Adolfo Bioy Casares

MOREL TALÁLMÁNYA

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS
REGÉNY

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Adolfo Bioy Casares: La invención de Morel
© Emecé Editores, s. a. Buenos Aires, 1953
FORDÍTOTTA BENCZIK VILMOS
A FEDÉL GYÉMÁNT LÁSZLÓ MUNKÁJA
A TANULMÁNYT BENCZIK VILMOS ÍRTA
© Benczik Vilmos, 1980
ISBN 963 211 416 7
Kozmosz Könyvek, Budapest

2
Jorge Luis Borgesnek

3
 Ma ezen a szigeten csoda történt. Idő előtt beköszöntött a
nyár. Az ágyam az úszómedence mellé tettem, és nagyon
későig fürödtem. Lehetetlen volt aludni. Két-három perc kint a
szárazon elegendő volt ahhoz, hogy verítékké váljék a víz,
amelynek a rekkenő hőség ellen kellett volna megvédenie.
Hajnaltájt egy fonográf hangjára ébredtem. Nem tudtam
visszamenni a múzeumba, hogy megkeressem a dolgokat. A
vízpartra menekültem. Most a déli lapályon vagyok,
vízinövények között, gyötörnek a szúnyogok, a tenger vagy a
patakok szennyes vize a derekamig ér, s már látom, hogy
képtelenül elsiettem a menekülést. Azt hiszem, ezek az
emberek nem értem jöttek: talán meg sem láttak. De most
már beletörődök a sorsomba: itt élek mindentől megfosztva, a
sziget legkopárabb, legkevésbé lakható részére száműzötten;
a mocsárban, amelyet hetenként egyszer elönt a tengervíz.
Azért írom le mindezt, hogy bizonyságot hagyjak magam
után a szörnyű csodáról. Ha pár napon belül nem fúlok vízbe,
vagy nem halok meg a szabadságomért küzdve, akkor
szeretném megírni a Védőbeszéd a túlélők előtt című munkát
és egy másik művet Malthus dicsérete címmel. Ezeknek a
lapjain támadást intézek majd az őserdők és a sivatagok
felszámolói ellen; bebizonyítom, hogy a rendőrségekkel,
igazolványokkal, sajtóval, rádiótelefonnal és vámokkal
tökéletesített világ az igazságszolgáltatás bármely tévedését
visszavonhatatlanná teszi, s így menekvés nélküli pokollá vált
az üldözöttek számára. Eddig csak ezt az egyetlen oldalt
tudtam megírni, amelyre tegnap még nem is gondoltam.
Mennyi tennivaló akad ezen az elhagyott szigeten! Mily
leküzdhetetlen a fa keménysége! Mennyivel nagyobb a tér,
mint a repülő madár!

4
 Egy olasz adta az ötletet, hogy idejöjjek, aki szőnyeget árult
Kalkuttában; azt mondta (az ő nyelvén):
- Egy üldözöttnek, szóval a maga számára, egyetlen
alkalmas hely van csupán a világon, de azon a helyen nem él
senki. Egy sziget. Fehér emberek 1924 körül egy múzeumot,
egy kápolnát és egy úszómedencét építettek rajta. Azután
mindent otthagytak.
Félbeszakítottam; kértem, segítsen odajutnom. A kalmár
folytatta:
- Sem a kínai kalózok, sem a Rockefeller Intézet fehér hajója
nem köt ki rajta. A sziget egy eddig még rejtélyes betegség
központja, amely kívülről befelé terjedve gyilkol. Leesik az
ember körme, kihull a haja, elhal a bőre és a szemén a
szaruhártya, s egy-két hét múltán elszáll a testéből az élet.
Egy gőzhajó horgonyt vetett a sziget partjainál, s matrózait
lefoszlott bőrrel, kopaszon, körmök nélkül találta meg a japán
Namura cirkáló: valamennyien meghaltak. A gőzhajót
ágyúlövésekkel elsüllyesztették.
De az én életem olyan szörnyű volt, hogy elhatároztam: oda
megyek... Az olasz le akart beszélni; rávettem, hogy segítsen
nekem.
Az éjjel már századszor aludtam ezen a kihalt szigeten... Az
épületeket látva arra gondoltam, hogy ugyancsak nehéz
lehetett idehozni ezeket a köveket, holott pedig igen könnyű
lett volna felállítani egy téglaégető kemencét. Későn aludtam
el, s hajnaltájt zene és kiáltások ébresztettek. A menekültélet
éber alvóvá tett: biztosan tudom, hogy nem érkezett
semmilyen hajó, semmilyen repülőgép, semmilyen léghajó.
Ennek ellenére ezen a nyomasztó nyári éjszakán a dombot
borító magas fűben egyik pillanatról a másikra emberek
bukkantak fel s táncolnak, sétálnak, és fürdenek a
medencében, akár a régi nyaralók Tequesben vagy
Marienbadban.

5
 Az édes-sós vizű mocsárból látom a domb felső részét és a
nyaralókat is, akik a múzeumban laknak.
Megmagyarázhatatlan felbukkanásukból arra következtetnék,
hogy az egész csupán a tegnap esti hőség vad rémképe
agyamban; itt azonban szó sincs érzéki csalódásról vagy
látomásról: ezek valódi emberek, legalábbis olyan valódiak,
mint én magam.
Olyan ruhát viselnek, amilyeneket néhány évvel ezelőtt
hordtak: ez a báj (én úgy találom) egyfajta letűnt frivolságot
sugároz, azonban el kell ismernem, hogy manapság nagyon
közkeletű dolog a közelmúlt bűverejét csodálni.
Ki tudja, miféle halálraítélt-végzet késztet rá, hogy
elkerülhetetlenül őket nézzem állandóan. A dombot borító,
viperáktól hemzsegő magas fűben táncolnak. Akaratlanul is az
ellenségeim ők, hiszen azért, hogy a Valenciát és a Két
csésze teát hallgassák - egy igen erős fonográf túlharsogta
velük a szél és a tenger zúgását -, mindentől megfosztanak,
amit oly sok fáradsággal értem el, s ami elengedhetetlenül
szükséges ahhoz, hogy életben maradjak; a tengerpartra
szorítanak, a mérges mocsarakba.
Veszély is rejtőzik ebben a játékban, hogy nézem őket; mint
minden művelt embercsoportnak, feltehetőleg nekik is megvan
az ujjlenyomatok és konzulok rejtett útja, amelyen ha
felfedeznek, bizonyos formaságok és hivatalos ügyek
elintézése után visszaküldhetnek a börtönbe.
Túlzok: kissé elbűvölve nézem ezeket az utálatos
betolakodókat, hiszen olyan régen nem láttam már embereket;
de lehetetlen lenne, hogy állandóan őket nézzem.
Először: mert sok dolgom van; ez a hely a legedzettebb
szigetlakóval is végezne; én csak most érkeztem; nincsenek
szerszámaim.
Másodszor: mert fennáll a veszélye, hogy meglepnek,
amikor nézem Őket, vagy ha csak egyszer is a szigetnek erre
a részére jönnek; ha el akarom kerülni ezt, búvóhelyeket kell

6
építenem a cserjék közt.
S végül: mert gyakorlati akadálya is van annak, hogy lássam
őket; a domb felső részén vannak, és annak, aki innen kémleli
őket, fel-felbukkanó óriásoknak látszanak; csak akkor
láthatom őket, ha közel jönnek a lejtőhöz.
A helyzetem siralmas. Éppen akkor kell ezen a lapályon
élnem, amikor a dagály olyan magasra emelkedik, mint még
soha. Néhány nappal ezelőtt volt a legnagyobb azóta, hogy a
szigeten vagyok.
Amikor besötétedik, ágakat gyűjtök, és leveleket szórok
rájuk. Nem lep meg, ha vízben ébredek. A dagály reggel hét
óra körül jön meg, néha valamivel korábban. Hetenként
egyszer olyan magasra emelkedik, hogy végezhetne velem. A
fák törzsére vésett rovátkákkal számlálom a napokat; egyetlen
hiba, és vízzel telne meg a tüdőm.
Szorongva érzem, hogy ez a papírcsomó a végrendeletem
lesz. Ha ebbe bele kell törődnöm, gondoskodnom kell róla,
hogy állításaimat ellenőrizhessék; úgy, hogy senki se higgye
azt, hogy hazudok, amikor azt mondom, hogy ártatlanul ítéltek
el, mert olykor valótlanságot gyanít írásomban. E beszámoló
elé Leonardo mottóját írom - Ostinato rigore -, és igyekszem
ehhez tartani magam.
Azt hiszem, a sziget neve Villings, és az Ellice-szigetekhez[1]
tartozik. További adatokkal Dalmazio Ombrellieri
szőnyegkereskedő (Kalkutta, Ramkrishnapur előváros,
Haidarabad utca 21.) tud szolgálni. Ez az olasz napokon át
etetett, miközben perzsaszőnyegekbe burkolódzva rejtőztem;
azután levitt egy hajó pincéjébe. Nem sodrom bajba azzal, ha
megemlítem a nevét ebben a naplóban; nem vagyok hálátlan
iránta... A Védőbeszéd a túlélők előtt minden kételyt eloszlat
majd, s Ombrellieri, akár a valóságban, úgy jelenik majd meg
az emberek emlékezetében - amely talán a mennyország is
egyben -, mint aki irgalmas volt egy igazságtalanul üldözött
felebarátjához, s jóindulattal gondolnak majd rá még a

7
legutolsó emlékképben is, amelyben valaha felbukkan.
Rabaulban szálltam le a hajóról; a kereskedő névjegyével
felkerestem Szicília legismertebb társaságának egyik tagját; a
fémes színű holdfényben, a kagylókonzervgyárak füstjében
megkaptam a végső utasításokat és hozzájuk egy lopott
csónakot; elkeseredetten eveztem, s megérkeztem a szigetre
(egy iránytűvel, aminek a használatát nem értem: tájékozódás
nélkül, kalap nélkül, betegen, hallucinációktól gyötörtén); a
csónak a keleti part homokján feneklett meg (a szigetet övező
korallzátonyokat minden bizonnyal víz lepte); több mint egy
napig a csónakban maradtam, letaglózva ennek a
borzalomnak a részleteitől s teljesen megfeledkezve arról,
hogy megérkeztem.

A sziget növényvilága gazdag. Növendék fák, füvek, tavaszi,

nyári, őszi és téli virágok követik egymást szaporán,
szaporábban a születésben, mint a pusztulásban, s
feltartóztathatatlanul egymás idejébe és földjére zúdulnak. A
nagy fák viszont betegek: a koronájuk elszáradt, a törzsüket
azonban friss hajtások borítják. Két magyarázatot találtam
erre: a fű elszívja a talaj táperejét, vagy pedig a fák gyökere
elérte a kőréteget (az a tény, hogy a fiatal fák egészségesek,
mintha ezt az utóbbi feltevést igazolná). A dombon levő fák
annyira megkeményedtek, hogy lehetetlen megmunkálni őket;
a lentiekkel sem lehet semmire menni: szétmorzsolódnak az
ember ujjai között, s ragadós fűrészpor és néhány puha rost
maradt csupán a kezében.

A sziget magasan fekvő részén, amelyet négy füves lejtő

vesz körül (a nyugati lejtőkön sziklák is akadnak), áll a
múzeum, a kápolna és az úszómedence. Mindhárom építmény
modern, négyszög alakú, sima, dísztelen terméskőből való. A
kő, mint gyakran megtörténik, rossz utánzatnak tetszik, és
nincs teljes összhangban a stílussal.

8
 A kápolna egy hosszúkás, alacsony, doboz formájú épület, s
ezért igen hosszúnak látszik. Az úszómedencét is jól
megépítették, de mivel a széle nem emelkedik ki a talajból,
óhatatlanul megtelik viperákkal, békákkal, varangyokkal és vízi
férgekkel. A múzeum nagy, kétemeletes, látható tető nélküli
épület, az elején egy nagy, hátul pedig egy kisebb folyosóval
és egy henger alakú toronnyal!
Nyitva találtam, s azonnal be is költöztem. Csak azért
nevezem múzeumnak, mert az olasz kalmár is így nevezte.
Vajon mi okból? Ki tudja, ő maga is tudta-e egyáltalán?
Lehetne egy kitűnő szálloda úgy ötven ember részére, vagy
akár egy szanatórium.
Van benne egy hall, kimeríthetetlen, ám hiányos könyvtárral:
csak regények, verseskötetek és színpadi művek vannak
benne (nem számítva egyetlen könyvecskét - Belidor: Travaux
- Le Moulin Perse, Párizs, 1937 -, amely egy zöld márvány
gyámkövön feküdt, most pedig a rajtam levő rongyos nadrág
zsebében lapul. Azért tettem el, mart a Belidor nevet
furcsának találtam, és felötlött bennem, hogy vajon a Moulin
Perse című rész nem nyújt-e valamilyen magyarázatot a
lapályon található malmot illetően). Végignéztem a polcokat,
támpontot keresve bizonyos kutatásokhoz, amelyeket a per
félbeszakított, s amelyeket igyekeztem folytatni a sziget
magányában (azt hittem, a halhatatlanságot csak azért
veszítjük el, mert a halállal szemben való ellenállásunk nem
fejlődött ki; az ellenállás tökéletesítése még mindig az első,
kezdetleges elgondoláson alapul: egész testünk életben
tartásán. Pedig csak azt kéne megőrizni, ami a tudatunk
számára érdekes).
A hall fala rózsaszín márványból készült, melyen süllyesztett
oszlopok módjára széles zöld csíkok húzódnak végig. A kék
üveges ablakok szülőházam emeletéig felérnének. Négy
alabástrom serlegből, amelyben egyenként fél tucat ember is
elférne, villanyfény árad. A könyvek valamelyest javítanak ezen

9
az összképen. Az egyik ajtó a folyosóra nyílik, egy másik a
kerek szalonba, egy harmadik pedig - a legalacsonyabb, ezt
egy spanyolfal takarja el - a csigalépcsőhöz vezet.
A folyosóról nyílik a stukkózott, szőnyeggel borított főlépcső.
Fonott székek állnak itt, a falakat könyvek borítják.
Az ebédlő körülbelül tizenhatszor tizenkét méteres. Minden
falnál hármas mahagóni oszlop áll, s ezek tetején teraszok
vannak kiképezve, amelyek mintegy páholyként szolgálnak
négy ülő istenség számára - egy-egy ül minden páholyban -,
félig indián, félig egyiptomi, okkerszínű, terrakottából készült
istenek; háromszor akkorák, mint egy ember; gipsznövények
felhajló sötét levelei fogják körül őket. A teraszok alatt nagy
pannókon Fudzsita rajzai láthatók, amelyek egyszerűségüknél
fogva nem illenek a környezetbe.
A körszalon padlója egy akvárium. A víz alatt láthatatlan
üvegdobozokban villanylámpák vannak (ez az egyetlen
világítás ebben az ablak nélküli szobában). Undorral
emlékszem erre a helyre. Érkezésemkor százszámra voltak
benne a döglőtt halak; kiszedésük borzalmas művelet volt;
napokon át folyattam a vizet, de még mindig itt érzem a
rothadó halszagot (ami a hazai tengerpartot idézi fel bennem,
ahol csak úgy hemzsegnek a halak, döglöttek és élők,
amelyek kiugrálnak a vízből, és igen széles körzetben
megfertőzik a levegőt, miközben az elcsigázott lakosok földbe
ássák őket). A kivilágított padló és a körben álló, feketére
lakkozott oszlopok hatására az ember úgy érzi, mintha
varázslatos módon egy halastó színén lépkedne egy erdő
közepén. Két átjáró nyílik innen, az egyiken át a hallba, a
másikon át egy kicsi, zöld terembe jutni, ahol egy zongora, egy
fonográf és egy tükörlapokból készült, húsz vagy még több
szárnyból álló spanyolfal van.
A szobák modernek, fényűzőek, ridegek. Tizenöt lakosztály
van. Az enyémben nagy pusztítást végeztem, ami azonban
kevés eredménnyel járt. Nem volt többé képem - Picassóm -,

10
se füstszínű üvegem, se értékes aláírásokkal pompázó díszes
köteteim, hanem egy kényelmetlen romhalmazban laktam.

Két hasonló eset adott alkalmat a pincében tett

felfedezéseimre. Első alkalommal - fogyatkozni kezdett az
élelmiszerkészlet - élelmet kerestem, s ekkor fedeztem fel a
gépházat. Amikor végigjártam a pincét, feltűnt, hogy egyik
falon sem találom a világítóablakot, amit pedig kívülről láttam:
vastag üveg és rács fedte, s egy fenyő ágai félig eltakarták.
Mintegy vitatkozva valakivel, aki azt állítja, hogy ez a
világítóablak nem is létezik, csupán álmomban láttam,
kimentem és megnéztem, ott van-e még.
Ismét ott láttam. Lementem a pincébe, s nem kis
fáradságomba került, hogy eligazodjam, és megtaláljam belül
is azt a helyet, ahol a világítóablaknak kellett lennie. A fal túlsó
végén volt. Hasadékok, titkos ajtók után kutattam. A fal sima
és nagyon erős volt. Arra gondoltam, hogy egy szigeten, egy
befalazott helyen kincsnek kell lennie; mégis azért határoztam
el, hogy áttöröm a falat, és behatolok, mivel valószínűbbnek
tartottam, hogy géppuskákat és lőszert, de legalábbis egy
élelmiszer-raktárt találok mögötte.
Egy vasdarabbal, amely ajtópántfélének látszott, növekvő
bágyadtságot érezve áttörtem a falat: világoskék fényt láttam
odabenn. Sokat dolgoztam, s még ezen a délutánon be is
jutottam. Az első benyomásom nem az afölötti kiábrándultság
volt, hogy nem találtam élelmet, nem is a megkönnyebbülés
egy szivattyú és egy villanytelep láttán, hanem a kápráztató,
szűnni nem akaró csodálat: a falak, a mennyezet és a padló
csupa égszínkék porcelán, s még a levegő is (ebben a
szobában, amelynek semmiféle kapcsolata sem volt a
külvilággal, csupán a magasban levő világítóablak, bár azt is
félig eltakarta egy fa) olyan kékesen fénylett, mint a vízesések
tajtékja.
Nem sokat értek a motorokhoz, de egykettőre beindítottam

11
őket. Ha elfogy az esővizem, bekapcsolom a szivattyút.
Mindez meglepett: saját ügyességem és a gépek
egyszerűsége és jó állapota is. Tudatában vagyok, hogy
üzemzavar esetén csak a beletörődés marad a számomra.
Annyira tudatlan vagyok, hogy még nem sikerült kiderítenem a
szobában levő, néhány zöldre festett motornak a
rendeltetését, sem pedig a lapátkerékét, amely a déli lapályon
található (a pincével egy vascső köti össze; ha nem lenne
olyan messze a parttól, a dagállyal hoznám összefüggésbe;
elképzelhető lenne, hogy az akkumulátorok feltöltésére
szolgál, amelyeknek itt kell lenniük a gépházban).
Tudatlanságom következtében igen takarékos vagyok; csak
akkor kapcsolom be a motorokat, ha ez feltétlenül szükséges.
Ennek ellenére egy alkalommal egész éjszaka égett a
múzeum minden lámpája. Ez akkor történt, amikor másodszor
jutottam, felfedezésre a pincében.
Beteg voltam. Reménykedtem, hogy a múzeumban akad
valahol egy gyógyszeres szekrény; fönt nem volt semmi,
lementem a pincébe, és... ezen az éjszakán nem gondoltam
többé a betegségemmel, megfeledkeztem róla, hogy az átélt
borzalmak csak álmomban szoktak megjelenni. Felfedeztem
egy titkos ajtót, egy lépcsőt és egy másik pincét. Bementem
egy poliéder alakú kamrába - a moziban látott óvóhelyekhez
hasonlított -, amelynek a falát szimmetrikusan kétféle anyag
borította: valami parafaféle és márvány. Tettem egy lépést:
kőárkádok alatt, mintha tükörben láttam volna, nyolc irányban
ismétlődött meg ugyanaz a kamra. Ezután szapora lépések
hallatszottak körülöttem, alattam, a fejem fölött, iszonyatosan
tisztán: léptek a múzeumból. Kicsit előbbre mentem: a zajok
elhaltak, mint egy havas tájon, mint Venezuela hideg
magaslatain.
Felmentem a lépcsőn. Minden csendes volt, csupán a tenger
zaja hallatszott, s a mozdulatlanságot csak a menekülő
százlábúak törték meg. Attól féltem, hogy kísértetek vagy

12
rendőrök törnek rám: ez utóbbi kevésbé látszott valószínűnek.
Órákat töltöttem a függönyök mögött, s közben szorongtam e
kiválasztott búvóhely miatt (kívülről megláthattak, ha pedig
olyasvalaki elől akartam volna menekülni, aki a szobában volt,
előbb ki kellett volna nyitnom az ablakot). Később végig
mertem járni a házat, de nem nyugodtam meg: különböző
szinteken tisztán hallottam a fürge, körben járó lépteket
Hajnalban újra lementem a pincébe. Közelről és távolról
ismét lépéseket hallottam. De akkor megértettem az okát.
Zavartan jártam be tovább a másik pincét, s szüntelenül
kísért, csupán a visszhang jóvoltából, a léptek végtelenül
sokszorozódó, szapora zaja. Kilenc egyforma kamra van, az
alsó pincében pedig további öt. Olyanok, akár az óvóhelyek.
Kik lehettek azok, akik 1924-ben vagy 1924 körül felépítették
ezt az épületet? Miért hagyták el? Miféle bombázásoktól
féltek? Meglepő, hogy egy ilyen jól megépített ház mérnökei
alávetették magukat a párkányzattal szembeni modern
előítéletnek, mit sem törődve azzal, hogy ily módon
észvesztővé tették ezt a búvóhelyet: egyetlen sóhajtásnak
messze körös-körül két-három percen át hallani a
visszhangját. Ahol nincs visszhang, ott olyan iszonyatos a
csend, akár az álombeli lidércnyomás, amely elől nincs
menekvés.
A figyelmes olvasó többé-kevésbé meglepő tárgyak,
helyzetek és tények soráról értesülhetett beszámolómból; a
legutolsó a domboldal jelenlegi lakóinak a megjelenése.
Kapcsolatba hozhatók ezek a személyek azokkal, akik 1924-
ben éltek itt? Talán a mostani turistákban a múzeum, a
kápolna és az úszómedence építőit kell tisztelni? Nem tudom
elhinni, hogy ezek közül valaki abbahagyta volna a Valencia
vagy a Két csésze tea hallgatását azért, hogy megtervezze ezt
a visszhangokkal megvert, de bombabiztos házat.
A sziklákon minden este megjelenik egy nő, végignézi a
naplementét. A feje színes kendővel van bekötve; a kezét

13
összekulcsolja az egyik térdén; a bőrét mintha már a születése
előtt bearanyozta volna a napfény; a szemét, fekete haját és a
keblét tekintve a legrosszabb képeken látható cigány vagy
spanyol nőkre hasonlít.
Pontosan rovom e napló sorait, s közben megfeledkezem az
írásokról, amelyek mentségemül szolgálnak majd azokért az
évekért, amelyeket árnyalakként a Földön töltöttem.
(Védőbeszéd a túlélők előtt és Malthus dicsérete.) Mégis, amit
ma írok, elővigyázatosságból teszem. Ezek a sorok
változatlanul megmaradnak, meggyőződéseim ingatag volta
ellenére is. Ahhoz kell tartanom magam, amit most tudok:
biztonságom érdekében egyszer s mindenkorra le kell
mondanom minden segítségről, amit egy felebarátomtól
kaphatnék.

Nem remélhetek semmit. Ez nem borzalmas. Miután ezt

eldöntöttem magamban, megnyugodtam.
De az a nő reményt keltett bennem. Félnem kell a
reményektől.
Minden este a naplementét nézi; én pedig elrejtőzöm, és őt
nézem. Tegnap felfedeztem, s ma ismét, hogy éjszakáim és
napjaim azzal telnek, hogy erre az órára várok. Az asszonyt
cigányos érzékiségével és túlságosan nagy, színes kendőjével
nevetségesnek látom. Ennek ellenére úgy érzem, talán nem
egészen komolyan, hogy ha egy pillanatra rám nézne, ha
egyszer megszólítana, ezzel egyszersmind átáradna belőle az
a segítség, amit az ember a barátaitól, a menyasszonyától és
azoktól várhat, akik az ő véréből valók.
A reménykedésem a halászok és a szakállas teniszjátékos
műve lehet. Ma felingerelt, hogy ezzel az álteniszjátékossal
találtam; nem vagyok féltékeny, de tegnap se láttam az
asszonyt; a sziklákhoz indultam, de a halászok
megakadályoztak benne, hogy továbbmenjek; nem szóltak
hozzám: elmenekültem, mielőtt még megláttak volna.

14
Megpróbáltam felülről kikerülni őket, lehetetlen volt; barátaik is
voltak, akik nézték őket, amint halásztak. Mire
visszafordultam, a nap már lement, s a sziklák magányosan
adták bizonyságát az estének.
Talán egy jóvátehetetlen ostobaságra készülök; talán ez az
asszony akit minden este az alkonyuló nap sugarai
melengetnek, átad a rendőrségnek.
Rágalmazom őt, de nem feledkezem meg a tőrvény
oltalmáról. Akik az ítéletet hozzák, időket szabnak, védelmet
rendelnek ki, s ez megrögzötten a szabadsághoz láncol
bennünket.
Most, hogy elborított a szenny és a szőr, amit nem tudok
kiirtani, kissé megöregedve, ennek a kétségtelenül szép nőnek
a jótét közelségéről szövögetem a reményt.
Bízom benne, hogy csak az első pillanat lesz nehéz, csak az
általam kiváltott első benyomáson kell túljutnom. Ez az álnok
csirkefogó nem fog fölém kerekedni.

