KURT TEPPERWEIN

Mit árul el a betegséged?

LÉLEK ÉS TEST HARMÓNIÁJA

HUNGALIBRI Kiadó Budapest

A mű eredeti címe:
Was dir Deine Krankheit sagen will: die Sprache der Symptome
A fordítás a Moderne Verlagsgesellschaft GmbH, München 1990-es 2. kiadása alapján
készült
ISBN 963 9021 22 9
ISBN 1216 1667

© mvg – Moderne Verlagsgesellschaft GmbH, München

Hungarian translation © Szalay Marianne 1992

Kiadja a HUNGALIBRI Könyvkiadó és Könyvterjesztő Kft.

Felelős kiadó a HUNGALIBRI ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Szabó Edit

Borító: Baráz Klára

Készült a Budapest-Print Nyomdában

Felelős vezető a Budapest-Print ügyvezető igazgatója
Ez a könyv nem pótolja az orvost!
Mindenkinek magának kell
eldöntenie, mikor vesz igénybe
orvosi segítséget.
Ez a könyv csupán arra vállalkozik,
hogy támpontokat adjon testünk
jelzéseinek megértéséhez,
önmagunk kritikus szemléletéhez.
Tartalom

Előszó 11

Testünk üzenete 13
A betegség mélyebb jelentése 15
A betegség jó barát és segítőtárs 16
Ki vagyok én valójában? 17
A test tesztje 17
A pszichoszomatikus megbetegedések 19
Az életerő gátlásának következményei 20
Mindenki másként éli át betegségét 20
A sors a legjobb orvos 21
Az életkörülmények, mint jelen létem tükörképe 21
A helyes táplálkozás 22
Minden ember egyedi 23
Foglaljuk össze 23
A tünetekkel való szembesülés három módja 24
Út a gyógyuláshoz-légy önmagad! 27
Az életöröm titka 27
A betegség az egység hiányának jele 28
Légy önmagad 30
Régi viselkedésformák és -minták elvetése 32
Egészségesnek lenni annyi, mint harmóniában élni 32
A leghatásosabb gyógyító erő a szeretet 33
A betegség kialakulása 35
Minden betegség mögött probléma húzódik 39
A probléma mindig értem létezik 40
Én vagyok az út és a cél 43
Az emberi szervezet önmagától nem betegszik meg 51
Kulcs a „tünetek nyelvéhez” 52
A tünet fokozódó felerősödése hét lépcsőben 54
Jelzések, hogy nem „önmagam” vagyok 55
Mit kell tennem, hogy valóban önmagam legyek? 59
A legfontosabb tünetek A-tól Z-ig, és amit tenni kell 63
Akne 63
Alkoholizmus 67
Allergia 72
Arthritis 77
Arthrosis 79
Asztma 81
Ágybavizelés 86
Ájulás 88
Álmatlanság 89
Balesetek (általában) 91
Bénulás (általában) 92
Bőrkiütés 94
Cikluszavarok 94
Cukorbaj 95
Csonttörések 99
Dadogás 100
Depresszió 101
Elhízás –túlsúlyosság 107
Emésztési panaszok 111
Epebántalmak 112
Fájdalom (általában) 113
Fejfájás és migrén 115
Felfúvódás 117
Fertőzések (általában) 119
Félelem 120
Fogíny sorvadás 127
Fogszuvasodás 128
Frigiditás 128
Fülfájás (pl. középfülgyulladás – otitis media) 130
Gyermekbetegségek (általában) 130
Gyomorégés 132
Gyomorhurut (gastritis) 132
Hajhullás 134
Hasmenés 134
Hályog (szürke) 135
Hályog (zöld) 137
Hátfájdalmak 138
Herpes (herpes febrilis) 139
Idegesség 139
Időskori panaszok 141
Impotencia 143
Ínhüvelygyulladás 144
Isiász 145
Izomgörcs 147
Izomsorvadás 148
Kancsalság 149
Kisebbrendűségi érzés 150
Körömrágás 151
Köszvény 152
Kötőhártya-gyulladás 153
Kötőszöveti gyengeség 154
Lágyéksérv 156
Mandulagyulladás 157
Megfázás 157
Menstruációs panaszok 160
Mosakodási kényszer 161
Mozgásbetegség (utazási, tengeri és légibetegség) 162
Multiplex sclerosis (SM) 163
Nagyothallás 165
Nátha 165
Nyelési nehézségek 166
Övsömör 167
Pajzsmirigytúltengés 168
 Parkinson-kór 169
Pikkelysömör (psoriasis) 170
Prosztatabántalmak (általában) 172
Rák 173
Rekedtség 178
Rendszeretet (kóros) 179
Reuma 179
Rosszullét és hányás 182
Rövidlátás 183
Sokízületi gyulladás (különösen a P.C.P – primer chronicus polyarthritis) 187
Soványság 188
Stressz 191
Szenvedélybetegség (általában) 192
Szédülés 194
Szélhűdés 194
Szívinfarktus 196
Szívritmuszavar 198
Szülés (koraszülés) 199
Szülés (túlhordás) 200
Szürkületi vakság 201
Tarkófájdalmak (általában) 202
Távollátás 202
Terhességi panaszok 203
Terméketlenség 205
Trigeminus-neuralgia 206
Trombózis 208
Vakság 209
Vastagbélgy ulladás (colitis) 210
Vérkeringési zavarok 211
Vérnyomás (alacsony) 214
Vérnyomás (magas) 216
Vérszegénység 218
Viszketés 219
Visszértágulat 219

A legfontosabb szervek és testrészek A-tól Z-ig, valamint lelki megfelelőik 221

Befejezés 231

Utószó 237
 Előszó

A kvantumfizika hatására az élővilág csodálatosan új tudománya fejlődött ki, mely

az élő szervezetet energiamezőként írja le. Benne az emberiség ősi hagyománya, a test
energiatermészetéről szóló felfogás nyer igazolást. Ez a lüktető energiatest irányítja
szervezetünk minden biokémiai és bioelektromos folyamatát. A gyógyszerek hatása is
azon alapul, hogy a bennük lévő energia befolyást gyakorol a szervezet energiamezőjére.
A gyógyszerek, energiájuk hullámszerű terjedése révén, információkat közvetítenek
testünknek. Segítségükkel az ott kialakult energiahiány ideális esetben pótolható.
Ha meg akarjuk ismerni a „látszat mögött rejtőző valóságot”, meg kell tanulnunk
energiákban gondolkozni, vagyis megkérdezni magunktól: Milyen energia húzódik meg
emögött? Hogyan jön létre? Milyen hatása van? Miképp tudnám ezen energiákat
harmonikus egyensúlyba hozni? A vizsgálódás eredményeként nyert felismerés
nemritkán krízishez vezet. Ám a válságos helyzetek mindig legalább annyi pozitívumot,
mint negatívumot hordoznak magukban. Csak ha túljutunk rajta, tud oldódni s
megoldást nyújtani a krízis. A krízis szó eredeti jelentése „döntés” vagy „fordulópont”, s
egy adott helyzetben valóban döntő fordulatként jelentkezhet. Következésképp minden
fejlődési folyamat szükségszerű velejárója.
Az élet számos „nyelven” szól hozzánk, ilyen az „életkörülmények nyelve”,
„problémáink nyelve” vagy „vágyaink nyelve”, hogy csupán néhányat említsek. A
„tünetek nyelve” csak a lehetséges kifejezési formák egyike, melyeken keresztül az élet
megnyilvánul, de küldetése ugyanaz.
 Testünk üzenete

Előbb-utóbb minden ember felteszi magának a kérdést: mi az élet értelme, és

keresi a lehetőséget, hogy jobban megértse az életet s benne önmagát. E téren maga az
élet küldött nekünk csodálatos hírnököt, aki mindent készségesen megmutat és
megmagyaráz. Többnyire csupán azért nem ismerjük fel, mert túlságosan is közel áll
hozzánk. A testünkről van szó. Miközben megtanuljuk megérteni üzenetét, saját
magunkat értjük meg, az életet, az egész teremtett világot s végül Istent.
Testünk, az élet e rendkívüli hírnöke, nem csupán azt mondja el nekünk, miben
vétettünk az élet ellen: mindig pontosan megmondja azt is, mit kell tennünk, hogy ismét
teljes harmóniában élhessünk. Szüntelenül üzeneteket küld, nem csak a különféle
betegségek tünetein keresztül, de arckifejezésünk, mimikánk, kézmozdulataink vagy
éppen járásmódunk révén is. Így a betegségeket világosan felismerhetjük, ráadásul
testünk lelkialkatunkról is felvilágosítással szolgál. Üzenete nyomán az egyébként
láthatatlan válik számunkra láthatóvá, hogy felismerhessük, s ha egy tünetet figyelmen
kívül hagyunk, fájdalmat küld, hogy így irányítsa rá figyelmünket üzenetére.
Az élet csodálatos hírnöke, vagyis a testünk, tehát szüntelenül szól hozzánk.
Csupán meg kell tanulnunk megérteni a nyelvét, engedelmesen követni a tanácsait, és
akkor összhangba kerülünk az élettel, harmonikus kapcsolatba a teremtett világgal.
Az elmúlt évezredek során az emberi szellem valóban óriási teljesítményeket vitt
véghez. Hihetetlen magasságokba merészkedett, kifürkészte a szédítő mélység titkait. Az
ember eljutott a Holdra, manapság pedig komputereket tervez, melyek nálánál ezerszer
gyorsabban képesek „gondolkodni”. Meghódítottuk a távoli bolygókat és az atomok
parányi világát, csupán a hozzánk legközelebb állót, a tulajdon testünket nem.
Atombombát készítettünk, amellyel egy szempillantás alatt elpusztíthatnánk a világot,
de még mindig nem tanultuk meg védeni a természetet, sőt egyre jobban szennyezzük a
környezetünket.
Még mindig nem tudjuk megőrizni az egészségünket, s a tudomány szárnyaló
fejlődése ellenére a betegség mibenlétéről formált elképzeléseink az úgynevezett
„primitív” népek szellemhitéhez hasonlítanak. Csak éppen időközben a vírusok és
baktériumok léptek a gonosz szellemek helyére, melyek a gyanútlan s persze teljesen
ártatlan embereket megtámadják.
Nincs szándékomban alábecsülni a modem orvostudomány érdemeit.
Ellenkezőleg: el kell ismernünk, hogy az elmúlt száz év során e területen valóban
nagyszerű eredmények születtek. Legyőzték a rémisztő járványokat, melyek az elmúlt
korokban oly gyakran tizedelték meg az emberiséget, s szinte minden betegség
kezelésének többféle módját találták fel. Nekünk, embereknek, voltaképp oly
egészségeseknek kellene lennünk, mint még soha. Hiszen nem létezett még kor, mikor
annyi figyelmet szenteltek volna az emberi testnek, oly sok pénzt fordítottak volna az
egészség megőrzésére és visszaállítására. Ilyen körülmények között az lenne
természetes, ha csak mutatóba akadna egy-egy beteg ember. Mindnyájan tudjuk: épp az
ellenkezője igaz. Soha nem volt annyi beteg ember, mint manapság. Mivel magyarázható
e látszólagos ellentmondás?
 Elsősorban azzal, hogy még ma sem fordítunk kellő figyelmet a betegség
természetére. Bár betegség mindig létezett, mióta csak az ember él, sokan még ma is úgy
tekintenek rá, mint valami sorscsapásra, a természet szeszélyére vagy épp szerencsétlen
véletlenre, mely az egyik emberre lesújt, a másikat viszont éppoly
megmagyarázhatatlanul megkíméli. Ráadásul a betegséget a legtöbben egyfajta
zavarnak fogják fel, melyet a lehető leghamarabb meg kell szüntetni, hogy aztán
továbbra is ugyanolyan helytelenül élhessenek, mint korábban.
Pedig amit általában betegségnek nevezünk, az nem a tulajdonképpeni kór,
csupán a betegség tünete, testi kifejeződése. Maga a „betegség” sokkal inkább az emberi
tudatban létrejött diszharmónia, annak jelzése, hogy az ember kizökkent természetes
rendjéből – vagyis az egész ember zavara, nem csupán a testé. S egyben persze felhívás
is az eddig követett út módosítására, a tudati világ harmóniájának visszaállítására.
Minden egyes betegség az élet hozzánk intézett felszólítása, feladat, amelyet meg kell
oldanunk, oly módon, hogy megváltoztatjuk gondolkodásmódunkat, kitágítjuk a
tudatunkat.
Mennyivel egyszerűbb a helyzet, ha az autónkról van szó! Ha kigyullad az
olajlámpa, rögtön tudjuk, mit kell tennünk. Semmi szükség tankolni vagy megvizsgálni,
van-e elég levegő a gumikban, nem kell feltölteni az akkumulátort vagy a hűtővizet,
csupán a fogytán levő olajat kell pótolni. Senkinek se jutna eszébe, hogy kicsavarja a
lámpát, sőt elvágja a vezetéket, hiszen pontosan tudja, mi következne ezután. Egyfajta
célt persze elérnénk. Az olajlámpa nem világítana többé, az autó továbbra is jól
működne, bár nem sokáig. Újabb „tünetek” lépnének fel. Kis idő elteltével a fokozott
súrlódás következtében felforrna a hűtővíz, s a vízhőmérő mutatója a piros sávba lépne.
Ha nem vennénk róla tudomást, netán a zöld sávban rögzítenénk a mutatót, egy ideig
látszólag minden a legnagyobb rendben menne. Az autó működne, nem gyulladna ki
figyelmeztető lámpa. De hamarosan furcsa zajt hallanánk a motorházból, s ha pechünk
van, a fülünk mellett süvítenének el a dugattyúk.
Mint már említettem, az autójával senki se tenne ilyen őrültséget, a testünkkel
viszont, melyet ha egyszer elkoptattuk, nem tudunk használtan eladni, szüntelenül ezt
tesszük. Ennek nem lehet jó vége, és nincs is! Alig „gyógyulunk meg” egy betegségből, a
testünk újabbat küld. Nem is tehet mást, hiszen a tulajdonképpeni betegséget nem
méltattuk figyelemre. Ha nem fizettem ki egy számlát, mit sem segít, ha a fizetési
felszólítást elégetem.

A betegség mélyebb jelentése

A betegség mélyebb jelentése abban áll, hogy végre ráébredjünk, mire akarja
ráirányítani figyelmünket. Egész lényünket felszólítja, hogy kövessük a józan ész szavát,
változtassunk jelen létünkön, amíg nem késő. Igazi gyógyulást tehát nem a tünetek
megszüntetése hozhat, hanem a belső harmónia zavarának felismerése és
megszüntetése. Ebben persze mit sem segítenek a tabletták vagy injekciók, s vajmi
keveset a természetgyógyászat eszközei. Ellenkezőleg: arról van szó, hogy megértsük,
amit a testünk mondani akar, s persze kövessük tanácsait. Amennyiben
gondolkodásunkat, érzelemvilágunkat, beszédünket és cselekedeteinket sikerül
harmonikusan rendezetté tenni, a testi kiegyensúlyozottság és az egészség is visszatér.
Meglehet, mindez sok kellemetlenséggel jár, de egyedül ez az út vezet valódi
gyógyuláshoz, mely egyaránt magában foglalja a testet, a lelket és a szellemet.

A betegség jó barát és segítőtárs

Betegségünkben tehát nem csupán ellenséget kell látnunk, sokkal inkább jó

barátot és segítőtársat. Az emberi szervezet ugyanis a betegség révén nemcsak azt jelzi,
hogy helytelen irányba tértünk, életellenesen cselekszünk, következésképp
változtatnunk kell életmódunkon. A tünetek segítségével meg is mutatja, hol a hiba s mit
kell tennünk, hogy belsőleg is újra egészségesek legyünk. Csupán meg kell tanulnunk a
nyelvét, hogy megérthessük.
A „tünetek nyelve” egyszerű és következetesen visszatérő törvényszerűség. Ha
képesek vagyunk megérteni az üzenetét, már csak rajtunk áll, hogy megtegyük a
szükséges lépéseket a valódi gyógyulás felé; különben a sors keserű leckében részesít
bennünket. Ám ha készek vagyunk tanulni a felismerésből, nem szükséges okvetlenül
megbetegednünk ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.
Be kell végre látnunk, hogy „egy embert meggyógyítani” nem annyit jelent, mint a
régi állapotot visszaállítani, hiszen éppen az idézte elő a betegséget; a gyógyítás sokkal
inkább az öntudat kitágítása, egy új és életigenlő út megválasztása révén érhető el. Amíg
ezt meg nem tanuljuk, továbbra is szükségünk van a betegségre.

Ki vagyok én valójában?

Függetlenül attól, hogy egy betegség éppen milyen stádiumban van. a háttérben
mindig valamilyen megoldatlan probléma húzódik, egy „életfeladat”, továbbá egyfajta
képtelenség vagy vonakodás, hogy az élet bizonyos kihívásaira megfelelően reagáljunk.
De hogyan is lennék képes meglelni a helyes választ, ha még azt se tudom, ki vagyok
valójában?
Megkérdezte-e már valaha őszintén magától, kicsoda voltaképpen? Ha a tükörbe
néz. kijelentheti: „Ez az én testem”. De ki mondja ezt? A test végül is nem tartozhat
önmagához. Létezik tehát benne valaki, aki gondolkodik és kijelenti: „Ez az én testem.”
A test anyagból áll. Az anyag nem tud gondolkodni, érezni, emlékezni vagy dönteni, erre
egyedül az öntudat képes.
Ön viszont gondolkodik és érez, képes emlékezni és dönteni, öntudattal bír, amivel
a test nem, mivel az csupán öntudatának fizikai kifejeződése s egyben tükörképe.
Látható módon mutatja, hogyan érez és gondolkodik Ön – egyszóval azt, kicsoda.
Szögezzük le, hogy „valódi énünk” eredendően egészséges, hiszen a tudat nem
öregszik meg és nem is lesz beteg. Ha tünetei fényében nem hisz a szavamnak, állításom
helyességét gyakorlati példán mutatom be. Végezzen el egy rövid kísérletet,
bizonyítandó, hogy tudati állapotának legcsekélyebb változása rögtön kihat a testére is.
 A test tesztje

A kísérlet elvégzéséhez segítőtársra van szüksége. Emelje tetszés szerint a bal vagy
a jobb karját vízszintes oldaltartásba, majd kérje meg társát, hogy csuklótájékon
erőteljesen nyomja lefelé a karját annak megállapítására, milyen erőnléttel bír. Ez a teszt
kiindulópontja.
Ezután gondoljon egy betegségre vagy problémára, mely jelenleg erősen
foglalkoztatja. Ismét kérje meg társát, hogy az előbbihez hasonló erővel szorítsa lefelé a
karját. Ha valóban „szeme előtt” van a betegség vagy a kínzó probléma, karja le fog
hanyatlani, minthogy már e dolgok puszta feltételezése is jelentős mértékben gátolja
életerőnket.
Most képzelje el, hogy egészséges és vidám, vagy gondoljon problémája
megoldására. Ha megismétlik a fenti műveletet, ki fog derülni, hogy erőnléte jelentősen
javult. Bár ugyanarra a szituációra gondolt, ami az imént elgyengítette, most mégis
erősebbé vált, mert pozitív módon közelítette meg – a megoldás felől.
Hasonló eredményre juthat, ha kijelenti magáról: „Fejlett öntudatom van.” Ismét
szólítsa fel társát, hogy erősen szorítsa le a karját, mely ellen fog állni a nyomásnak. Az
öntudat ugyanis nem ismeri a betegséget, nincsenek problémái, „egészséges”, s amint
Önben teljes mértékben tudatosul önnön valósága, erős lesz, hiszen az életerő
kiáramlását semmi sem akadályozza.
Az ember születéstől, betegségtől, életkortól és haláltól független szellemi lény. A
puszta ténynek, hogy megszületünk, betegek leszünk, megöregszünk és végül
meghalunk, ehhez semmi köze, hiszen nem valódi énünket érinti, csupán a testünket.
Kötelességünk viszont a testünket jó állapotban megőrizni mindaddig, míg „szellemi
megszületésünk” is be nem következik. Teremtményi küldetésünk arra szólít, hogy
egészségben és boldogan éljük az élet teljességét, s fiatalok maradjunk akkor is, ha már
megöregedtünk. Ehhez egész gondolkodásunkat, érzelemvilágunkat, beszédünket és
cselekedeteinket összhangba kell hoznunk a teremtett világgal.
A test mindig csupán okozat, sohasem maga az ok. Még az úgynevezett időskori
betegségek is elsősorban az élet megoldatlan feladatairól nyújtanak információt. Nap
mint nap tapasztalhatjuk, hogy olyan emberek, akik egész életükben betegesek voltak,
idős korukra hirtelen minden bajuktól megszabadulnak, szinte kivirulnak. A betegség és
szenvedés a szabadsággal való visszaélés következményei. Ha a test többé már nem
képes betölteni a funkcióját, a léleknek el kell hagynia, akár teljesítette életfeladatát,
akár nem. A lélek ezután más szinten létezik tovább.
Sokan kérdezik, hogyan engedheti meg egyáltalán a szeretet Istene a szenvedést.
Elfelejtkeznek arról, hogy a szenvedés nem Istentől ered, s nem is néki tetsző. Ahelyett,
hogy felismernék a világ rendjét, mindent a véletlennek, a szerencsének vagy a sors
csapásának tulajdonítanak. Pedig a betegség és szenvedés igazi forrása mindig a
gondolkodásban keresendő, mégpedig a helytelen gondolkodásban.

A pszichoszomatikus megbetegedések
 1818-ban egy német orvos, Heinroth annak a nézetének adott hangot, miszerint a
test megbetegedései voltaképpen pszichikai okokra vezethetők vissza. A tudományos
körökben egyszerűen kinevették; nem mintha magától értetődő véleményt képviselt
volna, hanem mert visszatetszőnek tűnt a puszta feltételezés is, miszerint az úgynevezett
pszichoszomatikának – ahogy ezt Heinroth már akkoriban is nevezte – egyáltalán köze
lehet az orvostudományhoz.
A látszat mögötti valóság felismerésének problémája korántsem új keletű. Mintegy
2400 évvel ezelőtt már Szókratész kijelentette, hogy „nem létezik a lélektől független,
pusztán testi betegség”, majd Platón, a méltán híres tanítvány keserűen állapította meg:
„A betegségek kezelésében a legnagyobb tévedés, hogy külön orvosok foglalkoznak a
test, valamint a lélek bajaival, holott e kettő nem választható el egymástól.” Mind a mai
napig egymástól elszakítva vizsgáljuk őket, hiszen nincsenek már orvos-papok, akik
egykor a teljes embert tartották szem előtt, s hol van már a jó öreg háziorvos, aki
betegeinek minden gondját-baját ismerte. Ehelyett egy-egy szakterületet ismerő
specialisták léteznek – s persze részeredmények.
Ha feltételezzük, hogy egyáltalán létezhet pszichoszomatika, tudományos
bizonyítékokat kell keresnünk rá. Vajon nem elég bizonyíték-e, hogy zavarunkban
elvörösödünk, vagy sírva fakadunk, ha szomorúság ér? Örömünkben ujjongunk, s
félelmünkben elsápadunk? Máskor meg inunkba száll a bátorságunk, s égnek áll a
hajunk. Amit lélekben átélünk, a test külső jelekben jeleníti meg. Ami a lelket
foglalkoztatja, éppúgy foglalkoztatja a testet is, s hatása egyaránt lehet negatív vagy
pozitív, okozhat betegséget és szenvedést, vagy egészségessé és boldoggá tehet.
Számos ember még ma is elutasítja a pszichoszomatikát, mint az az orvos, aki egy
kongresszuson így szólt kollégájához: „Valahányszor erről a pszichoszomatikának
nevezett zagyvaságról hallok, felfordul a gyomrom.” íme, a pszichoszomatika tipikus
esete!

Az életerő gátlásának következményei

Vizsgáljunk meg közelebbről egy cselekvési folyamatot, s rögtön kiderül: minden

cselekvés egy gondolattal és elképzeléssel kezdődik. A gondolat és elképzelés hatására
kerül sor másodikként a test vegetatív jellegű felkészülésére, mely például a vérnyomás
emelkedésében, a vérkeringés felgyorsulásában vagy a pulzus szaporaságában nyilvánul
meg. Harmadik lépésben a test fokozott idegtevékenységgel reagál. Mindez végül az
érintett izmok aktivizálódásához vezet, melyek a tervbe vett cselekvést végrehajtják.

Mindenki másként éli át betegségét

Az energia többféle területen gátlódhat.

1. Ha az energia (düh, agresszió, szexualitás, egy bizonyos tevékenység) gondolati
szinten blokkolódik, ez feszült fejfájáshoz, alvászavarokhoz és szellemi meghasonláshoz
vezet.
2. Ha az energia a test funkcionális szintjén blokkolódik, magas vérnyomás, s
végső esetben vegetatív dystonia alakul ki.
3. Ha az energia idegrendszeri szinten blokkolódik, a következmény trigeminus-
neuralgia, multiplex sclerosis, övsömör, ideges rángatózás vagy ülőideg-fájdalom.
4. Ha az energia az izomrendszer szintjén blokkolódik, mozgászszervi
megbetegedések alakulnak ki – például reuma, köszvény, bénulás –, illetve baleset
következhet be.
Bárhol is gátlódjék tehát az életerő, ha nem sikerül e gátlást föloldanom,
rákényszeríteni az életet, hogy szembesítsen a várható következményekkel. Ily módon
szólít fel a sors, hogy megtegyem a szükséges lépést.

A sors a legjobb orvos

A sors a legjobb orvos, előbb-utóbb ugyanis mindenkit meggyógyít, s csupán

tulajdon döntésünktől függ, hogy a tanulás melyik módját választjuk: a felismerés
fejedelmi útját, vagy a betegségen és szenvedésen át vezető hétköznapi utat. Hiszen ha
képtelen vagyok okulni a felismerésből, rákényszerítem a sorsot, hogy „további
oktatásban” részesítsen. A „tünetek nyelvén” nem csak azt jelzi nekem a test, hogy
letértem a helyes útról, de azt is megmondja, hol zökkentem ki a természet rendjéből, s
mit kell tennem, hogy a megbomlott egyensúly ismét helyreálljon.

Az életkörülmények mint jelen létem tükörképe

Életkörülményeim csupán tükrözik jelenlegi létminőségemet, s változtatni rajtuk

csak akkor vagyok képes, ha magam is megváltozom. Mélyen igaz a következő
megállapítás: „Aki sosem hallja meg, amit meg kell hallani, s nem látja, amit látni kell,
ne csodálkozzék, ha egy napon valóban elveszti hallását és látását.” Hiszen: „Aki nem
akarja, hogy valami beteljesedjék, azon az beteljesül.”
Az ego és a lélek élesen eltérő vágyakkal bír. Az egónak kényelemre van szüksége,
a léleknek pedig fejlődésre. Tulajdon döntésemtől függ, melyikre hallgatok. Ha nem
hallgatok igazi énemre, ha nem teljesítem „bensőm akaratát”, elárulom valódi énemet,
„belső orvosomat”, „bensőm urát”. Ebben az esetben „bensőm ura”, a tünetek nyelvén
keresztül, üzenni fog.
Egy betegség akkor jön létre, ha az agy „parancsközpontja” és a szóban forgó
agyterületnek alárendelt szerv vagy testrész között „információzavar”, illetve szélsőséges
esetben „információkiesés” lép fel. Minden szerv és testrész ugyanis közvetlen
kapcsolatban áll egy meghatározott agyterülettel, onnan kapja a működéséhez szükséges
információkat. Az adott agyterület ugyanakkor bizonyos problémák és konfliktusok
földolgozásáért és megoldásáért is felelős. Ha egy agytájék huzamosabb ideig bizonyos
konfliktusokkal van elfoglalva, képtelen lesz megfelelően irányítani a neki alárendelt
szerv vagy testrész működését. Következésképp a zavaros, netán hiányzó információ
rendellenességet idéz elő a megfelelő szervben vagy testrészben. Az ember
megbetegszik.
Abban a pillanatban, hogy a konfliktus megoldódott, az információk ismét
szabadon áramolhatnak, a test működése helyreáll, s a tünet megszűnik. Persze csak
akkor, ha az információkiesés következtében időközben nem alakult ki maradandó
károsodás. Amennyiben a konfliktus megoldatlan marad, az adott agyterületen „merev
kép” rögzül, ami az embert éjjel-nappal foglalkoztatja. Az információáramlás teljesen és
tartósan leáll. Így válik a betegség „krónikussá”, azaz a test „szüntelenül” jelzi, hogy
zavar áll fenn, és fájdalom útján szólít fel annak elhárítására.

A helyes táplálkozás

Ha hajlandók vagyunk a testünknek segíteni, akkor ezt nem lehet elég korán
elkezdeni ahhoz, hogy egy életen át erősek és egészségesek maradjunk. Az első
kézenfekvő dolog a táplálkozás. Itt három szintet különböztethetünk meg, s
mindegyiknek optimális állapotban kell lennie, ha elhatározásunk valóban komoly.
1. A helyes fizikai táplálék: vagyis ne rosszul, rossz időben és hibás öntudattal
együnk, mert „Az étel, amit elfogyasztunk, a végzetünkké válhat!”
2. A helyes pszichikai táplálék: Ne mérgelődjünk, ne izgassuk fel magunkat,
kerüljük a stresszhelyzetet. Szabaduljunk meg a félelemtől és bűntudattól, ne tegyük
egymást kölcsönösen „beteggé”, hanem vidáman és felszabadultan éljük az életet.
3. A helyes szellemi táplálék: Gondolkodásunk, beszédünk és cselekedetünk legyen
pozitív, hiszen ha teljes tudatunkat erre összpontosítjuk, ilyenné is válunk. Hasonlóan
fontos, hogy körültekintően válasszuk meg, mit olvasunk, hallgatunk és nézünk.
Röviden: ha az ember valódi „ön-tudattal” él, egészséges, és az is marad.
Ilyen gondolati beállítottsággal képes lesz megerősíteni „szellemi-lelki
immunrendszerét”, s éppen ebben rejlik a töretlen egészség titka. Hiszen ma olyan
vagyok, ahogyan tegnap gondolkodtam, s holnap olyan leszek, ahogy ma gondolkodom.
Amire tehát szükségünk van, az a fegyelmezett gondolkodás révén elért szellemi
megújulás.

Minden ember egyedi

Nézzünk szembe a valósággal: minden egyes ember egy óriási világegyetem felett
uralkodik, tulajdon testének világegyeteme felett. Az emberi test mintegy 100 billió
sejtből épül fel, minden sejt számtalan atomból álló, önálló galaxis, minden egyes atom
egy naprendszerhez hasonlatos, benne egy központi nappal (az atommag), és a körülötte
keringő bolygókkal, azaz a protonnal, elektronnal és neutronnal. E hatalmas
birodalomban egyetlen gondolkodó lény létezik, vagyis Ön. Gondolatának legkisebb
rezdülése rögtön eljut minden egyes sejthez, s ily módon határoz a test egészségéről vagy
betegségéről. Gondoskodjék róla, hogy bölcs uralkodóként kormányozza testének óriási
birodalmát! Hiszen Ön alakítja a sorsát, Önnek kell elviselnie, és csakis Ön
változtathatja meg.

Foglaljuk össze
 A test önmagától nem betegedhet meg, mert csupán az emberi tudat kivetülési
közege. Hasonlít a vetítővászonhoz, mely magától nem tud képeket létrehozni.
A gondolatok képezik a filmek anyagát, s a tudat dönti el, hogy éppen melyik film
peregjen le. Semmi értelme tehát réseket hasítani a vetítővászonba, ha valakinek nem
tetszik a film (operációk), vagy éppenséggel újra meg újra üresre törölni a felületet
(tüneti kezelés).
Ha az ember valódi „ön-tudattal” él, teste nem betegedhet meg, mert tudatában
csupa egészséges, tökéletes kép jön létre. A betegség útján a szervezet azt jelzi, hogy
„nem az vagy, akinek valójában lenned kellene”, és „elsősorban az önmagad, a valódi
éned iránti szeretet hiányzik belőled”.
A betegség barátunkká és hűséges segítőtársunkká válhat, mert segít visszatalálni
önmagunkhoz, hogy igazi énünk tudatában éljünk.
Mindezek alapján az lenne a legszörnyűbb, ha soha többé nem betegednénk meg,
hiszen éppen a betegség világosít fel bennünket arról, hogy letértünk a helyes útról, s azt
is megmondja, hogy milyen mértékben. Hiányában nem nyílna módunk korrekcióra.
Hálásnak kell lennünk tehát testünk eme küldetéséért, s élnünk kell a
lehetőséggel, hogy mihamarább visszatérjünk a helyes útra, s fokozatosan azzá váljunk,
amik valóban vagyunk: „kifejlett öntudattá”.

A tünetekkel való szembesülés három módja

Mindenfajta tudati tartalomnak megvan a maga testi megfelelője és fordítva: s

végső fokon mindegyikük tünet. Aki egy kapcsolatot nem kíván tovább folytatni, hirtelen
„torkig” lesz vele – azaz testi oka van. amiért nem közeledik a másikhoz. Meg kell
kérdeznünk magunktól, mire akar rámutatni e konkrét tünet. Bízvást tulajdoníthatunk
tehát valamifajta jelentést a betegségnek, s erre idővel rá is fogunk találni.
Ahogy az öröm egyaránt megnyilvánulhat nevetésben és sírásban, úgy válthat ki
alacsony vagy magas vérnyomást a problémák előli menekvés. A félelemtől teljesen
megbénulhatunk, de pánikszerű menekülésbe is foghatunk. Itt ismét a problémához
való egyéni hozzáállásunk fogja eldönteni, hogy milyen formát ölt tudatunk kivetülése.
Probléma rejlik minden szélsőséges megnyilvánulás mögött is. A félénk és a
nagyképű közös vonása az önbizalom hiánya. A problémamentes állapot a végletek
között, valahol középen helyezkedik el.
Mindez tehát tünet, s minden egyes tünet a test üzenete,.„információ”.
Amennyiben megértjük e nyelvet, képesek leszünk megtenni a „szükségszerű” lépést, s a
tünet megszűnik létezni. A tünet tehát barát és segítőtárs, mely egyfelől szenvedni, sőt
bizonyos esetekben meghalni kényszerít, másfelől viszont segít abban, hogy
szellemünkben növekedjünk, érettebbé váljunk és ezáltal a megismerés és a szabadság
olyan szintjére jussunk el. mely krízis nélkül nem lenne elérhető.
Mindenekelőtt arról van szó, hogy megértsük a zavarban megnyilvánuló
„üzenetet”. Ez többnyire három lépcsőben történik.
1) Az öntudatlan szembesülés
Ebben a fázisban egyre erősödő szorongást érzünk. Önmagunkkal van
problémánk. Az érzelmek kifejezési formát keresnek, s ha ilyet nem találnak,
reménytelenül bennrekednek. Ha ez az öntudatlan folyamat nem rendeződik, betegség
alakul ki.
2) A tudatos szembesülés
A tünetek tudatos szembenézésre kényszerítenek. Eleinte áldozatnak érezzük
magunkat, azt hisszük, pechesek vagyunk, míg rá nem jövünk, hogy a zavar nem
valamiféle külső ellenség, hanem személyes jó barátunk és segítőtársunk, aki fontos „in-
for-mációt” tartogat számunkra. Ahogy a szó maga is jelzi, egy belső szellemi tartalom
ölt formát benne. Belátjuk, mennyire értelmetlen dolog a tünet megszüntetése.
Ellenkezőleg értenünk és követnünk kell üzenetét. Ehhez hozzátartozik, hogy
„felfedezzük” önmagunkat, azaz felfedjük, ami korábban rejtve volt, szembesüljünk
önmagunkkal.
3) A belátás
A szembesülésnek e fajtája egyre nagyobb önismerethez, újabb és újabb
belátásokhoz vezet. Felismerjük, mit kell tennünk, s ennek megfelelően megváltoztatjuk
viselkedésünket és életmódbeli szokásainkat. A betegség nyomán most már jobban
értjük az életet. Így a tünet feleslegessé vált. Segítségével érettebbek lettünk.
 Út a gyógyuláshoz – légy önmagad!

Az életöröm titka

Nem a saját identitásunknak megfelelően élünk, hanem megtanultunk bizonyos

szerepeket eljátszani. Megtanultunk úgy viselkedni, hogy „sikert” érjünk el, elismerést
arassunk és szeressenek minket. Azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a
többiek ilyennek akartak látni, s az eredményt büszkén a „személyiségünknek” nevezik.
Pedig valahol a lelkünk mélyén világosan érezzük, hogy valami nincs rendben, mintha
saját magunk „mellett” élnénk. Rossz a közérzetünk, elégedetlenséggel állandó
hiányérzettel küszködünk, holott sikereket érünk el. A lelkünk szomorú, mert olyan
szabályok, programok, szerepek és belénk nevelt viselkedésminták börtönébe zárták.
melyeknek tulajdon lényünkhöz a valóságban semmi köze.
Ily módon önmagunkon teszünk erőszakot, s aztán csodálkozunk, miért vagyunk
betegek és boldogtalanok. De hiszen a lelkünk kiált a jogáért, hogy önmaga életét
élhesse, minthogy küldetése éppen az, hogy önmaga legyen. Minden betegség és baj
csupán jelzés: nem vagyunk önmagunk. Itt az ideje, hogy végre megadjuk magunknak a
gondoskodást, figyelmet és szeretetet, ami nekünk kijár. Hagyjunk fel a régi szerepekkel,
legyen bátorságunk ahhoz, hogy „önmagunk” legyünk, s akkor ismét egész emberré
válunk, s egyben egészségessé!

A betegség az egység hiányának jele

A betegség tehát csupán külső, látható jele az egység hiányának. Amíg e hiányt
meg nem szüntetjük, szükségünk van a betegségre mint hírhozóra. Mielőtt ugyanis
testileg megbetegedtünk, egy sokkal mélyebb szinten már betegek voltunk, s az, amit
betegségnek hívunk, tulajdonképpen nem más, mint a szervezet kísérlete a megbomlott
egyensúly helyreállítására. Hiszen amit általában betegségnek hívunk, az nem maga a
betegség, hanem a szervezetnek a szó igazi értelmében vett „információja” arról, hogy
valami nincs rendben. Az egyensúly zavarát jelző üzenet „formát öltött”, s így
információvá vált. S hogyan reagálunk mi erre? Megkíséreljük megsemmisíteni, s
közben elfelejtkezünk arról, hogy a tulajdonképpeni betegséggel törődjünk.
Ráadásul mindenki másként éli át betegségét. A materialista minden baját
értelmetlennek, testét puszta „játékrontónak” véli, amivel egyszer szerencséje, máskor
pechje van. A hívő ember a vallási parancsok megszegése jogos következményeként
fogja értelmezni betegségét, s gyógyulásért esedezik. Az ezoterikus hajlik arra, hogy a
betegséget a karma-törvények érvényesülésének tekintse, míg az értelmiségi a
baktériumok vagy vírusok által előidézett fertőzés természetes következményéről beszél.
A szellemileg érett ember viszont felismeri a látszat mögött rejtőző valóságot, így a
betegséget következménynek tekinti, melyet meghatározott ok idézett elő. Tudja, hogy
semmi értelme nem lenne csupán a következményt, azaz magát a tünetet megszüntetni,
hiszen az magától is megszűnik, amint az okot kiderítették és felszámolták. Felismeri és
tiszteletben tartja a természet törvényeit, mert tudatában van annak, hogy a maga
módján a természet is hozzájárul az egészség megőrzéséhez. Meg van győződve arról,
hogy öntudata birtokában van tulajdon teste alapos ismeretének, és célratörően kéri ki
az intuíció tanácsait. Az ilyen ember nagykorú páciens, az orvos nála csupán tanácsadó,
akinek a szaktudását hívja segítségül, hogy aztán a saját felelőssége tudatában hozzon
döntést.
Aki egész életén át meg akarja őrizni egészségét, annak nem lehet elég korán
hozzáfognia, nagyon sokan viszont nem is tudják, mit tehetnének a saját érdekükben.
Pedig ebben az esetben a legegyszerűbb megoldás egyben a legjobb is.
Ha a kövérek kevesebbet ennének, az alkoholisták kevesebbet innának, a
dohányosok leszoknának a dohányzásról, a lusták valamivel többet mozognának és
mindenki helyesen lélegezne, pozitívan gondolkodna, jó könyveket olvasna és szemet
gyönyörködtető dolgokat nézne, több életet tudnánk megmenteni és több betegséget
meggyógyítani, mint a modern orvostudomány legköltségesebb eljárásaival együttvéve!
Ha tehát egészségesek szeretnénk lenni és maradni, ha régi testünk helyett újra
vágyunk, akkor mindenekelőtt száműzni kell a tudatunkból minden betegségre és
megöregedésre vonatkozó gondolatot. Némelyek abban a hitben élnek, hogy ha az
ember kizárólag Istenre bízza magát, nyugodtan áthághatja saját törvényeit anélkül,
hogy viselnie kellene tette következményeit. Az emberi test, szellem és lélek egészséges
léte a szellemi örökségünk, és ha a teremtett világgal összhangban éltünk volna, sose
ismertük volna meg a betegséget.
Akkor leszünk ismét „egészségesek”, ha az emberi természet mindannyiunkban
meglévő négy elemét, a szellemi, lelki, érzelmi és fizikai elemet harmonikus egységbe
olvasztjuk, s ennek megfelelően cselekszünk, összhangban a teremtett világgal.
Az életöröm nyitja nem az ifjúságban rejlik, hiszen az ifjúság egyben a tapasztalat
hiányát is jelenti, márpedig erről aligha szeretne bárki is lemondani. Az életöröm valódi
titka az életerőben található, mely nem kötődik meghatározott korhoz, de melyet
erősíteni lehet, megtartani sőt fokozni.
Mindenki szeretné megérni az öregkort, de senki sem akar megöregedni.
Márpedig az életnek nem ad értelmet, hogy csupán azért öregedjünk meg, hogy beteggé
és boldogtalanná váljunk, hiszen az emberek átlagosan ma sem élnek hosszabb ideig,
csupán huzamosabban betegek. Míg a természettel kötött szerződésünket megtartjuk, a
természet is megteszi a magáét.

Légy önmagad!
 A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy úgy cselekedjék, ahogy azt mások
tanácsolják neki, legyen szó akár a szülőkről, a főnökről vagy élettársról. Vagy éppen
szöges ellentétét teszi annak, amit a környezete javasol. Mindkét viselkedés
meglehetősen ésszerűtlen. Végül is tette következményeit mindenkinek magának kell
viselnie.
Ne kövesse tehát mestere, tanára vagy barátja tanácsát, hacsak valódi énje igent
nem mond rá! Hallgasson mindig önmagára, hiszen minden tudás és bölcsesség Önben
rejlik – mások csupán emlékeztethetik erre.
A valódi én viszont csupán akkor hajlandó együttműködni, ha Ön megkéri erre, ha
felszólítja, hogy vezesse Önt, s ha engedelmesen követi a szavát. Elég csupán egyetlen
kérdést feltennie magának. Az első ösztönös válasz, amit kap, a valódi énjétől származik,
a második már viszont erősen az értelem befolyása alatt áll, míg a harmadikként vagy
negyedikként érkező választ már kizárólag az értelem hozta. Ám mindig lehetősége van
újra kérdezni, s az első válasz minden esetben a valódi énjétől fog származni. Legjobb,
ha rögtön kipróbálja ezt a módszert!
Mennyi időt, pénzt és figyelmet fordít arra, hogy valóban önmagává váljék? És
mennyi energiát öl olyan dolgokba, melyeket úgyis hátra kell hagynia ezen a világon?
Milyen következmények vonhatók le ebből?
Mennyire szeretnénk, hogy a dolgok jobbra forduljanak, pedig a körülmények
mindig tulajdon tudatunk függvényei, következésképp csak akkor tudnak megváltozni,
ha tudatunkat, „belső képeinket” megváltoztatjuk. S ha jelenleg elégedettek is vagyunk
az élettel, ez csak töredékrésze annak, amilyen lehetne és lennie kellene, ha mi valóban
önmagunk lennénk.
Ha engem valaki más önmagamra emlékeztet, nem kell őt mindjárt piedesztálra
állítanom vagy éppen elítélnem, hiszen mindkettő kedvelt énjáték. Egyik esetben sem
kell okvetlenül megváltoznom. Sokkal jobb, ha nem törődöm a hírhozóval, inkább a hír
igazságának hatolok a mélyére, és teszem, amit tennem kell.
De mit jelent voltaképpen, hogy az ember legyen önmaga? Ez alapvető kérdés,
mely ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember csak akkor lehet „egész”, ha önnön
lényegét hiánytalanul megéli, s oly módon juttatja kifejezésre, hogy saját magával
harmonikus kiegyensúlyozottságban képes létezni.
Hogyan lehetséges, hogy manapság egyre több a beteg ember, s egyre kevesebb
azoknak a száma, akik tulajdon lényükkel összhangban élnek? Sokan közülünk szerepet
alakítanak, megkísérelnek elérni egy ideált, melyet jobbnak vélnek jelenlegi létüknél. Így
aztán sose tölti el őket elégedettség, mindig „rosszabbak”, mint amilyennek
elgondolásuk szerint lenniük kellene, s e megfontolásból elutasítják önmagukat. Nem
fogadják el igazi lényüket, arról nem is beszélve, hogy olyannak szeressék magukat,
amilyennek jelenleg látszanak.
S ha ráadásul még beteg is, csak annál inkább-feltételezi, hogy valami nincs
rendben saját személyiségével, valamit rosszul csinált, amiért a betegségével
„bűnhődik”.
Pedig milyen egyszerű dolog lenne egészségesnek lenni, hiszen csupán „épnek”
kellene lennünk – ami annyit jelent: az embernek önmagává kell válnia, s úgy élnie,
ahogyan most létezik. Hiszen csak így tudunk összhangban élni önmagunkkal, a
bennünk működő élettel, s egyáltalán, a létezéssel. Nincs többé ok és indok a betegségre.
De hát miért veszítettük el a bátorságot, hogy teljesen önmagunk legyünk? Miért
vagyunk képtelenek elfogadni jelen létünket, miért öltünk magunkra e helyett
szerepeket, ismétlünk unalmas kliséket, felelünk meg az elvárásoknak, miközben egyre
elégedetlenebbek és betegebbek leszünk? Nem a valódi identitásunknak megfelelően
élünk, annak minden gyengeségéve! és hibájával. „Jól” akarunk mutatni, példaképek
akarunk lenni, kedvező benyomást kívánunk kelteni, mindent helyesen csinálni – s észre
se vesszük, hogy a „jó” és a „helyes” egyedül csak azt jelentheti, hogy a valóságnak
megfelelően élünk. Mégpedig a saját igazamnak megfelelően úgy, ahogyan ez most
nekem megfelel.
Lényegében arról van szó, hogy úgy tekintsünk magunkra, úgy cselekedjünk, hogy
tisztelni tudjuk önmagunkat. Önbecsülés nélkül elégedetlenek vagyunk, hiányérzettel
küszködünk, rossz a közérzetünk, szeretetlenségben élünk, pedig talán már sokat
elértünk az életben. Hiányzik valami, valami „lényeges”.

A régi viselkedésformák és -minták elvetése

Önmagunknak hiányzunk! Ez teszi létünket diszharmonikussá, ez betegít meg –

ezen a ponton kell elkezdenünk, ha valóban egészségesek, „épek” akarunk lenni. Fel kell
hagynunk azzal, hogy viselkedésminták és elvárások szerint éljünk, meghatározott
szerepeket alakítsunk, hiszen a lelkünk „megváltásért” kiált. Minden egyes betegség a
lélek kiáltása, bensőnkből szóló felhívás, hogy végre olyanok legyünk, amilyenek
vagyunk!
Amíg nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy olyannak fogadjuk el magunkat,
amilyenek jelenleg vagyunk, s így képesek legyünk jelen létünkből igazi énünk felé
továbbhaladni, mindaddig diszharmóniában élünk – azaz betegen. Abban a pillanatban,
hogy autentikusan tudunk viselkedni, megnyílik előttünk a lehetőség, hogy felismerjük a
veszélyes kliséket és akadályokat, elvessük, illetve átalakítsuk azokat.

Egészségesnek lenni annyi, mint harmóniában élni

Tulajdonképpen mit jelent „egészségesnek” lenni? Egészségesnek lenni annyit

jelent, mint egésznek lenni, tökéletesen önmagam lenni úgy, ahogy itt és most létezem.
„Egészségesnek” lenni továbbá azt is jelenti, hogy nincs mit elfojtanom, eltitkolnom,
letagadnom, hanem teljesen jogaiba juttatom igazi lényem. Ugyanakkor
elengedhetetlen, hogy szüntelenül figyeljem magam, vajon valóban az igazi énemnek
megfelelően élek-e, avagy minták, elvárások és szerepek szerint. Amennyiben az
utóbbiakat felismerem, lehetőségem nyílik megszabadulni tőlük.
Harmóniában élni önmagunkkal és az élettel – ez egy további fontos előfeltétele a
testi és szellemi egészségnek. Hiszen aki nem igazi énjének megfelelően él, az nem a
valóságban és igazságban létezik, képtelen a harmóniára, léte diszharmonikus.
Egészségesnek lenni annyi, mint őszintének és tisztának lenni. Aki ámítja és
meghazudtolja önmagát, diszharmóniában él. Ép és egyben egészséges tehát csak akkor
lehetek, ha nincs bennem zavar, tisztátalanság, hazugság, s ami nagyon fontos, nincs
bennem tagadás. Egy „nem” mindig arra utal, hogy az élet ellen vagyok, magam ellen
dolgozom, s ezáltal megakadályozom az életerő szabad áramlását. Egy bizonyos „nem”
gyakran a betegség kiváltó oka lehet hacsak nem az önmagamra adott „igen”-ből fakadt.
Aki tehát tisztában van önmagával, elfogadja tulajdon lényét, harmonikusan és
jelen létének igazságában él, az összhangba került önmagával és az élettel, azaz
tökéletesen „egészséges”!

A leghatásosabb gyógyító erő a szeretet

A legnagyobb gyógyító erő, amit az élet számunkra felkínál, a szeretet. Aki valóban
képes szeretni, aligha betegedhet meg, hiszen a szeretet a legtisztább és leghatékonyabb
gyógyító energia, ami csak létezik. Akit ez az energia – a szeretet – tölt el, annak az
életében nincs helye betegségnek.
Ám valóban szeretni csak akkor leszek képes, ha megtanultam szeretni tulajdon
énemet is. Az önmagam iránti, s egyben a bennem lévő szeretetnek feltétel nélküli,
szabad folyást kell engednem. Önmagamat viszont csupán akkor vagyok képes teljes
szívből, lelkem legmélyéből szeretni, ha valóban rátaláltam önmagamra, s ezáltal
„méltó”-nak érzem magamat e szeretet elfogadására.
Ha valóban képesek vagyunk a szeretetre, akkor „egészek” vagyunk, s így épek és
egészségesek. Az igazi szeretet ugyanis életünk legüdvös(séges)ebb és legnagyszerűbb
vállalkozása. Csak ha elfogadtuk és szeretni tudjuk önmagunkat, vagyunk képesek e
szeretetet másokra irányítani.
Az ilyen ember szabad folyást tud engedni szeretetének anélkül, hogy szüksége
lenne másokra vagy birtokolni akarná őket. A másik ember iránti szeretet ugyanis nem
olyan jegyekre irányul, melyek belőlünk hiányoznak, hanem igazi lényünk teljes
tudatában minden feltétel és fenntartás nélkül képesek vagyunk odaajándékozni
szeretetünket a másik „igazi lényének”.
Szeretni annyit jelent, mint adni – odaadni önmagunkat. Az önmagam iránti
szeretet híd a valódi boldogság felé. A másik embert szeretni annyit jelent, hogy
önmagához, vagyis az élethez vezetem őt, elősegítem szellemi növekedését,
hozzásegítem ahhoz, hogy megtalálja önmagát, hogy teljesen önmagává váljék.
A szeretet a legnagyobb gyógyító erő, ami egyáltalán létezik. Elűzi a haragot és a
félelmet, megteremti az életörömöt. A szeretet megmutatja az utat, segít rajta
végigmenni, ő maga ez az út. Amennyiben megértő szeretettel fordulok önmagam és az
egész világ felé, az élet ismét akadálytalanul áramolhat bennem, mert összhangba
kerültem tulajdonképpeni létemmel.
Kezdjünk el tehát szeretni! Adjunk esélyt magunknak az életre, oly módon, hogy
valóban önmagunk vagyunk, önmagunkká kezdünk válni, s így önmagunknak és az
életnek szabadságot biztosítunk. Ez az egészséges, teljes, tökéletes élet alapja. Csak ha
megtanultunk teljességben élni, tökéletesen önmagunk lenni, akkor teljesül az igazi
szeretet működéséhez szükséges előfeltétel. Így leszünk képesek mozgósítani a
rendelkezésünkre álló leghatékonyabb gyógyító erőt.
Amennyiben egyértelmű ,,igen”-t mondunk önmagunkra, ez az Igen átitatja egész
létünket, tükröződni fog életmódunkban. Hiszen a testnek nem lesz többé szüksége arra,
hogy üzeneteket küldjön, melyekhez fájdalom társul a célból, hogy felfigyeljünk rájuk,
ahelyett hogy tudomásul se vennénk őket.
Csak akkor kínoz minket fizikai vagy pszichikai eredetű fájdalom, ha nem az igazi
énünknek megfelelően élünk. Szabadon dönthetünk az életünk irányáról, hiszen egyedül
mi vagyunk felelősek önmagunkért és a sorsunkért. Az élet csupán tükörkép, ugyanúgy,
ahogy a testünk is az, tulajdonképpeni énünk kifejeződése. Testünk és életmódunk
jellege csupán azt jelzi, mennyire élünk harmonikus összhangban önmagunkkal,
mennyire vagyunk valóban önmagunk. Ha őszintén önmagam adom, azaz megadom
magamnak a szabadságot, hogy az legyek, aki valóban vagyok, akkor az élet is szabadon
áramolhat bennem – és egészséges vagyok.
Ha szívünk mélyéből élünk, itt és most, elfogadva magunkat olyannak, amilyenek
vagyunk, határtalan bizalommal, telve szeretettel, őszinte érzelemmel és örömmel,
akkor megélhetjük az örök élet pillanatait. Önmagunk folytonos átalakítása ugyanis
transzformáció, minden pillanatban szüntelen megújulás.
A betegség mindig az élet tökéletlenségét jelzi. Az élet lényege ugyanis az érettebbé
válás, egyre fokozódó közeledés igazi énünkhöz. Ez megkívánja, hogy minden
pillanatban nyitottak legyünk és készek egyre mélyebbre hatolni az életbe. Bármely
pillanatban készen kell állnunk arra, hogy elvessük „régi énünket”, s engedjük
megszületni az „újat”. Ebben áll életünk értelme, itt és most.

