A nemesi életformához eredetileg is legközelebb a székely társadalmi rend állott, hiszen a

székelységhez való tartozás két legfontosabb ismérve, a személyi szabadság és a személyes

katonáskodási kötelezettség a nemességre is jellemző volt. Éppen ezért már a 14. században a
székely embert szűkebb hazájának határain túl is nemesszámba vették. 1346-ban Sényői Pálnak
elegendő volt székely mivoltát igazolni ahhoz, hogy az egész ország területén bárhol szabad
emberként élhessen. A Székelyföldön belül azonban az ősi vagyonközösség és a jogi egyenlőség
gátat vetett az egyéni érvényesülésnek, s éppen azt, ami a megyei nemességnek fő előnyeit
jelentette, a korlátlan magánbirtokszerzést s a birtok népességével mint alávetett jobbágysággal
való rendelkezést nem engedte meg kifejlődni. A vállalkozóbb szellemű székelyek ezért már
korán közvetlen királyi szolgálatba állva próbáltak szerencsét, s érdemeik jutalmául ők is
részesültek a felbomló királyi birtokokból. Minthogy székely örökrészükhöz is ragaszkodtak,
rendesen a Székelyföld szomszédságában, de megyei területen szereztek maguknak
birtokadományt. Elsősorban tehát a székelyek közé ékelt királyi várbirtokok jutottak a székely
eredetű új nemesség kezére. A Barcaság és Háromszék határán fekvő Szék földet, mely
valószínűleg Miklósvár királyi vár tartozéka volt, 1252-ben adta a király Akadás fia Bencenc
nevű székely hívének, a Nemes, Mikó és Kálnoki előkelő családok ősének, aki egész sor falut
telepített oda magyar és székely {330.} bevándorlókkal. Nemesi módra akarták azonban
birtokolni székely jogú falvaikat, Zsombort, Gerebencet, Málnást és Oltszemet is, amiért 1342 és
1366 között ádáz küzdelmet vívtak a sepsi székelyekkel. Végül is az utóbbiak győztek, a falvak
Székelyföld határai közt maradtak. Szék földjét viszont a székelyek nem tudták maguknak
megkaparintani. Ugyancsak a 13. század folyamán ajándékozta a király a székelyföldi Bálványos
várát magyar és elmagyarosodófélben levő szláv falvaival a székely Kézdi és Apor családok
ősének. Ezt a területet tulajdonosaik magyar és orosz jobbágyokkal telepítették be, és megyei
hatóság alá vonatták, de Kászon vidékére formált igényeiket a csíki székelyek 1324-ben
visszaverték. A szászok és székelyek területei közt fekvő törcsvári uradalom egy részét előbb a
Bölöni Forró, majd az Uzoni Béldi családok nyerték adományban. A Béldiek a középkor végén a
kézdiszentléleki, szintén székely területek közé ékelt királyi váruradalmat kapták, s más megyei
birtokaik révén már jóval előbb az erdélyi arisztokrácia soraiba emelkedtek, de, székely jogú
birtokaik is voltak.

A Székelyföld körül Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs és Doboka megyék keleti szélein egész sor
székely előkelő család, a fentieken kívül a Szentkirályi Semjén, Tuzsoni Bolgár, Meggyesfalvi
Alárd, Szentgyörgyi Bicsak, Lázár, Nyujtódi, Damokos, Sepsi-Baconi, Teremi, Backamadarasi,
Dobai, Fiátfalvi Náznán stb. és más, „Székely” nevű családok jutottak a középkor folyamán
nemesi birtokhoz, részben királyi adomány, részben a megyei nemességgel való összeházasodás
révén. Nem véletlen, hogy a székely nemzetségi szervezet vezető tisztségeit, a bíróságot és
hadnagyságot is éppen ezeknek a családoknak tagjai viselték, mert nyilván csak a már eredetileg
is tekintélyesebb, vagyonosabb székelyeknek állt módjában a nemesi színvonalat elérő, páncélos
katonai szolgálat költségeit fedezni, ami a nemességet jelentő megyei birtok megszerzésének
egyik feltétele volt. Természetesen a tisztségekkel járó anyagi előnyök, elsősorban a közös
székely birtokban való részesedés is kijárt nekik, s így székelyföldi és megyei jószágaik révén
mind a székely, mind a megyei közéletben szerepet játszottak, ugyanazon család tagjai hol mint
valamelyik megye szolgabírái, hol mint székely nemzetségi tisztviselők tűnnek fel.