
tekinthető evaporációnak. A növény vízvesztésében a fizika törvényei mellett a biológiai meghatározottság is jelentős, ezért ezt a párolgásfajtát transzspirációnak nevezzük. A magyar
nyelvben is van megfelelő szó a folyamatra, ez pedig a párologtatás. Növényállományok esetében a talaj és a rajta lévő növények együttesen adják a vízvesztést, az evapotranszspirációt.
A két párolgásfajta szétválasztása nem könnyű feladat. Feltételezések szerint záródott állományban, ahol a levelek csaknem teljesen eltakarják a talajt, az evapotranszspirációt nagyrészt
a transzspiráció teszi ki. Három változatát szokás elkülöníteni:

• Potenciális evapotranszspirációnak (PET) nevezzük a rövidre nyírt, nem korlátozott vízutánpótlású gyepfelszín vízvesztését, melyet kizárólag a levegő fizikai tulajdonságai határoznak
meg. Ez a mutató egyben megadja a légkör nedvességbefogadó képességének a maximumát is. Leggyakrabban a Penman formulát használjuk kiszámítására:

5.7. egyenlet - 5.7

ahol

PET potenciális evapotranszspiráció [mm/nap],

s telítési gőznyomás függvény meredeksége,

Rn sugárzási mérleg,

γ a pszichrometrikus konstans [0,67hPa/K],

f(u) a szél egyenlet Penman szerint,

es telítési gőznyomás [hPa],

e gőznyomás napi átlaga (2 m-en) [hPa].

A mi éghajlatunk alatt termesztett növényállományaink párolgása csak ritkán és rövid ideig lehet potenciális párolgás (5.7. ábra). Példánkban a PET meghatározására Antal (1968)
formuláját alkalmaztuk, lásd. később.

122
 A víz a környezetben

5.7. ábra - A potenciális és az aktuális evapotranszspiráció napi értékei 2003-ban kukoricánál Keszthelyen. A PET a potenciális, az ET az aktuális
evapotranszspiráció napi összegeit jelöli

• A természetben adott időszakban ténylegesen mért vízvesztés az aktuális evapotranszspiráció (ETakt). Az 5.7. ábrán a 2003-as év példája alapján napi párolgásösszegekkel
szemléltetjük a tényleges és a potenciális párolgás együttes alakulását. A 2003-as évjárat az átlagnál 0,4 °C-kal melegebb és jelentősen szárazabb tulajdonságaival tűnt ki a
megfigyelés helyszínén, Keszthelyen. A településen a sokéves átlagos csapadékösszeg 674 mm, 2003-ban viszont csak 516,3 mm hullott. Ez a csapadékellátás a növények aktuális
evapotranszspirációjának évi összegét a potenciálisnak valamivel több, mint a felére, 57,6%-ára csökkentette. A tenyészidőszakban a tényleges párologtatás követésével a hónapok
időjárása is jól nyomon követhető. A kora tavasz, majd utána a június nagyon meleg és száraz volt. Július hűvösebb-csapadékosabb időjárása a párolgást (mindkettőt!) jelentősen
mérsékelte. Augusztusban a rendkívüli meleg csapadékhiánnyal együtt köszöntött be, mely a kukorica kényszerérését okozta, s ez az oka, hogy a PET értékek igen magasra
szöktek, ugyanakkor az aktuális párolgás a növények kényszerérés miatti elszáradása következtében jelentősen visszaesett. A vizsgált évben mért legmagasabb napi aktuális
evapotranszspiráció 6 mm volt (július 29.), a potenciális párolgás maximuma 8,3 mm-nek adódott. Az érték Keszthely esetében meglehetősen magasnak tekinthető.

• Folyamatos vízellátásnál („Ad libitum”), a növény vízigényéhez igazodó feltételeket teremtve, mesterséges körülmények között mérhetünk egy speciális párolgást, melyet optimális
evapotranszspirációnak (ETopt) neveztek el (5.8. ábra). Az ábrán a Thornthwaite-féle evapotranszspirometer vázlatos bemutatása szerepel, mely az optimális evapotranszspiráció
2
mérésének egyik lehetőségét jelenti. A talajt tartalmazó, három oldalról zárt edényt (1), aminek a felszíne általában több m , teljesen a talajba süllyesztik. A növények által felvett és
elpárologtatott vizet alulról egy csövön keresztül juttatjuk be a szántóföldön elhelyezett tenyészedénybe. A talaj alatt kavicsréteg van, ami az edény alján elhelyezkedő vízcsövet veszi

123
 A víz a környezetben

körül. A vízcsövek egy, a tenyészedénytől általában távolabb lévő mérő-pincében elhelyezett kiegyenlítő tartállyal (2) teremtenek kapcsolatot. A tenyészedényben a közlekedő edények
törvénye szerint állandó magasságban tartjuk a vizet (3, 5). A víz kapilláris vízemeléssel jut el az előre beszabályozott talajszelvény-magasságig, a legnagyobb gyökértömeget tartalmazó
talajrétegig. A víz utánpótlása a közlekedőedények elve alapján valósul meg. Az elpárologtatott vizet a növény vagy a talaj a kiegyenlítő tartályból (3) pótolja, vagy csapadékhullás
esetén a víz lejuthat a gyökérzónába. Ha a természetes csapadék teljesen leszivárog a tenyészedény fenekéig, akkor a felesleges víz visszafolyik, előbb a kiegyenlítő tartályba (3),
ami ezt felfogja. Ha a beállított vízszintet meghaladná az így növekvő vízszint, akkor egy túlfolyón keresztül az alacsonyabban elhelyezett visszafolyás mérő edénybe (4) kerül. Az
evapotranszspiráció értéke a vízfogyasztásból (2), a lehullott csapadék és a visszafolyt víz mennyiségéből (4), vagyis a vízháztartási mérleg tagjainak nyomon követésével számítható.

5.8. ábra - A Thornthwaite-féle kompenzációs evapotranszspirométer sematikus képe

A második lehetőséget az optimális evapotranszspiráció mérésére a tömegmérés elvén működő liziméterek adják (5.9. ábra). A liziméterek esetében a talajszelvénnyel töltött különböző
méretben előállítható tenyészedényt egy mérlegre helyezik, mely rendkívül pontos tömegváltozás mérést tesz lehetővé. Korábban létezett olyan liziméter is, ahol minden egyes
mérésnél az egész tenyészedényt földestől-növényestől kiemelték, s úgy mérték le a súlyát. Az elpárologtatott víz tömegét határozzuk meg az eljárás során a vízháztartási mérleg többi
komponensével egy időben, s azt fejezzük ki a vízháztartási mérlegből maradék tagként.

124
 A víz a környezetben

5.9. ábra - Egy Büelben (Svájc) üzemelő liziméter vázlatos rajza. Jelmagyarázat:1. Tartály; 2. Betonfalú edény; 3. Pince; 4. Talaj; 5. Szűrő; 6.
Elektromos mérleg; 7. Vízelvezető; 8. Talajnedvesség-mérő; 9. Termoelemek; 10. Gyep. http://www.iac.ethz.ch/en/ research/riet/instruments.html

Ugyanez a liziméter beüzemelve az 5.10. ábrán látható.

125
 A víz a környezetben

5.10. ábra - A szántóföldre kihelyezett liziméter gyeppel

Mindkét eljárásnak – liziméternek és evapotranszspirométernek – megvannak az előnyei és a hátrányai. Az előny az, hogy pontosabb eljárás az állomány evapotranszspiráció
szabadföldi közelítésére mind a mai napig nem született. A hátrány az edénybe „zárt” növény sajátos megváltozott élőhelyi körülményeiben keresendő. Bár igaz, hogy mind az
evapotranszspirométerek, mind a liziméterek környezetét is a bennük elhelyezett növénnyel vetjük-ültetjük be, megteremtve ezzel a valóságos állományokhoz közeli mikroklímát, de a
viszonylag kicsi tenyészedény falai miatti elszigeteltség, a gyökérnövekedés korlátai, a sajátos hőmérséklet-alakulás befolyásoló hatását kiszűrni nem tudjuk. A valóságból kiszakított
rendszerben elhelyezett növények sokkal érzékenyebbek a környezetben bekövetkező apróbb változásokra is. A pontosságot a tenyészedény méretének (mélységének) növelésével
próbáljuk javítani, de ez egy határon túl nem lehetséges.

Az optimális evapotranszspirációnak jelentősége az aktuális evapotranszspiráció meghatározásában van, lásd később.

3.1. A párolgás meghatározási lehetőségei

Számítási eljárások

A hőháztartási módszer

A kiindulási alapot a hőháztartás alapegyenlete szolgáltatja, melyből a fotoszintézisben megkötött energiát csekély volta miatt elhanyagoljuk:

5.8. egyenlet - 5.8

A következő lépésben a talaj energiaforgalmát (QG) az egyenlet mindkét oldalából kivonjuk, s elosztjuk az egyenlet mindkét oldalát a párolgási energiával (QLE):

126
 A víz a környezetben

5.9. egyenlet - 5.9

A QH/QLE hányados nevezetes, Bowen-arány (β) néven ismert fontos klimatológiai mutató. Értéke a terület vízellátásáról tájékoztat. Minél közelebb van a 0-hoz, annál jobb vízellátású
területről van szó. Trópusi óceánoknál 0,1; esőerdőnél 0,1–0,3; mérsékeltövi erdő és gyep esetében 0,4–0,8; sivatagoknál 10 feletti lehet. A mutató elterjedtségét könnyen mérhető
meteorológiai elemekre való visszavezetésével magyarázhatjuk. A Bowen arány tartalma az alábbi:

5.10. egyenlet - 5.10

ahol KH és KW: a hőre és vízre vonatkozó kicserélődési együtthatók, a feltételezés szerint azonos nagyságúak, ezért az egyenletben egyszerűsíthetünk velük. A ta a léghőmérséklet
függőleges változását, az e pedig bármely légnedvesség jellemző vertikális változását tartalmazza. A két meteorológiai elem hányadosa előtti tag (a levegő állandó nyomáson vett fajhője
– cp osztva a latens hővel – L), mely adott légállapotban konstansnak tekinthető (γ), táblázatból kikereshető, ezért az arány meghatározásához csak a léghőmérséklet és a légnedvesség
függőleges változásának ismerete szükséges.

Visszatérve eredeti párolgás meghatározási eljárásunkhoz (5.9-es egyenlet), a párolgási energia felírható a párolgásintenzitás (E) és a párolgási latens hő (L) szorzataként, melyet
behelyettesítünk egyenletünkbe a felírt Bowen aránnyal együtt:

5.11. egyenlet - 5.11

S végül a párolgás intenzitást (E) kifejezve:

5.12. egyenlet - 5.12

Az egyenlet szerint a párolgáshoz maximálisan rendelkezésre álló energia a nettó sugárzási egyenleg és a talaj energiaforgalmának különbsége. Az intenzitást a légkör tulajdonságai
szabják meg (lásd. Bowen-arány tartalmát).

Aerodinamikai módszer

Nagyobb tavak, vízfelszínek párolgásának meghatározására szolgál az aerodinamikai eljárás, melynek általános egyenlete szerint a párolgás a vizet szállító légmozgástól és a levegő
nedvességbefogadó képességét megadó telítési hiánytól függ. Általános alakja:

127
 A víz a környezetben

5.13. egyenlet - 5.13

ahol u: szélsebesség.

A vízfelszínek párolgásszámításánál az adott vízfelszín-hőmérséklethez tartozó telítési gőznyomás az es, s a gőznyomást, az e-t és a szélsebességet a parton lévő meteorológiai állomás
adatai szolgáltatják.

Példaképpen a Balaton párolgásának meghatározására szolgáló Balaton formulát mutatjuk be, mely alapján napjainkban is történik a tó párolgásmeghatározása. A kidolgozók az Országos
Meteorológiai Szolgálat Központi Meteorológiai Intézetének és a Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóságnak a szakemberei voltak:

5.14. egyenlet - 5.12

ahol

es: a napi középhőmérséklethez tartozó telítési páranyomás,

e: a napi átlagos páranyomás ( mbar ),

u: szélsebesség napi átlaga ( m/s ),

a: konstans, melynek értékei:

december, január, február, március hónapokban 1,

áprilisban 0,4,

májusban 0,8,

június, július, augusztus, szeptember hónapokban 1,

októberben 1,3,

novemberben 1,4.

Vízháztartási eljárás

Az egyszerűsített vízháztartási mérlegből a párolgást maradék tagként kifejezhetjük, ha a vizsgált időszak kezdeti (w1) és végső időpontjaiban (w2) rendelkezünk talajnedvesség-adatokkal:

5.15. egyenlet - 5.15

128
 A víz a környezetben

Csak hosszabb időszak párolgás-meghatározására alkalmazható az eljárás. A becslés hibáját a talajnedvesség-tartalom mérésének pontatlanságai jelentősen növelhetik.

Empirikus eljárások a párolgás számításában

Az empirikus eljárások rendkívül gyakoriak a különböző típusú felszínek párolgás meghatározásában, akár a növényállományokra, akár a vízfelszínekre gondolunk. Ezeket a közelítéseket
csak a kifejlesztés helyén szabad adaptálás nélkül alkalmazni. Példánkban egy hazai kidolgozású, növényállomány aktuális párolgásának (ETakt) számítására alkalmas módszert mutatunk
be Antal (1968) eljárását követve.

A növények aktuális evapotranszspirációja három meglehetősen komplex tényező csoporttól függ:

• időjárás hatásától (PET),

• a talaj nedvességszolgáltató képességétől (w) és a

• a növény biológiai tulajdonságaitól (k).

Az időjárás hatását a potenciális evapotranszspirációval (PET) vette figyelembe a szerző, mely egyben megadja a növényállomány párologtatásának maximumát is:

5.16. egyenlet - 5.16

ahol a telítési hiány (es–e) és a léghőmérséklet (ta) napi közepeit vesszük figyelembe a meghatározásnál. Az α konstans, értéke 1/273.

A második kategóriát, a talaj nedvességszolgáltató képességét a relatív talajnedvesség adja. A növények nem képesek a talaj teljes nedvességtartalmát felvenni, létezik számukra egy
rendkívül erősen kötődő, felvehetetlen vízkészlet, melyet holtvíz-tartalomnak nevezünk (HV). Ha a talaj pórusai vízzel teljesen telítettek, a gravitáció ellenében vízmennyiséget képes a talaj
visszatartani. Az itt mért talajnedvességet vízkapacitásnak (VK) hívjuk. A növények számára rendelkezésre álló maximálisan felvehető vízmennyiség a diszponibilis víz (DV), a fenti két
érték különbsége. Legyen a ténylegesen rendelkezésre álló vízmennyiség egy adott időpillanatban TV (tényleges víztartalom), mely kisebb, mint a VK, s akkor a relatív talajnedvesség, w:

5.17. egyenlet - 5.17

A különböző növényfajok fejlődési ciklusa, vízigénye eltérő, s nemcsak a környezeti feltételek által megszabott. Ezeket a biológiai tulajdonságokból adódó eltéréseket a biológiai
növénykonstans (növényfaktor) adja meg, melynek jelölése k. A meghatározásához szükséges az optimális evapotranszspiráció ETopt értéke, mely a korábban bemutatott speciális
körülmények között, nem korlátozott vízellátásnál fellépő vízfogyasztást tartalmaz. Ezt az értéket mentesítve az adott évjárat csapadékon kívüli időjárás hatásától (elosztva az azt
számszerűsítő PET-tel), megkapjuk a most már tisztán a növény vízigényére jellemző, biológiai tulajdonságok összességét tartalmazó növénykonstansot:

5.18. egyenlet - 5.18

A k értéket csak arra az időszakra lehet konstansnak tekinteni, amelyre számítottuk (pentád, dekád). A tenyészidőszak folyamán azonban változik az értéke (lásd 5.2. táblázat). Inkább
nevezhető növényi jellemzőértéknek, ami a levélfelület – ami itt egyúttal párologtató felület is – tenyészidőszak alatti változását mutatja.

129
 A víz a környezetben

A növénykonstans a növények vízigényének dinamikáját tartalmazza az egész fejlődési ciklusukra vonatkozóan. Értéke 0 és 1 között változik, s minél közelebb van az 1-hez, annál
magasabb a növény vízigénye. A legmagasabb értékek általában a virágzás-terméskötés idejére esnek, melyet csúcs vízigény jellemez. Néhány növényfaj növénykonstans értékének
évi változását dekádonkénti bontásban mutatjuk be (5.2. táblázat).

5.2. táblázat - A növénykonstans alakulása Posza és Stollár (1983) által végzett megfigyelések szerint
Őszi
Hónap Dekád Őszi árpa Kukorica Cukorrépa Burgonya Zöldborsó Zöldbab ParadicsomUborka
búza
1. – – – – – 0,38 – – –
Március 2. – – – – – 0,40 – – –
3. – – – – – 0,42 – – –
1. 0,63 0,71 – 0,54 0,55 0,46 – – –
Április 2. 0,77 0,73 0,47 0,54 0,55 0,51 – – –
3. 0,92 0,77 0,49 0,56 0,57 0,59 – – –
1. 1,00 0,24 0,52 0,58 0,60 0,70 0,48 – 0,44
Május 2. 1,00 0,91 0,56 0,62 0,68 0,87 0,49 0,47 0,46
3. 1,00 0,99 0,62 0,70 0,83 1,00 0,52 0,53 0,51
1. 0,99 1,00 0,71 0,82 0,98 0,94 0,58 0,60 0,57
Június 2. 0,88 1,00 0,80 0,94 1,02 0,69 0,67 0,70
3. 0,74 1,00 0,89 1,00 1,00 0,60 0,79 0,82 0,72
1. 0,59 0,93 0,94 0,98 0,95 – 0,91 0,95 0,82
Július 2. 0,49 0,76 0,97 0,94 0,86 – 0,91 1,00 0,96
3. – – 0,95 0,86 0,75 – 0,79 1,00 1,00
1. – – 0,91 0,79 0,67 – 0,66 1,00 1,00
Augusztus 2. – – 0,84 0,75 0,64 – 0,59 0,86 0,89
3. – – 0,76 0,73 0,62 – – 0,73 0,73
1. – – 0,65 0,71 0,60 – – 0,60 0,61
Szeptember 2. – – 0,65 0,71 0,60 – – 0,60 0,61
3. – – 0,53 0,70 – – – 0,51 –
1. – – – 0,68 – – – – –
Október 2. – – – 0,68 – – – – –
3. – – – – – – – – –

Szintén a növénykonstans évi dinamikáját tartalmazza három fontos növényfajra vonatkozóan az 5.11. ábra. A konstans értéke a fejlődés kezdeti szakaszában alacsonyabb, mely a
kisebb párologtató felület és az alacsonyabb sugárzás intenzitásnak tudható be. Később, ahogy növekednek a zöldfelületek, s a nyár folyamán a besugárzás is, a k értékei is emelkednek.
Nyár végén, ősz elején a leszáradásból fakadó csökkent levélfelület és a csökkenő sugárzás bevétel mérsékli a növény vízigényét, s a növénykonstans értékei is visszaesnek.

130
 A víz a környezetben

5.11. ábra - A növénykonstans évi változása őszi búza, kukorica és cukorrépa állományban (Posza és Stollár 1983 alapján)

Végül összegezve a tényleges párolgást meghatározó három tényező együttest, a tényleges párolgást kapjuk eredményül:

5.19. egyenlet - 5.19

A szabad vízfelszín párolgásának mérése

2 2
A meteorológiai állomásokon általában több (0,3 m -től akár 20 m -es felületig), eltérő elhelyezésű, kör keresztmetszetű, vizet tartalmazó edényt, párolgásmérő kádat találhatunk. Ezek
a kádak a párolgás mérésére szolgálnak. Az elv az elpárolgott vízoszlop magasságának tized mm-es pontosságú meghatározásán alapul, mely értéket két, egymást követő napon
határozunk meg, s különbségük pontosan az elpárolgott víz mennyiségét adja. Az eltérően kihelyezett kádak (talajba süllyesztettek, rácson álló) párolgás értékei nem azonosak, más-
más információtartalommal rendelkeznek. A kádak párolgásértékeit főképpen a tavak vízháztartási tulajdonságainak becsléséhez (számításához) alkalmazzuk. Mindig annak a kádnak
az adatait használjuk, mely a kitűzött cél eléréséhez legalkalmasabbnak látszik.

4. A növények vízforgalma
A víz a növények általános életfeltétele, melynek következtében az elemtől nemcsak a növények, hanem egyetlen élőlény sem tud hosszabb ideig teljes mértékben elszakadni. A különböző
növényi szervek víztartalma rendkívül változékony. A legszárazabb növényi részek a magvak (13–15%-os víztartalommal), s a legnedvesebb néhány termés, pl. a görögdinnyéé, mely
98% vizet tartalmaz. A víz szerepe a növények életében rendkívül sokrétű. A teljesség igénye nélkül néhány fontosabb szerepet felsorolásképpen adunk meg:

131
 A víz a környezetben

• Sejtalkotó: a protoplazma 80–85%-a víz.

• Tápanyagok felvételénél oldószer és szállítóanyag.

• A növények hőszabályozásában magas fajhője miatt alapvető hőmérséklet-szabályozó közeg.

• A fotoszintézisben a CO2 mellett alapanyag (proton).

• A biokémiai folyamatokban reakcióközeg.

• A turgornyomás fenntartója, a növények szilárdításában vesz részt.

A víz anyagforgalmának vizsgálatakor nem hagyható figyelmen kívül, hogy szemben a többi anyaggal (CO2, SO2, N, szilárd részecskék stb.) három halmazállapotban fordulhat elő, s
transzportfolyamatai is többféle úton realizálódhatnak: konvekcióval, csapadékon keresztül, talajba történő beszivárgással és elfolyással. A tározásbeli változást a különböző közegek
– levegő, talaj, jégtakaró – víztartalmának módosulása alapján szokás jellemezni. A víz természetbeni rendszeréből a növény-víz alrendszer kiemelése a vizsgálat körét némiképp
leszűkíti, de nem biztos, hogy le is egyszerűsíti azt. A növény, mint élő szervezet vízforgalma egészen más közelítést igényel, s más jellegű problémákat vet fel, mint az élettelen felszínek
vízmozgással kapcsolatos vizsgálatai.

4.1. A víz felvétele, szállítása

A hidrológiai ciklus által leírt Föld-légkör rendszerben lejátszódó vízkörforgalom részfolyamatait az energetikai oldallal együtt már bemutattuk. Ez a közelítés azonban meglehetősen
nagyléptékű, a leírás eredendő célkitűzésének megfelelően nem tartalmazhatja a növényállományokon belüli vízmozgást, a víznek az állomány belsejében történő újraosztódását. Ezt
a részterületet a talajszelvény vízháztartási mérlege öleli fel. Az utolsó láncszemben, a víz útját az állományon belül követve, az eddigiekben nem tárgyalt momentumok megjelenésével
számolhatunk. A továbbiakban a víz állományon belüli mozgásának elemzésénél a horizontális irányú vízmozgásoktól és az öntözéstől eltekintünk. A növény a vizet a talajból oldat
formájában veszi fel, melyet a környezeti tényezők és biológiai tulajdonságok együttesen határoznak meg. A víz felvétele csak elegendő talajnedvesség jelenlétében történhet, mely
folyamat intenzitását a talajhőmérséklet determinálja. Minél magasabb a talajhőmérséklet, annál intenzívebb a vízmolekulák mozgása, s a sejthártya permeabilitása, s ezzel a víz felvétele.
A talajfelszín alatt, a gyökereknél fellép egy-egy a vízmozgást korlátozó ellenállás jellegű mennyiség, melyet rsoil és rroot-tal jelöltünk a bemutató ábránkon (5.12. ábra). A talaj mindenkori
nedvességtartalmától és típusától függ a talajellenállás (rsoil) értéke, a gyökér kiterjedése és fejlettsége szabja meg a gyökérellenállást (rroot), amely a növény vízfelvételét határolja be.
Az rxylém a víz (oldat) száron belüli mozgását szabályozza, rleaf-fel a levél teljes diffúziós ellenállás rendszerét jelöltük. Az rb és ra a levelet körülvevő vékony levegőréteg, a lamináris
határréteg és az a feletti szabad légkör ellenállásait reprezentálja (Anda 2001). A levelet közvetlenül körülvevő pár mm vastagságú levegőréteg az ún. (lamináris) határréteg, ellenállása
a levél méretétől, a növény- és léghőmérsékleti differenciától és a szélsebességtől függ.

132
 A víz a környezetben

5.12. ábra - A növény vízháztartása a víz útja során fellépő ellenállásokkal. A csapadékok szó használatával a több fajta csapadék (eső, jégeső,
harmat stb.) jelenlétére utalunk (Oke 1987)

Az aerodinamikai ellenállás az az ellenállás, amelyet a vízgőznek a lamináris határréteget elhagyva, a turbulens légkörbe jutva kell legyőznie. Addig, amíg a növény biológiai sajátosságai
a sztóma ellenálláshoz kapcsolhatók, az aerodinamikai ellenállás a szélsebességhez, valamint a légkör stabilitási viszonyaihoz köthető. Értékeit néhány természetes felszínre az 5.3.
táblázat tartalmazza. Általában nagysága meghaladja a 20 s/m-t.

5.3. táblázat - Az aerodinamikai ellenállás alakulása néhány felszín felett (Oke 1987 nyomán)
Felszín Ellenállás (s/m)*
Vízfelület 200
Legelő  70
Szántóföldi növények 20–50
Erdő  5–10

133
 A víz a környezetben

* Számolt értékek 3 m/s átlagos szélsebességnél, a felszíntől 2 m-es magasságra lettek meghatározva.

Vízszállítás alatt a gyökértől a párologtató felületig történő víztovábbítást értjük, mely meglepően nem igényel többletenergia-befektetést a növények részéről (élettani elnevezése: passzív
vízszállítás). Ez a jelenség így magyarázatra szorul, melynek megértéséhez egy új fogalom bevezetésére van szükség, s ez a vízpotenciál.

Számos mutató szolgálhat a talajnedvesség, a légnedvesség vagy akár a növény víztartalmának kifejezésére. Ezek a mutatók azonban kizárólag a felsorolt közegek egyikének víztartalom
meghatározására alkalmasak, s az eltérő fizikai közegek együttes kezelésére pedig végképp nem. Ezt a hiányosságot oldotta fel a vízpotenciál fogalmának bevezetése, mely minden vizet
tartalmazó anyag energetikai közelítésű összehasonlítására megfelelő mesterséges kategória. A vízpotenciál azzal az egységnyi térfogatú anyagra fordított munkával egyezik, melyet
ahhoz kell befektetni, hogy a benne foglalt vizet szabaddá tegyük. Mértékegysége ennek megfelelően:

5.20. egyenlet - 5.20

A 0 vízpotenciál megegyezés szerint a teljesen tiszta, 20 °C-os víz munkája normál légköri nyomáson. Ekkor a folyadék (tiszta víz) feletti légtér vízgőznyomása megegyezik a telítettségi
értékkel. Minden, ami megköti a vizet (talaj kapillárisai; φm: matrix potenciál) vagy oldat megjelenését vonja maga után (tápanyag-víz együttes felvétele, φo: ozmotikus potenciál) csökkenti
a víz munkavégző képességét, vagyis negatív érték megjelenését hozza magával. A sejten belül fellép egy harmadik komponens, mely az előző kettővel ellenkező előjelű, s a sejten
belüli nyomásviszonyokat tartalmazza (nyomáspotenciál: φp). A három részpotenciál algebrai eredője a talaj-növény-légkör rendszer teljes vízpotenciálja (φ):

5.21. egyenlet - 5.21

Ez az egyenlet már univerzális, vele a növény környezetének minden tagja együtt kezelhető.

Eredeti gondolatmenetünkben a növényen belüli vízmozgás tárgyalásához hívtuk segítségül a vízpotenciált, mint új fogalmat. A talaj-növény-légkör rendszer elemeinek vízpotenciál
alakulását áttekintve a talaj és a légkör között állandó differenciát találhatunk. Nem szélsőséges nedvességtartalomnál a légkör vízpotenciálja kb. 30 000 kPa. A talaj felszíne közelében
átlagos esetben ez az érték mintegy 100 kPa. Nem tud olyan szélsőséges helyzet kialakulni, ahol a két közeg vízpotenciálja egyenlő lenne, közöttük a különbség állandó, mégpedig a
talaj vízpotenciálja mindig meghaladja a levegőét. Ez azt jelenti, hogy a vízpotenciál-különbség a légkör felé jelöli ki a víz útját, ahol a növény közbeékelt egyedként „elszenvedi” a két
közeg által determinált folyamatirányt. Ez azonban csak a párologtató felületig történő eljutásig igaz.

A fentiek ismeretében a növényen belüli vízmozgás sebességét (ω) a levél és a talaj vízpotenciál differenciája (Δφ), valamint a víz útjában fellépő ellenállások (Σr) határozzák meg:

5.22. egyenlet - 5.22

4.2. A víz leadása, a transzspiráció

A víz leadására szolgáló szervek a sztómák. A növényi sztómák legfontosabb funkciója a két ellentétes érdekeltségű folyamat egyensúlyban tartása: a maximalizált CO2-felvétel mellett
minimalizálják a felesleges vízveszteséget. A növény teljes anyagforgalma (CO2-é is!) ezeken a nyílásokon zajlik, amely eredetileg az epidermisz sejtjeinek egyenlőtlen osztódásával
létrejövő, egymással érintkező zárósejtek közötti középlemez hasadásával keletkező rés (5.13. ábra). Elméletileg mindenhol lehet, ahol epidermisz borítja a növényfelszínt, a legtöbb
azonban a levelek két felszínén található, fajonként eltérő sűrűségben. A levél légkörrel érintkező részeit kutikula (1) fedi, amely mind a vizet, mind a CO2-ot csak nehezen engedi áthatolni.

134
 A víz a környezetben

A víz mozgásával szemben fellépő ellenállás a kutikuláris ellenállás (rc). A sztóma nyílását (5) a két oldalról közrefogó zárósejtek (4) hozzák létre, amely a sztóma mögötti üregből
(7) kijáratot képez a légkör felé. A zárósejteket alakban, méretben és felépítésben egyaránt eltérő kísérősejtek (6) veszik körül, melyek az új kutatások szerint a sztómák mozgásának
szabályozásában jelentős funkciót töltenek be. A növények hőszabályozása nagyon egyszerűen a sztómarések nyitottságának változtatásával történik azáltal, hogy minél nagyobb a
rés, annál több vízpára tudja elhagyni a növény szöveteit, a párolgási hőveszteségnek megfelelő mértékben alakítva azok hőmérsékletét. Ennek számszerű meghatározására szolgál
a sztómaellenállás (rs).

5.13. ábra - A sztóma felépítése és a víz útjában fellépő diffúziós ellenállások (Magyarázat: lásd a szövegben)

A sztómákon keresztül bonyolódó párologtatás diffúzió, amely nem más, mint a vízrészecskék rendszertelen, spontán mozgása, ha az energiatartalomban különbség van a rendszer két
pontja között. Az energiaeltérést a levél mezofillumának (3) folyamatosan magas telítési vízgőz-koncentrációja – mely kapcsolatban van a sejtközötti járatokkal (8) , valamint a sztóma
mögötti üreggel, (ri) – és a levélen kívüli levegő alacsonyabb vízgőz-koncentrációja közt szinte állandóan meglévő különbség jelenti. A 3-as egységnél fellépő ellenállás az rm.

A transzspiráció-intenzitás (E) meghatározását a diffúziós ellenállás(ok) ismeretében a ma már klasszikusnak számító Brown és Escomb 1900-ban megjelent „elektromos-ellenállás
analógiájára” felírt egyenlete alapján végezhetjük.

Eszerint első közelítésben a párolgás a levél és az azt körülölelő levegő vízgőzkoncentráció különbsége és a víz útjában fellépő összes ellenállás (r) hányadosa adja:

135
 A víz a környezetben

5.23. egyenlet - 5.23

ahol

clevél: adott levélhőmérséklethez tartozó telítési vízgőz-koncentráció,

clevegő: a levegő tényleges vízgőz-koncentrációja.

A vízgőz-koncentráció értékeinek meghatározásához szakkönyvek állnak rendelkezésünkre.

A levél belsejében minden szervezeti egységénél fellép egy ellenállás, amelyet a vízgőznek le kell győznie a szabad légtérbe vezető útján. A vízgőz a levél intercelluláris üregeit
körülölelő mezofill sejtek faláról diffundálódik az intercelluláris járatokon át a sztómák nyílásához, ahonnét a levelet körülvevő határrétegen keresztül a szabad légtérbe távozik. Az egyes
levélellenállásokat Jones (1983) alapján adjuk meg (5.4. táblázat).

5.4. táblázat - A levél ellenállásainak nagyságrendje Jones (1983) nyomán. A gyakorlatban többször használjuk az ellenállás reciprokát, a
vezetőképességet is
–1 –1
Ellenállás: r (s cm ) Vezetőképesség: g (mm s )
Intercelluláris járatok és mezofill sejtek
együttesen (ri + rm) <40 >25
Kutikuláris ellenállás (rc) 2000–10 000< 0,1–0,5
Minimális értékű sztómaellenállás (rs)
Xerofitonoknál 200–1000 1–5
Mezofitonoknál 80–250 4–13
Maximális sztómaellenállás (zárt rések) 5000< <0,2
Határréteg ellenállás (rb) 10–100 10–100

A levél teljes ellenállásának meghatározásánál esetenként a részellenállások párhuzamos kötését (levél két oldalán lévő ellenállások és kutikuláris ellenállás összegzése), máskor soros
kötését (sztómaellenállás, határréteg ellenállás) kell követnünk.

A gyakorlatban legtöbbször az ellenállások száma leszűkül azok körére, amelyek mérése viszonylag egyszerűen elvégezhető. Ezek közül a sztómaellenállás (rs) az, amely a többi
ellenálláshoz képest legkönnyebben mérhető, s akár önmagában is alkalmas – a párolgás intenzitására ható környezeti tényezők ismeretében – a transzspiráció számszerű jellemzésére.
A kutikuláris ellenállás több nagyságrenddel meghaladja a többi ellenállást, gyakorlatilag nyitott sztómáknál végtelen. Az elhanyagolását az erősíti, hogy valójában nincs olyan eljárás,
amely a kutikuláris és a sztómaellenállás mérését elkülönítve lehetővé tenné. A teljesen zárt sztómák esetén mért értéket szokás tekinteni kutikuláris ellenállásnak, viszont arra nincs
bizonyíték, hogy mely feltételeknél záródottak teljesen a sztómanyílások (Anda 2001). A fény hiánya kimutathatóan nem elegendő feltétel. Az elhanyagolások után végül két ellenállás,
a sztómaellenállás és a határréteg-ellenállás marad, amelyek ismeretében a transzspiráció már akár egyetlen egyenlettel is meghatározható (Anda 1989).

A sztómaellenállást porométerrel mérhetjük. Jelenleg három alapelven működő műszercsalád van forgalomban. A legolcsóbb, s talán ezért a leggyakoribb az ún. tranzitidő mérésén
alapuló porométerek csoportja (Anda és Burucs 1997). A műszer a növényre csíptetett, zárható kamra jellegű érzékelőjében elhelyezett erősen higroszkópos anyag segítségével méri azt
az időt, amely alatt az érzékelő előre meghatározott két nedvességérték között benedvesedik. Minél gyorsabban megtörténik a vízzel való telítődés, annál nyitottabbak a sztómák, vagyis
a sztómaellenállás értéke annál alacsonyabb, s a transzspiráció intenzitása annál magasabb. A tizedmásodperc pontossággal mért „tranzit idő” azonban még nem sztómaellenállás.

136
 A víz a környezetben

Ahhoz, hogy ebből ellenállás értéket kaphassunk, át kell számolni a mért tranzit időt a műszerhez tartozó előre meghatározott értékű ellenállásokat tartalmazó kalibrációs lappal konkrét
ellenállás értékké (5.14. ábra).

5.14. ábra - Tranziens típusú porométer (Delta T AP 4 típusú).

Az egyensúlyi porométereknél változó mennyiségű száraz levegőt áramoltatunk a zárt érzékelőbe, amelyet a párologtatás tart előre meghatározott, állandó nedvességszinten. Mivel a
bemenő levegő gyakorlatilag száraz (0% vagy ahhoz nagyon közeli légnedvesség-tartalmú), ezáltal a transzspiráció intenzitása, illetve a sztómaellenállás a bevezetett, változó mennyiségű
száraz levegőáram mérésére vezethető vissza. A harmadik porométer kategóriánál a bevezetett levegő mennyisége állandó, s nedvességtartalmának emelkedéséből határozható meg a
vízvesztés mértéke. Mindkét utóbbi porométer típus alkalmas a párologtatás közvetlen mérésére is, csak rendkívül drágák, s emellett szabadföldi körülmények között nehezen kezelhetők,
ezért alkalmazásukkal ritkábban találkozhatunk.

A méréstechnikát tekintetbe véve sztómaellenállásnak tekintjük azt az ellenállást, amelyet a vízgőznek le kell győznie ahhoz, hogy a levél szöveteiből a környező levegőbe jusson.
Nagysága a sztómák nyitottságától függően 0 és ∞ között változhat, ahol a teljesen nyitott légrés ellenállása 0, a bezárté végtelen. Növényfajonként igen széles körben változhat.
Larcher (1980) szerint gabonaféléknél 0,7–4,5, fűféléknél 0,7–5,0, napfénykedvelő szántóföldi növényeknél 0,8–3,3, árnyéktűrőknél 3–8, gyümölcsfáknál 1,6–3 s/cm a sztómaellenállás
minimuma. Adott növényfaj minimális ellenállását olyan morfológiai tulajdonságok, mint a sztómák mérete, szerkezete és elrendeződése szabja meg, de ezen kívül a fejlődési stádium,
egészségi állapot, fajta stb. is módosíthat a mért értéken, nem beszélve a környezeti feltételek alapvető befolyásolásáról.

137
 A víz a környezetben

A sztómaellenállás azonban nemcsak fajonként, hanem növényegyedenként, illetve egyedi levélen belül is széles körben változhat (5.15. ábra).

5.15. ábra - A cukorrépa megvilágított levelén mért sztómaellenállás alakulása (Anda 1995)

Az egy növényen belüli változékonyságot a kukorica példáján szemléltetjük (5.16. ábra). A talajhoz közeli idősebb levelek árnyékban is vannak, ezért nem meglepő a magas
sztómaellenállás-érték megjelenése. A csőhöz közeli, a legintenzívebb életfolyamatok helyszínén alacsonyabb értékeket mérünk, majd a legfelső harmadban egy kissé megemelkedik
az ellenállás. Az ábrán az adatok változékonyságát is feltüntettük, melyet a szórásértékek (SD) számszerűen fejeznek ki.

138
 A víz a környezetben

5.16. ábra - A sztómaellenállás vertikális profilja kukoricában (Anda et al. 1997)

A három szórás a kukorica magassága szerinti változékonyságot tartalmazza (alsó, középső és a magasság felső harmadában). Nem meglepő, hogy a kutatások döntő többségében
a sztómaellenállás mérési helyszínéül a felső, jól megvilágított leveleket választják, mert itt a legkisebb a szórás, s a mérések ismétlése itt eredményezi a legjobban reprodukálható
ellenállásokat. Ezek az ellenállások azonban nem jelentik egyben az átlagos ellenállás értékeket is (5.17. ábra).

139
 A víz a környezetben

5.17. ábra - Kukorica sztómaellenállásának %-os megoszlása a növénymagasság különböző levélszintjein (Anda et al. 1997)

A biológiai meghatározottság mellett a vízellátás és a fényviszonyok hatása döntő a sztómaellenállás nagyságának alakulására (5.18. ábra). Felhívjuk a figyelmet, hogy a növekvő
CO2-koncentráció is emeli a sztómaellenállást, mely csökkenő pórus nyitottságot jelent, kisebb párologtatással. A globális felmelegedés egyik kiváltójának, a megemelkedett CO2-
koncentrációnak ezt a hatását a vízhiányos területeken pozitívként értékeljük. Hazánk területén a növény vízháztartásában egyértelműen kedvező a sztómanyitottság mérséklődése,
mellyel a vízhiány negatív hatása némiképp kiegyenlítődhet.

5.18. ábra - A sztómaellenállás (rs) és néhány környezeti tényező kapcsolatának vázlatos rajza. A Tc a növényhőmérsékletet jelöli

140
 A víz a környezetben

Végül a sztómaellenállás napi változásán követhetjük a külső tényezők komplex hatását (5.19. ábra). A kontrollkezelés csak a természetes csapadékot kapta, a liziméterben lévő
növénynél annyi vizet használt a kukorica, amennyit akart. A kettő görbe közt eltérés van, mégpedig a liziméter növényei nyitottabb sztómákkal alacsonyabb ellenállásúak, s magasabb
transzspirációt mutató kezelések voltak.

5.19. ábra - A sztómaellenállás napi változása kukorica két vízellátottsági szintjén Keszthelyen. Az óraértékeken feltüntetett függőleges vonal
a szórást, a mérések változékonyságát jelzik (Anda 2001)

A növény vízforgalmának harmadik szakasza a transzspiráció. A folyamat során a víz magas fajhője következtében a növény hőmérséklete csökken. A növényhőmérséklet beállítására
a biokémiai folyamatok feltételeinek biztosítása miatt van szükség. A napi párolgásösszeg, a besugárzás (felhőzet) és a sztómaellenállás változásai nem függetlenek egymástól, melyet
a tenyészidőszak eltérő szakaszaiban kukoricán, Keszthelyen végzett mérések alapján szemléltetnek az 5.5. táblázat sorai.

A transzspiráció az egyik legerősebben a környezeti tényezők befolyása alatt álló növényi életfolyamat. A sztómák nyitódását, s ezzel a vízleadás elindítását a megfelelő vízellátottság
–2
mellett a sugárzás generálja. Létezik egy küszöb érték, mely elérése a feltétele a párologtatás megkezdésének, s ez a 150–200 Wm . A tenyészidőszak során, különösen nyáron ez
már a kora reggeli órákban bekövetkezik. A sugárzás mennyiségére a felhőborítottságból is következtethetünk (5.5. táblázat). Minél derültebb az idő, annál magasabb az energiafelvételi
kényszer, s a hűtéshez szükséges vízfelhasználás is annál nagyobb.

141
 A víz a környezetben

5.5. táblázat - A transzspiráció napi összegei és a sztómaellenállás napi átlagai 1987 tenyészidőszakának eltérő időpontjaiban Keszthelyen
kukoricában
Idő Napi párolgás mm/m2 rs napi átlag sec/cm Felhő Okta
Június 14. 0,54±0,03* 9,4±0,16 0
Június 17. 0,22±0,01 12,6±1,39 8
Június 22. 0,86±0,09 5,3±0,98 3-4
Június 30. 3,46±0,22 4,9±0,66 0
Július 20. 4,58±0,96 8,8±1,02 3-4
Augusztus 1. 4,17±0,8 9,1±0,71 1-4
Szeptember 17. 3,76±0,26 11,1±0,83 0

* Óránkénti mérésekből számolt napi átlag ± szórás

A transzspiráció délelőtt a napmagasság emelkedésével fokozódik – ha nincs vízhiány –, s dél körül éri el a maximumot, majd a sugárzás mérséklődésével az elpárologtatott víz
mennyisége is csökken (5.20. ábra). A legtöbb hazánkban termesztett szántóföldi növény transzspirációja zavartalan besugárzásnál egy csúcsú görbével követhető nyomon. A felhőzet
jelenléte ezt azonban felülírhatja, lásd az ábra második tagját. Mocsári növényeknél zavartalan besugárzásnál sem ritka a két maximumhelyű napi párolgásgörbe, pl. nád.

5.20. ábra - A kukorica evapotranszspirációjának (ET), transzspirációjának (Tr) és sztóma vezetőképességének (Gs) – ellenállás reciproka – napi
változásai a fejlődés kezdeti és a címerhányás stádiumában Yasutake et al. (2006) szerint

A léghőmérséklet és a növényhőmérséklet nem független a napsugárzástól, emelkedésük fokozottabb növényhűtési igényt jelent. A hőmérséklet-transzspiráció kapcsolatot leíró görbe
alakja a sugárzáséhoz hasonló.

A párolgás mozgató ereje a légkör nedvességbefogadó képessége. Minél magasabb a talaj és levegő közti vízpotenciál-különbség, a levegő páraéhsége annál nagyobb, s ezzel a
növény általi vízszállítás is intenzívebb.

A szél elszállítja a növény közvetlen közeléből azt a párában dús légréteget, mely a vízpotenciál alakulása alapján mérsékelhetné a növény további párologtatását. Ez a kapcsolat
azonban csak mintegy 3–4 m/s-ig érvényesül (állomány felett mérve), ez fölötti értékeknél a szél növényt hűtő hatása veszi át a víz hűtő szerepét (konvektív hűtés).

142
 A víz a környezetben

A fenti kapcsolatok csak zavartalan vízellátásnál igazak. Amint vízhiány lép fel a növénynél, a transzspiráció azonnal mérséklődik, vagy esetleg meg is szűnik.

A párolgás évi változásában tavasszal és ősszel alacsonyabb, nyáron magasabb napi párolgásokat mérhetünk. Adott növényfaj meghatározott fejlődési fázisában a konkrét vízvesztés
az időjárás függvénye. Ahol a vízellátás nem korlátozott, ott a sugárzás szerepe elsődleges. Példánk a balatoni nádra vonatkozik, melynél a növények vízellátása nem volt korlátozott,
így vízhiány nem gátolhatta a növény transzspirációját (5.21. ábra). A kiugró napi értékek egy-egy kánikulai nap megjelenésével hozhatók kapcsolatba.

5.21. ábra - A balatoni nád transzspirációjának napi összegei 2005 tenyészidőszakában (Anda és Boldizsár 2005)

5. A hő és vízháztartás összekapcsolása: az ariditási index

Az elpárologtatott csapadékot (Cs) az adott területen a párolgáshoz rendelkezésre álló energiával (Rn) összekapcsolva a Budiko-féle ariditási indexhez (A) jutunk:

5.24. egyenlet - 5.24

ahol

L: párolgási latens hő.

Ha az index értéke meghaladja az 1-et (A>1), az azt jelenti, hogy a területen a párolgásra rendelkezésre álló energia több, mint amennyit a lehullott csapadék elpárologtatásához fel
lehetne használni. Ezek a száraz vagy arid területek.

143
 A víz a környezetben

Azokat a térségeket, ahol A<1, humid vagy nedves területnek nevezzük, ahol az energia kevesebb, mint amennyi a lehulló csapadék légkörbe történő visszajuttatásához szükséges lenne.

Az ariditási index alakulása szoros kapcsolatban van a természetes növényföldrajzi övezetekkel:

A<1/3 → tundra,

1/3 – 1 → erdő,

1–2 → füves puszta,

2–3 → félsivatag,

A>3 → sivatag.

Magyarországon, kb. a Duna–Tisza köze közepén húzódik a A=1-es határvonal. A nyugati országrész inkább humidabb jellegű (A=0,8–0,9), itt lombos erdő a természetes növénytakaró.
A keleti országrész aridnak tekinthető (A=1,2–1,3), itt füves puszta a természetes növénytakaró.

6. Irodalom
Anda, A. 2001. Az állományklímát befolyásoló néhány eljárás mikrometeorológiai elemzése. Akadémiai Doktori Értekezés.

Anda, A. 1995. A cukorrépa sztóma ellenállásának mérése és alakulása három egymást követő évben. Cukorrépa 2: 9-12.

Anda, A. 1989. A sztóma ellenállás kapcsolata néhány környezeti tényezővel és alkalmazása a transzspiráció számítására.Növénytermelés 4: 289-297.

Anda, A. and A. Boldizsár 2005. Transpiration and plant surface temperatures of reedbeds with different watering levels. G. for Agric. 8. 1: 39-52.

Anda, A. és Burucs, Z. 1997. A növény és víz kapcsolata a talaj-növény-légkör rendszerben. MKM támogatásával megjelent szakkönyv. PATE GMK Nyomdája Keszthely. P: 141.

Anda, A., Páll, J. and Lőke, Zs. 1997. Measurement of mean stomatal resistance in maize. Időjárás Vol. 101 No.4 p: 275-288.

Antal, E. 1968. Az öntözés előrejelzése meteorológiai adatok alapján. Kandidátusi értekezés. Budapest

Jones, H.G. 1983: Plants and microclimate. Cambridge University Press. P. 323. Cambridge London-New York-New Rochelle-Melbourne-Sydney.

Larcher, W. 1980. Physiological Plant Ecology. Springer Verlag, Berlin

Oke, T. R.1987. Boundary Layer Climates. Routledge Taylor and Francis Group, London and New York. P: 435. Second Edition.

Posza, I. és Stollár, A. 1983 A tényleges párolgás számításához használt növénykonstansok értékei több évi mérés alapján. Időjárás 87:170-177.

Yasutake, D., Kitano, M., Kobayashi, T., Hidaka, K. Wajima, T. and He, W. 2006. Evaluation of canopy transpiration by applying a plant hormone abscisic acid. Biologia, Bratislava 61.
(Supplement) 19: 315-319.

http://www.iac.ethz.ch/en/research/riet/instruments.html

www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/tvok11.htm [http://www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/tvok11.htm] Merza – Szinell

144
6. fejezet - Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi
nyomán)
Az éghajlatkutatás kezdetei

Az éghajlatra vonatkozó első megfigyeléseket az ókori kelet folyamvölgyi kultúráinak (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) korában végezték a Kr. e. 3–1. évezred idején. Ezek a
megfigyelések a mezőgazdasági termelés szempontjából bírtak döntő jelentőséggel (folyók áradásai, monszun). A Kr. e. 5. században Hérodotosz a görögök által ismert területek
történeti, földrajzi és éghajlati leírását adta. Hippokratész az éghajlatnak és a meteorológiai jelenségeknek az emberi egészségre gyakorolt hatását vizsgálta. A klíma a görög klinein
(=hajlani) szóból ered, Arisztotelész használta először a Kr. e. 4. században. Felismerte, hogy az éghajlati jelenségek energiaforrása a Nap, tehát a napsugarak hajlásszöge alapvető
jelentőségű az éghajlati különbségek kialakulásában.

A klimatológia kapcsolata a meteorológiával

A meteorológia az atmoszféra fizikai jelenségeinek elemzésével, tér- és időbeli lefolyásuk vizsgálatával, okainak feltárásával, előrejelzésével, valamint a földrajzi környezettel és
a bioszférával fennálló kapcsolataik vizsgálatával foglalkozó tudomány. Az éghajlattan (klimatológia) a meteorológia résztudománya, sajátos vizsgálati módszere és célkitűzése.
A vonatkoztatási idő az alapvető különbség: az idő a pillanatnyi, az időjárás rövidebb időszakra (néhány óra-néhány nap), az éghajlat hosszú időszakra (évtizedek) vonatkozik.
A klimatológia vizsgálatának tárgya a légkör alsó, a felszínnel anyag- és energiatranszport kapcsolatban álló tartománya (planetáris határréteg), és módszereivel az évtizedes idősorok
statisztikai elemzése alapján jellemzi az adott terület éghajlatát, és előre jelzi a várható változásokat. A vizsgált időszakra vonatkozóan egyensúlyi állapotot tételez fel, statikus képet
fest, de feltételezi a hosszabb időtávon bekövetkező változásokat (klímaváltozás, klímaingadozás). Azt is vizsgálja, hogy az adott földrajzi helyen milyen szélsőségek közt változhatnak
a légkör fizikai állapotjelzői. Figyelembe veszi az éghajlat tér- és időbeli kapcsolatait a többi környezeti elemmel (rendszer szemléletű). Az éghajlattan szoros kapcsolatban van a
földtudományokkal. A földtudományok feladata a földrajzi burok jelenségeinek magyarázata, értelmezése. Ezek a jelenségek közvetve kapcsolatban vannak az éghajlattal. A földrajzi
övezetesség kialakulása döntően az éghajlat övezetes elrendeződésének a következménye, egyes geológiai-geomorfológiai folyamatok (aprózódás, mállás, száraz, nedves és jég okozta
felszínfejlődési folyamatok), a növényzet és a talaj övezetes rendje ehhez igazodik (Szegedi).

Varga-Haszonits (1977) és Péczely (1979) szerint az éghajlat a légkör fizikai tulajdonságainak és folyamatainak egy adott földrajzi helyen hosszabb időszak (rendszerint néhány évtized)
alatt egymással és a környezettel kapcsolatban álló rendszere.

1. Az éghajlat fogalma
Az éghajlati rendszer állapota minden időpontban végtelen sok számmal (mért és megfigyelt adattal, ezek közül a légkörre vonatkozók a meteorológiai vagy éghajlati elemek) jellemezhető.
Az éghajlati rendszer egy rövid időn (néhány napon) belüli állapota az időjárás. Megfigyeléseink minden esetben az időjárásra vonatkoznak, s mindig csak véges hosszúságú
megfigyeléssel rendelkezünk, így az éghajlati rendszer leírására csak bizonyos mintánk van. A rendelkezésre álló megfigyelési sorozat egy részét vagy a teljes sorozatot statisztikai
mintának tekinthetjük. Ennek ismeretében (feltételezve, hogy az statisztikai kiértékelés megtörtént) jellemezhetjük az éghajlatot. Éghajlat alatt olyan statisztikai sokaságot értünk, amely
az éghajlati rendszer véges időszak alatt felvett állapotait leírja. A definíció értelmében az éghajlat a megfigyelt meteorológiai elemekből kiszámítható statisztikai jellemzők összessége.
Éghajlatváltozásról is ennek alapján akkor beszélhetünk, ha az éghajlati rendszer alkotóelemeiben karakterisztikus változás áll be, ami magával vonja a statisztikai sokaság elemeinek
lényeges megváltozását. Amennyiben a statisztikai sokaságban kisebb eltérés mutatkozik, éghajlat-ingadozásról beszélünk. A statisztikai sokaság értékelésénél alapvető a mintavételi
idő hossza. A választandó időnek elegendően hosszúnak kell lenni ahhoz, hogy a becslés statisztikailag kielégítő legyen, de ugyanakkor elegendően rövidnek is kell lenni, hogy ne
átlagoljon ki egyirányú változásokat vagy nem természetes periodicitásokat. A számítások szerint az éghajlat definíciójában szereplő optimális mintavételi időnek egy 5 évtől mintegy
50 évig terjedő időszak felel meg. Az ötéves időszak a legtöbb meteorológiai elemre nem ad elegendő, statisztikailag értékelhető megfigyelést. Emiatt a Meteorológiai Világszervezet
(WMO) az éghajlati normálértékek kiszámítására standard időtartamnak a 30 éves időszakot veszi alapul. Először az 1931–60-as, majd az 1951–80 időszak adataiból számított éghajlati
normálértékek (törzsértékek, klímanormálok) alapján kellett jellemezni az éghajlatot. Az 1991-es évtől pedig az 1961–90-es időszakra készített minta az éghajlati norma.

145
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

Ha a meteorológiai megfigyelések oldaláról nézzük a kérdést, ennek határt szab az, hogy mióta folynak egyáltalán meteorológiai megfigyelések. A Mannheimi Meteorológiai Társaság
(Societas Palatina Meteorologica) 1780-ban szervezett egy „európai” állomáshálózatot, amelynek legkeletibb tagja Buda volt. A budapesti megfigyelés, több-kevesebb megszakítással
azóta is folyik, ami azt jelenti, hogy eltekintve a homogenitási és pótlási problémáktól, több mint 200 éves sorunk van.

Bár azt hihetnénk, hogy az éghajlat fogalma már hosszú évtizedek óta változatlan és jól definiált, valójában ez nem így van. Még a közelmúltban is heves, és azóta is lezáratlan tudományos
viták folytak az éghajlat fogalmáról. Götz (1994) szerint az éghajlat (klíma) a légkörnek az adott térrészre jellemző szokásos viselkedése. Szerinte ez elvont fogalom, alkalmasan
megválasztott, elegendően hosszú időszak légköri állapotainak mért, rekonstruált vagy numerikusan szimulált halmazaként jelenik meg. Jellemzésére statisztikai paramétereket
alkalmazunk. Mika (1994) szerint az éghajlat együttesen a Föld valamennyi pontján, valamely időpontban potenciálisan lehetséges sebességek, továbbá mechanikai, termikus és anyagi
kölcsönhatások intenzív (nyomás, hőmérséklet, kémiai potenciál) és extenzív (térfogat, entrópia, koncentrációk) állapotjelzőinek valószínűségi eloszlása az éghajlati rendszer (légkör,
óceán, szárazföld, krioszféra, bioszféra) azon tartományaiban, ahol a Nap látszólagos napi vagy évi járásával összefüggő ingadozás tapasztalható. Bussay (1994) szerint az éghajlat a
légkör valamely térrészében meghatározott időszak alatt a múltban lezajlott, illetve a jövőben várható időjárásainak rendje.

Az éghajlat több tényező kölcsönhatásának eredményeként alakul ki egy adott földrajzi helyen. E tényezők feltárása, a köztük levő kapcsolatok tisztázása a klimatológia egyik fontos
területe. A döntő éghajlat-meghatározó tényezők a hőellátottság és a vízellátottság, valamint ezeket befolyásolják a felszín alaki és anyagi tulajdonságai. A hőellátottság nem más, mint
az a hőenergia-mennyiség, ami egy adott térségben egy adott időtartam során rendelkezésre áll. Alapvető jelentőségű a Nap rövidhullámú elektromágneses sugárzása (λEmax=0,48 μm),
amely a kapcsolt óceán-légkör rendszer fő energiaforrása. Emellett elhanyagolható hőenergia-bevételt jelent (extraszoláris források): a kozmikus sugárzás, a Föld belső izzó állapotú
tömegéből érkező energia, a vulkánkitörések, a radioaktív bomlás során keletkező hő, a biológiai hő és az emberi tevékenység (kis területekre koncentráltan már jelentős hőmennyiség).
Az éghajlatot döntően meghatározzák a hőenergiát szállító lég- és tengeráramlatok (Golf-áramlat, napsugárzásból származó hőenergia). A hőellátottság függ attól, hogy egy adott térség
a napsugárzásból közvetlenül vagy közvetve mekkora energiamennyiséget kap, abból mennyit használ fel és mennyit ad át a környezetének. A légkör, a sugárzást felfogó víz-, illetve
szárazföldi felszínek fizikai paraméterei, folyamatai az energia hasznosulását határozzák meg. Ezek szerepet játszanak az éghajlati-földrajzi övezetesség kialakulásában. A vízellátottság
a hőellátottsággal a víz fázisátalakulásait kísérő energetikai folyamatok révén szoros kölcsönhatásban van. A hő- és vízellátottság alakulása függ attól, hogy milyen sajátosságú a felszín,
ahol az elektromágneses sugárzási energia hőenergiává történő átalakulása zajlik, illetve ahol a légköri csapadékok befogadása megtörténik (Péczely 1998).

2. Az éghajlatot kialakító tényezők

Egy adott terület éghajlatának kialakításában számos tényező vesz részt. Vegyük sorra az éghajlat alakító tényezőket.

1. A földfelszínt elérő napsugárzás mennyiségét meghatározó tényezők:

• Kozmikus (extraterresztikus) tényezők:

26
• A Nap sugárzási teljesítménye: az éghajlati rendszer energia forrása a Napban lejátszódó termonukleáris reakció. A Nap sugárzási teljesítménye 3,8×10 W. A légkör külső
2
határán, a napsugarakra merőleges 1 m -es felületre érkező energia (közepes Föld-Nap távolság esetén) 1370 W (napállandó).

• A Nap-Föld kölcsönös helyzete: A Föld ellipszis alakú pályán kering a Nap körül, amelynek egyik gyújtópontjában van a Nap. Ennek következtében a Nap-Föld távolság a keringés
6 6 6
során folyamatosan változik. Napközelben (perihélium) 147,1×10 km, naptávolban (afélium) 152,1 ×10 km, közepes naptávolság esetén pedig 149,5 ×10 km a távolság a két
égitest közt. Ez a Földet érő energia mennyiségében is változást okoz (a napállandó értéke a közepes naptávolságra vonatkozik). A napállandó pillanatnyi értéke (I) a Nap-Föld
2
távolság (l) négyzetével fordítottan arányos: I =I0 : l (Newton-törvénye). Mivel az Imax : Imin = 1,06931, ez a tényező ~7%-os eltérést okoz a sugárzás erősség abszolút értékében.

• A Föld pályaelemeinek módosulásai: A földpálya geometriai paramétereinek változása gyakorol hatást a felszínre jutó sugárzásmennyiségre (6.1. ábra). Ezek: a pálya
megnyúltsága (excentricitás), a Föld tengelyferdesége (ekliptika ferdesége), a precesszió és a perihélium pont eltolódása. Az excentricitás az ellipszis alakú földpálya kis és
nagytengelyének arányát jelenti, azt mutatja, mennyire tér el az alak a körtől. Ez az érték jelenleg 0,017, vagyis a pálya alakja körhöz közeli. 0,005 és 0,060 közötti értékeket
vehet fel. A változás periódusa 92 000 év. Ha a Nap távolodik az ellipszis középpontjától, akkor az excentricitás növekszik, ha közeledik az ellipszis középpontjához, akkor az
excentricitás csökken. A nyúltabb pálya egyenlőtlenebbé teszi a napsugárzás mennyiségének éven belüli eloszlását és hosszabb távon ±10%-os eltéréseket idéz elő a légkör
energia bevételében. A Föld tengelyferdesége a bolygó tengelyének a keringés síkjára állított merőlegessel bezárt szögét jelenti. Jelenleg ez a szög 23,5°. 41 000 éves periódussal
21,8° és 24,4° közötti értéket vehet fel. Minél nagyobb a tengely ferdesége, annál nagyobb az évszakos differencia a besugárzás mennyiségében. Ha a ferdeség nulla lenne, csak
a pálya megnyúltsága szabná meg a besugárzás évszakos menetét. Ez a tényező nem az éves sugárzási bevételt határozza meg, hanem annak évszakok közötti megoszlására

146
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

hat. A precesszió azt takarja, hogy a Föld északi pólusa nem mindig ugyanabba az irányba mutat. A pólus lassan vándorol egy kúpfelület mentén az ekliptika pólusának az iránya
körül, hozzávetőleg 26 000 éves periodicitással, s ezt nevezzük precessziónak. A negyedik tényező a perihélium pontnak a tavaszponthoz viszonyított eltolódása. 110 000 év
alatt a perihélium pont körbe jár az égi egyenlítőn, vagyis változik a napközel és a naptávol bekövetkezésének időpontja.

6.1. ábra - A Föld pályaelemei: A: precesszió, B: excentricitás, C: a Föld forgástengelyének hajlásszöge http://higheredbcs.wiley.com/legacy/
college/levin/0471697435/chap_tut/chaps/chapter15-06.html

• Földrajzi szélesség (beesési szög, a nappalok hossza): A napsugarak beesési szöge, a nappalok hossza és a napsugárzásnak a légkörön át megtett útja során bekövetkező sugárzás
gyengítésének együttes hatása (a felhőzet figyelmen kívül hagyásával), vagyis közvetve a napsugarak beesési szöge határozza meg a Föld szoláris klímaövezeteit. A besugárzás
szögének csökkenésével (magasabb szélességeken) egyre csökken az egységnyi vízszintes felületre jutó sugárzási energia (6.2. ábra). A nappalok hossza (a besugárzás időtartama)
az Egyenlítőtől a sarkok felé változik, mivel a Föld forgási tengelye nem merőleges a keringés síkjára.

A légkör nélküli Föld adott felületelemére adott időtartam alatt érkező energia mennyiségét a következőképpen számíthatjuk ki. Mindenekelőtt azt az energiamennyiséget kell
meghatároznunk, ami m napmagasság, azaz beesési szög mellett a vízszintes síkra jut.

147
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.2. ábra - A napsugárzás intenzitása a beesési szög függvényében (Péczely 1998)

Az az energiamennyiség, ami a sugárnyalábra merőleges A felületre esik, m napmagasság esetén egy A’>A felületen oszlik meg, ahol A’=A:sin m. Ebből következik, hogy ha az A sík
egységnyi felületére I sugárzásmennyiség jutott, az A’ vízszintes sík egységnyi felületére Iv <I sugárzásmennyiség kerül, ahol Iv=I×sin m. Közepes Föld-Nap távolság esetén a légkör
külső határán merőleges sugárbeesés mellett egységnyi felületre időegység alatt érkezik a napállandó, amit I0-val jelölünk. A sugárzás által a légkör külső határáig megtett út hossza l,
2
és Newton törvénye szerint a sugárzás intenzitása gyengül a sugárzás által megtett út hosszának négyzetével fordítottan arányosan (I=I0 :l ). E két egyenletet egyesítve kiszámíthatjuk
adott beesési szög mellett mekkora sugárzásmennyiség érkezik a vízszintes felszínre.

6.1. egyenlet - 6.1

• A légkör sugárzásátbocsátó képessége (a levegő szennyezettsége, páratartalom, borultság): A felszínt elérő sugárzás mennyiségét meghatározza a napsugarak által a légkörön át
megtett út hossza, mivel a levegőrészecskék szórják, visszaverik a sugárzás egy részét, a nagyobb úthossz nagyobb sugárzásgyengítést jelent. Merőleges beesés esetén az ideálisan

148
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

tiszta, száraz levegő sugárzásgyengítése a látható fényre vonatkozóan: I:If =q=0,93, ahol q az ideálisan tiszta, száraz levegő komplex átbocsátási tényezője. A sugárzásgyengítés
z
mértékét a Bougner-Lambert törvény adja meg: If =I·q , ahol z a relatív úthossz: z=1:sin m. Az ideálisan tiszta száraz légkör sugárzásgyengítése a póluson 24%, míg az egyenlítőn
11%. Ha a levegő vízgőzt és szennyező anyagokat (aeroszol) is tartalmaz, ezek további sugárzásgyengítést okoznak, így a felszínen ténylegesen mérhető sugárzás intenzitása
Az
(Ifv): Ifv =Iq , ahol az A>1 szám a homályossági tényező, ami megmutatja, hogy hány ideálisan tiszta, száraz légkört kellene egymásra helyezni, hogy a valóságosnak megfelelő
sugárzásgyengítés előálljon. A Közép-Európa feletti légtömegek esetében az A értéke 1,8–4 között mozog. Felhőzet szerepe kiemelkedő a sugárzásgyengítésben: a cumulonimbus
70–90%-ban, a stratus 59–84%-ban, míg a cirrostratus típusú felhők 44–50%-ban verik vissza a rövidhullámú sugárzást. Így a különböző földrajzi szélességeken igen eltérő a felszínt
elérő sugárzás intenzitása. A légkör sugárzásgyengítése legkisebb a térítők közelében (30–40%), legnagyobb a gyengítés a mérsékelt övi ciklonok keletkezési helyeinél (60–70%)
– Kamcsatka, Alaszka, Izland, egyenlítői övezet, déli félteke 50–60°.

2. A földfelszín-légkör anyag- és energiatranszport folyamatokat befolyásoló tényezők: A felszín anyaga és borítottsága határozza meg azt, hogy a beérkező sugárzási energia
mekkora hányada nyelődik el, illetve verődik vissza (albedó). Ez a felszín energia mérlegét határozza meg. A Napból származó rövidhullámú elektromágneses sugárzás a légkörben
közvetlen (direkt; Sk) és szórt sugárzás (diffúz vagy égbolt sugárzás; Ssz) formájában éri el a felszínt. A közvetlen és szórt sugárzás összege a globálsugárzás (G): G = Sk + Ssz.
A globálsugárzás egy részét a felszín visszaveri anyagától, színétől, vízzel és növényzettel való borítottságától függő mértékben. A beérkező és a visszavert rövidhullámú sugárzás
hányadosa (tizedes törtben vagy %-ban kifejezve) az albedó. Az albedó (a vagy α) 0 és 1 közti értéket vehet fel, a = 0 maradéktalan elnyelést, a = 1 teljes visszaverést jelent.
A globálsugárzásból úgy kaphatjuk meg a felszínen maradó energia mennyiséget (Qr), ha a besugárzásból (G) kivonjuk a felszín által visszavert sugárzás mennyiséget: Qr = G – aG.
Qr a felszín rövidhullámú sugárzási egyenlege. A felszín az elnyelt Qr energia mennyiségtől felmelegszik és, mivel abszolút fekete testként viselkedik sugározni kezd. Legintenzívebben
a ~10μm körüli távoli infravörös tartományban. A felszín hosszúhullámú kisugárzásának (E) egy részét elnyelik és visszasugározzák (V) a légkör üvegházhatású gázai (6.3. ábra).
A kisugárzott energia egy része távozik a világűr irányába. Ez a sugárzási veszteség az ún. effektív kisugárzás (Qh). Az effektív kisugárzás lényegében a felszín hosszúhullámú
sugárzási egyenlege: Qh = E – V. A kettő különbsége adja meg a nettó sugárzási egyenleget (Rn).

149
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.3. ábra - A légkör hőháztartása (IPCC AR4 2007)

1. Anyag- és energiaáthelyeződési folyamatok az óceán-légkör rendszerben:

• A nagy földi légkörzés: A besugárzás egyenlőtlen földfelszíni megoszlása miatt az Egyenlítő és sarkvidéki területek között jelentős a hőmérsékleti és légnyomáskülönbség. A felszín
közelében a sarkok felett termikus eredetű magas, az Egyenlítő vidékén termikus eredetű, alacsony nyomású övezet alakul ki (a felső troposzférában fordított a nyomáseloszlás,
mivel a meleg légoszlopban kisebb a nyomáscsökkenés a magassággal). A köztük ható bárikus gradiens erő a nyomáskülönbség hatására hozza mozgásba a légtömegeket.

6.2. egyenlet - 6.2

6.3. egyenlet - 6.3

150
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

ΔP: a két pont közötti nyomáskülönbség, P1: az egyik pontban mért nyomás (kisebb), P2: a másik pontban mért nyomás (nagyobb), F: bárikus grádiens erő, ΔZ: a két pont közötti
távolság.

Ha a Föld nem forogna a tengelye körül, egy légkörzési cella (az ún. Hadley-cella) jönne létre (6.4. ábra), amiben a levegő mozgásának irányát a nyomási gradiens erő határozná meg.

6.4. ábra - A Hadley-cella, ha csak a bárikus gradiens erő működtetné a légáramlást http://apollo.lsc.vsc.edu/classes/met130/notes/chapter10/
single_cell.html

a Coriolis erő hatására ÉK

A forgó Földön hat a Coriolis-erő (eltérítő erő, mely a légáramlatok kiindulási pontjából szemlélve az északi féltekén jobb kéz felé, a déli féltekén bal kéz felé téríti el a légáramlatokat)
és a felszín közelében a súrlódási erő (a felszíni érdesség hatására a légáramlás lelassul, S = k × v, ahol S a súrlódási erő, v a vebesség és k a súrlódási felszín érdessége).
Ezek hatására egy három cellás modell alakul ki.

151
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

Eltérítő (Coriolis) erő: A nyomáskülönbségek által előidézett mozgás következtében a levegő a magasabb nyomású helyről az alacsonyabb nyomású hely felé áramlik. Eközben
azonban a Föld saját tengelye körüli forgása miatt eltérítő hatást fejt ki. A Föld felszínén, egy adott hely felett elhelyezkedő levegő együtt forog (nyugatról kelet felé) a Földdel és
felveszi az adott hely forgási sebességét. Az északi féltekén délről észak felé áramló levegő kiindulási helyének nagyobb kerületi sebességével forog nyugatról kelet felé, miközben
saját sebességével mozog észak felé. Észak felé haladva egyre kisebb kerületi sebességű helyek fölé kerül, s mivel gyorsabban mozog náluk, egyre keletebbre kerül, azaz eredeti
délről észak felé történő haladási irányától – a kiindulási hely felől nézve – jobbra elhajlik. Ha viszont északról dél felé áramlik a levegő, akkor a kisebb kerületi sebességű helyek
felől halad a nagyobb kerületi sebességű helyek felé. Dél felé haladva ezért egyre lassabban mozog az alacsonyabb szélességek kerületi sebességéhez képest, vagyis lassabban
forog kelet felé, tehát az alatta forgó helyekhez képest visszamarad. Így a kiinduló hely felől nézve megint jobbra tér el. Azt az erőt, ami a mozgó levegőt az eredeti irányától eltéríti,
eltérítő- vagy Coriolis-erőnek nevezzük. Az Egyenlítőn nincsen eltérítés. A földrajzi szélességgel az eltérítő erő is növekszik. Az eltérítő erő hatására az északi féltekén a déli szél
fokozatosan nyugati széllé, a déli féltekén pedig keleti széllé válik (Varga-Haszonits et al. 2004).

A trópusokon a termikus egyenlítő mindenkori helye (6.5. ábra) felett az erős felmelegedés intenzív feláramlást indít el. Vízszintes légmozgás alig figyelhető meg. Ez az ún. Doldrum.
Innen a levegő a troposzféra felső részében a térítők irányába mozog DNy-i és ÉNy-i irányú szélként. A térítőkön túl, az É-i és D-i szélesség 30°-ánál leszálló légmozgású, dinamikus
okokból kialakuló magasnyomású övezet jön létre. A felszín közelében a levegő egy része visszaáramlik a termikus egyenlítőhöz (Inter Tropical Convergence Zone, ITCZ, trópusi
konvergencia zóna), a Coriolis erő hatására ÉK-i és DK-i irányt véve fel. Ez a passzát szél (6.6. ábra).

