Az a fejlődés, amely a 15.

század második felére a jobbágynak is lehetővé tette feleslegei

eladását, s egyben a földesúri pénzjáradék meghonosodásával rá is kényszerítette a parasztot a
piacra való termelésre – a jobbágyságon belüli differenciálódásban egyre nagyobb szerepet adott
az emberi ügyességnek, alkalmazkodóképességnek. Magyarország közepén, a Nagyalföldön,
sok-sok megyényi területen egyetlen igazi város sem volt: az élelmesebb jobbágyok egy része
fölcsapott iparosnak, s ha a távoli városok jobb termékekkel jöttek is el a helyi vásárokra, ők
olcsóbban tudták adni kezdetlegesebb árujukat. Egy másik csoport a föld és a mező hasznával
kezdett kalmárkodni: elsősorban olyan dolgokkal, aminek jó ára volt, tehát éppen borral és
szarvasmarhával. Mivel pedig a nemesség hagyományosan lenézte a pénzzel, áruval való
bajlódást, a távoli városok pedig nem nagyon törődtek a túlzottan póriasnak tűnő üzlettel: a
nyugati igények megnövekedésekor ez a ragyogó lehetőség a gazdag jobbágyok kezébe jutott.

A 15. század második felében azokból a falusi vásárhelyekből, ahová törekvő paraszt-kalmár,
jobbágy-iparos, s nyomukban munkát kereső zsellér is oly szívesen költözött, megerősödött az új
településtípus, a mezőváros (latinosan: oppidum). Lakói jogilag jobbágyok maradnak ugyan,
földesuruknak tartoznak a rendes szolgáltatásokkal, s az úriszéknek is alá vannak még vetve – de
terheiket már jórészt pénzre válthatják, belső ügyeiket saját vezetőik intézhetik, gazdasági
mozgásszabadságukat pedig maga a földesúr óvja leginkább, hisz általa saját jövedelmei is
nőnek.

{475.} A borból, marhából, kézműiparból meggazdagodó parasztpolgárok („cívisek”) maguk

nevelték a széles határú alföldi mezővárosok egyre hatalmasabb gulyáit, termelték a Hegyalja
egyre keresettebb borait.

A jobbágyság bekapcsolódása az európai jelentőségű mezőgazdasági áruforgalomba egyedülálló

jelenség, egész Kelet-Európában nem találjuk párját. A térség államaiban a nemesség nemcsak
hogy megőrizte a társadalmon belüli kiváltságos helyzetét, hanem a maga hasznára fordította a
mezőgazdasági termékek iránti óriási keresletet is.

A kivitelre kerülő lengyel gabonát a tömegtermelésre átálló nemesi gazdaságok szállítják.

Megkezdődik a jobbágytelkek kisajátítása, az így létrehozott, saját kezelésű nemesi földek
(majorságok vagy allódiumok) óriási munkaerőigényét a robot mérhetetlen megnövelésével
biztosítják. Az eredmény: a nemesség új erőre kap, évszázadokra stabilizálja uralmát – azt az
uralmat, mely az úr–jobbágy viszonyon, a gazdaságon kívüli kényszeren alapult. Ez a társadalmi
fejlődés kelet-európai útja, voltaképpen évszázados egy helyben topogás, melyet csak a 19.
században sikerül majd megszüntetni.

Magyarországon viszont a mezővárosok gazdasági megerősödése fölvillantotta a reményt: a

nemesi árutermelés helyett mintha egyfajta jobbágyi árutermelés látszana kibontakozni. A
szőlőgazdálkodás és a marhatenyésztés néhány kísérőjelensége kifejezetten a feudális
földtulajdon bomlásának nyugati tüneteire emlékeztet. Az elszegényedő jobbágyok pusztán
maradt telkeit a cívisek tömegesen bérbe vették. A bérlet után pedig nem kellett feudális
járadékot adni a földesúrnak.