BOROSTYÁN ÉS VAS

Borostyán és vas
A sötét tanítvány-trilógia

Margaret Weis kiadónk gondozásában megjelent,

kapcsolódó Dragonlance-regényei:

Krónikák

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai

A krónikák folytatódnak

Margaret Weis és Tracy Hickman: Új nemzedék

Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (1.)
Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (2.)

Lelkek háborúja

Margaret Weis és Tracy Hickman: A hanyatló nap sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A lenyugvó hold sárkányai

Raistlin-krónikák

Margaret Weis: Lélekkovács

Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

A sötét tanítvány-trilógia

Margaret Weis: Borostyán és hamvak

 Margaret Weis

BOROSTYÁN
ÉS VAS

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2011
*
 MARGARET WEIS
BOROSTYÁN ÉS VAS

© Delta Vision Kft., 2011

Fordította: Vitális Szabolcs
Borítókép: Matt Stawicki
Korrektúra: Dobos Attila, Tantras
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
MARGARET WEIS: AMBER AND IRON
Copyright © Wizards of the Coast Inc., 2006

A Dragonlance és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc.

leányvállalatának, a Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek és
egyéb jellegzetességek következésképp a Wizards of the Coast Inc.
tulajdonai.
Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360

ISBN 978 963 9890 93 0

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
*
„Önmegvalósítás nélkül semmilyen erény nem hiteles"
Sir Nisargardatta Maharaj
 Ajánlás

Ezt a könyvet a Whitestone Council tagjainak ajánlom őszinte

elismerésem jeléül, és mindazoknak, akik az idejüket és a
tehetségüket önként áldozták Dragonlance világára. Ők hihetetlenül
nagy segítséget nyújtottak a számomra. Mindig a rendelkezésemre
álltak, ha kérdésem volt. Az ő munkájuk miatt olyan kiváló a
Dragonlance.com oldal. Közreműködnek a kutatásban, az írásban és
a játékok tesztelésében. Néhányuk a kezdetek óta a Dragonlance
csapatában dolgoznak.

Cam Banks Andre'La Roche

Shivam Bhatt Sean Macdonald
Ross Bishop Joe Mashuga Tobin
Neil Burton Melroy Ashe
Richard Connery Potter Joshua
Luis Fernando De Pippo Stewart Trampas
Matt Haag Whiteman
 Első könyv

CHEMOSH NEVÉBEN
 Prológus

Tímár Timothy nem volt rossz ember, csak gyenge akaratú.

Volt egy felesége, Gerta, és egy újszülött fia, aki egészséges és okos volt.
Mindkettőjüket őszintén szerette, és az életét is odaadta volna értük, csak
éppen nem tudott hűséges maradni hozzájuk. Borzalmas bűntudat gyötörte a
kicsapongásai miatt, ahogyan ő nevezte, és amikor megérkezett az új
gyermek, megfogadta, hogy többé még csak rá se néz más nőkre.
Három hónap telt el, és Timothy hű maradt az ígéretéhez. Kiutasította
korábbi szeretőit, mondván, hogy megváltozott, és úgy tűnt, hogy így is
van. Imádta a fiát, szerette a feleségét és hálával gondolt rájuk.
Egy napon azonban Kerekes Lucy belépett az üzletébe.
Noha Timothy tímárcsaládból származott, suszterként kereste a kenyerét,
cipőket és csizmákat készített.
- Meg lehet javítani ezt a cipőt? - kérdezte Lucy.
Egy kurta lábú sámlira tette a lábfejét, majd felhajtotta a szoknyáját,
jóval a bokája fölé, felfedve formás idomait.
- Nos, cipészmester? - kérdezte.
Timothy azonnal elkapta a tekintetét a nő lábáról, és a cipőre meredt.
Vadonatúj volt. Felnézett a nőre, aki lemosolygott rá. Visszahajtotta a
szoknyáját, majd lehajolt, mintha becsatolná a cipőjét, de közben
megvillantotta a férfinak kerek, telt kebleit. Timothy egy különös jelet vett
észre a bal melle felett: mintha egy csók nyoma maradt volna ott a bőrén.
Elképzelte, hogy ráhelyezi a saját ajkát a lenyomatra, és ettől elakadt a
lélegzete.
Lucy volt az egyik leggyönyörűbb lány Vigasz városában, és egyben az
egyik legmegközelíthetetlenebb is, noha bizonyos pletykák arról regéltek,
hogy...
Ő is házas volt, csakúgy, mint Timothy. A férje a féltékenységéről
hírhedt nagydarab, erőszakos ember volt.
Lucy felállt, eligazította a blúzát, majd az ajtó felé pillantott.
 - Meg tudnád javítani a cipőmet most azonnal? Nagy szükségem lenne
rá. Égető szükségem.
- És a férjed? - kérdezte Timothy elfúló hangon.
- Vadásztúrára ment. Bezárhatnád az ajtót, hogy senki se zavarjon
munka közben.
Timothy a fiára és a feleségére gondolt, de ők nem voltak ott, Lucy
viszont igen. Felállt, az ajtóhoz lépett, becsukta majd bezárta. Dél felé járt
az idő, a vásárlók biztosan azt hiszik majd, hogy hazament ebédelni.
A biztonság kedvéért a raktárba vezette Lucyt. Lucy azonnal elkezdte
csókolgatni őt, átfonta a karjával, lefejtette róla az inget, majd a nadrágjára
csúsztatta a kezét. Még sosem találkozott ennyire heves, tüzes nővel, és
azonnal magával ragadta a vágy. Leheveredtek egy kupacnyi puha
állatbőrre. Lucy letépte magáról a blúzát, a férfi pedig megcsókolta őt ott,
ahol a különös, csók alakú jelet látta.
Lucy megérintette a férfi ajkát.
- Szeretném, ha megtennél nekem valamit, Timothy - mondta hevesen
zihálva.
- Bármit! - vágta rá a férfi, és hozzányomta a testét a nőéhez.
Lucy azonban féken tartotta őt.
- Azt akarom, hogy add oda magad Chemoshnak!
- Chemoshnak? - nevetett fel Timothy. Ez volt a lehető
legalkalmatlanabb pillanat arra, hogy vallási dolgokról beszélgessenek. - A
halál istenének? Miért akarod, hogy ezt tegyem?
- Csak egy kis női szeszély - felelte Lucy, és közben a haját csavargatta
az ujja körül. - Én a követője vagyok. Ő az élet, nem pedig a halál istene.
Mishakal szörnyű, kiállhatatlan papjai állítják csak ezt róla. Ne higgy nekik!
- Nem is tudom. - Timothy felettébb különösnek találta a történteket.
- Örömöt akarsz szerezni nekem, igaz? - kérdezte Lucy, majd
megcsókolta a férfi fülcimpáját. - Nagyon hálás vagyok azokkal a férfiakkal,
akik örömöt szereznek nekem.
Lefelé csúsztatta a kezét a férfi testén. Hatalmas szakértelemmel tette, és
Timothy kéjesen felnyögött.
- Csak mondd ki: „Chemoshnak adom magam" - suttogta Lucy. -
Cserébe örök életet, örök fiatalságot kapsz, és engem. Minden nap
szeretkezhetünk, ha akarod.
Timothy nem volt rossz ember, csak gyenge akaratú. Soha életében nem
kívánt még nőt annyira, mint most Lucyt. Nem volt vallásos ember, és
semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy elkötelezze magát Chemosh
mellett, ha azzal örömöt szerez a lánynak.
- Chemoshnak adom magam... és Lucynak - mondta viccesen.
Lucy elmosolyodott, majd odahajolt a férfihoz, és az ajkát a
mellkasához nyomta, a szíve felett.
Timothy elviselhetetlen fájdalmat érzett. A szíve vadul, szabálytalan
ütemben kalapált. A kín hullámokban futott végig a karján, a törzsén, és
végül a lábán. Próbálta ellökni magától Lucyt, de a lány hihetetlenül
erősnek bizonyult, szorosan tartotta a férfit, és az ajkát sem vette el a szíve
fölül. Timothy szíve leállt. Üvölteni akart, de elakadt a lélegzete. A teste
megremegett, görcsbe rándult, majd megmerevedett, ahogy az iszonyatos
fájdalom, akárcsak egy gonosz isten szorítása, kifacsarta és eltorzította a
testét, majd lerántotta a sötétségbe.

Timothy visszatért a sötétségből. Olyan világba érkezett, ahol félhomály

uralkodott. Ismerős tárgyakat látott maga körül, de nem tudta, miért. Tudta,
hogy hol van, de nem érdekelte. A nő, akivel korábban volt, eltűnt. Erősen
összpontosított, de nem jutott eszébe a neve.
Egyetlen név keringett a fejében.
- Mina. - suttogta maga elé.
Ismerte őt, noha még sohasem találkoztak. Tudta, hogy gyönyörű,
borostyánszín szeme van.
- Gyere hozzám! - mondta Mina. - Chemosh nagyúrnak szüksége van
rád.
- Megyek - ígérte Timothy. - Hol talállak meg?
- Kövesd az utat napkelet felé.
- Úgy érted, hagyjam el az otthonomat? Nem tehetem.
Fájdalom, iszonyatos kín járta át Timothy testét. A halál érintése.
- Kövesd az utat napkelet felé!
- Követem - zihálta a férfi, és a fájdalom azonnal megszűnt.
 - Hozz nekem tanítványokat! - mondta Mina. - Add át másoknak az
ajándékot, amit te is kaptál. Sosem halsz meg, Timothy. Nem öregszel.
Semmitől sem kell félned. Add tovább ezt az ajándékot másoknak is!
A felesége arca villant fel Timothy szeme előtt. Egy kósza gondolat
erejéig megfordult a fejében, hogy mégsem engedelmeskedik, mert
borzalmas fájdalmat és szomorúságot okozna Gertának. Nem teheti.
Fájdalom hasított belé, amitől kétrét görnyedt.
- Megteszem, Mina! - nyögte. - Megteszem!

Timothy hazament a családjához. A baba a bölcsőben aludt a déli etetést

követően. Timothy rá se hederített. Nem emlékezett rá, hogy az ő gyereke.
Nem érdekelte. Csak a feleségét látta maga előtt, és csak Mina szavai jártak
az eszében. „Hozd el őt nekem."
- Kedvesem! - üdvözölte őt Gerta meglepetten, de örömmel. - Hogy
kerülsz haza? Még csak dél van.
- Azért jöttem haza, hogy veled lehessek, szerelmem - felelte Timothy.
Átölelte a feleségét, és megcsókolta. - Gyere, menjünk be az ágyba.
- Tim! - kuncogott Gerta, és próbálta eltolni magától a férjét, noha nem
túl nagy meggyőződéssel. - Fényes nappal van!
- Mit számít az? - a férfi hevesen csókolta a nőt, végigtapogatta a testét,
és érezte, hogy lassan belesimul a karjába.
- A kicsi. - Gerta tett még egy utolsó, tétova próbálkozást, hogy
kitérhessen a férje szokatlan, meglepő közeledése elől.
- Mélyen alszik. Gyere! - Timothy lehúzta a feleségét az ágyra. - Hadd
bizonyítsam be, mennyire szeretlek.
- Tudom, hogy szeretsz - mondta Gerta. Odafészkelte magát a férje
mellé, és viszonozta a csókjait.
Elkezdte lefejteni a férfiról a tunikáját, de ő megfogta a kezét.
- Van valami, amit meg kell tenned, hogy bebizonyítsd a szerelmedet,
kedvesem - mondta Timothy. - Nemrég beálltam Chemosh követői közé.
Szeretném, ha te is osztoznál az örömben, amelyre az istenben találtam.
- Természetesem, férjuram, ha ezt akarod - mondta Gerta. - De
én semmit sem tudok az istenekről. Miféle isten ez a Chemosh?
- Az örök élet istene - felelte Timothy. - Elkötelezed magad mellette?
- Érted bármit megteszek.
Timothy szólásra nyitotta a száját, de hirtelen elbizonytalanodott. A nő
megérezte belső vívódását. Timothy arca eltorzult a fájdalomtól.
- Mi a baj? - kérdezte Gerta aggódva.
- Semmi - zihált Timothy. - Csak begörcsölt a lábam, semmi egyéb.
Mondd ki ezeket a szavakat: „Chemoshnak adom magam".
Gerta elismételte férje szavait, és a végén hozzáfűzte:
- Szeretlek.
Timothy lehajolt, hogy megcsókolja felesége bal mellét, a szíve felett, és
közben valami nagyon különöset mondott.
- Bocsáss meg.
 1. fejezet

Ausric Krell, a halállovag döbbenten nézte, amint a fehér színű surranó

khasbábu teljes lendülettel nekiront az ő sötét lovag bábujának, és
összeverekednek. Mindkét bábu leesett a földre, ahol pörögni kezdtek.
Héj! Ez a szabályok igen súlyos megsértése! - ez volt Krell első dühös
gondolata.
Még sosem láttam ilyesmit egy khasbábutól - merengett tovább.
Ez nem közönséges khasbábu! - ébredt rá hüledezve.
Itt valami nagyon különös dolog történik - fűzte tovább a gondolatait.
A gondolatai ezek után zavarossá váltak, mégpedig azért, mert harcba
keveredett élőhalott létéért egy iszonyatos és hatalmas sáskával.
Mindig is utálta a rovarokat, különösen ezt a három méter magas, dülledt
szemű, zöld páncélú, hatlábú sáskát. Két lábával megragadta Krellt,
miközben az állkapcsával belemart reszkető lelkébe és rágni kezdte az
elméjét.
Krell gyorsan ráébredt a borzalmas felismerésre, miszerint ez nem
közönséges sáska. Egy isten lénye keveredett a sáska testébe, egy istené, aki
nem különösebben kedvelte őt. Ez persze korántsem volt meglepő. Számos
istent felbőszített életében, többek között a néhai, soha meg nem gyászolt
Takhisist, a Sötétség Királynőjét, és az ő őrült, gyűlölködő lányát, Zeboim
istennőt, a tengerek istennőjét, aki éktelen haragra gerjedt, amikor
megtudta, hogy Krell a felelős szeretett fia, Lord Ariakan haláláért.
Zeboim elfogta Krellt, és lassan, nagyon lassan végzett vele. Amikor az
élet utolsó szikrája is kihunyt benne, megátkozta őt, és halállovaggá
változtatta, arra kárhoztatva őt, hogy a Viharerőd elszigetelt és elátkozott
szigetén éljen bebörtönözve, ott, ahol egykoron azt a férfit szolgálta, akit
végül elárult. Itt kellett leélnie véget nem érő életét, és sosem feledhette a
bűnét.
 Zeboim azonban nem azt érte el ezzel a büntetéssel, mint amiben
reménykedett. Egy másik híres halállovag, a tragikus sorsú Lord Soth, akit
elemésztett a bűntudat, végül megváltásra lelt. Krell azonban szeretett
halállovagként élni. Halálában megtalálta azt, amire életében mindig is
vágyott: kedvére kínozhatta és sanyargathatta a nála gyengébbeket. Életében
az az ünneprontó Ariakan megtiltotta neki, hogy kiélvezhesse szadista
vágyait. Mostanra azonban Krell Krynn egyik legerősebb teremtményévé
vált, és kiélvezte ennek minden előnyét.
Már a puszta látványa is, amit fekete páncélja és kosszarvas sisakja,
amely mögött ott vöröslött élőhalott szeme, elviselhetetlen félelmet keltett
azok szívében, akik elég ostobák és botorak voltak ahhoz, hogy belépjenek
a Viharerődbe, a lovagok legendás kincsei után kutatva. Krell kedvelte az
efféle látogatókat.
Khast játszott velük, és közben addig kínozta őket, amíg bele nem haltak
a sérüléseikbe.
Zeboim jelenléte természetesen felettébb zavarta őt, hisz fogságban
tartotta a szigeten, de aztán felkeltette Chemosh, a holtak urának figyelmét.
Krell alkut kötött az istennel, és így kiszabadulhatott a Viharerődből.
Miközben Chemosh védelmét élvezte, még Zeboimnak is megfricskázhatta
az orrát.
Lord Ariakan, a tengerek istennője szeretett fiának lelke Chemosh
birtokában volt. A lélek egy khasbábuba volt bebörtönözve, és Chemosh
arra használta fel, hogy „kordában tartsa" az istennőt. Tervei voltak egy
bizonyos toronnyal kapcsolatban, amely a Vértengerben állt, és nem akarta,
hogy az istennő beleavatkozzon az ügyeibe.
A felbőszült Zeboim elküldte egyik hívét, egy nyomorúságos szerzetest a
Viharerődbe, hogy mentse meg a fiát. Krell természetesen észrevette a
behatolót, és mint minden vendégét, őt is kihívta egy khasjátszmára.
Krell védelmére mondva, a halállovag nem tudta, hogy a szerzetest az
istennő küldte. Sosem jutott volna az eszébe - persze Krell mindig is
közismerten ostoba volt, különösen most, hogy tiszta gondolkozását még
tovább homályosította súlyos, félelmet keltő, sötét sisakja - hogy a szerzetes
azért jött, hogy ellopja az Ariakan lelkét fogva tartó khasfigurát. Ráadásul
csöppnyi agyát most éppen
egy hatalmas, isteni eredetű sáska marcangolta.
Az isteni erő ehhez az átkozott szerzeteshez tartozott, aki csalt a
játékban. Először is szabálytalan khasbábuval játszott, másodszor, az a bábu
szabálytalanul lépett, és végül a szerzetes, ahelyett hogy vinnyogott volna
kínjában miután több ujját is eltörte, rátámadt a botjával, amelyben egy isten
lapult.
Krell eszeveszetten kapálózott, ütötte és rugdosta a sáskát, amely végül
teljesen váratlanul eltűnt. A szerzetes botja ismét csak egy bot volt, és ott
hevert előtte a padlón. Krell darabokra akarta törni, de meggondolta magát.
Mi lesz, ha a bot visszaváltozik sáskává, amikor hozzáér?
Krell nagy ívben kikerülte a botot, és közben felmérte a helyzetét. A
szerzetes elmenekült. Nem is várt mást. Majd később elbánik vele, hisz
úgysem tud elszökni az elátkozott szigetről. Az erődítmény egy meredek
szikla tetején épült, és alant a háborgó tenger lankadatlanul ostromolta az
éles szélű köveket. Krell visszaállította a khastáblát, amelyet a szerzetes
felborított. Számba vette a bábukat, csak hogy megbizonyosodjon róla, az
értékes khasfigura, amit Chemoshtól kapott, sértetlen.
Nem volt az.
Krell hisztérikusan helyezte vissza a bábukat a táblára. Kettő hiányzott,
köztük az is, amelyik Ariakan lelkét őrizte. Az, amelyiket Chemosh azért
adott oda neki, hogy élőholt élete árán is őrizze meg.
A halállovag megdermedt félelmében, amely meglehetősen különleges
jelenség olyasvalaki esetében, akinek nincsenek izmai, amelyek
remeghetnének, nincs hevesen dobogó szíve és nincs összeránduló gyomra.
Térdre rogyott. Az asztal alá bújt, és keresgélni kezdett. A lovagfigura nem
volt sehol, sem a surranó.
- A szerzetes! - vicsorgott Krell.
Felvillant előtte egy borzalmas kép, hogy mit tenne vele Chemosh, ha
elveszítené a khasbábut, és üldözőbe vette a szerzetest.
Nem hitte, hogy túl sokáig tartana a vadászat. A szerzetes megsérült,
fizikailag és lelkileg is. Alig tudott járni, nemhogy futni.
Krell kiment a toronyból, ahol belekezdtek a kellemes kis khasjátszmába,
amíg a szerzetes tönkre nem tett mindent, és kilépett az udvarra. Azonnal
észrevette, hogy a szerzetest Zeboim segíti. Sűrű, sötét viharfelhők
gyülekeztek az égbolton, és amint Krell
kilépett az udvarra, azonnal egy sistergős villám csapott bele a toronyba a
háta mögött.
Noha Krell sosem tartozott a világ legfényesebb elméi közé, szorult
helyzetekben meglepően jól feltalálta magát.
- Ne hátráltass, tengeri szuka! - üvöltötte Krell. - A szerzetes rossz
figurát lopott el! A fiad még mindig nálam van. Ha segítesz ennek a
tolvajnak, akkor Chemosh beolvasztja fiad óntestét, és a feledés örök
homályába taszítja a lelkét.
Krell cselvetése bevált. A következő villám nem csapott be, csak felhőről
felhőre cikázott. A szél elült, a fekete égbolt kiszürkült. Csupán néhány
jégdarab koppant Krell sisakján. Az istennő esőt szórt rá, de semmi többet.
Nem merte bántani. Nem mert segíteni a szerzetesnek.
A szerzetes eközben botladozva próbált elmenekülni Krell elől a csúszós
sziklák között. Megereszkedett a válla, meggörnyedt a háta, és erősen zihált.
A végét járta. Az istennője cserbenhagyta őt. Krell arra számított, hogy a
szerzetes feladja a kilátástalan menekülést, és megadja magát. A halállovag
lába elé veti magát, és könyörög szánalmas életéért. Krell ugyanezt tette,
amikor hasonló helyzetbe került, noha nem igazán vált be, és jelen esetben a
szerzetesnek sem válna be.
A szerzetes ezúttal sem a szabályoknak megfelelően cselekedett.
Ahelyett, hogy megadta volna magát, maradék erejét összeszedve a szikla
pereméhez sántikált.
- Abyss mélyére! - átkozódott Krell, amikor rádöbbent, hogy mire
készül a szerzetes. Leveti magát a szikláról!
Ha leugrik, magával viszi a khasfigurát, és Krell sosem találja meg újra.
Esze ágában sem volt megmártózni a Zeboimmal fertőzött hullámokban.
Utol kellett érnie valahogy, de erre nem volt túl sok esélye. Súlyos lovagi
páncéljában tohonyán mozgott, nem tudott futni.
Krell páncélja hangosan csörömpölt, döngő léptei alatt remegett a föld.
Növekvő rettegéssel nézte, amint a szerzetes távolodik tőle.
Krell nem remélt szövetségesre lelt Zeboim személyében. Ő is féltette a
szerzetesnél lévő khasbábut. Próbálta megállítani őt. Heves záport zúdított
rá, és ledöntötte a lábáról egy erős széllökéssel. A sebesült szerzetes
azonban felállt, és továbbsántikált.
 Eljutott a sziklafal szélére. Krell jól tudta, hogy mi vár rá odalent:
húszméternyi zuhanás után borotvaéles gránitsziklák.
- Állítsd meg! - tajtékzott a halállovag. - Állítsd meg, vagy nagyon
megbánod!
A szerzetes egy kicsiny tarisznyát tartott a kezében. Benyúlt véres
köpenye alá, és odarejtette.
Krell botladozva próbált előrehaladni a sziklák között, szitkozódva, a
kardját lóbálva. A szerzetes kilépett a tenger fölé kinyúló sziklapadra.
Felemelte az arcát és beletartotta a zuhogó esőbe. Az égbolt kivilágosodott
Zeboim leplezetlen félelmétől.
- Zeboim, a te kezedben van a sorsunk! - kiáltotta.
Krell ordított.
A szerzetes leugrott.
Krell eszeveszetten vetette magát a szerzetes után, oly hevesen, hogy alig
tudta visszafogni a lendületét, és majdnem ő is átesett a szikla peremén, bele
Zeboim tengerébe.
Krell egy szívszorító pillanatig, noha nem volt szíve, veszélyesen
imbolygott a sziklafal szélén, de végül sikerült visszanyernie az
egyensúlyát. Jó pár lépést hátrált, majd felettébb óvatosan addig araszolt
előre, amíg át tudott nézni a meredélyen. Arra számított, hogy a szerzetes
teste véres pépként kilapult a sziklákon.
Semmit sem látott.
- Kudarcot vallottam - mormogta maga elé komoran.
Krell az égboltra pillantott, ahol a sűrűn gomolygó felhők ismét sötéten
gyülekeztek. Felerősödött a szél. Előbb eső, majd jégvihar zúdult rá,
villámok cikáztak körülötte, és a tomboló vihar kődarabokat vágott hozzá,
amelyek a közeli toronyról váltak le.
Segítséget kérhetett volna Chemoshtól, de éppen Chemosh bízta rá az
értékes khasfigurát, amelyet ő most elveszített. A halál ura sosem felejtett és
sosem kegyelmezett.
- Csak van valahol egy sötét, mély verem ezen a szigeten, ahol egyetlen
isten sem találhat rám - győzködte magát Krell, miközben épphogy csak
elkerülte őt egy leszakadó, súlyos vízköpő.
Krell sarkon fordult, és nekifeszült a tomboló viharnak.
 2. fejezet