Tizenöt nap alatt három nagy áradás volt. Tegnap a jó

szerencse mentett meg attól, hogy vízbe fúljak. Majdnem
meglepett a víz. A fákon levő rovátkák alapján mára vártam a
dagályt. Ha hajnalban alszom, végem lett volna. A víz nagyon
gyorsan emelkedett, olyan eltökéltséggel, ahogyan hetente
csak egyszer szokott. Olyan nagymérvű volt a hanyagságom,
hogy most nem tudom, minek tulajdonítsam ezt a meglepetést:
téves számításoknak vagy pedig annak, hogy a nagy dagályok
rendszeressége átmenetileg felbillent. Ha az árapály ritmusa
megváltozott,
még bizonytalanabbá válik az élet ezen a lapályon. Azért
majd megszokom. Hisz annyi viszontagságot túléltem már!
Hosszú-hosszú időn át betegen, fájdalmak közt, láztól
gyötörtén éltem; minden erőmet arra összpontosítottam, hogy
ne haljak éhen; ráadásul nem írhattam (azzal a

15
felháborodással, amit az emberek iránt érzek).
Érkezésemkor akadt némi élelmiszer a múzeum
éléskamrájában. Egy régi, kiégett kemencében lisztből, sóból
és vízből sütöttem valamiféle ehetetlen kenyeret. Hamarosan
már lisztet ettem a zsákból, úgy, ahogyan volt, s vizet
kortyolgattam hozzá. Minden kifogyott: a kevés, kissé már
romlott báránynyelv s a gyufa is (pedig csupán napi három
szálat használtam belőle). Mennyivel előrehaladottabb lények
voltak nálunk a tűz feltalálói! Végtelen napokon át dolgoztam
és küszködtem amíg elkészítettem egy csapdát; ezután véres,
édeskés ízű madarakat ettem. Követtem a remeték példáját;
gyökereket is ettem. A fájdalom, riasztó, verítékben úszó
hulla-sápadtság, merevgörcsök, amelyekről semmi emlékem
nem maradt, s feledhetetlen álombéli szorongások árán
ismerkedtem meg a legmérgesebb növényekkel![2]
Kellemetlenül érzem magam: nincsenek szerszámaim; a
vidék egészségtelen, mostoha. Ám néhány hónappal ezelőtt
mostani életem túl szép Paradicsomnak tűnt volna a
számomra.
A naponkénti dagály nem veszélyes, de nem is szabályos.
Néha felemeli a levelekkel beborított faágakat, amelyek
hálóhelyemül szolgálnak, s ilyenkor a mocsarak iszapos vizével
elegyedett tengeren ér a reggel.
A vadászatra a délután marad; délelőtt derékig vízben állok;
nehezemre esik mozogni; olyan, mintha a testem víz alá merült
része túlságosan nagy lenne; viszont kevesebb a gyík és a
vipera, szúnyog ellenben egész nap van, egész éven át.
A szerszámok a múzeumban vannak. Arra vágyom, hogy
legyen merszem expedícióra indulni a múzeumba és kimenteni
őket. Talán erre nincs is szükség: majd eltűnnek ezek az
emberek; talán csupán hallucináltam.
A csónakhoz nem tudok eljutni, a keleti parton maradt. Nem
veszítek sokat: csupán annak a tudatát, hogy nem vagyok
fogoly, elmehetek a szigetről; de hát elmehettem-e eddig is?

16
Rabaultól idáig jöttem vele. Nem volt ivóvizem, se kalapom.
Evezés közben a tenger végtelennek tűnik. A napszúrás és a
fáradtság erősebbnek bizonyult a testemnél. Perzselő
betegség és véget nem érő álmok gyötörtek.
Az a szerencsém, hogy meg tudom különböztetni az ehető
gyökereket. Sikerült olyan jól elrendeznem az életemet, hogy
minden munkát elvégzek, s még pihenésre is jut egy kis időm.
így hát szabadnak, boldognak érzem magam.
Tegnap elmaradtam; ma megállás nélkül dolgoztam, mégis
maradt valami holnapra is; amikor ennyi tennivalóm van, az
alkonyi nő nem nyugtalanít.
Tegnap reggel a tenger elöntötte a lapályt. Sose láttam ilyen
nagy dagályt. Még egyre emelkedett, amikor esni kezdett (itt
ritka az eső, de igen heves, és orkán kíséri). Búvóhelyet
kellett keresnem.
A csúszós lejtővel, a dühödt esővel, a széllel és az ágakkal
küszködve felmentem a dombra. Az az ötletem támadt, hogy a
kápolnában rejtőzöm el, a sziget legelhagyatottabb helyén.
Azokban a szobákban tartózkodtam, amelyek arra
szolgáltak, hogy a papok megreggelizzenek és átöltözzenek
(egyetlen papot vagy lelkészt sem láttam a múzeumot
elfoglaló személyek közt), s ekkor hirtelen két ember jelent
meg, váratlanul ott termettek, de nem úgy, hogy bejöttek,
hanem mintha csupán a recehártyámon vagy a képzeletemben
bukkantak volna fel... Tétován, ügyetlenül az oltár alá bújtam,
a vörös selymek és csipkék közé. Nem láttak meg. Még tart a
rémületem.
Mozdulatlanul, összekuporodva, kényelmetlen testhelyzetben
vártam egy darabig, kilestem a főoltár alatt levő
selyemfüggönyök között, s figyeltem a vihar által időnként
elnyomott zajokat; néztem a hangyabolyok sötét halmait, a
fakó, nagy hangyák fürge mozgását, a kilazult kőlapokat...
Figyeltem a vízcseppeket a falon és a mennyezeten, az apró
patakokban remegő vizet, a közeli járdán kopogó esőt, a

17
mennydörgéseket, a vihar, a fák, a parthoz csapódó tenger és
a közelemben levő gerendák kusza zaját, s megpróbáltam
rejtekhelyem felé közeledő lépéseket vagy emberi hangot
kiszűrni belőle, nehogy ismét váratlanul bukkanjon fel valaki...
A zajból egy nagyon régi, egyszerű dallam foszlányait vettem
ki... Aztán nem hallottam tovább, s arra gondoltam, hogy ezek
az alakok, miként Leonardo mondja, akkor jelennek meg, ha
hosszasan nézzük a nedvességfoltokat. Ismét hallatszott a
zene, s a szemem elhomályosult, gyönyörrel töltött el a
harmóniája; megrendülten hallgattam, míg aztán el nem töltött
a rémület.
Egy idő múlva odamentem az ablakhoz. A víztől, amely
fehéren, fénytelenül ült meg az üvegen, a levegőben pedig
mélységesen sötétnek tetszett, alig láttam valamit... Annyira
meglepődtem, hogy minden további nélkül kiálltam a nyitott
ajtóba.
Ezek a sznobizmus hősei (vagy egy kihalt tébolyda nyugdíjas
lakói). Bár nincs nézőjük - hacsak nem rám számítottak
kezdettől fogva -, pusztán az eredetiség kedvéért a még
elviselhető kényelmetlenség határát súrolják, s kihívják maguk
ellen a halált. Valóban így van, nem én találtam ki
haragomban... Kivitték a fonográfot az akvárium-szalon melletti
zöld szobából, s a férfiak és nők a padokon vagy a gyepen
üldögélve beszélgettek, és zenét hallgattak, vagy éppen
táncoltak a vizet és szelet okádó vihar közepette, amely
kitépessél fenyegetett minden fát.

Most feltétlenül szükségem van a kendős nőre. Talán

nevetséges ez a reménytől való tartózkodás. Semmit sem
várni az élettől, hogy ne tegyük kockára az életet; halottnak
tettetni magunkat, hogy ne haljunk meg. Egyszerre mindez
félelmetes, nyugtalanító tompultságnak tűnt számomra; azt
akarom, hogy vége legyen. A menekülés után, az után, hogy
az elveszejtő fáradtságra fittyet hányva éltem, elnyertem a

18
nyugalmat; a döntéseim talán visszavisznek ebbe a múltba
vagy a bíráimhoz; inkább ők, mint ez a hosszú purgatórium.
Nyolc napja kezdődött. Ekkor fedeztem fel ezeknek a
személyeknek a csodás felbukkanását; a délutánt remegve a
nyugati sziklák közelében töltöttem. Győzködtem magam,
hogy mindez pofon egyszerű: a cigányos külsejű nő, s
nemkülönben az általam, a régóta magányos férfi által érzett
szerelem is. Két nappal később visszatértem: a nő ott volt;
arra a véleményre jutottam, hogy ez az egyetlen csodálatos
dolog az egészben; azután a halászok végzetes napjai
következtek, s őt nem láttam, meg a szakállas és az áradás
napjai, azután pedig a károk helyreállítása. De ma délután...

Félek, de még inkább elégedetlen vagyok magammal. Most

állandóan arra kell várnom, hogy jöjjenek a betolakodók; ha
késlekednek, az malum signum: azt jelenti, hogy értem jönnek.
Elrejtem ezt a naplót, kigondolok egy magyarázatot, s a
csónaktól nem messze várom majd őket, készen állva rá, hogy
harcoljak, hogy meneküljek. Ennek ellenére fittyet hányok a
veszélyekre. Igen kellemetlenül érzem magam: olyan
gondatlanságokat követtem el, amelyek örökre
megfoszthatnak az asszonytól.
Fürdés után tisztán és rendetlenebb külsővel (a szakállam és
a hajam csomókba ragadt a víztől) elindultam, hogy lássam őt.
A tervem a következő volt: a sziklákon várok rá; az asszony
megjön, s ott talál, amint elmerülten nézem a naplementét; így
jut idő rá, hogy a meglepetés és a valószínű félelem
kíváncsisággá változzék; közös vonzódásunk az alkonyhoz
kapcsolatot teremt majd köztünk; ő megkérdezi, ki vagyok,
összebarátkozunk...
Nagyon elkéstem. (A pontatlanságom elkeserít; ha
elgondolom, hogy a káros szenvedélyeknek ama civilizált
világnak nevezett fellegvárában, Caracasban, e nagy gonddal
kifejlesztett erényem volt egyik legeredetibb tulajdonságom!)

19
 Mindent elrontottam: ő az alkonyt nézte, s én hirtelen
bukkantam föl a kövek mögül. Hirtelen és torzon borzán, s
alulról nézve rémítő külsőm minden bizonnyal még
rémítőbbnek hatott.
A betolakodók egykettőre itt lesznek. Nem készültem
magyarázattal. Nem félek.
Ez a nő nem egyszerűen álcigányasszony. Megrémít a
bátorsága. Semmi sem jelezte, hogy észrevett volna. Sem egy
szemrezdülés, sem akár enyhe ijedtség.
A nap egyelőre még a látóhatár széle fölött volt (nem a nap,
a nap képe csupán; ez volt az a pillanat, amikor már
lenyugodott, vagy éppen lenyugodni készült, s ott látja az
ember, ahol valójában nincs). Sietősen kapaszkodtam föl a
köveken. Megláttam őt: a színes kendőt, az egyik térdén
keresztbe vetett kezét, a világot tágító tekintetét. Képtelen
voltam visszatartani a lélegzésemet. A hatalmas sziklák s a
tenger mintha megremegtek volna.
Amikor erre gondoltam, közvetlenül magam mellett hallottam
a tengert, mozgásának és küszködésének a zaját, mintha
egészen mellém kúszott volna. Kissé megnyugodtam. Nem
valószínű, hogy meghallják a lihegésemet.
Ekkor, csak hogy tovább odázzam a megszólítás pillanatát,
egy régi lélektani törvény ötlött fel bennem. Valami magaslatról
lenne jó megszólítanom, hogy felülről nézhessek rá. Az a tény,
hogy fölötte állok, részben ellensúlyozná kisebbségi
érzésemet.
Újabb sziklákat másztam meg. Az erőfeszítés rontott az
állapotomon. Ezenkívül rontott még rajta:
A sietség: eltökéltem, hogy még ma megszólítom. Ha el
akarom kerülni, hogy bizalmatlanság ébredjen benne - az
elhagyatott hely, a sötétség miatt -, egy percet sem várhatok
tovább.
Az, hogy látom őt: mintha egy láthatatlan fényképésznek ült

20
volna modellt, az alkony nyugalma öltött benne testet,
szétáradón, hatalmasabban, mint a valóságban. S én arra
készültem, hogy megzavarom ezt.
Nyugtalanító vállalkozás volt bármit mondani. Nem tudtam,
van-e még egyáltalán hangom.
A rejtekhelyemről néztem őt. Féltem, hogy meglep, amint
leskelődöm rá; talán túlságosan hirtelen bukkantam fel a
szeme előtt; keblének békés ritmusa ennek ellenére nem tört
meg; a tekintete elsiklott mellettem, mintha láthatatlan lennék.
Nem késlekedtem.
- Kisasszony, hallgasson meg - mondtam abban
reménykedve, hogy nem teljesíti a kérésemet, mert
felindultságomban elfelejtettem, mit kell elmondanom neki. Úgy
találtam, hogy a kisasszony szó nevetségesen hangzik a
szigeten. Ezenkívül a mondat túlságosan parancsolóan
hangzott (ha figyelembe veszem hirtelen megjelenésemet, az
időpontot és az egyedüllétet).
Nem tágítottam.
- Megértem, hogy nem kegyeskedik...
Nem tudom pontosan felidézni, mit mondtam. Majdnem
önkívületben voltam. Kimért, halk hangon beszéltem hozzá,
olyan illedelemmel, amely közönségességnek tetszett. Ismét a
kisasszony szóra járt a nyelvem. Lemondtam a szavakról, s a
napnyugtát kezdtem nézni, remélve, hogy e nyugalom közösen
átélt látványa közelebb hoz bennünket egymáshoz. Ismét
beszélni kezdtem. Az erőfeszítés, hogy uralkodjam magamon,
elhalkította a hangom, és fokozta szavaim közönséges
tónusát. További percek múltak el csendben. Visszataszító
módon erőlködtem, rimánkodtam. A végére már rendkívül
nevetséges voltam: reszketve, majdnem kiabálva kértem, hogy
sértegessen, jelentsen föl, de ne hallgasson tovább.
Nem olyan volt, mintha nem hallott volna, mintha nem látott
volna; olyan volt, mintha a füle nem azért lett volna, hogy

21
halljon, mintha a szeme nem azért lett volna, hogy lásson.
Bizonyos értelemben véve megsértett; bebizonyította, hogy
nem fél tőlem. Már este volt, amikor fogta a varrókosarát, és
lassan a domb felső része felé indult.
A férfiak még nem jöttek, hogy megkeressenek. Talán ma
éjjel nem is jönnek. Talán ez az asszony mindenben ilyen
elképesztő, s nem számolt be nekik a felbukkanásomról. Az
éjszaka sötét. Jól ismerem a szigetet: egy hadseregtől se
félek, ha éjszaka kutat utánam.
Egy másik alkalommal is így történt, mintha nem látott volna.
Nem követtem el egyéb hibát, mint hogy hallgattam, és
hagytam, hogy úrrá legyen a csönd.
Amikor az asszony a sziklákhoz ért, én a naplementét
néztem. Mozdulatlan volt, s a szemével helyet keresett, ahol
leterítheti a takarót. Azután elindult felém. Ha kinyújtom a
karom, megérinthettem volna. Ez a lehetőség elborzasztott
(mintha az a veszély fenyegetett volna, hogy egy kísértetet
érintek meg). Volt valami félelmetes abban, ahogyan nem vett
tudomást rólam. Ennek ellenére, amikor leült mellém, kihívást
intézett hozzám, s bizonyos tekintetben elismerte jelenlétemet.
A kosárból könyvet vett elő, és olvasni kezdett. Kihasználtam
a szünetet, hogy megnyugodjam.
Később, amikor láttam, hogy leteszi a könyvet, és felemeli a
tekintetét, arra gondoltam: „Most fog szólni hozzám.” De nem
került rá sor. A csend egyre sűrűsödött. Felfogtam, milyen
veszéllyel jár, ha nem mondok valamit, mégis ernyedten,
céltalanul hallgattam tovább.
Egyetlen társa sem jött értem. Talán nem beszélt nekik
rólam; talán nyugtalanítja őket, hogy ismerem a szigetet (ezért
tér vissza az asszony naponta, érzelmes jelenet látszatát
keltve). Bizalmatlan vagyok. Készen állok rá, hogy a
legcsendesebb összeesküvést is leleplezzem.
Felfedeztem magamban, hogy hajlamos vagyok kizárólag a

22
rossz következményekre számítani. Ez a hajlam az utóbbi
három-négy év folyamán fejlődött ki bennem, nem véletlenül;
és nem kellemes hajlam ez. Hogy a nő visszajár, hogy a
közelemben akar lenni, mindezt túlságosan boldogító
változásnak találom ahhoz, hogy elképzelhetőnek tartsam...
Tán feledkezzem meg a szakállamról, a koromról, a
rendőrségről, amely annyit üldözött, s bizonyosan most is
makacsul üldöz, mint egy megfogant átok. Nem szabad
reményekben ringatnom magam. Amint ezt írom, felötlik
bennem egy gondolat, ami valójában remény. Nem hinném,
hogy megsértettem volna az asszonyt, de talán célszerű lenne
kiengesztelni. Mit tesz ilyen esetben egy férfi? Virágot küld. Ez
nevetséges elgondolás... de a szokványos udvariasságok, ha
szerénységből fakadnak, képesek rá, hogy teljesen
meghódítsák a szívet. A szigeten sok virág van. Amikor
érkeztem, volt még néhány bokor virág az úszómedence és a
múzeum körül. Bizonyosan ki tudok alakítani egy apró kertet a
sziklák körüli gyepen. A természet talán hozzásegít, hogy
meghitt közelségbe kerüljek egy asszonnyal. Talán hozzásegít,
hogy megtörjem a csendet, és eloszlassam az óvatosságát.
Ez lesz az utolsó költői eszközöm. Nem értek a színek
kompozíciójához; a festészethez is alig... Ennek ellenére
bízom benne, hogy sikerül ezt a szerény munkát úgy
elvégeznem, hogy tanúsítani fogja a kertészkedés iránt érzett
vonzalmamat.

Hajnalban keltem. Éreztem, hogy eltökéltségem komolysága

elég szilárd ahhoz, hogy elvégezzem a munkát.
Láttam a virágokat - a domboldal alsó része tele van velük.
Kitéptem azokat, amelyeket a leginkább találtam
elviselhetőknek. Még a fakóbbakban is szinte állati élni akarás
van. Kis idő múlva rájuk pillantottam, hogy összerakjam őket,
mert már nem fértek el a karomban; valamennyi hervadt.
Már majdnem letettem a tervemről, amikor eszembe jutott,

23
hogy kicsit följebb, a múzeum közvetlen közelében van egy
másik hely is, ahol sok virág nő... Mivel korán volt, úgy
gondoltam, nem kockáztatok semmit, ha odamegyek. A
betolakodók bizonyára alszanak.
Ezek a virágok aprók és szúrósak. Néhányat kihúztam. Nem
pusztulnak el olyan eszeveszett gyorsasággal.
A hátrányuk: a méretük, s hogy a múzeum közelében
vannak. Az egész délelőttöt annak a veszélynek kitéve
töltöttem el, hogy bárki felfedezhet, aki veszi magának a
fáradságot, s tíz óra előtt felkel. Azt hiszem, ez az apróság
mégsem tetézte be az engem ért sorscsapást. Miközben a
virágok összeszedésével foglalatoskodtam, figyeltem a
múzeumot, és senkit sem fedeztem fel lakói közül; ez arra
enged következtetnem, hogy ők sem láttak meg engem.
A virágok nagyon aprók. Ezrével kell elültetnem őket, ha nem
miniatűr kertet akarok (szebb lenne, s könnyebb is lenne
megcsinálni, de fennáll annak a veszélye, hogy az asszony
nem látja meg).
Szorgalmasan nekiláttam a virágágyak kialakításának:
feltörtem a földet (nagyon kemény volt, s nagy területre
tartottam igényt), s esővízzel megöntöztem. Ha majd
előkészítettem a talajt, el kell mennem még virágért. Minden
lehetőt meg fogok tenni annak érdekében, nehogy
felfedezzenek, s főként pedig nehogy félbeszakítsák a
munkámat, vagy netán észrevegyék, mielőtt elkészülne.
Megfeledkeztem róla, hogy a növények átültetésének
kozmikus feltételei is vannak. Nem tudom elhinni, hogy annyi
veszedelem, annyi fáradozás után a virágok ne érjék meg a
naplementét.
Nincs bennem művészi érzék a kertek iránt; munkám hatása
a dús fű és az elszáradt bokrok közepette mindenesetre
megindító lesz. Persze csalás az egész: miként elterveztem,
ma délutánra gondozott kert lesz; holnapra pedig talán teljesen
kipusztul, s még virág sem lesz benne (ha feltámad a szél).

24
 Kissé szégyellem elmondani, mit tervezek. Egy hatalmas ülő
nőt, amint a naplementét nézi, s összekulcsolt keze az egyik
térdén nyugszik; és egy levelekből kirakott apró férfit, aki a nő
előtt térdel (ez alá az alak alá zárójelben felírom az ÉN szót).
És ez a felirat lesz rajta:

Isteni lény elhozott közelembe

az álom és a rózsák élő csendje.

A fáradtságom szinte már betegség. Mi sem lenne

egyszerűbb számomra, mint az a boldogság, hogy este hatig
ledőljek a fák alá. De nem fogok. Ennek az íráskényszernek
az oka az idegeimben lehet. Azzal áltatom magam, hogy most
cselekedeteim a három lehetséges jövő egyike felé visznek: ez
a három az asszony társasága, a magány (vagy éppenséggel
a halál, amelyben az utóbbi éveket töltöttem, ez azonban
lehetetlenné vált, miután az asszonyt láttam) és a borzalmas
igazságszolgáltatás. Hogy melyik felé? Ezt nehéz idejében
megtudni. Mégis, ezeknek a feljegyzéseknek a papírra vetése
és elolvasása hozzásegíthet ehhez az oly hasznos
felfedezéshez; talán azt is lehetővé teszi, hogy közreműködjek
a megfelelő jövendő kialakításában.
Úgy dolgoztam, akár egy varázsló; a mű semmiféle
kapcsolatban nem áll azokkal a mozdulatokkal, amelyek
létrehozták. Talán pontosan ez a mágia lényege: a
részleteknek kell szentelni magunkat, az egyes virágok
elültetésében és az előzőhöz való hozzáillesztésében rejlő
nehézségnek. A munka közben nem lehetett előre látni a
bevégzett művet; bizonytalan volt, hogy kusza virághalmaz
vagy egy asszony alakja lesz-e az eredmény.
Ennek ellenére a mű nem hat elsietettnek; látszik rajta a
műgond. Nem tudtam valóra váltani a tervemet. Képzeletben
nem nehezebb egy ülő női alak megformálása, akinek

25
összekulcsolt keze az egyik térdén nyugszik, mint egy álló női
alaké, de virágból az előbbit csaknem lehetetlen megcsinálni.
A nő szemben áll, a lábát és a fejét pedig profilból látom,
amint a naplementét nézi. Az arca és az ibolyaszínű
virágkendő alkotja a fejét. A bőre nem sikerült. Nem tudtam
eltalálni ezt a rideg színt, amely egyszerre taszít és vonz. A
ruhája kék virágokból készült; fehér szegély övezi. A napot
néhány itt tenyésző furcsa napraforgóféleségből formáltam. A
tengert ugyanazokból a kék virágokból, mint a ruhát. Én
profilból látszom, térdelek. Kicsi vagyok (az asszony
nagyságának harmada), s mellesleg zöld levelekből vagyok
kirakva.
Változtattam a feliraton. Az első túlságosan hosszúnak
bizonyult ahhoz, hogy virágokból kirakjam. A következőre
változtattam:

Holtamból riasztottál fel e földön.

Mulattatott, hogy éber halott vagyok. Az e felett való

örömömben elhanyagoltam az udvariasságot: a mondatban
rejtőzhetett némi szemrehányás is. Mégis ehhez az ötlethez
tértem vissza. Azt hiszem, teljesen elvakított az igyekezet,
hogy föltámadott halottként mutatkozzam be, s az az
irodalmiaskodó vagy éppen csak olcsó felfedezés, hogy e
mellett az asszony mellett a halál lehetetlen. Egy
formaságukban a különböző elfajult változatok szinte
borzalmasak voltak:

Egy halott életre riadt e földön.

Vagy pedig:

Nem halott vagyok már, hanem szerelmes.

26
 Elcsüggedtem. A virágokból készült felirat így szól:

Egy szerelem tétova tisztelgése.