A betegség kialakulása

Betegség alakulhat ki, ha

– abban a hitben élek, hogy „hibát” követtem el, ezért elítélem önmagam,
kételkedem magamban. Pedig nem létezik jóvátehetetlen hiba, hiszen azért élünk, hogy
szüntelenül tanuljunk, hogy legnagyobb hibánknak önnön létezésünk tökéletlenségét
tartsuk. Ügyeljünk tehát arra, hogy ne kövessük el újra meg újra a legnagyobb hibánkat!
Önmagunkká kell válnunk, ez a feladatunk s egyben életünk beteljesülése is. Tulajdon
létünk tudatában élni, tökéletes elégedettségben, minden hiányérzet nélkül – mindez
arra utal, hogy nem követtünk el „hibát”.
Betegség alakulhat ki, ha
– szembeszállók természetszerű lényemmel. Minthogy nem úgy élek, ahogy
voltaképpen élnem kellene, hibáimat kivetítem a környezetemre, s kifogásolom ezt vagy
azt. Márpedig ez a negatív hozzáállás kihat az életre. Diszharmóniában élek – állandó
„háborúskodásban” önmagammal és az élettel. Szüntelenül hadakozom valami ellen,
minthogy én nem önmagam vagyok, nem igazi énemnek megfelelően élek.
Betegség alakulhat ki, ha
– diszharmóniában élek. Hiszen nem az „vagyok”, aki én vagyok. Más dallamot
játszom, hamis hangot ütök meg, nem vagyok összhangban az élet zenéjével, a bennem
rejtőző dallammal. Valahányszor szerepet alakítok, hamis hangot ütök meg.
Betegség alakulhat ki, ha
– hadakozom valamivel. De csak akkor hadakozhatom valamivel, ha zavar valami
önmagamban, vagyis ha kifogásolok valamit önmagamban vagy önmagamon. A
valóságban viszont az bánt, hogy nem úgy élek, amilyen vagyok. Szembe kell szállnom
„hibás” létemmel.
 Betegség alakulhat ki, ha
– hiányérzetben élek, s nem az élet teljességében, nem természetszerű létem
egységében. Amint személyiségem egy részén erőszakot teszek oly módon, hogy
szerepeket játszom, elvárásokat vagy tőlem idegen viselkedésmintákat követek, igazi
énem szenved hiányt, ezért nem élhetek kiegyensúlyozottan.
Betegség alakulhat ki, ha
– bűnben élek. Bűnben élni annyi, mint az elszakítottság állapotában létezni,
vagyis nem egységben, hanem kettősségben. A mi felfogásunkban a bűn az elszakítottság
képzete, az én és a te, a jó és rossz egymástól, valamint önmagamnak önmagamtól való
elszakítottsága, ha én nem önmagam vagyok. Valahányszor adott énemtől eltávolodom,
azaz elszakadok, bűnben élek, s ezért diszharmóniában. Mindez alapot szolgáltat
betegségemhez.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem szeretek! Hiszen ha képtelen vagyok a szeretetre, önmagamat se szeretem,
nem fogadom el magamat olyannak, amilyen vagyok, vagyis „nem”-et mondok.
Márpedig minden egyes „nem” betegséget idéz elő. Az igazi szeretet annyit jelent, mint
„igen”-t mondani, igent az életre és a szabadságra. A szeretet egyben Isten legfontosabb
parancsa, alapvető szellemi törvény.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem vagyok elégedett. Elégedetlen akkor vagyok, ha tulajdon énemnek hiányzik
valami, ha nem vagyok egészen olyan, amilyen valójában Itt és Most vagyok. A
kielégítetlenség annyit jelent, hogy önmagam hiányát érzem, nem az élet teljességében
élek, képtelen vagyok magamat egészen átengedni neki. A következmény „árnyékérzet”
és betegség.
Betegség alakulhat ki, ha
– másképp élek, mint ahogy tulajdonképpen akarok, mint amit helyesnek tartok.
Ezáltal önmagamat tagadom meg, valótlanságban élek, következésképp
diszharmóniában saját belső lényemmel. Bátorságra van szükségem ahhoz, hogy
elfogadjam igazi énemet.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem élek, vagyis nem engedem, hogy az élet árja szabadon és akadálytalanul
áramolhasson keresztül rajtam. Ha belső gátlásaim vannak, ha belső elgondolások
alapján élek, szerepeket játszom, kizárólag az értelem szavát és mások elvárásait
teljesítem – egyszóval, ha az élet energiái nem képesek bennem szabadon kibontakozni,
akadálytalanul áramolni úgy, ahogyan most kellene –, akkor azt kell mondanom
magamról, hogy nem élek. Valóban élni annyit jelent, hogy egészen önmagam vagyok,
minden vonatkozásban és feltétel nélkül.
Betegség alakulhat ki, ha
– tisztázatlan ügyeim vannak, ha például valakinek nem bocsátottam meg, hanem
továbbra is szemrehányással illetem, neheztelek rá, sőt vádolom. Ha környezetemmel
rendezetlen a kapcsolatom. Rendezetlen ügyeim vannak önmagammal, például olyan
viselkedésminták, szerepek, homályos bűntudat vagy viselkedésformák, melyek nem
illenek hozzám. „Árnyékok” vannak bennem, olyan helyek, ahol nem teljesen
önmagamat adom. Az árnyékok viszont betegséget eredményeznek. Ha tehát valakivel
nem tudok kijönni, fel kellene tennem magamnak a kérdést, hol nincs bennem rendben
valami, miért okolom önmagamat, miért érzem magam hibásnak.
 Meg kellene kérdeznem magamtól: „Mire akar mindez ráébreszteni, milyen
vonatkozásban, énem melyik pontján nem élek úgy, ahogy a valóságban vagyok?”
Betegség alakulhat ki, ha
– nem vagyok könnyed és eleven, valami nyomaszt. Ide sorolhatók bizonyos
problémák, melyeket nem oldottam meg, dolgok, melyektől még mindig nem
szabadultam meg, pedig már rég nem tartoznak hozzám, szerepek, melyeket eljátszom,
bár nem én vagyok, minták, melyekhez igazodom, pedig már réges-rég elavultak és nem
érvényesek. Mindaz, ami itt és most nem tartozik többé hozzám, mégis együtt élek vele.
ragaszkodom és igazodom hozzá, mindaz teherként nehezedik rám. mert rengeteg
energiámat leköti, s ezáltal az élet szabad áramlását akadályozza bennem. Mindez alapul
szolgálhat a betegség és szenvedés létrejöttéhez.
Betegség alakulhat ki, ha
– megpróbálok „normális” lenni. Ebben az esetben nem a saját belső
valóságomnak, hanem a külvilág elvárásainak megfelelően élek. A külvilág viszont
csupán saját belső valóm tükörképe. Én formálom a környezetemet, ezért is kell
önnönmagamhoz igazodnom, különben diszharmóniában élek a bennem létező igazi
élettel.
Betegség alakulhat ki, ha
– az élet feladatait nem teljesítem, nem oldom meg. Egy feladatot mindig az élet
ad fel nekem, hogy további lépés megtételére késztessen. A problémák és nehézségek
arra kényszerítenek, hogy újabb lépéssel közelebb kerüljek igazi énemhez. Legfontosabb
feladatom, hogy önmagam legyek, s minden pillanatban közeledjek önnön valómhoz. Ha
nem teszem meg a szükségszerű lépést, az élet a betegségen és szenvedésen keresztül
figyelmeztetni fog.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem élek békében önmagammal, illetve a környezetemmel, elégedetlen vagyok
magammal és másokkal. Önmagammal akkor vagyok elégedetlen, ha bensőmben
„hadakozom”, szembeszállok tulajdon énem egyik vagy másik vonásával.
Elégedetlenségem azt is elárulja, hogy nem aszerint élek, amilyen valójában vagyok.
Amennyiben én önmagam vagyok, békében élek önmagammal, s ezt a békét képes
vagyok átvinni a környezetemre is. Békében lenni annyi, mint harmóniában élni – azaz
épen és egészségesen.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem vagyok szabad, hanem elképzelésekhez, kívánalmakhoz, elvárásokhoz
igazodom, nem önmagamat adom, ahogy itt és most vagyok.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem Itt és Most élek. Hiszen az élet csupán a jelenben képes létezni. Ha a
múltból élek, a múltat folytatom, pedig az már halott. Ha viszont már a jövőben élek,
akkor olyan időben létezem, ami még meg se született. Valóban élnem csak a jelenben
lehet, hiszen az élet természete folytonos áramlás, az egyik pillanatról a másikra történő
szakadatlan változás. Ha gondolatban más helyen élek, mint ahol jelenleg vagyok, azaz
nem itt és most, akkor a gondolataim se önmagam körül fognak keringeni, hanem más
személyeknél vagy dolgoknál fognak elidőzni, ami megakadályoz abban, hogy önmagam
legyek. Ez esetben az élet se lesz képes oly mértékben átjárni engem és létezni bennem,
amennyire ez az életnek joga. Valahányszor nem Itt és Most élek, elszalasztom a
lehetőséget, hogy olyannak fogadjam el magam, amilyen most vagyok. Alkalmam se
adódik, hogy olyan legyek, amilyen ebben a pillanatban és ezen a helyen vagyok. Az élet
viszont szabad folyást követel, különben akadályok és korlátok akasztják meg és gátolják
– s ez betegséget okoz.

Minden betegség mögött probléma húzódik

A betegség nem más, mint egy probléma megnyilvánulása, kifejezési formája.

Azon lehetőségek egyike, melyet az élet vesz igénybe, hogy jelezze nekünk, valami nincs
rendben, nem olyanok vagyunk, amilyenek igazából vagyunk.
Amennyiben nem értjük meg a test nyelvét és üzenetét – következésképp
egyáltalán nem reagálunk rá – az élet a problémák másféle kifejezési formáihoz fog
folyamodni, melyeket a mi érdekünkben hív létre, hogy végre felébredjünk és kutatni
kezdjünk, hogy végre éberek legyünk s nekifogjunk keresni az élet értelmét, s egyben az
önmagunkhoz vezető utat.
Ám nem csupán a test betegedhet meg; betegség mutatkozhat a munkánkban, a
társas kapcsolatokban, a családban, az anyagi helyzetben vagy a vallási beállítottságban,
a józan ész vagy az érzelmek területén is. Az ember számos szinten betegedhet meg, a
betegség viszont egyedül arra utal, hogy az élet egy bizonyos területén képtelen
szabadon áramolni, hogy valahol akadály vagy hiány áll fenn.

A probléma mindig értem létezik

Milyen gyakran jelentettük már ki életünkben: „Én már csak ilyen vagyok”, vagy
„Ilyen a világ, nincs mit tenni.” De valóban nem lehet tenni semmit? Ha én nem tudok
változtatni rajta, akkor ki fog? Gyakran megtörténik, hogy amit mondunk, az valójában
nem a saját véleményünk, hanem valaki másé. Ha elfogadjuk és a magunkévá tesszük,
meghatározza egész életünket.
Ha értésünkre adták, hogy „Éjjel ne járj az utcán”, „Ne bízzál meg idegenben!”,
vagy „Az emberek lépten-nyomon becsapnak”, ha ilyen szellemben neveltek fel, akkor
tulajdon életünk ennek megfelelően alakul majd. Lépten-nyomon gondolkodásunk
helyességét igazoló bizonyítékokra fogunk bukkanni. Ám ha azt tanították nekünk, hogy
„A szíve mélyén minden ember jó”, és „Mindenütt szeretet uralkodik”, illetve „Alapjában
véve minden és mindenki a te érdekedet szolgálja és neked segít”, akkor életünk
folyamán mindenben ennek az igazolását látjuk. Az élet meg a különféle dolgok tehát
nem így vagy úgy léteznek, hanem kizárólag oly módon, amilyennek én képzelem őket.
Már Jézus is megmondta: „Legyen hitetek szerint!” E régi igazság mit sem veszített
érvényességéből. Ma legfeljebb így fogalmaznánk meg: „A tudás megállapítja, a hit
megteremti a tényeket.”
Tekintsen tehát egy pillanatra önmagába, és vizsgálja meg a gondolatait. Mire
gondol jelenleg, s mindenekelőtt hogyan gondol rá? Ebben a pillanatban is résztvevőleg
alakítja tulajdon jövőjét, akár tud róla, akár nem, akár tudatosan, akár öntudatlanul
csinálja. S bármely pillanatban képes megváltoztatni gondolkodása irányát, s ezáltal az
egész életét. Senki más se gondolkodhat Ön helyett, senki se avatkozhat be e belső
folyamatba, hacsak Ön engedélyt nem ad rá.
Lássa be, hogy a döntés az Ön kezében van, hogy bármely pillanatban nekifoghat
élete tudatos megtervezésének, s ezzel egészségének és sorsának teljesen új irányt adhat.
E hatalmunk viszont kizárólag a jelenben érvényesül. A tegnapon többé már nem
változtathatok, a holnapot pedig egyedül itt és most szabhatom meg. A tegnap halott, a
holnap még meg se született, én most (és csakis most) élek! Most minden lehetőség a
kezemben van. A gondolatok és a tettek, melyekről most döntök, a holnapomat
határozzák meg. Mindegy, mi volt, bármilyen hibát követtem is el, most mindent
helyrehozhatok. Ám ha a „szükségszerű” lépést nem teszem meg, rákényszerítem az
életet, hogy problémát állítson elém. A probléma mindig az élet által nekem szánt
feladat, az adás gesztusa rejlik benne, az adományé, az ajándéké.
A problémák tehát feladatok – s mindig fel is szólítanak arra, hogy valamit adjunk
fel! De feladni csak azt tudom, ami nem az enyém. Valahányszor problémám adódik,
mindegy, milyen formában és szinten, fel kellene tennem magamnak a kérdést: „Hol
kellene most valamit feladnom, valamitől megszabadulnom, ami megakadályozza, hogy
olyan legyek, amilyen jelenleg valóban vagyok?” Egy probléma, legyen az betegség vagy
valami más, arra utal, hogy én nem önmagam vagyok. Az élet a problémán keresztül
szólít fel, hogy azt, ami nem én vagyok, feladjam, azaz felismerjem, tudatosítsam és
önmagam érdekében lemondjak róla – átalakítván így a „régi” énemet –, s ezáltal a
betegség kiváltó okát megszüntessem.
Az élet a problémák számos válfaját képes „kigondolni”. Jelentkezhet a probléma
egy partner személyében, valamilyen életkörülmenyben vagy éppen betegségben. De
minden esetben szembesíti az embert azzal az energiával, ami segíti, hogy az önmaga
felé vezető úton kizárólag most lehetséges lépést megtegye. Rendelkezhet például a
partnerünk bizonyos jellemvonásokkal, melyek nekünk tetszenek és hozzá is tartoznak
igazi énünkhöz, bár még nem éltünk velük. Vagy lehetnek olyan tulajdonságai, melyeket
nem sokra értékelünk, sőt elutasítunk, mert zavarnak és felmérgesítenek minket.
Mindez viszont csupán ráirányítja a figyelmünket egy bennünk létező hiányra,
problémára, amelyet észre kellene vennünk, felül kellene vizsgálnunk, hogy összhangba
hozzuk magunkkal. Az élet tehát egy probléma révén „rákényszerít” minket arra, hogy
önmagunk újabb részletét ismerjük fel, hogy még inkább „önmagunk” legyünk.
Ráadásul a probléma mindig értem létezik, igazi énem érdekében. Önmagamat
segít megtalálni, amennyiben szembesít valamivel, valami lényegeset tudatosít bennem,
hogy még egy lépéssel közelebb kerülhessek önmagamhoz – egyre inkább önmagam
legyek.
Amennyiben a feladat betöltötte küldetését, azaz a probléma megoldódott, nekünk
is meg kell szabadulnunk a problémától. Ez egy partnerra is érvényes. Ha a társas
viszony betöltötte hivatását, azaz a másik többé már nem tükrözi énem egy részét,
melyet elvetnem vagy integrálnom kellene, akkor talán jobb, ha búcsút veszek a
társamtól, mert az élet egy másik, hozzám most jobban illő, megfelelőbb dolgot vagy
partnert tartogat számomra. Ha ilyen esetben nem biztosítunk szabad folyást az életnek,
az erőszakos szakításhoz vezet, melyet az életnek kell előidéznie akár betegség
formájában is.
Ami nem a miénk, azt nem tudjuk megtartani. Ez a törvény mindig érvényesül.
Valójában a betegség is olyasmi, ami nem tartozik igazi valónkhoz. Ha betegek vagyunk,
ez azt jelenti, hogy még mindig ragaszkodunk valamihez, képviselni akarunk valamit,
vagy annak hisszük magunkat, amihez a valóságban egyáltalán nincs közünk. A betegség
jellege világosan jelzi, „mitől” nem szabadultunk még meg, „mi” akadályozza, hogy
igazán önmagunk legyünk.
A betegség mindaddig velünk marad, míg bizonyos „dolgokat”, azaz létünk
meghatározott vonatkozásait, továbbra is magunkkal cipelünk, pedig nem tartoznak
hozzánk. Ha egészen önmagunk vagyunk, olyannak is mutatkozunk, amilyenek a
valóságban vagyunk: épnek, egészségesnek és tökéletesnek.
Elvenni valakitől csak azt lehet, ami nem tartozik valódi lényéhez. Igazi énjét az
ember nem veszítheti el, s nem is foszthatják meg tőle. Minden más csupán látszat és
illúzió, mely egy napon óhatatlanul az enyészeté lesz, hisz akkor már csak az Én fog
létezni.

Én vagyok az út és a cél

A legbiztosabb jele annak, hogy még a keresés állapotában vagyok, hogy az életet
még nem engedtem teljesen szabadon, az akarat. Az akarat köztem és az élet
beteljesedése között áll.
Mindaddig, amíg akarok, következésképp ragaszkodom valamihez, a kezem –
képletesen szólva – ökölbe van szorítva. Képtelen vagyok elfogadni a lét teljességét,
korántsem vagyok nyitott az élet ajándékai iránt, nem vagyok készséges önmagamhoz.
Amennyiben valóban önmagunk vagyunk, akkor nyitottak és készségesek vagyunk
az élet teljességének befogadására, akkor ölünkbe fog hullani a siker, hiszen önnön
lényegünk tölt el bennünket – és önnön lényem szerinti létezésemből ered a teljesség. Ez
a rezonancia törvénye.
Minden pillanat új lehetőséget kínál (a kegyelem törvénye), hiszen minden egyes
percben egy újabb „Itt és Most” adatik nekünk – újabb alkalom arra, hogy önmagunk
legyünk.
Mondanivalónkat a következő példával világíthatjuk meg. Az autó önmagában holt
anyag, saját erejéből képtelen a mozgásra. Létező dolog, ám szüksége van valakire, aki
birtokába veszi és mozgásba hozza. Velünk, emberekkel, hasonló a helyzet. Mindig is
léteztünk, és mindig is létezni fogunk. De hogy élünk-e, az tulajdon döntésünktől függ.
Birtokba kell vennem, meg kell ismernem önmagam, valóban önmagammá kell válnom,
mint ahogy muszáj autóba ülnöm ahhoz, hogy egyáltalán elindíthassam. Éppen ezért
szólít fel oly sok lelki tanítómester arra, hogy hatoljunk bensőnk legmélyére, hogy aztán
képesek legyünk „működni”, azaz bensőnktől vezettetve igazi énünket éljük.
Vezetéskor szüntelenül figyelnem kell, hogy képes legyek reagálni a körülmények
és helyzetek változásaira, például a városi forgalomban. Autóvezetéskor sem lehet a
múltban élni vagy a jövőbe utazni – teljes egészében „Itt és Most” kell létezni, különben
baleset történik. A betegség sem más, mint egy „baleset”.
Ez a példa tehát arra utal, hogy az ember az élet részét képezi, és összhangban kell
élnie a környező világgal. Minden pillanatban egész lényünkkel az „Itt és Most”-ra kell
összpontosítanunk, önmagunkat kell adnunk, hiszen körülményeink formálásában
tulajdonképpeni lényünké a vezető szerep. Az élet követi az „amilyen a belső, olyan a
külső” szellemi törvényét. Ha tehát agresszív „autóvezető” vagyok, akkor kizárólag
agresszív közlekedőkkel vagy – amennyiben agresszív indulataimat elfojtottam – az
„árnyékommal” fogok találkozni.
Manapság sajnos az a helyzet, hogy a gyakorlati orvostudomány szinte kizárólag a
betegséggel foglalkozik, valahogy úgy, mint a szerelő a műhelyében: csak akkor javít, ha
valami már tönkrement. De hogy gyakran a vezető a hibás abban, hogy valami elromlott,
s talán nem ártana rávenni, hogy ne vezessen olyan „vadul”, vagy idejében töltse utána
az olajat, erre csak elvétve gondolnak, hisz végül is ez nem az ő feladatuk. Kizárólag az
„anyaggal” foglalkoznak, az autóval, a testtel. Márpedig nem az autó hibája, hogy
berozsdásodott, hanem a tulajdonosa hanyagolta el – éppúgy, mint a test esetében.
Hasonló hibát követ el, aki csupán a természetgyógyászat eszközeihez folyamodik. Ő az
„autóját” természetes, környezetbarát „műhelybe” adja. A természetgyógyászat ugyanis
alapjában véve csupán „tűzoltásra” képes. Senki se törődik viszont a lényeggel, a benső
létezővel, az emberi énnel, a lélekkel, eme isteni szikrával, egyszóval azzal, amik valóban
vagyunk.
A segítségnyújtás megszokott módja csak tovább ront a helyzeten, hiszen a javítás
után az ember így gondolkodik: „Szóval, most ismét minden rendben van.” És továbbra
is úgy él, ahogy eddig, anélkül hogy megváltozna.
Bár már sokan helyesen felismerték, hogy egyedül célravezető csak az lehet, ha az
ember fokozottan tudatosítja magában egészsége fontosságát, mégis tovább szerelgetnek
az „autójukon”, ahelyett hogy egyszerűen „egészségesen” és épen élnének, azaz hogy
teljesen önmagukat adnák.
Mindez alapjában véve oly egyszerű, sokak számára mégis nehezen érthető. A test
és a lélek – az autó és vezetője – nem választható el egymástól. Az egyik képtelen lenne
„működni”, nem tudna létezni a másik nélkül. Lélek és test szoros egységet képez, az
utóbbi csupán az öntudat látható kifejeződése. Minden érzelem, mely hatással van ránk,
kifejezési formát ölt a „test”-nek nevezett vetületi síkban. Itt válik láthatóvá, miféle
energiák működnek bennünk. Íme, néhány példa:
– izgalom hatására libabőrösek leszünk (égnek áll a hajunk);
– egy nehéz feladat puszta elképzelésétől máris emelkedni kezd a vérnyomásunk,
bár a valóságban nem hajtottuk végre;
– a rossz hír „megfekszi a gyomrunkat”, képtelenek vagyunk „megemészteni”;
máskor meg „nem tesz jót a vesénknek”, nyomasztja egész lényünket, akadályozza az
áramlást, „elvonja” énünk egy „részét” (a vese a partnerproblémák kivetülési helye);
– mérgünkben „elönt minket az epe”;
– az elfojtott agresszió „kikívánkozik”, keserűen felkavarja a gyomrunkat, mert
minden erőnkkel „ellene vagyunk”;
– a szívünk a torkunkban dobog az örömtől, vagy félelmünkben „megdermed”,
önmegítélésünk és hangulataink föl-le hullámzanak, nem gyökerezünk önnön
létünkben.
Feladatunk tehát abban áll, hogy létünk minden területén – pályánkon, a
magánéletben, társadalmi és testi vonatkozásban egyaránt – valóban önmagunk
legyünk. Ott, ahol nem azok vagyunk, illetve úgy hisszük, hogy nem lehetünk azok, azon
a ponton betegek vagyunk. E betegség külsőleg egyfajta zavar, hiány vagy diszharmónia
formájában fog megmutatkozni.
Fel kellene hagynunk a hadakozással, hiszen ha megtaláltuk önmagunkat, semmi
szükség többé a harcra, nincs mibe görcsösen belekapaszkodni – szabad folyást kell
engednünk az életnek. Az akarat éppen arra utal, hogy még nem találtuk meg
önmagunkat.
Hiszen ha valóban önmagunk vagyunk, nincs miért tovább kutatni, nincs
szükségünk másra vagy önmagunk megváltoztatására. A valóságban minden egyes
kívánságunk csupán kivetülése alapvető vágyunknak, az önmagunk iránti vágynak. Mint
ahogy sóvárgásomban mindig csupán az igazi énem keresése nyilvánul meg.
Amennyiben azok vagyunk, akik valóban vagyunk, visszatalálunk az élet
öröméhez, a boldogsághoz. Az élet többé nem csupán munkából és kötelességből áll, de
örömből és kiteljesedésből is, mert tulajdon lényünk tölt el bennünket, létünk
elevensége – s ebben leljük meg az igazi boldogságot.
Tulajdon életünk „építészévé” válunk, minthogy minden pillanatot olyanná
formálunk, amilyenek itt és most vagyunk. Csakis ekkor fogjuk megélni azt az életet,
mely igazi lényünkkel összhangban áll. Feleslegessé válik egy életre szóló tervet
készíteni, mert az élet híven követi majd belső valóm tervét – s egyben a teremtés tervét.
Életem a saját igazi énemhez vezető kalandos utazássá lesz.

Én vagyok az út és a cél. Én vagyok minden vágyam és álmom

beteljesedése. Én magam vagyok a megoldás minden problémámra. Én magam
vagyok a legjobb orvosság. Én magam vagyok az élet – márpedig az élet Isten.

Az önmagunkra találásnak nem létezik mindenkire általánosan érvényes módja,

hiszen minden ember egyedi. Mindenkinek csupán egyetlen lehetősége van a forráshoz,
a valódi egészséghez való visszatalálásra, mégpedig úgy, ha követi szíve szavát, ha igazi
Énjére hallgat. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha az ember minden pillanatban
egészen önmaga. Aki megtanul minden pillanatban az lenni, ami most, és minden
lépésével saját létének egyszeriségét, egyedi jellegét próbálja megtalálni, s a maga útját
járja, jó irányban halad igazi Énje megismerése felé.
Egyedi mivoltunk a sajátosságunkban rejlik, mely az élet ajándéka, egyszersmind
feladata. Feladatunk és kötelességünk, hogy tulajdon egyéniségünknek és
egyediségünknek megfelelően éljünk, és segítsünk másoknak is, hogy valóban vállalják
egyediségüket. Engedjük tehát magunkat valóban önmagunkká válni, engedjük
magunkat élni. hagyjuk magunkat a teremtett világ részevé válni, és azok lenni, amik
vagyunk. „Önmagunkká válni” – ez a kötelességünk, a küldetésünk. Életünk értelme,
melynek beteljesitcséért magunkra vettük és viselnünk kell a felelősséget.
Valahányszor megkísérelünk mások lenni, mert azt hisszük, hogy úgy jobb vagy
mert mások ezt akarják, illetve várják el tőlünk, önmagunk ..mellett” élünk.
Más nem töltheti be vagy foglalhatja el az én helyemet, senki más nem lehet az, aki
én vagyok. Senki se végezheti el helyettem azt a munkát, amit nekem kell elvégeznem,
hiszen egyedül én tudom úgy és olyan módon megtenni, ahogy azt itt és most nekem
feladták. Kezdetben egyáltalán nem lesz egyszerű „önmagam” lenni, ám idővel egyre
könnyebbé válik, mert a tulajdon énemnek megfelelő élet fokozatosan megszabadít majd
a „hibás” lét terheitől.
Önnön létünk kezdeti lépései során újra meg újra tapasztalni fogjuk környezetünk
rosszindulatát és ellenségeskedését. Ez komoly nehézség, de egyben kihívás is, mellyel
meg kell küzdenünk, hiszen bárki, aki nem igazi énjének megfelelően él, azaz
elégedetlen önmagával, szemben áll önnön létezésével, s különösképpen azokkal, akik
önnön valójukat élik, mintegy tükörképét mutatva saját „hamis” létének. Mindez
ugyanakkor lehetőséget kínál a másik félnek is, hogy legyen bátorsága önmagát vállalni,
önmagává válni.

Ily módon életünk, azaz Itt-Létünk értelme egyre jobban kikristályosodik.

Életünk célja, hogy megtaláljuk önmagunkat és egészen önmagunkká váljunk,
hogy aztán másoknak is segíteni tudjunk önmaguk felfedezésében.

Korábban megállapítottuk, hogy az élet szüntelenül üzenetet közvetít nekünk,

amennyiben kizökkentünk természetes rendünkből. Ez az üzenet életkörülményeink,
betegség, szenvedés, partnerünk vagy valami más „tükörkép” közvetítésével juthat el
hozzánk.
De hogyan vagyunk képesek megérteni az üzenetet? Mi módon segíthet minket
abban, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz?
Vegyük például a test üzenetét. A megértés kulcsa nagyon egyszerű. Segítségül a
következő kérdések szolgálhatnak:
– Melyik szerv, testrész (mely élettér) betegedett meg, zökkent ki természetes
rendjéből, azaz nem ép többé?
– Mi lehet a betegség funkciója, feladata? Miért van rá szükségem, miben segít,
mégpedig elsősorban testi vonatkozásban? Ezután meg kellene kérdezniük önmaguktól:
mi ennek a lelki megfelelője? Azaz mennyiben segít avagy gátol abban, hogy
megtaláljam igazi énemet? Vajon gépiesen gondolkozom, talán a betegségemnek
valamilyen szerephez, megszokáshoz van köze, létezik egyáltalán olyasmi, amit újra
végig kellene gondolnom s végül meg kellene változtatnom? Lehetséges, hogy e
„funkcióhoz” már egyáltalán nincs közöm, esetleg másképp kellene „működnie”?
– Milyen következtetések adódnak e felismerésből? Talán időközben elavult a
„funkció”, működésképtelen, meg kellene szabadulnom tőle vagy újból birtokba kellene
vennem? Csupán tudatosabban kellene bánnom vele, megváltoztatnom, hozzátennem
valamit, aktivizálnom, netán továbbadnom...?
– Mire kényszerít engem ez az „üzenet”, e „tünet”? Több nyugalomra/csöndre van
szükségem, vagy aktívabbá kell válnom? Több mozgalmasság avagy óvatosság kell az
életemben, túl- avagy alulterhelt vagyok? Le kellene talán lepleznem életemben egy
„szerepet”, melyhez semmi közöm, s megváltoznom oly módon, hogy többé ne okozzon
nekem „fájdalmat”? Netán régi beidegződésről, cselekvésmintáról van szó, melyet
muszáj felismernem, hogy megszabadulhassak tőle?
– Mit kell tennem, hogy egyre inkább önmagam legyek?
– Mennyiben nem voltam eddig önmagam?
– Tettem-e olyasmit, amit voltaképpen nem, vagy nem úgy akartam tenni?
– Mit kellene feladnom, megváltoztatnom vagy felvállalnom?
– Milyen következtetések vonhatók le e felismerésekből?
– Milyen ponton látok tisztábban önmagam vonatkozásában, hogyan tudnám e
felismerést életemben érvényre juttatni, valóra váltani?
– Miféle „gyöngeségem” vagy „hiányom” van – testi/anyagi, illetve
szellemi/pszichikai szinten?
 – Mit árul el ez rólam? Milyen mértékben nem vagyok önmagam?
– Hogyan nyilvánul ez meg a többi szinten?
– Milyen állapotban vagyok valójában?
– Hogyan viszonyulok hozzá? Helyes-e a hozzáállásom vagy alapjában elhibázott,
egy régi tapasztalaton vagy ítéleten alapul? Hogyan vélekedem most a
tapasztalataimról/betegségemről? Képes vagyok-e kitartani e felismerésem mellett?
– Mi akadályoz abban, hogy tulajdon gondolkodásomnak megfelelően létezzem,
gondolkozzam és éljek? Miféle akadályok állnak tehát a gyógyulás útjában, s valóban
léteznek-e, vagy csupán én képzelem, hogy léteznek?
– Úgy vélem, képtelen vagyok megváltoztatni a „sorsomat”? Miféle „csodának”
kellene megtörténnie, hogy valóban megváltozzék? Lehetségesnek tartok-e ilyesmit?
– Hiszek-e egyáltalán egészséges mivoltombam, netán hiányzik belőlem ez a hit?
– Mi akadályoz meg abban, hogy higgyek önmagamban, bízzam a
képességeimben? Vajon mások nézetei és ítélete alapján alakult ki bennem ez a
vélemény? Vagy bennem rejlik csekély önbizalmam oka? Miféle tapasztalatokban volt
részem, melyek meggátolják, hogy higgyek önmagamban? Minek kellene történnie, hogy
ismét bízni tudjak önmagamban?
– Mi segítene rajtam? Melyik szinten? Minek kellene történnie, hogy ismét „ép”
legyek? Mit tehetek ennek érdekében? Nem tudnám-e vajon saját kezembe venni az
irányítást?
– Mi felel meg e „segítségnek” egy másik szinten? Nem kellene-e éppen ott
elkezdenem? Talán túlságosan is egyoldalúan élek? Milyen vonatkozásban nem létezem
„helyesen”, „hibázom”, nem vagyok „összhangban”?
– Milyen téren „betegszem meg” a leggyakrabban? Milyen probléma foglalkoztat
huzamosabb ideje? Milyen problémát nem oldottam még meg?
– Vajon egyoldalúan lép fel e „zavar”, s engem is ilyenné tesz? Túlságosan
egyoldalú vagyok (vagy éppen túlságosan sokoldalú)? Vajon „többlet” van bennem avagy
„hiány”?
– Milyen kombinációk lépnek fel nálam, azaz mi módon fonódnak össze bennem a
túlhaladott szerepek/előírások/normák/gondolkodási sémák, miképpen tételezik fel,
gerjesztik, illetve aktivizálják egymást?
A tünetek kiértékelése során nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy egy
adott probléma vagy nehézség különféle szervek, azaz vetületi síkok közegén keresztül
nyilvánulhat meg. A kivetülés módja elsősorban a problémához való egyéni hozzáállástól
függ.
Ha valaki például feszült állapotban van, ez a következő tüneteket
eredményezheti:
1. Másokkal szembeni agresszív viselkedés: ez esetben e belső feszültség kifelé, a
többieken csapódik le.
2. Magas vérnyomás (hipertónia): arra utal, hogy bár egy bizonyos cselekvés
szándéka fennáll, a végrehajtására mégsem kerül sor, így a feszültség nem vezetődik le.
3. A szem fokozott belső nyomása (glaukóma): amennyiben a belső feszültség
levezetésére ebben a közegben kerül sor, ez arra utal, hogy a feszültség kiváltó oka a
dolgok egyéni meglátásában, egy bizonyos véleményben keresendő.
4. A fejfájás annak a jele, hogy a belső feszültséget gondolati küszködés váltotta ki,
s egy problémára még nem sikerült megoldást találnunk.
 5. Megfeszült izomzat, mely egészen a görcsös keménységig fokozódhat. Ez azon
készség hiányáról tanúskodik, hogy az illető lelkileg szembenézzen az adott
konfliktussal, illetve feldolgozza azt. A feszültség mintegy „befagyott” az izomzatba.
6. A gyomorfájás arra utal, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk „megemészteni”.
Itt egyfajta képtelenségről vagy vonakodásról van sző, hogy valamit elfogadjunk, eleve
adottként tudomásul vegyünk.
7. Tályog: ennél a vetületi síknál arról van szó, hogy a belső feszültség
„meghatározott ponton” keresztül keresi a kifelé vezető utat, ami a külvilággal való
érintkezési felületünk, azaz a bőrünk egy adott pontján megjelenési formát ölt. A
voltaképpeni megoldásnak ugyancsak erre a pontra kell irányulnia.
8. A húgyhólyag fokozódó nyomása jelzi, hogy egy túlhaladott dologtól meg kell
szabadulnunk. Lehet ez például hibás szellemi-lelki magatartás is, amivel fel kell
hagynunk. Amennyiben szellemileg-lelkileg képtelenek vagyunk föloldani a feszültséget,
a test, legalábbis a maga szintjén, megkísérli annak enyhítését.

Az emberi szervezet önmagától nem betegszik meg

Egy testrész Jelentése

begyulladhat Szellemi-lelki szinten akut terhelés van

jelen.

elgennyesedhet Valami idegen hatolt a szervezetbe, amit el

kellene távolítani (szellemi-lelki téren is).

túlfeszülhet, megrándulhat (sőt Túlzott igénybevételről van szó, melyet

elszakadhat, vagy -törhet) meg kell szüntetni.

kificamodhat Szellemi-lelki téren valami nincs rendben,

helyre kellene igazítani. Ez egy adott
helyzetre is vonatkozhat.

elgyengülhet Gyakorolni, erősíteni, támogatni kell

valamit, hiszen csak akkor jutok előbbre,
ha eleget teszek bizonyos
követelményeknek.

működésében zavar keletkezhet Fel kell tennem a kérdést: mi zavar engem

a valóságban? Hogyan tudnám
helyreállítani a rendet?

viszkethet, vagy éghet Meg kell kérdeznem önmagamtól: mi égeti

 a valóságban a bőrömet, mi az, ami viszket,
hogy rákényszerítsen a vele való törődésre?

beszűkülhet Megkérdem hát magamtól: Mi szűkít be

engem, miképp tudnám e tudati
beszűkülést elhárítani?

kitágulhat Milyen téren mentem túl messzire, mit

feszítettem túl vagy vettem túlságosan is
igénybe?

Kulcs a „tünetek nyelvéhez”

1) A gyógyuláshoz vezető első lépés a készségben rejlik, hogy szembenézzünk a

betegséggel és felismerjük valódi kiváltó okait. Ezt megelőzően egy adott kezelés
előidézhet ugyan tünetmentes állapotot, de ez nem jelent gyógyulást. Kívánatos
lenne tehát őszinte válaszokat adnunk az alábbi kérdésekre.
2) Melyik az érintett szerv/testrész? Milyen testi funkciót tölt be? Mi a neki
megfelelő lelki funkció?
3) Milyen látható tünet lépett fel? Jegyezze fel egyszerű szavakkal, de részletesen
testének változásait, majd figyelmesen vizsgálja meg, milyen utalásokat
tartalmaznak az Ön által használt nyelvi fordulatok. A helyes megfogalmazás
többnyire már „információt” rejt magában a valódi okokra vonatkozóan: az
autóbaleset során a kocsim megcsúszott, valamivel már torkig vagyok, ez a dolog
nem tesz jót a vesémnek, megfekszi a gyomromat vagy a szívembe markol. Az
ember torkig van valamivel, rosszul látja a helyzetet, képtelen meghallani
valamit, nem tud többé meghajolni valaki előtt – beszédünket mindig egyfajta
lelki magatartás hatja át, ha az ember észre tudja venni a „nyelv bölcsességét”.
4) Negyedik lépésben meg kell állapítanunk a megbetegedés pontos időpontját
hiszen ennek ismeretében bizonyos összefüggésekre derülhet fény a betegség
ideje, valamint életkörülményeink, illetve érzelmeink jelentős mértékű
megváltozása között.
5) Mi segít e tüneten fizikai téren? Mi felel meg e testi cselekvésnek lelki téren? Mi
segít e tüneten lelkileg? Mi e lelki tényező testi, illetve anyagi megfelelője?
6) Mire kényszerít e tünet? Mit kell tenni? Mivel kellene felhagyni? Milyen
következtetések vonhatók le mindebből? Ne hagyja, hogy figyelme elsősorban a
betegség „kiváltó okára”, azaz a baktériumokra, vírusokra, genetikai örökségre
vagy hasonlókra terelődjék, hanem fedezze fel a szellemi-lelki okot, „a látszat
mögött húzódó valóságot”.
7) Melyek jellemem gyenge pontjai? Hogyan nyilvánulnak meg testileg?
8) Melyek testem gyenge pontjai? Milyen hatással vannak ezek a jellememre?
9) Melyik a problémás szervem? Milyen testrészt érint? A test melyik oldalát? Miféle
állítás húzódik emögött?
 10)Miféle tünetegyüttesről van szó? Mit jelent ez lelki síkon? Milyen
következmények adódnak ebből?
11) Milyen okok akadályozzák a gyógyulást? Abba kellene talán hagynom egy
lelketlenül végzett munkát? Talán a családom túlságosan is sokat törődik és
foglalkozik velem? Hogyan tudnám ezen akadályokat elhárítani?
12) Felismertem és megértettem-e az üzenetet? Mi állt benne? Mit jelent ez a
számomra? Mit jelent ez most (A jelenlegi feladatom megoldása szempontjából?
Hogy jobban felismerjem a helyes utat, s könnyebben el tudjak indulni rajta?)
Miféle „többdimenziós” állítás rejlik benne? Milyen következmények adódnak
mindebből számomra? Vállalom-e ezeket? Mi változik meg ezáltal az életemben?
Mikortól fogva változik meg valami az életemben?
Ha a fentiek alapján járunk el, őszintén válaszolunk e kérdésekre és a test üzenetét
valóban megértjük és aszerint cselekszünk, egy tünet sohasem fog krónikus betegséggé
válni!

Emlékeztetőül: Egy tünet oka mindig a tudatban, a gondolkodásban

keresendő. A betegség „kiváltója” lehet baktérium, vírus, genetikai örökség,
baleset, vagy a „véletlen”.

A kulcs a „tünetek nyelvéhez” gyakorlati alkalmazása keringési zavarok esetében:

1) Készség a betegséggel való szembenézésre.
2) Melyik az érintett szerv/testrész? A vér. A vér a „lélek székhelye”. Aki elvérzik,
abból „elszáll a lélek”. A vérnek meghatározott nyomása van, mely az ember
erőnlétének kifejezője. Véglet: ájulás – ellentéte: erőteljes aktivitás. Kérdés:
„Mennyiben érzem magam ájultnak?” – „Hol nem vagyok eléggé aktív?”
3) Milyen tünet lépett fel? Részletesen lejegyzem testem változásait, s figyelek a
„nyelv bölcsességére”.
4) Milyen időpontban jelentkezett először a tünet? Életkörülményeim miféle
lényeges változása függhet ezzel össze?
5) Mi segít rajtam fizikailag? Több mozgás, sportolás, aktívabb életmód, hideg-
meleg váltózuhany. Lelkileg: az élmények tartományát ki kell szélesíteni, továbbá
ki kell tennem magam az élet változó hatásainak. A lépcsőjárás lelki hatása: egyre
fokozódó öntudat. A masszázs értelme, hogy a helyes pont megtalálása érdekében
nyomásnak és dörzsölésnek vetjük alá magunkat (talpreflexzóna-masszázs).
Mi segít lelkileg? Vállalom az élet feladatait. Rögtön nekifogok a teendőknek, nem
csüggedek el, lelkileg mozgékonyabbá válok. Testi vonatkozásban: bármilyen jellegű
fizikai tevékenység. Nem hagyom, hogy nyomasszon egy kellemetlenség, a
konfliktushelyzeteket tisztázom; az elkerülhetetlen kellemetlen beszélgetéseket
lefolytatom. Testi vonatkozásban szintén hasonló a helyzet: megbirkózom a
nehézségekkel, nem élek egyoldalúan, csupán a kedvemre szolgáló dolgokat cselekedve.
6) Mire kényszerít engem ez a tünet? Arra késztet, hogy aktívabb életmódot
folytassak, különben a vérkeringésem egyre elégtelenebbé fog válni.

A tünet fokozódó felerősödése hét lépcsőben

 1) Mielőtt egy probléma vagy nehézség tünetként megjelenne, gondolat, kívánság,
álom vagy fantázia formájában jelentkezik.
2) Következő figyelmeztetésként egy világos, látszólag jelentéktelen és alig zavaró
funkcionális zavar lép fel. A probléma testi szinten is látható és érzékelhető.
3) Ha nem törődünk vele, akut testi zavar alakul ki, például gyulladás, valamilyen
sérülés vagy kisebb baleset. A változtatás kérése fájdalmasabb formában adatik
elő.
4) Amennyiben ez az akut kérés nem nyer meghallgatást, az eleinte heveny
gyulladásos folyamat krónikussá válik. A szervezet szüntelenül figyelmeztetést
küld.
5) Ha e folytonos jelzést se méltatjuk figyelemre, jóvátehetetlen károsodás, szervi
elváltozás vagy rák alakul ki.
6) Feltéve, hogy e végső figyelmeztetés nem idézi elő a kívánatos változtatásokat, a
folyamatnak előbb-utóbb a halál vet véget. A halál az élet itthagyására kényszerít
és lehetőséget nyújt, hogy az adott helyzetet más szintről, teljesen új szemmel
tekintsük, és lehetőleg megváltoztassuk.
7) Amennyiben elszalasztjuk e lehetőséget, újabb inkarnációra kerülhet sor, ezúttal
esetleg nehezebb feltételek között. „Veleszületett” fogyatékossággal, fejlődési
rendellenességgel vagy zavarral kezdetét veszi egy új ciklus (karma).

Jelzések, hogy nem „önmagam” vagyok

Függetlenül attól, hogy egy zavar vagy tünet milyen téren jelentkezik, mindig
jelzés arra vonatkozóan, hogy az ember kiesett természetes rendjéből. Ebben az esetben
egy pillanatra el kellene „csöndesednie”, hogy önmagát, egész életét, gondolatait és
cselekedeteit felülvizsgálja abból a szempontból, mennyiben nincsenek összhangban
tulajdon személyiségével. Az embernek tudatosítania kell önmagában, hogyan él,
cselekszik, gondolkodik és érez. Fel kellene tennie a kérdést, miért követ másfajta
„programot”, miért nem az, akinek valójában lennie kellene.
E hibás magatartás többnyire múltbeli tapasztalatok, valamint másoknak rólunk
formált véleménye nyomán alakul ki. Lehetséges viszont gondolatban
visszahelyezkednünk abba a szituációba, mely adott viselkedésünket végül is kiváltotta.
Az ember megváltoztathatja döntését – a maga érdekében!
De rábírhatjuk közvetlenül magát a „zavart” is, nyilvánítsa ki „parancsát”,
akaratát. Az első gondolat, az első képzet, ami e kérdésre spontánul jelentkezik,
magában rejti a választ. Voltaképpen elég, ha az ember egyszerűen csak befelé fülel és
megkérdezi magától, mi nincs rendben, hiszen a tudatalatti mindenre választ ad, ő tudja
a legjobban, milyen mértékben fordult ki az ember önmagából, s mit kell tennie.
Betegség tehát csak akkor keletkezhet, ha én nem önmagam vagyok, mert
betegnek lenni annyi, mint kettősségben, azaz nem egységben élni. Ez az egészség és
betegség kettőssége, lévén minden dolognak két oldala, ahol az egyik a másikat
feltételezi. Bizonyos állapotok csak akkor alakulnak ki, ha az ember nem önmagaként
létezik:
– Üresség-érzet, mert nekem csak akkor hiányozhat valami, ha énem egy része
hiányzik.
– Sóvárgás, hiszen minden sóvárgó vágy önmagunk keresésére irányul.
Hasonlóképpen a szenvedély különféle mértéktelen megnyilvánulásai, mint például a
kábítószer, alkohol, evés, szerelem, munka mind azt jelzik, hogy nem valódi énemnek
megfelelően élek.
– Félelem és aggodalom jön létre, ha nem hagyom létezni magam, nem élek.
– Önmagam meghazudtolásakor „bűnt” követek el.
– A megosztottság egyben szakítást is jelent, azaz bűnt, s így okot a betegségre.
Minden ítélet, értékelés szintén megoszt. Valahányszor egy dolgot megítélünk, valamit
„bűnösnek”, rossznak, helytelennek vagy hamisnak nyilvánítunk, ezáltal kiszakítjuk az
egységből, ami betegséget és szenvedést eredményez.
Ismét vissza kell hát térnünk az ártatlanság állapotába, ahol nem léteznek
értékítéletek, a „jó és rossz” kettősségében való gondolkodás, hiszen az Egy sohasem
változik, értéke állandó (Isten). Valahányszor véleményt nyilvánít az ember,
szemléletében mindannyiszor elszakad önnön eredetétől, a benne rejlő istenitől,
tökéletestől, tulajdon lényegétől.
Valódi létállapotunkban – a paradicsomban – csak az Egy, az örökkévaló létezik. A
tér és időfogalmát viszont csakis a dualitások világában tapasztalhatjuk meg. A
gondolkodás az. ami az embert a kettősségek illúziójába kergeti, hiszen természete
szerint lineáris, s nem holisztikus, következésképp csupán a dualitás közegében létezhet.
A gondolkodásban zajlik le tehát a teremtés aktusa, hiszen minden gondolat
teremtő jellegű, a léten kívül működik, realitást teremtve a fizikai világban, ahol az ok-
okozati törvény érvényesül. Ha az ember nem „gondolkodna” többé, nem is hozna létre
semmit, azaz függetlenedne az ok-okozat törvényétől.
Minket tehát egyedül a gondolkodásunk tud elszakítani a teljességtől. Azt
gondoljuk, mintha mások lennénk, elképzeléseket alkotunk, képeket formálunk
magunkról és az életről, szerepeket, programokat vagy illúziókat teremtünk magunknak.
Elvágjuk magunkat a valóságtól, mert azt gondolatokon (képeken) keresztül „látjuk”,
ahelyett, hogy benne élnénk.
Csakis a gondolkodás a felelős a félelem, az aggódás, a rémület létrejöttéért.
Képeket vetítünk magunk elé vagy éppen a semmit (= félelem az ismeretlentől). Ám
figyelje csak meg egyszer jól: ha valóban valami „rossz” történik, többnyire eltűnik a
félelem. Hiszen létezni csakis a léten kívül képes. A gondolkodásunk teremti, mely
térhez és időhöz kötött.
Ha én önmagam vagyok, akkor a „gondolat” megtörténik, nevezzük bár ötletnek,
intuíciónak vagy kreativitásnak.
Amit voltaképp gondolkodásnak nevezünk, az nem más, mint a korábban már
elgondolt, átélt vagy megtörtént dolgok újragondolása. Bizonyos képek ismétlése,
melyek egykor bennem keletkeztek, s most visszanyúlok hozzájuk. Az alapvető probléma
itt az. hogy jelenlegi életemet képtelen vagyok meglátni/élni. minthogy korábbi képek
szemlélésével vagyok elfoglalva, s bennük élek! S ezért nem is tudok önmagam lenni,
hiszen a múltbeli gondolatok, bánatok, félelmek meggátolják, hogy Itt és Most éljek.
– megítélés, értékelés: határozott véleményem van. Úgy hiszem, hibát követtem el.
Nem tudok megbocsátani.
– elképzelések, elvárások
– minták, programok, képek, szokások: a puszta feltevés: „Én már csak ilyen
vagyok”. Valamit csupán azért teszek, mert pénzt hoz vagy valaki így akarja...
– ellenkezés: zavar valami a másikban. Valamit helytelenül csinál. Valaminek
másnak kellene lennie (nekem). Csak ami bennem van, zavarhat másokban is.
– meghatározott magatartásformák
– szerepjátszás
– tisztességtelennek lenni
– betegnek lenni: mi bánt, sért, sebez meg engem, mi bosszant, nyomaszt, tesz
agresszívvá vagy fáj nekem?
– hol mondok „nem”-et – az életre, a körülményeimre, önmagamra?
– a múltban/jövőben élni
– töprengeni, gondot csinálni magamnak
– hiányérzettel küszködni
– fogolynak érezni magam
– más szeretnék lenni
– igényeket támasztok: középpontban akarok állni
– valakit ellenszenvesnek találni: kit, mit, miért?
– valamit akarni: mit, miért?
– problémáim vannak
– nem tudok békében élni
– félek
– alkalmazkodnom kell
– érzéketlen vagyok
– másoknak nem szabad valamit megtudni
– szenvedély van bennem
– hálátlan vagyok
– valamit nem tűrök el: „Ilyet nem lehet csinálni!” – „Egy férfi nem sír!”
– vágyaim vannak: „Hiányzik nekem valami”
– tartózkodóan viselkedni: ahelyett hogy mondanék vagy tennék valamit
– rám nehezedik valami: hibákat hurcolok magammal, valami nyomaszt.

Mit kell tennem, hogy valóban önmagam legyek?

Idők folyamán az ember a legparányibbtól a legóriásibb dolgok kifürkészéséig

jutott el, s közben megfeledkezett a hozzá közel álló megismeréséről – önnön lényéről.
Bármit fedezzek is fel a világban, önmagamra csak akkor fogok rátalálni, ha elindulok
belső lényegem megismerésének útján. Az oda vezető ajtó mindig nyitva áll, s azon túl az
Én várakozik. Csak ha eggyé váltam önmagammal, tudatára ébredtem valódi „tudatos
lényemnek”, csak akkor élek „összhangban” az egész teremtett világgal.
De mit tehetek annak érdekében, hogy valóban önmagam legyek? Az e téren való
előrehaladásnak létezik igazán fejedelmi útja. Megkívánja tőlem, hogy saját magam
„szellemi tanítómestere” legyek. Az út kezdeti lépései a következők:
1) Belátom, hogy tényleg létezik tulajdon énem, s egyedül az a helyes, ha önmagam
vagyok. Tudatosítom magamban, hogy már épp eleget szenvedtem azért, mert
szerepet játszottam ahelyett, hogy önmagamat adtam volna.
 2) Bizonyítanom kell megismerési és változtatási készségemet, hiszen kényelmesebb
úgy élni, ahogy a környezetem helyesnek véli. Ne feledjük: „Aki a forráshoz
igyekszik, annak ár ellenében kell úsznia.”
3) Rendszeresen időt kell szakítani az önvizsgálatra. Újra meg újra meg kell
kérdeznem magamtól: „Miért teszem ezt? Valóban ilyen vagyok? Valóban akarom
azt, amit teszek, és miért? Kellemes érzéssel tölt el? Boldoggá tesz? Tényleg Igent
tudok mondani rá?” – S mindenekelőtt: „Közelebb visz-e engem önmagamhoz?”
4) Az embernek bátorságra van szüksége, hogy vállalja tulajdon Énjét, önmagát, s
ezáltal összezavarja vagy akár megsemmisítse mások róla alkotott képét.
Merészség kell hozzá, hogy elfogadjuk önmagunk látszólagos tökéletlenségét,
tekintsék ezt bár mások visszalépésnek. Rá kell jönnünk: igazából az önmagunk
valóságába megtett lépésről van szó. Nagyon fontos, hogy környezetünk igényei
és elvárásai ne tántorítsanak el minket önmagunktól. Minden erőnket össze kell
szednünk, hogy kitartóan kövessük az „utat”, még ha mások önfejűnek is
tartanak. Mindeközben okvetlenül szükséges figyelnünk a „tünetek nyelvére”,
éppúgy, mint az „életmód nyelvére”. Gyűjtsön bátorságot, s ahelyett, hogy
mindenáron „példakép” akarna lenni, váljék autentikussá, azaz egészen
„önmagává”.
5) Ne próbáljon többé vágy nélküli lenni, hiszen az embernek a valóságban igenis
vannak vágyai. Ne akarjon rögtön „célhoz érni”, inkább tanulja meg élvezni az
odavezető utat. A vágy csupán jelzi, hogy a boldogságomhoz még hiányzik valami.
Ismerje fel e hiányt önmagában, és próbáljon megszabadulni abbeli hiúságától,
hogy mások szemében jó benyomást keltsen.
6) Kíséreljen meg az emberekhez őszinte érdeklődéssel, jószándékkal és szeretettel
közelíteni. Legyen nyitott és valóban szeresse embertársait, de soha semmit se
színleljen, hanem őszinte szívvel cselekedjék!
7) Lássa be, hogy kívánatos dolog türelmesnek lenni. Ám ha az ember csupán
türelmességre törekszik anélkül, hogy igazán létezne, alapjában véve csak még
türelmetlenebb lesz. Hangsúlyozta ugyanis a lét egyik pólusát, s közben
diszharmóniába került tulajdon Énjével. Kívánatos tehát, hogy toleránsak
legyünk, s a másikat olyannak fogadjuk el, amilyen; megértést tanúsítsunk akkor
is, ha valamit képtelenek vagyunk felfogni. Le kell győznünk a
nagyravágyásunkat, hogy ilyenné akarunk válni, mindaddig, amíg valójában
ilyenné nem lettünk. Az embernek fel kell hagynia azzal, hogy szerepet játsszék,
még ha e szerep ideális is, hiszen: „Aki szerepet játszik, az az életben még nem
játszik szerepet.”
Csakis ezen a módon vagyunk képesek lélekben nyugodtan járni az élet útját s
megelégedni azzal, amit elértünk. Az „Én vagyok” tudatában teljes biztonságban
érezhetjük magunkat.

Midőn a világra jöttem, lényem csupa öröm és szeretet volt. Akkor még
tudtam, ki vagyok valójában, tisztában voltam igazi küldetésemmel, a világ
közepének éreztem magam. Akkor még volt bátorságom kimondani, amit
gondoltam, és nyíltan kimutatni érzelmeimet. Akkor még volt bátorságom, hogy
 „önmagam” legyek. Ez és csakis ez az igazság, a valóság, minden más csupán
fölvett szerep.

Ha ezentúl a „tünetek nyelvén” ismét üzenetet küld önnek a teste, most már
megérti és tudni fogja, mit kell tennie.
Minden egyes tünet felhívás arra, hogy befelé tekintsünk s megfelelő választ
adjunk testünk üzenetére. Ha az ember valóban rálelt a helyes válaszra, a tünet
nyomtalanul eltűnik. S Ön be fogja látni, hogy teste valójában igazi jó barát, aki a maga
„nyelvén” segítséget kér Öntől, hogy továbbra is hűségesen szolgálhassa mindaddig, míg
Ön az „élet iskolájában” véghez nem viszi feladatát.
A következőkben a különböző betegségek – tünetek – részletes felsorolása
található, valamint azon üzenetek értelmezése, melyeket testünk a „tünetek nyelvén”
számunkra megfogalmaz.
 A legfontosabb tünetek A-tól Z-ig, és amit tenni kell

Akne

Az akne nem csupán pubertáskori betegség, de egyre nagyobb számban érinti a

harminc-negyvenéves korosztályt is, sőt egészen az ötvenötödik életkorig felléphet. E
betegség kizárólag testi okai a faggyúmirigy túlműködésében s a szarusejtek révén
eltömődött pórusokban keresendők. Enyhébb esetekben a pórusok nyitva vannak,
ezeket nevezzük „mitesszereknek”. Súlyosabb a helyzet, ha a szarusejt-eltömődések a
bőr alatt keletkeznek, s nem lelnek kiutat. Rövid idő alatt megtelepednek rajtuk
bizonyos baktériumok, újabb szarusejttömegek kapcsolódnak hozzájuk, míg végül
begyulladnak, elgennyesednek, majd a bőrfelületen is megjelennek. Begyógyulásuk után
hegek maradhatnak vissza, melyek a legtöbb esetben nem tűnnek el nyomtalanul.
Hogy vajon fenyeget-e minket akne és milyen mértékben, az genetikailag is előre
meg van határozva. Ha fiatalkorában mindkét szülőnek volt aknéja, gyermekeik
számíthatnak rá, hogy pubertáskorukban ők sem kerülik el e betegséget. Megjelenését
testi úton nem lehet megelőzni. Az édességekről való lemondás, a zsírszegény étkezés
vagy a szexuális viselkedés megváltoztatása nem sok eredménnyel jár.
A bőr testünk külső felülete, érintkezési szervünk, melynek segítségével
kapcsolatba lépünk a külvilággal. Fertőzöttsége tehát a legtágabb értelemben vett
„kontaktusnehézségekre” utal. Valójában az akne rendszerint akkor jelentkezik először,
mikor először találjuk szembe magunkat a másik nemmel úgy, hogy a kapcsolat
számunkra teljesen új formáját keressük – a pubertáskorban. Ebben az időben testünk
fokozatosan rákényszerít, hogy szembesüljünk tulajdon, ébredező szexualitásunkkal.
Erre egyáltalán nem vagyunk fölkészülve; még a szülők és barátok se jelentenek igazi
segítséget.
Hibás nézetek, elvárások és a kellő felvilágosítás hiánya következtében így lelki
„fertőzés” keletkezik, ösztönös szexuális vágyainkat elfojtjuk, mint „tisztátalan dolgot”
elutasítjuk. Az „amilyen a belső, olyan a külső” törvényének megfelelően ez a
tisztátalanságérzet a bőrünkön, kapcsolataink kivetülési szervén látható formában
nyilvánul meg.
Ez az undorítónak vélt fertőzés ugyanakkor megvédi „viselőjét” a szexualitással
való konfrontációtól, hiszen megnehezíti a szexuális vágyak kiélését, mert a potenciális
partnert elutasítják, történjék ez akár képzeletben is.
A férfiak kevésbé szenvednek aknéban. Miért? Erősebb bennük a késztetés
szexuális vágyaik kiélésére, vállalására és – ha mégoly gyámoltalan formában is –
kinyilvánítására. Ha egy férfi mégis aknéban szenved, akkor többnyire annak mértéke is
súlyosabb, minthogy a férfi szexuális ösztöne pubertáskorban rendszerint jóval erősebb
a nőénél, így problémás esetben a tünetek is kirívóbbak.
A kisgyermekeknél szinte alig jelentkezik akne, mert faggyúmirigy-működésük
még meglehetősen korlátozott mértékű. Szellemi-lelki vonatkozásban a csecsemőknek
és kisgyermekeknek semmi problémájuk a szexualitással, minthogy azt nyíltan és
élvezettel kiélhetik mindaddig, míg a „felnőttek” és”nevelési módszereik” meg nem
akadályozzák őket tulajdon lényük kinyilvánításában. A korlátok közé szorítás az
érvényes erkölcsi normák révén teremti meg a szexuális nehézségek előfeltételét s
egyben az akne kifejlődését.
Az orvosok eredményesen írnak fel a fiatal lányoknak fogamzásgátló tablettát az
akne kezelésére, mert a tabletta, hatásában terhességet színlelve, mintegy becsapja a
szervezetet. Így, amitől a fiatal titokban tartott, máris bekövetkezni látszik, s feleslegessé
válik a konfrontáció.
Egy másik hatékony módszer az akne ellen a napozás, s mindjárt kiderül, miért.
Napozáskor az embernek szabaddá kell tennie testét, vállalnia kell testiségét, le kell
vetnie a ruha védőburkát. Ez tulajdon szexualitásunk elfogadásának első lépése. S
egyben teljes kitárulkozás a „melegség” előtt, melyet hiányolunk.
A túlzott alkoholfogyasztás is drasztikusan csökkenti a faggyúmirigy-működést, s
így meggátolja az akne kialakulását. Ennek szellemi-lelki vonatkozása könnyen
felismerhető, ha meggondoljuk, hogy a nagyobb mértékű alkoholfogyasztás közismerten
oldja a „gátlásokat”. Semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy vágyainkat
nyíltan a másik tudomására hozzuk. Belső konfliktusunkat így kiéljük, minthogy
szégyenkezés nélkül vállaljuk testiségünket. Az alkohollal való visszaélés más téren
viszont számos súlyos problémát idézhet elő.
Bár az akne ártalmatlan, nem fertőző bőrbetegség, hegeket hagyhat hátra nemcsak
a testen, de a lelken is. A konfliktust az okozza, hogy a test váratlanul erős szexuális
ösztönöket fejleszt ki, melyeket ki is óhajtana elégíteni, a lélek viszont figyelmeztet:
„Tiszta akarok maradni, ilyen »piszkos« dolgot nem csinálhatok.” E két, egymásnak
feszülő erő szinte szétszakíthatja az embert, míg fel nem ismeri, hogy a tisztátalannak
vélt dolog nem létezik, hiszen a szexualitás az ember fejlődésének természetes
velejárója. Minden embernek feladata, hogy életébe ezt a vonatkozást is szervesen
integrálja s harmóniában éljen vele.