6.5. ábra - A termikus egyenlítő júliusi és januári helyzete (Péczely 1998)

152
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.6. ábra - A trópusok keleti szélrendszerének modellje (Péczely 1998)

A sarkvidéken a felszín feletti 1–2 km-es rétegben termikus okokból anticiklon alakul ki. A bárikus gradiens erő É-i, illetve D-i légmozgást indít el, amiből a Coriolis-erő hatására jönnek
létre az ÉK-i és DK-i sarki szelek. A mérsékelt öv átmenetet képez a trópusok és a sarkvidék légkörzési rendszere közt. Itt valósul meg a meridionális hőcsere, ami az övezet időjárását
meglehetősen instabillá teszi. A 30°-nál (szubtrópusi magas légnyomás) leszálló levegő egy része nem tér vissza a termikus egyenlítőhöz, hanem behatol a mérsékelt övbe. A légmozgás
iránya a Coriolis-erő hatására DNy-i, illetve ÉNy-i lesz. Ezek a mérséklet övi nyugatias szelek. Ahol ezek az enyhe légtömegek találkoznak a pólus felől érkező hideg sarkvidéki
légtömegekkel, ott egy változó helyzetű, de állandóan fennálló, ún. Stacionárius Éghajlati Front jön létre (polárfront) (6.7. ábra). A frontfelület mentén a melegebb mérsékelt övi levegő
felemelkedik és egy része a magasban visszatér a 30° térségébe, ahol visszatér a felszínre. Így záródik a mérsékelt övezet légkörzési cellája, az ún. Ferrel-cella. A mérsékelt öv enyhe
levegőjének egy része behatol a sarkvidéki területek fölé Ny-ias szélként. A pólus felett lehűlve leereszkedik és a felszínen a sarkkör felé indul, ezzel zárja a sarkvidéki légkörzési
cellát. A sarkvidéki és mérsékelt övi légtömegeket elválasztó arktikus stacionárius éghajlati front azért is fontos mivel ennek lefűződő kanyarulataiból (Rossby-hullámok Bozó et al.
2006) jönnek létre a mérsékelt övi ciklonok, amelyek fontos elemei a trópusok és a sarkvidék közötti hőcserének. A nagy földi légkörzés felszín közeli szelei (keleties sarki szelek és
a passzát) a légkör alsó 1–2 km-ében meghatározóak. E fölött az egész troposzférában nyugati szelek uralkodnak. A 30° szélesség mentén, a trópusi és mérsékelt övi légtömegek
határán található szubtrópusi stacionárius éghajlati front és az 50–60° szélesség mentén, a mérsékelt övi légtömegeket elválasztó arktikus stacionárius éghajlati frontok választják el
bolygónk nagy szélrendszereit. Ezeket a front felületeket nevezik planetáris szélválasztóknak. A planetáris szélválasztók mentén a tropopauza alatt helyezkednek el a futóáramlások
(jet stream), amelyek néhányszáz km-es sávban 200–300 km/órás sebességgel Ny-K-i irányban futják körbe a Földet. A sztratoszféra alsó részében szintén Ny-i szelek uralkodnak.

153
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

A sztratoszféra felső részében és a mezoszférában (20 km felett, 80 km-ig) nyáron K-i, télen Ny-i szelek fújnak, sebességük a 80 m/s-ot is eléri. A termoszférában 100 km-ig Ny-i, felette
nyáron Ny-i, télen K-i a szél.

6.7. ábra - A nagy földi légkörzés rendje (Szegedi)

• Monszun szélrendszerek és tengeráramlások:

a. A trópusi monszun: Az évszakos irányváltást mutató szeleket, ha az eltérő szélirányok között legalább 120 fokos különbség van, monszunnak nevezzük. A trópusi monszun
kialakulását a termikus egyenlítő helyzetváltoztatása okozza: a passzát szelek a termikus egyenlítőhöz (ITCZ) tartanak. Mivel a termikus egyenlítő nem esik egybe a földrajzi
egyenlítővel, az É-i félteke nyarán a D-i félteke passzát szele átlép a földrajzi egyenlítőn. Ekkor a Coriolis-erő eredeti irányához képest kb. 90°-ban téríti el a DK-i passzátot, kialakul
a DNy-i trópusi monszun szél. Az É-i félteke telén a helyzet fordított: a D-i féltekére húzódó termikus egyenlítőt követve az ÉK-i passzát lép át a földrajzi egyenlítőn és ÉNy-i
monszunszélként halad tovább. A termikus egyenlítő mindenkori helye és a földrajzi egyenlítő közötti sáv az ún. trópusi nyugatiszél-zóna (6.8. ábra). Abban a sávban, ahol az ITCZ
mozog a nyári félévben az egyenlítői nyugati szelek, a téli félévben a passzát szél uralkodik. Féléves váltású, télen száraz, nyáron csapadékos időjárás alakul ki. A hőmérséklet
maximuma magas napállás idején, tavasz végén, a monszun kezdete előtt van. Három évszak alakul ki: meleg, csapadékos nyár; meleg, száraz tél; forró, száraz tavasz. A Föld
legcsapadékosabb területei tartoznak ide: a csapadék mennyisége 1000–3000 mm körüli, de India ÉK-i részén, a Kasi-hegységben (Cherrapunji) 10 000 mm-t meghaladó éves
csapadékmennyiség jellemző. A csapadék éven belüli megoszlása egyenlőtlen, szinte a teljes mennyiség nyáron hullik. Előfordulási területei: Hindusztáni-félsziget, Hátsó-India,
Indonézia, Fülöp-szigetek, É-Ausztrália, K-Afrika, D-Arábia, D-Amerika ÉNy-i pereme, Ny-Afrika.

154
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.8. ábra - A trópusi monszun modellje (Péczely 1998)

b. A trópuson kívüli monszun: A trópuson kívüli monszunok előidézője a kontinensek és óceánok eltérő fölmelegedése, valamint az ezzel együtt járó nyomáskülönbségek kialakulása.
A termikus egyenlítő elmozdulása csak másodlagos jelentőségű. Télen a szárazföldek jobban lehűlnek, mint az óceánok, ezért a kontinensek belsejében anticiklonok alakulnak ki.
Ezek az anticiklonok télen a felszín közelében a szárazföld felől a tengerek felé tartó áramlást eredményezhetnek. Ez száraz téli időjárást okoz (a Japán-szigetív kivételével). Nyáron a
légnyomás eloszlása ellentétes, a jobban fölmelegedő kontinensek belsejében alacsony nyomású területek (termikus depressziók) alakulnak ki, ami a felszín közelében az óceánokról
a kontinensek belseje felé irányuló légáramlást okoz. A tenger felől a szárazföldre érkező páradús légtömegekből a kontinenseken jelentős csapadék hullik. A trópuson kívüli monszun
éghajlatok jellemzője a négy évszak, a meleg, csapadékos (>1000 mm) nyár, a hideg, száraz tél. A trópuson kívüli monszunnál nem alakul ki teljes légkörzési cella, mivel a felszíni
áramlás magaslégköri visszatérő ága teljesen hiányzik. Előfordulási területei a kontinensek keleti oldalán találhatók: Kelet-Ázsia (Kamcsatkától Dél-Kínáig), Észak-Amerikában Kuba,
Florida, a Mexikói-öböl partvidéke, Dél-Amerikában a La Plata partvidéke, Dél-Afrika keleti partvidéke, a Drakensberg, Kelet-Ausztrália (Nagy-Vízválasztó-hegység).

c. A tengeráramlások: A tengeráramlások kialakulásának magyarázatára W. S. Broecker (1997), amerikai geokémikus egy egészen újszerű elméletet dolgozott ki. Szerinte létezik az
óceánokban egy olyan globális áramkör, amelyik összekapcsolja a nagy óceáni medencék tengeráramlatainak felszíni és mélyvízi ágait. Ezeket a feltevéseit, radioaktív nyomjelzős
technikát is felhasználva sikerült bizonyítania. Az áramkört „Broecker-conveyor”-nak nevezték el. A Broecker-conveyor működése a következő: az Atlanti-óceán északi medencéjében
az észak felé áramló felszíni víz (Golf-áramlat) Izland közelébe érve még 12–13 fokos, a kanadai és grönlandi hideg légáramlatok hatására azonban 2–3 fokra lehűl, és az útközben
elszenvedett párolgás következtében a sótartalma is szokatlanul magas. Ez a lehűlés oly mértékben megnöveli ennek a sós felszíni víznek a sűrűségét, hogy az óceán északi csücskébe

155
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

érve már nehezebb, mint az ottani mély víz, tehát lesüllyed és a mélyben elkezd délfelé áramlani. A továbbiakban az áramlat nagyobb része Afrika megkerülésével jut el a Déli-óceán
cirkumpoláris áramához, majd a távol-keleti trópusi övbe, ahol felszínre tör, és bonyolult utakon Afrikát ismét megkerülve jut vissza az Atlanti-óceán északi részébe.

Éghajlat-módosító hatásai: a felszíni áramlások a 40°-ig a kontinensek keleti partját fűtik, a nyugatit hűtik. A 40°-tól a pólusok felé a nyugati partokat fűtik, a keletieket hűtik. A legnagyobb
pozitív anomáliát az Észak-atlanti áramlás okozza Ny-Európában (+6–8 °C, hazánkban: +1,5 °C). A legnagyobb negatív anomáliát a Humboldt-áramlás hozza létre Peru, Chile partjainál
(–6–7 °C). Az Észak-atlanti óceán vizében a sótartalom csökkenése gyengítheti, vagy leállíthatja a Broecker-conveyor (6.9. ábra) működését, ami az áramlások rendszerének időleges
leállását, az általuk okozott ± éghajlati anomáliák szünetelését is előidézheti, ami az érintett területeken jelentős éghajlatromlást okozhat. Ilyen esetekre az utolsó glaciális folyamán
is volt példa. A rendszer ismereteink szerint hosszabb-rövidebb idő után újraindul. Sajátos jelensége e rendszernek a mélységi hidegvíz-feltörés. A passzát övezetben, a kontinensek
Ny-i partja mentén a szél „elhajtja” a felszíni vizet a partoktól. A távozó felszíni meleg víz helyére a mélyből áramlanak hideg víztömegek. A tenger és a partvidék felszíne felett hideg
légpárna jön létre. A stabil légrétegzettség (fajsúly szerint alul hideg, felette meleg levegő) megakadályozza a csapadék kialakulását. Hideg, ködös sivatagok alakulnak ki (Atacama-,
Namíb- sivatag, a Kaliforniai-félsziget) (Szegedi).

6.9. ábra - Az óceáni szállítószalag (IPCC, www.ipcc.ch)

1. Földrajzi, domborzati tényezők:

• A tengerszint feletti magasság hatása az éghajlatra:

Az éghajlati elemek változásai a tengerszint feletti magassággal:

156
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

• Napsugárzás: A globálsugárzás a kisebb légköri gyengítés miatt nő (+12–15%/1000 m). Az UV sugárzás szintén erősebb, nyáron +15%, télen +20%/1000 m. A direkt sugárzás
aránya is nő. A kisugárzás, különösen a domború felszíneken a gyengébb üvegházhatás miatt még erősebb, a sugárzási egyenleg csökken. Figyelembe kell venni a domborzat
árnyékoló hatását is.

• Hőmérséklet: A magassággal átlag 0,5–0,7 °C csökkenés (télen az inverziós helyzetek miatt 0,4 °C, nyáron 0,6 °C) jellemző.

• Légnedvesség: A páranyomás 1700 m-ként megfeleződik. A relatív nedvességtartalom a hőmérséklet csökkenése miatt 1000–2000 méterig növekszik, majd a minimális
páranyomás miatt szintén csökken.

• Csapadék: Az orografikus csapadékképződés (kényszerfeláramlás) miatt a hegyvidékek átlagosan csapadékosabbak a síkságoknál. Magyarországon átlagosan 35 mm/100 m a
csapadéktöbblet, de nagy az eltérés a széliránnyal szemközti (luv) és azzal ellentétes oldal (lee) közt (pl.: a Börzsönyben ~200 mm).

• Légnyomás: A felszínre nehezedő légoszlop magasságának csökkenésével a légnyomás is csökken. Az átlagos csökkenés 12 hPa/100m.

• Szél: A szél sebessége a magassággal növekszik. Magyarországon 200 m magasan 2–4 m/s; 500 m-en 6–7 m/s; a Kékesen 8 m/s az átlagos szélsebesség. A hegységek lee
oldalán ugyanakkor a szélárnyékhatás figyelhető meg.

• A domborzati formák éghajlatmódosító hatása: A lejtős felszíneken sajátos szélrendszer, az ún. hegy-völgyi szél jön létre. Nappal a lejtő erősebben felmelegedő felső szakaszán
alacsony a légnyomás, ezért feláramlás alakul ki, ami a völgyből felfelé irányuló légmozgást hoz létre (völgyi szél). Éjjel a lejtő felső, domború részén az erős kisugárzás miatt
erősebben hűl a levegő. A hideg levegő a lejtő mentén a völgy felé kezd „lefolyni” (hegyi szél). A völgytalpon „hideg légtó” alakulhat ki ilyenkor.

• A felszín anyagi tulajdonságai: A szubsztrátum fizikai tulajdonságai közül igen fontos a rövidhullámú sugárzással szembeni visszaverő képesség, az albedó. A különböző felszínek
felett kialakuló hőmérséklet szempontjából igen fontos a szubsztrátum talajának fajhője. A fajhő különbségei azonos hőenergia-bevétel esetén is különböző mértékű felmelegedést
idéznek elő. A szárazföld felszínét alkotó kőzetek, és a víz mutatja egymással szemben a legeltérőbb fajhőt. A fajhő és az anyag sűrűsége ismeretében kiszámítható, hogy egy
adott energiabevétel, illetve energiakiadás mennyivel változtatja meg a térfogategységnyi anyag hőmérsékletét. Ezt nevezzük hőkapacitásnak. A vízre jellemző, hogy hőkapacitása
kétszerese a különböző talajok hőkapacitásának. Ezért a víz lassabban melegszik fel, de lassabban is hűl le, mint a szárazföld. A szárazföldek és a tengerek különböző hőháztartása
folytán létrejövő jelentős hőmérsékleti különbségek sajátos légáramlási rendszert alakítanak ki (6.10. ábra).

6.10. ábra - Tengeri és parti szél (Péczely 1998)

157
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

3. Az éghajlati elemek övezetessége

A Föld tengelyének a keringési síkkal bezárt szöge a napsugárzás mennyiségének övezetes eloszlását szabja meg (szoláris éghajlati övek). A légkör jelenléte és a földfelszín anyagának
inhomogenitásai jelentősen módosítják a szoláris éghajlati zónák szabályos elhelyezkedését, de nem mossák el ezt az övezetességet. Ez minden éghajlati elem esetében zonalitást okoz.

Az övezetes elrendeződés legtisztábban a besugárzástól (6.11. ábra) leginkább függő hőmérsékletben rajzolódik ki. A téli középhőmérsékletekre jellemző, hogy párhuzamos izotermák
alakulnak ki a homogén felszínek felett, törések tapasztalhatók az eltérő tulajdonságú felszínek találkozásánál, és azonos földrajzi szélesség esetén a szárazföld hőmérséklete hidegebb.
A nyári középhőmérsékletek esetében szintén elmondható, hogy párhuzamos izotermák alakulnak ki a homogén felszínek felett, törések tapasztalhatók az eltérő tulajdonságú felszínek
találkozásánál, és azonos földrajzi szélesség esetén a szárazföld hőmérséklete melegebb. A hőmérséklet évi ingása a szárazföldek felett nagyobb, mint az óceánok felett.

6.11. ábra - A földfelszínen mért besugárzás átlagos évi összege (MJ·m–2) Budiko és Landsberg nyomán (Péczely 1998)

A levegő nedvességi viszonyai tekintetében a trópusokon nagy a nedvesség (kb. 85% évi átlag), a szubtrópusi övezetben a relatív nedvesség minimuma található. A mérsékelt övi
nyugati szél-zóna poláris peremén a vízgőztartalom ismét közelebb áll a telítettséghez. A relatív nedvesség értékeit egybevetve a gőznyomással és a hőmérséklettel, a magas relatív
nedvesség két jellegzetes övezetét határolhatjuk el: trópusi meleg, fülledt, nedves és szubpoláris hűvös, nyirkos övezetet.

Az általános cirkuláció rendszerében az Egyenlítő mentén alacsony nyomás (termikus képződmény), a szubtrópusi szélességeken magas nyomás (dinamikus eredetű), a szubpoláris
területeken alacsony nyomás (dinamikus eredetű), a poláris területeken magas nyomás (termikus képződmény) alakul ki. A légnyomás eloszlása azt mutatja, hogy az alacsony és
a magas nyomású övezetek a tengerek és a szárazulatok változása miatt darabokra szakadnak, cellás elrendeződést öltenek. A cellás elrendeződés főként a szubpoláris alacsony
nyomású és a szubtrópusi magas nyomású övezetben figyelhető meg. A szubpoláris szélességeken az északi féltekén Izland térségében és az Aleut-szigetek (Alaszka) környékén alakul
ki 2 alacsony nyomású centrum az eurázsiai és az észak-amerikai kontinensek közbeékelődése miatt. Télen a kontinensek belsejében a lehűlt nagyobb sűrűségű levegő nagynyomású

158
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

képződményt, téli, termikus anticiklont hoz létre. A déli félgömbön a szubpoláris alacsony nyomású öv nagyjából folyamatos marad, kevésbé szakadozik darabokra, mint az északi
féltekén, mert ezen a területen szinte megszakítás nélkül óceánok fölött halad át. Az északi félteke szubtrópusi szélességein 2 magas nyomású hatásközpont alakul ki, az azóri anticiklon
az atlanti térségben és a hawaii anticiklon a Csendes-óceán fölött. A déli féltekén a szubtrópusi magas nyomású övből 3 hatásközpont képződik a szárazulatok és óceánok elrendeződése
miatt: az Atlanti-óceánon a „szentilonai”, az Indiai-óceánon a „mauritiusi” és a Csendes-óceánon a „dél-csendes-óceáni” néven ismert hatásközpontok.

A legtöbb csapadék a trópusi területeken hull az é. sz. 10° és d. sz. 10° között. Ettől északra és délre 20°–40° szélességek között található a szubtrópusi csapadékszegény övezet,
amely egybeesik a szubtrópusi anticiklon övével. A mérsékelt övben a 40°–60° szélességek között a csapadékmennyiség határozott növekedése tapasztalható, aminek oka ebben az
övezetben gyakori ciklonképződés és időjárási frontok sűrű fellépése. A poláris területeken a hideg levegő kis vízgőztartalma, és a túlsúlyban levő leszálló légmozgások miatt ismét
csapadékszegénységet tapasztalunk. A Földre hulló összes csapadékvíznek 48,3%-a az é. sz. 20° és d. sz. 20° között hullik le.

Azonalitások

Elsősorban a hőmérséklet és a csapadék földgömbi eloszlásában rajzolódnak ki azonalitások. Ezek 4 fő tényező hatására jönnek létre:

• Szárazföldek és tengerek különböző hőgazdálkodása, ezek földövenkénti egyenlőtlen eloszlása,

• Tengeráramlások,

• Légáramlatok,

• Domborzati tényezők.

A hőmérséklet azonalitásai legnagyobbak a szárazföldekkel és óceánokkal jobban tarkított északi félgömbön télen az 50°–70° szélesség között. Általában a hőmérséklet azonalitásai
legerősebbek a téli félgömbön és azokon a szélességeken, ahol sem a szárazföldek, sem az óceánok nincsenek abszolút túlsúlyban. A csapadékmennyiség azonalitásai még élesebbek,
mint a hőmérsékleté. Az északi félgömbön a 20°–30° szélesség között Földünk csapadékszegény sivatagi területeinek jelentős részét találjuk az afrikai kontinensen. Ugyanakkor Hátsó-
Indiában és DK-Ázsiában e szélességek között fordulnak elő a Föld legcsapadékosabb területei is.

4. Éghajlat-osztályozási rendszerek
A szoláris, légkörfizikai és földrajzi tényezők egymásrahatásaként Földünk felszínén az éghajlatok sokféleségét, változatos eloszlását tapasztaljuk. A tipizálás hasznos útbaigazítást nyújt
a Föld klímájáról. Minden éghajlati felosztás a valóságnak többé-kevésbé leegyszerűsített sematizált megközelítése (döntő faktorok kiemelése, térbeli elhatárolása). Az első éghajlat-
osztályozás szoláris alapon készült (szoláris éghajlati övek).

Szoláris klímaövek

A trópusi öv

A két Térítő közé eső területen a Nap évente kétszer delel a zeniten. Az övezetre a 11–13 órás rövid nappal jellemző. Az állandó magas napállás miatt nagy a sugárzási bevétel, s így a
hőmérséklet is magas. A mi fogalmaink szerint ebben az övben állandóan nyár van, nincsenek hőmérsékleti évszakok, csak csapadékos és száraz időszakok.

A mérsékelt öv

A Térítőktől a Sarkkörökig terjedő területet nevezzük mérsékelt övnek. A mérsékelt övben sohasem delel zeniten a Nap. Ebben az övben határozott évszakos hőmérséklet változás
van. A két legnagyobb szélsőség télen (minimális besugárzás) és nyáron (maximális besugárzás) figyelhető meg. A két fő évszakot két átmeneti évszak, a tavasz és az ősz köti össze.
A mérsékelt övben a nyári félévben hosszú nappalok (12–16 óra), míg a téli félévben rövid nappalok (8–12 óra) uralkodnak.

A sarkvidék

A sarkkörökön túli területeken a pólusokig haladva egyre több olyan napja van az évnek, amikor nem nyugszik le, illetve nem kel fel a Nap. A sarkvidéken világos és sötét évszakok
váltják egymást. A besugárzás a világos évszakban is kicsi, nem elegendő a terület felmelegítésére, a mi fogalmaink szerint ott egész évben hideg van.

159
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

Meteorológiai adatgyűjtés lehetővé tette a leíró jellegű éghajlat-osztályozás kialakulását. A leíró éghajlat-osztályozások jellemzője, hogy az éghajlati elemek statisztikai jellemző
számértékeit, a szoláris, légkörfizikai és földrajzi tényezők hatásának végeredményét tekintik, s azok egyenkénti vagy kombinált eloszlásának hasonlósági osztályait képezve különítik
el az egyes éghajlatokat.

I. 1879. Supan: a trópusi és a meleg égövet a 20 °C évi középhőmérséklet izotermájával, a mérséklet és a poláris övet a maximális havi középhőmérséklet 10 °C értékű izotermájával
választotta el egymástól.

II. 1884. Vojejkov: a hidrológiai jelenségeket tette az osztályozás alapjává, a folyók által szállított vízmennyiségek éghajlati vonatkozásaira mutatott rá.

III.1910. Penck: a később rendelkezésre álló bővebb hidrológiai adatok alapján Vojejkov rendszerét fejlesztette tovább.

IV.1918. Köppen: a hőmérséklet és a csapadék havi és évi átlagértékeiből, éven belüli szokásos eloszlásából indult ki. 5 éghajlati főövet különített el, ezeket tovább osztotta 11
alapvető éghajlati típusra (6.12. ábra). Felosztásának előnye, hogy az éghajlati típusokat számszerűen rögzített kritériumok alapján alkotta meg, s a figyelembe vett éghajlati tényezők
kapcsolatba hozhatók a hő- és vízháztartás alakulásával.

6.12. ábra - Köppen éghajlat-osztályozási rendszere http://www2.johnabbott.qc.ca/webpages/departments/geoscience/intro/Koppen/

KoppenMap.htm

160
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

A Köppen-féle éghajlat-osztályozási rendszer fő övei (hőmérséklet alapján):

A. Trópusi öv, amelyben a leghidegebb hónap középhőmérséklete is meghaladja a 18 °C-ot.

B. Száraz öv, amelyek határát nem a hőmérséklet, hanem az elegendő csapadék hiánya jelöli ki. Mindkét féltekén előfordul.

C. Meleg mérsékelt öv, melyben a leghidegebb hónap középhőmérséklete 18 °C és –3 °C között van, rendszeres hótakaró nem keletkezik. Mindkét féltekén előfordul.

D. Szélsőségesen nagy évközi hőmérsékleti ingással jellemzett öv, a leghidegebb hónap középhőmérséklete –3 °C alatt, a legmelegebbé 10 °C fölött van (déli féltekén hiányzik).

E. Mindkét féltekén a hideg poláris terület, amelyben a legmelegebb hónap középhőmérséklete 0 °C és 10 °C között van, a terület egy részén a legmelegebb hónap középhőmérséklete
a 0 °C-ot sem éri el, állandó fagy jellemzi.

A Köppen-féle éghajlat-osztályozási rendszer klímatípusai (csapadék alapján):

Trópusi éghajlat Af Állandóan csapadékos esőerdő

Aw Időnként száraz szavanna
Száraz éghajlat Bs Sztyepp klíma rövid csapadékos időszakkal
Bw Sivatagi éghajlat
Meleg-mérsékelt éghajlat Cw Meleg-mérsékelt, téli szárazsággal, nyári csapadékkal
Cs Meleg-mérsékelt, nyári szárazsággal, téli csapadékkal (mediterrán)
Cf Meleg-mérsékelt, egyenletes évi csapadékeloszlással
Boreális éghajlat Df Hideg telű, egyenletes évi csapadékeloszlással, télen is csapadékos
Dw Hideg telű, nyári bő csapadék, téli szárazság
Poláris és magashegységi Et Tundra éghajlat, rövid nyári vegetációs időszakkal
éghajlat
Ef Állandó fagy éghajlata
Eh Magashegységi éghajlat

VI.1937. Trewartha: éghajlat-osztályozási rendszere kevésbé kötődik számértékekhez, mint Köppen rendszere, jobban tekintetbe veszi a növényföldrajzi adottságokat (6.13. ábra).
Köppen rendszerénél rugalmasabb, természetszerűbb, de nagyon hasonló hozzá. A rendszer alapelemi a markánsan elkülönülő fő éghajlati övek. Ezt az éghajlat-osztályozási rendszert
részletesen ismertetjük a Föld éghajlatáról szóló fejezetben.

161
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.13. ábra - Trewartha éghajlat-osztályozási rendszere http://fp.arizona.edu/kkh/climate/images/Trewartha.map.lrge.fix.jpg

VII.1931. Thornthwaite: a hő- és vízellátottságot komplex módon jellemző indexeket alkalmazott. 5 nedvességi tartományt (a havi csapadékösszeg és a havi párolgás összeg hányadosa
alapján: A = szuperhumid, B = humid, C = szubhumid, D = szemiarid, E = arid), 6 hőmérsékleti tartományt (a havi középhőmérséklet és a havi párolgásösszeg hányadosa alapján:
A’ = trópusi, B’ = mezotermális, C’ = mikrotermális, D’ = tajga, E’ = tundra, F’ = állandó fagy) különített el. A nedvességi és hőmérsékleti osztályok lehetséges kombinációit képezve
azokból 18 valóságban realizálódó éghajlattípus vezethető le.

VIII.
1969. Budiko: Thornthwaite gondolatmenetét fejlesztette tovább, a sugárzásegyenlegből számítható potenciális párolgás és az évi csapadékmennyiség hányadosából képzett ariditási
index és a hőellátottságot kifejező sugárzási egyenleg alapján osztályozott. Lásd. az 5. fejezet végén.

IX.1963. Troll: a növényföldrajzi sajátosságokat jobban figyelembe veszi. 5 fő éghajlati zónát, ezen belül 37 éghajlattípust különít el.

A genetikus jellegű éghajlat-osztályozások az adott éghajlati viszonyokat létrehozó okok vizsgálatát állítják előtérbe, és azokból vezetik le az éghajlatok minőségi eltéréseit. Elsősorban
az általános légkörzésből indulnak ki, és annak sajátosságai alapján állítják fel a klímaöveket.

I. 1930. Hettner: a Föld szélövein alapuló osztályozást alakított ki, figyelembe veszi a kontinentalitás mértékét, a tengertől vett távolságot, a hegyvonulatok irányát.

II. 1950. Flohn: lényegében Hettner felosztásának továbbfejlesztése az általános cirkulációra vonatkozó újabb ismeretek alapján. 7 klímaövet különít el:

• Egyenlítői nyugatiszél-zóna az ITCZ által bejárt területeken,

• A trópusi peremvidékek övezete nyári csapadékkal és téli passzáttal,

• Szubtrópusi száraz passzátzóna,

• Szubtrópusi téli csapadékok övezete,

162
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

• Trópuson kívüli nyugatiszél-zóna,

• Szubpoláris zóna,

• Poláris keletiszél-zóna.

III.1950. Aliszov: 4 fő övezetet különít el az alapvető légtömegek keletkezési helye szerint (egyenlítői, trópusi, poláris, arktikus). A köztük lévő határvonalak évközi eltolódása miatt
kialakulnak olyan közbenső területek, amelyeken belül az év során különböző uralkodó légtömegek jelennek meg (összesen 7 övezet).

A praktikus célú éghajlat-osztályozások egy-egy körülhatárolt konkrét kérdésre adnak választ, pl. egészségügyi, mezőgazdasági szempontoknak megfelelően (Péczely 1998).

5. A Föld éghajlata Trewartha szerint

A. Trópusi nedves éghajlatok (A hőmérséklet sohasem süllyed 0 °C alá, a leghidegebb hónap középhőmérséklete magasabb 18 °C-nál. Egyenletes az évi hőmérsékletingás. Az átlagos
évi csapadékösszeg nagyobb, mint 1000 mm, a leggyakoribb csapadékforma a zápor.)

A.1. Trópusi esőerdő éghajlat

A.2. Szavanna éghajlat

B. Száraz éghajlatok (Az évi csapadékösszeg általában kevesebb 500 mm-nél.)

B. 1. Alacsony földrajzi szélesség sivatagi éghajlata

B. 2. Alacsony földrajzi szélesség sztyepp éghajlata

B. 3. Közepes földrajzi szélesség sivatagi éghajlata

B. 4. Közepes földrajzi szélesség sztyepp éghajlata

C. Meleg mérsékelt éghajlatok (Kifejezett az évi hőmérsékletingás, a leghidegebb hónap középhőmérséklete 0 °C feletti. Közepes földrajzi szélességeken található területekre jellemző.
Az éghajlati elemek nagy változékonysága jellemzi.)

C. 1. Mediterrán éghajlat (száraz nyarú szubtrópusi)

C. 2. Nedves szubtrópusi éghajlat

C. 3. Enyhe tengerparti éghajlat

D. Hűvös mérsékelt vagy kontinentális éghajlatok (Hideg tél, meleg nyár és nagy évi hőmérsékletingás jellemző. A déli féltekén nem található meg ez az éghajlattípus. Az éves
csapadékösszeg 500–1000 mm közötti.)

D. 1. Nedves kontinentális éghajlat hosszabb meleg évszakkal

D. 2. Nedves kontinentális éghajlat rövidebb meleg évszakkal

D. 3. Szubarktikus éghajlat

E. Sarkvidéki éghajlatok (Hiányzik a meleg évszak. A legalacsonyabb évi és nyári középhőmérsékletek jellemzik. A sugárzás nagy részét a hó, illetve jég visszaveri. A talaj 1/2–1 m
alatt mindig fagyott. Az évi átlagos csapadékösszeg 250 mm alatti.)

163
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

E.1 Tundra éghajlat

E.2 Állandó jégtakaró öve

F. Magashegységi éghajlatok (Nem alkot összefüggő egységet.)

A. Trópusi nedves éghajlatok

A. 1. Trópusi esőerdő éghajlat

Az évi középhőmérséklet 25–28 °C közötti, az éven belüli hőmérsékletingás alacsony, mindössze 2–3 °C. Egyenletes a hőmérséklet évi menete. A napi hőmérsékletingás 8–12 °C,
szabályos napi járás jellemzi. Ritka a 35 °C feletti hőmérséklet, éjjel a 20–25 °C alatti hőmérsékletek előfordulása nem jellemző. A relatív nedvességtartalom 90% feletti, egész éven
át magas. A magas hőmérséklet és a magas vízgőztartalom miatt egész éven át nyomasztóan fülledt a levegő. Az évi csapadékmennyiség 2000–3000 mm közötti, de akár 4000
mm feletti is lehet. Az éven belüli eloszlás egyenletes, évi 230–240 csapadékos nap jellemző. A csapadék intenzitása átlagosan 30–50 mm/1–2 óra, záporok formájában érkezik.
Jellemző növénytakaró az esőerdő. Afrikában a Guinea-i partvidéken, a Kongó-medencében, Kamerun területén, Dél-Amerikában az Amazonas medencéjében, Guayanaban, Ázsiában
Malájföldön, Indonéziában, Fülöp-szigeteken és Új-Guineaban jellemző ez az éghajlattípus (6.14. ábra).

6.14. ábra - A trópusi esőerdő éghajlat területei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

A. 2. Szavanna éghajlat

164
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

A trópusi esőerdő öv északi és déli peremén helyezkednek el a szavanna éghajlat területei. Az évi középhőmérséklet 25–27 °C közötti, az évi hőmérsékletingás 6–8 °C. Az éves
csapadékösszeg 1000–1500 mm között alakul, a nyár csapadékos, a tél csapadékmentes. A relatív páratartalom 55–70% (közepesen nedves). A legmelegebb hónap megelőzi a
legmagasabb napállást. Három jellegzetes évszak különíthető el: hűvösebb száraz évszak, forró száraz évszak, forró nedves-fülledt évszak (a csapadék 80%-a ebben az évszakban
hullik). Az esős évszakban nem ritka a napi 200–300 mm eső sem. Az esős évszak hossza az egyenlítőtől távolodva csökken. Jellemző növényzete a füves puszta facsoportokkal.
Előfordulása – Afrika: Mali, Niger, Csád, Szudán, Uganda, Kenya, Tanzánia; Dél-Amerika: Venezuela, Brazília, Bolívia; Közép-Amerika: Kuba; Ázsia: Elő-India, Thaiföld, Burma; Észak-
Ausztrália (6.15. ábra). Ebbe a klímatípusba tartozik a trópusi monszun klíma is (6.16. ábra).

6.15. ábra - A szavanna és a trópusi monszun klímaterületei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf )

165
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.16. ábra - A szavanna és a trópusi monszun klímaterületei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf )

B. Száraz éghajlatok

B. 1. Alacsony földrajzi szélességek sivatagi éghajlata

A Föld legszárazabb területei tartoznak ebbe a klímatípusba. Az évi középhőmérséklet 23–27 °C közötti, de igen magas (50 °C) napi hőmérséklet is lehetséges. Az évi csapadékmennyiség
150 mm alatti, szeszélyes eloszlás jellemzi (leghosszabb csapadékmentes időszak: 19 év, Szudán, legkisebb évi csapadékösszeg: 0,5 mm Arica, Chile). Minden csapadékot szállító
légköri képződmény hatásköréből kiesnek ezek a területek. A relatív légnedvesség kb. 30%. A jellemző növénytakaró szukkulens növényekből áll. Előfordulása: térítők környékén, Afrika:
Szahara; Dél-Amerika: Yuma, Mojave, Gila, Peru, Észak-Chile partvidéke; Ausztrália: Nagy-Viktória-sivatag, Nagy-Homoksivatag; Ázsia: Arab-félsziget, Irán, Tharr-sivatag.

B. 2. Alacsony földrajzi szélességek sztyepp éghajlata

A trópusi sivatagokat veszik körül ezek a területek, átmenetet képeznek a nedves klímaterületek felé. Az évi középhőmérséklet 20–27 °C. Az évi csapadékösszeg 300–500 mm, a relatív
légnedvesség kb. 30%-os. Rövid (1–3 hónap) esős évszak jellemző. A csapadék éven belüli eloszlása szeszélyes. A csapadékmaximum a területek Egyenlítő felé eső oldalán nyáron,
a pólusok felőli oldalán télen jelentkezik. A sivataggal határos területeken a nyár meleg, a tél hűvös, az egyenlítői oldalon kevésbé meleg nyár jellemző. A természetes növénytakaró a
füves puszta, a sztyepp. Előfordulása: Afrika: Angola, Délnyugat-Afrika, Szahara északi és déli szegélye; Dél-Amerika: Mexikó, Brazília, Észak-Argentína; Ausztrália: a belső sivatagos
terület körül; Ázsia: Pakisztán, Nyugat-Irak, Dél-Irán (6.17. ábra).

166
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.17. ábra - Alacsony földrajzi szélességek sztyepp éghajlata http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-

Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

B. 3. Közepes földrajzi szélesség sivatagi éghajlata

A közepes földrajzi szélesség sivatagi éghajlatába tartozó területeket nem érik el a csapadékot hozó légáramlatok. Az évi középhőmérséklet 10–15 °C között van. A hőmérséklet alakulása
szélsőséges, jelentős az évi ingás és a napi ingás is. Az éves csapadékösszeg 300 mm alatti. A területek északi oldalán a tavasz-nyár, a déli oldalán a tél a csapadékos időszak. A relatív
légnedvesség 30–60% közötti. Ezek a területek Ázsiában belső Mongólia, Turkesztán, Belső-Irán és Észak-Amerikában Sierra Nevada területén találhatók.

B. 4. Közepes földrajzi szélesség sztyepp éghajlata

Ezek a területek a mérsékelt övi sivatagokat szegélyezik. Az évi középhőmérséklet 5–10 °C, nagy az évi hőmérsékletingás. Az éves átlagos csapadékmennyiség 200–500 mm, a csapadék
jelentős része nyáron hullik. A relatív légnedvesség 60% körüli. Ez az éghajlattípus a kontinensek belsejében alakul ki. Előfordulása: Ázsia: Dél-Szibéria Mandzsúria, Kína, Afganisztán,
Észak-Amerika: préri (közép-nyugati államok); Dél-Amerika: Patagónia, Paraná völgye (6.18. ábra).

167
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.18. ábra - Közepes földrajzi szélességek sztyepp éghajlata http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

C. Meleg mérsékelt éghajlatok

C. 1. Mediterrán éghajlat (száraz nyarú szubtrópusi)

Az évi középhőmérséklet 16–18 °C közötti. Az éves csapadékösszeg 300–600 mm. A relatív légnedvesség 60%. Meleg nyár (felhőtlen, napsütésben gazdag) és enyhe tél (csapadékos)
jellemzi. Rendszerint a kontinensek nyugati oldalán alakul ki. Előfordulása: Európa: Földközi-tenger medencéje; Afrika: Fokföld; Észak-Amerika: Kalifornia; Ausztrália: déli területek.
Jellemző növényzete az örökzöld lombos erdő (6.19. ábra).

168
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.19. ábra - Mediterrán éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf)

C. 2. Nedves szubtrópusi éghajlat

Az évi középhőmérséklet 15–20 °C, az éves csapadékmennyiség 750–1500 mm közötti. A csapadék egyenletes eloszlást mutat az év során, nyári csapadékkoncentrálódás jellemző.
A relatív légnedvesség 75–80%. A tél mérsékleten enyhe, a nyár meleg és fülledt. A jellemző természetes növénytakaró a lombos erdő. Rendszerint a kontinensek keleti oldalán alakul
ki. Előfordulása: Amerika: USA dél-keleti államai; Ázsia: Japán, Kína (délkeleti és középső területek); Afrika: Indiai óceán partvidéke; Ausztrália: keleti partvidék (6.20. ábra).

169
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.20. ábra - Nedves szubtrópusi éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

C. 3. Enyhe tengerparti éghajlat

Feltűnően egyenletes a hőmérséklet évi járása, a tél enyhe, a nyár hűvös. Az évi középhőmérséklet 10 °C. A legmelegebb hónap középhőmérséklete 12–17 °C közötti, a leghidegebb
hónapé 3–10 °C közötti. Jellemzője a szűkös napfényellátottság. Az éves csapadékmennyiség 1000 mm feletti, a relatív légnedvesség 80% feletti. Bő csapadék jellemzi, melynek éven
belüli eloszlása egyenletes. Őszi-téli csapadékmaximum és tavasz végi-nyár eleji csapadékminimum figyelhető meg. Érdekessége ennek az éghajlattípusnak a téli zivatar. Nyugat-Európa
parti sávjában jellemző (Golf-áramlat hatása), valamint Észak-Amerikában az USA Csendes-óceáni partvidékén és Dél-Amerikában Chile déli részén, Ausztráliában Tasmánia és Új-
Zéland területén (6.21. ábra). A természetes növénytakaró a lombos erdő.

170
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.21. ábra - Enyhe tengerparti éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

D. Hűvös mérsékelt – kontinentális éghajlatok

D. 1. Nedves kontinentális éghajlat hosszabb meleg évszakkal

A hűvös éghajlatok délebben fekvő területei tartoznak ebbe a klímatípusba. Az évi középhőmérséklet 10 °C körüli. Jellemzője, hogy legalább 3 olyan hónapja van az évnek (nyár),
mikor a havi középhőmérséklet meghaladja a 18 °C-ot, nem ritka a 35 °C-os napi hőmérséklet sem. Télen a 0 °C alatti középhőmérsékletű hónapok száma nem haladja meg a 3-at. Az
éves csapadékmennyiség 500–800 mm közötti, a relatív légnedvesség 70%. A csapadék éven belüli eloszlására jellemző a nyári csapadékmaximum. Előfordulása Európában a Kárpát-
medence, a Pó-síkság területén, Oroszország európai területein és Románia, Bulgária területén. Észak-Amerikában az USA keleti és középső államai területén, Ázsiában Északkelet-
Kína, Észak-Korea területén található (6.22. ábra). A természetes növénytakaró a lombos erdő.

171
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.22. ábra - Nedves kontinentális éghajlat hosszabb meleg évszakkal http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-

Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

D. 2. Nedves kontinentális éghajlat rövidebb meleg évszakkal

A főöv magasabb szélességein található. Zord tél és rövid nyár jellemzi. Az évi középhőmérséklet 1–5 °C közötti. Legalább 1 olyan hónapja van az évnek, mikor a havi középhőmérséklet
meghaladja a 18 °C-ot, télen a 0 °C alatti középhőmérsékletű hónapok száma 4–5. A leghidegebb hónap középhőmérséklete –10 °C alá süllyed. Az évi csapadékmennyiség 500–600
mm. Az esőzések nyárra koncentrálódnak. A relatív légnedvesség 70%. Előfordulása: Európa: Oroszország európai területei; Ázsia: Nyugat-Szibéria, Amúr melléke; Észak-Amerika:
Kanada keleti fele (6.23. ábra). Jellemző természetes növénytakarója az örökzöld tűlevelű erdő.

172
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.23. ábra - Nedves kontinentális éghajlat rövidebb meleg évszakkal http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-

Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

D. 3. Szubarktikus éghajlat

A legszélsőségesebb kontinetális éghajlattípus. Itt a legnagyobb az évi hőmérsékleti ingás. Az évi középhőmérséklet (–1)–1°C közötti. Hosszú, hideg tél és rövid, meleg nyár jellemzi. Az
évi csapadékösszeg 200–500 mm, nyári maximummal. A relatív légnedvesség 80%-os. A déli féltekén ez az éghajlattípus nem található meg. Előfordulása: Európa: Észak-Oroszország,
Szibéria, Skandináv államok északi részein; Észak-Amerika: Alaszka, Kanada középső része (6.24. ábra). A természetes növényzet a fű törpe cserjével.

173
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.24. ábra - Szubarktikus éghajlat http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

E. Sarkvidéki éghajlat

Az évi középhőmérséklet (–10)–(–49) °C között alakul, az éves csapadékmennyiség 200 mm alatti. A relatív légnedvesség 90%. 2 fő típusát különböztetjük meg, a tundrát és az állandó
fagy területét. A tundrára jellemző, hogy a talaj 1 m-es mélység alatt már álladóan fagyott. Jellemző növényzete a zuzmó és a moha. Alaszka, Grönland és Kanada terültén található meg
(6.25. ábra). Az állandó fagy területén a talaj már nem enged fel, mindig fagyott állapotban van. Az Antarktiszon és Grönland északi területein figyelhető meg (6.26. ábra).

174
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.25. ábra - A tundra területei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

175
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.26. ábra - Az állandó fagy területei http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

F. Magashegységi éghajlat

A hegységekben a növényzet tengerszint feletti magasság szerinti övezetessége figyelhető meg. A hőmérséklet csökkenése miatt több, egymás fölött fekvő éghajlati zóna alakul ki. Az
állandó hóhatár magassága a földrajzi szélesség függvényében változik. Két altípust különíthetünk el: a trópusi magashegységi éghajlatot, itt a magasság növekedésével nem csökken
a hőmérséklet napi ingása, hanem nő; és a közepes szélességek magashegységi éghajlatát, ahol a hőmérséklet napi ingása a magasság növekedésével csökken.

6. Magyarország éghajlata [Anda és Dunkel (2000) nyomán]

A légtömeg fogalma

A nagy kiterjedésű, fizikai jellemzőiket tekintve közel egynemű légtesteket légtömegeknek nevezzük. (Ha nyugalmi vagy csekély mozgással járó állapot fizikai-földrajzi szempontból
egynemű terület felett következik be és legalább 4–5 napig eltart, a levegő felveszi a környezetére jellemző fizikai állapotot.)

A légtömeg fizikai tulajdonságait a felszín alakítja ki. A felszín hőháztartása szabja meg ugyanis a földrajzi helynek és az évszaknak megfelelő egyensúlyi hőmérsékletet, amelyet a
légtömeg felvesz. A hőmérséklettől és a felszín tulajdonságaitól függ a légtömeg vízgőztartalma, a felszín sajátosságai határozzák meg a levegőbe jutó szennyező anyagok (por, mállás-
és égéstermékek) mennyiségét. A vízgőztartalom és a szennyezettség együttesen alakítják ki a légtömeg átlátszóságát.

A légtömegek osztályozása (Közép-Európa felett, 6.27. ábra)

176
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.27. ábra - A Magyarországra érkező légtömegek származási helyei (Varga-Haszonits et al. 2004)

1. Sarkvidéki légtömeg (A): Minden évszakban hideg, egyensúlyi helyzete ingatag, ezért benne erős a gomolyfelhő-képződés, a feltételek záporok és zivatarok kialakulására igen
alkalmasak. Szennyezettsége és vízgőztartalma csekély. Származási helye az Északi-Jeges-tenger medencéje.

2. Mérséklet övi tengeri légtömeg (mP): Vízgőztartalma nagy, szennyezettsége kicsi. Nyáron Közép-Európa egyensúlyi hőmérsékletéhez viszonyítva hideg légtömegnek számít, így
ebben az évszakban egyensúlyi állapota ingatag. Télen viszont, miután hosszabb utat tesz meg a tenger felett, hőmérséklete a lehűlt kontinenshez képest magasabb, ilyenkor tehát
meleg légtömeg, megjelenése enyhülést okoz. Származási helye az Atlanti-óceán közepes és magasabb földrajzi szélességű övezete.

3. Mérsékelt övi szárazföldi légtömeg (cP): Vízgőztartalma kicsi, szennyezettsége nagy. Nyáron a meleg, télen a hideg légtömegekhez tartozik. Származási helye a volt Szovjetunió
európai területének közepes földrajzi szélességű övezete vagy Szibéria nyugati része. Télen ez a légtömeg általában még hidegebb, mint a sarkvidéki levegő.

4. Szubtrópusi légtömeg (T): Származási helye szerint 2 alfajtája van: a tengeri eredetű szubtrópusi légtömegek (mT) az Atlanti-óceán szubtrópusi övezetéből, és a szárazföldi eredetű
szubtrópusi légtömegek (cT) pedig Afrika északi részéből és Arábiából kerülnek Közép-Európa fölé. Vízgőztartalmuk bőséges, még a szárazföldi eredetűeké is, mert jóllehet ezek
kialakulása sivatagos területek felett történik, a Földközi-tengeren áthaladva érik el Közép-Európa térségét.

177
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

5. Egyenlítői légtömeg (EM): Közép-Európa fölött csak a magasabb légterekben fordul elő, ott is csak ritkán, a nyári időszakban. A talajközeli rétegben soha nem található meg. A légtömeg
Afrika vagy az Atlanti-óceán trópusi övezetéből származik, igen meleg, vízgőztartalma nagy (Péczely 1998).

Hazánk a 45° és 49° északi szélesség között terül el, ami félúton van az Északi-sark és az Egyenlítő között. A szoláris éghajlat-osztályozási rendszer szerint a mérsékelt övbe tartozik.
Az ország északi és déli része között alig 3° a földrajzi szélesség különbség, ami azt jelenti, hogy jelentős besugárzási különbséggel hazánk területén nem kell számolni. A Föld éghajlati
felosztásánál megadott kategóriák közül a „nedves kontinentális éghajlat hosszabb meleg évszakkal” kategóriába tartozik. Éghajlatunk alatt a négy évszak jól elkülönül, jellemző a nyári
magas és a téli alacsony hőmérséklet. A csapadék közel egyenletesen oszlik el egy éven belül, bár a nyári félévben több csapadék hullik. Nincs száraz évszak, de egyes években
előfordulnak hosszabb csapadékmentes időszakok. Éghajlatunk aszályra hajlamos. Az általános cirkulációban hazánk a mérsékelt öv nyugati szél zónájába esik, így időjárásának
elsődleges meghatározója az óceán felől a kontinens belseje felé mozgó légtömegek. A nagy nyomási centrumok közül az izlandi minimum viselkedése a meghatározó. Az óceán hatása
különösen nyár elején érvényesül, amikor a még hideg tenger felől betörő légtömegek sok nedvességet hoznak magukkal. Ez a több napig tartó június eleji esőzés jellegzetes, de nem
minden évben jelentkező eleme éghajlatunknak. Bizonyos helyzetekben az azori maximum nyomul fel a kontinensre, s elzárja az óceáni légtömegek útját. Nyáron ez tartós meleget, derült
időt, de ugyanakkor csapadékhiányt okoz. Télen az azori maximum összefolyhat a szibériai maximummal. Ha ekkor még hó is van a talajon, –30 °C alá is csökkenhet a hőmérséklet.

A tengerszint feletti magasságnak Magyarországon nincs túl nagy jelentősége, mivel hazánk területének majd 2/3 része 150 méter alatti síkság. A 150–400 méter tengerszint feletti
magasságú terület teszi ki az ország 30%-át, s mindössze 2,5% emelkedik 400 méter fölé. Magyarország területén nagy éghajlati különbségek nincsenek, a síkságon szinte egyöntetű,
a dombvidékeken már változatosabb klímával számolhatunk. Éghajlatunkra döntő hatással van a Kárpátok hegyvonulata, amely viszonylagos szélvédettséget és bőséges napsütést
biztosít, de ugyanakkor a csapadékot hozó légtömegek egy részét is távoltartja, ami miatt az ország nagy részén száraz a klíma. Humid jelleggel csak a Nyugat-, Délnyugat-Dunántúlon
számolhatunk (Anda és Dunkel 2000). Összefoglalva elmondható, hogy hazánk területe a kelet-európai szárazföldi (kontinentális), a nyugat-európai óceáni és a földközi-tengeri mediterrán
éghajlat által keltett (kölcsön)hatások színtere, amelyet a medence-jelleg is befolyásol.

Sugárzás, napfénytartam, felhőzet

A besugárzás évi összege (6.28. ÁBRA) az ország területének legnagyobb részén 4200–4600 MJm–2. A legtöbb energia az Alföld középső részére érkezik, a legkevesebb a nyugati
–2
határszélre és az északi hegyvidékre. Az ország mintegy 3°-os észak-déli kiterjedése csak 200–250 MJm eltérést okoz a sugárzás bevételben, a további különbségek a felhőzet
eloszlásának hatására alakulnak ki. A legtöbb besugárzás júliusban van, bár ebben a hónapban rövidebbek a nappalok, azonban kevesebb a felhőzet, mint a legmagasabb napállás
idején (júniusban). A besugárzás minimuma decemberben tapasztalható, ami megegyezik a legalacsonyabb napállással, de ezt még fokozza a felhőzet maximuma is.

178
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

A globálsugárzás átlagos évi területi eloszlásának ábrázolása az 1997–98 két év átlagos viszonyai alapján 13 automata meteorológiai állomás mérései szerint (Magyarország éghajlati
atlasza 2004)

A napfénytartam átlagos évi összege 1700–2200 óra között változik hazánk területén (6.29. ÁBRA). A globálsugárzás és a napfénytartam szoros kapcsolatban vannak egymással, így a
napsütéses órák számának területi eloszlása szinte teljesen azonos képet mutat, mint a globálsugárzás. A mért napfénytartam-értékeket összehasonlítva a csillagászatilag Budapesten
lehetséges 4450 órával, látható, hogy a relatív napfénytartam nem éri el ugyan az 50%-ot, de még mindig több, mint a velünk egy szélességen lévő nyugat-európai területeké (Anda
és Dunkel 2000).

179
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.29. ábra - A napsütéses órák éves összege (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004)

A felhőzet napon belüli változása télen és nyáron eltérő. Nyáron általában derült az ég reggel, délelőtt és este, napnyugta után. A déli és a koradélutáni órák a helyi felhőképződés
miatt a legborultabbak. Télen az éjszaka és a reggel, főleg a ködképződés miatt borult, míg a dél körüli órák inkább derültek. A maximális felhőzet december hónapban (70–90%), míg
a minimális augusztus hónapban (40–50%) tapasztalható (6.30. ábra).

180
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.30. ábra - A globálsugárzás és a felhőborítottság átlagos havi értékei Magyarországon www.met.hu [http://www.met.hu]

A légnyomás

A légnyomás napi járása kettős maximumú görbével jellemezhető. A főmaximum délelőtt 10 óra körül jelentkezik, a másodmaximum pedig éjfél előtt. A főminimum délután 5 órakor, a
másodminimum pedig hajnali 4 órakor mutatkozik. A napi ingás 1 hPa nagyságú. Az évi menetben is kettős hullám rajzolódik ki. A maximális légnyomás januárban tapasztalható, és egy
másodmaximum mutatkozik szeptemberben. Májusban észlelhető a főminimum, míg a másodminimum novemberben jelentkezik. Az évi ingás mértéke 6 hPa. Ezt a nyomásváltozást
az időjárás-változásokkal járó légnyomásváltozások többszörösen felülmúlják. Sokévi átlagban az Alföld középső területén minimum mutatkozik, de az átlagos területi különbség nem
éri el az 1 hPA-t.

Szélviszonyok

Szélviszonyaink fő meghatározója az általános cirkuláció nyugatias jellege. Ez azonban nem általános irány, hiszen a ciklonok saját forgása miatt a szél kelet felől is fújhat. Az domborzati
hatás ezt tovább bonyolítja. Adott időjárási helyzetben az egész országban egységes szélirány figyelhető meg, de az átlagos szélirány az egyes helyeken már elsősorban a domborzat
függvénye. Az ország nyugati felében az északnyugati, északi szélirány a jellemző. Ez azzal függ össze, hogy a nyugati alapáramlás legzavartalanabbul a Duna völgyében, a dévényi
szélkapun jut be hazánk területére. A beáramló levegő a Dunántúl területén szétterül. Az egyes helyeken uralkodó szélirányokat nagymértékben befolyásolják a hegységek, a Bakony, a
Vértes és a Pilis közti árkok iránya vagy a Zalai-dombvidék völgyei. A másik szélkaput a Kárpátok egy alacsonyabb szakasza, az Északkeleti-Kárpátok adja. Az efölött és a hágóin beáramló
levegő északkeleti irányból árasztja el a Tiszántúlt. Az ebből az irányból érkező levegő is igyekszik szétterülni a síkságon, de ebben részben az Északi-középhegység akadályozza, s
így megtartja északkeleti jellegét az egész Tiszántúlon (Anda és Dunkel 2000) (6.31. ábra).

181
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.31. ábra - Az uralkodó szélirányok és évi átlagos szélsebességek [m/s

Magyarországon www.met.hu [http://www.met.hu]]

–1
A szélsebesség évi átlagértéke hazánkban 2,5–3,5 ms . Ez az érték európai viszonylatban alacsony, ami országunk szélvédettségét mutatja. A szélerősség évi menetben nem mutat
nagy változékonyságot, bár tavasszal megélénkül a légáramlás, a kora ősz pedig inkább szélcsendes. Napi menetét a hajnali minimum és a koradélutáni maximum jellemzi. Viharos
–1
napról beszélünk, ha a legerősebb széllökés meghaladja a 15 ms -ot. Évente átlagosan 60–70 ilyen nappal kell számolnunk. A viharos napok egyharmadán, évente 20–25 napon
–1
számolhatunk 20 ms -nál nagyobb széllökéssel (Anda és Dunkel 2000).

A léghőmérséklet térbeli és időbeli eloszlása

Az évi középhőmérséklet – a legmagasabb hegyvidékek kivételével – 8 és 11 °C között változik hazánk területén. Az ország legmagasabb pontján, a Kékestetőn az évi középhőmérséklet
5,7 °C. A hőmérséklet területi eloszlása (6.32. ábra) a síkvidékeken bizonyos zonalitást mutat, délről észak felé haladva csökken a hőmérséklet, a magasabb szélességek alacsonyabb
sugárzási bevételének megfelelően, de az igazi különbségeket a tengerszint feletti magasság alakítja ki.

182
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.32. ábra - Az évi középhőmérséklet eloszlása (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004)

A leghidegebb hónapunk a január, középhőmérséklete az ország területén –4 °C és 0 °C között változik (6.33. ábra). A leghidegebb területeink az északi hegyvidéken találhatók, míg
a Dunántúl mediterrán és óceáni hatásnak kitett területei enyhébbek. A havi átlagban mutatkozó eltérés egyes időjárási helyzetekben az ország nyugati és keleti fele közt a 20 °C-
ot is meghaladhatja, ha a nyugati végeken mediterrán eredetű meleg, míg a keleti részeken kelet-európai hideg légtömeg helyezkedik el felettünk. Az óceáni hatás az ország nyugati
felében alacsonyabb hőmérséklethez vezet, míg a keleti, főleg alföldi részeken szélsőségesen nagy felmelegedést okoz. Sokévi átlagok szerint a hőmérséklet évi minimuma –15 °C
és –20 °C között mozog. Enyhébb teleinken a hőmérséklet csak néhány esetben süllyed –10 °C-ig, míg zordabb teleken előfordul –20 °C, sőt –30 °C foknál alacsonyabb hőmérséklet
is. Ezek már kritikus értékek lehetnek az őszi búza, a szőlő és egyes gyümölcsfák szempontjából. Az említett értékek a 2 méter magasan lévő angol hőmérőházban mért adatok, ám
talaj közelében a hőmérséklet 4–5 °C-kal is alacsonyabb lehet a felszín kisugárzása miatt. A legerősebb lehűlések az Alföld középső részén, valamint az Északi-középhegység északi
részén alakulnak ki (Anda és Dunkel 2000).

183
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

6.33. ábra - A januári középhőmérsékletek területi eloszlása (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004)

A mezőgazdasági termelés szempontjából a fagymentes időszak hossza érdemel figyelmet. Az utolsó tavaszi talaj menti fagy május 10. körül jelentkezik. Szélsőséges időjárási helyzetben
egyes helyeken május végén, sőt június elején is nulla fok alá süllyedhet a hőmérséklet. Az első őszi fagyok októberben jelentkeznek, de szélsőséges esetben, talaj közelében akár
szeptember elején is előfordulhat nulla fok alatti hőmérséklet.

A fagymentes időszakon kívül a növények élettevékenysége bizonyos talaj- és léghőmérsékletek átlépésétől függ. A felmelegedés tavasszal korábban indul meg az ország déli, délkeleti
részén, mint a nyugati országrészeken. A 10 fokos napi középhőmérséklet az ország délkeleti sarkában két héttel előbb köszönt be átlagosan, mint Sopron környékén. Hasonló a helyzet
ősszel is, csak fordítva. Nyugaton hamarabb vált hűvösre az idő, mint a délkeleti országrészben (Anda és Dunkel 2000).

Csapadékviszonyok

Éghajlatunk kritikus eleme a csapadék, mivel általában kevés és bizonytalan. Az alföldi területeken nagyon gyakran kell aszállyal számolnunk. Olyan évek is előfordulnak, amikor a
tenyészidőszak egyik felében csapadék többlet után alakul ki aszályos időszak. Az Alföld középső részén sokévi átlagban a csapadék évi összege kevesebb, mint 500 mm, míg a
nyugati, délnyugati határvidéken meghaladja a 800 mm-t (6.34. ábra). A szeszélyes csapadékellátottságot mutatja, hogy mértek 1510 mm-es évi összeget (Kőszeg 1937) csapadékos
évben, míg száraz évben csak 203 mm-t (Szeged 2003). A száraz alföldi területeken is előfordulhat 800 mm-t meghaladó évi összeg. A csapadék területi eloszlását két tényező,
a tengertől való távolság és a domborzat határozza meg. A nagyobb csapadék az óceánhoz közelebb eső nyugati területeken, valamint a magasabb helyeken fordul elő. Az éven
belül a nyári félév a csapadékosabb, a csapadék nagyobb hányada a május-június időszakban hullik. Évi menetét a nyár eleji főmaximum és egy január-februári főminimum jellemzi.

184
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

A másodmaximum október-novemberben jelentkezik, míg szeptemberben egy másodminimum mutatkozik (indán nyár). A csapadékos napok száma 120–160 nap évente, ami azt jelenti,
hogy átlagosan minden harmadik nap számíthatunk csapadékra. Ez azonban nem teljesül, mert a csapadék elég szeszélyes eloszlást mutat. Szeszélyes időbeli eloszlását mutatja az is,
hogy éghajlatunkon nem ritka az olyan hónap, amikor egyáltalán nem esik csapadék. Bár a tenyészidőszakban (április 1-től szeptember 30-ig) több csapadék hullik, mint a téli félévben,
ez nem elegendő a növények számára, különösen, ha tél végén az induló talajvízkészlet nem éri el a szántóföldi vízkapacitást. Bár a csapadék az egyik legszeszélyesebb meteorológiai
elem, a nap bármely órájában felléphet, ennek ellenére elég szabályos napi menete van, különösen a nyári időszakban. A délutáni órákban van a csapadékhullás maximuma, ekkor
közel ötször annyi hullik, mint a kora délelőtti órákban. A jégeső nagyobb záporesők kísérője. Mivel keletkezési feltételei főleg a nyári félévben vannak meg, ezért komolyabb, károsító
mértékben a nyári félévben jelentkezik. A leggyakrabban május, június és július hónapban fordul elő. Évenként 70–140 napon fordul elő valahol az ország területén jégeső. Egy-egy
helyen évente átlag 1–3 alkalommal kell jégesővel számolni. A jégeső okozta kár az ország kis területére korlátozódik (5–6%), és 100% -os kár is csak kis területen jelentkezik, mivel
a jégeső haladási irányában nem mindenütt hullik egyenletesen, hanem kialakul egy jégverte pászta, amely néhány kilométer széles és 10–50 kilométer hosszú. A jégverte pásztákon
belül sem mindenhol 100%-os a kár (Anda és Dunkel 2000).

6.34. ábra - Az éves csapadékösszeg (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004)

Havazás és hótakaró

Magyarország területe hóban szegény. A hótakaró térbeli és időbeli eloszlása is szeszélyes. Havas teleinken 80–100 napig megszakítás nélkül fedi hótakaró a talajt, de előfordul olyan
tél is, amikor nincs összefüggő hó. A hó alakjában lehulló csapadék évente 50–100 mm, a hegyes területeken viszont meghaladja a 150 mm-t. Alacsonyabb területeinken átlagosan 15–

185
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

30 napon át havazik, a magasabban fekvő területeken 50–60 napon számíthatunk havazásra. Az első havazás november közepén, míg az utolsó március vége felé szokott előfordulni.
A megmaradó hó átlagos első napja a nyugati és északi vidékeken december első felére, míg az ország többi részén december második felére esik. Az utolsó hótakaró átlagos határideje
február vége. Legrövidebb ideig az Alföld középső és déli részén marad meg a hó, 30–35 napig. A Mátra és a Bükk magasabb helyein 100 napig is fennmaradhat a hótakaró (Anda
és Dunkel 2000).

Vízgőz parciális nyomása (gőznyomás), relatív nedvesség

A gőznyomás értéke a hőmérséklet évi menetének megfelelő változást mutat. A maximum az egész országban júliusban, a minimum januárban van. A levegő páratartalma nyáron
közel háromszor nagyobb, mint télen. A relatív nedvesség járása ellentétes a gőznyomás és a hőmérséklet menetével. A telítettséghez közeli értékek télen, míg a minimumok nyáron
jelentkeznek (6.35. ábra).

6.35. ábra - A relatív nedvesség az évszakok középső hónapjaiban (1961–1990) (Magyarország éghajlati atlasza 2004)

A növénytermelés szempontjából a rövid ideig fennálló légnedvességi viszonyok a jelentősek, azokat ilyen léptékű klímafeldolgozással nem lehet megfogni. A legalacsonyabb relatív
nedvességértékek 15–25% között mozognak. Ezek az értékek nyáron a kora délutáni órákban fordulnak elő. Kivételes esetben olyan rendkívül száraz légtömegek érkezhetnek a Kárpát-
medencébe, hogy a levegő nedvességtartalma akár 10–15%-ig is lecsökkenhet. Ez a növények vízháztartása szempontjából már kritikus helyzet, a légköri aszály, szerencsére ritkán
fordul elő éghajlati viszonyaink között. Gyakoribb a másik véglet, amikor hosszan áll fenn magas relatív nedvesség, ami kedvez a különböző növényi betegségeknek és kártevőknek.
A több órán át tartó 80% relatív nedvességet meghaladó páratartalom általában a zárt, vagy közel zárt növényállományban marad fenn. A standard meteorológiai mérések adatsorában
csak kevésbé mutatható ki. Amennyiben a növényzetre vonatkozó információra van szükségünk, a relatív nedvesség érzékelőt a növényállományon belül megfelelően kell elhelyeznünk
(Anda és Dunkel 2000).

186
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

Párolgás

Az éghajlati elemek közül a legnehezebben meghatározható mennyiség. Közvetlen mérése csak nehezen, s bonyolult felszereléssel lehetséges. Az elpárolgó víz mennyisége a
légköri viszonyokon kívül, amelyeket a potenciális evapotranszspirációval (PET) jellemezhetünk, s amelynek abszolút felső korlátját a teljes sugárzásegyenleg jelenti (feltételezve,
hogy az maradéktalanul párolgásra fordítódik), függ a felszín tulajdonságaitól (domborzat, növényi borítottság) és a párolgó felszín nedvességtartalmától. Területre jellemző érték.
Meghatározásakor a meteorológiai elemek mellett a felszín borítottságát is ismernünk kell. A pontszerűen kiszámított ET értékek Magyarországra vonatkozó átlaga kereken 500 mm, ami
azt jelenti, hogy a ténylegesen elpárolgó átlagos vízmennyiséget a lehulló csapadék az évek egy részében nem tudja pótolni (Anda és Dunkel 2000).

Magyarország éghajlati körzetei

Az éghajlati elemek változásainak és az egyes tájegységek határainak figyelembevételével Magyarországon négy fő éghajlati körzetet különíthetünk el, amelyek további alkörzetekre
oszthatók (Bacsó 1973) (6.36. ábra, 6.1. táblázat).

6.36. ábra - Magyarország éghajlati körzetei http://www.geothink.hu/html/egyetem/matermfo/11.html

6.1. táblázat - Magyarország éghajlati körzetei és a hozzájuk tartozó jellemző klimatológiai adatok I. Alföld: Ia – ÉK-i szektor (zord tél), Ib – középső
szektor (száraz), Ic – DK-i szektor (forró nyár); II. Kisalföld; III. Dunántúli-dombság: IIIa – DNy-i határsáv (csapadékos), IIIb – Balatontól D-re
(enyhébb, bő csapadék), IIIc – Balatontól É-ra (hűvös nyár); IV. Északi-középhegység.
Körzet és alkörzet Közepes hőingás [°C Fagyos időszak [nap] Évi csapadék [mm] Évi napsütés [óra] Uralkodó szél
Ia 23,0–24,0 170–200 550–700 1900–2000 ÉK–É

187
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

Ib 23,0–24,5 160–180 500–550 2000–2200 ÉNy–ÉK

Ic 23,0–24,0 150–170 500–600 1950–2050 ÉNy–ÉK
II 21,5–22,5 170–190 550–650 1850–2000 ÉNy
IIIa 20,0–21,5 170–190 700–900 1750–1900 É
IIIb 21,0–22,0 150–160 600–800 1850–2050 É
IIIc 21,0–22,0 170–190 600–800 1900–2000 ÉNy
IV 20,0–22,5 180–220 550–700 1800–1950 –

Az Alföld és a Kisalföld

Az Alföldet és a dunántúli Mezőföldet magábafoglaló éghajlati körzetünk a legnagyobb (I). Három alkörzetre oszthatjuk: az északkeleti, legzordabb telű (Ia), a középső, legszárazabb (Ib)
és a délkeleti, legmelegebb nyarú vidékekre (Ic). Az Alföld déli részén az évi középhőmérséklet meghaladja a 11 °C-ot, északkeleten valamivel 10 °C alatt marad. Itt a legmelegebb a nyár
(a júliusi középhőmérséklet 21°C körüli) és a leghidegebb a tél. A napsütéses órák évi összege az Alföld nagy részén 2000 óra feletti. A kevesebb felhőzet, a kisebb relatív nedvesség
és a szűkös, változékony csapadék kedvez a nyári aszály kialakulásának. A tél hóban szegény. Az uralkodó szélirány a Nyírségben északi, északkeleti. Itt aránylag erős a szél. Az Alföld
közepén mérsékelt, északnyugati irányú, míg a déli határ mentén gyakran délies szél fúj.

A Kisalföld (II) éghajlata kiegyensúlyozottabb, mint az Alföldé. Évi középhőmérséklete 10 °C, a januári középhőmérséklet –1 °C, a júliusi, amely a legmelegebb hónap, 19,5–20,5 °C.
A hőmérséklet ingadozása az országos átlagnak megfelelő. Erős az óceáni hatás. Sok a felhő, nagy a relatív nedvesség. Az Alföldhöz képest több a csapadék, vastagabb a hótakaró,
viszont kevesebb a napsütéses órák száma. A kiegyenlítettebb éghajlat következménye a kevesebb késő tavaszi és kora őszi fagy. Az aszályhajlam is kisebb, mint az Alföldön. Ez az
ország legszelesebb vidéke; az uralkodó szélirány az északnyugati.

A domb- és hegyvidék

A Dunántúl dombos, hegyes területeinek (III) éghajlata a legkiegyenlítettebb. Kevésbé zord a tél, s kevésbé meleg a nyár, mint az Alföldön vagy a Kisalföldön. Az óceáni hatás miatt itt
több a felhőzet, s különösen az Alpokalján kevés a napsütés. A kedvező csapadékellátottság miatt ritka az aszály. Télen itt hullik a legtöbb hó. A Bakonyban gyakoriak a hófúvások.

• A nyugati és délnyugati határszél (IIIa) a leginkább óceáni jellegű, alpi befolyású terület. Ennek köszönheti magas felhőzetét és a 800 mm feletti évi csapadékát.

• A Dél-Dunántúlon, különösen a Mecsek és a Villányi-hegység déli lejtőin már mediterrán jellemzők is megfigyelhetők (IIIb): enyhe a tél, meleg, de nem túl forró a nyár, s bőséges,
de nem túl sok a csapadék.

• A fenti két régió közötti átmenet a Dunántúli-középhegység (IIIc), közepesen csapadékos, hűvösebb nyarú éghajlatával.

Sajátos a Balaton mikroklímája. A mindössze 3 m átlagos mélységű tó elnyeli a ráeső sugárzás majd 90%-át. Nyáron, a nappali órákban a tó hidegebb, mint környezete, ez a felhőzet
csökkenésében is megnyilvánul. Ennek köszönhető, hogy nyáron a Balaton térsége csak kevéssel marad el az ország napfényben leggazdagabb tájaitól. A tó nagy hőtároló képessége
miatt kiegyenlítettebb a hőmérséklet évi és napi járása. A tavi cirkuláció és a Bakonyból lezúduló főnszerű vázsonyi szél fontos alakítója a helyi áramlási képnek. A tó azonban csak a
parti néhány kilométeres sáv éghajlatára van hatással.

Negyedik éghajlati körzetünk az Északi-középhegység (IV). A tagolt felszín változatos mikroklímát hozott létre. Ide tartozik a bő csapadékú, hűvös nyarú Bükk-fennsík, a szárazabb
és melegebb Nógrádi-medence, továbbá az Alföld és a magas hegyek közötti gyors átmenetet képviselő Mátraalja és Bükkalja. A hőmérsékleti ingadozás a magassággal csökken.
A napfénytartam alacsony, nagy a felhőzet és a páratartalom. A csapadék mennyisége közepes. A terület szélklímája változatos. Az Északi-Kárpátok árnyékoló hatása miatt a szél
gyenge. Az uralkodó szélirányok a völgyek futását követik [LN:http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1997/9716/diak/foci/foci.html].

7. Irodalom
Anda A. – Dunkel Z. 2000: Agrometeorológia, egyetemi jegyzet, VE-GMK, Keszthely

188
 Éghajlattani alapok (Péczely 1998 és Szegedi nyomán)

Bacsó N. 1973: Bevezetés az agrometeorológiába, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest: 182-185.

Bozó L. – Mészáros E. – Molnár Á. 2006: Levegőkörnyezet. Akadémiai Kiadó, Budapest

Broecker W. 1997: Will Our Ride into the Greenhouse Future be a Smoth One? GSA Today Vol. 7. No. 5.

Bussay A. 1994: Néhány gondolat az éghajlat fogalmáról és oktatásáról Légkör 39. különszám: 25-32.

Götz G. 1994: Gondolatok az éghajlat fogalmáról. Légkör 39. különszám: 5-18.

Mika J. 1994: Az éghajlat új meghatározása. Légkör 39. különszám: 19-24.

Országos Meteorológiai Szolgálat .2004: Magyarország éghajlati atlasza

Péczely Gy. 1979: Éghajlattan, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Szeged

Péczely Gy. 1998: Éghajlattan. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest

Szegedi Sándor által készített elektronikus tananyag

Varga-Haszonits Z. 1977: Agrometeorológia. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest: 14. p.