Minden az elképzelhető legzavartalanabb körülmények között

zajlott le, azonban váratlanul jótékony formában. Elvesztem.
Amikor megcsináltam ezt a kertet, óriási hibát követtem el,
mint Ajax vagy egy másik görög, akinek a nevét elfelejtettem -
az állatok leölésével; csakhogy ebben az esetben én játszom a
leölt állatok szerepét.
Az asszony a szokásosnál korábban érkezett. Letette a
táskáját - egy könyv állt ki belőle félig - egy sziklára, egy
másik, simább sziklára pedig leterítette a takarót. Teniszruhát
viselt; a fején ibolyaszínűbe hajló kendő volt. Egy darabig a
tengert nézte, csaknem elszunnyadva közben; azután felállt, és
a könyvért ment. Az a szabadság sugárzott a mozdulataiból,
amelyet akkor érzünk, ha egyedül vagyunk. Jövet és menet a
kertem mellett haladt el, de úgy tett, mintha nem látná. Nem
vágytam rá, hogy észrevegye; ellenkezőleg, amikor a nő
megjelent, rádöbbentem a tévedésemre, s szenvedtem tőle,
hogy nem tudom semmissé tenni azt a munkát, amely örök
kárhozatba dönt. Lassan megnyugodtam, talán elvesztettem
az eszméletemet. Az asszony kinyitotta a könyvet, egyik kezét
a lapokra ejtette, és tovább nézte az alkonyt. Csak
szürkületkor ment el.
Most azzal vigasztalom magam, hogy a kárhozatomon
töprengek. Vajon igazságos vagy sem? Mit várhatok azután,
hogy ezzel az ízléstelen kerttel hódoltam neki? Lázongás
nélkül hiszem, hogy ez a munka nem veszejthet el, ha bírálni
tudom. Egy mindentudó lény számára nem olyan ember
vagyok, akit félelemmel töltene el ez a kert. Hiszen mindennek
ellenére megcsináltam.

27
 Azt akarom elmondani, hogy itt az alkotás veszélyeivel,
különböző tudatok egyidejű és egyenértékű vállalásának a
nehézségével kerültem szembe. De mire megyek ezzel?
Sovány vigasz ez. Minden elveszett: az élet az asszony
oldalán, a túllépés a magányon. Menekvés nélkül fújom a
végtelenségig ezt a monológot, amely mostantól kezdve
értelmetlen már.
Az idegeim ellenére ma ihletet éreztem, amikor az alkony
feloldódott az asszony tiszta derűjében. Ez a jó közérzet
éjszaka is visszatért; a vak nők bordélyházáról álmodtam,
amelyet Ombrellierivel látogattam meg Calcuttában. Megjelent
az asszony, s a bordélyház gazdag, stukkókkal díszített
firenzei palotává változott. Én zavarodottan felkiáltottam:
„Milyen romantikus!” - és sírtam a költői ujjongástól és a
kérkedéstől. Néhányszor azonban felébredtem a szorongásra,
hogy méltatlan vagyok az asszony tökéletes finomságára.
Sose felejtem el: legyűrte a visszatetszést, amelyet a
borzalmas kertem váltott ki belőle, s amely láttán ő
könyörületes módon úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Szorongással töltött el az is, hogy a Valenciát és a Két csésze
teát hallottam; egy harsogó fonográf játszotta őket egészen a
nap felkeltéig.

Mindaz, amit a végzetemről írok - reménykedve vagy

félelemmel, gúnyosan vagy komolyan -, keserűséggel tölt el.
Kellemetlen érzésem van. Úgy tetszik, hogy régóta ismertem
cselekedeteim gyászos végkifejletét, s könnyelműen és
makacsul kitartottam mellettük... Álmában vagy tébolyultan
viselkedik így az ember... Ma délután megjött ez az álom, mint
egy talányos, vészjósló figyelmeztetés: egy krokett-parti
közben ráébredtem, hogy a játékbeli cselekedeteimmel
megölök egy embert. Azután visszavonhatatlanul én lettem ez
az ember.
Most folytatódik a lidércnyomás... Kudarcom végleges, és

28
már az álmaimat mesélem. Szeretnék felébredni, de valami
meggátol benne, hogy kilépjek a legvadabb álmokból.
A nő ma azt akarta, hogy érezzem a közönyét. Sikerült neki.
De a taktikája embertelen. Bár engem sújtott vele, azt hiszem,
tárgyilagosan ítélem meg a helyzetet.
A borzalmas teniszjátékossal jött. Ennek az embernek a
külseje le kell hogy csillapítsa a féltékenységet. Nagyon
magas növésű. Gránátszínű, túlságosan bő teniszkabátot,
fehér nadrágot és ormótlan, sárga betétes, fehér, bő cipőt
viselt. A szakálla álszakállnak látszik. A bőre nőies, viaszszerű,
a halántékánál márványra emlékeztető. A szeme sötét, a fogai
undorítóak. Lassan beszél, szélesre nyitja apró, kerek száját,
gyerek módjára gügyög, s közben előbukkan apró, kerek,
vörös nyelve, amely állandóan az alsó fogsorához tapad. A
keze hosszú, sápadt; azt hiszem, állandóan nyirkosság borítja.
Azonnal elrejtőztem. Nem tudom, az asszony látta-e, úgy
vélem, hogy igen, mert egyetlen pillanatig sem keresett a
tekintetével.
Biztos vagyok benne, hogy a férfi akkor még nem vette
észre a kertet. Az asszony úgy tett, mintha nem látná.
Néhány francia felkiáltást hallottam. Azután nem beszéltek.
Mintha hirtelen elszomorodtak volna, s a tengert nézték. A férfi
mondott valamit. Amikor egy-egy hullám a kövekhez
csapódott, gyorsan két-három lépést tettem feléjük. Franciák.
Az asszony megrázta a fejét; nem hallottam, mit mondott, de
kétségtelenül tagadó választ adott valamire; lehunyta a
szemét, és keserűséggel vagy elragadtatással mosolygott.
- Higgyen nekem, Faustine - mondta a szakállas rosszul
leplezett kétségbeeséssel, s én megtudtam az asszony nevét:
Faustine. (De ez már elveszítette minden jelentőségét.)
- Nem... tudom én, mit keres maga… Keserűség és
elragadtatás nélkül, könnyedén mosolygott. Emlékszem,
ebben a pillanatban gyűlöltem. Játszott a szakállassal és
velem.

29
 - Szerencsétlen dolog, hogy nem értjük meg egymást. Az idő
rövid: három nap, s azután már mindegy lesz.
Nem egészen értem a helyzetet. Ennek az embernek az
ellenségemnek kéne lennie. Szomorúnak tetszett; nem lepne
meg, ha a szomorúsága csak játék lenne. Faustine játéka
kibírhatatlan, szinte groteszk.
A férfi csökkenteni akarta előző szavainak a jelentőségét.
Mondott néhány mondatot, amelyeknek az értelme valami
ilyesmi volt:
- Nem kell aggódnia. Nem fogunk örökké vitatkozni...
- Morel - válaszolta bután Faustine -, tudja, hogy rejtélyesnek
találom magát? Faustine kérdései nem tudták kizökkenteni a
férfit tréfálkozó kedvéből.
A szakállas a kendőért és a táskáért ment. Egy sziklán
voltak, néhány méternyire. Lóbálva odavitte mindkettőt, és azt
mondta:
- Ne vegye komolyan, amit mondtam... Néha azt hiszem, ha
felkeltem a kíváncsiságát... De ne haragudjék...
Jövet és menet az én szegény kertemen gázolt át. Nem
tudom, tudatosan tette-e, vagy valamilyen ingerlő
önkéntelenséggel. Faustine látta, esküszöm, hogy látta, de
nem akart megkímélni engem ettől a gyalázattól; mosolyogva,
érdeklődően tovább kérdezgette a férfit, szinte átadta magát a
kíváncsiságnak. Becstelennek tartom a magatartását. Való
igaz, a kert ízléstelen. De miért kell letapostatni egy
szakállassal? Nem vagyok-e már így is eléggé megtaposva?
De hát mit várhatnék ilyesfajta emberektől? Mindketten
ahhoz a típushoz tartoznak, amely a nagy szériában
kinyomtatott pikáns levelezőlapok gyártóinak az eszményképe,
összeillenek: sápadt, szakállas férfi és megtermett, óriási
szemű cigány nő... Mintha láttam is volna őket Caracasban, a
Pórtico Amarillo legjobb kollekcióiban.
És mégis felteszem magamnak a kérdést: mire gondoljak?

30
Bizonyos, hogy megvetésre méltó nő. De mit kereshet? Talán
játszik velem és a szakállassal is; de az is lehet, hogy a
szakállas csupán eszköze a velem való játékhoz. Hogy
szenvedést okoz neki, azzal nem törődik. Talán Morel nem
egyéb, mint annak a ténynek a nyomatékossága, hogy
keresztülnéz rajtam, s annak a jelzése, hogy ez most elérte a
tetőpontját s egyszersmind a végpontját is.
De ha nem... Már oly régóta nem lát... Azt hiszem, megölöm
vagy beleőrülök, ha ez tovább tart. Néhány pillanatig arra
gondolok, hogy a sziget e részének a rendkívüli módon
egészségtelen viszonyai láthatatlanná tettek. Ez előnyös lenne:
minden veszély nélkül elragadhatnám Faustine-t...

Tegnap nem mentem föl a sziklára. Sokszor megfogadtam,

hogy ma sem megyek. De délután már tudtam, hogy
felmegyek. Faustine nem jött, és ki tudja, mikor jön megint. A
velem való szórakozása véget ért (a kert letaposásával). Most
a jelenlétem bizonyára untatja, akár egy tréfa, mely egyszer
szellemes volt, de most valaki ismét el akarja mondani.
Gondoskodom róla, hogy ne hangozzék el újra.
De a sziklákon őrjöngtem: „Az én hibám - mondtam
magamban (hogy Faustine nem jön) -, mert olyan makacsul
távol maradtam.”
Felmentem a dombra. Egy apró fákból álló liget mögül
bukkantam elő, s két férfival és egy hölggyel találtam
szemközt magam. Megálltam, a lélegzetemet is
visszatartottam; nem volt közöttünk semmi, csupán ötméternyi
üres tér az alkonyban. A férfiak háttal álltak, a hölgy velem
szemközt ült, és rám nézett. Láttam, hogy megremeg. Hirtelen
megfordult, a múzeum felé nézett Néhány növendék fa mögé
húzódtam. Az asszony vidám hangon megszólalt:
- Ez nem megfelelő idő a kísértethistóriákra. Menjünk be.
Még nem tudom, valóban kísértethistóriákat meséltek-e,
vagy pedig a kísértetek csupán azért jelentek meg a

31
mondatában, hogy jelezze, valami különös dolog történt (az én
felbukkanásom).
Elmentek. Nem messze egy férfi és egy nő sétált. Féltem,
hogy meglátnak. Még közelebb jöttek. Ismerős hangot
hallottam:
- Ma nem mentem ki megnézni...
(Felgyorsult a szívverésem. Úgy találtam, hogy ezek a
szavak rám vonatkoznak.)
- Nagyon sajnálod?
Nem tudom, mit mondott Faustine. A szakállas előbbre jutott.
Tegeződtek.
Visszatértem a lapályra, s elhatároztam, hogy ott maradok,
amíg csak el nem sodor a tenger. Ha a betolakodók értem
jönnek, nem adom meg magam, és nem menekülök el.
Az elhatározásom, hogy nem mutatkozom Faustine előtt,
négy napig tartott (belesegített a dagály is, amely sok munkát
adott).
Korán mentem fel a sziklákra. Később jött Faustine és az
álteniszjátékos. Hibátlanul beszéltek franciául, teljesen
hibátlanul, majdnem úgy, ahogy a dél-amerikaiak szoktak.
- Teljesen elveszítettem a bizalmát?
- Teljesen.
- Azelőtt hitt bennem.
Észrevettem, hogy már nem tegeződnek; de rögtön eszembe
jutott, hogy azoknak az embereknek, akik nem régóta
tegeződnek, rájár a nyelvűk a magázódásra. Talán a hallott
beszélgetés hatására jutott az eszembe. Szerepelt benne a
múltba való visszatérés gondolata, csak éppen más
vonatkozásban.
- És hinne nekem, ha még ma délután elvinném Vincennes-
be?
- Én már soha többé nem tudnék hinni magának. Soha

32
többé.
- A jövő hatása a múltra - mondta Morel lelkesen és nagyon
halkan.
Azután hallgattak, és a tengert nézték. A férfi szólalt meg,
mintha bénító szorongást törne meg:
- Higgyen nekem, Faustine...
Konoknak látszott. Ugyanazzal a könyörgéssel hozakodott
elő, mint nyolc nappal ezelőtt.
- Nem... Hiszen tudom, mit keres maga.
A beszélgetések megismétlődnek, indokolatlanul. Az olvasó
most ne képzelje azt, hogy felfedezi nyomorult helyzetem
keserű gyümölcsét, s az üldözött, magányos és embergyűlölő
szavakból fakadó könnyű asszociációkban se lelje örömét. A
per előtt tanulmányoztam ezt a kérdést: a társalgás olyan
hírek (például meteorológiai hírek), felháborodás vagy öröm
(például intellektuális felháborodás vagy öröm) cseréje a
beszélgető felek között, amelyeket azok már ismernek, vagy
amelyekben osztoznak. A beszédre mindig az egyetértés vagy
az ellentétes vélemény kifejezésének a vágya ébreszt kedvet.
Néztem és hallottam őket. Éreztem, hogy valami különös
dolog történik; nem tudtam, mi az. Felháborított ez a
nevetséges csirkefogó.
- Ha mindent elmondanék magának, amit keresek...
- Kikérném magamnak...
- Vagy megértenénk egymást. Az idő rövid. Három nap.
Szerencsétlen dolog, hogy nem értjük meg egymást.
Tudatom csak lassan fogta fel, hogy Faustine és a szakállas
szavai és mozdulatai valójában pontosan azonosak nyolc
nappal ezelőtti szavaikkal és mozdulataikkal. A szörnyű örökös
ismétlődés. De nem teljes: a kertem, amelyet Morel léptei a
múltkor tönkretettek, ma letarolt pusztaság, elpusztult virágok
földbe taposott maradványaival.
Az első gondolat kedvemre való volt. Úgy véltem, a

33
következő felfedezésre jutottam: viselkedésünkben váratlan,
állandó ismétlődéseknek kell lenniük. A kedvező alkalom
segített hozzá, hogy felfigyeljek erre. Nem gyakori dolog, hogy
az ember azonos személyek között folyó beszélgetéseknek
többször is titkos tanúja legyen. A jelenetek ismétlődnek, akár
a színházban.
Faustine-t és a szakállast hallgatva kijavítottam az előző
beszélgetésről fennmaradt emlékeimet (amelyeket
emlékezetből jegyeztem le pár oldallal előbb).
Attól féltem, hogy ez a felfedezés csupán emlékeim
gyengeségének a következménye, vagy pedig abból fakad,
hogy egy valóságos jelenetet hasonlítottam össze egy olyan
jelenettel, amelyet már leegyszerűsített a felejtés.
Azután hirtelen támadt haraggal arra kezdtem gyanakodni,
hogy az egész csupán nevetséges színjáték, ellenem irányuló
tréfa.
Tartozom egy magyarázattal. Sose kételkedtem benne, hogy
arra kellene törekedni, hogy Faustine érezze, milyen fontosak
vagyunk egymás számára (és hogy a szakállas nem számít).
Ennek ellenére kedvem támadt rá, hogy megbüntessem ezt
az alakot, hogy szórakoztassam magam azzal a kilátástalan
gondolattal, hogy valamilyen módon szembekerüljek vele, és
alaposan nevetségessé tegyem.
Itt van az alkalom. Hogyan használjam ki? Gondolkodásra
kényszerítettem magam; teljesen hatalmába kerített a düh.
Mozdulatlanul, mintha töprengenék, vártam a pillanatra,
amikor elállhatom az útját. A szakállas Faustine kendőjéért és
táskájáért ment. Lóbálva vitte mindkettőt felé, és azt mondta
(mint a múltkor):
- Ne vegye komolyan, amit mondtam... Néha azt hiszem ...
Néhány méternyire volt Faustine-től. Én előléptem, elszántan
bármire, de konkrétan semmire. A spontaneitás az
otrombaság forrása. A szakállasra mutattam, mintha

34
bemutatnám Faustine-nek, és felkiáltottam:
- La femme á barbe, Madame Faustine!
Nem volt szerencsés tréfa; még az sem volt világos, ki ellen
irányult.
A szakállas továbbhaladt Faustine felé, s csak azért nem
ütközött nekem, mert hirtelen félreugrottam. A nő nem hagyta
abba a kérdezgetést; az arcáról sem hervadt le a vidámság. A
nyugalma még most is elborzaszt.
Ettől a pillanattól kezdve ma délutánig bánkódtam a
szégyentől, s szerettem volna Faustine elé térdelni. Nem
tudtam kivárni a naplementét. Felmentem a dombra, készen
arra, hogy elveszejtsem magam, s az volt az előérzetem, hogy
egy melodramatikus könyörgésjelenet következik, ha minden
jól sikerül. Tévedtem. Ami végül is történt, arra nincs
magyarázat. A domb lakatlan.

Amikor láttam, hogy a domb lakatlan, attól féltem, hogy

csapdába kerültem, és a csapda mindjárt összezárul. Riadtan
bejártam az egész múzeumot, s közben többször is
elrejtőztem. Elegendő volt azonban pillantást vetni az
elhagyatottságról tanúskodó bútorokra és falakra, hogy
meggyőződjem róla: itt senki sem lakik. Sőt: arról is
meggyőződhettem, hogy itt soha nem lakott senki. Nehéz
dolog majdnem húsznapos távollét után azt állítani egy sok-
sok szobából álló házban, hogy minden tárgy ugyanazon a
helyen van, mint amikor elment az ember; ennek ellenére
elfogadom, mint számomra nyilvánvaló tényt, hogy ez a tizenöt
személy (valamint ugyanannyi főnyi személyzet) egyetlen
padot, egyetlen lámpát sem mozdított el a helyéről, vagy
pedig - ha mégis elmozdítottak valamit - mindent visszatettek
oda, ahol volt. Szemügyre vettem a konyhát és a
mosókonyhát is; az étel, amit húsz napja otthagytam, a húsz
napja szárítani kitett ruháim (amelyeket a múzeum egyik
szekrényéből loptam) mind ott voltak, az étel elrohadt, a ruha

35
megszáradt, de nem nyúlt hozzájuk senki.
Felkiáltottam ebben az üres házban: Faustine! Faustine!
Senki nem felelt.
Van két tény - egy tény és egy emlék -, amelyek most
egyszerre bukkannak fel az emlékezetemben, s magyarázatot
kínálnak. Az utóbbi időben újabb gyökerek kipróbálásával
foglalkoztam. Azt hiszem, Mexikóban az indiánok ismernek egy
italt, amelyet gyökerek levéből készítenek - ez az emlék (vagy
a felejtés) -, s amely napokon át tartó delíriumot okoz. A
következtetés (Faustine-nek és barátainak a szigeten
tartózkodását illetően) logikailag elfogadható; ennek ellenére
csak játékból lenne szabad komolyan vennem. Olyan vagyok,
mintha játszanék: elveszítettem Faustine-t, s azzal törődöm,
hogy egy feltételezett megfigyelőt, egy harmadik személyt
megismertessek ezekkel a problémákkal.
A felötlő kétely emlékeztetett rá, hogy menekült vagyok, és
az igazságszolgáltatás pokoli hatalmára gondoltam. Talán az
egész csupán egy otromba fortély. Nem szabad
elcsüggednem, nem szabad gyengítenem
ellenállóképességemet: a katasztrófa nagyon borzalmas lenne.
Átvizsgáltam a kápolnát, a pincéket. Elhatároztam, hogy
végignézem az egész szigetet, mielőtt lefekszem. Felmentem
a sziklákhoz, szemügyre vettem a füves dombot, a
tengerpartot, a lapályt (túltengett bennem a megfontoltság). El
kellett fogadnom, hogy a betolakodók nincsenek a szigeten.
Már majdnem este volt, amikor visszatértem a múzeumba.
Ideges voltam. Kívántam a villanyvilágítás fényességét. Sok
kapcsolót végigpróbáltam - nem volt világítás. Ez
alátámasztani látszik azt a vélekedésemet, hogy az árapály
szolgáltatja az energiát a motoroknak, azzal a vízimalommal
vagy hengerfélével a lapályon. A betolakodók bizonyára
elpazarolták az áramot. A legutóbbi két dagály óta hosszabb
nyugalom van. Éppen azon a délutánon ért véget, amikor
bementem a múzeumba. Mindent be kellett zárnom; úgy tűnt,

36
a szél és a tenger elsöpri a szigetet.
Az első pincében, a félhomályban levő ormótlan motorok
között reménytelenül csüggedtnek éreztem magam. Az
öngyilkossághoz szükséges erőfeszítés immár fölösleges volt,
hisz Faustine eltűntével még a halál anakronisztikus öröme
sem maradt meg számomra.

Valamiféle homályos kötelezettségérzetből, hogy

magyarázatot találjak a pincébe való lejövetelemre,
megpróbáltam működésbe hozni a villanytelepet. Néhány apró
robbanás hallatszott, majd odabent ismét visszatért a csend,
miközben a szellőzőablak vastag üvege előtt egy cédrus ágait
himbálta a szél.
Nem emlékszem rá, hogyan jöttem ki. Amikor felértem, egy
motor hangja ütötte meg a fülemet; a fény titokzatos
gyorsasággal mindent elborított, s két férfival találtam
szemközt magam: az egyik fehér ruhát viselt, a másik zöldet
(egy szakács volt és egy szolga). Nem tudom, melyikük
kérdezte (spanyolul):
- Megmondaná, miért ezt az eldugott helyet választotta?
- Ő bizonyára tudja (szintén spanyolul).
Nyugtalanul füleltem. Ezek mások voltak. Ezek az új
jelenések (a nélkülözéstől, mérgezéstől és a tűző naptól
elgyötört agyam vagy e holt sziget szüleményei) spanyol
ajkúak voltak, s mondataik alapján arra a következtetésre
jutottam, hogy Faustine nem tért vissza.
Nyugodt hangon beszéltek tovább, mintha nem hallották
volna a lépteimet, mintha én ott se lennék.
- Nem tagadom, de hogyan jutott Morel eszébe?.. Egy férfi
dühösen félbeszakította őket:
- Meddig tart még? Az étel már egy órája készen van!
Határozott tekintettel nézett rájuk (olyan határozottan, hogy
felötlött bennem a kérdés: vajon nem azt a vágyát akarja-e

37
leküzdeni, hogy rám nézzen?), s kiabálva rögtön el is tűnt. A
szakács utána ment; a szolga az ellenkező irányba futott el.
Erőfeszítést tettem, hegy megnyugodjak, de reszkettem.
Megszólalt egy gong. Életem olyan pillanatában voltam,
amilyenben a hősök is beletörődnének a félelembe. Azt
hiszem, most, ebben a pillanatban sem lennének nyugodtak.
Ekkor azonban a borzalom tovább fokozódott. Szerencsére
csak rövid időre. Eszembe jutott ez a gong. Sokszor láttam
már az ebédlőben. Menekülni akartam. Ismét nyugalmat
erőltettem magamra. Menekülni valóban lehetetlen volt. A
vihar, a csónak, az éjszaka... Ha a vihar meg is szűnne, nem
lenne kevésbé borzalmas nekivágni a tengernek ezen a
holdtalan éjszakán. Különben is, a csónak nem sokáig
maradna a víz színén... Ami a lapályt illeti, azt bizonyára
elöntötte a víz. A menekülésem már a közvetlen közelben
véget érne. Érdemesebb fülelni, vigyázni ezeknek az
embereknek a mozdulatait, várakozni.
Körülnéztem és elrejtőztem (mosollyal nyugtázva az
ügyességemet) egy kis szobában, amely a lépcső alatt volt.
Ez (miként később gondoltam) nagyon bárgyú lépés volt. Ha
keresni kezdenek, oda minden bizonnyal benéztek volna. Egy
darabig gondolatok nélkül, nagyon nyugodtan, de még
zavarodottan várakoztam.
Két probléma ötlött fel bennem:
Hogyan jöttek a szigetre? Ebben a viharban egyetlen
kapitány sem vállalkozna rá, hogy megközelítse a szigetet;
átszállást és csónakokkal való partraszállást feltételezni pedig
teljesen képtelen dolog.
Mikor érkeztek? Az étel jó ideje készen van már; s még
negyeDora se telt el azóta, hogy lementem a motorokhoz,
akkor pedig senki nem volt a szigeten.
Morel nevét említették. Bizonyára ugyanazoknak a
személyeknek a visszatéréséről volt szó. Lehetséges,
gondoltam szívdobogva, hogy ismét látom Faustine-t.