Foglaljuk össze

Akne: érintkezési problémák, testi konfliktus, lelki tisztátalanság

Az akne jelzi
– hogy nem vagyok tisztában önmagammal;
– hogy másnak szeretném tudni magam, mint amilyen vagyok;
– hogy nagyon szeretnék tisztább, tökéletesebb lenni;
– hogy a szexualitást tisztátalannak tartom (egy nő számára ez mindig súlyosabb
probléma, mert neki a szexualitást „magába kell fogadnia”, a férfi tulajdon testén kívül is
ki tudja élni szexualitását);
– hogy nőiségemet konfliktus terheli: a terhesség csodálatos dolog, a szexualitás
viszont szubjektíve szégyellnivaló;
– hogy a külvilággal való kapcsolatom problémássága csupán utalás arra. hogy
önmagammal sem megfelelő a kapcsolatom:
– hogy a bennem levő újtól, idegentől meg akarok szabadulni. Minthogy ezt
képtelen vagyok nyíltan vállalni, a pórusaim eltömődnek:
– hogy a bennem jelenleg végbemenő történéseket nem szeretném felszínre
engedni, megmutatni, mert szégyellnivalónak tartom őket:
– hogy megnövekedett faggyúelválasztásom voltaképpen a kapcsolatteremtést
szeretné számomra megkönnyíteni, „súrlódásmentesebbé” tenni, de én erre nem vagyok
fogékony:
– hogy életerőmet nem engedem szabadon áramolni: a szaruképződmények arra
utalnak, hogy valami elhalt, elavult dolog gátol engem:
– a háton jelentkező akne: hogy hátat fordítok bizonyos dolgoknak, nem
szeretném őket meglátni, képtelen vagyok a látványukat „elbírni”:
– a mellkason jelentkező akne: hogy tisztán érzelmileg nekifeszülök a dolgoknak,
de problémáimat titkolni kívánom;
– az arcon jelentkező akne: hogy a dolgokkal „szembe kell néznem”, nyíltan meg
kell küzdenem.

Amit tenni kell

Az akne az élet felhívása: engedjük magunkat olyannak lenni, amilyenek vagyunk.

Ismerje fel: „Rendben vagyok úgy. ahogy vagyok, az élet olyannak akar, amilyen most
vagyok. Képes vagyok környezetemmel nyíltan kapcsolatot teremteni, s önmagamat
vállalni. Nem akarok többé más, »tisztább« lenni, s minden pillanatban elfogadom
magamat olyannak, amilyen vagyok, hiszen ez a valóság legtisztább megtestesülése,
melyet jelenleg betölthetek.”
Ha a pórusok „nyitottak”, és olyannak engedjük magunkat létezni, amilyenek
vagyunk, akkor az akne eltűnik.

Alkoholizmus

Modern társadalmunkban egyre fokozódó jelentőségre tesz szert az alkohol. Az

elmúlt negyedszázadban a szeszes italok fogyasztása erőteljes növekedést mutatott,
következésképpen ártalmas következményei is számottevően elszaporodtak. Jelenleg
csak Németországban 1 800 000 alkoholistával kell számolnunk, így az alkoholizmus
joggal tekinthető a legégetőbb szociálegészségügyi problémának. Az egy főre eső
fogyasztás 1950 és 1985 között mintegy megnégyszereződött. Az alkoholbetegség
természetszerűleg jelentősen kihat az alkoholista környezetére is, házastársára és
gyermekeire, azaz a valóságban mintegy négy-öt millió állampolgár szembesül
közvetlenül e problémával.
Ilyen körülmények között egyszerűen érthetetlen, hogy társadalmunk nemcsak
eltűri, de egyenesen támogatja az alkoholfogyasztást. Minden vendégségben,
összejövetelen újra és újra elhangzik a felszólítás, „csupán még egy pohárkával”, s ha
határozottan visszautasítjuk, csúfondáros megjegyzések céltáblái leszünk. Ebben a
vonatkozásban tehát szüntelen kísértésnek vagyunk kitéve. S ha engedünk, és hatalmába
kerít bennünket az alkohol, hirtelen egyedül találjuk magunkat, mert a társadalom
elutasítja, hogy bármi köze legyen egy ilyen emberhez. Akaratgyengének, sőt
jellemtelennek és megrögzött alkoholistának tekintik.
 A tudományos kutatás viszont már régóta meggyőzően bebizonyította, hogy az
alkoholizmus esetében valójában betegségről van szó. Az illetőnek tehát nem elítélésre,
hanem segítségre van szüksége, hiszen saját erejéből képtelen kilépni e függőségi
viszonyból. E téren elsősorban a családtagok és a barátok tudnak hatékonyan
közreműködni.
Az alkoholfüggőség kialakulását illetően még homályban tapogatózunk,
mindenesetre nem kizárt, hogy biológiailag öröklött adottságok is szerepet játszhatnak
benne. Az emberek mintegy 12%-a feltehetően immúnis az alkoholfüggőséggel szemben,
s ha időről időre nagyobb mennyiséget fogyasztanak is, bármikor abba tudják hagyni.
Mások viszont alkoholistává válnak. Az alkoholistáknak különféle típusai léteznek,
melyek közül Jellinek az alábbiakat különbözteti meg:

Alfa-alkoholista
Ez a típusú alkoholista a szeszesital-fogyasztás hatására lelkiállapotának jelentős
megkönnyebbülését él át, feszültségének enyhülését és oldódását, s e „pozitív”
tapasztalat következtében konfliktushelyzetekben vagy nehézségek felmerülésekor egyre
gyakrabban folyamodik alkoholhoz, miáltal bizonyos mértékű pszichikai függőség alakul
ki benne. Bizonyos idő elteltével lehetetlenné válik számára, hogy életét az alkohol
„jótékony” hatása nélkül, mely gátlásaitól és bizonytalanságától megszabadítja,
irányítani tudja.

Béta-alkoholista
Ebben az esetben az illető megszokásból iszik, s társaságban minden alkalmat
megragad és kihasznál, hogy alkoholt fogyasszon. Minthogy a „kellemes” hatás mindig
csak később jelentkezik, időről időre fokozatosan növeli az adagot. A szüntelenül
fokozódó alkoholfogyasztás következtében súlyos károsodás éri a szervezetet.

Gamma-alkoholista
A gamma-alkoholista, túljutva a „megkönnyebbülési céllal ivók” kezdeti fázisán,
már képtelen az alkohol nélküli normális életvezetésre. Elsősorban a lelki
megterhelésekkel nem tud többé megbirkózni alkohol nélkül, mely egyre inkább
nélkülözhetetlen gyógyszerévé válik, nyugtatóvá és a terhelések ellensúlyozójává. A
szüntelen alkoholfogyasztás hatására fokozódik szervezetének hozzászokása is, úgyhogy
az áhított hatás eléréséhez egyre nagyobb mennyiségre lesz szüksége. Mindazonáltal
kikérné magának, hogy az alkoholisták közé sorolják, minthogy ivását nem az alkohol
szeretete motiválja
Az ilyen ember egyre gyakrabban jut el a teljes részegség állapotába, s idővel
bekövetkezik nála a „filmszakadás” ismert jelensége – többé már képtelen emlékezni rá,
mi mindent csinált kábult állapotában. Később viszonylag csekély alkoholfogyasztás
után is előfordulhat, hogy olyasmit cselekszik vagy mond, melyet utólag egyszerűen nem
tud felidézni.
Környezetének bíráló megjegyzéseit elkerülendő, egyre inkább rászokik a titokban
való ivásra. Alkoholkészletét rejtekhelyen tartja, és gondolkodása egyre gyakrabban
kering az ivás körül. Rendhagyó ivási szokása saját magában is tudatosodik, ami
bűntudatot ébreszt benne, következésképp kínosan kerüli az alkoholról való
beszélgetést. Viselkedése révén fokozatosan elszigetelődik, egyre magányosabb lesz.
 Ráadásul társadalmunkban egy ilyen ember aligha kelt feltűnést. Közvetlen,
toleráns, sőt kapcsolatra kész személyiségnek látszik. Társai szüntelen dicsérik szívós
„állóképességét”. Pedig már régóta elveszítette a kontrollt alkoholfogyasztása felett, sőt
társadalmi konfliktusai is adódtak. Gyötrelmes kínlódása újra meg újra arra készteti,
hogy próbáljon meg „mérsékelten inni”. Hébe-hóba sikerül is egy időre felhagynia vele,
vagy legalább a mennyiséget korlátoznia. Meghatározott, saját maga által kigondolt ivási
szabályokkal sújtja magát, csak azért, hogy ismételten megszegje azokat. Az önkontroll
rohamos hanyatlása az önértékelés fokozódó csökkenéséhez, valamint éngyengeséghez
vezet. Mindezeket kompenzálandó, a beteg agresszív viselkedésbe vagy önsajnálatba
menekül.
Az alkoholmennyiség korlátozását célzó kísérletre a szervezet az ivásmentes
időszakokban elvonási tünetekkel – nyugtalansággal, remegéssel, verejtékezéssel –
reagál, így az illető ismét csak kénytelen „orvosságért” nyúlni. Ezzel máris a krónikus
fázisban találja magát. A szervezet alkoholtűrő képessége meredeken hanyatlik, s már
kis mennyiségek is kábulathoz és a test idő előtti összeroppanásához vezetnek.

Lehetséges következmények:
– az ideg- és agysejtek elhalnak
– maradandó agykárosodás, például agyzsugorodás, következik be
– a máj súlyosan károsodik
– a vérerek begyulladnak; következmény: érelmeszesedés
– a vesékben kóros elváltozás következik be, és összezsugorodnak
– az ízületek működése nem kielégítő
– a kezek remegnek
– ideggyulladások, majd végül az egész idegrendszer szétesik
– krónikus gyomorhurut
– impotencia

Delta-alkoholista
Ennél a típusnál az alkoholtól való szoros testi függőség alakul ki, következésképp
állandóan szüksége van egy bizonyos mennyiségre, hogy megakadályozza a kínzó
elvonási tünetek fellépését.

Epszilon-alkoholista
Erre a típusra a depresszív lehangoltság, fokozott ingerlékenység és az alkoholra
való szinte rögeszmés gondolás rendszerszerűén váltakozó időszakai jellemzők. Az
alkoholfogyasztás az önkontroll rohamos elvesztéséhez, több napos tivornyákhoz vezet.
A másnaposságot és megbánást követő időszakban a beteg egy csöpp alkoholt sem
fogyaszt. E szükséglete örök időkre kielégítettnek tűnik, s egy ilyen embernek egyáltalán
semmi köze nem lesz többé az alkoholhoz – kivéve a következő alkalmat.
Az alkoholizmus gyógyításának nem létezik egyetlen bevált módja. Lehetséges
viszont az ivást abbahagyni, de csak úgy, ha az illető többé egy csepp alkoholt sem
fogyaszt. Mindehhez persze erős motivációra és elvonókúrára van szükség. Az
alkoholistának be kell látnia a kezelés szükségességét, és magának is akarnia kell. Egy
ilyen kezelés csupán akkor vezethet sikerre, ha az illető kész arra, hogy ismét vállalni
tudja a felelősséget önmagáért ahelyett, hogy másokra hárítaná. Amennyiben erre
egyedül nem képes, csatlakozhat valamely önsegítő csoporthoz is (például Anonim
alkoholisták, Good Templar-rend, Kék kereszt). Itt bizonyára megtalálja a támaszt,
melynek segítségével elkerülheti a visszaesést.

Foglaljuk össze

Alkoholizmus: „önmagunk” keresése, túlzott követelményszint érzete; a

készség hiánya, hogy vállaljuk az élet problémáit

Az alkoholizmus jelzi
– hogy még nem találtam meg „önmagam”, minthogy minden szenvedély
voltaképpen önmagunk keresésére irányul. Önmagam hiányosságát érzem, s ez
bizonytalanságot, nyugtalanságot és kielégítetlenség-érzetet okoz. E hiányt belső üresség
formájában tapasztalom meg, melyet megkísérlek megszüntetni vagy legalábbis
elfeledni. Az alkohol valóban feledést hoz, a hiányérzet viszont egyre erősebben
jelentkezik a tudatban, hiszen nekem nem felejtésre, hanem feltöltődésre van
szükségem.
– hogy úgy érzem, túl sokat követelnek tőlem, és segítségre van szükségem. Az
ivásból bátorságot és higgadtságot merítek. Érzelmeimben túlságosan is gazdag (vagy
szegény) vagyok, s ezen érzelmek nincsenek összhangban egymással.
– hogy szellemileg is hiányt szenvedek, minthogy az alkohol „szellemi”
természetű, és én e hiányt materiális szinten próbálom megszüntetni, s nem ott, ahol
valóban fennáll. Inkább megkísérlem gondjaimat és problémáimat alkoholba fojtani,
hogy az alkohol segítségével könnyebben „lecsússzon” a nehezen nyelhető. Nem vagyok
hajlandó a dolgokat úgy „lenyelni”, ahogy léteznek; kizárólag csak azt „nyelem le”, ami
nekem „ízlik”, mégpedig a nekem tetsző módon és formában.
– hogy életemben nem én játszom a főszerepet, nem hagyom élni magamat.
– hogy cselekvőképességem megbénult, minthogy életemet nem teremtő módon
irányítom, teremtőerőmet nem vetem be annak érdekében, hogy problémáimat
megoldjam. Nem végeztem el tehát a házi feladataimat az „élet iskolájában”, s most
„korrepetálásban” részesülök.
– hogy környezetem egyre inkább magamra hagy, mintegy felszólításként, hogy a
helyes lépést saját döntésemből tegyem meg.
– hogy ízületeim megmerevedtek, minthogy „mozdulatlanná” váltam,
belerögzültem a problémáimba.
– hogy májamat megterhelés éri, minthogy „belső mércémet” elveszítettem.
– hogy vesém károsodik, mert vonakodom a „te”-vel való szembenézéstől, a
gondokkal, problémákkal, a miattam nehézségekkel küzdő emberekkel való
szembesüléstől. A vese ugyanis „társ-szervünk”.
– hogy az alkohol hatására más tudati állapotba kerülök, ahol már semmiféle
„mérce” nem gátol, ahol „mértéktelenül” létezhetek.
– hogy kellemesebbé akarom tenni az életet anélkül, hogy cselekvő módon részt
vállalnék benne.

Amit tenni kell

 Vizsgálja meg, milyen esetekben és helyzetekben folyamodik iváshoz. Fontos
adatok birtokába kerülhet arra vonatkozóan, milyen szituációkat szeretne elkerülni,
mivel nem kíván szembenézni. Lássa be: „Nincs szükségem külső segítségre. El tudok és
el is kell jutnom odáig, hogy önmagamban találjam meg a fogódzót. Van bennem érték, s
megfelelő támasza vagyok önmagamnak.
Amennyiben valóban »önmagam« vagyok, nincsen hiányérzetem, és a békét saját
magamban találom meg.”
Ismerje fel, hogy nem léteznek megoldhatatlan problémák, hiszen minden egyes
életfeladat „mértékre szabott”, képességeinknek megfelelő s így megoldható.
Aki felismeri és beteljesíti az élet értelmét, az maga is elégedett lesz. Aki
szüntelenül igazi énjét keresi és „öntudatosan” él, annak nincs többé szüksége arra, hogy
az alkohol segítségével elmeneküljön a jelenből, de elkezdhet végre élni, ahelyett, hogy
lassan haldokolna.

Allergia

Az allergiás megbetegedések alapját a szervezet túlérzékenysége és erős védekezési

reakciói képezik, mégpedig olyan anyagokkal szemben, melyek más emberek számára
ártalmatlanok. Az allergia tehát a test felfokozott reakciója bizonyos külső támadásokkal
szemben, melyek voltaképpen nem is támadások. Az allergiás tünetek mögött erős
agresszivitás és görcsös védekezési szándék húzódik. Az erős agresszivitás többnyire
nem tudatosul, éppen ezért nem is tud levezetődni. S ha egyes esetekben ez be is
következik, gyakran valójában elfojtott aspektusról van szó, melyet nem ismernek fel.
így az elfojtott támadókedv akadálytalanul tombolhatja ki magát a szervezetben.
Ha figyelmesen megvizsgáljuk a leggyakoribb allergia-típusokat, hamarosan
felismerjük, mit utasít el oly hevesen a szervezet.

Szénanátha
Ebben az esetben virágporral szembeni allergiáról van szó, mely a
megtermékenyülést és szaporodást szimbolizálja. A szénanátha szexuális téren
jelentkező, többnyire öntudatlan elutasításra utal. Ez az elutasítás a szexualitás egészét
vagy annak valamely vonatkozását érinti.

Állatszőr-allergia
Ez az allergiatípus általában az emberben meglévő animális vonások elutasítását
jelzi. Itt az ösztönöknek állatias, alantas tulajdonságként való felfogásáról s
megvetéséről van szó, bár az illetőben egyidejűleg erős vágy él irántuk.

Macsakszőr-allergia
Az állatszőr-allergia e speciális esetében a női szexualitás zavara fejeződik ki, az
odasimulástól, önátadástól és megnyílástól való vonakodás.

Kutyaszőr-allergia
Az állatszőr-allergia e megnyilvánulása a szexualitás férfiasan agresszív
megnyilatkozásának, a szexuális érintkezés közvetlenségének és követelésének
elutasítását jelzi.

Lószőr-allergia
Maga az ösztönszerűség utasítódik el. Világosan láthatóvá válik a tulajdon
testiséggel szembeni félelem és védekezés.

Házipor-allergia
Az allergiának ebben a formájában az élet bizonyos területeit tisztátalannak
tekintjük, ezért elutasítjuk. A belső értékrendet magas eszmények szabják meg, amit
viszont jelen világunkban nem lehet érvényre juttatni.
Az allergiás beteg agressziója közvetve abban nyilvánul meg, hogy környezetét
rákényszeríti bizonyos, benne allergiát kiváltó helyzetek és körülmények kerülésére.
Túlérzékenységén keresztül öntudatlanul zsarnokoskodik a környezetén. A roham
kiváltásához gyakran elegendő csupán megpillantania az allergén képét. Az allergia
kialakulásáért tehát egyáltalán nem az allergén a felelős, sokkal inkább a mögötte
meghúzódó vagy vele gondolatilag összekapcsolt képzet.
A statisztikai vizsgálatok arra utalnak, hogy elsősorban a fiatalok, s ott is a 16-17
évesek körében fordul elő a legnagyobb számban allergiás reakció. Mindezt az a tény
magyarázza, hogy a fiatalok ebben az életkorban egyre inkább rákényszerülnek ébredező
szexualitásukkal való szembenézésre. Allergia esetében a tudati világot öntudatlan
félelem uralja, s az ennek megfelelő környezeti aspektusokat szimbolikusan és
képletesen allergénként utasítja el a szervezet. Az Én betokozódik, bizonyos dolgokkal és
helyzetekkel nem kíván szembenézni. Ez a lelki elutasítás a test vetületi síkjára
helyeződik át, ily módon láthatóvá válik.
Az allergiás beteg öntudatlanul hadakozik az élet bizonyos részterületei ellen, s
minthogy agresszióját lelki téren már elfojtotta, a harc, szimbolikus értelemben, a test
szintjére helyeződik át, az agresszió itt vezetődik le. Az agresszió mindig szorosan
összekapcsolódik a félelemmel. Az ember az ellen hadakozik, amitől fél, következésképp
a szóban forgó allergén pontosan elárulja, az élet melyik területe kelt akkora félelmet a
betegben, hogy szenvedélyesen harcolnia kell ellene.
Feltevésünket, miszerint az allergia meghatározott lelki beállítódás
következménye, az a tény is bizonyítja, hogy altatás során semmiféle allergiás reakció
sem jelentkezik. Az allergiás reakció tehát nyilvánvalóan a tudati világban gyökerezik,
testi kiváltó okának csupán alárendelt szerep jut.
A „deszenzibilizálás” orvosi megoldása elméletileg helyeslendő, azzal a kitétellel,
hogy amennyiben valódi gyógyulást szeretnénk elérni, figyelmünket nem elég csupán a
testre fordítani, sokkal inkább foglalkozni kell a szellemi-lelki vonatkozásokkal is. Az
igazi gyógyulásnak előfeltétele, hogy őszintén szembenézzünk az olyannyira került és
elutasított életterületekkel, s azokat harmonikusan integráljuk személyes életünkbe.
Az allergiás egyén tulajdonképpen az élettől fél, így mindazt elutasítja, ami maga a
lüktető elevenség: a szexualitást, szerelmet és agressziót, sőt még a házi port is, vagyis az
alantas matériát. Eszményképe a tisztaság, emelkedettség, nemesség. Nem látja be, hogy
mindez egyoldalú és valótlan. Az életet legszívesebben megfosztaná az ösztönöktől és
agresszióktól, hogy teljesen steril légkörben élhessen. Olyan életre vágyik, melyre
egyáltalán nem illik az „élet” megnevezés.
 Foglaljuk össze

Allergia: túlérzékenység, agresszió, védekezés, elfojtott támadókedv, az

élettől való félelem

Az allergia jelzi
– hogy az élet valamely részterületével nem kívánok érintkezésbe lépni, nem
akarok szembenézni;
– hogy belsőleg elutasítok valamit, ezért elfordulok tőle;
– hogy ellenzek valamit, mert elképzeléseimmel élesen ütközik;
– hogy azt gondolom, nem kellene és nem lenne szabad olyannak lennem, amilyen
vagyok;
– hogy személyiségem bizonyos részét elutasítom;
– hogy más szeretnék lenni, mint ami vagyok, jobb, tisztább; mindez viszont
csupán a saját megítélésem;
– nem vagyok nyitott a változások iránt;
– hogy csupán korlátozott készség van bennem arra, hogy az újat elfogadjam;
– hogy valamivel szembefordulok, bezárkózom, elszigetelem magam;
– hogy allergiám kiváltó oka az élet valóságával szembeni hibás viszonyulásomban
keresendő: testem felfokozottan reagál a külvilág támadásaira, melyek valójában nem
azok.

Amit tenni kell

Az allergia az élet hozzánk szóló felhívása, hogy legyünk nyitottabbak, mondjunk

igent a teljes életre, még a látszólag tökéletlenre is. Arra ösztönöz, hogy az élet, s ne a
róla alkotott elképzelésünk szerint éljünk. Ne akarjunk eszményképet megtestesíteni, de
engedjük létezni a bennünk rejlőt, tulajdon valóságunkat.
Az élet azért olyan, amilyen, mert ennek így kell lennie. Az emberek is olyanok,
amilyenek, s nem azok, akiknek elképzelésük szerint lenniük kellene. Fogadja el az élet
realitásait, adja fel hiteltelenné vált értékrendjét, s hagyjon fel a dolgok szüntelen
értékelésével. Fogadja el őket úgy, ahogy vannak.
Minden úgy jó, ahogy van, mert minden tapasztalatul szolgál és hasznosítható,
még a fájdalmas és kellemetlen élmények is. Fogadja el és merje vállalni rejtett
agresszióit. Találjon megfelelő módot ezen indulatok kinyilvánítására és levezetésére.
Tudatosítsa magában, hogy félelme nem más, mint tudati világának beszűkülése.
Kérdezze meg magától: „Mi kelt bennem félelmet és miért? Mitől félek voltaképpen?”
Próbáljon leszokni arról, hogy örökké értékeljen és ítélkezzen. Semmi szükség
felesleges képzeteket keltenie önmagában. Inkább fogadja el a valóságot úgy, ahogy van,
hagyja létezni és éljen benne. Újra meg újra tudatosítsa magában: „Fokozatosan meg
kell tanulnom, hogy mindent szeressek és semmit se rekesszek ki, még a látszólag
rosszat, gonoszat és tökéletlent se. Az animálisat is elfogadom az emberi lét részeként,
felfedem és megélem magamban.” Cselekedjék is eszerint!
Amennyiben létezni hagyjuk az életet, úgy ahogy van, s nem rekesztünk ki többé
bizonyos szférákat, csodálatosan új elevenséget tapasztalhatunk meg. Élni annyit jelent,
mint teljesen magunkba fogadni a világot, felismerni a tökéletlen tökéletességét.
Miközben egyre inkább felismerjük minden létező egységét, nem lesz számunkra többé
ellenség, hiszen az ismeretien is jó barátunk, csupán még nem kötöttünk vele
ismeretséget.

Arthritis

Az arthritis, más néven ízületi gyulladás esetében fizikai merevségről és

mozgásképtelenségről van szó. Mindez arra utal, hogy a beteg szellemi-lelki
vonatkozásban is „mozgásképtelenné”, azaz hajthatatlanná és makaccsá vált. Ez a
betegség, különösen idősebb emberek körében, rendkívül gyakori. Minthogy ezek az
egyének rendszerint képtelenek változtatni egyszer már kialakult álláspontjukon, így
testi vonatkozásban is merev, nehézkes benyomást keltenek. Következésképp az arthritis
általában a környezettel szembeni merev magatartással párhuzamosan jelentkezik.
Abban a mértékben, ahogy az arthritis fizikailag a melegre reagál, ugyanúgy reagál
szellemi-lelki szinten a „belülről fakadó, igazi melegségre” és lelki gondoskodásra. Ily
módon a test dermedtsége fokozatosan oldódhat, s a gondolkodás is megszabadulhat
merevségétől. A szűk normák és rögzült képzetek eltűnnek, s apránként a test is
rugalmasabbá, könnyedebb mozgásúvá válik.

Foglaljuk össze

Arthritis: csökkent mozgékonyság, merevség, makacsság, belső melegség

hiánya, merev normák és korlátok

Az arthritis fájdalmas módon hozza tudomásomra, hogy az életet valamilyen

részterületen nem engedem szabadon áramolni.
Ez a részterület jelenthet egy bizonyos személyt, egy adott helyzetet, a
foglalkozásomat, egy megoldatlan problémát, személyiségem egy aspektusát, általában
véve az életemet vagy olyasmit, ami érzésem szerint „ellenemre van”. Mindaddig, míg a
szóban forgó dologról ez az „elképzelésem” van érvényben, képtelen leszek
harmonikusan viszonyulni hozzá, nem hagyom ott szabadon folyni az életet, kezdek
megmerevedni.
Nem fogadom el tehát életem valamely részletét, szeretném másnak tudni,
olyannak, amilyennek én akarom. Meg kell hát kérdeznem magamtól:
„Tulajdonképpen mit szeretnék? Mi zavar az életemben? Mi korlátoz? Mi
akadályozza meg, hogy olyan legyek, amilyen voltaképpen lenni szeretnék? Mi fáj
nekem?”
Mindezek csupán „kiváltó okok”, jelzik nekem, mennyiben nem vagyok
összhangban magammal, lényem mely része nem szabad.
Ezenkívül utalnak arra, hogy
– fájdalmat okozok magamnak,
 – korlátozom magam,
– mintegy „fűzőbe préselve” élek,
– azt hiszem, ilyennek vagy olyannak kellene lennem,
– azt hiszem, muszáj merev formákhoz ragaszkodnom,
– nem hiszem, hogy képes lennék megváltozni,
– téves vagy túl magas mércét állítok magam elé,
– ragaszkodni, igazodni kívánok valamihez.
Az arthritis arról árulkodik, hogy a valóság helyett valamilyen elképzelés vagy
eszmény szerint próbálok élni. Bizonyítja, hogy nézeteimben, véleményeimben és
gondolkodásomban valahol megrekedtem. Tudni vélem, milyen az élet, ahelyett hogy
odafigyelnék és meglátnám, milyen is a valóságban.
Az arthritis esetében voltaképpen „makacsságom” következményéről van szó,
képtelenségemről, hogy valóban átadjam magam az életnek, mozgékony és rugalmas
legyek.

Amit tenni kell

A betegnek újra meg kell tanulnia nyitottá válni, hogy az új és szokatlan dolgok
ismét „mozgósítólag” hassanak rá, következésképp fizikailag is rugalmasabbá,
mozgékonyabbá váljék.
Rá kell ébrednie, hogy valójában nem élt, hanem dogmákat állított fel és azokhoz
igazodott. Ha viszont felismeri, hogy a szükséges lépés megtételéhez soha sincs késő,
mert csupán némi bátorságot igényel, minden esélye megvan arra, hogy állapota
javuljon. Az arthritis magában rejti a felszólítást, hogy életünket a „belső bölcsesség”
nyújtotta biztonság – mint középpont – vezérelje, és ne másokat akarjunk
megváltoztatni, hanem önmagunkat.
Az arthritis-betegnek hiányzik a melegség, hiszen szüntelenül elmulasztotta, hogy
éljen és szeressen. Az igazi szeretet nem dogmákban, eszményekben vagy a képzeletben
létezik: csakis az elevenen lüktető „Itt és Most-ban. A betegnek be kell látnia, hogy
képzetei a valóságtól szakítják el. A szabadságtól saját maga fosztotta meg önmagát,
csakis ő adhatja vissza és lehet általa ismét önmaga. Meg lehet tanulni, hogy az ember
ismét megértő legyen önmagával szemben is -. újra kitárulkozzék és hagyja, hadd vigye
őt az élet árama. Fel kell ismernünk: „Kötelességem olyannak lenni, amilyen most
vagyok, és csak örülhetek annak, hogy végre az élet irányít s érzelmeimet szabadon
kinyilváníthatom.”
Aki az élet előtt kitárulkozik, azzal nem fordulhat elő. hogy egy betegség
nyugalomra kényszerítse.

Arthrosis

Az arthrosis (nem gyulladásos ízületi betegség) esetében az ízületek elkopásáról

van szó, melyet adott ízületi területek terhelése, alkati sajátossága és teljesítőképessége
közötti aránytalanság figyelmen kívül hagyása idézett elő. Rendkívül elterjedt betegség,
idős korban, legalábbis enyhe formában, szinte mindenkinél jelentkezik. Kialakulásában
az alábbi tényezők játszhatnak szerepet:
 – veleszületett porcgyengeség
– egyenetlen ízületi terhelés X-láb vagy Ó-láb miatt
– hibásan összeforrt törések
– ízületi túlterhelés kövérség miatt
– túlzott igénybevétel sportoláskor
– hormonális hatások (így a klimaxon túli nők. a hormonháztartás megváltozása
miatt, gyakrabban hajlamosak arthrosisra).
Az elváltozások kezdetben a porcállományban jelentkeznek. A porc először
elveszíti ruganyosságát. merevvé válik, végül szélporlad. A károsodás ezután a csontokra
is átterjed.
Az arthrosis kezdeti tünetei közé tartozik a feszülés-érzés, merevség és fájdalom,
melyek mozgáskifejtéskor csak tovább erősödnek. Mozgatáskor az érintett ízület helyén
ropogás vagy pattogás hallható. Előrehaladott stádiumban a mozgásképesség
beszűkülése egyre inkább fokozódik.

Foglaljuk össze

Arthrosis: szellemi-lelki elváltozás, önnön létünk deformálódása, hibás

magatartás, nehézkesség

Az arthrosis jelzi
– már oly mértékben megváltoztam, hogy tulajdon lényem is deformálódott, azaz
más alakot vettem fel. Az élet többé képtelen a maga útján fájdalommentesen haladni.
– hogy nem engedem el önmagam, tulajdon lényemet már deformáltam.
Önmagammal szemben tanúsított hibás magatartásom következtében túlzott
megterheléseket vállalok. Az adott elváltozás jelzi nekem, hogy helytelen létformát
valósítok meg. Miért teszem ezt? Miért akarok különösen sokat teljesíteni? – Mert
jelenlegi formámban nem vagyok megelégedve önmagammal, jobb formába szeretnék
kerülni, győzni és győzedelmeskedni akarok, minthogy pillanatnyilag vesztesnek
tekintem magam. Hiszen lelkem mélyén tudom, hogy nem lényemnek megfelelően élek.
– hogy önmagamtól jelentősen eltávolodtam, következésképp belsőleg és külsőleg
egyaránt természetellenes létezési formát vettem fel. Nem csupán zavar valami
önmagamban, hanem már meg is változtam.

Amit tenni kell

Meg kell kérdeznem magamtól: „Mi nyomaszt valójában? Miért nem viselkedem
tulajdon lényemnek megfelelően?” Hisz arthrosist kaphatok akkor is, ha a helyeset
elvetem, nem teszem meg.
Be kell látnom, hogy az X- vagy Ó-láb megléte hibás magatartásra utal. Fel kell hát
tennem a kérdést: „Miben nem haladok a saját utamon? Milyen mértékben hajlok el
saját magamtól? Mely téren nem vagyok képes kiegyenesedni?” Egy rosszul összeforrt
törés jelzi nekem, hogy összetört bennem valami, nem vagyok teljes, és azon a ponton
még mindig nem jöttem rendbe – nem vagyok „ép”. Felszólít arra, hogy ismét eggyé
váljak önmagammal.
 A kövérség által kiváltott arthrosis esetében meg kell kérdeznem magamtól: „Miért
vagyok ennyire nehéz vagy nehézkes? Miért hurcolok magammal oly sok hibás dolgot?
Miért nem élek »belső formám«-nak megfelelően, oly módon, amilyen tulajdonképpen
vagyok?”
A változás éveiben fellépő arthrosis esetében fel kell tennem a kérdést: „Valóban
önállóvá és felnőtté váltam-e, vagy csak megöregedtem? Mit kíván most tőlem az élet,
miután betöltöttem a feleség és anya szerepét? Mit kell tennem, hogy valóban belső
lényemnek megfelelően éljek?”
A betegségben rejlő felhívás megegyezik az arthritisnál leírtakkal, az arthrosis
esetében viszont sokkal erőteljesebb, minthogy a deformálódás már látható formában
megtörtént. Határozottan felszólít, hogy az ember végre legyen „önmaga”, találja meg az
utat valódi énjéhez és váljék „lényegileg azonossá” vele.

Asztma

A görög eredetű asztma szó „szűkmellűséget” jelent. Ennél a betegségnél a tüdő

hörgőinek és kishörgőinek szűkületéről van szó, ami a sima izomzat görcsös
összehúzódása következtében a légutak gyulladásos ingerlékenységét, valamint a
hörgőket borító nyálkahártya megduzzadását és fokozott nyákelválasztását idézi elő.
Megfelelő orvosi kezelés révén e tünetek enyhíthetők. A beteg orvosságokat kap,
melyek csökkentik a hörgők görcsét, de bármilyen hatásosnak bizonyulják is a
gyógyszer, csupán a tünetet kezeli, s nem a valódi okot.
Az asztmás rohamot a beteg életveszélyes fulladásos rohamként éli át, minthogy –
s ez rendkívül fontos – a kilégzés megnyúlik.
Az asztma a kapcsolatfelvétel elleni védekezés megnyilvánulása. Első
lélegzetvételünkkor mintegy kapcsolatot létesítünk ezzel a világgal, s utolsó
lélegzetünkkel az életet leheljük ki. Az élet szüntelen adás és elfogadás. Létünk
természetében rejlik a kettősség: belégzés és kilégzés, elalvás és felébredés, élet és halál.
Az egyik maga után vonja a másikat. Az élet létre hívja a halált, a halál viszont új életet
teremt.
Az asztmás beteg szexualitását felsőbb szintre, tudati világába akarja eljuttatni, az
viszont feleúton, a mellkasban, megreked. Szerelmet akar kapni, adni ugyanakkor
képtelen.
A levegővel kapcsolatos probléma mindig arra utal, hogy a beteg gondolkodásában
is hiba rejlik, nehézkes és lebecsül másokat. Az asztmás beteg szereti a tisztaságot,
világosságot, elkerüli viszont a sötétet és tisztátalant. A hegyek között, a „lét alantassága”
fölé emelkedve jól érzi magát, felépül. A tenger mellett szintén, ahol az ásványi világ
tisztasága gyakorol rá jótékony hatást.
Az asztmás beteg számára a tisztaság legtökéletesebb fokát a sterilitás testesíti
meg. E sterilitás ellentéte egyben igen hatásos terápiás módszer: a saját vizelettel való
kezelés. Az asztmás beteg itt tulajdon tisztátalanságával kerül kapcsolatba, szembesülni
kényszerül azzal, amit elutasít.
Az asztma belsőleg jelentkező kiütésként is értelmezhető. Ha ugyanis az ekcéma
elfojtódik, gyakran allergiás asztma formájában jelentkezik. Az asztma kezelése ilyenkor
gyakran és hamarosan ekcéma megjelenéséhez vezet, hiszen a bőr és a tüdő az ember
két legnagyobb kiterjedésű kontaktusteremtő szerve.
Maga az asztma, azaz „szűkmellűség” szó arról is árulkodik, hogy ahol szűkület lép
fel – mint például a torokgyulladásnál vagy az angina pectorisnál – ott mindig félelem is
jelentkezik. A szűkület és félelem nem választható el egymástól.
A félelemtől elszorul a torkunk, s ha valamitől megszabadultunk, föllélegzünk.
Meg kellene hát kérdeznie önmagától:
1) Mi fojtja el a lélegzetemet? Mitől félek? – A félelem (szűkület) legyőzésének
egyetlen hatékony módja a tudati világ kitágítása. Az embernek ki kell
tárulkoznia, magába kell fogadnia mindazt, amitől eddig tartózkodott.
Érintkezésbe kell vele lépnie, hogy szervesen beleépíthesse saját létébe. .
2) Milyen téren szeretnék kapni anélkül, hogy adnék?
3) Miféle, esetleg öntudatlan, agresszióim vannak, és milyen lehetőségeim adódnak
azok megfelelő levezetésére?
4) Mit nem akarok befogadni, valójában mivel fordulok szembe?
5) Mi kelt bennem félelmet, tulajdonképpen mitől félek?
6) Mivel nem kívánok kapcsolatba lépni, miféle érintkezést kerülök és miért?
Alaposabb vizsgálódáskor az asztmás betegek esetében különféle problémaköröket
állapíthatunk meg, melyek világosan körülhatárolhatók, ugyanakkor szoros
összefüggésben állnak egymással.
1) Az adás és elfogadás, valamint a bezárulni akarás problémája: valódi kapcsolat és
őszinte vonzalom iránti mély vágyakozásról van szó, melyet többnyire az anya
túlzottan féltő aggodalmaskodása váltott ki. Az anyai szeretet korlátozó szerepet
játszott, gátolta a személyiség egyéni kibontakozását. E probléma gyökerezhet-a
túlzottan erős tekintély általi elnyomásban is, vagy éppen az anyának gyermeke
iránti nemtörődömségében. Hogy az anyához fűződő kapcsolat valóban jelentős
szerepet játszik, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a huzamosabb ideig
szanatóriumban tartózkodó s így anyjuktól elszakított gyermekek többségének
állapota rohamosan javul, miután a megváltozott környezethez hozzászoktak.
2) Elfojtott hatalomvágy, amely szöges ellentétben áll tulajdon tehetetlenségünkkel:
a beteg a tehetetlenség érzését, a történések passzív eltűrésének zavarát éli meg.
Következésképp az asztmás rohamok többnyire olyan helyzetekben lépnek fel,
ahol magát az eseményt utasítja el a beteg. Az eseményre adott felháborodott
nem elfojtja a lélegzetet.
3) Elfojtott agresszió, egyben képtelenség arra – vagy félelem attól –, hogy ezen
indulatokat levezessük és ismét fellélegezhessünk: az agressziót afölötti
felháborodásunk váltja ki, hogy ilyesmit kell átélnünk, ilyennek kell
mutatkoznunk.
4) Védekezés az alantasnak vélt életterületekkel szemben. Ide tartozhat a
szexualitás, állati ösztönök, por és hasonlók.
5) Idős korban fontos szerephez jutnak a pszichikai okok, különösen az életkorral
járó alkalmazkodási nehézségek. A harag, félelem, belső feszültségek,
akadékoskodás és visszautasítás mindegyike kiválthat asztmát, s a rohamok annál
hevesebben lépnek fel, minél inkább elnyomják, elhallgattatják a fenti
érzelmeket.
Valahányszor görcsös rohamot élünk át, mint asztma esetében kilégzéskor, ez
mindig egyfajta védekezést jelent. A kilégzéskor fellépő görcs tehát voltaképpen
„ellenlégzés”. Az asztmás beteg meg akarja tartani azt, amije van, de ezzel önmagának
árt, hiszen nem képes adni. Védekező magatartást vesz fel. Semmi újat nem hajlandó
magába fogadni, teljesen bezárkózik, pedig a bezárulás végső formája a halál.
Az asztmás betegnek meg kell tanulnia elfogadni önnön tökéletlenségét,
tehetetlenségét, s nem szabad hadakoznia ellene. Huzamosabb ideje tartó betegség
során a mellkas megnagyobbodása, megmerevedése alakul ki. Bár ez jelentőségteljes
külsőt mutat, a rugalmasság nagy fokú csökkenése miatt valójában csekély légzési
volument takar. Ezen a ponton a test, a maga nyelvén, kristálytisztán kifejezésre juttatja
az ember önmagával szembeni elvárását és a megfelelni akarás képtelenségét. Igazi erő
helyett itt csupán „pöffeszkedésről” van szó, mely egészen az ájulásig fokozódhat.
Az ember legszívesebben kiáltana, hogy levegőhöz jusson, de feltörő kiáltása
megreked a tüdőben. Így nem tehet mást, mint „odahörög” valamit a másiknak, eléje
köp – jelezvén agresszív indulatait, melyek másképp nem tudnak megnyilvánulni.

Foglaljuk össze

Asztma: elnyomott dominanciaigény, elfojtott agresszió, kielégítetlen

szabadságvágy

Az asztma jelzi
– hogy valami, valaki túl közel jött hozzám, ezért korlátozva, szorongatva érzem
magam, képtelen vagyok zavartalanul kibontakozni. Csillapítatlan igény él bennem a
szabadság iránt, szeretném magamat kifejezni és teljesen érvényre juttatni.
– hogy az az érzésem, nem szabad elengednem magam, talán már képtelen is
vagyok rá. Különösen korlátoznom kell magam a személyiségem terén. Egyidejűleg erős
vágy él bennem az iránt, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz.
– hogy saját elképzeléseim, környezetem elvárásai és erkölcsi normái
akadályoznak, korlátoznak. Az életen kívül élek, mert önmagamon kívül létezem.

Amit tenni kell

Lássa be: „Nem csupán lehetőségem, de egyben kötelességem is, hogy olyan
legyek, amilyen vagyok.” Fontos, hogy a beteg megtanulja kifejezni magát, kinyilvánítani
érzelmeit, nyitottá váljék, hogy adhasson és kaphasson. A ki- és belégzés egyformán
fontos! Nincs az életben oly dolog, mely valóban árthatna nekünk, túl közel jöhetne
hozzánk. Csak ha képesek vagyunk elfogadni az életet úgy, ahogy van, adatik meg a
lehetőség, hogy teljességben éljünk.
Épp ily lényeges megszabadulnunk mindattól, ami valójában nem hozzánk
tartozik. Az embernek meg kell tanulni önmagát olyannak elfogadni, amilyen, s valódi
lényét létezni engedni. Ez magában foglalja mindannak a felszínre juttatását, ami a lélek
legmélyén rejtve van, amit az ember legszívesebben nem bolygatna, senkinek se
mutatna meg.
Az asztma arra szólítja fel a beteget, hogy elinduljon a befelé vezető úton, mivel
csak így lesz képes önmagában nyugalmat találni, biztonságra lelni. Nem jelentkezik
többé benne igény arra, hogy a másik embernek csak úgy „odahörögjön” valamit. Fel kell
ismernünk: „Nem lehet csak adni vagy csak kapni, belégzés nélkül nem létezik kilégzés.
A kettő együtt alkotja az egészet, máskülönben valami mindig hiányozni fog nekem.”
Amennyiben az ember – önmagának is – szeretetet ad, szeretni is fogják. Az
asztmás betegre különösen érvényes a közmondás: „Ki mint vet, úgy arat.” Nem létezik
se tisztátalan, se alacsonyrendű dolog, még tulajdon énünkben sem, mivel minden az
egész részét alkotja.
Árnyoldalak csupán addig vannak, amíg létezni engedjük őket, amíg folytonos
öntudatosodásunk át nem világítja őket. Ha félelmeinket őszintén, kertelés nélkül
bevalljuk magunknak, nem kerüljük majd többé a félelemkeltő helyzeteket, hanem
megfelelően integráljuk életünkbe. Annak felismerésével, hogy a személyiség
fejlődésében a kellemetlen élményeknek is fontos szerep jut, fokonként eloszlik a
félelem. Kérdezze meg önmagától: „Hol utasítom el önmagam? Milyen nem szeretnék
többé lenni? Mitől tartok, hogy mit fedezhetnek fel rajtam az emberek? Kivel vagy mivel
nem kívánok érintkezésbe lépni, és miért?”
Egy tünet mindig felhívás, hogy kellő figyelmet szenteljünk létünk összes
vonatkozásának, engedjük magunkat olyannak lenni, amilyenek vagyunk. Nem létezik
olyan dolog, amit el kellene utasítanunk, amitől tartózkodnunk kellene. Nincs olyan
ember, aki a másiknál felsőbbrendű lenne, de olyan sincs, aki alávalóbb. Mindnyájan
egyek és egyenlő jogúak vagyunk. Fel kell hagynunk azzal, hogy görcsösen
ragaszkodjunk valamihez, fel kell adnunk a látszatot, hiszen csakis az önmaga
egyszeriségének és egyediségének tudatában levő, autentikus személyiség képes
szabadon alakítani életét.

Ágybavizelés

A vizeletürítés annak testi megnyilvánulása, hogy időről időre meg kell

szabadulnunk a „feleslegtől”, meg kell szüntetnünk a feszítő ingert. „A félelemtől a
nadrágba csinálni” fordulat további utalás arra, hogy szorongató vagy veszélyes
helyzetben pusztán testileg is meg szeretnénk és akarunk szabadulni a feszültségtől.
Az ágybavizelés voltaképp öntudatlan „feszültséglevezetés”. Akkor jelentkezik,
midőn az értelem „álomba merült”, azaz a gyermek elveszítette az éber öntudat
kontrollját, és az „alvó öntudatba” az alvás során öntudatlan érzelmek és képzetek
nyomulnak be. Mindez ráadásul oly módon történik, hogy másnap reggel a környezet is
észleli a történteket, vagyis tudomást szerez a belső tiltakozásról.
Mert az ágybavizelés öntudatlan tiltakozás a környezet igazságtalan bánásmódja, a
körülmények rendezetlensége ellen. A probléma valódi oka gyakran a szülőkben
keresendő, nem a „vétkes” gyermekben. A szülőknek több megértéssel kellene
figyelemmel kísérniük, hogyan viszonyul gyermekük a környezetéhez, hogyan
csapódnak le benne a mindennapi élet történései.
Gyakran előfordul, hogy az ágybavizelést a szülőknek gyermekükkel szembeni
túlzott elvárása, például hamis becsvágya váltja ki. De a házasfelek veszekedése vagy a
szülők eltérő neveltetéséből fakadó súrlódások szintén előidézhetik a
„feszültségkiegyenlítődés” e módját.
 Foglaljuk össze

Ágybavizelés: a húgyhólyag sírása, helytelen bánásmód körülmények

elleni tiltakozás, túlzott követelmények, belső feszültség

A gyermeknek (vagy felnőttnek) az az érzése, hogy túl sokat kívánnak tőle. Ő

mindössze ennyit tud. Napközben a környezet erős ellenhatásai miatt képtelen
szabadjára engedni a benne felgyülemlő feszültséget, nem tudja a dolgokat úgy
irányítani, ahogy valójában szeretné. Érzi, hogy nem szabad olyannak lennie, amilyen
valójában. Magatartásformákba kényszerítik, melyek nem illenek hozzá. Meggátolják
abban, hogy gyermek módjára viselkedhessen. Semmi se történik úgy, ahogy ő szeretné.
Amint a gyermekben a józan ész kontrollja alábbhagy, a feszültség is fölenged.
Kisbaba módjára hagyja, hadd menjen minden a maga útján, azaz feladja az irányítást.
Az ágybavizeléssel a gyermek a következőket közli: „Olyan kicsi vagyok még, hogy
éjszaka bepisilek. Valahányszor ez bekövetkezik, a szüleimnek végre tényleg törődnie és
foglalkoznia kell velem. Úgy érzem, mellőznek és elhanyagolnak.”

Amit tenni kell

Fel kellene hagynunk azzal, hogy szüntelenül ráerőltessük másokra

elképzeléseinket. Nem lenne szabad gyermekünktől olyasmit megkövetelni, amit egykor
mi magunk szívesen megtettünk volna, de nem lehetett. Inkább segítenünk kell neki
abban, hogy önmagává váljék. Gyermeke révén senki se teheti jóvá azt, amit egykor
önmaga elszalasztott.
Ám a szülők csak akkor képesek segíteni gyermeküknek a problémája
megoldásában, ha saját problémáikat már megoldották, következésképp mindketten
megszabadultak a természetellenes feszültségtől. Fel kell tehát adniuk igényüket az
abszolút tökéletes teljesítményre, nem szabad az elérhetetlent hajszolniuk. A nevelés
lényege ugyanis éppen abban áll, hogy a másikban segítjük kifejlődni mindazt, ami
lehetőségként benne rejlik, ahelyett, hogy saját elképzeléseinket vetítenénk belé.
Szeretettel és megértéssel képesek leszünk megszabadítani gyermekünket a belső
feszültségtől, így nem lesz többé szüksége arra, hogy a „húgyhólyagon keresztül sírjon.”

Ájulás

Ájulás: kiszolgáltatottság-érzés, cselekvőképtelen állapot, felelősség előli

menekvés, adott szituáció elkerülésének szándéka, túlzott követelmények

Az ájulás, aléltság kifejezés magában hordozza a szó eredeti jelentését:

élettelenség, erőtlenség. Aki gyakran elájul, így jelzi a környezetének, hogy „erőtlennek”
és kiszolgáltatottnak érzi magát. Aki váratlanul kellemetlen helyzetbe kerülve úgy hiszi,
hogy nem képes a feszültségét feloldani, illetve az adott szituációt vagy problémát
kikerülni, az hajlamos az ájulásra. Ezzel a következőket közli: „Nézzetek ide, semmit se
tudok tenni, hiszen magatehetetlen vagyok!”
Az ájulás ugyanakkora felelősségvállalástól való menekülés egy módja is lehet.
Hiszen az ájult egyéntől semmit se lehet követelni, elvárni. Az alélt állapot tehát
lehetőséget teremt arra, hogy az ember kibújjon valamely feladat alól.

Álmatlanság

Minthogy alvás során mindaz a tudat felszínére kerül, ami napközben a

tudattalanba leszorult, az elalvás eredendő bizalmat követel tőlünk, valamint azt a
képességünket, hogy lecsökkentsük aktivitásunkat s feladjuk az önkontrollt. Aki
alvászavarokkal küzd, annak tudatosan le kellene zárnia a napot, bizalomteljesen át
kellene engednie magát az éjszakának anélkül, hogy gondolatai már a másnapon
járnának.
Az idősebb embereknek a fiatalabbaknál jóval kevesebb alvásra van szükségük, a
70. életévtől kezdődően az átlagos alvásidő öt-hat órára csökken, amiben persze a
legtöbb öregemberre jellemző apró, napközbeni elbóbiskolás egyáltalán nem szerepel.
Ennek eredményeképpen az idősebbek éjszaka időnként vagy rendszeresen felébrednek,
az ébrenlét időtartamát azonban általában a valóságnál hosszabbnak érzékelik. Sokak
közérzetét zavarja, hogy alvásigényük csökkenése következtében kora reggel ébrednek,
amikor a nap még egyáltalán nem kezdődött el. Ezen sokat segíthet egy kiadós esti séta
(netán kutyával együtt), vagy esetleg meditációval egybekötött zenehallgatás, mely az
esti lenyugvás hatékony bevezetéséül szolgál. Reggelente is jótékonynak bizonyulhat egy
séta, egy jó könyv vagy zenehallgatás, hogy jól kezdődjék a nap.
Az igazi alvászavaroknak számos oka lehet, melyek többnyire egyértelműen
megállapíthatók:
– Aki a nap történéseitől képtelen elszakadni, súlyos felelősséget visel, s úgy érzi,
még álmában is készen kell állnia bizonyos döntések meghozatalára, aki gondolati
tevékenységét nem tudja időlegesen szüneteltetni, az valószínűleg alvászavarban fog
szenvedni.
– Aki a külvilág felé mesterkélt énképet mutat, mert nem akar olyannak látszani,
amilyen valójában, aki tulajdon (éjjel megnyilvánuló) „árnyoldalaitól” fél,
személyiségének bizonyos részeit elnyomja, nem akarja meglátni és tudomásul venni,
akinek olyan félelmei vannak, melyeket önmagának sem mer bevallani, az minden
bizonnyal az éjszakától is félni fog, hiszen akkor szembesülnie kell az említett
tényezőkkel.
– Aki fél a haláltól, az az éjszakát, amikor másféle módon van a tudatánál, szintén
félelemkeltőnek találja.
– Aki szüntelenül uralni kívánja környezetét, aki képtelen a lazításra, a történések
passzív megengedésére, aki nem tűri az alárendelt szerepet s így az alvást „a hatalom
hiányaként” érzékeli, az önmagát is képtelen lesz neki átengedni.
Külső tényezők is szerepet játszhatnak az elalvás körüli problémák
jelentkezésében. A kényelmetlen fekhely, a nem megfelelő hőmérsékletű szoba, izgató
hatású italok (feketekávé, cola, tea, alkohol), koffeintartalmú gyógyszerek, kellemetlen
zajok, s nem utolsósorban a különféle eredetű fájdalmak (fej- és fogfájás, gyomor- és
reumatikus fájdalmak) mind akadályozhatják, illetve elűzhetik az álmot.
Az altatószerek korántsem eredményeznek pihentető alvást, ám ha mégis szükség
van rájuk, például a földrajzi időeltolódás miatt, hosszabb repülőút után vagy egy
hirtelen megterhelést, így operációt követően, szedésüket akkor is a lehető legrövidebb
időre kell korlátozni.
Igazi alváshiányban aligha szenved bárki is, hiszen a test – szükség esetén
napközben – kiköveteli a neki járó pihenést. Mindenekelőtt azonban az alvásnak nem
szabad kínzó kötelességgé válnia. A fokozott alvásigény viszont gyakran a
tartalmatlannak vélt élet előli menekvés eszköze. A zavartalan és pihentető alvás
előfeltételei közé nemcsak a lélek kiegyensúlyozottsága tartozik, hanem a test egészséges
mértékű elfáradása is. Hiszen testünk voltaképp mozgatórendszer, melynek kiadós
mozgásra van szüksége ahhoz, hogy mire ágyba kerülünk, valóban fáradtnak érezzük
magunkat.

Amit tenni kell

Álmatlanság: félelem, „mesterséges énkép”, görcsös önkontroll, elégtelen

körülmények (fekhely, zajok, hőmérséklet); meg kell tanulnunk elengedni, átadni
magunkat

Az álmatlanságban szenvedőnek meg kell tanulnia

– lazítani
– átadni magát
– önmagát tökéletesen „elhomályosult” állapotában elfogadni
– hatalmáról lemondani, önmagát a természet törvényének alávetni
– megszabadulni a halálfélelemtől.

Balesetek (általában)

Balesetek: „ kicsúszott a lábam alóla talaj”, „ elvesztettem az egyensúlyom”,

„kizökkentem a kerékvágásból”; nem vagyok összhangban magammal

Életéért és cselekedeteiért minden ember teljes felelősséggel tartozik. Ennek

következményei az illető életkörülményeiben mutatkoznak meg. Egy balesetet tehát,
még ha többnyire öntudatlanul is, mindig mi magunk idézünk elő vagy kényszerítünk ki,
a célból, hogy egy konkrét élményt megéljünk, az azt kiváltó energiát felszabadítsuk.
Amint egy baleset lefolyását vizsgálni és értelmezni kezdjük, hamarosan rájövünk a
mögötte rejlő problémára is.
Megeshet, hogy „elveszítjük az egyensúlyunkat” vagy „kicsúszik lábunk alól a
talaj”, „elveszítjük az uralmunkat valami fölött”, aminek következtében „kizökkenünk a
kerékvágásból”. Máskor meg nem tudjuk „tovább fékezni magunkat”. A közlekedéshez
hasonlóan az életben is „kisodródhatunk az útról”, „árokba csúszhatunk”, „irányt
téveszthetünk”, „kiröpülhetünk egy kanyarban” vagy éppen „koccanhatunk valakivel”.
Ha balesetet okoztam, mert képtelen voltam időben fékezni, ez arra utal, hogy
életem bizonyos területein (szituációban, fejlődésben) oly vészesen begyorsultam, hogy
önmagamat veszélyeztetem. Talán életemben is túl gyakran fogok neki kockázatos
előzési manővereknek, vagy „elnézek valamit”, s ezért valaki másnak kell helyettem
„kihúznia a dolgot a kátyúból”.
Mindebből, ha figyelmesen megvizsgáljuk, kitűnik, hogy az egyén életútjával nincs
valami rendben. Meglehet, az illető már a foglalkozásában nem leli örömét, ám továbbra
is kitart mellette, hiszen az állás jól jövedelmez. Más esetekben a partnerkapcsolatot
nem bontják fel, merő kényelemszeretetből vagy gyávaságból, noha az már rég kiégett.
Bár a változtatás iránti vágy már egy ideje munkál bennünk, eddig nem volt elegendő
bátorságunk a döntő lépés megtételére. Egy szép napon azonban, látszólag véletlenül,
bekövetkezik egy külső esemény, ami az embert „letéríti az útjáról”.
E „külső esemény” nem más, mint a tulajdonképpeni problematika világos
leképezése. Hiszen a rezonancia törvényének megfelelően mindenki csupán olyan
hatással szembesülhet, melyet önmaga idézett elő vagy tett „szükségessé”.
Mindazonáltal mindig akad olyan tényező, ami a jelek szerint „kívülről” érte az embert.
Éppen ezért nagyon sokan a baleset okát e külső tényezőben jelölik meg. Mintha azt
állíthatnánk, hogy a festményt a festővászon, az ecset és a művészfesték hozza létre!
Hasonlóképp az ittas vezető, aki halálra gázol valakit, se tekinthető a baleset kizárólagos
elkövetőjének. Ha szenvedünk, akkor annak oka éppen mi magunk vagyunk jelenlegi
életmódunk, melynek következményeivel az élet szembesít. Az ember mindig egy
személyben tettes és áldozat is, csakhogy többnyire hiányzik annak a „belátása”, hogy e
kettő egységet alkot.
Ha egy baleset lefolyását ily módon „átlátjuk”, világos célzásokat fedezhetünk fel a
valódi okra, a háttérben húzódó problémára vonatkozóan. Nyilvánvalóvá válik
számunkra az élet feladata, „adománya”, és megadatik az esély, hogy felismerjük a
látszat mögött rejlő valóságot, újabb felismerésekkel gazdagodjunk, melyek
hozzásegítenek, hogy egyre inkább önmagunkká váljunk.