Varga-Haszonits Z. – Varga Z. – Lantos Zs. 2004: Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése, Nyugat – Magyarországi Egyetem Mezőgazdaság
– és Élelmiszerzudományi Kar Matematika – Fizika Tanszék, Mosonmagyaróvár

http://apollo.lsc.vsc.edu/classes/met130/notes/chapter10/single_cell.html

http://fp.arizona.edu/kkh/climate/images/Trewartha.map.lrge.fix.jpg

http://fp.arizona.edu/kkh/climate/PPT-PDFs-09/7-Climate.Regions.531.09.lecture.pdf

http://higheredbcs.wiley.com/legacy/college/levin/0471697435/chap_tut/chaps/chapter15-06.html

http://www.geothink.hu/html/egyetem/matermfo/11.html

http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1997/9716/diak/foci/foci.html

http://www2.johnabbott.qc.ca/webpages/departments/geoscience/intro/Koppen/KoppenMap.htm

www.ipcc.ch [http://www.ipcc.ch]

www.met.hu [http://www.met.hu]

189
7. fejezet - Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek
gyakorlati vonatkozásai
1. A tájépítészeti meteorológia alapjai
A tájépítészet a szakterület mai felfogása szerint magába foglalja a nagytájak funkcionális használatát, a táji értékeket, ezek változásait és védelmét, de éppúgy foglalkozik a nagytájba
illeszkedő kisebb táji egységek (a domborzatból adódó különleges térformák, vízparti területek, települések) tulajdonságaival, problémáival. Sőt a településépítészet a térbeli kiterjedés
skáláján mikroléptékűnek számító feladatokat is szép számmal felvállal (zöldfelületek kialakítása és fenntartása, történeti parkok, kertek rekonstrukciója, kerttervezés stb.). Mindez azt
jelenti, hogy a tájépítészet és a meteorológia között a teljes klímaskálán, a makroklímától a mikroklímáig, találhatók érintkezési pontok.

Ebben a fejezetben a városklímával, a vízparti klímával, valamint a tájklimatológiai vizsgálatok elveivel és módszereivel foglalkozunk röviden (Szász-Tőkei, 1997).

A mezoklíma fogalma, típusai

A mezoklíma a makro- és mikroklíma között átmenetet képez. A klíma fogalmának értelmezése önmagában is bonyolult feladat. A mezoklíma pontos definiálása – éppen köztes jellege miatt
– talán még ennél is nehezebb. Fő jellemzője, hogy bizonyos tulajdonságaiban egységes, más elemek vonatkozásában azonban olykor rendkívül változatos képet mutat. Mikroklímákban
általában rendkívül gazdag, amit létrehozhat a térszínforma, a növényzet és a talaj heterogenitása. Lehet antropogén eredetű (városklíma), de kialakulását sok esetben a domborzati
viszonyokra vezethetjük vissza, ekkor terepklímáról beszélünk (Justyák et al. 2003). Ugyanígy térben és időben a mikroklímáktól elkülöníthető a nagyobb vízfelületek (tavak, folyók) felett,
illetve parti sávjukban kialakuló klíma. Ezt a sajátos klímatípust szintén a mezoklímák közé soroljuk.

Egy több ezer négyzetkilométeres területen belül elhelyezkedő város vagy vízfelület fölött a különböző éghajlati elemek értékeiben a környezethez képest – térben és időben ugyan
változó módon, de jól követhető szabályszerűséggel – állandóan kimutathatók bizonyos eltérések.

A klímakategóriák különválasztása számszerűsíthető a meteorológiai elemek gradienseinek alkalmazásával, nagyságrendjeik összevetésével. Ha megvizsgáljuk Magyarország
hőmérsékleti adatait, láthatjuk, hogy pl. az évi középhőmérséklet 8–11 ºC között változik az országban. A legnagyobb értékek a délkeleti, a legkisebbek az északkeleti országrészre
jellemzők. A két terület közötti körülbelül 250 km távolságot figyelembe véve, a meteorológiában szokásosan 100 m-re vetített horizontális hőmérsékleti gradiens ezred ºC nagyságrendű
(0,001 ºC/100 m).

Ezzel szemben Budapest városklímájában a hőmérséklet évi középértékének területi eloszlását vizsgálva a Belvárosban és a közigazgatási határon – ami már jó közelítéssel a
külterületek éghajlati viszonyait reprezentálja – megfigyelt értékek közötti különbség 1,5–2,0 ºC, amiből a távolságokat figyelembe véve 0,01–0,03 ºC/100 m gradiens adódik. Ez pedig
egy nagyságrenddel nagyobb, mint ami a makroklímában a magyarországi viszonyok között kimutatható.

Városban végzett mérések alapján a zöldfelületek mikroklíma-módosító hatását jól tükrözi, hogy egy ligetes, fás parkban és tőle kb. 15 m távolságban egy parkoló aszfaltja felett 1,5
m magasságban mért hőmérsékletek közötti különbség elérte a

2–4 ºC-ot. Ez alapján a gradiens értéke 13–25 ºC/100 m. A makro- és mezoklímában ekkora különbségek elképzelhetetlenek.

Hasonlóan kimutatható a gradiensek eltérése a különböző léptékű klímatípusok között függőleges irányban. A troposzférára, mint tudjuk, átlagosan 0,65 ºC/100 m hőmérséklet-csökkenés
jellemző, ezzel szemben a talajhoz közeli tér besugárzási típusú mikroklímájában ezres nagyságrendű gradiens is adódhat az alsó 1–1,5 m-es rétegben. A mezoklímában ez esetben
is inkább a makroklímához közelebb álló, de ettől jól elkülöníthető értékek jellemzők.

1.1. Városklíma
A XX. századot méltán nevezik a városiasodás (urbanizáció) virágkorának. Napjainkban a Föld lakóinak már közel 65%-a városban él. Magyarországon ez az arány meghaladja a 65%-ot.

190
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A kertépítő tevékenységét az esetek túlnyomó többségében sűrűn lakott településeken belül vagy azok közvetlen közelében fejti ki. Alapvető feladata, hogy munkája során az adott légtér
mezo-, illetve mikroklímájának kedvező vonásait felismerve, azokat maximálisan kiaknázza, a kedvezőtlen, esetleg káros következményeket tompítsa vagy megszüntesse.

A városok mezoklímájának kialakításában sajátos szerkezete játssza a főszerepet: az épületek, útburkolatok jelenléte, a nagy járműforgalom és az ezzel együtt járó jelentős légszennyezés
(Justyák-Tar, 1994).

A városi éghajlat legfontosabb tulajdonságai, amelyek a makroklímától megkülönböztetik, elsősorban a sugárzási viszonyok módosulásában, másodsorban a levegő fokozott
szennyezettségében, harmadsorban légáramlatainak különleges voltában jelentkeznek.

A város energiamérlege

A városklíma – és általában minden különleges, helyi klíma – kialakulásában központi helyet foglal el a megváltozott energiaforgalom (Probáld, 1974).

A városi felszín energiaforgalmában sajátos városi energiaforrások (ipari, közlekedési és fűtési üzemanyag-felhasználás, biológiai hő) is részt vesznek (F), így városi viszonyokra a felszín
hőháztartási alapegyenlete a turbulens hőcserére (Q’k) rendezve, a hóolvadásra fordított, valamint a felszíni kondenzációból származó hőt elhanyagolva, a következőképpen írható fel:

7.1. egyenlet - 7.1

ahol

Q’k = a turbulens hőcsere során a levegőnek átadott hő,

E’s = a sugárzási energiaforgalom,

Q’p = a párolgási hő,

Q’v = a talajrétegek felé történő hőleadás és a talajból származó hő különbsége,

F = az emberi tevékenységgel összefüggő hőkibocsátás.

A sűrűn beépített városmag és a külterületek energiamérlegének különbségét kifejező egyenlet egyes tagjainak értékét havi bontásban Budapestre vonatkoztatva a 7.1. táblázatban
foglaltuk össze.

2
7.1. táblázat - A városi és a természetes felszín energia-háztartásának eltérése (MJ/m )

Energia-
háztartás 1. hó 2. hó 3. hó 4. hó 5. hó 6. hó 7. hó 8. hó 9. hó 10. hó 11. hó 12. hó év
tényezői
E’s – Es –16,7 –29,3 –67,0 –41,9 –33,5 +8,4 –8,4 –8,4 0,0 –37,7 –46,1 –25,1 –305,7
F 154,9 142,4 129,4 96,3 83,7 83,7 83,7 83,7 83,7 100,5 134,0 150,7 1327,1
Qp – Q’p 12,6 20,9 67,0 83,7 113,0 129,8 171,7 134,0 92,1 54,4 29,3 12,6 921,1
Q’k – Qk 150,8 134,0 129,8 138,1 163,2 221,9 247,0 209,3 175,8 117,2 117,2 138,2 1942,5

191
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Magyarázat:

Es = sugárzási energiaforgalom, F = mesterséges eredetű energia, Qp = párolgási hő,

Qk = a turbulens hőcsere során a levegőnek átadott hő: vesszővel a városi felszínre vonatkozó értéket jelöltük.

A város egész évben kevesebb sugárzást kap, mint természetes környezete: 20% feletti a sugárzáshiány novembertől februárig, amikor a fűtési idény és az időjárási feltételek leginkább
kedveznek a légszennyező anyagok felhalmozódásának.

Összességében a városi felszín évi sugárzási mérlege a természetes felszínekéhez képest kisebb energianyereséget mutat.

A város fölötti légtér energiabevételének nagyságrendileg is tetemes részét képezi az a többlethő, amely nyáron az elpárolgásra fordított energia csekélyebb voltával függ össze, télen
pedig a mesterséges energiafelszabadító folyamatokból származik. Az utóbbi a nagyvárosok sűrűn beépített területein egyes hónapokban felülmúlja a sugárzási egyenleg értékét.

A városi mezo- és mikroklímák kialakulásának a besugárzási típusú – jelentősebb advekcióktól mentes – időjárási helyzetek kedveznek. Ennek megfelelően a helyi klíma szempontjából
az időjárási helyzeteket a mikroklíma kialakulására kedvező, közömbös és kedvezőtlen kategóriákba szokás sorolni. A kedvezők közé az anticikloncentrum-helyzetek valamint a gyenge
légáramlással járó anticiklonperem-helyzetek tartoznak. Kedvezőtlen, úgymond mikroklíma-romboló hatásúak az erős légmozgással, borús, csapadékos időjárással együtt járó, zömmel
ciklonális időjárási helyzetek.

Mikroklímák kialakulására kedvező időjárási helyzetek gyakorisága ősz elején és derekán maximális (55–57%), a minimum (37–40%) tavasz közepén és nyár elején figyelhető meg.

A téli félévben a sugárzásklíma kifejezetten kedvezőtlen a nagyvárosok centrális területein, nyáron azonban gyakorlatilag elhanyagolható a különbség a város és környezete között. A
napsütéses órák számának alakulásában hasonló tendencia érvényesül: míg nyáron jellegzetes eltérés nem mutatható ki, addig télen 2–6%-os a hiány.

A városi burkolatok és egyéb felszínalkotó anyagok közül a legerősebben a száraz homok és az aszfalt hevül fel. Ezek hőmérséklete szélsőséges esetben meghaladhatja az 50 ºC-ot
is, így fölöttük a sugárzás és a léghőmérséklet szempontjából egyaránt nagyon kedvezőtlen mikroklímák alakulnak ki.

Kedvező a viselkedésük a világos színű terméskő felületeknek és a pázsitnak. A gyep felszínének hőmérsékletét az öntözés jelentős mértékben – 8–10 ºC-kal – és tartósan csökkenti.
A fák árnyékának is fontos mikroklimatikus hatása van. Derült időben a napsütötte felület 10–13 ºC-kal melegebb lehet az árnyékoltnál.

Városok közepes hőmérséklet-eloszlásának vizsgálatakor arra az eredményre jutottak, hogy a sugárzásban gazdag nyári napokon a városi felszín hőmérséklete akkor emelkedik
számottevően a zöldfelületek hőmérséklete fölé, ha a beépítés aránya meghaladja a 70–75%-ot.

A hőmérséklet alakulása a városklímában

A városi és a természetes felszín energia-háztartásának eltérései miatt a városokban általában 0,5–2,0 ºC-kal magasabb a hőmérséklet. Ezt a jelenséget hőszigeteffektusnak nevezzük.
A hősziget erősségét, napi és évi menetét a többletenergia-transzport időbeli változása és az időjárási helyzet együttesen szabja meg. Az évi menetben nagy különbségek mutatkoznak
a földrajzi helyzettől függően. A hőmérséklet napi menetében a legnagyobb eltérés az éjszakai, a legkisebb a délelőtti órákban figyelhető meg. Sőt reggel és délelőtt a város hidegebb
is lehet, mint környezete.

A városi hősziget legjellemzőbb, általános vonásait mutatja be a 7.1. ábra. Az ábra jól érzékelteti, hogy mennyire találó a „hősziget” elnevezés. A külterületek felől a centrum felé haladva a
külváros peremvidékén erőteljes hőmérséklet-emelkedés tapasztalható, itt a horizontális hőmérsékleti gradiens a 0,4 ºC/100 m értéket is meghaladhatja. Ezt követően lassú, de viszonylag
egyenletes hőmérséklet-emelkedés figyelhető meg, amelyet csak a közbeékelődő parkok, tavak, kereskedelmi és ipari létesítmények eltérő energiagazdálkodása módosít némileg. A
város centrumában, a legsűrűbben beépített területen mérhető a legmagasabb hőmérséklet. A városmag és a külterületek szabad felszíne felett mért hőmérsékletek különbségével
definiálhatjuk a városi hősziget intenzitását (ΔTv–k).

192
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.1. ábra - A városi hősziget vázlatos keresztmetszeti képe

A hőmérséklet napi menetének legfőbb jellemzője, hogy a késő délutáni és az esti mérsékeltebb lehűlés következtében a hajnali minimum-hőmérséklet sem olyan alacsony a városokban,
mint a külső területeken (7.2. ábra). Ugyanakkor napfelkelte után a város légtere lassabban melegszik fel. A hősziget intenzitása napnyugta után gyors ütemben erősödik, és kb. 3–6
órával később éri el maximumát.

193
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.2. ábra - A város és a környezet léghőmérsékletének napi menete (a) és a hősziget intenzitása (ΔTv–k) (b), ideális időjárási helyzetben

A hősziget intenzitása természetesen a település méretével is szoros kapcsolatban áll. A város méretének egyik lehetséges – bár nem a legszerencsésebb – jellemzője a lakosok száma
(P). A ΔTv–k a P logaritmusával arányos.

A város méretének jellemzése a lélekszámmal sok esetben nem kielégítő a fizikai jelenségek magyarázatára. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire különböznek a világ egyes területein a
várostervezés, városépítés elvei, hagyományai. A hősziget intenzitása szempontjából nem elhanyagolható, hogy a szellősen elhelyezett, alacsony épületek vagy a tömör, magas beépítés
dominál az adott településen. Ez előrevetíti, hogy a beépítettséget kifejező valamely jellemszám és a hősziget intenzitása között szoros összefüggés áll fenn (Oke, 1987). Vezessük be a
városmag geometriai szerkezetének jellemzésére a H/A arányt, ahol a H az épületek átlagos magassága, az A pedig az utcák átlagos szélessége. A hősziget intenzitásának maximumára
nézve a bevezetett arányszám felhasználásával az alábbi összefüggés áll fenn:

7.2. egyenlet - 7.2

194
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A hősziget alakulásának évi menetét Budapest példáján mutatjuk be. A Belváros (V. kerület, Madách tér) és a már külterületnek minősíthető Pestszentlőrinc (XVIII. kerület) évi
középhőmérsékletének eltérése 1,2 ºC. A hőmérsékleti többlet januárban a legnagyobb (1,5 ºC). Júliusban egy másodmaximum is megfigyelhető, 1,3 ºC-os értékkel. A hőmérsékleti
többlet március és június között a legkisebb (1,0 ºC), de megfigyelhető egy másodminimum október tájékán (1,1 ºC). Az évi menet szabálytalan kettős hullámot mutat (7.3. ábra).

7.3. ábra - A városi hőmérsékleti többlet évi menete Budapest belvárosában

Az általános érvényű megállapításokkal egybehangzóan a belvárosi és a külterületi állomás hőmérsékleti különbsége nyáron az éjszakai órákban a legnagyobb, átlagosan 2,0 ºC, és
a különbség csúcsértéke itt a kora hajnali órákban figyelhető meg. Napkelte után a hőmérséklet-különbség gyorsan csökken, és 9–10 óra körül a városperemi állomás néhány tized
fokkal melegebb is lehet.

A téli hónapokban a város egész nap melegebb a környezeténél, a hőmérséklet-különbség napi menete jóval kiegyenlítettebb, mint nyáron. A különbség éjszaka, 1,6–1,8 ºC, déltájban
pedig csupán 0,5–1,0 ºC.

A hőszigetjelenség a légtér komfortértékét is jelentősen befolyásolja. Nyáron a város hőmérsékletjárása bioklimatológiai szempontból rendkívül kedvezőtlen, télen viszont előnyös.
Budapest központjában a nyári napok (a léghőmérséklet maximuma ≥ 25 ºC) száma 22%-kal, a hőségnapok (a léghőmérséklet maximuma ≥ 30 ºC) száma 32%-kal haladja meg a város
környékére jellemző értékeket.

195
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Budapesten a beépítettség 10%-os növekedésének kb. 0,25 ºC hőmérséklet-emelkedés felel meg. Ezért fontos a párologtatás szempontjából az aktív zöldfelületek részarányának
növelése a várostervezésben. Önálló, nagyobb zöldterületekre, ligetes parkokra is szükség van a nagyvárosokban. Ezek hőmérséklet-csökkentő hatása a felület növekedtével eleinte
gyorsan, 100 ha felett lassan, 600 ha-nál nagyobb terület esetében már alig változik. A nagyobb zöldterületek hőmérséklet-csökkentő hatása általában néhány száz méter távolságig
érezhető.

A 7.4. ábrán az empirikus mérésekből levezetett, általánosított (ugyanakkor szélsőségesnek tekinthető) modellen mutatjuk be, hogyan alakul a kb. 40%-os beépítettségű fátlan és fásított
lakótelep hőmérsékletének napi menete a város környéki, fátlan térszínhez képest. A vonalkázott terület a fásítás hatása. ΔT1 a fátlan, ΔT2 a fásított lakótelep hőmérséklettöbbletét jelenti.

7.4. ábra - Fásított és fátlan lakótelepek hőmérsékletének alakulása derült nyári napokon (általános modell: ΔT1 – fátlan; ΔT2 – fásított lakótelep)

Gyepfelületek öntözésekor a léghőmérséklet általában 0,5–1,0 ºC-kal csökken. Ennek oka az öntözővíz közvetlen hűtő hatása és a nagyobb mérvű párologtatás. A hőmérséklet-különbség
azonban az öntözést követő 3–4 órán belül teljesen megszűnik. A felszínhőmérsékletet tekintve a hatás tartósan, gyakorlatilag az egész napra kiterjed, ami a hőérzet szempontjából
nagyon lényeges. Az öntözés időpontja is figyelemre méltó különbséget eredményez a felszínhőmérséklet alakulásában. A reggeli órákban öntözött felület kb. 2 ºC-kal jobban felmelegszik,
mint az, amelyiket kora délelőtt öntöztek. Burkolt felületen (aszfalt, kő) az öntözés hatása még a felszínhőmérsékletben is maximum 1–2 óráig mutatható ki.

A város szélviszonyai

A szélsebesség a városokban általában jelentősen csökken. Ennek oka a felszín tagoltságával összefüggő nagyobb felszínközeli súrlódás. Számszerűen a szélsebesség évi átlagos
értéke a felszín közelében 20–30%-kal, a heves széllökések sebessége pedig 15–20%-kal kisebb, mint külterületeken (7.5. ábra). Ugyanakkor a szélcsendes esetek száma 5–20%-kal nő.

196
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.5. ábra - A városi (vv) és város környéki (vk) szélsebesség eltérésének változása a szélsebesség függvényében

A szél mérséklődése azonban általában nem kedvező a városok klímája szempontjából, sőt, mivel romlanak a talajszint közelében a levegőbe jutó szennyezőanyagok felhígulásának
feltételei, kifejezetten kedvezőtlen hatású.

A nagyvárosok sajátos hőgazdálkodásának tulajdonítható a városi cirkulációs rendszer kialakulása. E jelenség Budapesten is kimutatható. Elsősorban anticiklonális időjárási helyzetekben
és főleg a keleti, délkeleti peremterületek felől az esti-éjszakai órákban, amikor a hősziget intenzitása erősebb, a talajközeli légáramlások a városközpont felé irányulnak. A magasban (kb.
200 m fölött) kifejlődő ellentétes áramlási ág révén zárt cirkulációs cella alakul ki. A városi szélrendszer jelentős szerepet játszhat a belső területek szennyezett levegőjének felfrissítésében.

A városi cirkuláció évszakosan a nyári és őszi hónapokban, napszakosan 20–22 óra között a leggyakoribb.

A városok belső terének szélviszonyait vizsgálva azonban rögtön kiderül, hogy az általánosan megfogalmazott törvényszerűségek a várost, mint egységes egészet értelmezve érvényesek.

Egy magasabb házakkal szegélyezett, teljesen beépített szűk utcában a szélirány-gyakoriság az utca azimutja által meghatározott két főirány majdnem kizárólagos uralmát mutatja.

Mérésekkel kimutatták, hogy a városi utcák járdáin 10–50%-kal kisebb az átlagos szélsebesség, mint az úttest közepén. Fasorral szegélyezett utcákon a tenyészidőszakban a légmozgás
20–30%-kal mérséklődik.

Modellkísérletekkel megállapították, hogy a környezetből kiemelkedő toronyházak fokozzák a függőleges átkeveredést. Megfelelő elrendezés esetén az utcák talajhoz közeli szintjében
a szélsebesség 2–8-szorosára növekszik, s ennek eredményeként az átszellőzési viszonyok is ugrásszerűen javulnak.

197
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A városi növényzet és a zöldfelületek hatása a belső légtér áramlási viszonyai szempontjából is jelentős. Az átszellőzés biztosítása érdekében előnyös a laza állományú, nagy, nyílt,
füves területeket is magukba foglaló zöldfelületek kialakítása. A nagyobb facsoportokat kúpos lombkoronát fejlesztő fajokból, 0,7–0,8-es koronazáródással célszerű kialakítani.

A légnedvesség módosulása és a város csapadékkeltő hatása

A városok légterében a relatív nedvesség általában alacsonyabb, mint a külterületeken, az abszolút légnedvességben és a páranyomásban azonban nincs éles különbség. A
légnedvességben mutatkozó eltérések évi és napi járását a hősziget erősségének változásai szabják meg. Budapesten a légnedvesség mérőszámaiban mutatkozó városi hatásról, a
nedvességi mutatók évi menetéről a 7.2. táblázat tájékoztat.

7.2. táblázat - A relatív légnedvesség (A) százalékban, illetve a páranyomás (B) mbar-ban mért különbsége Pestszentlőrinc (XVIII. ker.) és a
Kitaibel Pál utca (II. ker.) között
Megnevezés I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. év
A 4,7 4,4 6,3 4,7 3,5 3,2 2,4 2,7 2,5 2,8 4,7 5,4 3,9
B 0,0 0,0 0,3 0,4 0,4 0,4 0,4 0,4 0,3 0,3 0,1 0,1 0,3

Megfigyelhető, hogy a páranyomásban jelentéktelen, mindössze 0,3–0,4 mbar a különbség az egyes hónapokban. A relatív páratartalom évi átlagban közel 4% többletet mutat a
külterületen a város központjához képest. A legnagyobb különbségek novembertől áprilisig figyelhetők meg. Ez a tény összhangban van a városi hőmérsékleti többlet évi menetével, bár
az ott megnyilvánuló kettős hullámot a légnedvességi adatok nem követik, elmarad a júliusi másodmaximum.

A napi menetet vizsgálva megállapítható, hogy a sűrűn beépített városrészek fölött az éjszakai órákban 8–10%-kal kisebb a relatív nedvesség, mint a külterületeken, nappal viszont
általában csekély eltérés mutatkozik.

Budapesten végzett mérések szerint a Belváros összefüggő magas házsorokkal beépített, szűk utcáihoz képest a tereken, széles utakon 2–3%-kal, kisebb zöldterületeken 3–5%-kal,
nagyobb parkokban 5–10%-kal, a Budai-hegységben és a Margit-szigeten 8–16%-kal nagyobb a relatív páratartalom. Ezt mutatja be a 7.3. táblázat, amely öt, egymást követő júliusi
napon mért adatok átlagértékeit tartalmazza.

7.3. táblázat - A relatív légnedvesség értéke (%) néhány budapesti mérőhelyen

Mérőhely 11–15 óra 19–23 óra Középérték
Madách tér 46,2 58,4 52,3
Vármegye utca 44,2 55,6 49,9
Erzsébet tér 47,2 61,8 54,5
Vérmező 50,2 65,8 58,0
Gellérthegy 52,6 65,6 59,1
Szépvölgyi út 50,4 73,6 62,0
Margitsziget 51,6 72,0 61,8

Kertépítészeti szempontból érdekes, hogy a parkok nyílt és árnyas, valamint az épületek közti tér árnyékolt és napsütötte területei felett is kimutatható a relatív nedvesség 1–3%-os
eltérése.

A kisebb relatív nedvesség ellenére a városokban általában nagyobb a köd gyakorisága. Ebben a kondenzációs magvak jóval nagyobb száma játssza a fő szerepet. Budapesten kb.
20%-kal nagyobb a köd gyakorisága, mint a külterületeken, és ez a többlet elsősorban a téli hónapokra koncentrálódik.

198
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A városok csapadékkeltő hatása elvileg három tényezőre: a hőszigetjelenség labilitását erősítő, a városi szélrendszer feláramlást előidéző voltára és a levegőben lévő nagyszámú
kondenzációs mag tényére vezethető vissza. Könnyen belátható, hogy mivel a hősziget intenzitása éppúgy az esti, éjszakai órákban tetőzik, mint a városi cirkuláció erőssége, így a
labilitás és következésképp a feláramlás feltételei még olyankor is fennállnak, amikor a távolabbi környezetben a stabil légrétegződés már helyreállt.

A városok csapadéknövelő hatására vonatkozó irodalmak meglehetősen ellentmondásos eredményekről tanúskodnak. Volt olyan célzott kísérlet, amikor sűrűn telepített csapadékmérő
hálózattal sem sikerült a városi hatást kimutatni. Ezzel szemben pl. az Amerikai Egyesült Államok négy nagyvárosában végzett vizsgálatok az évi csapadékösszeg 5–10%-os, a zivataros
napok számának pedig 13–21%-os növekedését mutatták ki. Sőt arra is van példa, hogy a csapadék mennyiségében, hétvégi minimummal, heti ritmust állapítottak meg (Párizs).

A város csapadékkeltő hatásának értékelésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni a jellemző alapáramlás, az uralkodó szélirány jelentőségét. Például a Moszkva és környéke
csapadékeloszlásával foglalkozó elemzések szerint az orosz főváros központjától kelet felé húzódó sáv kapja a legtöbb csapadékot, a téli félévben kb. 50%-kal, nyáron 15%-kal többet,
mint a várostól nyugatra fekvő területek.

Napjainkban a városklíma kutatásában is egyre nagyobb szerephez jutnak a különböző távérzékelési eljárások. Ezek segítségével rövid idő alatt nagyon sok információ begyűjthető,
s kiváltható a rendkívül költséges mérőhálózat-kiépítés vagy a drága és sok bizonytalanságot magában rejtő expedíciós mérések megszervezése és kivitelezése. A finomfelbontású
műholdképek igen alkalmasak pl. a városok hősziget hatásának elemzésére (Bartholy et al., 2005). A hiperspektrális távérzékelési módszerekkel egy város kisebb területegységének
állapota is vizsgálható: e módszer alkalmas pl. városi zöldfelületek viszonyainak elemzésére, a beépített és növényzettel borított területek kölcsönhatásának feltárására (Jung et al., 2003).

1.2. Vízparti klíma

A tenger és a nagyobb belföldi tavak módosító hatása a parti sávra az éghajlati elemek közül legjellemzőbben a légáramlásban nyilvánul meg. Közismert, hogy a víz és a szárazföld eltérő
hőgazdálkodása miatt a tenger, a nagyobb tavak és a partvidékek között szabályos napi változás jön létre a szél irányában és sebességében, amely erősebb advektív légmozgásoktól
mentes időszakokban válik uralkodóvá. Nappal a szárazföld, ha a besugárzás elég erős, jobban felmelegszik, mint a víz. Ennélfogva felszálló légáramlás alakul ki, amelynek során az
eltávozó levegő pótlására a hűvösebb tenger-, illetve tófelszín felől légáramlás indul meg a talajközeli rétegben. A tenger-, illetve tóparti szélnek ezt a nappali áramlását, amely a vízről a
szárazföldre halad, tengeri, illetve tavi szélnek nevezzük. Éjszaka a helyzet fordított, mert a vízfelszín a melegebb, a szárazföld a hűvösebb. Emiatt a légáramlás iránya is megváltozik, és
a szél a part felől fúj a tenger, illetve a tó felé. Ezt nevezzük szárazföldi szélnek (7.6. ábra). Kicsiny távolságon belül az eltérítő erő nem módosítja lényegesen az áramlást (Justyák, 1997a).

7.6. ábra - A tengerparti szél áramlási képe

A jelenség okaiból következik, hogy a tengerparti szél elsősorban az alacsony földrajzi szélességeken fejlődik ki, mivel ott a szárazföldön a hőmérséklet napi ingása számottevő. Hasonló
okok miatt a magasabb földrajzi szélességeken csak nyáron lép fel.
2
A hazai vizsgálatok igazolták, hogy a mintegy 600 km -es Balaton-partvidéken is kimutatható a helyi cirkuláció. A Balaton partvidékén a nyári évszakban átlagosan 22% a gyakorisága
annak, hogy a helyi cirkuláció nappali ága kifejlődik, és 15%-os gyakorisággal jelenik meg a helyi szélrendszer mindkét (nappali és éjjeli) ága. A Balaton által létrehozott helyi szélrendszer

199
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

nappali ága az esetek 60%-ában a parttól legfeljebb 5 km távolságig hatol, de csak az esetek 12%-ában fejlődik ki úgy, hogy 10 km-t meghaladó távolságban is észlelhető legyen. A
parti sávban a tavi szél – zavartalan kifejlődése esetén – átlagosan 7–8 óra között indul meg és 17–20 óra között a legnagyobb. A legkisebb a hajnali és esti átváltáskor. A Balaton
partvidékén a szárazföldi szél esti és hajnali megélénkülése is kimutatható. A szélrendszer nappali víz felőli ága kb. 300 m-es talajközeli rétegre terjed ki, az ellenkező irányú légáramlás
pedig 2000 m magasságig mutatható ki.

Nagyobb víztömeg jelenlétének hatása elsősorban abban nyilvánul meg, hogy megfelelő évszakban és időjárási helyzetekben a tenger, illetve tó vizének – a parti sávban – időjárási
szélsőséget mérséklő hatása van. A vízpartok mentén a napi és évi hőmérséklet ingása kiegyenlítettebb, kisebb, mint a távolabbi belső területeké.

Hazánkban a Balaton hőmérséklet-módosító hatása a tó sekély mélysége és felületéhez képest viszonylag kis vízmennyisége miatt nem lehet jelentős és tartós, inkább csak a közvetlen
környezetre terjed ki (7.7. ábra).

7.7. ábra - A hőmérséklet átlagos napi járása Siófokon, augusztusban a víz felett és a szárazföldön, a parttól 1 km távolságban

A víz közelsége főként éjszaka okoz nagyobb hőmérséklet-különbségeket, 18–19 órától reggel 8 óráig a parton van melegebb, míg nappal ugyanitt hűvösebb.

A Balaton jelenléte évi átlagban 0,3 ºC-os hőmérséklettöbbletet idéz elő környezetében. Nyár végén és ősszel azonban a tó jelenléte átlagosan 0,5–0,7 ºC-kal emeli a parti állomások
hőmérsékletét. Tavasszal a hatás csekély, mert a hő nagyobbik része a jégtakaró elolvasztására, illetve a hideg víz felmelegítésére fordítódik.

A partok légnedvessége mindig nagyobb, mint a tenger-, illetve tóparttól távolabbi szárazföldi területeké.

200
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A vízparton (a víz fölött) a páranyomás napi menete együtt halad a hőmérsékletével, noha maximális értékét késve, 18 órakor éri el. A legnagyobb a páranyomás különbsége a part és
a szárazföld között a kora délutáni órákban, amikor a vízparton 20%-kal nagyobb a levegő páratartalma [∆(v–sz)%]. A legkisebb különbség hajnalban alakul ki, amikor a parton csak
5%-kal nagyobb a páranyomás értéke (7.8. ábra).

7.8. ábra - A páranyomás relatív értékének átlagos napi menete (víz felett és a parttól 1 km távolságban) augusztusban

A relatív nedvesség a nyári félévben a parti állomásokon átlagosan csak 1–4%-kal nagyobb a távolabb fekvő területekhez képest, míg télen a különbség csekély.

1.3. A tájklimatológiai vizsgálatok célja, módszerei

A táj fogalmának használata elsősorban a földrajz tudományához kapcsolódik, bár ezen belül sem egységes a felfogás. A meteorológia szempontjából az a megfogalmazás tűnik a
legpraktikusabbnak, amely szerint a földrajzi burkot alkotó zónákon belül a burok alkotóelemeinek jellegzetes különbségei az egyes tájakban jutnak kifejezésre. Tehát e definícióban
benne foglaltatik az a nagyon fontos momentum, hogy a tájat a zóna jellegét módosító tényezők egész sora indukálja. E tényezők gyakorlatilag lefedik az éghajlat-kialakító tényezők
teljes rendszerét.

A táj fogalma a földrajzban általában természeti tájat jelent. Ha az emberi tevékenységgel összefüggő területről, tájról beszélünk, akkor kiegészítésként a „táj” szóhoz hozzákapcsoljuk
a gazdasági, ipari, mezőgazdasági stb. jelzőt.

A táj lehet őstáj, azaz érintetlen táj, ahol az ökológiai egyensúly az ökoszisztémát alkotó elemek között már hosszú ideje természetes állapotában fennáll. A társadalmi tevékenységgel
többé-kevésbé már átformált tájat kultúrtájnak nevezzük.

A táj fogalmának imént körvonalazott definíciója jelzi, hogy tájklimatológiai vizsgálat a tájértékeléshez szervesen kapcsolódó, rendszerint mezo- vagy mikroléptékű éghajlatelemzést
jelent. Célját tekintve lehet az általános természeti értékeket feltáró, átfogó munka része, a termelési, termesztési értékeket, illetve potenciált vizsgáló elemzés egyik részanyaga, és nem
utolsósorban a táj- és települési környezettervezés humán vonatkozású környezetvédelmi kihatásainak vizsgálatát megalapozó speciális meteorológiai analízis.

A táj klimatológiai értékelésekor a legfőbb probléma általában az, hogy nincs az adott helyszínen folyamatosan működtetett, hosszú adatsorral rendelkező meteorológiai állomás. Így a
legközelebbi megfigyelőhelyek adatbázisának adaptálására (interpretáció vagy extrapoláció) kényszerülünk.

201
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Hasznos, az értékelést nagymértékben segítő információk gyűjthetők be a helyszíni szemle alkalmával. Néhány esetben helyszíni műszeres mérésre is szükség lehet, vagy szezonálisan,
vagy expedíciós jelleggel. A legtöbb esetben ezen módszerek mindegyikével élnünk kell. Megjegyezzük, hogy az alapos mikrometeorológiai, mikroklimatológiai ismertek nagy segítséget
jelentenek a tájklimatológiai értékelések elkészítésében.

A munkát szükségszerű általános éghajlati tájékozódással kezdeni. Számtalan nyilvánosságra hozott, könnyen hozzáférhető forrás áll rendelkezésre az előzetes áttekintésre, amelyek
alapján a módszer, az egymást követő munkafázisok jól tervezhetők. Ugyanakkor lehetőségünk van arra is, hogy az adott feladat szempontjából kritikusnak tekinthető problémát,
kérdéseket, még a helyszíni szemle előtt megfogalmazzuk.

Az Országos Meteorológiai Szolgálat különböző hivatalos kiadványai és a felhasználható egyéb források a következőképpen csoportosíthatók:

1. Eredeti észlelési anyagok, pl. Időjárási napijelentésben, Időjárási havijelentésben, évkönyvekben stb.

2. Éghajlati jellemszámok (összegek, átlagok, szélső és gyakorisági értékek stb.). Ezek többnyire könyvekben, beszámolókötetekben, szakcikkekben találhatók meg.

3. Az éghajlati elemek területi eloszlásáról tájékoztató térképes anyagok (Klímaatlasz, Magyarország Nemzeti Atlasza stb.).

A felsorolt források felhasználásával képet alkothatunk a vizsgált körzet mikroklímájáról.

Egy állomás megfigyelési adatainak érvényességi körzete ott végződik, ahol az egyes helyszíni észlelések eltérése az állomás adataitól már nagyobb, mint amekkora hibával a
megfigyelések folynak. A meteorológiai állomások adatainak felhasználása azon a feltevésen alapul tehát, hogy a kérdéses hely beletartozik-e valamely szomszédságában lévő
megfigyelőhely érvényességi körzetébe. Két állomás között az adatok érvényessége azonban a távolságokkal arányosan is felfogható, az átmenetet tehát folytonosnak vesszük. A feladat
többnyire úgy vetődik fel, hogy a vizsgált hely 2–3 állomás közöttes területére esik. Az eljárás ilyen esetekben abból áll, hogy a kérdéses éghajlati adatokat a távolságokkal arányosan
súlyozva vesszük számításba.

A helyi mezo- és mikroklímák megismerésének második fázisa – a makroklíma adatszerű áttekintése után – a helyszíni szemle, amelynek lényege, hogy a vizsgált terület sajátosságaiból
adódó klímamódosító tényezőket feltárjuk, és megbecsüljük várható hatásukat. A helyszíni szemle alkalmával elsősorban tehát nem az éghajlati elemeket vizsgáljuk, hanem az azokat
módosító, a helyi klíma jellegét meghatározó tényezőket tekintjük át.

A helyszíni szemlét mindenkor a kitűzött célnak rendeljük alá, ami általában azt jelenti, hogy egyik-másik éghajlati elemnek vagy elemek bizonyos csoportjának értékelésére kitüntetett
figyelmet fordítunk. Ehhez azonban szükségünk van a sugárzási viszonyok, a tengerszint feletti magasság, a domborzat, a felszín anyagának és borítottságának, valamint a távolabbi
környezet sajátosságainak számszerű felvételezésére, értékelésére.

Egymáshoz közeli helyek sugárzási viszonyaiban, a lehetséges és a tényleges napsütés időtartamában makroklimatikusan nem, de mikroklimatikusan igen nagy különbség lehet. Ezért
rendkívül fontos, hogy megállapítsuk a kérdéses hely tényleges napsütését, a horizontkorlátozottság mértékét. Különösen fontos lehet ez a lejtők, völgyek, beépített városi területek
esetében.

A sugárzási viszonyok értékelésére számos módszer létezik. Ezek közül a gyakorlatban legáltalánosabban használt, sztereografikus-perspektivikus leképezéssel nyert égbolttérkép
alkalmazásának lehetőségeit ismertetjük.

A napsugár irányát a Nap mindenkori égbolti helyzete szabja meg: magassági szöge és égtáji iránya (= azimutszöge) mint égbolti koordináták.

Ha a Nap látszólagos járásának, az ún. nappályáknak a koordinátáit egész évről ismerjük, ezek segítségével tetszőleges időpontra és időszakra kiszámíthatjuk az adott hely lehetséges
és tényleges napsütését, megállapítható a sugárzási ellátottság, az árnyékok hossza és iránya stb.

Az azimutszög (= oldalszög) az égbolt adott pontjának égtáji iránya, az a szög, amelyet a kiválasztott pont és az álláspontunk között húzható egyenes vízszintes vetülete az északi
iránnyal bezár. Az északi kezdőiránytól kiindulva keleten át 360º-ig számoljuk (N=0º, E=90º, W=270º).

A magassági szög az a szög, amelyet álláspontunkról az égbolt valamely pontjára, illetőleg a Napra vagy valamely tárgyra irányuló egyenes a vízszintes síkkal (a horizont síkjával) alkot.
A horizont síkjától (0º) számoljuk a zenitpontig (90º). A horizont feletti azonos magasságú pontok az égbolton alkotják a magassági köröket.

202
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Grafikus ábrázolási módszerünk nem egyéb, mint az égbolt levetítése egy síkra, és erre a földrajzi helyzetünk szerinti nappályák és az időadatokat feltüntető ún. óra-körök rászerkesztése.
(A szerkesztés menetét lásd. pl. Szász-Tőkei, 1997).

A kész térképünkről (7.9. ábra) leolvasható a Nap tartózkodási helye az égbolton az év bármely napjának bármely órájában, a napkelte, napnyugta időpontjai, a napsugár magassági
szöge, égtáji iránya, a delelési napmagasságok. A korlátozott horizont ábrázolására is kiválóan alkalmas az égbolttérkép. Eljárásunk ebben az esetben először abból áll, hogy teodolit
segítségével bemérjük az eszményi horizont fölé emelkedő terepalakulatok (hegyek, fák, épületek stb.) kontúrjának pontjait, hogy milyen irányban (azimutszög) és milyen magasságban
(magassági szög) találhatók. Ezeket a terepen jegyzőkönyvezzük. A pontokat összekötve adódik a valódi horizont, egyben álláspontunk környezetének jellemző panoramatikus képe.

7.9. ábra - Égbolttérkép a nappályákkal és órakörökkel

A valódi horizont kontúrvonala az ábrán napkeltekor és napnyugtakor, továbbá árnyékvetés kezdetén és végén metszi a nappályákat. A napsütés, azaz a közvetlen sugárzás elmaradását
ebből dátum szerint, akár óra- és percpontossággal is meg lehet határozni álláspontunkra. Korlátozott horizont esetében álláspontunkon a Nap ugyanis valóban csak akkor kel és nyugszik,
amikor a valódi horizont fölé emelkedik, illetve az alá süllyed.

Az égbolttérkép segítségével a korlátozott horizont esetében fellépő szórt sugárzási veszteséget számszerűen is megbecsülhetjük. Horizontkorlátozás miatt ugyanis a szórt sugárzási
bevétel adott helyen a lehetségeshez képest olyan mértékben csökken, amilyen arányban a horizont síkja fölé emelkedő tárgyak az égbolt teljes képét mint sugárzó felületet takarják.

203
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

2
Az égbolt takartságának mértékét a valódi horizont átlagos magassága (m) adja. Ha tehát az eszményi, szabad horizont esetében a teljes égbolt (2r π) felületéről a diffúz sugárzás D0,
akkor – mint ez a vetítési eljárás trigonometriai összefüggéseiből levezethető – a korlátozott horizont setében D0 sin m értékkel kevesebb lesz. Korlátozott horizont esetében tehát a
tényleges szórt sugárzás értéke: D0 (1–sin m). Városrendezési, tájrendezési szempontból a kérdéses terület domborzati (szintvonalas) térképe és a valódi horizontról készített ábrák együtt
kiváló lehetőséget nyújtanak számos, a helyi éghajlatra vonatkozó becslésre (helyi felmelegedés, lehűlés, páraviszonyok, szél, napsütés, besugárzás), kvantitatív megállapításokra is.

A valódi horizontról kapott képek egyúttal áttekintést adnak a környezet panoramatikus értékéről is, amely kertépítészeti, tájrendezési szempontból nem elhanyagolható.

A 7.10. ábrán bemutatunk néhány horizontkorlátozási esetet a változatosság szemléltetésére.

7.10. ábra - Négy horizontkorlátozási eset a) 30º -os, NE irányba néző, álláspontunktól SW irányban elhelyezkedő lejtő horizontkorlátozó szerepe.
B) Fás liget tisztásának közepén felvett horizontkorlátozás. A sűrű csíkozással jelzett égbolti rész egész éven át takart, a ritkább csíkozású csak
a fák lombos állapota idején. C) Városi utcakereszteződés és tér közepén mutatkozó horizontkorlátozás. D) Egész évben zavartalan a napsütés,
ahol szabad a horizont a napkelték és napnyugták szakaszán

A különböző mértékben korlátozott horizontú helyek (pl. mikroklímák) valóságos napsütésének éghajlati értelmű havi, félévi, évi átlagos értékeit is égbolttérkép segítségével állapítjuk
meg. Eljárásunk egyetlen választott nap esetében:

204
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Az égbolttérképre rávisszük a valóságos horizont kontúrvonalát.

Interpolációval berajzoljuk a kérdéses dátumon érvényes nappályát.

Az órakörök segítségével tizedóra pontossággal megállapítjuk a nappálya szabadon maradt, terepalakulatokkal le nem takart szakaszát. Így megkapjuk, hogy mennyi óra az adott helyen
a lehetséges napsütés teljesen derült időben.

Éghajlati adattári anyagból kikeressük a kérdéses vidékre jellemző átlagos borultság mértékszámát, és azzal redukáljuk az előbbi értéket. Így a végső eredmény az adott hely tényleges
napsütésének átlagos értéke lesz.

A napsütéses órák havi összegét hasonló módon állapítjuk meg, de a szükségtelen napi részletezés elkerülése végett azzal az egyszerűsítéssel, hogy az eljárást a kérdéses hónap
középnapjára (a hó 15. napja) alkalmazzuk, és a kapott eredményt szorozzuk a hónap napjainak számával.

A besugárzás kalkulációja ennél jóval bonyolultabb, mert a globálsugárzás mindkét komponensének (főleg a direkt sugárzás) intenzitása erős napszakos változást mutat, ezért a szabad
nappályaszakaszok egy-egy órás intervallumához nagyon eltérő besugárzási óraértékek tartoznak. Az adott helyre érvényes (pl. átlagos) globálsugárzási értékeket tehát előbb arányosan
fel kell bontani közvetlen és szórt összetevőire, mert velük a számítás is eltérő, majd a részeredményeket összegezzük. A direkt sugárzás óraértékeit csak a napsütéses (korlátozásmentes)
órákra alkalmazzuk, a diffúz égboltsugárzás óraértékeit pedig végig az egész nappali időszakra, természetesen a már tárgyalt, átlagos horizontmagasság alapján számított redukcióval
származtatjuk.

A mikroklímák kialakulásában és fennmaradásában a fő szerep a sugárzásé (besugárzás, visszaverődés, hosszúhullámú kisugárzás, visszasugárzás). Ezek közül is a besugárzás, mint
külső energiaszállító, s azon belül pedig nagy energiahozama miatt a közvetlen sugárzás a leghatékonyabb.

A tengerszint feletti magasság figyelembevétele a hegy- és dombvidékeken különösen fontos. Az éghajlati elemek mindegyike lényegesen változik a magassággal. A függőleges tagoltság
szerinti éghajlati különbségek sokszorosan meghaladják a horizontális irányban ugyanakkora távolságra eső különbségeket. Ezért még a néhány 100 m-es magasságkülönbségnek is
nagy jelentősége van.

A légnyomás csökkenése a magassággal olyan szabályos jelenség, hogy az ún. barometrikus magassági formula segítségével tetszőleges magasságra pontosan kiszámítható, csak a
légoszlop közepes hőmérsékletét kell ismernünk. A nyomás csökkenése z2–z1=∆z magasságkülönbségre:

7.3. egyenlet - 7.3

ahol

p2: a légnyomás z2 m magasságban,

p1: az alacsonyabban fekvő helyen,

Tm: a z1 és z2 magasságokban mért hőmérsékletek számtani középértéke.

A légnyomás csökkenése a legalsó 1 km-es levegőrétegben közelítőleg 8 m-ként 1 mbar, vagyis kb. 12 mbar/100 m,

5–10 ºC léghőmérséklet mellett.

A levegő vízgőztartalma a magasság függvényében exponenciálisan csökken. A talaj mentén (tengerszinten) mért vízgőztartalom (páranyomás) értéke a légkörben felfelé haladva
nagyjából 1700 m-enként ismételten a felére csökken. A vízgőz mennyiségét kifejező gőznyomás magassággal összefüggő változását átlagos állapotra a Süring-formula adja meg:

205
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.4. egyenlet - 7.4

ahol e0 és ez = a gőznyomás a tengerszinten, illetve z km magasságban.

Ha a z = 0 szint gőznyomását 100%-nak tekintjük, akkor a tengerszinttől felfelé a következő értékeket kapjuk:

z (km): 0 1 2 3 4 6 8 10
e (%): 100 66,8 42,7 26,9 15,5 5,0 1,4 0,3

Ebből kitűnik, hogy a légkör vízgőztartalmának döntő többsége a troposzféra alsó rétegeiben helyezkedik el, a magasabb légrétegeknek és vele a magas hegységek levegőjének csekély
az abszolút páratartalma.

A relatív légnedvesség szabálytalanabbul változik a magassággal: a csökkenő hőmérséklet miatt a levegő vízgőztartamának magassággal történő exponenciális csökkenése ellenére,
néhány száz méter magasságig általában növekszik. A hegyvidékek ezért kissé párásabbak, ködösebbek, mint a síkságok. A megfigyelések szerint kb. 4–500 m-ig érvényes a növekvő
tendencia, aztán felfelé haladva az egész évre érvényes módon csökkenés tapasztalható.

A besugárzás a magassággal növekszik, mivel a magassággal csökken a levegő sűrűsége, szennyeződés- és vízgőztartama, ezért kisebbek az extinkciós veszteségek.

A besugárzás napi összege 1000 m magasságban kb. 12–20%-kal, 2000 m-en 25–30%-kal, 3000 m-en pedig 30–40%-kal több, mint 200 m magasságban. A nagyobb különbség télen
lép fel. A globálsugárzás komponenseinek aránya is eltolódik a közvetlen sugárzás javára. Érdemes megemlíteni, hogy az ultraibolya sugárzás felfelé haladva 100 m-enként nyáron kb.
15%-kal, télen pedig mintegy 20%-kal növekszik.

A tisztább, vízgőzben szegényebb és vékonyabb légréteg természetesen kisebb akadályt jelent a kisugárzással szemben is, ezért az effektív kisugárzás a magassággal szintén növekszik.
A fokozott kisugárzással a fokozott besugárzás mégsem tud egyensúlyt tartani, mivel a kisugárzás egész napon át tart, a besugárzási energiabevétel viszont csak a nappali órákra
korlátozódik.

A végeredmény az lesz, hogy a sugárzási egyenleg a magasság növekedésével csökken, s így kevesebb energia áll rendelkezésre a levegő melegítésére, következésképp a levegő
hőmérséklete a magasság függvényében egyre alacsonyabb.

A szélsebesség növekedése a magassággal általában az egész troposzférára jellemző. A felszíni súrlódásból eredő fékeződés hatása legerősebben az alsó néhány méteres légrétegben
mutatkozik, de jelentékeny még 1–2 km-es magasságban is. Míg Magyarországon a szélsebesség évi átlaga a talaj közelében a legtöbb helyen 2–4 m/s közé esik, 500 m-en 6–7 m/s
és 1000 m-en 8 m/s körül van, addig a felső troposzférában Közép-Európa felett évi középértékben is eléri a viharos fokozatot (17–18 m/s).

A hőmérséklet függőleges menti csökkenésének átlagos értéke a troposzférában 0,65 ºC/100 m, télen ennél kisebb, nyáron nagyobb. Gyakorlati szempontból is hasznos információkat
szolgáltat e vonatkozásban a 7.4. táblázat, amely a középhegységeinkben megfigyelt gradiensek évi menetét mutatja be.

7.4. táblázat - A középhőmérsékleti gradiens értékei hegységeinkben (ºC/100 m)

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. év

Mátra 0,3 0,4 0,6 0,7 0,7 0,8 0,7 0,7 0,6 0,5 0,5 0,5 0,58
Bükk 0,1 0,3 0,5 0,6 0,7 0,7 0,7 0,6 0,6 0,5 0,4 0,2 0,50

206
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Pilis 0,4 0,5 0,6 0,7 0,7 0,7 0,7 0,6 0,6 0,5 0,5 0,5 0,58
Budai-hg. 0,4 0,5 0,5 0,5 0,6 0,7 0,7 0,6 0,6 0,4 0,3 0,3 0,50
Mecsek 0,5 0,5 0,5 0,6 0,7 0,7 0,7 0,6 0,6 0,6 0,5 0,5 0,58
Átlagérték 0,3 0,4 0,5 0,6 0,7 0,7 0,7 0,6 0,6 0,5 0,4 0,4 0,53

A hőmérsékleti gradiens januárban a legkisebb, májustól júliusig a legnagyobb. Nyáron magaslataink viszonylag hidegebbek a síksághoz képest, mint télen. Hegyvidékeinken a nyári
hőség erősebben mérséklődik, mint amilyen mértékben a téli hideg fokozódik. Ez a humánkomfort vonatkozásában jelentős meteorológiai körülmény.

A csapadék a hegyvidékeken általában több mint a síkságokon, mert a hegyvonulatok az áramló levegőt felemelkedésre kényszerítik, ami a levegő adiabatikus lehűléséhez, felhő-
és csapadékképződéshez vezet. A domborzat hatása annyira jelentős, hogy az egyes földrajzi tájak csapadéka általánosságban a tengerszint feletti magasságuk szerint rendeződik.
Természetesen a csapadék területi eloszlásában a földrajzi helyzet és ezen keresztül a cirkulációs folyamatok érvényesülése jelentős szerepet játszik, a tengerszint feletti magasság
hatása a területi térképen tagadhatatlanul felismerhető. A 7.5. táblázat adatai e kettős hatást tükrözik éghajlati főkörzeteinkre vonatkozóan.

7.5. táblázat - A csapadék évi összegének összefüggése a tengerszint feletti magassággal

Magasság (m) 100 150 200 300 400
Nagyalföld 545 560 – – –
Kisalföld 580 620 – – –
Dunántúl 650 670 690 700 720
Északi hegyvidék 545 575 590 650 700
Országos átlag 560 600 650 680 710

A csapadékmennyiség növekedése a magas hegységekben csak korlátozott magasságig mutatató ki. A legtöbb csapadék zónája mindig a kondenzációs szint felett található. A
kondenzációs szint magassága függ a levegő hőmérsékletétől és a páratartalmától, ezért nyáron magasabban, télen alacsonyabban helyezkedik el a legcsapadékosabb hegyi zóna.

A domborzat erősen módosítja a klímaviszonyokat. Attól függően, hogy fennsíkról, hegycsúcsról, lejtőről vagy völgyről van szó, eltérő irányban és mértékben változnak a klímaelemek.
Ezek a változások a legtöbbször közvetlen összefüggésben vannak a sugárzásháztartás komponenseinek megváltozásával.

A felszín anyaga elsősorban a sugárzás- és a hőháztartásban betöltött szerepe miatt figyelmet érdemlő tényező. A felszín borítottsága, növényzete is számottevően módosíthatja a klímát.
A növényzet faji összetételét, tömegét, magasságát, zártságát egyaránt célszerű figyelembe venni a klíma értékelésekor. Mint ahogy ismerünk talajjelző növényeket, hasonlóképpen
mikroklímát jelző növények is vannak. Egyes növényi asszociációk előfordulása az ismeretlen mikroklímájú területen igen jó támpontot jelenthet. Ennek részleteivel a növényföldrajz
foglalkozik.

A távolabbi környezet a nagyobb hegyek, vízfelületek, szennyező források révén játszhat szerepet a helyi klíma alakításában.

A helyi klíma feltárása érdekében esetenként műszeres mérésekre is szükség lehet. Ennek alapvető célja a makro- és mikroklíma között fennálló, egyidejűleg mutatkozó eltérések
számszerű megállapítása. A műszeres mérés, a nyert adatok feldolgozása, az eredményeknek a makroklíma jellemzőivel való egybevetése, a különbségek tér- és időbeli alakulásában
mutatkozó törvényszerűségek megfogalmazása e munka egyes szakaszait képezik.

Az éghajlati információk begyűjtése, rendszerezése és analizálása után következhet a mikro- vagy mezoklíma céljaink szerinti alkalmasságának megállapítása, más szóval a kérdéses
térség éghajlati szempontú bonitálása. A klímaértékelés természetesen csak komplex lehet, minthogy az éghajlat maga is ilyen természetű. Gyakorlatilag minden helyi klímának vannak
céljaink szempontjából kedvezőtlen vonásai. Egy délies lejtő pl. a besugárzás, a hőmérséklet vonatkozásában megfelelőnek minősülhet, ugyanakkor a lejtőn fellépő nagy csapadékvíz-
elfolyás, a fokozott elpárolgás miatt vízháztartási problémák állhatnak elő. Ezek a körülmények az adott terület hasznosíthatóságát nagymértékben behatárolják.

207
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Az ilyen lejtőn pl. eredményesen termeszthető a szőlő, a melegigényes gyümölcsfajok egész sora, természetesen az egyéb adottságokat is figyelembe véve (lejtésszög, talaj, tengerszint
feletti magasság) ezek a területek alkalmasak lehetnek korai szabadföldi zöldségtermesztésre is.

Mindenesetre a vázolt egyszerű esetből kiindulva is világosan kirajzolódik: a helyi klímák értéke nem abszolutizálható. Az egyes klimatikus vonások bizonyos szempontból kedvezőnek,
más oldalról kedvezőtlennek minősülnek. A tájértékelés módszerei tehát csak addig tekinthetők általános érvényűnek, amíg a klimatológiai információk adott helyre érvényes együtteséhez
eljutunk. Ettől a ponttól kezdve mind a szemléletben, mind a módszerben jelentős eltérések lehetnek. A szemlélet és az alkalmazott módszer azonban egymással minden esetben
szorosan összefügg.

A szemléletben megnyilvánuló különbséget a területhasznosítás iránya szabja meg. Más szempontok érvényesülnek ipari létesítmények helyszínének kiválasztásakor és mások jóléti,
üdülési, lakóterületi funkcióra szánt körzetek kijelölésekor. Az előző esetben a döntő szempont nyilvánvaló módon nem az, hogy maga a kiválasztott terület legyen kedvező éghajlati
adottságú, hanem a klimatikus feltételek éppen olyan irányba hassanak, hogy a várható kedvezőtlen környezeti károkat tompítsák (lakóterületek, értékes mezőgazdasági területek,
természeti értékek védelme). E vonatkozásban a legfontosabb kérdés az áramlási viszonyok alapos feltárása, és a tapasztalatok következetes érvényesítése a tervezésben.

Az ember közvetlen életterének kiválasztásakor már természetes módon előtérbe kerül az adott hely klímájának komfortértéke. A komfortérték minősítésére többféle módszert dolgoztak
ki. Magyarországon a legelterjedtebben alkalmazott az additív (összegző) felfogást tükröző rendszer, amelyet Bacsó állított fel. Ebben az egyes klímaelemeket 0–5-ig terjedő skálán
pontozta, majd a pontszámokat összesítette. A rendszer részletes ismertetésére itt nincs módunk, de megjegyezzük, hogy a humánmeteorológiai bonitálásnak ez a módja, éppen a
számítási eljárásból adódóan, a finom különbségek kifejezésére kevésbé alkalmas. Egyes elempárok ellentétes viselkedése az egyik, illetve a másik helyen kompenzálja egymást, így
a módszer inkább térségi, tájegységi szinten használható eredményesen.

Ugyancsak más szintet, más szemléleti megközelítést jelent, amikor a helyi klíma módosításának, megváltoztatásának lehetősége kerül szóba. A célunk ez esetben az, hogy a
helyi klíma kedvezőtlen vonásait a táj- és kertépítészet eszközeivel megszüntessük vagy legalább minimalizáljuk (klímamelioráció). Így szükség lehet pl. szélvédelemre, a fagyzugok
megszüntetésére, a szél- és vízerózió elleni védelemre, a vízháztartás javítására, a sugárzási viszonyok módosítására (árnyékolással vagy éppen ellenkezőleg, az árnyékhatás
megszüntetésével) és nem ritkán terepplasztikára. Ezeknél a beavatkozásoknál azonban számítanunk kell arra, hogy egy-egy tényező módosítása sok más körülmény megváltozásával
járhat együtt, így nem kerülhető el, hogy az egyes tervváltozatok várható klimatikus következményeit következetesen végiggondoljuk. Különösen fontos ez lakott területek beépítési
tervmódozatainak elbírálásakor.

A továbbiakban néhány példával illusztráljuk a tágabb értelemben vett tájklimatológiai elemzés hasznosításának lehetőségét. Mindhárom példa egy-egy konkrét rendezési tervfeladat
megoldásához kapcsolódó helyi, illetve tájklimatológiai elemzés legfontosabb következtetéseinek rövid összefoglalása, mellőzve a meteorológiai alapinformációk elemenkénti
részletezését.

Elsőként egy valóban mikrotérségnek minősíthető terület, a Budapest II. kerület, Széna tér – Retek utca – Fény utca – és a volt Ganz Ansaldo által határolt félkaréjos beöblösödés
klimatikus viszonyait tekintjük át. A beöblösödés tengelyvonala északnyugat-délkelet irányú. A terület legfőbb kivezető „csatornái” a tengelyvonalban húzódó utak: a Lövőház utca, a
Kis Rókus utca, illetve a Keleti Károly utca. Az egykori gyártelep kialakítása, a lakóépülettömbök elhelyezkedése gyakorlatilag kizárja, de legalábbis jelentősen mérsékli a levegő más
irányokban való kicserélődését. Fontos tény, hogy a Duna felől a Várhegy északi vonulata zárja el a szabad utat a folyó felé, tehát csak a Moszkva tér és a Margit híd felé van szabad
kiszellőzési lehetőség.

Köztudomású, hogy ez a körzet a főváros egyik legszennyezettebb területe, következésképpen a vizsgálatok is elsősorban annak kiderítésére irányultak, hogy a térség levegőállapotát
hogyan befolyásolják a meteorológiai adottságok.

Az egykori gyártelep északnyugati határától egészen a Margit körútig a szintkülönbség mindössze néhány méter, így ha a makrolégtérben szélcsend uralkodik – aminek igen nagy, 20%
a gyakorisága – a lejtős terepviszonyokból adódó helyi szelek csak kismértékben képesek a közlekedés, valamint a háztartások által szennyezett levegőt eltávolítani a térségből. Ez
különösen inverziós időjárási helyzetben kedvezőtlen, márpedig télen – amikor a szennyezés is fokozottabb – kétszer annyi az ilyen esetek száma, mint nyáron.

A helyszín észak-északnyugat felőli relatív zártsága miatt a gyenge és közepes intenzitású szelek légtisztító hatása is csak mérsékelten érvényesülhet. Mérési adatok szerint a
szélsebesség a kritikus talajhoz közeli térben akár a felére redukálódhat a makrotérben mért értékhez képest. Ez amiatt figyelemre méltó, mert az északnyugati szelek gyakorisága
messze a legnagyobb (26%).

Erős szelek esetén jó a terület átszellőzése, ilyenkor azonban a csatornahatás miatt az utcák tengelyvonalában, valamint az átjárókban felerősödő légáramlás okoz kedvezőtlen
komfortérzetet.

208
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

Az előzőnél nagyobb léptékű és összetettebb feladat egy nagyobb város, történetesen Győr és környékének éghajlati jellemzése. Szerencsés, ha az adott településen működik hosszú
megfigyelési sorral rendelkező meteorológiai állomás. Győr városa ezek közé tartozik, így az általános éghajlati jellemzéshez megfelelő hosszúságú és részletességű adatbázis áll
rendelkezésre.

Bár többnyire minden lényegesebb meteorológiai elem értékelésére kitértünk, a hangsúly minden esetben a tervezési feladat szempontjából legkritikusabb elemre helyeződött. Ez Győr
vonatkozásában a légáramlási viszonyok tüzetes elemzését jelenti, mivel a város távlati fejlesztési koncepciójának kidolgozása keretében a környezetvédelmet megalapozó vizsgálatok
különösen fontos részét képezték a munkának.

Az egész országot tekintve megállapítható, hogy ezen a vidéken a legnagyobb a szél átlagos sebessége, így a régió éghajlatának alakításában a légmozgások rendszere meghatározó
tényező.

A klímaelemek statisztikai értékelése után a kapott eredményekre alapozva következhet a város és közvetlen környezetének éghajlati elemzése. Itt két fontos kérdés vetődik fel. Egyrészt
az, hogy a város strukturális felépítését ismerve milyen mezoléptékű alkörzetek, illetve területtípusok különíthetők el. A felosztás alapja, hogy legalább egy meteorológiai elem vagy
annak közvetett – más terület viszonyait befolyásoló – szerepe vonatkozásában az egyes szektorok között városklimatológiai ismereteink szerint megfogalmazható különbség legyen.
A másik kérdés a területhasznosítás meteorológiai aspektusaival kapcsolatos: a fejlesztések megvalósítására mely területek a legalkalmasabbak, hogy az embernek és a természeti
környezetnek a legkevesebbet ártsunk.

Győr közigazgatási határán belül vizsgálataink szerint tíznél is több területtípus különíthető el. A városi mezoklíma ilyen mértékű tagoltságát természetes és antropogén tényezők
együttesen okozzák. Sík vidéki területről lévén szó, a borítottság (növényzet, szabad felszín), a beépítettség és a szennyező források hatásával kellett elsősorban számolnunk. Az
elkülöníthető területtípusok ismertetésétől most eltekintünk.

A város távlati fejlesztési tervének kidolgozásakor két alapvető kérdés vetődött fel, amelynek természetszerűleg meteorológiai aspektusai is vannak: mely területek alkalmasak lakossági
beépítésre, és hova telepíthetők a lakosságra nézve legkisebb kockázattal járó módon ipari létesítmények. A válasz: kertvárosi jellegű lakossági beépítésre a városmagtól délnyugatra
és délre eső területek javasolhatók, míg ipari létesítmények céljára a várostól keletre eső területek a legalkalmasabbak. Természetesen megalapozott, végleges döntés a különböző
szakágak (út, közmű, természetvédelem, környezetvédelem stb.) által adott szakvélemények szintetizálásával hozható. Ez már a tájépítészet, a tájtervezés feladatkörébe tartozik.

Harmadik példánk a Zempléni Tájvédelmi Körzet és térsége éghajlati értékelése. Már az elnevezés is árulkodik arról, hogy nem egységes tájról van szó, sőt földrajzilag is nagyon
összetett, mozaikos terület, így klímája sem egységes.
2
A térség egésze a télen hideg, egyenletes csapadékjárású területekhez sorolható. A körzet globálsugárzása jóval az országos átlag alatt van (4350 MJ/m ∙év), a napfénytartam szintén
kevés (1970 óra). A borultság évi középértéke 62–64%. A derült napok száma mindössze 50 körüli, holott az ország legnagyobb részén 70–90 nap a jellemző. Januári középhőmérséklete
–3 ºC alatt van. Évi középhőmérséklete 8–9 ºC, a 8 ºC-os izoterma közelítőleg az 500 m-es magassági szintnek, a 7 ºC-os a 700 m-esnek felel meg (Gergely-hegy). Tehát az ország déli
területeihez képest kb. 3 ºC-os különbség mutatkozik. A hőmérsékleti ingás a nagyobb átlagos magasság miatt kisebb (22 ºC), így a terület kontinentalitása is kisebb, mint az Alföldé.
Tenyészidőszaka rövid és hűvös. Jelzi ezt a 10 ºC feletti középhőmérsékleti összeg alacsony értéke: 2900 ºC. Magas a fagyos, a téli és a zord napok száma (rendre :130; 40; 20 nap).

A terület magasságához képest száraznak minősül, csapadéka 600–800 mm között alakul, amit a gyakori északias, főnszerű, mérsékelt erejű légáramlás okoz. A csapadékos napok
száma rendkívül kevés, mindössze 85–90 nap. A légnedvességet tekintve a körzet a nyári félévben a nagy fajlagos nedvességtartalmú tájakhoz sorolható (júliusban 70–75%). A táj
igen tagolt felszíne rendkívül változatos mezo- és mikroklimatikus vonást visz be a légmozgások rendszerébe. Az uralkodó szélirány északi, északkeleti. A vizsgálat célja alapvetően
humánmeteorológiai szempontú értékelés volt.

A földrajzi tájak emberi környezeti értékét, felhasználhatóságát, bizonyos funkciókra való alkalmasságát vizsgálva megállapítható, hogy hegyvidékeink magasabb területire a zord
telek jellemzők. A Zempléni-hegység esetében ezt a vonást az északkeleti fekvés tovább erősíti, ami humán vonatkozásban kedvezőtlen tulajdonság. A nyári félévben a hegység a
kedvező kategóriába sorolható, üdülésre, nyaralásra, a nyári hőségtől való megszabadulásra éghajlati szempontból igen alkalmas, szemben pl. az Alföld ekkortájt nemritkán megterhelő
éghajlatával.

A Hernád és a Bodrog által közrefogott területre érvényes általános klímajelleg a felszíni tagoltság és a borítottság folytán egyes meteorológiai elemek vonatkozásában tájanként módosul.
A körzet éghajlatilag is jól elkülöníthető vidékei a Hernád-völgye, a Zempléni-hegység vonulata, a hegyvonulat nyugati peremvidéke (Meződűlő) és a Hegyköz. Megemlíthető továbbá,
a „Huták völgye”, valamint a Gönc, Telkibánya és Füzérradvány vonalában húzódó, kelet-nyugat irányú völgy. Ezek elsősorban a légáramlás vonatkozásában rendelkeznek sajátos
vonásokkal.

209
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

2. Kertészeti kultúrák állományklímája

A növényállomány-klíma a mikroklímák egyik típusa. A mikroklíma általános definíciója természetesen ez esetben is érvényes, azaz: a mikroklíma kisebb légtér energetikai és
anyagfolyamatainak rendszere, amelyben vagy annak határán valamely meteorológiai elem gradiense akár nagyságrendekkel is nagyobb, mint a makroklímában. További tulajdonsága
a mikroklímának – a kisebb légtérkitétel erre utal –, hogy horizontálisan és/vagy vertikálisan jól definiálható, számszerűsíthető módon korlátozott kiterjedésű. A mikroklimatikus vonások
kialakulását sajátos energiaháztartása idézi elő, s mivel a legtöbb mikroklíma típus tulajdonságait a makrolégtér folyamatai erősen befolyásolják, így a mikroklíma időben változó dinamikus
jelenségként viselkedik.

A meteorológiai tényezők a kertészeti kultúrák produkciójának alakulásában is jelentős, esetenként meghatározó szerepet töltenek be. Az állomány belső tere és a felette lévő légtér
fizikai állapotát és annak változásait a talaj–növény–légkör alkotta ökológiai rendszerben realizálódó fizikai, kémiai és fiziológiai kölcsönhatások alakítják.

A kertészeti növények sok vonatkozásban (a fajok, fajták számában, a termesztéstechnológiában, művelésmódban, növekedésben, térállásban, a biomassza térbeli eloszlásában, az
egyedek morfológiai felépítésében, biokémiai és élettani tulajdonságaiban stb.) eltérnek a szántóföldi növényektől. Ugyanakkor állományklímájukat ugyanazok a környezeti tényezők
alakítják ki, mint a szántóföldi növényekét, tehát az állománytér klímaviszonyaiban számos általánosan is érvényes tulajdonság ismerhető fel, jelentős különbségek a mikrometeorológiai
jellemszámok abszolút értékeiben és térbeli#időbeli eloszlásuk arányaiban tapasztalhatók.

Az állományklímát az ember tudatosan is alakítja. A növények térbeli elrendezésével, a sor- és tőtávolság megválasztásával, a sorok égtáji irányának meghatározásával lényegében
eldöntjük az állományklíma sorsát és vele együtt azt is, hogy az adott helyen, adott ökológiai feltételek között növényeink biológiai igényei hogyan teljesülnek, illetve milyen mértékben
teljesíthetők. Ma és a jövőben is alapvető termesztési követelmény a minőségben egyöntetű, garantált tömegű áru előállítása. Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy növényeink termesztését
minden évben más-más időjárási körülmények között kell folytatni, és ez már önmagában indokolja, hogy nem lehet évről évre ugyanazt a sematikus termesztéstechnológiát alkalmazni.
Ültetvények létesítése például hosszú távú, olykor több évtizedre szóló és meglehetősen költséges beruházás, tehát ez esetben a gazdaságos termelést befolyásoló ökológiai tényezők
kedvező vagy kedvezőtlen voltának elemzése, megítélése hatványozottan fontos feladat. A helyi klímáról már a tervezés fázisában beható, számszerű ismeretekkel kell rendelkezni.
Így hozható összhangba a termőhelyi adottság a termesztett növény termesztési értékével, az ökológiai igénnyel és tűrőképességgel (fény-, hőmérséklet- és vízigény, fagy-, hőség- és
szárazságtűrés), valamint a termésbiztonsággal.