38
 Kidugtam a fejemet a szobából, mert megéreztem, hogy
hirtelen minden megállt, s ezzel a kételyeim is szertefoszlottak.
Nem volt sehol senki. Felmentem a lépcsőn, végigmentem a
félemeleti folyosókon; a négy terasz egyikéről sötét levelek és
egy terrakotta istenség között kihajoltam az ebédlő fölé.
Valamivel több mint egy tucat ember ült az asztal körül. Azt
képzeltem, hogy új-zélandi vagy ausztráliai turisták; úgy
találtam, hogy berendezkedtek, s nem mennek el egyhamar.
Jól emlékszem: megláttam a társaságot, turistákhoz
hasonlítottam őket, megállapítottam, hogy nem
futóvendégeknek látszanak, s csak ezután gondoltam
Faustine-re. Keresni kezdtem, s rögtön rá is találtam. Jóleső
meglepetésben volt részem: a szakállas nem ült Faustine
mellett; korai öröm: a szakállas nem is volt jelen (mielőtt még
elhittem volna, megpillantottam Faustine-nel szemben).
A társalgás bágyadt volt. Morel a halhatatlanság témáját
erőltette. Szó esett utazásokról, ünnepekről, táplálkozási
módokról. Faustine és egy szőke lány gyógyszerekről
beszélgetett. Alec, egy kínosan jól fésült, keleti típusú, zöld
szemű fiatalember különösebb meggyőződés és siker nélkül a
gyapjúüzleteiről próbált mesélni. Morel lelkesen baseball- vagy
teniszpályát tervezgetett a szigetre.
Kissé jobban megismertem a múzeum lakóit. Faustine bal
oldalán egy nő ült - Dora? - szőke, göndör haja volt, nevetős
arca, nagy fejét enyhén előreszegezte, akár egy tüzes ló. A
másik oldalán egy barna, élénk tekintetű fiatalember ült,
akinek sűrű szemöldöke töprengő arckifejezést kölcsönzött.
Azután egy magas, beesett mellű, hosszú karú lány
következett: az arcáról undor áradt. Ezt a nőt Irenének hívták.
Utána pedig az a nő ült, aki azt mondta, ez nem megfelelő idő
kísértethistóriákra, azon az estén, amikor felmentem a
dombra. A többire nem emlékszem.
Gyerekkoromban azzal szoktam játszani, hogy

39
felfedezéseket tettem a könyvek képein: sokáig néztem őket,
s vég nélkül jelentek meg a különböző tárgyak. Egy ideig
bosszúsan bámultam a nőket, tigriseket vagy macskákat
ábrázoló Fudzsita-képekre.
A társaság átment a hallba. Hosszú idő alatt, reszketve a
félelemtől - az ellenségeim vagy a hallban voltak, vagy a
pincében (a személyzet) -, a személyzeti lépcsőn
leereszkedtem a spanyolfal mögé rejtett ajtóig. Elsőként egy
nőt pillantottam meg, aki az egyik alabástrom kehely mellett
kötött, majd az Irene nevű nőt és egy harmadikat, amint
beszélgettek; tovább fürkésztem, kockáztatva, hogy
felfedeznek, s az egyik asztalnál Morelt pillantottam meg,
amint hatodmagával kártyázott; a háttal ülő lány Faustine volt;
a kicsi asztal alatt a lábak összezsúfolódtak, s hosszú
percekig semmit sem tudtam kivenni, bár szerettem volna
kideríteni, hogy Morel és Faustine lába egymáshoz ér-e.
Ennek a siralmas foglalatosságomnak egykettőre vége
szakadt, s az iszonyat töltött el egy cseléd vörös arcától és
nagy, kerek szemétől, amellyel engem nézett, s aztán bement
a hallba. Lépéseket hallottam. Elinaltam. A kerek szalonban,
az akvárium fölött rejtőztem el, az alabástrom oszlopok első
és második sora közé. Alattam ugyanolyan halak úszkáltak,
amilyeneket rothadtan szedtem ki innen az érkezésem napján.

Amikor lecsillapodtam, újra odamentem az ajtóhoz. Faustine,

Dora - az asztaltársnője - és Alec éppen felfelé ment a
lépcsőn. Faustine keresett lassúsággal mozgott. Ezért a véget
nem érő testért, ezekért a túlságosan hosszú lábakért, ezért
az ostoba érzékiségért kockáztattam a nyugalmamat, a
mindenséget, az emlékeimet, a mohó életvágyamat s annak a
szépségét, hogy megismerjem az árapály ritmusát, s újabb
ártalmatlan gyökereket fedezzek fel.
Követtem őket. Hirtelen bementek egy szobába. Szemben
találtam egy nyitott ajtót s egy kivilágított, üres szobát.

40
Gondos elővigyázatossággal bementem. Bizonyára valaki itt
járt, s elfelejtette lekapcsolni a villanyt. Az ágy és a
toalettasztal képe, a ruhák, könyvek és a legcsekélyebb
rendetlenség hiánya biztosított afelől, hogy senki sem lakik
benne.
Nyugtalanság fogott el, amikor a múzeum többi lakója a
szobájába ment. Hallottam a léptek zaját a lépcsőn, s el
akartam, oltani a villanyt, de lehetetlen volt: elromlott a
kapcsoló. Nem erőlködtem. A fény kialvása egy üres
szobában csak felhívná a figyelmet.
Ha nem lett volna baj a kapcsolóval, a fáradtság és az
ajtórésekben kihunyó fények rábírtak volna, hogy aludni térjek
(nem szólva a megnyugvásról, amellyel a nagy fejű nő
Faustine szobájában való jelenléte töltött el). Számítottam rá,
hogy ha éjszaka valaki végigmegy a folyosón, bejön a
szobámba, hogy eloltsa a villanyt (a múzeum többi része sötét
volt). Ez talán elkerülhetetlen volt, de nem túl veszélyes. Amint
az illető észreveszi az elromlott kapcsolót, elmegy, hogy ne
zavarja a többieket. Elegendő, ha egy kis időre elrejtőzöm.
Ezen gondolkoztam, amikor Dora feje bukkant fel.
Végigsiklott rajtam a tekintete. Elment anélkül, hogy
megpróbálta volna lekapcsolni a villanyt.
Szinte görcsös félelem lett úrrá rajtam. Indultam, de még
mielőtt kimentem volna, biztos búvóhely után kutatva,
gondolatban végigjártam a házat. Nehéz volt elhagynom ezt a
szobát, ahonnan szemmel tarthattam Faustine ajtaját. Leültem
az ágyra, és elaludtam. Egy idő múlva Faustine-t láttam
álmomban. Bejött a szobába. Nagyon közel volt hozzám.
Felébredtem. A villany nem égett. Megpróbáltam mozdulatlan
maradni, látni valamelyest a sötétben, de a zihálás és a
rémület teljesen úrrá lett rajtam.
Felkeltem, kimentem a folyosóra, s a csöndet hallottam
csupán, amely a vihart követte: semmi nem törte meg.
Járkálni kezdtem a folyosón, hallgatózva, hogy nyílik-e ki

41
váratlanul egy ajtó, és nem kerülök-e egy durva kéz és egy
rendíthetetlen, gunyoros hang hatalmába. A különös világ,
amely az utóbbi napokban aggodalommal töltött el,
feltevéseim és szorongásaim és maga Faustine talán nem
egyéb, mint a börtön és a vesztőhely egy-egy majd tovatűnő
állomása. A sötétségben óvatosan lementem a lépcsőn. Egy
ajtóhoz értem, és ki akartam nyitni; nem lehetett, meg se
tudtam mozdítani a kilincset (ismertem az olyan zárakat,
amelyek rögzítik a kilincset, az ablakok rendszerét viszont nem
értem: zár nincs rajtuk, s a kilincsek se mozdulnak). Lassan
meggyőződtem róla, hogy lehetetlen kimennem, egyre
idegesebb lettem, és - talán ezért, valamint a sötétség okozta
tehetetlenség miatt - a belső ajtókkal sem tudtam megbirkózni.
Néhány lépés a személyzeti lépcső felől sürgetni kezdett. Nem
tudtam kimenni. Nesztelenül lépkedtem az egyik fal mentén,
egészen az egyik hatalmas alabástrom kehelyig; nagy
erőfeszítés és veszély árán belebújtam.
Nyugtalanul és igen sokáig kuporogtam a síkos alabástrom
falak és a törékeny lámpa között. Felmerült bennem a kérdés:
vajon Faustine kettesben maradt-e Aleckel, vagy előbb-utóbb
valamelyikük elment Dorával?
Reggel egy beszélgetés hangjaira ébredtem (túlságosan
gyenge és álmos voltam ahhoz, hogy odafigyeljek rá). Később
már semmit sem lehetett hallani.
Kívül akartam kerülni a múzeumon. Lassan kiegyenesedtem,
rettegve attól, hogy elcsúszom, és széttöröm a hatalmas
lámpát, s attól is, hogy valaki megpillantja előbukkanó fejemet.
Elgyengült mozdulatokkal, keservesen kikászálódtam az
alabástrom vázából. Hogy az idegeim kissé rendbe jöjjenek, a
függönyök mögé húzódtam. Olyan gyenge voltam, hogy alig
tudtam megmozdítani őket; olyan mereveknek és nehezeknek
tűntek, akár a kőfüggönyök, amilyeneket egyes kriptákon
láthat az ember. Sóvárogva igazi kenyérre és egyéb olyan
élelmiszerekre gondoltam, amelyek a civilizáció sajátjai: az

42
ebédlő előtti fülkében minden bizonnyal rájuk lelnék. Enyhe
rosszullét fogott el, nevethetnékem támadt; félelem nélkül
mentem el a lépcsőházig. Az ajtó nyitva volt. Nem láttam ott
senkit. Továbbmentem az ebédlő előtti fülke felé, olyan
vakmerően, hogy büszkeség töltött el tőle. Lépéseket
hallottam. Ki akartam nyitni egy kifelé nyíló ajtót, s ismét
szembe találtam magam ezekkel a kérlelhetetlen kilincsekkel.
Valaki lefelé jött a személyzeti lépcsőn. A bejárat felé
iramodtam. A nyitott ajtón át egy fonott szék csücskét és
valakinek a keresztbe vetett lábát pillantottam meg. A főlépcső
felé indultam; onnan is lépéseket hallottam. Emberek vannak
az ebédlőben. Bementem a hallba, egy nyitott ablak tűnt a
szemembe, majd szinte ugyanabban a pillanatban az egyik
oldalon Irene és az az asszony, aki az este kísértetekről
beszélt, a másikon pedig a vastag szemöldökű fiatalember: a
kezében nyitott könyvet tartott, felém jött, és francia verseket
szavalt. Megálltam, azután peckesen elhaladtam köztük, kis
híján meg is érintettem őket; kivetettem magam az ablakon, s
az ütéstől fájó lábammal (az ablak úgy háromméternyire
lehetett a gyep fölött), futásnak eredtem lefelé a lejtőn,
bukdácsolva, s nem figyeltem, néz-e valaki.
Készítettem egy kis ennivalót. Lelkesen láttam neki, de
azután kedvetlenül ettem.
Most szinte egyáltalán nem érzek fájdalmat. Nyugodtabb
vagyok. Arra gondolok, bár ez képtelenség, hogy talán
mégsem vettek észre a múzeumban. Már egy egész nap telt
el azóta, s még senki sem jött a keresésemre. Rémítő dolog
ilyen szerencse részesének lenni.

Van egy adatom, amely segítségére lehet a beszámoló

olvasóinak a betolakodók második megjelenésének időpontját
illetően: a két hold és a két nap az ezt követő napon volt
látható. Lehetséges, hogy csupán valamilyen helyi jelenségről
van szó, mégis valószínűbbnek tartom, hogy délibáb vagy

43
efféle lehetett, a hold vagy a nap, a víz és a levegő együttes
hatására jöhetett létre, s minden bizonnyal látható volt
Rabaulból és az egész övezetből is. Észrevettem, hogy ez a
második nap - talán az első tükörképe - sokkal erősebb. Azt
hiszem, tegnapelőttről tegnapra pokolian felszökött a
hőmérséklet. Mintha ez az új második nap a legszertelenebb
nyarat hozta volna el a tavaszba. Az éjszakák nagyon
világosak: mintha sarki fény úszna a levegőben. De azt
hiszem, a két hold és a két nap nem tarthat számot
különösebb érdeklődésre, mindenütt tudnak már róluk; vagy
látták őket az égbolton, vagy pedig tudományosabb és
teljesebb beszámolókból értesültek a jelenségről. Nem azért
említem meg, mintha költői értéket tulajdonítanék neki, vagy
érdekességként kívánnám feltüntetni őket, hanem csupán
azért, hogy olvasóim, akik újságokat járatnak, és
születésnapjuk van, dátumhoz tudják kötni ezeket az oldalakat.
Ezek az első kétholdas éjszakák. Két napot viszont már
látott a világ. Cicero írja a De natura deorum című művében:
Tum sole quod ut e patre audivi Tuditano et Aquilio
consulibus evenerat.
Azt hiszem, jól idéztem.[3] M. Lobre a Miranda Intézetben
betéve megtanította nekünk a Második Könyv első öt oldalát
és a Harmadik Könyv utolsó három oldalát. Ennél többet nem
is ismerek Az istenek természetéről című műből.
A betolakodók nem kerestek. Látom őket, amint
felbukkannak és eltűnnek a domb pereménél. Talán a lélek
valamiféle tökéletlensége (és a tengernyi szúnyog) miatt
vágyakozva gondoltam a tegnap estére, amikor minden
reményt elvesztettem Faustine-t illetően, s nem gyötört ez a
szorongás. Visszavágytam ezt a pillanatot, amikor ismét úgy
éreztem, hogy otthonra leltem a múzeumban, és én voltam a
magány ura.

Eszembe jutott, mire gondoltam tegnapelőtt este abban a

44
folytonosan kivilágított szobában. A betolakodók és a velük
való kapcsolatom természete járt a fejemben.
Többfajta magyarázattal is megpróbálkoztam.
Hogy elért a nevezetes ragály; ennek hatása a
képzeletemre: az emberek, a zene, Faustine; a testemre:
talán igen komoly sérülések, amelyeket az előbbi hatások
miatt nem tudok észlelni.
Hogy a lapály bűzös levegője és az elégtelen táplálkozás
következtében láthatatlanná váltam. A betolakodók nem látták
(vagy emberfeletti önfegyelmük van; ügyességemtől eltelve
kizártam annak a lehetőségét, hogy mindez a rendőrség által
szervezett fortély). Ellenérv: nem vagyok láthatatlan a
madarak, gyíkok, patkányok, szúnyogok számára.
Felmerült bennem (homályosan), hogy esetleg más
természetű, más bolygóról származó lényekről van szó,
akiknek van szemük, de az nem látásra szolgál, s van fülük is,
de nem hallanak vele. Eszembe jutott, hogy hibátlanul
beszéltek franciául. Továbbgondoltam az előző szörnyűséget:
ez a nyelv talán világainkban párhuzamosan meglevő, de
különböző célokat szolgáló eszköz.
S mivel a háborodottságnak arra a fokára jutottam, hogy az
álmaimat mesélem el, íme, a negyedik feltevés. Éjjel a
következőket álmodtam:
Tébolydában voltam. Miután egy orvos hosszasan
megvizsgált (a per?), a családom vitt el oda. Morel volt az
igazgató. Néhány pillanatig tudtam, hogy a szigeten vagyok;
azután néhány pillanatig azt hittem, hogy a tébolydában
vagyok: néhány pillanatig pedig a tébolyda igazgatója voltam.
Nem hiszem, hogy feltétlenül szükséges lenne egy álmot
valóságnak tekintenem, sem pedig a valóságot tébolynak.
Ötödik feltevés: a betolakodók egy halott baráti társaság
tagjai; én pedig utazó vagyok, mint Dante vagy Swedenborg,
ha ugyan nem szintén halott, egy másik fajtából, amely

45
metamorfózisának egy másik szakaszában van; ez a sziget
azoknak a halottaknak a purgatóriuma vagy mennyországa
(ezzel kimondtam annak a lehetőségét, hogy több
mennyország van; ha csak egy lenne, és mindenki oda jutna, s
egy elbűvölő házaspár várna ránk ott szerdánkénti irodalmi
összejöveteleivel, sokan már régen felhagytunk volna az
elhalálozás szokásával).
Most már értettem, a regényírók miért traktálnak bennünket
panaszos kísértetekkel. A halottak továbbra is az élők között
maradnak. Nehezen változtatnak a szokásaikon, mondanak le
a dohányzásról és a nők megerőszakolásának a dicsőségéről.
Elborzadtam tőle (gondoltam pózolva), hogy láthatatlan
vagyok; beleborzadtam, hogy a közeli Faustine egy másik
bolygón van (Faustine nevétől elrévedtem); de hát én halott
vagyok, s így elérhetetlen is (látni fogom Faustine-t, látni
fogom, amint elmegy, s a taglejtéseim, könyörgésem, a
merényleteim nem jutnak el hozzá); ezek az iszonyú
megoldások elvetélt remények.
Ezeknek a gondolatoknak a felvetődése állandó örömmel
töltött el. Érveket gyűjtöttem, amelyek a betolakodókhoz
fűződő kapcsolatomat különböző dimenziókban élő lények
kapcsolataként magyarázták. Ezen a szigeten valamilyen
katasztrófa mehetett végbe, amely érzékelhetetlen volt az
áldozatok számára (számomra és a szigetet benépesítő
állatok számára); ez után érkezhettek a betolakodók.
Hogy én halott lennék! Mennyire lelkesített ez a lehetőség
(hiún, mesterkélten).
Összefoglaltam az életemet. A gyermekkorom a Paraiso
sétányon töltött délutánokkal nem volt valami izgalmas; a
letartóztatásomat megelőző napok mintha teljesen idegenek
lettek volna; azután a hosszú menekülés és a szigeten töltött
hónapok következtek. A halálnak kétszer volt rá alkalma, hogy
belépjen a történetembe. Az azt megelőző napokban, hogy a
rendőrség a szobámba tette a lábát az Oeste 11. szám alatti

46
büdös, rózsaszínűre festett panzióban, a Pastorával szemben
(a perre kijelölt bírák előtt került sor; a menekülés és az
utazások, az utazás az említett mennyországba, pokolba vagy
purgatóriumba). A második lehetőségét a halál a csónakban
kapta. A napsütés szinte szétolvasztotta a koponyámat, s bár
ideeveztem, minden bizonnyal még jóval a megérkezésem előtt
elveszítettem az eszméletemet. Ezekről a napokról minden
emlékem ködös, kivéve a pokoli fényt, a víz mozgását és
robaját s a minden életerőnél hatalmasabb szenvedést.
Már jó ideje volt annak, hogy egyre ezen gondolkoztam, így
hát egy kissé már untam az egészet, és kevésbé logikusan
következtettem: a betolakodók megérkezéséig nem voltam
halott; a teljes magányban nem lehet halott az ember. Hogy
feltámadhassak, el kell tüntetnem a tanúkat. Könnyű pusztítás
lesz. Én nem létezem, így nem gyanítják majd pusztulásomat.
Máson gondolkodtam, egy egészen rendkívüli és titkos
lányszöktetés valószínűtlen tervén, mintegy álomban, amelyet
csak saját magamnak vallottam be.
A végletes szorongás pillanataiban ezeket az értelmetlen,
oktalan magyarázatokat eszeltem ki. Az ember és a testi
szerelem nem bírja a hosszan tartó feszültséget.

Ez pokol. A napok tikkasztóan sütnek. Rosszul érzem

magam. Ettem néhány gumót, amelyek a fehérrépára
emlékeztettek, nagyon rostosak voltak.
A napok magasan voltak, egyik jobban, mint a másik, s
hirtelen (azt hiszem, a tengert néztem addig) egy hajó tűnt fel
igen közel, a parti zátonyok között. Mintha elaludtam volna
(még a legyek is alva röpködnek a két nap tüzében), s
másodpercekkel vagy órákkal később ébredtem volna fel,
anélkül hogy észrevettem volna, hogy elaludtam és
felébredtem. Fehér teherhajó volt. Az ítéletem, gondoltam
felháborodva. Kétségtelenül azért jönnek, hogy átvizsgálják a
szigetet. A sárga és magas kémény (mint a Royal Mail és a

47
Pacific Line hajóin) hármat sípolt. A betolakodók a domb aljára
tódultak. Néhány nő a kendőjével integetett.
A tenger mozdulatlan volt. A hajóról leeresztettek egy
csónakot Majdnem egy óráig tartott, amíg beindították a
motort. Egy tiszti vagy kapitányi egyenruhát viselő tengerész
szállt partra a szigeten. A többiek visszatértek a hajóra.
A férfi felment a dombra. Nagyon kíváncsi voltam, s a
fájdalmaim és a gumókkal nehezen birkózó gyomrom ellenére
én is felmentem a másik oldalon. Láttam, amint tisztelettudóan
köszön. Megkérdezték tőle, hogy utazott: s hogy megkapott-e
mindent Rabaulban. Egy haldokló főnix mögött álltam,
egyáltalán nem tartva attól, hogy meglátnak (hasztalannak
éreztem, hogy elrejtőzzem). Morel egy padhoz vezette a férfit.
Beszélgettek.
Már tudtam, mit tartsak a hajó felől. A betolakodóké vagy
Morelé lehet. Azért jött, hogy elvigye őket.
Három lehetőségem van, gondoltam. Hogy megszöktessem
Faustine-t, hogy feljussak a hajóra, hogy hagyjam elmenni
Faustine-t..
De keresni fogják; előbb vagy utóbb minden bizonnyal ránk
találnak, ha megszöktetem. Nincs ezen a szigeten egyetlen
hely sem, ahol elrejthetném? Emlékszem, hogy fájdalmasra
torzult az arcom, annyira erőltettem az agyamat.
Az is eszembe jutott, hogy a kora esti órákban elhozom a
szobájából, és együtt elindulunk a csónakon, amellyel
Rabaulból jöttem. De hová? Vajon megismétlődne a múltkori
utazás csodája? Hogyan tájékozódjam? Vessem magam oda
a sorsnak Faustine-nel együtt; s kibírná-e azokat a
hosszadalmas gyötrelmeket, amelyek a csónakban várnának
ránk az óceán közepén? Vagyis inkább rövid ideig tartó
gyötrelmeket: feltehetően pár méterre a parttól elsüllyednénk.
Ha sikerülne feljutnom a hajóra, felfedeznének. De esetleg
még mindig beszélhetnék velük, kérhetném, hívják oda
Faustine-t vagy Morelt, s elmagyaráznám nekik a helyzetemet.

48
Talán jutna idő rá - ha rossz fogadtatásra találna a történetem
-, hogy megöljem vagy megölessem magam, mielőtt az első
olyan kikötőbe érnénk, ahol börtön van.
Döntenem kell, gondoltam.
Egy magas, robusztus, gyulladt képű, rosszul borotvált,
nőiesen mozgó férfi odalépett Morelhez, és ezt mondta:
- Késő van. Még fel kell készülnünk. Morel azt felelte:
- Egy pillanat. A kapitány felállt; Morel félig felegyenesedve,
egyre csak beszélt hozzá, szaporán.
Megveregette a hátát, és a kövérhez fordult, miközben a
másik köszönt neki s megkérdezte:
- Indulunk?
A kövér mosolyogva, fürkészőn a fekete hajú, vastag
szemöldökű fiúra nézett, és megismételte a kérdést:
- Indulunk?
A fiú bólintott.
Mindhárman futásnak eredtek a múzeum felé, ügyet se vetve
az asszonyokra. A kapitány udvariasan odament hozzájuk. A
csoport lassan megindult a három férfi után.
Nem tudtam, mit tegyek. A jelenet, bár nevetséges volt,
riasztónak tetszett. Mire kell felkészülniük? Nem rendültem
meg. Tétlenül, kissé idegesen arra gondoltam, hogyha látnám
őket Faustine-nel elmenni, szertefoszlana belőlem ez a
felgyülemlett rémület is.
Szerencsére nem jött el ez a pillanat. Messziről feltűnt Morel
szakálla és vékony lába. Faustine, Dora, az a nő, aki egy este
kísértethistóriákat mesélt, Alec és a három férfi, akit az előbb
együtt láttam, fürdőruhában mentek le az úszómedence felé.
Én egyik emeletről a másikra szaladtam, hogy jobban lássam
őket. A nők mosolyogva lépkedtek; a férfiak ugráltak, mintha
fáznának, ami egyébként elképzelhetetlen volt a két nap tüze
alatt. Előre láttam a kiábrándulást, amely a medencénél éri
majd őket. Amióta nem cserélem a vizet, teljesen

49
használhatatlan (legalábbis normális ember számára):
megzöldült, zavaros, habos; ördögi gyorsasággal növekvő
nagy levelek és döglött madarak úsznak a színén, s
valószínűleg élő viperák és békák is akadnak benne.
Faustine így félmeztelenül határtalanul szép. Az a kissé
gyermekded, elragadtatott öröm kerítette hatalmába, amely a
nyilvánosan fürdőző emberek sajátja. Ő ugrott elsőként a
vízbe. Hallottam, amint nevetnek, és csapkodják a vizet.
Dora és az idősebb nő jött ki elsőnek. Az idősebb nő
szaporán lengetve a karját számolni kezdett:
- Egy, kettő, három.
A többiek még bizonyára versenyt úsztak. A férfiak
kimerülten jöttek ki a vízből. Faustine egy kicsit még bent
maradt. Közben a tengerészek kikötöttek. Bejárták a szigetet.
Én a pálmacserjék mögött bújtam meg.
Híven elmondom azokat a tényeket, amelyeknek tegnap
délutántól ma reggelig a tanúja voltam, a valószínűtlen
tényeket, amilyenekkel nem egykönnyen szolgál a valóság...
Most úgy látom, hogy a valódi helyzet nem az, amit az előző
oldalon leírtam, hogy a helyzet, amelyet átélek, nem olyan,
mint amilyennek képzelem.
Amikor a fürdőzők elmentek öltözni, elhatároztam, hogy éjjel-
nappal ügyelni fogok. Ennek ellenére hamarosan
szükségtelennek tartottam ezt.
Éppen elindultam, amikor megjelent a sűrű szemöldökű,
fekete hajú fiú. Egy pillanat múlva észrevettem Morelt, amint
az egyik ablakból lesett kifelé. Aztán lement a lépcsőn. Nem
voltam messze tőle. Hallhattam, amit mond.
- Nem akartam beszélni, mert a többiek is itt voltak. El
akarok mondani valamit magának és még néhányuknak.
- Halljuk.
- De nem itt - mondta Morel, bizalmatlanul fürkészve a fákat
- Majd ma este. Ha már mindenki elment, maga maradjon.

