PE‐Energia Akadémia 188 

A plutónium sorsa II. 

Az IPFM (International Panel on Fissile Materials) adatai szerint jelenleg mintegy 216 tonna 
„fegyverplutónium” van még fegyverekben beépítve, ill. ezek tartalékaiként tárolva, és 271 
tonna „civil plutóniumot” tárolnak világszerte, amely az atomerőművek kiégett kazettáinak a 
reprocesszálásából (újrafeldolgozásából) származik.1 

 
A „civil plutóniumnak” a reprocesszálás során való elválasztása hármas céllal történik: 

1. A gyors tenyészreaktorok kazettáinak a gyártásához, 
2. Az  uránfelhasználás  időtartamának meghosszabbításához,  a  MOX‐kazetták  alkalmazása 
révén (az U‐235‐ös izotóp pótlásához), 
3. A  radioaktív  hulladék  mennyiségének,  és  ezzel  a  véglegesen  elhelyezendő  hulladék 
térfogatának drasztikus csökkentése miatt. 

Még  a  hatvanas  években,  az  akkor  ismert  uránérc  készletek  ismeretében  az  volt  a 
vélekedés,  hogy  a  természetes  uránban  hiány  fog  előállni,  aminek  következtében  az 
uránárak  akár  robbanásszerűen  emelkedhetnek.  Igaz,  hogy  ez  elsősorban  az  atomenergia 
békés felhasználását ellenzők propagandájának része volt. Emlékezhetünk rá, hogy hasonló 
riogatások voltak megfigyelhetők az olajkitermelés történetében is. Mai ismereteink szerin a 
természetes uránkészletek szinte kimeríthetetlenek. Ma inkább az a fontos, hogy miképpen 
viszonyul  a  termelt  villamos  energia  költsége  az  üzemanyag  költségéhez.  Jelenleg  kereken 
100  $/kg  természetes  uránárral  számolhatunk,  a  termelt  villamos  energia  üzemanyag 
                                                            
1
 www.eike‐klima‐energie.eu/2018/06/04/wie‐soll‐plutonium‐beseitigt‐werden/ 

 
költsége pedig 0,002 $/kWh. Jelenleg is érvényes, hogy az atomerőművek nagy beruházási 
költsége  (és  ezáltal  a  termelt  energia  állandó  költségrésze)  magas,  és  az  üzemeltetési 
költség alacsony. Persze ebbe nem értendő bele a reprocesszálás majdani költsége.  

Minden  esetre  világviszonylatban  már  271  tonna  plutóniummal  rendelkezünk  a  kiégett 

kazetták  reprocesszálásából  származóan,  ami  azt  jelenti,  hogy  jelentős  készlet  áll 
rendelkezésre  a  gyorsreaktorok  számára.  Erre  építve  egy  ütemben  akár  30 000  MWe 
kapacitással építhetnénk gyors tenyészreaktorokat. 

A  MOX  kevert  üzemanyagnak  a  könnyűvízhűtésű  reaktorokban  (LWR)  való  felhasználása 

csak  átmeneti  megoldást  jelenthet.  Ezzel  a  természetes  urán  felhasználása  valóban 
csökkenthető, de a nagy plusz ráfordítások miatt semmiképpen sem gazdaságos megoldás. 
A  plutónium  fogyasztás  szempontjából  sem  hatékony,  hiszen  a  könnyűvizes  reaktorokban 
használt  MOX‐  üzemanyagban  10  (lassú  neutronok  befogásával)  elhasadt  Pu  atommag 
mellett  6  új  Pu  atommag  keletkezik  (gyorsneutronok  befogásával).  Ezen  felül  az  izotóp 
összetétel  is  kedvezőtlenül  változik,  mivel  több,  a  kis  aktinoidákhoz  tartozó  izotóp 
keletkezik,  ami  a  reprocesszálást  nehezíti,  és  a  végső  hulladékban  a  hosszú  felezési  idejű 
izotópok  arányát  növeli.  A  MOX‐  üzemanyag  gyártásánál  is  keletkezik  10‐15  %  veszteség, 
amely közvetlenül a hulladékba, majd a végső tárolóba kerül, minthogy nem gazdaságos ezt 
a plutóniumot újra extrahálni. 