Bénulás (általában)

Bénulás: mélygyökerű félelem, szellemi-lelki mozdulatlanság; nem

engedem önmagamat érvényre jutni; érzelmi gátlások, belső feszültség

A bénulás mélyen gyökerező félelemre utal, mely gyakran feloldatlan sokkhatás

nyomán keletkezik. Itt a felelősségtől, nemritkán az önmagunk iránti felelősségtől való
félelemről lehet szó. E szorongó érzés eleinte szellemi-lelki mozdulatlansághoz vezet, ám
ha azon a téren nem oldódik, előbb-utóbb bénulást idéz elő. Elsősorban itt is testünk
üzenetére kell figyelnünk. A megbénult testrész világos utalással szolgál a fennálló
probléma jellegére. Át kell hát adnunk magunkat a félelemnek, mélyére kell hatolnunk,
hogy feloldhassuk, hiszen az élet úgy akarja, hogy szellemileg, lelkileg és testileg
egyaránt mozgékonyak legyünk.
A bénulás egyben azt is jelzi, hogy önnön lényemet nem hagyom létezni, nem
biztosítok számára elegendő mozgásteret. A betegség igazi okának felismeréséhez
tekintetbe kell venni, hol bénultam meg s hogy mit közvetít nekem ez az üzenet a test
nyelvén.
Az arctájéki bénulás arra utal, hogy életem valamely részével nem akarok
szembenézni. Ha a lábam vált mozgásképtelenné, ez azt jelzi, hogy egy szükségszerű
lépést nem tettem meg. Ha testem egyik oldala bénult meg, lényem egyik fele vált
mozdulatlanná. (A jobb testfél esetében a külső cselekvés gátlódott, míg a balnál a
bensőmről, az érzelmeimről van szó, melyeket blokkoltam.)
Bárhogy legyen is, a bénulásban mindig benne rejlik; a felhívás: engedjük
szabadon létezni önnön lényünket, minden vonatkozásban. Nem kevés erőre, kitartásra
és bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy létünk egészét nyíltan vállaljuk és igent
mondjunk rá, bármilyen tökéletlennek vagy gyarlónak tűnjék is a saját szemünkben vagy
a másokéban. Bármilyen tulajdonsága legyen is egy embernek, ha az önnön valóságának
részét képezi, akkor meg kell élnie, hiszen ha a belső valóság nem tud megnyilvánulni, ez
feszültséget teremt s végső soron kikényszeríti, hogy külső jelekben mutatkozzék meg.
Ha a fa helytelen dolognak tartaná, hogy gyümölcsöket hozzon, így azok
kifejlődését megakadályozná, először is összeütközésbe kerülne léte lényegével, s a
visszatartott energia előbb-utóbb elsorvasztaná. Ha viszont megtermi gyümölcseit, azok
megérnek, majd önmaguktól lehullanak, hiszen az élet természetes menetét semmi se
akadályozza. Hasonlóképp a bénulás is valami akadályra hívja fel a figyelmet, s
amennyiben azt elhárítom, az élet ismét szabadon kibontakozhat.

Bőrkiütés

Bőrkiütés: felhívás, hogy többet foglalkozzunk önmagunkkal; valami

„viszket”, nem hagyja magát többé elfojtani

Valami, ami engem foglalkoztat, felszínre kerül és láthatóvá válik. Szüntelenül

„viszket”, így kényszerítvén rá arra, hogy „foglalkozzam” és szembenézzek vele.
Különösen igaz ez a pubertáskori akne esetében. Itt a szexualitás az, amely erősen
foglalkoztatja a fiatalt, és felszínre jutván rákényszeríti őt, hogy szembenézzen vele. Ez
az újdonság egyben félelmet is kelt, hiszen olyan erővel keríti hatalmába a fiatalt, hogy
még cselekedeteit is megszabhatja. Az illetőt elfogja a kísértés, hogy elfojtsa ezt az új
erőt, ám hamarosan rádöbben: az nem hagyja magát elnyomni. Sőt, látható formát ölt és
mindaddig „viszketni” fog, míg kellő alapossággal nem foglalkozom vele, míg az engem
mozgató energiákat harmonikus összhangba nem hozom.

Cikluszavarok

Cikluszavarok: saját szerepemmel való elégedetlenség, akaratosság; az

„odaadás” képességének hiánya

A havivérzés az élet megszokott menetéről való részleges lemondást követel a

nőtől, minthogy e napok során az élet nem úgy zajlik, mint egyébként szokott.
Megváltozik a kedélyállapot, s különös figyelmet és gondoskodást igényelnek a testi
dolgok is. Ráadásul a menstruáció szimbolikus értelemben mélységesen női dolog, mely
a figyelmet a nemiség, önátadás, a női szerep és a szülés fogalmaira irányítja.
Ha egy nő nincs megelégedve adott szerepével, szexuális téren problémákkal
küszködik, háborog a nő hétköznapokban megnyilvánuló, továbbra is alárendelt szerepe
ellen, cikluszavarokról fog panaszkodni. Az az asszony, aki nem kíván engedni
akaratosságából, nem hajlandó magát alávetni a nőiség e szüntelenül ismétlődő
folyamatának, a természetes rendet, a szabályt sérti meg.
A terápiás kezelésbe okvetlenül bele kell vonni a partnert is, mivel nem csekély
elősegítő vagy épp gátló szerepe lehet felesége önismeretének alakulásában.
Lásd még a Menstruációs panaszok címszót.

Cukorbaj

A világ népességének mintegy 4%-a cukorbajban szenved. A betegségre való

hajlam örökölhető. Kialakulásában többnyire nagy szerepet játszik az elhízás. Ritkább
esetekben kiválthatja vírusfertőzés is, mert a vírusok megtámadják az inzulintermelő
sejteket.
A cukorbajt többnyire véletlenül fedezik fel. A betegségre utaló tünetek: erős
szomjúságérzet, rossz sebgyógyulás, viszketés, húgyúti és bőrfertőzések, fáradékonyság,
étvágytalanság és hirtelen fogyás.
A megemelkedett vércukorszint rendkívül veszélyes, bár sokáig semmiféle panaszt
nem okoz, viszont előbb-utóbb megtámadja és károsítja az érfalat. A betegség
következményeire többnyire csak akkor derül fény, mikor a károsodás már
jóvátehetetlenül bekövetkezett. A szövődmények elsősorban a szemet és a vesét érintik.
A későn diagnosztizált cukorbetegség következtében szemkárosodás, sőt megvakulás és
veseelégtelenség léphet fel. Gyakran előfordul az alsó végtagok vérkeringési zavara is, s
jelentősen megnövekszik a szívinfarktus vagy agyvérzés kockázata.
Ahhoz, hogy a sejtek képesek legyenek felvenni a vérben levő cukrot, a testnek
inzulinra van szüksége, egy hormonra, mely a hasnyálmirigyben termelődik.
Amennyiben nem elegendő mennyiségben áll rendelkezésre vagy hibás összetételben
képződik, a beteg vércukorszintje a normális érték fölé emelkedik. Az orvostudomány a
cukorbetegség két típusát különbözteti meg:

1. típus
A cukorbaj e típusában a hasnyálmirigyben levő inzulintermelő sejtek
nagymértékben vagy teljesen károsodtak, ezért a szervezetnek az inzulint egy életen át
mesterségesen kell biztosítani. A betegség általában a harmincadik életév előtt
jelentkezik, a cukorbetegek mintegy tíz százaléka tartozik ide.

2. típus
Itt az úgynevezett „időskori cukorbajról” van szó. A negyven évnél idősebbek
esetében jelentkezik, s a cukorbetegek mintegy 90%-át alkotja. A veleszületett
hajlamnak itt fontos szerepe van. Kiváltó okai között első helyen az elhízás említendő.
Bár a test inzulintermelése folyamatos, a mennyiség nem megfelelő.
A cukorbetegség e típusában, melyet más néven diabetes mellitusnak –
szemléletes fordításban „cukorvizelésnek” – hívunk, a szervezetbe jutó cukor nem tud
asszimilálódni, azaz beépülni a sejtekbe. A cukor ősidők óta a szeretet és vonzalom
szimbóluma. A nagyszülők unokájuk iránti szeretetüket édesség formájában fejezik ki, a
kövér emberek is édességben keresnek vigaszt problémáik és magányuk miatt. A cukor
tehát gyakran a „kellemes érzések”, a „szeretet” vagy „törődés” szinonimája!
A cukorbetegről a testi reakció szintjén világosan kiderül, hogy bár érzelmet és
szeretetet (anyagi formájában cukrot) képes el- és befogadni, nem tudja azokat
feldolgozni. Hiányzik belőle a képesség, hogy környezetének gondoskodó törődését
megeméssze. Bár vércukorszintje magas, azaz elegendő „szeretetet” hordoz magában,
nem tud vele mit kezdeni, változatlan formában adja vissza. Édességgel kísérli meg
helyettesíteni azt, amit valójában hiányol, életét és tevékenységét tehát a
„pótcselekvések szintjére” helyezi át. De mint az édességfogyasztásnál gyakran előfordul,
itt is émelyítő utóíz marad vissza
A cukorbeteg nem tűri a gondoskodást és a szeretetet, pedig szüksége van rá.
Tudatosan vagy öntudatlanul megtagadja ilyen irányú igényeit, nem hajlandó bevallani
őket. Így képtelenné válik rá, hogy szeretetet befogadjon, s önmaga is adjon. Aki „az édes
élettől” ilyen módon távol tartja magát, idővel szükségképpen „megkeseredik”.
A diabetes mellitus kiváltó tényezői elsősorban olyan krízisek, megrázkódtatások
vagy szituációk, melyek a személyiség egészének újrarendeződését, átszerveződését
kívánják meg: a terhesség, a pubertáskor vagy a változás évei kifejezetten olyan
helyzetnek számítanak, melyekben az embernek önmagával is meg kell küzdenie. A
diabetes kiváltó tényezőiként számításba jöhető okok végeredményben oly sokrétűek,
akár maga az élet.
Vegyünk például egy férfit, aki egyik napról a másikra munkanélkülivé lesz, s az az
érzése támad, hogy családja többé semmi hasznát se látja. Érzéseiből egyenesen
következik a feltételezés, miszerint nem is érdemli meg környezete szeretetét, hiszen a
családfenntartó szerepében kudarcot vallott. E kiindulási helyzet azt eredményezheti,
hogy családja szeretetét és törődését nem is akarja észrevenni s később cukor
formájában nem is tudja felvenni.
Hadd álljon itt egy másik, megtörtént eset: Egy ötéves kisfiúnál váratlanul
cukorbajt diagnosztizáltak. A szülőkkel folytatott beszélgetések során kiderült, hogy a
gyermeket szinte állandóan nagyszülők és különféle rokonok vették körül. A rokonság
egyes ágai között élénk civakodás folyt, így a kisfiú hamarosan összezavarodott, hogyan
is fogadja a „gonosz” nagynéni simogatásait, illetve kinek a tanácsaira hallgasson.
Esetében a szó igazi értelmében vett „szeretetfelhasználási zavar” lépett fel.
Foglaljuk össze

Cukorbaj: alakulófélben levő szexuális képesség, csalódottság,

csökkentértékűség érzete. Felszólítás arra, hogy önmagunkat jobban szeressük, s
az életet élvezzük.

A cukorbetegség arra utal, hogy az élet kellemes oldalát, az élvezetet, a szeretetet

nem fogadom el, mivel az az érzésem, hogy nem érdemeltem meg a törődést. Nem
találom magam szeretetre méltónak, következésképp nem is tudom a szeretetet
befogadni, mert látszólag semmi köze hozzám. Hiányzik belőlem a szeretni tudás
képessége (ennek oka gyakran egy megemésztetlen csalódás), s most már nem is merem
szeretetemet és vágyaimat őszintén bevallani. Szellemileg „alultáplált” vagyok.
A túlsúlyosság arra utal, hogy felesleget hurcolok magammal, megpróbálok „több”
lenni annál, ami vagyok, illetve más szeretnék lenni. „Más formát” veszek hát fel,
minthogy igazi formámat elutasítom.
A vírusfertőzés annak a jele. hogy tőlem idegen energia hatását hagyom
magamban érvényesülni, hogy valami idegen dolog határoz meg.
Szomjúságom azt akarja mondani, hogy szeretetre szomjazom, minthogy nem
szeretem magamat és ezért másoktól is képtelen vagyok szeretetet elfogadni. Így
önmagammal szembeni csalódottságomat „italba kell fojtanom”.
A rossz sebgyógyulás jelzi, hogy szüntelenül újabb sebeket ejtek magamon, ezért is
nem tudnak begyógyulni a régiek. Történnie kell valaminek, hogy ismét egészségessé
váljak, egységben legyek önmagammal, vállaljam magam.
A viszketés jelképes formában utal arra, hogy többet kellene foglalkoznom
önmagammal.
A fáradtság tudatosítja bennem, hogy „belefáradtam abba. hogy így folytassam
tovább”.
A vesepanaszok (minthogy a vese a „partnerszervünk”) a partnerkapcsolat
zavaraira utalnak, az önmagammal és a másikkal való összhang hiányára.
A szembántalmak felszólítanak: „Meg kell tanulnom magamat más (szerető)
szemekkel nézni, s nem szabad szüntelenül elítélnem magamat.”
A szívmegállás jelzi, hogy megtagadtam magamtól a szeretetet. A szív tehát, lévén
a szeretet szerve, előbb-utóbb szintén felmondja a szolgálatot.
A fiatalkori diabetes arról tanúskodik, hogy még mindig nem tanultam meg
önmagamat szeretetteljesen elfogadni, kezdettől fogva más akartam lenni. Az időskori
diabetes pedig világosan jelzi:
„Végigrohantam az életet, tettem egy s mást, s csak jóval később döbbentem rá,
hogy nem az az ember vagyok, akinek tartottam magam. Az élet még idejében szembesít
azzal, amit hiányolok, hiszen már nem sok időm van hátra. Valamin most változtatnom
kell.”
 Amit tenni kell

Meg kellene kérdeznie önmagától, hogyan viszonyul saját személyisége értékéhez,

mennyire tartja önmagát szeretetre méltónak. S szintén meg kellene vizsgálnia a
szeretetre való képességét is. Viselkedésének magyarázata gyakran a szexualitástól vagy
a partnerében való esetleges csalódástól való félelemben keresendő. Amennyiben
reakciója okát feltárja, képes lesz viselkedését lépésről lépésre megváltoztatni. A
betegségben megtestesülő felhívás mélyén mindig az önmagunk iránti szeretet áll,
annak felismerése, hogy igenis szeretetre méltóak, sőt egyedülállóak vagyunk. Minden
ember egyedi lény, sajátos feladattal és rendeltetéssel. Csak aki tulajdon lényét „magára
öltötte”, lesz képes szeretetet és örömöt befogadni, s ahelyett, hogy szüntelenül
bizonyítania kellene önmaga előtt, megengedheti magának „a luxust”, hogy élvezze az
életet.

Csonttörések

Csonttörések: bizonyos területen „bekeményítettem”; a rugalmasság

hiánya; valami múltbelivel „törésre” vittem a dolgot, újrakezdek valamit

A csont rendkívüli ellenállóerejét nem csupán keménységének, de egyben

rugalmasságának is köszönheti. Ha a csont szilárdsága fokozódik, megnövekszik a törés
kockázata is. Egy csonttörés, még ha látszólag merőben „külsőleg” előidézett baleset
következtében történt is, mindig arra utal, hogy az ember belsőleg „egy bizonyos ponton
túlságosan megmerevedett”, rugalmatlanná vált. Ugyanakkor hozzásegít, hogy
„szakítsunk” a régi helyzettel, s a megváltozott körülmények között kezdjünk mindent
újra. A gipsz nyugtonmaradásra kényszerít, megakadályozza az eddig követett út
folytatását, így bőven jut idő elgondolkodni azon, milyen módon szabad vagy kell
használnunk „munkaeszközünket” a jövőben. Miután a gipszet eltávolították, egy ideig
még vigyázni kell a terheléssel. Óvatosnak kell lennünk mindabban, amit teszünk!

Dadogás

Dadogás: félelem a bennem felgyülemlett érzelmektől, az állatiastól,

ösztönszerűtől, a testiségtől; kontroll utáni vágy; meg kell tanulnunk vállalni
önmagunkat

Normális körülmények között az emberi beszéd „folyékony”. A gondolatokat

összefüggően és akadálytalanul fejezi ki. A dadogó ember azonban „szakadozottá teszi” a
beszédet, „feldarabolja” mondatait és szavait, mintha felismerhetetlenné akarná
változtatni őket, mintha előbb ellenőriznie kellene, mit szabad az elmondottakból
hallgatóságának megértenie, mely szavai juthatnak egyáltalán nyilvánossághoz.
Egyeseknek az a benyomása, hogy a dadogó merő félénkségből vagy a konstruktív
erő hiányából fakadóan egyszerűen „képtelen egy értelmes mondatot összehozni”. A
helyzet valószínűleg éppen fordítva igaz: a dadogó ember a fortyogó üsthöz hasonlatos,
melynek fedőjét szorosan lezárva kell tartani, nehogy minden kifusson belőle.
A dadogó ember erős belső késztetést érez a beszédre, ugyanakkor nagyon
szeretné, ha az általa elmondottakból sok minden kimondatlan maradna. Alaposan
megszűri és ellenőrzi szavait, mivel fél felgyűlt érzéseitől és indulataitól, melyek a beszéd
során igyekeznek felszínre törni. Fél az ellenőrizhetetlentől, a tudattalantól, önnön
homályos foltjaitól, összetorlódott agresszióitól és szexuális ösztöneitől. Röviden,
tudattalanul irtózik minden animálistól, testitől és ösztönszerűtől. Kísértésbe esik, hogy
minden ilyen területet súroló megnyilvánulását „visszanyelje”, megfékezze és
felismerhetetlenné tegye.
A betegnek meg kell tanulnia elfogadni önmagát, gyarlóságait, agresszív indulatait
és testiségét, szabadon ki kell nyilvánítania érzelmeit. Egy terápiás csoport közegében
lehetősége nyílik arra, hogy önmagát és tulajdon érzéseit feltárja, szabadon engedje és
elfogadja. Másképp megfogalmazva: meg kell tanulnia vállalni önmagát!

Depresszió

A depresszió a legváltozatosabb formákban nyilatkozhat meg. A lehetséges

változatok az ingergyengeségtől és enyhébb levertségtől kezdve a fáradtságon,
alvászavarokon, szorongáson, fejfájáson, étvágytalanságon, székrekedésen és
testsúlycsökkenésen át egészen a teljes érdektelenségig terjednek. A depresszióra utaló
tünetek oly sokfélék és egyénileg annyira különbözők, hogy gyakran komoly
nehézségekbe ütközik a biztos diagnózis, sőt nemritkán egyáltalán nem ismerik fel.
Az orvostudomány a depresszió három alapvető típusát különbözteti meg, melyek
a valóságban nem határolódnak el élesen egymástól.

1. A fizikai állapottól függő depresszió

E típus kialakulása agyvérzésre, agyi károsodásra, agydaganatra vagy
érelmeszesedésre vezethető vissza. De felléphet szívinfarktus vagy szívelégtelenség,
krónikus fájdalmi állapot, vírusfertőzés vagy a hormonrendszer zavarának
következményeként is. Más esetekben bizonyos gyógyszerek szedése idézi elő.

2. Az endogén depresszió
A depressziónak e formája, mint megnevezése is jelzi, „belülről kifelé” terjed.
Gyakran már eleve fennáll az erre való hajlam, mely erős lelki megrázkódtatás hatására
a felszínre tör. A beteg belső űrt érez, hangulata nyomott és apatikus. Állapotát
nyomorúságosnak, nyomasztónak véli, hiányzik belőle az érzelmek átélésének
képessége. Nemcsak az öröm, szeretet és érdeklődés iránt érzéketlen, de képtelen a
szomorúság, düh és szánalom kinyilvánítására is. Egyáltalán nem vesz részt a körülötte
zajló eseményekben.

3. A pszichogén depresszió
Gyakran reaktív depressziónak is nevezik, kialakulása a környezeti tényezőkre
adott hibás reakcióban gyökerezik. A hibás reakciót olyan élmények váltják ki, melyekkel
az illető képtelen volt megbirkózni. Minthogy nem tudja feldolgozni belső feszültségeit,
egyszerűen megszakítja kapcsolatát a külvilággal. Az effajta elszigetelődés veszélye
elsősorban az idős embereket fenyegeti, ha házastársuk hirtelen meghal, vagy
befolyásuk és tekintélyük csökkenésével párhuzamosan depressziós állapotba kerülnek.
Elég csupán kissé mellőzöttnek éreznie magát, s az ember már lehetőséget sem lát arra,
hogyan adhatna életének újabb értelmet. A depresszió kialakulásának oka elsősorban
mégsem az öregkorban keresendő, hanem azon képességünk hanyatlásában, hogy a
megváltozott körülményekhez bölcs módon alkalmazkodjunk.
A depresszió enyhébb formában teljesen normális jelenség, amennyiben a
nagyobb megterhelés időszakaiban elvétve jelentkezik. Ám ha a levertség huzamosabb
ideig áll fenn s tartósan gátolja a cselekvőkészséget, meg kell találnunk a módját, hogyan
állíthatnánk helyre természetes viselkedésünket, normális életritmusunkat. A depresszió
leggyakoribb okai a következők:
1) Nehéz gyermekkor, melynek során az ember súlyos megrázkódtatásokon ment át,
és kevés sikerélményben volt része. Ám az élet e „kietlen időszakain” a később
megfelelő magatartással túl lehet jutni.
2) Elfojtott agressziók. Aki másokkal kapcsolatban – szüleivel, munkatársaival,
szomszédaival vagy főnökével szemben – agresszív indulatokat táplál anélkül,
hogy levezetné azokat, mivel fél, hogy nem tudja megvédeni magát és a
rövidebbet húzza, az előbb-utóbb maga ellen fogja fordítani agresszív indulatát. A
depresszióban szenvedő egyén tudja, hogy nem tesz meg mindent önmaga
érvényre juttatása érdekében, s e tényt szorosan áthatja az az érzés, miszerint
szinte semmit sem tud felmutatni és elérni.
3) A felelősség elhárítása. A depressziós ember tudja, hogy aktívnak kellene lennie,
mégis vonakodik attól, hogy vállalja a felelősséget cselekedeteiért, sőt még arra se
képes, hogy egyáltalán szembenézzen a nehézségeivel. Elismeri tulajdon
vonakodását és képtelenségét, mégsem folyamodik cselekvéshez.
Akiben felmerül a gyanú, hogy netán depresszióban szenved, annak – őszintén és
nyugodtan – válaszolnia kell a következő kérdésekre:
– Tényleg közömbössé váltam az érzelmek iránt?
– Létezik egyáltalán olyasmi, ami iránt valóban érdeklődöm?
– Csökkent-e vajon szellemi koncentrálókészségem, döntőképességem vagy
szexuális vágyam?
– Kialakult-e bennem negatív énkép vagy önértékelési zavar?
– Jelent-e még nekem valamit az élet, vagy néha már öngyilkosságra gondolok?
– Gyakran vagy állandóan szenvedek-e alvászavarban?
Aki e kérdések többségére igenlő választ ad, joggal feltételezheti magáról, hogy
valóban depresszióban szenved. Nagyon sok múlik a környezet megfelelő reagálásán,
mert talán egyetlen betegségnél se követnek el annyi magatartásbeli hibát a beteggel
szemben, mint éppen a depresszió esetében.
 Semmi értelme
– rábeszélni az illetőt, hogy menjen vidám társaságba vagy szabadságra, illetve
gyógykezelésre küldeni.
– hajtogatni, hogy mindez nem is olyan szörnyű, s egyébként is hamarosan el fog
múlni, vagy kijelenteni, hogy ilyesmin egyszer már magunk is szerencsésen túljutottunk.
– felszólítani a depressziós egyént, hogy szedje össze, ne hagyja el magát.
– az esetleges öngyilkossági szándékot vagy erre célzó kijelentéseket nem venni
komolyan.

Sokkal értelmesebb
– ha segítünk az illetőnek élettörténete alapos átvizsgálásában, hogy közös erővel
rátaláljunk a valódi okokra.
– ha tudomására hozzuk, hogy szeretjük őt, figyelünk rá és mindig mellette állunk.
– ha higgadtan fogadjuk a beteg hangulati hullámzásait, türelmesen és
tapintatosan segítjük tudati állapota rendezésében, hogy ismét egészen önmaga
lehessen.

Foglaljuk össze

Depresszió: valami elfojtott dolog feszültségben tart, nem vagyok

„önmagam”, érzelmeimet nem hagyom megnyilvánulni, valójában nem élek

A depresszió jelzi
– hogy valami nyomaszt, s egyben felszólít a nyomasztó érzés megszüntetésére. A
bennem lévő feszültséget vagy én idéztem elő, mert elfojtottam valamit, vagy hagytam
magamban létrejönni azáltal, hogy nem engedtem létezni igazi énemet, nem éltem, s ez
most nyomaszt. Ha valamely megnyilvánulást, „kitörést” nem engedtem felszínre jutni,
akkor bekövetkezik a „belső robbanás”, azaz a felgyülemlett negatív energia belül
szabadul el.
– hogy mélyen elfojtottam igazi énemet, s most én is szédítő mélység szélén állok.
E mélység mintegy rákényszerít, hogy a mélyére szálljak, s így megszabadítsam
magamat. Benne rejlik a felszólítás, hagyjam létezni önmagam.
– hogy elnyomtam, nem fogadtam el önmagamat, nem mertem önmagam lenni,
nem akartam meglátni a valóságot, nem akartam olyan lenni, amilyen valóban vagyok.
Ám ha továbbra is folytatom a „szőnyeg alá söprést”, a szeméthalom csak növekszik,
lassanként áthatolhatatlanná válik, s előbb-utóbb muszáj lesz szembenéznem e
felhalmozódott „mocsokkal”, hogy eltávolítsam. Eközben bizonyára nagy port verek
majd fel, s a zűrzavar eleinte csak fokozódni látszik.
Ez a „mocsok” megbénítja lényem egy részét, minthogy e részt hamis dolgok
foglalják el. Megakadályozom magam abban, hogy létem mélyéből fakadva, teremtőleg
cselekedhessem, mivel van bennem valami, amit nem kívánok megérinteni, még csak
ránézni sem akarok. Életem ezáltal egyre laposabb, felületesebb lesz. Lényem mélyével
veszítem el a kapcsolatot, így egyre kevesebb életerő és életöröm jut el hozzám. Hiányuk
ugyanakkor erős sóvárgást ébreszt bennem, hiszen az öröm eredendően hozzám
tartozik. Lassanként egyre jobban beszűkülök, fokozatosan növekszik bennem a
feszültség, és képtelenné válok rá, hogy bármiféle újat befogadjak. Testi szinten mindez
étvágytalansághoz és székrekedéshez vezet. Súlyomból is veszítek, minthogy egyre
inkább elveszítem önmagam. „Részvétlenné” válok, hiszen nem hagyom, hogy igazi
énem részt vegyen az életben. Rosszulléteim arra utalnak, hogy nem vagyok jóindulatú
magammal szemben.
– Szívinfarktust vagy szívelégtelenséget élhetek át, mert nem engedem szabadon
megnyilvánulni érzelmeimet. El nem sírt könnyeim depresszióként jelentkeznek.
– Az agydaganat vagy agykárosodás jelzi nekem, hogy gondolkodásom útján
szüntelenül megsebzem magam.
– A krónikus lelki fájdalom arról tudósít, hogy magamnak okozok fájdalmat,
amennyiben igazi énemet nem engedem létezni.
– Az agyvérzés elárulja, hogy hamis beállítottságom révén egyre inkább
megbénítom magam.
– A vírusfertőzés jelzi, hogy valami hamisat fogadtam be.
– A hormonzavar bizonyítja, hogy zavar lépett fel belső háztartásomban.
– A gyógyszerek által kiváltott depresszióban felhívás rejlik: ne próbáljam meg
többé elfojtani a zavaró tényezőt, hanem végre szüntessem meg.
– Az endogén depresszió arra utal, hogy az, amit oly régóta elfojtok, „belülről”
sürget, mintegy kényszerít, hogy végre foglalkozzam vele és engedjem szabadon.
Kitörésére többnyire lelki megterheléskor kerül sor, minthogy további megterhelésekkel
már képtelen vagyok megbirkózni, hiszen szüntelen elfojtásaim révén lelkileg
„csordultig teltem”. Belső űrt érzek, mert a legfontosabb hiányzik nekem – önmagam.
Apatikus vagyok, mert voltaképp nem élek, nem hagyom szabadon létezni tulajdon
lényemet. Nyomorultnak és levertnek érzem magam, mert egyre fokozódik belső
terhem. Hiányzik belőlem az érzelemre való képesség, hiszen érzelmeimet már hosszú
ideje elnyomom, nem engedem szabadon. Mivel egyre inkább akadályozom magam,
eljön az a pont, mikor képtelen vagyok örömöt, kíváncsiságot, szánalmat érezni, sőt még
dühömet se tudom kinyilvánítani.
– A pszichogén depresszió esetében hibás szellemi-lelki magatartást tanúsítok, így
hibásan reagálok az adott környezeti tényezőkre is. Nem vagyok képes többé élményeket
feldolgozni, mivel súlyos teher nyomaszt. Elvágom magam az eseményektől, minthogy
befogadóképességem telített, hiszen épp elég lelki tartalom van bennem, amit először fel
keltene dolgoznom.
– Időskori depresszió akkor lép fel, ha partnerem elvesztése következtében
önmagamra vagyok utalva, viszont én nem önmagam vagyok. Ha házastársam az életem
értelmét jelentette, ha én a „mi” részét alkottam ahelyett, hogy a „mi” lett volna az én
egyik részem, akkor szükségszerűen depresszió alakul ki. Amennyiben a hatalom és
tekintély alkotta életem értelmét elveszítem, szubjektíve nem marad semmim, amiért
érdemes lenne élnem. Mellőzöttnek érzem magam, hiszen oly régóta elnyomtam
önmagam. Újra és újra megkísérlem, hogy életemnek értelmet adjak ahelyett, hogy én
lennék életem értelme. Agresszív indulataim vannak, minthogy dühöm önmagam ellen
irányul. Nem szedem össze eléggé az erőmet, hiszen még önmagamért se vagyok képes
megküzdeni. Túl keveset teljesítek és érek el, mert teljesítőképességem jelentős részét
belső akadályok tartóztatják fel, így nem érek el annyit, amennyire akkor lennék képes,
ha valóban önmagam lennék. Elhárítom a felelősséget. Bár szeretnék cselekvő módon
létezni, aktivitásom jelenlegi formában csupán a hamis dolgokat erősítené meg.
Megkísérlem tehát megváltoztatni a környezetemet ahelyett, hogy önmagam változnék
meg.

Amit tenni kell

– Kérdezze meg önmagától: „Merem-e kifejezni, kinyilvánítani érzelmeimet,

tudok-e sírni?”
– Képes-e elengedni vagy netán „visszafogja” magát? Ha igen, miért?
– Elnyomja-e önmagát (hogyan és miért)?
– Azt teszi-e, amit valóban tenni szeretne, vagy azt, amiről úgy véli, hogy tennie
kell, hiszen mások elvárják Öntől?
– Megvan az az érzése, hogy valóban él?
– Büszke önmagára? Vállalja önmagát?
– Örül annak, hogy ilyen?
– Tényleg a saját életét éli?
– Érdemesnek érzi magát arra, hogy szép dolgokat éljen át?
– Képes-e lazítani, valóban élvezni az életet?
A depresszióból kivezető egyetlen út, ha valóban saját énünket éljük. Meg kell
ismernünk tulajdon értékeinket és mernünk kell olyannak lenni, amilyenek valóban
vagyunk. Semmi értelme, hogy elérhetetlen eszmények vonzásában éljünk vagy úgy,
ahogy mások elvárják tőlünk. Ha ezt tesszük, még mélyebbre zuhanunk a depresszió
örvényébe.
A valódi gyógyulás érdekében fel kell hagynunk a depresszió elleni hadakozással,
ellenkezőleg: teljesen el kell merülnünk benne. Egyedül létünk legmélyén válik lehetővé,
hogy szembenézzünk azzal, amit oly régóta elnyomtunk, és csakis ott tudjuk feloldozni
kötelékeiből. Rendkívül fontos, hogy tudatosan foglalkozzunk azzal, ami így a felszínre
került, vizsgáljuk meg és elemezzük.
Milyen gondolatok vagy agresszív indulatok merülnek fel? Mi kerül felszínre és
honnan ered? Csak így leszünk képesek fényt küldeni a „szédítő mélységbe”, lényünk
legmélyére, így tudjuk létünket átvilágítani, hogy ismét előtűnjék az Én, azaz akik
valóban vagyunk.

Elhízás – túlsúlyosság

Test és lélek kölcsönhatását talán semmi sem fejezi ki oly világosan, mint az
étkezési szokások. A táplálékfelvétel már a csecsemőnél sem csupán egy alapvető
szükséglet kielégítését jelenti, sokkal inkább a szeretettség és gondoskodás fokmérője.
Ez az összefüggés – erősebb vagy gyengébb formában – életünk során mindvégig
fennmarad. Ha később az az érzésünk támad, hogy nem szeretnek eléggé, vagy
hiányoljuk a meghittségét, ősi ösztönünk sugallatára többet eszünk, mintegy az egykori
meghitt közelség jóleső érzését felélesztve.
A „szeretetéhséget” ezen a módon természetesen nem lehet csillapítani. Az evés
befejeztével megtelünk ugyan, de nem töltődünk fel. Nem szűnik meg a belső űr. Az
unalom és a ki nem teljesedett élet hasonló mechanizmust vált ki. A valóságban
mindegyik esetben szeretetre, meghittségre és elismerésre vágyunk. Nem hiába mondja
a szólás: „Férfiembert a gyomrán keresztül lehet meghódítani”, vagy „Úgy szeretlek,
majd megeszlek”. Ha kiskorunkban jól viselkedtünk vagy bátran viseltük el a fájdalmat,
édesanyánktól „jutalmul” édességet kaptunk. Ugyanígy későbbi életünkben is
megjutalmazzuk magunkat, ha ezt az élettől nem remélhetjük. Mindez végeredményben
„kövérséghez” vezet, egyben a frusztráció érzéséhez és bánathoz, mely egyenesen
rákényszerít, hogy ismét csak az evésben keressünk feledést.
A gyöngédség és meghittség utáni vágy testileg szintén „éhségben” nyilvánul meg,
s ha ezt csillapítjuk, érzékelési felületünk, azaz a bőrünk kitágul. Ezáltal elméletileg az
esélyünk is megnövekszik, hogy „érintkezésbe” kerüljünk egy másik emberrel. Ráadásul
a tekintélyes testalkat maga is biztosíték arra, hogy észrevegyenek minket.
A mértéktelen evés mögött tehát mindig „éngyengeség” áll, melyet külső
táplálással kompenzálni kell; ez persze nem vezet megoldáshoz. Az éngyengeség
szükségszerű következménye az újabb kudarc, sőt félelemérzet, mely ismét csak evés
révén csillapítható. Az ember, miközben megkísérli, hogy belső ürességérzetét evéssel
szüntesse meg, magába fojtja félelmeit és frusztrációs érzéseit. Különösen gyakori ez
olyan családokban, ahol a szülők is hasonló módon viselkedtek. Evéskor az ember nem
érez elégedetlenséget, félelmet, csalódottságot, bánatot, bizonytalanságot, frusztrációt,
elhagyatottságot, szorongást, depressziót és szeretethiányt. Ám amire voltaképpen
szüksége van, az a kapcsolat, meghittség, gyöngédség, siker, elismerés és szeretet.
A túlsúlyos ember tehát olyan dolgokat hurcol magával, melyek megnehezítik
számára az életet – mindenekelőtt hamis énképet. Tudata mélyén persze tisztában van
vele, hogy igazi énje teljesen más. Mégis elutasítja saját lényét. Következésképp az
életenergia képtelen szabadon áramolni benne, a megoldatlan problémák külső súlyként
nehezednek rá, így az életet kétszeresen is terhesnek érzi. Meg kell tanulnia levetni az
álarcot, eltávolítani az akadályokat, felhagyni a szerepjátszással s lebontani az őt
körülvevő védőfalat. Hiszen élete csupán azért nehéz, mert megnehezíti magának.
De ha az életet terhesnek találom, ez egyben azt is jelenti, hogy az életnek is baja
van velem. Szüntelenül akadályozom önmagam, igazi énem létezését. Életem azért
vontatott, mert meggátolom szabad folyását – a lehetőséget, hogy valóban betöltse a
pillanatot.
Az elhízott ember nemcsak saját magát utasítja el, de többnyire a környezetét is.
Amit másokban kifogásol, azt valójában saját magában kifogásolja. A többiek csupán
egyfajta tükröt jelentenek, melyet az élet elébe tart, hogy felismerje benne önmagát.
Nem szabad arra törekednie, hogy más legyen vagy környezete kedvére tegyen; igazán és
csorbítatlanul önmagává kell válnia. Ha valóban önmagam vagyok, többé nem formálok
igényt arra, hogy a középpontban álljak s minden az én kis „énem” körül forogjon.
Hiszen akkor létem középpontjában élek, önmagamban nyugszom, lényem közepén,
saját életem középpontja vagyok, s így képes leszek elfogadni környezetem másságát is.

Foglaljuk össze

Elhízás: belső üresség, szeretetéhség, gyöngédség iránti vágy,

 éngyengeség, hamis énkép

A túlsúlyosság jelzi
– a beteljesülés iránti sóvárgást, egy kiteljesedett, biztonságot adó és meghitt élet
utáni vágyat.
– a régi viselkedésmintákat, például: a tányért üresre illik kikanalazni. Az ember
akkor derék gyermek, megfelel mások elvárásainak.
– a másoktól remélt, beteljesületlen elvárásokat. Több szeretetet, törődést
követelek a másiktól ahelyett, hogy adnék.
– az igényt, hogy éléskamrám, ínséges időkre, mindig tele legyen. „Birtokolni”,
kuporgatni, gyűjtögetni akarok a jövőre, ezért is nem tudok itt és most élni.
– elégedetlenségem, félelmem, csalódottságom, bánatom, bizonytalanságom,
frusztrációm, elhagyatottságom, szorongásom, depresszióm és szeretethiányom
elutasítását.
– hogy nem felelek meg „belső képemnek”, mivel más akarok lenni, mint ami
vagyok, így többé nem vagyok önmagam. Mikor a „teljességre” vágyom, voltaképpen
önmagam hiányát érzem.
– próbálkozásomat, hogy több legyek annál, ami vagyok. Terjedelmesebb,
nagyobb, erősebb és befolyásosabb, azaz „súlyos” személyiségnek számítsak.
– hogy nem engedem meg magamnak, hogy a dolgokat könnyedén vegyem, azok
rám nehezednek.
– hogy képtelen vagyok lehetővé tenni az élet szabad folyását, nem tudok örömben
és könnyedén élni.
– a kielégítetlen lét miatt érzett unalmamat. Mivel nem töltöm meg a pillanatot,
magam sem töltődöm fel.
– hogy nem élek békében önmagammal, más akarok lenni, mint ami vagyok.
– hogy meg akarom kapni azt, amit saját magamnak sem adok meg: elismerést,
meghittségét, gyöngédséget és szeretetet.

Amit tenni kell

Meg kell szabadulnunk mindenféle mércétől, nem szabad akarnunk többé másnak
vagy „többnek” lenni; hanem meg kell engednünk magunknak, hogy önmagunk legyünk.
El kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, s teljes örömben azzá
válnunk, amik valójában vagyunk. Nem lenne szabad többé szorongatott helyzetbe
kerülnünk, hiszen ezáltal csupán megzavarjuk tulajdon belső harmóniánkat.
A felgyülemlett energiákat szabadjára kell engedni, hagyni kell, hadd működjön
maga az élet, hadd létezzünk mi, az élet és mások úgy, ahogy vannak.
Szabaduljon meg az önmagáról alkotott eszményképtől, nevezetesen, hogy milyen
karcsúnak kellene lennie. Fogadja el a világot olyannak, ahogy létezik.
Nem fogja fel többé olyan nehéznek az életet, inkább lássa be: az élet valójában
jóindulatú. Gondoljon arra, hogy „Nem kell semmit tennem, hogy jó legyek, hiszen eleve
az vagyok.”
Ismerje el tulajdon egyediségét. A Földön még soha nem létezett olyan ember,
mint Ön, és soha nem is fog. Ön valóban egyedülálló lény.
Emésztési panaszok

Emésztési panaszok: szellemi túltápláltság, a bírálat megemésztésére való

képtelenség vagy vonakodás, agressziók; nem tudom elengedni magam

A testi szférához tartozó emésztés szoros összefüggésben áll a külvilág ingereinek

lelki síkon történő feldolgozásával. Az emésztés – fizikai és lelki értelemben egyaránt –
azt jelenti, hogy a magunkhoz vett táplálékot, illetve érzéki benyomásokat rendeznünk
és hasznosítanunk kell, míg a hasznavehetetlentől és feleslegestől meg kell
szabadulnunk.
Az intellektuális hajlamú emberek előszeretettel fogyasztanak sós és savanyú
ételeket, mivel ingergazdagságra vágynak. Aki újfajta és „ingerlő” hatásokat keres, az
alaposan fűszerezett fogásokat kedveli, még akkor is, ha ez az újdonság nehezen
emészthető, azaz nehezen besorolható és felhasználható.
Azok az emberek, akik kerülik a problémákat és legszívesebben minden konfliktus
elől elmenekülnének, hajlanak a diétás kosztra, minthogy az semmiféle különösebb
ingert vagy követelményt nem jelent számukra. A halszálkától való irtózás az
agressziókkal szembeni félelemre utal. A magvak iránti ellenérzés ugyancsak a
problémáktól való húzódozást jelzi.
Hasonló okokkal magyarázhatók az emésztési panaszok is: hasmenés keletkezik,
ha emészthetetlent vettünk magunkhoz, amitől a lehető leggyorsabban és minden
probléma nélkül meg akarunk szabadulni.
A gyomorfekély annak a jele, hogy az ember bizonyos konkrét feladatokkal,
melyeket az élet eléje állít, képtelen megbirkózni. Fiziológiai és pszichikai értelemben
egyaránt „megsavanyodik”, s mindén erejével megkísérli a problémát (táplálékot)
megemészteni, közben viszont agressziója (gyomorsava) révén kárt tesz magában.
A gyomorfekélyes betegnek tudatosítania kell és le kell vezetnie agresszív
indulatait, hogy megtanuljon megfelelően bánni velük. Be kell látnia, hogy
problémájának megoldása nem az ugyanabba az irányba mutató, még fokozottabb
erőfeszítések révén érhető el, hanem úgy, ha helyzetéből helyes következtetéseket von le.
Székrekedésre hajlamos az, aki képtelen magát elengedni, aki hagyja magában
felgyülemleni a lelki benyomásokat ahelyett, hogy feldolgozná vagy megszabadulna
tőlük. A test nyelvében a vastagbél a tudattalant szimbolizálja. A belek tartalmát, ennek
megfelelően, tudattalan élményképek alkotják. Aki tehát székrekedésben szenved, annak
nehezére esik bizonyos dolgoktól megszabadulni, lemondani, túljutni rajtuk. Ezek
anyagi dolgokat éppúgy jelenthetnek, mint bizonyos emóciókat, melyeket a beteg nem
akar kinyilvánítani. Miközben elfojtja őket, voltaképpen önmaga elől menekül, nem
hajlandó áldozatot hozni. Szüntelenül fél a veszteségtől; testi síkon a bélrendszer e
„visszatartást” tükrözi. Aggódik, hogy túlságosan „kiköltekezik”, úgy hiszi, nem árt
takarékoskodnia. Éppen ezért érzelmeit is adagokra osztja fel.

Epebántalmak
 Epebántalmak: visszanyelt düh és agresszió. Meg kell tanulnunk
önmagunkat „kifejezni”, vállalni és „megnyilvánulni engedni”.

Az epezavarok tulajdon agresszív indulataink kezelésének nehézségeire utalnak.

Aki dühében tajtékzik, akit „elönt az epe”, de képtelen mérgét látható formában
levezetni, zavart idéz elő epeműködésében. Az agresszió önmagában egyáltalán nem
elítélendő, de meg kell tanulnunk helyesen bánni vele. Akinek sok a gondja, bőven van
min „rágódnia”, annál fennáll a gyomorbetegség kialakulásának veszélye. Aki
szüntelenül bosszankodik a valóság miatt anélkül, hogy megváltoztatná vagy éppen
elfogadná, abban agresszív indulatok fognak felgyülemleni, melyek nem találnak
levezetésre, különösen ha az illető nincs is tudatában a problémáinak.
Az epebetegnek meg kell tanulnia vállalni belső indulatait, nyíltan kifejezésre
juttatni őket, ugyanakkor cselekvő módon megváltoztatni környezetét. Le kell vonnia a
megfelelő következtetéseket, s óvakodnia kell attól, hogy belsőleg felgyűlt energiája ne
szüntelenül önmaga felé süljön el. Hiszen a benne keletkező agressziók voltaképpen
valaki más ellen irányulnak!
Amennyiben az érzelmi jellegű agressziók felgyülemlése huzamosabb ideig eltart,
a tünetek következő erősségi fokozatában bekövetkezik az epekövek kialakulása. A
kemény, keserű gondolatok és összetorlódott agressziók kikristályosodtak,
megkövesedtek. Az élet mintegy kényszerhelyzetbe került, s a robbanásveszélyes
energiák előbb-utóbb fájdalmas epekólikában nyilvánulnak meg.

Fájdalom (általában)

A fájdalom a testnek többé már figyelmen kívül nem hagyható jelzése arra, hogy
üzenetére felfigyeljünk. Következésképp az embernek a fájdalom mélyére kell hatolnia,
hagynia kell, hogy a fájdalom „átformálja”, mintegy kifordítsa jelenlegi létezésmódjából.
Amennyiben elfogadjuk, a fájdalom többé nem kínoz bennünket, megszűnik létezni. A
fájdalom tehát az élet ajándéka, megadja nekünk az átalakulás lehetőségét. Függetlenül
attól, mire kívánja felhívni a figyelmünket, mindig segítségül szolgál a „sors-fordító”
lépés megtételéhez, célunk eléréséhez. Bármiféle fájdalom az életerő áramlását
akadályozó pangásra, gátlásra akarja ráirányítani a figyelmünket, s ezen akadályok
megszüntetésére szólít fel, hogy az élet ismét zavartalanul folyhasson tovább. Bizonyos
esetekben egy másik ember vagy egy bizonyos élethelyzet ellen irányuló, ki nem
nyilvánított agresszió következménye is lehet. Az elutasítás mibenlétére világosan utal a
testnek az a pontja, ahol a fájdalom jelentkezik. A fájdalom soha nem büntetés. Nem a
semmiből keletkezik, következésképp valahogyan „ki kellett érdemelnünk”.

Fájdalom: erőteljes figyelmeztetés, hogy meghalljuk a test üzenetét,

ugyanakkor lehetőség az átalakulásra; pangásra vagy elzáródásra utaló jel
 Amit tenni kell

A fájdalom azáltal oldható fel, ha az ember, kérdések révén, megkísérel a mélyére

hatolni: „Mit tettem rosszul? Mennyiben vagyok túlságosan görcsös és korlátozott?
Milyen téren hibás a magatartásom?”
A fájdalom fájdalmasan hozza a tudomásomra, hogy valami ellen tiltakozom,
valamit negatívan ítélek meg. Nem lenne hát szabad egyszerűen elítélni, elnyomni vagy
gyógyszeresen megszüntetni a fájdalmat, hiszen épphogy valami fontosra akarja felhívni
a figyelmet. Ha osztatlan figyelemmel fordulunk felé, teljesen átadjuk neki magunkat,
érzékeljük, sőt hálásan fogadjuk, betöltötte küldetését és már meg is szűnhet. Ha az
ember igent tud mondani a fájdalomra, egyben helytelen, elutasító magatartását is
korrigálta, így a fájdalom eloszlik, hisz a szükségszerű lépés „megtétetett”.
Mindaddig, míg igent mondok az életre, nincs szükségem a hírnök szerepét betöltő
fájdalomra, s nem is keletkezhet bennem, hiszen az energia áramlását semmi sem
gátolja, így e tényt nem is kell fájdalmasan a tudomásomra hozni. A felismerés és a
szenvedés mellett harmadikként tehát a fájdalom vihet minket előbbre az önigenlés és a
teljes nyitottság felé vezető úton.

Fejfájás és migrén

Fejfájást kap az, aki fejtörést okoz magának, akinek a feszült gondolkodástól zúg a
feje, aki túlzott intellektuális tevékenysége következtében problémákat teremt, ahelyett
hogy azokat megoldaná. Aki állandóan ugyanazokat a gondolatokat forgatja magában,
ne csodálkozzék, ha egyszer csak „túlforrósodik a vezeték!”
A fejfájást többnyire kínzó feszültségérzés kíséri. Feszült állapotban vagyunk hát,
melyet értelmünk segítségével kívánunk „agyonmagyarázni”, megérteni vagy
feldolgozni. Ugyanakkor felmerül a nyugtalanító érzés is, hogy valami nincs rendben,
valamit meg kell oldanunk.
A helyzet csakis a feszültség ellentéte, azaz a lazítás révén rendezhető. Nyomás
csak addig áll fenn, míg ellennyomás is létezik. Amennyiben az ember elengedi magát, s
egységével összhangban testileg és szellemileg egyaránt így reagál, a fej, mint
kizárólagos döntéshozó, jelentősen megkönnyebbül. Amint felhagyunk azzal, hogy
önmagunkat stresszhelyzetbe juttassuk, amint például függetleníteni tudjuk magunkat
egy rendkívüli izgalomtól azáltal, hogy belsőleg levezetjük, a stressz és a feszültség is
elmúlik. Ha például intenzíven koncentrálunk a lábunkra, ez azonnali
megkönnyebbüléshez, sőt jelentős jobbuláshoz vezet. Mindez bizonyítja, hogy a fejfájást
a fej túlterhelése, az értelmi tevékenységre való egyoldalú ráhagyatkozás idézi elő.
A migrén sajátos oka – ahogy voltaképp a fejfájásé is – a túlzott becsvágyban és
görcsös akaratban keresendő. Akiben nagyravágyása, a tökéletességre, sikerre és
elismerésre való törekvése állandó feszültséget kelt, az ezt hamarosan testileg is
érzékelni fogja. A fejfájás e szellemi megerőltetés egyenes következménye, ugyanakkor
ürügyül szolgál a betegnek ahhoz, hogy a felelősség alól kivonja magát. Bár a kimagasló
teljesítmény és elismerés iránti vágy egyéni indíttatású – minthogy az illető ily módon
próbál rokonszenvet ébreszteni maga iránt – a kudarctól, a sikertelenségtől,
következésképp a környezet (vélt) lekicsinylésétől való félelem mégis mintegy előre bele
van programozva a beteg tudatába.
Következésképp a fejfájás (migrén) időről időre olyan mértéket ölthet, hogy a
betegtől „valójában semmiféle teljesítményt nem lehet elvárni”. A migrénes roham a
beteg számára megkönnyíti a valóság előli menekülést, mentséget ad, hogy bizonyos
feladatokat ne kelljen megoldania. A rohamok kiváltó okául mélységes elégedetlenség
vagy a „kényszerítő körülményekkel” szembeni öntudatlan agressziók szolgálhatnak.
Akinek egy helyzetbe bele kell (vagy kellene) törődnie, bár életét egykor teljesen
másképp képzelte el, az a migrénnel a következőket fejezi ki: „Most majd meglátjátok,
hogy boldogultok nélkülem!”
A migrént kiváltó egyéb okok között szerepelnek a szexuális élet öntudatlan
problémái, illetve nehézségei. A betegeknél leggyakrabban kétféle, egymással élesen
ellentétes magatartás tapasztalható: egyfelől a szexualitás teljes elfojtása, másfelől a
túlzott kompenzáció, a mértéktelen „magamutogatás”, mesterkélt bizalmasság és
könnyelműség. Mindkét viselkedésforma arról árulkodik, hogy e téma az illető számára
problémákat rejt magában. A beteg nem hajlandó a megfelelő szinten szembenézni a
szóban forgó nehézséggel, mert fél, hogy ez a valóságban testileg is érinti. A probléma
feldolgozását tehát az értelem szférájába helyezi, ahol a keletkező feszültség migrén vagy
fejfájás formájában nyilvánul meg.

Foglaljuk össze

Fejfájás és migrén: „töröm” a fejem; gondolati feszültségek, tusakodás,

túlfeszített szellemi tevékenység, mértéktelen becsvágy, görcsös akarat

A fejfájás arra utal, hogy gondolatilag stresszhelyzetbe hozom magam. Túl sokat
tépelődöm, „töröm” a fejem. Ez különösen akkor okoz fájdalmat, ha egyébként gazdag
érzelemvilágom van, de mégsem az érzelmeimre hallgatok, hanem „a fejem szerint élek”.
Amennyiben érzelmeimet rövid (gondolati) pórázra fogom, minden bizonnyal feszült
állapotba kerülök. Nem lenne hát szabad az érzéseimet gondolatilag állandóan
visszatartanom.
A fejfájás, de különösen a migrén, annak a jele, hogy többet akarok, mint amire
képes vagyok. Nem felelek meg az önmagammal szemben támasztott
követelményeknek, félek a kudarctól.

Amit tenni kell

Fel kellene tenniük a kérdést: „Vajon túlzottan becsvágyó vagyok, görcsösen

törekszem az előbbrejutásra? Vagy makacs vagyok, és fejjel megyek a falnak? Min
»töröm« a fejem, és miért?” Gyakran előfordul, hogy amit az ember gondolatban
helyesnek tart, illetve amit az életben megélni szeretne, ellentétben áll egymással, s a
stresszhelyzetet épp e kettősség váltja ki. Következésképp inkább a „belső irányításra”
hallgatva kellene élnünk, nem csupán a gondolkodásunk szerint. Gondolkodása alapján
az ember gyakran nemet mond a körülményekre, ahelyett hogy igent mondana az életre,
úgy, ahogy itt és most létezik. Tudatosítaniuk kellene önmagukban, hogy „Én most élek,
mégpedig oly módon, amilyen most vagyok, belső valóságomnak megfelelően élek, nem
az elképzelésem szerint, mely azt hajtogatja: Ezt nekem nem szabad megtennem, mert
így és így kell viselkednem.” Aki eszményképet hajszol, tulajdon valóságát tagadja meg.
Fel kell hagynunk azzal, hogy mások elvárása szerint éljünk, hiszen így csupán
környezetünk ideális elképzeléseit próbáljuk megélni. Az ember igenis képes
megszabadítani magát az önnön lényét megbéklyózó elképzelésektől, és végre szabad
lehet – önmaga számára szabad.

Felfúvódás

Aki túlságosan sokféle ételt vesz magához, melyek nehezen tűrik egymást, vagy
egyszerűen „nehezen emészthetőt” fogyaszt, felfúvódik. Lelki szinten e jelenség arról
árulkodik, hogy az ember olyan eseményekkel és tényekkel kerül szembe, melyeket nem
képes könnyen „megemészteni”, nem fogad el, így belső nyugtalanságot idéznek elő. A
belső ellenkezés vagy elutasítás következtében az ember úgy érzi, „nyomás alá” került.
Érzékeli tulajdon teste belső folyamatait. Aki gyakorta szenved felfúvódásban, annak
helyre kell állítania belső nyugalmát, a dolgokat szép sorjában kell elvégeznie és meg kell
tanulnia azt, amivel konfrontálódva érzi magát, kevésbé komolyan és tragikusan venni.
Az idegenszerűvel, az újjal szembeni tolerancia szintén segíthet abban, hogy az
élettörténések „megemésztése” könnyebb legyen. Más problémákhoz hasonlóan itt is
arról van szó, hogy vagy az élet dolgaihoz való egyéni hozzáállásunkon kell
változtatnunk, vagy magukat a körülményeket kell tevékenyen úgy alakítani, hogy az
illető ismét meglelje belső békéjét.

Foglaljuk össze

Felfúvódás: konfrontáció az emészthetetlennel, ellenkezés által kiváltott

belsőfeszültség, elégtelen tolerancia-szint

Más akarok lenni, mint ami vagyok. Minthogy nem vagyok összhangban
önmagammal, helytelenül cselekszem, és táplálkozásom se megfelelő. Olyan dolgokat
kapcsolok össze, melyek nem illenek egymáshoz, következésképp az eredményt nem
tudom megemészteni. Egy elképzelés szerint élek, melynek hozzám semmi köze. Ez
belső feszültséget eredményez bennem, panaszokat okoz, arra kényszerít, hogy
megkíséreljem: életem ismét a teremtett világgal összhangban folyjék. Helytelen
létezésem bensőleg túl sok helyet foglal el, azaz korlátoz, minthogy lényemnek nem felel
meg. Csupán szűk teret juttat saját, igazi lényemnek, s ez fáj.
Minthogy én nem önmagam vagyok, a rezonancia törvényének megfelelően olyan
eseményekkel kerülök szembe, melyeket képtelen vagyok megemészteni, mivel nem
felelnek meg nekem, nem tartoznak hozzám. Testemen keresztül az élet elárulja, hogy
nem a magam életét élem, hanem mintegy megélem azt, amit képviselni szándékozom.
Mindez viszont belső nyugtalanságot kelt, heves indulatokat, fájdalmat okoz, és
feszültséget idéz elő. Ráadásul „deformál” is engem, minthogy nem felel meg,
ellentmond tulajdonképpeni létemnek. A belső vonakodást, a bennem felgyülemlő
ellenérzéseket mindaddig tapasztalni fogom, míg olyan dolgok töltenek be, melyeknek
hozzám semmi köze.

Amit tenni kell

Először is vissza kell térnünk önmagunkhoz, szabad létezést kell biztosítanunk

önnön lényünknek, ismét saját magunkban kell nyugodnunk. Akkor majd a megfelelő
időben a megfelelő dolgot fogjuk cselekedni. Nem vesszük többé magunkhoz azt, ami
nem tartozik hozzánk vagy nem illik össze. Fel kellene ismernünk: létezésünk
összhangját önmagunk tudatos vállalása teremti meg. A körülmények többé nem tűnnek
tragikusnak, hiszen belátjuk, hogy minden a segítségünkre lehet, csak megfelelő módon
kell viszonyulnunk hozzá. Következésképp a belső feszültség fokozatosan enyhül.
Amennyiben elfogadjuk tulajdon énünket, a külvilág sajátos létezésmódja ugyancsak
elfogadhatóvá válik számunkra, anélkül hogy feszültségekhez vezetne. Aki feszültségben
él, az gyakran másokban is feszültséget kelt, hogy a sajátjától mintegy megszabaduljon.
Ám ha veszi a bátorságot, hogy végre tulajdon személyiségének megfelelően éljen, akkor
életkörülményei e belső harmóniát sugározzák majd vissza.