Kőműves Rhys, a szerzetes, kétségbeesett döntést hozott, amikor

levetette magát a Viharerőd sziklájáról. Sokat kockáztatott, nem csupán a
saját, hanem barátja, a surranó Nadragulya életét is. Csak abban bízhatott,
hogy Zeboim nem hagyja, hogy meghaljanak. Nem hagyhatja, hiszen nála
van a fia lelke.
Legalábbis Rhys ebben reménykedett. Ugyanakkor az is átfutott az
agyán, ha az istennő cserbenhagyja őt, akkor vagy lassú, fájdalmas halált
hal a halállovag karmaiban, vagy pillanatokon belül agyonzúzza magát a
sziklákon.
Rhys hihetetlen szerencséjének köszönhetően éppen olyan partszakaszon
ugrott le, ahol nem ágaskodtak ki halálos sziklák a vízből. Nagy
csobbanással érkezett bele a hullámokba, és olyan mélyre merült, hogy a
nap fénye eltűnt a szeme elől. Kábán pörgött a sötétségben, azt sem tudta
megállapítani, merre van a lefelé és a felfelé. Nem mintha számított volna,
úgysem érné el a felszínt. Fuldoklott, a tüdeje lángolt. Tudta, hogy amint
kinyitja a száját, sós víz áramlik a légcsövébe, fuldoklik egy rövid ideig,
majd.
A tenger dühös istennőjének keze azonban benyúlt a vízbe, megragadta a
szerzetes grabancát, kirántotta őt a felszínre, majd a partra hajította.
- Hogy merészeled veszélybe sodorni a fiamat! - dühöngött az istennő.
Zeboim hosszasan tombolt, de Rhys nem hallotta. Az istennő haragja
úgy burkolta be, mint az imént a tenger mélyének sötétje, és Rhys semmit
sem érzékelt maga körül.

Rhys arccal lefelé feküdt a meleg homokban. Szerzetesi köpenye teljesen

átázott, ahogyan a cipője is. A szája, sőt még a torka is megtelt homokkal,
az ajkára már rá is száradt. Krákogott, öklendezett, és próbált levegőt venni.
 Hirtelen erős kezek ragadták meg, a hátára fordították, majd a karjait a
feje mellett fel-le mozgatva próbálták kipumpálni a vizet a tüdejéből.
Köhögve köpte fel a sós vizet.
- Na, végre magadhoz tértél! - mondta Zeboim, és folytatta a férfi
karjának mozgatását.
- Hagyd abba, kérlek! - hörögte fájdalmas nyögések közepette Rhys, és
még több vizet köhögött fel.
Az istennő eleresztette a szerzetes karjait, amelyek ernyedten hullottak a
homokba.
Rhys szemét csípte a homok, alig tudta kinyitni. Résnyire nyitotta, és egy
zöld női ruha szegélye ringott be a látómezejébe. Egy mezítelen nagylábujj
bökdöste meg az oldalát.
- Hol van, szerzetes? - kérdezte Zeboim követelőző hangon.
Az istennő letérdelt mellé a homokba. Kékeszöld szeme lángot vetett.
Tajtékos haját örvénybe csavarta a háborgó szél. Megragadta Rhys haját,
majd felrántotta az üstökét a homokból, és a szemébe fúrta a tekintetét.
- Hol van a fiam? - kérdezte.
Rhys próbált megszólalni, de taplószáraz torka túlságosan fájdalmasan
égett.
Végighúzta a nyelvét homokos ajkán, majd reszketeg hangon felnyögött.
- Vizet!
- Vizet?! - förmedt rá Zeboim. - Épp most ittad ki az óceánom felét! Na,
jó, legyen - adta be a derekát, miután Rhys szeme lecsukódott, és
visszahanyatlott a földre. - Nesze, de ne igyál túl sokat, mert elhányod
magad, csak öblítsd ki a szádat.
Az istennő felemelte a férfi fejét, majd egy pohárnyi hűs, hideg vizet
adott neki. Zeboim kedves is tudott lenni, ha akart. Rhys hálásan szürcsölt a
friss vízből. Az istennő elhúzta nedves ujját a férfi ajka majd szeme felett, és
megtisztította a homoktól.
- Na, most már eleget ittál - mondta Zeboim anyáskodón. - És most elég
a játszadozásból, mondd, meg, hol van a fiam!
Ahogy Rhys a köpenye fodrai közé nyúlt, ahová a kis tarisznyát rejtette,
éles fájdalom hasított belé, és felnyögött. Felemelte a kezét. Az ujjai
megdagadtak, kililultak, és természetellenes szögben
meghajlottak. Nem tudta mozgatni őket.
Zeboim rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Én nem a gyógyítás istennője vagyok, úgyhogy ne várj tőlem semmit -
mondta fagyosan.
- Nem kérlek rá, hogy gyógyíts meg, úrnő - sziszegte Rhys a fogai közt.
Lassan becsúsztatta sérült kezét a köpenye alá, és megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor megérezte a nedves bőr tapintását. Már attól félt, hogy
zuhanás közben elveszítette a tarisznyát. Sokáig matatott a zárózsineggel, de
törött ujjaival nem tudta kinyitni a zsákocska száját.
Az istennő türelmetlenül megragadta a kezét, és az ujjait egyenként
visszahajlította eredeti állapotukba. Elviselhetetlen fájdalom járta át Rhys
testét. Egy pillanatig azt hitte, menten elájul. De a keze meggyógyult. A
csontjai összeforrtak, a duzzanat lelohadt, a lilás elszíneződés eltűnt. Úgy
tűnt, Zeboim mégis konyít a gyógyításhoz.
Rhys elterült a homokban, élvezte a nap meleg érintését, és várta, hogy
elmúljon a rosszulléte.
- Figyelmeztettelek, hogy nem vagyok Mishakal - mondta Zeboim
érzelemmentes hangon.
- Igen, úrnő - mormogta Rhys -, de azért köszönöm.
Gyógyult kezét bedugta a köpenye alá, és kivette a kis tarisznyát.
Kioldotta a zsineget, és kinyitotta a zsákocska száját. Két khasfigura esett ki
belőle a homokba: egy kék sárkány hátán lovagló sötét lovag, és egy
surranó.
Zeboim felvette a lovagot a földről. A tenyerébe helyezte, szeretettel
simogatta, és dudorászott neki.
- A fiam, az én szeretett kisfiam. Kiszabadítom a lelked. Azonnal
elmegyünk Chemoshhoz.
Az istennő elhallgatott, mintha fülelt volna valamire, majd komor
hangon szólalt meg.
- Ne vitatkozz velem, Ariakan! Anyád jobban tudja, hogy mi a legjobb
neked.
Zeboim felállt, a tenyerében ringatva a khasbábut. Fekete viharfelhők
sötétítették el az eget. Feltámadt a szél, csípős homokot fújva Rhys
szemébe.
 - Még ne távozz, úrnő! - kiáltott fel Rhys kétségbeesve. - Előbb oldd fel
a surranót bebörtönző varázslatot!
- Miféle surranót? - kérdezte Zeboim közönyösen.
A viharfelhők leereszkedtek a magasból, és körbefonták az istennő
alakját, hogy elrepítsék onnan.
Rhys felpattant a homokból, felvette a surranó alakú khasbábut a földről,
és megmutatta az istennőnek.
- A surranó a fiad érdekében kockára tette az életét - magyarázta Rhys. -
Tedd fel magadnak a kérdést, úrnő, Chemosh vajon miért eresztené ki a fiad
lelkét?
- Hogy miért? Mert azt parancsolom neki, és kész! - torkolta le őt
Zeboim, noha nem a megszokott mennydörgő hangján. Elbizonytalanodott.
- Chemosh okkal tette mindezt - folytatta Rhys. - Azért, mert fél tőled.
- Persze, hogy fél - szegte fel az állát gőgösen Zeboim. - Mindenki fél
tőlem.
Az istennő egy pillanatig tétovázott, majd ismét megszólalt.
- Ugyanakkor meghallgathatom, hogy mit akarsz mondani. Miért
gondolod, hogy Chemosh fél tőlem?
- Azért, mert túl sokat tudtál meg a híveiről, az irtózatos élőhalottakról,
akiket ő teremtett. Túl sokat tudsz Mináról, a nőről, aki a vezetőjük.
- Igazad van. Mina, az a fruska. Már meg is feledkeztem róla. - Zeboim
kelletlen elismeréssel pillantott a szerzetesre. - Abban is igazad van, hogy a
holtak ura önszántából nem eresztené ki a fiam lelkét. Kényszerítenem kell
rá. Meg kell keresned Minát, és el kell hoznod hozzám. Úgy emlékszem,
eredetileg is ezt kértem tőled.
Zeboim Rhys fölé magasodott.
- Szóval, miért nem teljesítetted?
- Megmentettem a fiadat, úrnő - válaszolta Rhys. - Azonnal folytatom a
keresést Mina után, de ehhez szükségem van a surranóra.
- Miféle surranóra?
- Ő itt Nadragulya, úrnő - felelte Rhys, és a tenyerében lévő,
kétségbeesetten kapálózó khasbábura mutatott. - Ez a surranó halottlátó.
- Legyen hát. - Zeboim homokot szórt a bábura, és Nadragulya
teljes valójában megjelent Rhys mellett.
- Azonnal változtass vissza! - sipítozott kétségbeesetten. Meglepetten,
pislogva körülnézett, majd abbahagyta a sipítozást. - Ó, már megtetted.
Köszönöm.
Nadragulya végigtapogatta magát. A fejéhez kapta a kezét, kitapogatta,
hogy megvan-e még a kontya, majd fellélegzett, hogy igen. A ruházatát is
ellenőrizte: rajta volt az inge, a térdnadrágja, méghozzá a kedvence, a lila
színű, vagy legalábbis valaha az volt. Most már inkább mályvára
emlékeztetett. Kicsavarta a vizet az ingéből, a nadrágjából és a kontyából,
és máris jobban érezte magát.
- Többé nem panaszkodom a termetem miatt - mondta Rhysnek szívből
jövő hangon.
- Ha mást már nem tehetek értetek - szólalt meg Zeboim fogcsikorgó
hangon -, akkor sürgősebb dolgaim is akadnak.
- Csak még valami, úrnő - mondta Rhys. - Hol vagyunk?
Zeboim bizonytalanul körbenézett.
- Egy tengerparton vagytok. Honnan tudhatnám, melyiken? Nekem
mind egyforma, nem foglalkozom ilyesmivel.
- Vissza kell térnünk Vigasz városába - makacskodott Rhys -, hogy
megkereshessük Minát. Tudom, hogy sietős a dolgod, de ha el tudnál vinni
minket.
- És tömjem meg a zsebeteket smaragddal? - kérdezte Zeboim
gúnyolódva. - Vagy adományozzak neked egy tornyot a Sirrion- óceán
partján?
- Igen! - rikkantotta Nadragulya lelkesen.
- Nem, úrnő - felelte Rhys. - Csak vigyél el minket innen.
Elhallgatott, mert az istennő már rég nem volt ott. Nadragulya állt
mellette néhány döbbent tekintet gyűrűjében, és egy selyemfa tornyosult
föléjük, egy nyeregtetejű kunyhóval gubancos ágai között.
Lelkes ugatás hallatszott valahonnan. Egy fekete-fehér színű kutya
ugrott le egy lépcsőpihenőről, ahol addig sütkérezett a napon. A kutya ide-
oda cikázott a nyüzsgő tömegben, és többüket majdnem ledöntötte a lábáról.
Atta átszáguldott az előtte lévő keskeny gyepsávon, és egy hatalmas
ugrással Rhys karjába vetette magát.
A szerzetes hevesen megsimogatta a kutyát, majd belefúrta a fejét vastag
bundájába. A látását ezúttal nem tengeri homok, hanem édes
könnyek homályosították el.
Halványan színezett, foltos üveglapok törték meg a délutáni nap sugarait.
A vendégek szüntelenül járkáltak fel-le az Utolsó Otthon fogadó lépcsőjén,
amely a hatalmas fa tetején állt.
- Vigasz - lélegzett fel Nadragulya megkönnyebbülten.
 3. fejezet