Itt  utalhatunk  az  új  fémalapú  üzemanyag  előnyére,  amely  urán‐  plutónium‐  cirkónium 
ötvözetből áll, s amelybe bizonyos hulladékok közvetlenül beépíthetők szétválasztás nélkül. 
Ilyen  üzemanyagot  használnak  majd  a  Nagybritanniában  épülő,  a  Plutónium  gyorsított 
felhasználását szolgáló PRISM‐ reaktorok.  

A  kiégett  üzemanyagelemek  még  95  %  uránt  (döntően  U‐238‐as  izotópot)  és  kb.  1  % 
plutóniumot  tartalmaznak,  a  fennmaradó  rész  4  %  hulladék,  az  atomenergia  hasznosítás 
„salakja”. A reprocesszálás (újrahasznosítás) elsődleges célja, radiokémiai eljárásokkal e 95 + 
1  %  visszanyerése.  A  reprocesszáló  üzemben  is  keletkeznek  szükségszerűen  radioaktívan 
elszennyeződő  vegyi  anyagok,  szerkezeti  elemek,  szerszámok,  amelyeknek  a  kezelését  is 
meg kell oldani. Az utóbbi csoporthoz tartozókat pl. dekontaminálással lehet tisztítani. Ma 
már nem állja meg a helyét az atomenergia hasznosítás ellenségeinek az az állítása, hogy a 
radioaktív  hulladékok  problémája  megoldatlan.  A  technológiák  ismertek,  kérdés  csak  az, 
hogy  mennyibe  kerülnek.  Egyes  országokban  tapasztalható  halogatásoknak  nincsen 
elfogadható  indoka.  Csak  az  atomenergia  ellenségeinek  a  propagandájához  szolgáltatnak 
muníciót. De az is helytálló, hogy mindent a saját idejében! 

Minden  esetre,  ha  1  gramm  plutóniumot  elhasítunk,  az  véglegesen  eltűnik  atomfegyver 
gyártásához,  és  közben  mintegy  22 800  kWh  energia  is  felszabadul.  Ha  tehát  pl.  70  tonna 
feleslegessé  váló  „fegyverplutóniumot”  felhasználunk  atomreaktorokban,  akkor  210  millió 
tonna  szenet,  vagy  910  millió  hordó  olajat  helyettesíthetünk.  Ezzel  kereken  630  TWh 
villamos energia termelhető, amely meghaladja Németország éves igényét. 
Az  USA‐ban  a  plutóniumot  átmenetileg  rozsdamentes  acélhordókban  tárolják,  amelyek  90 
cm  magasak  és  50  cm  átmérőjűek.  Egy‐egy  hordó  4,4  kg  plutóniumot  tartalmaz  „szellős” 
csomagolásban,  hogy  a  láncreakció  létrejötte  biztonságosan  megakadályozható  legyen.  A 
hordókat  szigorúan  ellenőrzött  bunkerekben  tárolják  olyan  módon,  hogy  a  legcsekélyebb 
szivárgás azonnal detektálható legyen. 

Még  feltehető  a  kérdés,  hogy  önmagában  a  plutónium  veszélyes‐e?  A  válasz  egyértelmű: 

nem veszélyes, de a biztonsági előírásokat a legszigorúbban be kell tartani. Kb. az a helyzet, 
mint  a  robbanóanyagoknál:  veszélytelenek  addig,  amíg  nem  használják  azokat  emberek 
ellen.  Mégis  alkalmat  ad  a  félelemkeltésre.  A  németországi  átmeneti  nagyaktivitású 
hulladéktárolóban  (Gorleben)  bekövetkezett  tűzeset  alkalmából  többek  között  az  a  hír  is 
megjelent,  hogy  néhány  gramm  plutónium  kikerülése  az  egész  emberiséget  elpusztította 
volna, ami természetesen abszolút ostobaság. A tiszta plutónium gyengén alfa‐sugárzó, így 
veszélytelenül  akár  a  kezünkbe  is  vehető,  amint  ez  laboratóriumokban  elő  is  fordul,  de 
károsodásról  nem  tudunk.  Az  inkorporációt  viszont  szigorúan  el  kell  kerülni:  belégzéssel 
finom pór formájában, vagy étellel nem kerülhet a szervezetünkbe! Kémiai (vegyületeinek) 
hatása ‐ mint általában a nehézfémeké ‐ veszélyesebb, mint a sugárzás.  