50
 - Álmosan?
- Inkább. Minél később, annál jobb. De főképpen ne szóljon
róla senkinek. Nem akarom, hogy az asszonyok megtudják. A
hisztériától én is hisztériás leszek. Isten vele.
Sietős léptekkel elindult. Mielőtt belépett volna a házba,
hátranézett. A fiú közben megindult fölfelé. Morel intett neki,
erre megállt, majd zsebre dugott kézzel sétálni kezdett, s
halkan fütyörészett.
Megpróbáltam elgondolkodni azon, amit láttam, de nem volt
hozzá erőm. Nyugtalan voltam.
Körülbelül egy negyeDora múlhatott el.
Egy másik, ősz szakállas, kövér férfi jelent meg a lépcsőn,
akit eddig még nem említettem ebben a beszámolóban, s
körös-körül végighordozta tekintetét a szigeten. Lejött a
lépcsőn, s mozdulatlanul, leplezetlen zavarral állt a múzeum
előtt.
Visszajött Morel. Egy percig beszélgettek. Ennyit hallottam:
- ... és ha azt mondanám, hogy minden cselekedetét és
szavát rögzítették?
- Nem törődnék vele. Arra gondoltam, talán a naplómat.
Elhatároztam, hogy résen leszek. Nem engedek a fáradtság
és a feledékenység rohamainak. Nem hagyom, hogy
meglepjenek.
A kövér ismét egyedül maradt, tanácstalanul. Morel Alec
(egy keleti, zöldesfekete bőrű fiatalember) társaságában jelent
meg újra. Hármasban mentek el.
Ekkor férfiak jöttek ki, és fonott székeket cipelve néhány
szolga; a székeket egy nagy és beteg majomkenyérfa alá
tették (e fafajta néhány kevésbé fejlett példányát egy Los
Teques-i birtokon láttam). A hölgyek leültek a székekre; a
férfiak köréjük heveredtek a gyepre. Eszembe jutottak az
otthoni délutánok.
Faustine átvágott a sziklák felé. Bosszantó, mennyire

51
szeretem ezt az asszonyt (és nevetséges: még
egyetlenegyszer sem beszéltünk egymással). Teniszruhát
viselt, s egy lilás kendő volt a fején. Majd emlékezhetem
ezekre a kendőkre, ha Faustine elment.
Kedvem támadt felajánlani, hogy viszem a táskáját vagy a
takarót. Messziről követtem; láttam, amint leteszi a táskáját
egy sziklára, és leteríti a takarót, majd mozdulatlanul szemléli
a tengert vagy a délutánt, átsugározva beléjük önnön
nyugalmát.
Elmúlt az utolsó alkalom is, hogy szerencsém legyen
Faustine-nel. Hogy letérdeljek elé, hogy vallomást tegyek neki
a szenvedélyemről, az életemről. Nem tettem meg. Nem
tartottam célszerűnek. Biztos, hogy az asszonyok
természetesen fogadnak minden hódolatot. De többet ér, ha
magától tisztázódik a helyzet. Gyanús lehet az olyan idegen,
aki elmeséli az embernek az életét, mellékesen megemlíti,
hogy börtönben volt, életfogytiglanra ítélték, s hogy mi
vagyunk létének az értelme. Az ember attól tart, hogy az
egész nem egyéb egy chantage-nál, hogy eladjanak neki egy
Bolivar 1783-1830 feliratú tollszárat vagy egy díszpalackot,
amelyben egy vitorlás hajó ékeskedik. Egy másik módszer az
lenne, hogy a tengert nézve beszéljek hozzá, mint egy
szemlélő, jámbor őrült: szóljak a két napról s a napnyugta iránt
érzett vonzalmunkról; azután várjak egy kicsit a kérdéseire;
majd mindenesetre célozzak rá, hogy író vagyok, s mindig egy
magányos szigeten akartam élni; megvalljam neki a
bosszúságomat társasága, érkezése miatt; beszámoljak
száműzetésemről a sziget áradásnak kitett részére (ez
lehetővé tenné, hogy élvezetes kiselőadást tartsak a lapályról
és az ott fenyegető csapásokról), s ezután rátérjek a
mondanivalómra: most félek hogy elmennek, s hogy az alkonyt
többé nem édesíti meg az, amit pedig már megszoktam; hogy
láthatom őt.
Felállt. Nagyon ideges lettem (mintha Faustine meghallotta

52
volna, amit gondoltam, mintha ez sértette volna őt). Odament
a könyvért, amely egy táskából állt ki; ezt az imént egy
ötméternyire levő másik sziklára tette le. Újra leült. Kinyitotta a
könyvet, a kezét az egyik lapra tette, és félig lehunyt szemmel
nézte a délutánt.
Amikor a gyengébben sütő nap alábukott, Faustine ismét
felállt. Utánamentem... rohantam, térdre vetettem magam, és
szinte kiáltva mondtam neki:
- Faustine, szeretem! Azért tettem ezt, mert arra gondoltam,
az lenne a legmegfelelőbb, ha kihasználnám az ihlet pillanatát,
s hagynám érvényre jutni őszinteségét. Nem tudom, milyen
eredményre jutottam. Elriasztott néhány lépés és egy sötét
árnyék. Egy pálma mögé rejtőztem. Szapora zihálásomtól
szinte semmit sem hallottam. Morel azt mondta neki, hogy
beszélnie kell vele. Faustine így felelt:
- Jól van, menjünk a múzeumba (ezt tisztán hallottam). Kicsit
vitatkoztak. Morel ellenkezett:
- Ki akarom használni ezt az alkalmat... hogy nem a
múzeumban s nem a barátaink szeme előtt vagyunk.
Hallottam, hogy még ilyesmit is mondott: óvatosságra
intselek; másfajta nő vagy; uralkodni az idegeken. Állíthatom,
hogy Faustine makacsul menni akart. Morel lezárta a vitát:
- Ma este, ha már mindenki elment, kérlek, maradj még egy
kicsit.
A pálmák és a múzeum között mentek. Morel sokat beszélt
és gesztikulált. Eközben egyszer megfogta Faustine karját.
Ezután csendben mentek tovább.
Amikor láttam őket bemenni a múzeumba, arra gondoltam,
hogy valami ennivalót kellene készítenem, hogy éjszakára
legyen erőm, és tudjak virrasztani.

A Két csésze tea és a Valencia egész hajnalig szólt.

Szándékom ellenére keveset ettem. Látni, amint az emberek

53
táncolnak, s látni és ízlelgetni a ragadós leveleket, a földízű
gyökereket, a jó vastag fonalból tekert gombolyagokra
emlékeztető gumókat: mindez könnyedén rábírt arra, hogy
bemenjek a múzeumba, s kenyeret és egyéb valódi élelmiszert
keressek.
A szeneskamrán át mentem be, éjfélkor. Az ebédlő előtti
helyiségben az éléskamrában szolgák voltak. Elhatároztam,
hogy elrejtőzöm és megvárom, amíg mindenki a szobájába
megy. Talán meghallhatom, mit mond Morel Faustine-nek, a
dús szemöldökű fiúnak, a kövérnek és a zöldesfekete bőrű
Alecnek. Azután lopok némi ennivalót, és igyekszem kijutni.
Valójában Morel mondanivalója nem nagyon érdekelt. A part
mellett horgonyzó hajó töltött el szorongással; Faustine
könnyen bekövetkezhető, visszavonhatatlan távozása.
Amint átmentem a hallon, megpillantottam Belidor
értekezésének kísértetpéldányát: ezt a könyvet két hete vittem
el onnan; most ott feküdt ugyanazon a zöld márvány
gyámkövön, pontosan ugyanazon a helyen. Megtapogattam a
zsebem, s elővettem a könyvet; összehasonlítottam őket: nem
ugyanannak a könyvnek két példánya volt, hanem kétszeresen
ugyanaz a példány; a szétfutott kék tintával, amely felhőbe
burkolta a, PERSE szót; a ferde szakadással a külső alsó
sarkán… Külső azonosságról beszélek... Meg se tudtam
érinteni az asztalon fekvő könyvet. Gyorsan elrejtőztem,
nehogy felfedezzenek (először néhány asszony, azután Morel).
Átmentem az akvárium-szalonon, és a zöld szobában bújtam
el, a spanyolfal mögé (szinte egy kis házat alkotott). Egy
résen át láthattam az akvárium-szalont.
Morel parancsokat adott:
- Tegyen ide egy asztalt és egy széket!
A többi széket sorokba rakták az asztal előtt, mint egy
előadóteremben.
Igen későre járt, mire majdnem mindenki megjött. Volt némi
lárma, némi kíváncsiság, némi illedelmes mosolygás, de a

54
fáradtság ernyedt nyugalma uralta a hangulatot.
- Senki sem hiányozhat - mondta Morel. - Amíg nincs itt
mindenki, nem kezdem el.
- Jane hiányzik.
- Jane Gray hiányzik.
- Nem számit.
- Érte kell menni.
- Ki szedi ki most az ágyból?
- Nem hiányozhat.
- Alszik.
- Nem kezdem el, amíg nincs itt.
- Érte megyek - mondta Dora.
- Elkísérlek - mondta a dús szemöldökű fiú.
Híven akartam lejegyezni ezt a beszélgetést. Ha most nem
hat természetesnek, mesterségbeli tudásom vagy az
emlékezetem a hibás. Akkor természetes volt. Ezeknek az
embereknek a láttán, e beszélgetés hallatán senki nem
számított volna valamilyen mágikus aktusra, sem a valóság
megtagadására, ami ezután következett (bár az egész egy
kivilágított akvárium, hosszú farkú halak és békanyál fölött,
fekete oszloperdő közepén zajlott le). Morel néhány emberhez
beszélt, akiket nem láthattam:
- Át kell kutatni az egész házat ezért az emberért. Én
korábban láttam ebbe a szobába bejönni.
Kiről beszélt? Ekkor azt hittem, véglegesen kielégítést nyer
az érdeklődésem a betolakodók magatartását illetően.
- Végigjártuk az egész házat - mondta egy durva hang.
- Nem számít. Hozzák ide azt az embert - felelte Morel. Úgy
tűnt, be vagyok kerítve. El akartam menni. De maradtam.
Eszembe jutott, hogy a tükörszobák poklában hírhedt
kínzások esnek meg. Melegem kezdett lenni.
Később visszajött Dora és a fiú egy öreg, részeg nővel (ezt

55
a nőt láttam a medencében). Két másik személy is jött,
láthatóan szolgák, akik segíteni akartak; odamentek Morelhez,
az egyik azt mondta:
- Lehetetlen bármit tenni. (Felismertem az előbbi durva
hangot.) Dora odakiáltott Morelnek:
- Haynes Faustine szobájában alszik. Senki se tudja
kirángatni onnan.
Szóval Haynesről beszéltek az előbb? Nem gondoltam, hogy
kapcsolat lehet Dora szavai és Morelnek a férfiakkal folytatott
beszélgetése között. Arról beszéltek, hogy keresnek valakit, s
én megrémültem, szinte kapva rajta, hogy mindenben célzást
és fenyegetést lássak. Most felötlik bennem, hogy ezek az
emberek talán nem is foglalkoztak velem soha... Sőt: most
már tudom, hogy nem is kereshetnek.
Bizonyos vagyok benne? Egy ép érzékű ember elhinné, amit
az este hallottam, s amit tudni vélek? Azt tanácsolná-e, hogy
felejtsem el ezt a szorongást, amitől mindenben az
elfogatásomra szervezett gépezetet látok?
S ha az elfogatásomra szervezett gépezet lenne is, miért
olyan bonyolult? Miért nem fognak el egyszerűen? Nem lenne
őrültség ez a fáradságos színjáték?
A megszokás arra késztet bennünket, hogy a dolgok
történésének egyetlen módját, a világ valamiféle homályos
egybetartozását tételezzük fel. Most a valóság megváltozott
formában, irreálisan jelentkezik előttem. Amikor egy ember
felébred vagy meghal, egy ideig nem tud megszabadulni az
álom borzalmaitól, illetve az élet rögeszméitől. Most én se
könnyen fogok leszokni róla, hogy féljek ezektől az
emberektől.
Morelnél néhány géppel teleírt sárga selyempapírlap volt.
Egy nagy fatálból vette ki, amely az asztalon állt. A tálban
rengeteg levél volt, amelyeket gombostűvel a Yachtingból vagy
a Motor Boatingból kivágott hirdetésekhez tűztek. Régi hajók
áráról és vásárlási feltételeiről érdeklődtek bennük, s

56
tájékoztatást kértek megtekintésüket illetően. Néhányat
sikerült megpillantanom közülük.
- Hát aludjék Haynes tovább - mondta Morel. - Nagyon
nehéz, és ha megpróbálják idecipelni, sose kezdhetjük el.

Morel előrenyújtotta a karját, és elfúló hangon kezdte:

- Egy bejelentést kell tennem. Idegesen elmosolyodott,
- Nem fontos dolog. De hogy ne kövessek el pontatlanságot,
elhatároztam, hogy felolvasom. Kérem, hallgassák meg.
Elkezdte olvasni a sárga lapokat, amelyeket mellékelten.
csatolok. Ma reggel, amikor megszöktem a múzeumból, az
asztalon voltak; onnan vettem el őket.[4]
„Meg kell bocsátaniuk ezért az először kellemetlen, azután
iszonyúvá váló jelenetért. Majd elfelejtjük. S a feledés és az a
kellemes hét, amelyet itt töltöttünk, csökkenti majd az egész
dolog jelentőségét.
Úgy döntöttem, hogy semmit sem mondok önöknek.
Mentesülhettek volna ettől a teljesen természetes
nyugtalanságtól. Az utolsó pillanatig valamennyien a
rendelkezésemre álltak volna, lázongás nélkül. De mivel
barátok vagyunk, joguk van rá, hogy tudjanak róla.”
Csendben körülhordozta a tekintetét, mosolygott, remegett,
aztán lendületesen folytatta:
„Visszaéltem az önök jóhiszeműségével, s az engedélyük
nélkül lefényképeztem önöket. Természetesen nem olyan
fényképezés ez, mint amit ismernek; ez a legutóbbi
találmányom, örökké élni fogunk ezen a fényképen.
Képzeljenek el egy színpadot, amelyen teljes egészében
lejátszódik az életünk legutóbbi hét napja. Mi játsszuk el.
Minden cselekedetünk rögzítve van.”
- Micsoda szemérmetlenség! - kiáltotta egy fekete bajszos,
kiálló fogú férfi.
- Remélem, csak tréfa az egész - mondta Dora. Faustine

57
nem mosolygott. Felháborodottnak látszott. „Mondhattam
volna az ideérkezésükkor: életünk meg lesz örökítve. Talán
mindent elrontottunk volna afelőli erőfeszítésünkben, hogy
fenntartsuk az állandó vidámságot. Arra gondoltam: bármilyen
együtt töltött hét kellemes lesz, ha nem érezzük magunkon az
idő helyes eltöltésének a kötelezettségét. Nem így történt?
Így hát kellemes öröklétet adtam önöknek.
Persze, az emberi mű sosem tökéletes. Néhány barátunk
nincs jelen. Claude kimentette magát: az Isten és az egyén
közötti ellentét hipotézisét dolgozza fel regény és katekizmus
formájában; ezt a hipotézist kellően hatásosnak látja arra,
hogy halhatatlanná tegye vele magát, s nem akarja
félbeszakítani a munkát. Madeleine két éve nem jár a
hegyekbe; félti az egészségét; Leclerc megígérte
Davieséknek, hogy velük megy Floridába.”
Hozzátette:
- S persze szegény Charlie... E szavak hangsúlyából, a
szegény szóra eső nyomatékból, a néma ünnepélyességből,
valamint abból, hogy néhányan hirtelen változtattak a
testtartásukon, s megmozdultak a székek, arra
következtettem, hogy Charlie meghalt; pontosabban: a
közelmúltban távozott el az élők közül. Ezután Morel, mintegy
könnyíteni akarva a hallgatóságon, így szólt:
- De nekem megvan Charlie. Ha valaki látni akarja,
megmutathatom. Az egyik első sikeres kísérletem volt.
Megállt. Úgy láttam, észrevette a teremben végbement új
változást (az első változás során a nyájas unalom
bosszúságba ment át, amely enyhe rosszallással elegyedett
az ízetlenség hallatán, hogy egy halottal tréfál; most ezt
zavarodottság, szinte iszonyat váltotta fel).
Sietősen visszatért a sárga papírokhoz.
„Elmém már régóta két fő dologgal foglalkozott: a
találmányaimmal és. ..” Ismét visszaállt a Morel és a

58
hallgatóság közötti rokonszenv. „Például felvágom egy könyv
lapjait, sétálok, megtömöm a pipámat, s elképzelek egy
boldog életet egy...”
A szavait kísérő minden szünet tapsviharba torkollott.
„Amikor befejeztem a találmányt, felötlött bennem, először
csupán mint egyszerű téma a képzeletem számára, majd
képtelen terv gyanánt, hogy ábrándjaimat örökké tartó
valóságként lássam magam előtt...
Felsőbbrendű lénynek hittem magam, s meggyőződésem
volt, hogy könnyebb egy nőt szerelemre gyújtani, mint igazi
boldogságot teremteni magamnak, és ez azt sugallta, hogy
spontánul cselekedjem. A reményeim, hogy szerelemre
lobbantsam, szertefoszlottak; már nem bírom bizalmas
barátságát, már nincs támaszom, lelkierőm, hogy
szembenézzek az élettel.
Célszerűnek látszott taktikusan cselekedni. Terveket
készíteni.” (Morel hangnemet változtatott, mintegy véget
akarva vetni a komorságnak, amely a szavaiból áradt.)
„Először: rávenni arra, hogy kettesben jöjjön el velem ide
(lehetetlen: amióta megvallottam neki a szenvedélyemet, nem
voltunk kettesben), vagy megszöktetem (örökké csak
veszekedtünk volna). Gondoljanak arra, hogy az őrökké szó
ebben az esetben nem túlzás.” Ezt a részt alaposan
megváltoztatta. Azt mondta - úgy rémlik -, hogy arra gondolt,
megszökteti, s elsütött néhány tréfát.
„Most elmagyarázom a találmányomat.”

A beszéd eddig a pontig visszataszító és zavaros volt.

Morel, a tudós világfi pontosabban fejezi ki magát, amikor
hagyja az érzelmeket, és a saját területén marad; szövege
továbbra is kellemetlen, tele van műszaki szavakkal, s hiába
próbál bizonyos szónoki lendületre szert tenni, de mégis
világosabb.

59
 Ítélje meg az olvasó!
„Mi a rádiótelefon funkciója? Hogy a hallás útján leküzdje
valakinek a távollétét: adók és vevők igénybevételével,
beszélgetést folytathatunk Madeleine-nel ebben a szobában,
bárha ő húszezer kilométernél is messzebb, Quebec
környékén tartózkodjék. A televízió ugyanerre képes a látás
tekintetében. Ha gyorsabb és lassúbb rezgéseket állítunk a
szolgálatunkba, kiterjeszthetjük ezt a többi érzékszervünkre is;
minden érzékszervünkre.
A távollét leküzdésére szolgáló eszközök tekintetében a
tudományos helyzet a közelmúltig nagyjából a következő volt:
a látás tekintetében: a televízió, a film, a fényképezés;
a hallás tekintetében: a rádiótelefon, a fonográf, a telefon[5].
Következtetés:
A tudomány a közelmúltig arra korlátozta a tevékenységét,
hogy a hallás és a látás tekintetében úrrá legyen a térbeli és
időbeli távolságokon. Munkám első részének az érdeme az,
hogy véget vetettem egy már hagyománnyá vált
hanyagságnak, s szinte párhuzamos utakon logikusan
továbbvittem azoknak a bölcs embereknek a gondolatait és
tanításait, akik a fentebb említett találmányokkal jobbá tették
a világot.
Köszönetet szeretnék mondani azoknak a nagyiparosoknak,
akik mind Franciaországban (Société Clunie), mind Svájcban
(Schwachter Sankt Gallenben) megértették kutatásaim
fontosságát, és megnyitották számomra titkos
laboratóriumaikat.
Kollégáimnak már nem mondhatok hasonló köszönetet.
Amikor Hollandiába mentem, hogy beszéljek az
elektromosság jeles szakértőjével, Jan Van Heusével, egy
kezdetleges gép feltalálójával, amely lehetővé teszi, hogy
megtudjuk, hazudik-e valaki, sok szócséplést hallottam, s meg
kell mondanom, nem kis bizalmatlanságban volt részem.

60
 Ettől kezdve egyedül dolgoztam.
Eddig még ismeretlen hullámokat és rezgéseket kerestem,
hogy műszereket gondoljak ki, amelyekkel felfoghatom és
sugározhatom őket. Viszonylag könnyen akadtam rá a szaglás
hullámaira; a hő- és tapintási hullámokhoz azonban szükség
volt minden állhatatosságomra.
Ezenkívül tökéletesíteni kellett a már meglevő eszközöket. A
legjobb eredményekkel a fonográflemezek készítői
dicsekedhettek. Már régóta állíthatjuk, hogy a hang
tekintetében nem félünk a haláltól. A fényképezés és a film
viszont igen tökéletlenül volt csak képes megőrizni a képeket.
Munkámnak ez a része arra irányult, hogy rögzítsem a
tükrökben formálódó képet.
Egy személy, egy állat vagy egy tárgy a készülékeim előtt
olyan szerepet tölt be, mint az adóállomás, amely azt a
koncertet sugározza, amelyet önök a rádióban hallanak. Ha
bekapcsolják a szagérzékelés vevőkészülékét, érezni fogják a
Madeleine kebléből áradó parfümillatot, anélkül hogy látnák őt.
A tapintás hullámainak bekapcsolása után pedig
megsimogathatják selymes, láthatatlan haját, s
megtanulhatják, mint a vakok, hogy kezük által ismerjék meg a
dolgokat. S ha bekapcsolnak minden vevőt, megjelenik
Madeleine teljes egészében, újraalkotva, azonosan
Önmagával; nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a
tükörlapról elvont képről van szó, amelyet a megfelelő
tapintási ellenállással, ízzel, szagokkal és hőmérséklettel
egészítettünk ki tökéletes szinkronban. Egyetlen szemtanú
sem állítaná, hogy képeket lát. S ha most megjelennének a
rólunk készült képek, önök sem hinnék el, hogy képekről van
szó. Legfeljebb arra gondolnának, hogy valószínűtlen
hasonmásaikból álló színésztársulatot fogadtam fel.
Ez a gép első része; a második rész a felvevőkészülék; a
harmadik rész a vetítő. Nincs szükség képernyőre, se
vászonra; a vetített kép a térben jelenik meg, s nem számít,

61
nappal van-e vagy éjszaka. Az érthetőség kedvéért a gép
egyes részeit a következő tárgyakhoz hasonlíthatnám: a
televíziós készülékhez, amely többé-kevésbé távoli adók
képeit jeleníti meg a számunkra; a filmfelvevőhöz, amely filmre
rögzíti a televíziós készüléken látható képeket; a filmvetítőhöz.
Arra gondoltam, hogy összehangolom a készülékeim által
rögzített dolgokat, és jeleneteket veszek fel az életünkből: egy
délutánt Faustine-nel, néhány rövid beszélgetést önökkel; ily
módon igen tartós és éles felvételekből álló jelenetalbumot
állíthattam volna össze, amely az egyik pillanat hagyatéka lett
volna későbbi pillanatok számára, ajándék fiaink, barátaink és
a más szokások szerint élő nemzedékek számára.
Valójában úgy gondoltam, hogy bár a tárgyak reprodukciói
maguk is tárgyak - mint például egy ház reprodukciója is tárgy,
amely egy másik tárgyat jelenít meg -, az állatok és a
növények reprodukciói nem lennének állatok vagy növények.
Bizonyos voltam benne, hogy az emberekről alkotott
reprodukcióimnak nem fog hiányozni önmaguk létének tudata
(miként egy film szereplőinek sem).
Meglepetésben volt részem: sok-sok munka után, amit az
adatok harmonikus egyesítése jelentett, tökéletesen
reprodukált személyeket láttam magam előtt, akik eltűntek, ha
kikapcsoltam a vetítőt; csak a múltnak azokban a pillanataiban
éltek, amikor felvették a jelenetet, s ha véget ért a jelenet,
elölről kezdődött az egész, mintha egy olyan lemez vagy film
részei lennének, amely ha lejár, visszakapcsol, az elejére, ám
senki sem lenne képes megkülönböztetni őket az élő
emberektől (úgy látjuk őket, mintha egy másik világban
mozognának, amelyet véletlenül elválasztottak a miénktől).
Ami a tudatot illeti, s mindazt, ami a tárgyaktól megkülönböztet
bennünket és a körülöttünk élő embereket, nos, egyetlen
általános és kizárólagos érv sincs, amely meggyőzően
bizonyítaná, hogy a készülékeim által alkotott személyeknek
nincs tudatuk!