Fertőzések (általában)

Minden fertőzés valamilyen összeütközésre utal, melyet a tudat szintjén nem

éltünk és oldottunk meg. E konfliktust gyakran észre sem vesszük, nem valljuk be
magunknak vagy éppen megpróbálunk kitérni előle, így kényszerítvén rá az életet, hogy
a szóban forgó problémát másféle szinten tudatosítsa bennünk. A fájdalommal, melyről
képtelenek vagyunk nem tudomást venni, foglalkoznunk kell.
A konfliktusban rejlő energia ugyanis kórokozókat (vírusok, baktériumok,
toxinok) vonz magához, s ezeket a test azon tájékára összpontosítja, mely az adott
szellemi-lelki problémakörnek felel meg. (Itt a test illetékes részei szintén világos
nyelven „szólalnak meg”.) A konfliktus tehát gyulladás formájában tombolja ki magát a
testben. A heveny gyulladás aktuális indítékra utal, míg a krónikus gyulladás
huzamosabb ideje fennálló, megoldatlan konfliktust jelez. Ám mindkettőben
félreérthetetlenül nyilvánul meg a felszólítás, hogy végre foglalkozzunk a kitűzött
feladattal, és oldjuk meg. Gyulladás akkor jön létre, ha egy feladattal nincs
szándékomban megbirkózni, inkább kitérek előle.

Fertőzések: heves, öntudatlan szembeszegülés; felszólítás, hogy célt

tűzzünk ki magunk elé, döntsünk és következetesek legyünk

Amit tenni kell

Az élet mindaddig megismétli a feladat vállalására szóló felhívást, míg a problémát

meg nem oldottam. Ajánlatos tehát rögtön az első felszólításnak engedelmeskedni, hogy
így szabaddá váljunk az élet egy újabb feladatára. Ez az esetek többségében határozott
döntést és következetes véghezvitelt kíván.

Félelem

A félelem számos ember életével szorosan összekapcsolódik. A „félelem” (Angst)

szó a latin „angustus” származéka, mely valaminek a „szűk” voltát jelenti. Ha a dolgokat
túlságosan szűklátókörűen, korlátolt tudatunkon keresztül szemléljük, félelem
keletkezik bennünk. Ilyenkor nehezünkre esik. hogy bizonyos benyomásokat és
élményeket feldolgozzunk, gondolatilag megfelelően elhelyezzünk. Amennyiben olyan
helyzetbe kerülünk, mely létünknek e meghatározott tartományát érinti, a félelem
mintegy „életre kel” bennünk.
A félelemnek sokféle arca van. Félünk a nehézségektől, katasztrófáktól,
balesetektől, a gazdasági összeomlástól vagy veszteségtől; aggódunk, hogy egy szeretett
barátunkat, netán tulajdon életünket elveszítjük. Sokak számára a félelem állandó
kísérőtárs. olyannyira, hogy félelem nélkül szinte el se tudják képzelni az életet.
A félelem leggyakrabban megnevezett okai a következők: kudarc, értelmetlenség,
elutasítás, háború és magány. Ám mindezek csupán kiváltó okoknak tekintendők. Az
igazi ok mindig a személyiségben rejlik, a gondolkodás korlátozottságában, a lét
ősokához való visszacsatolás hiányában. Amint e téren kitágítjuk tudatunkat, a félelem
megszűnik. Első lépésben fel kell ismernünk: „Van félelmem, de nem én vagyok a
félelem.”
A félelem hatalmas erő. Segítségével az illető pontosan azt idézi elő. amitől fél. A
padlóra fektetett deszkán átsétálni könnyű dolog. Ám ha ugyanezen a deszkán a
magasban kell keresztülsétálni, azt az teszi nehézzé, hogy az ember fél a leeséstől. S
éppen ez a félelem okozza, hogy valószínűleg le is fog esni – ezt a jelenséget hívják
önbeteljesítő jóslatnak.

A félelem előnyei:
1. Lehetővé teszi és megkönnyíti a gyors reakciót, ahol erre szükség van.
2. Meggátolja vagy csökkenti a test sérülésének lehetőségét, amennyiben rábírja az
embert, hogy a feltételezett vagy elképzelt veszélyhelyzettől távol tartsa magát. A félelem
tehát a gyengeség ellentéte.
De a félelemnek hátrányai is vannak:
1. Kifejezetten kellemetlen érzés.
2. Következményei nem csupán a testre nézve károsak:
– A szellemi képességek akadályoztatva vannak.
– Az emésztés nem kielégítő.
– A szívműködés megterhelődik.
– A félelem magas vérzsír- és vércukorszintet idézhet elő.
– A vérerek károsodnak.
– Nem érzünk többé örömet.
3. A félelem rossz tanácsadó, különösen ha az egyedüli tanácsadó. A félelem miatt
képtelenek vagyunk felismerni az élet értelmét.
Bizonyos embereknél – például ejtőernyősök, vadászok, akrobaták, színészek –
céltudatosan kifejlesztett ellenreakció lép fel. Gondolatban mindnyájan újra meg újra
félelmetes helyzetbe juttatják magukat, mindent oly élénken képzelve el, míg a félelem
fel nem ébred bennük. Akkor szembeszállnak vele, mintegy átverekedik magukat rajta. S
amikor valóban veszélyes vagy félelmetes helyzetbe kerülnek, ez nem éri őket
felkészületlenül, sőt gyorsan és helyesen cselekednek. Nagyon fontos, hogy a félelmet
keltő szituációról alkotott elképzelésünkhöz mindig pozitív végkifejletet társítsunk, azaz
lélekben „megéljük”, hogy a végén minden jóra fordul.
A félelem sajátos típusát alkotják a fóbiák (a görög „phobos”, azaz rémület szóból).
Ebben az esetben kényszerképzetként fellépő félelemérzéssel van dolgunk, mely az
illetőt meghatározott védekezési mechanizmusra készteti. A fóbia egy bizonyos elképzelt
veszélytől való, objektíve alaptalan félelem, mint például a nyílt tériszony – a tágas
termektől, kiterjedt területektől való félelem; klausztrofóbia – a zárt helyiségektől (lift,
repülőgép, illemhely stb.) való iszonyodás; baktériumfóbia – félelem az érintkezés általi
fertőződéstől; állatfóbia – egerektől és egyéb állatoktól való pánikszerű félelem;
félelemiszony – félelem a kényszerképzetektől.
E fóbiák az esetek többségében feldolgozatlan élményképekre vezethetők vissza. A
fóbia típusa az élmény jellegére utal. Igazi segítséget itt csak a félelmet kiváltó szituáció
újraátélése és feldolgozása jelenthet. Ez történhet az okok elemzése révén is.
Talán a legszélesebb körben elterjedt félelem típus a halálfélelem. Aki fél a
haláltól, az voltaképpen az élettől fél. Aki életét képes teljesen és maradéktalanul vállalni
és igenelni, nem fél a haláltól, mely valójában „az élet megkoronázása”, az egyéni lét
dicsőséges befejezése. A halálfélelem a beteljesületlen élet következménye. Az élet nem
más, mint a végtelen, az abszolút, a mindenek mögött álló „egyetlen erő” szüntelen
keresése.
Semmi okunk tehát félni a haláltól. Inkább az élettel kellene törődnünk, hogy
valóban elevenek legyünk mindaddig, míg élünk. A félelem bármely megnyilvánulása
súlyos akadályt gördít fejlődésünk elé, mivel meggátol minket abban, hogy azzá legyünk,
amivé valóban lehetnénk.
Lássuk be, hogy csak az történhet meg velünk, amit saját magunk idéztünk elő. Ez
elől elmenekülni szinte lehetetlen, viszont bármikor változtathatunk rajta.
Ha az ember megfutamodik, a félelem legközelebb még erősebb formában
jelentkezik. De ha legyőzi a félelmét, az a következő alkalommal gyengébben lép fel. Aki
kész szembenézni a félelmével, egyben el is oszlatja azt.

Foglaljuk össze

Félelem: beszűkült tudat, megoldatlan életfeladatok, fejletlen „öntudat”

A félelem jelzi
– hogy gátlás van bennem, öntudatom beszűkült egy feldolgozatlan élmény,
megoldatlan probléma miatt, vagy egy merev forma révén, melyet elképzelésem szerint
be kell töltenem.
– hogy tudatomban még létezik „vakfolt”.
– hogy csekély a „magabiztosságom”, az „önbizalmam. A félelemtől az öntudatom
csak még jobban beszűkül.
 – a lélek segélykiáltását, mert beszűkülök, bezárulok valami, számomra
kellemetlen dolog előtt, amire pedig szükségem van.
– hogy voltaképpen nyitott szeretnék lenni, igent akarok mondani az életre. A
félelem teljesen normális érzés, akár az éhség vagy a hideg – nem kellemes, de felszólít a
szükséges lépés megtételére, hogy a félelem elmúlhasson.
– a nekem szóló felhívást, hogy a félelmet szabályos információként, teljesen
normális érzésként és egyben felszólításként fogadjam és értelmezzem. Ha képes vagyok
elfogadni, ezzel megakadályozom, hogy elhatalmasodjon rajtam. Amennyiben
szembenézek vele, saját árnyoldalammal szembesülök, olyasmivel, amit elutasítok, amit
nem akarok tudomásul venni. Vagyis mintegy megkérdezem magamtól: „Mit nem
akarok meglátni? Mit utasítok el?” A félelem tükör. Pontosan attól félek, amit
önmagamban nem akarok szabadon engedni, pedig ezt kellene tennem, hiszen
segítségemre lesz abban, hogy egyre inkább „önmagam” legyek, „önmagammá” váljak.
– hogy olyasmitől félek, amit másokkal nem tennék meg. A félelem tünet, mely
felszólít, hogy foglalkozzam ezzel az energiával, olyan energiával, mely létem
valóságához fog elvezetni. Félelmem azért ölti fel annak a formáját, amitől félek, hogy
kénytelen legyek foglalkozni vele. A félelem újra meg újra odaállít a megoldatlan helyzet
elé, míg meg nem teszem a helyes lépést. Megmutatja, hol szűkült be a tudatom, mely
téren kényszerítem rá magam, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok.
– a fóbia típusa pontosan utal arra a területre, amivel foglalkoznom kell. Ha zárt
helyiségektől félek, viszonyulásom magában foglalja a felhívást, hogy szüntessem meg
belső világom szűkösségét, váljak nyitottá. Nyílt tériszonyomban az a felszólítás rejtőzik,
hogy engedjem be tudatomba a tágasságot, váljak belsőleg nyitottá. Félelmem csupán
addig létezik, míg meg nem valósítottam belső tágasságomat. A félelem az életben
mindig csupán a „rámutató”, s nem a „rámutatott” dolog szerepét tölti be.

Amit tenni kell

A félelem mélyén mindig egy adott ok húzódik, melyet fel kell ismerni és meg kell
szüntetni. Ha az okot megszüntetjük, a félelem magától elmúlik, minthogy többé nincs
rá szükség. Minden félelem szorosan összefügg egyfajta aggodalommal, hogy valami
kellemeset elveszíthetünk. Rákényszerít, hogy elviseljük a kellemetlent, mert az is az
élethez tartozik. Felszólít, hogy fogadjuk el az élet egészét, semmit se rekesszünk ki,
inkább ismerjük fel, hogy alapjában véve minden jó, mert végeredményben minden
dolog személyiségünk fejlődését hivatott elősegíteni. Nincs hát mire vágynunk, mit
visszautasítanunk.
A félelemben ugyanakkor benne rejlik a felhívás, hogy semmi elől ne térjünk ki,
engedjük közel magunkhoz az életet a maga teljességében, a kellemetlenségben is
ismerjük fel a pozitív elemet, s ne csupán kellemes, hanem megfelelő élményekre
vágyjunk. A félelem ugyanakkor fel is szólít, hogy egyre inkább „önmagam” legyek.
A félelem állapotában az emberre a tudatosság magas foka és rendkívüli
érzékenység jellemző. Felfokozott tudatosságának nem arra kellene irányulnia, amitől
fél, hanem arra kellene fordítania, hogy minél közelebb kerüljön „valódi énjéhez”. Ez
megkívánja, hogy éberek legyünk, valóban „itt és most” éljünk. Ily módon tudati
világunk kitágul, szűkössége – azaz félelmünk oka – megszűnik. Aki a haláltól fél,
voltaképp nem él. Az élet lényege abban áll, hogy minden egyes pillanatban meghalunk
és újjászületünk, azaz fokozatosan önmagunkká válunk. A halálfélelem tulajdonképpen
az attól való félelem, hogy esetleg meghalunk, mielőtt még élhettünk volna.
Szükségtelen hadakoznunk a félelem ellen, nem kell legyőznünk, hiszen csupán
jelzés, mely a megfelelő lépés megtételét követően rögtön megszűnik.
A klasszikus félelem-terápia magára a félelemre összpontosít, annak feloldására
javasol lépéseket. Íme, a félelem csökkentését célzó négy legfontosabb lépés:

1. lépés
Elképzelem, hogy valaki más kerül félelmetes helyzetbe. Ezt lelkinyugalommal
megtehetem, hiszen csupán képzeletem játéka, nem a valóság. Ráadásul nem engem
érint, hanem valaki mást. Hagyom, hogy e képzeletbeli helyzetben ez a valaki újra meg
újra átélje félelmemet, mindaddig, míg az illető félelme már meg se érint.

2. lépés
Elképzelem, hogy újból és újból átélek egy ilyen helyzetet, s ezt nyugodtan
tehetem, minthogy nem a valóságban, hanem a képzeletemben történik. Fantáziámban
ismételten átélem a kellemetlen szituációkat és félelmemet, egészen addig, míg többé
már nem érzékelek félelmet. Csakis ekkor állok készen a harmadik lépés megtételére.

3. lépés
Közelebb merészkedem a bennem félelmet keltő helyzethez. Ha például irtózom a
liftezéstől, bemegyek egy áruházba, megállok a lift közelében és figyelem, hogyan
utaznak vele mások. Ily módon napról napra közelebb kerülök félelmemhez, ám ez
fokozatosan történik, így egyetlen pillanatra se fog el valódi félelem. Egyszer csak üresen
találom a liftet, egy pillanatra bemegyek (természetesen nem a liftezés szándékával).
Mielőtt még felébredhetne bennem a félelem, már ki is léptem onnan. Bizonyos idő
elteltével rászánom magam, hogy egy pillanatra becsukjam a lift ajtaját, de nyomban
ezután ki is nyitom és kilépek rajta, mielőtt még félni kezdenék. Ha egy napon mindez
már nem jelent nehézséget, elérkeztem az utolsó lépéshez.

4. lépés
Egy emeletet megyek a lifttel és kiszállok, mielőtt még félelem ébredne bennem. A
megszokás fokozódásával egyre magasabbra, egyre hosszabb ideig utazom liften, sőt
egymás után többször föl és le. Félelmemet sikerült legyőznöm, jobban mondva:
eloszlatnom.
Ám a félelemben rejlő felhívás nem arra vonatkozik, hogy magát a félelmet
oszlassuk el, hanem a mögötte húzódó ok megszüntetését követeli meg tőlünk.
Hatékonyabbnak bizonyulhatnak tehát az alábbi lépések, amennyiben készen állunk rá,
hogy a félelem igazi okát ismerjük és szüntessük meg:

1. lépés
Valóságosan vagy képzeletben egy félelemkeltő szituációba juttatom magam, s
hagyom, hogy teljesen hatalmába kerítsen a félelem. Szembenézek vele,
„keresztülmegyek” rajta és felismerem, milyen energia húzódik meg mögötte ok
formájában, amire a félelem voltaképpen fel akarja hívni a figyelmemet.

2. lépés
 Felismervén félelmem valódi okát, megkérdezem magamtól: „Milyen lépés
megtételére szólít fel e félelem? Min kell változtatnom? Mennyiben nem vagyok
önmagam, s mit kell tennem, hogy egyre inkább önmagam legyek? Készen állok-e most
a szükséges lépés megtételére?” Amennyiben megteszem a szükséges lépést, tapasztalni
fogom, hogy félelmem megszűnik, minthogy tünetként, jelzésként nincs szükség rá
többé. Csakis ekkor szűnik meg gyökerestül, valódi okával együtt a félelmem, s nem is
tér vissza soha.
A félelem tehát segít beteljesíteni az élet értelmét, azaz kitágítani öntudatunkat,
megszabadulni a képzetektől és képzelődéstől, hogy teljes mértékben „Itt és Most”
élhessünk. Hiszen „Itt és Most” nem létezik félelem – teljesen szabadok vagyunk!

Fogínysorvadás

Fogínysorvadás: a belső tartás meggyengülése, érzékenység; képtelenség

arra, hogy „átrágjuk” magunkat a dolgokon; az eredendő bizalom hiánya; aktív
cselekvésre szóló felhívás

Fogainknak jut az a feladat, hogy a külvilágból származó hatásokat – szellemi és

anyagi táplálékot egyaránt – felaprózzák, azaz „első fokon” szembesüljenek e
benyomásokkal és problémákkal. A fogíny azt a célt szolgálja, hogy a fogaknak, feladatuk
betöltését elősegítendő, megfelelő tartást biztosítson. A fogíny által védett fognyak
ráadásul rendkívül érzékenyen reagál a külső hatásokra.
Ha tehát a fogíny megsérül, ez a tartófunkció gyengüléséhez vezet. A fogaink, e
fontos szerszámaink, veszítenek szilárdságukból, nem tudják többé olyan jól és
keményen megragadni feldolgozandó anyagukat. Átvitt értelemben ez azt jelenti, többé
nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a felmerülő problémákat és általában az
életünket „a kezünkbe ragadjuk”, azaz irányításunk alá vonjuk! Ha a fogíny
visszahúzódik, védtelenül hagyja az érzékeny fognyakat, következésképp az új
táplálékkal, új benyomásokkal való szembesüléskor mi is „érzékenyen” fogunk reagálni.
A fogínysorvadás tehát a belső tartás meggyengülésére utal, valamint
képtelenségünkre, hogy a dolgokon „átrágjuk magunkat”. Jelzi, hogy már huzamosabb
ideje „rágódunk” e problémán, míg a heveny fogínygyulladás arra céloz, hogy
pillanatnyilag olyan helyzetben vagyunk, melyet kellően „megragadni” képtelennek
mutatkozunk.

Fogszuvasodás
 Fogszuvasodás: csökkent szilárdság, keménység és tömörség; a nehézségek
elől kitérek, problémáimat elfojtom ahelyett, hogy megoldanám

Fogazatunk azt a célt szolgálja, hogy megdolgozza, „darabokra szedje” és előre

szétválogassa azokat a dolgokat, melyeket magunkhoz veszünk, melyekkel, lelki
értelemben, foglalkozunk.
A fogszuvasodás arra utal, hogy e munkaeszközünk nem megfelelő,
szilárdságában, keménységében és állagában hiány mutatkozik. Lelki értelemben
szintén az akaraterő gyengeségéről, az ellenállás fogyatékosságáról, önmagunkkal,
tulajdon lényünkkel szembeni gyengeségünkről van szó, amennyiben kellemetlen
helyzetekkel képtelenek vagyunk megbirkózni. Aki kitér a nehézségek elől, problémáit
elfojtja, ahelyett hogy megoldásukra törekedne, egyszóval nem vállalja életét, azt
megfosztják az eszközeitől, miután azok használhatatlanná váltak. A pépszerű, azaz
szilárd darabok és magvak (problémák, akadályok) nélküli „táplálék” az egyetlen, amit a
fogak még egyáltalán képesek feldolgozni.
A fogszuvasodás leghatékonyabb ellenszere tehát nem a fluor, hanem az, ha végre
valóban „átrágjuk” magunkat a dolgokon, azaz cselekvéshez fogunk. A fegyelmezettségre
és állhatatosságra való készség erősítőleg hat az egész szervezetre.

Frigiditás

A szexuális jellegű problémák mögött mindig félelem húzódik, valamint arra való
képtelenségünk, hogy valóban elengedjük magunkat. A frigiditásnak sokféle oka lehet,
melyek számos ponton egybeesést mutatnak az impotenciát kiváltó tényezőkkel. Egyéb
sajátos okok lehetnek még:
– A szexuális öröm átéléséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy
megszabaduljunk saját elképzeléseinktől, gondolati tevékenységünktől és mindenféle
kontrolltól. Különösen az önkontroll, a nyomatékosan belénk nevelt „önuralom” gátolja
a szexuális vágy beteljesülésének megélését. A hétköznapi életben egyébként
öntudatlanul elfojtott viselkedésminták törnek a felszínre, mikor egyrészt érzéki
izgalomba kerülünk, másrészt viszont elveszítjük az önkontroll érzését. A „lelki
meztelenségtől”, a kiszolgáltatottságtól, sőt a (vélt) fájdalmaktól való félelem számos nőt
visszatart attól, hogy valóban elengedje magát.
– A feltevés, hogy „egy derék kislány” mit csinál és mit nem, mélyen él a nők
többségében, és megszabja viselkedésüket. Az a gondolat, hogy az ember szajha, ha
tulajdon érzéki vágyát elismeri, minden szexuális együttlétet görcsössé és gyötrelmessé
tesz. Sajnos ez a nézet még mindig széles körű elterjedtségnek örvend.
– A nőnek az „alávetett” szereptől való vonakodása, ellenkezése, hogy a férfi
„kényének-kedvének” kiszolgáltassa magát, szintén zavaróan hat a szexualitás kölcsönös
kiélésére. Ahhoz, hogy a partnerek szexuális együttléte harmonikus és mindkét fél
számára kielégülést nyújtó lehessen, a nőnek előbb meg kell tanulnia helyesen
értelmezni női szerepét, és maradéktalanul azonosulnia kell vele.
 Frigiditás: túlzott önkontroll és önuralom, öntudatlanul elfojtott
viselkedésminta,az”alárendelt szerep” elutasítása, felháborítónak tartása

Az emberi lélek nőies és férfias aspektusai mindannyiunkban megtalálhatók.

Mielőtt az ember mindkettőt tökéletesen kifejleszthetné, először is el kell jutnia azon
aspektus elfogadásához, mely tulajdon nemének megfelel. Ha ezt a valóságban
maradéktalanul képes megélni, további fejlődése előtt is megnyílik az út.

Fülfájás (pl. középfülgyulladás – otitis média)

Fülfájás: elfojtott belső konfliktus, az engedelmesség hiánya; felhívás arra,

hogy jobban figyeljek befelé; túlságosan is mások kívánságaira hallgatok

A fülfájás, mint a heveny gyulladások általában, egy meg nem élt belső
konfliktusra utal. Az embernek fáj, hogy valamit meg kell hallgatnia. „Képtelen valamit
tovább hallgatni.” Vagy éppen valami mást szeretne hallani. A fülfájás bizonyos mértékű
összefüggést mutat az „engedelmességgel”, az ember nem lelkiismeretének halk szavára
fülel, hanem sokkal inkább mások véleményére. Fülfájásban szenved az, aki túlzottan is
idegen kívánságokra és elvárásokra figyel, mások akarata szerint cselekszik, mások
elképzelései szerint él ahelyett, hogy önmaga megvalósítására törekednék. Aki
huzamosabb ideig nem hallgat magára, ne csodálkozzék, ha egy szép napon elveszíti
látását és hallását.
A fülfájás tehát figyelmeztetés, hogy jobban füleljünk befelé, ügyeljünk a belső
hangra, a teremtés bennünk megszólaló ősi szavára. Hiszen ha tulajdon cselekedeteink
nem állnak összhangban vele, akkor disszonancia keletkezik, mely az élet
diszharmóniájában nyilvánul meg. Amennyiben viszont az ember e belső hangra figyel
és neki engedelmeskedik, összhangban áll a léttel, s nincs többé szüksége a fülfájásra
mint az egészséges létezésmódra való figyelmeztetésre.

Gyermekbetegségek (általában)

A gyermekbetegségek legtöbbje,.így a bárányhimlő, rubeóla, kanyaró vagy a

skarlát, a bőrön jelentkezik. Minthogy a bőr az ember kontaktusteremtő szerve, melyen
át a külvilággal érintkezésbe kerül, az említett betegségek azt jelzik, hogy a gyermeknek
újabb leckét adott fel az élet. E feladat végső soron az érlelődési folyamatban való
továbblépést jelenti, ami viszont pillanatnyilag még nem lehetséges konfliktusmentesen.
A gyermek szervezete folytonos tanulás révén igazodik a külső körülményekhez, fejleszti
ki a szükséges védekező mechanizmusokat.
 A gyermekbetegségek a világhoz való alkalmazkodási folyamat velejárói. Ha e
betegségeket védőoltásokkal kiküszöböljük, akkor nem folynak le, ami később –
vérmérséklettől függően – agresszióban vagy depresszióban nyilvánulhat meg. Épp oly
veszélyes az is, ha az ember valamely gyermekbetegséget már felnőttkorában kap meg,
hiszen ha a szükséges alkalmazkodás addig nem következett be, ezt később megtenni
jóval nehezebb. A gyermekbetegségek esélyt adnak arra, hogy a szükséges érlelődési
folyamat valóban előrehaladjon, mely, ha az egyik szinten akadályokba ütközik, egy
másik szinten szükségszerűen előtör. Amennyiben a belső érlelődési folyamatra nem
kerül sor, elengedhetetlenné válik a külső tanulási mechanizmus.

Gyermekbetegségek: a külvilághoz való alkalmazkodási folyamat,

érlelődési lépések, az adott körülményekkel való összeütközés

A szülők nagy segítségére lehetnek gyermeküknek, ha a nevelés mibenlétéről

helyesen fogják fel, azaz ha gyermeküket egyéni tapasztalataikra támaszkodva
támogatják önnön lényük megtalálásában, vállalásában és megvalósításában. Szülei
tapasztalatainak ismeretében válik képessé a gyermek arra, hogy tulajdon,
elengedhetetlen tapasztalataira szert tegyen, és betöltse feladatát, hogy a világot önnön
lényével összhangban formálja anélkül, hogy a tévesen értelmezett nevelés
következtében lénye deformálódott volna.
Amire a gyermeknek e megterhelő időszakban elsődlegesen szüksége van, az a
mérhetetlen figyelmesség, türelem és mindenekelőtt sok szeretet.

Gyomorégés

Gyomorégés: elutasítás, agresszió, düh, kellemetlen helyzettel való szembesülés,

kedvetlenség
Amikor egy különösen nehéz problémával foglalkozunk, melyet minden
igyekezetünkkel meg kívánunk „emészteni”, étkezéskor túl sok gyomorsavunk
termelődik, ami végső soron felfelé tör a nyelőcsövön: egyszóval „megsavanyodunk”.
A felesleges gyomorsav, mely a mellkas és a torok égető érzését okozza, mintegy
azon törekvésünk jelképe, hogy a probléma végére járjunk, ugyanakkor világosan jelzi a
kínzó zavar miatt érzett agressziónkat, dühünket is. A gyomorégés az epebántalmak és a
gyomorfekély kialakulásának előjeleként is felfogható.
E betegség heveny formában jelentkezhet, ha valami konkrét dolgon „rágódunk”.
Egyesek szinte állandó gyomorégésről panaszkodnak. Ilyesmi többnyire akkor lép fel, ha
már huzamosabb ideje gyűlik bennünk az agresszió, ha újra meg újra szembesülnünk
kell egy kellemetlen helyzettel, melyben nem merjük magunkat megvédeni, vagy éppen
nem vagyunk hajlandók levonni belőle az esetleg kínos következtetéseket.
A gyomorégésben szenvedőnek végeredményben meg kell tanulnia megvédenie
önmagát, meg kell tanulnia agresszív indulatait megfelelően kinyilvánítani, még akkor
is, ha ezáltal kevésbé kedvelik majd vagy éppen huzamosabb ideig összeütközésbe kerül
másokkal.
Gyomorhurut (gastritis)

Függetlenül attól, hogy nem megfelelő táplálékot vagy „emészthetetlen

érzelmeket” nyelünk-e le, a gyomrunk erre mindig savképződéssel reagál. Minthogy a
gyomorsav a méreg, düh, félelem, agresszivitás és hasonlók megemésztésére nem
alkalmas, a „szegény éhenkórász” savanyodik meg, azaz agresszív indulatai önmaga
ellen fordulnak. A gyomor túlzott savtermelése tehát világosan jelzi, milyen mértékben
„savanyodott be” az ember.
Az idült vagy heveny gastritis kialakulásában, többek között, az alábbi okok
játszhatnak szerepet:
– túlfeszített életmód. Akinek elképesztően sokféle információt kell befogadnia,
szellemileg túl gyakran „át kell állnia”, aki egyik megbeszélésről a másikra rohan és
egyetlen nyugodt perce sincs, előbb-utóbb – ha a gyomra minderre „érzékenyen reagál”
– ingerültté válik.
– „ehetetlen ételek”. Aki tehát olyan konfrontációkba kerül, melyeket képtelen
megnyugtatóan rendezni, akinek bizonyos információk „megfekszik a gyomrát”, vagy
környezete révén állandó nyomásnak, idegesítő hatásoknak van kitéve, annak minderre
a gyomra is érzékenyen fog reagálni.
– túl forró vagy túl hideg étel. Jelképes értelemben véve ez annyit jelent, hogy az
ember végletes szituációkkal került szembe. Aki azonban önmagát, illetve teherbíró
képességét túlbecsüli, annak végtére is nyugalomra van szüksége, hogy a benne
felhalmozódottakat megemészthesse. A gastritis-terápia tehát egyaránt magában
foglalja a kímélő étrendet és az idegesítő tényezők kiküszöbölését.

Gyomorhurut: bosszankodás, harag, félelmek, agresszivitás, hektika; nincs

időm a dolgokat „megemészteni”; bele-nem-egyezés, elnyomott konfliktusok

Amit tenni kell

A gyomorbetegnek meg kell tanulnia tudatosítani magában érzelmeit, és

konfliktusait tudatosan fel kell dolgoznia. Hozzá kell szoknia, hogy benyomásait belsőleg
rendezze, nehogy azok „kikészítsék”. Egyet nem értését, agresszív indulatait megfelelő
módon ki kell nyilvánítania, vagyis nem szabad konfliktusait lenyelni és felgyülemleni
hagynia, hanem meg kell oldania. Ha az említett tanácsokat megfogadja,
gyomorproblémái fokozatosan megszűnnek.

Hajhullás

A haj évszázadok óta az emberi életerő szimbóluma. A szőke embereknek mintegy

140 000, a barnáknak 110 000, a vörös hajúaknak közel 90 000 hajszáluk van. Az
egészséges hajszál körülbelül 5-7 évig él, ezen idő alatt mintegy 70 cm hosszúra nő,
mielőtt kihullana. Az egészséges ember naponta mintegy 70 hajszálat veszít.
Mindazonáltal megvan a lehetőségünk arra, hogy megakadályozzuk a haj idő előtti
kihullását.

Hajhullás: kimerültség, az életerő csökkenése, hiányos táplálkozás, terhelt

psziché

Amit tenni kell

Minthogy a haj az életerő szimbóluma és érzékeny fokmérője, az egészséges

táplálkozás nagymértékben hozzájárulhat az idő előtti hajhullás megelőzéséhez.
A modern táplálkozás szakemberei, biokémikusok és hormonspecialisták
megállapították, hogy a búzacsíra, a napraforgómagok és a lecitin növelik a haj
élettartamát. A saláta, a friss gyümölcs (különösen a sárgabarack), a csonthéjasak és
különféle magvak szintén jótékony hatásúak. De fontos szerepet játszik itt a
mentálhigiéné is, hiszen a zaklatott lelkiállapot fokozza a hajhullást. Egyszóval minden,
ami valóban az egészséget szolgálja, a hajra is előnyös hatással van.

Hasmenés

Hasmenés: szorongás, félelem és vonakodás az életfeladatokkal való

megbirkózástól, az élettől való félelem, csökkent rugalmasság

Szervezetünk kiválasztórendszere azt a célt szolgálja, hogy megszabadítson

bennünket a haszontalan vagy káros anyagoktól. Normális körülmények között erre
azután kerül sor, hogy a táplálékot (azaz a benyomásokat) megemésztettük, s ennek
során a számunkra fontosat kiszűrtük.
A hasmenésben szenvedő beteg azonban a táplálékot, azaz a friss szellemi
benyomásokat is, feldolgozatlanul engedi tovább, anélkül hogy kiválasztaná a
hasznosíthatót. Következésképp a hasmenés mintegy demonstrálja a félelmet,
képtelenséget vagy vonakodást, hogy szembenézzünk a dolgokkal, megbirkózzunk a
felmerülő problémákkal. A hétköznapi beszéd e helyzetet találóan ragadja meg „a
félelemtől a nadrágba csinálni” fordulatban. A hasmenés az attól való félelmet jelképezi,
hogy nem nőttünk fel az elvégzendő dologhoz, az élet túl sokat követel tőlünk. Ahelyett,
hogy szembenéznénk a problémával, inkább visszahúzódunk egy csöndes, magányos
helyre, s hagyjuk, hadd menjenek a dolgok a maguk útján. Nem emésztjük meg az átélt
eseményt, még csak nem is foglalkozunk vele, engedjük, hogy csak úgy
„keresztülmenjen” rajtunk.
A hasmenés tetemes folyadékveszteséget jelent, így legfontosabb tennivalónk az,
hogy szervezetünket nagy mennyiségű friss folyadékhoz juttassuk. A folyadék egyben a
testi és szellemi rugalmasság szimbóluma is. Testi és szellemi vonatkozásban tehát
egyaránt elveszítettük a szükséges rugalmasságot. Újra meg kell kapnunk, vissza kell
nyernünk, különben „kiszáradunk”.
A krónikus hasmenés mögött általános félelem húzódik, miszerint még nem
nőttünk fel eléggé az életfeladatokhoz, míg az akut hasmenés egy konkrét problémára
utal, amivel az illető nem kíván foglalkozni.

Hályog (szürke)

A szürkehályog esetében az anyagcsere egyfajta zavaráról van szó. A szemlencse

nem kap megfelelő vagy elegendő táplálékot, anyagcseretermékek maradnak vissza
benne, melyek a látást és a szaruhártyát is zavarják. A betegség teljesen váratlanul
jelentkezhet, kellemetlen eseményekkel, netán egy nemkívánatos személy látogatásával
összefüggésben, és ugyanolyan hamar meg is szűnhet. Gyakran a cukorbaj
szövődményeként alakul ki.

Hályog (szürke): anyagcserezavar, szellemi-lelki „mozgáshiány”,

megmerevedett nézetek; felszólítás, hogy több érdeklődést tanúsítsunk a világ
iránt

Sokat segíthet a táplálkozás radikális megváltoztatása, ami szellemi-lelki szinten

annyit jelent, hogy a jövőben elkerüljük a helytelen „benyomások” befogadását.
Kívánatos továbbá kerülnünk a mozgásszegény életmódot, hogy fizikai
mozgékonyságunk fokozódásával szellemi-lelki ruganyosságunk is növekedjék, nehogy
bizonyos nézeteinkben megmerevedjünk. Amennyiben ez utóbbi bekövetkezik, minden
bizonnyal fizikai látásunk is megmerevedik. Általában véve gyökeresen meg kell
változtatnunk helytelen életszemléletünket, azaz szellemi-lelki téren fel kell ismernünk
és követnünk kell az élet törvényeit.
Jótékony hatásúnak bizonyulhat a koplalás is. A betegnek meg kell kísérelnie
javítani a légzésmódján is, hogy ezáltal ismét részt kelljen vállalnia a külvilág
történéseiben – legalábbis az eddiginél nagyobb mértékben. Szó szerint ez annyit jelent,
hogy részt kap és vállal is. Amennyiben a szürkehályog a cukorbaj szövődményeként
lépett fel, arra szólít, hogy újra megtanuljunk szeretetet adni és valóban őszintén
elfogadni ott, ahol irányunkban kinyilvánítják.
Amíg mindez egyáltalán nem vagy csak részlegesen következik be, továbbra sem
fogunk tisztán látni, szaruhártyánkat s ezáltal a tekintetünket is zavarja valami, míg
teljesen el nem veszítjük azon képességünket, hogy a dolgokat olyannak tekintsük,
amilyenek valójában. Hiszen ha valamit nem akarunk meglátni, ez előbb-utóbb látási
képességünk elvesztéséhez vezet.

Hályog (zöld)
 A zöldhályog a belső, lelki feszültség révén – melynek kialakulásában maga az
illető vagy mások hibáztathatók – a szem megnövekedett belső nyomásához vezet, mely
a látómezőnek egészen a „csőlátásig” fokozódó beszűkülését idézi elő. A mondás szerint
„az embert végül is jól behúzták a csőbe”. Itt mindenekelőtt az érzelmi gátat kell
eltávolítani, amely valamilyen veszteség feletti elfojtott félelem, szomorúság vagy mély
gyász következtében keletkezett.
Az érzelmi blokád külső jeleként a valóságban el nem sírt könnyek elzárják a
könnycsatornát. Hatékonynak bizonyulhat az „átlélegeztetés”, azaz ha elképzeljük, hogy
a szemünkön keresztül lélegzünk ki és be. Ha a légzés ily módon szabaddá válik, enged
belső feszültségünk is, s ismét gondtalannak érezzük magunkat. Célravezetőbb azonban,
ha az érzelmi gátlás létrejöttét kiváltó okot ismerjük fel, s nyíltan szembenézünk vele. Az
ember többnyire mélyen gyökerező depresszióra bukkanhat, s nemritkán hetekig is
eltarthat, míg ezen a nyomasztó állapoton a konfrontálódás révén keresztüljut. Ez
felettébb fájdalmas folyamat, de csakis így érhető el a gátlás feloldása. Régóta
halasztgatott feladatról van szó, amit az ember egykor elnyomott, azaz nem élt és oldott
meg. A szem belső nyomásának fokozódása révén kényszerít rá a szervezetünk, hogy
végre foglalkozzunk e problémával s megszabaduljunk tőle.

Hályog (zöld): érzelmi gátlás okozta belső nyomás, mélyen gyökerező

depresszió, megoldatlan és elfojtott problémák, a lazítás hiánya

Természetesen a céltudatos lazítási technikák számos formája hasznosnak

bizonyulhat, mint például az autogén tréning, jóga, légzési gyakorlatok, imaginációs
technikák, pszichokibernetika, autohipnózis és a Bates-féle szemtorna-gyakorlatok. De
ha a valódi okot nem ismerjük fel és nem szüntetjük meg, a lazítás bármely formája
csupán átmeneti hatást érhet el, tényleges megoldást nem. Az embernek nincs többé
„áttekintése” a dolgok fölött, a világot mintha szemellenzősen látná. Bármily fájdalmas
legyen is a valósággal való szembesülés, csakis rajta keresztül visz az út a gyógyulás felé.

Hátfájdalmak

Hátfájdalmak: szellemi túlterhelés, frusztráció, túlzott felelősségvállalás, a

támogatás hiánya, félelmek, bűntudat, ellenszenv, aggodalom

A gerincoszlop tartást és támaszt nyújt a testnek, segítségével egyenesedünk fel. A

hátfájdalmak tehát a lelki magatartással, belső támasszal és egyenességgel függnek
össze. A gerinctájékon jelentkező problémák többnyire mindig lelki túlterhelésre
utalnak, amiről gyakorta nem akarunk tudomást venni. Az embernek nemritkán az az
érzése támad, hogy a másik megtagadja tőle a támogatást, aminek pedig igencsak
szükségét érzi, lévén a hát a szellemi erő és tartás forrása. Az esetek többségében
elsősorban az érzelmi támogatás hiányát érezzük.
A krónikus, hátfájdalmak tehát gyakorta frusztrációra utalnak, férfiaknál
többnyire a hivatás vagy a szexualitás terén, míg nők esetében főként érzelmi síkon. Az
alsó háttájékon jelentkező fájdalmak arról tanúskodnak, hogy az illető nagyon szeretne
egy bizonyos cselekvést végrehajtani, de ebben valamely körülmény megakadályozza.
Például lelki vonakodása, azaz szeretne távol maradni valamely helyzettől, sőt a
legszívesebben elfutna előle. A hátfájdalmak esetében az ember magával hurcol valamit,
amit többé képtelen el-, illetve kibírni. Ám éppily kevéssé képes tőle megszabadulni. Ide
tartozhat a félelem, bűntudat, ellenszenv, bánat, illetve probléma. A görcsös akarat
anélkül, hogy a beteg ennek tudatában lenne, helytelen szellemi-lelki magatartáshoz
vezet, ami testi síkon hátfájdalmakban mutatkozik meg.

Herpes (herpes febrilis)

A herpes a bőrbetegségek egy típusa, melynek során az arcon, az ajkakon vagy a

nemi szerveken apró, folyadékkal teli, viszkető hólyagocskák jelennek meg.

Herpes: heves belső tusakodás, elégedetlenség vagy agresszivitás, szellemi-

lelki feszültség, belső konfliktusok

Ezek a hólyagocskák egyértelműen valamilyen belsőleg fennálló konfliktusra

utalnak. Egy elfojtott, felszín alatt szunnyadó probléma külső kiváltó tényező hatására
„belobbant”, s most feldolgozásra vár.
A nemi szervek herpesze a szexuális jellegű nehézségekre, kielégületlenségre vagy
agresszióra világos jelzés. E vírusfertőzés előidézésében szerepet játszhat a bűntudat is,
ilyenkor a tünetek kis idő elteltével ugyanazon a helyen ismét jelentkeznek. Ez arra utal,
hogy a probléma csupán „átmenetileg” szűnt meg, végleges megoldást nem sikerült
elérni.
Az alsó ajkon megjelenő herpesz valamilyen testi jellegű diszharmónia meglétére
utal. A gyulladás kialakulása huzamosabb ideig tartó helytelen táplálkozás után
következik be, melyhez itt is súlyosbító tényezőként kapcsolódhatnak a szexuális élet
zavarai.
A felső ajkon viszont akkor jelentkezik herpesz, ha szellemi-lelki feszültségek
állnak fenn, illetve kerülnek a felszínre. A megoldhatatlannak tűnő konfliktusok
esetében, melyeket az ember önmagában hordoz, a herpeszkiütés „heves belső vitát” (=
gyulladást) jelez. Az illető feszültségben él, „lázasan” keresi problémája megoldását.

Idegesség

Az idegességnek többféle oka lehet:

1. Az a biztos tudat, hogy az embernek muszáj bizonyos cselekedeteket
végrehajtania s le kell vonnia a megfelelő következtetéseket, bár a legszívesebben
elmenekülne előlük, feszült idegi állapotot teremthet. Aki valamely igaz felismerését a
kényelem kedvéért elfojtja, vagy a másik akaratának (esetleg dacból) nem kíván eleget
tenni, feldúltnak fogja érezni magát, minthogy bensejében ellentétes energiák küzdenek
egymással.
2. A félelem is idegességhez vezethet. Aki egy konkrét szituációtól vagy bizonyos
feladattól fél, azaz e feladatot nem akarja elvégezni s az említett helyzetet kínosan kerüli,
valószínűleg idegessé válik, minthogy tudattalanul állandóan e szituáció
bekövetkezésétől tart. Ilyen szituációk közé tartozhat
– öntudatlan vagy kimondatlan partnerkapcsolati konfliktusok.
– szüntelenül halasztgatott orvoshoz menés.
– a következő, aggódva várt autóvezetési gyakorlat vagy hasonlók.
3. Akut idegességet idézhet elő a helytelen táplálkozás. Aki túlzott mértékben
fogyaszt cukrot, kávét és teát, az anyagcsere-folyamatok felfokozott aktivitása
következtében idegesnek érezheti magát.
Idegesség: szorongás, stressz, túlterhelés, félelem a következményektől, helytelen
táplálkozás, belső feszültségek, a kiegyensúlyozottság és lelki nyugalom hiánya
Az ideges egyénnek nem nyugtatószerekre van szüksége a megnyugváshoz, hanem
az élethez, a problémákhoz és a feladatokhoz való új és pozitív hozzáállásra. Az idegesen
feszült menedzsernek be kell látnia, hogy korántsem okos megoldás, ha „mindent maga
akar csinálni, hogy egyáltalán értelmes dolog süljön ki belőle”.
Az idegeskedő anyának meg kell tanulnia, hogy gyermekének netán hasznára is
válhat, ha egyszer-kétszer valami baja esik. Ha csemetéje fölött szüntelen aggodalommal
őrködik, ez se neki, se a gyermeknek nem válik előnyére. Az igazi probléma itt az anya
túlzottan féltő hozzáállása.
Az ideges beosztott természetes jogának kell hogy tekintse, ha netán hibázik, hébe-
hóba helytelen megfogalmazást használ ügyfelével szemben, vagy az írógépen néha
félreüt. Magát a problémát ebben az esetben a mértéktelen becsvágy, a kritikától való
félelem jelenti, s nem a logikus következményként fellépő idegesség. Az idegesség
kiváltó okai oly sokszínűek lehetnek, mint maga az élet, s az igazi indok mindig csupán a
személyiség beható mérlegelése révén állapítható meg.
Az ideges feszültség mindig belső nyomásra utal, mely azért jön létre, mert valami
nem úgy történik, ahogy az illető szeretné. A belső nyugalom és kiegyensúlyozottság
zavarát jelzi, mely abbéli vágyunkból adódik, hogy erőnkön felül teljesítsünk, valamint
félelmünkből, hogy belsőleg felállított magas mércénknek nem tudunk megfelelni. Az
idegesség a kudarctól való félelemben gyökerezik különösen akkor, ha az ember sokfelől
érkező elvárásnak megkísérel eleget tenni. De hát miért kellene ezt egyáltalán
megkísérelnünk? Életünknek végül is nem az a feladata, hogy környezetünk
elvárásainak megfeleljünk! Ám maga az egyén is rendelkezhet oly fennkölt
eszményképpel, melynek aligha képes megfelelni. Ez az ideál aztán szüntelenül
feszültséget kelt benne. Pedig senkitől sem lehet többet elvárni, mint hogy
képességeihez mérten a legjobbat adja. Az ember tehát önmagától sem követelhet
többet, minthogy boldogan nyújtsa képességei legjavát, s ne akarjon többé más lenni,
mint ami valójában. Amint önnön lényét vállalni tudja, s nem akar többé tökéletes lenni,
belső zaklatottsága és idegessége is megszűnik, s helyét jóleső nyugalom foglalja el.
Időskori panaszok (általában)

Az időskori panaszok megoldatlan problémákra és életfeladatokra utalnak. A tünet

jellege pontosan elárulja, milyen feladatról van szó. Az öregkorral nem feltétlenül jár
együtt betegség, feltéve, hogy az ember az élet folyamán megtanulta a maga leckéit. Az
időskor sajátos feladata, hogy az ember szabaddá tegye magát. Szabaduljon meg a
bosszúságtól, félelemtől, csalódottságtól, sérelmektől, tulajdon múltja kínzó emlékétől,
makacsságától és csalfa reményeitől. Aki idős korában így él, az évek sokasodásával
egyre szabadabbá és könnyedebbé válik, s egyáltalán nem esik majd nehezére búcsút
mondania az életnek, hogy visszatérjen a testetlenségbe.
Addig viszont élnie kell az öregkor nyújtotta lehetőségekkel: mentesnek lenni a
munkaköri kötelezettségektől és materiális céloktól, megszabadulni a testi vágytól és a
környezet véleményének figyelembevételétől. Röviden: önnön bensőnk, tulajdon
lényünk érdekében elvetni minden külsődlegest. Időskorban bőven jut idő arra, hogy az
ember cselekvően tapasztalja meg belső életét, tulajdonságait jellemmé ötvözze, tudása
bölcsességgé érlelődjék. Tudata teljében részesülhet az utolsó tanításokban, teljesítheti
hátralévő feladatait, melyeket az élet elébe állít. Bár a test külsőleg egyre inkább
veszíthet előnyös megjelenéséből, ezzel párhuzamosan az ember belső szépségre tehet
szert, belső fiatalságra és elevenségre, mely az életkortól független.

Időskori panaszok: megoldatlan életfeladatok, a lazítás képességének

hiánya, ifjúkori bűnök következményei

Hátralévő éveiben az ember öntudatosan járhatja az élet útját. Alkalma nyílik

múltja alapos feldolgozására, megvilágosodik előtte a történések értelme, s ha fogékony,
mindebből tanulni képes. Nyugodtan élvezheti végre az elért eredmények fölötti örömöt,
s lehetősége adatik megtenni, amit élete kiteljesítésének érdekében még meg kell tennie.
Tisztázható a még tisztázatlan, lehetőség adódik megbocsátani ott, ahol még nem történt
meg, és az ember megszabadulhat attól, amibe oly görcsösen kapaszkodik.
Így lesz képes idős korában fokozatosan önmaga fölé magasodni, szellemét
mozgékonynak, szívét ifjúnak megőrizni, végső soron egész testében átszellemülni.
Példaképpé válhat mások és önmaga számára, egyedi életét műremekké formálhatja.
Végeredményben megvan az esélye rá, hogy gyermekeit, unokáit és más „öregeket”
hozzásegítse ahhoz, hogy az időskort lehetőségnek tekintsék és hasznosítsák.
Az életet végre hálásan fogadhatjuk el, akár egy ajándékot, minden egyes percét
tudatosan élvezhetjük. Aki keresi, felfedezheti magában az „öntudat megifjító forrását”,
átélheti a bensőből fakadó megfiatalodást s végül „lelki Újjászületését”. Aki felismeri
valódi énjét és vele összhangban él, képes lesz, ha eljön az ideje, nyugodtan és
megfontoltan, ahogy az élet útját is járta, az életet elhagyni.

Impotencia
 Az impotencia, amennyiben szervi elváltozások nem indokolják, különféle lelki
okokra vezethető vissza:
– Az impotens férfi inkább tulajdon női pólusával, az alávetett szerepével
azonosítja magát. Az impotencia gyakran magától a nőiségtől való félelem
következménye.
– A férfi a teljesítmény szorításában él, „meg kell állnia a helyét”, partnernőjének
bizonyítania, mutatnia vagy nyújtania kell valamit. A képzeletében kialakult gátlás csak
úgy oldható fel, ha a partnerek között őszinte, kölcsönös bizalom alakult ki és nyíltan
megbeszélték egymással szembeni elvárásaikat.
– A férfi öntudatlanul elutasítja partnernőjét.
– Bűntudat önmagával szemben (mert valami „mocskos dolgot” tesz), vagy pedig a
partnerével szemben. Egy félrelépés után, melyre talán elhamarkodottan került sor,
megtörténhet, hogy a férj öntudatlanul is érzékeli, a feleségét megsértette
viselkedésével, s veszélybe sodort ezáltal egy egyébként talán harmonikus kapcsolatot.
Más esetekben a bűntudat érzése a férfi azon (irreális) feltételezésén is alapulhat, hogy
egy kapcsolat megszakadása után soha többé nem lesz képes más nővel együtt lenni. Az
effajta „szerelmi eskü”, melyre az elválás gyötrelmei közepette került sor, fájdalmasan
eltorzíthat és megzavarhat egy valóban szép, új kapcsolatot, s persze annak szexuális
vonatkozását is.
– A férfinak saját agresszív indulataitól, a szeretkezés közben elfoglalt hatalmi
helyzetétől való félelme. Csak miután tényleges szerepével azonosulni tud, válik képessé
arra, hogy azt mindenféle lelkiismeret-furdalástól, bűntudattól, hamis elképzeléstől és
elvárástól mentesen töltse be.
– Tapasztalatlanság, elhamarkodottság és a kommunikáció hiánya: Normális
körülmények esetén a partnerek között, mielőtt lefeküdnének egymással, őszinte
bizalomnak kell kialakulnia; meg kell ismerniük a másik vágyait, tudomására kell
juttatniuk a sajátukat. Amennyiben a szexuális érintkezésre túl hamar kerül sor, illetve e
témát mindkét fél kínosan kerüli, az együttléten többé-kevésbé csupán „túlesnek”, s ez
értetlenséghez és kétségekhez vezethet. Ilyenkor elengedhetetlenül szükséges egy
bizalmas beszélgetés, hogy a partnerek legyenek képesek helyesen felmérni egymás
elvárásait.

Impotencia: félelem, teljesítménydrukk, bűntudat, tapasztalatlanság,

hamis várakozások, bizonytalanság, a megértés hiánya

Amit tenni kell

A fentebb vázolt problémák megoldásában sokat segíthet az a felismerés,

miszerint mindannyiunkban a léleknek egy női és egy férfias aspektusa van jelen.
Mielőtt az ember mindkettőt tökéletesen kifejleszthetné magában, először teljes
mértékben azonosulnia kell azzal a résszel, mely tulajdon nemének megfelel. Ha ezt a
részt életében maradéktalanul képes megélni, megnyílik az út a továbbfejlődés előtt.
Ínhüvelygyulladás

Az ínhüvelygyulladás következtében a kéz és az ujjak a legkisebb mozdulatra is

fájnak, s a határozott fogás lehetetlenné válik. Ez tipikus „titkárnői betegség” kiváltó
tényezőjének elsősorban az írógépelést tartják. A betegség valódi oka azonban a
pszichikai, munkával összefüggő túlterhelés.

Ínhüvelygyulladás: az az érzésem, túl sokat kívánnak tőlem; elutasító lelki

magatartás a munkával szemben; engem túlterhelnek és kihasználnak

Fiziológiai szempontból a test minden nehézség nélkül képes lenne az előírt

munkamennyiség elvégzésére. Ezen oknál fogva nem is kap minden, nagyjából egyforma
teljesítményt végző titkárnő ínhüvelygyulladást. Viszonylag gyakran csupán azok
betegszenek meg, akik az elvégzendő mennyiséget túlzottnak, nyomasztónak vagy
indokolatlanul soknak tartják. Aki munkájával szemben ilyen elutasító magatartást
tanúsít, számos esetben testi szinten „gondoskodni” fog arról, hogy munkaképtelenné
váljék, minthogy kezét nem tudja mozgatni többé, ami orvosilag minden bizonnyal
diagnosztizálható is. Az ínhüvelygyulladás az okok tekintetében az izomgörccsel
rokonítható. A betegnek itt is a következő kérdéseket kellene magának feltennie:
– Mi nem megy nekem egyszerűen tovább?
– Milyen mértékben várok el túl sokat magamtól, vagy várnak el tőlem mások?
– Úgy érzem, hogy kihasználnak vagy túlterhelnek?
– Félek-e attól, hogy elégedetlenségemnek hangot adjak?
– Milyen mértékben várok el munkámért vagy teljesítményemért köszönetet és
elismerést, s vajon megkapom-e?

Isiász

Az isiász, más néven ülőideg-fájdalom, valóságos vagy annak vélt túlterhelésre

utal. Az ember vagy túl sokat vállalt, illetve tervezett be magának, túlzott felelősséget
visel vagy problémákat hurcol magával, amitől egyre nehezebbnek tűnik az élete. Az
isiászpanaszok néha anyagi problémákkal vagy a jövőtől való félelemmel függnek össze.
Máskor az illető súlyos teherként cipeli magával a múltját.
E túlterhelés testi megnyilvánulásaként az ágyékcsigolyák tájékán a porckorongok
oldalsó irányba csúsznak s nyomják az ülőideget. Az így keletkező fájdalom nyugalomra
és gondolkodásra készteti a beteget, hogy módot találjon a terhelés megszüntetésére s
így a nyomás megszűnjék. Az illetőnek meg kellene hát kérdeznie magától, miért vállal
oly sokat magára. „Mit akarok ezzel bizonyítani? Kinek? Miért kell bizonyítanom?”
Felteheti továbbá a következő kérdéseket is: „Talán az az érzésem, hogy csökkent értékű
vagyok? Nem arról van-e szó, hogy e kisebbrendűségi érzésemet rendkívüli
teljesítménnyel kívánom kompenzálni? Lehetséges, hogy nem eléggé szeretem magam?
Vagy egyszerűen csak „megkeseredtem”, mert az élet nem olyan, amilyennek én tudni
szeretném?”

Isiász: valódi vagy képzelt túlterhelés; valami az „idegeimre megy”;

kisebbrendűségi érzés, félelem, túlzott felelősség-vállalás, belső szorongás

Amit tenni kell

Mivel bizonyos dolgok „idegesítik” az embert, mert nem ért egyet velük, nem
tűrheti el a létezésüket, fájdalmas belső nyomás alakul ki benne, mely tudomására
akarja hozni, hogy magatartásával önmagának okoz fájdalmat. Szó lehet itt a
személyiség valamely aspektusáról is, melyet nem engedünk szabadon, nem hagyunk
kifejezésre jutni. Ilyenkor a körülményekhez igazodunk, egy meghatározott, merev
tartást veszünk fel, mely nincs összhangban lényünkkel, össze kell szednünk a
bátorságunkat, hogy vállalni tudjuk önmagunkat – még akkor is, ha döntésünket
környezetünk nem üdvözli kitörő tapssal. Aki nyíltan vállalja lénye látszólagos
árnyoldalait is, hogy megélhesse, következésképp felszabadítsa azokat, az idővel
tünetmentessé válik – feszültsége eloszlik.
Voltaképpen ki akadályoz meg bennünket abban, hogy életünket gyökeresen
átformáljuk? Miért nem tudjuk ezt most rögtön elkezdeni? Az isiász által ránk
kényszerített nyugalmat értelmesen kihasználva a valódi probléma és a testi fájdalom
egyaránt megszűnik.

Izomgörcs

Izomgörcs: hibás szellemi-lelki magatartás, egyoldalúság, túlzott

becsvágy, mértéktelen akarat, görcsösen makacs viselkedés

Az életet az energia szüntelen áramlása és cseréje, keletkezés és elmúlás, folytonos

fel- és leépülés jellemzi. Ideális esetben életünk minden területe s egyben testünk
különböző részei is egyforma mértékben részesülnek energiából.
Ha azonban bizonyos tevékenységeket, „magatartásokat” vagy beállítódásokat
előtérbe helyezünk, mindig csupán egyetlen oldalra koncentrálunk, ismételten ugyanazt
a „tartást” vesszük fel vagy meghatározott nézetekhez, álláspontokhoz „kötjük
magunkat”, akkor testi síkon is meg fogunk merevedni. Amennyiben egy adott izomhoz
állandóan az összehúzódásra szóló parancs érkezik, az a túlterhelés következtében
előbb-utóbb cselekvőképtelenné, rugalmatlanná válik. Ha kitűzött célunkat „görcsösen”
próbáljuk elérni, anélkül hogy feltennénk a kérdést, vajon az út, melyen elindultunk,
nem szorul-e módosításra, életellenesen cselekszünk. Hiszen az élet természetes
létezésmódja a szüntelen visszakérdezés (visszacsatolás) és átorientálódás annak
érdekében, hogy a változó körülményekhez alkalmazkodni tudjunk.
 Amit tenni kell

Aki gyakorta szenved izomgörcsben, annak meg kellene kérdeznie magától, vajon
életszemlélete bizonyos pontokon nem túl egyoldalú, makacs vagy görcsös-e. Aki túlzott
nagyravágyásból, erőszakosan tör célja felé, annak ajánlatos lenne módosítania
cselekvésmódján. Aki mindennap kelletlenül lát neki a munkájának, akinek „össze kell
szednie magát”, hogy a követelményeknek megfeleljen, annak meg kellene kísérelnie
megtalálni elégedetlensége, belső görcsössége okait. Esetleg ajánlatos lenne állást
változtatnia, talán megérett az idő az élettárssal vagy főnökkel folytatandó őszinte
beszélgetésre. Netán nem ártana kissé lefékezni az egyéni ambíciót, s a betegség által
jelzett feladatot, a türelem gyakorlását teljesíteni. A kiváltó okok rendkívül sokfélék
lehetnek, ám megállapításukat jelentős mértékben megkönnyíti, ha megfigyeljük,
milyen körülmények között lépnek fel az izomgörcsök.