- Kék szemű, elf szuka ogre fattya legyek! - Gerard megölelte Rhyst,
majd kezet ráztak, ismét megölelte, és megveregette a hátát. - Nem hittem,
hogy még egyszer látlak Abyss ezen oldalán - mondta széles vigyorral az
ajkán.
Gerard elhallgatott, majd félig tréfálkozva, félig komolyan folytatta.
- Gondolom, vissza akarod kapni a surranó terelő kutyádat.
Atta odadörgölőzött Nadragulyához, megnyalogatta, majd
viszszaügetett Rhyshez. Leült a lábához, majd kitátott pofával, lógó
nyelvvel felnézett rá.
- Igen - felelte Rhys. Lehajolt, és megvakargatta a kutya fülét. -
Szükségem van a kutyámra.
- Ettől féltem. Pedig most Vigaszban élnek a legjámborabb surranók
egész Ansalonon. Ne vedd sértésnek, barátom - tette hozzá, és Nadragulyára
sandított.
- Nem veszem - mosolygott Nadragulya. Beleszippantott a levegőbe. -
Egyébként mi a mai különlegesség a fogadóban? - kérdezte.
- Rendben, mindenki menjen a dolgára - mondta Gerard fennhangon, és
terelő mozdulattal integetett az összeverődött tömeg felé. - A
látványosságnak vége - oldalvást Rhysre pillantott, majd fojtott hangon
megkérdezte. - Ugye vége, szerzetes? Remélem, nem lobbantok csak úgy
lángra, vagy ilyesmi?
- Bízom benne - válaszolta Rhys óvatosan. Zeboim mellett megtanulta,
hogy ne tegyen felelőtlen ígéreteket.
Néhány bámészkodó ott téblábolt még egy ideig, de miután nem történt
semmi érdekes, és még ők is ráuntak az átázott szerzetes és a tengervíztől
csöpögő surranó látványára, odébbálltak.
Gerard megfordult, és Rhysre nézett.
- Mit műveltél, szerzetes? Úgy mostad ki a csuhádat, hogy magadon
hagytad? És a surranó is? - Kinyúlt, majd kihúzott
valamiféle iszapos, barnás-vöröses növényt Nadragulya kontyából. - Tengeri
hínár! A legközelebbi óceán legalább százmérföldnyire van innen.
Gerard alaposan végigmérte őket.
- De miért is csodálkozom ezen? Amikor legutóbb találkoztunk,
bezárkóztatok egy tömlöcbe egy őrült nővel. A következő pillanatban
eltűntetek, és én ott maradtam az őrült nővel, aki egyetlen csettintéssel
kipenderített a cellájából, majd kizárt a saját börtönömből, és mire sikerült
visszajutnom, ő is eltűnt.
- Azt hiszem, magyarázattal tartozom - mondta Rhys.
- Igen, én is azt hiszem - morgott Gerard. - Menjünk be a fogadóba.
Odabent megszáradhattok, Laura pedig biztosan készít nektek valami finom
ételt.
- Milyen nap van ma? - szakította félbe Nadragulya.
- Ma? A negyedik nap - felelte Gerard türelmetlenül. - Miért?
- Negyedik nap. akkor a mai különlegesség a bárányborda! - ujjongott
Nadragulya lelkesen. - Főtt krumplival és mentakocsonyával.
- Nem hiszem, hogy be kellene mennünk a fogadóba, inkább egy
félreeső helyen kellene beszélgetnünk - mondta Rhys.
- De, Rhys, bárányborda van! - horkant fel Nadragulya.
- Akkor elmegyünk az én házamba - ajánlotta fel Gerard. - Nálam ugyan
nincs bárányborda, de én készítem a legjobb csirkepörköltet, ha szabad ezt
állítanom - tette hozzá, miután látta, hogy lekonyul Nadragulya szája széle.
A járókelők mind megbámulták az ázott szerzetest és a mellette
bandukoló surranót. Nem értették, mitől lehetnek annyira vizesek, hisz
melegen sütött a nap, és egyetlen felhő sem úszott az égen.
Alig tettek meg egy kis távolságot, amikor Nadragulya váratlanul
megtorpant.
- Miért a fogda felé tartunk? - kérdezte gyanakodva.
- Ne aggódj! - nyugtatta meg őt Gerard. - A házam a fogda közelében
van, hogy baj esetén helyben legyek. A ház a fizetségem része.
- Na, jó, akkor rendben van - lélegzett fel Nadragulya.
- Nálam ehettek és ihattok, és magadhoz veheted a felszerelésedet,
szerzetes - folytatta Gerard. - Megőriztem neked.
 - A felszerelésemet? - most rajta volt a csodálkozás sora. Ő is
megtorpant, és fürkésző pillantást vetett a barátjára.
- Legalábbis gondolom, hogy a tiéd - mondta Gerard. - A börtöncellában
találtam, miután elmentetek. Olyan sietősen távoztatok, gondolom, ott
felejtettétek - tette hozzá kényszeredetten.
- Biztos vagy benne, hogy az enyém?
- Ha én nem is, Atta igen. Minden éjjel ott alszik mellette.
Nadragulya kikerekedett szemmel nézett fel Rhysre.
- Rhys. - kezdte Nadragulya.
Rhys megrázta a fejét, hogy eltántorítsa a surranót egy kellemetlen
párbeszédtől.
Nadragulya azonban nem tágított.
- Rhys, a felszerelésed.
- .egész idő alatt biztos kezekben volt - mondta Rhys. - Nem kellett
aggódnom miatta.
Nadragulya beadta a derekát, de folyamatosan zavart pillantásokat vetett
Rhysre, miközben tovább haladtak Gerard háza felé. Rhys természetesen
nem feledkezett meg a felszereléséről. A sáskabot nála volt, amikor
váratlanul elutaztak a halállovag kastélyába. A bot megmentette az életüket,
amikor csodás módon átváltozott egy hatalmas imádkozó sáskává, ami
azután rátámadt a halállovagra. Rhys végig azt hitte, hogy a bot a
Viharerődben maradt, és még bűntudatot is érzett, amiért ott kellett hagynia,
noha az életüket mentve menekültek el onnan. A sáskabot Majere szent
ereklyéje volt, márpedig ő elfordult az istentől.
Az istentől, aki viszont tőle nyilvánvalóan nem fordult el.
Rhys megszégyenülten, zavarodottan, ugyanakkor hálásan vette számba,
mit is jelent Majere az életében. Búcsúajándéknak tekintette a szent botot,
amelyet Majere azért adott neki, mert megértette eltévelyedett híve
indítékait, és megbocsátott neki. Amikor az ereklye átváltozott egy hatalmas
méretű imádkozó sáskává, és megtámadta Krellt, azt Rhys istene utolsó
áldásaként fogadta. Most pedig visszakapta a szent botot. Gerardhoz, az
egykori solamniai lovaghoz került megőrzésre, nyilván annak jeleként, hogy
megbízhat a férfiban, és hogy Majere még mindig élénk érdeklődéssel
figyeli szerzetese sorsát.
„Rajtad keresztül vezet az út hozzám - tanította neki Majere. -
Ismerd meg önmagad, és engem is megismersz."
Rhys úgy vélte, hogy ismeri önmagát, de ekkor eljött az a borzalmas,
végzetes nap, amikor önmagából kifordult, eltorzult testvére megölte a
szüleit, és kivégezte rendjének összes tagját. Rhys ekkor rádöbbent, hogy
csak részben ismeri önmagát, csak azt a részét, amelyik folyton napsütésben
sétálgat a békés folyó partján. Énjének azt a részét, amelyik lelkének sötét
kamráiban bujkált, nem ismerte. Nem ismerte egészen addig, amíg ki nem
tört a sötétségből, és világgá nem ordította mérhetetlen bosszúszomját.
Lelkének sötét oldala rábírta őt, hogy tagadja meg „semmittevő" istenét,
és csatlakozzon Zeboimhoz. Elhagyta a kolostort, nyakába vette a világot,
hogy megkeresse elátkozott testvérét, Lleut, és igazságot szolgáltasson. A
testvérét ugyan meglelte, de a dolgok korántsem úgy alakultak, ahogy
eltervezte. Minden összekuszálódott és felettébb bonyolulttá vált.
Talán Majere tanításai sem oly egyszerűek, mint elsőre tűnnek. Talán az
isten is sokkal összetettebb hatalom, mint azt Rhys eddig gondolta. Maga az
élet is sokkal bonyolultabb, mint azt hitte és képzelte.
Rhys arra eszmélt, hogy valaki rángatja az ingujját. Nadragulyára nézett.
- Mi az? - kérdezte.
- Nem én, ő - mondta a surranó, és Gerardra mutatott.
Rhys ekkor eszmélt csak, hogy Gerard valószínűleg egész idő alatt
beszélt hozzá.
- Bocsánat, Gerard. Elmerengtem, és nem tudtam szabadulni a
gondolataimtól. Kérdeztél netán valamit?
- Csak azt, hogy láttad-e azt a bolond nőt, aki kénye-kedve szerint járkál
ki-be a börtönömbe.
- Most is odabent van? - kérdezte Rhys, és azonnal megélénkült.
- Nem tudom, az elmúlt öt percben nem ellenőriztem - felelte fanyar
hangon Gerard. - Mit tudsz róla? - kérdezte.
Rhys alaposan átgondolta, hogy mit is feleljen. Noha sok mindent
homályosan látott, egyértelmű jelet kapott az istentől: megbízhat a férfiban.
És meg is kellett bíznia valakiben. Egyedül már nem bírta tovább cipelni a
terhet.
- Mindent elmagyarázok neked, már amit el lehet magyarázni -
mondta végül.
- Ami nem sok - dünnyögött Nadragulya.
- Jelenleg bármivel beérem - mondta válaszokra éhesen a város
rendjének őrzője.

A beszámolót el kellett halasztaniuk egy kicsit. A sós tengervíz rászáradt

a bőrükre, és kezdett viszketni, ezért Rhys és Nadragulya megfürdött a
Kristály-tóban.
A tengerek istennője, miután visszakapta szeretett fiát, kegyeskedett
feloldani az átkot, így a tó felszíne ismét kristálytisztán csillogott. Noha a
partra vetett haltetemeket eltalicskázták a szántóföldekre, ahol trágyaként
használták fel, a levegőben még mindig terjengett a bűz, így olyan gyorsan
mosakodtak meg, amennyire csak tudtak. Miután felfrissítették magukat,
Rhys kimosta szerzetesi köpenyéből a vért és a mocskot. Nadragulya
követte a példáját, és ő is kitisztította a gúnyáját. Gerard adott nekik új
ruhát, amíg a sajátjuk megszárad a napon.
Gerard végül is zöldséges csirkeragut főzött hagymával, répával és
krumplival, valamint a saját titkos összetevőjével, némi szegfűszeggel.
Gerard kicsi de otthonos házban élt. A talajra építették, nem pedig Vigasz
híres selyemfáinak ágai közé.
- Semmi bajom a fán lakókkal, de a magam részéről jobb szeretem, ha
nem töröm ki a nyakam, ha éppen alva járok az éjszaka közepén -
magyarázta Gerard, miközben körbekínálta a csirkelevest.
Attának egy marhacsontot adott a spájzból, a kutya pedig leheveredett
Rhys lábához, és elégedetten csámcsogott a zsákmányán. Rhys botja a
kémény melletti sarokban állt.
- Az a tiéd - mondta Gerard. - Hogy is nevezed?
- Sáskabot - felelte Rhys, és végigsimított a fa felszínén. Emlékezett
minden egyes dudorra, mélyedésre, karcolásra, az összes sérülésre, amelyek
a botot érték az alatt az öt évszázad alatt, amíg az ártatlanokat védelmezte. -
Ez a bot nem tökéletes, az isten mégis szereti, és az áldását viseli - mondta
Rhys egészen halk hangon. - Majere botja abból a mágikus fémből is
készülhetett volna, amiből a sárkánydárdákat kovácsolták, az ő botja mégis
fából van. Ez egy
közönséges, sérült fa. Sérült, de még egyszer sem tört el.
- Ha valami fontos mondanivalód van, barát, akkor kérlek, mondd ki
hangosan - szólalt meg Gerard.
Rhys tekintete elidőzött még egy kicsit a boton, majd visszatért a
székéhez.
- A bot valóban az enyém, köszönöm, hogy megőrizted nekem! -
mondta.
- Közönséges fadarab, te mégis nagy tisztelettel viseltetsz iránta -
állapította meg Gerard.
Megvárta, amíg Rhys szed magának a gőzölgő ételből, majd folytatta.
- Nos hát, barát, halljuk a történetet!
Nadragulya egy szelet kenyeret tartott az egyik kezében, egy
csirkecombot a másikban, és felváltva harapott belőlük. Olyan sebesen falta
az étket, hogy félő volt, menten megfullad.
- Lassabban egyél, surranó! - szólt rá Gerard. - Hova ez a nagy sietség?
- Tartok tőle, nem maradunk itt túl soká - felelte teli szájjal.
Kenyérmorzsa pergett ki a fogai közül.
- Miért?
- Mert úgysem hiszel majd nekünk. Három percbe sem telik, és
kipenderítesz minket az ajtón.
Gerard összeráncolt szemöldökkel fordult Rhys felé.
- Szóval, barát, valóban kipenderítelek titeket? - kérdezte.
Rhys gondolkodóba esett, hogy hol is kezdje.
- Emlékszel rá, hogy néhány nappal ezelőtt feltettem neked egy elméleti
kérdést? „Mit mondanál, ha azt állítanám, hogy a testvérem gyilkos?" -
emlékszel rá?
- De még mennyire! - vágta rá Gerard. - Majdnem be is zárattalak,
amiért tévesen jelentettél egy gyilkosságot. Azt állítottad, hogy a testvéred,
Lleu, megölt egy lányt. hogy is hívják, Kerekes Lucy, igaz? Nagyon
magabiztosnak tűntél, és hittem is volna neked, ha nem aznap reggel láttam
volna őt épen és egészségesen. Ugyanúgy élt és virult, mint te, barátom,
csak ő sokkal szebb nálad.
Rhys nem mosolygott a tréfán, meredten nézte a férfit.
- Azóta találkoztál Lucyval? - kérdezte.
- Nem, vele nem, de a férjét láttam. - Gerard arcát sötét felhők
kendőzték el. - Legalábbis azt, ami maradt belőle. Fejszével darabolták fel a
testét, majd egy zsákban kidobták az erdőben.
- Az összes istenekre! - horkant fel Rhys elborzadva.
- Talán nem akart Chemosh szolgálatába szegődni - vélekedett
Nadragulya. - Ahogy a szerzetesek sem.
- Miféle szerzetesek? - csapott le a megjegyzésre Gerard.
Rhys nem válaszolt azonnal, megfontolta a szavait.
- Azt mondod, hogy Lucy eltűnt?
- Igen. Lucy azt hangoztatta, hogy a férjével ellátogatnak az egyik
közeli faluba, de én ellenőriztem. Lucy nem tért vissza, és most már tudjuk,
hogy mi történt a férjével.
- Ellenőrizted őket? - kérdezte Rhys meglepetten. - Azt hittem, nem
hiszel nekünk.
- Először nem is hittem - mondta Gerard, és kényelmesen hátradőlt a
székében -, de miután megtaláltuk a férj holttestét, elgondolkodtam a
dolgokon. Te nem vagy túl beszédes, és amit mondtál, nyilván okkal
mondtad. Minél többet gondolkodtam, annál kevésbé tetszett a dolog. Én
harcoltam a lelkek háborújában. Harcoltam szellemek ellen. Azt sem hittem
volna el, ha valaki csak úgy mesélt volna róla. Elküldtem az egyik
emberemet, hogy keresse meg Lucyt abban a faluban.
- Gondolom, nem talált rá.
- Soha senki sem hallott még róla a faluban. Sőt, még csak a falu
közelében sem járt, és nem ő az egyetlen, aki eltűnt. Számos ifjúnak veszett
nyoma az utóbbi időben. Egyetlen szó nélkül hagyták ott az otthonukat, a
családjukat, a jövedelmező munkájukat. Egy fiatal házaspár, Tímár Timothy
és Gerta magára hagyta három hónapos, imádott gyermeküket. - Gerard
Nadragulyára sandított. - Úgyhogy nem kell sietned, surranó komám, nem
doblak ki titeket az ajtón.
- Ez megnyugtató - csámcsogott Nadragulya, és lesöpörte a földre
kölcsönkapott ingéről a kenyérmorzsát. Lenyelte a falatot, majd magához
vett egy almát.
- Nem is beszélve arról, ti miként jutottatok ki a tömlöcből - folytatta
Gerard. - De most beszéljünk a testvéredről és Lucyról! Azt állítod, hogy
Lleu ölte meg.
- Igen - felelte Rhys higgadtan. Egy szempillantás alatt
megkönnyebbült, mintha mázsás súly gördült volna le a válláról. -
Chemosh, a holtak urának nevében ölte meg őt.
Gerard előrehajolt, és mélyen Rhys szemébe fúrta a tekintetét.
- Életben volt, amikor találkoztam vele, barát.
- Nem, nem volt - mondott ellent Rhys. - Ahogy a testvérem sem.
Mindketten. halottak.
- Mint a mérgezett pele - csicseregte Nadragulya szívélyesen.
Nagyot harapott az almába, majd a kézfejével letörölte a kisercent
almalét. - Látni a szemükben.
Gerard megcsóválta a fejét.
- Legjobb, ha a legelején kezditek, barátaim - mondta.
- Bárcsak megtehetném! - sóhajtott fel Rhys.
 4. fejezet

