gaz, a 15–16. század fordulójától valamit nehezedett a mezővárosok helyzete.

A kisbirtokos
nemesség, melynek nem voltak mezővárosai, igencsak zokon vette, hogy jobbágyai tömegesen
költöznek be a főurak oppidumaiba. Ellenakciókat kezdett, törvények útján igyekezett
csökkenteni a mezővárosok vonzóerejét – azzal például, hogy minden jobbágy számára
kötelezővé akarta tenni a természetben lerovandó kilenced beadását. Igyekezett megszüntetni a
jobbágyok szabad költözését biztosító ősi hagyományt. A keletkező feszültségnek sok köze volt
az 1514. évi parasztháború kirobbanásához, s az akkor hozott megtorló törvények látszólag
diadalra is segítették a nemesek törekvéseit. A gyakorlatban azonban 1514 nem sokat változtatott
a mezővárosok életén – azok 1526-ig változatlan lendülettel gyarapodtak, erősödtek.

Amikor Magyarország az 1520-as évek végén kettészakadt, a legsűrűbb mezőváros-hálózattal

rendelkező körzetek, a Nagyalföld gazdag oppidumokkal teleszórt síksága, valamint a Hegyalja
– kisebb zavaroktól eltekintve – egységesen János király uralma alá került. Csak a legdélibb
központok (Szerémújlak, Kamanc) jutottak a török kezére.

A városai, bányái egy részét fokozatosan elvesztő Szapolyai-országrészén belül nagy gazdasági
jelentőséget kapott, hogy a mezővárosok fejlődése folytatódik-e. Azok az adatok, amelyek
néhány fontosabb alföldi centrum {476.} életéről maradtak ránk, igenlő választ adnak. A gyulai
uradalomhoz tartozó három fontos oppidum – Gyula, Simánd és Békés – a 16. század közepéig
vitathatatlanul virágzott. Az itt élő jobbágyok minden különösebb nehézség nélkül fizették ki a
földesúrnak az évente 3 aranyforintnyi adót (taksa, „taxa”: cenzus és megváltott szolgáltatások
együtt). A robotterhek jóval alatta maradtak az 1514-ben megszabott heti egy napnak, a
terménykilencedet is változatlanul pénzben számították. A cívisek állattartásból származó
jövedelme igen nagy lehetett: míg a kilencedre évente átlag 1200 Ft bevételt becsült az uradalom
udvarbírája, a marha- és lótenyésztés fölfejlesztéséből (tehát az uradalmi állattartásból)
remélhető hasznot 3000 Ft-ra tette.

Gyakoriak voltak a marhavásárok, s a gyulaiak még utóbb, Buda és Szeged eleste után is élénk
kereskedelmet folytattak nyugati szomszédainkkal: A pozsonyi harmincadkönyvben 1540 körül
sok, a határt itt átlépő gyulai tőzsér (marhakereskedő) nevét jegyezték föl. Az iparűzés sem
megvetendő tevékenysége a városoknak: Gyulán a lakosság 28, Békésen 27, Simándon
egyenesen 37 százaléka foglalkozott valamilyen mesterséggel.

Noha ilyen konkrét adatokkal nem lehet bemutatni, még látványosabb volt Debrecen gazdasági
erejének növekedése. A nagy cívisvárost nem nagyon zavarta, hogy 15 év alatt négy földesúr
kezén ment keresztül (Szapolyaiak, Łaski, Gritti, Török Bálint). Itt főképpen a szarvasmarha a
fejlődés alapja: a Hortobágyon és a város más mezőin ekkor nőtt hatalmasra a gulyák sokasága.
De virult a kézműipar s az egyéb kereskedelem is, a tiszántúli oppidum kapcsolatai Krakkóig,
Bécsig, Brünnig, Boroszlóig értek.

Noha a Duna–Tisza közének és a Tiszántúlnak nagyszámú mezővárosa természetesen csak

kisebb méretekben utánozhatta a nagy központok (Debrecen, Gyula, Békés, Simánd mellett az I.
János által szabad királyi várossá tett Lippa, majd Szatmár, odébb Kecskemét, Nagykőrös és
Szeged) lendületét, a nagy lélekszámú cívisréteg egészében, tömegében nagy gazdasági erővé
duzzadt. Nem csoda, hogy Szapolyai kísérletet tett támogatásának megszerzésére.
János király halálakor azután felgyorsult a régi Magyarország bomlása – s a folyamat most már
nagyon mélyen belevágott az oppidumok hálózatába. A megszülető Erdély számára az 1540-es
évek során elveszett a Duna–Tisza köze teljes egészében, Arad, Békés, Csanád, Csongrád megye
megint csak egészében. A Temesközből csak Lugos és Karánsebes végvárrá degradálódott
városkái, Zaránd megyéből csak a legkeletibb települések maradtak meg. A Hegyalja többszörös
ide-oda vándorlás után végleg a Habsburgok magyar királyságának lett része.

A parasztpolgárság ereje – politikai jogok híján – elsősorban tömegében rejlett, s ezt a tömeget
az 1540–1545 után állandósult határvonalak három csonkra szabdalták. E három csonk
mindegyike más-más körülményekhez volt kénytelen alkalmazkodni; s éppen a legjelentősebb
körzetek (Kecskeméttel, {477.} Szegeddel, Lippával) szenvedték el a legsúlyosabb változásokat.
A szultánok államában a hagyományos magyar jogrendszer fölé odakerült a mohamedán jog; az
adószedőkkel és a hatóságokkal szembeni védekezés bevált eszköze, a földesúr és a király
közötti lavírozás megszűnt létezni: a nagyobb települések mind a padisah ún. „hászbirtokai”
lettek. Az új határok kialakulását kísérő súlyos harcok, majd a békeévekre jellemző, rengeteg
pusztulást okozó portyázások megint csak a Nagyalföld életét keserítették meg leginkább. S
mivel a bizonytalan határok is pontosan erre húzódtak, a kettős adózás nyomasztó terhe éppen a
mezővárosi cívisekre zuhant a legkíméletlenebbül. A három ország közé szorult Debrecen
például – noha hivatalosan mindig is az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott – 1567-től egyaránt
adózott Gyulafehérvárnak (3200 Ft-ot évente), Sztambulnak (2000 Ft-ot) és Pozsonynak (1000
Ft-ot).