Izomsorvadás

Az izomsorvadás esetében a test izmai fokozatosan megrövidülnek, a beteg gyenge

és cselekvőképtelen lesz.
E betegség révén a test jelzi, hogy az illető természetes cselekvőképességét azáltal
veszítette el, hogy izmait nem vette igénybe, nem mozgott eleget, azaz változásra
képtelennek bizonyult. A test mintegy tükrözi azt a tényt, hogy a beteg hozzá sem
kezdett feladatai végrehajtásához, vonakodott problémái megoldásától, halottnak
tettette önmagát.
Izommerevség olyan egyénnél jelentkezik, aki ismételten hibát követ el ahelyett,
hogy sorsa figyelmeztetését tekintetbe venné. Görcsösen ragaszkodik egy bizonyos
nézethez. Az izomsorvadás viszont arra utal, hogy a beteg teljesen „mozdulatlan”
magatartást tanúsít, mintha problémák vagy feladatok egyáltalán nem léteznének az
életben. Aki testének izmait egyáltalán nem használja (példa: begipszelt kar), ezzel
visszafejlődésüket idézi elő, az izmokhoz ugyanis nem jut el mozgási inger. „Belső
izmaink” is elsorvadnak, ha használatuktól tartózkodunk, ha belső erőnket nem edzük
szüntelen.

Izomsorvadás: a cselekvőképesség elvesztése; a problémák, feladatok

megoldásától való húzódozás, a kudarctól és következményeitől való félelem

Az izomsorvadásos betegnek ismét aktívvá kell válnia, meg kell tanulnia saját
kezébe venni élete irányítását, s felül kell kerekednie egy esetleges kudarctól vagy tettei
következményeitől való félelmén.

Kancsalság
 Nem véletlen, hogy az embernek két szeme van; ennek az adottságnak testi és lelki
síkon egyaránt jelentősége van. Fizikai értelemben szemünkkel a környező világot
érzékeljük. Ha csupán egyetlen szemünk lenne, egy tárgyról kizárólag annyit
állapíthatnánk meg, hogy létezik. A másik szemünk segítségével azonban – mely
számunkra sokkal diferenciáltabb látószöget biztosít – azt is képesek vagyunk
felismerni, hogy e tárgy pontosan hol található, azaz hova kell „besorolnunk”.
Lelki értelemben hasonló dologról van szó. Az embernek azért van két szeme, hogy
a dolgokat két különböző „szemszögből” legyen képes vizsgálni, látásmódja ily módon
rugalmas legyen.
Kancsalságnál az ember szeme előtt a valóságról két különböző kép jelenik meg,
melyek nem fedik egymást, nem hozhatók egymással összhangba. Ennek következtében
az agy, nehogy összezavarja az embert, az egyik kép elnyomása mellett dönt. Így viszont
az ember „félszeművé” válik, a valóságnak csupán egyetlen aspektusát látja. Az ettől
eltérő látásmódokat teljesen kirekeszti, bár létezésüknek öntudatlanul a tudatában van.
Sajátos helyzetéből adódóan viszont képtelen összerendezni különféle benyomásait,
hiszen azok többé-kevésbé ellentmondani látszanak egymásnak. Éppen ezért kényszerül
rá, hogy „egyértelmű” magatartást vegyen fel.

Kancsalság: felszólítás, hogy lelkileg rugalmasabbak legyünk; ismerjük fel

a látszat mögött rejtőző valóságot, dolgainkat helyesen rangsoroljuk

Amit tenni kell

A kancsal egyénnek törekednie kell arra, hogy az élet nyújtotta helyzeteket és

adottságokat többféle módon legyen képes látni, megítélni és elrendezni magában.
Lelkileg mozgékonyabbá kell válnia.

Kisebbrendűségi érzés

A kisebbrendűségi érzés azt sugallja az embernek, hogy „Úgy, ahogy vagyok, nem
találhatnak szeretetreméltónak!” Minthogy azonban az ember szeretetre vágyik, mert
önmagát képtelen szeretni, mindent megkísérel, hogy környezetével megkedveltesse
magát. Engedelmes, szorgalmas, egyre okosabbá és ügyesebbé válik, sőt talán híressé és
gazdaggá is. Minden megváltozott az életében, csupán a kisebbrendűségi érzés nem.
Hiszen most így gondolkodik: „Az emberek kedvelnek, de vajon valóban
szeretnek-e? S ha igen, akkor nem csupán a képességeim, a pénzem miatt szeretnek-e?”
Be kellene látnia, hogy ilyen eszközökkel képtelen megszabadulni kisebbrendűségi
érzésétől, mi több, egyre több akadályt gördít az igazi szeretet útjába.

Kisebbrendűségi érzés: nem hiszem, hogy szeretetre méltó lennék;

önszeretet hiánya, negatív énkép; fel kell ismernem, ki vagyok valójában
 Amit tenni kell

Az embernek tehát idejekorán szembe kell néznie kisebbrendűségi érzésével, s

tudatosítania kell magában, kicsoda ő valójában. A „szeretve lenni” állapotához egyszerű
út vezet – ha az ember maga is elkezd szeretni. Minden gazda tudja: csak azt fogja tudni
learatni, amit elvetett. Tudatosan meg kell hát tennünk két lépést, melyek közelebb
visznek a megoldáshoz.
1. Tudatosítom magamban énképemet, méghozzá pozitív énképet alkotók
magamról, hogy képes legyek szeretni önmagam. Feltétel nélkül elfogadom magamat
olyannak, amilyen vagyok.
2. Hozzáfogok, hogy ahol csak lehet, kinyilvánítsam szeretetemet, ám anélkül,
hogy törődnék vele, mit kapok érte cserébe, hiszen a szeretet nem árucikk. Egyre inkább
képes leszek őszintén szeretni, ami oly mértékben szeretetre méltóvá tesz, hogy
környezetem rokonszenvét is elnyerem, bár nincs már többé szükségem rá, mivel
önmagamnak is képes vagyok megadni azt a szeretetet, amit eddig mindig megvontam
magamtól. Semmi okom többé, hogy kisebbrendűségi érzéssel küszködjek, így az
fokozatosan megszűnik.

Körömrágás

Bár a körömrágás többnyire gyermekekre jellemző, felnőtt korban is jelentkezhet.

A rágás a külvilággal szembeni feszültségek és agressziók külső megnyilvánulása. A
felsőbb tekintélytől (apától, anyától, tanártól, főnöktől vagy idősebb testvértől)
elszenvedett valódi vagy vélt igazságtalan bánásmód következtében agresszív indulatok
(méreg, düh, harag) ébrednek az egyénben, ezeket azonban el kell fojtania. A
legszívesebben visszaütne, de nem meri megtenni.

Körömrágás: belső feszültség, agresszivitás; vélt vagy valódi igazságtalan

bánásmódra utaló tünet; feloldatlan ellentétek

A külvilággal való feloldatlan összeütközés következtében felgyűlt agresszív

energia tehát egy póttárgy, tulajdon körmünk ellen irányul. Minthogy az embernek nem
szabad „kimutatnia oroszlánkörmeit”, átvitt értelemben hatástalanítja fegyvereit, hiszen
nincs abban a helyzetben, hogy megvédhetné magát, szabad folyást engedhetne
elégedetlenségének, s érvényesíthetné igényeit. Itt valójában az önbizalom hiányáról van
szó. Az embernek több cselekvéstérre lenne szüksége, ahol képességeit bűntudat és a
büntetéstől való félelem nélkül kibontakoztathatná. Az egyéni magabiztosság és
önbizalom megerősítésre szorul.
Ha az ember veszi magának a bátorságot, hogy agresszív indulatait megfelelő
módon kinyilvánítsa, akkor a körömrágás jelensége magától megszűnik.

Köszvény
 A köszvény többnyire hajlam alapján kialakult anyagcserezavar (elsődleges
köszvény), melyet a purinban gazdag táplálkozás idéz elő. Purinra a szervezetnek
szüksége van, ám ha a vér telítődik vele, akkor köszvényes roham léphet fel. Egy
anyagból tehát felesleg mutatkozik a testben.
Ez átvitt értelemben annyit jelent, hogy a köszvénybeteget állandóan ugyanazok a
dolgok foglalkoztatják. Nem tudja vagy nem akarja békében hagyni a múltat, képtelen
rá, hogy másoknak, sőt önmagának is megbocsásson, hogy bizonyos tényeket adottnak
fogadjon el. Aki szüntelenül visszafelé tekint anélkül, hogy változtatni vagy tanulni
akarna a történtekből, az fokozatosan megsavanyodik (húgysav), következésképp
reakcióiban egyre merevebb lesz (ízületi fájdalmak).
A köszvény felléphet egyéb megbetegedések szövődményeként is, függhet például
a fehér, illetve vörös vértestek túlzott elszaporodásától. A nyirokcsomók kóros duzzanata
következtében erőteljesen fokozódik a szervezet purintermelése, ami másodlagos
köszvény kialakulásához vezethet. Különféle vesemegbetegedések során szintén
jelentkezhetnek köszvényes rohamok, amennyiben az elégtelen veseműködés miatt túl
kevés húgysav választódik ki. A testi túlerőltetés, túlzott alkoholfogyasztás, illetve
táplálékmegvonás egyaránt szerepet játszik a betegség létrejöttében.
Régebben a köszvény a jómódban élőket sújtotta, napjainkra viszont az egyik
legelterjedtebb civilizációs betegséggé vált. A férfiakat tízszer gyakrabban támadja meg,
mint a nőket, és huzamosabb időn keresztül panaszmentesen lappanghat, mígnem egy
kiadós étkezés, túlzott alkoholfogyasztás vagy egyéb kiváltó ok következtében akut
roham formájában jelentkezik. A vérből a húgysav kristály formájában ülepszik le az
ízületek tájékára és a vesékbe. Különösen gyakran támadja meg a láb- és kézujjak, illetve
a térd ízületeit. Az ízületi gyulladás tovaterjedése a jól ismert köszvényes csomók
kialakulásához vezet.
A köszvény hatására az ember fizikailag merevvé és mozdulatlanná válik. A
szilárdan rögzült és rugalmatlanná vált öntudat így testi szinten is látható módon és
fájdalmasan megnyilatkozik. Rákényszerít, hogy „magunkba szálljunk”, elcsöndesedjünk
és levessük uralkodni vágyó, parancsolgató viselkedésmódunkat.

Köszvény: megmerevedett öntudat; felszólítás, hogy vessük el a parancsoló

és domináló viselkedési stílust, s nézzünk önmagunkba

Amit tenni kell

A betegségben rejlő felszólítás tehát egyértelmű: a betegnek nem szabad továbbra

is a megtörténteken rágódnia és szomorkodnia, mindenért másokat okolnia és kegyetlen
sorsáért panaszkodnia. Az átélt eseményekből le kell vonnia a megfelelő
következtetéseket, a lehetőségekhez mérten tisztázó beszélgetéseket kell folytatnia az
érintettekkel, vagy valami más módot kell találnia arra, hogy megmerevedett belső
magatartását lelki fejlődése szolgálatába állítsa.

Kötőhártya-gyulladás
 Kötőhártya-gyulladás: a konfliktusokkal való szembenézés készségének
hiánya, túlzott követelmények, bele-nemegyezés

A kötőhártya-gyulladás jelzi, hogy olyan konfliktusról van szó, amivel az ember

„nem kíván szembenézni”. Magában foglalja a felhívást, hogy egyszer már tudatosan
megvizsgáljuk, amivel nem akarunk szembenézni, s az okot is, amiért szemet hunyunk
fölötte. A tünet rákényszerít, hogy többé ne térjünk ki a konfliktus elől, s így
maradéktalanul őszinték legyünk önmagunkhoz.
Amit az ember nem lát, az sajog és ingerel, azaz fájdalmat okoz. Berzenkedünk
attól, hogy a dolgokat ily módon kelljen látnunk. Amit viszont látunk, az túl sokat
követel tőlünk, vagy egyszerűen szembeszegülünk vele. Tekintete által az ember mintegy
odadörgölőzik a dolgokhoz.

Amit tenni kell

Először is meg kell tanulnunk a dolgokat s egyben önmagunkat is olyannak látni,

amilyenek a valóságban. Aztán fel kellene tennünk a kérdést, milyen ponton okoz
fájdalmat, hogy szembe kell nézni önmagunkkal, illetve mennyiben vagyunk képtelenek
saját szemünkbe nézni. Minden pillantással, azaz minden újabb ránézéssel lehetőség
adódik arra, hogy a dolgokat más szemmel lássuk. Meg kell hát tanulnunk olyannak
tekinteni a valóságot, amilyen, és összhangot teremteni benső lényünk, külső
viselkedésünk és a dolgok egyéni meglátása között.
A megoldás nem sokáig várat magára, hiszen ha a konfliktust elhárítottuk, végül a
kötőhártya-gyulladás is elmúlik.

Kötőszöveti gyengeség

A kötőszövet az emberi test különböző részeit kapcsolja egymáshoz, tartja össze. A

bőrnek, azaz érintkező szervünknek, feszességet és tartást biztosít. Kötőszövet az, ami
„össze-köt”. A kötőszöveti gyengeség a belső tartás és állóképesség csökkent mértékére
utal. Az illető egyén könnyen szerez „kék foltokat”, azaz könnyen megsérül, még ha az
ütés csekély erejű is volt.

Foglaljuk össze
A kötőszöveti problémák arra utalnak, hogy túlságosan puha és hajlékony vagyok,
ezáltal sérülést okozok magamnak. Az egyes testrészek közti természetes
megfeszülésben zavar lépett fel.
A kötőszövetnek lelki szinten az a képességem felel meg, hogy az egyes részeket
képes vagyok egymáshoz kapcsolni. Állapota jelzi, mennyire vagyok összeszedett vagy
hajlékony, belső lényem vajon eleven és simulékony-e, avagy nehézkes és sérülékeny. Ha
szoros a kapcsolatom önmagammal, belső tartásom is szilárd. A külvilághoz való
kötődés, mely bizonyos mértékig függőséget jelent, ebben az esetben felesleges. Ha
viszont függőségbe kerültem, sebezhetőbbé, sérülékenyebbé válok, hiszen függőségem
nincs összhangban a természetes feszültséggel. Minthogy érzékelem önmagamhoz való
kötődésem hiányát, gyakran helytelen kapcsolatokba bocsátkozom, így szerezvén „kék
foltokat” a világban. A véraláfutások tehát függőségemet és sebezhetőségemet teszik
láthatóvá. Itt szerephez jut a vér is, azaz a lélek testi lakhelye. Az élettől ismételt
(gondolati) lökéseket kapok, de gyakran magam is egy ilyen lökés szerepét töltöm be.
Valójában viszont saját énemnek okozok sérülést.

Kötőszöveti gyengeség: túlzott engedékenységemmel önmagamat sértem

meg;, érzékenység, utólagos és csekély rugalmasság

Amit tenni kell

A kötőszöveti gyengeségben szenvedőnek meg kell tanulnia, hogy ne legyen

érzékeny és haragtartó. Biztonságérzetet, lelki ellenálló-képességet és alapvető bizalmat
kell kifejlesztenie önmagában. Az embernek valójában egyetlen lökést kell kapnia belső
lényétől, és ismét önmagává válik. Aki saját személyiségének megfelelően él, nem fog
többé helytelenül viselkedni, rossz helyen engedni s ezáltal megsebezni önmagát.
A külvilág csupán pótlék, s egyben arra szóló felhívás, hogy saját
személyiségünkben találjunk támaszt. Aki tehát nem hajlandó lemondani a külső
kapcsolatról, minthogy az belső támaszát pótolja, az ámítja önmagát.
Aki viszont megtalálta önmagát, önmagára támaszkodik, az eleven és erős.
Létének lényegét elevenség és rugalmasság alkotja, következésképp kötőszövete is erős,
tartós és hajlékony. A szépség és igazság mindenkinek saját személyiségében rejlik. Aki
„összhangban” van, nem szorul rá a külvilág lökéseire, s az élet nem is sebzi meg.
Aki nem érzékeny, képes elfogadni környezetét olyannak, amilyen. Rálelt saját
lénye értékére. Önmaga értékéből kiindulva nem esik nehezére nagylelkűnek lenni, nem
fogja többé megtagadni önmagát, hogy ezáltal tulajdon lényét sebezze meg. Ebben az
értelemben a kötőszöveti gyengeség segíthet visszatalálni önmagunkhoz, segíthet, hogy
valóban önmagunkká váljunk.

Lágyéksérv

A lágyéksérv jelzi, hogy képtelen vagyok többé elviselni egy nyomást, valamilyen
megterhelést. De magában foglalhatja a célzást is: valami régi, valami túlhaladott eltört
bennem. E betegség bizonyos esetekben egyéni elbizakodottságra vagy önostorozásra
való hajlamra utalhat.

Lágyéksérv: képtelen voltam hozzáedződni a feszültséghez, a terheléshez;

valami „megszakadt” bennem; önvádra való hajlam; túlzott elbizakodottság

Bárhogy legyen is, egy „szakadás” mindig megköveteli a terhelő nyomás

megszüntetését. Ennek egyik módja, ha az ember gyökeresen megváltoztatja az élet
dolgaihoz való viszonyulását. A bennünk rejlő teremtőerő helytelen irányba tért, így
készen kell állnunk arra, hogy életünket újra végiggondoljuk, megpróbáljunk választ
keresni az alapvető kérdésekre, például életünk értelmére, sajátos feladatunkra. Meg
kell vizsgálnunk, mennyiben lenne kívánatos módosítanunk eddig követett életútunkon.

Mandulagyulladás

A mandulagyulladás arra az érzésre utal, miszerint valami nyomasztó dolog,

melyet le kell nyelnem vagy eddig mindig lenyeltem, megfertőz engem. Ezentúl nem
akarom lenyelni, magamhoz venni, többé képtelen vagyok elfogadni. Egy erős, heveny és
mind ez idáig elfojtott konfliktusról van szó, mely hirtelen életre kel bennem.
De mandulagyulladás keletkezhet akkor is, ha az ember szándéka szerint mondani
akarna valamit – vagy ezt mások elvárnák tőle –, mégis képtelen rá, illetve nem meri
megtenni, inkább lenyeli mondanivalóját. A mandulák itt filterként működnek: a
károsat elnyelik. Ám ha az ember túl sok belülről megnyilvánulni kívánó dolgot
hibásként értékel, e filter előbb-utóbb telítődik. Ugyanez a helyzet, ha valamit nem
akarunk befogadni, mert negatívként elutasítjuk.

Mandulagyulladás: nem tudok, vagy nem vagyok többé hajlandó valamit

lenyelni; értetlenség vesz körül; feladatom, hogy egyediségemet kifejezésre
juttassam

Begyulladhatnak a mandulák akkor is, ha az ember úgy érzi, értetlenség veszi

körül, s valami szükségeset nem mond ki, hiszen szubjektíve úgysem lenne semmi
értelme. Mindezek ellenére mindig törekednünk kell arra, hogy felismerjük a látszat
mögött rejtőző valóságot. Feladatunk abban áll, hogy önnön lényünket, egyediségünket
és másságunkat kifejezésre juttassuk. Ha így cselekszünk – a mandulagyulladásra, mint
e feladatunkra szóló felhívásra – nem lesz többé szükségünk.

Megfázás

A megfázásos állapot számos jelképes értelmű tünetből áll össze, melyeket az

alábbiakban egyenként veszünk sorra.

A betegnek bedugul az orra

Valamivel torkig lett, az orra bedugult, a légzés és rajta keresztül a külvilág
dolgainak érzékelése akadályoztatva van. A beteg többé nem hajlandó, de nem is képes
arra, hogy újabb problémákkal megbirkózzon.

Fáj a feje
 Az a rengeteg dolog, ami a megfázásos beteget elárasztja, akkora fejtörést okoz
neki, hogy semmit se képes befogadni.

Berekedt, nem tud beszélni

Zavar lép fel a nyelvi kommunikációban. A beteg vagy nem akar kapcsolatba lépni
a környezetével, ami torokgyulladása következtében most már lehetetlenné is vált, vagy
torokfájása annak a jele, hogy a külvilág dolgai helyett inkább saját belső világával
kellene foglalkoznia. A torokgyulladás a beteg számára lehetővé teszi, hogy társának
jelképes értelemben „odahörögjön” valamit.

A mandulák megduzzadtak
A beteg nyelési nehézségekkel küszködik, nem tud vagy nem akar valamit lenyelni,
elfogadni.
Összességében a megfázás lehetőséget teremt a betegnek arra, hogy egy időre távol
tartsa magát a környezetétől („Ne gyere túl közel hozzám, különben te is megkapod!”),
míg problémáját nem sikerül tisztáznia. Másfelől viszont a megfázással járó tünetek
gyakorlatilag meg is akadályozzák, hogy elvesszen a külsőségekben.

Foglaljuk össze
A megfázás jelzi nekem, hogy belsőleg hideggé váltam, hiányzik belőlem a
melegség, mivel az értelmem, s nem a szívem szerint éltem. Rákényszerít, hogy
önmagammal foglalkozzam, törődjem végre a magam dolgával, ne nyeljek le többé
olyasmit, ami nem felel meg nekem.
Világosan mutatja: „Tőlem idegen mércéhez igazodtam, valami ismeretlent
fogadtam be. Ez az ismeretlen nincs összhangban velem. Legyengített.”
Hagytam, hogy számomra helytelen magatartásukkal mások megfertőzzenek.
Most viszont szembefordulok ezzel az idegen magatartással, mert nincs összhangban
valódi énemmel, ellenkezőleg, meggyengíti. A megfázás tudomásomra hozza, hogy nem
bízom önmagamban, nincs hozzá bátorságom, hogy tulajdon lényemmel összhangban,
helyesen cselekedjek. Testem megkísérli, hogy megszabaduljon az idegentől. Eddigi
magatartásomra „megorroltam”, „valamit odahörgök magamnak”, „torkig lettem” azzal,
hogy megtagadom tulajdon lényemet. Minden idegen dolgot ki akarok köhögni
magamból, kitüsszenteni és szabad folyást engedni neki. Az idegenség viszont
bennreked és meggátolja, hogy világosan gondolkodjam, megakadályozza, hogy
továbbra is csupán értelmemre hallgatva éljek.

Megfázás: felhívás, hogy többet foglalkozzunk önmagunkkal, tanuljunk

meg lazítani, tartsuk távol magunkat minden számunkra idegentől és hamistól

Amit tenni kell

A betegnek foglalkoznia kell önmagával, csakis a saját dolgával kell törődnie. Meg
kell vizsgálnia, miért nem képes felmelegedni. Ajánlatos lenne elgondolkodnia, mit is
akar voltaképpen elmondani, és „ki kellene tálalnia” mindazt, amit eddig elhallgatott.
Meg kellene mutatnia, mire gondol valójában, és megvizsgálni, milyen mértékben
fogadott magába tőle idegen dolgokat, mennyiben nem bízott az intuíciójában. Egy
további lehetséges kérdés: „Mely téren korlátoztam, tagadtam meg önmagam?”
A torkunk kapar és fáj, mert nem vagyunk hajlandók továbbra is lenyelni az
idegen dolgokat. Aki szereti önmagát és szívének hangjára figyel, azt örökre elkerüli a
hamis és idegen.
A megfázással kapcsolatban lásd még a Nátha címszót.

Menstruációs panaszok

Menstruációs panaszok: a nőiség elutasítása, az új iránti nyitottság

hiánya, felelősségtől való félelem; felhívás az öntudat korlátainak
megszüntetésére

A menstruációs panaszok a nőiség belső elutasítására utalhatnak. Ez az elutasítás

irányulhat a nő társadalmi szerepére és státusára, de akár a (jövendő) anyaszerepre is.
Más esetekben a nő talán mélyen vágyik gyermekre, tudja viszont, hogy
életkörülményei vagy partnerének ellenkezése miatt nem lehet teherbe esnie. Ilyenkor a
menstruáció idején a nőben újra meg újra tudatosul az „elszalasztott lehetőség”, ami
mélységes csalódást vált ki benne. Mindezt testileg is fájdalmasan éli át.
A menstruációs panaszok tehát voltaképpen az új feladatra való készség hiányát
jelzik. Elérkezett a megfelelő idő, az ember viszont még nem áll készen, még tiltakozik az
ellen, hogy felnőjön. Pedig feladatunk megkívánja, hogy állandóan készenlétben álljunk,
hogy az új áthathassa tulajdon személyiségünket, s rajta keresztül megnyilvánulhasson.
Következésképp fájdalmat okoz, ha az ember görcsösen ragaszkodik egy már elért
állapothoz, ha a lány tiltakozik a nővé válás ellen. A fejlődéshez természetesen
hozzátartozik, hogy vállaljuk a felelősséget önmagunkért, semmiféle módon nem
akadályozzuk az élet szabad folyását.
A fájdalom magában rejti a felhívást, hogy engedjük továbbhaladni fejlődésünket,
tudatunk beszűkülését, mely félelemként nyilvánul meg, oldjuk fel, s végre felnőtté
váljunk, ne csupán idősebbé. Megkívánja tőlünk, hogy lelki téren is készségesek legyünk
önmagunkat boldogan átengedni minden új hatásnak, mely tulajdon életünkben
jelentkezik vagy személyiségünkön keresztül megnyilvánul.
A menstruációs panaszok egyértelműen felszólítanak arra, hogy inkább „hasból
éljünk” ahelyett, hogy elgondolásokhoz, határozott elképzelésekhez igazodnánk, és
mondjunk igent az életre úgy, ahogy van.
Mindez félreérthetetlenül közli velünk: mondjunk igent női mivoltunkra, egyben
sajátos feladatunkra, sajátos kihívásunkra.
Nem lenne szabad többé az önmagunkról alkotott elképzeléseink szerint élnünk,
ehelyett önnönmagunkat kell létezni hagynunk, nem szabad megadnunk, hanem
élveznünk kell az élet útját.
Lásd még a Cikluszavarok címszót.
Mosakodási kényszer

Hasonlatosan ahhoz, ahogy testünk a mosdás révén tiszta lesz, a mosakodás

egyben a „piszkostól” való belső megtisztulás szimbóluma is. Az ember nem véletlenül
érzi magát olyan kellemesen egy kiadós fürdés után. Külsőleg s belsőleg egyaránt távolra
került a kellemetlen, piszkos dolgoktól vagy problémáktól. A mosakodási kényszer
ebben az összefüggésben egyértelműen jelzi a törekvést, hogy az ember mintegy lemossa
magáról valamely tényleges vagy képzelt bűnét. E jelenség különösen gyakori
fiataloknál, akik (ébredező) szexualitásuk elől menekülvén meg kívánnak szabadulni
„tisztátalan érzéseiktől”. Háborgó lelkiismeretüket külsődleges kompenzáció révén
kísérlik meg kiengesztelni.

Mosakodási kényszer: valódi vagy képzelt bűn érzete; vágy, hogy „tisztára
mossam” magam; rossz lelkiismeret; belső kényszer, hogy valamit jóvátegyek

Amit tenni kell

Akin mosakodási kényszer vett erőt, annak meg kellene próbálnia ténylegesen
elkövetett hibáját helyrehozni, illetve jóvátenni, vagy pedig a dolgokhoz való helytelen
viszonyulásán – mely a bűntudat képzetét benne kiváltotta – szükséges változtatnia és
javítania.

Mozgásbetegség (utazási-, tengeri- és légibetegség)

Az utazással általában együtt jár, hogy az embernek rengeteg új benyomást kell

feldolgoznia. Otthagyja meghitt környezete biztonságát, ismeretlen tájak felé veszi útját,
anélkül hogy előre sejthetné, miféle újdonság várakozik ott reá. Lelki értelemben mindez
annyit jelent, hogy az ember saját lényének eleddig ismeretlen tájaira vivő utazásra
indul. Az ismerthez való öntudatlan ragaszkodás, valamint az ismeretlentől való félelem
odáig fokozódhat, hogy az illető elszédül és rosszul lesz.
Ráadásul az utasok jelentős része valaki másnak az ösztönzésére indul el, saját
magának aligha van beleszólása abba, hova irányul és hogyan fog lezajlani az utazás.
Következésképp az egyedül utazók többségének semmiféle panasza sem támad,
kizárólag utastársakként lesznek rosszul, minthogy másoktól függenek s a történések
alakulásába egyáltalán nem szólhatnak bele. A mozgásbetegség tehát egyben az attól
való félelem is, hogy az ember nem lehet ura a helyzetének, másokra kell hagyatkoznia,
életét nem irányíthatja önmaga, hanem mintegy „leéletik” vele. Az autóbuszon történő
utazáskor ezt a kényszerérzést társadalmi szinten éli meg. Egyvalaki irányít, a többiek
követik. Az ember csupán parányi pont a tömegben, engedelmeskednie kell. Repüléskor
a magasba emelik, ahol szédítő érzés fogja el. Ijesztő gyorsasággal halad előre és fél,
hogy netán lezuhanhat, a legszívesebben a földön maradna. Hasonlóképp aki nem
menetirányban ül, azaz „visszafelé utazik”, gyakorta szédülésben szenved.
 Mozgásbetegség: a lazítás képességének, illetve készségének hiánya;
ösztönös hajlam a dolgok irányítására; a kiszolgáltatottság, az
elkerülhetetlenség érzése

A mozgásbetegség tehát világosan utal azon készségünk vagy képességünk

hiányára, hogy önmagunkat el tudjuk engedni, képesek legyünk másokra ráhagyatkozni,
s hagyjuk a dolgokat megtörténni. A közösség meghitt közegébe való beágyazódottság
hiánya, valamint az öntudatlan akarat, hogy az ember mindent maga irányítson, végső
fokon egy adott helyzet elkerülhetetlenségétől való tudattalan félelmet eredményez.
Ilyen esetben a beteg előtt a következő feladat áll: el kell engednie magát, a történések
folyamatába nem szabad beavatkoznia, s minden szituációban önnön személyisége
középpontjában kell nyugodnia. Hiszen a világ oly csodálatos, ha az ember vele
összhangban s nem ellene él, ha csöndes szemlélőként a teremtés meghitt védettségében
nyugszik és tudja – „minden úgy jó, ahogy van”.

Multiplex sclerosis (SM)

Az hagyományos orvostudomány felől tekintve a multiplex sclerosis (SM) okait

még homály borítja. A beteggel folytatott beható beszélgetések nyomán viszont a
probléma lényege nagymértékben tisztázódhat. Alapjában véve a megmerevedés által
kiváltott elszigeteltségről van szó.
Külsőleg már a betegség kezdeti stádiumában is feltűnő a mozgásképesség
korlátozottsága, a test merevsége, valamint az izmok bizonytalan működése. Belsőleg,
gyakran már rövid idő múltán, szintén rátalálunk a magatartás egyfajta merevségére. A
páciens hajthatatlanul és sziklaszilárdan ragaszkodik az álláspontjához, bizonyos
témákról egyáltalán nem hajlandó beszélni és reménytelen őt más belátásra bírni.
Sokszor éppen ő az, aki dominanciaigényével összhangban családjában „megadja a
hangot”, részben azáltal, hogy betegségét közvetett zsarolásként érvényesíti. Csakhogy
nézeteinek és véleményeinek belső szilárdsága, ez az „engedni nem tudás” megmerevíti
a testet is, úgyhogy az már képtelen „utánaengedni” a finom impulzusoknak, azaz
rugalmatlanná válik.

Multiplex sclerosis: megkeményedés, uralkodási hajlam miatti

elszigetelődés; igazi lényem bizonyos elemeit elutasítom, nem engedem el
magam; gyakori kemény ítélkezés

Az SM-betegeknek két, világosan elkülöníthető típusa létezik: A „konok” típus, aki

már külsőleg is rögtön felismerhető keménységet és „belső erőt” mutat, többnyire
cinikus alkat, számos témáról nem hajlandó beszélni, ilyenkor egyszerűen „kikapcsol”.
Az ilyen pácienst sajátos alapbeállítottság uralja, egy önmagában zárt világkép, mely
nehezen támadható, mégis alapjában elhibázott. Személyiségjegyei között jó adag
érzéketlenség, ridegség és önzés szerepel.
A másik típus az előbbi gyökeres ellentétének tűnik: nyílt, szívélyes, mindenkivel
barátságos és engedékeny – legalábbis látszólag! Ám nála is akadnak olyan területek,
melyek tudatosan vagy tudattalanul érintetlenek maradnak. Életének egy bizonyos
részéről végleges, megmásíthatatlan véleménnyel van, ami ráadásul élesen ütközik a
valósággal.
A terápiás beszélgetések során rá kell találni e témakörökre, mégpedig oly módon,
hogy bizonyos ingerületkiváltó fogalmakat vetünk fel, mint például a család,
partnerkapcsolat, szexualitás, konvenciók, gyermeknevelés vagy hasonlók.
A multiplex sclerosis nyomán, pusztán orvosi szemszögből tekintve, a
gerincvelőben halott szigetek jönnek létre. E károsodásokat visszafordíthatatlannak kell
tekintenünk. Mindazonáltal ha a beteg belátja gondolkodásmódjának merevségét, s
hajlandó változtatni magatartásán, a betegség folyamata lelassítható, sőt megállítható,
így lökésszerű felgyorsulására egyáltalán nem kerül sor.
A multiplex sclerosis fájdalmasan láthatóvá teszi az egyéni lét olyan részterületeit,
melyeket az ember nem enged élni, mert elítéli azokat, nem kíván olyan lenni.
Mindebből egyértelműen adódik a feladat, hogy ne akarjunk többé megítélni, sőt
elítélni, az élet egyetlen területét se utasítsuk el, de éljük meg létünket a maga
egyediségében és sokszínűségében, anélkül hogy csupán lényünk jó oldalát engednénk
megnyilvánulni. Ha nincs többé olyasmi, amit az ember tulajdon személyiségében
elutasít és nem hagy élni, akkor jó úton haladunk a teljes gyógyulás felé.

Nagyothallás

Aki nagyothallásban szenved, az bizonyos dolgokat nem tud vagy nem akar
meghallani, vagy éppen „úgy hiszi, nem hall jól”!

Nagyothallás: felhívás, hogy vegyük észre az élet finom árnyalatait;

hallani-nem-akarás; azt hiszem, „nem hallok jól”

A nagyothallás lelki vonatkozás tekintetében a szembetegségekkel rokon. Ahogy a

rövidlátó csak a nyerset, nagyot és egyértelműt látja, a nagyothalló csupán a hangos,
feltűnő zajokat képes érzékelni. A finom hangárnyalatok egyáltalán nem léteznek
számára. Ez a betegség tehát teljesen differenciálatlan gondolkodásmódra és lelki
beállítódásra utalhat. Ez esetben a nagyothallónak meg kellene tanulnia érzékelni és
megkülönböztetni egymástól az élet finom árnyalatait is (lásd még a Szürkületi vakság
címszót).
Másfelől viszont a nagyothalló viselkedése kísértetiesen hasonlít ahhoz a
gyermekhez, aki valamit „nem akar meghallani”. Aki húzódozik valamely eléje állított
feladat vállalásától vagy megoldásától, aki nem figyel a sors szavára, az testileg
öntudatlanul hozzájárul hallóképessége elveszítéséhez. Betegsége (vagy egy baleset)
gondoskodik róla, hogy valóban az történjen vele, amire titokban vágyik. A problémák
egyidejűleg testi fogyatékosság formájában válnak láthatóvá.
Nátha

A nátha kialakulásának lelki háttere könnyen felismerhető, elegendő csupán a

külsőleg megnyilvánuló jelekre figyelnünk. Az embernek bedugul az orra, azaz „torkig
van” valamivel. A nátha mindig olyan helyzetben jelentkezik, amikor az illető
túlterheltnek érzi magát és indokot keres a visszahúzódásra, mivel jelenleg nincs abban
a helyzetben, hogy a számára kellemetlen követelménynek eleget tudjon tenni. Mindenki
megérti, ha az ember ilyen állapotban visszavonulni kénytelen. Végül is fáj a feje, csöpög
az orra, könnyezik a szeme, s a test mindenre ingerülten reagál. Ezek a testi síkon
jelentkező szimptómák nagyon is világosan utalnak rendkívüli érzékenységünkre. Ha
valaki mégis közel merészkedne hozzánk, egy tüsszentéssel távolságtartásra intjük, vagy
éppen „odahörgünk neki” valamit.

Nátha: torkig vagyok valamivel; a dolgok „megindultak”; belső tisztulási

folyamat

Fordított értelemben viszont a megfázás – az ember felfokozott kapcsolatteremtő

képessége esetén – rákényszerít arra, hogy bizonyos távolságot tartsunk a többiektől és
sokkal jobban odafigyeljünk önmagunkra. A mandulák megduzzadása is arra utal, hogy
többé nem tudunk és nem is lenne szabad mindent lenyelnünk, inkább valódi lényünk
valóságában kellene élnünk ahelyett, hogy külsőségekkel tömjük tele magunkat. A nátha
mindenesetre szabad folyást enged valaminek, belső „tisztulásra” kerül sor, amiből test
és lélek egyaránt megerősödve kerül ki – míg előbb-utóbb ismét torkig nem leszünk
valamivel.
Lásd még a Megfázás címszót.

Nyelési nehézségek

A nyelési panaszok arra utalnak, hogy bizonyos dolgokat, tényeket és helyzeteket

nehezünkre esik „lenyelni”, azaz elfogadni és elviselni. A nagyobb falatokat csak üggyel-
bajjal tudjuk „megrágni”, egyes dolgokat viszont „muszáj egyszerűen lenyelnünk”.
Másokat pedig „képtelenek vagyunk olyan gyorsan megemészteni”. E kifejezések
mindegyike az emésztés folyamata és az élettörténések közötti szoros összefüggésről
tanúskodik. Valamit lenyelni annyit jelent, hogy az ember egy dolgot elfogad, a sajátjává
tesz. Aki a kemény és többnyire jókora falatokkal, melyeket az élet nekünk juttat, nem
tud megbirkózni, gyakran folyadék – többnyire alkohol – segítségével kísérli meg, hogy
az könnyebben csússzon le a torkán. A mértéktelen alkoholfogyasztás étvágytalansághoz
vezet. Következésképp az ember előbb-utóbb megelégszik a folyékony táplálékkal, mely
könnyedén szétárad a szájban, s végképp lemond a valódi táplálékot jelentő szilárd
falatokról.
A nyelési problémák egyik jellegzetes fajtája a levegőnyelés. A beteg nyelésre való
készséget színlel, ám a tulajdonképpeni feladattól meghátrál.
 Nyelési nehézségek: csökkent készség bizonyos dolgok elfogadására, a
tények tagadása

Amit tenni kell

A nyelési nehézségekkel küszködőnek meg kellene kérdeznie magától, miképpen

tudná megoldani élete nyilvánvaló konfliktushelyzeteit. Vagy le kell mondania, meg kell
szabadulnia a kínzó feladattól, vagy pedig annak elvégzése érdekében fokoznia kell belső
készségét és megértőképességét. A kellemetlen feladat mibenlétére valószínűleg gyorsan
fény derülhet egy rövid, de mélyreható beszélgetés során.

Övsömör

Az övsömör esetében többnyire a test egyik oldalán, a mellkas alsó tájékán

fájdalmas, hólyagszerű kiütések jelennek meg a bőrön. Testi kiváltó okként az ott
végigfutó gerincvelőideg gyulladása szolgál.
E megbetegedés a bőrt, azaz kontaktusteremtő szervünket érinti. Pontosabban
fogalmazva, a zavar a fent említett idegnyalábból indul ki. Ez arra enged következtetni,
hogy e megbetegedés érzékelésünk, észlelésünk zavarával áll kapcsolatban, hiszen az
idegeknek az a feladatuk, hogy a külvilág információit közvetítsék az agynak.
Az övsömörben szenvedő betegnek nehézségei vannak a kapcsolatteremtés terén,
minthogy bőrbetegsége a következőket jelzi: „Foglalkozzatok velem, törődésre és
gondoskodásra van szükségem, igényelem és keresem a kapcsolatot!” Másfelől viszont
belülről ellentétes értelmű információlökéseket kap, melyek kapcsolatfelvételében
megakadályozzák, minthogy a beteg a külvilág közeledési kísérleteit egyáltalán nem vagy
csak csökevényes formában észleli. Így kerül sor a már említett ideggyulladásra, mely az
érzékelt impulzusok továbbításában és feldolgozásában bekövetkezett zavarra utal.
A beteg igényli és keresi a kapcsolatot, ugyanakkor a jóindulatú közeledéseket,
félelemből vagy bizalmatlanságból, elutasítja. Kapcsolatteremtésre bizonyos mértékig
képtelenné vált, meg kell hát tanulnia másokhoz közeledni, illetve lehetőséget teremteni
a kapcsolat létesítésére.

Övsömör: segélykiáltás: „Szükségem van, vágyom a kapcsolatokra!”

Félelem, bizalmatlanság és védekezés a kapcsolatteremtéssel szemben. Érzelmi-
gondolati „ördögi kör”.

Az övsömör súlyosabb eseteiben szövődményként féloldali süketség vagy vakság

alakulhat ki. Jelzi, hogy a beteg többé nem képes érzékelni a valóságot, illetve a
rendelkezésére álló lehetőségek gazdagságát, szívesebben él tehát a látszatok világában.
Ezen a ponton az illetőnek meg kell tanulnia áttörni e gondolati és érzelmi ördögi körön.
Pajzsmirigytúltengés

Közismert dolog, hogy az ember szellemi-lelki állapota jelentős hatást gyakorol a

szervezetben levő mirigyek működésére. Különösen igaz ez a pajzsmirigy esetében. Ha
valaki ösztönös igényeit és érzelmeit szüntelenül elnyomja – különösen az agresszív és
elutasító jellegű érzelmeit –, s ennek következtében állandó belső harcnak van kitéve, ez
a folytonos riadókészültségi állapota pajzsmirigy túlműködéséhez vezet, ami a megfelelő
hormon kiválasztódása révén tartós „vegetatív harci készültséget” teremt. Mivel azonban
az érzelmek nem nyilvánulnak meg, mert elfojtják és megtagadják őket, erre a harcra
bensőleg kerül sor.

Pajzsmirigytúltengés: elfojtott agresszív és elutasító érzelmek;

„riadókészültség”, túlfokozott belső aktivitás; állandó „ vegetatív harci
készültség”

A beteg gyakran határozottan körvonalazható félelmeinek és erős

magányérzetének nem ad hangot, ezek különféle természetű erőfeszítésekben
nyilvánulnak meg, például rendkívüli mértékű felelősségvállalásban, mértéktelen
ambíciózusságban, a függetlenségre való korai és erőteljes törekvésben, ezen jelzéseket
azonban a környezete egyáltalán nem fogja. E tény tovább erősíti a beteg azon érzését,
hogy őt „senki nem érti meg”. Vágyát, hogy végre megértő társra találjon, nem
szavakban fejezi ki, hanem azon szinte görcsös igényén keresztül, hogy másokról
gondoskodjék. Az illető ezáltal mások szemében rendkívül rokonszenvessé válik, ő maga
azonban egyre elégedetlenebb lesz, gyakran depresszióba süllyed, minthogy képtelen
kiszabadulni maga választotta börtönéből. Pedig csupán nyíltan kellene vállalnia önnön
igényeit, s olyannak mutatnia magát, amilyen valójában. Ezen csak egyetlen „orvosság”
segíthet – légy önmagad!

Parkinson-kór

Ha egy Parkinson-kórban szenvedő beteget figyelmesen szemlélünk, az a

benyomásunk támad, mintha két ellentétes erő rángatná ide-oda.
Ez a betegség valójában akkor lép fel, ha valakit belsőleg két , különböző képzet
vagy érdek kerít a hatalmába. A beteg egyfelől valami konkrét cselekedetet szeretne
végrehajtani, amiben viszont külső hatások vagy egy belső „ellennyomás”
megakadályozza. A
Parkinson-kór ellentétes erők összeütközése, ami testi síkon is manifesztálódik!
Bár a beteg változtatni szeretne valamilyen szituáción vagy adottságon, azaz
„megbolygatja”, nincs abban a helyzetben, hogy szándékát meg tudja valósítani, vagyis
„béna”.
 Parkinson-kór: ellentétes erők által mozgatott lény vagyok; kilátástalan
konfliktushelyzetek; le kell ráznom magamról valamit, meg kell tőle
szabadulnom

A Parkinson-kórban szenvedő beteg képtelen arra. hogy konfliktushelyzet esetén

szándékait esetleges ellenállások ellenére is keresztül tudja vinni, vagy éppen
visszavonuljon, s az adottságokkal kiegyezzen vagy megbéküljön.
Az ilyen jellegű betegségnél mindig felül kell vizsgálnunk, vajon egy adott
konfliktushelyzetben képesek vagyunk-e levonni a szükségszerű következtetéseket a
célból, hogy az ügyet belsőleg egyszer s mindenkorra lezárjuk.

Pikkelysömör (psoriasis)

A pikkelysömör esetében a bőr természetes elszarusodási folyamata túlzott

mértéket ölt. Az (eleinte) elszarusodott foltok akaratlanul is a tülkösszarvúak
védőpáncéljára emlékeztetnek. Ez a bőrelváltozás tehát arra utal, hogy az. ember
védkezni szeretne a külvilág támadásai ellen, nem akar megsérülni.
Pedig valójában közelségre, rokonszenvre és szeretetre vágyik. A sérüléstől és
esetleges csalódástól való félelmében viszont mégis inkább elhatárolja magát a
külvilágtól, semmit se fogad be, még a hőn áhított vonzalmat sem. „Maga választotta”
betegsége révén az illető lelkileg is teljesen elszigetelődik. Hamarosan azonban nyílt és
sérülékeny területek mutatkoznak az érintett bőrfelületen: a test rákényszeríti az
embert, hogy ismét „sebezhetővé” váljék, „újra kitárulkozzék az élet előtt”. Hiszen a
védőpáncél megléte, valamint a külső „támadásokkal” szembeni felfokozott érzékenység
szorosan összefügg egymással.

Pikkelysömör: közelség és kapcsolat utáni vágy, sérüléstől való félelem,

védőpáncél; felszólítás, hogy az ember merészkedjék elő a csigaházából

A pikkelysömörben szenvedőnek meg kell tanulnia előbújni a „csigaházából”,

nyíltan megmutatkoznia, nyitottá kell válnia környezete közeledési kísérleteivel
szemben, még akkor is, ha fennáll a veszély, hogy esetenként tisztességtelen emberekkel
akad össze. Fel kell ismernie, hogy az élet szakadatlan áramlás, ahol a megbízhatóságot,
a becsületességet, de még az érzelmi kapcsolatok tartósságát illetően se létezik
semmiféle biztos garancia.

Prosztatabántalmak (általában)

A prosztatabántalmak a leggyakrabban előforduló férfibetegségek közé tartoznak.

Különösen gyakori a prosztata (más néven dülmirigy) gyulladása, azaz a prostatitis. E
többnyire baktériumok vagy vírusok által kiváltott megbetegedés kezdeti tünetei a
hőemelkedés, gáttájéki, elsősorban vizeléskor jelentkező panaszok, többnyire éjszaka
fellépő fokozott vizelési inger, néha gennyes folyás. A prosztata megnagyobbodik, s
nyomásra fájdalmasan érzékeny.
Nem ritka a prostatitishoz hasonló, úgynevezett prostatopathia jelentkezése sem.
Kialakulásában fontos szerepet játszanak a lelki tényezők, a foglalkozási vagy családi
jellegű stresszhatások feloldatlansága. Igen gyakran fiatal férfiaknál lép fel, akiknek a
szexuális magatartása még a fejlődés stádiumában van, vagy idős embereknél,
házastársuk elveszítése után. Ezekben az esetekben tehát egy feldolgozatlan lelki
konfliktus következményeiről van szó.
A prosztatabántalmak harmadik típusát a pangásos vagy vértolulásos prostatitis
alkotja. Kiváltó okai között a huzamosabb ideig tartó gépkocsi- és motorkerékpár-
vezetés, lovaglás vagy krónikus felfázás említhető. Jellegzetes tünetei a belek, a
keresztcsonttájék és a húgyhólyag fájdalmai, a korai magömlés és potenciazavarok.
A heveny jellegű megbetegedésektől függetlenül a férfiak többségénél a 40.
életévet követően kezdetét veszi a prosztata megnagyobbodása, egyfajta jóindulatú
daganatképződés, ami húgycsőszűkületet és a hólyagürítés nehezebbé válását idézi elő.
Kezdeti tünetei közt szerepelnek vizelési panaszok, a vizeleti sugár elerőtlenedése,
időnkénti vizeletszivárgás, valamint éjszakai, néha óránként jelentkező görcsös vizelési
inger. Ha e bajokat nem orvosoljuk, a hólyagban bennrekedt vizeletmennyiség
visszaszivároghat a vesékbe, s veszélyes mérgezettségi állapotot válthat ki.

Prosztatabántalmak: belső szorongás jele; képtelen vagyok megtenni azt,

amit akarok, többé nem tudom „ megállni a helyemet”. Fel kell hagynom azzal,
hogy elvárásoknak akarjak eleget tenni.

A prosztatabántalmak tehát egyfajta belső nyomást jeleznek, mely a vesékkel

(partnerkapcsolattal) is összefüggést mutat vagy éppen onnan ered. Többnyire csupán
időskorban jelentkeznek, midőn a férfinak az a szubjektív benyomása támad, hogy „nem
képes többé megállni a helyét”. Képtelen többé megtenni azt, amit szeretne – s nem
csupán szexuális téren.
Mily könnyű lenne pedig a megoldás, ha az ember megváltoztatná elképzeléseit és
azt akarná tenni, amire képes! Hiszen minden elképzelés voltaképpen önnön énünktől
távolít el minket. Fel kellene hát hagynunk azzal, hogy minduntalan a „férfi” szerepét
játsszuk, el kellene oszlatnunk félelmünket, hogy nem vagyunk többé oly vonzóak, mint
korábban, hogy kifejezésre juttassuk azt, akik tulajdonképpen vagyunk. Nem arról van
szó, hogy idegen elvárásoknak – legyen az akár a sajátunk – eleget tegyünk, hanem
arról, hogy olyanok akarjunk lenni, amilyenek vagyunk. Lehetőségünk van arra, hogy ki-
ki önnön javára döntsön, ne különféle követelményeket teljesítsen (a partnerét,
gyermekeiét vagy a társadalomét), hanem önmagát tekintse mércének és a saját útját
járja. Ha ez sikerül, az önmagunk által előidézett belső nyomás is fölenged – s vele
együtt eltűnik annak „külső lenyomata”, a prosztatabántalom is.
Rák

Minden egyes ember testében megközelítőleg mintegy 200 000 ráksejt van.
Minthogy testünk közel 60 billió sejtből áll, ez a szám egyáltalán nem tűnik soknak.
Naponta mintegy 100 milliárdnyi új sejt pótolja az elhaltakat, vagyis potenciálisan
mindnyájan rákbetegek vagyunk. Ez természetes állapot.
A ráksejtek azonban gyöngék, s szaporodási képességük az egészséges
testsejtekénél jóval kisebb. Bizonyos körülmények között viszont regenerálódhatnak, és
ismét ép sejtekké válhatnak.
A szervezet immunrendszere elég erős ahhoz, hogy a degenerálódott sejteket
felismerve, elpusztítsa azokat. Veszély csupán akkor keletkezik, ha az ember, akár
átmenetileg is, valamely téren gátolja immunrendszerét. Ilyen gátló hatást fejt ki a lelki
megterhelés, stressz, alkohol, kábítószer, elkeseredés, gyűlölet, magány, mértéktelen
szomorúság, sőt a helytelen táplálkozás, az elégtelen légzés, a fogazat, mandulák vagy
melléküregek gócos megbetegedései. Mindebben a geopathikus ingerzónáknak, a föld
úgynevezett kisugárzásainak is lehet némi szerepük.
Vannak tehát sajátosan rákkeltő tényezők, melyek azonban mindig valamilyen
hibás lelki magatartásban gyökereznek. Az ilyen egyének hajlamosak az önsajnálatra,
előszeretettel hánytorgatják fel múltbeli sérelmeiket. Képtelenek arra, hogy elengedjék
magukat vagy emberi kapcsolatokat létesítsenek és tartsanak fenn. Állandó önértékelési
zavarral küszködnek, az az érzésük, hogy társaik nem fogadják el, kirekesztik őket. Ezen
érzések kialakulása gyakran a gyermekkorba nyúlik vissza.
Dr. Hamer rákkutató orvos a rák kialakulásának kritériumait vizsgálva arra a
megállapításra jutott, hogy minden egyes szövettanilag pozitív esetben kimutathatók
voltak az alábbi törvényszerűségek.

1. kritérium
A rákos megbetegedést feldolgozatlan személyes tragédia idézi elő, mely az egyén
belső elszigetelődését vonja maga után. Keletkezése annál könnyebb, minél rosszabb az
illető általános egészségi állapota. Voltaképpen tehát három ok közrejátszásáról van szó:
a) személyes tragédia
b) csökkent ellenálló-képesség
c) belső elszigeteltség

Amennyiben ezek együttese túllépi az egyéni határértéket, rák keletkezik.

2. kritérium
A személyes tragédia jellege megszabja a rák lokalizációját is.

a) emlőrák (szinte kizárólag nőknél):

A partnerkapcsolat szellemi-lelki téren zavart mutat. Az érintett fél lehet a
házastárs, barát, gyermekek, munkahelyi főnök vagy tanár.

b) hörgőrák (szinte kizárólag férfiaknál): Okai megegyeznek az emlőráknál

leírtakkal.
 c) méhnyakrák:
Tág értelemben vett szexuális konfliktusok.

d) tüdőrák (gócos):
Halálfélelem férfiaknál és nőknél egyaránt.

e) gyomor-bélrendszer rákja:
Az illető képtelen valamit megemészteni, amivel szüntelenül szembesülnie kell.

Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni, hogy nem is olyan régen a

méhnyakrák a nők körében a legelterjedtebb rákos megbetegedésnek számított. A széles
körű felvilágosítási hullámnak, és a fogamzásgátló tablettáknak köszönhetően a
szexualitásról vallott görcsös nézetek oldódtak, normalizálódtak, így a rák e megjelenési
formája manapság viszonylag ritkán fordul elő.

3. kritérium
A rák lefolyása szoros összefüggést mutat a betegséget kiváltó konfliktusanyag
megemésztésével, illetve feldolgozásával. Ez a betegség intenzitására, fokozódására,
megtorpanására éppúgy vonatkozik, mint időbeli lefutására vagy teljes megszűnésére.
Mindezekből az alábbi feltételezések adódnak:
1. A rák a szervezet immunrendszerének gátlása következtében alakul ki, melyet
szellemi-lelki működészavar idéz elő.
2. E működészavar fennállásának ideje alatt, s a zavar mértékével egyenes
arányban, kifejlődik a rák.
3. Ha a kiváltó konfliktus rendeződik, a rák inaktívvá válik.
A rák különböző típusainak kifejlődési ideje dr. Hamer szerint:
a) emlőrák: 2-3 hónap
b) hörgőrák: mintegy 18 hónap
c) méhnyakrák: 12 hónap
d) tüdőrák: 7 hónap
e) petefészek rákja: 5-8 hónap
f) méhrák: 5-7 hónap

Az említett időtartamokat követően lehet a rákot a legkorábban felismerni. A korai

diagnosztizálás persze jó néhány külső tényezőtől is függ, például a daganat
elhelyezkedésétől, egyéni érzékenységtől és hasonlóktól. Ennyit vázlatosan dr. Hamer
kutatásairól.
Egészségi állapotunk tehát életvezetésünket tükrözi vissza. Amennyiben az előbbin
javítani kívánunk, magától értetődően módosítanunk kell életvitelünkön is. Hiszen a
betegség mindig csupán jelzés, mely az éppen követett út megváltoztatására szólít fel.
A rák szempontjából veszélyeztetett egyének közé elsősorban azok sorolhatók, akik
elfojtják érzelmeiket. Ha személyes tragédia sújtja őket, képtelenek megbirkózni
reakcióikkal, ehelyett áldozatul esnek nekik.
Dr. Masaharu Taniguchi jogosan állapítja meg, hogy a rák az egyén lelkivilágában
levő negatív érzelmek elburjánzásának szükségszerű következménye. A test csupán
visszatükrözi a lelki történéseket. Ha tehát a testben valami idegen mutatkozik, ez arra
utal, hogy a lélekbe is idegen dolog hatolt be, amit el kell távolítani.
E felismerés jelentőségét meggyőzően bizonyítja az a vizsgálat, melyet az Egyesült
Államokban mintegy 4 000 rákbetegen végeztek. Személyes múltjuk során kivétel nélkül
mindnyájan feldolgozatlan depressziós időszakon estek át, mely egyben betegségük
kezdetét is jelentette.
Mindamellett a rák nem csupán fizikálisan mutatkozik meg; hatással van a beteg
gondolkodásmódjára, partnerkapcsolataira és foglalkozására is. Teljesen értelmetlen
tehát, ha csupán a testet kívánjuk meggyógyítani. A lelki áttételek ugyanis előbb-utóbb
ismét testi szintre terjednek át.
Lehet-e itt egyáltalán szerepe bármifajta megelőzésnek? Amikor a rákos daganatot
felfedezik, azaz midőn már kitapintható, mintegy 80%-ban már kifejlődött,
kialakulásának utolsó stádiumához érkezett, s részben már áttételekkel is rendelkezik. A
szervezet védekezőrendszere már régen felmondta a szolgálatot.

Rák: rendezetlen egyéni élethelyzet, csökkent védekezőképesség, belső

elszigeteltség, negatív érzelmek elburjánzása

Amit tenni kell

Mindenekelőtt tudatosítanunk kell magunkban, és fel kell dolgoznunk a

betegséget kiváltó problémát. Ez történhet beszédterápia, reinkarnációs terápia,
pszichoterápia segítségével,vagy az életfilozófia gyökeres megváltoztatása révén, ahol az
egyéni religio – a szó eredeti értelmében vett visszacsatolás a létezés ősokához – döntő
szerepet játszhat.
A rák lokalizációja és a tünetek nyelve pontos felvilágosítást nyújt arra
vonatkozólag, hol keresendő a betegséget kiváltó probléma. Amennyiben a rák kezdettől
fogva aktív volt, kialakulásának időpontját is világosan meg tudjuk határozni.
Mindamellett nem árt tekintetbe venni, hogy a szóban forgó probléma egy ideje
nyugvópontra juthatott.
Amennyiben a kiváltó konfliktust sikerült feldolgozni, viszonylag csekély a
jelentősége annak, mi történik a rákos daganattal. Nem szükséges többé foglalkozni vele,
mert a konfliktusmegoldás jellegének megfelelően felszívódik vagy teljesen betokosodik.
Egyidejűleg arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szervezet
védekezőkészségét ismét megerősítsük, hiszen a legjobb orvos a bennünk rejlő
egészséges életerő.
Életvitelünket is meg kell változtatnunk, hogy a jövőben ne jelentkezzenek többé
megoldatlan konfliktusok.
Táplálkozásunkat körültekintően kell megterveznünk, kerülvén a káros élvezeti
cikkek fogyasztását. Itt elsősorban a nikotinra, alkoholra, túlzott kávéélvezetre
gondolunk. Lehetőleg kerülni kell a húsfogyasztást, éppígy a nem természetes
alapanyagokból készült ételeket is.
Minthogy a környezeti ártalmaktól amúgy sem tudjuk magunkat teljesen
megvédeni, legalább testünk védekezőrendszerének és méregtelenítő funkciójának
működését segítsük elő. Ebben a vonatkozásban rendkívül hatékony a sörélesztő.
Támogatja és védi a májat, testünk fő méregtelenítő szervét. Ráadásul előnyösen hat a
bélflórára is.
A kóros gócokat és kisebb szervi panaszokat – mint például a mandulák vagy az
arc melléküregeinek krónikus gyulladása, rossz fogak vagy problémás hegesedések –
diagnosztizálni és kezelteni kell.