Az  atomenergia  ellenségei  nagy‐nagy  dilemmába  kerültek.  Ha  a  plutónium  tényleg  olyan 
veszélyes,  akkor  logikusan  minél  előbb  meg  kellene  szabadulni  tőle.  De  hát  csak 
atomreaktorokban lehet véglegesen „megsemmisíteni”. Ha meg nem olyan veszélyes, akkor 
átmeneti  tárolással  akár  a  világ  sok  helyén  a  szorongató  energiaellátási  problémákon 
lehetne  segíteni.  De  hát  szerintük  a  hulladékok  végleges  tárolása  nem  megoldott,  ami  a 
félelemipar  egyik  központi  argumentuma.  Sejthető,  hogy  a  félelemkeltéssel  a  költségeket 
akarják  minél  magasabbra  srófolni,  hogy  végül  az  atomenergia  gazdaságtalanná  váljék.  Ez 
részben  sikerül  is,  ha  megfigyeljük,  hogy  a  hatóságok  e  nyomásra  miként  szigorítják 
folyamatosan a biztonsági előírásokat, amelyek mindig költségnövekedéssel járnak.  

Az USA‐ban jelentős mennyiségű „atomhulladék” található, amely részben az állami kutató 
laboratóriumokból, másrészt az atomfegyverek gyártásából származik. Kevés szó esik arról, 
hogy még ma is több un. zárt övezet is található. Egyre sürgetőbbé vált a kérdés, hogy mi 
legyen  az  átmenetileg  tárolt  radioaktív  hulladékokkal.  Abból  a  morális  kötelezettségből 
kellett  kiindulni,  hogy  nem  hagyhatók  a  következő  generációkra.  Ezért  létrehozták 
Carsbadban  (New  Mexico)  a  Waste  Isolation  Pilot  Plant  (WIPP)  mélységi  tárolót  az  összes 
nagyaktivitású hulladék végleges elhelyezésére, kimondottan a plutóniumos hulladékokat is 
ideértve.  Fontos  megjegyezni,  hogy  az  összes  hosszú  élettartamú  (hosszú  felezési  idejű) 
izotópot  tartalmazó  hulladék  ide  kerül,  pl.  még  a  francia  reprocesszáló  üzemből  származó 
radioaktív  hulladék  is.  Éppen  ezek  szabják  meg  a  tárolók  létesítésével  kapcsolatos  szigorú 
követelményeket és előírásokat. Németországban egy kissé elhallgatják ezt a problémakört, 
csak  még  most  készítik  elő  a  végleges  tároló  projektjét,  noha  a  Fukusimai  atomerőművi 
baleset  után  törvénybe  foglalták  az  „atomkiszállást,  amelynek  keretében  már  10 
atomreaktort véglegesen leállítottak. 
 Az  említett  németországi  Gorlebeni  tároló  és  az  USA‐beli  tároló  is  egy‐egy  természetes  só 
rögben  épült,  minthogy  a  kősó  kedvező  szigetelési  (szivárgást  gátló)  tulajdonságokkal 
rendelkezik. A gorlebeni tároló a régi sóbánya szomszédságában épült 655 m mélységben, 
de  a  régi  bányától  teljesen  független  létesítményként.  A  bányászati  eljárásokkal  készült 
kamrákban  nyernek  elhelyezést  a  hulladékot  tartalmazó  hordók,  egymásra  helyezve.  Az 
USA‐beli  WIPP  az  1980‐as  években  700  millió  dollárba  került,  ami  „nevetséges  összeg” 
ahhoz képest, mint amennyit Németországban már eddig költöttek erre a célra. S kiderült, 
hogy  a  Gorlebeni  tároló  mégsem  végleges.  Két  éve  fejezte  be  a  kormány  által  felkért  30 
tagú,  „végleges  tárolás  bizottság”  a  munkáját,  amely  egy  teljesen  újonnan  indítandó 
stratégiát  javasol,  az  egész  országra  kiterjedő  telephelykutatást  is  magába  foglaltan. 
Érvényesül  az  a  félrevezető  látszatkeltés  (ami  az  atomerőművek  építésében  és 
üzemeltetésében  ettől  függetlenül  is  megfigyelhető),  hogy  „annál  biztonságosabb,  minél 
többet  költenek  a  biztonságra,  azaz  minél  drágább”.  A  politikusok,  a  kormányok  és  a 
lakósság megnyugtatására és félrevezetésére. 