Az évelők, de főleg a félfás és a fás ültetvények állományklímája néhány vonatkozásban alapvetően különbözik az egy-, illetve kétéves kultúrák klímájától. Ez részben a nyílt
növényállomány jellegéből fakad, részben pedig abból, hogy az ültetvények teljes életciklusuk során – a művelésmódtól függően – kisebb-nagyobb strukturális változáson mennek
keresztül. A telepítést követő néhány éven belül az egyedek kis mérete, szerény zöldtömege miatt nem beszélhetünk karakteres állományklímáról. A testtömeg és a lombfelület még
elhanyagolható az állomány teljes légteréhez és a szabad talajfelszín méreteihez képest. A fiatal állomány tehát fokozott védelemre szorul az időjárás minden káros megnyilvánulásával
szemben. Különösen a talajnedvesség megőrzése, a szél- és a fagyvédelem igényel fokozott figyelmet. A másik fontos különbség, hogy az ilyen kultúrák állományklímája rendkívül
inhomogén, mozaikos jellegű. Az aktív felszín funkcióját a talaj és a lombkorona évszakosan és napszakosan is változó arányban tölti be. Ebből következik, hogy az energia- és
anyagforgalom színtere sem lokalizálható olyan egyértelműen, mint zárt állományok esetén. Lényegi különbségként említendő, hogy a gyümölcsösöket érő káros effektusok több évig
hatással lehetnek az egyedek vegetatív és generatív életfolyamataira, sőt kedvezőtlen következményük sok esetben a teljes életciklusra is kiterjed. Gondoljunk csak a téli fagykárokra vagy
az alternancia jelenségére, amit többnyire szintén szélsőséges időjárási események váltanak ki. Ezek a körülmények a növény megváltozott kondícióján, fejlődési aktivitásán keresztül
visszahatnak az állományklíma alakulására, a kölcsönhatások rendszerében kedvezőtlen visszacsatolási mechanizmusok érvényesülnek: az ültetvény leépülése idő előtt megkezdődik,
a gazdaságos termesztés tartama rövidebb lesz.

A következőkben áttekintjük néhány meteorológiai tényező állománytéren belüli viselkedését, s konkrét példákkal illusztráljuk azok különböző kultúrákhoz kapcsolódó jellegzetességét
és esetleg a produkcióra kifejtett közvetlen vagy közvetett hatását.

2.1. Sugárzás
A természetes és termesztett növénytársulásokban, növényállományokban a napsugárzás – az állomány szerkezeti tulajdonságaitól függően – behatol, s egy része lejut a talaj felszínéig.
E folyamat során a napsugárzás mennyiségileg és minőségileg is megváltozik (Szász, 1997).

A napsugárzás mennyiségi változását az okozza, hogy a növénytakaró jelentős mennyiségű energiát nyel el. Az elnyelt energia

210
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

• szolgáltatja a fotoszintézis energiaszükségletét,

• fenntartja a növényi tömeg hőmérsékletét,

• biztosítja a növény vízforgalmát.

A növénytakaró által elnyelt energia a zöldtömeg nagyságával arányos, fásszárúak esetében a levélzet és a fás részek tömegével. E tulajdonságot az optikai tulajdonságok határozzák
meg. A növényi tömeg nagyságának jellemzésére a sugárzáselnyelés szempontjából az eddigi tapasztalatok alapján a legalkalmasabb mutató a levélfelületi index (LAI = leaf area
index). A levélfelületi index fajonként, fajtánként változik és függ a fejlettségi állapottól, a termesztés módjától, az állománysűrűségtől, a tápanyag-ellátottságtól, a vízellátottságtól stb. A
növényállományok, illetve levelük a csaknem függőlegesen beeső sugárzás 55−75%-át nyelik el, a fennmaradó 25−45%-ot pedig visszaverik és átbocsátják. Az elnyelési arányt τ-val,
az átbocsátott arányt a-val, a visszaverődési arányt r-rel jelölve felírható a τ + a + r = 1,0 egyenlőség.

A három arányszám egymáshoz viszonyított értéke hullámhosszanként változik, és spektrális eloszlásuk jellemző az anyagra vagy a növényállományra, amelyen a sugárzás áthalad.

A növényállomány elnyelőképességét egyrészt az egyes levelek átbocsátási együtthatója, másrészt az elnyelő növényi tömeg határozza meg. Jellemzésére a legmegfelelőbb a (LAI)
levélfelületi index.

A növényállományok sugárzáselnyelő képességét a Beer-törvény foglalja össze:

7.5. egyenlet - 7.5

ahol

I0 = az elnyelő közegre eső sugárzási áram sűrűsége,

I = az m út megtétele utáni áramsűrűség,

a’ = a monokromatikus sugárzásra vonatkozó elnyelési együttható,

u = a növényi tömeggel arányos optikai sűrűség,

m = a sugárzás úthossza az elnyelő növényi tömegben.

Ha az átlagos elnyelés értékét kívánjuk becsülni, az a univerzális kioltási együtthatóval kell számolni, az optikai sűrűség helyett pedig a vele arányos LAI alkalmazható:

7.6. egyenlet - 7.6

A látható sugárzásra vonatkozó kioltási együttható értéke 0,3 és 0,8 között váltakozik. A fűfélék esetében az a = 0,4−0,6, a tűlevelű erdőknél az a = 0,8−0,9; az a átlagos értéke a teljes
látható spektrumtartományra 0,5, a fotoszintetikusan aktív sugárzásra vonatkozó átlagos értéke pedig 0,85.

Amennyiben a τ elnyelés a visszaverődéshez és az átbocsátáshoz mérten jelentős, ezt is figyelembe kell venni, s az alábbi összefüggést kell alkalmazni:

211
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.7. egyenlet - 7.7

ahol τ = az elnyelési együttható, közelítő értéke 0,5.

A 7.11. ábra segítségével az állomány aljára lejutó sugárzási hányad határozható meg, a LAI és a különböző kioltási együtthatók függvényében.

7.11. ábra - A sugárzási veszteségek mértéke a növényállomány aljára vonatkoztatva, eltérő LAI esetén

A növényállományok sugárzáskioltását, vagyis az árnyékoló hatás mértékét jelentősen befolyásolja az állomány

• kora, fejlettsége,

212
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

• vízellátottsága.

A növényállomány korának növekedésével a levelek áteresztőképessége egyre csökken. E jelenség részben a sejtfalak vastagodásával, az oszlopos és szivacsos parenchimaszövetek
tömődöttségének fokozódásával magyarázató. Emellett az állományok felső levélzetének a kioltása erőteljesebb, mivel a különböző színtestek (a klorofill, a karotin) fajlagos mennyisége
ott mintegy 150−180%-kal nagyobb, mint az árnyékban lévő levélzetben.

Az elnyelést a növények víztartalmának növekedése is fokozza. Ennek elsődleges oka az, hogy a nagyobb víztartalmú szövetek „feszített” állapotban vannak, vagyis a sejtnedvek
koncentrációja és a vízpotenciál értéke alacsony, a kolloidális anyagok mennyisége a sejtnedvekben pedig viszonylag nagy. Ezért a szöveten belül az áthaladó sugárzás szóródása
fokozódik, ami az extinkciót növeli.

Természetesen az sem érdektelen, hogy az állományon belül függőlegesen lefelé miként csökken a sugárzó energia. Ennek kiszámítása végett a H magasságú állományt képzeletben
rétegekre kell bontani. Minden réteghez tartozik egy kioltási együttható és egy LAIz levélfelületi index. Az egyes rétegekre a Beer-törvényt alkalmazva:

7.8. egyenlet - 7.8

ahol

I0z = a réteg felső zárósíkjára érkező sugárzás,

Iz = a sugárzás a z réteg alsó zárósíkján,

az = a réteg kioltási együtthatója,

τ = a réteg abszorpciós együtthatója,

LAIz = a szóban forgó réteg levélfelületi indexe.

A sugárzó energia mennyiségi csökkenése a felső rétegekben a legerőteljesebb, s lefelé haladva, a talaj közelében mérséklődik.

A sugárzás minősége is rendkívül erőteljesen változik a növényállományon áthaladva. Ennek okát abban kell látnunk, hogy mind a visszaverődés, mind az elnyelés, mind az áteresztés a
hullámhossz függvénye. A növények levélzete sajátos optikai közeg, a szóban forgó folyamatok spektrális eloszlása a növényfajra, a fajtára, a fejlettségi állapotra, az állomány szerkezetére
jellemző. A növények színképi tulajdonságait a sejtekben lévő színtestek határozzák meg.

A fotoszintézis fenntartására a globálsugárzásnak mintegy 50%-a fordítódhat. A spektrum azon összetevőit, amelyek a fotoszintézis keretében a fotoreceptorokban hatást keltenek,
fotoszintetikusan aktív sugárzásnak (PhAR-photosynthetically active radiation) nevezzük. Mennyisége a direkt és diffúz besugárzás alapján Efimova (1965) szerint a következő:

7.9. egyenlet - 7.9

A fotoszintézis fenntartására alkalmas, de arra fel nem használt energiahányad főként a transzspirációra fordítódik. A növényi levelek két oldalának aszimmetrikus szövettani felépítése
miatt a különböző irányokból érkező sugarak elnyelésének aránya nem azonos. Számos mérés szerint a felülről érkező sugárzás elnyelése erőteljesebb, mint az alulról felfelé irányuló
sugárzásé. Ezt a körülményt is figyelembe kell venni a fotoszintézis pontos számításánál.

213
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A levelek által elnyelt sugárzásnak csak egy része fordítódhat az említett célokra. Nem hanyagolható el a sejtekben, illetve a sejtfalon szóródó hányad sem, amely különböző irányokba
távozik a levélről. Ez rendkívül fontos folyamat, mivel az állomány belsejében jelentősen segíti a csaknem egyenletes fényeloszlást. Az ilyen, sík menti fényhomogenizáció jól ellensúlyozza
a növényi testek árnyékoló hatását.

Az elnyelés, a visszaverődés és az áteresztés hullámhossztól való függése magyarázza a sugárzás spektrális összetételének lényeges változását. A változás mértéke a zöldtömeg,
elsősorban a levélfelület nagyságával arányos. Megállapítható, hogy a növényállomány elsősorban a kék és a vörös tartományt szűri ki. A levélfelület nagysága nemcsak csökkenti a
besugárzott energia összegét, hanem át is alakítja a spektrumot. A vörös, de különösen a kék tartományban tapasztalható jelentős visszaesés az állományok alján. E két spektrumrészben
az elnyelés akkora, hogy a fotoszintetikus sugárzás gyakorlatilag át sem hatol a zárt állományon.

Amennyiben az állomány túl sűrű, a fotoszintetikusan aktív sugárzást már a felső, viszonylag vékony zóna elnyeli, így a levéltömeg jelentős hányadában fotoszintézis alig folytatódik,
esetleg meg is szűnhet. Ennek gyakori bekövetkezése a szárazanyag-képződés ütemének jelentős csökkenéséhez vezet. Bizonyos határok között a vízellátottság is befolyásolja az
elnyelés, az áteresztés és a visszaverődés arányát. A vizsgálatok szerint a száradó vagy hervadt növényállományok leveleinek áteresztőképessége kisebb, tehát a jó vízellátottságú
növénytakaróba a sugárzás mélyebben hatol be, függetlenül a besugárzás szögétől. Ennek következtében a jó vízellátású növényállományok kedvezőbben hasznosítják a napenergiát.

Kertészeti kultúrák sugárzási viszonyai

Mérések szerint egy 300×100 cm-es tenyészterületű, középmagas kordonművelésű, Furmint szőlőállomány lombtalan állapotban a leérkező globálsugárzásnak átlagosan 6, a sorköz
3%-át nyeli el, illetve 94−97%-át bocsájtja át a felszínre. Lombos állapotú tőkeköz lombsátra (virágzás vége – bogyózsendülés kezdete) a leérkező sugárzásnak átlagosan 89, a sorköz
35%-át abszorbeálja, egyben a tőkeköz lombsátra a sugárzásnak 11, a sorköz 65%-át ereszti át a talaj felszínére (Justyák, 1997b).

A sugárzási viszonyok függnek a sortávolságtól és a szőlőállomány magasságától is. Ha pl. a sortávolság 0,5 m, az állomány magassága 2 m, akkor a szőlőállomány a beérkező
sugárzásnak mintegy 83%-át nyeli el, 17%-át pedig átereszti. Ha a sortávolság 2 m, a magasság pedig ugyancsak 2 m, akkor csak 62%-át nyeli el, és 38%-át engedi át a talajfelszínre.

A szőlőültetvény sugárzásellátottságát módosítja a szőlősorok égtáji iránya is. A különböző irányú, egyedül álló, kordonművelésű tőkesorok által kapott energia az 7.6. táblázat szerint
alakul.

2
7.6. táblázat - A közvetlen sugárzási energia a 43. és a 49. fok szélességi körön telepített ültetvényekben (kWh/m )

43° északi szélesség 49° északi szélesség

A vizsgálat időpontja
vízszintes sík É–D K–Ny vízszintes sík É–D K–Ny
Május 24. 7,6 7,0 3,8 7,5 7,0 4,4
Június 21. 7,8 7,0 3,7 7,8 7,2 4,3
Július 21. 7,6 7,0 3,8 7,5 7,0 4,4
Augusztus 21. 6,9 6,5 4,0 6,5 6,5 4,5
Szeptember 21. 5,6 5,5 5,0 5,0 5,2 5,2

Számítások szerint az észak-déli és a kelet-nyugati irányú tőkesorok energiabevételének aránya a tenyészidő átlagában 1,62:1, illetve 1,44:1. Mindkét szélességi körön az észak-déli
irányú tőkesorok lombozata nagyobb energiához jut, mint a kelet-nyugati irányúak, viszont a 49. szélességi fokon a kelet-nyugati irányú tőkesorok hiánya kisebb az észak-délihez képest.

A termésérés időszakában a kelet-nyugati szőlősorok energiabevétele növekszik, az észak-délié viszont csökken, és szeptember 20-a után válik egyenlővé a két égtáji irányban.

Számos vizsgálat kimutatta, hogy a tőke sötét, árnyékos belsejében, a tőke északi oldalán a szőlőbogyók cukortartalma kb. 3−4%-kal kevesebb, savtartalma pedig 1−2%-kal több, mint
a sugárzásnak kitett bogyóknál, fürtöknél. Ennek szemléltetésére a 7.12. ábrán bemutatjuk a globálsugárzás és a cukorfok közötti összefüggést a szőlőtőke déli, illetve északi oldalán,
Tokaj-Hegyaljáról. A kelet-nyugati irányú kordonművelésű szőlőtőke déli oldalán a nagyobb sugárzásbevétel a bogyók nagyobb cukortartalmához vezetett.

214
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.12. ábra - A globálsugárzás (kumulált) kapcsolata a bogyók cukortartalmával a tőke déli és északi oldalán. (1. dió; 2. cseresznye; 3. kajszi; 4.
téli körte; 5. őszibarack; 6. téli alma; 7. kései szilva; 8. nyári körte; 9. nyári alma; 10. korai szilva; 11. meggy; 12. ribiszke; 13. köszméte)

A gyümölcstermő növények környezettel szemben támasztott igénye – tekintettel a fajok és azon belül a fajták sokaságára – rendkívül széles skálán mozog. A gyümölcsfajok fényigénye
csökkenő sorrendben a következők szerint alakul:

A gyümölcsállományokban a lombozat sugárzási energiabevételének nagyobb része a közvetlen sugárzásból származik. A legtöbb közvetlen sugárzást a korona csúcsi része kapja. A
többi koronafelület az önárnyékolás vagy a szomszédos fák árnyéka miatt erősen redukált direkt napsugárzást kap. A korona csúcsi részét – figyelembe véve az átlagos borultságot is
– április 20. és szeptember 10. között közel 1500 órán át éri közvetlen sugárzás. Ezzel szemben a talajhoz közeli koronarészen, észak-déli sorirányú gyümölcsösben, ennek mindössze
24%-a mérhető (sortávolság 4,5 m, állománymagasság 3 m). A sorköz középvonalában, közvetlenül a talaj felett megfigyelt érték 30%-a a maximálisnak. A kelet-nyugati sorirányú
sövénygyümölcsösnél a déli és az északi kitettségű felületek között tetemes aszimmetria alakul ki. A déli oldal több mint kétszeres időtartamú napsütést kap az északihoz képest. Ilyen
orientáció mellett a sorköz talajfelszíne azonban jóval több (66%) közvetlen sugárzásban részesül, mint az észak-déli sorirányú állományé, ami az evaporáció szempontjából érdemel
figyelmet.

Korábbi vizsgálatok rámutattak, hogy a jó minőségű termés és a megfelelő termőrügy-berakódás egyik alapvető feltétele, hogy a lombkorona minden része az állomány felett mérhető
sugárzás legalább 30%-ában részesüljön. Ez egyúttal felfogható a jó megvilágítottság definíciójaként is. Modellszámítások megerősítették, hogy a kellő megvilágítottság nem egyszerű

215
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

függvénye a fényintercepciónak: míg pl. az 51,3º északi szélességen az észak-déli irányítású sornál az intercepció 55,6%, a kielégítő megvilágítást kapó koronatérfogat 94%-nyi, addig
a kelet-nyugati soroknál kisebb, 49%-os intercepció mellett mindössze 74% a jól megvilágított koronatér.

A sugárzás nagy hatással van a kötődésre és a gyümölcsök méretének alakulására is. Almán végzett megfigyelések szerint a teljes virágzás után alkalmazott mesterséges árnyékolás
nem csökkentette a virágok számát, nem befolyásolta a megporzást és a megtermékenyülés mértékét. Ezzel szemben tetemesen csökkent a beérett gyümölcsök száma, rossz volt
a kötődés, és jelentős gyümölcshullást észleltek a növekedési és érési periódusban. A gyümölcshullás mértéke szoros összefüggést mutatott az árnyékolás fokával. A terméstömeg
jelentős csökkenése ellenére a beérett gyümölcsök mérete kisebb volt, mint a teljes sugárzást élvező fákról származóké (7.13. ábra).

7.13. ábra - A műanyag hálóval való árnyékolás hatása a gyümölcskötődésre (a), valamint a beérett almák tömegének összefüggése a
fényátbocsátás %-os arányával (b). A fajta: Lane’s Prince Albert/M.26

Végül egy közkedvelt zöldségnövény, a paradicsom állományának sugárzási viszonyait vizsgálva megállapítható, hogy a virágzás-termésképződés előtt általában még a fény- és
sugárzásbőség jellemzi, ám a termésképződés-érés alatt a paradicsom sugárzásellátottságát a növényzet magassága, sűrűsége, a tenyészterület szabályozza. Ebben a fenológiai
szakaszban pl. a Record paradicsomfajta 80×50 cm-es tenyészterületű állományában a szabad terület sugárzásának (80 cm-es átlagos növénymagasság mellett) 74, a 100×40 cm-
esben pedig 82%-a volt mérhető. Az azonos tenyészterületű, de különböző művelésű (karózott, huzalos) állomány sugárzásellátottsága között nincs különbség (mindkét művelés a
szabad terület sugárzásának 72, illetve 73%-át kapja).

216
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

2.2. Hőmérséklet
A növényállományok belső terében kialakuló hőmérsékleti eloszlást elsősorban az állományszerkezet határozza meg. Az aktív felszín feletti térrészben az állomány hőmérséklete
magasabb, az aktív felszín alatti térrészben pedig hűvösebb, mint környezete. A hőmérséklet a növényi tömegképződés egyik fontos szabályozó tényezőjének tekinthető. Az állomány
hőmérsékleti sajátossága az aktív felület magassága szerint különböző típusokba sorolhatók (7.14. ábra). A növényzet hőmérsékleti módosítása elérheti a ±5ºC-ot, értéke a be-, illetve
kisugárzástól, valamint a szél okozta hőcsere mértékétől függ. A zártság mértékétől függően megkülönböztetünk nyílt (A), félig zárt (B) és zárt (C) növényállományt (Szász, 1997).

7.14. ábra - A hőmérsékleti többlet és hiány idő- és térbeli változása a nap folyamán, különböző szerkezetű növényállományokban

A típus

A fiatal és nyílt növényállományokra jellemző a környezethez viszonyított nappali hőmérsékleti többlet (0−(+2) ºC) és az éjszakai hőmérsékleti hiány (0−(–2) ºC). Mind a hőmérsékleti
többlet, mind a hőmérsékleti hiány a felszín közvetlen közelében a legnagyobb, a felszíntől távolodva mindkettő mérséklődik.

E típusba sorolható a ritka fűtakaró, a fiatal kalászosok (kb. 1 hónapos korig), továbbá a nem nagy magasságot elérő kukorica, burgonya, napraforgó, valamint a különböző zöldségfélék
(a borsó, a paprika, a paradicsom). E növényállományok levélfelületi indexe általában kisebb 1-nél.

217
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

B típus

Amikor a növényi abszorpció meghaladja a talaj energiaelnyelését, a felmelegedés a legtömöttebb levélzónából indul ki. Ez általában az állomány középső övezete, így a nappali órákban
ez a legmelegebb, éjszaka pedig itt a legalacsonyabb a hőmérséklet. Megfelelő vízellátottságú állományban nappal 2−3 ºC hőmérsékleti többlettel számolhatunk; ha pedig a vízellátás
csökken, a hőmérsékleti többlet a déli órákban elérheti a 3−5 ºC-ot is. A B típusú mikroklímában lassul a talaj felmelegedése, ami kedvező a vízmegőrzés szempontjából, de kedvezőtlenül
hat a tápanyagfelvételre. A B típusú állományklíma rendszeresen megfigyelhető fejlett kalászos növényállományokban, főként a szárbaszökkenés fázisának második felében, valamint
a kalászhányás idején, közepes sűrűségű kukoricában a címerhányást megelőző időszaktól, virágzás előtti burgonyában, napraforgó-állományban a tányérképződés fázisában, néhány
zöldség- és gyógynövénynél (pl. mák).

C típus

A C típusú mikroklíma olyan növényeknél bontakozik ki, melyeknél a levélfelületi index 3 vagy annál nagyobb, a levelek nagyobb hányada vízszintes állású, s a sugárelnyelés az állomány
felső zónájában a legerőteljesebb. Az ilyen állományszerkezet az ún. zárt növényállomány. Ezekben, az említett okok folytán nappal a felső térben erőteljes hőmérsékleti többlet, éjszaka
pedig nagyfokú hőmérsékleti hiány alakul ki. Az állomány belső, középső és alsó tere környezeténél hűvösebb. Az aktív felszín zónájában a hőmérsékleti többlet igen nagy (4−8 ºC)
lehet (hőstresszállapot). Az állomány teljes záródása a kalászos növények esetében is létrejöhet: rozsnál rendszeres, de búzánál is megfigyelhető. Egyes növényfajoknál a C típusú
mikroklíma kialakulása nem tekinthető rendellenesnek, az állomány szerkezetéből adódik, ilyen pl. a rozs, a kifejlett burgonya és a cukorrépa.

A hőmérséklet fiziológiai tényezőként a biokémiai reakciók ütemének alakulásában játszik meghatározó szerepet. Magasabb hőmérsékleten az életfolyamatok felgyorsulnak, aminek
következtében a fenológiai fázisok is gyorsabban követik egymást. Az optimumtól jelentősen eltérő hőmérsékleten viszont vagy megtorpan, vagy kedvezőtlen mértékben felgyorsul a
fejlődés, ami annyit jelent, hogy szervi, szöveti rendellenességek lépnek fel. Tehát a hőmérséklet elsősorban a biológiai folyamatok sebességét szabályozó tényezőként veendő figyelembe,
és mint létfontosságú ökológiai tényezőre, erre is érvényes, hogy túlzottan magas és túl alacsony értékei egyaránt károsak. Az azonban, hogy mit tekinthetünk magas vagy alacsony
értéknek, egyetlen számadattal nem jellemezhető, mivel a fajok, sőt olykor az egyes fajták igényei is rendkívüli mértékben eltérnek egymástól ebben a vonatkozásban (Tőkei, 1996).

Kertészeti kultúrák hőmérséklete

A szőlőállomány hőviszonyai (a hőmérséklet rétegződése) a tenyészterület nagyságától, a sorok irányától, a tőkék törzsmagasságától, a lombozat terjedelmétől, továbbá a talaj
tulajdonságaitól függően a szőlő fejlődési ritmusának megfelelően alakulnak (Justyák, 1997b).

Rügyfakadás idején, de még a hajtásnövekedés kezdetén, kb. 20 cm-es átlagos hajtáshosszúságig, illetve amíg a szőlő átlagos levélfelületi indexe (LAI) még nem haladja meg a 0,5-
es értéket, az ültetvény és a szabad térség hőmérséklete között nincs lényeges eltérés.

A virágzás és a bogyók növekedése idején középmagas kordon-művelésű, kb. 300×100 cm-es tenyészterületű szőlőállományban – főként anticiklonális (derült szélcsendes) időjárási
helyzet esetén – általában 2−3 ºC hőmérsékleti többlet alakul ki a környezethez képest, főként a déli órákban (7.15. ábra).

218
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.15. ábra - A hőmérsékleti többlet alakulása középmagas, 300×100 cm-es tenyészterületű szőlőállományban, a sorközi 50 cm magasságban
mérve

A napi hőmérsékleti többletek a tenyészidőszak alatt összegződhetnek és több száz ºC-nyi összeget is elérhetnek. Ez a felhalmozódó hőmérsékleti összeg a szőlőtőke életfolyamataira
is hatással van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor az állomány vegetációs jelenségeit tanulmányozzuk. Reggel, este és éjjel viszont 0,5−1,0 ºC hőmérsékleti hiány lép fel.

A vegetáció kezdetét jelentő hőmérsékletben a gyümölcsféléknél is nagy különbségek mutatkoznak. Így pl. az őszibarack vegetációba indulásának hőmérsékleti küszöbértéke az ún.
biológiai nullpontja 9,5 ºC, a meggyé 7 ºC, a téli almáé 6 ºC, a kajszié 3 ºC. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a meglepően alacsony küszöbérték ellenére közismerten
melegigényes faj, tehát pusztán a fakadáshoz rendelhető hőmérsékletből nem lehet a későbbiekben érvényes hőmérsékleti igényt megítélni.

A legtöbb gyümölcsfaj fejlődése a vegetációs időszak derekán és második felében 15−30 ºC között optimális, a 35 ºC már kritikus határértéknek tekinthető. Ennél magasabb hőmérsékleten
a légzés intenzitása olyan mértékben megnő, hogy meghaladhatja a szervesanyag-termelés ütemét, azaz tömeggyarapodás helyett a tartalék tápanyagok felélése figyelhető meg. A
jelenség azzal függ össze, hogy ilyen magas léghőmérséklet mellett – főleg vízhiányos időszakban – a lombkorona napsütötte felülete akár 3−5 ºC-kal magasabb hőmérsékletű lehet. Mivel
az asszimiláció hőmérsékleti optimuma viszonylag alacsony, a légzés intenzitása pedig a hőmérséklet emelkedésével folyamatosan nő, így a nettó szervesanyag-produkció bizonyos (a
fajtól, fajtától és a fejlődési stádiumtól függő) hőmérsékleten negatívvá válik. Ha ez az állapot tartósan fennáll, a növény kimeríti tartalékait, végső esetben a pusztulásához vezethet.

219
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A magas hőmérséklet zavarokat okozhat a vízforgalomban is. A forró, aszályos időszakban fellépő vízhiány a levelek hervadását, súlyos esetben lomb- és gyümölcshullást okozhat. A
szélsőségesen meleg időjárás a termőrügy-differenciálódásra szintén károsan hat. A magas hőmérséklet kedvezőtlenül befolyásolja a pollenképződést és a megtermékenyülést. Meleg,
száraz időben a virágzási idő lerövidül, csökken a teljes értékű megtermékenyülés esélye, mivel az életképes pollenek száma csekélyebb, és a bibeszekrétum is kiszáradhat.

A gyümölcstermesztés legjelentősebb kockázati tényezőjeként kell megemlíteni a fagyok káros hatását. Mind a téli, mind a késő tavaszi és kora őszi fagyok számottevő mértékben
csökkenthetik a produkciót. Az egyes fajok fagyérzékenysége azonban nagyon eltérő. Viszonylag nagy a fagyrezisztenciája az almának és a szilvának, ezzel szemben igen érzékeny
a fagyokra az őszibarack, a dió és a mandula.

A gyümölcsfák koronaszintjében a léghőmérséklet nappal általában magasabb, mint a meteorológiai állomáson, 2 m magasságban mérve. Éjjel viszont a lombozat kisugárzást mérséklő
hatására az állomány levegője kevésbé hűl le (Tőkei, 2003).
2
A hőmérséklet állományon belüli alakulását nagy térállású, átlagosan 15 m tenyészterületű Jonathan almaültetvényben végzett mérések bemutatásával szemléltetjük. Az alany MIV-es,
a talaj homokos vályog. Az ültetvény két táblája egymásra merőleges sorirányú. Jelölésükre az A és B szimbólumokat használjuk. Az A tábla északnyugat-délkelet irányú, a B tábla sorai
erre merőlegesek. A mérések időszakában derült, száraz, meleg idő volt. A hónap középhőmérséklete 3 ºC-kal haladta meg a sokéves átlagot.

Az állomány terének hőmérsékleti inhomogenitását a növényfelszín és a levegő hőmérséklete közötti különbség tér- és időbeli eloszlásával jellemezhetjük. E különbség a két táblában
sajátos napi menetet mutat (7.16. ábra). Az A táblában a napi menet markánsabb, ami a nagyobb szélvédelemmel magyarázható. (A mérés idején gyenge dél-délnyugati szél fújt!) A
reggeli és az esti órákban a növényfelszín és a levegő hőmérséklete alig tér el egymástól. Délelőtt a növényfelület hűvösebb a levegőnél, az eltérés 3−4 ºC-ot is eléri, a kora délutáni
órákra viszont előjelet vált a különbség, és akkor a napos oldalon a növényfelszín 1−4 ºC-kal melegebb, aminek egyik oka valószínűleg a sztómazáródás miatti transzspriációcsökkenés.
Természetesen mindig a napsütötte felület hőmérsékleti többlete a jelentősebb, de dél körül időnként az árnyékos oldalon is melegebb a növényfelszín, mint a levegő (kb. 0,5−1 ºC-
kal). A magasság szerinti eltéréseket vizsgálva, az ábráról az is megállapítható, hogy az A táblában, délben, 1 m-es magasságban a növény napsütötte oldala 1−2 ºC-kal melegebb a
levegőnél a 2 és a 3 m-es szinthez képest, ami szintén a hőháztartásban és a transzspiráció ütemében mutatkozó különbségekkel függ össze. A mérések szerint a növény napos és
árnyékos koronarészén megfigyelhető hőmérséklet-különbségek eltérése a magassággal csökken.

220
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.16. ábra - A növényfelület- és a levegő-hőmérséklet különbségének menete három szintben az A és a B tábla egy-egy fájának két oldalán a
nappali órákban (8−18 óráig)

A B táblában a növényfelszín és a levegő hőmérséklete a reggeli és az esti órákban, hasonlóan az A táblában tapasztaltakhoz, kevéssé tér el. A nap során úgyszólván mindig a levegő
melegebb. A különbség a legnagyobb értéket (2−4 ºC) délután, 12−14 óra között éri el. Ekkortájt ugyanis a napsugárzást gyakorlatilag a soriránnyal megegyezően kapta ez a tábla,
ezáltal a soroknak a megvilágítottság szempontjából nincs kitüntetett oldala. Ez magyarázza, hogy a növényi felszínhőmérséklet alakulása nem követi a besugárzást.

A zöldségnövények közül, a vizsgált étkezési paprika hőmérsékleti viszonyait virágzás idején (növénymagasság 30 cm) a 7.17. ábra mutatja be. Az ábra szerint a virágzáskor az
állományban mindét tenyészterületen a besugárzási időszak jelentős részében a környezettel szembeni hőtöbblet a jellemző. Ez a hőmérsékleti többlet derült napon a 25×25 cm-es
tenyészterületű állományban a déli órákban 2,5−3,5 ºC-ra rúg. A 40×40 cm-es tenyészterületű állományban az ott előforduló nagyobb átszellőzöttség miatt a hőtöbblet már a felére
csökken. A sűrűbb térállású csemege paprikánál a hőtöbblet mintegy 10 órán át áll fenn, a ritkábbnál ez 9 órás időtartamú. A késő délutáni órákban (a besugárzás csökkenése miatt)
viszont mindkét tenyészterületen hőhiány lép fel, de ekkor a tenyészterületekhez rendelhető léghőmérsékletben szignifikánsan értékelhető különbség nincs (Justyák, 1997b).

221
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.17. ábra - A hőmérséklet napi menete 10 cm magasságban és 5 cm mélységben 1 – szabad területen, 2 – a 40 × 40, 3 – a 25 × 25 cm tenyészterületű
paprikaállományban, virágzás idején (a 4-es jelzés hőtöbbletet jelent)

Érés-szedés idején a megnövekedett növénymagasság (50 cm) és a már teljes nagyságában kifejlődött, hengeres alakú termések megjelenése miatt a virágzástól eltérő tömegeloszlású
állomány alakul ki. Ez a tömeg a sugárzás szempontjából már kevésbé áthatolható közeg, ennek következtében a paprikaállomány belső terében kialakuló hőtöbblet már jóval kisebb, mint
a virágzás idején volt, sőt a napszak jelentős részében hőhiány lép fel. A hőtöbblet a sűrűbb állományban (25×25 cm) a délelőtti órákban csak 0,5−1 ºC-ra nő, míg ritkább állományokban
kb. 1 ºC-ra rúg.

Itt térjünk ki röviden a talajhőmérséklet alakulására. A talaj hőmérsékletét az állományok sűrűsége és az ebből adódó árnyékolóképesség szabja meg. A sűrűbb ültetésű állomány talaja
általában 1,0−1,3 ºC-kal hűvösebb a ritkábbénál, ugyanakkor a csupasz talajhoz viszonyítva 4,0−5,0 ºC-kal alacsonyabb.

2.3. A szél a növényállományban

A szél a mikro- és állományklíma egyik legfontosabb szabályozó eleme. A sebesség rétegződésbeli módosulása 10−15 cm növényzetmagasságnál indul meg. Azt a magasságot, ahonnan
a sebesség függvényszerűen növekszik, érdességi szintnek (h0), értékét pedig érdességi paraméternek nevezzük. A növénytakaró növekedésével a h0-szint felemelkedik. A h0 és a

222
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

talajfelszín közötti távolság az ún. 0-pont-eltolódás, jelzése: d. A d és h0 magasságok összege az aerodinamikai aktív zóna: ha, amely felett szabadon bontakozik ki a logaritmikus
sebességeloszlás a függőleges mentén (7.18. ábra).

7.18. ábra - A növényállomány hatása a talaj menti légtér aerodinamikai rétegződésére; h0 = érdességi magasság; d = 0-pont-eltolódási szint;
ha = aerodinamikai aktív réteg; H = állománymagasság

A szélsebesség az állomány belsejében a z mélységgel rohamosan csökken. A sebességcsökkenés a hasonlósági elv alapján a Beer-törvénnyel írható le, a következő formában:

7.10. egyenlet - 7.10

ahol:

z = az állomány felszínétől mért távolság,

H = az állomány magassága,

v0 = az állomány H szintjében mért szélsebesség.

A szél igen fontos ökológiai tényező, hiánya vagy csökkent mértéke akadályozza a növények fejlődését és produktivitását (Szász, 1997).

Az állományok szellőzöttségi mértékének jellemzésére bevezették az

223
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.11. egyenlet - 7.11

arányszámot,

ahol

SA = dimenzió nélküli mérőszám,

H = az állomány magassága,

V0,5H = az állomány fél magasságában,

V1,5H = az állomány másfélszeres magasságában mért szélsebességet jelenti.

A két sebességérték hányadosa nem állandó, jelentős mértékben függ a növény fajától, fejlettségi állapotától és az állomány sűrűségétől. Az optimális állománysűrűségre viszont az SA-
érték jellemző, kifejlett viszonylag egyenletes biomassza-eloszlású növényállományok esetén általában 0,2−0,4 között változik.

Kertészeti kultúrák szélviszonyai

A szél a mikroklímáknak, és így az állományklímának is az egyik legfontosabb szabályozó eleme. Az áramlási kép növényállomány jelenlétében jelentősen módosul, a sebességmezők
megemelkednek, a sebesség magasság szerinti eloszlása megváltozik. Az állományok belső terében még nagyobb szélben is erőteljes sebességcsökkenés tapasztalható. Ennek
nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk, mivel az állománytér és a külső szabad légtér közötti anyag- és energiaforgalom, azaz az ún. kicserélődési folyamatok intenzitása elsősorban a
légmozgás erősségétől függ. A szén-dioxid-koncentráció szinten tartása a koronatérben, a szenzibilis hő és a vízgőz elszállítása a növények környezetéből elsősorban a szél függvénye.
Az ültetvények belső terében a talajfelszínhez közeledve egyre gyengébb a szél. Sövénygyümölcsösben az állomány felett mért értékek százalékában kifejezve a következők szerint
mérséklődtek a szélsebességek: 2,5 m magasságban 30−40%-ra, 1,5 m-en 15−25%-ra és 0,5 m-en 5−10%-ra. A szélsebesség ilyen mértékű csökkenése a makroklímában megfigyelt
közepes erősségű légmozgás esetén jellemző.

A nem túl erős szelek elősegítik a szélporozta gyümölcsfajok (dió, mogyoró, gesztenye) megtermékenyülését, ezeket tehát teljesen szélvédett helyekre nem tanácsos telepíteni. Az egyéb
gyümölcsfajok beporzását viszont az erős szél nehezíti, mivel gátolja a méhek repülését. A meleg, száraz szél is káros a megtermékenyülés szempontjából.

Az erős szelek mechanikai hatása számos formában megnyilvánulhat, szélkárokat idézhet elő. A viharos szél letépi a leveleket, a gyümölcsöt, letörheti a gallyakat, ágakat, sőt a fák
törzsét is kicsavarhatja. A legtöbb szélkár a gyümölcs leveréséből adódik, amiben a szél lökéssebessége (lökésszerű ereje) a döntő. Minél nagyobb kilendülésre képes a gyümölcsöt
tartó koronarész (hosszú vesszők, gallyak, ágak), annál inkább rázásszerű hatást fejt ki a lökéses légmozgás.

Az adott helyen leggyakrabban előforduló szélirányt uralkodó széliránynak nevezzük. Rendszerint az erős szelek is az uralkodó szélirányból érkeznek. Az erős szeleknek kitett
termőhelyeken megfigyelhető, hogy a fák a rendszeres, egyirányú szélmozgás következtében megdőlnek, különösen a sekélyen gyökerező, gyenge alanyon állók, s koronájuk féloldalassá
válik. Gyümölcsös telepítése előtt a szélviszonyokat tanulmányozni, az uralkodó szélirányt pedig feltétlen ismernünk kell.

A 7.19. ábra meggyőzően érzékelteti a meteorológiai elemek közötti szoros kapcsolatot, s ezen belül a szél mikroklímát módosító hatását. A két különböző térállású paradicsom állomány
eltérő tenyészterületének hatása abban nyilvánul meg, hogy a sűrűbb (60×70 cm) állományban nagyobb a hőmérsékleti többlet, mint a ritkább (70×80 cm) térállásúban. Ugyanakkor
mindkét tenyészterületben nappal hőmérsékleti többlet alakul ki a környezethez viszonyítva. Ezt a hőtöbbletet a szél tág határok között módosítja. A tenyészterület nagysága által kialakított
hőmérsékleti különbségek a szélsebesség hatására szinte eltűnnek. Ugyanakkor az érés-termésképződés idején a kb. 60−80 cm-es magasságú állomány a szelet bizonyos mértékig
felfogja, ezért az állomány teljes átszellőzöttsége nem lehetséges. Ennek következtében az állományban a környezet légteréhez viszonyítva hőmérsékleti többlet alakul ki (Justyák, 1997b).

224
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.19. ábra - A léghőmérséklet napi menet 10 cm magasságban 1 – szabad területen, 2 – a 60×70,3 – 70×80 cm tenyészterületű
paradicsomállományban szélcsendes és szeles napokon

Az ábra adatai és a leírtak jól érzékeltetik, hogy a különböző meteorológiai paraméterek között rendkívül szoros a kapcsolat: a jelenségeket, folyamatokat csak ezek együttesének
elemzésével tárhatjuk fel szakmailag helytálló módon.

2.4. A levegő nedvességtartalma és a párolgás

A talaj menti tér a légkörnek az a rétege, amelynek legnagyobb a nedvességtartalma. A nedvességtartalom tér- és időbeli eloszlásának és változásának alakulásában a felszín nedvességi
állapota játssza a legfontosabb szerepet. A talaj menti légtér a közvetítő réteg a párologtató felszín és a légkör között.

A mikroklimatikus réteg nedvességforrása a felszín vagy a felszín alatti réteg vízkészlete (vízfelszín, talaj, növény). A makroklíma esetében a levegőnedvesség jelentős változása
advekciós folyamatok eredménye, a mikroklimatikus térben a változást a transzspiráció (emisszió) szabályozza. Az advekciós és emissziós hatások aránya az év folyamán nem állandó.
A vízgőzemisszió szabályozó szerepe a nyári félévben lép előtérbe, télen az advektív hatások a jelentősebbek. A párolgás évi összegének mintegy 80%-a a nyári félévre esik hazánkban,
a téli félévre viszont mindössze 20%-a jut (Szász, 1997).

225
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A talaj menti légtér nedvességtartalma szabályozó szerepet tölt be a mikroklimatikus folyamatok alakulásában: a nedvességtartalom növekedése csökkenti az effektív kisugárzás
nagyságát, közvetve mérsékli a hőmérséklet napi ingadozását, ami az effektív kisugárzás mérséklődésére vezethető vissza. Mivel a nedvességtartalom növekedése kiegyenlítettebbé
teszi a hőmérséklet napi változását, mérsékli a nagyfokú hajnali lehűlést.

A nedvességtartalom tér- és időbeli változása a hőmérséklethez hasonlóan viselkedik. A felszínből kilépő nagy kinetikus energiájú vízmolekulák a felszínnel érintkező néhány
tizedmilliméter vastagságú, ún. filmrétegbe jutnak, innen a magasabb – de a h0 alatti – rétegeket részben a molekuláris diffúzió, részben pedig a turbulencia révén érik el, ahonnan
kizárólag a kicserélődés szállítja őket tovább a magasba. A 7.20. ábra a páranyomás profiljait mutatja be.

7.20. ábra - A páranyomás függőleges eloszlása a talaj menti légtérben hajnalban és kora délután

A nedvességtartalom időbeli változása advekció nélküli helyzetben minden rétegen azonos ritmust mutat a nap folyamán, csupán az ingadozás amplitúdójában alakul ki jelentős eltérés.
A 7.21. ábra a talaj menti határrétegre kiterjedő mérés eredményét mutatja be, amelyen jól felismerhető az éjszaka bekövetkező páranyomás-csökkenés, valamint a déli órákban kialakuló
konvektív folyamat nedvességcsökkentő hatása. Az éjszakai csökkenés azzal magyarázható, hogy a kicserélődés jelentős mennyiségű vízgőzt szállít a magasba, de a párolgás csökken,
vízgőzutánpótlásra nem nyílik lehetőség, ezért csökken a páranyomás.

226
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.21. ábra - A páranyomás napi menete különböző magasságokban

A nedvességtartalom jellemzésére használatos a relatív nedvességtartalom is, amely a vízgőz telítettségének mértékét fejezi ki. Ismert az az összefüggés, amely szerint a telítési érték
kizárólag a hőmérséklet függvénye. Emiatt a páranyomás és a relatív nedvességtartalom napi menete a mikrotérség minden rétegében ellentétes egymással. A relatív nedvességtartalom
értékei nappal a felszín közvetlen közelében a legalacsonyabbak, felfelé haladva növekszenek. Éjszaka ennek ellentéte alakul ki.

A relatív nedvességtartalom értéke egy hányad, a telítési hiány pedig a telítési páranyomás és a pillanatnyilag mért tényleges páranyomás különbsége. A telítési hiány nappal – a relatív
nedvességtartalomnak megfelelően – a felszín közeli rétegekben nagyfokú a magas hőmérséklet folytán, éjszaka pedig minimumba kerül.

A talaj menti légtér energetikai folyamataiban a párolgás jelentős, gyakran a legnagyobb fontosságú jelenség. A párolgás fizikai értelmezése és meghatározása szempontjából
2
megkülönböztetjük a területi és a helyi párolgást. A területi párolgás vonatkoztatási területe 10−103 km . Nyilvánvaló, hogy ez a terület nagyságrendileg messze meghaladja a
mikrotérségek kiterjedését. A meghatározáshoz kizárólag olyan makroklimatikus adatokat kell felhasználni, amelyek területi érvényessége nagy (pl. hőmérséklet, páranyomás a 2
m-es szinten, szélsebesség 10 m magasságban). A területi párolgást 10 napnál rövidebb időközre alig lehet megállapítani, rendszerint havi összege használatos. A helyi párolgás
meghatározása mikrometeorológiai méréseket követel meg, értéke percben illetve órában kifejezett időintervallumra vonatkozik. Elemi cél, hogy a párolgás napi dinamikáját meg lehessen
ismerni.

Fizikailag a párolgás (P) intenzitása egy alulról és felülről korlátos függvénynek tekinthető:

227
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.12. egyenlet - 7.12

ahol

S0 = a felszín sugárzási mérlege,

–1
L = a víz párolgási hője (2,43 kJ kg ).

A párolgás e két határ közé szorított érték, s ebben az intervallumban kell elhelyezni a mindenkori légköri feltételeknek megfelelően P értékét. Első lépésként a felső határ ismerete
jelölhető meg (hazai viszonyokra), amiről az alábbi értékek nyújtanak tájékoztatást:

–1
III. 2,4 mm · nap
–1
IV. 4,2 mm · nap
–1
V. 6,0 mm · nap
–1
VI. 6,7 mm · nap
–1
VII. 6,8 mm · nap
–1
VIII. 5,3 mm · nap
–1
IX. 3,3 mm · nap
–1
X. 2,1 mm · nap

Amennyiben a meghatározott párolgási érték még ennél is nagyobb, akkor oldalirányú – nem sugárzás útján a levegőbe jutott −, ún. advektív energiafelvétel esetéről van szó. A fenti
értékek eléggé szűk intervallumot zárnak közre a nullához mérten, így a mérés és számítás nagy pontosságot követel.

A párolgás tényleges értékének megállapítására többféle, elvileg is különböző módszer ismert:

• energiaforgalmi módszerek,

• aerodinamikai módszerek.

E módszerek alkalmazásával megállapítható a párolgás lehetséges értéke tetszőleges időpontra és helyre. Az egy óra tartamra eső lehetséges párolgás hazánkban a déli órákban
tavasszal és ősszel 0,2−0,4, nyáron derült időben 0,4−0,6 mm/óra lehet, ez az érték a sugárzási mérlegnek kb. 75%-a.

A párolgás napi menetének jellegét az energiaellátottság mellett a felszín nedvessége szabályozza. Kis nedvességtartalom esetén a napi menet nem szimmetrikus. A párolgás maximuma
a legmagasabb napállás előtt alakul ki, s a felszín kiszáradása után visszaesik. Ez a jelenség olyan talajok esetén következik be, amelyek vízkapacitása csekély (homok) vagy vízvezetése
kicsi (agyag) [7.22. (a) ábra].

A mikroklimatikus tér nedvességi állapotának jellegzetes mérőszáma a párolgás és a sugárzási mérleg napi energiájának hányada (P/R0). Hazánkban e szempontból a termőhelyek
mikroklímája az említett arányszám alapján az alábbi csoportokra bontható:

• száraz mikroklíma < 0,40,

228
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

• mérsékelten nedves mikroklíma 0,40−0,60,

• nedves mikroklíma > 0,60.

Minél nagyobb a P/R0 arány, annál nagyobb energiával gazdálkodik a mikroklimatikus tér, mert az albedó értéke és az effektív kisugárzás kicsi. A 7.22. (b) ábra sugárzásban gazdag
helyzetben mért napi menetet mutat be, amikor a talaj felső rétege jelentős vízkészlettel rendelkezett.

7.22. ábra - A sugárzási mérleg (R0) és a párolgásra fordított hőenergia napi menete száraz (a) és nedves (b) helyzetben

Mivel a talajok vízkapacitása és vízingadozása eltérő, a talajfelszínek feletti levegőrétegek nedvességtartalma is különbözik egymástól. Általánosítható az a törvényszerűség, hogy minél
kisebb a talaj minimális vízkapacitása, a felette lévő levegő általában annál kisebb nedvességtartalmú (páranyomás, abszolút páratartalom).

A fentiekből úgy tűnik, hogy a különböző fizikai típushoz tartozó talajok feletti levegő hőkészlete lényegesen eltér egymástól. Valójában ennek az ellenkezője állapítható meg. A különböző
talajok feletti levegő entalpiája (hőkészlete) közel azonos. A szenzibilis hő és a vízgőz rejtett hőjének összege közel azonos. Ez a hasonlóság az ekvivalens hőmérséklettel fejezhető ki.
Azonos időjárási helyzetben és napszakban a homoktalaj nagy mennyiségű szenzibilis hőt ad át a levegőnek, de az átadott rejtett hő aránya a párolgás mérsékelt volta miatt csekély.
Ez az arány az agyagtalajoknál ellentétesen alakul. Az ekvivalens hőmérséklet (Te):

229
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.13. egyenlet - 7.13

ahol

T = a hőmérséklet,

e = a páranyomás.

A fentiek bizonyítására szolgál a 7.7. táblázat adatsora.

7.7. táblázat - Az ekvivalens hőmérséklet különböző talajok felett

Talaj Hőmérséklet (°C) Páranyomás (mmHg) Te (°C)

Homok 24,6 12,4 49,4
Vályog 22,7 14,7 52,1
Agyag 20,2 15,5 51,2

Kertészeti kultúrák légnedvessége és párolgási viszonyai

A szőlőállomány levegőjének relatív nedvessége a tőkék belombosodásával fokozódik, és a környezetéhez viszonyítva nagyobb. A hajtásnövekedés kezdetén az állományban a relatív
nedvességnek csak jelentéktelen növekedése észlelhető. A teljes belombosodáskor és utána az állományban általában néhány százalékos páratöbblet tapasztalható a szabad térséghez
képest a szőlő transzspirációja és a kevésbé élénk légcsere miatt. Viszont a koronatérség levegője mindig nedvesebb, mint a sorközi térségé. A virágzás és a termésképződés idején
a lombkorona relatív nedvessége 5−8%-kal is nagyobb, mint a sorközöké (Justyák, 1997).

Tokaj-Hegyalján annak az energiamennyiségnek (R), amellyel a szőlőültetvény tenyészideje alatt gazdálkodik jelentős része (átlagosan 68%-a) evapotranszspirációra (TET) használódik
fel, a levegő felmelegítésére (L) 26% jut, míg a talaj felmelegítésére 6%. A virágzás vége és a bogyózsendülés közötti fenológiai szakaszban viszont a szőlő fokozódó transzspirációja
miatt a párolgásra a sugárzási mérleg 72%-a fordítódik. A hőháztartási összetevők százalékos arányai kb. hasonlóak a homoki szőlőültetvényekben is. Tokaj-Hegyalján a tenyészidőszak
alatt a potenciális (PET) és a tényleges (TET) evapotranszspiráció egy napra eső átlaga 3,6, illetve 2,3 mm, amelynek a tenyészidő folyamán határozott menete van (7.23. ábra). A
virágzás-bogyózsendülés szakaszában ugrásszerűen megnő és átlagosan eléri a napi 5,2, illetve 3,4 mm-t, ami a szőlőnövény fokozottabb vízfelhasználásával is összefügg. Homoki
–1
szőlőültetvényben a tényleges evapotranszspiráció a szőlő tenyészidejére 2,7−3,1 mm · nap fajtától függően.

230
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.23. ábra - A szőlőállomány sokéves 1 – átlagos potenciális, 2 – tényleges evapotranszspirációjának alakulása fenológiai szakaszonként, Tarcal-
Szarvasszőlőben

A vízháztartási jellemzők az időjárás változásától is függnek. Tokaj-Hegyalján, derült napokon, a tenyészidő átlagos PET-ja, illetve TET-ja 4,7, iletve 2,6, borult napokon pedig 1,9, illetve
–1 –1
1,5 mm · nap . A Duna–Tisza közén elterülő, lombos állapotú szőlőállomány tényleges evapotranszspirációja derült napokon 3,4, borult napokon 2,6 mm · nap .

A légnedvesség a gyümölcsültetvényekben szintén rendkívül változatosan alakul. A nyitott és zárt növényállomány közötti folytonos átmenetnek megfelelően hol a környezet, hol maga
a biomassza alakítja dominánsan a légnedvességet az ültetvény terében. Hagyományos, nagy térállású almaültetvényben végzett mérések szerint a relatív légnedvesség legnagyobb
értékei a hajnali, reggeli órákban figyelhetők meg, majd a napi menetben az emelkedő hőmérséklet következtében, a fokozódó transzspiráció ellenére végig fokozatos csökkenés
mutatkozik. Kora délután, 14 óra körül áll be a minimumérték, és utána az esti órákig már nem változik jelentősen a relatív nedvesség (7.24. ábra). A mérések szélsőségesen száraz, forró
időjárási körülmények között folytak. Emiatt fordulhatott elő, hogy a relatív nedvesség maximuma a megfigyelési időszakban (8−18 óra) nem haladja meg az 50%-ot. A légnedvesség
alakulása kismértékben a soriránytól is függ. Az északkelet−délnyugati sorirányú B táblában 5−10%-kal kisebb értékek adódtak, azaz a nap folyamán itt mindvégig szárazabb a levegő,
ami csak kisebb részben magyarázható a légmozgással. Erre utal, hogy az A és B tábla görbéi közel párhuzamosan futnak, holott a mérési napon reggel és este szélcsend volt, délben
pedig 2 m/s-ot mértek. Jelentősebb a szerepe a B tábla sorai között megfigyelhető relatív hőmérsékleti többletnek. Aszályos időben tehát szinte minden vonatkozásban kedvezőtlenebb
feltételeket teremt a sorok délnyugatias orientációja. A megfigyelések arra is rámutattak, hogy a lombfal sugárzásnak kitett és árnyékos oldala közelében a relatív légnedvesség értékei
alig térnek el egymástól, elhanyagolható a különbség.

231
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.24. ábra - A légnedvesség menete almaültetvényben a nappali órákban (Szigetcsép)

A különböző gyümölcsfajok párologtatásának hőmérsékletfüggését mutatja be a 7.25. ábra.

232
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.25. ábra - Harmadik nyaras almafa (Jonathan, MIV-es alanyon), körte (Hardenpont, birs alanyon) és őszibarack (Champion, őszibarack alanyon)
2
1 m levélfelületére jutó napi vízfelhasználás a napi középhőmérséklet függvényében

Fás kultúráknál gyakorlatilag nem lehetséges a vízforgalom transzspirációs együtthatóval való kifejezése. Helyette a transzspiráció intenzitást szokták vizsgálni, ami az egységnyi
levélfelületre vonatkoztatott vízfelhasználást jelenti. Az egyes fajok, fajták vízforgalmi különbsége ily módon is kifejezhető. Az ábra egy-egy alma-, körte- és őszibarackfajta napi
vízfelhasználási adatai alapján készült, a középhőmérséklet figyelembevételével. Megállapítható, hogy az alma és a körte transzspiráció intenzitása közel azonos, ehhez képest az
őszibaracké lényegesen kisebb: kb. 4−5 °C-kal magasabb hőmérsékleten párologtat az almával és a körtével megegyező mennyiségű vizet. Mindez jól tükrözi az egyes fajok (fajták)
vízforgalmi sajátosságaiban megnyilvánuló különbségeket, ami az öntözés tervezésének alapjául szolgálhat. Erre mutat be példát a 7.26. ábra, ami MIV-es alanyon álló Starkrimson
almaállományban végzett csepegtető öntözési kísérletek eredményei alapján készült. Az ábra a vízfogyasztás alakulását a levélfelületi index (LAI) és a napi középhőmérséklet
függvényében ábrázolja, lehetőséget adva az ültetvény területborítottsági paraméterének (C1, C2) figyelembevételére. Ez azért is fontos, mert az ültetvény vízfogyasztása nagymértékben
függ a telepítési rendszertől (állománysűrűség), a művelési módtól, a fák magasságától. Az ábra megadja továbbá az A típusú kád adott középhőmérséklethez tartozó párologtatási
értékét is. A C paraméterek kiszámításának módját mutatja be a 7.27. ábra.

233
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.26. ábra - Starkrimson-állomány vízfogyasztásának alakulása a levélfelületi index (LAI) és a hőmérséklet függvényében, augusztus folyamán

234
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.27. ábra - A tenyészterület borítottságának meghatározási módja sövény (a) és térbeli (b) koronaformájú almaültetvény esetén

A cseresznyetermesztésben az optimális vízmennyiség biztosítása elengedhetetlen a kiváló minőségű, az európai piacokon előírt méretű gyümölcs előállításához (Juhász et al. 2008a).

Mivel a xilémben folyó nedvesség áramlása és a lombkorona párologtatása között szoros összefüggés van, ezért a nedváram-mérés módszere használható a vízfogyasztás
meghatározásához. Az ésszerű gazdálkodás megkívánja, hogy különböző alany-nemes kombinációk vízfogyasztását meghatározzuk az öntözési költségek csökkentése érdekében,
figyelembe véve az időjárási körülményeket is.

A Budapesti Corvinus Egyetem Soroksári Kísérleti Üzem és Tangazdaságában 2008-tól rendszeresen végeznek nedváramlási vizsgálatokat. A kiválasztott fák közül kettő Érdi V, kettő
pedig Korponay sajmeggy magoncalanyra oltott ’Rita’ volt, melynek érési ideje május végén van. Így a mérési időszak a levélfelület és a gyümölcsök intenzív növekedési időszakát
–1
képviselte. A kísérleti ültetvényt 1250 fa ha egyedszámmal 4 × 2 m-es térállásban telepítették 2004 tavaszán, a fákat alsó vázkaros karcsúorsó koronaformával nevelik, magasságuk
5 m körüli. A vizsgált időszakban öntözést nem kaptak a fák.

A xilémnedv-áramlás mérésére Dynamax Flow32 nedváram-mérő eszközt használtak.

A 7.28. ábra két májusi nap nedváramlás-menetét mutatja be.

235
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

7.28. ábra - A ’Rita’ cseresznyefák nedváramlásának (sap flow) napi menete két alanyon

A mérést megelőző időszakban csak jelentéktelen csapadék volt a kísérleti területen. A napi menetet vizsgálva láthatjuk, hogy reggel 7:00 körül a nedváram gyorsan, intenzíven megindul a
–1
fákban, 12:00-től kezdve azonban már jóval kiegyenlítettebbé válik az áramlás mértéke. Az egyes napokon a maximális értékeket 10:00 óra körül mérték (2,5 kgh ), a másodmaximumok
–1
14:00–15:00 között jelentkeztek (2 kgh ).

Az intenzív reggeli vízfelvételhez képest 20:00-ra a nedváram értékek lassú ütemben minimálisra csökkentek. A Korponay alanyú fáknál intenzívebb reggeli vízfelvétel volt tapasztalható,
mint az Érdi V-nél.

Az átlagos napi vízfelvétel a mérésekre alapozott számításaink szerint 17–28 kg között alakult fánként, ezek alapján következtethetünk a havi átlagos vízfogyasztási értékekre is, ezt
a 7.8. táblázatban tüntettük fel. A különböző alanyú cseresznyefáknál, az egységnyi törzskeresztmetszeten átáramló vízmennyiséget tanulmányozva elmondhatjuk, hogy kb. 20%-os
különbség jelentkezik a Korponay és az Érdi V. alanyú fák között.

7.8. táblázat - A nedváramlás alakulása a vizsgált ’Rita’ cseresznyefákon 2008 májusában

Átlagos Számított havi A törzskeresztmetszet egységnyi
nedváramlás nedváramlás területére jutó nedváramlás
A fák jele
–1 –1 –2
(kg nap ) (kg) (kg nap cm )
’Rita’ / Érdi V. 4.23 17,57  544,67 0,65
’Rita’ / Érdi V. 4.24 27,12  840,72 0,52
’Rita’ / Korponay 4.10. 28,05 883,5 0,76
’Rita’ / Korponay 4.8. 25,72  797,32 0,47

–1 –
A mért nedváramlási adatok segítségével kiszámolták a cseresznyefák napi és havi vízigényét. A május eleji 10–15 kg nap -hoz képest a hó végére a vízfelvétel elérte a 30–40 kg nap
1
-ot fánként. A hónap derekáig az egyenletes légköri páratelítési hiány mellett elsődlegesen a levélfelület növekedése okozhatta a megnövekedett vízigényt, a hónap végén viszont a
megnövekedett páratelítettségi hiány is közrejátszhatott ebben (Juhász et al. 2008b).
–1
A számítások szerint a fák párologtatása májusban elérte a 86–104 mm ha -t, míg csapadék csupán 42,4 mm hullott a vizsgált területen. Ez azt jelenti, hogy a rendszerben legkevesebb
40–60 mm-es hiány keletkezett a talajfelszín és a sorközi növénytakaró evapotranszspirációja nélkül, amelyet a kedvező hozam érdekében öntözéssel kellene pótolni.

236
 Mezo- és mikroklimatológiai ismeretek gyakorlati vonatkozásai

A zöldségnövények köréből véve példát, a relatív nedvességnél a sűrű és a ritka állományú paprika között a virágzás-termésképződés időszakában mindössze 2−3%-os különbség van,
a sűrűbb ültetésű paprika javára. A környezethez viszonyítva az állományokban 5−6%-kal nagyobb a páratartalom, a szélvédelem és a növényi transzspiráció következtében (Justyák,
1997b).

A potenciális párolgás a ritkább és nyitottabb tenyészterületű állományban (főként az erősebb turbulens légmozgás miatt) nagyobb a sűrűbbhöz képest (7.29. ábra).

7.29. ábra - A hőmérséklet napi menete 10 cm magasságban és 5 cm mélységben 1 – a szabad területen, 2 – a 40×40, 3 – a 25×25 cm tenyészterületű
paprikaállományban, virágzás idején, feltüntetve a párolgási adatokat is (a 4-es jelzés hőtöbbletet jelent)

A mikroklimatikus terek sajátosságai rendkívül változatosak, jelentőségük is igen szerteágazó; a fentiekben csupán a leglényegesebb tulajdonságok megemlítésére volt lehetőség.

237
8. fejezet - Zoometeorológia
A zoometeorológia tudományterület meghatározása, elhelyezése a tudományos diszciplinákban

A zoometeorológia ugyan a XX. században került az alkalmazott tudományterületek közé, de az ember, az időjárás, valamint a domesztikált állatfajok közti kapcsolatot évezredekkel
ezelőtt megkezdte figyelni, s a kapott tapasztalatokat alkalmazni. Az 1960-as, ’70-es évekig a fejlett állattenyésztéssel foglalkozó országokban létezett ugyan a tudományos műhelyekben,
de több tényező is akadályozta azt, hogy összefoglaló kiadványok jelenjenek meg.

A szakemberek fontosabb tényezőknek tekintették a genetikai kutatásokat, az állatok takarmányozásának módszereit, s nem utolsó sorban az akkori alacsony üzemelési költségek miatt
– főként zárt tartásban gondolkodtak, ami csak az istállóklíma kutatását segítette elő. A ’70-es évek energiaválságot jelző olajár emelkedései indították el a szakembereket afelé, hogy
természetszerű tartásmódokra térjenek át, amelyek nemcsak olcsóbbak, hanem az állatok számára egészségesebbek is. A különböző állatfajokban azonban eltérő arányban terjedtek
el a szabadtartás technológiai módszerei. Míg a juhtenyésztés ma is az év legnagyobb részén a legelőn zajlik, addig a tojástermelést zömében zárt technológiai programok jellemzik.

A zoometeorológiai kutatásokat négy fő tényező emelte az állattenyésztés horizontjára.

1. Az állati termékek termelésében a fajlagos hozamok már alig emelhetők káros mellékhatások nélkül. Így a termelő fajták, hibridek egyedei rendkívül érzékenyek lettek a külső környezeti
tényezőkre.

2. A tartástechnológiák kialakításában egyre nagyobb szerepet kap az optimalizálás, az üzemelési költségek csökkentése és a takarmányértékesítés hatékonyságának növelése. Ennek
egyik következménye, hogy a zárt, kötött tartásmódokat felváltották a nyitott, kötetlen változatok. A nyitott istállók, ólak, valamint a fedél nélküli kifutók, pihenőterek óriási mértékben
megnövelték a termelő állatok időjárási hatásokkal, s a klimatikus tényezőkkel szembeni kitettségét.

3. A globális felmelegedés ugrásszerűen megemeli az extrém időjárási helyzetek számát, gyakoriságát, arányát. Ez pedig szerte a világon, – így hazai viszonylatban is – magas
kockázatúvá fokozza az állattartás extenzív, valamint félintenzív módszereit.

4. A nagy termelési veszteségek és a fogyasztók érdeklődése a természetes élelmiszerek iránt arra ösztönzi az állattartó telepek kezelőit és tervezőit, hogy tartsák be az állatjólét, az
állat etológia szabad érvényesülése érdekében hozott törvényeket, rendeleteket, ajánlásokat. Ezek betartása viszont ismét csak a szabadban való tartást helyezi előtérbe, még akkor
is, ha a fajlagos és abszolút hozamok ezáltal csökkennek.

A zoometeorológia a többi tudományterület közül a bioklimatológia, valamint a biometeorológia területeihez kapcsolódik szorosan. Monteith (1975) a fent említett két fogalmat a
következőképpen határozta meg:

Bioklimatológia: Az éghajlat és az életjelenségek közötti kapcsolatok vizsgálatával foglalkozó alkalmazott tudományág.

Biometeorológia: A légköri folyamatok és az életjelenségek közötti kapcsolatok vizsgálatával foglalkozó alkalmazott tudományág. A biometeorológiához kapcsolódó két legfőbb gyakorlati
diszciplína a mezőgazdasági és az orvosi meteorológia. Az előbbi főleg a növénytermesztés, valamint haszonállataink termelőképességének optimális időjárási feltételeit vizsgálja, míg
az utóbbi azt kutatja, hogy milyen feltételei vannak az ember időjárás-érzékenységének és a különféle betegségek sikeres gyógyításának.

A zoometeorológia tudományos és gazdasági jelentősége

1. Feltárja az időjárási tényezők befolyását a gazdasági állatfajok életfolyamataira, termelésére, szaporodására, viselkedésére.

2. Elősegíti a tartástechnológiák, takarmányozási módszerek tökéletesítését, fejlesztését.

3. Hozzájárul a termelési kockázatok csökkentéséhez, az időjárási előrejelzések okszerű használatával, megfelelő technológia megválasztásával, s a szélsőséges viszonyokat jól tűrő
genotípusok kinemesítésével.

A biometeorológia tudományterületéhez szorosan kapcsolódik a légköri biotrópia, ami az élő szervezetek érzékenységével, a meteorológiai viszonyokra való reagálásával, illetve magukkal
az időjárás-változásokkal foglalkozik.

238
 Zoometeorológia

A zoometeorológia a tenyésztett állatok, valamint azok betegségei és a következő időjárási tényezők közti összefüggéseket vizsgálja:

• a fény és a sötétség hatásai az állati termelésre,

• a napsugárzás állati szervezetre befolyásoló hatásai,

• a levegő hőmérséklete (hőstressz-hidegstressz),

• a levegő összetétele,

• légáramlás,

• a csapadék mennyisége, eloszlása, a légnedvesség mértékének alakulása,

• az időjárási frontok, légtömegek hatásai a háziállatok szervezetére,

• háziállatok klímaigénye,

• az állatbetegségek és az időjárás kapcsolata.

1. A meteorológiai elemek hatásai

A napfénytartam hatása a háziállatokra

A megvilágítás hossza fiziológiai határokon keresztül befolyásolja az állatok életfolyamatait és termelését. Számos funkció közül a legfontosabbak a következők:

• az állatok általános ritmikus folyamatai,

• a fehérje metabolizmus,

• a tápanyag felvétel,

• a neuro-endokrin hatások,

• az emlősök és madarak szaporodása,

• évszaki ritmusok az állatokban,

• a gazdasági állatfajok egyedeinek gyapjú-, valamint szőrnövekedése,

• fototoxicitás a háziállatokban (Seeman et al., 1979; Rosenberg et al., 1983).

A megvilágítás szakaszossága a neuro-endokrin hatásokra fejti ki talán legfontosabb hatásmechanizmusait. Az állatok kétféle szakaszos megvilágításnak is ki vannak téve. Az egyik
a 24 óránkénti nappal-éjszakai változás, a másik az évenkénti évszakváltozás. A fényhatások az agy, a tobozmirigy, valamint az adenohipofízis működésére hatnak. Az ingerület a
fényreceptoroktól kiindulva, az endokrin „transducer”-eken, azaz átkapcsolókon (hipotalamusz középső csomója, a gerincesek tobozmirigye) keresztülhalad az idegi „szétválasztó vezetők”
segítségével (Kovács, 1990).

Az emlősök fényreceptora a retina. A kísérletekből kiderült, hogy a tobozmirigy részben szabályozza a gonadotropin elválasztást úgy, hogy melatonint és szerotonint termel, ami gátolja
a hipotalamuszban keletkező hormon-releasing faktorokat. Ez a folyamat bizonytalan a madarakban, s egyáltalán nem igazolták az anyajuhokban.

Érdekes kutatási eredmény, hogy a tojástermelés és a tojásrakás intervallumai (LH hormon hatások) a tojásképződéshez igazodnak és nem a napszakhoz (Gates, 1980).

Az éves ciklusú fajok között a hosszúnappalosak a madárfajok, a rövidnappalosak közé tartozik az anyajuh.

239
 Zoometeorológia

A kutatások még csak néhány állatfajnál írták le a retina és a hipotalamusz közti idegi kapcsolatot. Retinán kívüli fényreceptorok is lehetségesek, de ezek kapcsolatrendszere még
nem ismeretes.

A napfényhatásokat általánosan alkalmazzák a baromfi tartástechnológiák tervezésekor és üzemeltetésekor.

A mérsékelt és hideg égöv alatt a napfénytartam változása játssza a legfontosabb ciklusszabályozó szerepet, más éghajlati elemek csupán módosító jellegűek. A madarak fészekrakása,
párzása és tojásrakása a természetben a növekvő nappalhossz idejére esik. A nappalhossz rövidülésével a reprodukciós folyamatok megszűnnek. Látjuk tehát, hogy a termelésben lévő
tojóállományok istállóiban a megvilágított órák számának nem szabad csökkennie, ellenkező esetben a tojástermelés visszaesik (vedlés). Házityúk fajban az optimálisan megvilágított
órák száma, termelési időszakban 14–17 óra (Herbut et al. 2000). Más madárfajoknál ez az érték természetesen más, lúdnál pl. 8 óra.

Jevtic és Gancic (2000) utal rá, hogy világítási programmal az állományok a tojástermelésük második hónapjában érik el a maximumot. Ezután a termelés lassan, de egyenletesen csökken.
Ez alakítja ki a jellegzetes tojástermelési görbét. A tyúk csak meghatározott hullámhosszúságú fényingerre érzékeny. Leghatékonyabb a sárga és a vörös fény (Rosenberg et al. 1983).

A fény intenzitása egy másik fontos paraméter, ugyanis meghatározott érték fölött a tojástermelést nem befolyásolja, ám teret nyit egyes állományproblémáknak (tollcsipkedés,
2
kannibalizmus). A termelési időszakban optimális a 3 W/m fényintenzitás (Kovács, 1990).

Leinonen et al. (2001) limousine húsmarhák vizsgálatakor említi, hogy az állat szemével érzékelt fény nemcsak látásérzetet kelt, hanem a belső elválasztású mirigyekkel is kapcsolatban
van. Fény hatására indul be a gonadotróp hormontermelés az adenohypofízisben, ennek következménye pedig az ivari tünetek megnyilvánulása az állaton. Az agyalapi mirigy
hormontermelését is fokozza a fény, amely a pajzsmirigy és a mellékvese működésén keresztül irányítja a szarvasmarha biológiai ritmusát, valamint 24 órás vegetatív működését és
a vemhesség tartamát.

Leinonen et al. (2001) kutatásaiból tudjuk a fénytartam növekedésének pozitív hatását a borjak fejlődésére. A borjúnevelés során, a világon számos kutatót foglalkoztat a sötét és világos
periódusok hatása az állatok életfolyamataira.

Megállapították például, hogy a fény hat a szőrzet minőségére. Magyar tarka borjakon végzett kísérletek eredményei szerint a sötétben nevelt borjak napi tömeggyarapodása,
takarmányértékesítő képessége, felnevelési ideje, valamint a kísérleti csoportok kiegyenlítettsége meghaladta a természetes megvilágításban tartott társaik megfelelő
teljesítményparamétereit.

Kisebbfajta tudományos szenzáció az a kísérletsorozat, amelyet skandináv kutatók végeztek tejelő teheneken. Az északi sarkkörön túli területek (Finnország, Svédország, Norvégia)
fölött teljes a sötétség december, valamint január hónapokban. Ekkor a tehenek által termelt tej összetétele is – kismértékben ugyan – eltér az év további hónapjaiban fejt tej beltartalmi
értékeitől. Ezt, a sötét periódusban termelt tejet „night milk”-nek nevezték el. A fényhiányos időszakban az állatok takarmányfelvétele nem tér el szignifikánsan az év 10 másik hónapjában
átlagosan felvett adagoktól, illetve azok növényi összetételétől, komponenseik arányától.

A napsugárzás intenzitása és az élettani folyamatok

A Nap-Föld távolság (min. 147, max. 152 millió km) középértéke 150 millió kilométer. Ennek változásai pont fordítva alakulnak, mint gondolnánk. A téli napforduló idején, tehát minden
évben december 22-én, a nap a legközelebb tartózkodik a földhöz, míg a nyári napforduló (június 22.) idején a legtávolabb. A csillagászok szerint, napunk a Tejútrendszerben lévő
csillagok között sárga törpe típusú, ami igen fiatal égitestet jelent. Tömege, felszíni hőmérséklete (5760 Kelvin fok) és egyéb főbb paraméterei azt mutatják, hogy sugárzása – a benne
lezajló kémiai, valamint fizikai folyamatok eredményeként – még több millió évig állandó, s főként földünk élővilága szempontjából nélkülözhetetlen marad.
2
Jelenleg a napsugárzás 1 milliárdnyi része érkezik a légkör felső határára, értéke 1350 W/m , azaz a szoláris állandó. A napsugárzás egyszersmind elektromágneses, valamint
korpuszkuláris tulajdonságú. Két olyan sajátossága is van, ami lényegileg befolyásolja a földi élőlények, s ezen belül háziállataink életét és termelését. Az egyik az évi, a másik a
napi járása. Az északi féltekén az évszakok változásának egyik alapvető feltétele a napsugárzás június 22-ig növekvő, majd csökkenő beesési szöge, ami például ekkor a sarkkörön
túli területek 24 órás megvilágítását eredményezi. Magyarországon, amely az ÉSZ. 46–48° között fekszik, az évi napfénytartam csillagászatilag lehetséges értéke kb. 4400 óra/év. A
tényleges érték ennek kb. a fele.