Amit megelőzésképpen tenni kell

A megelőzésben talán az a legfontosabb, hogy alapos gondot fordítsunk a

mentálhigiénére. Az esti visszatekintés alkalmával maradéktalanul fel kell dolgoznunk a
nap történéseit, nehogy megoldatlan konfliktusok maradjanak vissza. A reggeli
előretekintés során pedig az előttünk álló napra kell felkészülnünk oly módon, hogy a
várhatóan bekövetkező helyzetekkel összhangban tudatunk előterébe pozitív
magatartásformákat hívunk.
Számos rákkeltő tényező akad, elsődleges okként azonban belső világunk
rendezetlensége és mérgezettsége szolgál. Másodlagos okként említendő a ráktól való
félelem, amit a „rák különféle okairól” szóló úgynevezett „felvilágosítási kampányok”
szabályszerűen elültetnek és táplálnak az emberekben.
Hatékonynak bizonyulhat ebben a vonatkozásban a következő képzeletbeli
gyakorlat: szemléletes módon képzelje el, hogy az életerős fehérvérsejtek megtámadják
és elpusztítják a gyönge ráksejteket. Ebben az esetben a tudatot pozitív gondolatok töltik
be. Fejlessze ki magában a bizonyosságérzetet, hogy teste elég erős a rák legyőzéséhez,
továbbá a kiváltó tényező ismert és megszüntethető, miáltal a rák is eltűnik. A belső
gyógyulási folyamat gyorsan és akadálytalanul halad előre, ha a páciens valóban hisz
testének e képességében.
Mindennél fontosabb azonban a religio, vagyis a teremtett világot vezérlő
princípiumhoz való visszatalálás. Arról van szó, hogy felismerjük az élet értelmét és
túllépjünk a születés és halál illúzióján. Aki saját magát örökkön élő lélekként fogja fel,
és az élettel összhangban készen áll feladata betöltésére, az, egyéni meggyőződésem
szerint, nem kaphat rákot.

Rekedtség

Rekedtség: „szótlanság”, tehetetlenségérzet; az az érzés, hogy nincs mit

mondanom; belső konfliktusok

Az akut, illetve krónikus rekedtség „szótlanná” teszi az embert! Ez egyfelől annyit

jelent, hogy a beteg tehetetlennek érzi magát, úgy hiszi, „nincs több mondanivalója”,
másfelől a rekedtség egyben felszólítás is, hogy a konfliktusokat ne hangerővel, hanem
belső megértés és átalakulás révén próbálja megoldani. Rekedtséget válthat ki a
konfliktusoktól való félelem, az az érzés, hogy az illető nem tudja helyesen kifejezni
magát, illetve ebben mások meggátolják.
Rendszeretet (kóros)

Rendszeretet (kóros): belső bizonytalanság, támaszkeresés, elismerés és

siker iránti vágy, rendezetlen belső világ, a kiegyensúlyozottság hiánya

Aki lakásában már-már szinte kínos rendet tart, mindezt nagy valószínűséggel
bizonytalanságból teszi, öntudatlanul érzi, hogy lelki egyensúlya ingatag lábakon áll, s
már egy apró hanyagság is elegendő ahhoz, hogy teljesen összezavarodjék. Ráadásul aki
környezetének demonstrálni szeretné, milyen szorgos és takaros teremtés ő valójában,
mindezt katonás rend és tisztaság révén kísérli meg bebizonyítani.
A kóros rendszeretet mögött egyrészt az a vágy húzódik, hogy az illető
teljesítménye révén elismeréshez jusson, de benne rejlik annak öntudatlan megsejtése
is, hogy az egyén belső világa nem oly rendezett, mint amilyennek tűnik.

Reuma

Németországban mintegy kétmillió ember szenved súlyos reumatikus

megbetegedésekben, további húszmillió pedig mozgásszervi fájdalmakról panaszkodik.
A reuma tehát a leggyakoribb s egyben legköltségesebb népbetegség. E megnevezés
ráadásul csupán azon kiterjedt tünetegyüttes gyűjtőfogalma, mely az ízületek és az
izomzat fájdalmas szöveti elváltozásait jellemzi. A betegséget mindig gyulladás kíséri,
függetlenül attól, hogy heveny vagy krónikus stádiumban lép-e fel. A fájdalom oly
mértékben korlátozhatja a mozgásképességet, hogy nemritkán rokkantság alakul ki.
Bizonyos vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy a reumás betegek agresszív
indulataikat már gyermekkoruktól fogva a vázizomzat görcsösen felfokozott
megfeszítése révén kísérlik meg levezetni. Ezzel magyarázható, hogy erőteljes fizikális
tevékenységet végeznek, sokat sportolnak, sőt feltűnő előnyben részesítik az agresszív
sportágakat. A reumás betegek szinte kényszeredetten uralkodnak érzelmeiken,
következésképp szomorúságukat, csalódottságukat vagy frusztrációjukat képtelenek
normális módon kiélni. Így kerül sor eleinte szellemi-lelki síkon egyfajta
megkeményedésre és megmerevedésre, minthogy az agresszív érzelmek az illető
egyénben bizonyos mértékig „megkötődnek”. Bár a reumás beteg rendkívül
lelkiismeretes és szerény, kevéssé alkalmazkodóképes. Az elfojtott düh, méreg és
keserűség, valamint saját, illetve mások cselekedeteinek elítélése megakasztja az életerő
áramlását, s egyre nagyobb méreteket öltő testi merevséghez és mozgásképtelenséghez
vezet. A reumás beteg előszeretettel kritizál, s gyakran kibékíthetetlen ellenfél.
A düh, méreg, keserűség és bosszúvágy gyulladásos folyamatokat indít el ott, ahol
elfojtódott. E lefékezett energiák testi síkon a nem kiválasztódott anyagcseretermékek
lerakódását hozzák létre. Eme úgynevezett toxinok jelképezik azokat a problémákat,
melyek feldolgozatlanul elraktározódtak. Így a test egyre inkább a megoldatlan
életfeladatok lerakodóhelyévé válik. Ahogy szervezetünket a koplalás révén rá tudjuk
kényszeríteni arra, hogy a felhalmozódott tartalékok megemésztésére összpontosítson,
pszichikai téren is lehetséges az eddig elfojtott emóciókat tudatosítani, feldolgozni és
ezáltal ártalmatlanná tenni.
A beteg többnyire borzasztóan fél attól, hogy az önmagáról alkotott képet,
szerénységét, lelkiismeretességét, segítőkészségét, alkalmazkodóképességét és
erkölcsösségét őszintén megkérdőjelezze, s így kénytelen legyen árnyoldalával, önnön
kicsinyességével, uralomvágyával, agressziójával, melyek „megmerevedését” előidézték,
végső fokon lelki-szellemi rugalmatlanságával szembesülni. A reuma voltaképpen a
határtalan akarat kifejeződése, a mohó vágyé, hogy az ember mindent tudjon, uraljon és
irányítson. Végső soron maga a meg nem valósult hatalomvágy.
Amennyiben a beteg tulajdon „árnyoldalát” is vállalná, ezen törekvéseit nem
kellene elfojtania. Minthogy azonban saját erkölcsi elvárásainak semmilyen formában
nem tud megfelelni, nemcsak hogy elfojtja hatalomvágyát, hanem bűntudat is ébred
benne, melyet segítőkészséggel és önfeláldozással próbál meg kompenzálni. Ha
ilyesmire nem nyílik lehetősége, állapota gyakran látványosan romlik. Minthogy igazi
érzéseit egyre inkább elnyomja, és belső morális érzésének, valamint magas
eszményeinek megfelelő külső magatartásban „merevedik meg”, a test, e magatartás
tükörképeként, fokozatosan elveszíti mozgékonyságát.

Reuma: agresszív impulzusok izomfeszülést eredményeznek; felgyülemlett

düh, méreg, agresszió, keserűség, bosszúvágy, belső gátlások

Amit tenni kell

Meg kellene hát kérdezniük maguktól:

– Milyen mértékben ragaszkodom ahhoz az énképhez, mely mögé elrejtem
magam?
– Mely téren érzékelek magamban erős agresszív indulatokat és csalódottságot?
– Miért nem mutatom ki nyíltan ezen érzelmeimet, miért nem beszélek róluk?
– Milyen érzéseket nem merek magamnak bevallani?
– Mit nem tudok megbocsátani és elfelejteni?
– Miért nem tudom magamat, másokat olyannak elfogadni, amilyen vagyok,
illetve amilyenek ők?
– Hogyan tudnék magammal és másokkal szemben melegséget és igazi szeretetet
tanúsítani, kifejezésre juttatni?

Rosszullét és hányás

A rosszullét és a hányas jelzi, hogy valami, amit magunkhoz vettünk, amivel

foglalkoztunk, megfeküdte a gyomrunkat.
 Rosszullét és hányás: kívánság, hogy bárcsak valami ne történne meg;
valamit „émelyítőnek” találunk, nem nyugszunk bele a körülményekbe;
védekezés, elutasítás

Akár egy probléma is megfeküdheti a gyomrunkat, elronthatja az étvágyunkat.

Ismerős fordulattal élve: „Már a puszta gondolattól is rosszul leszek!” A kellemetlen
helyzetek és nyomasztó problémák, mint látjuk, fizikai rosszullétet idézhetnek elő, ami
végeredményben odáig fokozódhat, hogy a lelki értelemben emészthetetlen, jókora
falatoktól hányas révén szabadulunk meg.
Az émelygés elutasító magatartást jelez olyasmivel szemben, amit egyáltalán nem
tudunk elfogadni. Ám a mértéktelen, összevissza evés – azaz ha egyszerre rengeteg
különféle dologgal foglalkozunk – szintén rosszullétet és hányást okozhat.
Az ember megszabadul azoktól a dolgoktól és benyomásoktól, melyeket nem akar
szervezetébe beépíteni, gondolkodásába integrálni. A hányás a védekezés és elutasítás
erőteljes megnyilvánulása. Mindez még világosabban tetten érhető a terhességi hányás
esetében.
Émelygés akkor keletkezik, ha olyasmi tudatosul bennem, amit nagyon szerettem
volna nem megtörténtnek hinni. A hányásban jóval nyomatékosabban fejeződik ki a
védekezés és elutasítás gesztusa: valamivel érintkezésbe léptem, amit nem tudok (nem
akarok) elfogadni, „hányingerem támadt” tőle, magamon kívül szeretném tudni. A
hányás révén viszont csupán testi síkon szabadulok meg azoktól a dolgoktól, melyek
számomra emészthetetlennek vagy károsnak tűnnek. Legszívesebben ugyanezt tenném
lelki téren is, de nem találom meg a módját, különben nem került volna sor arra, hogy
ezen energiákat testi szinten vezessem le...
Alapvetően fontos, hogy ne foglalkozzunk tovább a hibákkal vagy az elutasított
helyzettel, inkább keressük a megoldás lehetőségét, mely valóban „feloldást” hoz.
Meglehet, hogy magán a kellemetlen helyzeten vagy éppen tulajdon hozzáállásunkon
kell változtatnunk. Mindkettő a védekezési mechanizmus megszűnését eredményezi, s
vele együtt elmúlik a rosszullét is.

Rövidlátás

A rövidlátás a külvilágtól való félelem látható megnyilvánulása. Aki az élet

tényeivel nem kíván szembenézni, az rövidlátó módon él. De ilyenné válik az is, aki nem
tanulja meg vállalni az élet feladatait. A rövidlátás különösen gyakori fiatalkorban,
minthogy az ifjúból hiányzik az előretekintés, a távollátás képessége. Egyáltalán nem
akar még a jövőbe (távolba) nézni, csakis a pillanatnak él, következésképp „távollátásra”
képtelen. A rövidlátás viszont a huszadik életévet követően jelentősen visszafejlődhet,
feltehetőleg azzal egyenes arányban, ahogy az ember „messzelátásra” tesz szert.
A szemműködést, más szervekéhez hasonlóan, erőteljesen befolyásolja a
szimpatikus és paraszimpatikus idegtevékenység (szimpatikus = autonóm idegrendszer;
paraszimpatikus = a vegetatív idegrendszernek az előbbivel ellentétes hatású része). A
rövidlátó emberek túlnyomó többsége „paraszimpatikus” természetű, érzelmileg kevésbé
fogékony, türelmesebb és rendszeretőbb. Hajlamos a külvilágtól való visszahúzódásra,
hogy belső fejlődése erőteljesebben haladhasson előre.
A rövidlátó egyén meglehetősen jól látja a közeli tárgyakat, de a távolabbiakat
csupán bizonytalanul képes kivenni. Mindebben szerepe lehet a teljesítménydrukknak
és stresszhatásoknak is, különösen pedig az édes és alacsony tápértékű ételek iránti
előszeretetnek. Az alultápláltság szintén fontos tényező, elsősorban a harmadik világ
országaiban.
Ezeknél az embereknél gyakori jelenség a meglehetősen beszűkült szellemi
beállítottság, a jövő iránti aggodalom, valamint az attól való félelem és vonakodás, hogy
saját életükért vállalják a felelősséget. Mindehhez gyakran félénkség és introverzió járul.
A rövidlátók aránya különösen magas az értelmiségiek körében. Mindez arra
enged következtetni, hogy a közellátás szoros összefüggésben áll a túlzott
„közelmunkával”, azaz jelen esetben a sokat olvasó életmóddal. A helyzet persze fordítva
is igaz, vagyis az introvertált egyén többet olvas, következésképp műveltebb, a közelre
nézés gyakorisága viszont fokozza a rövidlátást.
A leptosom típust (karcsú testalkat sovány végtagokkal) általában összefüggésbe
hozzák a rövidlátással. Az ilyen embert bizonyos személyiségjegyek – például
gátlásosság, félelem vagy agresszivitás – túlsúlya jellemzi, melyeket képtelen megfelelő
módon kinyilvánítani. Szintén gyakori az introvertáltság és énközpontúság, valamint a
feltűnően sajátos légzésmód.
A rövidlátó egyén testében arra utaló jelek találhatók, hogy múltbeli ismétlődő
élményeit, mint a félelem, rémület és hasonló érzelmek, nem tudta feldolgozni, azok
mintegy megrekedtek, belefagytak az izomzatba. A mellkas általában lapos,
megakadályozván a teljes belégzést, mielőtt a feldolgozandó érzelmek a belső teret
egyáltalán elérhetnék. Az izomzat lényegi gátlása a rövidlátóknál tehát nem a szemben,
hanem a testben található, megakasztva az energia áramlását, mielőtt még az a szembe
juthatna. Amennyiben e kontrakciós és receptív fázis huzamosabb ideig eltart, a
következmény rövidlátás kialakulása lehet.
A rövidlátás tehát mindig a túlzottan erős szubjektivitás megnyilvánulása. Az
ember mindent egyfajta „békaperspektívából” lát, túlságosan is saját szemszögéből,
„saját szemüvegén keresztül”. A rövidlátás ugyanakkor éppen arra kényszerít, hogy
önmagunkra tekintsünk, világosan felismerjük a közelállót. A rövidlátó ember azonban
nem akarja észrevenni ezeket a dolgokat, így éppen a tünet készteti arra, hogy önmagába
tekintsen, önismeretre tegyen szert. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy mindent
önmagára kell vonatkoztatnia, a középpontba kell kerülnie és egocentrikussá kell válnia
anélkül, hogy valóban tudomásul venné önnön lényét, minthogy az igazság és a valóság
többnyire kellemetlen dolgok. A rövidlátásban felhívás rejlik, hogy valóban meglássuk és
elfogadjuk önmagunkat, s felismeréseinkből levonjuk a szükségszerű következtetéseket.
A szóban forgó egyén viszont többnyire nem érti meg e felhívást, sőt magába
húzódik ahelyett, hogy tudomásul venné vagy egyáltalán tekintetre méltatná önmagát.
Így egyre bátortalanabb, érzelmileg gátlásosabb és „átszellemültebb” lesz. Igen nehéz rá
hatást gyakorolni, érzelmeit másoknál sokkal erősebben fékezi. Társadalmi szempontból
bármely rendes látású egyénnél alkalmazkodóbb és kívánatosabb. Az összeütközéseket
kerüli, vagy éppen a szokásosnál hosszabb ideig, végtelen türelemmel elviseli anélkül,
hogy panaszkodnék.
A különféle nemzetek körében végzett vizsgálatok kimutatták, hogy Kínában
háromszor annyi rövidlátó ember van, mint távollátó, a japánok között hatszor több a
rövidlátó, mint a távollátó. Mindez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a japánok több mint
50%-a rövidlátó. Az eddigi kutatások fényében ez a legmagasabb százalékos arány,
melyet eddig egy népnél tapasztaltak, ám rögtön érthetőbbé válik, ha meggondoljuk,
hogy a japán nevelési modell nagy súlyt fektet az érzelmek feletti uralkodásra, azok
udvarias mosollyal történő leplezésére, megtiltja az ellenkezést, és elvárja az adott
csoporthoz vagy a társadalom egészéhez való feltétlen alkalmazkodást.

Rövidlátás: külvilágtól való félelem, teljesítménydrukk, stressz, az

„előrelátás” hiánya; a félelem és agresszivitás nyílt kifejezésével szembeni
gátlások

A rövidlátás kialakulása
A legutóbbi felmérési adatok szerint a német állampolgárok 53%-a állandóan,
27%-a alkalomszerűen szemüveget hord. Az esetek többségében rövidlátásról van szó, a
fiatalkorú szemüvegviselőknek kereken 90%-a rövidlátó. Ráadásul a közellátás az elmúlt
évszázad óta olyan méreteket öltött, hogy szinte már járványról lehet beszélni. Mi lehet e
jelenség oka?
Minthogy a rövidlátás először többnyire a 12. és 16. életév között lép fel,
kézenfekvőnek tűnik az úgynevezett „közelmunka elmélet”, hiszen ebben az
életszakaszban a fiataloknak az iskolában és otthon egyaránt sok olvasással-írással
kapcsolatos tevékenységet kell végezniük. Ugyanakkor ez a pubertás időszaka is, vagyis
az a kor, midőn a fiatalok lelkileg is közellátásra kényszerülnek, minthogy egész
személyiségük alapvető átrendeződésével kell megbirkózniuk. A serdülőkorú tudatára
ébred nemiségének, ugyanakkor lénye társadalmi jellegének is, ezért is verődik ebben a
korban legszívesebben csoportokba. A természet tehát „megköveteli” tőle, hogy fokozott
mértékben foglalkozzék önmagával, így téve eleget a szükséges fejlődési folyamatnak.
Figyelemre méltó tény, hogy elsősorban a gimnazisták rövidlátók (35%), míg a
szakiskolákba járóknál ez az arány jóval csekélyebb (5-6%). Mindebből arra
következtethetnénk, hogy a rövidlátás összefüggésben van az iskolai képzéssel, ám
ennek ellentmond, hogy a textiliparban dolgozó nők mintegy 70%-a szintén rövidlátó,
feltéve hogy munkájuk állandó közelre nézést igényel. E jelenség a nyomdai szedőknél is
megtalálható. Ám ha valóban a közellátást kívánó tevékenység felelős e betegség
kialakulásáért, akkor miért nem lesz mindenki rövidlátó? Itt felmerül a genetikai
öröklődés lehetősége is, hiszen a rövidlátás öröklött szemrendellenesség következtében
is kialakulhat. Ajánlatos azonban itt is „hajlamosító tényező” után kutatnunk, minthogy
ez a tünet megjelenésében döntő szerepet játszhat.
Amennyiben egy ilyen „hajlamosító tényezőt” adottnak tekintünk, elhárítása vagy
legalábbis enyhítése a rövidlátás mértékének csökkenéséhez vagy akár teljes
megszűnéséhez vezethet.
Ebbe az irányba mutat a „szemtorna”, mely eredetileg az amerikai dr. Bates
szemész nevéhez fűződik, de időközben jelentősen átdolgozták és továbbfejlesztették.
Bates a rövidlátást a külső szemizomzat krónikus megfeszülése következményeként
fogja fel, aminek igazához nem fér kétség. Felvetődik viszont a kérdés: mi váltja ki az
izomzat krónikus megfeszülését? A pszichikai tényezők tekintetbevétele céljából számos
szemspecialista terápiás módszere magában foglalja a légzésterápiát, valamint a
képzeleti tevékenység különféle megnyilvánulásait. Saját praxisomban elsősorban a
reinkarnációs technikák alkalmazása bizonyult hatékonynak, mert számos esetben
közvetlenül a „visszavezetés” után – melynek során a szemgyengeség szóba sem került-
jelentősen enyhültek, sőt megszűntek a szembántalmak. Változás nyilvánvalóan „a
dolgok meglátásában” következett be, ami közvetlen hatást gyakorolt a szemre is.
Ám minden effajta terápiának megvan a maga hátránya- csak akkor kerül rá sor,
mikor a szembetegség már kialakult. Mindennél fontosabb lenne hát, ha a dolgok „hibás
látását” egyáltalán nem engednénk kifejlődni, mégpedig azáltal, hogy a szellemi-lelki
magatartás alakulását a kellő időben helyes irányban befolyásoljuk. Mindez egy
lehetőleg félelemmentes életvitel vagy a félelem azonnali feldolgozása és feloldása révén
érhető el. Magában foglalja a körültekintő mentálhigiénét, valamint egy általános
érvényű életfilozófia terjesztését már a fiatalok körében is, hogy görcsök egyáltalán ne
léphessenek fel, vagy ha igen, akkor már idejekorán védekezhessünk ellenük.

Sokízületi gyulladás (különösen a P.C.P – primer chronicus

polyarthritis)

A sokízületi gyulladásban szenvedő betegek feltűnően egybevágó

személyiségjegyekkel rendelkeznek. Többnyire csöndes, szerény, szorgalmas és
gyakorlatias emberek, önzetlenek és önfeláldozók, gyakran egészségügyi vagy szociális
gondozói munkakörben dolgoznak. Türelmesek, igénytelenek és mindig készek a
tehervállalásra. Kórképükben a reumafaktor világosan kimutatható, a szívműködés
viszont nem károsul.
Ez utóbbi tény világosan utal a betegség hátterére. A betegek élettörténetére
többnyire a rendkívüli mértékű aktivitás jellemző. Fáradhatatlanul végeznek házi és
kerti munkát, teljesítmény- és erősportokat űznek, fürgék, mozgékonyak és
nyughatatlanok. A túlzott mértékű aktivitás és mozgékonyság viszont kizárólag testi
síkon jellemző. A fizikai aktivitás bizonyos fokig a szellemi-lelki mozgékonyság hiányát
hivatott kompenzálni.
A testi aktivitás, a túlzottan lelkiismeretes és kínosan becsületes magatartásmód
kényszerűségből fakad. A háttérben többnyire elfojtott, be nem vallott agresszió
húzódik. Hiányzik a szeretet, a „szív részesedése”. Helyét a perfekcionizmus, a már-már
túlhajszolt segítőkészségben megnyilvánuló önfeláldozás veszi át, ami viszont gyakran
depresszióba torkollik. A szellemi-lelki megmerevedés csupán testi síkon tud oldódni, s
ott egyben túlkompenzálódik is, anélkül viszont, hogy a probléma valódi megoldását
eredményezné. A belső dermedtség végső soron egyre inkább áthatja a testet is, mintegy
a belső valóság tükörképeként. Az elfojtott agresszió, melynek nem szabad
„megmutatkoznia”, egyre jobban gátolja a testműködést, gyulladást és fájdalmat idéz
elő.
Az elmondottakból egyenesen következik a feladat, mellyel a betegnek meg kell
birkóznia. A túlzottan lelkiismeretes és mindent agyonmoralizáló magatartást, mely
agresszív indulatokat és merevséget idézett elő, fokról fokra oldani kell. A betegnek be
kell látnia, hogy másoknak adott igenje adott esetben az önmagára adott nemmel
egyenértékű. Helytelenül dönt az, aki önmagát a végletekig fel kívánja áldozni. Útja a
szabadság, nyitottság és szeretet felé kell hogy vezessen, mert igazi élet csakis ott
található.

Soványság

Soványság; meg akarok szabadulni minden rossztól, alantastól, érzékitől;

magas eszmények; kapcsolatok és kötöttségek elutasítása

A kóros lesoványodás leginkább a pubertáskorba lépő lányoknál jelentkezik,

vagyis abban az időszakban, mikor a serdülő lánynak új szerepével, önnön nemiségével
meg kell barátkoznia. Az evéstől való tartózkodás szimbolikus értelemben e fejlődést
hivatott hátráltatni. A soványságra áhítozók felülmúlhatatlan eszményképe a tisztaság,
átszellemültség és súlytalanság, a testiségtől, „az állatiastól”, a nemiségtől való
megszabadulás, végső soron az „anyagtalanná válás”.
Az evést olyan aktusnak tekintik, mely a tisztátalant, a testit, végső fokon magát a
szexualitást „táplálja”, s mint ilyet kereken elutasítják. A sovány egyén fél a gömbölyű
formáktól, melyek nőiességét kidomborítanák. A kóros soványságot éppen ezért
gyakorta menstruációs panaszok vagy a havi vérzés teljes kimaradása kíséri.
A sovány ember tartózkodik a testiség bármely megnyilvánulásától, a
visszahúzódó életmódot, az egyedüllétet kedveli, fél a testi közelségtől. Egy közös
étkezésben való részvétel például óriási nehézséget jelent a számára, még akkor is, ha
egyébként semmit se eszik. Maga az emberi közelség, a közösségi tevékenységek
szükségszerű velejárója, kellemetlenül érinti.
A szűkös kosztot, melyre a sovány ember kényszeríti magát, gyakran a keserű ízek
jellemzik, vagyis az „édesség” hiánya! Ebben szintén a test, a vágy, az élvezetek végletes
elutasítása mutatkozik meg. Ám e határtalan elutasítás mögött mérhetetlen vágyakozás
rejlik mindaz iránt, ami ellen az illető oly hevesen tiltakozik: a törődés, testi közelség,
vágy és „édes érzelmek”, az érzéki gyönyörök iránt. Effajta sóvárgás jut kifejezésre abban
is, mikor az illető titokban válogatás nélkül roppant mennyiségű ételt fogyaszt, amit
persze rögtön utána ki is hány.
E rettegett „testiség” iránti mohó vágy nem hagyja magát szüntelenül elfojtani, ám
a gyengeség említett megnyilvánulásai nyomtalanul eltüntethetők, így a páciensnek se
önmagának, se környezetének nem kell „gyöngeségét” bevallania.
Az egyéni szükségletekhez való neurotikus viszonyulás túlnyomórészt a negatív
alapbeállítottságú családokban fordul elő. Kialakulásában szerepet játszhat a
hangsúlyozottan puritán életszemlélet, a hatalmaskodó, indulatos apa, esetenként egy
túlzottan erős egyéniségű anya vagy nagymama, sőt egy „rivalizáló” nővér is, akivel
szemben a betegnek láthatólag semmi esélye sincs.
E környezeti tényezőkkel szoros összefüggésben fejlődik ki a bármiféle
kapcsolattal, kötődéssel szembeni, mélyen gyökerező elutasítás, majd ennek
eredményeként magának a szexualitásnak az elvetése. A kórosan sovány egyének
többnyire magas intelligenciaszintje nyilvánul meg abban is, hogy kifelé gyakorta
alkalmazkodók, míg belsőleg szinte megszállott makacssággal törnek céljuk felé.
A soványság mögött alapjában véve nemes szándék húzódik, amit viszont az illető
nem megfelelő eszközök révén kíván megvalósítani. Miközben minden erejével elfojtja
mohó életvágyát, sóvár ösztöneit, egyben erősíti is azokat. Helyesebben tenné, ha nyíltan
vállalná, szabadon kinyilvánítaná ezen szükségleteit, hogy fölébük kerekedhessen.
A betegnek először is meg kell tanulnia elfogadni és vállalni önnön testiségét és
nemiségét. Amennyiben ilyen természetű igényeit elismeri, s hajlandónak mutatkozik
azok kiélésére, étkezési problémái is rendeződni fognak.
Soványságra vágyni annyit jelent, hogy az ember fennkölt eszményeket vall,
mentes kíván lenni minden látszólag rossztól, alacsonyrendűtől, testitől. Ez az ideálkép
az önmagunkra mint tiszta és tökéletes szellemi lényre való tudattalan emlékezésből
ered, következésképp elutasítjuk lényünk „földi létezésformáját”, megvetően tekintünk
önmagunkra s általában a testiségre, amitől meg kívánunk szabadulni vagy legalábbis a
lehető legkisebb mértékűre szeretnénk csökkenteni. Újra azok szeretnénk lenni, amik a
valóságban vagyunk: tisztán szellemi lények.
Feladatunk azonban úgy szól, hogy szellemi lényünket a testiségre is átsugározzuk.
Ha testi mivoltunkat elutasítjuk, feladatunknak sem tudunk eleget tenni. Minthogy az
ember szellemi természetének belső meggyőződését önmagában hordozza, vágya is erre
irányul, s a legszívesebben kizárólag szellemileg táplálkoznék anélkül, hogy testével,
súlyával, az evéssel és a szexualitással kapcsolatba kellene kerülnie.
Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy az anyag a teremtett világnak a szellemivel
egyenértékű része. Nem szabad hát tőle húzódoznunk, ellenkezőleg: fel kell ismernünk
feladatunkat, hogy vállalhassuk és betölthessük. Hiszen aki csupán eszménye szerint él,
megtagadja benső valóságát.”Ép” és egészséges csakis akkor lehet az ember, ha felhagy
az ideálok és önkényes mércék szerinti élettel, saját elképzelései valóra váltásának
hajszolásával, és a legjobbat adja a világnak, amit ember egyáltalán adhat – önmagát.
Amennyiben szilárdan eltökéljük, hogy létezni engedjük magunkat úgy, amilyenek
valójában vagyunk, megtettük az első lépést az egészség felé vezető úton. Belső
egészségünk fokozatosan külső jelekben is megnyilvánul, hiszen ép lélek csakis ép
testben létezhet és teljesedhet ki.

Stressz

A stressz keletkezése szoros összefüggést mutat az idegességet kiváltó okokkal. Itt

első helyen a hibás gondolkodásmódot kell említenünk, mely megfelelő gyakorlással
leépíthető, s pozitív gondolkodásmóddal cserélhető fel.
Az olyan gyerekek, akikre mindent ráhagynak, akik sem iskolai megterhelésnek,
sem szüleik zsarnokoskodásának nincsenek kitéve, nem is ismerik a stresszt, mivel teljes
tudatukat és minden figyelmüket arra irányítják, amivel éppen foglalkoznak.
Az a felnőtt viszont, akinek fejében már reggelinél a délelőtti üzleti megbeszélések
járnak, ebéd közben átfutja az újságot, a nap során szüntelenül az este esedékes
konferencián töpreng vagy éppen a másnapi teendőket tervezi el, stresszhelyzetbe
juttatja magát. A stressz egyik kiváltó oka tehát a tudat többféle cél irányában történő
szétforgácsolódása.
Másik kiváltó okként a becsvágy említhető. Aki kéthetes szabadságáról visszatérve
összegyűlt üzleti postáját egy röpke délelőtt során kívánja átnézni, hogy délután végre
sort keríthessen a régóta esedékes leltározásra, s így este gondtalanul mehessen
színházba a feleségével, az menthetetlenül stresszállapotbakerül. A stresszhelyzeteket
gyakran bizonyos „kényszerítő körülmények” idézik elő, bár többnyire nem is annyira a
körülmények, inkább mi önmagunk „kényszerítjük ki”. Persze kellemes érzés, ha az
ember valamit elrendezvén végre fontosabb dolgokhoz foghat. Ám aligha lehet jó
megoldás, ha e célból szüntelenül versenyt futunk az idővel.
Az üzletemberek többsége meg van győződve arról, hogy egy előre megbeszélt
időpontot nem lehet későbbre halasztani, bár e felfokozott munkatempó többnyire rossz
időbeosztásból, valamint azon becsvágyból ered, hogy az illető minden egyes lehetőséget
százötven százalékig kihasználjon. Márpedig az ember nem az a fajta, aki sokáig kibírja,
ha a nap 24 órájában szüntelen stresszhatásoknak van kitéve. Rá kellene végre jönnünk,
hogy nem muszáj minden felmerülő lehetőséget megragadnunk, hiszen az élet
töméntelen mennyiségben kínálja nekünk az újabb meg újabb alkalmakat. Kész
művészet, s egyben elérendő pozitív jellemvonás, ha képesek vagyunk időnként egy
ígéretes lehetőséget kihasználatlanul hagyni, hogy alaposabban kipihenhessük
magunkat, s erőt gyűjthessünk a sors egy következő jó ajánlatának elfogadásához.

Stressz: meghiúsult kísérlet, hogy egy bizonyos idő alatt a lehetségesnél

többet teljesítsek; mértéktelen becsvágy, perfekcionizmus

Amit tenni kell

A stressz ellenszereként kétféle megoldás kínálkozik: vagy fokozatosan

megszüntetjük a szervezetünkben létrejött riadókészültségi állapotot, melyek
cselekvőkészségünket biztosítják s testünket a fokozott megterhelésre előkészítik, vagy
nem hagyjuk, hogy e riadókészültség túlzott mértéket öltsön. Kínzó feszültségünket, ha
már kialakult, kerékpározással vagy egyéb erőkifejtési módozatokkal kell ismét normális
szintre „szorítanunk”, vagy minden erőnkkel meg kell előznünk kialakulását. Sokat
segíthet ebben a céljainkhoz való megváltozott viszonyulásunk, nem is beszélve arról, ha
egyszer s mindenkorra lemondunk a nagyravágyásról, miszerint mindig mindent s
lehetőleg rögtön elérjünk, s maradéktalanul eleget tegyünk környezetünk gyakran
alaptalan elvárásainak.

Szenvedélybetegség (általában)

A szenvedélybetegség minden formája mögött a saját én megtalálására irányuló

ösztöntörekvés rejlik. Az ember jelenlegi létezésmódjával nincs megelégedve, többre
vágyik, egyfajta ideális én után kutat, egy másféle vagy magasabb tudati szint elérésére
törekszik. Mindaddig viszont, míg a keresés állapotában van, nem „Itt és Most” él, nem
tapasztalhatja meg a beteljesülést. A szenvedély jelzi, hogy az ember mintegy
megszállottja a beteljesülésnek, lázasan keresi igazi énjét ahelyett, hogy felismerné:
mindent, amit oly kétségbeesetten keres, már önmagában birtokol.
A szenvedély jellege világosan utal vágyam mibenlétére. A munka megszállottja
abban a hitben él, hogy soha nem teljesít eleget. Ha elért teljesítményemmel nem
vagyok megelégedve, hiányérzetemet sikerrel, elismeréssel, jó benyomás keltésével
igyekszem kompenzálni.
Ha testi külsőmet utasítom el, a fizikális (látszat)megoldást a mértéktelen evésben,
falánkságban vélem megtalálni. Az evés azonban csupán látszólag tölti be a belső űrt, s
problémámat csupán súlyosbítja, hiszen a külsőmmel egyre kevésbé leszek megelégedve.
A kábítószer-szenvedély mélyén a tudat határainak kiszélesítésérc irányuló vágy
húzódik. A kábítószer hatására rövid időre hihetetlen magasságokba emelkedem, a
kábulat múltával viszont még gyötrelmesebben tapasztalom meg tudati világom
szűkösségét. Az ember legszívesebben szeretne rögtön célhoz érni, anélkül persze, hogy
valaha is el kelljen indulnia a feléje vezető úton, mely önmaga tökéletesítését, lénye
fokozatos kibontakoztatását követeli meg.
Az alkohol a problémákat és kínzó érzéseket, ahelyett hogy megoldaná, elfojtja. A
lélek elkábul, egy ideig egyáltalán nem érzékeli a feladatokat, könnyűnek és szabadnak
érzi magát, oldott és vidám, mintha problémái egyáltalán nem is lennének, ám amint az
alkohol hatása alábbhagy, menthetetlenül bekövetkezik a keserű kijózanodás.
Az utazási szenvedély szintén annak a jele, hogy az ember jelenlegi helyénél
előrébb akar jutni, a lehető leggyorsabban tovább akar haladni. A megoldást azonban
rossz helyen keresi – a belső helyett a külső szférában.
Szenvedélybetegség: sóvárgás „önmagunk” után; jellegére a szenvedély fajtája
utal; az „öntudat” hiánya

Amit tenni kell

A megoldás nyitja abban a felismerésben rejlik, hogy az ember csakis önnön

lényében lelhet beteljesülést. A keresés minden megnyilvánulásában a jövőre irányul,
ám amit az ember meglelni kíván, az a jövőben nem található meg. A keresés akkor ér
véget, ha az ember megtalálta és elfogadta önmagát. Célba jutott, így szenvedélyre többé
semmi szüksége.

Szédülés

Aki mellőzöttnek érzi magát, nem kap elegendő figyelmet környezetétől,

következésképp elveszíti belső egyensúlyát, éppen a szédülés érzésével fogja biztosítani,
hogy ismét „minden körülötte forogjék”!

Szédülés: a belső egyensúly hiánya; mintha nem kapnék elegendő

figyelmet; szeretném, ha „minden körülöttem forogna”; csekély önbizalom
 A szédülés állapota világosan jelzi, hogy a külső, biztos fogódzópontokat, melyek
támaszul szolgáltak számunkra, elveszítettük. Szédüléskor szükségünk van valakire, aki
kézen fog és vezet, aki törődik velünk és támaszt nyújt.
Akit gyakran elfog a szédülés, annak meg kell tanulnia a saját lábára állni,
csökkentenie kell a külvilágtól való függőségét, több magabiztosságot és önbizalmat kell
merítenie magából.

Szélhűdés

Ha valakit „szélütés ér”, ez hirtelen szívhalált vagy agyvérzést jelenthet. Mindkét

esetben érelzáródásról van szó, aminek következtében a szív, illetve az agy
meghatározott területének vérellátásában zavar keletkezik, ami e szervrész elhalásához
vezet. Az agyvérzés vagy váratlanul következik be, vagy több napon át, fokozatosan
„fejlődik ki”. Az esetek többségében féloldali bénulást eredményez, mely az egyik karra,
lábra, testoldalra vagy az alsó arcfélre terjed ki.
Ez az állapot akár hetekig is eltarthat, s végső soron görcsös bénuláshoz vezet. Ez
annyit jelent, hogy az érintett testoldal izomzata állandóan a normálisnál erősebben meg
van feszítve. Mindez a szóban forgó testfél, illetve arcoldal torz tartását idézi elő, amin a
beteg egyáltalán nem tud változtatni. Felléphetnek beszédzavarok és nyelési nehézségek
is, továbbá a beteg képtelen befolyásolni vizelet- és székletürítését.

Szélhűdés: az élet egy területe elhalt; az érzelmi képesség hiánya, az

érzelemkinyilvánítástól való vonakodás, „szűklátókörűség”, elutasítás

A betegség súlyossága és természete szempontjából döntő fontosságú, hogy a

károsodás melyik agyterületet és milyen mértékben érte. Bárhogy legyen is, a szélhűdés
jelentősen megváltoztatja az illető eddigi életvitelét. Bár bizonyos idő elteltével sokat
javulhatnak az említett tünetek, mégis illúzió lenne azt gondolni, hogy előbb-utóbb
minden olyan lesz, mint egykor volt. Nem is szabad olyannak lennie, hiszen éppen a régi
állapot kényszerítette ki a szélütés bekövetkezését, s a betegség most meghatározott
változtatásokat követel.
Lelki síkon a szélütés azt jelenti, hogy a beteg személyiségének vagy tulajdon
életének egy meghatározott területét nem éli meg, illetve tudatosan elutasítja. Aki
viszont hagyja elsorvadni létének egyes részeit, előbb-utóbb cselekvőképtelenné válik az
érintett területeken, ami az adott testrész bénulásában külsőleg is megmutatkozik.
Minthogy az élet bizonyos területeinek elutasítása vagy a beteg adott helyzetekben
megnyilvánuló (többnyire emocionális) képtelensége most már a külvilág számára is
„szemmel láthatóvá” vált, a barátok és hozzátartozók gyakran pontosan meg tudják
nevezni, mely területeken vált a beteg életképtelenné. Az érintett fél a legtöbb esetben
„szűk látókörű” viselkedést tanúsít (illetve tanúsított), különben már régóta képes lett
volna megtenni a „sorsdöntő” lépést.
Szívinfarktus

A szív az életünk motorja, következésképp mindazzal, ami mozgásba hoz minket,

szoros összefüggésben áll. Függ tehát az elegendő testmozgástól, de egyben érzelmi
központunk is, hiszen az érzelmek is „megmozgatnak” bennünket. Ezt igazolják azok a
találó nyelvi fordulatok is, melyek a népnyelvből származnak:
A szív örömünkben majd kiugrik vagy megszakad. Dobogását a torkunkban
érezhetjük, vagy a rémülettől szinte eláll a szívverésünk. Az ember teljes szívével
csügghet egy dolgon, valamit a szívére vehet. A szívünkön viselhetünk egy ügyet, s
valakit a szívünkbe zárhatunk.
Ami a szívet kihozza a ritmusából , az a túlzott vagy nem elegendő mozgás, testi,
illetve lelki szinten, azaz egy túl heves vagy éppen elfojtott érzelem.
A szívbetegek olyan emberek, akik nem akarnak a szívükre hallgatni, a
legszívesebben mindent az értelmükkel intéznének el. Ha a szívverés akadozik vagy
száguld, ez mindig biztos jele annak, hogy a belső rend, ritmus zavara, egyfajta kisiklás
következett be. Ha nem vagyunk hajlandók a szívünkre hallgatni, ebben az esetben
rákényszerülünk.

Szívinfarktus: belső gátlások miatt az élet képtelen zavartalanul és

szabadon áramolni; az értelem dominanciája; jobban oda kell figyelnünk a
szívünkre

Az angina pectoris „szűkkeblűséget” jelent, ami itt a szív szűkösségére, az érzelmi

élet beszűkülésére és megmerevedésére, kicsinyességre és én-dominanciára utal.
Szívinfarktusnál az embernek szó szerint megszakadhat a szíve. Amennyiben énemet
túlértékelem, s nem hallgatok többé a szívemre, az élettől szakítom el magam.
A szívinfarktust gyakran szívidegesség előzi meg, tulajdon szívműködésünk miatti
alaptalan félelem. A szív ily módon hívja fel magára a figyelmünket és kényszerít
életvezetésünk gyökeres megváltoztatására, különben a szívünk egyszer csak felmondja
a szolgálatot, ahogy mi is lemondtunk róla. A szívneurózisban szenvedő egyén fél attól,
mi lesz, ha szíve esetleg megáll, azaz ő „szívtelenné” válik. Túl gyakran figyel a szívére,
ahelyett, hogy valóban hallgatna a szavára. Így jön létre a szűkület, melyet az illető
félelemként él át.
Az angina pectoris esetében az érzelmi élet beszűkülése már testi szinten, a szív
táplálóereinek szűkületeként, funkciózavaraként jelentkezik. A nép nyelve itt
megkeményedett, sőt megkövesedett szívről beszél. A szívidegesség, illetve az angina
pectoris esetében a szív eleinte lelki, később testi szinten – nem jut elegendő
táplálékhoz.
A végletesen racionálisan gondolkodó egyén tehát „szívtelen”, „keményszívű”
ember benyomását kelti. Aki megkísérli, hogy mások felett uralkodjék, hogy
embertársait manipulálja, vagy akinek a szeretetre való képessége egy kedves személy
elvesztése révén örökre „bezárul”, annak szintén szívpanaszai támadnak. – Infarktusnak
azt a pillanatot nevezzük, mikor a beszűkült ér teljesen elzáródik és a szívizomzatnak az
elzáródáson túli része nem jut többé oxigénhez, minthogy a vér nem képes
továbbáramolni. A szívinfarktus súlyossága attól függ, milyen nagy a véráramlástól
elzárt szívterület. Az infarktus sohasem jelentkezik váratlanul. A figyelmeztető jelek közé
tartoznak a szívtáji szúró érzések, a bal karba kisugárzó vállfájdalmak, vagy az az érzés,
hogy az embernek elszorul a torka. Más kérdés, figyelemre méltatjuk-e egyáltalán ezeket
a jelzéseket. Létezik úgynevezett „néma” infarktus is, amely szinte egyáltalán nem vagy
csupán enyhe panaszokat okoz, következésképp gyakran nem is veszünk róla tudomást.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy minden egyes infarktus károsítja a
szívizomzatot, csökkenti a szív teljesítőképességét. Fontos tehát elkerülnünk mindazt,
ami elősegíti az infarktus kialakulását: az elhízást, a zsíros, növényi rostokban szegény
táplálkozást és a dohányzást. Mindenekelőtt viszont meg kell tanulnunk megfelelően
kezelni a lelki megterheléseket, így a dühöt, félelmet, izgatottságot, szorongást és
türelmetlenséget.

Foglaljuk össze
A szív az ember életének középpontja, hiszen ha megszűnik dobogni, életünk is
véget ér. Míg élek, szakadatlanul ver a szívem, azaz én se állhatok meg, mert neki tovább
kell haladnia. Ha valahol elakadok, a szívem nem tud többé zavartalanul dobogni. Pedig
a gondolkodás túlhangsúlyozásakor, amikor is „fejnehéz” leszek, pontosan ez történik.
Minél kevésbé élek, minél kevésbé a szívemből élek és minél több gondolatot
„pazarolok” a múltra vagy a jövőre, annál több energiát vonok el a szívemtől.

Amit tenni kell

Bármilyen jellegű szívpanasz esetében meg kell kérdezni magunktól, vajon a

szívünk szerint élünk-e, döntéseink meghozatalakor szívünk szavára is hallgatunk-e
vagy többnyire hideg fejjel határozunk. Hiszen a szívpanaszban benne rejlik a felhívás,
hogy jobban odafigyeljünk a szívünkre, érzéseinkre, intuíciónkra és igazi lényünkre.
Nem lenne szabad mindenhez csupán gondolkodásunkkal közelíteni, kizárólag a
gondolkodás közegében élni. Mert a gondolkodás és a szeretet kölcsönösen gátolják
egymást.
Természetesen felvetődik az a kérdés is, vajon „jó szívvel viseltetünk-e önmagunk,
érdekeink és igényeink iránt”, és végeredményben „mi nyomja a szívünket”. Ami a
szívünkön fekszik, kifejezésre is kell juttatnunk, hogy ne nyomasszon többé.
Szívünk szerint élni annyit jelent, mint szabad folyást engedni a dolgoknak, élni
hagyni az életet, a lét könnyedségében létezni. Nem szabad mindenből gondot
csinálnunk, mindenért fejtörést okoznunk magunknak és megkísérelni, hogy mindig
mindent tökéletesen végezzünk el, hiszen ha szívünk mélyéből élünk, akkor a
cselekedetünk is helyes. Aki a szív útját járja és igazi énjét éli, annak nincs többé
szüksége külső megerősítésre. Az ember felismerte, megtalálta önmagát, és igazi lényét
adja. Szereti és éli önnön lényét, életét többé nem a tudás (fej) irányítja, hanem
szívének, léte középpontjának bölcsessége.

Szívritmuszavar

A szívritmuszavarok a szívműködés „botladozásában”, erős szívdobogásban,

szapora szívverésben, szédülékenységben és szabálytalan pulzusban nyilvánulhatnak
meg. A súlyos ritmuszavarok mindenképpen orvosi kezelést igényelnek, mivel a
szívműködés zavara kihat a vérkeringésre is, így az egyes szervek nem jutnak megfelelő
mennyiségű oxigénhez.

Szívritmuszavar: kiestem saját ritmusomból; értelem és érzelem

egyensúlya megbomlott; befolyásolhatatlan, túlságosan merev lettem

Az embernek két központja van: a szív és az agy, vagyis az érzelem és értelem. A

ritmuszavarok esetében a szív félrever, mert tulajdonosa nem hagyja magát befolyásolni,
érzelmileg megmerevedett, mozgásképtelen. Cselekedeteit az értelem vezérli, érzelmeit
egyáltalán nem vagy csak csökevényes formában engedi megnyilvánulni. A ritmusából
kibillent szív rákényszeríti a beteget, hogy ismét középpontjára, lényének lényegére
figyeljen. A túlzottan kauzális gondolkodás az éltető középpont, az őseredeti én
elvesztéséhez s így félelemhez vezet.
A félelem (Angst) szó a latin „angustus” származéka, s valaminek a „szűk” voltát
jelenti. Ha az emberen elhatalmasodik a tulajdon érzelmeitől való félelem, s belső
ritmusát illetően is állandó aggodalomban él, előbb-utóbb szívritmus-szabályozóhoz
folyamodik. Ám ezzel csupán idegen ritmusnak veti alá magát, mely mindig kifogástalan
szabályosságot mutat. Életét többé nem az érzelmek vezérlik, hanem egy rideg szerkezet.
Ezzel szemben a harmonikus személyiség szív és agy, érzelem és értelem tökéletes
összhangját mutatja – rátalált léte középpontjára. Az embernek tehát semmit se szabad
„fél szívvel” csinálnia, inkább „szívét-lelkét bele kell adnia”, hogy teljes egészében
visszanyerhesse önmagát.

Szülés (koraszülés)

A koraszülés a gyermekkel szembeni belső, többnyire öntudatlan vagy elfojtott

elutasításra utal. Az anyában idő előtt tudatosult, milyen változást fog előidézni életében
a gyermek megjelenése.
Következésképp öntudatlanul megkísérli, hogy a magzattól, mint „nyugtalansága”
kiváltó okától, a lehető leggyorsabban „megszabaduljon”. E tény a tudatban erőteljes
ellenkezésbe ütközik, a koraszülés mégis annak kísérlete, hogy kibújjunk a felelősség
alól, anélkül hogy a többi érintett személlyel szemmel látható konfliktusra vagy
nézeteltérésre kerülne sor.

Szülés (koraszülés): öntudatlanul elfojtott elutasítás, a felelősségvállalás

elvetése, a változástól való félelem

Hasonló a helyzet a látszatterhességgel is. Adva van egyrészt a gyermek utáni vágy
és a lehetőség, hogy egész szeretetünkkel feléje forduljunk, másrészt viszont elutasítjuk
partnerünket, sőt gyakran magát a szexualitást is. A terhesség és szülés tehát idealizált
megvilágításba kerül anélkül, hogy a partnerkapcsolattal és szexualitással való
összefüggésüket tekintetbe vennék és elfogadnák.
Az érintett nők közül sokan vonakodnak attól, hogy partnerükkel összeütközésbe
kerüljenek, így a látszatterhességgel jelképes értelemben egy lény után kutatnak, aki
fölött rendelkezhetnek és hatalmat gyakorolhatnak.

Szülés (túlhordás)

A túlhordás testi és lelki vonatkozásban egyaránt a koraszülés ellentéte. Az anya

minél hosszabb ideig szeretné birtokolni, a hatalmában tartani gyermekét. A test látható
formában ki is fejezi ezt a viszonyulást, ugyanakkor világosan jelzi, hogy anya és
gyermeke elválásának előbb-utóbb be kell következnie, mert így kívánja az élet
természetes folyása.
A túlhordást átélő nőknek meg kell tanulniuk, hogy az újszülött önálló lény. Az
anyai szereppel való azonosulásuknak idejekorán érvényességi határt kell szabniuk,
mielőtt még hasonló konfliktus lángolna fel, mikor a gyermek, felnővén, elhagyja a
szülői házat.

Szürkületi vakság

A szürkületi vakságban szenvedőnek fel kellene tennie a kérdést, hol és mikor

nincs abban a helyzetben, hogy „más fényben legyen képes látni” a dolgokat. Aki nézeteit
kizárólag egyetlen látásmódra alapozza, aki nincs abban a helyzetben, hogy a változó
körülményekhez (éjszaka) alkalmazkodjék, az szürkületi vakságban fog szenvedni. Éjjel
csupán csekélyke fény áll rendelkezésünkre, így a dolgok megkülönböztetéséhez, átvitt
értelemben, kevés támpont adódik. „Sötétben minden tehén fekete”, tartja a mondás,
pedig a tehenek mégiscsak különböznek egymástól. Nappal ez teljesen nyilvánvalóvá
válik. A szürkületi vakság tehát arra is utal, hogy a beteg az egymástól részleteiben
jelentősen különböző dolgokat, melyeket külön-külön „egy adott fényben” kellene
tekintenie, egy kalap alá veszi, pedig azok voltaképpen árnyaltabb megítélést
kívánnának. Az illetőnek toleranciára és objektivitásra kellene törekednie, s nem
szabadna egy korábban kialakult véleményéhez oly görcsösen ragaszkodnia. (Lásd még
a Nagyothallás címszót.)

Szürkületi vakság: felhívás látásmódom megváltoztatására; nyitott

szemmel kell járnom a világban, más megvilágításban kell szemlélnem a
dolgokat

Amit tenni kell

 A szürkületi vakság arra szólít: változtassunk a dolgok látásmódján s álljunk
készen arra is, hogy „szembenézzünk a sötétséggel”, azon felismerés alapján, miszerint
az élet egészéhez minden hozzátartozik. A betegnek meg kell tanulnia, hogy szeme a
világ minden dolgára nyitva legyen, s hajlandónak kell mutatkoznia a valóság minden
részletével való szembesülésre.

Tarkófájdalmak (általában)

A tarkófájdalmak többnyire bizonyos mérvű mozgáskorlátozottsággal függnek

össze, amennyiben a beteg csupán az egyik irányba képes nézni. Felhívás rejlik tehát
bennük arra, hogy az ember ismét több oldalról vegye tekintetbe a dolgokat, még akkor
is, ha ez fájdalmat okoz. Felszólítanak, ne legyünk oly makacsok, tanúsítsunk megértőbb
és türelmesebb viselkedést; önfejűség és konokság helyett szellemünk mozgékonyabbá
válását kellene elősegítenünk, tekintettel kellene lennünk mások véleményére is.

Tarkófájdalmak: célzás a „nyakasságra”; önfejűség, makacsság, szellemi

merevség; türelmesebbnek, megértőbbnek kell lennünk

Abban a mértékben, ahogy az ember szellemi-lelki síkon újra mozgékonnyá válik,

megszűnnek a tarkófájdalmak is. Hiszen a test csupán tükör, mely fájdalmasan a
tudomásomra hozza egyébként láthatatlan szellemi tartásmódomat. Egy tükör csak azt
tükrözheti vissza, ami előtte áll, s ha semmi se áll előtte, a tükörben se jelenik meg kép.

Távollátás

Bár a távollátó egyén a messzi tárgyakat jobban ki tudja venni, mint a közelieket,
mégse képes mindig határozottan felismerni is azokat. E jelenség hátterében két ok
rejlik:
1. a szemgolyó zsugorodása
2. a szemlencse megkeményedése
Utóbbi esetben időskori távollátásról beszélünk; az emberek többségénél negyven
és ötven év között fokozatosan megkeményedik a szemlencse, elveszítvén így azt a
képességét, hogy rövidebb távolságokra rugalmasan beállítódjék. Aki fiatalkorában
némileg rövidlátó volt, most egyfajta kiegyenlítődést tapasztalhat, s esetleg még
nyolcvanévesen is könnyűszerrel el tudja olvasni az apróbetűs írást.

Távollátás: visszafojtott düh és méreg, ami nem tud megnyilvánulni;

hajlam, hogy valami fölött szüntelenül „szemet hunyjunk”; a szellemi-lelki
magatartás megmerevedése
 A távollátás okainak elemzésénél abból kell kiindulnunk, hogy a test a visszafojtott
düh állapotában megdermedt, mely egyidejűleg a kilégzési fázist is zavarja vagy gátolja.
Erősen extrovertált magatartástípussal van dolgunk, mely viszont a neveltetés,
környezeti hatások és társadalmi beidegződések következtében nem tud szabadon
megnyilatkozni, következésképpen mintegy belefagy az izomzatba.
A távollátás arra utal, hogy az ember a tőle elvárható előrelátást élettapasztalataira
és a belőlük leülepedett bölcsességére támaszkodva csupán testi síkon, „távollátás”
formájában tudta megvalósítani, anélkül, hogy a vele rokon „előrelátást” is kifejlesztette
volna magában. A lelki-szellemi térén jelentkező „megmerevedés” az „időskori
távollátásban” nyilvánul meg, s egyúttal világosan utal a hiány mibenlétére is. Az ember
tudati világának középpontjában az élet valóban fontos dolgainak kellene állniuk. Csak
úgy tudjuk megőrizni lelki és vizuális mozgékonyságunkat, ha kikerüljük a merev,
megrögzött nézetek és megszokások csapdáit, ami végső soron a szemünkre is kihat.

Terhességi panaszok

Aki terhessége során fokozott mértékű testi jellegű betegségi tünetekre

panaszkodik, mint például rosszullétre vagy hányásra, az belsőleg szembefordult új,
szokatlan helyzetével. Az említett szimptómák a születendő gyermek öntudatlan
elutasítására utalnak, még olyan esetekben is, ha az anya energikusan tiltakoznék e
„szemrehányás” ellen.
A terhességgel összefüggő nagymértékű fizikai-lelki átállás többnyire belső
viaskodásokat is eredményez, ami végtére is természetes jelenség. A szervezet
hormonrendszerének megváltozott működése elsősorban a karcsú és filigrán termetű
nőknél vált ki effajta közérzeti zavarokat. Lelki síkon mindez arra utal, hogy e nők nem
tudnak mit kezdeni „nőiségük” szemmel látható megnyilvánulásával. Még sok
tanulnivalójuk van az anyai, a házias és gondoskodó szereppel való azonosulás terén. De
terhességi problémákat válthatnak ki a gyermek apjával való nehézségek és
veszekedések is, melyeket esetleg a félelem táplál, hogy az anyának később netán
egyedül kell felnevelnie a gyermeket.

Terhességi panaszok: félelem a változástól és következményeitől,

ragaszkodás a régihez és megbízhatóhoz; a készség hiánya, hogy létünk új
tartományába belépjünk

Amit tenni kell

A terhességi panaszok tehát arra utalnak, hogy a terhességből adódó változásokkal

és azok következményeivel még nem vagyok megnyugtatóan tisztában. Ragaszkodom az
ismerthez, görcsösen belekapaszkodok a régibe, nem állok készen arra, hogy az újat
kifejezésre juttassam, hogy létem új területére be merjek lépni. A terhesség azonban,
akár akarom, akár nem, rákényszerít az újjal való szembenézésre, hiszen nem élhetek
úgy tovább, mint eddig. A nőből anya lesz, a partnerkapcsolat családdá fejlődik.
Meg kell hát kérdeznünk magunktól, vajon érettnek érezzük e magunkat a
felelősség vállalására, elfogadjuk-e az előttünk álló feladatot. Testünk formája
fokozatosan megváltozik, vele együtt az egész helyzetünk, az embernek minden
megszokott dolgot fel kell adnia, kivéve önmagát.
Aki rosszulléttel küzd, még nem érzi úgy, hogy felnőtt volna a feladatához,
egyáltalán nem, vagy még nem egészen tudja elfogadni. A rosszullét, fájdalmak,
hajhullás vagy pigmentzavarok mind a test üzenetei, melyekre az embernek oda kell
figyelnie. E problémákat a terhesség nem kiváltja, csupán láthatóvá teszi.
A terhességi panaszok tehát jelzések arra. hogy önmagunknak is újjá kell
születnünk. Felszólítanak, hogy „belső bölcsességünk” szerint, mintegy „hasból” éljünk,
s ne akarjunk mindent kizárólag az értelem szintjén elrendezni. Az amit az ember újként
elfogadott, most már a lét minden tartományában kifejezésre fog jutni.
A terhesség és a szülés esélyt nyújt arra hogy lényünk egy újabb vonatkozását éljük
meg. A terhesség elmúltával az ember sokkal inkább „önmagává vált”. Minden egyes
születendő gyermekben részben önnön lényünk ölt újra testet. Amennyiben készen
állunk, s feltétlen igent mondunk e feladatra, előbb-utóbb megszűnnek a panaszok.