62
 Ha egyesítjük az érzékeket, megjelenik a lélek. Számítanom
kellett volna rá. Madeleine megjelent a látás számára,
Madeleine megjelent a hallás számára, Madeleine megjelent a
szaglás számára, Madeleine megjelent a tapintás számára: ez
már Madeleine volt, önmaga!”
Említettem már, hogy Morel szövege kellemetlen, tele van
műszaki szavakkal, s hiába próbál bizonyos szónoki lendületre
szert tenni. Ami a banalitást illeti, az alábbiakban ez tisztán
figyelhető meg:
„Nehezen fogadják el az élet reprodukciójának ilyen
mechanikus, mesterséges rendszerét? Gondoljanak arra, hogy
a bűvész mozdulatait, mivel képtelenek vágyunk látni ezeket a
mozdulatokat, mágiának hisszük.
Élő adókra van szükségem ahhoz, hogy élő reprodukciókat
alkossak. Nem teremtek életet.
De nem lehet-e vajon életnek nevezni azt is, ami egy
lemezben rejtőzik, s ami megjelenik, ha működni kezd a
fonográf, amikor elfordítok egy kulcsot? Kell-e hangoztatnom,
hogy a kínai mandarinokhoz hasonlóan minden élet gomboktól
függ, amelyeket ismeretlen lények megnyomhatnak? De hát
önök maguk is hányszor kérdeztek már rá az emberi lét
céljára, hányszor tették fel a régi kérdéseket: hová tartunk? S
hol nyugszunk, mint a sose hallott
muzsika egy lemezben, amíg Isten nem parancsolja, hogy
megszülessünk? Nem éreznek valamilyen párhuzamot az
emberek és a képek sorsa között?
Azt a feltevést, hogy a képeknek lelkük van, megerősíteni
látszik az a hatás, amelyet a gépem gyakorol az adó szerepét
betöltő személyekre, állatokra és növényekre.
Ezeket az eredményeket természetesen csak számos és
csak részben sikeres próbálkozás után értem el. Emlékszem,
hogy az első kísérleteket a Schwachter-ház alkalmazottaival
végeztem. Anélkül hogy figyelmeztettem volna őket,
bekapcsoltam a gépeket, és felvettem, amint dolgoztak. Még

63
akadtak hibák a felvevőben; a jelek nem illeszkedtek egymás
mellé: például néhányuknál a kép nem esik egybe a tapintási
ellenállással; a hibák néha alig észrevehetők a nem szakember
szemlélők számára; máskor jelentős az eltérés.”

Stoever megkérdezte:
- Meg tudod mutatni nekünk ezeket az első képeket?
- Ha kívánják, miért ne; de figyelmeztetem önöket, hogy
kissé borzongató kísértetek is akadnak köztük - felelte Morel.
- Remek - mondta Dora. - Mutassa csak meg őket. Egy kis
szórakozás mindig jól jön.
- Én látni akarom őket - folytatta Stoever -, mert eszembe
jutott néhány érthetetlen haláleset, amely a Schwachter-
házban történt.
- Gratulálok - mondta Alec bókolva. - Találtunk egy hívőt.
Stoever komolyan felelte:
- Te hülye, nem hallottad? Charlie-t is felvette. Amikor Morel
Sankt Gallenben volt, egymás után haltak meg a Schwachter-
ház alkalmazottai. Láttam a képeiket az újságokban.
Felismerném őket.
Morel reszketve, fenyegetően kiment a helyiségből. A
többiek kiabálni kezdtek:
- Tessék - mondta Dora. - Megsértetted. Utána kell menni.
- Hihetetlen, hogy mit műveltek Morellel! Stoever
makacskodott:
- De maguk semmit sem értenek!
- Morel ideges. Nem tudom, miért kellett megsérteni.
- Maguk semmit sem értenek! - kiáltotta dühösen Stoever. -
Felvette a gépével Charlie-t, s Charlie meghalt; felvette a
Schwachter-ház alkalmazottait, s rejtélyes halálesetek
történtek az alkalmazottak között. S most azt mondja, hogy
minket is felvett!

64
 - És nem haltunk meg - mondta Irene.
- Saját magát is felvette,
- Hát senki sem érti, hogy mindez csak tréfa?
- És ráadásul Morel ingerültsége. Soha nem láttam még
ingerültnek.
- Morel mindenesetre helytelenül viselkedett - mondta a
kiálló fogú. - Szólnia kellett volna.
- Utánamegyek - mondta Stoever.
- Itt maradsz! - kiáltotta Dora.
- Megyek én - mondta a kiálló fogú. - Nem bántom meg,
hanem bocsánatot kérek tőle, és megkérem, hogy folytassa.
Stoever köré csődültek. Izgatottan megpróbálták
lecsendesíteni. Egy idő múlva visszatért a kiálló fogú férfi.
- Nem akar jönni. Elnézést kér tőlünk. Lehetetlen volt
idehozni. Faustine, Dora és az öreg nő kiment.
Már csak Alec, a kiálló fogú, Stoever és Irene maradt ott.
Mindnyájan nyugodtnak, bár komolynak látszottak. Majd ők is
elmentek.
A hallból és a lépcsőről beszédet hallottam. Leoltották a
lámpákat, s a házban sápadt hajnali fény derengett. Éberen
figyeltem. Nem hallatszott semmi nesz, s fény is alig volt.
Vajon mindenki lefeküdt? Vagy rám lesnek, hogy elfogjanak?
Nem tudom, mennyi ideig maradtam ott remegve, mígnem
járkálni kezdtem (azt hiszem, azért, hogy halljam a saját
lépteimet, s bizonyosságot nyerjek valamiféle életről), anélkül
hogy rájöttem volna: azt teszem, amire talán feltételezett
üldözőim is számítanak.
Odamentem az asztalhoz, zsebre vágtam a papírokat.
Rémülten döbbentem rá, hogy a helyiségnek nincs ablaka, s át
kell mennem a hallon. Rendkívül lassan haladtam; a ház
végtelennek tűnt számomra. A hall ajtajában mozdulatlanná
dermedtem. Végül lassan, csendben odamentem az egyik
nyitott ablakhoz, kiugrottam, és futásnak eredtem.

65
 Amikor a lapályra értem, bizonytalanul szemrehányást tettem
magamnak, amiért nem menekültem el már az első napon, s
amiért ki akartam fürkészni ezeknek az embereknek a titkait.
Morel magyarázata után láttam, hogy az egész a rendőrség
manővere; nem bocsátottam meg magamnak, hogy ilyen
nehezen jöttem rá.
Ez képtelenség, de azt hiszem, indokolni tudom. Kiben ne
keltene bizalmatlanságot egy ember, aki azt mondja: Én és a
társaim csupán jelenések vagyunk, újfajta fényképek. Az én
esetemben a bizalmatlanság még inkább indokolt: bűnnel
vádolnak, életfogytiglani börtönre ítéltek, s lehetséges, hogy
elfogatásom még mindig hivatali kötelessége valakinek, s
egyben reménysége is, hogy ily módon feljebb juthat a
szamárlétrán.
Mivel azonban fáradt voltam, homályos menekülési terveket
szövögetve rögtön elaludtam. Izgalmaktól terhes nap volt
mögöttem.
Faustine-nel álmodtam. Az álom nagyon szomorú volt,
nagyon megható. Elbúcsúztunk; jöttek érte, a hajó elment.
Azután ismét kettesben voltunk, s szerelmesen búcsúztunk
egymástól. Almomban sírtam, és vigasztalan
reménytelenséggel ébredtem, mert Faustine nem volt ott, de
ugyanakkor könnyes vigasszal, hogy nyíltan szerettük
egymást. Féltem, hogy amíg aludtam, bekövetkezett Faustine
távozása. Felkeltem. A hajó elment. Szomorúságom végtelen
volt, meg akartam ölni magam, de amikor felemeltem a
tekintetem, a domboldalon ott láttam Stoevert, Dorát és aztán
a többieket is.
Nem éreztem szükségesnek, hogy Faustine-t lássam. Biztos
voltam magamban: már nem volt fontos, itt van-e vagy sem.
Megértettem, hogy néhány órája Morel igazat mondott (bár
lehet, hogy nem néhány órája mondta először, hanem néhány
éve; azért ismételte meg, mert ez is az örökké járó lemezre

66
rögzített hét alatt történt).
Taszítónak, szinte undorítónak éreztem ezeket az embereket
és a fáradhatatlanul ismétlődő tevékenységüket. Gyakran
felbukkantak odafent a domboldalon. Egy mesterséges
kísértetek által lakott szigeten élni a legelviselhetetlenebb
lidércnyomás, egy ilyen képmásba beleszeretni még annál is
rosszabb, mint ha kísértetbe lesz szerelmes az ember (talán
mindig is azt kívántuk volna, bárcsak a szeretett személy
csupán kísértetként létezne).

A továbbiakban ismertetem azokat az oldalakat (a sárga

papírok közül), amelyeket Morel nem olvasott fel:
„Miután az első tervemet - hogy hazavigyem a szeretett nőt,
s felvételt készítsek a boldogságomról vagy a boldogságunkról
- semmiképpen nem tudtam megvalósítani, egy másikat
eszeltem ki, amely mindenképpen jobb az előzőnél.
Az önök által is ismert körülmények között felfedeztük ezt a
szigetet. Három feltétel szólt mellette: 1. az árapály, 2. a víz
alatti zátonyok, 3. a fényerő.
Az árapály szokásos szabályossága és a meteorológiai
áramlatok sokasága majdnem állandó energiaforrásként
szolgált a motoroknak. A víz alatti zátonyok széles falrendszert
képeznek a betolakodók ellen; egyetlen ember ismeri őket, a
kapitányunk, McGregor; gondom volt rá,
hogy ne tegye kockára még egyszer az életét. A tiszta, nem
vakító fény lehetőséget nyújt rá, hogy a felvételeknél igen kis
hibalehetőséggel számoljak.
Megvallom önöknek, hogy amikor felfedeztem a szigetnek
ezeket az erényeit, nem haboztam vagyonomat a sziget
megvásárlására és a múzeum, a templom és az úszómedence
felépítésére fordítani. Kibéreltem ezt a kis teherhajót, amelyet
önök jachtnak neveznek, hogy ideutazásunkat kellemesebbé
tegyem.

67
 A múzeum szó, amellyel ezt a házat illetem, annak az időnek
a maradványa, amikor találmányom tervein dolgoztam, s még
nem ismertem e találmány dimenzióit. Ekkor arra gondoltam,
hogy nagy családi és nyilvános albumokat, múzeumokat
létesítek ezekből a képekből.
Eljött a pillanat, hogy bejelentsem: ez a sziget, az épületeivel
egyetemben, a mi magánparadicsomunk. Tettem néhány
óvintézkedést - fizikai és erkölcsi jellegűeket - a védelmére:
azt hiszem, ezek megóvják majd mindentől. Örökké itt leszünk
- bár holnap elmegyünk innen -, folyamatosan ismételjük a hét
pillanatait, s nem tudunk kilépni tudatunknak abból az
állapotából, amelyben voltunk, mert így rögzítettek bennünket
a készülékek; ez lehetővé teszi számunkra, hogy mindig új
életben érezzük magunkat, mert a vetítés, minden pillanatában
olyan emlékeink lesznek csak, amilyenek a felvétel
pillanatában voltak, s mert a jövő, amelyet számtalanszor
magunk mögött hagyunk, örökre[6] megőrzi sajátságait.”

Időnként felbukkannak. Tegnap láttam Haynest a

domboldalon; két napja Stoevert és Irenét; ma Dorát és a
többi nőt. Felbolygatják az életemet; ha rendet akarok tenni
benne, el kell vonnom a figyelmemet ezekről a képekről.
Szívesen játszom a gondolattal, hogy tönkreteszem a
képeket, lerombolom a vetítőgépet (minden bizonnyal a
pincében van), vagy eltöröm a lapátkereket; türtőztetem
magam, nem akarok a szigeten levő társaimmal foglalkozni,
mert tartok tőle, hogy könnyen a rögeszméimmé válhatnak.
Bár nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Túlságosan
lefoglal az igyekezet, hogy elviseljem a vizet, az éhséget és az
élelmeimet.
Most keresem a módját, hogy egy állandó ágyat találjak
magamnak; nem találok, ha a lapályon maradok; a fák
korhadtak, nem tartanak meg. De elhatároztam, hogy
változtatok a helyzetemen: amikor magas a dagály, nem

68
alszom, a többi napon pedig a kisebb áradások mindig más
órában szakítják meg az álmom. Nem tudok hozzászokni
ehhez a fürdőhöz. Nehezen alszom el, mindig arra gondolok,
amikor majd az iszapos, langyos víz elönti az arcomat, és
pillanatnyi fuldoklást okoz. Azt akarom, hogy a dagály ne
meglepetésszerűen érjen, de a fáradtság ledönt, s már itt is
van a víz, csöndben, mint valami sűrű napolaj, hogy
meggyötörje a légutaimat. Az eredmény mindig kínzó
fáradtság és idegesség és elbátortalanodás minden nehézség
előtt.

Elolvastam a sárga papírokat. Úgy találom, hogy

zűrzavarhoz vezethet, ha a térbeli és időbeli távollét
leküzdésére használt eszközöket a távollét jellege szerint
különböztetjük meg. Talán így kellene mondani: táveszközök
és táv- és rögzítő-eszközök. A rádiótelefon, a televízió és a
telefon kizárólag táveszközök; a film, a fényképezés és a
fonográf - valóságos tárolók - táv- és rögzítőeszközök.
Így tehát a távolság legyőzésének minden eszköze
táveszköz (mielőtt fénykép vagy lemez készülhet, felvételt kell
csinálni).
Hasonlóképpen az sem lehetetlen, hogy végső fokon minden
távolság térbeli.... Valahol kétségtelenül megmarad azoknak a
képe, hangja, tapintás-ellenállása, akik már nem élnek (semmi
sem vész el...).
És megmarad a remény, amely foglalkoztat, és arra késztet,
hogy lemenjek a múzeum pincéjébe, és megnézzem a
gépeket.
Azokra gondoltam, akik már nem élnek: egyszer majd a
rádióhullámok között halászó technikusok ismét egyesítik őket
e világon. Reménykedtem benne, hogy nekem magamnak
sikerül ilyesmi. Talán feltalálok egy rendszert, amely
segítségével újraalkotható a halottak testi valósága. Talán
Morel készüléke is alkalmas lenne rá egy olyan berendezéssel

69
kiegészítve, amely lehetővé teszi az élő adók (kétségtelenül
erősebb) hullámainak a kiszűrését.
A halhatatlanság ott kicsirázhat majd minden lélekben, a
szertefoszlottakban ugyanúgy, mint a jelenleg élőkben. De jaj,
a közelmúlt halottai után ugyanolyan végtelenül sok
remanenciát találunk majd, mint a legrégebbi halottak után.
Ahhoz, hogy ismét megformáljunk egyetlen, már szétfoszlott
embert minden ízében, távol tartva tőle minden idegen elemet,
Ízisz türelmes vágyát kell bírnunk, amellyel újraalkotta Oziriszt.
A még élő lelkek végtelen megőrzése biztosított. Vagyis
jobban mondva: teljesen biztosított lesz, mihelyt az emberek
megértik, hogy a Földön való helyük védelmében a
malthusianizmust kell hirdetniük és gyakorolniuk.
Sajnálatos, hogy Morel erre a szigetre rejtette a találmányát.
Talán tévedek: talán Morel híres személyiség. Ha nem így
van, akkor a találmány átadásáért jutalmul elnyerhetem
üldözőim eddig megtagadott kegyelmét. De ha Morel maga
nem adta át a találmányt, bizonyára megtette valamelyik
barátja. Mindenesetre különös, hogy nem hallottam, beszélni
róla, amikor eljöttem Caracasból.

Úrrá lettem a képek láttán érzett ideges undoromon. Már

nem nyugtalanítanak. Kényelmesen lakom a múzeumban,
védetten a dagállyal szemben. Jól alszom, kipihent vagyok, s
ismét megvan bennem a derű, amely lehetővé tette, hogy
kijátsszam üldözőimet, hogy idejöjjek erre a szigetre.
Igaz, hogy amikor a képek elsuhannak, enyhe rosszullét fog
el (főként, amikor szórakozott vagyok); ez is gyorsan elmúlik,
s már maga a tény, hogy szórakozott tudok lenni, azt jelzi,
hogy életem bizonyos értelemben természetessé vált.
Hozzászoktam, hogy felindulás nélkül, egyszerű tárgynak
lássam Faustine-t. Kíváncsiságból mintegy húsz napja
követem. Kevés, nehézséggel kerültem szembe, bár az ajtókat
nem lehet kinyitni - akkor sem, ha nincsenek kulcsra zárva -,

70
ha csukva voltak, amikor a jelenetet felvették, így kell
maradniuk a vetítés alatt is. Talán erővel kinyithatnám őket, de
félek, hogy egy részleges töréstől az egész mechanizmus
szétesik (bár nem tartom valószínűnek).
Faustine, amikor visszavonul a szobájába, becsukja az ajtót.
Csupán egyetlen alkalommal tudnék bemenni hozzá anélkül,
hogy meg ne érintsem: amikor Dora és Alec is vele megy. Ők
ketten azután gyorsan kijönnek. Az első héten ezen az estén a
folyosón álltam a csukott ajtó kulcslyuka előtt, amelyen át a
szoba egy üres része volt látható. A következő héten kívülről
akartam benézni, s nagy veszély árán odamásztam a
párkányon, felsebezve kezem és a térdem az érdes köveken,
amelyeket rémülten öleltem át (mintegy öt méter magasan
vannak). A függönyöktől nem láttam semmit.
Legközelebb legyőzöm a maradék félelmemet, bemegyek
Dorával és Aleckel Faustine szobájába.
A többi éjszakát Faustine ágya mellett töltöm egy
gyékényen, megindultan attól, hogy látom őt, amint pihen, s
hogy mennyire idegen tőle az együtt alvás szokása, amelyet
éppen gyakorolunk.

Egy magányos ember nem tud gépeket csinálni, sem

látványokat rögzíteni, legfeljebb olyan tökéletlen formában,
hogy leírja vagy lerajzolja őket más, szerencsésebb emberek
számára.
Én valószínűleg képtelen leszek bármit is kideríteni a
gépekről: hermetikusan le vannak zárva, és bizonyára Morel
szándékainak engedelmeskednek. Ma nem tudtam lemenni a
pincébe; a délutánt élelmiszergyűjtéssel töltöttem.
Álnokság lenne azt gondolni, ha egy napon eltűnnének a
képek, hogy én pusztítottam el őket. Ellenkezőleg: az a
szándékom, hogy megmentem őket ezzel a beszámolóval. A
képeket a tenger és a népesség növekedésével sokasodó
hordák támadásai fenyegetik. Fájdalmas arra gondolnom,

71
hogy a tudatlanságom, amelyet a könyvtár csak véglegessé
tesz - egyetlen könyv sincs benne, amely tudományos
munkában segíthetne -, szintén fenyegeti a képeket.
Nem részletezem a veszélyeket, amelyek erre a szigetre, a
Földre és az emberekre leselkednek, annak következtében,
hogy megfeledkeztek Malthus jóslatairól; ami a tengert illeti,
meg kell mondanom, hogy minden nagy dagály alkalmával
tartottam tőle, hogy az egész sziget víz alá kerül; egy rabauli
halászkocsmában hallottam, hogy az Ellice-szigetek, vagy más
néven a lagúnák szigetei, bizonytalan helyzetűek, egyesek
eltűnnek, s újabbak emelkednek ki. (Vajon ezen a
szigetcsoporton vagyok? Számomra a szicíliai és Ombrellieri a
hiteles forrás.)
Meghökkentő, hogy a találmány megtévesztette a feltalálót.
Én is azt hittem, hogy a képek élnek; de a helyzetünk nem volt
azonos: Morel előre elképzelte az egészet; műve fejlődésénél
végig jelen volt, s irányította azt; én befejezett, működő
állapotában kerültem vele szembe.
A feltalálónak ez a vaksága saját találmányával szemben
csodálkozással tölti el az embert, s óvatosságra inti
ítéleteiben... Talán egyetlen ember tévedését általánosítom, s
Morel egy jellegzetes körülményéből vonok le
következtetéseket.
Igen szerencsésnek tartom az irányt, amelyben - bizonyára
nem tudatosan - az ember megörökítésének céljával elindult:
beérte az érzékek megtartásával; s bár tévelyegve, az
igazságot jósolta meg: az ember magányosan emelkedik majd
fel. Mindez régi alaptételem igazságát bizonyítja: nem
szükséges az egész test életben tartásával próbálkozni.
Logikus megfontolások jogosítanak fel bennünket rá, hogy
szertefoszlassuk Morel reményeit. A képek nem élnek. Ennek
ellenére úgy vélem, ha még ez a készülék megvan, célszerű
lenne feltalálni egy másikat, amellyel ki lehetne deríteni, hogy
a képek éreznek-e és gondolkodnak-e, vagy legalábbis azt,

72
hogy megvannak-e bennük azok a gondolatok és érzések,
amelyek az eredeti személyekben megvoltak a felvétel idején;
nyilvánvaló, hogy tudatuknak (?) ezekhez a gondolatokhoz és
érzésekhez való viszonyát lehetetlen kifürkészni. Ez a
készülék, amely nagyon hasonló lesz a jelenlegihez, az adó
gondolataira és érzéseire irányul majd célba; Faustine-től
bármilyen távolságra hozzáférhetünk gondolataihoz, valamint
látási, halló-, tapintási, szagló- és ízérzékleteihez.
S egy szép napon lesz egy tökéletesebb készülék is.
Minden, amit az élet során - vagy a felvétel ideje alatt -
gondoltunk és éreztünk, olyan lesz, mint az ábécé, amely
segítségével a kép továbbra is mindent megért majd (miként
egy ábécé segítségével mi is képesek vagyunk minden szó
megértésére és megformálására). Az élet tehát a halál raktára
lesz. De a kép még ekkor sem lesz élő; ténylegesen új dolgok
nem léteznek majd a számára. Ismerni fog mindent, amit
valaha érzett vagy gondolt, valamint a valaha érzett és gondolt
dolgok későbbi kombinációit.
Az a tény, hogy semmit sem tudunk az időn és téren kívül
elképzelni, talán azt sugallja, hogy életünk nem különbözik
számottevően az ezzel a szerkezettel elérhető túléléstől.
Ha majd Morelnél kifinomultabb intellektusok foglalkoznak a
találmánnyal, bizonyára az fog történni, hogy az ember
kiválaszt egy félreeső helyet, maga köré gyűjti azokat, akiket a
legjobban szeret, s egy meghitt paradicsomban éli az
öröklétet. Egyetlen kert, ha az öröklétnek szánt jeleneteket
különböző időpontokban veszik fel, képes helyt adni számtalan
ilyen paradicsomnak, amelyek társadalmai egymásról
tudomást sem véve, egyidőben léteznek majd minden
összeütközés nélkül szinte ugyanazokon a helyszíneken.
Sajnos, ezek sebezhető paradicsomok lesznek, mert a képek
nem láthatják majd az embereket, s az embereknek, ha
nem hallgatnak Malthusra, egy napon szükségük lesz a
legapróbb paradicsom földjére is, s elpusztítják ezek védtelen

73
lakóit, vagy a kikapcsolt gépekben rejtőző haszontalan
potenciális képekké alacsonyítják le őket.[7]

Tizenhét napon át őrködtem. Még egy szerelmes férfi sem

találna rá okot, hogy gyanúba keverje Morelt és Faustine-t.
Nem hiszem, hogy Morel őrá célzott volna a beszédében
(bár Faustine volt az egyetlen, aki nem nevetéssel fogadta a
szavait). De ha fel is, tesszük, hogy Morel szerelmes Faustine-
be, hogyan állíthatnánk, hogy Faustine maga is szerelmes?
Ha gyanakodni akarunk, mindig akad rá alkalom. Egyik
délután karonfogva sétálnak a pálmák és a múzeum között, de
hát mi különös van abban, ha két jó barát együtt sétál?
Azon szándékomból következően, hogy az ostinato rigore
jegyében végezzem a dolgom, az őrködés olyan méreteket
vett fel, ami a becsületemre válik; nem törődtem sem a
kényelemmel, sem a méltósággal: az ellenőrzés ugyanolyan
szigorú volt az asztalok alatt, mint abban a magasságban, ahol
a tekintetek általában mozognak.
Egyik este az ebédlőben, egy más alkalommal pedig a
hallban egymáshoz ér a lábuk. Ha nem zárom ki a
szándékosságot, mért tekintsek el a figyelmetlenség, a
véletlen lehetőségétől?
Ismétlem: nincs rá végérvényes bizonyíték, hogy Faustine
szerelmet érezne Morel iránt. A gyanakvás talán csupán az én
önzésemből ered. Szeretem Faustine-t, így Faustine
mindennek a mozgatója, tartok tőle, hogy szerelmes: tehát a
tényeknek az a dolguk, hogy ezt bizonyítsák. Amikor a
rendőrségi üldözés miatt aggódtam, a sziget képeit olyan
sakkfiguráknak láttam, amelyeknek minden lépése az
elfogatásomat szolgáló stratégia szerint történik.
Morel dühbe gurulna, ha nyilvánosságra hoznám a
találmányát. Ez egészen bizonyos, s nem hiszem, hogy ez
akár a találmány magasztalásával is elkerülhető lenne.