Valamennyi transzurán  szerencsére vízben  nehezen  oldódik,  ezért  a  hosszú  távolságra  való 

elszivárgásuk  eleve  kizárt.  Ez  nem  csak  elméleti  hipotézis,  ugyanis  az  atomfegyverek 
gyártásának  kezdeti  szakaszában  előfordult  egy  tapasztalatszerzési  alkalom.  Az  USA‐ban  a 
gyártás során keletkezett folyékony radioaktív hulladékot földalatti tartályokban gyűjtötték. 
Egyes tartályok a hosszú tárolási idő során szivárogni kezdtek, és a mérések szerint az összes 
radioaktív  izotóp  megjelent  a  talajban,  de  nem  jutottak  nagyobb  távolságra.  Tehát  több 
évtizedes tapasztalat áll rendelkezésre a radioaktív izotópok szivárgásának az ellenőrzésére. 
Közben  a  tartályok  alján  egy  kellemetlen  iszapréteg  képződött,  amelynek  költséges 
eltávolítása  és  a  végleges  hulladéktárolóba  való  elszállítása  további  jelentős  feladatot 
jelentett.  A  folyékony  hulladékot  üvegbe  ágyazták,  amely  lezárt  rozsdamentes 
acélhordókban került elszállításra.2 

Az üvegbe ágyazás azért előnyös, mert az üveg rendkívül időtálló anyag, ellenáll a sós víznek 
és  a  nagy  nyomásnak,  e  mellett  még  olcsó  is.  Közben  már  speciális  üvegeket  is 
kifejlesztettek,  amelyek  rendkívül  előnyösek  a  hasadási  termékek  és  a  transzuránok 
szivárgásának  megakadályozására.  Az  üvegbeágyazás  során  a  plutóniumos  hulladékot 
először  kalcinálják  (magas  hőmérsékleten  a  kémiai  kötéseket  felbontják,  és  a  kristályvizet 
kihajtják),  és  egy  olvasztó  kemencében  üvegolvadékot  állítanak  elő.    A  hulladékot  az 
olvadékba szórják, ahol az feloldódik, mint a cukor a forró teában. A hulladék összetételétől 
függően  20‐30  súlyszázaléknyi  hulladék  oldható  fel.  A  homogén  oldatot  rozsdamentes 
acélhordókba öntik. Az üveg hidegen „aláhűtött folyadékként” viselkedik, ezért lehűlés után 
egy homogén tömb keletkezik.  

Az  üvegbeágyazott  plutóniumos  hulladék  mennyisége  2009‐ig  bezárólag  4,5  tonna  volt, 
amely  a  WIPP  végleges  tárolóba  került.  E  mellett  17  tonna  szennyezett  plutóniumot 
közvetlenül a WIPP‐be szállítottak. 
                                                            
2
 www.eike‐klima‐energie.eu/2018/06/10/immobilisierung‐von‐plutonium‐und‐cie/ 
További  lehetőség  –  különösen  a  plutónium  esetében  –  a  szintetikus  kőzet  (Syn‐Roc) 
előállítása,  amelynek  kristályrácsába  épül  be  stabilan  a  plutónium.  Ekkor  a  kioldódás 
milliószor  kisebb,  mint  az  üveg  esetén.  Az  USA‐ban  már  több  helyen,  és  az  angliai 
reprocesszáló  üzemben  (Sellafield)  ilyen  módszerrel  ágyaztak  be,  a  különböző  kutatási 
programokból  származó  kisebb  mennyiségű  plutóniumot.  A  tapasztalatok  alapján  azonban 
gazdaságosabb ezeket a kisebb mennyiségeket közvetlenül a végleges tárolóban elhelyezni. 