- Láthatod, városbíró, azt sem tudom, hol kezdjem! - magyarázkodott

Rhys. - Véletlenül csöppentem bele a történet kellős közepébe. Akkor
kezdődött, amikor a fivérem, Lleu, meglátogatott engem a kolostorban. A
szüleim hozták el őt, mondván, hogy állandóan tivornyázik, rossz társaságba
jár, és folyton bajt okoz. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek,
zabolázatlan ifjúkori hévnek tekintettem csupán. Később kiderült, hogy
nagyot tévedtem. A rendem vezetője és Atta átláttak rajta, észrevették azt,
amit én nem. Látták, hogy valami szörnyűség történt a fivéremmel.
A kutya felkapta a fejét, amikor meghallotta a nevét, a gazdájára nézett,
megcsóválta a farkát, Rhys pedig megvakargatta a füle tövét.
- Hallgatnom kellett volna Attára. Ő érezte, hogy Lleu nagy veszélyt
jelent ránk nézve, még meg is harapta, pedig ilyet sosem tett azelőtt.
Gerard elgondolkodva, az állát vakargatva nézte a kutyát.
- Igen, igen, noha akkor szándékosan ingerelte Attát - merengett Gerard,
és még mindig a kutyát nézte. - Azon morfondírozom.
- Min?
Gerard legyintett.
- Semmi, nem érdekes. Folytasd!
- Azon az éjjelen Lleu fogságba ejtette a szüleimet és a rendem tagjait,
majd mindenkit megölt Chemosh nevében. Húsz ember halt meg.
Gerard felegyenesedett ükében, és megrökönyödve pillantott Rhysre.
- Engem is meg akart ölni, Atta mentette meg az életemet - folytatta
Rhys, és hálásan kutyája fejére tette a tenyerét. - Azon az éjjelen
elveszítettem istenembe vetett hitemet. Haragudtam rá, amiért hagyta, hogy
ilyen szörnyűség történjen hű és elhivatott követőivel. Új istent kerestem
magamnak, aki segít felkutatni a fivéremet, hogy bosszút állhassak a
szeretteim haláláért. Bőszen beleüvöltöttem
keserű haragomat a mennyek birodalmába, és egy isten válaszolt a
hívásomra.
Gerard halálra vált arccal nézett rá.
- Egy isten válaszolt a hívásodra? Ez sosem jelent jót.
- Zeboim istennő - árulta el Rhys.
- De nem álltál a szolgálatába, ugye?! Ó, megtetted! Szóval ezért nem
vagy már szerzetes! És az a nő. az bolond asszony a tömlöcben. és a sok
döglött hal. mind Zeboim. - hebegte átszellemülten Gerard.
- Kétségbeesett és megzavarodott, mert Chemosh fogságba ejtette a fia
lelkét - szabadkozott Rhys.
- Engem khasbábuvá változtatott - szók közbe Nadragulya. - Még csak
meg se kérdezett! - fortyogott a surranó, majd dühösen újabb csirkecombot
ragadott magához. - Azután elrepített minket a Viharerődbe, hogy
szembeszálljunk azzal a halállovaggal. Egy halállovaggal, aki azzal
szórakozik, hogy megkínozza a vendégeit! Miféle őrült az ilyen? És ott van
az istennő fia, az az Ariakan. Róla ne is beszéljünk!
- Lord Ariakan - ismételte el a nevet Gerard tagoltan. - A káoszháború
alatt ő volt a fekete lovagok parancsnoka.
- Igen, ő az.
- Az, aki jó tizenöt esztendeje halott?
- Ez áll a sírkövén: „Eltávozott, de el nem feledjük" - idézte Nadragulya.
- Neki is ez a baja, nem tud felejteni. Gondolod, hogy örült, amiért Rhys és
én kiszabadítottuk és megmentettük őt? Egyáltalán nem. Egyszerűen nem
akart velem jönni. Keresztül kellett rohannom a táblán, hogy a földre
lökhessem. Az legalább izgalmas volt.
Nadragulya elmosolyodott, amint felidézte az emléket, de az arca a
következő pillanatban ismét grimaszba rándult.
- Legalábbis jó móka lett volna, ha a halállovag nem törte volna el Rhys
ujjait, és nem ömlött volna a vér a kezéből.
Gerard Rhys kezére pillantott, de az ujjai teljesen épnek látszottak.
- Értem, szóval eltörte az ujjait.
- Ami velünk történt, az nem érdekes, városbíró - szólt közbe Rhys. -
Csak az a fontos, hogy megtaláljuk Chemosh választottjait, ahogy magukat
nevezik. Ezek szörnyetegek, akik fiatalokat
gyilkolnak meg, hogy Chemosh szolgáivá változtassák őket. Élőnek tűnnek,
de valójában. nem azok.
- Ezt én is tanúsítom! - csattant fel Nadragulya két falat között.
- És ami a legfontosabb, nem lehet elpusztítani őket. Tudom, mert
megpróbáltam - folytatta Rhys -, megöltem a fivéremet. A bottal kitörtem
Lleu nyakát, de ő csak megrázta magát, mintha nekiment volna az
ajtófélfának, és nem történt semmi baja. Még a legerősebb varázslataimmal
is hiába próbálkoztam.
- El kell ismerned, hogy halálos veszedelem leselkedik ránk, városbíró! -
folytatta Rhys komor hangon. - A választottak megkörnyékezik az ifjakat,
majd a vesztüket okozzák, és nem lehet megállítani őket. Hagyományos
módszerekkel legalábbis nem. Ráadásul nem figyelmeztethetünk senkit,
mert nem hinnének nekünk. A választottak minden tekintetben úgy néznek
ki és cselekszenek, mint bárki más. Akár én is közéjük tartozhatnék, és nem
tudnád megállapítani rólam, Gerard.
- De ő nem tartozik közéjük - hadarta Nadragulya. - Én meg tudom
állapítani.
- Hogyan ismered fel őket? - kérdezte Gerard.
- A fajtám meg tudja állapítani, hogy halottak-e vagy sem - magyarázta
Nadragulya. - Nem árad melegség a testükből, mint a tiédből, vagy Rhysből
és a kutyából, vagy bárki élőből.
- A te fajtád? Úgy érted, a surranók? - kérdezte Gerard.
- Nem minden surranó képes rá, csak a halottlátók. Apám szerint már
alig van belőlünk.
- Mi a helyzet a fivéreddel? Róla is meg lehet állapítani? - kérdezte
Gerard. Gondosan ügyelt rá, hogy ne tűnjön hitetlenkedőnek.
- Első ránézésre nem, de ha elég közel kerülök hozzá, akkor látni a
szemében, ahogy Nadragulya is mondta. Nem csillog benne az élet fénye. A
választottak tekintete sötét és üres, mint a halottaké. De másról is
felismerhetők: hihetetlenül erősek, nem lehet őket megsebezni, se megölni.
És azt hiszem, hogy mindannyian jelet viselnek a mellkasuk bal oldalán, a
szívük felett. Egy halálos csók lenyomatát, amely a végzetüket okozta.
Rhys elhallgatott, és a gondolataiba merült. Próbált mindent felidézni a
fivérével kapcsolatban.
 - Van még valami, ami meglehetősen különös Lleu viselkedésében, és ez
talán az összes többi választottra is igaz. Idővel a fivérem, vagy ami lett
belőle, elveszíti az emlékezetét. Lleu most nem emlékszik rá, hogy korábban
találkoztunk. Nem emlékszik rá, hogy meggyilkolta a szüleinket, és a
régebbi gaztetteit is elfelejtette. Mindenre csak rövid ideig emlékszik.
Láttam, amint megebédel, majd a következő pillanatban haragosan
panaszkodik, hogy éhezik.
- Arra viszont emlékszik, hogy ölnie kell Chemosh nevében - jegyezte
meg Gerard.
- Igen - felelte Rhys komoran. - Ez az egyetlen dolog, amire
emlékeznek.
- Atta azonnal felismeri őket - mondta Nadragulya, majd barátságosan
megveregette a kutya hátát. Atta szívesen fogadta a kedveskedést, noha
nyilvánvalóan egy újabb csontra számított. - Ha Atta felismeri őket, akkor
talán a többi kutya is.
- Ez megmagyarázna egy különös eseményt, ami napok óta foglalkoztat
- gondolkodott hangosan Gerard, és újult érdeklődéssel nézett a kutyára.
Lebiggyesztett ajakkal csóválta meg a fejét. - Ha valóban felismeri őket,
akkor az nagyon rosszat jelent. Mint már mondtam, végig magam mellett
tartottam, mert segít fegyelmezni a surranókat, és más dolgokban is a
segítségemre van. Remek társ, hiányozni fog, barátom. Őszintén mondom.
- Ha visszatérek a kolostorba, talán lesz időm kiképezni egy másik
kutyát neked, városbíró. - Rhys váratlanul elhallgatott, és végiggondolta
saját szavait. Ha visszatérek. Nem akart oda visszamenni többé.
- Megtennéd, barát? - lelkendezett Gerard. - Az nagyszerű lenne! De
folytassuk a beszélgetést. Atta és én minden nap az Utolsó Otthon
fogadóban ebédelünk. Mindenki megismerkedett a kutyával. Az ismerőseim
minden nap odajönnek hozzánk, és megsimogatják. Atta mindig hagyja
magát, igazi úri hölgyként viselkedik.
Rhys megsimogatta Atta selymes fülét.
- Azután az egyik nap, történetesen tegnap, az egyik törzsvendég, egy
földműves, aki rendszeresen a piacon árulja a portékáját, betért ebédelni,
mint mindig. Odajött hozzánk, hogy megsimogassa Attát, szokás szerint, de
a kutya ezúttal rámorgott, és a kezéhez kapott. A férfi csak nevetett, hogy
biztosan bal lábbal kelt fel, majd le akart
ülni mellém. Atta azonnal talpra ugrott. Kettőnk közé helyezkedett, és a
marján felborzolódott a szőr. Felhúzta az ínyét, és ellenségesen vicsorgott.
Fogalmam sem volt, mi üthetett belé.
Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, de folytatta.
- Attól tartok, hogy szigorúan, keményen rászóltam. Kivezettem őt az
istállóhoz, és kikötöttem, hogy tanulja meg a leckét. Azt hiszem, hogy
bocsánatkéréssel tartozom neki - letépett egy csirkemelldarabot, és
odanyújtotta a kutyának. - Sajnálom, Atta, azt hiszem, te végig tudtad, hogy
mit teszel!
- Mi történt a földművessel?
Gerard megcsóválta a fejét.
- Azóta nem láttam - felelte, majd hátradőlt a székén.
- Min gondolkodsz, Gerard? - kérdezte Rhys.
- Ha ők ketten felismerik ezeket a választottakat, akkor csapdát
állíthatnánk nekik. Elkaphatnánk egyet vadászat közben.
- Én már megpróbáltam - hűtötte le a kedélyeket Rhys. - Tehetetlenül
néztem végig, amint a fivérem meggyilkol egy fiatal lányt. Még egyszer
nem akarok hibázni.
- Ezúttal nem is hibázunk. Mindent eltervezünk, és katonákat is viszünk
magunkkal. A legjobb embereimet. Felszólítjuk a választottat, hogy adja
meg magát. Ha nem hajlandó rá, akkor erőhöz folyamodunk, de senki nem
sérül meg, biztosíthatlak róla!
Rhyst azonban nem lehetett ilyen egyszerűen meggyőzni.
- Csak még egy kérdés - folytatta Gerard. - Zeboim istennőnek mi köze
mindehhez?
- Azt hiszem, háború dúl az istenek között.
- Már csak ez hiányzott! - csattant fel Gerard. - Mi halandók végre
nyugalomra lelünk Ansalonon, erre az istenek törik meg a békét. Gondolom,
hatalmi harc kezdődött köztük, most, hogy a Sötétség Királynője halott. Mi,
szerencsétlen halandók pedig belecsöppentünk a csetepaté kellős közepébe.
Miért nem hagynak békén minket az istenek, barát? Hadd foglalkozzunk a
saját gondjainkkal!
- Mindig is ezt tettük - jegyezte meg fanyarul Rhys.
- Minden bajt az istenek szórtak a fejünkre - dohogott tovább Gerard.
- Nem az istenek, hanem halandók az istenek nevében -
helyesbített Rhys.
Gerard felmordult.
- Nem mondom, hogy jó sorunk volt, amikor eltűntek az istenek, de
legalább nem mászkáltak gyilkolászó halottak az utcákon. - Gerard
észrevette, hogy Rhys kényelmetlenül fészkelődik, ezért abbahagyta a
siránkozást.
- Sajnálom, barát, ne is figyelj rám! Felhergeltem magam. Folytasd a
beszámolót, kérlek! Mindent tudnom kell, ha harcba akarok szállni az
ellenséggel.
Rhys tétovázott, majd végül kimondta, amit gondolt.
- Amikor elveszítettem a hitemet, akkor nem egy bizonyos istent hívtam,
hanem akárkit, bárkit, és végül Zeboim felelt a hívásomra. Azt mondta,
hogy egy Mina nevű nő áll a dolgok hátterében.
- Mina!
Gerard olyan hevesen pattant fel a székéből, hogy kiborította az ételt,
ami Atta legnagyobb örömére a földre hullott. Ahhoz túl jól nevelt volt,
hogy bármikor is ételért kuncsorogjon az asztalnál, de a kutyák íratlan
törvénye értelmében, ha étel hullik a földre, akkor az szabad préda.
Nadragulya rémülten kiáltott fel, és a finom falatok után kapott, de Atta
megelőzte. Szinte egészben nyelte le a csirke maradékát, nem foglalkozott
azzal, hogy megrágja.
- Mit tudsz erről a Mináról? - kérdezte Rhys, akit alaposan meglepett
Gerard heves reakciója.
- Ismerem őt, találkoztam vele - felelte Gerard, majd beletúrt
szalmaszínű hajába, ami ettől égnek állt -, és bizony, Kőműves Rhys, nem
akarok még egyszer találkozni vele. Az a nő ördögi, én mondom. Ha ő van
emögött, akkor. - ezzel elhallgatott, és a gondolataiba merült.
- Igen? - noszogatta őt Rhys. - Ha ő van emögött, akkor?
- Akkor jobb, ha átgondolom a tervemet - mondta Gerard baljós hangon.
Az ajtó felé indult. - Te és a surranó maradjatok itt, nekem el kell intéznem
valamit. Szükségem lesz rátok az elkövetkező napokban.
Rhys azonban megrázta a fejét.
- Sajnálom, Gerard, de folytatnom kell a kutatást a fivérem után. Már
így is értékes időt veszítettem azzal, hogy.
 Gerard megtorpant a küszöbön, és visszafordult.
- És ha megtalálod őt, akkor mitévő leszel, barát? Követed őt, és nézed,
ahogy fiatalokat öl? Vagy meg akarod fékezni inkább?
Rhys nem felelt, némán meredt Gerardra.
- Szükségem lenne a segítségedre, barát. A tiédre és Attáéra, és igen, a
surranóéra is - tette hozzá Gerard kelletlenül. - Itt maradnátok mindhárman
még néhány napig?
- Egy városbíró kér segítséget egy surranótól? - kérdezte Nadragulya
hüledezve. - Fogadni mernék, hogy erre még nem volt példa, mióta világ a
világ. Maradjunk hát, Rhys.
Rhys tekintete a sarokban álló szent botra tévedt.
- Legyen hát, itt maradunk.
 Másodikkkönyv A

SZENTSÉGEK CSARNOKA
 1. fejezet

- Krell! - a hang végigdübörgött a Viharerőd sötét termein és járatain.

Krell még akkor is hallotta a szűnni nem akaró robajt a fejében, miután a
visszhang már rég elült. - Mutasd magad!
A halállovag azonnal felismerte a hang gazdáját, és még összébb húzta
magát a rejtekhelyén. Az elhagyatott szigetet folyamatosan ostromló vihar
korbácsolta tengervíz még ide, a mélybe is leszivárgott a repedéseken
keresztül. Az eső keskeny patakokban csurgott le a falakon. A víz
beszivárgott üres csizmájába, és átfolyt a sípcsontvédő páncéllemezkék
között.
- Krell! - szólt ismét a hang vészjóslón. - Tudom, hogy odalent vagy, ne
akard, hogy lemenjek érted!
- Nem, uram - mormogta Krell. - Megyek.
Majd végigcsoszogott a vízzel borított rövid és szűk folyosókon. Egy
reteszelt vasajtó felé igyekezett, amelyen keresztül kijuthatott a
menedékéből.
Botladozva imbolygott az alattomos, sziklába vájt csúszós lépcsőkön.
Kikukucskált sisakrostélya keskeny szemnyílásán, és azonnal megpillantotta
a halál urának fehér gallérú, fekete köpenyét.
Krell azonnal térdre rogyott előtte.
- Chemosh nagyúr! - könyörgött reszkető hangon. - Tudom, hogy
cserbenhagytalak. Beismerem, hogy elveszítettem a khasbábut, de nem az én
hibám volt. Volt ott egy surranó. és egy bot, amely sáskává változott. És
honnan tudhattam volna, hogy a szerzetes leveti magát a szikláról?
A halál ura nem szólt egy szót sem.
A lovag képletesen szólva verejtékezni kezdett.
- Chemosh nagyúr! - könyörgött tovább. - Bármit megteszek neked!
Örökre szolgállak, és bármit megteszek, amit csak kérsz tőlem! Bármit!
Kérlek, ne sújts le rám szörnyű haragoddal!
Chemosh felsóhajtott.
- Szerencséd van, hogy szükségem van rád, te nyomorult kis
féreg. Állj fel! Összevizezed a csizmámat.
Krell nehézkesen feltápászkodott.
- Tőle is megvédelmezel? - kérdezte. A hüvelykujjával az ég felé bökött,
ahol a bosszúszomjas istennő várt rá.
Zeboim cikázó villámokkal mutatta ki a haragját. Ökölcsapásai nyomán
megremegett a föld.
- Azt hiszem, kénytelen leszek - felelte az isten közönyös, érdektelen
hangon. - Ahogy már mondtam, szükségem van rád.
Krell kényelmetlenül érezte magát. Nem tetszett neki az isten hangja.
Közelebb merészkedett hozzá, és belenézett a szemébe. Megrökönyödött
attól, amit látott.
A halál ura rosszabbul festett, mint maga a halál. Úgy tűnt, mintha élne.
Élne és szenvedne. Az arca fakó volt, elgyötört, megkínzott. A haja, mint a
szénaboglya, a ruhája ápolatlan. Köpenye ujjának hímzése elrongyolódott és
foltos volt. A gallért nem hajtotta fel rendesen, alatta félig kigombolta az
ingét. Üresen tekintett a világba, a hangja tompán csengett, mintha mély
veremből beszélne. Kedvetlenül mozgott, mintha még az is a nehezére esne,
hogy megmozdítsa a lábát. Úgy beszélt a halállovaghoz mintha ott sem
lenne előtte. Egyáltalán nem érdekelte, nem vett róla tudomást.
- Mi a baj, uram? - kérdezte Krell. - Mintha rosszul.
- Én isten vagyok! - szakította félbe Chemosh rideg hangon. - Én mindig
jól vagyok. Elég a nyavalygásból!
Krell csak arra gondolhatott, hogy az isten szörnyű vereséget szenvedett
a folyamatban lévő háborúban.
- Nevezd meg az ellenségedet, nagyuram! - szólalt meg Krell. - Azt, aki
ezt tette veled. Megkeresem, és cafatokra.
- Nuitari az ellenségem - mondta Chemosh.
- Nuitari? - a halállovag félve ejtette ki a nevet, és már meg is bánta
indokolatlan buzgalmát. - A sötét hold istene? Miért ő?
- Mina halott - felelte Chemosh.
- Mina halott? - kérdezett vissza Krell, és majdnem hozzátette, hogy
„nem kár érte", de még időben eszébe jutott, hogy Chemosh valamiért
kifejezetten kedvelte a nőt.
- Őszintén sajnálom, nagyuram! - sajnálkozott Krell, és próbált valóban
őszintének tűnni. - Hogyan történhetett meg eme. borzalmas esemény?
 - Nuitari ölte meg őt - felelte Chemosh, haragtól terhes hangon. - De
megfizet érte! Te állsz bosszút rajta!
Krell rosszat sejtett. Nuitari a sötét mágia nagy hatalmú istene. Nem
éppen ilyen ellenfélre vágyott.
- Örömmel megtenném, nagyuram, de biztos vagyok benne, hogy te
magad akarsz végezni vele. Talán bosszút állhatnék Chisleven vagy
Hiddukelen. Valószínűleg ők is részt vettek az összeesküvésben.
Chemosh csettintett az ujjával, Krell pedig nagy erővel a szemközti
falnak csapódott. Összerogyott, és egy kupac fémpáncél formájában terült el
az isten lába előtt.
- Te nyafogó, gyáva, reszkető kis féreg! - mordult rá Chemosh. - Azt
teszed, amit mondok, különben nyálas gilisztává változtatlak, és kilógatlak a
tenger fölé csalinak, és az istennő elé vetlek. Erre mit felelsz?
Krell mormogott valamit, de nem lehetett érteni.
- Nem hallottam! - hajolt oda hozzá Chemosh.
- Mindenben engedelmeskedek, nagyuram! - mondta Krell
meghunyászkodva. - Állok rendelkezésedre.
- Reméltem is. Most pedig kövess! - mondta Chemosh.
- Ugye nem. nem Nuitarihoz megyünk? - hebegte a halállovag.
- Az otthonomba, te féleszű! - mordult rá Chemosh. - Van számodra egy
feladatom.