A Nap napi járását három időpont határozza meg: a napkelte, a dél, s a napnyugta. A napsugárzás beesési szöge ennek megfelelően, 0°, 90° (hazánkban sík területen ez alig magasabb
60 foknál), s ismét 0°. Ez a derékszögű beesés csak hegyoldalban valósulhatna meg nálunk, de a háziállatok életfolyamatait, termelését és szaporodását így is az egyik legfontosabb
hatótényezőként befolyásolja (8.1. ábra).

240
 Zoometeorológia

8.1. ábra - A napsugárzás hatásai az állati szervezetre (Brody és Thompson, 1951)

A napsugárzás, azaz a természetes napi megvilágítás hossza hazánkban télen 8 óra, nyáron 16 óra körül alakul. A tenyésztett állatfajok között a baromfifajok állományainak él és
termel legnagyobb hányada mesterséges magvilágítási programokkal kombinált tartásmódokban. Az árutojástermelés, a szülőpártartás, valamint a brojlercsirke-hizlalás szinte teljesen,
a növendékpulyka-pipék felnevelése pedig részben történik mesterséges fényprogramokkal. Új tendencia, hogy a tyúkhibridek között már számos genotípus és vonal természetes
körülmények között él és termel. A kacsa-, lúd- s a gyöngytyúktartásban is nagy fordulatot vetett az az EU-döntés, amely szerint nem állatbarát a batériás tartásmód, ezért más, az állatok
számára kedvezőbb technológiák kialakítása kezdődött, s várható a jövőben.

A sugárzásintenzitás szerepe azonban nemcsak a tojástermelésben és a hústermelésben döntő fontosságú, hanem a kotlás és a vedlés egyik legfőbb faktoraként is ismeretes.
A természetes tartásban az őszi, csökkenő nappali megvilágítási periódus hossza, valamint intenzitása felerősíti a kotlási hajlamot, ami az intenzív tartásmódokban nemkívánatos.
Ugyancsak az átmeneti évszak sajátossága a vedlés, amely szintén negatívan hat ki a termelési paraméterekre (Seemann et al. 1979).

A nagytestű háziállatok között a szarvasmarha, valamint a ló ivarzási tünetei, különösen a hajnali és a késő délutáni órákban intenzívek, a déli periódusban alig észrevehetőek. A sertések
ivarzására szintén az éjszakai, hajnali órák jellemzőek, de számos kísérlet azt bizonyította, hogy a hústermelést is szignifikánsan befolyásolják a fényintenzitás viszonyai.

Külön szólni kell a juhok és a kecskék ivarzási sajátosságairól. Az őshonos fajták közül pl. a racka juhfajta szaporodási időszaka a mai napig az augusztus végétől november 15-ig
terjedő időszak, ami őszi szezonra korlátozódik. Az ún. nemesített („kultúr”) fajták már egész évben szaporodóképesek. Viszont szaporulati rátájuk hűen tükrözi az éves szezonális
fényváltozásokat. Az őszi főszezonban átlagosan 2 vemhesítési kísérletből lesznek vemhesek az anyajuhok, illetve a nőivarú növendékek, a jerketoklyók. Ez az arány a tavaszi-nyári
erős és hosszú megvilágítású időszakban 4:1-hez.

241
 Zoometeorológia

A napsugárzás összetevőit – hullámhossztartományok szerint – három csoportba oszthatjuk. Mindhárom az elektromágneses hullámok közé tartozik. A legalacsonyabb hullámhosszúságú
tartományokba az ultraibolya sugarak tartoznak (200–313 nm). E sugárzástípusnak vegyi, valamint biológiai hatása is van. Hatására a hisztidinből hisztamin keletkezik. Ezt a folyamatot
az állatokban bőrgyulladás kíséri. A fotoszenzitivitás a háziállatok tulajdonságai közé is tartozik – kültakarótól függően –, nemcsak a növényekéhez. Ennek pedig a kísérőjelensége a
melaninképződés. Az ultraibolya sugárzás hatására képződik a 7-dehidrokoleszterinből D3-vitamin, ami háziállataink anyagcseréjében később nagyon fontos szerepet játszik. Végül,
de nem utolsó sorban, a napsugárzás baktériumölő (baktericid) hatásáért is az ultraibolya sugárnyaláb a felelős. Ennek pedig a legelők, kifutók, udvarok, telelőkertek állatállományai
a kedvezményezettjei (Monteith, 1975).

A következő napsugárzás-összetevő a látható fénytartomány. 360–780 nm közöttiek az értékei. Az állatokban a retinán keresztül történik a fényérzékelés. A fényhatás lehet gyenge,
átlagos és túlzott. Mindhárom esetnek vannak előnyös, illetve hátrányos oldalai. A háziállatok szinte minden tevékenysége, de maguk az életfenntartó folyamatok is közvetlenül és
közvetve egyaránt függnek a látható fénysugaraktól.

A harmadik sugárzásösszetevő az infravörös sugárnyaláb. Határértékei 780–3000 nm körül alakulnak. A napon tartózkodó élőlények ettől éreznek égető érzést. A tartós, erős
napsugárzásnak kitett állományok egyedei (pl. delelő gulya, nyáj a legelőn) könnyen kaphatnak napszúrást, de hőháztartásuk is károsodást szenvedhet (hőpangás, hőguta). A kérődző
állatfajok egyedei még az együregű gyomrúakénál is kedvezőtlenebb helyzetben vannak, hiszen a rostemésztés következményeként, rendszeresen több hő keletkezik a szervezetben,
mint a többi állatfaj egyedeiben, s így mindig hőleadási problémák teszik próbára őket. Az tény viszont, hogy a kérődző fajok közül a tejhasznú szarvasmarháknak és egyes tejelő
kecskefajták egyedeinek finom, vékony szőrzet borítja testfelületük zömét. A hústermelő fajták, valamint a húshasznú kecskefajták kültakarója ennél vastagabb és durvább. A juhfajták,
valamint a gyapjúhasznú kecskefajták egyedeit viszont – az év mintegy 8–10 hónapjában – vastag, jó hőszigetelő bunda borítja, ami eleve megakadályozza a testfelület legnagyobb
részén a hőcserét.

Még egy fogalom van, ami a vadállatoknál is, a háziállatoknál is fontos tényező, s a hőháztartást, valamint az alkalmazkodó képességet befolyásolja. Ez az albedó jelensége. Érdes
felületről, pl. az állatok kültakarójáról a fény diffúzan verődik vissza. A visszaverődés együtthatóját albedónak nevezzük. Értéke 1-nél mindig kisebb. A fehér, illetve világos szőrzetű,
gyapjújú állatok felületéről a sugarak 70–80%-a is visszaverődik. Ezzel szemben a sötét színű kültakaróval rendelkezőknél mindössze 10–25% ez az érték, a többi elnyelődik. Így eltérő
befolyást gyakorol a fajták egyedeinek hőháztartására. Meg kell azonban jegyezni, hogy a tartástechnológiák elemei annyi védelmet jelentenek a domesztikált állatfajok egyedeinek,
hogy az albedo sokat vesztett az ősök esetében még kiemelkedő jelentőségéből (Gates, 1980).

A napsugárzás direkt hatásai között külön említendők a legeltetett állatcsoportok szenzitivitását (érzékenységét) veszélyeztető, delelési időben jelentkező napszúrás, hőguta. Ezeknek
elkerülésére árnyékos delelőket, erdősávokat használnak. Különösen a borjak, s a fiatal, valamint a növendék állatok vannak veszélyben. Sokat számít, hogy az állatcsoportok időnként,
vagy rendszeresen legelnek. A vékony szőrzetű szarvasmarhák, sertések hátrányosabb helyzetben vannak rendszeresen legelő társaiknál.

A levegő hőmérsékletének hatása a háziállatokra (hőstressz-hidegstressz)

Az emlősök számára minden időjárási hatás a vegetatív idegrendszeren és az ezt befolyásoló hormonális rendszeren keresztül érvényesül. Amikor a külső időjárási ingerek hatására a
szervezetnek gyors alkalmazkodásra van szüksége, tehát amikor az életfolyamatokat gyorsan kell átállítani, akkor a szabályozásban a vegetatív idegrendszer játszik vezető szerepet.
Amikor azonban a külső időjárási ingerek ellensúlyozása szükséges, akkor hormonális szabályozás lép előtérbe (Ames, 1980.; Makulska et al. 2003.). Az újszülött állatok szervezete
minden külső környezeti tényezőre – így főként a hőmérsékletre – fokozott érzékenységet mutat (8.2. ábra).

242
 Zoometeorológia

8.2. ábra - Élettanilag közömbös (termoneutrális) hőmérsékleti zónák fiatal (újszülött) és felnőtt állatoknál (Rosenberg et al. 1983)

A vegetatív, tehát az akarattól függetlenül működő szervek beidegződését végző idegrendszer szimpatikus éa paraszimpatikus működést fejt ki. A szimpatikus idegrendszer működése
általában az erőkifejtés állapotát jelzi, ezt a működést hívjuk ergotrop hatásnak. Például hideg időben ergotrop működés hatására a vérkeringés meggyorsul, a vérnyomás emelkedik és a
szervezet több hőt termel, ezzel védekezik a lehűlés ellen. Emelkedik az energiatermeléshez szükséges táplálékfelvétel is. Meleg időben a szervezet úgy védekezik, hogy – az állatfajtól
függően – vagy izzadással (párolgással), vagy másképp hűti le a szervezetet. A folyadék felvétel növekszik, a táplálékfelvétel viszont csökken, bekövetkezhet az úgynevezett anorexia
(étvágytalanság). A súlygyarapodás, a tej-, illetve tojástermelés csökken (Kovács, 1990).

Amikor a szervezetnek rendkívüli erőfeszítésre van szüksége (ilyen állapot az extrém időjárási helyzetekben is kialakul), akkor a mellékvese hormonja az adrenalin is erősíti a sympatikus
hatást. Ez a hatás majdnem az összes szervet, és így a szervezet teljesítőképességét is felfokozza (Krastev, 2002).

Az emlősök esetén a külső időjárási hatásokat a bőrben, illetve nyálkahártyában elhelyezkedő receptorok érzékelik. A receptorok nem mások, mint vékony és érzékeny rostelágazások,
szabad idegvégződések. Az idegvégződések a hozzájuk csatlakozó innervált szövetekkel bonyolult érzékelő receptorokat alkotnak. A bőr receptorai kétféle típusú rostanyagból állnak: az
1–5 mikron vastagságú A-rostok 5–10 m/s sebességgel, a 2 mikron átmérőjű C-rostok 0,6–2,0 m/s sebességgel továbbítják az információt. Az A-rostok a hőre reagálnak. A C-rostok a hideg
esetén aktivizálódnak. A kutatók feltételezik, hogy a receptorok csak a hőmérsékletet, a légnyomást és a szelet érzékelik. A légnedvesség érzékelési mechanizmusa még nem tisztázott.

243
 Zoometeorológia

A külső impulzusokat, a lassan vezető mielin, vagy nonmielin afferens (szállító) rostok a gerincvelő idegstruktúrákon keresztül az agyba (thalamusba) továbbítják; az agy feldolgozza
ezeket az információkat.

A légnyomást a mechanoreceptorok érzékelik. Mind a hőmérsékleti receptorok, mind a mechanoreceptorok már az igen csekély hőmérséklet#, illetve nyomásváltozásokat is érzékelik.
Például hidegreceptorok 0,05 °C hőmérséklet-változásra is reagálnak.

A hidegreceptorok úgynevezett operatív intervalluma +5-től +43 fokig terjed. A melegreceptorok +15 foktól +45 fokig működnek (Thompson, 1973).

Stressz akkor jöhet létre, amikor az afferens impulzusok áramlása meghaladja a kritikus szintet, azaz a receptorok túlságosan aktivizálódnak. Több emlős számára a kritikus szintek
+3 °C és +40 °C, ezeket átlépve stresszállapot következhet be. Az állatok az anyagcseréhez szükségszerűen hőt termelnek. A hőelvezetés a konvekció, a sugárzás és párolgás útján
történik (Ádám és Barna, 1983).

Az állattenyésztésben az energiaegyenlőség a következő egyenlet alapján fejezhető ki:

8.1. egyenlet - 8.1

ahol

Y: produktivitás, amelyet például a tej, illetve a tojás mennyiségén, illetve súlygyarapodásán keresztül lehet kifejezni;

I: a feldolgozható energia a felvett táplálékból;

Mb: a pihenő állapotban történő „alapanyagcsere” élettanilag közömbös (termoneutrális) körülmények között;

Mc: a termoneutrálistól való eltéréshez szükséges energiaráfordítás (felhasználás);

Md: mozgáshoz szükséges energiaráfordítás.

Ha a környezet hőmérséklete eltér a termoneutrálistól, akkor I és Mc növekszik és ezzel csökken a produktivitás. Ebből következik, hogy a zárt istállókban az Md értéke állandónak
tekinthető (Rosenberg et al., 1983).

Az 8.1. táblázatban találhatók a domesztikált állatfajok termelési zónájának korcsoportok szerinti, legfontosabb határértékei. Jól látható, hogy a kifejlett állatok hőmérsékletigénye sokkal
alacsonyabb, a fiatal egyedekhez képest.

8.1. táblázat - Az egyes állatfajok termelési zónájának (szálláshelyeik) javasolt értékei (Kovács, 1990; Sleger és Neuberger, 2006)

Hőmérséklet Relatív páratartalom A légáramlás sebessége

Istálló
°C % m/s
Tehénistálló 8–15 65–85 0,15–0,25
Borjú-előnevelő 17–22 60–85 0,10–0,20
Borjúnevelő 15–20 60–85 0,10–0,20

244
 Zoometeorológia

Növendék-
5–15 65–85 0,10–0,30
és hízómarha-istálló
Kocaszállás 12–15 60–85 0,15–0,20
Sertésfiaztató
Malacfészek 26–32 60–70 0,10–0,15
Verem 15–16 60–70 0,15–0,20
Sertés-előhízlaló 18–22 60–85 0,10–0,20
Sertéshízlaló 16–18 60–85 0,15–0,20
Lóistálló 10–15 60–85 0,20–0,30
Juhhodály 8–15 60–80 0,20–0,40
Tojóház 12–18 60–75 0,20–0,30
Csibenevelő terem 16–32 60–70 0,15–0,20
Kacsa 8–12 70–85 0,20–0,30
Liba 8–12 70–85 0,20–0,30
Pulyka 8–14 70–85 0,20–0,30

A háziállatok termelését a környezeti hőmérséklet befolyásolja a legjobban az időjárási tényezők közül. A túl magas, illetve a túl alacsony sem jó, mindkettő termeléscsökkenést von maga
után. A magas hőmérsékletekkel szemben az állatok kevésbé tudnak ellenállni, így hamarabb válik elviselhetetlenné (Dinu et al. 2004). A hidegstressz is negatív befolyást gyakorol, de
tovább tudják tolerálni a háziállatok (8.3. ábra). A magas hőmérsékletek elviseléséhez az állati szervezetet hűteni kell. Ezt pedig a szervezet hőszabályozás révén oldja meg. A kutatók
a szervezet hőérzetének csökkentését, lehűlését a Hőmérséklet/Páratartalom (%) index alkalmazásával számítják ki.

8.2. egyenlet - 8.2

245
 Zoometeorológia

8.3. ábra - A szélsőséges hőmérsékletek hatásai a tehenek takarmányfogyasztására és tejtermelésére, Gates (1980)

Az összefüggés 18 °C hőmérsékletre igaz.

Az extrém hőmérsékleti értékek elviselése akkor hatékonyabb, ha a páratartalom alacsony. Mindegyik állatfaj hő- és hidegstressz érzékenysége növekszik, ha a környezeti hőmérséklet a
komfortzóna határához közeledik. Az extrém helyzetek kivédése, valamint a szélsőséges viszonyokhoz való alkalmazkodás legjobb felkészítése, ha az állatok egészségi állapota kitűnő,
s az immunválaszok határozottak. Azonos hőmérsékleti értékek esetében, a társuló folyamatok eredményeként, más-más hőérzet tartozik. Ez pedig bonyolulttá teszi az összefüggéseket.
Így nagyon hasznos információkat kaphatnak az állattenyésztő szakemberek az OMSZ-tól. A prognózisok fontossága, tartalmuk időbeni célba juttatása a termelési kockázatok csökkentője
lehet (Varga-Haszonits, 1987).

A légáramlás hatásai az állatokra

A háziállatokra két légáramlás típus hat, a szél, valamint a huzat. Az istállóban gyakori a huzathatás, ami állandósága miatt alattomos, kedvezőtlen. Ezt a telepek tervezésekor,
kivitelezésekor figyelembe kell venni.

A szél esetében a lökésszerű légáramlás fajtáira gondolhatunk. A gradiens típusú szélhatásokat itt nem szükséges figyelembe venni. Csupán a háziállatok életterében létrejövő jelenség
a fontos, hiszen a talaj felszínéhez közeli hatások érvényesülnek. A szélnek, mint éghajlat alakító tényezőnek, egyaránt fellelhetők kedvező, valamint kedvezőtlen hatásai. Ez abból
adódik, hogy más időjárási tényezőkkel együtt hat.

A szél kedvező hatásai a következők:

246
 Zoometeorológia

• frissítő, szárító, párolgást növelő, légcserélő, meleg levegőt szállító, kiegyenlítő.

Kedvezőtlen szélhatások:

• növeli a hőleadást, rontja a komfortérzetet, hordja a havat, meghűlést okoz, megszünteti az állatok testfelületén lévő puffer levegőréteget.

A szél sebessége időben gyorsan változhat. A sebesség hirtelen növekedését széllökésnek nevezzük. A szélkárokat elsősorban ezek a széllökések idézik elő, mivel ekkor a
mechanikai terhelés (szélnyomás+szívóerő) ugrásszerűen megnövekszik. A széllökések nem csupán a nagyobb magasságba nyúló létesítményekben okozhatnak jelentős kárt,
hanem az állatállományokban is. A szélsebesség időbeli ingadozásának mértékére a szélsebesség átlagából lehet következtetni. Minél nagyobb a szélsebesség, annál nagyobb a
sebességingadozás (Atkinson, 1981).

Az állatok a széltől „aktívan” csak úgy tudnak védekezni, ha elmenekülnek előle, illetve, ha összecsoportosulva kis felületre koncentrálják a szélhatásokat. A passzív védekezés, ha
szélvédő palánkról vagy erdősávról gondoskodunk számukra. Ezek telepítésének a fő célja, a szélsebesség csökkentése, valamint a legelők mikroklímájának a javítása. A szélfogók
elhelyezésének és szerkesztésének külön tudományterülete alakult ki, főként ott, ahol éghajlati meghatározó jellege van. Hazánkban, illetve a Kárpát-medencében ennek nincsenek
hagyományai, érthető módon.

Az uralkodó szélirányra merőleges elhelyezési mód ismert, de réselt palánkokat csak elvétve használnak. A telelőkertekben tartott állatcsoportokat gyakran tartják szalmakazlak,
szénakazlak szélárnyékában. Fontos szempont a szélvédelem eszköztárában, hogy hazai erdősávjaink növényei lombhullatóak, ezért télen elvesztik hatásuk egy részét. Szintén probléma
az erdősávok parazitás, a kártevők által kedvelt mikroklímája. A nagytestű állatok pedig csak erős építményeket nem rongálnak meg (Blockley és Lyons, 1994.).

A klímatáblázatokban 0,2–0,3 m/s-ot ajánlják a szerzők optimális légsebességnek. A felemás hatásokat igazolják a szakcikkek írói is.

A szélhatás az a hatótényező, amely a leginkáb figyelemre méltó időjárási faktornak bizonyult, például a borjak esetében. A szarvasmarhák testfelülete körül – minden korcsoportú állatot
tekintve – kb. 10 cm vastag, ún. puffer levegőréteg alakul ki, amely bizonyos védelmet jelent a testfelület számára, a külső hatások ellen. Ez a levegőréteg kiegészíti a kedvező hatást, amit
a kültakaró szőrzete biztosít az egyed számára. A 10 m/s küszöbérték feletti szélhatások éppen azt a pufferréteget szüntetik meg, s így hatásaik felerősödnek, a szarvasmarhák pedig
csak passzív módon képesek védekezni ez ellen. A szélhatások azonban kétfélék lehetnek. A késő őszi, téli hideg szelek negatív hatása nem kizárólagos, hiszen a szoros viszonosság
ellentétes, pozitív irányban is hat tavasszal, emelkedő hőmérsékletek esetében. Éppúgy, mint a frissítő légmozgás nyári hőségnapokon (Plate, 1982).

A légáramlás, viharos szelek esetében viszont hatalmas károkat okozhat az állatállományokban. A globális felmelegedés által okozott extrém időjárási helyzetekbe ez is beletartozik. Így
az előrejelzéseket felhasználó állattartók sok kártól menekülhetnek meg, ha idejében hozzájutnak a prognózisokhoz.

Van a szélnek egy olyan tulajdonsága, amely a viharok esetében fokozott veszélyt jelent. Ez pedig a szélerősség, illetve szélnyomás. A szélnyomás hatását fokozza, hogy a nyomás
növekedtével egyidejűleg, a tárgy hátoldalán, a nyomással egyirányú szívóerő is fellép, ezért a két erő összege terheli a tárgyat (Brandle et al. 1988.).

Az istállóklíma szempontjából a belső légáramlás, főként a hőcsere, valamint az elhasználódott levegő eltávolítása miatt létfontosságú. Ezt természetes szellőztetési módokkal (pl.
tetőszellőzés) vagy ventilációs módszerek, mechanikus úton oldják meg. Az állattartó telepek szagkibocsátásában döntő szerep jut a légáramlásnak, ami tovaszállítja a szagemisszió
gázait.

A csapadék, valamint a páratartalom hatásai

A háziállatokra a csapadék minden formája kedvezőtlenül hat télen, de nyáron, hűsítő záporok alkalmával pozitív a hatásmechanizmus. A csapadék lokális jellege elsősorban a legeltetett
állatállományok szempontjából érdekes. Növeli a hidegérzetet, ami rendkívül kedvezőtlen. További károsító hatása, hogy fő oka az elsárosodásnak. A karámban tartott állatok komfortja
és egészsége szempontjából sem mindegy, hogy az altalaj sáros vagy száraz. A csapadék mennyisége és időtartama közül főként a mennyiségi, s más állati, termelési paramétereket
elemeznek a szakemberek. A csapadék intenzitása főként felhőszakadások, jégesők, hószakadások alkalmával kerül előtérbe, de mindig negatív előjellel. A hideg esők jelentős mértékben
emelik az állatok pufferenergia-igényét, ami vagy a szaporítási, vagy pedig a termelési eredményekben okoz visszaesést.

A csapadék számlájára írható közvetve a kártevők aránya, tömege, veszélyei, kockázata. A csapadékos időszakok idején törnek ki a járványok, terjednek el a betegségek, s szaporodnak
el a külső-belső élősködők. A sáros, nedves területeken gyorsan megjelennek a köztigazdák, s az időszaki, felszíni vizek számos veszélyt rejtenek állategészségügyi szempontból
(Thompson, 1973).

247
 Zoometeorológia

A páratartalom szintén a kedvezőtlen időjárási tényezők közé tartozik, bár az optimális számnál alacsonyabb értékek esetén kiszáradás, szomjúság csökkentheti a várt termelési
paramétereket. Az állattartásban a relatív páratartalom mennyisége az általánosan használt. Általános érvényű megállapítás szerint 75–85% relatív páratartalom veszélye még nem
komoly, de forró napokon, magas hőmérsékleti értékekkel egyszerre emeli a légzésszámot, a szív munkáját demonstráló pulzusszámot, valamint a hőérzet kritikus értékét. Sem az
alacsony, sem a magas hőmérsékletek elviselése szempontjából nem kedvező. Rendkívüli lehetőséget biztosít az istállók, ólak, legelők levegőrétegében élő baktériumok, vírusok, főként
pedig a gombák elszaporodásához. 85%-os relatív értékhatár felett direkt és indirekt negatív hatásokra is fel kell készülni. Ilyenek például a nedves alom, a nedves takarmány stb.
Nehézzé teszi az állategészségügyi programok végrehajtását, s akadályozza a takarmányféleségek eltarthatóságát éppúgy, mint az állatszállítást. A 8.4. ábra a lehűlés száraz kataértéke
mellett a relatív páratartalom szintje jelzi az állatok hőveszteségeinek bemutatását (Rosenberg et al. 1983).

8.4. ábra - A hőveszteség és a relatív páratartalom összefüggései (Blaxter et al., 1969). Alert: figyelmeztető, Danger: veszélyes, Emergency: súlyos

Sok esetben a csapadék, valamint a relatív páratartalom együtt fordulnak elő. Ilyenkor a két hatótényező – az állatok szempontjából – erősítheti egymást. Ez nem kívánatos hátrányokat
okoz az üzemeltetők számára. Sokféle technológiai megoldás létezik, de a csapadéktól az állatok elbújnak természetes vagy mesterséges menedékekbe. A páratartalmat csak részben
tudjuk módosítani, pl. az istállótakarítások vizes fázisának csökkentésével. A fertőtlenítők, porozók, permetezők alkalmazási hatékonysága számottevően romlik nedves-párás közegben.
A higiéniai előírások betartása szintén nehezített.

A légköri frontok, légtömegek befolyása az állati szervezetre

Számos kutató véleménye szerint az időjárás, valamint az állatok életfolyamatainak, termelésének az összefüggéseit nem tanácsos egy-egy meteorológiai tényezőre redukálni, illetve
egy-egy faktort önkényesen kiragadni. A komplex elemzések a célravezetőek, s több tényezőt regisztrálnak napi gyakorisággal.

Az eddig megjelent publikációkból kitűnik, hogy bonyolult, összetett kérdésről van szó. Az állattartás oldaláról nézve az eredmények azt mutatják, hogy az egyes állatfajok között a
szarvasmarhák a legérzékenyebbek a fronthatásokra, a baromfifajok változatos képet mutatnak, a sertés és a juh genotípusok szinte alig reagálnak. Vitára adhat okot az a tény is, hogy az

248
 Zoometeorológia

állatok viselkedése az egyes technológiákban nehezen analizálható, követhető. Így a konkrét vizsgálatokban az állományok csoportos hatásait nehéz kiküszöbölni. Az egyedi vizsgálatok
viszont nem adaptálhatók állományokra. A mérőműszerek elhelyezésének is számos akadálya van (Draskóczy, 1987).

A meteorológiai tényezők részéről is több probléma adódik. Nehéz az adatokat olyan állomásról beszerezni, amelyik maximum 20–30 km-re található, s nincsen semmilyen módosító
tényező, ami zavarná a vizsgálatot. Az egyes hatótényezők kölcsönhatásai pedig erősíthetik, illetve kiolthatják egymást.

További nehézséget jelent, hogy egy-egy frontbetörés hozhat többféle légtömeget, de az sem közömbös, hogy az újonnan érkező milyen légtömeget vált fel, illetve mennyi ideig tartózkodik
itt. Ezek a vizsgálatok azonban mégis sok hasznos tapasztalatot adnak, az állattenyésztőknek éppúgy, mint az agrometeorológusoknak (Draskóczy és Perjés, 1978).

A meleg frontok pre-frontális hatásúak, s az állatfajok egyedeinek paraszimpatikus idegi reakcióit erősítik fel. Nyugtalanság, magas pulzusszám, szapora légzésszám jellemzi őket.

A hidegfrontok ezzel ellentétesen ún. szimpatikotóniás tüneteket mutatnak, s poszt-frontálisan fejtik ki hatásukat. Az állatok a hidegfontokra sokkal kevésbé reagálnak, mint a meleg
frontokra. A légtömegfajták közül a meleg-nedves, a hideg-nedves, illetve a hideg-szeles tulajdonságúak a legnehezebben elviselhetők. A front- és légtömeghatások a mérsékelt égövből
származó állatok számára könnyen adaptálhatók, különösen akkor, ha a kedvező tartásmód is pufferol a kellemetlen makroklimatikus tényezőkből. Általános érvényű megállapítás, hogy
2
az alacsony öröklődhetőségi (0,1–0,2) tulajdonságokra rendkívülien hatnak a külső hatások, míg a magas h -űekre alig. Az előbbiek a szaporodás, termékenység, ivarzások, ellések
2
lefolyása és ideje stb. Hasonló tünetek jellemeznek néhány viselkedési paramétert is. A magas h genetikai háttere főként a szelekciós, s a teljesítmény értékelés módszereit helyezi
előtérbe. Az alacsony öröklődhetőségű tulajdonságok változtatásai pedig környezeti alapon hatékonyabbak (Szalay, 2006).

1.1. Mikroklímaigények az állattartásban

A gazdasági állatok mikroklímaigényének kielégítése – szükségszerűen – kompromisszumok sorozatával érhető el. Mivel a termoneutrális környezet kialakítása nagy beruházási
költségeket s egyre növekvő üzemelési költségeket igényelne, ezért az ún. optimális termelési környezet kialakítása a cél. Az optimális termelési környezet a leggazdaságosabb
kompromisszum az állati termék mennyisége, valamint a termelési költségek között. Állataink környezettel szembeni igénye viszonylag állandó, de a környezeti feltételek gyakran
változnak. A leggazdaságosabb környezet megvalósításához tehát ismerni kell a háziállatok klímaigényét, valamint a termoneutrális környezettől való eltérések termelési és állat-
egészségügyi következményeit.

A kérődző állatok mikroklímaigénye

A kérődző állatok energia-anyagcseréje azért tér el lényegesen, mert a sertés, illetve a baromfi fajok a környezeti hőmérséklet-változások hatásait, elsősorban hőtermelésük
megváltoztatásával ellensúlyozzák. Ennek következtében a termoneutrális zóna szűk határok közé szorul, s a környezet hőmérsékletének kismértékű változása is jelentősen módosíthatja
az egységnyi állati termék előállításához szükséges takarmány mennyiségét. A kérődző állatok ezzel ellentétben, hidegben az evaporatív hőleadás szabályozásával tartják fent belső
hőmérsékletüket, a fajra jellemző hőmérsékleti határértékeken belül. A kérődző állatfajok alkalmazkodó képességét szélsőséges hideghatásokhoz jól jellemzi, hogy alsó és felső kritikus
hőmérséklete akár 20 °C-ot is módosulhat. Így nagyon nehéz pontosan behatárolni a kérődző állatok termoneutrális zónájának határértékeit, kivéve a kb. 1 hónapos korú borjakét.

A 8.2. táblázatból, ahol álló helyzetű, különböző korcsoportú egyedek alsó, kritikus hőmérséklete látható különböző légmozgások esetén, jól kitűnik az újszülött borjak, valamint 1 hónapos
társaik kiváló alkalmazkodó képessége. Igen alacsony hőmérsékletet is képesek elviselni. Ez indokolja és alátámasztja azt, hogy a borjakat – megfelelő táplálás esetén – a téli időszakban
is nyugodtan kint tarthatjuk a szabadban, csak arra kell vigyázni, hogy pl. kedvezőtlen szélhatások stb. ne érjék őket.

8.2. táblázat - A kérődzők alsó kritikus hőmérséklete különböző légsebességek esetén (Webster, 1981)
A szőr, Alsó kritikus hőmérséklet,
Testtömeg °C
a gyapjú
Állatfaj, korcsoport
vastagsága,
kg 0,2 m/s 2,0 m/s
cm légsebesség esetén
Újszülött borjú 35 1,2 9 17

249
 Zoometeorológia

1 hónapos borjú 50 1,4 0 9

Húshasznú borjú 100 1,2 –14 –1
Hízó marha (létfenntartó
250 2,0 –32 –20
takarmányon)
Hízó marha (létfenntartó
450 2,9 –17 –9
takarmányon)
Tejelő marha (napi 22 kg tejtermelés) 500 1,2 –26 –13
Anyajuh (létfenntartó takarmányon) 50 6,0 –11 –4
Anyajuh (nyírás után) 50 1,0 17 20
Újszülött bárány (felszáradás után) 4 0,8 19 24
Hízó bárány (napi 0,2 kg testtömeg-
35 4,0 –13 –3
gyarapodás)

A növendék szarvasmarháknak, valamint a tejelő teheneknek is csak rendkívül alacsony hőmérséklet módosíthatja energiaforgalmukat. Kivétel ez alól a tejképződés folyamata. A
tőgy gyengülő vérellátása erős hideghatások esetén, a tejtermelés csökkenését hozza magával. Az állatok élőhelyének egyes elemei azonban fokozhatják a hőtermelést azzal, hogy
számottevően módosíthatják az alsó kritikus hőmérsékletet. Ilyen technológiai elem például a padozat. Hőtechnikai szempontból a padozat anyaga – 8.3. táblázat – (farács, mélyalom,
gumi, aszfalt) hatalmas különbségeket mutat éppúgy, mint annak nedves vagy száraz volta.

8.3. táblázat - A padozat hatása a borjak alsó kritikus hőmérsékletére (Barótfi és Rafai, 1985)
Kritikus hőmérséklet, °C
Padozat
2 hetes borjak 10 hetes borjak
Álló helyzetben 10 –3
Fekvő helyzetben, ha a padozat
17 6
száraz beton
száraz alomszalma 7 –8
nedves alomszalma

farács
10 –3
gumi

aszfalt

Juhok esetében kevesebb hő termelődik a bőr egységnyi felületén, mint a szarvasmarhákén. A gyapjúbunda-takaró olyan jó hőszigetelő, hogy nagyon alacsony környezeti hőmérséklet
esetén is csak alig-alig termelnek több hőt a gazdaállatok. Hazai, valamint külföldi szerzők kutatási eredményei azt bizonyítják, hogy a juhok takarmányozása, illetve testük kritikus
hőmérséklete között szoros, pozitív viszonosság található. –7 °C – 30 °C határértékek között változnak a paraméterek (Kovács, 1990). Az összefüggés szorossága pedig arra figyelmeztet,
hogy a nyírás, s az azt követő fürösztés ütemezése akkor helyes, ha a napi minimum hőmérsékletek legalább 10–15 °C között mozognak. Hazai viszonylatban ez rendszeresen április
második felére esik. A kifejlett juhokkal szemben az újszülött s a pár napos bárányok hőmérsékletigénye magas. 20 °C külső hőmérséklet alatt a szopós bárányok hőtermelése jelentősen
növekszik. Ezért fontos, hogy a leghidegebb periódusokban jól almozott fogadtató ketreceket alkalmazzunk.

250
 Zoometeorológia

Mivel a kérődző állatfajok egyedei sikeresen kompenzálják a külső alacsony hőmérsékletek értékét, meg kell vizsgálni, melyek a legolcsóbb tartásmódok, s hogyan lehet azokat fejleszteni
(Ádám és Barna, 1983).

A sertések mikroklímaigénye

A gazdaságos termelést szavatoló mikroklíma megtervezésében, valamint a lehető legolcsóbb üzemeltetéséhez ismerni kell a különböző korcsoportba tartozó, eltérő feltételek között
tartott és takarmányozott sertések alsó és felső kritikus hőmérsékletét.

A sertések kritikus hőmérsékletét befolyásolja a testtömeg, a csoportnagyság, a tápláltsági állapot, valamint a szövetek hőszigetelési képessége. A testtömeg és a szövetek
hőszigetelésének növelésével a kritikus hőmérséklet csökken.

Az egyedileg tartott, újszülött malacok alsó kritikus hőmérséklete 32–34 °C, a 20 kg súlyúé 21 °C, a 60 kg-osé 20 °C, a 100 kg súlyúé pedig 18 °C. Ezek feltétele, hogy az egyedek
takarmányfogyasztása a létfenntartó szükségletet kétszeresen fedezze, a levegő mozgási sebessége 0,1–0,2 m/s, valamint a környezeti levegő átlag- és sugárzásos hőmérséklete
2
azonos legyen. A szövetek hőszigetelő képességének 0,1 m K értéknyi növekedése – a tapasztalatok szerint – 8,8 °C-kal csökkenti az alsó kritikus hőmérsékletet. A nyugalomban lévő
sertések létfenntartó energia szükséglete pedig 420 kg/kg0,75 nap.

Az állatok hőtermelését, valamint kritikus hőmérsékletét döntően befolyásolja a csoportnagyság, s az ezzel kapcsolatos viselkedési formák. Adott napi takarmány adagon (45 g/kg), ha a
csoportnagyságot 1-ről 4-re, majd 9-re emelik a kritikus hőmérséklet 19 °C, 16 °C, illetve 14 °C-ra csökken. 1–9 db/csoport esetében az alsó kritikus hőmérséklet alatti ún. termoregulációs
hőmennyiség, egyedenként 7%-kal redukálódik. Minél nagyobb a sertések takarmányfogyasztása, annál alacsonyabb a kritikus hőmérséklet. A napi metabolizálható energiafogyasztás
– több tényező együttes standardizálásával – 75 kg/kg0,75-től 300 kg/kg0,75-ig növelendő, ha az egyedileg tartott állatok kritikus hőmérsékletét 1 °C-kal kívánjuk csökkenteni. A kocák
kritikus hőmérséklete – több szerző szerint 15–20 °C között változik.
2
Jelentős befolyásoló tényező a légmozgás is. Mozdulatlan levegőben a sertés bőrfelületén elhelyezkedő levegőréteg hőszigetelése 0,11 m × °C/W. A légáramlás módosító hatása függ
az állat életkorától, a levegő hőmérsékletétől, valamint a légáramlás sebességétől. A nyugalomban lévő levegőben a levegő és a határoló szerkezetek felületi hőmérséklete határozza
meg a sertések áramlásos, valamint sugárzásos hőleadásának egymáshoz viszonyított arányát (8.5. ábra).

251
 Zoometeorológia

8.5. ábra - A sertések hőleadásának módozatai és alakulása (Johnson, 1976)

A padozat hőtechnikai tulajdonságai a sertések kritikus hőmérsékletét éppoly jelentősen módosíthatják, mint hőleadásuk mértékét. Legalacsonyabb kritikus hőmérséklet alomszalma
esetén tapasztalható. Aszfalt és betonrácsok esetében az értékek intenzíven emelkednek. Túlságosan alacsony (40% körüli vagy alatti) relatív páratartalomtól eltekintve kijelenthető,
hogy a sertések kritikus hőmérséklete, valamint hőleadása nem érzékeny a páratartalom kisebb ingadozásaira, kivéve extrém magas (30 °C feletti) környezeti hőmérséklet esetében. Ez
mutat legjobban arra a tényre, hogy az ólak, kutricák, fiaztató és hizlaló épületek szellőztethetősége kiemelkedő jelentőségű azok megtervezésekor és üzemeltetésekor egyaránt.

Mivel a sertések növekedését és testtömeg-gyarapodását elsősorban a takarmányozás határozza meg, a környezeti hőmérséklet fentiekre gyakorolt hatását a takarmányozáson keresztül
fejti ki. A szakirodalom összesen 4 egyenletet ismer, amelyeket eltérő takarmányozási szintekre dolgoztak ki.

A testtömeg-gyarapodás hideg hatására bekövetkező csökkenése tulajdonképpen a zsír- és fehérje beépülés redukciója miatti következmény. Ezt a hatótényezőt az állat fajtája,
testtömege, takarmányozása módosítja. A fehérjebeépítés kisebb veszteséget mutat 1 °C hőmérsékletesés esetén, hideg környezetben, mint a zsírbeépítés. Az értékek különbözősége
0,75 0,75
jól mutatja ezt. A fehérjecsökkenés mértéke 0,7–2,8 kg/kg , míg a zsíré 6,7–17,7 kg/kg . Ennek konkrét, termelésre gyakorolt hatása is van, hiszen a sertések által termelt vágottáru
hideg környezetben kevesebb zsírt tartalmaz, ami a testszövetek zsíralkotó részeinek arányából következik (Szobor, 2003).

A baromfifajok mikroklímaigénye

252
 Zoometeorológia

A baromfifélék termelési költségének kb. 70%-a a takarmányozási költséghányad. Ahhoz, hogy a baromfihús- és tojástermelésben nyereség jelenjen meg a termelési folyamat végén,
optimalizálni szükséges a mikroklímaviszonyokat, a jobb takarmányértékesítésű fajták, hibridek alkalmazása mellett. A baromfihús-termelés legérzékenyebb alanyai éppen a naposcsibék.

A naposcsibék a születésük utáni 48 órában 28–32 °C hőmérsékleti tartományban termelik a legkevesebb hőt, s testtömegveszteségük is itt a legkisebb. Sokat jelent a technológiai
megoldás, mely szerint csak a termet fűtik az állatok számára vagy kombinált fűtést alkalmaznak. A naposcsibék még első 2 hetük idején is fokozottan érzékenyek a környezeti
hőmérsékletre. A legtöbb takarmányfogyasztás a felnevelés 3–7. hete közé esik. Ebben a periódusban lehet a legnagyobb tömeggyarapodást elérni, s ennek a szakasznak az optimális
hőmérsékleti intervalluma 20–25 °C. A nevelés 4–7. hetében azután 15–25 °C-ra változik a hőmérsékletigény. Az ettől eltérő hőmérsékletek csökkenő tömeggyarapodást és romló
takarmányértékesítést jeleznek (Gniazdowski és Kuczynski, 2003).

A pulykák közül a napos- és húspulykák hőmérsékletigénye nem tér el jelentősen a pecsenyecsirkékétől. 10–20 °C közti hőmérsékletek alkalmazásával érhető el a legnagyobb
súlygyarapodás. A hőmérséklet emelkedése esetén a pulykák takarmányfogyasztása csökken, így fajlagos takarmányértékesítésük kismértékben javul. Ennek értéke minden °C-
emelkedés mellett, naponta 3 kg takarmánnyal egyenértékű. 18 °C hőmérséklet esetén az összes tömeggyarapodás 30 g/°C mennyiséggel csökken.

A tojó jércék klímaigénye maximum18–20 °C. E feletti hőmérsékleti értékek előfordulása esetén a tömeggyarapodás csökken, s az ivarérés, a tojástermelés szempontjából kedvezőtlenül,
későbbre tolódik. A szakemberek egyértelműen állítják, hogy a hazai baromfiállományokban a tavaszi kelésű s nyáron felnevelt jércék, ivarérettség idején elért testsúlya kisebb, a
tojástermelés pedig elmarad más évszakban nevelt társaikénál.

A tojó tyúkok alsó kritikus hőmérséklete 10–15 °C között alakul, de nyári időszakban 20–25 °C közé is felemelkedhet. Új szemlélet szerint a baromfiak termoneutrális hőzónája nem
határozható meg pontosan, csak egy minimális hőtermelést kiváltó szűk hőmérsékleti zónáról beszélhetünk. Az optimálisnál magasabb hőmérséklet esetében (20 °C felett) a tojótyúkok
takarmányfogyasztása 1,2–4 g/°C mértékben csökken. A csökkenés azonban nem lineáris, pláne ha a tyúkok egyéb (vitamin, ásványi anyag) szükségleteit kielégítjük (Zagyva, 2001).

Az egyik legfontosabb környezeti faktor a baromfiak s más háziállatok számára is az ivóvízszükséglet. A környezeti hőmérséklet változása, valamint az állatok vízigénye közt szoros
összefüggés található. Tyúkok között végzett kutatások alapján a következő kép alakult ki a specialistákban. 27 °C-ig a hőmérséklet-emelkedést °C-onként, naponta, 3 g vízfogyasztás
növekedés kíséri. 30 °C felett ez az érték szinte átmenet nélkül 11 g-ra nő °C-onként. A tojótyúkok vonalai között azonban tetemes vízfogyasztás-különbség állapítható meg. A
tojástermelést mind mennyiségileg, mind pedig egyedi súly tekintetében jelentősen befolyásolja a környezeti hőmérséklet. 10 °C fölött csökken a tojások egyedi tömege. Ezt számos
szerző szerint a tyúk petefészkének vérellátási zavara okozza, ami a hőmérséklet növekedése révén hat. Más élettani ok is közrejátszik. Ilyen pl. a mészhéj elvékonyodása. A vékonyodást
a növekvő légzésszám, s az emiatt létrejövő CO2-többlet okozza.

A tojások keltethetősége és termékenysége szintén befolyásolt a környezeti hőmérséklet, valamint páratartalom által. A kakasok ondómennyisége s minősége eltérő mértékben csökken a
tyúkok reakcióitól. 30 °C-ig szinte alig változnak az ondó tulajdonságai, míg a tyúkokat jellemző termékenység és keltethetőség rendkívül érzékeny a klimatikus tényezők főbb paramétereire
(Vattamány, 2005).

2. Állatbetegségek, állati kártevők és a meteorológiai viszonyok

Állattenyésztési kérdésekben rendkívüli gazdasági, valamint állat-egészségügyi haszonnal alkalmazhatók a biometeorológia törvényszerűségei. A fentiek igen jól használhatók a
háziállatok egészségének fenntartásában, a termelési, illetve a teljesítmény paraméterek fokozásában éppúgy, mint a kiesések, s a különböző veszteségek csökkentése révén.
A meteorológiai információk ma már nem hiányozhatnak sem a megelőzés, sem pedig a gyógyító tevékenység köréből. A meteorológiai információkat egyre szélesebb körben
alkalmazzák az állattenyésztők aszerint, hogy az adott döntéshelyzet vagy megoldandó probléma mennyire időjárás-érzékeny. Napjainkban a tartástechnológiák kialakításában, valamint
továbbfejlesztésében éppúgy nélkülözhetetlenek a klimatikus és a meteorológiai információk, mint a hozamok optimalizálásában, új fajták és hibridek nemesítésében, az állatjólét (animal
welfare) és az etológia megannyi területén. E kérdéskör jelentősége – napjainkban – két fontos tényező megváltozása miatt is világszerte felértékelődött. Az egyik, a globális felmelegedés
állattartási kihívásaiban jelent meg, a másik pedig az ún. természetszerű tartásmódok széles körű elterjedésével vált aktuálissá a fejlett állattenyésztést folytató országokban.

A meteorológiai információk alkalmazására több lehetőség is adódik az állattartás területén. Ilyenek az alkalmazkodás, a védekezés és a beavatkozás problémakörei (Varga-Haszonits,
1987). A várható negatív hatások hatékony kivédéséhez, illetve elkerüléséhez azonban pontos előrejelzésekre van szükség. Döntő lehet az a momentum, hogy ezek az előrejelzések
idejében érkeznek-e az állattartókhoz, tenyésztőkhöz, illetve, hogy ezen szakemberek, vállalkozók meg tudják-e fizetni a fenti szolgáltatás díjait. Végül pedig még bizonytalan az
információk útja a hazai tenyésztők termináljáig (Dommermuth, 1989).

A tenyésztett állatfajok legveszélyesebb betegségcsoportjába a baktériumos, vírusos, valamint az összetett kóroktanú betegségek tartoznak. A gazdasági, állat-egészségügyi és
népegészségügyi szempontból egyaránt legfontosabbak a következők:

253
 Zoometeorológia

• ragadós száj- és körömfájás (Aphtae epizooticae),

• sertésorbánc (Erysipelas suum),

• Aujeszky-féle betegség (Morbus Aujeszky),

• baromfikolera (Cholera avium,)

• baromfi mikoplazmózis (CRD),

• ún. szállítási betegség („shipping fever”).

A baktériumok által okozott betegségek kóroktana alapján jól megfigyelhető, hogy a kórokozók azért időjárásfüggőek, mert fény- és hőhatásokra érzékenyek. Így a száraz, napos, meleg,
illetve igen hideg periódusokban a kártételek nagyarányú csökkenése várható. A vírusfertőzéseket ezzel szemben rovarok terjesztik, s az időjárás jellemzői függvényében alakul a rovarok
szaporodási rátája. Ezzel analóg, a fertőzések gyakorisága és előfordulási aránya. Az időjárás főbb paraméterei közül a hőmérséklet, s a légnedvesség szerepe nő túl a többi faktorén
(Bossaert et al. 1989).

Jones et al. (2000) arról számoltak be, hogy sikerült előállítaniuk a szarvasmarhák herpeszvírusának egy hőmérsékletre érzékeny mutánsát, s ezzel a vakcinával immunizálták a borjakat.
Smith et al. (2001) az amerikai feedlotokban (telelőkertben) tartott szarvasmarhák E. coli fertőzésének környezeti feltételeit vizsgálta. Vizsgálati eredményei szerint, ha sáros a telelőkertek
talaja a szarvasmarhák trágyájával keveredve – megfelelő a táptalaj az E. coli C157:H7 változatának, amit minden kifutóban tartott állatcsoportban sikerült kimutatniuk. Normál körülmények
között a telelőkertek talaj, valamint etetőhelyének burkolata a coli fertőzések egyik fő felelőse.

A nem fertőző állatbetegségek között időjárás-függőek a következők:

• hurutos bélgörcs (Enteralgia catarhallia s. Colica spasmophylica) – tünetek,

• az előgyomrok heveny felfúvódása (Meteorizmus acuta proventriculorum),

• a sertések kannibalizmusa,

• a madarak tollcsipkedése és kannibalizmusa,

• kérődzők hipomagnéziás tetániája – tünetek.

A legelőkön előforduló tetániás tünetek fő okozója a hideg, nedves, szeles időben, időjárástól függően alakuló, a legeltetett kérődzők vérében meglévő Mg-tartalom.

A befolyásoló meteorológiai tényezők közül a minimum hőmérsékletek alakulása, valamint a magas csapadékösszeggel járó esőzések gyakorisága játszik fő szerepet e betegség
kifejlődésében. A legeltetési módok mellett tehát a legeltetési idény időjárási paraméterei is számba veendők a legeltetési tervek elkészítésénél (Rangel-Ruin et al. 1999).

Az egész világ legelőin a paraziták egyre növekvő veszélyt jelentenek a legeltetett állatfajokra, főként a kérődzőkre. A fertőzéseket új módszerekkel vizsgálják. Néhány élősködő
fejlődését vér-, bélsár-, valamint legelőfűminták segítségével elemzik. A bélsárminták vétele több módszer szerint történik. Különbözőek például a bélsármennyiségek (1–3,5 g/egység),
valamint azok hőmérséklete. A legújabb mérési módszerek olyan populációdinamikai modelleket használnak, amelyeken belül szimulált mikroklimatikus környezetet alakítanak ki. Ezen
modellek segítségével ellenőrizhetővé válik a parazitafajok teljes egyedfejlődése, szaporodása, de érzékenysége is. Különösen azok a vizsgálatok érdekesek, amelyek a külső környezeti
hatásokat (meteorológiai tényezők, állat kölcsönhatások, munkaszervezési hatások stb.) elemzik a parazitákra vonatkoztatva. A fontosabb tényezők közé tartoznak: a legelőszakasz
feletti hőmérséklet, a gyepnövényzet és a talajnedvesség állapota, valamint a legeltetési módszerek, beleértve a téli időszakban etetett széna betakarítását is. A parazita populációk óriási
érzékenységgel reagálnak néhány környezeti faktorra, amelyek befolyásoló tényezői ezen populációk rezisztenciájának. A száraz és hideg hatások, valamint a legeltetett háziállatok
immunitása nagyon hatékonyan csökkenti a külső paraziták különböző fejlődési stádiumában történő szaporodását, többek között a Nematoda, Trichostrongylus, Haemonchus, Cooperia,
valamint Bunostomum fajok esetében (Jenkins et al. 2005).

254
 Zoometeorológia

A rendszeresen adott antiparazitikumokkal és tervszerű legelőhasználattal segíthetünk csökkenteni azokat a károkat, amelyeket ezek a fertőzések okozhatnak. Azok a legelők azonban,
amelyek nem ellenőrzöttek, tartós forrásai lehetnek a paraziták tevékenységének, amik újabb és újabb formákban, jobban alkalmazkodnak a környezeti tényezőkhöz, valamint a háziállatok
érzékenységéhez (Bossaert et al. 1999).

3. Az állattenyésztésből származó légszennyező anyagok ismertetése

Az állattenyésztésből eredő légszennyező anyagok döntő többségét a gázok, kisebb részét pedig a por alkotja.

Légszennyező gázok

Az állattenyésztésből eredő bűzös és légszennyező gázok szigorúan nem határolhatók el egymástól. Légszennyezésről abban az esetben beszélünk, ha a kifogásolható komponensek
egészségi ártalmat okozó koncentrációban vannak jelen vagy valamilyen formában károsítják az emberek közérzetét.

Az eddigi vizsgálatok alapján az állattenyésztő telepek mintegy 136 különféle gázt emittálnak a légtérbe. Ezek közül a bűzös gázok és az ammónia az, amelyek környezetvédelmi
szempontból a legjelentősebbek. A metán és a szén-dioxid az üvegházhatásban jelennek meg, míg a kénhidrogén és a szén-monoxid a tenyésztett állatok elhullási rátájának növekedését
okozza.

Ammónia

Az ammónia színtelen, jellegzetesen szúrós, éles szagú, vízben jól oldódó gáz. Kibocsátásáért 93%-ban az állattenyésztés a felelős, ami összességében megközelítőleg 8–9 millió tonnát
jelent évente Európában. Az ammónia az állattenyésztő telepek épületeiből, a nyitott hígtrágyatárolókból, valamint a trágya kijuttatása során kerül a levegőbe. Az ammónia kibocsátásának
mennyisége állatfajonként változik.

Sommer et al. (1993) megállapítása szerint az állatok növekedésük során a felvett nitrogén csupán 30%-át építik be. A fennmaradó 70% két részre oszlik: 20%-a fekália, 50%-a
pedig vizelet formájában távozik. A vizeletben lévő karbamid könnyen hidrolizálódik, az ureáz enzim segítségével szén-dioxiddá és ammóniává. Az ureáz enzimet a fekáliában levő
különféle mikroorganizmusok termelik (melyek a vizeletben nincsenek jelen), miközben elbontják az ürülékben található fehérjéket, karbamidot stb. Az ammóniát termelő főképp aerob
mikroorganizmusok az általuk termelt ammóniát csak megfelelő pH (pH<7), és szén:nitrogén arány (25:1-nél nem kevesebb) esetében építik be szervezetükbe. A pH 7-ről 7,3-ra történő
emelkedése 20%-os, míg 7,3-ról 7,6-ra való növekedése az ammónia 100%-os evaporációs emelkedését eredményezi.

A fekáliában levő szerves kötésű nitrogénből, szintén szabadul fel ammónia, bár ez az anaerob folyamat sokkal lassúbb. Modellszámítások mutatják azt is, hogy csupán kis mennyiségű
ammónia szabadul fel a fekáliában levő bomlatlan fehérjékből.

Az egységnyi idő alatt emittált ammónia mennyisége függ a szagkibocsátó felület méretétől, annak hőmérsékletétől, valamint az ammónia koncentrációjának különbségétől, a trágya és
az azt borító levegőrétek között. Az ammónia nagyobb koncentrációban, mind az emberre, mind pedig a növényekre és az állatokra kedvezőtlen hatást gyakorolhat.

Az ember 5 ppm alatt nem érzékeli az ammónia légtérben való jelenlétét. Az első panaszok 25 ppm körül jelentkeznek orrfolyás, tüsszögés, köhögés, könnyezés formájában, ami egyben
mutatja az ammónia orrnyálkahártyára gyakorolt irritáló hatását. Ezek a tünetek már akár 7 ppm-nél is jelentkezhetnek, poros levegő esetén. 35 ppm felett az ammónia elviselhetetlen
orr- és szemirritációt okoz, amelynek tartós belélegzése tüdővizenyőhöz, tüdőgyulladáshoz vezet.

A növekvő ammóniaszint az állatok növekedési ütemének csökkenését, az ivarérettség késését és a légúti betegségek iránti fogékonyság növekedését idézi elő. A sertések esetében a
25 ppm feletti koncentráció hozzájárul az arthritis és a tályog kialakulásához. 35 ppm felett a légutak erős irritációját, valamint a tüdőbaktériumok elleni védekezés gyengülését okozza
(Aarnik et al. 1993).

A növényekre gyakorolt negatív hatását egyrészt közvetve, a savasodáson, a víz és a talaj nitrogéntartalmának növekedésén, másrészt közvetlenül az erdőállomány degradációján,
valamint számos növényfaj eltűnésén keresztül fejti ki.

• A növényekre gyakorolt negatív hatása abban mutatkozik meg, hogy az alacsony nitrogéntartalmú talajt kedvelő növények eltűnnek, és helyüket a nitrogén indikátor fajok foglalják el.
Az Európában élő edényes növények kb. 70%-a alacsony nitrogénszintet kedvelő.

255
 Zoometeorológia

• Azok a talajok, amelyek alacsony pufferkapacitással rendelkeznek, a nitrifikáció révén elsavanyodnak. A savanyodással együtt járó pH-csökkenés következménye, a talajban levő
toxikus anyagok oldódása és felhalmozódása. Az egyes toxikus anyagok felhalmozódása (pl. az alumíniumionok) mellett a tápanyagok kimosódnak a talaj felső rétegeiből. 1989-ben
a dán talajok savanyodásának mintegy 46%-áért volt felelős az állattenyésztésből eredő mintegy 240 kt ammónia.

• A magas ammóniakoncentráció – az erdőtalajok esetében – a talaj természetes metánfelvételének csökkenését okozza, ezzel közvetve hozzájárul a metán atmoszferikus
koncentrációjának növekedéséhez.

• A vízi ökoszisztémák eutrofizációját és savasodását idézi elő.

• Az épített környezetben is jelentős kárt okoz. A nitrogénkoncentráció növekedése kedvező életfeltételeket teremt a különféle baktériumok megtelepedéséhez, amelyek az épületek
homlokzatát erodálják, mállasztják (Sommer et al. 1993).

Metán

A metán a környezet szempontjából valószínűleg a legjelentősebb olyan széntartalmú gáz, amely az állattartó telepek épületeinek levegőjében megtalálható. A metán (CH4) színtelen,
szagtalan, nehezen cseppfolyósítható gáz, amit az állattenyésztési tevékenység során, főképp a kérődzők állítanak elő a baktériumos emésztés során. A kérődzők mintegy 80 millió
tonna metánt termelnek évente, ami a világ összes metánkibocsátásának 20%-a. A metán az üvegházhatásért felelős gázok egyike.

Kisebb mennyiségben az alomban is képződik, szerves molekulákból metánbaktériumok anyagcseréje során, kizárólag anaerob körülmények között (Harper et al. 1999).

Kén-hidrogén

A kén-hidrogén (H2S) színtelen, romlott tojás szagára emlékeztető rendkívül veszélyes gáz, amely már több ember halálát és állatok elhullását okozta. Legnagyobb mennyiségben a tárolt
hígtrágyából szabadul fel. A hígtrágya megbolygatásakor percek alatt 100–200 ppm kén-hidrogén szabadul fel. A trágya szerves anyagaiból – az oldott oxigén függvényében – anaerob
körülmények között kén-hidrogén, aerob körülmények között szulfátok keletkeznek. A gáz tartós ideig való belélegzése 20 ppm koncentráció mellett a sertéseknél idegességet, fény
iránti érzékenységet és a takarmányfelvétel csökkenését idézi elő. 200 ppm koncentrációnál tüdőödémát, légzési problémát és elhullást okoz. Embereknél a 10–20 ppm koncentráció a
szem és a felső légutak irritációját, az 50–100 ppm koncentráció hányingert, hasmenést, hányást, magasabb értéknél eszméletvesztést és gyors halált okoz. 100 ppm feletti koncentráció
esetén az érzékelőszervek hamar elvesztik az érzékelőképességüket és a további terhelésre érzéketlenné válnak (Steinheider et al. 1993).

Egyéb bűzös gázok

Az állattartó telepek épületeinek légterében az említett gázokon kívül több olyan nyomgáz megtalálható, amelyeket a mai napig is csupán bűzös gázoknak tekintenek. A meglétükből
adódó problémákat eddig nem tartották jelentősnek, mivel csupán alacsony koncentrációban vannak jelen. Ennek ellenére vannak közöttük olyan gázok is, mint például az aldehidek,
metilaminok, amelyek nagyobb mennyiségben is megjelenhetnek, s egyes szerzők vizsgálatai alapján karcinogén hatásúak.

Habár a bűzös gázoknak tekintett gázok általában kis koncentrációban vannak jelen, fontos lenne ezek kritikus mennyiségének és hatásmechanizmusának pontos leírása. A szagok
egészségügyi hatásaira vonatkozólag viszonylag kevés adat áll rendelkezésre. A német emmissziós törvény a környezeti hatások három fokozatát különbözteti meg: veszélyes, hátrányos,
valamint jelentős kellemetlenség. A szagok által keltett hatásokat általában az utóbbi csoportba sorolják.

Egyes kutatások eredményei azonban azt mutatják, hogy a szagszennyezés befolyása egyes esetekben ennél jelentősebb is lehet. A szédülés, étvágytalanság, hányinger, émelygés,
torokkaparás előfordulásának gyakorisága erősen szignifikáns összefüggést mutat az üzemtől való távolság csökkenésével, azaz a szagterhelés mértékének növekedésével (Vermosen
et al. 1996.; Li et al. 2005).

4. Irodalom
Aarnik A.; Hoeksma P.; van Ouwekerk E. 1993. Factor affecting ammonium concentration in slurry from fattening pigs. Proceeding Congress on Nitrogen Flow in Pig Production and
Environmental Consequences, Wageningen, 413–420.

Ádám T.; Barna I. 1983. A melegstressz hatásának vizsgálata hízómarhán, klímaistállóban. ÁTK Közleményei, Herceghalom, 51–55., 532.

256
 Zoometeorológia

Ames D. 1980. Thermal Environmental effects. Production Efficiency of Livestock. Bio Science, 30. 7:457–460.

Atkinson B.W. 1981. Dynamical Meteorology. Methuen, London–New York, 143–152., 228.

Barótfi I.; Rafai P. 1985. Energiagazdálkodás az állattartásban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 289.

Blockley J.A.; Lyons T.J. 1994. Airflow over a two-dimensional escarpment. III. Nonhydrostatic flow. Q.J.R. Meteorol. Sci. Australia, 79–109, 120.

Bossaert K.; Lonneux JF.; Godeau JM.; Peeters J.; Losson B. 1999. Serological and biochemical follow-up in cattle naturally infected with Casciola hepataica, and comparion with a
climate model for predicting risks of fasciolosis. Veterinary Research, 30.6:615–628.

Brandle J.R.; Hintz D.L.; Sturrock J.W. 1988. Windbreak technology. Proceedings of an International Symposium on Windbreak Technology, Lincoln, Nebraska, June 23–27., Elsevier,
Amsterdam–Oxford–New York–Tokyo, 239.

Brody S.; Thompson A.J. 1951. Animal physiology. Agricult. Exp. Station Research Bulletin, Missouri, Columbia, USA, 481.

Dinu C.; Parvu M.; Cureu I.; Braslasu MC. 2004. Internation between the diet, temperature and some consistents in Rosoheus Archiv-Zootechnica, 7. 29–34.

Dommermuth H. 1989. Draft report on „Study on Requirements to be met by Agrometeorological Service in Countries with Highly Developed Industries”. Geneva, 18–19, 23.

Draskóczy J. 1987. Biometeorológiai vizsgálatok a komplex légköri jelenségek állatélettani hatásairól. Állattenyésztés és Takarmányozás. Budapest, 36.3:193–207.

Draskóczy J.; Perjés I. 1978. Meteorológiai front- és légtömegfajták hatása a szarvasmarhák fertilitási viszonyaira. Magyar Állatorvosok Lapja, Budapest, 33., 21–25.

Gates D.M. 1980. Biophysical Ecology. Springer-Verlag, New York–Heidelberg–Berlin, 611.

Gniazdowski J.; Kuczynski T. 2003. Evaluating the efficiency of natural ventilation in broiler housing at high ambient temperature – empirical study. Problemy-Inzynierii-Rolniczej. 11.4:
113–120.

Harper LA.; Denmead OT.; Freney JR.; Byers FM. 1999. Direct measurements of methane emissions from grazing and feedlot cattle. Journal of Animal Science. 77.6., 1392–1401.

Herbut E.; Sornowka–Czajka E.; Waurzynsky M. 2000. Effect of earth tube heat exchangers on broilerhouse microclimate and performance of chickens. Rocsniki-Naukowe-Zootechniki,
8. 151–155.

Jenkins EJ.; Veitch AM.; Kutz SJ.; Hoberg EP.; Polley L. 2006. Climater change and the epidemiology of protostrongylid nematodes in northern ecosystems: Parelaphostrongylus adocoilei
and Protostrongylus stilesi in Dall’s sheep (Ovis d. dalli) Parasitology. 132.3:387–401.

Jevtic M.; Gancic M. 2002. New aspects of controlling microclimate. Zsivinarstvo, 37. 1–2:7–14.

Johnson H.D. 1976. Progress in Biometeorology. The effect oj weather and climate on animals. 1. Vol.1–2, Ed.: Swets-Zeitlinger, Amsterdam, 301.

Jones C.; Newby TJ.; Holt T.; Doster A.; Stone M.; Ciacci–Zanella J.; Webster CJ.; Jackwood MW. 2000. Analysis of latency in cattle after inoculation with a temperature sensitive mutant
of bovine herpesvirus 1 (RLB106) Vaccine, 18.27:3185–3195.

Kovács F. 1990. Állathigiénia. Mg. Kiadó. Budapest, 56, 59–60. 601.

Krastev K. 2002. Influence of the environmental temperature and humidity during winter nt he adaptation of calves. Biotechnology in Animal Husbandry, 18. 1–2: 11–16.

Leinonen M.; Ruohoniemi M.; Saario E.; Anttila M. (2001): Photosensitivity and its etiology in cattle in Finland. Suomen-Elainlaakarilehti. Helsinki, Finland 107.12:707–713.

Li Z.; Kelliher FM. 2005. Determining nitrous oxide emissions from subsurface measurements in grazed pasture: A field trial of alternative technology.Australian Journal of Soil Research.
43.6., 677–687.

257
 Zoometeorológia

Makulska J.; Weglarz A.; Frelich J.; Voriskova J. 2003. Efficiency of young beef liveweight production nt he extensive system. Collection of Scientific papers, Faculty of Agriculture in
Ceske Budejovice Series for Animal Sciences. 20.2:103–113.

Monteith J.L. 1975. Principles of Environmental Physics. Ed. Arnold E., London, 241.

Plate E.J. 1982. Engineering meteorology. Karlsruhe, Elsevier, Davenport, A.G., 527–569., 740.

Rangel–Ruin L.J.; Marquez–Izgmiendo R.; Bravo–Nogneira G. 1999. Bovine fasciolosis in Tabasco, Mexico. Veterinary-Parasitology, 81.2: 119–127.

Rosenberg N.J.; Blad B.L.; Verma S.B. 1983. Microclimate. The biological environment. Second Editon, New York, 495.

Seemann J.; Chirkov Y.I.; Lomas J.; Primault B. 1979. Agrometeorology. Springer-Verlag, Berlin–Heidelberg–New York, 109–199.

Sleger V.; Neuberger P. 2006. Using meteorological data to determine the risk of heat stress. Research in Agricultural Engineering. 52.2:39–47.

Smith D.; Blackford M.; Younts S.; Moxley R.; Gray J.; Hungeford L.; Milton T.; Klopfenstein T. 2001. Ecological relationships between the prevalence of cattle shedding Escherichia coli
O157:H7 and characteristics of the cattle or conditions of the feedlot pen. Journal of Food Protection. 64.12:1899–1903.

Sommer S.G.; Christensen B.T.; Nielsen N:E.; Schjorring J.K. 1993. Ammonia volatilization durind storage of cattle and pig slurry: effect of surface cover. Journal of Agricultural Science,
1993, 121: 63–65.

Steinheider B.; Winnecke G.; Schlipköter H. 1993. Somatische und psychische Wirkungen intensiver Geruchsimmissionen. Staub-Reinhaltung der Luft, 1993. 53. 11., 425–431.

Szalay I. 2006. A szélsőséges időjárási események hatása a baromfitenyésztésre. „A Baromfi”. 09.2: 6–9.

Szobor Z. 2003. A sertésistálló mikroklímája, különös tekintettel a szellőztetésre. Mezőhír, 2003. 7.4: 72–73.

Thompson G.E. 1973. Climatic physiology of cattle. Journal of Dairy Science, 40. 441–443.

Varga–Haszonits Z. 1987. Agrometeorológiai információk és hasznosításuk. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 239–241., 248.

Vattamány G. 2005. Baromfiistállók klimatizálása. Értékálló Aranykorona., 2005. 5.10., 27.p.

Vermosen A.; VanCleemput O.; Hofman G. 1996. Long-term measurements of N2O emissions. Energy conversion and management. 37. 6–8: 1279–1284.

Webster A.J.F. 1981. Optimal housing criteria for ruminants. In environmental aspects of housing for animal production. Ed. J.A. Clark, Butterworth, London, 232.

Zagyva L. 2001. Szellőzés. Klíma.; A Baromfi, 2001. 3., 54–55.

258
9. fejezet - Az agrometeorológiai információk
hasznosításának alapjai
Az agrometeorológiai információk hasznosításának története

Az ember már a történelem előtti időkben tudatára ébredt, hogy élete különböző területei, köztük az élelem megtermelésének kezdeti technikái, jelentős mértékben a környezet befolyása
alatt állnak. Az sem maradt sokáig rejtve a földjét művelni kezdő ember előtt, hogy a légkör folyamatai és jelenségei számottevő szerepet játszanak e környezeti hatások kialakításában.
Nem számszerűsített, csakis minőségi összefüggések formájában viszonylag korán megfogalmazódtak és nemzedékről nemzedékre szállva fennmaradtak, s az adott hely termelési
tapasztalatainak fontos részévé váltak a meteorológiai viszonyok és a növények termeszthetősége, növekedése, fejlődése, terméshozama közötti kapcsolatot érintő törvényszerűségek.
Hiszen tapasztalták, hogy ha például többet süt a Nap és melegebb van, gyorsabban fejlődnek a növények, vagy ha több eső hullik, nagyobb termésre lehet számítani. Ennek nyomai
megtalálhatók a korabeli hiedelmekben, a mitikus világszemlélet megnyilvánulásaiban, melyekben kiemelt szerepet kaptak a természeti erőket, meteorológiai hatásokat megtestesítő
istenek (napistenek, viharistenek, esőistenek). Az a felismerés, hogy létük és megélhetésük alapvetően függ a meteorológiai viszonyokat „irányító” erőktől, arra ösztökélte az embereket,
hogy megpróbálják befolyásolni isteneiket és elnyerni jóindulatukat. Mondhatjuk, hogy az erre való törekvés az agrometeorológiai információk hasznosításának kezdeti, tudományosan
viszont nem túl megalapozott formája.

Új szemléletet hoztak a környező világ megismerésébe, a természettudományokba, s így a légkör vizsgálatába és annak alkalmazott, agrometeorológiai területébe is az ókori görögök.
Az időszámításunk előtti I. évezred közepe tájékától egyre konkrétabb formát kezdett ölteni ez az új típusú gondolkodás a világról, melynek középpontjába az az elképzelés került,
hogy a körülöttünk lévő világ nem misztikusan kiismerhetetlen, hanem megismerhető, s az ismeretek szerzésének leghatékonyabb módja az ok-okozati összefüggések feltárása. Ez
a szellemileg forrongó korszak hozta létre azokat a megismerési kategóriákat és tudományterületeket [köztük nagymértékben Arisztotelész munkásságának köszönhetően a „Föld
és ég közötti jelenségek” (meteora) tudományát (meteorológiát)], melyek mind a mai napig meghatározzák a tudományos gondolkodást. E korszak számos felismerése – és néhány
téves elképzelése – két évezreden keresztül felülmúlhatatlan és megkérdőjelezhetetlen ismeretanyagot jelentett az adott tudományterületeken. Az ismeretek szerzése viszont döntően
spekulatív úton, nem pedig mérésekre alapozva történt. Ez gátolta azt, hogy mennyiségi formában, azaz számszerűen is ki lehessen fejezni a légkör működését meghatározó jellemzőket
és azoknak a mezőgazdasággal való kapcsolatát.

A reneszánsz térnyerése nyomán kibontakozó természettudományos szemlélet erősödése és a nagy földrajzi felfedezések – több vonatkozásban is – fejlődést, változásokat katalizáló
időszaka előkészítették, az ipari forradalom pedig betetőzte azt az átalakulást, mely új irányt szabott az emberi civilizáció, életmód és gondolkodás fejlődésének. A tömegtermelés,
a sorozatban gyártható műszerek megjelenésével a tudomány számára elérhetővé vált a nagyszámú, ellenőrizhető és összehasonlítható mérés, azaz beköszöntött a mennyiségi
megismerés korszaka. Ez persze feltételezte a megfelelő adatgyűjtési, #kezelési és #kiértékelési szabályok kidolgozását, tehát a mai értelemben vett tudományos gondolkodás
kialakulását. E változások a meteorológia területén is hatalmas tudásanyag felhalmozódásához vezettek. A számszerű meteorológiai információk megjelenésével párhuzamosan a
fitofenológián (a növények környezeti viszonyoktól függő, egymást szabályszerű sorrendben követő jelenségeivel foglalkozó tudományterületen) belül is hasonló – a neves svéd botanikus,
Carl Linné által elindított – folyamatok játszódtak le a XVIII. század közepétől. Ezáltal lehetővé vált a légkör jelenségei és folyamatai, valamint a mezőgazdasági, ezen belül döntően
növényi életjelenségekre vonatkozó jellemzők közötti kapcsolat tudományos igényű elemzése, azaz az agrometeorológiai információk hasznosítása.