A  Syn‐Roc  eljárásnál  a  kiválasztott  titanátot  vízzel  megőrlik  és  30  súlyszázalékig  a 

plutóniumot  hozzákeverik.  Az  így  nyert  iszapot  kiszárítják  és  750  oC‐on  kalcinálják,  hogy 
finom  pórt  kapjanak.  A  pórt  egy  automatikus  töltőberendezéssel  kis,  mérlegsúly  alakú 
rozsdamentes  acéldobozokba  töltik,  és  azonnal hegesztéssel  lezárják.  A  dobozokat  1300  oC 
hőmérsékleten  és  1000  bar  nyomáson  nyolc  órán  keresztül  kezelik,  miáltal  fekete,  kőzet‐
jellegű hengereket kapnak.  

A  fentiek  alapján  a  plutónium  kezelésének  és  tárolásának  a  problémája  technológiai 

szempontból  már  igazán  nem  probléma.  A  fő  probléma,  hogy  ne  lehessen  újra 
atomfegyverek  készítésére  felhasználni.  A  biztonsági  alapfeladat  tehát  nem  elsősorban  a 
sugárzás elleni védelem, hanem a lopás elleni védelem megoldása és garantálása. 

Minthogy  időközben  lassan  kialakult  az  a  felismerés,  hogy  a  MOX  üzemanyag  gyártása 
(könnyűvízhűtésű  reaktorok  részére)  nem  igazán  megoldás,  az  Obama  adminisztráció  ezért 
2014‐ben a következő alternatívák vizsgálatát tartotta szükségesnek: 

1. A  plutónium  hígítása  a  még  meglévő  nagyaktivitású  maradék  hulladékkal  és  végleges 

elhelyezése a WIPP‐ ben, 
2. A „can in canister” (dobozok ládákban) technológia alkalmazása üvegbe ágyazással, 
3. 5000 m mély fúrt lyukakban való eltárolás, 
4. Nátriumhűtésű reaktorban való besugárzás gyorsneutronokkal. 

A  plutónium  hígítása  a  reprocesszálás  során  keletkező  maradék  folyékony  hulladékba  való 

keveréssel  nem  igen  célszerű  megoldás,  hiszen  így  különösen  hosszú  élettartamú 
„atomhulladékot” állítanánk elő. De ez nem is nagyon járható út, mivel kevés olyan üvegbe 
nem ágyazott, elsősorban laboratóriumokból származó maradék hulladék keletkezik, amely 
elegendő  lenne  a  „felesleges  plutóniumnak”  ilyen  módon  való  végleges  kezeléséhez.  A  kis 
mennyiségek miatt előtérbe kerül ebben az esetben is a lopás elleni védelem. 

Az energiaminisztérium (DOE) 2011‐ ben már egy másik megoldást támogatott: a Savannah 
River  Site  laboratóriumaiból  származó  580  kg  por  alakú  plutónium  oxidot  egy  titkosított 
anyaggal kevertek, amelyből a plutónium ismételt elválasztása különösen nehéz. Ezt a 10 % 
plutóniumot tartalmazó keveréket 15 cm átmérőjű csövekbe töltötték, amelyeket 200 literes 
hordókba  helyeztek,  és  azokat  lezárták  („pipe‐overpack  containers”  eljárás).  A  hordók 
plutónium tartalmát 175 grammban korlátozták. 
Amennyiben  a  hordók  plutónium  tartalmát  340  grammra  növelnék,  akkor  50  tonna 
plutóniumhoz  150 000  hordóra  lenne  szükség.  A  WIPP  végleges  tárolóban,  hét  kamrában 
90 000  hordót  lehetne  eltárolni.  Eredetileg  az  engedélyezett  tárolási  térfogat  176 000 
köbméter  volt  radioaktív  hulladékok  és  transzuránok  részére.  Jelenleg  folyamatban  van  a 
bővítésre vonatkozó engedélyezési eljárás.  