Miután a holtak ura úgy döntött, hogy több figyelmet szentel az élők
világának, főleg azért, hogy később ő uralkodhasson felette, Chemosh
elhagyta abyssbéli sötét palotáját. Új lakhelyet keresett magának, és rá is
lelt egy a Vértengerre néző kastélyra, az Irtás nevű területen.
Amikor a sárkánynagyúr, Malys, meghódította Ansalon ezen vidékét,
elpusztított mindent, a termékeny földeket, a városokat és a kicsiny falvakat
egyaránt. Elátkozottá vált a vidék, amíg ő uralkodott felette. A föld
terméketlenné vált, a patakok és folyók kiszáradtak. A Roncsosdhoz hasonló
városok lakosságának jelentős része elmenekült a sárkány elől. A vidék
elnéptelenedett, és az Irtás nevet kapta.
 Miután Malys elpusztult, Mina keze által, a sárkány gonosz mágiájának
hatásai visszafordultak. A patakok ismét csörgedeztek, a tavak megteltek
vízzel. Zöld fűfoltok ütötték fel a fejüket a sivár tájon. Az élet csírája ott
lapult mindig is, csak arra várt, hogy az átok elmúljon, és új időszak
kezdődhessen.
Az istenek visszatértével ez a folyamat még inkább felgyorsult, és
lassacskán minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. A lakosok
visszatértek, és újraépítették otthonaikat. Roncsosd ugyan, amely mintegy
százötven mérföldnyire helyezkedett el Chemosh kastélyától, nem vált ismét
azzá a kereskedelmi központtá, amely egykoron volt, de legalább
benépesült. Kalózok és becsületes tengerészek egyaránt megfordultak a
kikötővárosban. Újranyitottak a piacok és üzletek, a kereskedelem ismét
virágzott.
Ugyanakkor az Irtás egy része továbbra is átkozott vidék maradt. Senki
sem tudta, hogy miért, minek köszönhetően. Chislev egyik druidája
keresztül-kasul bejárta a vidéket, és ráakadt Malys egyik pikkelyére. Úgy
vélte, hogy a pikkelynek köze lehet ahhoz, hogy az a terület elátkozott
maradt. Egy szent szertartás során elégette a pikkelyt, és a legenda szerint
maga Chislev áldotta meg a szertartást, mert nem állhatta e rút foltot a világ
felszínén. A pikkely elégetése nem változtatott semmin, de a legenda
elterjedt, és az elátkozott területeket elnevezték „pikkelypusztának".
Chemosh foglalta el az egyik ilyen pikkelypuszta nevű területet. A
kastélya egy a Vértengerre néző hegyfokon állt, amelyet Komorpartnak
neveztek.
Chemosh egyáltalán nem foglalkozott az átokkal. Őt nem érdekelték a
zöld rétek és a virágzó bokrok, nem zavarta, hogy a kastélya környékén a táj
kietlen és sivár, a sziklák pedig megfeketedtek.
A kastély lakatlan volt, amikor rátalált, a sárkány megölt mindenkit, és
felégette az egész épületet. Chemosh azért ezt a kastélyt választotta, mert
mindössze ötven mérföldre feküdt a Vértenger tornyától. Úgy tervezte, hogy
ez lesz a főhadiszállása, és itt tárolja majd azokat az ereklyéket, amelyeket a
toronyból zsákmányol. Úgy tervezte, hogy itt tanulmányozza majd azokat az
eszközöket, amelyek még Istar papkirályának korából származtak.
A kastély természetesen nem csupán raktár lenne, hanem erőd is,
ahol megvédelmezheti a szent ereklyéket az ellenségei elől. Chemosh Abyss
elveszett lelkeit használta fel a kastély újjáépítésére, amely oly erőssé vált,
hogy még egy isten sem tudta volna lerombolni. Az Abyss mélyén
bányászott kő feketébb volt, mint a fekete márvány, és jóval erősebb és
ellenállóbb. Csakis Chemosh tudta a súlyos kődarabokat téglává formázni, és
a helyükre illeszteni. A kastélynak négy tornya volt, a négy sarkában, ajtaja
vagy kapuja azonban nem. Közönséges módon nem lehetett bejutni az
épületbe.
A kastélyt őrző holtaknak nem is volt szüksége kapura. A szellemek,
lidércek és nyughatatlan lelkek, akik a kastélyt őrizték, oly könnyedén jártak
át a falon, mint a halandók a gyér sövényen. Az új tanítványoknak azonban
ki-bejárást kellett biztosítania. A választottak halottak voltak ugyan, de
megmaradt anyagi alakjuk. Ők egy mágikus kapun keresztül közlekedtek, az
északi falnál. A kaput csak Chemosh, a kastély ura irányíthatta, és még
valaki, akit az isten a kastély úrnőjének szánt.
Mina.
Chemosh ajándékba akarta adni neki a kastélyt. A Választottak
kastélyának nevezte el, részben, mert ő Minát választotta, részben pedig új
hívei miatt.
Most már viszont csak Mina szelleme foglalhatja el méltó helyét a falai
között.
Mina meghalt, Nuitari, a fekete hold istene ölte meg őt, az isten, aki
keresztülhúzta Chemosh terveit. Nuitari titokban újjáépítette az Ősmágia
tornyát, és megkaparintotta azokat a szent ereklyéket, amelyek segítségével
Chemosh a mennyek panteonjának uralkodójává válhatott volna. Nuitari
fogságba ejtette Minát, majd megölte őt, hogy fitogtassa az erejét.
Chemosh most magányosan élt a kastélyban. Meggyűlölte a helyet, mert
folyamatosan arra emlékeztette őt, hogy nem sikerült a terve. Minél jobban
gyűlölte azonban a kastélyt, annál kevésbé tudta elhagyni, Mina ugyanis ott
lakozott benne. Visszatért a lelke. Őt nézte borostyán szemével. Szólt hozzá,
de nem jött ki hang a torkán. Várta, hogy Chemosh megszólítsa őt, de nem
hallotta a szavait.
Mina szellemalakja kegyetlen kínokat okozott neki, és számtalan
alkalommal ott akarta hagyni őt. Abyssba is visszatért, régi lakhelyére. Ide
Mina szelleme nem követte őt, mégsem tudott
szabadulni az emlékétől, és vissza kellett térnie a kastélyba, hogy ott leljen
békére és megnyugvásra.
Chemosh megfogadta, hogy bosszút áll Nuitarin, de a terve még nem
körvonalazódott ki teljesen, még időre volt szüksége. A halállovag egyedül
természetesen nem tudja kiűzni a toronyból az istent, de ezt nem mondta
meg neki. Élvezte, hogy halálra rémítheti Krellt, főleg azok után, hogy
elveszítette Ariakant.
Mint ahogy azt sem mondta el neki, hogy az ügyetlenkedése a lehető
legjobban sült el. Zeboim Nuitari testvére volt, mégsem szívlelték egymást
különösebben. Chemosh erős szövetségesre lelhet az istennőben.
A halál ura, a nem túl lelkes Ausric Krell kíséretében, átlépett a kastély
külső és belső falán. A nagyterembe jutottak, amely nem volt berendezve,
leszámítva egy trónt, amely a szoba közepén állt egy emelvényen. Két trón
is elfért rajta, és amikor felépítette a kastélyt, akkor két trónt helyezett el
rajta. A nagyobb és robusztusabb az övé volt, a kisebb és kecsesebb Mináé
lett volna. Chemosh időközben azonban darabokra zúzta.
A trón darabjai szerteszét hevertek a nagyterem padlóján. Krell
véletlenül belerúgott egy darabkába. Krell áradozni kezdett a kastély
pompás építészeti jegyeiről, remélve, hogy így megkedveltetheti magát az
istennel.
Chemosh rá se hederített a szánalmas halállovagra. Leült a trónjára, majd
feszülten várta, hogy Mina szelleme megjelenjen. A várakozás mindig
komoly fájdalmat okozott neki. Titkon remélte, hogy Mina nem jelenik meg
előtte, hogy soha többé nem látja őt. Akkor talán elfeledhetné. De amikor
tovább kellett várakoznia a megszokottnál ahhoz, hogy a szellem
megjelenjen, azt hitte, hogy beleőrül.
Amikor végre megjelent, az isten fájdalmasan, keservesen felsóhajtott.
Mina törékeny, halovány, villódzó alakban lebegett felé a termen át, mintha
selymes pókhálóból szőtték volna. Bő szabású, fekete selyemből készült
ruhát viselt, amely mintha meg-meglibbent volna a légmozgástól, és
ilyenkor rásimult szellemalakjára. Felemelte szellemkezét, majd kinyitotta a
száját, mintha mondani akarna valamit. A hangját azonban elnyomta a halál
csendje.
- Krell! - mordult fel Chemosh. - Te a halálsíkon élsz, ahogyan ő
is. Beszélj Mina szellemével! Kérdezd meg tőle, hogy mit akar oly nagyon
elmondani nekem! Minden alkalommal ugyanaz történik - magyarázta
ingerülten, miközben köpenye hímzésével bíbelődött. - Eljön hozzám,
mondani akar valamit, de nem hallom. Te talán beszélhetnél vele.
Krell életében gyűlölte Minát. A nő nem ijedt meg tőle, amikor először
találkoztak, és ezt a halállovag nem tudta megbocsátani neki. Örült neki,
amikor meghalt, és arra vágyott a legkevésbé, hogy közvetítőt játsszon közte
és isten szerelme között.
- Uram - a halállovag nagy nehezen megszólalt -, te vagy a halál és az
élőhalotti lét síkjának ura. Ha te nem tudsz beszélni vele, akkor.
Chemosh gyilkos pillantást vetett rá. Krell alázatosan meghajolt, majd
dörmögött valami olyasmit a sisakja alatt, hogy szívesen beszél Minával,
amikor megjelenik.
- Most is itt van, Krell! Beszélj vele! Mire vársz még? Kérdezd meg
tőle, hogy mit akar!
A halállovag körbenézett. Semmit sem látott, de nem akart csalódást
okozni az istenének, így beszélni kezdett egy repedéshez a falon.
- Mina - kezdte zengő, de gyászos hangon -, Chemosh nagyúr tudni
szeretné, hogy.
- Nem ott! - rivallt rá Chemosh. - Itt van, közvetlenül mellettem!
Krell ismét körülnézett, majd olyan udvariasan és alázatosan
szólalt meg, amennyire csak tudott.
- Uram, fárasztó utunk volt hazafelé a Viharerődből. Talán pihenhetnél.
Chemosh leugrott a trónról, és a halállovaghoz viharzott.
- Nem sok maradt már belőled, Krell, de azt a keveset is cafatokra
téphetem, és szétszórhatom Abyss négy sarkában.
- Esküszöm neked nagyúr, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! -
visított fel Krell, és elővigyázatosságból elhátrált az isten elől. - Azt kéred
tőlem, hogy beszéljek Minával, de Mina nincs itt, hogy beszélhessek vele.
Chemosh megrökönyödött.
- Te nem látod őt? - arra a pontra mutatott, ahol a nő állt. - Ha kinyújtom
a karom, meg tudom érinteni - felemelte a kezét, és Mina
felé nyúlt.
A halállovag odafordult, és erősen összpontosított.
- Hát persze, most, hogy rámutattál.
- Ne hazudj nekem, Krell! - ordította Chemosh dühösen, és ökölbe
szorította a kezét.
A halállovag riadtan húzódott el előle.
- Uram, sajnálom! Szeretném látni őt, de képtelen vagyok rá.
Chemosh levette a szemét a halállovagról, és a jelenésre pillantott.
Összeszűkült a szeme.
- Szóval nem látod őt. Ez különös. Vajon.
Felemelte a hangját és elordította magát. A hangja végigdübörgött a halál
árnyékos birodalmán.
- Szolgák, hozzám! Azonnal!
A nagyterem azonnal megtelt vonakodó szellemalakokkal, akik
kénytelenek voltak engedelmeskedni gazdájuk hívásának. Lidércek és
kísértetek gyűltek Chemosh köré, és némán várták a parancsát.
- Látod az alattvalóimat, Krell? - kérdezte Chemosh, és körbemutatott.
- Igen, nagyúr - felelte Krell -, látom őket. - A halállovag megvető
pillantást vetett az alacsonyabb rendű teremtményekre.
- És Minát nem látod közöttük?
Krell tétován, bizonytalanul reszketett ura pillantása alatt.
- Uram, a halálom óta a látásom már nem olyan, mint korábban.
- Krell! - kiáltott rá Chemosh.
A halállovag magába roskadt.
- Nem, uram. Tudom, hogy nem ezt akartad hallani, de nincs közöttük.
A halál ura kitárta a karját, majd szorosan magához ölelte a halállovagot,
behorpasztva a páncélját.
- Krell, megmentetted az ép eszemet! - ujjongott.
A halállovag szemében őszinte döbbenet csillant.
- Uram?
- Hogy lehettem ilyen ostoba! De többé nem verhet át! Megfizet ezért. A
Főistenre esküszöm, aki lehajított a mennyekből, és Káoszra, aki
megmentett, hogy Nuitari megfizet ezért!
Chemosh eleresztette Krellt, majd elzavarta a többi élőhalottat, és Mina
alakjára nézett, aki még mindig ott lebegett előtte.
 - Add ide a kardodat, Krell! - parancsolta Chemosh, és érte nyúlt.
A halállovag előhúzta a kardját, és odaadta az istennek. Chemosh
megragadta a penge markolatát, és tovább nézte Mina szellemét. A
következő pillanatban rávetette magát az illúzióra. Mina szelleme azonnal
eltűnt. Chemosh hátralépett, és fennhangon gondolkodott.
- Nagyszerű illúzió, még engem is megtévesztett. Téged azonban nem
tudott, kedves barátom, Lord Krell!
- Örülök, hogy a kedvedre tehettem - mondta Krell. Elégedett volt, noha
fogalma sem volt, hogy mi történt. Teljesen összezavarodott. - Ugyanakkor
nem tudom teljesen követni a gondolataidat.
- Illúzió volt, Krell! Mina szelleme csupán egy illúzió volt. Azért nem
láthattad őt, nincs a világodban. Nem halott, Mina még él! Él, és foglyul
ejtették.
Borzalmas vicsor torzította el Chemosh arcát.
- Nuitari hazudott nekem. Nem ölte meg őt, ahogy állította. Fogságba
ejtette a tornyában a Vértenger mélyén. De miért? Mi lehet a terve? Meg
akarja tartani magának? Talán azt hitte, hogy elfelejtem őt, ha azt hiszem,
hogy halott? Á, már értem! Nyilván azt mondta neki, hogy magára hagytam.
Mina úgysem hinne neki. Szeret engem. El kell mennem érte.
Egy pillanatra elhallgatott.
- De mi történhetne, ha elcsábítaná őt, végtére is ő egy halandó -
folytatta a gondolkodást Chemosh. Összeszorított fogai közt szűrte a
szavakat. - Mina korábban hűséget esküdött Takhisis hercegnőnek, és tőle
állt át hozzám. Talán most tőlem is elfordult, és Nuitarit választotta. Talán
közösen terveltek ki mindent. Talán épp most sétálok bele a csapdába.
Chemosh megfordult.
- Krell!
- Uram? - a halállovag kétségbeesetten próbálta követni az isten
gondolatmenetét.
- Azt állítod, hogy Zeboim visszaszerezte a khasbábut, amely a fia lelkét
őrzi? - kérdezte Chemosh.
- Nem az én hibám volt - mentegetőzött azonnal. - Volt ott egy surranó
és egy hatalmas sáska.
- Hagyd abba a nyavalygást, most véletlenül valami jót
cselekedtél. Új küldetésem van a számodra.
Krellnek egyáltalán nem tetszett istene alattomos, ravasz mosolya.
- Miféle küldetés lenne ez? - kérdezte a halállovag óvatosan. - Hová kell
mennem?
- Zeboimhoz.
Krell azon nyomban térdre rogyott.
- Ennyi erővel akár most azonnal megölhetnél, nagyúr, és túlesnénk rajta
- nyöszörögte.
- Ugyan, ugyan, Krell - nyugtatta az isten. Egy csapásra visszatért
korábbi életkedve és fanyar, halálos humorérzéke. - A tengerek úrnője
örömmel lát majd. Elviszed neki az üdvözletemet. már ha életben hagy
addig, hogy elmondhasd neki.
 2. fejezet