A légkör és mezőgazdaság közötti kapcsolat jellemzői és formái

Az agrometeorológiai információk hasznosításakor célszerű szem előtt tartani, hogy a légköri folyamatok és jelenségek, illetve a mezőgazdasági termelés közötti kapcsolat jellegét tekintve
kölcsönhatás. Ez azt jelenti, hogy a hatás kétirányú, hiszen a légkör is hat a mezőgazdaságra, s az élelem megtermeléséhez kötődő tevékenységek is befolyásolják a légkör állapotát. E
kölcsönhatás azonban aszimmetrikus, azaz a két irányban nem egyforma erősségű. Míg a mezőgazdaságra gyakorolt meteorológiai hatások bármilyen (lokális, regionális vagy globális)
szinten jelentkezhetnek, akár közvetlen, akár közvetett formában, s e hatások döntően rövid időn belül érzékelhetővé válnak, addig a légkört befolyásoló termelő emberi tevékenység
hatása elsősorban lokális, esetenként regionális, s csak ritkán globális szinten, általában közvetett formában és hosszabb idő alatt nyilvánul meg.

Ez az aszimmetria magyarázza, hogy a kölcsönhatás jelleg sok esetben nem szembetűnő, s hogy az agrometeorológiai információk hasznosítása elsősorban a mezőgazdaságra (főként
a szántóföldi növénytermesztésre) gyakorolt időjárási és éghajlati befolyás számszerűsítésén alapul. A továbbiakban mi is ezt az aspektust szeretnénk részletezni. (Bár az utóbbi

259
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

évtizedekben az éghajlatváltozáshoz való antropogén hozzájárulás vizsgálata és az ezzel kapcsolatos, akár döntés-előkészítő szerepű információk előállítása is egyre inkább előtérbe
került, e mesterséges éghajlati kényszerek döntően nem a mezőgazdasági termeléshez köthetők.)

A légkör és környezete vizsgálatakor a rendszerszemlélet hangsúlyozása azért lényeges minden esetben, mert kifejezi, hogy a légköri folyamatok, jelenségek és állapotjellemzők akár
rövid-, akár hosszú távú alakulása (azaz az időjárás és az éghajlat), egymással – valamint környezetükkel is – állandó kölcsönhatásban, nem pedig elszigetelt formában történik. A légkör
egyik tulajdonságának megváltozása maga után vonja más állapotjellemzők változását is, másfelől a különböző meteorológiai feltételek, erőforrások vagy hatások is együttesen, komplex
módon alakítják egy növény termesztési feltételeit és életjelenségeit. Ennek következménye a légkör, sőt, még inkább a légkör-talaj-növény rendszer sztochasztikus működése, ami
megnehezíti az e rendszeren belül zajló folyamatok megismerését. E probléma megoldását hatékonyan segítik például a korábbiakban már bemutatott matematikai modellek, melyek
a teljes komplexitásában meg nem ismerhető valóságos rendszer helyébe annak egyszerűsített, matematikai formában megfogalmazott mását állítva lehetővé teszik a problémakör
vizsgálatát.

Az, hogy a légkör ilyen sokrétű befolyással bír a mezőgazdaságra, kellőképpen alátámasztja az agrometeorológiai információk hasznosításának szükségességét, a rendszer
sztochasztikus jellege viszont megmagyarázza, hogy néha miért olyan nehéz a gyakorlat által igényelt pontosságú információk szolgáltatása.

Mint említettük, egyre nagyobb érdeklődés övezi a mezőgazdasági termelés légkörre gyakorolt hatásainak elemzését is, bár itt – a fentiekben vázolt okok miatt – még nehezebb egzakt
összefüggéseket megállapítani. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa arra, hogy miként képes az ember e gazdálkodási tevékenysége által a légkör tulajdonságait módosítani!
E példák is jól szemléltetik a hatások összetett voltát.

Talán a legismertebb példa az erdőirtás és szántóterületek arányának növelése. Távérzékeléssel kapott adatokra alapozott becslések alapján az összefüggő erdőségekkel borított
2
területek nagysága kb. 50 millió km . Ez bolygónk területének 10%-a, a szárazföldi területeknek pedig nagyjából a harmada. A kiterjedt erdőségek (legyen az akár trópusi esőerdő, akár
hideg égövi tajga) nagy fotoszintetizáló felületükkel hatékonyan alakítják át a légkör szén-dioxid-tartalmát oxigénné. Ezért nem túlzás Földünk „zöld tüdejének” nevezni e területeket,
még akkor sem, ha ma már tudjuk, hogy a tengerek, óceánok hozzájárulása is jelentős e tevékenységekhez. A jelenleg is nagyméretekben zajló – ipari és mezőgazdasági indíttatású
– erdőirtások ilyen módon a szén-dioxid-szint emelkedését, s a már ismertetett üvegházhatás által, felmelegedést vonhatnak maguk után. Tovább erősíti ezt a tendenciát, hogy a
művelés alá vont talajok humusztartalmának oxidációja révén a felhalmozódott széntartalom egy része is a levegőbe kerül szén-dioxid formájában. Másfelől az erdős területek átalakítása
szántóföldekké az albedóra, azaz a felszínsugárzás visszaverő képességére is hatással van. Egyes elméletek szerint az utóbbi 6000 évben az északi féltekén az átlagos sugárzás
visszaverési arány 14%-ról 16%-ra növekedett. Az elnyelt energia csökkenése viszont a lehűlés irányába mutat, azaz gyengíti a felszín átalakítás elsődleges hatását.

A világszerte alkalmazott ásványi eredetű trágyák használata következtében különböző vegyületek kerülnek a légkörbe. A legnagyobb volumenben kijuttatott nitrogéntrágyák
nitrogéntartalmú vegyületeket juttatnak a légkörbe, s ezek az ózontartalom csökkentésével a Napból érkező ultraibolya sugárzás nagyobb arányú felszínre jutását segítik elő.

A melioráció célja az adott terület termőképességének javítása például fásítás, mocsárlecsapolás vagy éppen öntözés által. E két utóbbi beavatkozás egymással ellentétes jellegű, ez
is jelzi a kiváltott hatások sokféleségét. A mocsarak lecsapolása csökkenti a szabad vízfelszínt, s ezzel korlátozza a párolgáshoz rendelkezésre álló vízmennyiséget. Emiatt csökken a
párolgás is. Ugyanakkor a lecsapolt területen megnövekszik az albedó, ami csökkenti a hőmérsékletet és így a párolgást is. A világ mezőgazdasági területeinek kb. 15–20%-án folyik
öntözéses gazdálkodás. Az öntözés megnöveli a talajok nedvességtartalmát, s ezért párolgásnövelő hatású. Ezt a hatást azonban regionális méretekben már nagyon nehéz kimutatni.
Például egy nagyobb öntözött terület felett 10 m magasságban vagy egy víztárolótól 1 km távolságban már alig van észrevehető hatás.

A légkör összetételét befolyásoló tevékenységek. A légkörbe kerülő anyagok jelentős része természetes forrásokból (vulkánok, tengerek, sivatagok stb.) és ipari termelésből származik.
Ezenkívül a mezőgazdasági tevékenységek során is kerül szennyező anyag a légkörbe. Ilyenek például a véletlenül vagy szándékosan előidézett sztyeppe- és erdőtüzek, a
tarlómaradványok elégetése, a szántás vagy a már említett trágyázás. Az egyes tényezők által okozott légköri szennyezőanyag-gyarapodás nagyságát külön-külön nehéz megítélni.
Hozzávetőlegesen az összes szennyező anyagnak mintegy 10%-át teszi ki a mezőgazdasági tevékenységből származó rész. Ezek az anyagok formájuktól, átmérőjük nagyságától
függően verik vissza vagy szórják szét a Napból érkező sugárzást, a levegőben lévő víz kicsapódásához pedig kondenzációs magokként szolgálnak.

E példák talán kellőképpen szemléltetik a légkör és a mezőgazdaság közötti sokrétű kapcsolatot, s ezáltal indokolják az agrometeorológiai információk hasznosításának
szükségszerűségét.

1. A meteorológiai információk mezőgazdasági hasznosításának alapjai

A tudatos emberi lét egy fontos jellemzője, hogy szinte folyamatosan olyan döntéseket kell meghoznunk, melyek befolyással vannak további sorsunkra, s ezért igyekszünk minél
megalapozottabb módon választani lehetőségeink közül. A mezőgazdasági termelés, mint az emberi civilizáció és társadalomszerveződés egyik elindítója és fenntartója, azon területek

260
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

közé tartozik, melyek fokozottan igénylik a „jó” döntéseket. Röviden tekintsük át a mezőgazdaságban meghozandó döntéseket, hogy megértsük, mitől lesz egy választás előremutató,
mely a későbbi termelési helyzetekben való eligazodást is segíti!

A mezőgazdasági döntések kihatásuk időtartama szerint két csoportra oszthatók. Az egyik csoportba a rövid távra szóló, úgynevezett taktikai döntések, a másik csoportba pedig a hosszú
távra szóló, úgynevezett stratégiai (tervezési) döntések tartoznak. A döntésekhez mindenekelőtt információkra van szükség. Az információk pedig elsősorban a döntések természetétől
függenek. Másfajta információkra van szükség a taktikai és más jellegűekre a stratégiai döntésekhez. (Ezenkívül az információk lehetnek meteorológiai jellegűek és nem-meteorológiai
jellegűek. Természetesen – jelen esetben – minket a meteorológiai információk érdekelnek.) Így azt mondhatjuk, hogy a taktikai döntésekhez elsősorban az aktuális időjárási adatokra
és/vagy rövid távú előrejelzésekre van szükség. A stratégiai döntésekhez pedig hosszú sorozatú éghajlati adatok vagy hosszabb távú előrejelzések szükségesek. Előfordulhatnak olyan
esetek is, amikor lényegében az előbb említett két eset kombinációja jelenti a megoldást.

Az adatok gyűjtését rendszeresen és szervezetten az egész világon a meteorológiai szolgálatok végzik, s ezek tesznek hozzáférhetővé különböző időszakokban és formákban összeállított
agrometeorológiai információkat. Külön megrendelésre is adnak speciális, helyi információkat. Amennyiben a mezőgazdasági döntéshozó ezeket kívánja hasznosítani, akkor számára
az információk kezelésének és döntésekben való felhasználásának ismeretére van szükség.

Egy másik lehetőség a döntéshez szükséges adatok beszerzésére úgy, hogy az adott mezőgazdasági üzem maga létesít és működtet meteorológiai megfigyelő állomást. Ebben az
esetben szükséges a megfigyelések szakszerű végzésének és a kapott adatok szakszerű feldolgozásának és ellenőrzésének ismerete is.

A döntések értékét, beválási valószínűségét alapvetően meghatározza, hogy mi alapján kerültek meghozatalra, s a döntéshozó milyen gondossággal mérlegelte választási lehetőségeinek
következményeit. E felosztás szerint a döntéseket a következő három csoportba sorolhatjuk: intuícióra alapozott döntések, múltbeli tapasztalatokra alapozott döntések, szakszerűen
gyűjtött adatokra és tudományos ismeretekre alapozott döntések.

Az első esetben a véletlen jelentős szerepet kap a választásunkban. Az ismeretek helyett a megérzés, a hangulati elem dominál. Ide tartoznak a bizonytalan adatforrásokra támaszkodó
döntések is. A beválási valószínűség ebben az esetben a legkisebb, de természetesen nem 0, azaz ilyen módon is hozhatunk jó döntést. Nagy hátránya viszont az is, hogy nem tudjuk
megmondani, miért hoztunk jó vagy rossz döntést, ezért a későbbiekben, hasonló döntési helyzet előfordulása esetén nem tudunk ilyen irányú tapasztalatainkra támaszkodni.

A múltbeli tapasztalatokra alapozott döntések esetén rendszerint a közelmúlt történéseit szokták figyelembe venni, mert a távolabbi múltban szerzett tapasztalatok pontos emlékezete
az idő múlásával többnyire elhalványul vagy pedig lassan feledésbe is merül. A közelmúlt egymás utáni éveinek meteorológiai viszonyaiban azonban gyakran előfordul, hogy hasonló
viszonyok (például enyhe tél, száraz nyár) több éven át ismétlődnek, majd más jellegű viszonyokra váltanak. Az ilyen ismétlődések és változások rövidebb időszakok esetén is gyakoriak.
Ezért a tapasztalatra alapozott döntések meteorológiai szempontból nagy kockázatot rejtenek magukban. E kockázatot az is növeli, hogy e döntési típus analógiákon alapul („ugyanilyen
hűvös, csapadékos június volt öt éve is”), de hogy minden lényeges vonatkozásban fennáll-e a hasonlóság az adott időszakok között, azt szakszerűen végrehajtott elemzés nélkül nem
állíthatjuk biztosan.

Ezért aztán az egyéni tapasztalatokra alapozott döntésekből kifejlődött harmadik típus, a szakszerűen gyűjtött adatokra és tudományos ismeretekre alapozott döntések biztosítják, hogy
már a döntéshozatal időpontjában bizonyos valószínűséggel következtetni tudunk a várható eseményekre. A beválási valószínűség itt sem 100%-os, azaz ilyen alapon is lehet téves
döntéseket hozni. Nagy előnye viszont az előbbiekkel szemben, hogy pontosan ellenőrizhetővé válik a döntés folyamata. Ha rossz döntést hozunk, elemezhető, hogy miért nem a jó
megoldást választottuk, s a későbbiekben, hasonló szituációban már ennyivel is jobbak lesznek döntésünk beválási esélyei.

E döntésekhez azonban szükség van agrometeorológiai adatokra, ismeretekre és információkra. Ezeket szervezett megfigyelő, adatgyűjtő tevékenységgel és ellenőrzött kísérletekkel lehet
előállítani. A döntéshozatalhoz szükséges alapvető lépések: az állomáshálózat segítségével és kísérletek útján történő adatgyűjtés, az ismeretek előállítására szolgáló kutatómunka, illetve
az adatok és az ismeretek alapján konkrét esetekre vonatkozó információszolgáltatás. Ezek egymással és a mezőgazdasággal való kapcsolatát az agrometeorológiai információszolgáltató
rendszert bemutató 9.1. ábrán láthatjuk. A Mezőgazdasági igényekből induló nyilak jól jelzik, hogy mind a három tevékenység (az adatgyűjtés, a kutatás és az információszolgáltatás)
a mezőgazdasági termelés igényeinek szem előtt tartásával és annak kielégítése végett történik, s erre már az agrometeorológiai információszolgáltató rendszer megtervezésekor is
tekintettel kell lenni. Az alábbiakban röviden ismertetjük az e rendszer működését jellemző sajátosságokat.

261
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

9.1. ábra - Az agrometeorológiai információszolgáltató rendszer

Adatgyűjtés. Az agrometeorológia alapja a rendszeres és párhuzamosan végzett meteorológiai és mezőgazdasági adatgyűjtés. Ez megvalósítható a mezőgazdasági jellegű
megfigyeléseknek a hazánkban már évtizedek óta működő meteorológiai állomáshálózathoz való kapcsolásával. A meteorológiai állomásokon talajhőmérséklet-mérés is régóta folyik.
E megfigyeléseket talajnedvesség-mérésekkel, valamint növényfenológiai megfigyelésekkel, s a mezőgazdasági tevékenységekre vonatkozó megfigyelésekkel kiegészítve jó adatbázist
kapunk az agrometeorológiai vizsgálatokhoz, mert a megfigyelések felölelik a talaj-növény-légkör rendszer egészét. Az agrometeorológiai adatbázis azonban nemcsak a meteorológiai
állomásokon gyűjtött adatokat foglalja magába, hanem minden olyan (agrometeorológiai jellegű) adatot, amelyet valahol megfigyeltek vagy mértek, s amely hozzáférhető és gyűjtésének
módja ismert.

A nyers adatok ellenőrzése az első feladat. A hibás adatokat, ha lehet, korrigálni kell, ha nem lehet javítani, akkor ki kell zárni az adatsorból. Ezután következik az alapvető statisztikai
jellemzők kiszámítása, majd az adatokat olyan formában adjuk meg, hogy azok akár a kutatások, akár az információszolgáltatás számára azonnal hasznosíthatók legyenek. Ezt a munkát
nevezzük adatfeldolgozásnak.

Az agrometeorológiai (meteorológiai és fenológiai) adatgyűjtéssel és -feldolgozással – terjedelmi okok miatt – nem áll módunkban részletesen foglalkozni, de az ezzel kapcsolatos ajánlott
irodalmat e fejezet végén hozzáférhetővé tesszük.

262
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

A begyűjtött és feldolgozáson átesett adatok kerülhetnek közvetlenül információszolgáltatásra, ha információtartalmuk eléri a gyakorlat által igényelt szintet, vagy pedig valamilyen kutatási
módszer révén nyerhetők ki belőlük a szükséges részletességű információk.

Kutatások. Az agrometeorológiai kutatások célja, hogy a meteorológiai tényezők mezőgazdasági termelésre gyakorolt hatását objektív módon meghatározza. A kutatások többnyire
három nagyobb területre tagolhatók. Ezek: a szántóföldön és zárt terekben végzett kísérletek, az agroklimatológiai elemzések és a módszertani vizsgálatok.

Az agrometeorológiai kísérletek, akár a szántóföldön, akár zárt terekben végzik ezeket, lényegében arra irányulnak, hogy a meteorológiai tényezők és a mezőgazdasági termelés
folyamatai közötti alapvető összefüggéseket feltárják. Ezek alapjául a párhuzamosan végzett meteorológiai és mezőgazdasági adatgyűjtés szolgál. Az adatok értékeléséhez ismerni
kell azt a mechanizmust, ahogyan a meteorológiai tényezők a hatásukat kifejtik. A szántóföldi kísérletek esetén főként az agrotechnikai, növényi bemenő adatok megválasztására van
lehetőség, s csak minimális a meteorológiai oldal közvetlen befolyásolásának a lehetősége (legfeljebb öntözéssel mint mesterséges csapadékpótlással), míg a zárt terű kísérletek –
típusuktól (fóliasátor, üvegház, klímakamra, fitotron) függően – lehetőséget nyújtanak a meteorológiai hatások valamilyen mértékű változtatására, s ezáltal a szántóföldi körülmények
között elő nem forduló elemkombinációk hatásának tanulmányozására, azaz a szimulációra.

Az agroklimatológiai elemzés (analízis) lényege, hogy hosszabb időn át gyűjtött adatok alapján határozza meg a mezőgazdasági termelés éghajlati feltételrendszerét, az éghajlatnak
a mezőgazdasági termelés folyamataira gyakorolt hatását, s a termőkörzetek éghajlati jellegzetességeit. Előnye az előző módszerrel szemben, hogy általában hosszabb időszak (több
évtized, akár évszázad) adatai alapján végezhető; ugyanakkor a vizsgálatba bevonható meteorológiai és növényi paraméterek köre és időbeli bontása sokszor kedvezőtlenebb, mint egy
általunk végzett kísérlet esetén. Külön odafigyelést igényel egy ilyen adatbázis létrehozásakor a különböző forrásból származó adatok megbízhatóságának ellenőrzése.

A módszertani vizsgálatok létjogosultságát az adja, hogy ki kell dolgozni olyan módszereket (például a talajnedvesség, a párolgás számítására vagy a várható termésátlagok
előrejelzésére), amelyek egyrészt lehetővé teszik a meteorológiai viszonyok és a mezőgazdasági termelés közötti kapcsolat mélyebb elemzését, másrészt képessé teszik az
agrometeorológiát arra, hogy ismert beválási valószínűségű információkat szolgáltasson a termelési gyakorlat számára.

Mindig ellenőrizni kell, hogy a kapott eredmények megfelelnek-e a valóságnak. Ezt az műveletet nevezzük verifikációnak. Ez az alapja annak is, hogy az információszolgáltatás ismert
beválási valószínűségű módszerekkel dolgozzon. A verifikálási eljárást sohasem csak a kutatási eredmények igazolásáért kell elvégezni, hanem azért is, hogy világosan lássuk, hol kell
a munkánkat javítani, s melyek voltak tévedéseink okai.

Információszolgáltatás. Az agrometeorológia végső célja az, hogy a mezőgazdaság számára tudományosan megalapozott és a gyakorlatban használható információkat szolgáltasson.
Két alapvető eleme az analízis és a tájékoztatás. Az analízis eredményeként az adatokat és a belőlük nyerhető információkat a mezőgazdasági felhasználók által igényelt formába kell
önteni. A tájékoztatás az a folyamat, amelynek során megfogalmazzuk a mezőgazdasági termelés aktuális kérdéseire adandó meteorológiai válaszokat. Ezek a válaszok vonatkozhatnak a
meteorológiai hatások múltbeli, folyamatban lévő és jövőbeli alakulására is. A tájékoztatás történhet szóban vagy írásban. Ez utóbbi esetben a távközlési eszközökön keresztül továbbított
vagy a periodikus kiadványokban közölt információs forma a leggyakoribb. Ahhoz, hogy az agrometeorológiai információk a döntésekben közvetlenül felhasználhatók legyenek, néhány
fontos feltételnek kell eleget tenniük. Közülük a legfontosabbak a következők: kellő időben a döntéshozók rendelkezésére kell állniuk; a felhasználó számára érthető nyelven legyenek
megfogalmazva; lehetőleg ismert beválási valószínűségük legyen és a döntésekben közvetlenül hasznosíthatók legyenek.

Az agrometeorológiai információk beépítése a mezőgazdasági gyakorlat döntéseibe. Ennek előkövetelményeként fel kell tételeznünk, hogy a termelési folyamat függ a meteorológiai
viszonyoktól, a kellő információk időben rendelkezésre állnak és tudunk is tenni azért, hogy a termelés eredményét kedvezőbbé tegyük. Ebben az esetben háromféle döntési lehetőség
közül választhatunk: alkalmazkodhatunk a kialakult meteorológiai viszonyokhoz, védekezhetünk kedvezőtlen hatásai ellen, s bizonyos határok között befolyással lehetünk rájuk.

Alkalmazkodás. E döntési típus lényege, hogy segítségével megpróbáljuk elkerülni, hogy a növény károsodása kialakuljon. A meteorológiai viszonyokhoz való alkalmazkodásra számos
példát lehet találni. Mindenekelőtt olyan fajtákat kell termeszteni, amelyeknek hazánk éghajlata megfelelő. A növények termesztési időpontjának és helyszínének megválasztása is e
csoportba sorolható. Az agrotechnikai eljárásokat is csak a meteorológiai viszonyok figyelembevételével lehet alkalmazni.

Védekezés. A mezőgazdasági termelés káros hatásoktól való megóvását jelenti. Tehát ha az alkalmazkodási törekvések ellenére az érzékeny növény és a károsító környezeti hatás
találkoznak, törekednünk kell a károsodás minimalizálására. Ennek két fajtája ismeretes: az időjárási károk elleni közvetlen védekezés és az időjárás által kiváltott jelenségek elleni
(közvetett) védekezés. A közvetlen időjárási károk elleni védekezés két legismertebb formája: a fagyvédelem és az öntözés. Előfordulhat, hogy a meteorológiai viszonyok kedveznek a
növényi betegségek kialakulásának és terjedésének vagy az állati kártevők szaporodásának. Ekkor nem a meteorológiai viszonyok ellen, hanem az általuk kiváltott jelenség ellen kell
védekezni. A lényeg azonban az, hogy csak megfelelő agrometeorológiai információk alapján tudunk felkészülni a védekezésre.

Beavatkozás. Ennek lényege az, hogy a növény környezetének meteorológiai viszonyait próbáljuk megváltoztatni. Ez elméletileg három szinten történhet. Ugyanakkor a
makrometeorológiai folyamatokba történő beavatkozás olyan mennyiségű energiát igényelne, hogy az napjainkban még nem áll rendelkezésre. De ha rendelkeznénk is ilyen méretű

263
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

energiaforrással, a keletkező egyéb hatások kiszámíthatatlansága is akadályozná az alkalmazást. Meglehetősen korlátozottak a lehetőségeink arra vonatkozóan is, hogy a mezoméretű
folyamatokba beavatkozzunk. A mezometeorológiai folyamatok módosítását idézi elő az erdősávok telepítése, a nagy kiterjedésű területek öntözése, de idetartozik a jégeső elhárítása is.
A mikrometeorológiai folyamatokba történő beavatkozásnak számos formája ismeretes: talajtakarás, talajművelés, a sor- és tőtávolság által szabályozott állományklíma stb. Rendkívül
hatékony az olyan zárt terek (üvegházak, fóliasátrak stb.) kialakítása, amelyekben a növények számára kedvező meteorológiai viszonyok hozhatók létre.

Ezek a cselekvési módok sokszor annyira egymásba kapcsolódnak, hogy nagyon nehéz megmondani, melyik kapott nagyobb hangsúlyt egy adott esetben. Jó példa erre az öntözés. Ha
az éghajlati adatok elemzése alapján úgy döntünk, hogy öntözőberendezést veszünk, akkor alkalmazkodunk a termőhely éghajlati viszonyaihoz. Ha ezután egy adott évben szárazság
lesz, s működtetjük is, akkor védekezünk az időjárás várható káros hatása ellen. Ugyanakkor az öntözéssel be is avatkozunk a mikro- vagy mezoméretű energetikai folyamatokba, s
azokat módosítjuk is. Hiszen megváltoztatjuk a talaj sugárzásvisszaverő és sugárzáselnyelő képességét, hőmérsékleti viszonyait, növeljük a párolgást, s ezzel növekszik a talaj feletti
légtér nedvességtartalma stb. Nyilvánvalóan nem az a fontos, hogy minden esetben pontosan meg tudjuk mondani, mikor alkalmazkodunk, mikor védekezünk, s mikor avatkozunk be,
hanem az, hogy elérjük a kívánt célt. Mindig szem előtt kell azonban tartanunk, hogy egy meghatározott tevékenységgel nemcsak egy bizonyos hatást érünk el, hanem egyéb olyan
hatásokat (mellékhatásokat) is kiváltunk, amelyeket egyébként nem szándékoztunk létrehozni. Így például az öntözött területen a megváltozott hőmérséklettel magasabb légnedvesség
párosul, s ez kedvező lehet a növényi betegségek számára.

2. Az agrometeorológiai információk hasznosításának gyakorlati vonatkozásai

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül mutatunk be néhány példát arra, hogyan hasznosíthatók meteorológiai információk a mezőgazdasági gyakorlatban.

A növények termesztésének feltételét jelentő meteorológiai viszonyokra vonatkozó információk hasznosítása: a természetes periódusok elemzése. A korábbiakban már említettük, hogy
egy adott terület meteorológiai viszonyai a mezőgazdaság feltételrendszerét jelentik. Ez a hatás a természetes periódusok jellemzőinek számszerűsítésén alapul.

A természetes periódusok szoros kapcsolatban vannak a növénytermesztéssel, mivel az év folyamán meghatározzák azt az időszakot, amelynek során egy adott növény számára
szükséges hőmérsékleti értékek adva vannak és azokat az időszakokat, amelyeknek során meghatározott mennyiségű víz áll az adott növény rendelkezésére. E két meteorológiai
információ jó tájékoztatást nyújt a növénytermesztés számára arról, hogy egy gazdasági növény az adott helyen termeszthető-e, s ha igen, akkor az év mely időszakában s milyen
kockázattal. Ez jól mutatja, hogy az egyes növények mindig csak adott éghajlati feltételek között termeszthetők.

Ha ismerjük ezeket a feltételeket, még felmerül az a kérdés, hogy mennyire stabilak ezek. Amennyiben a feltételek nagyon stabilak, vagyis szinte évről-évre ismétlődően ugyanazok,
akkor a növény viszonylag kis kockázattal – kis termésingadozással – termeszthető. A feltételek jelentős évi ingadozása mellett a terméshozamok ingadozása is megnövekszik, az
extrém jelenségek gyakori előfordulása esetén pedig a kockázati tényező nagyon megnövekedhet, esetleg teljes terméskieséssel is számolni kell. Abban az esetben pedig, amikor az
évi ingadozások rövidebb-hosszabb ideig egyirányúak, számolni lehet a feltételek lassú megváltozásával is.

A természetes periódusok számszerűsítésekor szükség van a növény fejlődését befolyásoló alapvető hőmérsékleti és nedvességi küszöbértékek ismeretére. Az előbbi vonatkozásában
ilyen jellemző érték a bázishőmérséklet. Ez az a küszöbhőmérséklet, amely felett a növények képesek élettevékenységet folytatni. Általában azt az értéket adják meg, amelyen a növények
vegetációs tevékenysége megindul. Ha ennek az értéknek a bekövetkezési időpontjait egy adott termőhely meteorológiai adatai alapján meghatározzuk, akkor – egynyári növény esetén
– a tavaszi átlépési időpont (DT) azt a legkorábbi időpontot jelenti, amikor az adott évben egy növényt el lehet vetni, az őszi átlépési időpont (D0) pedig azt az időpontot, ameddig az adott
növénynek be kell érnie. Ez a két időpont pedig meghatározza azt az időtartamot, amelynek folyamán az adott évben a növényt termeszteni lehet, vagyis a hőmérsékletileg lehetséges
vegetációs periódust (HLVP). (Áttelelő vagy évelő növény esetén az őszi és tavaszi átlépési időpont a tenyészidőszak aktív periódusát megszakító nyugalmi időszakot jelöli ki.) Egy
adott helyen egy növény termeszthetőségének alapvető hőmérsékleti feltétele, hogy a fejlődéshez és termés éréséhez ténylegesen rendelkezésre álló időszak hossza meghaladja a
növény által igényelt periódus hosszát, azaz:

9.1. egyenlet - 9.1

ahol

HLVP a hőmérsékletileg lehetséges vegetációs periódus napokban,

264
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

VP pedig a vetés és az érés közötti időszak hossza ugyancsak napokban.

A HLVP kiszámításához szükséges tavaszi átlépési időpont a következő matematikai formában írható fel havi hőmérsékleti adatok ismeretében:

9.2. egyenlet - 9.2

ahol

DT a bázishőmérséklet tavaszi átlépési időpontjának a január 1-től számított sorszáma,

Da a bázishőmérsékletnél alacsonyabb középhőmérsékletű hónap középső napjának a január 1-től számított sorszáma,

t0 a bázishőmérséklet,

ta a bázishőmérsékletnél alacsonyabb hőmérsékletű hónap középhőmérséklete,

tm pedig a bázishőmérsékletnél magasabb hőmérsékletű hónap középhőmérséklete,

na a bázishőmérsékletnél alacsonyabb hőmérsékletű hónap napjainak a száma.

A bázishőmérséklet őszi átlépési időpontja pedig a következő formulával határozható meg:

9.3. egyenlet - 9.3

Itt

D0 a bázishőmérséklet őszi átlépési időpontjának január 1-től számított sorszáma, Dm a bázishőmérsékletnél magasabb hőmérsékletű hónap középső napjának (15-éjének) január 1-
től vett sorszáma, tm a bázishőmérsékletnél magasabb hőmérsékletű hónap középhőmérséklete, ta a bázishőmérsékletnél alacsonyabb hőmérsékletű hónap középhőmérséklete, t0 a
bázishőmérséklet, nm pedig a magasabb hőmérsékletű hónap napjainak a száma.

A hőmérsékletileg lehetséges vegetációs periódus hossza tehát

9.4. egyenlet - 9.4

ahol a D0 és DT értékekbe a (9.3) és a (9.2) formulákkal számított értékeket kell behelyettesíteni.

265
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

A hőmérsékletileg lehetséges vegetációs periódus ismerete lehetővé teszi számunkra, hogy egy adott termőhelyen egy új növényfajta termeszthetőségével kapcsolatban döntsünk, ha
ismerjük az adott növényfajtánál a tényleges vegetációs periódus hosszát (vagyis a vetéstől az érésig terjedő időszak hosszát). A (9.1) egyenlőtlenség ezt ugyanis lehetővé teszi a
számunkra. A kérdés csupán az, hogy milyen biztonságot veszünk a döntés alapjául, vagyis milyen valószínűséggel várjuk az egyenlőtlenség teljesülését. Ez attól függ, hogy mik a
gazdaságos termelés feltételei. Ha akkor is gazdaságos a növény termesztése, ha 10 évből nyolcban érik csak be, akkor a 80%-os valószínűségű beválás is elfogadható.

A különböző növényfajoknak és fajtáknak különböző a bázishőmérséklete. Általában azt mondhatjuk, hogy hazánkban a hűvös kedvelő növények bázishőmérséklete 5 °C körül van, a
szántóföldi növények többségéé 10 °C körül, a melegkedvelőké pedig 15 °C körül. Ennek ismeretében egy adott területre elkészíthető a naptári évre a hőmérsékletileg meghatározott
természetes időszakok szerinti általános felosztás (9. 2. ábra).

9.2. ábra - A hőmérsékletileg meghatározott természetes periódusok Mosonmagyaróváron

Mint látható, Mosonmagyaróváron március közepén az 5 °C tavaszi átlépésével már vethetők a hűvöskedvelő egynyáriak (illetve megkezdik aktív időszakukat az ilyen hőmérséklet-igényű
évelő és áttelelő növények). A vetési vagy felmelegedési időszak május közepén, a legmagasabb bázishőmérsékletet jelentő 15 °C átlépésével zárul. Ez az intervallum fagyveszélyes
időszak is, hiszen az érzékeny növények 5–15 °C közötti napi átlaghőmérsékletek mellett találkozhatnak fagytűrő képességüknél alacsonyabb hőmérsékletekkel is. Ez a veszély nem
fenyeget május közepe és szeptember közepe között, azaz a 15 °C feletti hőmérsékletű időszakban, amely meleg időszak, s ezért fagymentes időszak is. Szeptember közepe és
november közepe között a hőmérséklet fokozatosan csökken a termeszthető növények bázishőmérséklete alá; ez a lehűlési vagy betakarítási vagy őszi fagyveszélyes időszak. A

266
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

november közepétől a következő év márciusának közepéig terjedő hűvös időszakban a vegetáció szünetel, a növényeket betakarították vagy nyugalmi állapotban vannak a földeken,
ezért ezt a periódust – alacsony minimumaik ellenére – általában nem tekintjük a növények számára fagyveszélyesnek.

A száraz és nedves időszakok meghatározása különböző nedvességi jellemzőértékkel lehetséges. A szóba jöhető mutatószámokban közös, hogy ezek a vízbevétel és vízkiadás
egymáshoz való viszonyát számszerűsítő, relatív vízmérlegként funkcionáló paraméterek. A száraz és félszáraz jellegű termőterületeken célszerű a szárazsági indexet használni erre
a célra. A szárazsági (vagy ariditási) index a párologtató képesség és a csapadék hányadosa egy adott időszakban. 1 fölötti értéke száraz, 1 alatti értéke pedig nedves viszonyokat
jelez. Az időszakok számítása azonos módon történik, mint a hőmérsékletileg lehetséges vegetációs periódus esetében. Mindenekelőtt szükségünk van a szárazsági indexek havi vagy
dekád értékeire. (Az egyszerűség kedvéért azonban a továbbiakban csak havi értékekről beszélünk.) Ezek évi menetéből megállapíthatjuk, mikor történik a küszöbértéket jelentő 1 érték
átlépése. A tavaszi átlépési időpont a száraz időszak kezdetét (SZIK) jelenti:

9.5. egyenlet - 9.5

Itt

Da az 1-nél alacsonyabb szárazsági indexű hónap középső napjának január 1-től számított sorszáma, 1 a száraz és nedves időszakot elválasztó küszöbérték,

ARIa az 1-nél alacsonyabb szárazsági indexű hónap indexének értéke,

ARIm az 1-nél magasabb szárazsági indexű hónap indexének értéke,

na pedig az 1-nél alacsonyabb szárazsági indexű hónap napjainak száma.

Keressük meg ezután az évi menetben azt az időszakot, amikor a szárazsági index értéke ősszel az 1-nél magasabb értékekből átmegy az 1 alatti értékekbe! Az őszi átlépési időpont,
vagyis a száraz időszak vége (SZIV):

9.6. egyenlet - 9.6

Itt a jelölések ugyanúgy értelmezendők, mint az előző összefüggés esetében, azzal a különbséggel, hogy Dm az 1-nél magasabb szárazsági indexű hónap középső napjának január 1-
től számított sorszáma, nm pedig az 1-nél magasabb szárazsági indexű hónap napjainak a száma.

Ezek után a száraz időszak hossza (SZIH) a két kiszámított időpont (sorszám) különbségéből adódik:

9.7. egyenlet - 9.7

Értelemszerűen a száraz időszak kezdete egyúttal a nedves időszak vége, illetve a száraz időszak vége egyúttal a nedves időszak kezdete. Mivel hazánkban a nedves időszak az ősz
végén kezdődik, s a tavasz elején fejeződik be, a nedves időszak hosszát (NIH) a következőképpen határozhatjuk meg az előbbi adatok segítségével:

267
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

9.8. egyenlet - 9.8

ahol az U az év utolsó napja. Ebből kell tehát kivonni a nedves időszak kezdetét jelentő őszi dátumot, s hozzá kell adni a következő év elején a nedves időszak napjainak a számát.

A nedves és száraz időszakok meghatározása történhet más jellemző értékekkel is. A kritikus értéket minden esetben úgy határozzuk meg, hogy az indexet alkotó két érték egymással
egyenlő legyen. Amikor ugyanis a vízbevételt és a vízkiadást reprezentáló értékek egymással egyenlők, akkor az időszak sem nem nedves, sem nem száraz. Mivel ez a két időszak
folyamatos, egyúttal az egyik időszaknak a másikba való átmenetét jelenti ez az érték. Ezért tekinthető küszöbértéknek. Ez az érték a hányados jellegű jellemzőértékeknél 1, a különbség
jellegűeknél 0. A 9. 3. ábra e nedvességi meghatározottságú természetes periódusoknak a legfontosabb vízbevételi, illetve vízkiadási tényező segítségével történő lehatárolását mutatja
be. Az átlépést természetesen itt is a két tényező egyenlősége jelzi.

9.3. ábra - A száraz és nedves időszak meghatározása a fő vízháztartási tényezők segítségével

A növények termesztésének erőforrást jelentő meteorológiai viszonyokra vonatkozó információk hasznosítása. Talán a két legáltalánosabban elterjedt, ilyen jellegű gondolatmenet a
gazdasági növények sugárzás- és vízhasznosítására vonatkozik.

268
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

A Napból érkező sugárzás nélkülözhetetlen energiaforrás a Földön zajló legkülönbözőbb fizikai, kémiai és biológiai folyamatok, így például a fotoszintézis számára is. Az adott területre
leérkező energia mennyiségét a légkör folyamatai és jelenségei szabályozzák, s ennek fotoszintetikusan aktív sugárzás formájában rendelkezésre álló része alapvetően meghatározza
a maximálisan előállítható szerves anyag mennyiségét (YMAX):

9.9. egyenlet - 9.9

ahol

QFA a vegetációs periódus alatti fotoszintetikusan aktív sugárzás mennyisége (általában a globálsugárzás kb. fele), mely közvetlenül mérhető vagy a napfénytartam adatokból előállítható.

Q0 az az energiamennyiség, amely egységnyi (1 kg) biomassza előállításához szükséges. Ez az érték akár jelentős ingadozást is mutathat, de az egyszerűség kedvéért gyakran 17
 000 kJ/kg-mal számolnak.

Az természetesen a valóságban sohasem fordulhat elő (lásd a termodinamika első főtételét!), hogy az összes energia biomasszává alakul, hiszen az energia jelentős része párolgásra,
más része a levegő és a talaj felmelegítésére fordítódik. Ezért a ténylegesen képződő biomassza (YBIO) előállításában az energiának csak egy része (ε) játszik szerepet. Vagyis

9.10. egyenlet - 9.10

ahol ε az energia biomasszává alakításának hatékonyságát, azaz a sugárzáshasznosítást fejezi ki. A (9.10) egyenlet átrendezésével számszerűsíthető a sugárzáshasznosulás értéke:

9.11. egyenlet - 9.11

Látható, hogy ε a hasznosított energia (az előállított biomassza energiatartalma) és a hasznosítható energia hányadosaként írható fel. Gondot jelenthet az összefüggés gyakorlati
alkalmazásánál, hogy a hozzáférhető termésadatok többnyire csak a gazdaságilag hasznosítható részre vonatkoznak, s nem az adott területen megtermelt teljes biomasszára, holott
a gazdaságilag nem hasznosított biomassza létrehozásához is energiát használ fel a növény. A gazdasági terméshozamokat tehát először át kell számítani biomasszává, hogy a
sugárzáshasznosulást számítani tudjuk. Ez a következő formulával oldható meg:

9.12. egyenlet - 9.12

ahol kGAZD az az érték (harvest index, betakarítási együttható vagy – gabonáknál – szem-szalma arány), amely megadja, hogy a biomasszának hányad része a gazdasági termés (YGAZD).
A kGAZD az adott állományra (fajtára, hibridre) meghatározható vagy az irodalmi adatok segítségével is becsülhető. A föld alatti szerves anyag mennyiségének számszerűsítése okozza
ebben az esetben a legtöbb gondot.

A (9.12) összefüggést a (9.11) egyenletbe behelyettesítve megkapjuk a sugárzáshasznosulásnak a gyakorlat számára is használható formáját:

269
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

9.13. egyenlet - 9.13

Látható az összefüggésből, hogy a jobb oldal tagjai közül – adott helyen adott növényt termesztve – a Q0-t és a kGAZD-ot szinte konstansként kezelhetjük, s a QFA (mint sugárzási
elem) értéke is évről-évre maximum 10% körüli ingadozásokat mutat. Ilyen módon a sugárzáshasznosulási együttható és a gazdasági terméshozam között szoros lineáris kapcsolat
állapítható meg, azaz amilyen mértékben javul a növény sugárzáshasznosulása, olyan mértékben növekszik a termésátlag. Ez a tény, valamint az, hogy a növények általában a leérkező
hasznosítható sugárzásnak általában mindössze 1–2%-ából hozzák létre teljes biomasszájukat (9.4. ábra), jól szemlélteti, hogy ε értékének néhány tized százalékos javítása milyen
jelentős mértékben javíthatja a gazdálkodás jövedelmezőségét!

9.4. ábra - A kukorica sugárzáshasznosulásának alakulása országos átlagban (1951–2000)

Nem meglepő, hogy számos (akár nemesítési, akár agrotechnikai) módszer ismeretes a napsugárzás hasznosításának javítására, s ezek hatalmas szerepet játszottak a gazdasági
termésátlagok megtöbbszörözésében a XX. század során. A gyakorlat által használt példaként említhető a levélfelület nagyságának befolyásolása, a fotoszintetizáló felület térbeli
elhelyezésének alakítása, a takaróanyagok alkalmazása, a lejtők kihasználása, a köztes termesztés vagy éppen a mesterséges sugárzás alkalmazása.

Egy másik fontos erőforrás, a rendelkezésre álló víz hasznosítása is alapvető a megfelelő termésátlagok eléréséhez. A növény a szükséges vízmennyiséget a talajból veszi
fel, de alapvetően meteorológiai folyamatok befolyásolják a felvehető mennyiséget. A leggyakrabban használt vízhasznosulási paraméterek valamely vízháztartási tényező és a

270
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

létrehozott biomassza közötti kapcsolatot (arányt) számszerűsítenek. A sugárzáshasznosulás számításánál megismert, a gazdasági termés és a biomassza átszámítására vonatkozó
gondolatmenetet itt is érvényesnek tekintjük.

Az egyik ilyen gyakran használt vízhasznosulási mutatószám a csapadékvíz-hasznosulás (VHcs), mely az egységnyi biomassza előállításához szükséges csapadékmennyiséget jelenti:

9.14. egyenlet - 9.14

Ez az adott területre adott időszakban lehulló csapadék (P) és az ugyanezen területen és időben létrehozott biomassza hányadosa. Hamis eredményeket kapunk, ha a lehulló csapadék
jelentős része nem vesz részt a biomassza képzésében, például lejtős területeken a nagyarányú elfolyás miatt.

Ennek kiküszöbölésére hozták létre a vízhasznosulási együtthatók azon változatát, mely a csapadék helyett a növényen ténylegesen áthaladó transzspirációt veszi figyelembe. Az
irodalomból ismeretes a transzspirációs együttható meghatározása. A talajból történő párolgást és a növényeken keresztül történő párologtatást azonban nehéz szétválasztani, s egy
beállt állomány esetén a vízvesztés zöme úgyis a növényeken keresztül realizálódik, ezért célszerű a számítás során az evapotranszspirációs együtthatót meghatározni:

9.15. egyenlet - 9.15

E formula segítségével kiszámíthatjuk, hogy a növény egységnyi biomassza előállításához mennyi vizet használ. Szintén gyakran használt vízhasznosulási mutatószám a WUE (water
use efficiency), mely lényegében a VHE reciproka, s az egységnyi víz felhasználásával megtermelt biomassza mennyiségét fejezi ki – általában g/l mértékegységben. Ellentétben a VHCS-
vel és VHE-vel, ahol az együttható alacsonyabb értéke jelenti a kedvezőbb vízhasznosulást, a WUE magasabb értéke hatékonyabb erőforrás-hasznosításra utal.

A növények termesztését hatótényezőként befolyásoló meteorológiai viszonyokra vonatkozó információk hasznosítása. A kedvező vagy káros hatások érinthetik a növények fejlődését,
növekedését és terméshozamait. A különböző típusú (például statisztikai vagy dinamikus) és bonyolultságú modellek nagy segítséget jelentenek e hatások számszerűsítésében.

A meteorológiai tényezők és a növényfejlődés közötti kapcsolat megismerése lehetőséget ad arra, hogy a meteorológiai adatok birtokában a növények fejlődését napról napra nyomon
kövessük. Így tudni fogjuk, hogy a növény egy adott napon milyen fejlettségi állapotban van. Ezek a számítások a meteorológiai tényezők és a fejlődési ütem közötti összefüggéseken
alapulnak, amelyeknek általános formája:

9.16. egyenlet - 9.16

ahol 1/n az n napig tartó fejlődési fázis egy napra eső hányadát jelenti, m pedig a fejlődést befolyásoló meteorológiai elem vagy elemek napi értékét. Ha a tényleges időpontokat is
megfigyeljük, s a számított és tényleges értékek eltérnek egymástól és további fejlődési szakaszra vonatkozó számításokat is végzünk, akkor a további számítást a tényleges időponttól
érdemes folytatni. Az őszi gabonáknál a nyugalmi időszakot követően a további számítást a tavaszi vegetáció kezdetétől vagy az első megfigyelt fenofázistól folytathatjuk. Az egynyári
növényfajoknál a számítás folyamatos. Az első fenofázis a kumulált 1/n 1-es értékénél, a második a 2-es értéknél, s minden további fázis a következő egész számértéknél következik be.

Mivel a meteorológiai tényezőkön kívül egyéb tényezők is befolyásolják a növényfejlődést, e számítások mindig csak meghatározott hibával adják meg a tényleges fejlődési ütemet. A
módszer előnye abban van, hogy olyan gazdaságban is számítható a fejlődési ütem a meteorológiai adatok alapján, ahol korábban nem végeztek fenológiai megfigyeléseket. Ismerve
a meteorológiai elemek várható jövőbeli alakulását, következtethetünk a fenofázis várható bekövetkezési időpontjára is.

271
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

A meteorológiai adatok segítségével a biomassza időbeli növekedését is folyamatosan számíthatjuk. A számítást napra vagy dekádra vonatkozóan célszerű elvégezni. Egy napi
összefüggéseken alapuló, dekádra vonatkozó számítás alapösszefüggése a következő:

9.17. egyenlet - 9.17

ahol Fnap az egy nap alatti bruttó fotoszintézissel megtermelt szerves anyag mennyisége, FOPT ugyanezen időszak alatti optimális fotoszintézis általi biomassza-termelés mennyisége,
az fL(LAI), fT(T) és az fW(W) függvények pedig a levélfelület, a hőmérséklet és a talajnedvesség biomassza képzésre gyakorolt hatását fejezik ki. Értékük 0 és 1 között mozog, tehát csak
csökkenteni képesek FOPT értékét Ha a (9.17) függvényt dekádra használjuk, akkor a kapott értéket meg kell szorozni a dekád napjainak a számával.

Az i-edik dekád alatti nettó biomassza-növekedést a

9.18. egyenlet - 9.18

formulával számíthatjuk, ahol FDEK a dekád alatti fotoszintézis, RDEK a dekád alatti légzés miatt leépült biomassza-mennyiség. A szervesanyag-veszteség meghatározására a következő
egyenlet szolgál:

9.19. egyenlet - 9.19

ahol e és f empirikus konstansok, FDEK az i-edik dekád alatti bruttó fotoszintézis mennyisége, Mi–1 a megelőző dekád végéig képződött teljes (kumulált) biomassza-mennyiség. Az e
értékét általában 0,29-nek, az f értékét pedig 0,018-nak szokták venni. Ez azt jelenti, hogy az egyszerűsítő becslés szerint a dekád alatt felhalmozódott biomasszamennyiségnek mintegy
29%-a, a teljes biomasszának pedig 1,8%-a használódik fel a légzés során.

Most már minden szükséges adat rendelkezésre áll a biomassza-növekedés meghatározásához. Ha a számítást a vetéstől kezdjük, akkor a teljes biomassza-mennyiség folyamatos
összegezéssel előállítható a következőképpen:

9.20. egyenlet - 9.20

vagyis a megelőző dekád végén meghatározott kumulált biomassza-mennyiséghez hozzáadjuk az aktuális dekád alatti biomassza-gyarapodást.

Ha a számítást a vetéstől az érésig végezzük, akkor a meteorológiai adatok segítségével végig nyomon követhetjük a biomassza növekedését; sőt, ez a dinamikus modell alkalmas arra
is, hogy megvizsgáljuk, különböző meteorológiai értékek előfordulása esetén hogyan alakult volna egy adott dekádban a biomassza növekedése. A modell tehát alkalmas különböző
helyzetek szimulálására is.

A meteorológiai tényezők és a termés közötti kapcsolatot csak úgy tudjuk meghatározni, ha az agrotechnikai (beleértve a fajtaváltást is) és meteorológiai hatásokat valamilyen módon
először szétválasztjuk. A terméshozam értékét ugyanis úgy tekintjük, mint az agrotechnikai és meteorológiai tényezők által együttesen kialakított értéket, amelyet még egyéb véletlen
hatások is terhelnek.

272
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

Egy adott időszak terméshozamai általában fokozatosan emelkedő (olykor viszont időlegesen csökkenő) tendenciát mutatnak, ugyanakkor évről évre is változnak (9.5. ábra). A
terméshozamok változásának tendenciáját nyilvánvalóan olyan tényezők idézik elő (új hibridek, alkalmazott műtrágyamennyiség, korszerű növényvédelem vagy éppen az agrotechnika
visszaesése), amelyek évről évre folyamatosan érvényesülve hosszú távon fejtik ki a hatásukat. Az egyik évről a másikra történő termésingadozásokat pedig olyan tényezők (a
meteorológiai tényezők) alakítják ki, amelyek maguk is jelentős mértékben változnak egyik évről a másikra. A feladat tehát az, hogy a változások tendenciáját és az évi változékonyságot
külön kell választani. Ezt a matematikai statisztikából ismert trendszámítás segítségével tudjuk megoldani.

9.5. ábra - Az országos kukorica termésátlagok alakulása az 1922–2005 közötti időszakban

A feladatot elvégezhetjük mozgó átlagolással vagy valamilyen ismert alakú (lineáris, másodfokú stb.) függvény segítségével. Az utóbbi esetben célszerű azt a függvényt választani,
amelynek a legmagasabb a korrelációs indexe (tehát legjobban illeszkedik a ponthalmazra). Kiszámítva ezt a függvényt, meghatározzuk a terméshozam és a trendérték közötti
különbséget, s ezzel a feladatot megoldottuk. A trendfüggvény reprezentálja az „agrotechnikai hatás”-okat (tehát a hibridek, műtrágya, növényvédelem stb. együttes hatását), a
trendanomáliák (a terméshozam és a trendértékek közötti különbségek) pedig a meteorológiai hatásokat. Vagyis a terméshozam a trendérték és a meteorológiai hatás összegeként
adódik. Így a meteorológiai hatás a terméshozam és a trendérték különbségeként számszerűsíthető.

Természetesen nem szükségszerű az, hogy a két hatás összegeződjék (additív legyen). Lehetséges, hogy az alaphatásnak tekinthető agrotechnikai hatást (trendértékeket) a meteorológiai
hatás valamilyen mértékben növeli vagy csökkenti (multiplikatív hatás), azaz a terméshozam a trendérték és a meteorológiai hatás szorzataként értelmezhető. Ebben az esetben a
meteorológiai hatás trendarányként adódik, a terméshozam és a trendérték hányadosaként. Ezt a megoldást akkor szoktuk választani, ha a növekvő terméshozamokkal az évi ingadozások
nagysága is növekszik. Vagyis hasonló meteorológiai viszonyok nem hasonló nagyságú terméshozam-változásokat, hanem hasonló arányú termésváltozásokat idéznek elő. Amint
látható, az 9.5. ábrán éppen erről van szó.

Mivel a fentiekben számszerűsített meteorológiai hatás az összes meteorológiai elem együttes hatását fejezi ki, meteorológiai komplex hatásról beszélhetünk; magát az indexet pedig
komplex meteorológiai hatásindexnek (KMHI) nevezhetjük. Ennek alapján kifejezhető, hogy az adott időszakban a meteorológiai tényezők hatására a terméshozam milyen mértékű
ingadozást mutat az agrotechnikai szintnek megfelelő hozam körül.

273
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

Amennyiben ezt a komplex indexet az egyes meteorológiai tényezőkkel hozzuk összefüggésbe, a kapcsolat szorosságát kifejező korrelációs együtthatók nagysága alapján megítélhetővé
válik, hogy az adott meteorológiai elem mekkora szerepet játszik a komplex meteorológiai hatás kialakításában, s végső soron a termésátlagok befolyásolásában.

A növények termesztését kockázati tényezőként veszélyeztető meteorológiai viszonyokra vonatkozó információk hasznosítása. A különböző hőmérsékleti vagy nedvességi
meghatározottságú természetes periódusokban különböző jellegű meteorológiai termesztési kockázatokkal kell számolni. Ezek közül a hazánk mezőgazdasági termelésére legjelentősebb
hatással bíró két tényezőt emeljük most ki.

A fagyok okozta károk becslésére nem állnak rendelkezésre objektív módszerek. Nem tudjuk ugyanis semmiféle módszerrel pontosan megállapítani, hogy mennyi lett volna a termés,
ha nincs fagy. Márpedig a fagy által okozott termésveszteséget (ΔYF) úgy lehetne legegyszerűbben meghatározni, ha ismernénk a fagy elmaradása esetén lehetséges terméshozamot
(YL), valamint a fagy utáni tényleges terméshozamot (YT), mert ekkor a veszteség:

9.21. egyenlet - 9.21

Ebből az összefüggésből azonban csak az YT értéke ismeretes, az YL nem. Ezt csak becsülni tudjuk. Mivel az YT értéke is csak a vegetációs periódus végén áll rendelkezésünkre, az
YL értékét is csak a vegetációs periódus végén tudjuk becsülni.

A becslés egy lehetséges formája a következő. Feltételezzük, hogy a vegetációs periódus folyamán képződött termésmennyiség teljes egészében a fagymentes időszakban képződött.
Ekkor az egy napra eső átlagos termésnövekedés YT : nFM, ahol nFM a fagymentes időszak napjainak a száma. Feltételezzük továbbá azt is, hogy ha nem lett volna fagy, akkor az
egész tenyészidőszakban (a hőmérsékletileg lehetséges vegetációs periódus folyamán) egy nap alatt ezzel az átlagos értékkel gyarapodott volna a termés, s ennek alapján a lehetséges
terméshozam (YL):

9.22. egyenlet - 9.22

ahol nBHM a bázishőmérsékletnél magasabb középhőmérsékletű tenyésznapok száma.

Ha egy adott év tavaszán előfordul fagy tavasszal, miután a napi középhőmérsékletek meghaladták a bázishőmérsékletet, illetve ősszel mielőtt a napi középhőmérsékletek
bázishőmérséklet alá süllyednének, akkor nFM < nBHM és YL > YT és így ΔYF > 0. Ha egy adott évben a vizsgált növény bázishőmérsékleténél magasabb középhőmérsékletű napokon
nem fordul elő fagy, akkor értelemszerűen nincs fagy által kiváltott termésveszteség.

A fagykárok csökkentése egy fontos eredménye lehet az agrometeorológiai információk hasznosításának. Az eredményes védekezéshez viszont szükség van a megfelelő információkra,
melyek alapvetően három csoportba sorolhatók. Ismerni kell az adott időszakban várható legalacsonyabb hőmérsékletet (beleértve a fagyhatás időtartamát is) és a megvédendő kultúra
fagyérzékenységét. Amennyiben nagy valószínűséggel olyan mértékű fagy előfordulása várható, amely károsítja a növényállományt, agrometeorológiai szempontból indokolt lehet a
beavatkozás. A védekezésről való döntéshez viszont fontos ismerni az ökonómiai vonatkozásokat is; amennyiben ugyanis többe kerül a fagyvédelem, mint amennyi az így megóvott termés
piaci értéke, nem racionális védekezni a fagy ellen. E kérdéskör számos vonatkozását (a fagyok típusai, veszélyességük mértéke, a védekezés lehetőségei, a növények fagyérzékenységét
befolyásoló tényezők, a fagyelőrejelzés és #védekezés módszerei és jellemzői stb. – lásd a káros időjárási jelenségeket tárgyaló fejezetben!

A szárazság hatásának becslésére felhasználható valamely nedvességi index értékei és a komplex meteorológiai hatásindexek (KMHI) közötti öszszefüggés, amelyet grafikus vagy
analitikus módszerrel határozhatunk meg.

Az egyszerűség kedvéért válasszuk a nedvességi indexet, s rendeljük mellé a kukorica terméshozam adatok 1951–2000 közötti KMHI értékeit Győr-Moson-Sopron megyére! A
kettő közötti összefüggést a 9.6. ábrán láthatjuk. A függvény analitikus meghatározása regressziószámítással történik. Az ábrán látható egyenletből meghatározható, hogy 10%-

274
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

nál vagy 20%-nál nagyobb terméscsökkenés a nedvességi index milyen küszöbértéke alatt fordul elő. Másfelől a görbéből is meghatározhatjuk, hogy hol metszi a 0,9-es és 0,8-as
trendarányértékeknek megfelelő vonalat. Ahol a görbe metszi az említett értékeket, ott egy merőlegest húzunk a vízszintes tengelyre, s a metszéspontban leolvashatjuk a keresett kritikus
értéket. Ennek megfelelően 0,36-nál kisebb nedvességi index értékek esetén 10%-nál nagyobb terméscsökkenés várható, 0,27-nél kisebb értékek esetén pedig már 20%-nál is nagyobb
terméscsökkenésre lehet számítani. Tehát ha a Kisalföldön a kukorica tenyészidőszaka alatt lehulló csapadék az eltávozni képes vízmennyiség harmada alatt marad, akkor 10%-os
termésveszteségre kell számítanunk, ha pedig a vízbevétel a párologtatóképesség negyede alatt marad, akkor 20 %-ot meghaladó terméskiesés valószínűsíthető.

9.6. ábra - A nedvességi index és a trendarány közötti összefüggés Győr-Moson-Sopron megyében az 1951–2000 közötti időszak adatai alapján

3. Irodalom
Anda A., Dunkel Z. 2000. Agrometeorológia. Egyetemi jegyzet. Keszthely. P: 142

Anda A., Kocsis T.2006.Szemelvények meteorológiából és éghajlattanból alapszakos (BSc) hallgatók számára. Egyetemi jegyzet. Keszthely. P: 134

Varga-Haszonits Z. 1987. Agrometeorológiai információk és hasznosításuk. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, p: 248.

Varga-Haszonits Z. 1997. Agrometeorológiai információk és hasznosításuk. In: Szász G. –

Szász G.–Tőkei L. (szerk.) 1997. Meteorológia mezőgazdáknak, kertészeknek, erdészeknek. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 651-679. oldal.

Varga-Haszonits Z., Varga Z. 1999. Agroklimatológia (Éghajlat és növénytermesztés). Egyetemi jegyzet. Mosonmagyaróvár, p: 329

275
 Az agrometeorológiai információk hasznosításának alapjai

Varga-Haszonits Z,. Varga Z., Lantos Zs., Vámos O., Schmidt R. 2000. Magyarország éghajlati erőforrásainak agroklimatológiai elemzése. Monográfia. Lóriprint, Mosonmagyaróvár.
P: 223.

Varga-Haszonits Z., Varga Z., Lantos Zs. 2004. Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése. Monográfia. Monocopy, Mosonmagyaróvár. P: 264

Varga-Haszonits Z., Varga Z. 2006. Agrometeorológiai gyakorlatok. Egyetemi jegyzet. Mosonmagyaróvár. P: 107

276
10. fejezet - A meteorológia néhány speciális feladata
1. Modellezés
A modell fogalma

A megfigyelés során, gyakran nem tudatosan, az ember mindig modellt hoz létre, modelleket állít fel. Nagyon általánosan a modell nem más, mint a valóságnak egy leegyszerűsített
leírása, ami elég jó arra, hogy a lényeget megragadja, s minden mást figyelmen kívül hagyjon.

A modell olyan fizikailag vagy gondolatilag előállított rendszer, amely a megismerés folyamatában a kutatás tényleges tárgyát helyettesíti, azzal egyértelműen meghatározott hasonlósági
viszonyban van, s alkalmas arra, hogy tanulmányozása és a vele végzett műveletek új ismeretek szerzését tegye lehetővé a kutatás tárgyáról.

A modell tehát egy helyettes. Nagyon fontos, hogy tudjuk, meddig és milyen értelemben terjed ki helyettesítési funkciója. A modell definíciójában erre utal a hasonlósági viszony kifejezés.
Ha a modell már egy bizonyos határon túl nem hasonlít a valóságra, nem tudjuk, hogy ott még érvényes-e a helyettesítő funkciója, akkor a modell korlátozás nélkül való alkalmazásával
hamis információhoz jutunk, s hibás döntést hozhatunk (Anda és Dunkel 2000).

Az éghajlati rendszer modellezése

Az éghajlati rendszer elmei: a légkör, az óceán, a talajfelszín, a krioszféra (a tengeri és a szárazföldi jég és hó összessége), valamint a bioszféra. A klímamodellek nem kevesebbre
vállalkoznak, mint az éghajlati rendszer folyamatainak, kölcsönhatásainak leírására. Az éghajlati modellek az egyedüli eszközeink, melyekkel a jövő klímájára vonatkozó becsléseket
készíthetünk (Bartholy és Schlanger 2004). Az éghajlati rendszer térbeli méretei a felhőfizikai folyamatok mm-es léptékétől az Egyenlítő hosszáig terjednek, az időbeni méretskálák
a másodpercnyi élettartamú mikroturbulenciától a sok száz éves óceáni vízkörzésig tartanak. Az éghajlati rendszer komponenseit több-kevesebb pontossággal ismerjük, s így azok
modellezhetőek (és a közöttük levő kölcsönhatások számszerűsíthetők). Az éghajlat egy bonyolult, nem-lineáris, turbulens rendszer, viselkedése spekulatív módon nem jellemezhető,
egyedüli módszer a modellezés (Horányi 2005).

Az éghajlati rendszer modellezésére általában háromféle stratégiát lehet azonosítani. Ezek a következők (Barry és Chorley 1998):

Fekete doboz modellek: Ez magába foglalja a történeti idősorok jövő viszonyokra való extrapolációját, a valóságos mechanizmusok ismerete nélkül. Egy ilyen előrejelzés eltekintve attól,
hogy az ingadozást reprezentáló pontokra különböző szorossággal illeszkedik a görbe, még azzal a meglehetősen kérdéses feltételezéssel is él, hogy az elkövetkezendő években az
ingadozást meghatározó tényezők súlya és együttese változatlan marad azokhoz képest, amelyek az előző években hatottak rá.

Szürke doboz modellek: Azon a feltevésen alapszik, hogy a legfontosabb változók hatása azonosítható, mérhető és segítségükkel a múltbeli adatsorok kielégítő módon szimulálhatók,
és az eredményül kapott matematikai modell alkalmas arra, hogy a jövőbeli változások előrejelzésére használjuk.

Fehér doboz modellek: A modellezés a légkör-szárazföld-óceán rendszer szerkezetének és működésének részletes megértésén alapul, ezért egy jövőbeli állapotukat lehetséges
szimulálni, alkalmazva a feltételezett hatásmechanizmust, különös tekintettel az antropogén hatásokra. Ez numerikus modellépítést jelent, ezért magába foglalja az egyetlen adatbázisba
összehozott lokális, időbeli tulajdonságokra vonatkozó információkat, amelyek lehetővé teszik az éghajlati folyamatokra és kölcsönhatásokra vonatkozó hipotézisek szimulálását. A fehér
doboz típusú matematikai szimulációk – szemben a fekete és szürke doboz változatokkal – potenciálisan nagyon hatékonyak, de szükség van hozzá a komplex rendszer hatótényezőinek,
állapotának, visszacsatolásainak, szállítási folyamatainak és változóinak (azaz paramétereinek) nagymértékű megértésére, beleértve a légkör és az óceánok alapvető törvényszerűségeit,
amelyekre a modellek épülnek. A leghatékonyabb ilyen típusú modellek a légkör-óceán általános cirkulációs modellek (GCM), amelyek háromdimenziós tereket használnak a vízszintes
és függőleges mozgások nyomon követésére (Varga-Haszonits 2003).

Az éghajlati rendszer valamennyi összetevőjének fizikai leírása három alapvető fizikai mennyiség: a komponensenkénti tömeg, az impulzusmomentum és a belső (termodinamikai)
energia megmaradási törvényei segítségével lehetséges (Mika 2004). Természetesen az éghajlati modellek is fejlődtek, hiszen először csak a légkörre vonatkozó információk voltak
kielégítők a modellezéshez (10.1. ábra).

277
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.1. ábra - A klímamodellek fejlődése (IPCC 2007)

Az első modellek a légköri általános cirkulációs modellek (AGCM) csoportjába tartoztak. Ezek 3D-s megjelenítései a földfelszínhez és a krioszférához kapcsolódó légkörnek. Hasonlítanak
a numerikus előrejelző modellekhez (időjárás előrejelzés), de mivel dekádokra vagy évszázadokra készítenek előrejelzéseket, azoknál durvább felbontásúak. A modellekbe be kell táplálni
a tengerfelszín-hőmérsékletet és a tengeri jégborítást. Ezután az AGCM magában nem használható éghajlat előrejelzésre, mert nem tudja megadni, hogyan változnak a feltételek az
óceánok felett. Ez a modelltípus a légköri folyamatok tanulmányozására használható, valamint az éghajlati változékonyság és a tengerfelszín-hőmérséklet változásának hatásainak
tanulmányozására. Ha az AGCM-et kapcsolják egy „sík óceán” modellhez, akkor az már képes előre jelezni a tengerfelszín hőmérsékletváltozásait és a tengeri jég változásait azáltal,
hogy az óceánt egy adott mélységű (50 m) vízrétegként kezeli, és az óceáni hőtovábbítást meghatározza, és állandónak tekinti a klímaváltozás során. Ez a modelltípus adott CO2-
szinthez tartozó klímát tud szimulálni, de a klímaváltozás ütemét nem képes meghatározni, mert az nagymértékben függ az óceánban zajló folyamatoktól. A következő lépés az óceáni
általános cirkulációs modellek (OGCM) kifejlesztése volt. Ez az AGCM óceánokra vonatkozó megfelelője, az óceánok és a tengeri jég 3D-s megjelenítése. Az OGCM-ek önmagukban
az óceáni cirkuláció tanulmányozására alkalmasak, a belső folyamatokat és azok változékonyságát szimulálja, de az eredmények nagymértékben függnek a betáplált földfelszín-
hőmérséklettől és egyéb légköri paraméterektől. Fontos eleme az éghajlat modellezésének a szénkörforgalom, melyet a szénciklus modellekkel próbáltak közelíteni. Az AGCM-ek a
földfelszín rendszeren belül, az OGCM-ek a tengeri szénforgalom keretén belül modellezik a szénkörforgalmat. A szénkörforgalom modellezésére szükség van a légköri CO2-koncentráció
miatti klímavisszacsatolások meghatározásához, az esetleges növényi CO2-trágyázás és az óceáni CO2-felvétel és kibocsátás meghatározása érdekében. A klímaváltozás kapcsán nem
csak a CO2 mennyiségének változását, hanem egyéb üvegházhatású gázok és más légköri anyagok mennyiségének változását is vizsgálni kell. A levegőkémiai modellek magukban
foglalják az ózon keletkezésének és bomlásának fő résztvevőit és az alsó atmoszférában jelen lévő metánt. A Hadley Center 3D-s globális levegőkémiai modellt fejlesztett ki, ez a

278
 A meteorológia néhány speciális feladata

STOCHEM. Végül az AGCM-ek és az OGCM-ek összekapcsolásával születtek meg az atmoszféra-óceán kapcsolt általános cirkulációs modellek (AOGCM). Ezek a használatban lévő
legbonyolultabb modellek, amelyekben egy AGCM és egy OGCM van összekapcsolva. Néhány utóbbi verzió már tartalmazza a szénciklus és a levegőkémiai modelleket is. Alkalmasak
az éghajlat jövőbeni alakulásának és az éghajlatváltozás ütemének előrejelzésére. A kapcsolt éghajlati rendszer fizikai folyamatainak és variabilitásának tanulmányozására is lehetőséget
nyújtanak [LN:http://www.metoffice.gov.uk/research/hadleycntre/models/modeltypes.html]. A teljes éghajlati rendszert szimuláló modelleket globális klímamodelleknek hívjuk (szintén
GCM rövidítéssel). Ezek a modellek a földfelszínt rácshálózattal fedik le. Egy-egy rácsnégyszöget általában 5 szélességi fok és 5 hosszúsági fok határol. Az egyes rácsnégyszögekben
lévő légkör függőlegesen általában 2–20 rétegre van tagolva (10.2. ábra). Az egyes rácsnégyszögek felszíne lehet szilárd talaj, növényzet, víz, hó és jég.

10.2. ábra - A földfelszínt borító rácshálózat (Formayer 2005a)

A globális klímamodelleknek két fő típusát különíthetjük el, az egyensúlyi modelleket és a tranziens modelleket. Az első csoportba tartozók célja, hogy meghatározzák az éghajlati
jellemzők alakulását a megduplázódott CO2-koncentrációra. Addig futtatják a modellt, míg kialakul az energiaegyensúlyi állapot, az új stabil felszínhőmérséklet. A tranziens modellek
lehetővé teszik a fokozatosan növekvő CO2-tartalom mellett fokozatosan változó éghajlati viszonyok meghatározását (Varga-Haszonits 2003). Az éghajlati modellek az éghajlati rendszer
egyes alrendszereit szimulálják.

Légköri alrendszer modellezése: Lényegében az időjárás-előrejelzésben használt eszközök adaptálását jelenti, kisebb kiegészítésekkel. Modellezett folyamatok: makroskálás dinamikák,
sugárzás, felhőzet, csapadék, aeroszolok és levegőkémia, valamint a határréteg modellezése.

279
 A meteorológia néhány speciális feladata

Óceáni alrendszer modellezése: Megnehezíti a modellezést, hogy az óceáni cirkuláció két nagyságrenddel lassabb, mint a légköri megfelelője. Jelentősége akkor van, ha össze lehet
kapcsolni egy légköri cirkulációs modellel. A kapcsolat a valóságban kétirányú, ennek modellbeli realizációját nehezíti, hogy az óceáni folyamatok sokkal lassabbak. A tengeri jeget külön
szimulálják (fényvisszaverés, óceán-légkör hőcsere engedélyezése vagy szigetelése). A modellekben kulcsfontosságú a termodinamikai folyamatok jó leírása.

Szárazföldi alrendszer modellezése: A szárazföldi felszínek jelentősége a légkörrel folytatott fizikai és kémiai kölcsönhatás biztosítása. A hótakarót a szárazföldi alrendszer szimulálja.

Bioszféra alrendszer modellezése: A bioszféra a felszínek fizikai jellemzőit befolyásoló összetevő. Modellezésének fontos szerepe van az üvegházhatású gázok elnyelésében és
kibocsátásában betöltött szerep miatt. Mivel a bioszféra fejlődését nem tudjuk az élettelen természet megmaradási tételeivel leírni, a szerkezeti egyenleteket pedig nem ismerjük, e
komponens modellezése legfeljebb empirikusan lehetséges (Mika 2004).

A modelleket tesztelni kell, de a modell és a valóság közötti megfelelés sohasem teljes.

1. lépés: a jelen klíma reprodukálása. A kapcsolt óceán-légkör modellek képesek a jelenkori klíma fő jellemzőinek visszaadására, mind az övezetek közötti, zonális különbségek, mind
az elemek vertikális profiljának tekintetében.

2. lépés: annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mekkora az éghajlati rendszer érzékenysége.

Az éghajlati rendszert szimuláló globális klímamodellek is fejlődtek, főként a rácshálózat felbontásában (10.3. ábra). A napjainkban alkalmazott GCM-ek felbontása 110 km-es, míg 15
éve még 250 km-es felbontásúakat használtak.

