Fehérvári István
Áhitat azt mondja a mai igénk, hogy ne fizessetek gonosszal a gonoszért,
Alapagie: 1Pét. 3:8-9
Keresztyén testvéreim. Péternek a neve mindannyiótok előtt
ismeretes, hiszen a bibliát olvasó ember egyszerűen nem tud
elmenni Péternek a neve és a személyisége mellett. Ő volt az a
tanítvány, aki rendszeresen feltűnést keltett kihívó viselkedésével,
tolakodásával, hangoskodásával és elképesztő kijelentésivel. A
tanítványok névsorában mindig Péter áll az első helyen: első vala
Péter… tudjuk nagyon jól ezt a tanítványtanulós versikét. És ha erre
a tanítványra gondolunk, akkor bizonyára mindenkinek eszébe jut
egy-két olyan történet, amikor enyhén szólva Péter elvetette a
sulykot. Mégis, nagy szíve és határtalan lelkesedése miatt
rokonszenvet válthat ki. Csupán sok faragni való volt a jellemén és a
modorán. Amikor azonban ezeket a sorokat olvassuk, a tanítványból
már apostol lett, aki sokat változott, sok mindenen keresztül ment.
Jól érzékelteti ezt a levélnek a szóhasználata is, mint az alázatos,
engedelmes kifejezések használata. Amikor pedig ezt a két igeverset
olvassuk, akkor tudnunk kell, hogy egy olyan ember tollából
származnak, aki tudja, hogy mit beszél. Péter az, aki tudja mit jelent
alázatosnak lenni, hiszen volt ő már nagyszájú tanítvány, de Jézus
keményen rendreutasította, és így jutott el a bölcs apostolig.
Amit itt most a szívünkre helyez, az nem más, mint egy
egyszerű és közérthető intelem.
Azt hiszem, hogy mindenkinek ismerős a szemet szemért,
fogat fogért elv. Lehet, hogy mi is voltunk már olyan helyzetben,
amikor megbántottak minket, amikor rosszindulatú dolgokat
terjesztettek rólunk, és azt mindenáron meg akartuk torolni, a
rajtunk esett sérelmeket sokszorosan akartuk visszafizetni. Mégis,
1
szidalommal a szidalomért. Vajon mit jelenthet ez a mi számunkra?
Miért fontos, és aktuális intelem ez? Fontos-e egyáltalán, hogy
meghalljuk és betartsuk ezt, hiszen sokszor azt látjuk, hogy ezek
által juthatnánk előre az életben.
Péter apostol nem először hívja fel erre a gyülekezet
figyelmét. Ha elolvassuk az előző részeket, akkor azt látjuk, hogy ez
az intelem már előfordult a korábbi részekben is. Mégis, úgy látszik,
hogy annyira égető és sürgős kérdése volt ez a gyülekezetnek, hogy
úgy érezte, erre ismét vissza kell térnie. Azt láthatta az apostol, hogy
hiába az igehirdetése, hiába a munkálkodása, valahogy ez nem
igazán látszott meg a gyülekezet gyakorlati életében, nem vevődött
ez észre a kritikus helyzetekben, amikor az üldöztetést, a sérelmeket
el kellett volna elviselni. Márpedig szenvedésből és üldöztetésből
bőven kijutott a levél címzettjeinek, akiknek el kellett viseljék Néró
császár szeszélyeit, és gyakran ennek estek áldozatául.
A szövegből pontosan megállapítható, mi bántotta, mi
keserítette a levél olvasóit. Gonoszul bántak velük, szidalommal
illették őket, különböző bántalmazásban részesültek, szenvedtek az
igazságért, rágalmazták őket, mint gonosztevőket, gyalázták az ő
Krisztusban való életüket. Szóval: mindenféle emberi intrika,
rosszindulat, sértés, szenvedés, meg nem értés, gáncsoskodás vette
körül őket, mint keresztyéneket. Nem testi szenvedésről van szó,
nem olyanról, amit betegség vagy gyász okoz, hanem olyanról, amit
az emberek okoznak egymásnak, amivel egyik ember nehézzé,
fájdalmassá, kibírhatatlanná tudja tenni a másik ember életét.
Olyanról, amit a veszekedés, a rágalmazás, a pletykálás, a
gyanúsítás, a durva szavak, a szidalmazás okoz.