A törpe és a félelf minden nap belenézett a sárkányfém tálba, és kacagtak

Chemosh szenvedésein, kigúnyolták a holtak urát, aki majd beleőrült
„halott" szerelme látványába. Most azonban borzalmas dolog történt.
- Észrevett minket! - kiáltott fel a törpe vészterhes hangon.
- Dehogy vett - legyintett a félelf, és tovább vigyorgott az istenen.
- Én mondom, hogy rájött! - ordítozott a törpe. - Nézd csak! Kard van
nála! Azonnal szüntesd meg a varázslatot, Caele! Gyorsan!
- Nem vagyunk veszélyben, Bazalt, te ostoba! - mondta Caele
vicsorogva. - Mégis mitől félsz? Azt hiszed, hogy átugrik időn és téren és
levágja a fejünket?
- Honnan tudod, hogy nem képes rá? - tombolt Bazalt. - Ő egy isten!
Szüntesd meg!
Caele tüzetesen megnézte az isten arcát: eltorzult a haragtól, a szeme úgy
izzott, mint Abyss örök tüze. Úgy döntött, mágustársának talán igaza van. A
félelf nekitámaszkodott a súlyos sárkányfém tálnak, nekifeszítette a lábát, és
lelökte az emelvényről. A tartalma szerteszét fröccsent a helyiségben, vér
folyt a lábfejére és loccsant a törpe köpenyére.
Az isten és a kard eltűnt.
Bazalt megtörölte a homlokát a köpenye ujjával.
- Ez nem sokon múlt!
- Nem hiszem, hogy árthatott volna nekünk - vélekedett Caele.
- Nem kockáztathatunk.
Caele maga elé idézte az isten kezében lévő iszonyatos kardot, és egyet
kellett értenie társával. Néma csendben meredtek az üres sárkányfém tálra,
és a földön szétterülő vértócsára. Mindketten egy másik istenre gondoltak,
aki szintén haragos lesz, és aki sokkal közelebb tartózkodik hozzájuk.
- Nem a mi hibánk volt - motyogta Caele a körmét rágva. - Ezt le kell
szögeznünk.
 - Csak idő kérdése volt, hogy Chemosh mikor veszi észre az illúziót -
értett egyet Bazalt.
- Már az is meglepett, hogy ilyen sokáig tartott - fűzte tovább a
gondolatot Caele. - Végtére is egy isten. Ezt hangsúlyozd ki a mester előtt,
amikor elmeséled neki, hogy mi.
- Amikor én elmesélem? - hüledezett Bazalt.
- Természetesen neked kell elmondanod - szögezte le a félelf magától
értetődő hangon. - Elvégre te vagy a toronyfelügyelő. Te vagy a rangidős, én
csak az alárendelted vagyok. Neked kell elmondanod a mesternek.
- Én a torony felügyelője vagyok. Az illúziót neked kellett
megteremtened. Amennyire én láttam, Chemosh a te hibád miatt jött rá a
csalásra. Talán eltévesztettél valamit.
Caele abbahagyta a körömrágást, hosszú ujjai karomba merevedtek.
- Talán nem kellett volna ordibálnod a félelemtől, és nem kellett volna
utasítanod rá, hogy szüntessem meg a varázslatot.
- Megszüntetni a varázslatot?! Miről vitatkoztok?
A szigorú hang a hátuk mögül érkezett. A két fekete köpenyes riadtan
összenézett, majd reszketve fordultak szembe a mesterükkel, Nuitarival, a
fekete hold istenével.
Mindkét varázsló mélyen meghajolt. Mindketten fekete köpenyt, Nuitari
jelképét viselték. Ebben ki is merült a közöttük lévő hasonlóság. Caele
magas volt és ösztövér, a haja folyton csapzott, nem törődött azzal, hogy
megmossa és ápolja. Félig ember, félig elf vér csörgedezett az ereiben, és
egyformán gyűlölte mindkét fajt. Bazalt, a törpe alacsony volt és vaskos, a
köpenye makulátlan, a szakálla ápolt, összefont. Ő egyetlen faj képviselőit
sem szerette.
Egyszerre egyenesedtek fel, és próbáltak nyugodtnak látszani, mintha
nem vértócsában úszó padlón állnának, a felborított sárkányfém tállal a
lábuk előtt.
Caele lenézett a törpére hosszú, hegyes orra ívén, Bazalt pedig
felpillantott rá sűrű bozontú szemöldöke alól.
- Mondd el neki! - formálta a szavakat Caele.
- Te mondd el! - mormogta Bazalt.
- Jobb lesz, ha valamelyikőtök most azonnal elmondja! - sziszegte
Nuitari.
 - Chemosh felfedezte az illúziót - mondta Bazalt, és próbált az isten
fekete, megbocsátást nem ismerő szemébe nézni, ami meglehetősen
nehezére esett.
- Ránk akart támadni! - folytatta Caele vinnyogó hangon. - Egy
hatalmas kardot lóbált a kezében. Én mondtam Bazaltnak, hogy nem árthat
nekünk, de ő megrémült, és rám parancsolt, hogy azonnal szüntessem meg a
varázslatot.
- De azt nem mondtam, hogy borítsd fel a tálat! - vetette oda a törpe
foghegyről.
- Te vinnyogtál úgy, mint egy fába szorult féreg.
- Te ugyanúgy megrémültél, mint én.
Nuitari ingerülten a levegőbe csapott a kezével. Bazalt félve, reszketve
nézett az istenre.
- Mester, Chemosh most eljön, hogy kiszabadítsa? - Nem kellett
nevesítenie, hogy kit.
- Talán - merengett Nuitari -, ha a szenvedély végleg elvette az eszét.
Caele oldalvást a törpére pillantott, aki megvonta a vállát.
Az isten telihold kerekségű arca, szemhéj nélküli szeme és telt ajkú szája
semmiféle érzelmet nem mutatott. A két varázsló sosem tudta megállapítani,
hogy csalódott-e vagy sem, meglepett vagy óvatos, feszült vagy csak
egyszerűen untatja mindaz, ami körülötte történik.
- Takarítsátok fel a koszt! - mondta Nuitari, majd sarkon fordult, és
elment.
Caele és Bazalt csak közös erővel tudta felemelni a súlyos tálat, amely
egy kígyószerű sárkányt formázott. A sárkány farka visszakunkorodott, és
ez tartotta a tálat az emelvényen. Amint a tálat visszahelyezték a helyére,
felmérték a még mindig terjedő vértócsát.
- Szerinted visszaöntsük egy részét? - kérdezte Bazalt.
A sárkányvér, különösen az, amelyet önként ad egy sárkány, hihetetlenül
értékes és ritka kincsnek számított.
Caele tagadólag megrázta a fejét.
- Beszennyeződött. Ráadásul a vér negyvennyolc órán belül elveszíti
varázslatmegkötő képességét. Kétlem, hogy a mester még egyszer használni
akarná ezt a varázslatot.
- Jól van, akkor hozz rongyokat és vödröket.
 - Lehet, hogy az alárendelted vagyok, de nem vagyok a szolgád, Bazalt!
- fortyant fel a félelf dühösen. - Semmit sem hozok ide. Hozz magadnak
rongyot és vödröt! Nekem ellenőriznem kell, nem sérült-e meg a tál.
Bazalt kelletlenül morgott a szakálla alatt. Még hogy megsérült-e! A tál
sárkányfémből készült, akkor sem esne rajta egyetlen karcolás sem, ha
ledobná a Végzet Urai csúcsáról. Ugyanakkor azt is tudta, méghozzá
tapasztalatból, hogy nincs igazán választása. Vagy belebonyolódik egy jó
félórás vitába a félelffel, amelyben nem győzhet, és ugyanez lesz a
végeredmény, vagy inkább elvégzi a munkát ő maga, és legalább hamarabb
végez. A kamra, ahol ezeket a közönséges eszközöket tárolták, három
emelettel lejjebb volt, ami igen fárasztó lépcsőzést jelentett egy kurta lábú
törpének. Bazalt elgondolkozott rajta, hogy varázslat révén távolítja el a
vértócsát, vagy legalább teremt néhány törlőrongyot, de mindkét ötletet
elvetette, félt tőle, hogy Nuitari észreveszi.
Nuitari megtiltotta a varázslóinak, hogy jelentéktelen, léha
semmiségekre pazarolják el mágikus erejüket. Úgy vélekedett, ha egy
varázsló mágia segítségével mosogatja el a vacsora utáni szennyest, akkor
azzal megsérti az isteneket. Bazalt és Caele rá voltak kényszerítve, hogy
maguk végezzék a mosást és mosogatást, főzzenek magukra - éppen ezért
fejlesztették ki azt a halászó eszközt, amellyel Minát is elfogták -, és
mindezt mágia használata nélkül. Bármelyik varázslónak, aki bebocsátást
nyert a toronyba, és ott élt, alkalmazkodnia kellett a házi szabályokhoz.
Mindennemű fizikai munkát, amelyhez nem szükségeltetett mágia, kézzel
kellett elvégezniük.
Bazalt elindult hát, majd sajgó vádlival, fujtatva, morózusan tért vissza.
Amikor belépett a terembe, Caele éppen pálcikaalakokat pingált a
vértócsába a lábujjával.
- Tessék! - mondta Bazalt, és Caele felé dobta a törlőrongyokat. - Most,
hogy ellenőrizted a tálat, takaríthatsz.
Caele sajnálta, hogy nem sikerült kihasználni az időt, amíg Bazalt távol
volt. Titkon abban reménykedett, hogy Nuitari visszamegy, és a saját
szemével láthatja, mennyire gondosan bánik a sárkányfém tállal, amelyik az
isten egyik kedvenc mágikus tárgya volt. Mivel
még mindig számíthattak rá, hogy Nuitari visszatér, Caele lehajolt, és
elkezdte feltörölni a sárkányvért.
- Mit értett azon, hogy ha a szenvedély nem vette el Chemosh eszét? -
kérdezte Bazalt. A törpe térdelve súrolta a véres padlót egy erős szálú
kefével, hogy az utolsó foltokat is eltávolítsa.
- Szenvedélyesen rajong ezért a Mináért, ez teljesen világos. Ezért is
tudtuk becsapni azzal az illúzióval.
- Ezt sohasem értettem - dörmögte a törpe.
Caele óvatosan fogalmazott, nehogy Nuitari kihallgassa a
beszélgetésüket.
- Szerintem Nuitari terve egészen zseniális - mondta a félelf. - Amikor
elfogtuk Minát, a mester először a nő halálával fenyegetőzve akarta
megfékezni Chemosht. Chemosh ekkor azzal fenyegetőzött, hogy elárulja
Nuitari két unokatestvérének, hogy titokban újjáépítette a tornyot, és
nélkülük akarja megalapozni a hatalmát. Azzal fenyegetőzött, hogy
elmondja az isteneknek, hogy a mester megszerezte az elrejtett mágikus
ereklyéket, amelyek tulajdonképpen az övék.
- De a halálos fenyegetés nem vált be - következtetett Bazalt. - Chemosh
a sorsára hagyta Minát.
- Itt mutatkozik meg Nuitari tervének zsenialitása - folytatta Caele. -
Nuitari megölte őt Chemosh szeme láttára, legalábbis úgy tett, mintha
megölte volna.
Caele elhallgatott egy pillanatra, arra számítva, hogy Nuitari belép a
terembe, és köszönetet mond hű követőjének a bókokért. Nuitari azonban
nem lépett be a szobába, és semmilyen jel nem utalt arra, hogy hallotta
volna kedveskedő szavait. Caele beleunt a tál takarításába, és földhöz vágta
a vértől átázott rongyot.
- Én végeztem - jelentette ki.
Bazalt felállt, hogy megnézze, társa milyen munkát végzett.
- Végeztél? Még el se kezdted! A farok pikkelyei között vérfoltok
maradtak, a fogak és a szemek is foltosak még, és a pikkelyek közötti
repedésekbe is beszivárgott a vér.
- Csak azért látszik úgy, mert úgy esik rá a fény - vetette oda hanyagul a
félelf. - De ha nem tetszik, csináld meg magad. Megyek, és tanulmányozom
a varázslataimat.
- Hát persze, éppen ezért vagyok én a toronyfelügyelő! - mondta
Bazalt a fogát csikorgatva a félelf háta mögött, aki kisétált az ajtón. - Disznó
vagy. Minden elf egy koszos disznó!
Caele azonnal megpördült, és gyilkos gyűlölet csillant a szemében.
- Sokakat megöltem már csekélyebb sértésért is, törpe!
- Egy gyenge nőt biztosan! - vágott vissza Bazalt. - Hosszasan
fojtogattad, majd lelökted egy szikláról.
- Azt kapta, amit megérdemelt, és te is megkapod, ha tovább sértegetsz!
- Miért sértegetnélek? Te magad sem szereted az elfeket. Te sokkal
ocsmányabb dolgokat mondasz róluk. - Bazalt a sárkányfémből készült tálat
sikálta, próbálta a vékony réseket is kipucolni.
- Mivel az anyám elf szuka volt, azt mondhatok róluk, amit akarok! -
vágott vissza Caele.
- Szép szavak az anyádról - dörmögte a törpe.
- Megtette a dolgát. Világra hozott engem, és ezzel elvégezte a
küldetését. Nekem legalább volt anyám. Én nem egy sötét, nyirkos
barlangban nőttem fel, mint valami keserű gomba.
- Túl messzire mentél! - bőgött fel Bazalt dühösen.
- Korántsem eléggé! - sziszegte Caele, és hosszú ujjai megrándultak.
A törpe a földre dobta a törlőrongyot. A félelf hirtelenjében
megfeledkezett a varázslatai tanulmányozásáról. Szigorú tekintettel
meredtek egymásra. Mágikus energia cikázott a levegőben.

Nuitari, aki az árnyékok takarásából figyelte őket, elmosolyodott.

Szerette, ha a varázslói harcos természetűek, ez éberen tartotta őket.
Bazalt félőrült volt, Caele viszont teljesen. Nuitari tudta róluk ezt, még
mielőtt a Vértenger alatt lévő tornyába hozta volna őket. De mindez nem
zavarta, amíg elvégezték a dolgukat, márpedig mindketten kiválóan
végezték, és az eltelt évek alatt fokozatosan fejleszthették és csiszolhatták a
képességeiket.
Ők nézhettek be először a mennyek birodalmába és láthatták először
lenyugodni a fekete holdat. Ők borultak elsőként térdre Nuitari előtt, és
fogadtak hűséget neki. Nuitari szabott egy feltételt,
mielőtt a toronyba hozta volna őket: nem ölhetik meg egymást. Mind a
törpe, mind a félelf egészen kiváló képességű és nagy erejű varázsló volt.
Ha varázspárbajt vívnának, azzal nemcsak hogy elveszítené két
legértékesebb szolgálóját, de lehet, hogy az újjáépített torony is megsérülne.
Caele - félig vadelf, félig ergothi - hajlamos volt a heves dühkitörésekre.
Ölt már korábban, és bármikor megtenné újra, lelkiismeret-furdalás nélkül.
Korábban emberi és elf származását is megtagadta, bevette magát a
vadonba, és veszett vadként járta a világot, mígnem visszatért mágikus
képessége, és ismét értelmet lelt az életben. Ami Bazaltot illeti, sötét
mágiájával rengeteg ellenséget szerzett magának, és amikor a mágia istene
eltűnt, az ellenségei ujjongtak örömükben, hogy a törpe védtelen maradt.
Bazalt kénytelen volt elbujdokolni a mélyben, ahol éveken keresztül
reményvesztetten siratta elveszett tudományát. Nuitari adta vissza neki az
életét.
Az isten türelmesen várta a végkifejletet. Több efféle villongást látott
már közöttük. Ugyanakkor az egymás ellen érzett ellenszenvük és
bizalmatlanságuk elhalványult az iránta érzett félelmük mellett, ezért a
vitájuk sosem fajult el végzetesen. Ezúttal azonban mindketten idegesebbek
voltak a szokásosnál, amiért Chemosh leleplezte őket, és most igazán
elszántnak tűntek. Mielőtt még támadó varázslatok sora indult volna útjára,
Nuitari megköszörülte a torkát.
Bazalt azonnal a hang irányába fordult. Caele szemében félelem csillant.
A mágikus feszültség úgy illant ki a szobából, mint a levegő a kiszúrt,
felfújt epehólyagból.
A törpe gyorsan köpenye ujjába dugta a kezét, nehogy véletlenül
varázslásra használja. Caele állkapcsa fel-le járt, mintha alaposan megrágná
a haragját, mielőtt visszanyeli.
- Tudni szeretnétek, hogy miért hoztam létre Mina illúzióját? - kérdezte
Nuitari, majd belépett a helyiségbe.
- Csak ha el akarod mondani, mester - felelte Bazalt alázatosan.
- Kifejezetten érdekel engem ez a Mina - mondta Nuitari. - Nehezen
hiszem el, hogy egy halandó halála ekkora hatással lenne egy istenre,
Chemosh mégis majdnem belepusztult a gyászba! Miféle hatalma van
Minának felette? Ráadásul Mina és Takhisis kapcsolata
is érdekel. Egyes mendemondák szerint a sötét úrnő féltékeny volt rá. Az én
anyám féltékeny egy halandóra! Ez lehetetlen! Azért kértem tőletek, hogy
tartsátok fenn az illúziót, hogy Chemosh ne jöjjön el megmenteni őt, és így
tanulmányozhassuk Minát.
- Megtudtál róla valamit, mester? - kérdezte Caele. - Remélem, hogy
érdekesnek találtad a jelentést, amit írtam...
- Elolvastam a jelentést - bólintott Nuitari. Valójában kifejezetten
érdekesnek találta a jelentést Mina fogságban töltött viselkedéséről,
különösképpen egy bizonyos szempontból, de ezt nem akarta elárulni nekik.
- Most, hogy kielégítettem a kíváncsiságotokat, dolgozzatok tovább!
Caele kézbe vett egy rongyot, és fényesíteni kezdte a tálat. Bazalt
kimosta egy vödör, már pirosas színű vízben a törlőrongyát, majd letérdelt,
és folytatta a súrolást.
Miután Nuitari lépteinek döngése elhalt a mágikus torony folyosóinak
falai közt, Caele belehajította a kezében lévő rongyot az egyik vödörbe.
- Fejezd be a munkát, nekem tanulmányoznom kell a varázslataimat! Ha
a halál ura idejön, hogy lerombolja a tornyot, szükség lesz rám.
- Akkor menj! - vicsorogta Bazalt. - Úgysem veszem semmi hasznodat.
De mosd le a lábadat, mielőtt kimész innen! Nem akarok véres lábnyomokat
látni a tiszta folyosóimon!
Caele, aki sosem viselt cipőt vagy csizmát, beledugta a lábát az egyik
vödör vízbe. Bazalt a félelf amúgy is mocskos köpenyére száradt
vércseppeket nézte, de nem szólt semmit, úgysem lett volna értelme. Már
annak is felettébb örült, hogy Caele kegyeskedett egyáltalán köpenyt
hordani. Éveken át meztelenül rótta az erdőket, mintha vadállat lenne.
Caele az ajtó felé indult, majd megállt, és visszafordult.
- Kérdezni akarok valamit. Amikor kettesben beszélgettél Minával, nem
kérdezte, hogy nem akarsz-e Chemosh tanítványa lenni?
- De igen, de elengedtem a fülem mellett - felelte Bazalt. - És téged?
- A képébe nevettem - mondta Caele.
A két varázsló gyanakodva méregette egymást.
 - Most már megyek - szólalt meg Caele.
- Na, végre - dörmögte Bazalt.
Megcsóválta a fejét, majd visszatért a súroláshoz, és folyamatosan
dünnyögött közben.
- Ez a Caele egy disznó. Nem érdekel, hogy hallja-e vagy sem. Folyton
szimatol azzal a hosszú orrával. Mit képzel magáról? Tohonya barom. És
hazug. Én végzem el a munka dandárját, ő pedig learatja a babérokat.
A törpe egyre ingerültebben súrolta a padlót.
- A vér nem szivároghat be a hézagokba. Maradandó foltot hagy. A
mester levágná a szakállamat, az biztos. - Bazalt abbahagyta a súrolást,
leguggolt, és a félelf után nézett. - Vajon valóban Mina képébe nevetett,
vagy beadta a derekát, hogy Chemosh tanítványává váljon? Talán szólnom
kellene erről a mesternek.
Caele bevette magát a szobájába, és kézbe vette egyik varázskönyvét.
Nem nyitotta ki, csak nézegette.
- Bazalt vajon elhitte Mina hazugságait? Nem lepne meg, a törpék olyan
hiszékenyek. Jelentenem kell Nuitarinak, hogy Bazalt talán áruló.
 3. fejezet