280
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.3. ábra - Az egyes IPCC jelentésekben alkalmazott klímamodellek felbontásának javulása (IPCC 2007, FAR – Első Helyzetértékelő Jelentés,
SAR – Második Helyzetértékelő Jelentés, TAR – Harmadik Helyzetértékelő Jelentés, AR4 – Negyedik Helyzetértékelő Jelentés)

Napjaink csúcsmodelljének a brit Hadley Centre globális környezeti modellje (GEM) számít, amit 2006-ra fejlesztettek ki. A Hadley Centre korábbi klímamodellje 3,75 hosszúsági fokszor
2,5 szélességi fokos (270×270 km) rácspontokat használt a szárazföldi felszínen 19 réteggel a légkörben 39 km-es magasságig, és 1,25 hosszúsági fokszor 1,25 szélességi fokos
rácspontokat használt az óceánokon. Az óceán vizét 20 szintre bontotta 5 km-es mélységig, a szimulálás időlépcsője fél óra volt. Az új GEM modell 1,875 hosszúsági fokszor 1,25
szélességi fokos (135×135 km) felbontást használ 38 légköri réteggel 39 km-es magasságig, és 1 hosszúsági fokszor 1 szélességi fokos rácspontokat használ az óceánokon, 5 km-
es mélységig 40 réteget elkülönítve (10.4. ábra). A fejlesztés a felbontáson túl kiterjedt a légkördinamika megjelenítésére és az óceáni és légköri folyamatok leírására is [LN:http://
www.metoffice.gov.uk/research/hadleycntre/models/modeltypes.html].

281
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.4. ábra - A HedCM3 és a HedGEM1 rácshálózatának felbontása (http://news.bbc.uk/1/hi/sci/tech/6320515.stm)

A globális klímamodellek területi felbontása nem teszi lehetővé, hogy megfelelő pontosságú és megbízhatóságú információkhoz jussunk kisebb térségek éghajlatának módosulásával
kapcsolatban. Így szükséges volt a GCM-ek eredményének leskálázása (regionalizálása) nagyobb felbontású eredmények elérése érdekében (10.5 . ábra).

282
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.5. ábra - A GCM-ek eredményeinek regionalizálása (Formayer 2005b)

Számos statisztikus és dinamikus közelítésen alapuló módszert alkalmaznak világszerte a globális modellek eredményeinek regionalizálására. A statisztikus modellekkel való leskálázásra
sztochasztikus modellek, multilineáris regresszió, s az időjárás-generátorok a leggyakrabban használatos eljárások (Bartholy és Schlanger 2004). Példaként említhető a LARS-WG
elnevezésű időjárás-generátor, amely alkalmazható mind statisztikai adatelemzésre, mind statisztikai leskálázással regionális szintű éghajlatváltozási forgatókönyvek előállítására (Barrow
és Semenov 1995, Semenov és Barrow 1997, Semenov 2008). A statisztikus leskálázás lényege, hogy nagy térségre vonatkozóan a GCM modellek eredményeit veszi figyelembe és a
nagyobb térségek éghajlati változói és a kisebb térségek éghajlati változói között empirikus-statisztikai összefüggéseket állapít meg (Varga-Haszonits 2003)

A regionalizálás másik módszere a regionális klímamodellek (RCM) alkalmazása. Ezek a modellek az időjáráselőrejelző modellekből fejlődtek ki. A regionális modellezés módszere a
globális modellek eredményeinek felhasználásán alapul, amelyek a kezdeti és időfüggő oldalsó peremfeltételeket biztosítják (Lábó et al. 2004). Ezt másképpen az RCM-ek beágyazásának
nevezhetjük (10.6. ábra).

283
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.6. ábra - Az RCM beágyazása a GCM-be (Pal et al. 2005)

Az eddigi tapasztalatok együttesen azt mutatják, hogy a regionális modellek eredményeinek térbeli alakulása a megfigyelésekkel sokkal szorosabb kapcsolatban áll, mint a globális
modelleké, és a helyi szélsőséges csapadékmennyiségek a regionális modellekkel a valósághoz hűen írhatók le (Lábó et al. 2004). A globális modellek eredményeit bemenő paraméterként
felhasználó korlátos tartományú modellek képesek a nagy skálájú változásokat lebontani területileg finomabb skálára. A regionális modellek felbontása 20–40 km is lehet, mely már kisebb
régiók pontos éghajlati leírását is lehetővé teszi. A regionális éghajlati modellek megbízható fizikai tartalommal, nagy területi felbontással rendelkeznek, de a Földnek csak egy kisebb
korlátos tartományán értelmezettek. Általában az éghajlati rendszer komponensei közül a légkört és a földfelszínt tartalmazzák, s képesek a felhő-, a sugárzási, a csapadék-, valamint a
talajhidrológiai folyamatok leírására (Bartholy és Schlanger 2004). Ez a modelltípus figyelembe veszi a topográfiát, a vegetáció jellegét, a nagyobb tavakat és az éghajlatot befolyásoló helyi
sajátosságokat. A regionális klímamodellezés előnyei, hogy a topográfiát jobban figyelembe veszi, a tengerpartvonalak jobban kirajzolódnak, a mezoskálás rendszerekről és az extrém
időjárási helyzetekről jobb felbontást ad. Magába foglalhat olyan folyamatokat, amiket a GCM-ek nem (pl. földhasználat váltás, gleccserek olvadása), fejlettebb hatásmodellezést nyújt. A
folyamatok jól tanulmányozhatók a segítségével és PC-n futtatható, míg a GCM-ek futtatásához szuperszámítógépek szükségesek. A regionális klímamodellek korlátja, hogy a beágyazás
egyirányú, vagyis nincs regionális-globális visszacsatolás. A beágyazás technikai megoldása (fizika, peremfeltételek meghatározása) is korlátozó tényező lehet. Nincs lehetőség a GCM-
ekből származó bemenő paraméterek korrekciójára és nagy a számítási kapacitás igénye (Pal et al. 2005). A regionális éghajlati modellezésre napjainkban leggyakrabban a brit Hadley
Cenre által kifejlesztett PRECIS modellt és a Trieszti Elméleti Fizikai Intézetben (ITCP) fejlesztett RegCM3 modellt alkalmazzák. Ezek hazai adaptálását többek között Bartholy et al. 2006
végezte. A PRECIS-modell a HadCM3P globális klímamodellbe ágyazott regionális modell, mely a Föld bármely térségére alkalmazható. A fejlesztők ajánlásai szerint az alkalmazási
térség kiterjedése lehetőleg ne haladja meg az 5000×5000 km-t. A választható rácsfelbontás 25 vagy 50 km. A modell egyik legnagyobb gyengesége, hogy csupán egyetlen globális

284
 A meteorológia néhány speciális feladata

modellbe ágyazható, így több modellel való futtatásra, s így összehasonlításra nincs mód (Bartholy és Schlanger 2004). A RegCM regionális klímamodellt az amerikai NCAR (National
Centre for Atmospheric Research) és a Pennsylvaniai Egyetem mezoskálájú modelljéből (MM4) fejlesztették ki az 1980-as évek végén, melynek legújabb változata a RegCM3, melyet
a korábban említett ITCP fejlesztett ki. Ez a modell képes leírni olyan üvegházhatású gázok következtében kialakuló folyamatokat, mint a N2O, a CH4, aeroszolok, sőt a felhőzetben
kialakult jég hatása is figyelemmel kísérhető segítségével (Lábó et al. 2004). Ez a modell is, mint a PRECIS, felhasználható a Föld bármely régiójára. A térbeli lefedést a felhasználó
tetszőlegesen jelölheti ki, a horizontális területi felbontás: 10 km, 20 km, 30 km, 45 km, 50 km, 60 km, 90 km lehet (Bartholy et al. 2006). A regionális klímamodellek által biztosított
nagy felbontást jól szemlélteti a 10.7. ábra.

10.7. ábra - A téli csapadék (december, január és február, DJF) %-os változásának szimulációja a Mediterrán térségben 2071–2100-ra, az 1961–
90-es évekhez hasonlítva az A2 SRES szcenarió szerint Gao et al. (2006) és Giorgi és Lionello (2008) alapján

Éghajlati forgatókönyvek (szcenáriók)

Az éghajlat előrejelzése nem megoldható, a jelenlegi állapot meghatározott valószínűséggel különböző jövőbeli helyzetekbe mehet át. Az, hogy melyik realizálódik, nem adható meg
egyértelműen. Az éghajlat várható, jövőbeli alakulását forgatókönyvek, szcenáriók segítségével tudjuk megadni. A szcenárió az éghajlat lehetséges jövőbeli állapotát írja le vagy statisztikai
paraméterekkel vagy szimulációs modellek segítségével. Az éghajlati viszonyok változásának egy lehetséges kombinációját adja meg, amely a hatásvizsgálatok során felhasználható.
Az éghajlatváltozás szcenáriói jelentik az első lépést az éghajlat változásának becslésében. Az éghajlatváltozási szcenáriókat fel lehet használni arra is, hogy meghatározzuk az

285
 A meteorológia néhány speciális feladata

éghajlatváltozás szempontjából mennyire sebezhető a mezőgazdaság, hogy felismerjük azokat a küszöbértékeket, amelyeknél a hatás negatívvá vagy nagyon súlyossá válik. Ezek a
szcenáriók az éghajlati elemek logikai alapon feltételezett változásain, a megelőző időszakokban előfordult felmelegedési analógiákon, valamint a GCM-ek és az RCM-ek szimulációján
alapszanak (Varga-Haszonits 2003).

Szcenáriók típusai

Hipotetikus (logikai alapú) szcenáriók: Megfigyelt adatok alapján feltételezett változásokat vesznek alapul.

Éghajlati analógiák: Hosszú sorozatú éghajlati megfigyeléseken alapulnak, az idősorokban detektálható hideg, meleg, vagy száraz, nedves periódusokat fel lehet használni az
éghajlatváltozás hatásának modellezésére.

Globális éghajlati modellek: A légkör CO2-tartalmának növekedésére alapozva készítenek szcenáriókat.

Regionális klímamodellek: Az éghajlatváltozás regionális léptékű lehetséges kimenetei (Varga-Haszonits 2003).

1.1. Az agrometeorológiai modellek

A meteorológiai, agrometeorológiai vizsgálatok során, amikor a növény-időjárás rendszer átfogó leírását kívánjuk megadni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a talaj hatását sem, s ezért
beszélünk növény-talaj-időjárás modellről.

Számos modell csak lényegtelen dologban tér el egymástól. Az agrometeorológiai gyakorlatban is sokféle modell fordul elő. Ahhoz, hogy valós képet kapjunk a lehetséges modellekről,
célszerű valamilyen módon csoportosítani azokat. A modelleket formájuk és tartalmuk szerint osztályozhatjuk. A forma, a felépítés szerint beszélünk anyagi (fizikailag előállított) és
gondolatilag megvalósított modellről. A modell tartalma szerint megkülönböztethetünk szubsztanciális, strukturális és funkcionális modelleket. A modellek időbeli viselkedése alapján
beszélhetünk stacionárius és dinamikus modellekről.

Az agrometeorológiai gyakorlatban szubsztanciális modell felállítására nincs lehetőség. Amennyiben a növény fejlődését ilyen eszközökkel tanulmányozzuk, az már a biológia tárgykörébe
tartozik. A többi modell kategóriára mind formájukat, mind tartalmukat tekintve találunk példát (Anda és Dunkel 2000).

A megoldandó feladatokban vagy az időjárás vagy a növény nem tanulmányozható eredeti alakjában. A növény mikroklímát kialakító egyes hatásainak feltárásához elegendő a
növényállomány geometriai felépítésének (magasság, levéleloszlás, levélterület stb.) ismerete. Elkészíthetjük esetleg a növényállomány kicsinyített mását, s ezt vetjük alá az időjárás
hatásának. Ezzel a módszerrel választ kaphatunk olyan kérdésekre, amelyeknek eredeti állományban, in situ megmérése nehézségekbe ütközne vagy a megismerni kívánt szélsőséges
esetek nem a mérési időszakunkban fordulnak elő, vagy túl hosszú időt kellene várni arra, hogy az adott időjárási helyzet előálljon. Ilyen fajta modellezéssel például meghatározhatjuk az
állomány sugárzási vagy csapadékintercepcióját. Természetesen csak addig a mértékig, amíg csak az állomány architektúra hatásra vagyunk kíváncsiak. A sugárzás esetében például
az árnyékolás mennyiségére. Az olyan folyamatok megismerésére, mint például az állomány hatása az áthatoló sugárzás spektrális összetételére ez a módszer már nem alkalmas. A
növényállomány hasonlóan a többi tereptárgyakhoz jelentősen befolyásolhatja az áramlási mezőt. Adott esetben arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen hatása van például egy mezővédő
erdősávnak az áramlási mezőre. Ebben az esetben is célszerű elkészíteni az erdősáv kicsinyített modelljét, s azt szélcsatornába helyezve meglehetős pontossággal meghatározható az
erdősávnak hatása a szélmezőre. A hasonlósági kritériumok problémája azonban már az aerodinamika tárgykörébe tartozik.

A felsorolt példák esetében mindig egy adott fejlettségű növényállomány hatását vizsgáljuk, így ezek a modellek az agrometeorológia szempontjából stacionárius modelleknek tekinthetők.

A másik eset, amikor a növény eredeti alakjában áll rendelkezésre, de az időjárás nem tanulmányozható eredeti formájában. Az időjárás általunk elképzelt alakulásának hatását kívánjuk
tanulmányozni a vizsgált növény fejlődésére. Ennek lehetséges módja a klímakamrás vizsgálat. A klímakamrában tetszőleges időjárási helyzetet állíthatunk elő.

A növény-időjárás kapcsolat vizsgálatára klímakamrát használhatunk. Speciális változata a fitotron, a növény-időjárás vizsgálatokra használt zárt helyiségekből álló rendszer, ahol az
egyes helyiségekben a meteorológiai viszonyok szabályozhatók. A fitotronban rendszerint három meteorológiai elem, a sugárzás, a hőmérséklet és a légnedvesség menetét szokták
modellezni. A fitotron hasonlósága a valósághoz képest két helyen szenved csorbát. Jelen technikai viszonyaink között nem rendelkezünk olyan sugárzó testtel, ami a Nap sugárzását
teljes mértékben visszaadná. Ehhez olyan testre volna szükségünk, aminek a felszínhőmérséklete megközelíti az 5700 °C-os értéket. Erre nincs technikai lehetőség, de a Nap által
leadott megvilágítást (több tízezer luxot) a növényhez közel elhelyezett nagy teljesítményű izzókkal meg lehet közelíteni. A másik hiányosság a szél hiánya. A szél hatását a levegő
nedvességtartalmára és a növény párologtatására a kamrában lévő levegő páratartalmának változtatásával nagyrészt lehet pótolni. A klímakamrák és a fitotronok felépítése elsősorban

286
 A meteorológia néhány speciális feladata

épületgépészeti probléma, így kívül esik az agrometeorológia tárgykörén. Amiben azonban a meteorológia mégis szerepet játszhat egy fitotronkísérlet kialakításában, az a kamrában
létrehozott, modellezett időjárás milyenségére vonatkozó információ. Ez egyrészt adódhat általános meteorológiai információkból, éghajlati megfigyelésekből, másrészt, s ez a terület
már az agrometeorológia tárgya, a szántóföldi növényállomány mikroklíma megfigyelésekből. Ez utóbbi mérési, megfigyelési együttes a növény-talaj-időjárás rendszer szimulációs
modellezésének is alapja. A fitotronban végzett kísérleteket bár logikailag a modellezések közé tartozik, nem szoktuk modellnek nevezni, s így a következő osztályozásban (az
agrometeorológiában használt modellek) a félreértések elkerülése végett nem vezetünk be számukra külön osztályt.

Sokkal szélesebb körű a gondolati modellek csoportja. Ma már, bár erről külön nem beszélünk, az agrometeorológia tárgykörébe eső gondolati modellek valamilyen módon matematikai
modellek, s megvalósításuk, realizálásuk számítógéppel történik. A továbbiakban modellezés alatt most már minden esetben matematikai modellt értünk, s feltételezzük, hogy a modellek
futtatásához, kísérletek elvégzéséhez számítógép áll rendelkezésre. Természetesen készíthetünk olyan egyszerű modellt is, hogy kézi számítással elvégezhetők a kísérletek. A modell
célszerűsége és jósága nem feltétlenül arányos a bonyolultságával és a futtatásához szükséges eszközök nagy kiépítettségével. A matematikai modell minden esetben számítási
utasítások egymás után történő elvégzését jelenti, adott esetben bonyolult függvények összekapcsolódását vagy összetett egyenletrendszerek egymás utáni, véges sok lépésben történő
megoldását (Anda és Dunkel 2000).

Az agrometeorológiai gyakorlatban használt modellek

Az agrometeorológiai gyakorlatban két csoportba osztjuk a (gondolati) növény-talaj-időjárás modelleket: termésbecslő és transzfer modellek.

A modellek első nagy csoportja (termésbecslő modellek) a növény növekedését, fejlődését kívánja leírni elsősorban abból a célból, hogy főleg (részben prognosztizált) meteorológiai
adatok alapján a növény növekedésére, fejlődésére előrejelzést, prognózist adjon. Ezzel teljesen megegyező az a feladat, amikor az elkészített növénymodellel azért végzünk kísérletet,
hogy a növény viselkedését más körülmények, megváltozott időjárási, éghajlati viszonyok között tanulmányozzuk. Ez az eset, amit a modell definícióban úgy fejtettünk ki, hogy alkalmas
legyen a vizsgálat valódi tárgyáról új ismeretek szerzésére. Ezeket a modelleket, mivel valamilyen módon alkalmasak a várható termés (biológiai, gazdasági) becslésére, termésbecslő
modelleknek is szoktuk nevezni.

Az agroklimatológiai hatáselemzések a következőképpen csoportosíthatók:

• Statisztikai modellek: Az időjárási paraméterek és a növényi jellemzők közötti kapcsolatot csak a matematikai statisztika eszközeivel vizsgálják. Minden előzetes elemzés nélkül
egyszerűen párba állítja a meteorológiai változókat és a növényi jellemzőket. Rendszerint első generációs modellek, hosszabb időtávra és nagyobb területre vonatkoznak. A független
változó (prediktor) és a függő változó (prediktandus) közötti összefüggést regresszióval írja le (Anda és Dunkel 2000). A regresszióanalízis segítségével meghatározott fenológiai,
növekedési és terméshozamra vonatkozó összefüggéseket foglalják magukba (Varga-Haszonits 2003).

• Agroklimatológiai analízis: Átmenetet képeznek a statisztikus és a szimulációs (dinamikus) modellek között. A termésátlag-időjárás kapcsolatot előzetes (homogenitási) elemzésnek
vetik alá, s meghatározzák a jó vagy rossz termést adó időjárásokat, illetve az azokat leíró meteorológiai adatkombinációkat (Varga-Haszonits et al. 2004). A párhuzamos meteorológiai
és növényi adatsoroknak mind az időbeli, mind a térbeli matematikai-statisztikai elemzését magában foglalja. Ebbe a témakörbe tartozik a sugárzás- és a vízhasznosulás, a
termésstabilitás és a terméspotenciál elemzése is (Rosenzweig és Hillel 1998).

• Dinamikus modellek (szimulációs modellek): A modellezés során felhasznált formulák egyaránt leírják az alapvető fizikai és fiziológiai folyamatokat, valamint a növény és a környezete
közötti energia- és anyagszállítást (Varga-Haszonits 2003). Nemcsak a termést, hanem pl. a keletkező biomassza mennyiségét is meg tudják adni, és a tenyészidőszaknál rövidebb
periódusra is alkalmazhatók. Kiépítése során a különböző részkapcsolatokat, szubmodelleket kapcsolják össze növény-talaj-időjárás szimulációs modellbe. [Pl. SIRIUS (Jamieson et
al. 1998, Brooks et al. 2001), CERES-WHEAT (Ritchie és Otter 1985).]

A Föld-légkör rendszerben a végbemenő folyamatok nagymértékben a felszín milyenségétől, valamint a felszín közelében lejátszódó kicserélődési folyamatoktól függnek. A
növényállomány a talaj közelben végbemenő folyamatokat erőteljesen befolyásolja, s sok esetben rajta keresztül megy végbe az átvitel (anyag: vízgőz, szén-dioxid, energia: be- és
kisugárzás) (Anda és Dunkel 2000). A transzportfolyamatok minél pontosabb leírása végett a talajfizikai, biofizikai és mikrometeorológiai almodellek egységes rendszerét kell megalkotni
(Ács 2008).

Az itt lejátszódó folyamatok leírására nem elegendő a műszeres mérés, s sok feladat megoldásához itt is a modellezés eszközéhez kell nyúlnunk. Egyes növényi szimulációs
(termésbecslő) modellek a saját bemenő adataikat is beépített kicserélődési modell alapján állítják elő. A teljes földi légkör időjárását leíró modellek – különösen a klímamodellek
– is használnak transzfer modelleket. Ez a modellcsalád már szintén az agrometeorológia tárgykörén kívül mutat, de megalapozásuk nagymértékben az egyéb agrometeorológiai
modellezéstől függ, illetve egyes eredményei közvetlenül hasznosíthatók a szimulációs modelleken (Anda és Dunkel 2000).

287
 A meteorológia néhány speciális feladata

A növényállományokra alkalmazott transzfermodelleket mikroklíma-szimulációs modelleknek hívjuk. A növényállomány fejlődését elsősorban a fotoszintetizáló rész körül uralkodó
időjárási tényezők határozzák meg. Az, hogy ezen a szinten milyen körülmények uralkodnak, magán a növényállományon is múlik. A növényállomány, mint a felszíni határréteg része,
nem csak a mikrokörülményeket befolyásolja, hanem meghatározó szerepet játszik a Föld általános légkörzésében is. Így mind mikro-, mind makromegfontolásból meg kell határoznunk
az állományban és az állomány felett lezajló átviteli folyamatokat a talajtól a szabad, a felszíntől már nem befolyásolt légrétegig (Anda és Dunkel 2000). A növényállomány által leginkább
befolyásolt meteorológiai elemek, amelyek zavartalan körülmények között mért értéke az állomány felett vagy azon belül változik:

• a sugárzás és a megvilágítottság,

• a szélsebesség,

• a CO2-koncentráció,

• a hőmérséklet,

• a légnedvesség,

• a talajra lejutó csapadék.

Az átviteli folyamatok vizsgálatakor a növényállományban lezajló energia, tömeg és szélsebesség momentumátadási folyamatokat kívánjuk megadni, a szabad légkör és a
növényállománnyal borított felszín között.

A modell felépítése:

Légköri határfeltételek:

• léghőmérséklet,

• gőznyomás,

• szélsebesség,

• a felszínre eső sugárzás komponensei,

• direkt sugárzás, rövid- és hosszúhullámú rész,

• diffúz sugárzás, rövid- és hosszúhullámú rész,

• csapadék.

A felszínt borító állományt morfológiailag két csoportra osztjuk:

• fák és bokrok,

• fűfélék és más lombhullatók (Anda és Dunkel 2000).

A növényállományok mikroklímáját szimuláló modellek csoportjára példaként említhetjük Goudriaan (1977) modelljét, valamint a Mihailovic és Eitzinger (2006) által növényhőmérséklet
és állományhőmérséklet szimulálására alkalmazott modellt.

Az agrometeorológiai modellek tér- és időbeli reprezentativitása

288
 A meteorológia néhány speciális feladata

Az egyes modellek abban is különböznek egymástól, hogy milyen nagyságú területre és milyen időtartamra érvényesek. Tér- és időbeli reprezentativitásuk alapján Sakamoto (1981)
osztályozta a modelleket. Ennek az osztályozásnak a hazai viszonyokra módosított változatát a 10.8. ábra mutatja be (Varga-Haszonits 1987).

10.8. ábra - Az agrometeorológiai modellek tér- és időbeli osztályozása (Varga-Haszonits et al. 2004)

2
Az első generációs modellek 100 km -nél nagyobb területre és dekádnál hosszabb időtartamra vonatkoznak (pl. havi adatokkal, fenofázisra vagy vegetációs periódusra vonatkozó
2
adatokkal dolgoznak). A második generációs modellek 10–10 000 km közötti területnagyságra és nap, dekád vagy hónap hosszúságú időtartamra vonatkoznak. A harmadik generációs
2
modellek a kis területre és rövid időtartamra vonatkozó modellek foglalják magukba (max. 50 km , óra vagy nap). E modellektől várható a talaj-növény-légkör rendszer legrészletesebb
leírása, de előrejelzésre kevésbé alkalmasak (Varga-Haszonits et al. 2004).

Az agrometeorológiai modellektől eltérően a globális klímamodellek és regionális klímamodellek esetében a generáció száma a fejlesztéssel áll kapcsolatban, nem a tér- és időbeli
reprezentativitásukkal. Ezek szerint a RegCM3 regionális klímamodell a RegCM harmadik generációs modellje, ami a 3.0-s verzióként is felfogható.

2. Időjárási kártételek és a védekezési lehetőségek

Az időjárás módosítása

289
 A meteorológia néhány speciális feladata

Az ember természetben végzett beavatkozásai abból a két célból fakadnak, hogy általuk vagy magasabb produkciót érjünk el, vagy pedig úgy változtassuk meg élőhelyünket, hogy az a
lehető legkellemesebb legyen számunkra. A legkisebb térség elemeinek módosítása (mikroklíma alakítás) régóta végzett tudatos tevékenység még akkor is, ha a végrehajtás folyamán
létrehozott módosítások valamennyi vonatkozása nem volt teljesen tisztázott. Az ember élőhelyének átalakítására példa lehet a növénytermesztés minden technológiai lépésének
megvalósítása, melyből az öntözés állományklíma alakítása talán a legismertebb. Valamennyi folyamat a vetéstől a betakarításig, amely során a szántófölddel közvetlen kapcsolatba
kerülünk, annak tulajdonságait megváltoztatja, s ezzel mikroklíma módosítást hajtunk végre. Nagyobb léptékben az energetikai oldal az, amely az időjárás módosítását napjainkban nem
teszi lehetővé. Az 10.1. táblázatban különböző méretű időjárási-éghajlati folyamatok méretét és a lehetséges beavatkozások módjait adtuk meg Anda és Dunkel (2000) alapján.

10.1. táblázat - Egyes időjárási jelenségek nagyságrendje és módosításuk lehetősége (Anda és Dunkel 2000)
Jellemző méret Módosítás lehetősége
jelenség nagyság [km] időtartam mikrofizikai termodinamikai mechanikai
fagy 10 néhány óra üvegházhatás melegítés keverés növelése
köd melegít. 10–100 néhány óra higroszkópos magvak melegítés –
túlhűlt jég jégmagvak melegítés keverés
záporeső 10–100 perc, óra higroszkópos/ jégmagvak latens hő felszabadítása
jégeső 10–100 perc, óra jégmagvak latens hő felszabadítása leáramlás létrehozása
tornádó 1–10 percek – – –
orografikus jégmagvak
10–100 órák,napok – –
csapadék higroszkópos magvak
mérsékelt jégmagvak
500–2000 napok – –
övi ciklon higroszkópos magvak
éghajlat 5000 évek aeroszol részecskék albedó, energia –

2.1. A hideg okozta időjárási károk

A téli időjárás kártételei, az áttelelési viszonyok

A tél kísérőjeként megjelenő hideg időszak hazánk területén általában november közepe és március közepe között lép fel, amikor a napi középhőmérsékletek rendszerint 5 °C alattiak
(10.2. táblázat). A téli napok száma területenként kismértékben változik, s általában 30 alatt marad. Az ország észak-keleti részén több téli napra számíthatunk.

10.2. táblázat - A téli napok átlagos száma (1951–1990) Varga-Haszonits (1997) feldolgozása alapján
Állomás Január Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December
Balassagyarmat 13 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 8
Békéscsaba 11 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Budapest 12 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Debrecen 13 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 8
Győr 11 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Iregszemcse 11 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7

290
 A meteorológia néhány speciális feladata

Kaposvár 10 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 6
Kecskemét 12 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Kompolt 13 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 8
Miskolc 14 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 9
Mosonmagyaróváráárár 11 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Nyíregyháza 14 7 1 0 0 0 0 0 0 0 2 8
Pápa 11 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 6
Pécs 11 6 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Szeged 10 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 6
Szolnok 11 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7
Szombathely 11 6 2 0 0 0 0 0 0 0 1 8
Tatabánya 11 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 6
Zalaegerszeg 11 5 1 0 0 0 0 0 0 0 1 7

Ebben az időszakban gazdasági növényeink csak egy része, pl. a repce, az őszi gabonák, a lucerna, a gyümölcsfák, a szőlő van a szabadban. Ezekre a növényekre az alacsony
hőmérséklet károsan hat, de csak egy bizonyos hőmérsékleti küszöb alatt, mely értéke a faji meghatározottság mellett még attól is függ, hogy van-e hótakaró (Varga-Haszonits és Varga
1999). A téli időjárás kártételei ellen védekezni alig, vagy nem lehet. Néhány megfigyelés alapján történő védekezési eljárást alkalmaznak a gyakorlatban, de ezek hatása tudományos
igénnyel nem mindig igazolt.

Kifagyás

Az áttelelő növénykultúráknál télen jelentkező fagyhatást nevezzük kifagyásnak. Nem keverendő a későbbiekben tárgyalt faggyal, illetve talajmenti faggyal, bár a fiziológiai változások
mindkettőben megegyeznek: a negatív hőmérséklet hatására kialakuló jégtűk szétszaggatják a sejt membránjait, s a sejtnedv szabaddá válik. Visszafordíthatatlan károsítást okoz.
Súlyosabb változata, amikor a hőmérséklet nagyon alacsonyra süllyed, a protoplazma maga is megfagy, s ennek következtében elvíztelenedik, s a benne lévő fehérjék kicsapódásával
és a növény elpusztulásával jár (Varga-Haszonits és Varga 1999). A kifagyás okozta kártétel mértéke függ:

• a fagy erősségétől (10.3. táblázat), mélységétől és tartamától,

• a kelési viszonyoktól, a növény általános állapotától („betelelés”),

• a hótakaró jelenlététől, illetve hiányától.

10.3. táblázat - A minimum hőmérsékletek havi átlagai (1951–1990) Varga Haszonits (1997) alapján

Állomás Január Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December
Balassagyarmat –5,6 –3,6 –0,2 4,2 9,0 12,3 13,5 12,9 9,4 4,5 1,0 –2,8
Békéscsaba –4,9 –3,4 0,6 5,3 10,0 13,3 14,4 13,9 10,4 5,3 1,6 –2,0
Budapest –4,1 –2,2 1,4 6,1 10,6 14,0 15,5 14,9 11,3 6,5 2,1 –1,6
Debrecen –5,3 –3,3 0,3 5,2 10,0 13,3 14,5 14,0 10,3 5,3 1,4 –2,3

291
 A meteorológia néhány speciális feladata

Győr –4,2 –2,5 1,1 5,3 9,8 13,2 14,6 14,1 10,6 5,8 1,9 –1,5
Iregszemcse –4,5 –2,8 0,6 5,0 9,5 13,0 14,2 13,6 10,3 5,5 1,5 –1,9
Kaposvár –3,9 –2,3 1,1 5,3 9,6 13,1 14,3 13,7 10,4 5,8 2,1 –1,4
Kecskemét –4,7 –2,8 0,9 5,6 10,3 13,6 15,1 14,5 10,8 5,7 1,7 –1,9
Kompolt –5,2 –3,1 0,5 5,2 10,0 13,2 14,6 14,2 10,9 5,6 1,5 –2,4
Miskolc –6,2 –4,0 –0,8 4,0 8,8 12,3 13,7 13,1 9,4 4,3 0,6 –3,3
Mosonmagyaróvár –6,2 –4,0 –0,8 4,0 8,8 12,3 13,7 13,1 9,4 4,3 0,6 –3,3
Nyíregyháza –5,6 –3,7 0,1 5,0 9,9 13,1 14,5 13,7 10,0 4,7 1,1 –2,6
Pápa –4,1 –2,4 0,9 5,0 9,3 12,7 14,0 13,7 10,5 5,8 1,9 –1,6
Pécs –3,9 –2,1 1,4 5,8 10,3 13,6 15,1 14,7 11,5 6,9 2,2 –1,4
Szeged –4,7 –2,8 0,7 5,4 10,2 13,4 14,7 14,1 10,5 5,6 1,8 –1,8
Szolnok –5,0 –3,0 0,7 5,6 10,3 13,7 15,1 14,5 10,8 5,5 1,6 –2,1
Szombathely –4,9 –3,3 –0,1 4,1 8,4 11,9 13,4 13,0 9,7 4,9 0,9 –2,5
Tatabánya –4,3 –2,4 1,1 5,3 9,9 13,2 14,3 14,0 10,7 6,1 2,1 –1,7
Zalaegerszeg –4,8 –3,0 0,3 4,4 8,6 12,1 13,4 13,0 9,8 5,1 1,3 –2,2

A kifagyás különösen hótakaró nélküli telek velejárója, amikor a szabadban lévő növényállomány lombozata sárgás-barnás színeződés mellett jól körülhatárolható foltokban kipusztul. A
nekrotikus foltok nyálkás tapintásúak. Egyetlen természetes védelem van ellene, ez pedig a jó hőszigeteléssel rendelkező hótakaró jelenléte, mely alatt akár 10–15 °C-kal is magasabb
talajhőmérsékletet mérhetünk. A hófogók alkalmazásával csak a lehullott hó adott területen történő megtartását tudjuk növelni. Passzív védekezésként fagytűrő fajták termesztése jöhet
szóba.

A felfagyás tipikusan tavasszal jelentkező időjárási kártétel. A nappali felmelegedés hatására a talaj nedvességtartalma kisebb térfogatot elfoglaló víz, mely az éjszakai lehűlés miatt
kiterjedtebb jéggé fagy. A jég nagyobb kiterjedése éjszaka mintegy felemeli a talaj felső rétegét, nappal viszont összeesik, s ha több napon át ismétlődik a folyamat, a gyökerek elszakadnak,
majd vízhiány miatti lankadás, esetleg elszáradás következhet be. Ellene a védekezést a terület állatokkal való megjáratásával, esetleg hengerezéssel történő talaj-gyökér kapcsolat
helyreállítással próbálják megoldani. A védekezés hatékonysága és mellékhatásai erősen kétségessé teszik annak alkalmazását.

A téli vagy fiziológiai aszály pozitív léghőmérsékletnél és átfagyott talajnál a talaj víztartalmának jéggé válása miatti vízfelvételi hiány, mely során a növények akár el is pusztulhatnak.
A hajtás a pozitív léghőmérséklet és a sugárzás miatt fotoszintetizálni kezd, de ehhez nincs alapanyaga, elegendő vize. Itt is először lankadás jelentkezik, mely elvezethet az állomány
teljes kiszáradásához.

Amennyiben a növényállományon a hótakaró felső rétege felolvad, majd egy hűvösebb éjszaka során a teteje jéggé fagy, a hermetikusan záró jégkéreg megakadályozza a növények
normális gázcseréjét, s a kipállásnak nevezett jelenség lép fel. Ebben az esetben a talaj a hótakaró alatt felengedett állapotban van. A növényi kártétel a „melléktermékek” felhalmozódása
miatt következik be. Ellene gyűrűs hengerrel, vagy állatok járatásával védekeznek. Mindkettő célja a jégkéreg feltörése, s a növény levegőhöz juttatása.

Kemény teleken az áttelelő fák hajtásainak károsodásával is számolhatunk, főképpen hótakaró mentes időkben. A kritikus hőmérséklet, mely már komoly veszélyt hordozhat, a (–15) –
(–20)°C (10.4. táblázat). Elegendően hosszú időszakot alapul véve ez az érték az ország bármely pontjában bármikor előfordulhat.

10.4. táblázat - Néhány hazai állomás hőmérsékleti abszolút minimum értékei az 1951–1990-es időszakban Varga-Haszonits (1997) alapján
Állomás Abszolút minimum Időpont

292
 A meteorológia néhány speciális feladata

Balassagyarmat –25,5 1985.01.08

Békéscsaba –25,9 1987.01.13
Budapest –22,2 1987.01.13
Debrecen –24,4 1987.01.13
Győr –24,8 1963.03.01
Iregszemcse –25,0 1985.02.14
Kaposvár –26,4 1956.02.16
Kecskemét –25,0 1954.01.03
Kompolt –25,2 1987.01.13
Martonvásár –25,2 1987.01.13
Miskolc –26,9 1987.01.13
Mosonmagyaróvár –24,1 1985.01.08
Nyíregyháza –27,6 1954.01.28
Pápa –26,9 1963.03.01
Pécs –22,2 1954.02.07
Szeged –27,8 1987.01.31
Szolnok –27,4 1960.01.14
Szombathely –22,2 1968.01.12
Tatabánya –23,4 1963.12.24
Zalaegerszeg –26,8 1987.01.13

A táblázat adatai alapján megállapítható, hogy eltérés hazánk különböző térségeiben mért eddigi legalacsonyabb hőmérsékletben mindössze néhány fokos, s megjelenése időben
szerteágazó.

A fagy és az ellene való védekezés

Éghajlatunk egyik mezőgazdasági szempontból kellemetlennek tekinthető tulajdonsága a tenyészidőszak idején 0 fok alá csökkenő hőmérséklet megjelenése, a fagy kialakulása (10.5.
táblázat).

10.5. táblázat - A fagyos napok átlagos száma 1951–1990 között néhány városunkban Varga-Haszonits (1997) alapján
A fagyos napok átlagos száma
Állomás
Január Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December
Balassagyarmat 26 22 16 5 0 0 0 0 0 5 12 22
Békéscsaba 25 20 14 3 0 0 0 0 0 4 11 20
Budapest 25 18 11 1 0 0 0 0 0 2 9 20

293
 A meteorológia néhány speciális feladata

Debrecen 26 21 14 3 0 0 0 0 0 4 11 21
Győr 24 18 12 2 0 0 0 0 0 3 9 19
Iregszemcse 26 20 13 3 0 0 0 0 0 4 11 21
Kaposvár 24 18 12 2 0 0 0 0 0 3 10 20
Kecskemét 25 19 12 2 0 0 0 0 0 3 10 20
Kompolt 26 21 14 2 0 0 0 0 0 3 11 22
Miskolc 27 22 18 5 0 0 0 0 0 6 13 24
Mosonmagyaróvár 25 19 13 3 0 0 0 0 0 3 10 20
Nyíregyháza 27 22 15 3 0 0 0 0 0 5 12 22
Pápa 24 18 13 3 0 0 0 0 0 3 10 20
Pécs 24 18 11 2 0 0 0 0 0 1 9 19
Szeged 25 19 13 2 0 0 0 0 0 3 10 20
Szolnok 26 20 13 1 0 0 0 0 0 3 10 21
Szombathely 27 21 16 4 0 0 0 0 0 4 12 23
Tatabánya 24 18 12 3 0 0 0 0 0 3 9 20
Zalaegerszeg 26 20 14 4 0 0 0 0 0 4 12 22

A táblázat adatai szerint fagyhelyzettel kora és késő tavasszal, valamint ősszel, a gazdasági növény betakarítását megelőzően kell számolnunk. Általában a bázishőmérséklet átlépése
után válik veszélyessé a negatív léghőmérséklet, így a legtöbb növényfajnál márciustól októberig várható a megjelenése. Hazai vonatkozásban sok év átlagában legalább 15–20 ilyen
jellegű nappal kell számolnunk, melynek értéke a földrajzi elhelyezkedéstől függően jelentősen módosulhat. Az egyes növények fagyérzékenysége eltérő (10.6. táblázat), de a legtöbb
termesztett növényünket már a közvetlen fagypont alatti hőmérséklet is károsítja.

10.6. táblázat - Különböző növényfajok fagyérzékenység alapján történő kategorizálása

Nagyon fagyérzékenyek Közepesen fagyérzékenyek Kevéssé fagyérzékenyek

Sárgabarack Alma Répa

Spárga Brokkoli Kelbimbó

Paradicsom Sárgarépa Káposzta

Banán Karfiol Datolya

Bab Zeller Kelkáposzta

Bogyós gyümölcsök Uborka Áfonya Karalábé

Padlizsán Grapefruit Paszternák

Citrom Szőlő Cékla

294
 A meteorológia néhány speciális feladata

Saláta Hagyma

Őszibarack Narancs

Tök Petrezselyem

Paprika Körte

Szilva Zöldborsó

Burgonya Retek

Spenót

Adott növényfajon belül, a kimondottan fagytűrő fajták fagyálló képessége jelentősen meghaladja a nem fagytűrésre nemesített társaikét. A fagyok csoportosítása a megjelenési helyük
alapján:

talajmenti fagy és

fagy (jelzős szószerkezet nélkül).

A kettő közötti eltérést a fagypont alatti hőmérséklet mérésének a helye adja. Tekintettel arra, hogy a levegő lehűlése a talaj felszínétől halad fokozatosan felfelé a levegőben, így a
talajmenti fagyok gyakoribbak, mint a 2 m-en mért fagyok.

A fagy kártétele minden növényi szervet érinthet, de a generatív szervek általában érzékenyebbek. Jellegzetes nekrotikus foltok kialakulásával kísért jelenség (10.9. ábra).

10.9. ábra - A fagy által okozott jellegzetes kárkép szárban és virágban www.google.com/images [http://www.google.com/images]

A keletkezés alapján három típusú fagyot különböztethetünk meg. A más területről érkező hideg levegő (0°C alatti hőmérsékletű) beáramlása idézi elő az advektív fagyot. Az advektív
fagyok nem csak reggelre jellemzőek, hanem nappal is felléphetnek, s nem csak a talajmenti légrétegekre, hanem nagyobb magasságokra is kiterjednek (Varga-Haszonits és Varga
1999). Ez a helyzet napokig is fennállhat, amíg más légtömeg ki nem szorítja a hideg légtömeget, vagy a légtömeg nem transzformálódik helyi légtömeggé. Advektív fagy ellen nem tudunk
védekezni. A második esetben a helyi tényezők hatása érvényesül, mely a hűvös légtömegen belüli erőteljes kisugárzási energiaveszteség miatt áll elő. Ez a kisugárzási fagy. A sugárzás

295
 A meteorológia néhány speciális feladata

sajátos napi változásának köszönhetően főképpen reggelre alakulhat ki, de ősszel és tavasszal a nappali csökkenő sugárzásbevétel miatt a kisugárzás jelentős energiavesztesége
felülmúlja a bevételt, s fagyhelyzetet teremt. A kisugárzási fagy kialakulásához a derült és szélcsendes idő a legkedvezőbb. A felhőzet képes csökkenteni a kisugárzási energiaveszteséget,
a szél pedig összekeveri a magasabb légréteg melegebb levegőjét a talajközeli hidegebbel, s így megakadályozhatja a fagypont alá történő hőmérséklet-csökkenést. A kisugárzási
fagy létrejöttének is szükséges, de nem elégséges feltétele a megelőző hideg advekció (Anda és Dunkel 2000). A kisugárzási fagyok esetében a lehűlés a talajfelszínen kezdődik és
intenzitásától és időtartamától függően egyre magasabb rétegeket ér el. Ezek ellen a fagyok ellen lehet eredményesen védekezni. A harmadik típusba a kevert típusú fagyok tartoznak.
Olyankor fordulnak elő, amikor a nappali felmelegedés még nem elég erős ahhoz, hogy az éjszakai lehűlést kompenzálja, s a hőmérséklet reggelre fagypont alá csökken. Ekkor, ha
olyan hideg légtömegek áramlanak be, amelyek harmatpontja 0 °C alatt van, akkor derült, szélcsendes éjszakákon – a kisugárzás következtében – a hőmérséklet képes fagypont alá
csökkenni (Varga-Haszonits és Varga 1999).

A fagyvédelmi eljárásokat aszerint csoportosíthatjuk, hogy mennyivel a kialakulás előtt végezzük azokat. A passzív fagyvédelemnél jóval a fagyhelyzet kialakulását megelőzően olyan
körülményeket teremtünk, hogy azokkal elkerüljük a növények számára veszélyes fagyhelyzetet. Passzív fagyvédelem körébe az alábbi eljárások tartoznak:

• megfelelő időpontban történő vetés (késői vetés),

• a termőhely növényfaj igényéhez igazodó megválasztása, s a fagyveszélyes területek, fagyzugok elkerülése, ott különösen fagyérzékeny növényt nem termesztünk,

• fagyálló fajtákat telepítünk,

• a domboldal égtájirányát is figyelembe vesszük, pl. déli és keleti lejtőről nyugati oldalra telepítünk, mely akár 1–2 héttel későbbi virágzást eredményezhet.

Az aktív fagyvédelemnél a növények közvetlen környezetének (mikroklímájának) alakításával próbálunk védekezni a fagykártétel ellen. A legősibb fagyvédelmi eljárás a takarás, amely
során jó hőszigetelő anyaggal fedjük be a védendő növényeket, s ezzel megakadályozzuk, hogy a kisugárzás kritikus szintet érjen el. A mindennapos gyakorlatban használható anyagok:
szalma, venyige, papír, s maga a földtakarás. Egyetlen hátránya, hogy nagyobb területek védelmére nem vagy nehezen használható. Kertészetekben, üvegházaknál még ma is a
leggyakoribb fagyvédelmi eljárásnak tekinthető.

A füstölés a takaráshoz hasonlóan régóta alkalmazott módszere a fagyvédelemnek. A füsttel mesterségesen kijuttatott aeroszolok lenn tartják a talaj kisugárzását, s az üvegházhatással
analóg eredményt adnak. Akkor lenne a leghatásosabb, ha a füstrészecskék mérete a 10 mikront közelítené. Ezt azonban bármely anyag elégetésével nem tudjuk elérni, s ráadásul a
relatíve nagy aeroszolrészecskék kiülepedése is nagyon gyors ebben az esetben.

Füstölésnél készíthetünk „füstölő kupacot”, mely nem más, mint egy karó, s köréje éghető anyag (pl. szalma, venyige) kerül, majd füstöt adó nedves levél, trágya, vizes szalma borítással
látjuk azt el. A legvégén az egészet földdel lefedjük. Az eljárás akkor indul, ha a léghőmérséklet 1–2 °C-ra már lecsökkent, s ekkor a karót kihúzzuk, s az alsó réteget begyújtjuk. Egy
2
kupac mintegy 40–50 m -es területet tud megvédeni.

A termesztés mindennapos gyakorlatában általában a rendelkezésre álló hulladékok tábla szélére hordásával, azok gázolajjal történő locsolásával, meggyújtásával állítják elő a füstöt
(szalma, levél egyéb melléktermékek). A védekezésnek csak akkor van értelme, ha a fagyhelyzet kialakulása előtt megkezdtük, s a fennmaradásáig folyamatosan tudjuk végezni az
eljárást. A szél jelenléte ennél a módszernél kizáró tényező lehet. A füst égési termékeinek növényre gyakorolt hatásáról keveset olvashatunk, pedig az ott keletkező égéstermékek,
pl. SO2 a sztómákra rendkívül károsak.

A meleg levegő befúvatása újabban, régebben pedig a fűtés volt gyakori aktív fagyvédelmi eljárás. A speciálisan kiképzett „kályhák” gyakran mobilak, traktorra szerelve kijuttathatók az
éppen megvédeni kívánt területre. A fűtőanyag lehet koksz vagy gázolaj, esetleg infravörös sugárzás.

A fűtés-melegítés modernebb változata a paraffingyertyák égetése (10.10. ábra), mely (–6) – (–7)°C-ig jó. 1 gyertya/fa alkalmazása szükséges, melynek ára kb. 1000–1500 forint. A
gyertya két évig is használható.

296
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.10. ábra - Paraffingyertya alkalmazása szőlőültetvényben www.google.com/images [http://www.google.com/images]

Az öntözéses fagyvédelemnél a víz fagyáshőjét használjuk, mely során a víz fagyása által ad át energiát a növénynek. A használata nagy körültekintést igényel, s nem mindegyik
növényfaj esetében alkalmazható, ráadásul mindössze (–3)–(–4)°C-os fagyig jó. Kizárólag gyümölcsfák és a szőlő védelmére megfelelő (10.11. ábra).

297
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.11. ábra - Az öntözéses fagyvédelem alkalmazása szőlőben www.google.com/images [http://www.google.com/images]

Csak olyan öntözőberendezést szabad használni az eljárás során, amely alkalmas kicsi vízadagok kijuttatására (1–2 mm/óra), mivel a nagyobb vízmennyiség fagyása során kialakuló
vastag jégborítás letörheti a növény ágait. Az eljárást a fagypont feletti hőmérséklet kialakulásáig folytatni kell, mert a jég szublimációs hője nyolcszorosa a fagyáshőnek (negatív
hőmérsékleten alakul ki), s ezzel akár nagyobb kártételt is okozhatunk növényeinknek, mintha el sem kezdtük volna a védekezést.

A virágzáskésleltető öntözésnél hűtjük az ültetvényt, így a virágrügyek később kapják meg a fakadásukhoz szükséges hőmérséklet-összeget, mely következtében a virágzás a fagy
elvonulta után következik be. Egy lehetséges eljárásnál 8–9 °C léghőmérsékleten kezdve 12–16 percenként 2–2,5 percig járatjuk a szórófejet, mely 2–3 mm/óra intenzitással akár 2–
3 héten át is permetezhet.

Az árasztásos módszerrel is a víz magas hőkapacitását használjuk, csak itt a talajnál melegebb víz melegíti fel a növényállomány levegőjét. Nem minden növényfaj viseli el.

A légkeveréses eljárásnál a lehűlés folyamatának ismeretében azt a jelenséget használjuk ki, hogy a kisugárzás a talaj felszínéről indul, ezért éjszaka itt alakul ki először a fagypont
alatti hőmérséklet, mely lehűlés aztán fokozatosan terjed a levegőben felfelé. Ha van a felsőbb légrétegekben elegendő meleglevegő utánpótlás, akkor azt a növény közelébe juttatva
a fagy kártétele elhárítható. A légkeverést megvalósíthatjuk helikopterrel vagy szélgépekkel (1–11 m magasan forgó, 2 m-es ívelt lapátok). Egy szélgép mintegy 3–4 ha területet képes
megvédeni. Az eljárás (–5) – (–6)°C-ig hatékony. Termo-ventilátorokkal kiegészítve további 4–5 °C-kal javítható a védekezés hatékonysága. Egy szélgéppel 5 ha gyümölcsöst védhetünk,
melynek bekerülési költsége meghaladja a 10 millió Ft-ot.

298
 A meteorológia néhány speciális feladata

A helikopteres eljárásnál arra kell ügyelni, hogy a védekezés folyamatos legyen, s megfelelő meleglevegő-utánpótlással rendelkezzék a felsőbb légrétegekben az adott terület.

Néhány egyszerű fagyelőrejelző módszer

A fagyvédelmi eljárások alapfeltétele az időjárás várható alakulásának ismerete, mégpedig adott helyre vonatkozóan. A mezőgazdasági termesztés sajátosságaiból fakadóan általában
nem ott történik, ahová rendelkezünk konkrét időjárás-előrejelzéssel, bár a médiák híreinek követése támpontot nyújthat a termesztőknek is. Ennek áthidalására néhány egyszerű
lehetőséget mutatunk be, melyek elvégzéséhez nem szükséges drága berendezés, csak pontosan és egyszerűen végrehajtható mérés. A bemutatott eljárásokkal az este 7 órakor mért
hőmérsékletekből vagy a hőmérséklet terjedelméből (ingás) következtethetünk a másnap reggeli fagyveszélyre. Valamennyi léghőmérséklet-mérést a talaj felszínétől 2 m magasan kell
elvégezni.

A harmatpont módszer abból a feltételezésből indul ki, hogy az este 7 órakor mért harmatpontnál jobban nem hűl le reggelre a levegő. Ha a harmatpont negatív hőmérsékletet jelez, akkor
fagy várható. Az eljáráshoz egy pszichrometer (száraz-nedves hőmérőpár) szükséges, s egy mérés 19.00-kor. A műszerhez megadott táblázat tartalmazza a szükséges harmatpont
adatát, melyet a műszer két hőmérőjének állásából nyerhetünk. A pszichrometer a légnedvesség mérésére általánosan alkalmazott műszer.

A harmatpont módszernél pontosabb eredmény várható az Angström formulával, melynek műszerigénye megegyezik a harmatpont eljárásnál megadottal, vagyis egy száraz-nedves
hőmérőpár kell hozzá. A várható minimumhőmérséklet (tmin) az alábbi egyszerű egyenlettel nyerhető:

10.1. egyenlet - 10.1

ahol

tnedves: a 19.00 órakor mért nedves hőmérő állása

t: az ugyanakkor mért száraz hőmérő állása, a léghőmérséklet.

Elég két szélsőérték hőmérséklet az alábbi rendkívül egyszerű fagyvédelmi eljáráshoz, de itt – szemben az előzőekkel – több napos megfigyelés szükséges. Az alap a két szélsőérték
hőmérséklet ismeret az adott helyre, s annak néhány napon belüli változékonyságának (terjedelem = tmax – tmin) előzetes, több napon át végzett mérése. A terjedelem = tmax. – tmin.,
akkor a tmin kifejezhető:

10.2. egyenlet - 10.2

Ha negatív értéket kapunk az adott napra tmin-ként, akkor fagy várható.

A fenti eljárások csak az időjárás bizonyos fokú állandóságát feltételezve alkalmazhatók. Hirtelen jött hideglevegő-betörésnél egyik sem ad pontos eredményt. Ennél pontosabb
előrejelzéshez a hőmérséklet mellett egyéb meteorológiai elemismeret, felhőzet, sugárzás és szél stb. értékekre is szükség van.

2.2. A magas léghőmérséklet hatása

A 15 °C-os napi középhőmérsékletek tavaszi és őszi átlépési időpontjai jelölik ki hazánkban a meleg időszakot, mely sok termesztett növényünk tenyészidőszakával is egybeesik. Ebben
az időszakban az átlagosnál jelentősen melegebb napok (10.7. táblázat) kedvezőtlen hatásúak a növények számára, mert a melegedés szabadföldi növényeink fotoszintézis-intenzitását
kisebb mértékben emeli, mint a légzéséét, ami által a megtermelt primer produkció értéke a felmelegedéssel párhuzamosan exponenciálisan csökken.

299
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.7. táblázat - A hőségnapok (30 és 35 fok közötti maximum hőmérsékletű napok) átlagos száma 1951–90 között Varga-Haszonits (1997)
feldolgozásában

Állomás I–IV. V. VI. VII. VIII. IX. X–XII. Évi összes

Békéscsaba 0 1 4 8 6 2 0 20
Budapest 0 0 2 6 5 1 0 15
Debrecen 0 1 3 5 5 1 0 15
Kaposvár 0 0 2 5 5 1 0 14
Miskolc 0 1 3 6 5 1 0 14
Mosonmagyaróvár 0 0 2 5 4 1 0 11
Szeged 0 1 3 7 7 2 0 20
Szolnok 0 1 3 7 7 1 0 19
Szombathely 0 0 1 3 3 0 0 8
Zalaegerszeg 0 0 1 4 3 0 0 8

Szinte valamennyi termesztett szántóföldi növényünk számára negatív hatású a hőségnap, amely 30 °C feletti napi maximumhőmérsékletet jelent. A legtöbb belőle Szeged környékén
van, évi átlagban 20 körüli. Általában a Mohács–Debrecen vonaltól délre 15 hőségnappal lehet számolni. E vonaltól nyugat és észak felé haladva egyre kevesebb a 30 °C feletti
maximumhőmérsékletű napok száma. Nagyjából a Nagykanizsa-Budapest-Eger-Nyíregyháza és a Debrecen-Mohács vonal által bezárt területen 10 és 20 között változik a számuk. A
Nagykanizsa-Nyíregyháza vonaltól nyugatra és északra általában 15-nél kevesebb hőségnap fordul elő. A magasabb hegyvidékeinken és a nyugati határ mentén még a 10-et sem éri
el évi átlagban a hőségnapok száma (Varga-Haszonits 1997).

A növénytermesztés szempontjából fontos a hőségnapok havonkénti eloszlása is, mert ez lehetővé teszi az őszi gabonákra és az egynyári növényekre gyakorolt hatásuk szétválasztását.

Szintén Varga-Haszonits (1997) vizsgálata alapján elemezhetjük a hőségnapok megjelenési időpontját is. Az első hőségnap legkorábban április második dekádjában következhet be, de
többnyire inkább csak május első dekádjában szokott jelentkezni, sőt előfordulhat, hogy először csak júniusban lép fel. Az utolsó hőségnap rendszerint szeptember utolsó dekádjának
vagy október első dekádjának végéig bekövetkezik.

Néhány gazdasági növényünk (cukorrépa, paradicsom) érzékeny az éjszakai hőmérséklet alakulására, mégpedig annak megfelelő lehűlésére. Amennyiben az éjszakai hőmérséklet nem
csökken 20 °C alá, a virágzás-megtermékenyülés súlyos zavarával számolhatunk. A cukorrépa esetében a cukortartalom annyira csökken, hogy ősszel a nappali órák azt kompenzálni
nem képesek. A meleg éjszakák területi megoszlásának átlagait a 10.8. táblázat tartalmazza.

10.8. táblázat - A meleg éjszakák átlagos havi és évi száma (1951–1990) Varga-Haszonits (1997) szerint

A 18 fok feletti minimum hőmérsékletű éjszakák átlagos száma

Állomás
Január Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December Év
Balassagyarmat – – – – – 0,7 1,5 0,9 – – – – 3,1
Békéscsaba – – – – 0,1 1,5 3,7 2,9 0,2 – – – 8,4
Budapest – – – – 0,1 2,6 6,1 4,6 0,2 – – – 13,6
Debrecen – – – – 1,2 3,5 2,4 0,2 – – – – 7,3

300
 A meteorológia néhány speciális feladata

Győr – – – – 0,4 1,4 3,2 2,9 0,2 – – – 8,1

Iregszemcse – – – – 0,1 1,1 2,7 1,9 0,2 – – – 6,0
Kaposvár – – – – 0,1 1,2 3,0 2,0 0,3 – – – 6,6
Kecskemét – – – – 0,1 1,8 4,5 3,4 0,2 – – – 10,0
Kompolt – – – – 0,1 1,3 3,7 3,1 0,9 – – – 9,1
Martonvásár – – – – 1,3 3,5 2,6 0,1 – – – – 7,5
Miskolc – – – – 0,5 1,3 1,1 0,1 – – – – 3,0
Mosonmagyaróvár – – – – 0,8 2,2 1,6 0,1 – – – – 4,7
Nyíregyháza – – – – 0,2 1,2 2,9 2,1 0,2 – – – 6,6
Pápa – – – – 0,2 1,1 2,0 2,3 0,2 – – – 5,8
Pécs – – – – 0,2 1,7 4,8 4,0 0,3 – – – 11,0
Szeged – – – – 0,1 1,7 3,9 3,0 0,1 – – – 8,8
Szolnok – – – – 0,1 2,0 4,9 3,8 0,3 – – – 11,1
Szombathely – – – – – 0,2 1,0 0,8 – – – – 2,0
Tatabánya – – – – 0,3 2,0 3,7 3,1 0,4 – – – 9,5
Zalaegerszeg – – – – 0,5 1,1 1,0 0,1 – – – – 2,7

Növényfajonként változik a kritikus időszak várható megjelenése. Sok év átlagában a példánkban említett cukorrépánál az ősz, a szeptember a legveszélyesebb hónap, de hosszú-
meleg őszök idején az október is érintett lehet.

2.3. Vízhiány és víztöbblet

A növények számára felvehető vízmennyiség a talajban tárolódik. Ennek a forrása a csapadék (10.9. táblázat), melyet nem területi alapon, hanem egy közigazgatási kategóriát segítségül
hívva, megyénként ismertetünk Varga-Haszonits (1997) feldolgozása alapján.

10.9. táblázat - Az egynyári növények vegetációs ciklusa alatti csapadékösszegek és szélső értékeik mm-ben Varga-Haszonits (1997) nyomán

Megye Minimum Átlag Maximumm

Győr-Moson-Sopron 215 331 494
Vas 252 393 686
Zala 267 445 661
Somogy 269 439 647
Veszprém 184 379 544
Komárom-Esztergom 212 360 580
Fejér 164 315 501

301
 A meteorológia néhány speciális feladata

Tolna 215 384 583

Baranya 222 387 635
Bács-Kiskun 164 312 475
Pest 172 304 496
Jász-Nagykun-Szolnok 139 302 490
Csongrád 172 309 506
Békés 191 332 456
Hajdú-Bihar 157 342 682
Szabolcs-Szatmár-Bereg 168 337 534
Borsod-Abaúj-Zemplén 215 382 541
Heves 172 339 542
Nógrád 181 351 581

A tenyészidőszakra meghatározott átlagérték mellett a csapadék szélső értékeit (maximum és minimum) is feltüntettük táblázatunkban. Ha rendelkezésre álló vízmennyiség egy
meghatározott küszöbérték felett van, akkor a növények a vizet könnyen fel tudják venni. Ha e küszöbérték alatt marad, akkor csökkenő mennyiségének megfelelően a növények egyre
nehezebben tudják felvenni a vizet. Ha hosszú ideig nem esik eső, a folytonos párolgás következtében elfogy a felvehető vízkészlet, s végül a növény elszárad. Az időszakos vízhiány
tehát szárazságot idéz elő. A szárazság számos közvetlen és közvetett hatással bír a növényekre. Ha viszont a talajok víztartalma közel van a vízkapacitáshoz, vagy esetleg el is éri
azt, akkor a hirtelen lehulló nagy mennyiségű csapadékot a talaj már nem tudja befogadni, s a lehullott víz a talaj felszínén lévő mélyebb területeken gyűlik össze. Emiatt az időszakos
vízbőség pedig belvizet okozhat (Varga-Haszonits et al. 2006).

Belvíz

Ha a lehullott csapadékvíz hosszabb időn át meghaladja a levegő nedvességbefogadó képességét (potenciális evapotranszspirációját), akkor az a talaj felszínén felhalmozódik, mely
jelenség a belvíz. Várható megjelenése tél végén és tavasszal van, nagyobb a hóolvadások idején, ha a fagyott talaj a beszivárgást lehetetlenné teszi.

A felszínen összegyülemlő és tartósan fennálló víz káros lehet a növényekre. Káros hatásai lehetnek közvetlenek vagy közvetettek. E hatásokat Petrasovits és Balogh (1975) a
következőkben foglalták össze.

Az időszakos vízbőség káros közvetlen hatásai az alábbiak:

1. Az áttelelő növények károsítása: Az őszi gabonák, az évelő takarmánynövények, a gyümölcsfák, a rétek és legelők az elsősorban érintettek a belvíz esetében, mivel őket az őszi,
a téli és a kora tavaszi belvizek egyaránt érinthetik.

2. A tavaszi munkák késleltetése:A tél végi vagy kora tavaszi belvíz elsősorban azzal okoz kárt, hogy késlelteti a tavaszi talaj-előkészítést és a vetést. Nyilvánvalóan ez a megállapítás
leginkább a korai vetést igénylő növényekre (borsó, tavaszi búza, tavaszi árpa, zab, len, mák, lucerna stb.) vonatkozik, mert ezek hazánk éghajlati viszonyai között csak korai vetés
esetén adnak megfelelő termést.

3. Az őszi betakarítás akadályozása: Az őszi esőzések is okozhatnak belvizet, amikor a nagy mennyiségű csapadék alacsony hőmérséklettel párosul, és a párolgás lecsökken. A talajban
elegendő mennyiségű víz volt, akkor a talajok könnyen feltöltődnek vízkapacitás körüli értékre vagy annál magasabb értékre, s ezáltal járhatatlanná válnak. Ilyenkor például a kukorica
vagy a cukorrépa betakarítása késik, ritkább esetekben lehetetlenné válik.

A belvíz levonulása után az okozott közvetlen károk többnyire gyorsan megállapíthatók.

302
 A meteorológia néhány speciális feladata

Az időszakos vízbőség káros közvetett hatásai az alábbiak:

• A belvíz után a talajnedvesség még hosszabb ideig magas marad, s ha erre újabb nagy mennyiségű csapadék hull, akkor a talaj nem képes befogadni a rázúduló nagy mennyiségű
vizet, s újból belvíz keletkezik (Varga-Haszonits és Varga 1999).

A növények a tartós vízborítást csupán néhány napig képesek elviselni. A belvíz levezetésére megoldást nyújthat a drénezés, ami már a vízgazdálkodás tárgykörébe tartozik.

Szárazság és aszály

Mindkét fogalom a víz hiányára utal, csupán a vízhiány mértéke az, amely a kettőt egymástól megkülönbözteti. A szárazság a mérsékeltebb vízhiány jellemzésére alkalmas mutató. Az
aszály kialakulásához az első lépés a szárazság fellépése, amikor néhány napig nem esik eső. Ekkor azonban még senki sem gondol aszályra, csak akkor, amikor az egymás utáni
csapadékmentes napok száma egyre növekszik. Ennek alapján teljesen egyértelműen mondhatjuk, hogy az aszály hosszan tartó, nagymértékű csapadékhiány. Természetes, hogy a
csapadékhiány aszályos voltára egyetlen csapadékértékkel utalni nem tudunk, hiszen növényfajonként, fejlődési fázisonként stb. változik annak mennyisége.

A fenti aszály definíció tisztán fogalmi meghatározás, hiszen ebből nem tudhatjuk meg, hogy melyek a következményei. A csapadékhiány ugyanis (meleg időszakban) a párolgás
1
növekedésével, majd ennek lassulása miatt a légnedvesség csökkenésével jár együtt. Ez a légköri aszály . A megnövekedett párolgás következtében azonban csökken a folyók, tavak,
víztározók vízmagassága. Ez a hidrológiai aszály. De csökken a talaj felső rétegének nedvességtartalma is (talajaszály), s mivel így a növények nehezen jutnak a szükséges vízhez
és tápanyaghoz, kialakul a mezőgazdasági aszály.

Ezeknek a meghatározásoknak az a fő jellemzője, hogy a száraz időszakokat egy kritikus értéknél nagyobb vízhiánnyal határozza meg. Az egyes definíciók pedig abban térnek el
egymástól, hogy a csapadék, a csapadék és a párolgás vagy a talajnedvesség adataira épülnek. Akkor kezdik a vízhiányt súlyosnak venni, amikor egy küszöbértéket átlép, vagyis
jelentőssé válik. Ha egy ilyen időszak hosszabb ideig eltart, akkor még inkább nehézségeket okoz. Ezért az agrometeorológiában a Palmer (1965) féle definíció terjedt el, amely szerint
az aszály tartós és jelentős vízhiány.

Az aszály kialakulásának okait a 10.12 . ábra szemlélteti.

1
A légköri aszály esetében a levegő relatív légnedvessége 15–20% alá esik, mely olyan mértékű párologtatást igényelne a növénytől, melynek vízszállító képessége azzal lépést tartani nem tud, ezért a növények akkor is lankadnak, ha a talaj
felvehető vízkészlete egyébként elegendően magas.

303
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.12. ábra - A növény vízellátottságát befolyásoló főbb tényezők Varga-Haszonits et al. 2006 nyomán

Az aszály bekövetkeztéhez az első lépés az, hogy ne hulljon csapadék. Ahhoz pedig, hogy ne essen csapadék, olyan makrometeorológiai viszonyokra van szükség, ahol leszálló
légáramlatok uralkodnak (anticiklonáris helyzet), amelyek akadályozzák a felhőképződést. Ha ehhez még alacsony légnedvesség és magas hőmérséklet is párosul, akkor a talaj
vízvesztesége egyre nagyobb lesz, mert a talajon keresztül történő párolgás (evaporáció) és a növényen keresztül történő párolgás (transzspiráció) együttese (evapotranszspiráció)
igen jelentőssé válik. Ezért van az, hogy a kutatók egy jelentős része a csapadék és a párolgás egymáshoz való viszonyát használja a száraz időszakok és az aszály jellemzésére. A
két párolgástípus csapadékhoz hasonló feldolgozásában (10.10. táblázat) megyénként található azok tenyészidőszakra vonatkozó átlag- és szélsőérték alakulása. Minél nagyobb az
eltérés az aktuális és a potenciális párolgás között, annál nagyobb a terület aszályhajlama. Ez a térség Varga-Haszonits (1997) adatai szerint jól körülhatárolhatóan az ország keleti
felében található.

10.10. táblázat - A tenyészidőszak-beli párolgások (aktuális és potenciális) átlagainak és szélső értékeinek megyénkénti alakulása Varga-
Haszonits (1997) hosszú idősoros adatai alapján

Potenciális (max.) párolgás Tényleges (akt.) párolgás

Megye
minimum átlag maximum minimum átlag maximum
Győr-Moson-Sopron 579 722 884 314 419 575

304
 A meteorológia néhány speciális feladata

Vas 493 600 740 337 438 510

Zala 523 606 743 338 461 527
Somogy 557 672 841 319 465 573
Veszprém 349 636 880 321 433 545
Komárom-Esztergom 512 714 941 291 430 618
Fejér 601 773 964 273 394 531
Tolna 569 712 944 310 452 557
Baranya 635 782 990 338 455 624
Bács-Kiskun 623 788 1019 255 378 510
Pest 669 822 1019 254 379 543
Jász-Nagykun-Szolnok 578 739 1062 275 382 544
Csongrád 606 766 1113 256 387 554
Békés 588 758 1009 356 430 530
Hajdú-Bihar 476 730 995 276 390 560
Szabolcs-Szatmár-Bereg 560 720 924 271 397 540

Az adatok szerint nemcsak a csapadéknak, hanem a párolgásoknak is rendkívül magas a változékonysága.

Hosszabb ideig tartó csapadékhiány alacsony légnedvességgel és magas hőmérséklettel párosulva gyorsan csökkenti a talaj vízkészletét, amit fokozhat még a párolgást elősegítő
talajművelési módszer alkalmazása és a mélyen a termőréteg alatt elhelyezkedő talajvízszint. Így a talaj vízkészlete egy olyan kritikus érték alá csökkenhet, ami megnehezíti a növények
vízfelvételét (Varga-Haszonits et al. 2006).

Magyarországon 100-ból 28 év aszályos (Csete 2005), és a klímaváltozás hatására az aszályhajlam fokozódhat. Jelenleg az állam az aszálykárok kárenyhítéséről gondoskodik, de a
megelőzésről nem, pedig az aszály sokkal nagyobb károkat okoz a mezőgazdasági termelésben, mint a belvíz. A belvizes években, magyarországi átlagban mindig jó közepes volt a
termés, szemben a jóval szerényebb termésű aszályos évekkel (Csete 2005). A klímaváltozás hazai hatásait, az alkalmazkodás és megelőzés lehetőségeit vizsgáló VAHAVA projekt
keretében igen nagy szerephez jutott a mezőgazdaság, mint az éghajlat és az időjárás által leginkább befolyásolt nemzetgazdasági ág. A projekt eredményeinek összefoglalójában (2006)
olvasható, hogy a szántóföldi növénytermelésben a jövő kulcskérdése a csapadék befogadása és megőrzése; a szárazságot, esetenként a nagy csapadékot egyaránt figyelembe vevő
talajművelési rendszer kialakítása, valamint az öntözés bővítése lesz. Pálfi (2007) szerint hazánkban az aszályindex (PAI) országos átlaga a következő 25–30 évben – az 1976-2005
közötti időszakhoz képest – 12,5%-kal növekedne meg a klímaváltozás hatására, valamint az erősen aszályos évek gyakorisága két-háromszorosára növekedne. Anda és Kocsis
(2007), valamint Kocsis (2008) kukoricaállományra vonatkozó mikroklíma szimulációs eredményeik alapján megerősítve látják azt a tényt, hogy a természetes vízellátás a klímaváltozás
fokozódásával nem fogja fedezni a növényi vízigényt, így a kukorica gazdaságos termesztése érdekében a gazdáknak fel kell készülniük az öntözéses termesztésre, valamint a talaj
vízkészleteinek megóvását segítő agrotechnikai eljárások alkalmazására.

Az aszály elleni védekezés öntözéssel történik, mely során két döntést kell meghoznunk. Az egyik, hogy mikor, a másik, hogy mennyi vízzel öntözzünk. A kérdések megválaszolása
részben a növényhőmérséklet tárgyalásakor megtörtént, a többi pedig a vízgazdálkodás témakörében fog megvalósulni.

2.4. Jégeső-elhárítás
Jégesőről akkor beszélünk, ha a csapadék kisebb-nagyobb jégdarabok formájában hullik le. Ez azért lehetséges, mert a csapadékképződés rendszerint olyan magasságokban megy
végbe, ahol a hőmérséklet állandóan nulla fok alatt van. Emiatt a levegőben található szilárd részecskékre kicsapódó vízgőz megfagy, s a további kicsapódás következtében egyre

305
 A meteorológia néhány speciális feladata

növekvő jégdarabok alakulnak. Ha a képződött jégdarab elég nagy, s nagy sebességgel hullik át a levegőn, akkor nincs ideje elolvadni a melegebb légrétegekben, s különböző nagyságú
jég formájában hull le a földfelszínre. A meteorológiai állomások megfigyelései alapján sokévi átlagban legalább 1–3 jégesővel lehet számolni. Gyakoriságuk május-júniusban éri el
maximumát (Varga-Haszonits et al. 2006). A jégeső területi eloszlása igen szeszélyes, rendszerint sávos szerkezetű, többnyire alig néhányszor tíz vagy néhány száz méter távolság
választja el egymástól a jégvert területeket. Hazánk területén a jégeső okozta károk eltérő gyakoriságúak: a Nyugat- és Dél-Dunántúlon kisebb mértékben, a Dél-Alföldön és a Nyírségben
következik be viszonylag gyakrabban jégeső, ritkábban a Közép-Tisza vidéken (Szász és Tőkei 1997).