A „fegyverplutóniumnak” ilyen módon való „eltüntetése” ma még kritika tárgyát képezi. Egy 
„Nagaszaki bomba” plutóniumának eltárolásához 20 darab, feltöltött csőre lenne szükség, 15 
cm  átmérővel  és  60  cm  hosszúsággal.  Az  összes  plutóniumhoz  szükséges  mintegy  150 000 
cső nem tűnik túl nagy számnak, gond inkább a célszerűen diverzív legyártásuk, elhelyezésük 
és a szigorú és ellenőrzött dokumentálás lenne.  

Az említett „can in canister” technológia további biztonsági funkciót lát el. A plutóniumot ez 
esetben  olyan  speciális  anyaggal  vegyítik,  hogy  nagyon  nehezen  bontható  vegyület 
keletkezzen. A porított vegyületet lemezekké sajtolják és kerámiává színterezik. A lemezeket 
6  cm  átmérőjű  és  25  cm  magas  dobozokba  helyezik.  Minden  doboz  kb.  1  kg  plutóniumot 
tartalmaz.  28  doboz  egy  ládába  (kaniszterbe)  kerül,  amelyet  felöntenek  folyékony 
nagyaktivitású hulladékot tartalmazó üveggel. 50 tonna „felesleges plutónium” eltárolásához 
1800 ilyen ládára van szükség. De éppen ez a probléma, mivel az USA‐ban már nincsen annyi 
folyékony  nagyaktivitású  maradék‐hulladék,  amennyire  a  szóban  forgó  technológiához 
szükség lenne. 

Az  USA  energiaminisztériuma  (DOE)  előírta,  hogy  a  sugárdózis  a  ládától  1  m  távolságra,  a 

betöltés  után  30  évvel  nem  haladhatja  meg  az  1  Sv  (Sivert)  értéket.  Hogy  érzékeljük  a 
nagyságot: a ládának ehhez 1,221×1018 Bq (Bequerel) aktivitású Cézium‐137‐et (kereken 225 
kg‐ot)  kellene  tartalmaznia.  Összehasonlításul:  a  Csernobili  rektorbaleset  során  mintegy 
8,5×1016 Bq (egyenértékű) Cézium‐137 aktivitás került a környezetbe. 

Már évtizedek óta létezik egy javaslat, hogy a nagyaktivitású hulladékokat (kb. 3000 – 5000 
m mély) fúrt lyukakban tárolják el véglegesen. Ennek alapgondolata, hogy nagyobb mélység 
=  hosszabb  szivárgási  útvonal  a  felszínig  =  hosszabb  idő.  Ez  a  mélység  kb.  tízszerese  a 
bányászati mélységi tárolóknak, ami növeli annak a biztonságát, hogy a „fegyverplutónium” 
háborús célokra valaha is visszanyerhető legyen. 

Az  USA‐ban  110  helyszínen  végeztek  demonstrációs  fúrásokat.  Az  értékelés  kritériumai 
voltak:  távolság  a  településektől,  kristályos  alapkőzet  jelenléte  2000  m  mélységben, 
vízszintes  rétegeződés,  kis  geotermikus  hőáramlás,  és  alacsony  vulkáni  tevékenység.  Ez  a 
tárolási  forma  abból  indul  ki,  hogy  legalább  három  oka  van  annak,  hogy  innen  vízáramok 
semmiképpen sem juthatnak a felszínig, ha netalán a plutónium oldódással a vízbe kerülne. 
Ezek: 

1. Ilyen mélységben a hatalmas kőzetnyomás az esetlegesen keletkező repedéseket igen 
gyorsan elzárja, ami megakadályozza a víz áramlását. 
2. A plutónium rendkívül kismértékben oldódik az oxigénszegény mélységi vizekben. 
 3. A  mélységi  vizek  többnyire  ásványi  anyagokkal  és  sókkal  telítettek,  ami  nagy 
sűrűséget  eredményez.  E  miatt  nincsen  felhajtó  erő,  hogy  a  felszínközeli  ivóvízzel 
keveredhetnének. 