Chemosh nem jelent meg, hogy kövenként bontsa le a mágikus kőből

épített tornyot, és megmentse szeretett úrnőjét.
- Csak idő kérdése - mondogatta Nuitari.
Az isten Mina tömlöce előtt várta a holtak urát.
Telt az idő. Mina elszigetelten sínylődött tömlöcében, nem érintkezhetett
sem halandóval, sem istennel, a szeretett Chemosha mégsem sietett a
megmentésére.
- Alábecsültelek, nagyúr - mondta Nuitari láthatatlan ellenfelének. -
Ezért elnézésedet kérem.
Chemosh nyilvánvalóan majd kiugrik a bőréből örömében, miután
megtudta, hogy a szerelme életben van. Az illúzió és a hazugság miatt
biztosan őrjöng dühében. Ugyanakkor a halál ura sosem engedte, hogy akár
az öröm, akár a harag elhomályosítsa a józan ítélőképességét. Chemosh
vágyott Minára, de az értékes és nagy erejű mágikus ereklyéket is meg
akarta szerezni, amelyeket Nuitari féltve őrzött a tornyában. A holtak ura
nyilvánvalóan kitalálja a módját, hogyan szerezze meg azokat.
- Miben mesterkedsz? - kérdezte Nuitari a másik istentől. - Csak nem a
többi istennel fecserészel? Csak nem azt meséled nekik, hogy a nagy és
hatalmas Nuitari újjáépítette az istari Ősmágia tornyát? Hogy miként
szerezte meg magának a szent ereklyéket? Erről mesélsz nekik?
Nuitari elmosolyodott.
- Nem, nem hiszem, hogy ezt tennéd. Hogy miért? Mert akkor az összes
isten tudomást szerezne a titokról, és mind vissza akarná szerezni a saját
ereklyéjét. Az mire lenne jó neked, Chemosh? Vissza kellene térned Abyss
jeges sötétjébe.
A hatalom korának végén Istar papkirálya kijelentette, hogy azon istenek
szent ereklyéit, akik nem jók és igazságosak (az ő ítélete szerint), el kell
kobozni. A parancsot a papkirály szent harcosaiból álló sereg hajtotta végre.
Az elkobzott ereklyéken felül a papkirály
nagy jutalmat ajánlott fel azokért a szent tárgyakért, amelyeket
feltételezhetően rossz és gonosz célokra használtak. „Jó" lakosok, tolvajok
és haramiák csatlakoztak a szent harcosokhoz, és végül szinte az összes jó
isten templomát kifosztották Ansalonon.
Először az egyértelműen gonosz istenek - Chemosh és Takhisis,
Sargonnas és Morgion - templomaiból lopták el az ereklyéket. Őket a
semleges istenek templomai követték, mondván, hogy aki nem a barátunk,
az az ellenségünk.
Végül, amikor a vallási láz és mohóság túlburjánzott, a szent harcosok a
fény isteneinek templomait is lerohanták. Nem kímélték Mishakalt, a
gyógyítás istennőjét sem, noha ő Paladine hitvese volt. Mishakal elkövette
azt a hibát, hogy minden halandó számára megadta a gyógyulás lehetőségét,
még azoknak is, akik nem érdemelték meg az istennő áldását. A papjai
köztudottan meggyógyítottak tolvajt és szajhát, surranót és törpét, sőt még
varázslókat is. A kolostorait mégis megrohanták és kifosztották. Elrabolták
szent ereklyéit.
Hamarosan a panteon összes istenének szent ereklyéje eltűnt, Paladine
kivételével, és abban a toronyban zárták el, amelyet valaha úgy neveztek, az
Ősmágia tornya. Most úgy ismerik, Solio Febalas, azaz a Szentségek
Csarnoka. Azt suttogták, hogy Paladine papjai növekvő nyugtalanságukban
összegyűjtötték istenük ereklyéit, és elzárták azokat a raktáraikban. De még
ott sem lehettek biztonságban.
Amikor az Összeomlás elérte Istart, a Szentségek Csarnoka ledőlt az
istenek pusztító tűzviharában. Az istenek biztosra vették, hogy a szent
ereklyék mind elpusztultak a lángokban. Úgy döntöttek, hogy a halandók
egy ideig maradjanak magukra, és úgy éljék az életüket.
Senki sem lepődhetett meg jobban, mint Nuitari, amikor felfedezte, hogy
az ereklyék sértetlenek. Ő csak a tornyot akarta megszerezni magának. Az
ereklyék meglelése különleges ajándék volt a számára. Tisztában volt vele,
hogy egy ekkora jelentőségű titkot nem őrizhet meg örökre. Csak idő
kérdése volt, hogy a többi isten mikor deríti ki az igazságot, és jön el hozzá,
hogy visszaszerezzék jogos tulajdonukat. Az ereklyéket biztos helyen őrizte,
részben nagy erejű varázslatok védték, részben pedig Midori, egy ősi és
zsémbes tengeri sárkány. Ezek az intézkedések a
halandókat távol tartották ugyan, de egy istent nem riasztottak el.
De emiatt Nuitarinak nem kellett aggódnia.
Az isteneket maguk az istenek állítják majd meg.
Minden isten vissza akarja majd szerezni a saját ereklyéit. És minden
isten biztosítani akarja, hogy miközben ő visszaszerzi a saját ereklyéit, a
másik isten ne tehesse meg ugyanezt.
Mishakal például biztosan nem akarja, hogy Sargonnas, a jelenlegi
leghatalmasabb sötét isten visszaszerezze a maga ereklyéit. Szövetségest
keres majd, akár mégoly lehetetlennek tűnőt is, mint Chemosh. Sargonnas és
ő ugyanis hatalmi háborúba keveredett, és a halál istene bármit megtenne
azért, hogy a bikafejű isten ne növelhesse tovább a hatalmát. Gilean pedig, a
mérleg, az egyensúly istene mind a fény, mind a sötétség isteneivel
szembeszállna, attól félve, hogy az ereklyék felbukkanása felborítaná a már
amúgy is törékeny egyensúlyt.
Az istenek dühe akkor hág majd a tetőfokára, amikor tudomást szereznek
róla, hogy Takhisis, a Sötétség Királynőjének és az önkéntes száműzetésbe
vonult Paladine ereklyéi is Nuitari birtokába kerültek. Noha a szent tárgyak
készítői eltűntek, a tárgyak ereje megmaradt, és végtelen lehetőséget és
hatalmat biztosítanának bármelyik halandónak vagy istennek, aki
megszerezné azokat. Önmagában az ezekért az ereklyékért folytatott harc
évszázadokig elhúzódna.
Ezalatt Nuitari terve szép lassan kibontakozik majd. Odaajándékoz egy
ereklyét itt, egy másikat ott, kijátssza egymás ellen az isteneket, miközben ő
folyamatosan és fokozatosan növeli a hatalmát és megerősíti a helyét
közöttük.
Noha Nuitari gyűlölte Takhisist, és mindig minden tőle telhetőt megtett,
hogy gátolja anyja törekvéseit, bármiről legyen is szó, egyvalamiben nagyon
is hasonlított rá: örökölte anyja sötét nagyravágyását.
Nuitari két unokatestvére állt szemben ezzel a nagyravágyással: Lunitari
és Solinari. A fehér és vörös mágia istenei egy rozsdás rezet sem adnának a
szent ereklyékért. A papkirály, aki nem bízott a varázslók hatalmában, nem
tartotta meg a varázslók szent ereklyéit. Azt a kevés mágikus tárgyat,
amelyet megtaláltak - igen keveset, mert a varázslók a legtöbbet elrejtették
-, azonnal elpusztították.
Nuitari unokatestvérei éktelen haragra gerjednek, ha megtudják, hogy
egyedül épített tornyot magának. Haragra gerjednek, és egyben letargiába
esnek és gyászba süppednek. A három hold istene ugyanis az idők kezdete
óta egy egységben óvta a legfontosabb kincset: a mágiát.
A három unokatestvérnek sosem voltak titkaik egymás előtt. Egészen
eddig.
Nuitari kellemetlenül, rosszul érezte magát, amiért megtörte a
szövetségüket, de azért nem túlságosan. Amikor az anyja, Takhisis, elárulta
őt és ellopta a világot - az ő világát! -, rádöbbent, hogy senkiben sem bízhat
meg.
Ráadásul kimódolta, hogyan engesztelheti ki az unokatestvéreit.
Természetesen többé soha semmi nem lesz már a régi közöttük. De egyik
isten számára sem lesz már többé minden olyan, mint régen. A világ és a
menny örökre megváltozott.
Nuitari tovább merengett azon, hogy Chemosh mire készülhet, és a
gondolatai visszakanyarodtak Minához. Sokszor eljött a nőhöz, de nem
beszélt vele. Fekete köpenyes varázslói megtették ezt helyette, de eddig igen
kevés hasznos dolgot tudtak csak meg tőle. Nuitari csak nézte a nőt. Most
azonban úgy döntött, tartva attól, hogy Chemosh készül valamire, amivel
meglepheti őt, hogy elbeszélget Minával.
Elvitette Minát abból a kristálytömlöcből, ahol először fogva tartotta.
Örökös kapálózása és vonaglása túlságosan elterelte a varázslók figyelmét.
Ezért Nuitari mágikus burokba vonta őt, amely megakadályozta, hogy
bárkivel is kapcsolatba léphessen, és felvitette a torony számos
lakosztályának egyikébe, amelyeket azért alakított ki, hogy a Vértenger alatt
megbúvó tornyot benépesítő fekete köpenyes ősmágusok ott lakhassanak.
Minát egy magas rangú varázslónak szánt lakrészben helyezték el. Két
szoba volt benne, egy nappali és egy dolgozó, mindkettő tele
könyvespolcokkal, a padlótól a mennyezetig, és végül egy hálófülke.
Mina úgy járkált a lakosztályában, mint egy ketrecbe zárt minotaurusz.
Átvágott a nappalin, be a hálószobába, majd ugyanazon a nyomvonalon
vissza a nappaliba. A varázslók jelentései szerint Mina olykor órákon
keresztül járkált így fel-alá, amíg végképp ki nem merült. Semmi egyebet
nem tett a járkáláson kívül, noha Nuitari
a legkülönfélébb könyveket vitette be neki, a vallási tanításoktól kezdve a
költészeten és filozófián át egészen a matematika tudományáig. Soha nem
nyitotta ki egyiket sem, legalábbis az alatt az idő alatt, amíg a varázslók
figyelték őt, egyszer sem.
Nuitari különböző szórakozási lehetőségeket biztosított. Az egyik
sarokban egy khastábla állt. A bábukat por fedte, Mina egyetlenegyszer sem
nyúlt hozzájuk. Alig evett, éppen csak annyit, hogy legyen ereje elvégezni
napi sétáit. Nuitari áldotta az eszét, amiért nem vett drága szőnyeget a
szobába, a nő már kikoptatta volna.
A sötét mágia istene könnyedén áthatolhatott volna a falon, és
meglephette volna a foglyát, de úgy döntött, hogy nem akar rossz
benyomást kelteni rögtön az elején, így hát feloldotta az ajtón lévő
varázszárat, kopogott, és udvariasan bebocsátást kért.
Mina nem hagyta abba nyughatatlan járkálását. Csak egy kósza pillantást
vetett az ajtó irányába. Nuitari meglepődve lépett be a szobába.
A nő még ekkor sem nézett rá.
- Menj ki, és hagyj magamra! Már az összes ostoba kérdéseitekre
válaszoltam, amire akartam. Jobb, ha mész, és megmondod a mesterednek,
hogy találkozni akarok vele.
- A kívánságod számomra parancs, Mina - mondta Nuitari. - A mester
előállt.
Mina abbahagyta a járkálást, de egyáltalán nem félt és nem tűnt
megilletődöttnek. Merészen, kihívóan nézett az istenre.
- Eressz szabadon! - követelte, majd meglepően halk, érzelemmentes
hangon hozzátette: - Vagy ölj meg!
- Öljelek meg? - Nuitari kinyitotta folyvást leragadó szemhéjú,
állandóan félig csukva lévő szemét. - Talán olyan rosszul bánok veled, hogy
inkább a halálodat kívánod?
- Nem viselem el a bezártságot! - fakadt ki Mina, majd oly vad
tekintettel nézett körül a szobában, mintha a pillantásával áttörhetné a falat.
Gyorsan összeszedte magát, az ajkába harapott, majd, mint aki megbánta
a dühkitörését, nyugodt hangon folytatta.
- Nincs jogod hozzá, hogy itt tarts.
- Valóban nincs - értett egyet Nuitari. - De isten vagyok, és azt
 - teszek a halandókkal, amit csak akarok, függetlenül attól, hogy
jogos-e vagy sem. Ugyanakkor én nem gyilkolok ártatlanokat, mint
Chemosh. Hallottam már a választottairól, ahogyan nevezi őket.
- Az én istenem nem öli meg őket. Véget nem érő élettel ajándékozza
meg őket - vágott vissza Mina. - Örökké tartó fiatalsággal és szépséggel.
Elűzi a halál iránti félelmüket.
- Hát persze, mi mást is tenne - mondta Nuitari gúnyolódva. - Miután
már halottak, miért is félnék a halált. Te is ezzel a magyarázattal akartad
megtéveszteni és elcsábítani két varázslómat, a törpét és a félelfet.
Mina állta Nuitari tekintetét, ami felettébb zavarta az istent. Nem sok
halandó mert volna így dacolni vele, vagy bármelyik másik istennel. Egy
pillanatra fellángolt benne a harag tüze. Ez a kis csitri vajon az anyjával is
így viselkedett?
- Meséltem nekik Chemoshról - mondta Mina zavartalanul -, ez igaz.
- Sem Bazalt, sem Caele nem fogadta el az ajánlatodat, igaz?
- Nem - ismerte el Mina. - Túlságosan tisztelnek téged, és túl szorosan
kötődnek hozzád.
- Fogalmazzunk úgy, szeretik a hatalmat, amit tőlem kapnak. A
varázslók szeretik a hatalmat és nem mondanak le róla még akkor sem, ha
„örök életet" ajánlasz nekik, noha ahogy én látom, ez nem élet, csak
nyughatatlan, eleven lét a halál állapotában. Kétlem, hogy túl sok varázslót
tudnál az istened szolgálatába állítani.
- Én is kétlem - mosolygott Mina.
A mosolya megváltoztatta az arcvonásait, és Nuitari azon nyomban
elveszett borostyánszínű szemének melengető, csábító mélységében. Úgy
érezte, mintha belesüppedne, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná,
mintha forró vágy kerítené hatalmába.
Megrázta a fejét, majd összeráncolt szemöldökkel mérte végig a nőt.
Mégis miféle erő lakozik ebben a halandóban, aki képes egyetlen mosollyal
elcsábítani egy istent? Pedig látott már nála szebb nőket is. Az egyik fekete
köpenyes varázslónője, Ladonna messze földön híres volt a szépségéről, és
jóval felülmúlta Minát. Mégis volt valami ebben a halandóban, ami
felizgatta a fantáziáját, és nem hagyta nyugodni.
- Kérlek, értsd meg, nagyuram, hogy meg kellett próbálnom
meggyőzni őket! Csak így menekülhettem meg.
- Miért akarsz elhagyni minket, Mina? - kérdezte Nuitari csalódást
színlelve. - Talán rosszul bántunk veled? Attól eltekintve, hogy
bebörtönöztünk, de az a te érdekedet és biztonságodat szolgálta. Bazalt és
Caele, hogy is mondjam, őrültek. Caele teljesen kiszámíthatatlan, nem lehet
megbízni benne, ráadásul számos veszélyes varázstekercs és egyéb mágikus
ereklye van errefelé, amelyek kárt okozhatnának neked. Én próbáltam
annyira kellemessé tenni az itt-tartózkodásodat, amennyire csak lehetséges.
Rengeteg könyvet hoztam neked.
Mina a könyvespolcokra nézett, majd türelmetlenül legyintett.
- Már olvastam ezeket.
- Mindet? - Nuitari újult érdeklődéssel mérte végig őt. - Talán
megbocsátod nekem, ha ezt nem hiszem el.
- Válassz ki egyet! - mondta Mina.
Nuitari véletlenszerűen levett egy könyvet a polcról.
- Sárkányfattyak: Tanulmány. Eredhet-e jó a gonoszból?

- Nyisd ki az első oldalon!

Nuitari engedelmeskedett.
Mina fejből idézett: „A tudósok sokáig úgy tartották, hogy mivel a
sárkányfattyak jó sárkányok gonosz mágiával eltorzított tojásaiból jöttek a
világra, eredendően gonoszak, és örökre azok is maradnak, nem képesek
megváltozni. Ugyanakkor jelenleg a sárkányfattyak egy csoportját
tanulmányozzák Teyr városában, és a megfigyelések azt mutatják, hogy." -
Mina elhallgatott. - Pontosan idézem?
- Szóról szóra - bólintott Nuitari, majd becsukta a könyvet.
- Sok könyvet olvastam gyerekként a fellegvárban - magyarázta Mina,
majd összevonta a szemöldökét. - Legalábbis sokat kellett olvasnom, de nem
nagyon emlékszem rá. Csak a napfényre, a lábamat nyaldosó tengervízre és
Aranyholdra emlékszem, aki folyton a hajamat fésülgette. de biztos, hogy
sokat kellett olvasnom, mert ha a kezembe veszek egy könyvet, rájövök,
hogy már olvastam.
- Fogadok, hogy ezt nem olvastad! - Nuitari megidézett egy kötetet,
amely a tenyerében jelent meg. - Idéző varázslatok fehér köpenyes varázslók
számára. Haladó szint.
Mina megvonta a vállát.
- Ezt miért olvastam volna? Engem nem érdekel a mágia.
 - Kápráztass el! - kérte Nuitari. - Olvasd el az első bekezdést! Ha
megteszed, megígérem, hogy minden nap egy órára elhagyhatod a szobádat.
Szabadon járkálhatsz a torony folyosóin és termeiben. Őrizet alatt,
természetesen, a saját biztonságod érdekében.
Mina élénken fürkészte az istent, próbálta kitalálni, hogy miben
mesterkedik. Kinyújtotta a kezét.
Nuitari maga sem tudta, hogy mit vár ettől a kísérlettől, talán csak meg
akarta leckéztetni ezt a fiatal, pimasz kis halandót, aki egyáltalán nem tartott
tőle.
- Figyelmeztetlek, hogy varázslatot olvastak a könyvre. - kezdte Nuitari.
- Miféle varázslatot? - kérdezte Mina, és már el is vette tőle a könyvet, és
kinyitotta.
- Védővarázslatot - felelte az isten döbbenten. Emlékezett rá, mi történt,
amikor Caele először kézbe vette. Egy fehér köpenyes varázsló
védővarázslatot olvasott rá, és csakis fehér köpenyes varázslók nyúlhattak
hozzá. Caele azonban fekete köpenyes varázsló volt, és a könyv megégette
az ujjait. Caele eldobta a könyvet, majd percekig szitkozódva fújkálta sérült
kezét. Másfél napig lógó orral mászkált, és semmiben sem segített Bazaltnak,
aki éppen fontos és hasznos eszközöket rendezgetett. Chemosh tanítványai
sem nyúlhatnak hozzá sértetlenül ehhez a könyvhöz.
Mina végighúzta az ujját a puha bőrkötésen, majd végigtapogatta az
aranybetűkkel szedett címet.
Nuitari azon morfondírozott, vajon elmúlhatott-e a védővarázslat hatása.
Mina kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdte az első oldalt.
- Azt akarod, hogy elolvassam? - kérdezte gunyorosan.
- Ha megtennéd - bólintott Nuitari.
Mina hanyagul megvonta a vállát, és olvasni kezdett.
Nuitari alaposan meglepődött. Az idejét sem tudta, hogy egy halandó
mikor volt képes meglepni őt utoljára. Mina a mágia nyelvén olvasta a
sorokat, amire csak egy képzett és tanult varázsló képes.
Hibátlanul ejtette ki a varázslat leírására szolgáló szavakat. A fehér
köpenyes varázslók még többórányi tanulás után is gyakorta összekeverték a
varázslat szavait, Chemosh tanítványa azonban, ez a nő, akinek nem folyt
holdmágia az ereiben, elsőre is hibátlanul
elmondta a varázslatot. A sikamlós, póknyálas szavaknak össze kellett volna
tapasztania az ajkait, a hangoknak el kellett volna akadniuk a torkán, a
nyelvének le kellett volna bénulnia. Nuitari növekvő elismeréssel hallgatta a
nő szenvtelen, unott hangját, ahogy a sorokat olvasta.
Akár azt is hihette volna, hogy Mina valójában varázsló, csak eddig
leplezte. Egyvalamit leszámítva: Mina hibátlanul olvasta fel ugyan a
szöveget, de nem értette meg a jelentését. Ugyanúgy, ahogy egy ember sem
érti meg az elf versek tartalmát, mégis fel tudja olvasni azokat. Tökéletesen
ki tudja ejteni a szavakat, de csakis egy elf felolvasó képes megadni a
szavaknak azt a többletjelentést, amit a szerző ki akar fejezni. Csakis egy
varázsló tudná életre kelteni a varázslathoz szükséges mágikus igéket. Mina
értette, hogy mit olvas, de egyáltalán nem érdekelte. A felolvasás csak egy
gyakorlat volt a számára, semmi több.
Az anyja, Takhisis talán megtanította a mágiára? Nuitari elgondolkodott
ezen egy kicsit, de azután elvetette az ötletet.
Takhisis megvetette a mágiát, nem bízott benne. Mindig is olyan világot
szeretett volna, amelyben nem létezik mágia, mert fenyegetésnek érezte a
saját hatalmára nézve. Takhisis tehát nem taníthatta mágiára Minát, és
biztos, hogy nem a Fény Fellegvárának könyvtártermében tanulta meg
olvasni a mágia nyelvét. És Chemoshtól sem.
Különös. Felettébb különös.
Mina két mondat között elhallgatott, és az istenre pillantott.
- Akarod, hogy folytassam? A hátralévő rész ugyanolyan, mint az
eddigiek.
- Nem, ennyi elég lesz - felelte Nuitari, és elvette tőle a könyvet.
- Megnyertem a fogadást. Van egy szabad órám - mondta Mina, és már
el is indult az ajtó felé.
- Mindent a maga idejében - szólt utána Nuitari. - Most senki sem tudna
felügyelni rád. Bazalt a véres padlót sikálja, Caele pedig, ahogy mondtam,
veszélyes társaság. Attól tartok, egy kis időt még el kell töltened velem.
Nuitari újabb vizsgálatnak akarta alávetni Minát. Ki akart bogozni egy
furcsa jelenséget, amelyet fekete köpenyes varázslói figyeltek meg.
Titokban ráolvasott Minára egy varázslatot. Egy egyszerű
altatás varázslat volt, a tanítványok az elsők között tanulják meg. Nuitari
egy szempillantás alatt végezhetett volna, de nem akarta felkelteni a nő
gyanakvását, nehogy észrevegye, hogy varázslattal próbálkozik. Egyenként
húzta magához a mágia szálait, és rétegenként, fokozatosan tekerte Mina
köré, míg végül úgy körbefonta, mintha selymes, meleg paplannal
bugyolálta volna be. Ezalatt végig felületesen fecserészett vele mindenféle
témáról, hogy elterelje a figyelmét.
- Semmit sem tudsz a gyerekkorodról - mondta Nuitari Minának,
miközben tovább szőtte a varázslat szálait. - Bazalt beszámolója szerint egy
elhagyatott hajó fedélzetén találtak rád nyolcéves korod környékén. A
tenger egy szigetnél sodort partra, a Fény Fellegvára mellett. Semmire sem
emlékszel, se a nevedre, se a szüleidre, se arra, hogy mi történt a hajóval.
- Ez igaz - bólogatott Mina, és összevonta a szemöldökét. - De nem
értem, ennek mi köze az egészhez - tette hozzá türelmetlenül.
- Tréfálsz, kedvesem? Aranyhold vett magához, Mishakal egykori híve.
Ő volt az első, aki az Összeomlás után visszahozta az igaz istenekbe vetett
hitet. Ő ismerte fel és terjesztette el a szív erejét ebben a világban az
ötödkorban. Aranyhold ájtatos, jó asszony volt. A lányaként szeretett téged,
mindent megtett az érdekedben.
Nuitari időközben befejezte a varázslatot, és Minára olvasta. Az isten
élénken fürkészte a nő arcát.
Mina dobbantott a lábával, és jelentőségteljes pillantást vetett az ajtóra.
- Azt ígérted, hogy kapok egy órányi szabadságot - mondta.
- Mindent a maga idejében. Gyerekként sok minden érdekelt - folytatta
Nuitari lágy hangon. Egyik ámulatból a másikba esett, csodálata nőttön nőtt.
- Állandóan kérdéseket tettél fel, különösen az istenek érdekeltek. Hová tűnt
ez az érdeklődés, és miért? Aranyhold meggyászolta az istenek eltűnését, és
te mindent meg akartál tenni, hogy a kedvében járj. Azt mondtad neki, hogy
felkutatod az isteneket, és visszahozod őket neki. apropó, érzel álmosságot
egyáltalán?
Mina vádlón nézett rá.
- Ebben a ketrecben nem tudok aludni. Fél éjszakákon át járkálok, hátha
kifáradok.
 - Szólnod kellett volna, hogy álmatlanságban szenvedsz - mondta
Nuitari. - Segíthetek neked.
Benyúlt a mágia szövedékének belsejébe, és rózsaszirmokat vett
magához az éterből. Istenként nem volt szüksége komponensekre a
varázslathoz, a halandóknak azonban igen.
- Rád olvasok egy altató varázslatot. Feküdj le, különben elesel, és
megsértheted magad.
- Ne merészeld használni ellenem ocsmány mágiádat! - visította Mina
dühösen, és támadólag az isten felé indult. - Nem engedem, hogy.
Nuitari a levegőbe dobta a rózsaszirmokat. A rózsaszirmok Minára
hullottak, és közben Nuitari ismét elmondta azt a varázslatot, amit korábban
is.
A varázslat ezúttal hatott. Mina szeme lecsukódott. Megtántorodott, és
elterült a földön. Biztosan beütötte a térdét és a könyökét, és talán púp lesz a
fején, de Nuitari végül is figyelmeztette őt, megmondta neki, hogy feküdjön
le.
Letérdelt a nő mellé, és tanulmányozni kezdte őt.
Úgy tűnt, hogy mélyen alszik, a varázslat fogást talált rajta.
Erősen megcsípte a bőrét, hogy ellenőrizze, nem csak tetteti-e az alvást.
Nem ébredt fel.
Nuitari felállt. Vetett még egy utolsó pillantást a nőre, majd kiment a
szobából. Ismét felidézte magában Bazalt beszámolóját.
A vizsgált alany, Mina, ellenáll a mágiának - írta Bazalt -, de nem minden
esetben: csak akkor áll ellen a mágiának, amikor nem tudja, hogy varázslatot
alkalmaznak rajta! - A törpe vastagon aláhúzta ezt a bejegyzést. - Ha úgy
olvasunk rá varázslatot, hogy nem tud róla, akkor a varázslat hatástalan, még a
legerősebbek is. Amikor azonban előre közöljük vele, hogy varázsolni készülünk,
akkor azonnal a varázslat hatása alá kerül, és még csak nem is védekezik ellene.