74
Barátait (Faustine-t is beleértve) összekötné a közös
felháborodás. Bár ha Faustine összeveszett volna vele - ő nem
nevetett a többiekkel a beszéd közben -, talán szövetkezne
velem.
Fennmarad még annak a lehetősége, hogy Morel meghalt.
Ebben az esetben valamelyik barátja közzétette volna a
találmányt. Ha nem így történt, akkor közös halált, valami
járványt vagy hajótörést kell feltételezni. Mindez hihetetlen;
viszont nincs magyarázat arra a tényre, hogy semmit sem
lehetett hallani a találmányról, amikor eljöttem Caracasból.
Hacsak nem az rá a magyarázat, hogy nem hittek Morelnek,
őrültnek tartották, vagy pedig az, ami az első gondolatom volt:
hogy mindnyájan őrültek, hogy a sziget őrültek szanatóriuma.
Persze, ezekhez a magyarázatokhoz legalább annyi
képzelőerő kell, mint a járványhoz vagy a hajótöréshez.
Ha eljutnék Európába, Amerikába vagy Japánba, nehéz idők
várnának rám. Mihelyt híres kuruzslóvá válnék - még mielőtt
híres feltaláló lehetnék -, utolérnének Morel vádjai, s talán egy
letartóztatási parancs is Caracasból. S az lenne a
legszomorúbb, hogy egy őrült találmánya juttatna ebbe a
kutyaszorítóba.
De meg kell győznöm magam: nem szükséges menekülnöm.
Kifejezetten szerencse, hogy a képekkel együtt élek itt. Ha
idejutnak az üldözőim, e hozzáférhetetlen emberek csodáját
látva bizonyára megfeledkeznének rólam. Maradok.
Ha rátalálnék Faustine-re, hogy megnevettetném azzal, hogy
elmesélném neki; hányszor beszéltem szerelmesen és
könyörgőn a képéhez. Úgy találom, hogy ez a gondolat már
megint tévútra visz: azért írom le, hogy ezzel határt szabjak
neki, hogy lássam; milyen értelmetlen, hogy felhagyjak vele.

Az öröklét körforgása borzalmas látvány a külső szemlélő

számára: a benne létező személyek számára kellemes.

75
Mentesen a rossz hírektől és a betegségektől, mindig úgy élik
át, mint a legelső alkalommal, nem emlékeznek a korábbi
ismétlődésekre. Egyébként az árapály
ritmusváltozásai- által előidézett szünetek-következtében az
ismétlődések sora nem is szakadatlan.
Egy ismétlődő élet látványához hozzászokva, a magam
életét jóvátehetetlenül esetlegesnek érzem. A helyesbítés
szándéka hiábavaló: számomra nem létezik „legközelebb”,
minden pillanatom egyedi, más, s nagyon sok elvész közülük a
figyelmetlenségem következtében. De a képek számára sincs
„legközelebb” (minden „legközelebb” azonos az előzővel).
Az is eszünkbe juthat, hogy a mi életünk is olyan, mint e
képek egy hete, s hogy egymást követő világokban újra
megismétlődik.

Anélkül hogy jottányit is engednék a gyengeségemnek, el

tudom képzelni megindító érkezésemet Faustine-hez, az
érdeklődését, amellyel elbeszélésemet fogadja, a barátságot,
amelynek kialakításában segítenek ezek a körülmények. Ki
tudja, nem vagyok-e valóban úton Faustine felé, életem
szükséges menedéke felé? De hol lakik Faustine? Heteken át
követtem. Kanadáról beszél. Egyebet nem tudok. De van egy
másik kérdés is, amelyet - megborzadva -fel kell tennem:
vajon él Faustine?
Talán mert ez a gondolat oly költőien fájdalmas a számomra
- keresek valakit, akiről nem tudom, hol él, s hogy egyáltalán
él-e -, Faustine fontosabb számomra, mint maga az élet.
Van rá valamilyen lehetőségem, hogy megtegyem az utat? A
csónak elkorhadt. A fák is korhadtak; nem értek annyit az
ácsmesterséghez, hogy egyéb faanyagból csónakot
barkácsoljak (például székekből vagy ajtókból: abban sem
vagyok bizonyos, hogy fatörzsekből sikerült volna-e).
Megvárom, amíg erre jár egy hajó. Ez az, amit eddig nem
akartam. A visszatérésem már nem lesz titkos. Innen még

76
sose láttam hajót, kivéve Morelét, de az egy hajó képmása
volt.
Ezenkívül, ha úticélomat elérem, és rátalálok Faustine-re,
életem legnehezebb percei várnak rám. Kissé rejtélyes módon
kell bemutatkoznom; arra kell kérnem, hogy kettesben
beszéljünk; s ez a kérés, egy ismeretlentől, gyanakvást
ébreszt majd benne, azután pedig, ha megtudja, hogy életének
tanúja voltam, azt gondolhatja, hogy tisztességtelen módon
hasznot akarok húzni ebből a tényből. S ha azt is megtudja,
hogy életfogytiglani börtönre ítéltek, ezzel igazolva látja majd a
félelmét.
Azelőtt sose gondoltam rá, hogy valamilyen cselekedet
szerencsét vagy balszerencsét hozhat rám. Most éjszakánként
Faustine nevét ismételgetem. Természetesen jólesik
kimondanom a nevét, de gyötrődöm a fáradtságtól, s mégis
állandóan ezt a nevet mondogatom; néha szédülök és
hánykolódom, miközben elalszom, mintha beteg lennék.

Ha megnyugszom, majd megtalálom a módját, hogy kijussak

innen. Az után, amit átéltem, most erővel igyekszem rendbe
szedni a gondolataimat. S ha meg kell halnom, e gondolatok
adnak majd hírt haláltusám kegyetlenségéről.
Tegnap nem voltak képek. Reményvesztetten néztem a
pihenő, titokzatos gépeket, s az az előérzetem támadt, hogy
többé nem látom Faustine-t. De ma reggel megkezdődött a
dagály. Lementem, még mielőtt megjelentek volna a képek. A
gépterembe mentem, hogy megértsem ezeket a
szerkezeteket; hogy ne legyek kiszolgáltatva az árapálynak, s
meg tudjam javítani őket. Azt gondoltam, ha látom, amikor, a
gépek megindulnak, talán képes leszek megérteni őket, vagy
legalábbis valami támpontot találok a tanulmányozásukhoz. Ez
a reményem nem teljesült.
A falon ütött lyukon mentem be, és ott maradtam... Hagyom,
hogy magával ragadjon a megindultság. Úgy kell

77
összeillesztenem a mondatokat. Amikor beléptem, ugyanazt a
meglepetést és boldogságot éreztem, mint az első
alkalommal. Az volt az érzésem, mintha egy folyó mozdulatlan,
kékes mélyében járnék. Leültem és vártam, hátamat a falon
ütött lyuk szélének vetve, amely az én kezemtől származott
(nagyon bántott ez a törés a porcelán égszínkék
egyöntetűségben).
Kellemesen elengedtem magam, s így ültem egy darabig
(most ez felfoghatatlannak tűnik számomra). Azután a zöld
gépek működni kezdtek. Összehasonlítottam őket a
szivattyúval és az áramfejlesztő motorokkal. Néztem,
hallgattam, nagyon közelről figyelmesen megtapogattam őket,
de hiába. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy
hozzáférhetetlenek számomra, s talán kötelességtudatból vagy
szégyenemben (hogy olyan sietve jöttem le a pincébe, s hogy
oly sokat vártam ettől a pillanattól) még tettettem a figyelmet,
mintha nézett volna valaki.
Elcsigázottságomban ismét úgy éreztem, hogy hevesebbé
vált a felindultságom. Úrrá kell lennem rajta. Ha uralkodom
magamon, megtalálom a módját, hogy kijussak.
Aprólékosan elmondom, mi történt velem: megfordultam, és
lógó orral visszafelé indultam. Amikor a falra emeltem a
tekintetem, az az érzésem támadt, hogy eltévedtem.
Kerestem a rést, amelyet magam vágtam. Nem volt ott.
Azt hittem, valamilyen érdekes optikai jelenségről van szó, s
oldalt léptem, hogy lássam, tovább tart-e a káprázat.
Előrenyújtottam a kezemet, mint egy vak. Végigtapogattam
minden falat. A földről törött porcelán- és tégladarabokat
vettem fel, amelyek akkor estek le, amikor a lyukat ütöttem a
falon. Hosszasan tapogattam a falat ugyanott. El kellett
fogadnom a tényt, hogy a lyuk helye kitöltődött.
Lehetséges, hogy annyira elbűvölt a szoba égszínkék fénye,
s annyira lekötöttek a gépek, hogy nem hallottam volna, amint
egy kőműves kijavítja a falat?

78
 Odamentem a falhoz. A fülemen éreztem a porcelán
hűvösségét, s végtelen csendet hallottam, mintha a túloldal
teljesen eltűnt volna.
A vasdarab, amellyel áttörtem a falat, ugyanott feküdt a
földön, ahova én magam tettem, amikor először jártam itt.
Még az a szerencse, hogy nem látták meg - mondtam fennkölt
tudatlansággal a helyzetemet illetően. - Hagytam volna, hogy
elvigyék, s észre sem vettem volna.
Ismét a falhoz szorítottam a fülem: mintha a végső fal lett
volna. A csendtől megnyugodva megkerestem az általam ütött
lyuk helyét, és verni kezdtem a falat a vassal (azt hittem,
nehezebben szakíthatnám át a falat ott, ahol a habarcs már
megkötött). Sokáig ütöttem, s nőtt a kétségbeesésem. A
porcelán belülről törhetetlen volt. A legerősebb, legvadabb
ütésektől is csak keményen csengett, s egyetlen apró repedés
sem támadt rajta, egyetlen apró szilánk se pattant le
égszínkék zománcfelszínéről.
Uralkodtam az idegeimen. Megpihentem.
Ismét megpróbáltam, más helyeken. Porcelándarabok
hullottak alá, s amikor a falból is nagy darabok Omlottak ki,
elhomályosult szemmel s a vas súlyához képest nagy
sebességgel ütöttem tovább, amíg a fal ellenállása miatt,
amely az ütések sokasága és ereje nyomán sem csökkent, a
kimerültségtől sírva a földre nem rogytam. Először a
faldarabokat néztem és érintettem meg: az egyik oldaluk
fényes volt, a másik pedig érdes, földszínű; azután egy olyan
kápráztató látvány formájában, hogy látomásnak és
természetfelettinek tűnt, szemem a porcelán égszínkék
egyöntetűségébe ütközött: a fal ép volt és sértetlen, s a terem
teljesen zárva.
Ismét ütni kezdtem. Néhol egy-egy darab kiesett a falból,
azonban e darabok helyén nem lehetett látni sem világos, sem
sötét mélyedést, ezek gyorsabban töltődtek ki, mintsem hogy
a szemem észlelni tudta volna, s rögtön ugyanúgy

79
megkeményedtek, mint a lyuk helyén.
Segítségért kezdtem kiáltani, néhányszor nekitámadtam még
a falnak, azután leroskadtam. Ostoba sírás jött rám, arcomat
nedves forróság Öntötte el. Megbénított a rémület, hogy egy
elvarázsolt helyen vagyok, s az a felismerés, hogy a varázslat
a hozzám hasonló hitetlenek előtt leküzdhetetlenül és
halálosan jelenik meg, hogy bosszút álljon.
Az iszonyú égszínkék falaktól meggyötörten tekintetem a
világítóablakra emeltem, amely megszakította a falak
folyamatosságát. Sokáig értetlenül, majd riadtan néztem egy
cédruságat, amely kilépett önmagából, és megkettőződött,
azután a két kísértetszerűen hajlékony ág ismét
egymásba kúszott, és egyetlen ággá olvadt össze.
Hangosan megszólaltam, és nagyon világosan ezt gondoltam:
Nem tudok kimenni. Elvarázsolt helyen vagyok. Amint
megfogalmaztam ezt, elszégyelltem magam, mint egy csaló,
aki túlságosan messzire ment a színlelésben, s mindent
megértettem.
Ezek a falak - ugyanúgy, mint Faustine, Morel, a halak az
akváriumban, az egyik nap és az egyik hold, valamikor Belidor
értekezése - a gépek által vetített képek. Megegyeznek a
kőművesek által emelt falakkal (ezeket a falakat vették fel a
gépek, s most ugyanezekre vetítik a felvett képet). Ahol én
áttörtem vagy lebontottam az első falat, ott megmaradt a
vetített fal. Mivel vetített képről van szó, semmilyen hatalom
nem képes áthatolni rajta vagy lebontani, amíg a motorok
működnek.
Ha teljesen összetöröm az első falat, amikor a motorok nem
működnek, ez a gépterem nyitott marad, nem lesz többé külön
terem, hanem a másik helyiség egyik sarka; amikor működnek
a motorok, az áthatolhatatlan fal ismét kiemelkedik.
Morel valószínűleg azért fundálta ki ezt a kettős falú
védelmet, hogy egyetlen ember se juthasson közel a
gépekhez, amelyek biztosítják a halhatatlanságát. De az

80
árapályt nem kielégítően (bizonyára a naptevékenység egy
másik szakaszában) tanulmányozta, s azt hitte, hogy a telep
szünet nélkül üzemelhet. Minden bizonnyal ő találta ki a hírhedt
járvány történetét is, amely idáig nagyon jól megóvta a
szigetet.
Az én problémám az, hogyan állítsam le a zöld motorokat.
Nem lesz nehéz megtalálnom a kulcsot, amellyel
kikapcsolhatom őket. Hiszen már megtanultam a villanytelep
és a szivattyú kezelését is. Nem lesz nehéz kijutnom innen.
A világítóablak mentett vagy ment meg; nem kell éhen
halnom s beletörődve, a kétségbeesés állapotán túljutva
üdvözletet küldenem azoknak, akiket itt hagyok, miként az a
japán kapitány tette, aki hagyományok diktálta bürokratikus
haláltusáját egy fullasztó tengeralattjáróban élte át a tenger
mélyén. A Nuevo Diarióban olvastam a tengeralattjárón
megtalált levelét. A halott üdvözölte a császárt, a
minisztereket s a hierarchia sorrendje szerint minden
tengerészt, akit fel tudott sorolni, míg csak nem végzett vele a
fulladás. Ezenkívül ilyesfajta megjegyzéseket tett: Most vérzik
az orrom: azt hiszem, beszakadt a dobhártyám.
Miközben aprólékosan elmeséltem a kapitány e
cselekedeteit, ezzel egyben át is éltem őket. Remélem, a
végét nem élem át.
Naplómban feljegyeztem a nap borzalmait. Sokat írtam:
haszontalannak érzem, hogy olyan haldoklókkal való
hasonlóságok után kutassak, akik távoli jövőbe nyúló terveket
szőnek, vagy a fulladás pillanatában maguk előtt látják egész
életük kicsinyített képét. A végső pillanat minden bizonnyal
zűrzavaros; olyan messze vagyunk tőle mindig, hogy nem
tudjuk elképzelni az árnyakat, amelyek homályba borítják.
Most abbahagyom az írást, s higgadtan annak szentelem
magam, hogy módot találjak ezeknek a motoroknak a
megállítására. Akkor mintegy varázsszóra megnyílik előttem a
rés; ha pedig nem (még ha örökre elvesztem is Faustine-t), a

81
vassal néhányat a gépekre csapok, mint az előbb a falra,
összetöröm őket, a rés varázsszóra megnyílik előttem, s már
kint is leszek.

Még nem sikerült leállítanom a motorokat. Fáj a fejem. Az

egyre fokozódó aluszékonyságból enyhe idegrohamok
ragadnak ki, de ezeken azonnal úrrá leszek.
Az a bizonyára csalóka érzésem támadt, hogy ha egy kis
kinti levegőhöz juthatnék, egykettőre megoldanám ezeket a
problémákat. Nekitámadtam a világítóablaknak; sérthetetlen,
mint minden, ami körülzár.
Azt mondogatom magamnak, hogy a nehézséget nem a
kábultságom okozza, és nem is a levegőhiány. Ezek a motorok
alaposan különböznek minden más motortól. Morel nyilván úgy
tervezte őket, hogy ne igazodhassék el rajtuk az első jöttment,
aki a szigetre vetődik. Ezeknek a motoroknak a kezelése
sokkal nehezebb lehet, mint a többié. Mivel én egyikhez sem
értek, ez a nagy különbség elhanyagolható.
Morel örökléte a motorok működésétől függ; feltételezem
hogy igen masszívak; uralkodnom kell hát a vágyamon, hogy
összetörjem őket. Csak annyit érnék el vele, hogy kifáradok,
és elfogyasztom a levegőt. Hogy türtőztessem magam, írok.
S ha Morelnek eszébe jutott volna, hogy felvegye a
motorokat...

Végül a halálfélelem megszabadított a tanácstalanságtól:

olyan volt, mintha egy nagyítóüveg mindent közel hozott volna:
a motorok többé már nem voltak véletlenszerű kupacok,
formát öltöttek, világossá vált a szerepük, s ez hozzásegített
rendeltetésük megértéséhez.
Kikapcsoltam őket és kimentem.
A gépteremben (a már említett szivattyún és az
áramszolgáltató motorokon kívül) a következő dolgokat tudtam

82
felismerni:
a) Egy energiatovábbító rendszert, amely a lapályon levő
lapátkerekekhez van kapcsolva.
b) Vevők, rögzítők és vetítők összefüggő együttesét és egy
készülékrendszert, amely úgy volt elhelyezve, hogy
hatósugara az egész szigetre kiterjedjen.
c) Három hordozható készüléket, vevőkkel, rögzítőkkel és
vetítőkkel különálló felvételek készítésére.
Valamiben, amit én a legfontosabb motornak véltem, s
kiderült róla, hogy szerszámosláda, felfedeztem néhány
befejezetlen rajzot, amelyek munkát és kétes értékű
segítséget jelentettek a számomra.
A megvilágosodás, amely meghozta ezt a felismerést, nem
jött rögtön. Ezt megelőzően az alábbi állapotokon mentem át.
1. Kétségbeesés;
2. kettéválásom színészre és nézőre.
Az kötött le, hogy egy fullasztó tengeralattjáróban éreztem
magam a tenger mélyén, mintha színpadon lennék. Igen
elégedett voltam magatartásommal, amely fennkölt volt és
zavaros, mint valami színdarab hősé; úgy elszaladt az idő,
hogy csak estére jutottam ki, s így már nem láttam ehető
gyökereket keresni.

Először a különálló felvételekre szolgáló vevőket és vetítőket

kapcsoltam be. Virágokat, leveleket, legyeket és békákat
vettem fel. Megindultan láttam, amint reprodukáltan és
önmaguk valóságában is megjelentek.
Azután meggondolatlanságot követtem el.
A bal kezemet a felvevő elé tettem; bekapcsoltam a vetítőt,
és megjelent a kezem, csak a kezem, s lassú mozdulatokat
tett, ugyanazokat, amelyeket én tettem vele, miközben
felvettem.
Most olyan, mintha egy újabb tárgy vagy szinte állat lenne a

83
múzeumban.
Tovább működtetem a vetítőt, nem tüntetem el a kezet; a
látvány inkább különös, mint kellemetlen.
Ez a kéz egy elbeszélésben borzasztó fenyegetés lenne a
főszereplő számára. Valójában pedig mi rosszat tehetne?

Az adóként használt növények - levelek, virágok - öt-hat óra

múlva pusztulnak el; a békák tizenöt óra múltán.
A másolatok sértetlenül tovább élnek.
Nem tudom, melyek a valódi legyek, s melyek a
mesterségesek.
A virágoknak és a leveleknek talán a víz hiányzott. A
békáknak nem adtam enni, bizonyára megszenvedték a
környezet változását is.
Ami a kezemre tett hatást illeti, gyanítom, hogy ez sokkal
inkább a gép által bennem keltett félelem következménye, mint
magáé a gépé. Állandóan ég a kezem, de csak enyhén. Kissé
hámlik a bőr rajta. Tegnap éjjel nyugtalan voltam. Olyan
előérzetem támadt, hogy iszonyatos
változások történnek majd a kezemen. Azt álmodtam, hogy
megdörzsölöm, és szétmállik az ujjaim között. Nyilván ekkor
sebeztem fel.
Egyetlen napig sem bírom tovább.
Morel beszédének egyik része először kíváncsiságot
ébresztett bennem. Azután jót derülve hittem, hogy egy
felfedezést tettem. Nem tudom, hogy lett ebből a
felfedezésből ez a másik alapvető, pontos és végzetes
felismerés.
De nem ölöm meg magam azonnal.
Hiszen másnapra rendszerint a legpompásabb
elgondolásaim is szertefoszlanak, s dőreségem és
lelkesedésem (vagy reménytelenségem) meghökkentő
bizonyítékaivá zsugorodnak. Talán minden elgondolás, ha

84
egyszer leírom, erejét veszti.
Az alábbi mondat rémített meg:
Meg kell bocsátaniuk ezért az először kellemetlen, azután
iszonyúvá váló jelenetért.
Miért vált iszonyúvá? Megtudták, hogy valamilyen új
módszerrel figyelmeztetés nélkül fényképezték őket.
Kétségtelenül nem kellemes dolog a posteriori megtudni, hogy
felvették és rögzítették életünk nyolc napját, a legapróbb
részleteket is beleértve.
Egy pillanatig ilyesmire is gondoltam: Valakinek ezek közül
az emberek közül borzalmas titka van; Morel bizonyára meg
akarja ismerni, vagy fel akarja fedni ezt a titkot.
Véletlenül eszembe jutott, hogy egyes népek azért
iszonyodnak a képi ábrázolástól, mert azt hiszik, ha képen
ábrázolnak egy embert, annak lelke a képbe száll át, s az
ember maga meghal.
Hogy Morelnek aggályai lettek volna, amiért lefényképezte a
barátait azok beleegyezése nélkül, ezen csak mosolyogtam;
inkább azt hiszem, hogy a fent említett régi hiedelem támadt
fel egy mai bölcs gondolkodásában.
Ismét elolvastam a mondatot:
Meg kell bocsátaniuk ezért az először kellemetlen, azután
iszonyúvá váló jelenetért. Majd elfelejtjük.
Mit jelent ez az utolsó megjegyzés? Azt, hogy hamarosan
nem tulajdonítanak majd jelentőséget neki, vagy azt, hogy nem
tudnak rá emlékezni?
A Stoeverrel folytatott vita döbbenetes volt. Stoever
ugyanazt a gyanút fogalmazta meg, amelyet én. Nem tudom,
miért kellett hozzá ennyi idő, hogy megértsem.
Ezenkívül az a feltevés, hogy a képeknek lelkük van, szinte
kizárólag csak azon alapulhat, hogy maguk az adók elveszítik
a lelküket, amikor a készülékek felvételt készítenek róluk.
Maga Morel jelentette ki:

85
 Azt a feltevést, hogy a képeknek lelkük van, megerősíteni
látszik az a hatás, amelyet a gépem gyakorol az adó szerepét
betöltő személyekre, állatokra és növényekre.
Való igaz, hogy már a lelkiismeretlenség közelében járó,
nagyon magabiztos és merész lelkiismeret kell ahhoz, hogy
valaki magukkal az áldozatokkal közöljön ilyesmit; ez az
elvetemültség azonban idegen egy olyan embertől, aki egy
elgondolás kedvéért közös halált szervez meg, s egymaga
dönt erről valamennyi barátja nevében.
Mi volt ez az elgondolás? Az, hogy kihasználja a tényt, hogy
szinte valamennyi jó barátja együtt van, s egy pompás
paradicsomot teremtsen meg magának, vagy pedig valami
ismeretlen dolog, amely nem jutott a tudomásomra? Ha valami
más dologról van szó, lehet, hogy az érdektelen a számomra.
Úgy hiszem, most azonosítani tudom a Namura cirkáló által
ágyúzott hajó halott utasait: Morel a saját maga és barátai
halálát használta fel rá, hogy megerősítse arról a betegségről
szóló híreszteléseket, amelynek fészke a szigeten van; ezeket
a híreszteléseket még maga Morel terjesztette el, hogy ily
módon óvja a gépét, a halhatatlanságát.
De mindez, amit most józanul végiggondolok, azt jelenti, hogy
Faustine meghalt; hogy nem létezik más Faustine, csak ez a
kép, amely számára én nem létezem.
De akkor az élet tűrhetetlen a számomra. Hogy bírom
tovább a gyötrelmet, hogy Faustine mellett éljek, s mégis oly
messze tudjam magamtól? Hol keressem? Ezen a szigeten
kívül Faustine egy távoli múlt mozzanataival és álmaival
egyetemben semmivé foszlott.
Az első oldalakon ezt írtam:
„Szorongva érzem, hogy ez a papírcsomó a végrendeletem
lesz. Ha ebbe bele kell törődnöm, gondoskodnom kell róla,
hogy állításaimat ellenőrizhessék; úgy, hogy senki se higgye
azt, hogy hazudok, amikor azt mondom, hogy ártatlanul ítéltek
el, mert olykor valótlanságot gyanítanak írásomban. E