Azt hiszem, számunkra sem ismeretlen az ilyen fajta
szenvedés. Amikor az emberi rosszindulat, esetleg a félreértések

megmérgezik az emberi kapcsolatokat. Amikor a konfliktusból
veszekedés, a veszekedésből szidalom következik, aztán pedig a
szakadék ember és ember között. Szinte azt lehetne mondani, hogy
minden más szenvedést könnyebben eltűr az ember, mint azt, amit
az emberi rosszindulat okoz neki. Ez a szenvedés sokkal több ember
életének a hátterében ott van, mint gondolnánk. Talán a te életed is
megkeseríti ez keresztyén testvérem. A rosszindulatú pletykák, a
szavak szintjén történő bántalmazások tetten érhetők manapság is.
Sokszor megesik az, amikor valakit rosszindulatúan kibeszélnek a
háta mögött, ha megjelenik akkor gúnyosan összenéznek, vagy
esetleg kinevetik a háta mögött. Gyakori jelenség ez az iskolában de
nem csak ott. Mit mond erre ismételten Péter apostol: nem fizetvén
gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért. Ezt talán
még el lehet viselni, meg lehet valósítani, de nem áll meg itt az
apostol, ennél jóval többre figyelmeztet bennünket, amikor azt
mondja: sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva hogy arra
hivattatok el, hogy áldást örököljetek. Hangzatos szavak ezek, de
vajon mit mondanak, mit jelentenek ezek a mi számunkra?
Egyáltalán jelentenek nekünk ezek a szavak valamit?
Úgy hiszem, hogy mindennek a kulcsa a következő két
szóban van: TUDVA és ELHIVATTATOK. Ez azt jelenti
keresztyén testvéreim, hogy biztosak vagyunk elhívatásunkban,
vagy modernebb szóval élve: van hivatástudatunk. De vajon, tudjuk
mi ezt? Vajon biztosak vagyunk mi ebben, hogy el vagyunk hívva,
hogy ki vagyunk választva? Vajon nem azért próbálunk mi magunk
megtorolni mindenféle személyes sérülést és fájdalmat, mert nem
vagyunk abban biztosak, hogy bennünket maga az Úr Jézus az, aki
elhívott, kiválasztott az Ő szolgálatára? És nemcsak elhívott, hanem
arra hívott el, amit ennek az igeszakasznak a végén olvastunk, hogy
arra vagyunk elhívva, hogy áldást örököljünk.
2
Fehérvári István
Szépen fogalmazza meg ezt a Heidelbergi Káté 54.
kérdésfelelete, amikor azt mondja: hiszem, hogy ennek a seregnek
énis élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok.
S ha ez így van keresztyén testvéreim, akkor nekünk is ehhez
méltóan kell cselekednünk. Az Úr útmutatása élni tanít bennünket,
reálisan számolva az élet nehézségeivel. Ő tudja azt, hogy az ember
nem tökéletes, és nem is várja el azt, hogy tökéletes legyen. A
természeti ember türelmetlenségét, kiabálását, szidalmait, a rosszat,
az ennek megfelelő válasz még csak fokozná, az életet még csak
jobban megrontaná. A szidalmat, a rosszat, nem a még hangosabb
szidalom szereli le, hanem a jó kívánása és a munkálása: a titkon
elmondott imádság és az áldás örökösei által közvetített áldás: szelíd
szó, békejobb, vagy éppen szolgálatkészség. Ehhez azonban
szükséges az, hogy az ember ne önmagát tartsa minden és mindenki
mértékévé. Ehhez mindenekelőtt alázatra van szükségünk. Ezért
fontos nekünk az, hogy újra és újra önvizsgálatot tartsunk, hogy
megvizsgáljuk a mi életünket. Hogy megvizsgáljuk magunkat,
megvizsgáljuk a mi életünket. Ki is az én életemnek a hangadója?
Az ó ember, aki a rosszat még rosszabbal akarja megtorolni, vagy
amaz új ember, aki rosszért jóval fizet? Bővebben is beszéltünk már
erről a tegnap délelőtti istentisztelet keretében, hogy mit is jelent
levetni az ó embert, és felölteni az újat
Amint az igehirdetésre készültem, egy érdekes dolgot
olvastam: egy bölcs ember tanítása szerint, az ember életén két ajtó
van: az áldás és az átok ajtaja. Amelyiket, megnyitod, azon nem
csak ki, hanem az életedbe be is áramlik áldás vagy átok. A hívő
ember nem átkozódik. Az áldás viszont része a mindennapjainak.
Áldj másokat, embertársaidat, hogy Isten is megáldhassa életed, úgy,
ahogyan Pál apostol fogalmazza ezt meg a Római levél 12 részének
a végén: „magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem
 Fehérvári István
adjatok helyet ama haragnak , mert meg van írva: enyém a
bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr. Azért ha éhezik a te
ellenséged, adj neki ennie, ha szomjuhozik, adj innia, mert ha ezt
míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére. Ne győzettessél meg a
gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” (Róm 12:19-21)

Ámen.