A jégeső térben és időben rendkívül változékony jelenség. Változik mindenekelőtt a jégszemek nagysága az 5 mm-es átmérőtől az akár lúdtojás nagyságúig. A felületegységre hulló
jégszemek száma is tág határok között változik, lehet egy-kettő, de lehet tízezer is. Felléphetnek sűrűségbeli különbségek, hullnak puha és kemény jégszemek. Nagy az intenzitásbeli
(lehullott csapadékmennyiség/idő) különbség is. A jégeső időtartama néhány másodperctől akár egy óráig is tarthat. A jégesőt erős szélvihar kísérheti, de eshet szélcsendben is. A károk
változékonysága, ha lehetséges, még bonyolultabb, hiszen a felsoroltakhoz hozzáadódik, hogy a jégeső sújtotta területen sokféle növényállomány sokféle állapotban lehetséges. Ezért
a jégeső meteorológiailag mérhető paraméterei, és a jégkárok között nincs egyértelmű kapcsolat, amit az is tovább bonyolít, hogy a tényleges jégkárt sokszor egyszerűen azonosnak
veszik a kifizetett biztosítási összeggel (Anda és Dunkel 2000).

A jégeső elleni védekezésnek gyakorlatilag egyetlen járható útja van: a mikrofizikai beavatkozás. A felhő kolloidálisan instabil rendszer, mely a halmazállapotok különbségéből és a
felhő elemek méretkülönbségéből fakad. A jégeső-elhárítás során az eseményt megakadályozni nem tudjuk, csupán a kártétel mértékét vagyunk képesek csökkenteni. A jégesőt hozó
felhő közepén a felszín felett kb. 3–4 km-re található áramlási csőben található egy akkumulációs zóna, melyben a jégeső kezdemények száma a legnagyobb. Ha kevés itt a jégképző
csírák száma, akkor több, nagyobb méretű jégszem képződik. Mesterségesen megnövelve a jégképző magvak számát, több és apróbb méretű jégszemcse képződik. A kisebb jégszem
közvetlen kártétele is alacsonyabb, s nagyobb az esélye az olvadásra is azon az úton, amíg a felhőből a talajfelszínt eléri.

Az elhárítás során tehát két feladatot kell megoldani (Anda és Dunkel 2000):

• meg kell határozni a jégszemek legvalószínűbb előfordulási helyét a felhőben és

• jégképző magvak bejuttatásával meg kell növelni a rendelkezésre álló víztartalom terhére a jégeső magvak számát.

A zivatarfelhőben kialakuló akkumulációs zónát a jégeső-elhárító rendszer központjában elhelyezett időjárási radar segítségével lehet felderíteni (10.13. ábra). A felhő detektálását
követően 60–120 gramm AgI-ot juttatunk a felhőbe négyzetkilométerenként. A beavatkozásra rendelkezésre álló idő a felhőben zajló fizikai folyamatok sajátosságaiból fakadóan rendkívül
rövid, mindössze 10–15 perc.

306
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.13. ábra - A jégesőt hozó felhő nedvességtartalma radarfelvétel alapján

Magyarországon jelenleg egy jégeső-elhárító rendszer működik, melyet a NEFELA Dél-Magyarországi Jégesőelhárítási Egyesület koordinál. Három megyére terjed ki a tevékenysége.
A régi rakétás módszerrel szemben talajgenerátorokat alkalmaznak. A jégeső-elhárítás során a talajfelszínen működő generátorokkal rengeteg ezüstjodid (AgI) kristályt gyártanak. Az
AgI részecskéknek ahhoz, hogy hatásukat kifejthessék, nagy koncentrációban, és még a jégszemek kialakulását megelőzően kell a zivatarfelhőkbe jutniuk. A talajgenerátoros jégeső-
elhárítás megelőző, preventív módon működik, a már kialakult jégszemeket nem tudja „szétrobbantani”, „elolvasztani” [LN:http://www.nefela.hu/index.php?fid=2]. A talajgenerátor három
fő egységből áll: levegőtartály (1), oldattartály (2) és égetőkémény (3) (10.14. ábra). A levegőtartály biztosítja az 1,3 bar-os túlnyomást az oldattartályban, melyben 8 g/l töménységű
ezüstjodid-aceton oldat van. Az oldatot egy 30 mikronos fúvóka porlasztja az égető kéménybe, ahol kb. 800 – 900 Celsius fokos hőmérsékleten ég el. A kijutott AgI-molekulacsoportokból
– a hirtelen lehűlés hatására – 0,06–0,08 mikronos AgI-kristályok alakulnak ki, melyeknek szerkezete a jégkristályokéhoz hasonló [LN:http://www.nefela.hu/index.php?fid=3].

307
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.14. ábra - A NEFELA által alkalmazott Vortex típusú talajgenerátor rajza http://www.nefela.hu/index.php?fid=3

A generátorhálózat irányítása a hármas-hegyi radarállomásról történik, ahol május 1-től szeptember 30-ig, éjjel-nappal szakképzett meteorológusok teljesítenek szolgálatot. A radarállomás
MRL-5 típusú, két csatornás, nagy felbontóképességű időjárási radarral van felszerelve. Hatótávolsága 256 km sugarú kör. A radar segítségével már nagy távolságból megítélhető egy-
egy felhő jégveszélyessége, fejlődési tendenciája, intenzitása, vonulási iránya, sebessége stb. A meteorológusok munkáját segíti még egy „Meteosat” időjárási műholdvevő, és naponta
több tucat előrejelzési térkép. Az adatok értékelése után a szolgálatot teljesítő meteorológus hozza meg a döntését, hogy a generátorokat mikor és mennyi időn keresztül kell üzemeltetni
[LN:http://www.nefela.hu/index.php?fid=3].

A beavatkozásokat minden esetben a zivatarok (érkező időjárási frontok) előtt legalább 2 órával kell megkezdeni. Évente általában 40–50 beavatkozásra kerül sor, a generátorok
alkalmanként 2–10 órán keresztül működnek, éves szinten egy generátor 200–250 órát üzemel. Összesen 141 db generátor áll rendelkezésre, a hálózatot a 10.15. ábra mutatja be
[LN:http://www.nefela.hu/index.php?fid=3].

308
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.15. ábra - A NEFELA Egyesület talajgenerátor-hálózata http://www.nefela.hu/index.php?fid=3

A talajgenerátoros jégeső elhárítás költsége jelenleg 2 euró/ha. Légi elhárításnál ez a költség 200–220 euró hektáronként.

A jégeső elhárításának van egy másik lehetősége is, a hálós (takarásos) védelem (10.16. ábra).

309
 A meteorológia néhány speciális feladata

10.16. ábra - Hálós jégeső-kárelhárítás www.google.com/images [http://www.google.com/images]

3. Irodalom
Ács, F. 2008. A talaj–növény–légkör rendszer meteorológiai alkalmazású modellezése. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest

Anda A. és Dunkel Z. 2000. Agrometeorológia. Egyetemi jegyzet, Veszprémi Egyetem, Georgikon Kar Nyomdája, Keszthely

Anda, A. és Kocsis, T. 2007. Evaluation of the influence of climatic changes on maize energy consumption in Hungary. European Journal of Plant Science and Biotechnology 1(2): 200–205.

Barrow, E. M. and Semenov, M. A. 1995. Climate change scenarios with high spatial and temporal resolution for agricultural applications. Forestry 68(4): 349–360.

Barry, R. G. and Chorley, R. J. 1998. Atmosphere, weather and climate. Routlegde, London.

Bartholy, J., Pongrácz, R., Torma, Cs. és Hunyadi A. 2006.A regionális klímaváltozás becslése a Kárpát-medence térségére. VAHAVA Projektzáró-konferencia Budapest, 2006. március 9.

Bartholy, J. és Schlanger, V. 2004. Az éghajlat regionális modellezése. Természet világa II. különszám, Budapest: 40–44.

310
 A meteorológia néhány speciális feladata

Brooks, R. J., Semenov, M. A., Jamieson, P. D. 2001. Simplifying Sirius: sensitivity analysis and development of a meta-model for wheat yield prediction. European Journal of Agronomy
14: 43–60.

Csete, L. 2005. Az éghajlatváltozás és magyar mezőgazdaság. In: Takács–Sánta A. (szerk.): Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon, Budapest: 141–157.

Formayer, H. 2005a. Overview of the development of climate change scenarios. AGRIDEMA Workshop, Viena 2005. november

Formayer, H. 2005b. Statistical downscaling. AGRIDEMA Workshop, Viena 2005. november

Gao, X., Pal, J. S., Giorgi, F. 2006. Projected changes in mean and extreme precipitation over the Mediterranean region from high resolution double nested RCM simulations. Geophysical
Research Letters 33, L03706

Giorgi, F. and Lionello, P. 2008. Climate change projections for the Mediterranean region. Global and Palnetary Change 63: 90–104.

Goudriaan, J. 1977. Crop micrometeorology: a simulation study. Simulation monographs, Pudoc, Wageningen

Horányi, A. 2005 Regionális klímadinamikai kutatások: nemzetközi és hazai kitekintés. Meteorológiai Tudományos Napok, Budapest 2005. november 24.

IPCC 2007. Le Treut, H., R. Somerville, U. Cubasch, Y. Ding, C. Mauritzen, A. Mokssit, T. Peterson and M. Prather: Historical Overview of Climate Change. In: Climate Change 2007:
The Physical Science Basis. Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change [Solomon, S., D. Qin, M. Manning, Z.
Chen, M. Marquis, K.B. Averyt, M. Tignor and H.L. Miller (eds.)]. Cambridge University Press, Cambridge, United Kingdom and New York, NY, USA.

Jamieson, P. D., Semenov, M. A., Brooking, I. R., Francis, G. S. 1998. Sirius: a mechanistic model of wheat response to environmental variation. Eur. J. Agronomy 8: 161–179.

Kocsis T. 2008. Az éghajlatváltozás detektálása a keszthelyi meteorológiai adatokban. Egyetemi Meteorológiai Füzetek (ELTE, Budapest) 22.: 109–116.

KvVM – MTA VAHAVA projekt összefoglalása 2006. A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok. A magyarországi klímapolitika alapjai, Budapest (2006. február 13.)

Lábó E., Radnóti G., Horányi A., Szépszó G. 2004. Regionális modellek – éghajlati vizsgálatok. Természet világa II. különszám, Budapest: 45–47.

Mihailovic, D. T. and Eitzinger, J. 2006. Modelling temperatures of crop environment. Ecological Modelling 202(3–4): 465–475.

Mika J. 2004. A globális klímamodellek. Természet világa II. különszám, Budapest: 33–36.

Pal, J. S., Giorgi, F., Bi, X., Elguindi, N., Solmon, F. and Gao, X. 2005. Regional Climate Modeling and the ICTP Regional Climate Model (RegCM3). AGRIDEMA Workshop, Viena
2005. november

Pálfi, I. 2007. Éghajlatváltozás és aszály. KLÍMA–21 Füzetek 49.: 59–65.

Palmer, W. 1965. Meteorological Drought. Research Paper 45. Department of Commerce, Washington

Petrasovits, I. és Balogh, J. 1975. Növénytermesztés és vízgazdálkodás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Ritchie, J. T. and Otter, S. 1985. Description and performance of CERES-Wheat: A user-oriented wheat yield model. In: Willis, W. O. (Eds.) ARS Wheat Yield Project, Department of
Agric., Agricultural Res. Service, ARS 38: 159–175.

Rosenweig, C. and Hillel, D. 1998.Climate Change and the Global Harvest. Potential Impacts of the Greenhouse Effect on Agriculture. Oxford University Press, New York.

Sakamoto, C. M. 1981. The technology of Crop-weather Modelling. Food-Climate Interactions: 383–398.

Semenov, M. A. and Barrow, E. M. 1997. Use of a stochastic weather generator in the development of climate change scenarios. Climatic Change 35: 397–414.

311
 A meteorológia néhány speciális feladata

Semenov, M. A. 2008.Simulation of weather events by a stochastic weather generator. Climate Research 35: 203–212.

Szász, G. és Tőkei, L. (szerk.) 1997. Meteorológia mezőgazdáknak, kertészeknek, erdészeknek (második kiadás) Mezőgazda Kiadó, Budapest

Varga-Haszonits, Z., Varga, Z., Lantos, Zs., Enzsölné, Gerencsér E. 2006. Az éghajlati változékonyság és az agroökoszisztémák. Mosonmagyaróvár

Varga-Haszonits Z., Varga, Z., Lantos, Zs. 2004. Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése. Mosonmagyaróvár

Varga-Haszonits Z., Varga Z. 1999. Agroklimatológia I. (Éghajlat és növénytermesztés). Mosonmagyaróvár

Varga-Haszonits, Z. 1987. Időjárás-növény modellek elvi-módszertani kérdései. Időjárás 91: 176–186.

Varga-Haszonits, Z. 1997. Agrometeorológia. Mosonmagyaróvár

Varga-Haszonits, Z. 2003. Az éghajlatváltozás mezőgazdasági hatásának elemzése, éghajlati szcenáriók. AGRO–21 Füzetek 31.: 9.–28.

http://news.bbc.co.uk/1/hi/sci/tech/6320515.stm

http://www.metoffice.gov.uk/research/hadleycentre/models/modeltypes.html

http://www.nefela.hu/index.php?fid=2

http://www.nefela.hu/index.php?fid=3

www.google.com/images [http://www.google.com/images]

312
11. fejezet - A levegőszennyezés és néhány időjárási
vonatkozása
A légkör két állandó összetevőjének mennyisége (nitrogén és oxigén) hosszabb időszakot tekintve sem változik. A nyomanyagok összetétele és adott helyen mért koncentrációja is
meglehetősen változatos. Összetételük alapján lehetnek szerves és szervetlen vegyületek mindhárom halmazállapotban. Mennyiségük különösen lokálisan változékony. Toxicitásuk
szerint, a súlyosabb tüneteket produkálók felé haladva megkülönböztetünk kellemetlen, nem toxikus, toxikus, karcinogén és mutagén szennyező nyomanyagokat. Ezek a fő alkotókhoz
képest csekély mennyiségben jelenlévő anyagok koncentrációjának akár minimális változásakor is jelentősen módosíthatják az ember közelében lévő légkör fizikai-kémiai tulajdonságait.
A WHO szerint akkor beszélhetünk légszennyezésről, ha a légköri nyomanyag nagy mennyiségben vagy hosszú ideig tartózkodva a légkörben az élővilágra és az anyagi javakra káros
hatást fejt ki, vagy hozzájárul a káros hatások kialakulásához. Akkor is környezetszennyezésnek tekinthető a jelenség, ha az „csak” az ember közérzetét befolyásolja hátrányosan. A
két alapcsoportjából (kültéri és beltéri szennyezés) e kiadvány csak a kültéri szennyezés néhány tulajdonságával foglalkozik. A levegőszennyezés összetett fogalom, több szempont
alapján is csoportosíthatjuk:

1. A szennyezés formája szerint lehet:

• elsődleges és

• másodlagos szennyezés.

Elsődleges szennyező anyagok azok, melyek közvetlenül kerülnek ki a szennyező forrásból, pl. kéményekből. Alkotói lehetnek: CO; CO2; SO2; NO; CH4; aeroszolok stb. A másodlagos
szennyezők az elsődlegesek fizikai-kémiai átalakulásai során keletkeznek ( oxidált formák; savgőzök; SO3 stb.). Koncentrációjuk általában alacsonyabb, mint az elsődleges szennyezőké.

2. A területi érintettség alapján:

• lokális

• regionális és

• globális szennyezés létezik.

Lokális szennyezésnek tekinthető egy gyárkémény által kibocsátott füst. Érintettségét és időbeliségét tekintve ez marad fenn a legrövidebb ideig, s a legkisebb területet, horizontálisan
mindössze néhányszor 10 km-t szennyez, bár a szennyező anyagok koncentrációja itt a legmagasabb.

A regionális vagy háttérszennyezés az elsődleges szennyezők mellett jelentős mennyiségű másodlagosakat is tartalmaz, hatótávolsága közepes (akár 1000 km is lehet). Jellemző sokat
idézett kategóriája a savas ülepedés vagy hétköznapi nyelven savas esők. Globális szennyezést csak a hosszú tartózkodási idejű gázok okozhatnak, amelyeknek van elegendő idejük
a légkörben, hogy nagyobb távolságokat is megtehessenek, eljuthassanak a föld távolabbi pontjaira anélkül, hogy közben kihullanának a légkörből. Globális szennyező anyagként a
CO2-dal, a metánnal és a halogénezett szénhidrogénekkel kell számolnunk. A hozzájuk kapcsolt környezeti károsításokkal a jegyzet korábbi fejezeteiben már megismerkedtünk, ezek
a globális klímaváltozás és az ozonoszféra O3-koncentrációjának ritkulása.

3. A keletkezés helye szerint:

• természetes és

• mesterséges szennyezés van, s ezen belül:

• ipari

313
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

• mezőgazdasági elkülönítésre van lehetőség.

A természetes légszennyezők közül a leggyakrabban emlegetett jelenség a vulkánkitörés, melynek hatása nemcsak helyileg érezhető, hanem egy-egy nagyobb méretű vulkán esetén az
általa kibocsátott ezer tonnákban meghatározható szennyezőanyag-mennyiség akár a Föld évi középhőmérsékletét is befolyásolhatja. A természetes szennyezőkkel a levegővédelem
azért nem foglalkozik, mert azt befolyásolni nem tudjuk.

Az ipari eredetű szennyezés rendkívül sokrétű (beleértve közlekedést és energiatermelést is, melyből nagyságát tekintve az energiatermelés a fő szennyező. A fosszilis
energiahordozókból a szén és a kőolaj közel 1/3–1/3 arányban, a földgáz ennél mintegy 10%-kal mérsékeltebben felelős az emisszióért. A „tiszta” energiák, az atomenergia és a megújuló
energiák aránya fejenként világviszonylatban kb. 6–6%. Számos szennyezőanyag kerül a légtérbe az ipari tevékenység során, pl. CO2; CO; SO2; NOx; CH4; illékony szerves vegyületek;
aeroszolok; nehézfémek, freonok stb.

Globálisan szemlélve a mezőgazdaság szennyezése néhány anyagnál meghaladja az iparét, pl. CO és metán. Tekintettel arra, hogy a mezőgazdaságnál a folyamatok kiváltása nem
megoldható (pl. kérődzők és rizsföldek metánprodukciója!), ezért a szennyezést megelőzni sincs módunkban. A mezőgazdaság por- és ammóniaszennyezése esetenként jelentős lokális
jellegű problémát okoz. Az égetések miatt az ágazat CO2-kibocsátása sem elhanyagolható.

A természetes és mesterséges szennyezés arányainak összehasonlításakor az emberi tevékenység túlsúlya a freonoknál (100%-os), a metánnál, a CO-nál, az ammóniánál és a NOx-
nál érhető tetten. A két utóbbi összetevő szerepe a savas esők kialakulásánál számottevő.

Itt jegyezzük meg, hogy a biológiai szennyezést – ökoszisztémákra vonatkoztatva számolják – sokan külön kategóriaként kezelik megkülönböztetve a többi természetes szennyezéstől.

A légszennyezés folyamata az egységnyi idő alatt levegőbe juttatott szennyezőanyag tömeg kibocsátásával, az emisszióval kezdődik (11.1. ábra).

314
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.1. ábra - A légszennyezés részfolyamatai. Az ülepedés tartalmazza a száraz és a nedves ülepedést egyaránt

Az alábbi emissziótípusok különböztethetők meg:

–1
• Pontforrás emisszió [Q: kg s ] pl. egy kémény szennyezése. Meghatározása a szennyező anyag koncentrációjának és az áramlási sebességnek ismeretében történik.
–2 –1
• Területi forrás vagy diffúz emisszió [kg m s ], mely nem más, mint a pontforrások szennyezéseinek algebrai összege (∑Q). Meghatározásához nem járható út a pontforrások
emisszióinak egyenkénti számolása, helyette széles körben használatosak a kibocsátási tényezők (11.1. táblázat), melyek számos korábbi megfigyelésen alapulnak. Esetenként az
anyagmérleg-eljárással közelíthetjük a környezet terhelését, melynél a szennyező anyag tömege a koncentráció és a szélsebesség szorzata több szintre számolva.

11.1. táblázat - A fajlagos kibocsátási tényezők Mészáros (1997) alapján

Tevékenység Kibocsátó Egység SO2–S NOx–N NH3–N
kőszén g/kg 7,5 2,0 0,01
barnaszén g/kg 7,5 1,5 0,01
Tüzelés
nyersolaj g/kg 9,5 2,5 –
3
földgáz mg/m – 2,0 –

315
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

személy gk. g/km – 1,0 0,025

Közlekedés
teher gk., busz g/km – 1,5 0,025
szarvasmarha g/nap db – – 60
juh g/nap db – – 10
Állattenyésztés
sertés g/nap db – – 12
ló, szamár, öszvér g/nap db – – 30
%/termelt (S
műtrágyagyártás 4,0 1,0 7,5
vagy N)
Ipar
kohászat g/kg 100 – –
olajfinomítás g/kg 3,0 – –
Növénytermesztéss műtrágya %/felhaszn. N – – 6,0

• A vonalforrás emisszió a mozgó gépjárművek szennyezése. Hacsak nem egyedi jármű képezi a vizsgálat tárgyát, az előző kategóriához hasonlóan az anyagmérleg vagy a kibocsátási
tényezők alkalmazhatók emissziójuk meghatározásához.

• Biológiai emissziót ökoszisztémákra számolhatunk, legtöbbször zárt kamrás mintavételi eljárással.

A szennyező anyagok a légkörbe kerülve különböző kémiai és fizikai átalakuláson mennek át. A légkör mindig tartalmaz szabad gyököket, mely oxidáló közeggé teszi azt, s ezzel a
1
kémiai átalakulásoknak szabad teret enged. Szemben a kémiai változásokkal, az egyetlen fizikai átalakulás, mely ennek ellenére rendkívül gyakori a légkörben, a kondenzáció.

A szennyező anyag nem marad a kibocsátás helyén, hanem onnét kémiai átalakulásokon keresztülmenve elszállítódik (transzmisszió). A légszennyezés folyamatának elemzésekor
vizsgálni szükséges légréteg vastagságát több tényező határozza meg. Figyelembe kell venni az aktuális időjárási helyzetet, a vonatkoztatási időtartamot, a forrás tulajdonságait.
Légszennyezés elemzéseknél általában a surlódási réteg fölé még hosszabb időszak szennyezés vizsgálatánál (1 km) sem szükséges menni.

A meteorológiai tényezők szerepe a légköri turbulencián, a tulajdonságok kicserélődésén keresztül alapvető. Önmagában a szél is számos információt hordoz (elszállítja a szennyezőt
a kibocsátás helyéről, illetve oda is juttathat szennyezést, ahol nincs emisszió), de a légköri turbulencia hatása jóval összetettebb. A légkörben lévő keveredést előidéző örvényeket a
mechanikus turbulencia, a felszín egyenetlenségei hozzák létre. Az örvények a légkör és a felszín kölcsönhatásának következményei. A termikus turbulencia a légkör állapotát, az örvények
növekedését, fejlődését, mozgásintenzitását, a légkör stabilitását határozza meg. A vonatkoztatási alap a légkör hőmérséklet-változásának, a függőleges hőmérsékleti gradiensnek a
nagyobb térségre meghatározott állandósága. Ennek szemléltetésére kiterjedten használják a füstfáklya alakulását, annak kiterjedés-változásait (11.2. ábra).

1
A fotokémiai reakciókhoz az energiát a nap sugárzása biztosítja, mely feltételezi, hogy csak sugárzás jelenlétében történhet. A kémiai átalakulások másik nagy csoportjában nem kell külső energiafelvétel, hanem az anyagok belső energiája –
Brown-féle mozgás – segítségével megy végbe a termikus reakció.

316
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.2. ábra - A légköri stabilitás, a hőmérsékleti rétegződés és a légszennyezés közti kapcsolat. Az ábra bal oldali részábráinak szaggatott vonala
az átlagos, a folyamatos az aktuális hőmérsékleti gradienst jelöli. Az inverzió I. a diffúzió felfelé, az inverzió II. a lefelé irányuló keveredés gátlását
szemlélteti.

2
A légkör állapotának meghatározásában az alapot az egész planétára meghatározott átlagos száraz adiabatikus hőmérsékleti gradiens (gradátl) szolgáltatja, melytől a légkör egyes
helyein lényeges eltérést tapasztalhatunk. A valóságban mért hőmérséklet-csökkenés (gradval) száraz levegőben mérthez képesti emelkedésekor a levegő jobban lehűl, mint az őt
körülölelő nagyobb légtömeg, hidegebb voltából fakadóan leszáll akár a kibocsátás helyére is, s nem hogy felhígítaná a nyomanyagokat, hanem azt visszaszállítva még magasabb
koncentrációt eredményez. Ez a légállapot a stabilis állapot:

11.1. egyenlet - 11.1

2
A függőleges hőmérsékleti gradiens átlagos légnedvesség-tartalomnál –0,65 °C/100 m, mely a száraz adiabatikus hőmérsékleti gradiensnek (1 °C/100 m) a tényleges légnedvesség-tartalommal súlyozott értéke. A telítéshez közeli levegőnél az
ún. nedves adiabatikus hőmérsékleti gradiens: –0,5 °C/100 m.

317
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

Labilis légállapotnál a tényleges hőmérséklet-csökkenés 1 °C/100 m-nél kisebb, mint a száraz adiabatikus gradiensé, így a levegő melegebb lesz környezeténél, ezért felszáll, s magával
viszi a benne lévő szennyező anyagokat is megtisztítva ezzel az emisszió helyszínét:

11.2. egyenlet - 11.2

Amikor a hőmérséklet egy adott légrétegben átmenetileg felfelé melegszik, inverziónak nevezett jelenség lép fel. Ez a környezeténél melegebb réteg mintegy elzárja a füstfáklyát
feloszlató örvények útját, s alatta vagy felette a szennyező nyomanyagok egyenletesen oszlanak el, koncentrációjuk megemelkedik. Különösen stabil légállapot esetén várható az inverzió
megjelenése, s a kedvezőtlen hatások mintegy összegződése.

Semleges (neutrális) légállapotnak tekintjük a két gradiens egyenlőségekor beálló helyzetet:

11.3. egyenlet - 11.3

Ebben a légállapotban a szennyező anyag hígulásának tulajdonságai a stabil és a labilis légállapot közé esnek.

A nyomanyagok terjedésére hatással van többek között a sugárzás is. A nappali felmelegedés, mely a talaj szintjéről indul, s halad felfelé a légkörben, erősen labilis feltételt biztosít,
csökkentve a talajközeli szennyező anyag koncentrációját. Ugyanez fordítva igaz éjszaka, mely lenyomja a nyomanyagokat a felszín közelébe. Borult időben gyakran a semleges légállapot
a jellemző. A nyárra a nappali, télre pedig az éjszakai sugárzási feltételek irányadóak. A hidegfront labilis, a melegfront stabilis légállapottal gyakran jár együtt.

A sarkok felől érkező keleti hideg és az alacsony szélességek nyugatról jövő meleg levegőjének találkozásakor keletkező ciklonok a mérsékelt övben a változékony időjárás fő okozói,
s egyben légszennyezés alakítói is. A ciklon déli részén lévő melegfront csapadékot hoz (11.3. ábra), majd áthaladva átadja helyét egy magasabb csapadékintenzitást okozó hideg
frontnak, mely erőteljesebb légmozgásával kitisztítja a légkörből a szennyező anyagokat.

318
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.3. ábra - A ciklon függőleges keresztmetszete a frontokkal

Az anticiklon hatása ezzel ellentétes. A lefelé irányuló légmozgás gyakran inverzióval is társul, mely a szennyező anyagok talaj felé történő feldúsulását eredményezi. A feltételek a kémiai
átalakulásokhoz, másodlagos szennyezők keletkezéséhez ebben az időjárási helyzetben igen kedvezőek.

A szennyező anyagok légköri terjedés meghatározásának alapja a turbulens diffúzió elmélete, mely során modellezzük az adott nyomanyag mindhárom tér- és időbeli változását az
emisszió mértékétől és az aktuális időjárási helyzettől függően. A modellválasztás függ a szennyezés típusától. Más eljárás szükséges a lokális szennyezésnél, ahol a kémiai átalakulás
és ülepedés szerepe kisebb, mint a turbulens keveredésé. A regionális és a globális szennyezéseknél a turbulencia helyett az anyagáramlás rendezett légmozgással közelíthető, s a
kémiai átalakulások és az ülepedés szerepe előtérbe kerül.

Az ember élőhelyének közelében kialakuló levegőminőség az immisszió (lásd 11.1. ábrát). Az egyes potenciális légszennyező nyomanyagok minőségétől függően széles határok közt
változhat azok koncentrációja. A megengedett határértékeket a 14/2001 KÖM rendelet tartalmazza. Eltérő érték tartozik a többféle céllal meghatározott kritikus határokhoz: egészségügyi,
ökológiai, tájékoztatási, riasztási és tervezési levegőszennyezettségi küszöböket különböztethetünk meg. A fenti kritikus értékek meghaladása esetén szükséges lépéseket, a bírságolás
rendjét a 21/2001 rendelet foglalja magában. A koncentráció mérések rendjét, módszereit a 17/2001 KÖM rendelet írja elő. A mérések lehetnek alkalomszerűek (pl. műszaki meghibásodás,
havaria) vagy rendszeresek. A folyamatos megfigyelésekre Magyarországon 4 regionális háttérszennyezettség-mérő állomás (K-puszta, Nyírjes, Hortobágy és Szentgotthárd-Farkasfa)
működik. Az állomások kezelője az Országos Meteorológiai Szolgálat. A mérés kiterjed:

319
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

• kén-dioxid, nitrogén-dioxid, ózon, ammónia és salétromsav gőzkoncentrációra,

• aeroszol részecskék összetevőire (szulfát, nitrát, ammónium, kálium, kalcium, ólom, kadmium stb.),

• csapadékvíz kémiai összetételére, savasságára és vezetőképességére.

A nyomanyagok a légkörből ülepedéssel kerülnek ki. Száraz ülepedést a gravitáció hozza létre, nagyméretű anyagoknál szedimentációnak nevezzük. A nedves ülepedés során a
csapadék mossa át a légkört. Mivel a víz légköri tartózkodási ideje kb. 10 nap, a benne lévő anyagok legalább tíznaponként kikerülnek a levegőből. A szennyező anyagok felvevői a
vizek, a vízfelszínek és a szárazföldek. A növények, mint végső láncszem fontos szerepet játszanak az ülepedés tisztítói feladatának teljesítésében, mely nem mindig ugyanolyan hatású
a növény szempontjából. Erre jó példa megnövekedett CO2-koncentráció, mely a szárazföldi növények fotoszintézis intenzitását növelheti. Ugyanaz a CO2 – egy kritikus határérték felett
– a tengervíz pH-eltolásával a tengerben élő növények életfeltételeit már egyáltalán nem javítja.

1. A levegőszennyezés néhány kiemelt hatása a növényekre

A szennyező nyomanyagok számos formája fordulhat elő a levegőben, melyek növényfajonként jellegzetes tüneteket okozhatnak. A kiadvány terjedelme nem teszi lehetővé az elemenkénti
áttekintést, de a várható szennyezésre utaló jeleket, a legfontosabb tünetegyütteseket röviden áttekintjük.

Terhelésnek nevezzük a légszennyező anyag növényre gyakorolt hatásának mértékét. A terhelhetőség alatt az immisszió elviselési képességet értjük, mely az adott faj, sőt egyed
sajátossága. Egyéb befolyásoló tényező lehet a fajta, kor, tápláltság stb. A károsítás a szennyezés következtében fellépő látható és láthatatlan tünetegyüttesek komplexuma. Láthatatlan
károsítás, pl. a protoplazma-, enzim- és fermentrendszer átmeneti zavara, míg látható pl. a klorózis vagy a nekrózis. A kártétel szerint krónikusnak nevezzük az alacsonyabb koncentráció
hosszan tartó jelenlétének következményeit, míg akutnak a magas koncentráció, akár nagyon rövid ideig tartó fellépését és kártételét.

A láthatatlan károsítások leggyakoribb tünetei Dassler (1979) alapján:

a. Általános tünetek

• Az asszimiláció csökkenése (pl. kloroplasztisz szerkezeti módosulása miatt),

• Enzimaktivitás változása,

• Idegen anyag felhalmozódás (tápláléklánc!),

• Csökkent növekedés,

• Korai öregedés,

• Fokozott fogékonyság másodlagos kártevőkkel szemben.

b. Biokémiai változások

• Sejtnedv pH-érték csekély eltolódása,

• Keményítőtartalom csökkenése (nekrózis előtti állapotban is),

• Nekrózisnál asszimilátumok összetétel-változása,

• Enzimaktivitás változás és sejtszerkezeti módosulások.

Természetesen a fenti tünetek faj- és szennyezőanyag-specifikusan léphetnek fel, adott szennyező anyaghoz való kötésük nem mindig egyszerű feladat.

320
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

Látható fiziológiai módosulások:

a. A sztómák sérülése miatt

• A fotoszintézis sérül – sejt-, illetve szövetpusztulás-nekrózis, zöldfelület- csökkenés, súlyos esetben növénypusztulás,

• Vízháztartási zavarok,

• Transzspiráció-változás (akut esetben előbb növekedés, majd csökkenés).

b. Porlerakódás miatt

• sugárzásháztartási zavarok (abszorpció, albedóváltozás). Cementtel szennyezett kukoricában a világos színű cementpor az állomány albedóját fenofázistól függően 6–12%-kal
csökkentette, növelve ezzel az abszorbeált sugárzást, mely magasabb növényhőmérsékletet, s fokozottabb párologtatási kényszert idézett elő (Anda 1984). A jobb vízellátás egyben
egy védekezési lehetőséget is kínál a cementtel szennyezett területeknek, mellyel a következményként létrejövő produkciókiesés egy része jól kompenzálható volt (Anda 1986),

• termés értékcsökkenése,

• termésmennyiség visszaesése stb.

c. Egyéb, jól körülírható tünetek, mint pl. klorózis vagy nekrózis stb.

A növények a szennyező anyagokat felvehetik közvetlenül a levegőből, pl. SO2 a sztómákon keresztül, mások ritkábban az epidermiszen áthatolva kerülnek be a növényi szervezetbe.
A növény lombozatára ülepedő porszennyezés elemei a csapadék segítségével akár közvetlenül is bejuthatnak a növényekbe. A talajból vízben oldott formában a gyökéren keresztül is
felvehet a növény mérgező anyagokat, pl. a Zn, a fluórvegyületek, az arzén, réz és az ólom ilyen módon kerül be a növényekbe. Az ólom nagy része a gyökérben maradhat, míg más
2–
vegyületek elszállítódnak a hajtásba (Mn, arzén). A levéllemezben várható a Zn, F-, Cl-, SO4 felhalmozódása, míg a HF a levélcsúcsba és a gyümölcsbe transzportálódik. A felvett
szennyező anyag a továbbiakban beléphetnek az intermedier anyagcserébe vagy deszorbeálódnak, illetve kimosódhatnak a növényből (Dassler 1979).

2. Egy regionális környezeti kártétel: a savas ülepedés

A légkörben mindenhol megtalálható CO2, valamint a csaknem állandó összetevő vízgőz alakítja az atmoszféra egyensúlyi pH-ját, mely értékben pH = 5,6. A folyamat az alábbi
egyenletekkel írható le:

11.4. egyenlet - 11.4

11.5. egyenlet - 11.5

-- -
A CO2 származékai mellett azonban vannak egyéb, területenként változékony légköri pH-t csökkentő, a továbbiakban főképpen antropogén eredetű összetevők, pl. SO4 , NO3 . Ezek a
légkör pH-ját az egyensúlyi érték alá mérsékelik (11.4. ábra). A 4,4–4,5 körüli pH a világ több pontjában, így Európában is a természetes háttérértéknek tekinthető.

321
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.4. ábra - A légköri pH alakulása a Föld különböző térségeiben, Mészáros (1997) nyomán

Az ábra felső sorában ritkán lakott, vagy érintetlen területek légköri pH-értékei vannak feltüntetve, mely az egyensúlyi pH alatti 5 körüli értékeket tartalmaz, jelezve a légkörben található
2– –
SO4 -on és NO3 -on kívüli savasságot fokozó egyéb anyagok jelenlétét. Az emberi települések közelében ez a háttérérték tovább csökken („tiszta” környezetben pH = 4,5 köré). Ha ez a
tiszta környezet emberi tevékenység által befolyásolt, a pH még tovább süllyed, s bekövetkezik a savas ülepedés néven ismert környezeti probléma. Itt jegyezzük meg, hogy a légkörben
+
antropogén szennyezésként megjelenő NH4 -ionok (kation) a pH-t a savasodással ellenkező irányban módosítják.

A hazai szennyezőanyag-kibocsátásunk az elmúlt évtizedben a SO2 esetében csökkent (11.5. ábra). Területi megosztását tekintve jelentősebb szennyezéssel a budapesti agglomeráció
és Észak-Magyarország számolhat. Hazánkban a levegőminőség az 1989-es rendszerváltást követő ipar visszaszorulásával jelentősen javult.

322
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.5. ábra - A hazai SO2-kibocsátás ágazatonkénti változása 1980-tól KSH (2003) adatai alapján

A probléma azonban az, hogy a nálunk kiülepedő kénnek csupán 60%-a hazai eredetű (11.6. ábra), melyet Bozó (2005) ábrája alapján szemléltetünk. A többi kén közeli és távolabbi
országokból érkezik. Természetesen a nálunk kibocsátott SO2 egy része is importálódik szomszédjainkhoz.

323
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.6. ábra - A légköri kénülepedés földrajzi eredete Magyarországon, Bozó (2005) alapján

Alapvető fontosságú tényre hívta fel a figyelmet a fenti szerző a légszennyezés folyamatával és hatásaival kapcsolatosan. Csak a 60-as évektől vált bizonyossá, hogy egyes légszennyező
anyagok nemcsak forrásaik közelében, hanem attól akár több száz kilométeres távolságban, a kibocsátó ország határain túl is káros környezeti hatást fejthetnek ki, így az emisszió és ezen
keresztül a környezeti hatások szabályozása, lehetőség szerinti mérséklése csak többoldalú nemzetközi egyezmények elfogadásán és betartásán keresztül képzelhető el (Bozó 2005).

A SO2-nál ismertetett kedvező változási tendencia nem olyan intenzitással lép fel a főképpen közlekedési eredetű NOx emissziójánál (11.7. ábra).

324
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

11.7. ábra - Az NOx alakulása ágazatonként hazánkban az elmúlt évtized során (KSH 2003)

Az ipari eredetű kibocsátás ugyan csökkenő tendenciájú, de a közlekedésből származó emisszió még egy kissé emelkedett is a közelmúltban. Magyarországon a háttérkoncentráció
3
éves átlaga 1,5–3 μg NOx/m , mely területenként, utak közelében lényegesen megemelkedhet.

Levegővédelmi szempontból a savas ülepedés regionális léptékű kártétel, melynek azonban megjelenése helyén mutatkoznak lokális jelei is. Az épített környezetből a mészkő alapú
műemlékek, épületek különösen veszélyeztetettek (Athén-Akropolisz), de mégsem kizárólagos célpontjai a savas esőknek. A szövetek, festmények, fém tárgyak és berendezések, bőr,
járművek stb. károsítására ugyanúgy számíthatunk, mint az épületekére vagy a szobrokéra.

Az élő környezet valamennyi elemét veszélyezteti a savas eső lokális kártétele. Az embernél és az állatoknál leggyakrabban légzési rendellenességek jelentkeznek. A növényeknél
lokálisan az alábbi tünetek egyike vagy együttese regisztrálható:

• Klorózis (klorofill destrukció),

• Nekrózis (szöveti elhalás),

• Pigmentképzési (virágok sziromlevelének elszíntelenedése) és

• Légzési zavarok,

325
 A levegőszennyezés és néhány időjárási vonatkozása

• Növekedési rendellenességek.

A fák közül a fenyőfélék, a tölgy és a kőris, a szántóföldi növények közül pedig a lucerna különösen érzékeny, ezért indikátor növénynek tekinthetők. Az állatok közül a rákok és a
kagylók az indikátorok.

A savas esők regionális hatásait ökoszisztémánként érdemes áttekinteni. A vízi ökoszisztémák közül a gránit alapú tavak a legveszélyeztetettebbek, ahol halpusztulás jelezheti a savas
esők hatását. Ezeknél a tavaknál a víz pH eltolódása a tó fenekéből lehetővé teszi a nehézfémek kioldódását, főképpen az alumíniumét (Kanada, skandináv államok), mely kiválik a
kopoltyún, s az oxigénnel kölcsönhatásba lépve a hal fulladását okozza. A halak védekezésképpen nyálkát választanak ki, az eltömi a kopoltyút, aminek következtében mind az oxigén,
mind a sószállítás akadályozott lesz, s szaporodási problémák, illetve a kialakuló kalciumhiány gerincdeformitást okoz, esetleg elvezet a halak pusztulásához. A halakat fogyasztó
szervezetek, a madarak is Al-mérgezést szenvedhetnek. A békák Al-tűrő képessége a többi vízi szervezethez képest jobb. Mivel a savas esők esetén a szennyező nyomanyag utánpótlása
általában folyamatos, a tó vizének pH helyreállítása csak a légköri emisszió csökkentésével oldható meg. Ellenkező esetben csak fonalas moszatok maradnak az élőhelyen, s valamennyi
élőlény kipusztul mellőlük.

A szárazföldi ökoszisztémák közül az erdők a legérintettebbek. Sokan az erdőpusztulás egyik okaként a savas esőt jelölik meg. Az erdő lombozatát a klorofill-molekula központi Mg-
atomjának kimosásával károsítja a savas ülepedés. A fák tápanyagfelvételéhez a gyökereken szimbiózisban élő mikorhizza szükséges, mely rendkívül érzékeny a talaj pH-jára. A talaj
savassá válása a fák éhezését okozhatja akkor is, ha van elegendő tápanyag a közegben.

A harmadik támadási pontot a talajok jelentik, melyek a növény tápanyagforrásaként szolgálnak. A pH változása a hasznos elemek kimosását és ezzel hiányát okozhatja, pl. Ca és P,
mellyel párhuzamosan néhány mérgező elem oldódik ki (Al és Cu). A helytelen műtrágyázással analóg jelenség lép fel, mely ellen – ha már kialakult – meszezéssel lehet védekezni.
Hazai talajaink mintegy 20–25%-a érintett Mészáros (1997) szerint. A két utóbbi elem, az alumínium és a réz minden vadon élő élőlénynek méreg.

Azokon a területeken, ahol a savas esők megjelennek, kísérőként gyakori a különböző nehézfémek nedves ülepedése is. Ezek közül a kadmium (P-műtrágya kísérő, bányászat,
fémfeldolgozás stb.) a növényeknél a gyökérben halmozódik fel. Az ólom az embereknél leggyakrabban idegrendszeri tüneteket és vérképzőszervi problémát okoz. Hazai források
mellett a szlovák, német, olasz, osztrák és lengyel kibocsátók 65%-ban adják a hazai Pb-szennyezést. A teljesség igénye nélkül számos nehézfém közül a cink és a nikkel a légző-
szervrendszert támadja.

Hazánkban a csapadék átlagos pH-ja 4,2–4,4 körüli, mely nem tekinthető jelentősen savasnak. A pH 3,5 alatti érték azonban már kritikus lehet, mely esetenként nálunk is előfordul.
Az eddig mért legalacsonyabb pillanatnyi értéket Japánban regisztrálták 2,2 pH-val. A 11.4. ábra alapján (2-ik sorbeli ábra függőleges tengelyskálája) a SO2-kibocsátásból származó
szulfátion savasságot fokozó dominánsabb szerepe állapítható meg.

3. Irodalom
Anda, A. 1986. Effect of Cement Kiln Dust on the Radiation Balance and Yields of Plants. Environmental Pollution, Ser. A. 40: 249-256.

Anda, A. 1984. A cementgyári szállópor hatásának vizsgálata kukorica állományban. Doktori értekezés, Budapest p: 91.

Bozó, L. 2005. Regionális levegőkörnyezeti terhelés: hatások és várható tendenciák Magyarországon. Környezetállapot értékelés Program (KÉP) Munkacsoport tanulmányok 2003-2004,
Budapest, p: 19.

Dassler, H. G. 1979. A levegőszennyezések hatása a növényzetre. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Központi Statisztikai Évkönyv 2003. KSH Kiadványa, Budapest.

Mészáros, E. 1997. Légkörtan. Jegyzet, Veszprémi Egyetem, Veszprém p: 120.

326
A. függelék - Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán
A statisztika szerepe

A légköri folyamatok sok esetben véletlen (sztochasztikus-statisztikus) modellekkel közelíthetők, ezért a matematikai statisztika a meteorológiában alkalmazott egyik alapvető módszer.
A statisztika módszereit a meteorológia szinte minden ágában felhasználják. Az alábbiakban a legfontosabb alkalmazási területeket mutatjuk be, a teljesség igénye nélkül:

1. Meteorológiai megfigyelő rendszerek tervezése, létesítése és fenntartása,

2. Adat-előkészítő technikák,

3. Éghajlatkutatás: valamely hely éghajlatának megismerése, objektív jellemzése szükségessé teszi, hogy az éghajlati megfigyelések több évtizeden át összegyűjtött hatalmas
adatanyagát feldolgozzuk és azokból tudományos következtetéseket vonjunk le (Péczely 1979),

4. Statisztikus előrejelzés,

5. A légkör dinamikájának vizsgálata,

6. Légkörfizika és levegőkémia,

7. Alkalmazott meteorológia (Dévényi – Gulyás 1988).

Alapismeretek

Ismérv: az alapsokaság esetében megfigyelt tulajdonság. Az alapsokasági ismérvek (változók) közül kiválasztott egyedek mérőszámai az adatok, ezek alkotják a mintát, aminek vizsgálata
alapján következtethetünk az alapsokaság megfigyelt tulajdonságára.

327
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

Az adatok minősége: az inhomogenitás problémája

A meteorológiai elemek mérése során számos olyan tényező léphet fel, ami a mért értéket eltéríti a reális adattól. A globális klímaváltozással foglalkozó kutatók számára a megfelelő
adatelemzés és a hiteles következtetések levonása érdekében igen fontos, hogy az adatokat terhelő inhomogenitást megszűntessék. Ez többek között a hőmérsékleti adatokra vonatkozik
leginkább, hiszen a mért adatok sok tényező miatt eltérhetnek a tényleges értéktől. Ilyen inhomogenitást okozó tényező lehet például a műszerváltás, a mérési módszerben, a mérési
körülményekben bekövetkező változások, az állomás áthelyezése. A csapadékadatok esetében a kutatók nem tartják szükségesnek a homogenizálást (Mika 2003). Ennek megoldása
egyébként még napjainkban is nehézségekbe ütközik, mert nincs általánosan elfogadott módszere. A homogenizálás lényege a megfigyelési körülmények változásából következő
hatások kimutatása és ezek lehetőség szerinti kiszűrése (Szentimrey 2000). Szentimrey Tamás – az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa – alkotott meg egy olyan eljárást,
mely a matematika, a számítástechnika és az éghajlati adattörténeti információk segítségével végzi el az adatsorok homogenitás-vizsgálatát, az inhomogén adatsorok homogenizálását
(Szentimrey 2000). Ennek a programozott statisztikai eljárásnak a neve MASH (Multiple Analysis of Series for Homogenization) (Szalai–Szentimrey 2001).

Valószínűségszámítási alapismeretek

A véletlen jelenség fogalma

Azokat a jelenségeket, amelyeknél a tekintetbe vett körülmények nem határozzák meg egyértelműen a jelenség lefolyását, hanem annak többféle kimenetelét engedik meg, véletlen
jelenségeknek nevezzük. A véletlen események a véletlen jelenségek különböző kimenetei. A véletlen jelenségeknek is megvannak az okai, csakhogy az összes tekintetbe jövő okok
hatásait nem ismerjük, számításba venni nem tudjuk.

A véletlen események bekövetkezésének valószínűsége van. Egy esemény valószínűségén azt az objektív mérőszámot értjük, amely megmutatja, hogy az összes lehetséges esetek
mekkora hányadában következik be a vizsgált esemény.

Az események valószínűsége eseménykategóriákkal kapcsolatban értelmezhető, ami azt jelenti, hogy meghatározásuk tetszőlegesen sok megfigyelést tételez fel.

Gyakoriság, relatív gyakoriság, valószínűség

328
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

Ha egy megfigyelést n-szer végzünk el és azt tapasztaljuk, hogy a megfigyelések során valamely esemény k-szor következett be, a k számot az esemény gyakoriságának nevezzük.
Belátható az alábbi összefüggések fennállása:

A.1. egyenlet - F.1

A.2. egyenlet - F.2

A k/n hányadost az esemény relatív gyakoriságának nevezzük, és ez az adott esemény megismétlődése számának az összes lehetséges esetek számához való viszonyát fejezi ki.

Annak előfeltétele, hogy egy véletlen esemény valószínűségéről egyáltalán beszélhessünk az, hogy az illető esemény relatív gyakorisága a különböző észlelési sorozatokban
(kísérletekben) viszonylagos állandóságot, stabilitást mutasson. Az a számérték, amely körül valamely azonos körülmények között vizsgált véletlen esemény relatív gyakorisága ingadozik,
az illető esemény valószínűsége. Bármely esemény valószínűsége 0 és 1 közé eső szám. Lényeges a definícióban az „azonos körülmények” feltétel kiemelése, ez a klimatológiában azt
jelenti, hogy az éghajlati valószínűség meghatározása feltételezi az éghajlat állandóságát. Megjegyezzük, hogy a k/n relatív gyakoriság elegendő nagy n esetén azonosnak tekintjük a
valószínűséggel. A valószínűség általános jele a p vagy P a latin probabilitas szó után.

Az észlelési sorok legegyszerűbb matematikai-statisztikai jellemszámai

Valamely éghajlati elem (pl. hőmérséklet, csapadék, felhőzet stb.) megfigyelése során kapott számok sokaságát számhalmaznak vagy statisztikai mintának nevezzük. A számhalmaz
legegyszerűbb és legtöbbször használatos statisztikai jellemzője a számtani közép (jelölése M), amelyet úgy nyerünk, hogy a számhalmaz x1, x2, x3 …, xn tagjait összeadjuk és a kapott
összeget elosztjuk a számhalmaz tagjainak az n számával:

A.3. egyenlet - F.3

M: számtani átlag

xi: i-edik adat (i=1, 2, 3,…, n)

n: az adatok darabszáma

Például Keszthelyen 1991–2000 között az alábbi évi csapadékösszegeket regisztrálták: 1991-ben 711 mm, 1992-ben 636 mm, 1993-ban 675 mm, 1994-ben 654 mm, 1995-ben 717 mm,
1996-ban 730 mm, 1997-ben 536 mm, 1998-ban 801 mm, 1999-ben 705 mm, 2000-ben 393 mm. A XX. század utolsó évtizedében az áltagos évi csapadékösszeget a tíz adat számtani
átlagával adhatjuk meg. M = (711 + 636 + 675 + 654 + 717 + 730 + 536 + 801 + 705 + 393) : 10 = 656 mm.

A számtani közép tehát az adott számhalmaz egyik tulajdonságát egyetlen számmal jellemzi. Nyilvánvaló, hogy a számtani közép (vagy közhasználatú, de nem teljesen pontos
megjelöléssel: átlag) egymagában még nem mond sokat arról a számhalmazról, amelyre vonatkozik. Így semmit sem árul el arról, hogy a számhalmaz tagjai mennyire különböznek
egymástól, milyen szélső értékek között foglalnak helyet. E célból meghatározzuk a számhalmaz legnagyobb és legkisebb tagja közötti különbséget, s kapjuk a számhalmaz terjedelmét.

329
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

A.4. egyenlet - F.4

R: terjedelem

xmax: az adatsor maximális értékű adata

xmin: az adatsor minimális értékű adata

Az előbbi példánál maradva a legnagyobb éves csapadékmennyiséget (801 mm) 1998-ban, a legkisebbet (393 mm) 2000-ben regisztrálták. A fenti tíz adatból álló mintánk terjedelme
így R = 801 – 393 = 408 mm.

A számhalmaz terjedelme még mindig nem ad kielégítő pontosságú információt az egyes tagok változatos nagyságáról, mert csak a két szélső értéket vette figyelembe. Kézenfekvő
tehát annak megállapítása, hogy az egyes tagok milyen ingadozást végeznek a számtani közép körül, illetve meg kell állapítani az egyes tagoknak a számtani középtől vett eltérését.

Ha az illető érték nagyobb, mint a közép, az eltérés – amit a klimatológiában anomáliának nevezünk – pozitív előjelű, míg ha az érték a közép alá esik, az anomália negatív előjelű.
Ha az anomáliákat előjelre való tekintet nélkül összegezzük (tehát a negatívokat is pozitívnak vesszük), s ezt az összeget elosztjuk a tagok számával (vagyis az anomáliák abszolút
értékének számtani közepét vesszük), az átlagos abszolút eltérést kapjuk:

A.5. egyenlet - F.5

d: átlagos abszolút eltérés

xi: i-edik adat (i = 1, 2, 3,…, n)

M: az adatsor számtani átlaga

n: az adatok darabszáma

Vegyük újra Keszthely 1991–2000 között mért évi csapadékadatait. Az adatok átlagos abszolút eltérése: 81 mm. Az átlagtól való eltérés abszolút értéke az egyes években rendre: 55
mm, 20 mm, 20 mm, 2 mm, 61 mm, 74 mm, 120 mm, 145 mm, 49 mm, 263 mm voltak. Ezek számtani közepe az átlagos abszolút eltérés.

Az adatok átlag körüli elhelyezkedésének, szóródásának általánosan használt jellemzője a szórás, amely nem más mint a számtani középtől vett eltérések (tehát az x–M értékek)
négyzeteinek számtani közepéből vont négyzetgyök (jelölése a görög szigma betű: σ).

A.6. egyenlet - F.6

330
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

σ: szórás

xi: i-edik adat (i=1, 2, 3,…, n)

M: az adatsor számtani átlaga

n: az adatok darabszáma
2
A szórás (σ) négyzetét varianciának nevezzük: σ , átlagos négyzetes eltérés.

Felhasználva a korábban kiszámított értékeket, az egyes adatok átlagtól való eltéréseit négyzetre emeljük, majd ezeket összegezzük (120 016 mm), és elosztjuk 9-cel (n–1) (13 335
mm). Ebből a számból még négyzetgyököt vonunk, és megkapjuk a mintánk szórását, ami 115 mm-nek adódik.

Eloszlások jellemzése

A számhalmaz teljességét az értékek gyakorisági eloszlása jellemzi. A gyakorisági eloszlást úgy állítjuk elő, hogy megszámláljuk, az egyes értékek hányszor fordultak elő. Az
összeszámlálásnál célszerű bizonyos osztályokat alkotni, és azt megállapítani, hogy az egyes osztályokra hány eset jut (F.1. táblázat).

F.1. táblázat - Osztályközös gyakorisági sor táblázata

Osztály (mm) Gyakoriság (db) Relatív gyakoriság (%)

300–399 1 1
400–499 9 7
500–599 29 22
600–699 41 32
700–799 27 21
800–899 16 12
900–999 4 3
1000–1099 3 2
Összesen 130 100

Az osztályközös gyakorisági sorok a minta megoszlását jellemzik, hisztogrammon ábrázoljuk őket (F.1. ábra).

331
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

F.1. ábra - Az adatok eloszlását szemléltető hisztogramm

Példa: Keszthely évi csapadékösszeg adatsorának osztályközös gyakorisági sora 1871–2000 között (n=130) (F.1 táblázat, F.1 ábra).

Az eloszlásfüggvény fogalma

A számhalmaz szerkezetére, értékeinek eloszlására a valószínűségi eloszlásfüggvény világít rá legteljesebb mértékben. Valószínűségi eloszlásfüggvényen egy olyan függvényt értünk,
amely megadja, hogy a valószínűségi változó megadott xa értékénél nagyobb x értékek milyen P valószínűséggel fordulnak elő.

Szimbolikus jelöléssel:

A.7. egyenlet - F.7

Ha az értékeket osztályokba soroljuk, és azt tekintjük, hogy az egyes értékközökbe esés valószínűsége hogyan oszlik meg, a valószínűség hogyan sűrűsödik az egyes tartományokban,
s ezt az eloszlást ábrázoljuk, a valószínűségi sűrűségfüggvényt kapjuk meg. A sűrűségfüggvény az eloszlásfüggvény differenciálfüggvénye, ugyanis egy adott x-hez tartozó valószínűség
nem más, mint az eloszlásfüggvény differenciálhányadosa az adott x helyen (F.2. ábra).

332
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

F.2. ábra - Valószínűségi sűrűség és eloszlás függvények

Nevezetes eloszlások

A binomiális eloszlás (F.3. ábra)

333
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

F.3. ábra - Binomiális eloszlás

Diszkrét valószínűségi változók nevezetes eloszlása.

Ha adva van egy p valószínűségű alternatív esemény (pl. csapadékos nap) és keressük annak P(k,n) valószínűségét, hogy n tetszőlegesen kiválasztott esetből az eseményt k-szor
észleljük, ennek meghatározására az alábbi képlet szolgál:

A.8. egyenlet - F.8

Példa: Budapesten 100 év megfigyelései szerint május 1-én a csapadékhullás valószínűsége 0,36. Mennyi annak a valószínűsége, hogy tetszőlegesen kiválasztott 5 egymást követő
évben 0, 1, 2, 3, 4, 5 esetben lesz csapadékos a május elseje (F.3. ábra)?

p = 0,36

334
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

n=5

k = 0, 1, 2, 3, 4, 5

Mi az esélye pl., hogy az öt egymást követő évben egyszer sem fordul elő csapadékhullás május elsején (k = 0)?

A.9. egyenlet - -

A normál eloszlás

Folytonos valószínűségi változók nevezetes eloszlása.

Az éghajlati elemek számhalmazának tagjai az esetek nagy részében az úgynevezett normál eloszlás szerint oszlanak el. Ennek a matematikai-statisztikában nevezetes eloszlásának
főbb sajátosságai a következők:

a. A számhalmaz tagjainak pontosan fele a számtani középnél kisebb, másik fele pedig a számtani középnél nagyobb. A számtani középnél kisebb, és nagyobb értékek előfordulási
valószínűsége tehát egyaránt 50-50 százalék.

b. Ha a számhalmaz tagjainak számtani közepe M, szórása pedig σ, valamely M + d · σ és M – d · σ értéktartományba esés valószínűsége azonos (F.2. táblázat).

F.2. táblázat - A normál eloszlás értékei

d %
–3,2 0,07
–3,0 0,13
–2,8 0,26
–2,6 0,47
–2,4 0,82
–2,2 1,39
–2,0 2,28
–1,8 3,59
–1,6 5,48
–1,4 8,08
–1,2 11,51
–1,0 15,87
–0,8 21,19
–0,6 27,43
–0,4 34,46

335
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

–0,2 42,07
0,0 50,00
0,2 57,93
0,4 65,54
0,6 72,57
0,8 78,81
1,0 84,13
1,2 88,49
1,4 91,92
1,6 94,52
1,8 96,41
2,0 97,72
2,2 98,61
2,4 99,18
2,6 99,53
2,8 99,74
3,0 99,87
3,2 99,93

c. Az eloszlás M számtani középre szimmetrikus voltának következtében az M ± σ intervallumba esik az összes eset 68,2 az M ± 2σ intervallumba 95,4 az M ± 3σ intervallumba pedig
99,74 százaléka. A normál eloszlást tehát két statisztikai paraméter: a számtani közép és a szórás egyértelműen meghatározza.

Példa: Mennyi annak valószínűsége, hogy Keszthelyen a januári középhőmérséklet 2 °C-nál magasabb? Az adatok átlaga –0,8 °C (M), szórása 3,1 °C (σ) (F.3. táblázat).

F.3. táblázat - Keszthely januári középhőmérsékletei (°C) nagyság szerint rendezve

Sorszám Érték
1 4,8
2 4,3
3 4,2
4 4,0
5 3,0
6 3,0
7 2,9
8 2,6

336
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

9 2,4
10 2,4
11 1,9
12 1,8
13 1,6
14 1,6
15 1,3
16 0,8
17 0,7
18 0,3
19 0,3
20 0,2
21 –0,1
22 –0,5
23 –0,5
24 –0,6
25 –0,7
26 –0,7
27 –0,8
28 –1,3
29 –1,4
30 –1,7
31 –2,0
32 –2,0
33 –2,3
34 –2,3
35 –2,3
36 –2,6
37 –2,7
38 –2,7
39 –2,8
40 –2,8

337
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

41 –3,4
42 –3,7
43 –3,8
44 –4,3
45 –4,6
46 –4,9
47 –5,5
48 –5,7
49 –8,4
50 –8,8

M + d · σ = 2 → – 0,8 + d · 3,1 = 2 → d = 0,9 → 81,5% a valószínűsége, hogy a januári középhőmérséklet 2°C-nál alacsonyabb, tehát 18,5% a valószínűsége, hogy a januári
középhőmérséklet 2°C-nál magasabb.

Torzult és keverék eloszlások

Azon klimatológiai elemek számhalmazának eloszlása közelítőleg normál eloszlásnak tekinthető, amelyek sem alulról, sem felülről elvileg nem korlátosak. Ilyenek a hőmérséklet és
a légnyomás. Vannak olyan elemek, amelyek számhalmazának alsó korlátja van, azaz van olyan értékük, amelynél kisebb nem fordulhat elő. Erre példa a csapadékmennyiség,
a szélsebesség, a hóréteg vastagsága, a levegő páratartalma, ahol 0 értéknél kisebb (negatív érték) nem lehetséges. Ezek eloszlása torzult, ami abban mutatkozik meg, hogy a
legvalószínűbb érték nem esik egybe a számtani középpel, hanem annál nagyobb vagy kisebb.

338
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

F.4. ábra - Torzult eloszlások

A torzult eloszlásoknál (F.4. ábra) fontos az aszimmetria (torzulás) mértékének megadása. E célra a matematikai statisztikában több fajta számérték használatos, itt csak a
legegyszerűbbet, a Köppen-féle aszimmetria-mérőszámot (A) ismertetjük, amely szerint:

A.10. egyenlet - F.9

ahol na a számhalmaz M számtani közepénél kisebb tagjainak száma, n pedig a számhalmaz összes tagjainak száma. Amint a képletből kitűnik, a normál eloszlásnak megfelelő teljes
szimmetria esetén, vagyis ha a számtani középnél nagyobb és kisebb esetek száma ugyanannyi, az A aszimmetria-mérőszám értéke 0. Ha a számhalmazban a számtani középnél
kisebb tagok a gyakoribbak, az aszimmetria negatív, ellenkező esetben pozitív előjelű. Fontos tulajdonsága végül a Köppen-féle aszimmetria-mérőszámnak, hogy értékei korlátosak,
–1 és +1 közé esnek.

Példa: Keszthely évi csapadékösszeg adatsora esetében 130 adatból 71 adat volt kisebb az átlagnál.

339
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

A.11. egyenlet - -

Az eloszlás torzult, az adatsorban a számtani átlagnál kisebb értékek vannak túlsúlyban.

A torzult eloszlások egy másik típusa akkor keletkezik, ha a számhalmaz olyan, hogy felülről és alulról is korlátos. A klimatológiában ilyen típusú számhalmazt alkot a felhőzet értéke,
itt az alsó korlát a 0% vagy 0 okta, a felső korlát pedig a 100% vagy 8 okta. A valószínűségi sűrűségfüggvény ebben az esetben az ún. „U” eloszlást mutatja, ami jelen esetben azt írja
le, hogy a leggyakoribb a teljesen borult és a felhőtlen égbolt (F.5. ábra).

F.5. ábra - Keverék eloszlások és „U”eloszlás

Az éghajlati elemek számértékeinek eloszlásánál gyakran találkozunk a keverék eloszlásokkal. Ezek a normál eloszlású és torzult eloszlású elemeknél egyaránt felléphetnek. Mint az
eloszlás nevében benne van, az eloszlás jellege olyan, mintha a számhalmaz értékei több különböző eloszlás keveredéséből jönnének létre. A keverék eloszlások megjelenése arra
utal, hogy a számhalmaz fizikailag heterogén eredetűnek tekinthető, több hatótényező előidézte egyébként normál eloszlású rész számhalmaz összetételéből áll. Ilyen keverék eloszlást
tapasztalhatunk, pl. a téli hónapok talajközeli minimum-hőmérsékletének esetében. A keverék eloszlások felbonthatók egyszerű eloszlású normál összetevőikre, s ezen elemzésnek az
éghajlatkutatásban nagy jelentősége van, mert az egyes éghajlati elemek eloszlásának fizikai okaira világíthatunk rá.

Empirikus valószínűségi eloszlásfüggvények jellemzése

A megfigyelési adatokból közvetlenül előállított és táblázatos formában vagy grafikusan szemléltetett eloszlásfüggvényeket empirikus valószínűségi eloszlásfüggvénynek nevezzük.
Ezek annál hűbb képét nyújtják a valóságnak, minél több esetből határoztuk meg őket. Minél kevesebb a számhalmaz tagjainak száma, az empirikus valószínűségi eloszlásfüggvény
„futása” annál szabálytalanabbá, lépcsőzetesebbé válik. Általánosságban, ha a számhalmaz tagjainak száma n, a fogyó nagyság szerint (csökkenő sorrendbe) rendezett számhalmaz
m-ik sorszámú xm eleménél nagyobb érték bekövetkezésének relatív gyakorisága az alábbi képlettel számítható:

A.12. egyenlet - F.10

340
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

Példa:

Keszthely 1991-2000 közötti évi csapadékösszeg adatsora:

Sorszám 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
Érték (mm) 801 730 717 711 705 675 654 636 536 393

717 mm-nél magasabb évi csapadékösszeg bekövetkezésének valószínűsége 1991–2000 közötti időszakban:

A.13. egyenlet - -

Az empirikusan megszerkesztett valószínűségi eloszlásfüggvényeket azzal jellemezzük, hogy megadjuk azokat az x értékeket, amelyeknél nagyobb értékek előfordulása egy adott relatív
gyakorisággal, illetve sok tagot tartalmazó számhalmaznál p valószínűséggel várható. A gyakorlati feldolgozások során legtöbbször a következő p valószínűségeket veszik figyelembe:
5%, 10%, 25%, 50%, 75%, 90%, 95%. A 10%-os valószínűséghez tartozó értéket felső decilisnek, a 25%-osat felső kvartilisnek, az 50%-osat mediánnak, a 75%-osat alsó kvartilisnek,
a 90%-osat alsó decilisnek nevezik. Az alsó és a felső kvartilis közé esik az adatok 50%-a, a két kvartilis különbsége adja az interkvartilis terjedelmet, ami a minta szóródási jellemzője.

Az adatok változékonysága

Az éghajlati változékonyságnak két formája ismeretes. Az egyik esetben a változékonyság abban nyilvánul meg, hogy hol magasabb, hol alacsonyabb értékek követik egymást, de az
ingadozás rendszerint egy, a mindenkori szélsőségek által behatárolt intervallumon belül marad. Ekkor éghajlatingadozásról beszélünk (Varga-Haszonits 2003). A másik esetben az
ingadozás intervalluma tolódik el valamilyen irányban: vagy számottevően magasabb vagy számottevően alacsonyabb értéktartományban megy végbe az ingadozás. Ha ez az eltolódás
hosszabb időn át tartóssá válik, akkor éghajlatváltozásról beszélünk. Nyilvánvaló, hogy az éghajlatingadozásnak két interpretációja lehetséges: az egyik az adott érték és a sokévi átlag
közötti különbség (abszolút értékben kifejezve), a másik az egymásra következő értékek közötti különbség (Varga-Haszonits 2003). Ez az alábbi képlettel írható le:

A.14. egyenlet - F.11

xi: i-edik adat (i = 1, 2, 3, …, n)

Összefüggés-vizsgálat

Sztochasztikus kapcsolat: a független változó (x) értéke nem határozza meg egyértelműen a függő változó (y) értékét, az véletlenszerűen ingadozik egy legvalószínűbb érték körül.

A korrelációs együttható

A korrelációs együttható két kvantitatív (mennyiségi) ismérv közötti lineáris kapcsolat szorosságának mérőszáma.

A sztochasztikus kapcsolatok felderítésére korrelációszámítást szokás alkalmazni. A két változó közötti kapcsolat szorosságának kifejezésére a korrelációs együttható (r) szolgál,
amelynek képlete az alábbi:

341
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

A.15. egyenlet - F.12

ahol Mx az x változó, My pedig az y változó számtani közepe. A formulából belátható, hogy a korrelációs együttható értéke +1 és –1 között változhat. Pozitív értékei a két változó közötti
egyértelmű, negatív értékei pedig ellentétes értelmű kapcsolatra utalnak. Ha a két változó között nincs kapcsolat, r értéke 0 (F.6. ábra).

F.6. ábra - A pozitív, a negatív korreláció és a korrelálatlanság ábrázolása

Példa: júliusi csapadékösszegek (x) és középhőmérsékletek (y) Budapesten 20 év adatai alapján.

Mx = 5,6 cm

My = 22,1 °C

Σ(xi–Mx)·(yi–My) = –46,23

342
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

2
Σ(xi–Mx) = 180,61
2
Σ(yi–My) = 33,58

A.16. egyenlet - -

Ez közepes szorosságú, negatív kapcsolatot jelez, tehát magasabb csapadékösszeg esetén alacsonyabb a havi középhőmérséklet július hónapban.

A korrelációszámítás során nyert korrelációs együttható is úgy tekinthető, mint egy arra vonatkozó feltevés, hogy két változó között kapcsolat van. Az, hogy ez a konkrét számmal kifejezett
kapcsolat reális-e (igaz-e a feltevés, a két változó kapcsolatban áll egymással), hipotézisvizsgálattal (feltevésvizsgálat) dönthető el. Null-hipotézisünk az, hogy a két változó között nincsen
kapcsolat, a korrelációs együttható tehát zérus. Ha a kiszámított korrelációs együttható abszolút értéke nagyobb, mint az n–2 szabadságfoknál leolvasott táblabeli érték, akkor a null-
hipotézis elvethető, tehát a két változó között kapcsolat van. Ha a számított r kisebb a táblabelinél, akkor a null-hipotézist elfogadjuk, vagyis a két változó között nincsen kapcsolat.

Példánkban rszámított = 0,593, n = 20, rtáblabeli (18) = 0,44 5%-os szignifikancia szinten. A számított r nagyobb a táblabelinél, tehát a két változó (júliusi középhőmérséklet és csapadékösszeg)
között 95% valószínűséggel van kapcsolat.

Lineáris regresszió

Míg a korrelációs együttható egy számban adja meg a lineáris kapcsolat szorosságát, a lineáris regresszió segítségével meg tudjuk határozni azt, hogy a két változó között milyen
függvénykapcsolat áll fenn. A korrelációs együttható és a kapcsolatba hozott változók számtani közepének és szórásának ismeretében mód van arra, hogy meghatározzuk annak a
regressziós egyenesnek az egyenletét, amely a két változó által megadott pontokra a legjobban illeszkednek. A regressziós egyenes voltaképpen az adott x-hez tartozó legvalószínűbb
y értéket szolgáltatja.

A regressziós egyenes egyenletének általános alakja:

A.17. egyenlet - F.13

Az egyenlet konstansait az alábbi kifejezések szolgáltatják:

A.18. egyenlet - F.14

A.19. egyenlet - F.15

343
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

2
A korrelációs együttható négyzete a determinációs együttható (R ), értéke 0 és 1 közötti. A százszorosa megmutatja, hogy x hány százalékban determinálja y alakulását.

A regressziós egyenes által becsült yi érték xi pontban: yi becsült = a + bxi, yi = a + bxi + ei (ei: eltérés yi becsült-től). Az a és b paraméterek becslése: a legkisebb négyzetek módszerével
illesztjük az egyenest a pontokra. Ezért a-t és b-t úgy kell megválasztanunk, hogy az egyenes által becsült yi becsült értékek és az yi értékek közötti eltérések (ei) négyzetösszege minimális

legyen, (F.7. ábra).

F.7. ábra - Hálós jégeső-kárelhárítás www.google.com/images [http://www.google.com/images]

Az idősor-elemzésnél alkalmazott lineáris trendszámítás nem más, mint olyan lineáris regresszió, ahol x változó az idő.

Példaként vizsgáljuk meg a Keszthelyen mért tavaszi csapadékösszegeket 1871–2000 közötti időszakban. Az egyenes meredeksége –0,35 mm/év, ami 35 mm csapadékcsökkenést
jelöl 100 évre vetítve (F.8. ábra).

344
 Függelék: Matematikai-statisztikai
alapismeretek Péczely (1998) nyomán

F.8. ábra - Tavaszi negyedév csapadékösszegei Keszthelyen 1871–2000 között

2 2
R szerint (0,0593) ez az eredmény 5%-os szinten szignifikáns változást takar (a korrelációs együttható táblázata használható: ). (R táblabeli = 0,0379, szabadságfok: 100).

1. Irodalom
Dévényi D. – Gulyás O. 1988: Matematikai statisztikai módszerek a meteorológiában, Tankönyvkiadó, Budapest

Mika J. 2003: Regionális éghajlati forgatókönyvek: tények és kétségek In: AGRO-21 Füzetek 2003/32.: 11-24.

Péczely Gy. 1979: Éghajlattan, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Szeged

Péczely Gy. 1998: Éghajlattan, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Szalai S. - Szentimrey T. 2001: Melegedett-e Magyarország éghajlata a XX. században? In: Berényi Dénes Jubileumi Ünnepsége Előadásai, Debrecen: 203-214.

Szentimrey T. 2000: Az éghajlati adatsorok homogenizálásának alapvető kérdései In: Országos Meteorológiai Szolgálat Beszámolója az 1999. évi tevékenységről (szerk.: Hunkár Márta),
Budapest: 127-145.

Varga-Haszonits Z. 2003: Az éghajlatváltozás mezőgazdasági hatásának elemzése, éghajlati szcenáriók. AGRO-21 Füzetek Az agrárgazdaság jövőképe, 31: 9.-28.

345