A  fúrásokat  a  minimálisan  előírt  +  a  tárolásra  szolgáló  szakasz  mélységéig  kell  mélyíteni.  A 

kapcsolatos  vizsgálatok  azt  eredményezték,  hogy  a  tároló  tér  fúrásonként  mintegy  40  m3 
lehetne,  16  cm‐es  átmérő  mellett.  A  hulladék  betárolása  után  a  furat  gondosan  feltöltésre 
(tömedékelésre) és lezárásra kerül. Az olaj‐ és gáziparban már óriási fúrási tapasztalatokkal 
rendelkeznek,  akár  vízszintes  fúrásokra  is  képesek.  A  magas  költségek  miatt  azonban  ezt  a 
hulladéktárolási  megoldást  egyelőre  nem  alkalmazzák.  A  jövőben  viszont  a  robottechnika 
valamiféle alkalmazása is teret nyerhet e területen. 

Végül  még  a  plutóniumnak  a  gyors  tenyészreaktorokban,  ill.  transzmutáló  reaktorokban 

való felhasználása említendő. Az atomerőművi kiégett kazetták sorsáról c. cikkünkben (2018 
06. 12.) szóltunk az oroszországi nátriumhűtéses gyorsreaktoros erőművekről (BN‐600 és BN‐
800).  Ezek  a  reaktorok  nem  rendelkeznek  moderátorral,  így  a  magreakciókat  a 
maghasadáskor  keletkező  un.  gyors  neutronok  hozzák  létre.  Egyrészt  az  U‐238‐as 
uránizotópból  hasadóképes  Pu‐240‐es  izotóp  „tenyésztődik”,  másrészt  az  üzemanyagba 
beépített  (a  korábbi  reprocesszálás  során  elválasztott)  kellemetlen  radioaktív  izotópok  a 
neutronsugázás  hatására  átalakulnak  (transzmutáció).  Ezzel  egyrészt  megnövelhető  a 
természetes  urán  hasznosítási  hatásfoka,  és  csökkenthető  a  nagy  aktivitású  hulladék 
mennyisége.  Oroszországban  ezzel  rendelkezésre  állnak  az  un.  zárt  üzemanyag  ciklus 
megvalósításának, mint a természetes urán legmagasabb szintű hasznosításának a feltételei. 

Az  USA  hasonló  gyorsreaktorokkal  nem  rendelkezik,  ezért  a  szakmai  körök  szorgalmazzák, 
hogy kezdő lépésként az USA‐ban is építsenek egy olyan demonstrációs PRISM reaktort, mint 
amilyenek  most  Angliában  épülnek.  A  leszerelési  egyezmények  teljesítésének  késlekedése 
miatt  kialakult  politikai  nyomást  lehetne  enyhíteni,  ha  ebben  a  reaktorban  a 
„fegyverplutónium” gyorsított felhasználása megindulhatna. Hasonló helyzet alakulhatna ki, 
mint  amikor  a  katonai  tengeralattjárók  számára  kifejlesztett  nyomottvizes  atomreaktorok 
igen gyorsan és költségkímélően a civil alkalmazásban is megjelentek. 

Talán sikerült érzékeltetni, hogy milyen bonyolult és költséges a „fegyverplutóniumtól” való 
biztonságos  megszabadulás,  akár  a  végleges  tárolás,  akár  a  reaktorokban  való  felhasználás 
mellett  döntenek  az  érintett  országok.  Mi  mindent  lehetett  volna,  és  lehetne  tenni  az 
emberiség  jólétéért,  ha  egyáltalán  nem  állítottak  volna  elő  plutóniumot.  Hiszen  azzal  a 
fontos  megállapítással  kezdtük  az  első  cikket,  hogy  a  természetben  nem  fordul  elő 
plutónium.    Hát  gyártottunk  plutóniumot  és  plutónium  bombát,  aztán  még  sok‐sok 
atomfegyvert. (Mi, vagyis ők?) 

 (Petz  Ernő,  2018.  07.  10.  ‐  a  futball  világbajnokságon  a  Franciaország  –  Belgium  elődöntő 
napján. Eredmény: 1 – 0 Franciaország javára.)