Terméketlenség

A női fogamzásképtelenség többnyire két lehetséges okra vezethető vissza:

– öntudatlan félelem a szüléstől, a vele járó felelősségtől, kötöttségektől és
munkától, valamint a vonzerő elveszítésétől való aggodalom.
– a terhesség elfogadásának hiánya vagy a létrejöttében szerepet játszó indokok
kétes természete. Számos nő úgy gondolja, hogy a gyermek révén rendezni, normalizálni
tudja válságba jutott kapcsolatát, amennyiben férjét, a felelősségérzetére való
hivatkozással, magához próbálja kötni.

Terméketlenség: a hajlandóság hiánya, hogy szabadságomat részben

feláldozzam; a felelősségvállalástól való félelem; értelem és érzelem nincs
összhangban, nem alkot egységet

A férfiak nemzőképességi zavarai is hasonló okokkal magyarázhatók. Feltűnő,

hogy ilyen esetekben nagy valószínűséggel mindkét fél erősen bizonygatni fogja,
mennyire vágyik gyermekre. Vágyuk azonban minden bizonnyal az értelem és
gondolkodás szintjén gyökeredzik, nem érinti az érzelmi síkot vagy ott legalábbis egy
vele egyenrangú, de ellentétes érdekű érzés létezik, mely megakadályozza a fogamzást.
Talán mindkét félnél valóban megtalálható a gyermek utáni erős vágy, hiányzik viszont a
képesség, hogy személyes függetlenségük egy részét feláldozzák miatta.
Mindaddig, míg belsőleg is készen nem állunk a gyermek elfogadására, a
rezonancia törvényének értelmében továbbra is zavar mutatkozik a nemző- és
fogamzásképesség terén, bármennyire erősen vágyunk is gondolatban a gyermek után. A
rezonancia törvénye megakadályozza, hogy valami helyes dologra alkalmatlan időben
kerüljön sor.

Trigeminus-neuralgia

A trigeminus egy háromosztatú ideg, mely a fej oldalsó részétől indulva az arctájék
felső, középső és alsó részét hálózza be.

Trigeminus-neuralgia: a teljesíteni vágyás szüntelen szorításában

túlterheljük magunkat, miközben állandóan szembeszegülünk tulajdonképpeni
lényünkkel; eszmények ütközése, félelem a következményektől

Energetikai (s nem fiziológiai) szempontból tekintve ez az ideg közvetíti az érzéki

benyomásokat a felvevőhely (arc) és a feldolgozórészleg (agy) között. A felismerések,
melyekre szert tettünk, feldolgozásra és besorolásra kerülnek. Amennyiben olyan érzéki
benyomások érnek, melyeket elutasítunk, mert nem illeszthetők bele
gondolkodásmódunkba, vagy mi magunk nem akarjuk, illetve tudjuk oda besorolni,
vagy éppen nem szeretnénk szembesülni velük, akkor – lelki értelemben – egy másik,
ellentétesen ható energiát gerjesztünk magunkban, mely a felvett inger feldolgozásai, a
„felismerés” létrejöttét zavarja és megakadályozza. Ennek következtében idegbántalom
alakul ki.
A trigeminus-neuralgiában szenvedő betegek egyértelmű felszólítást kaptak a
sorstól, hogy életük egy területét érintő bizonyos összefüggéseket tudatosan
felismerjenek és elfogadjanak, továbbá levonják a belőlük adódó szükségszerű
következtetéseket. Ők viszont vonakodnak ennek eleget tenni, mert összeütközésektől,
agresszív indulatoktól és kellemetlenségektől tartanak. Mindenáron elhitetik magukkal,
hogy „a világ jó”, pedig e tévhit csupán elfedi a fennálló nehézségeket és disszonáns
hangokat.

Egy eset a saját praxisomból

Egy fiatalasszony trigeminus-neuralgiára utaló panaszokkal keresett fel, s e
tünetek természetgyógyászati kezelésétől remélte gyógyulását. Rövid beszélgetésünk
során hamarosan fény derült problémája valódi okára. Édesanyjával és férjével közös
családi házban laktak. Családjukban megszokott dolognak számított, hogy a napi
teendőket és a nagyobb horderejű elhatározásokat, mint például az évi szabadság
eltöltésének módja és költségesebb kiadások, mind-mind az anya döntése szabta meg.
Ilyen körülmények között természetesen férje háborogni kezdett, nem volt
hajlandó tovább tűrni anyósa gyámkodását. Minthogy kettőjük között igen szoros
kapcsolat volt, a férj megkérte feleségét, próbálja meg az ügyet anyjával négyszemközt
rendezni. A fiatal páciens nagyon is tisztában volt vele, hogy a családi béke érdekében
sürgősen változtatni kell az említett körülményeken, másfelől viszont merő félelemből
vonakodott attól, hogy összeütközésbe kerüljön erős akaratú és domináló jellemű
anyjával.
Megtörtént, aminek meg kellett történnie: heves összeszólalkozásra került sor,
minekutána az anya bezárkózott második emeleti szobájába. Senkit se volt hajlandó
beengedni, ebédjét és vacsoráját nap mint nap az ajtaja elé tették le. Két hét elteltével
azonban az anya minden sérelemérzet nélkül megtalálta helyét az újrarendeződött
családban.
A fiatalasszony megtanulta legyőzni félelmét, védelmezni jogos álláspontját, minek
következtében neuralgiája fokozatosan csökkent, majd végleg megszűnt.

Amit tenni kell

Trigeminus-panaszok esetén meg kell kérdeznünk magunktól:

– Mi az, amit életemben a legszívesebben nem vennék tudomásul?
– Vajon azért vonakodom a fontosabb döntések megtételétől, mert kényelmes,
vagy mert félős természetű vagyok?
– Továbbra is kitartok-e valami régi, változásra szoruló dolog mellett, bár már egy
ideje tudom, hogy módosítanom kell rajta?

Trombózis

Trombózisnak nevezzük a véralvadék következtében fellépő vénás pangást. A vér a

lélek ősi szimbóluma. Rendes körülmények között a vér, azaz a lelki energia, állandó
áramlásban, szüntelen mozgásban van. Ha valamely „álláspontunk” (= lábunk) egy
meghatározott ponton megmerevedett, ha gondolkodásunk vagy nézeteink egy bizonyos
ponton megrekedtek, s zavarják a dolgok „menetét”, azaz ha nem vagyunk hajlandók
lelki életünk bizonyos vonatkozásain szükségszerűen változtatni és ezáltal akadályozzuk
fejlődésünket, vérrögképződés következhet be.

Trombózis: egy pontosan lokalizálható probléma elzárja a dolgok szabad

folyását; elakadt nézetek, megmerevedett álláspontok

Minthogy a trombózis esetében pontosan lokalizálható „problémáról” van szó, a

beteggel folytatott beszélgetés során hamarosan kiderülhet, milyen ponton zárkózik el az
illető a fejlődése érdekében szükségessé vált lépés megtételétől. Mindez azért is fontos,
mert a trombózis életveszélyessé válhat, amennyiben a vérrög az érfalról leválva az
agyba vagy a szívbe jut.

Vakság

Vaknak lenni annyit jelent, mint nem látni, felismerésre képtelennek lenni. A vak
ember a való világot és az összefüggéseket nem látja, így arra kényszerül, hogy
„megragadja” azokat. Képtelen többé kifelé látni, így az érzékelésnek e módja a belső
térre tevődik át. A vaknak fel kell fedeznie, meg kell ragadnia belső világát, továbbá a szó
szoros értelmében „érintkeznie” kell környezetével, hogy megfelelően eligazodjék.
 Vakság: felhívás a „lelki látás” megerősítésére, a valóság „belső szemmel”
történő szemlélésére

A vakság rendkívül kemény sorscsapásnak tűnik, mégsem árt elgondolkodni az

alábbi furcsa eseten. Néhány évvel ezelőtt egy bizonyos operációs technika segítségével
néhány vak visszanyerte a látását, ám a következmény meghökkentő volt: a „betegek” e
világban „új látásukkal” korántsem igazodtak el olyan jól. Meglehet, hasonló
beavatkozások más esetekben óriási boldogságot jelenthetnek, egy dolog mindenesetre
biztos: a vakság nem csupán csapás, melyet a sors „vakon” ránk mér, de egyben az élet
hozzánk szóló, közvetlen felhívása is, hogy megtanuljuk a dolgokat megérteni oly
módon, hogy a világgal valóságosan (érintkezés révén) szembesülünk.

Foglaljuk össze
A vakság lehet a „korábbi” hibás látás következménye. Behunytam szemem a világ
előtt, nem akartam ránézni, vak voltam a valóság meglátásához.
A vakság mindenesetre határozott felhívás arra, hogy belső lényemmel szemben
ne legyek vak, ne azonosítsam magam külső megjelenésemmel, olyannak lássam
magam, amilyen valóban vagyok.

Amit tenni kell

A vakság kikerülhetetlen felszólítás arra, hogy „belső szemünkkel” lássunk,

megtanuljuk a dolgokat bensőleg szemlélni. Magában rejti a lehetőséget, hogy a
megismerés folyamatában ne befolyásoljon bennünket többé a dolgok külső
megjelenése.
A vak ember végérvényesen megfosztatott a kifelé irányuló látástól, így
rákényszerül, hogy befelé tekintsen és belsőleg kialakult világképe szerint éljen.
Szemünkkel a teljes spektrumnak egyébként is csupán 8%-át vagyunk képesek érzékelni,
a valóság 92%-a ezen érzékszervünk számára „láthatatlan”. Bár ennek tudatában
vagyunk, gyakran mégis úgy viselkedünk, mintha az, amit látunk, a teljes valóság lenne.
Amit valóban megláthatnánk, arról csak képzeteink vannak, s még mi tartjuk magunkat
„realistának”. A vakság tehát (igencsak drágán megfizetett) esély arra, hogy
kényszerűségből a valóság fennmaradó 92%-ára koncentrálhassak.
Csak ha az ember elfogadja, hogy valamely fogyatékosság nem katasztrófa, lesz
képes azt a maga javára fordítani, minthogy épp fogyatékossága révén válik
lehetetlenné, hogy továbbra is úgy éljen, mint eddig. Így válhat a vakság annak
eszközévé, hogy igazi látásra tegyünk szert, mely végül a belátás magasabb fokához
vezet.

Vastagbélgyulladás (colitis)

Vastagbélgyulladásra utaló tünetek az emésztőtraktus fájdalmai, valamint a véres-

nyálkás hasmenés.
 Vastagbélgyulladás: saját véleményünk vállalásától való félelem,
önmagunk kinyilvánításának hiánya, összeütközések kerülése

A vér és a nyálka ősi szubsztanciák, melyek magát az életet, annak eredetét

jelképezik. A beteg ezen anyagok bizonyos mennyiségétől megszabadul, úgy is
fogalmazhatnánk, hogy lényének vagy lelkének bizonyos részét mintegy feláldozza
környezete érdekében. E reakció kiváltásában nem annyira a környezet vagy egy adott
személy iránti szeretet játszik szerepet, hanem nagy valószínűséggel az attól való
félelem, hogy az ember saját lényét, önálló véleményét és életszemléletét kiépítse.
Hiszen az autonóm személyiség és egyéni gondolkodás gyakran ellentétben állhat mások
véleményével, következésképp bizonyos fokú keménységet, eltökéltséget és
következetességet kíván. A colitis-betegből mindez hiányzik. Inkább alárendeli magát
másoknak és feladja álláspontját, csakhogy elkerülje a nézeteltéréseket.
Az ilyen embernek meg kell tanulnia érvényre juttatni saját véleményét, kitartani
jogosnak vélt álláspontja mellett. Erősebb önbizalomra és magabiztosságra van
szüksége, s fejlesztenie kell abbéli képességét, hogy nyíltan és világosan szót tudjon
érteni másokkal.

Vérkeringési zavarok

A vérkeringés az emberben végbemenő szüntelen körforgást, az energiafelvételt és

-elosztást, a vérnek (tulajdonképpeni lényünknek) saját létünk minden területére való
szétáramlását jelképezi. Ha cselekvésre készülünk, a vérkeringés is felgyorsul, sőt
izgalmi állapotban a pulzus magasra szökik, hogy elegendő energiát biztosítson a
tervezett cselekvés végrehajtásához, illetve gyorsan elszállítsa a melléktermékeket. A
vérkeringés és az erek hálózata alkotja „belső motorunk” vezetékrendszerét.
Az állandóan alacsony vérnyomás arra utal, hogy belső motorunk takaréklángra
állítódott, így cselekvésünkhöz nem áll rendelkezésünkre elegendő energia. E hiányt
bizonyos cselekedetekkel és tevékenységekkel szembeni belső és gyakran tudattalan
ellenkezés, félelem vagy kedvetlenség hozza létre. Aki egyáltalán nem látja értelmét
életének, aki nem tudja, hogy munkáját minek végzi s miféle haszna származik belőle,
energiája és belső hajtóereje hiányát kívülre is kivetíti. Alacsony vérnyomása a
következőket jelzi: „Semmihez sincs kedvem, mi értelme van bárminek is, hiszen sehova
se vezet.”
A tipikus reggeli feketekávé, mely az életerő serkentésére hivatott, voltaképpen a
munka és általában az élet iránti hiányzó érdeklődést, vágyat és örömöt kívánja pótolni.
A kávéfogyasztó csak akkor ébred fel, miután szervezete megkapta az állítólagos
adrenalinlökést.
Ez a szokás a szürke hétköznapokkal, a túlszabályozott napi rutinnal szembeni
mélységes ellenkezést, elutasítást vagy éppen közönyösséget fejezi ki. Aki a munkájában,
szabad idejében vagy családja körében egyébként se leli örömét, nehézségekkel küzd,
melyeket megoldás helyett legszívesebben a szőnyeg alá söpörne, a nap terheitől
kimerülten alszik majd el, fáradtan és kedvetlenül ébred.
 Ha az élet eseményei ismét értelmet nyernek, ha az illető kisebb-nagyobb
sikerélményekre tesz szert, röviden: ha az ember ismét aktívvá válik és saját kezébe veszi
élete irányítását, akkor megváltozott életfelfogásához vérkeringése is igazodni fog és a
kívánt célok megvalósításában, készséges segítőtársnak bizonyul.
A perifériás vérellátottsági zavarok ezzel szemben arra utalnak, hogy bár megvan a
készség az aktivitásra, s szándék is mutatkozik az egyéni élet bizonyos mérvű
módosítására, az én mégis távol tartja magát az élet bizonyos feladataitól, konkrét
„területeitől”. A kéz hidegsége azt jelképezi, hogy egy pontosan meghatározható
cselekvéssel szembeni félelem vagy ellenkezés áll fenn, illetve annak ellenére, hogy az
egyén örömét leli az életben, még sincs annyi bátorsága, hogy cselekvő módon
közbeavatkozzék, minthogy fél a lehetséges következményektől.
A láb vérellátottsági zavarai világosan jelzik, hogy az illető nem igazán érzi magát
jól azon a helyen, ahol az életben áll. Nem érzi, hogy erős gyökerekkel kötődne oda,
húzódozik a helyével való kapcsolattól. Következésképp lábának érzékelési képessége
jelentős mértékben lecsökken. Aki viszont jól érzi magát a helyén, aki nem tartja
veszélyeztetettnek vagy túlterheltnek magát, az bizalmas kötöttségbe kerül „terepével”,
pozitív érzelmekkel viszonyul adott „állomáshelyéhez”.
A tartósan magas vérnyomás, mely világosan látható a kolerikusok élénkpiros
arcszínében, arra utal, hogy a belső motor teljes gőzzel működik, rengeteg energiát
bocsát rendelkezésre, ám felhasználására végeredményben nem kerül sor, mert az illető
fékezi magát vagy passzív marad. Aki megtanulja megérteni és megfelelő módon
levezetni agresszív indulatait, aki eltökélt magabiztosságra tesz szert, melynek révén
szándékolt cselekedeteit még külső ellenállással szemben is keresztül tudja vinni, aki
száműzi magából a tettei következményétől való félelmet, képes lesz normális módon
szabályozni vérkeringését.
A magas vérnyomásra adhat okot az is, ha az ember állandó „nyomás alatt áll”,
túlterheltnek érzi magát, mert megpróbál mindenkinek a kedvére tenni, ám végső soron
agresszív indulatok halmozódnak fel benne. Ilyenkor meg kell tanulnunk nemet
mondani, meg kell erősítenünk önértékelésünket, hogy ne legyen többé szükségünk
„bizonyítékokat” felhozni önnön teljesítőképességünk alátámasztására.

Vérkeringési zavarok: a belső energia és hajtóerő csökkenése, ellenkezés,

elutasítás vagy közönyösség, kedvetlenség, felelősség elhárítás

A keringési rendszer összeroppanása jelzi, hogy lényünk (a vér) egyensúlyi

állapota felborult. A vérkeringést az izgalmi és nyugalmi periódusok, aktivitás és
passzivitás, plussz és mínusz rendkívül érzékeny összjátéka jellemzi. Ily módon
biztosítódik lényünk állandó belső egyensúlya. Sokkhatás vagy akár egy apróság
következtében – „az utolsó csepp a pohárban” – az említett egyensúly felborulhat. A
lényünk egyes részei közötti bonyolult kölcsönhatási mechanizmust megzavarja
valamely testi/lelki hatás váratlan túlsúlya, a félelem vagy valami váratlanul erős
energia.
A vérkeringés összecsuklása elkerülhető, ha az ember a felmerülő konfliktusokat
nem szorítja le a tudattalanba, nem hagyja ott felgyülemleni. Aki a problémák
jelentkezésekor rögtön kész tisztázni a helyzetet, nem fojtja el keserves tapasztalatait,
hanem bátran szembenéz velük, sikeresen kivédhet egy ilyen váratlan összeroppanást. A
dolgok többé nem csapnak össze a feje felett. Arra se lesz szüksége, hogy
vérkeringésének összeomlása következtében elhárítsa magáról a megoldandó problémák
iránti felelősséget. Hiszen aki egy rosszullét után felébred ájulásából, ugyanazon
problémahegy előtt találja magát. Miért ne használhatnánk rögtön erőnket és időnket
arra, hogy nekifogjunk, s megoldjuk a szóban forgó feladatokat?

Vérnyomás (alacsony)

Alacsony vérnyomás esetén teljesen más a helyzet. Németországban mintegy

hárommillió állampolgár szenved alacsony vérnyomásban; reggelente nehezen szedi
össze magát, bágyadt és kimerült. Nehezen tudnak koncentrálni, szédülés környékezi
őket, egyesek el is ájulnak, mivel olyan életfontosságú szervek, mint például az agy, nem
kapnak elegendő vért.
Az „ájulás” egyben világosan jelzi is, hogy valójában hol van a hiba. Az alacsony
vérnyomású egyén visszariad a nehézségektől, még csak kísérletet se tesz legyőzésükre,
inkább megkíméli magát a konfliktusoktól. Ellenállást tapasztalva nyomban visszavonul,
következésképp véráramlása is visszahúzódik. Mindez gyakran perifériás vérkeringési
zavarokhoz vezet, amiben világosan kifejeződik a tény, hogy az illető valamivel nem
kíván érintkezésbe lépni, inkább távolról elkerüli. Így a valóban lényeges nem
„elevenedik meg” többé. Az ilyen ember, gyakran az ájulás mértékéig, kitér a küzdelmek
elől, így hárítván el magáról a felelősséget. Akinek alacsony a vérnyomása, állóképessége
is ingatag, nem néz szembe a problémákkal, így tulajdon problémájával is tehetetlenül
áll szemben.
Képtelen bármit nyíltan vállalni, valamiért „egyenesen kiállni”. Kitér a kihívások
elől, gyakran szexuális téren is, ami pedig szoros összefüggést mutat a vérnyomással. Az
ilyen ember a tudattalan szférájába húzódik vissza. Az alacsony vérnyomás elsősorban
nőknél fordul elő. Szélsőséges esetben az illető ájultan esik össze, így kényszerítvén rá
környezetét, hogy egy adott konfliktustól meg kímélje.

Vérnyomás (alacsony): képtelenség a konfliktusokkal való szembenézésre,

elégtelen dinamika és aktivitás, adott helyzetek kerülése

Amit tenni kell

Alacsony vérnyomás esetében sokat segít az aktivitás fokozása. Lift helyett

válasszuk inkább a lépcsőn járást, legalább kétnaponta kerékpározzunk, ússzunk,
teniszezzünk, illetve télen válasszuk a sífutást. Az erősportok hatékonyabbnak
bizonyulnak a kocogásnál. mivel nemcsak az aktivitás hiányzik, inkább a
teljesítőképesség. A pulzust naponta legalább tíz percig tartsuk 130-as értéken. A hideg
meleg váltózuhany, a szívtájéki irányban végzett masszírozás. valamint egy kiadós
reggeli, sóval és lekvár nélkül, ugyancsak hozzájárul állapotunk javulásához.
 A vérkeringés szempontjából az ötszöri kisebb étkezés jóval előnyösebb, mint a
háromszori nagy. A kis mennyiségben elfogyasztott alkohol pezsdítőleg hat a
vérkeringésre, a nagyobb adag viszont káros, mivel értágító hatása következtében még
renyhébb lesz a véráramlás. Sokaknál hatékonynak bizonyul a feketekávé, de nem
minden szervezet tűri el, ráadásul stresszhelyzetben a kávé inkább bágyasztólag hat,
nem élénkít.
Ha egyszer netán elsötétülne szeme előtt a világ, akkor le kell ülnie vagy feküdnie,
de semmiképp se szabad mozdulatlanul maradnia; meg kell feszítenie lábizmait,
bicikliző mozgásokat kell végeznie a levegőben, vagy legalább magasba kell emelnie a
lábát. Ha váratlanul elönti a hideg veríték, innia kell, mivel a szervezel folyadéktartaléka
gyakran oly csekély, hogy a vérkeringés összeroppan. Általános szabály, hogy
szabadságát mindig aktív tevékenységgel töltse ahelyett, hogy csak lustálkodna.
A fenti tevékenységek olyan aktivitást eredményeznek, mely fokozza a
cselekvőkészséget. Valódi segítséget viszont csupán a gondolati beállítódás
megváltoztatása hozhat. Az alacsony vérnyomású embernek meg kell tanulnia
szembenézni a problémákkal, nem szabad kitérnie előlük, hanem cselekvő módon
változtatnia kell azon, ami megváltoztatandó.
Minthogy mindenféle hiány egyben valamifajta lehetőség felsejlése, felmutatása,
azaz feladat is, az adott helyzetből mindig le kellene vonnunk a megfelelő tanulságokat.
Így ráébredhetnénk arra hogy magas, illetve alacsony vérnyomásunk alapvető oka az,
hogy hiányzik belőlünk az eredendő bizalom. Ez az ősbizalom a praenatalis időszakban,
vagyis közvetlenül a megszületésünk előtt alakul ki, s később csak rendkívüli nehézségek
árán szerezhető meg, márpedig jelen esetben ez a feladatunk. Be kell látnunk, az élet
olyan feladatot tűzött elénk, melyet tulajdon fejlődésünk érdekében feltétlenül el kell
végeznünk, és meghátrálásunk egyenesen arra kényszeríti a sorsot, hogy ugyanazt a
leckét keményebb formában ismételje meg, míg végül már nem tudván kitérni előle,
készek vagyunk vállalni azt.

Vérnyomás (magas)

A vérnyomás az ember dinamikájának módját és mértékét jelzi. E jelenséget a vér

és annak útját behatároló véredények kölcsönös egymásra hatása idézi elő. A véredények
azon korlátoknak felelnek meg, melyek tulajdon lényünk kibontakoztatásának szabnak
határt.
A túl alacsony, illetve magas vérnyomású ember egyaránt kitér a konfliktusok elől,
ahelyett, hogy megoldásukon munkálkodna. A magas vérnyomás egy adott tevékenység
szüntelen elképzelése nyomán jön létre, ám anélkül, hogy e tevékenységet véghez
vinnék, azaz cselekvésben realizálnák. Így tartós feszültség, állandó izgalmi állapot
alakul ki, melyet a véghez vivendő teljesítmény iránti elvárás hatványozottan ébren tart.
A túlzott feszültségi állapot révén rövid ideig tetemes mennyiségű energia áll
rendelkezésre, ez azonban mégsem kerül felhasználásra, s így állandó
magasfeszültségként marad fenn.
Amint egy problémát érintünk, vérnyomásunk emelkedni kezd de rögtön
csökkenő tendenciát mutat, ha a konfliktusról beszélhetünk. Elegendő csupán
elképzelnünk valamely fizikai tevékenységet vagy nyomasztó helyzetet, vérnyomásunk
máris felszökik

Vérnyomás (magas): túlfokozott dinamika, elfojtott agresszió, fegyelmezett

érzelmek, becsvágy, a rugalmasság hiánya

Modern életünk fokozott pszichoszociális stresszhatásai, az elfojtott agresszív

indulatok, felháborodás; félelem és düh nagymértékben hozzájárulnak a vérnyomás
emelkedéséhez. A huzamos lelki megterhelés szintén tartós magasfeszültség
kialakulásához vezethet. A magas vérnyomású ember örökös várakozási feszültségen él,
megpróbál teljesítményével kitűnni, tökéletesen megfelelni a maga és mások
elvárásainak. Higgadtnak tűnik, pedig nem az.
Személyiségének megzabolázatlan megnyilvánulásait a valóságban csupán elfojtja.
Neveltetése megakadályozza abban, hogy őszintén kinyilvánítsa érzelmeit. A magas
vérnyomású ember cselekvésbe menekül, anélkül viszont, hogy tényleg megtenné a
lényeges lépést s így megszabadulna a konfliktustól. A teljesítményről és helyes
viselkedésről vallott merev elképzelései belső feszültségének fokozódásához vezetnek. Az
ilyen egyén társadalmi szempontból tökéletesen alkalmazkodóképes, felelősségtudó és
lelkiismeretes, pedig látszólagos higgadtsága mögött mélyen gyökeredző agresszív
indulatok húzódnak, és teljességgel képtelen arra, hogy igazi érzelmeinek kifejezést
adjon. A magas vérnyomás férfiaknál gyakrabban fordul elő, s a külsőleg megnyilvánuló
úgynevezett „önuralom” végső soron szívinfarktushoz vezethet. Az önuralom e formája
ugyanis a vérerek összehúzódását váltja ki. A vér nyomása és az összeszűkült erek általi
ellennyomás a kiegyenlítődésnek igencsak ingatag módját hozza létre, mely előbb-utóbb
katasztrófába torkollik.
De magas vérnyomást idézhet elő az erek rugalmasságának csökkenése is, például
az érfal elmeszesedése révén. Ilyenkor korral összefüggő magas vérnyomásról
beszélünk. Bár ennek nem kell szükségképpen így alakulnia, időskorban sokan elvesztik
rugalmasságukat, a körülményekhez való alkalmazkodóképességet. Mindennek testi
megnyilvánulásaként az erek megmerevednek.
A magas vérnyomásban tehát az a felhívás rejlik, hogy próbáljunk rugalmasabbak
lenni, szabaduljunk meg a nagyravágyástól, hogy szüntelenül többet akarjunk elérni,
miközben bensőleg egyre inkább megmerevedünk. Állandó feszültségben élünk ahelyett,
hogy inkább az érzelmek szavára hallgatnánk s nem szalasztanánk el többé a helyeset,
miközben hibásan cselekszünk.
E felhívás azt is magában foglalja, hogy önmagunkkal szemben is szabadon
érvényre juttassuk érzelmeinket, szeressük magunkat, miközben másokkal is
„szívélyesebben” viselkedünk. Ha megtesszük, amit meg kell tennünk, a belső feszültség
is alábbhagy, ami jótékony hatást gyakorol a magas vérnyomásra.

Vérszegénység
 Vérszegénység: éngyengeség, gyönge cselekvőképesség, kedvetlenség

A vérszegénység (anaemia) esetében elsősorban a vas, következésképp az

állóképesség hiányáról van szó. Az általunk belélegzett kozmikus energia képtelen
testrokon energiává átalakulni. E hiányosság csupán testi megnyilvánulása
vonakodásunknak, hogy kivegyük részünket a cselekvésből, minthogy még az energia
ránk eső mennyiségét sem tudjuk befogadni. A vérszegénység az éngyengeség egyik
jellegzetes formája, levertséget és kimerültséget okoz. Gyógyulást ebben az esetben is az
erők aktivizálása révén érhetünk el. Meg kell tanulnunk erős kézzel irányítani életünket,
megkövetelni magunktól a szükséges lépések megtételét.

Viszketés

A viszketés jelzi, hogy van bennünk valami, ami felfedezésre és szabadon

engedésre vár. A vakarózással megkíséreljük, hogy „a dolog mélyére hatoljunk”. Ha
valami a lelkünk legmélyéig felkavart, „szívünkön talált”, azt szoktuk mondani, hogy
„felpiszkáltak” minket. A védőpáncél tehát megsérült. A viszketés arra szólít fel, hogy
napvilágra hozzuk az elfojtott és kellemetlen dolgokat. Ez az érzés cselekvésre késztet,
mintegy rákényszerít, hogy rejtett érzelmeinket és gondolatainkat tudatosítsuk és
kinyilvánítsuk.
„Meg se érint”, mondjuk egy dologról, ha hidegen hagy bennünket Ha azonban az
ember találva érzi magát, anélkül, hogy esetleg tehetne vagy tenni akarna ellene valamit,
a test jelentkezik és kikényszeríti a „reakciót”.

Viszketés: valami „viszket”; felszólít, hogy foglalkozzam magammal; úgy

érzem, elhanyagolnak

A vakarózás egyébként rokonságban áll a simogatással. A viszketésen keresztül a

test azt is jelezheti nekünk, hogy foglalkozzunk vele többet. Ha az ember mellőzöttnek
érzi magát, hiányolja az intimitást és közelséget, a test így kényszeríti rá saját igényei
felismerésére, a velük való foglalkozásra.

Visszértágulat

A visszerek kialakulása görcsös belső magatartásra, egy adott álláspont

megmerevedésére, valamint a rugalmasság és feszítőerő csökkenésére vezethető vissza.
Hiányzik a belső nyugalom, mert az illető nem hajlandó vállalni az élet valamely
feladatát, elutasít egy adott helyzetet. Így a vénabillentyűk elernyedése, vénás pangás áll
elő. A visszérbetegre netán nyomasztólag hat egy kelletlenül végzett tevékenység, vagy
csalódott az életben, ami belső megterheléshez, negatív érzelmekhez vezetett. A
visszerek e torzult magatartást kívánják az illetőben tudatosítani.

Visszértágulat: bizonyos álláspont megmerevedése; rugalmasság és

feszítőképesség csökkenése; egy adott állapot belső elutasítása

Amit tenni kell

Először is nem szabad továbbra is belsőleg elutasítani a szóban forgó szituációt,

hanem el kell fogadni és körültekintően kell kezelni. Mindez azt is jelenti, hogy az ember
vállalja önnön reakcióit, elengedi magát és nyugodtan keresi, valósítja meg a megoldást.
Többnyire csupán a dolgokkal szembeni belső viszonyulásunkon kell változtatni, s máris
minden másképp fest. Amennyiben az ember belsőleg megváltozik, testileg is újból
alkalmazkodóképes lesz. A feszítőerő és rugalmasság növekedésével a visszerek
fokozatosan eltűnnek.
 A legfontosabb szervek és testrészek A-tól Z-ig,
valamint lelki megfelelőik

Anyaméh/Petefészek
Az emberi nem szaporodását szolgálják. Ennek előfeltétele hogy partnerünket
teljes mértékben elfogadjuk, hogy közösen teremtsük meg valami újnak a
lehetőségét. Az ilyen téren jelentkező problémák arra utalnak, hogy a partnerhez
fűződő,testi kapcsolat zavara áll fenn.
Mell/Mellkas
A mell a nőiesség szimbóluma (lelki táplálóforrás). A túl hosszú ideig való
szoptatás vagy az elégtelen tejtermelődés jelzi, hogy a partnerkapcsolat szellemi-
lelki síkon megromlott.
Vagina
az odaadás képessége, a megnyílásé. Készségeinket, képességeinket szabadjára kell
engednünk.
Lásd még: 58,68, 77, 81,96, 97, 128, 139, 160,167,173, 192, 199,203,205.
Arc
Az embernek a szemébe mondhatunk, az arcába vághatunk valamit. Máskor meg
nem bírunk valamit tovább nézni. Az arc bármilyen megbetegedésénél meg kell
vizsgálnunk, mi az, amit képtelen vagyunk elfogadni, az élet mely területén
akarjuk elkerülni a konfrontációt. Betegségünk rákényszerít, hogy valamivel
szemtől szembe kerüljünk, azaz szembesüljünk.
Fej
Az ember talán leglényegesebb szerve, következésképp a szervezet zavarai szinte
mindig kihatnak a fejre is. Mindez jócskán megnehezíti a tünetek helyes
értelmezését, megértését. A fejfájás oka legtöbb esetben belső feszültség, lelki
konfliktusok, külső vagy belső nyomás.
Lásd még: 93,97, 102,103,116, 139, 158,165,192,205,211.
Bőr
Legkiterjedtebb kontaktusteremtő szervünk. Problémák esetén: „Többet kell
magammal foglalkoznom. Mi viszket nekem, mi éget?” Mindez lelki-szellemi síkon
is érvényes. A bőrbetegségek kontaktuszavarra utalnak. A bőrfelület ugyanakkor a
vese vetületi mezeje is: a tisztátalanságérzet, a bizonytalanságérzet, önkifejezési
képességünk hiányossága mutatkozik meg rajta. Az allergia, akne és hasonló
bőrbántalmak mindig érzelmi problémákra, túlérzékenységre utalnak. Lásd még:
67,96,139,161,169,219.
Csípő
A csípő a fejlődést jelképezi. Rendellenessége esetén tehát az előrehaladást, a
fejlődést gátolja valami, vagy az ember nem tud félre-/meghajolni. Lásd még: 138.
Csontok
szilárdság (csontkemény), normateljesítés. Lásd még: 101.
Epe
Az agresszió szerve, 24 óra alatt mintegy egy liternyi epefolyadékot termel. Az
epekövek az agressziót jelképezik, az ember könnyen ingerelhető, hamar méregbe
gurul. Nem véletlenül mondja a nyelv: „Elönti az epe.” Az állandóan ingerült
állapot, ahol az indulatoknak nincs hol levezetődniük, mert az illető dühét nem
tudja/meri kinyilvánítani, végső soron epebántalmakhoz vezet.
Lásd még: 113,114.
Fogak
A támadás, megragadás szimbóluma, ugyanakkor az energiáé és vitalitásé is. Azon
akarat kifejeződése, hogy benyomásainkat megrágjuk. A rossz fogak jelzik, hogy
nem eléggé rágjuk át magunkat a dolgokon. Lásd még: 93,127. 128, 166.
Fogíny
Gyenge fogíny: hiányzik a belső tartás, magabiztosság, eredendő bizalom.
Fogínysorvadás esetén: az eredendő bizalom és magabiztosság hanyatlásnak
indult. Ha az ember azt álmodja, hogy fogai kihullottak, ez az életerő
meggyöngülésére utal. Lásd még: 127.
Fül
Hallás, észlelés, engedelmeskedés. A gyerekek fülgyulladást kapnak, ha nem
akarnak szót fogadni, engedelmeskedni. A fül ugyanakkor az egyensúly-érzékelő
szervünk is. Ha az engedelmeskedés nehezünkre esik, nem-hallok-jól állapot
alakul ki (időskorban gyakori). Lásd még: 130,165.
Gerincoszlop
A belső tartás, de egyben a szellemi mozgékonyság szimbóluma is. (Gondoljunk
csak a nyakszirtmerevedésre!) Ugyanakkor Istenhez való viszonyulásunkat is
jelképezi. Az elfojtott agressziók, menekülés, kitérő reakciók és hasonló
feszültségek egyaránt a gerincoszlopon vetítődnek ki. Minden szellemi-lelki
magatartáshiba a gerincoszlopon át közvetlenül megmutatkozik testtartásunkban
is. Minden láthatóvá válik itt, ami magatartásunkat megváltoztatta.
Lásd még: 83,138,144,164, 167.
Gyomor
A külvilág materiális jellegű benyomásait fogadja be, dolgozza fel. Leggyakoribb
zavara a túlzott savelválasztás: „Megsavanyodtam.” A gyomorbeteg el akarja
kerülni a konfliktusokat, inkább nyel, de aztán feszítő teltségérzet kínozza,
mindennel torkig lett, levegőre van szüksége (felböfögés). A belső nyomás lassan
enyhül. A betegnek meg kell tanulnia szembenézni problémáival, konfliktusait
tudatos átgondolás révén kell feloldania. Képessé, illetve hajlandóvá kell válnia a
bíráló megjegyzések elfogadására, feldolgozására, „megemésztésére”. Lásd még:
73,103,113,118, 132,134,152,181,188.
Haj
szabadság, hatalom (az erős hajzat kötélidegzetről tanúskodik). Lásd még: 134.
Hasnyálmirigy
Külső elválasztása részében az emésztőnedveket, az enzimeket termeli. Belső
elválasztása része (a Langerhans-sejtek) állítja elő az inzulint. Az enzimek
katalizátorszerepet, azaz fejlesztő, átalakító, gyorsító funkciót töltenek be. Ha
 működésében zavar keletkezik, az kihat az enzimekre, végső soron a lelki-szellemi
fejlődésre. Következménye a rezignáció: ha az inzulintermelődés elégtelen, a cukor
(szeretet) maradéktalan feldolgozása nem lehetséges. Diabetes és
szeretetfelhasználási zavar-alakul ki. Lásd még: 97, 137.
Hörgők
Feldolgozás céljára a tüdőbe vezetik és megszűrik a levegőt (lelki benyomásokat).
Begyulladhatnak (szűkület) vagy görcsösen összehúzódhatnak (vezetési hiba).
Lelki síkon a túlzott gondoskodásból vagy a gondoskodás hiányából származó
problémákkal függnek össze. Lásd még: 18,85, 176.
Húgyhólyag
Kiválasztási funkció. Zavarai esetén az ember képtelen pontot tenni a múltra, vagy
„nyomás alatt áll”. Lásd még: 89, 171.
Idegek
A vegetatív idegrendszer akarati úton nem befolyásolható. A vagus és a
sympathicus közti belső harmóniát biztosítja, illetve igyekszik fenntartani. A
vegetatív idegrendszer működését öntudatlan (mentálhigiéné útján elkerülhető)
konfliktusok felboríthatják. A szervi funkciózavarok egyben mindig vegetatív
zavarok is.
A központi idegrendszer képessé tesz bennünket arra, hogy a külvilágot érzéki
képek útján megismerjük s mozgás révén reagáljunk rájuk. Megbetegedése
érzékelési zavarokat, hibás reakciókat eredményez.
Lásd még: 73, 78, 85, 89, 91, 99, 102,103, 109, 116, 118, 121 138,139,143, 144,
161,164,167, 170,190,191, 205.
Izmok
Mozgékonyság, ruganyosság, aktivitás. Lásd még: 147, 148, 162,178, 205.
Ízületek
Az ízület begyulladhat, megmerevedhet, kificamodhat (kél rész közti
összeköttetés). Súlyosabb esetekben szalagszakadás következhet be.
Kérdések: „Összeütköztem valakivel? Helyre kell-e ismét igazítanom valamit? Hol
lépett fel zavar?” Lásd még: 73,80, 82,93,152, 178. 187.
Kéz
Adni, kapni, dolgozni, cselekedni, megragadni…
Kérdések: „Hol nem adok elegei? Mit nem akarok vagy tudok elfogadni? Miben
kellene engednem? Mikor nem ragadok meg egy lehetőséget? Mennyiben vagyok
cselekvésképtelen?”
Váll
A felelősséget viseli. Problémái esetén meg kell kérdeznünk magunktól: „Mit nem
tudok többé elbírni, kibírni?” Lásd még: 83,95,101,151,153. 179.
Kötőszövet
Gyöngesége esetén hiányzik a feszítőerő, az ember túlzott engedékenységre,
kompromisszumokra hajlik. Lásd még: 154.
Láb
Lehetővé teszi az állást, járást és egyensúlyunk megtartását. Lelki-szellemi
jelentése problémák esetén: helytelen irányba tértünk. Az embernek a helyesről
vallott álláspontját felülvizsgálnia, szükség esetén módosítania kell. Nem
rendelkezik megfelelő állóképességgel, képtelen megtenni a szükséges lépéseket.
Térd
Lelki-szellemi értelemben is alázatra utal. Lásd még: 95,101, 153, 179,189,213.
Máj
A fizikai anyagcsere központja. Több funkciót tölt be:
1. energiatermelés
2. energiaraktározás
3. fehérje-anyagcsere
4. méregtelenítés
A májbetegségek oka a mértéktelen életmód – a túlzott evés, ivás, szexuális
tevékenység, túlfeszítettség, problémák az értékelés és felhasználás terén. Lásd
még: 73, 118.
Nyak
A fej támasza. Olykor az ember is nyakaskodik. A nyaktájéki panaszok esetében
olyan benyomások ellen védekezünk, melyeket nem akarunk elfogadni. Ha a
hangszálak betegszenek meg (rekedtség), az életerő és a szexualitás terén van
probléma.
Torokgyulladás és gégeszűkület: „Valamit nem tudok/nem akarok lenyelni.” Lásd még:
202.
Nyombél
Itt mutatkozik meg a feladatokkal való megbirkózás képességének hiánya,
elégtelensége vagy helytelen módja, valamint a képtelenség vagy vonakodás, hogy
életkörülményeinkkel szembesüljünk. Az elfojtott düh, stressz, hektika – vagyis a
benyomások sikertelen, illetve elégtelen feldolgozásának következményei –
nyombélpanaszokat idéz elő. Gyakori ismétlődésük fekélyek kialakulásához
vezethet. Lásd még: 113,118,134.
Orr
Hatalom, büszkeség, önérzet, szexualitás. Lásd még: 76,157,165.
Pajzsmirigy
A riadó- és harcikészséget szabályozza. Zavaraira akkor kerül sor, ha félünk a
nagyobb megerőltetéstől vagy súlyos felelősségvállalástól. Az ember fél attól, hogy
egyedül kell megvédenie önmagát, hiányzik belőle a bizakodás, aggódik, hogy
csúnyán becsapják. Lásd még: 169.
Penis
Hatalom.
Lásd még: 68,73,77,85,96,128,139,143, 171.
Porckorongok
(a gerincoszlop mozgékony részei): pufferfunkció. A porckorongok biztosítják a
testtartást, belső tartásunkat is. A túlterhelés rögtön megmutatkozik a
porckorongokon is. Ha az ember megerőltette magát, nyugalomra kényszerül. Fel
kell tennie a kérdést: „Mitől ilyen nagy a nyomás?” Belsőleg alakítanunk,
erősítenünk kell magunkat, a külső megterheléseket pedig csökkentenünk kell.
Lásd még: 138,144.
Szem
Legfontosabb szervünk. A külvilág érzéki benyomásainak 80%át közvetíti. A lélek
tükre. A szem az egyetlen olyan érzékszerv, mely az érzékelés tárgyát egyidejűleg
meg is mutatja. A különböző érzelmek, mint a düh, félelem, bosszúság,
 közönyösség vagy szeretet rögtön felismerhetők benne. Lásd még:
97,100,137,138,148,166,183,201,202, 209.
Szív
Az embernek két központja van: agy és szív, azaz értelem és érzelem. Ami a szívet
kihozza a ritmusából, az mindig egy emóció. Örömünkben a torkunkban dobog,
félelmünkben majd megdermed A szívbetegek olyan emberek, akik nem az
érzelmeikre, hanem kizárólag az értelmükre hallgatnak. Ezért is tűnnek
„szívtelennek”.
Az angina pectoris kifejezés szívelégtelenséget jelent: szűkkeblűséget, az ego
túlértékelését. Az ember tulajdonképpeni lénye hiányt szenved. A betegség
rákényszerít, hogy ismét a szívünkre hallgassunk. Lásd még: 97,100, 106,192, 196.
Tüdő
Felhasználja a belélegzett levegőt (lelki benyomások). Csökkent
teljesítőképességének következményei: csekély életerő, depresszió, önsajnálat.
Tüdőtágulás: az apró tüdőhólyagocskák szétrepednek – az ember telhetetlen, irigy,
túlerőlteti magát, míg össze nem roppan. Lásd még: 18, 85, 176.
Vastagbél
A tápanyag megemészthetetlen része itt veszti el folyadéktartalmát. A vastagbél
szoros kapcsolatban áll a tudatalattival. Jelképezi attól való félelmünket, hogy
öntudatlan tudattartalmaink napvilágra kerüljenek. Székrekedésnél: lelki
benyomások összetorlódása, a távolságtartás képességének hiánya. Az ember nem
tudja átadni, elengedni magát, képtelen érzelmen kifejezni. Lásd még:
113,118,134,210.
Vese
A vesék szerepe a vér megtisztítása, méregtelenítése. A vesepanaszok személyközi
problémákra, a partnerkapcsolat zavaraira, érzelmi konfliktusra vagy
eszményképpel való összeütközésre utalnak. A hibás gondolkodásmódon javítani,
a helytelen magatartáson változtatni kell, félelmünk feloldást kíván, s a tényeket el
kell fogadnunk. Aki ámítja magát, vesepanaszokkal fog küszködni. Férfiaknál
négyszerte gyakrabban fordulnak elő veseproblémák, mint a nőknél.
Vándorvese
bizonytalan álláspont partnerkérdésekben.
Zsugorvese
a partnerproblémák megoldására irányuló képesség hiánya. Lásd még: 89,100,
152.
Vékonybél
Részekre bontja és feldolgozza az anyagi természetű benyomásokat (táplálék). A
vékonybélbetegségben szenvedő egyén hajlamos a túlzott elemzésre, megragad a
részleteknél, szeret kritizálni, kicsinyes. E téren nyilvánul meg az egzisztenciaféltés
is. Hasmenéskor: a túlzottan kritikus magatartással és a határtalan
követelményekkel fel kell hagyni.
Vér
A vér az életerő és az élet székhelye.
Visszerek
Az erek csökkent rugalmasságára utalnak. Vérér: Én-határ, melyet az érfal szab
meg. A visszeres problémák jelentése: a gondolkodás/magatartás bizonyos
állásponton való megmerevedése, a belső béke hiánya egy feladattal, vagy
helyzettel kapcsolatban. Lásd még: 73,152,192,208, 210,211,214,216,218,219.
 Befejezés

Az egészséges élet alapszabálya már évezredek óta ismert: a természetes életmód.

Az emberek többsége mégis beteg, s nem csupán fizikai értelemben. Lelkileg és
érzelmileg gyöngék, szellemileg szegényesek, mert még mindig nem ismerték fel és
vállalták egyedülálló szellemi örökségüket. S még ha ismerik is az egészség
megőrzésének fent említett alapszabályát, korántsem engedelmeskednek neki. Úgy is
fogalmazhatnánk: az embert nem betegsége viszi a sírba, hanem tulajdon jelleme.
Amennyiben valaki egy kellemetlen körülményt vagy élményt valóban feldolgoz
magában, ez az esemény nem „betegítheti meg”. Ha viszont elfojtja, a negatív energiák a
testen keresztül keresnek kiutat – azaz megbetegszünk. Következésképp a betegség
testünknek mindig csupán egy megoldatlan problémára adott reakciója, a probléma
viszont az élet egy feladata, figyelmeztető felhívása, hogy mélyebb „belátásra” térjünk s
használjuk ki az esélyt önnön tökéletesedésünk érdekében. E ponton ismerhető fel a
szoros összefüggés egészség és gondolkodás között. Hiszen az erő, mely helytelen
gondolkodásunk és cselekedeteink következtében betegségként vagy negatív
életkörülmények formájában nyilvánult meg, ugyanaz az erő pozitív gondolkodás- és
cselekvésmód esetén egészségben és boldogságban manifesztálódik. A különbség tehát
nem az erőben, hanem vele való bánásmódunk jellegében rejlik.
„Testem naplója” hűségesen jegyzi élettörténetemet. A testem nem más, mint
öntudatom látható megnyilvánulása. Nem keletkezik benne probléma, mert csupán
kivetülési közegként szolgál. A test önmagától nem betegedhet meg, hiszen nem
rendelkezik döntési szabadsággal, csak tükrözi „tulajdonosa” mindenkori tudati
állapotát. Minden egyes tünet üzenet egyfajta információ, mely szükség esetén fájdalom
útján hívja fel magára a figyelmet. Ésszerűtlen lenne egy üzenetről nem tudomást venni.
Amennyiben útmutatása szerint cselekszünk, betöltötte hivatását, feleslegessé válik. Egy
gépnek is akkor vesszük a legnagyobb hasznát, ha megfelelően „kiszolgáljuk”. Ám
sohasem szabad összekeverni az okot és a kiváltó tényezőt. Ha az autó műszerfalán
felgyullad az olajlámpa, nem arról van szó, hogy a jármű használhatatlanná vált.
Ellenkezőleg! Kigyulladása jelzőfunkciót tölt be, arra figyelmeztet, hogy a kocsi valamely
pontján hiba keletkezett. Sőt pontosan el is árulja, hol keressük a hibát. Amint az okot
megszüntettük, elalszik a lámpa is.
Hasonlóképp testi síkon sem szabad betegségnek tekinteni magát a tünetet, hiszen
az az üzenetnek csupán formája, nem a tartalma. Jelzi, hogy valami nincs rendben.
Természete segít felismerni, hol keresendő a hiba. Így válik a betegség üzenetté, melyet
barátunk, a testünk küld nekünk, a tünet pedig tanítómesterré, aki készségesen segít
abban, hogy egészségesebbek s ezáltal tökéletesebbek legyünk. A gyógyulás nem más,
mint az öntudat szüntelen tökéletesedési folyamata.
Ahogy a betegség a tudatból ered, ugyanúgy a gyógyulás is csak a tudatból
származhat. Öntudatunk nem függ a testünktől, s nem is a testünk hozza létre. A tudat
tartalma információ, amelyet testünk látható nyelvre fordít le. A test képtelen tudat
nélkül élni, de beteg sem lehet. Meggyőző példa erre, hogy akut allergia esetén
narkózisban a test egyáltalán nem allergiásán reagál. Az allergiás öntudat ugyanis alszik.
Az autót nem a fémlemez, a festék vagy a gumikerekek hozzák létre. Az ember
használja fel ezen anyagokat arra, hogy a képzeletében megszületett gépkocsit a
valóságban is megalkossa. Hasonlóképp a baktériumok, a vírusok vagy a föld
kisugárzása sem idézhet elő betegséget. Őket csupán segédeszközként használjuk arra,
hogy beteg mivoltunkat kifejezésre juttassuk. Ahogy az autó műszerfalán a lámpák
valamilyen hiány jelzésére szolgálnak, ugyanúgy utal a düh, gyűlölet, irigység vagy
agresszió a pszichikai téren jelentkező hiányra, melyet meg kell szüntetnünk. A betegség
tehát nem csupán testi, de egyben szellemi-lelki tisztulási folyamat is, s mint ilyen,
cselekvő és előremutató lépés az egészség és tökéletesség felé vezető úton.
Ha például epepanaszaim hátterében agresszív indulataimban ismertem fel az
igazi okot, nemcsak azt kell megkérdeznem magamtól, „Hogyan tudnék a lehető
leggyorsabban megszabadulni ezen agresszióktól?”, de nem ártana alaposan
elgondolkodni a következőkön sem: Lényem melyik vonását utasítom el, nem engedem
érvényre jutni, mivel rossznak, tökéletlennek vagy alantasnak tartom? Ha minden
bennem levőt és minden külső tulajdonságomat képes vagyok szeretetteljesen elfogadni,
a másikban se találok majd semmi kivetnivalót; olyannak fogadom el, amilyen. Az
agressziómban rejlő energiát felismertem és felszabadítottam, hiszen egy tény nem
azáltal szűnik meg, hogy nem veszek róla tudomást, hanem ha értelmes módon kezelni
tudom.
A tünetek és betegségek elleni széles körű küzdelem tehát nemcsak hogy
értelmetlen, de végső soron káros is, hiszen egy betegség személyes tanítómester és
vezető lehet a gyógyulás, az egyéni tökéletesedés útján. Nem ártana megszívlelni az ősi
bölcsességet: „Jobb félni, mint megijedni!”, következésképp tényleg változtatni kellene
az életünkön, mielőtt erre a betegség fájdalmasan rákényszerít. E magatartást nem
csupán a tünet megszűntéig kellene megőriznünk, hogy aztán újból visszaessünk régi
hibáinkba. Az egészséges szemléletmódot egy egész életen át meg kell őriznünk,
különben az élet rákényszerít arra, hogy a meg nem tanult leckét még egyszer
átismételjük. Mintegy 2500 évvel ezelőtt már Hippokratész megállapította, hogy a
betegséget a helytelen életmód váltja ki. Ez annyit jelent, hogy a helyes életszemlélet
meg is tudja gyógyítani. Ám minden egyes embernek, minden életnek megvan a maga
igazsága, melyet megtalálni és élni kell.
A mélyreható vizsgálódás természetesen nem helyettesítheti a külső orvosi
beavatkozást. Az introspekció ezt nem gátolja, nem teszi feleslegessé. A vakbélátfúródás
esetén fel sem merül a választás lehetősége a „vizsgálódás” vagy „operálás” között,
mindkettőre szükség van ahhoz, hogy a betegnek egyáltalán lehetősége nyíljék
felismeréseiből tanulni, amennyiben azokat életében meg is valósítja. Persze azt a hibát
sem szabad elkövetnünk, hogy az operáció megtörténte miatt egyáltalán ne törődjünk
betegségünk lelki hátterével. Különben megeshet, hogy az élet, mielőtt még tehetnénk
valamit, még egyszer feladja nekünk a leckét. Itt tehát egyáltalán nem a vagy-vagy,
hanem egyértelműen az is-is elve szerint kell cselekednünk!
A tünetek többsége általában nem fenyeget közvetlen életveszéllyel, így jut időnk
arra, hogy az okot feltárjuk és megszüntessük, s egyben elgondolkodjunk az esetleges
külső beavatkozási módszereken is. A test többnyire önmagától megszünteti a panaszt,
amint a valódi okot elhárítottuk.
Mindebből kézenfekvően adódik a kérdés: „Hogyan válhatok új tudásom
birtokában egészségessé? Mit kell tennem?” A válasz mindig ugyanaz – figyeljünk oda s
maradjunk éberek! Hiszen a valóság is megváltozik, amennyiben a látásmódunkat
megváltoztatjuk – azaz „belátásra” teszünk szert. A látszat mögött rejtőző valóság
felismerése a fejlett emberi gondolkodás számára sok esetben egyszerű dolognak tűnik.
Pedig csakis azáltal lehetséges, ha az ember megismeri önmagát, felismeri, kicsoda
valójában.
Be kellene látnunk, hogy az Én, mely az elszakítottság illúziójában él, beteggé teszi
az embert. Az öntudat viszont egészséges. Következésképp igazi gyógyulás kizárólag az
elszakítottság képzetének feloldása, a dualitások börtönéből való szabadulás és a valódi
lét egységéhez való visszatérés révén érhető el. Az ide vezető úton minden tünet jó barát
és tanítómester, aki készségesen segít a szükséges lépés megtételében, mely fokozatosan
közelebb visz a célhoz – önmagunkhoz.
Életünk egyedülálló dallam, melyet mi magunk játszunk a teremtett világ
hangszerén. Környezetünk azonban gyakran elhiteti velünk, hogy nem jól játszunk,
ráadásul konkrét tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogyan is kellene szólnia a mi
melódiánknak. De hát végtére is az Ön életéről van szó, amiért teljes egészében Ön a
felelős. Mindegy, milyen dallamot játszik vagy játszatnak el Önnel mások, a
következményeket egyedül Ön viseli Lásson végre hozzá saját dallama
megkomponálásához! S ha egyszer netán hamis hangot ütne meg, gondoljon arra, hogy
egyetlen zenekarban se játszik mindenki tisztán. De lehetőségünk van arra, hogy
hibáinkon okuljunk, s így az élet dala egyre tisztábban, egyre fennköltebben szárnyaljon.
Egy dal, mely Önnek egészséget, szeretetet és harmóniát ajándékoz, mindenekelőtt
viszont boldogságot, hiszen „az élet játéka” Önnek örömet jelent. Az egészség a tökéletes
isteni rend megnyilatkozása, s a szó legnemesebb értelmében épséget jelent. Ha az
ember a természettel, embertársaival és Istennel tökéletes összhangban él, joggal
állíthatja magáról, hogy egészséges!
 Utószó

Jelen könyvem célja az volt, hogy megismertessem Önöket azokkal a

tapasztalatokkal, melyeket húszéves természetgyógyászati működésem során gyűjtöttem
össze. Ez az én igazságom, melyet Önökkel meg kívánok osztani, Önöknek viszont
gondosan felül kell vizsgálniuk, vajon ez az igazság valóban az Önöké is. Ha figyelmesen
fülelnek befelé és egyetértenek nézeteimmel, akkor valóban az Önöké is lesz. De akkor
nem szabad nem tudomást venniük róla. A Biblia sokatmondóan jegyzi meg:
„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” Én mindvégig ehhez tartottam magam,
s Önöknek is csupán ezt tanácsolhatom, hiszen az igazságnak sokféle arculata van, ám a
saját igazságát mindenki csak önnönmagában lelheti meg.
Köszönöm Önöknek, hogy végigolvasták könyvemet, hogy hajlandónak
mutatkoztak e fontos témával komolyan foglalkozni, s ezáltal bizonyságát adták, hogy
Önök is valódi lényük keresésének útján járnak. Egy oly sokrétű kérdést, mint amilyen
test és lélek egészsége, egyetlen könyvben természetesen képtelenség kimerítően
tárgyalni, s minthogy ezirányú tudásunk napról napra gyarapszik, ilyen átfogó könyv
soha nem fog megszületni. Meglehet, Önök is szert tettek bizonyos tapasztalatokra,
melyeket szeretnének velem megosztani. Bármiféle észrevételüket és megjegyzésüket
szívesen fogadom, mert továbbra is az igazság keresésének útját járom, s mindenkinek,
aki ebben segítségemre szolgál, csak hálás lehetek. Keressük hát együtt az utat, járjunk
rajta közösen, hogy végül magunk is úttá váljunk!