86
beszámoló elé Leonardo mottóját írom - Ostinato rigore[8] -,
és igyekszem ehhez tartani magam.”
Jövőm már csupán a sírás és az öngyilkosság, ennek
ellenére nem feledkezem meg e szigorú fogadalmamról.
A továbbiakban kijavítom a tévedéseket, és megmagyarázok
mindent, ami eddig nem nyert világos magyarázatot.
Csökkentem a távolságot a pontosság eszménye - amely a
kezdettől fogva vezetett - és az elbeszélés között.
Az árapály. Elolvastam Belidor (Bernardo Forest de)
könyvecskéjét. Az árapály általános leírásával kezdi.
Megvallom, hogy a sziget körüli árapály az ő magyarázatát
követi, nem az enyémet. Figyelembe kell venni, hogy én soha
nem tanulmányoztam az árapályt (legfeljebb csak a
gimnáziumban, ahol senki nem tanul semmit), s hogy e napló
első fejezeteiben írtam le, amikor még éppen csak kezdett
fontossá válni a számomra. Korábban, amíg a domboldalon
laktam, semmilyen tekintetben nem veszélyeztetett, s bár
érdekelt, nem volt időm rá, hogy hosszasan megfigyeljem
(szinte minden egyéb veszéllyel fenyegetett).
A dagály, miként Belidor írja, havonta kétszer éri el a
tetőpontját, a telihold és az újhold napján, kétszer pedig
minimális szintre süllyed, azokon a napokon, amikor a
holdkorong negyed-, illetve háromnegyed része látható.
Néha a telihold vagy az újhold nagy dagálya után hét nappal
van egy meteorológiai dagály is (a heves szelek és esők
következtében); bizonyára ezen alapult a tévedésem, mely
szerint a dagály hetenként egyszer éri el a tetőpontját.
Az árapály napi pontatlanságának a magyarázata: Belidor
szerint növekvő hold idején a dagály napi ötven perccel
később, fogyó hold idején pedig napi ötven perccel korábban
érkezik. Ez nem egészen pontosan így van a szigeten: azt
hiszem, a késés és a sietés napi negyedóra és húsz perc
között lehet; ezt a szerény megfigyelést mérőeszközök nélkül
teszem: a hozzáértők talán kiigazítják majd, s talán

87
levonhatnak belőle valamilyen hasznos következtetést, hogy
jobban megismerjük a világot, amelyben élünk.
Ebben a hónapban számos nagy dagály volt: két holddagály,
a többi pedig meteorológiai.
A képek megjelenése és eltűnése. Az első és a többi: A
képeket a gépek vetítik. A gépeket az árapály ereje
működteti.
Kisebb dagályok többé-kevésbé hosszabb periódusai után
olyan dagályok következtek, amelyek elérték a lapályon levő
malmot. A gépek működni kezdtek, s a végtelen tekercslemez
a hétnek arról a pillanatáról indult tovább, ahol legutóbb
megállt.
Ha Morel beszédére a hét utolsó estéjén került sor, a képek
első megjelenése a harmadik nap estéjének az eseményeit
idézhette fel.
A képek hiánya az első megjelenésüket megelőző hosszú
időszakban esetleg annak tulajdonítható, hogy az árapály
ritmusa a naptevékenység szakaszai szerint változik.
A két nap és a két hold: Mivel a hét az egész éven át
ismétlődik, különböző helyen látható a valóságos és a vetített
nap és hold (miként az is megtörténik, hogy a vetített
személyek meleg napokon fáznak; piszkos vízben fürdenek;
táncolnak a cserjésben vagy a zuhogó esőben). Ha a sziget
elmerülne - azoknak a helyeknek a kivételével, ahol a gépek
és a vetítője vannak -, e képeket, a múzeumot s magát a
szigetet továbbra is látni lehetne.
Nem tudom, vajon az utóbbi időben tapasztalt hőség annak a
következménye-e, hogy a felvétel idejének a hőmérséklete
hozzáadódott a jelenlegi hőmérséklethez.[9]
Fák és egyéb növények: Amelyeket a gép felvett, azok
kiszáradtak; amelyeket nem vett fel - a nem évelő növények
(virágok, füvek) és az új fák -, azok virulnak.
A villanykapcsolók, az elhúzott reteszek. A mozdíthatatlan

88
függönyök: A reteszekre és villanykapcsolókra ugyanaz
vonatkozik, amit jóval korábban az ajtókról mondtam.
Ha csukva voltak, amikor a jelenetet felvették, csukva kell
lenniük a vetítés alatt is.
Ugyanez az oka annak, hogy a függönyök sem mozdulnak,
A személy, aki leoltja a villanyt: A személy, aki a Faustine-
éval szemközti szobában leoltja a villanyt, Morel. Belép, egy
pillanatra megáll az ágy előtt. Az olvasó bizonyára emlékszik
rá, hogy álmomban Faustine tette mindezt. Bosszant, hogy
Morelt összetévesztettem Faustine-nel.
Charlie. Tökéletlen kísértetek: Eddig nem találkoztam velük.
Most azt hiszem, ráakadtam a tekercseikre. Nem teszem fel
őket. Elszomorítók lehetnek, nem illenek az én (eljövendő)
helyzetemhez.
A spanyolok, akiket a tálalóhelyiségben láttam: Morel
alkalmazottai.
A föld alatti felvevő. A tükör-spanyolfal: Moreltől hallottam,
hogy optikai és hangkísérletek céljára szolgálnak.
A Stoever által szavalt két francia verssor:

Ame, te souvient-il, au fond du paradis,

De la gare d'Auteuil et des trains de jadis.

Stoever azt mondja az öreg nőnek, hogy Verlaine-től van.

Ezzel naplóm egyetlen pontja sem maradt magyarázat
nélkül[10]. Majdnem minden dolog megértésére van valamilyen
támpont. A hátralevő részek semmiféle meglepetést nem
tartogatnak.
Szeretnék magyarázatot találni Morel viselkedésére.
Faustine kerülte a társaságát; ekkor ő kieszelte ezt a hetet s
valamennyi barátja halálát, hogy szert tegyen az öröklétre
Faustine mellett. Ezzel kárpótolta magát az élet nyújtotta

89
lehetőségekről való lemondásért. Megértette, hogy a többiek
számára a halál nem valami negatív végkifejlet; egy
bizonytalan hosszúságú életszakaszért cserébe a
halhatatlanságot adja nekik legkedvesebb barátaik körében.
Faustine életéről is rendelkezett.
De a felháborodás, amelyet érzek, óvatosságra is int: talán
egy olyan poklot tulajdonítok Morelnek, amely az enyém. Én
vagyok szerelmes Faustine-be; én vagyok képes ölni és
megölni magam; én vagyok a szörnyeteg. Talán Morel egyszer
sem Faustine-re célzott a beszédében; talán Irenébe volt
szerelmes, Dorába vagy az öreg nőbe.
Őrült vagyok és ostoba. Morel fittyet hányt ezekre a
nőcskékre. Az elérhetetlen Faustine-t szerette. Ezért ölte meg
őt, ezért ölte meg saját magát a barátaival együtt, ezért találta
fel a halhatatlanságot!
Faustine szépsége méltó ilyen őrültségekre, ilyen
áldozatokra, ilyen bűnökre. Én tagadtam a szépségét,
féltékenységből vagy védekezésből, hogy távol tartsam
magamtól a szenvedélyt.
Morel tettét most méltó dicshimnusznak látom.

Nem elviselhetetlen az életem. Ha lemondok nyugtalan

reményeimről, hogy Faustine keresésére induljak,
beletörődhetek angyaloknak való sorsomba, amely annyit
enged meg, hogy nézzem őt.
És ehhez egy kell csupán: élni, mint a legboldogabb halandó.
De a boldogságom, miként minden emberi dolog,
bizonytalan. Faustine szemlélését - bár ezt nem bírnám ki,
még gondolat formájában sem - több minden is
megszakíthatná:
A gépek elromlása (nem tudom megjavítani őket);
valamely kétely, amelyet nem tudok elűzni magamtól, és
tönkreteszi számomra ezt a paradicsomot (el kell ismernem,

90
hogy Morel és Faustine között történtek olyan beszélgetések
és mozdulatok, amelyek, kevésbé szilárd jellemű embereket
megtéveszthetnek);
a saját halálom.
A megoldásnak, amelyet választottam, valódi előnye az,
hogy a halállal feltétlen lehetőséget és biztosítékot nyújthatok
arra, hogy örökké nézhetem Faustine-t.

Megmenekültem a hosszadalmas percektől, amelyekre a

halálom előkészítéséhez lenne szükség egy Faustine nélküli
világban; megmenekültem egy hosszadalmas, Faustine nélküli
haláltól.
Amikor úgy éreztem, készen állok, bekapcsoltam a szimultán
működésű felvevőket. Hét napot vettem fel. Jól játszottam a
szerepem: egy gyanútlan szemlélő elhinné, hogy nem
betolakodó vagyok. Ez a fáradságos felkészülésem
szükségszerű eredménye: tizenöt napig tartó állandó
kísérletezés és tanulmányozás gyümölcse. Fáradhatatlanul
ismételgettem minden cselekedetem. Tanulmányoztam, amit
Faustine mond, a kérdéseit és a válaszait; olykor ügyesen
közbeszúrok egy-egy mondatot; olyan látszat kerekedik,
mintha Faustine nekem válaszolna. Nemcsak kullogok utána;
ismerem a mozdulatait, és gyakran előfordul, hogy én megyek
elöl. Remélem, hogy általában elválaszthatatlan barátok
benyomását keltjük, akik anélkül is megértik egymást, hogy
beszélniük kellene.
A remény, hogy kitörölhetem Morel képét, felkavart. Tudom,
hogy hasztalan gondolat. Ennek ellenére most, amikor leírom
e sorokat, ugyanazt a vágyat, ugyanazt a feldúltságot érzem.
Bántott a képek összetartozása (különösen Morelé és
Faustine-é). Most már nem bánt: beléptem ebbe a világba;
már lehetetlen kitörölni Faustine képét anélkül, hogy az enyém
is el ne tűnjön. Örömmel tölt el az is, hogy összetartozom - s
ez még furcsább és kevésbé indokolható - Haynes-szel,

91
Dorával, Aleckel, Stoeverrel, Irenével stb. - még Morellel is!
Kicseréltem a tekercseket; a gépek most már az új hetet
vetítik, örökre.
A szerepjátszás zavaró tudata az első napokban megfosztott
a természetességtől, ezt legyőztem; s ha a kép - miként
hiszem - a felvétel időszakának gondolatait és lelkiállapotát
tükrözi, Faustine látásának élvezete közepette élem majd az
öröklétet.
Fáradhatatlan éberséggel óvtam lelki nyugalmamat.
Igyekeztem nem vizsgálni Faustine tetteit, s megfeledkezni a
gyűlölködésről. Cserében nyugodt öröklétet kapok; s még
valami: már kezdem érzékelni a hét időtartamát.
Azon az estén, amikor Faustine, Dora és Alec bemegy a
szobába, diadalmasan féken tartottam az idegeimet. Nem
próbálkoztam semmiféle nyomozással. Most kissé
kellemetlenül érzem magam, hogy tisztázatlanul hagytam ezt a
pontot. Az öröklétben nem fogok jelentőséget tulajdonítani
neki.
Szinte nem is éreztem halálom folyamatát; a bal kezem
szöveteiben kezdődött, pedig jócskán előrehaladt, az izzó
érzés növekedése olyan lassú, fokozatos, hogy észre sem
veszem.
Elveszítem a látásomat. Már tapintani se tudok; lefoszlik a
bőröm; minden érzékelés bizonytalan, fájdalmas; igyekszem
kiküszöbölni.
A tükör-spanyolfalra pillantva megállapítottam, hogy
szőrtelen vagyok, kopasz, a körmeim leestek, a bőröm enyhén
megpirosodott. Fogy az erőm. Ami a fájdalmat illeti, képtelen
érzésem támad: úgy vélem, hogy fokozódik, de kevésbé
érzem.
A Morel és Faustine kapcsolata miatt érzett izgalom megóv
tőle, hogy a pusztulásomra figyeljek; ez nem remélt és
jótékony hatással van rám.

92
 Balszerencsémre nem minden tépelődésem ilyen hasznos:
megvan még - de csak a képzeletemben, hogy nyugtalanítson
- az a remény, hogy az egész betegségem csupán erős
önszuggesztió; hogy a gépek nem tesznek kárt senkiben; hogy
Faustine él, s én hamarosan a keresésére indulok; hogy
együtt nevetünk majd e furcsa halálváráson; hogy
Venezuelába megyünk, egy másik Venezuelába, mert az én
számomra, hazám, te egy vagy a kormány
uraival, a bérelt egyenruhája, halálosan célzó rendőrökkel, a
szakadatlan üldözéssel a La Guayra-i autópályán, az
alagutakban, a maracayi papírgyárban; mégis szeretlek, s
megsemmisülésemben forrón üdvözöllek: te vagy az El Cojo
llusrado kora is: egy embercsoport, egy buzgó irodalmi iskola
(s én, ámult és tisztelettudó fiatal fiú), amely Orduno verseitől
újjászületve Ordunót élteti reggel nyolctól kilencig a Panteontól
a Roca Tarpeya kávéházig vezető úton, a nyitott és roskatag
10-es villamoson. Te vagy a manióka-kenyér, nagy, akár egy
pajzs, és férgektől tiszta. Te vagy az áradás a síkságon,
amelynek vize bikákat, kancákat, tigriseket ragad magával
sebesen. És te vagy, Elisa, a kínai mosómunkások között, és
egyre inkább Faustine-re hasonlítasz; azt mondtad nekik, hogy
vigyenek Columbiába, és vihar közepette átvágtunk a
pusztaságon, a kínaiak meleg és bolyhos frailejón-levelekkel
takartak be, hogy meg ne fagyjak; miközben Faustine-t
nézem, sose feledlek el, s még azt hittem, hogy nem
szeretlek! És a Függetlenségi Nyilatkozat, amelyet minden
július 5-én felolvasott nekünk a Capitolium ovális termében a
dölyfös Valentin Gómez, miközben mi -Orduno és a tanítványai
- azzal bosszantottuk, hogy Tito Salas Bolivar tábornok átlépi
Columbia határát című képének művészete előtt hódoltunk, de
bevallom, hogy később, amikor a zenekar azt játszotta, hogy
Dicsőség a bátor népnek / amely az igát lerázta, s eszménye
a törvény, / az erény és becsület, nem tudtuk elfojtani hazafiúi
megindultságunkat, amit most sem fojtok el.

93
 De vasfegyelmem állandóan eltereli ezeket a gondolatokat,
amelyek megbolygatják a végső nyugodalmat.
Még látom saját képemet Faustine társaságában.
Megfeledkezem róla, hogy az én képem betolakodó; egy
gyanútlan szemlélő azt hihetné, hogy kölcsönösen
szerelmesek egymásba, s egymáson csüngenek. Előfordulhat,
hogy csupán a szemem gyengülése miatt látom így.
Mindenesetre vigasztaló dolog úgy halnom meg, hogy ilyen
kielégítő eredmény tanúja lehetek.
A lelkem még nem szállt át a képbe; ha nem így lenne, már
meghaltam volna, s (talán) nem látnám már Faustine-t, hanem
együtt lennék vele egy olyan látvány részeként, amelyet senki
sem fog észlelni.
Könyörgök ahhoz az emberhez, aki e beszámoló adataira
támaszkodva esetleg feltalál egy gépet, amely képes lesz rá,
hogy a különálló képvilágokat egyesítse, keresse meg
Faustine-t és engem, s juttasson be engem Faustine
tudatának mennyébe. Kegyes cselekedet lesz.

94
 ADOLFO BIOY CASARES

Adolfo Bioy Casares nem tartozik a sci-fi íróknak az irodalmi

kritika által megvetően lekezelt táborába: az élő argentin
irodalom jeles alkotójaként tartják számon, műveit kötelező
olvasmányként olvassák az iskolákban. Mi több, ő maga is
gyanakodva nézi a tudományosfantasztikus irodalom körül
kibontakozott „tömegmozgalmat”. Nem valamiféle fanyalgó
arisztokratizmus készteti erre. A tudományos-fantasztikus
irodalom népszerűségétől - s az ennek kapcsán kialakult
„tömegtermeléstől” - a racionális fantasztikum élét félti: a sok
s főként a helytelen használattól bizony könnyen megkophat ez
a fegyver, vagy ami még rosszabb, a tömegmanipuláció
eszközévé válhat. Valljuk meg, fenntartása nem egészen
alaptalan.
1914-ben született. Abban az évben, amikor Európában
elszabadult a pokol, s amikor későbbi nagy pályatársa, J. L.
Borges megkezdi tanulmányait a világégés elkerülte Genfben.
Itt szívja magába Borges azt a tudást, amellyel majd megújítja
hazája irodalmi életét, s az argentin irodalmat világirodalmi
rangra emeli. Bioy Casares Borges nagy hatású folyóiratának,
a Surnak hasábjain kezdi pályáját, s mestere még ma is nagy
hatással van műveire. Együttműködésük egy időben olyan
szoros volt, hogy közösen szerkesztettek számos antológiát,
sőt szépirodalmat is írtak közösen. (A teambe harmadikként
néha Silvina Ocampo, Bioy Casares felesége is
bekapcsolódott.)
A két világháború közötti időszak sajátos fejezete az argentin
irodalomtörténetnek. A századforduló után a folklorisztikus
ihletésű és kissé provinciális gauchoirodalom csillaga végképp
letűnőben van. Az első világháborúban, amely Európára
mérhetetlen szenvedést zúdít, Argentínának a semleges
hadiszállító kellemes és jövedelmező szerepe jut, s az ország
meggazdagodva kerül ki az öldöklésből. A zavartalan

95
gazdasági fejlődés és a viszonylagos jólét eltereli a figyelmet a
társadalmi kérdésekről. Ezen a talajon bontakozhat ki egy
újfajta irodalom, amely elsősorban filozófiai és - kisebb
mértékben - lélektani érdeklődésű.
Kétségtelen, hogy a társadalmi kérdések iránt tanúsított
közöny bizony „féloldalassá” teszi ezt az irodalmat.
Ugyanakkor viszont tagadhatatlan, hogy az argentin irodalom
ebben az időszakban lábal ki a Latin-Amerika nagy részére oly
sokáig jellemző provincializmusból, válik igazán nagykorúvá, s
teremt olyan színvonalú prózát és költészetet, amellyel a
földrész országai közül elsőként lép be a világirodalomba.
Bioy Casares és kortársai érdeklődése már nem a nemzeti
lét jelképének tekintett pampák világa és a gauchók élete felé
irányul. A nagyra nőtt város, Buenos Aires hivalkodásukban is
méltóságteljes házait és különös hangulatú utcáit izgatóbb,
gazdagabb írói anyagnak érzik. De nem közvetlen
nyersanyagnak. Igazi nyersanyagukat a városi ember
szélesebb skálán mozgó, árnyaltabb lelki- és
gondolatvilágában találják meg.
Az európai (Kafka) és az észak-amerikai (Poe) hatás mellett
talán a korábbi argentin irodalom vérszegény empirizmusa is
magyarázza, miért játszik oly fontos szerepet a fantasztikum
Bioy Casares és kortársai műveiben. Fantasztikumuk azonban
egy igen jelentős jegyben, különbözik a romantika
fantasztikumától: a legképtelenebb ötleteiket is alárendelik az
emberi értelem ellenőrzésének, s történeteik logikai fegyelmét
a legjobb detektívregények írói is megirigyelhetnék. (Nem
véletlen, hogy ebben a műfajban is több maradandó művet
alkottak.)
A Morel találmánya, Bioy Casares első jelentős műve 1940-
ben jelent meg. Témája lényegében nem új: az ember
küzdelme az idővel a halhatatlanságért. Morel gépezete
azonban nem tud igazi halhatatlanságot adni, csak valamiféle
pótlékot, azt is szörnyű áron: a mulandó, de valódi életet kell

96
érte cserébe feláldozni. A kérdés dilemmáját idézi. Eljöhet-e a
pillanat, amikor azt mondjuk: Oly szép vagy, ó, ne szállj
tovább!
E tömören megírt és hibátlan szerkezetű kisregény egy
másik érdekes gondolatot is felvet: a valóság teljes értékű
reprodukciójának gondolatát. Az ötlet az ilyen reprodukció
tudományos valószínűségétől függetlenül is meghökkentően
érdekes lehet, ha alaposan végiggondoljuk minden logikus
következményét. A jeles chilei irodalomtörténész, Fernando
Alegria méltán nevezte Bioy Casares művét „a hispán-amerikai
tudományos fikció egyik legértékesebb regényének”, Borges
pedig „egyszerűen tökéletesnek”.
Bioy Casares a Morel találmányán kívül csupán egyetlen
olyan regényt írt, amely a sci-fi irodalom kívánalmainak többé-
kevésbé megfelel: ez az 1945-ben megjelent Plan de evasión
(Kitörési terv). A fantasztikum azonban nem hiányzik a többi
művéből sem, beleértve legutóbbi jelentős regényét, az 1973-
ban megjelent Dormir al solt (Aludj a napon, 1979) is.
Külön világot jelentenek Bioy Casares elbeszélései. A kis
terjedelem szabadabb szárnyalást enged az író fantáziájának,
s novelláiban, elbeszéléseiben könnyedebben, „felelőtlenebbül”
indulhat távoli világok meghódítására, helyesebben szólva
megismerésére, „megízlelésére”. E kalandozások során
persze buktatók is akadtak, főként amikor ezeket a világokat
„élethű” pontossággal akarta leírni. Ez történt az El otro
laberinto (A másik labirintus) című elbeszélésében, amelynek
színhelye Magyarország, s több mosolyt keltő anakronizmus
és egyéb tévedés akad benne.
A földrajzi és történelmi kalandozásokat Bioy Casares
hamarosan „kinőtte”: rájött, hogy a legtöbb izgalmat ígérő világ
az emberi lélek és gondolkodás világa. Legújabb kisprózai
műveiben is e világba indul portyára, hogy eddig meg nem
ragadott jelenségek és fel nem ismert összefüggések gazdag
zsákmányával térjen vissza minden útjáról.

97
 Az olvasó Bioy Casares második magyar nyelven megjelent
művét tartja a kezében. Jó lenne, ha többi jelentős könyvének
nem kellene közel negyven esztendőt várni a magyar kiadásra,
hiszen példás fegyelmű, tömör, intellektuális, egyszersmind
érdekfeszítően olvasmányos prózájának ma már igen széles
olvasóközönsége lenne Magyarországon.

Benczik Vilmos

98
 Jegyzetek

[1] Ez kétséges. Egy dombról és különböző fákról beszél. Az

Ellice-szigetek - amelyeket a lagúnák szigeteiként is szoktak
emlegetni - laposak, s nincs rajtuk más fa; mint a korallporba
kapaszkodó kókuszpálmák. (A kiadó jegyzete)
[2] Minden bizonnyal kókuszdióktól roskadozó fák alatt élt.
De nem tesz említést róluk. Lehet, hogy nem látta a
gyümölcsöket? Vagy talán az történt, hogy a betegség által
megtámadott fák nem hoztak gyümölcsöt? (A kiadó
megjegyzése)
[3] Téved. Kihagyja a legfontosabb szót: geminato (a
geminatusból; azt jelenti, hogy „iker”, „dupla”, „ismételt”,
„kettőzött”). A mondat így szól: ...; tum sole geminato, quod,
ut e patre audivi, Tuditano et Aquilio consulibus evenerat; quod
quidem anno P. Africanus sol alter extinctus est:... A két
napot, miként atyámtól hallottam, Aquilius és Tuditanus
konzulsága idején látták; ugyanabban az esztendőben, amikor
Publius Africanus napja kihunyt... (i.e. 183.) (A kiadó
megjegyzése)
[4] A jobb érthetőség kedvéért célszerűnek találtuk
idézőjelbe tenni azt, ami ezeken az oldalakon géppel volt írva;
idézőjel nélkül közöljük a margóra ceruzával írt
megjegyzéseket, amelyek ugyanattól a kéztől származnak,
mint a napló többi része. (A kiadó megjegyzése)
[5] A távíró kihagyása szándékosnak látszik. Morel irt egy
könyvecskét Que nous envoie Dieu? címen (Morse első
táviratának a szavai); s így felel a kérdésre: Un peintre inutile
et une invention indiscréte. Ennek ellenére az olyan képek
haszna, mint a Lafayette és a Haldokló Herkules, vitathatatlan.
(A kiadó megjegyzése)
[6] örökre - ami halhatatlanságunk időtartamát illeti: az
egyszerű és válogatott anyagokból készült gépek időállóbbak,

99
mint a párizsi metró. (Morel jegyzete)
[7] Come, Malthus, and in Ciceronian prose
Show what a rutting Population grows,
Until the produce of the Soil is spent,
And Brats expire for lack of Aliment.
A fenti mottó alatt a szerző hosszú, ékesszóló érveit tekintve
kevéssé újszerű védőbeszédet tart Thomas Robert Malthus és
Tanulmány a népesedés törvényéről című műve mellett. Ezt a
részt helykímélés okából elhagytuk. (A kiadó megjegyzése)
[8] Ez a szöveg nem található meg a kézirat elején. Talán
feledékenységből maradt ki? Nem tudjuk; mint minden
kétséges helyen, az esetleges kritika kockázatát vállalva, itt is
az eredeti kézirathoz való hűség mellett döntöttünk. (A kiadó
megjegyzése)
A „kiadó” (bizonyára valamennyi olvasónk számára
nyilvánvaló, hogy ezek a megjegyzések a szerző játékos
kedvének a gyümölcsei) figyelmetlen volt: az említett szöveg a
8. oldalon olvasható. Vagy ez a lábjegyzet talán „játék a
játékban”? (A magyar fordító megjegyzése)
[9] A két hőmérséklet összeadódásának feltevése nem
tekinthető feltétlenül tévesnek (nyári napokon a legkisebb
hősugárzó is elviselhetetlen), de azt hiszem, a valódi
magyarázat nem ez. Tavasz volt; az örök hetet nyáron vették
fel; a gépek működés közben a nyári hőmérsékletet
sugározzák. (A kiadó megjegyzése)
[10] Csak a leghihetetlenebb: egy tárgynak és teljes
képének a tér ugyanazon a pontján való egybeesése. Ez a
tény annak a lehetőségét sugallja, hogy a világot kizárólag
érzetek alkotják. (A kiadó megjegyzése)

100