Több évszázadnyi mágiahasználat alatt egyszer sem találkoztam ehhez

fogható esettel, és a varázslótársaim sem - fejezte be Bazalt a bejegyzést.

Nuitari Caele szobája előtt állt. Átlátott a falon, így azt is látta, hogy
Caele elterülve szunyókál az ágyán, és élvezi a délutáni semmittevést.
Bekopogott az ajtón, és szigorú, ellentmondást nem
tűrő hangon bekiáltott neki. Nuitari érdeklődve nézte, hogy Caele miként tér
magához. Álmosan, félig ásítva nyitott ajtót.
- Mester, éppen a varázslataimat tanulmányoztam.
- Akkor bizonyára a szemhéjadra írtad fel őket - mondta Nuitari. -
Nesze, tedd magad hasznossá, és vidd vissza ezt a könyvet a könyvtárba!
Caele kezébe nyomta a fehér köpenyes varázslók könyvét. A
félelf ösztönösen elvette tőle.
Kék és sárga szikrák csaptak fel a fehér kötésű könyv borítójából. Caele
felkiáltott, és a földre dobta a könyvet. A szájába vette megégett ujjait.
Nuitari felhorkant, majd sarkon fordult, és elment. Az
egészet felettébb különösnek találta.
 4. fejezet

Chemosh a sziklatömb tetején álló kastélyának oromzatán ácsorgott, és

egykedvűen nézte a Vértengert. Azon gondolkodott, hogy miként álljon
bosszút Nuitarin, mentse meg Minát, szerezze meg a tornyot és kaparintsa
meg az értékes ereklyéket, amelyeket a toronyban őriztek. Több tervet is
kiötlött, majd el is vetette mindet. Hosszas mérlegelés után be kellett látnia,
hogy az összes célt szinte lehetetlen elérni. Nuitari furfangos volt, hogy
lenne átkozott. Az istenek között zajló, örökké tartó khasjátszmában Nuitari
előre kitalálta Chemosh lépéseit, és így hárítani tudta a támadásokat.
Chemosh figyelte, miként törnek meg a hullámok a sziklás parton. Mina
ott sínylődött valahol a tenger mélyén, Nuitari fogságában. Időnként
fellángolt benne a harag lángja, és ilyenkor ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy alászálljon a tenger fenekére, és kiszabadítsa Minát. Sikerült
ellenállnia a kísértésnek, nem akarta megadni Nuitarinak azt a szívességet,
hogy kigúnyolja őt. A végén úgyis elbánik vele, és kiszabadítja Minát, csak
még ki kell találnia, hogyan. Úgy tűnt, hogy Nuitari kézben tartja a játszmát.
De nem teljesen. Volt egy bábu a táblán, aki felett egyiküknek sem volt
uralma. Egy bábu, melynek segítségével Chemosh győzhet.
Épp ezen a terven gondolkodott, amikor felfedezett egy hullámot, amely
magasabb volt a többinél, és szélsebesen közeledett a kastély felé.
- Krell! - szólt a halállovagnak, aki alázatos éberséggel settenkedett az
ura körül. - Zeboim ide látogat.
Krell a levegőbe ugrott ijedtében, annyira megrémült. Ha a fém
elsápadhatott volna, a halállovag páncélja biztosan kifehéredik.
- Nézd azt a hullámot! - mutatott Chemosh a tengerre.
Zeboim kecsesen állt a hatalmas, szélsebes hullám tetején. A víz
lépcsőként fodrozódott mezítelen talpa alatt. A haja vadul lobogott a háta
mögött. Tengeri hab burkolta be ruha gyanánt. Korbácsként hajlította meg a
szelet, és hajtotta magát előre a part felé. A
széllökések sós permettel szórták meg a kastélyt.
- A borospincében talán elbújhatsz - javasolta Chemosh. - Vagy a
kincseskamrában, vagy az ágy alatt, ha beférsz alá. Én majd lefoglalom, de
jobb, ha sietsz.
Krellt nem kellett tovább sürgetni. Csörögve-csattogva rohant a lépcső
felé súlyos páncéljában.
A hullám átcsapott a kastély oromzata felett. A vöröses árnyalatú, zöld
víztömeg könnyedén elsodorhatta volna Chemosht, ha az isten engedi, hogy
a víz hozzáérjen a testéhez. A hullámok azonban lecsillapodtak, amit
odaértek hozzá, és lefolytak a lépcsőn. Csörömpölő robajt hallott, a lezúduló
víz biztosan magával sodorta Krellt. Zeboim légiesen lépett le az oromzatra.
Kezének egyetlen legyintésével száműzte a hatalmas hullámot, amelyen
érkezett. A hullám dübörgő vízesésként zuhant alá a sziklás partra.
- Minek köszönhetem megtisztelő látogatásodat? - kérdezte Chemosh
szelíd, ártatlan hangon.
- Nálad van a fiam lelke! - fröcsögte Zeboim, tengerkék szeme szikrákat
szórt. - Azonnal ereszd el!
- Szívesen megteszem, de van egy feltételem. Add vissza nekem Minát!
- mondta Chemosh jeges hangon.
- Gondolod, hogy a zsebemben hordom a te kis halandódat? -
vakkantotta Zeboim. - Fogalmam sincs, hogy hol van az a trampli, és nem is
érdekel.
- Pedig érdekelhetne - mondta Chemosh. - A fivéred akarata ellenére
tartja fogva Minát. Hozd vissza őt nekem, és kiszabadítom a fiad lelkét. ha
menni akar.
- Biztos, hogy akar. Elbeszélgettem vele. Készen áll, hogy továbblépjen
- mondta Zeboim. Lezártnak tekintette az alkudozást. - Add nekem azt a
nyavalyás Krellt - a fogát csikorgatva ejtette ki a nevét -, és áll az alku.
Chemosh megrázta a fejét.
- Csak akkor, ha te nekem adod Majere idegesítő szerzetesét. De
haladjunk lépésről lépésre. Előbb Minát kell visszahoznod nekem. A fivéred
az Ősmágia tornyában tartja fogva őt, a Vértenger mélyén.
- Kőműves Rhys nem Majere szerzetese! - csattant fel Zeboim sértetten.
- Ő az én szerzetesem, és teljes mértékben elhivatott. Imád engem. Bármit
megtenne értem. Ha ő nem lenne, és nem lenne
hűséges hozzám, akkor a fiam még mindig ott sínylődne.
Zeboim váratlanul elhallgatott. Chemosh utolsó szavai csak most jutottak
el a tudatához.
- Hogy érted azt, hogy az Ősmágia tornyában a Vértenger mélyén? -
szinte lángolt a dühtől. - Mióta?
- Amióta a fivéred újjáépítette az Ősmágia tornyát, amely eredetileg
Istarban állt. Az új torony most a Vértenger fenekén van.
Zeboim hitetlenkedve horkant fel.
- Egy torony a tengerben? Az én tengeremben? Az engedélyem nélkül?
Bolondnak nézel engem?
- Sajnálom, azt hittem, hogy tudsz róla - mondta Chemosh meglepődést
tettetve. - Hisz családtagok vagytok, akik szeretik egymást. Bizonyára
mindent elmond neked. Biztosíthatlak róla, úrnő, hogy a fivéred, Nuitari
újjáépítette Istar egykori tornyát! Vissza akarja állítani a régi fényét, és
fekete köpenyes varázslókat akar a toronyba költöztetni.
Zeboim megdöbbent attól, amit hallott. Szólásra nyitotta a száját, de nem
jött ki hang a torkán. Chemoshra meredt, biztosra vette, hogy hazudik,
ugyanakkor tétován nézett ki a nyílt tengerre, amely lüktető haragjának
ritmusára tajtékzott.
- Nincs messze a torony - folytatta Chemosh, és kinyújtotta a kezét. -
Csupán egy kőhajításnyira. Fordulj keleti irányba. Emlékszel rá, hol volt az
Örvény? Nagyjából száz mérföldre a parttól. Innen látszik.
Zeboim belenézett a vízbe. Most, hogy tudta, hol és mit keressen, el
kellett ismernie, hogy az isten igazat mondott. Ő is látta a tornyot.
- Hogy merészeli? - forrongott Zeboim.
Mennydörgés rázta meg a kastélyt. Krell, aki egy kút mélyén húzta meg
magát, reszketett a félelemtől. A dühöngő istennő felkészült, hogy leugorjon
a kastély oromzatáról.
- Ennek utánajárok!
- Várj még! - kiáltott utána Chemosh az istennő keltette vad, zúgó
szélben. - Mi lesz az egyezségünkkel?
- Igazad van, még meg kell kötnünk az üzletet, mielőtt darabokra tépem
a testvéremet, és felzabáltatom a cápákkal. Szabadon engeded a fiamat.
- Te pedig kiszabadítod Minát.
 - Nekem adod Krellt.
- Te pedig nekem adod a szerzetest.
- Te pedig - zárta le az alkut felsőbbrendű hangon Zeboim -, felhagysz
ezekkel az úgynevezett választottaiddal.
- Nekem talán nem lehetnek tanítványaim? - kérdezte Chemosh
felháborodottan. - Ennyi erővel én is kérhetném, hogy ne csábítsd magadhoz
a tengerészeket!
- Én nem csábítom el őket, ők maguktól követnek engem! - vágott
vissza Zeboim.
A két isten szigorú tekintettel meredt egymásra, méricskélve, hogyan
kerekedhetnének a másik fölébe.
Végül is Mina egy időre a karmaim közé kerül, merengett Zeboim.
Természetesen kénytelen leszek majd Chemosh rendelkezésére bocsátani őt, de
addig is felhasználhatom a saját céljaim érdekében.

Megbízhatok ebben a tengeri boszorkányban? tette fel magának a kérdést

Chemosh. Nem merné bántani Minát, győzködte magát, hiszen nálam van a fia
lelke, és addig nem is kapja meg, amíg Mina nincs itt mellettem.

Ami Krellt illeti, beleuntam már a folytonos kínzásába, merengett tovább

Zeboim. A szerzetesnek sokkal nagyobb hasznát veszem, ráadásul még
szórakozhatok is vele. Őt megtartom magamnak.

Majere egyelőre nem jelent veszélyt, vélte Chemosh. Zeboim is csak egy kis
kellemetlenség. Ha valóban igaz, amit állít, és az a bajkeverő szerzetes átpártolt a
Sáskaistentől a tengeri szukához, akkor Kőműves Rhys sem okoz gondot a
jövőben. Tudom, Zeboim hogyan bánik a híveivel, az a szerencsétlen örülhet, ha
életben marad. Ráadásul, ha Krellnek nem kell többé az ágy alatt bujkálnia, és
kihasználhatja a képességeit, akkor nagyobb hasznát veheti, mint a szerzetesnek.

Ami pedig a tornyot illeti... tért rá Zeboim legbosszantóbb gondolatára,

már meg sem lepődök azon, amit az a holdképű fivérem művel, bosszankodott
magában. Porig rombolom a tornyát! De miért érdekli a holtak urát az Ősmágia
tornya? Miért foglalkoztatja egyáltalán? Valamit eltitkol előlem, és ezt ki kell
derítenem.

Szóval Zeboim nem tudott a toronyról - ez meglepő, gondolta Chemosh.

 egyszerűen.

A tenger folyamatosan robajlott, hullámok jöttek-mentek, miközben a

két isten minden szempontból megvizsgálta a lehetőségeket. Végül Zeboim
szólalt meg színlelt nagylelkűséggel.
- Megígérem, hogy Minát visszahozom neked. Tudom, hogyan kezeljem
a fivéremet. Feltéve, hogy cserébe szabadon engeded a fiam lelkét.
Chemosh ugyanolyan nyájas hangon válaszolt.
- Ez elfogadható a számomra. Krellt megtartom magamnak, cserébe
lemondok a szerzetesről.
Chemosh készül valamire, túl könnyen belement az alkuba, gondolta
Zeboim, és szúrós szemmel méregette őt.
Túl könnyen beleegyezett az alkuba. Zeboim készül valamire, gondolta
Chemosh, és szúrós szemmel méregette őt.
Ennek ellenére a lehető legjobban jöttem ki az alkuból, vélték
mindketten.
Zeboim kinyújtotta a kezét.
Chemosh kezet rázott vele, és szentesítették az alkut.
- Hozd el nekem Minát, és én útjára indítom a fiad lelkét újabb véres
küldetésére - mondta a holtak ura.
- Legközelebb Minával térek vissza - ígérte Zeboim -, és elmondom
neked, hogy mit tudtam meg a toronyról. Úgy vélem, ez csak valami
félreértés lehet, a fivérem sosem próbálna becsapni engem.
Hazug, gondolta Chemosh.
- Csak szívességet akartam tenni neked - mondta Chemosh unottan -,
egyáltalán nem érdekel, hogy Nuitari mit tesz, vagy nem tesz a tornyával.
Hazug, gondolta Zeboim.
- Akkor a viszontlátásra, barátom! - susogta Zeboim.
- A viszontlátásra! - felelte Chemosh negédes hangon.
- Mennyire gyűlölöm azt a szukát! - dohogott Zeboim, miközben a
torony felé haladt a tenger fenekén. - Chemosh ezért még megfizet!
- Álnok boszorka - mormogta Chemosh -, még ellátom a baját. Krell! -
emelte fel a hangját. - Most már előjöhetsz! Mina hamarosan visszatér
hozzánk, és azt akarom, hogy addigra készen álljunk.
 5. fejezet

Kőműves Rhys nem sejtette, hogy az istennője éppen az ő életéről

alkudozik egy másik istennel. Vigaszban maradt, ahogyan Gerardnak ígérte.
Már jó néhány nap eltelt azóta, hogy utoljára találkozott Gerarddal.
Akárhányszor belebotlott az utcán, a városbíró mindig lerázta őt egy
kézlegyintéssel, mondván, most nem tudnak beszélni, majd később.
Rhys visszatért a munkájához a fogadóba, és a tulajdonos nagy
lelkesedéssel üdvözölte őt.
- Örülök, hogy visszatértél, barát! - mondta Laura, és megtörölgette a
kezét a köpenyében. - Hiányoztál nekünk, és nem csak azért, mert nálad
szebben senki sem tudja felkockázni a paradicsomot.
- Én is örülök, hogy itt lehetek - mosolygott Rhys.
- Van benned valami különleges, barát - fecserészett tovább Laura,
miközben tett-vett a konyhában. Felemelte egy fazék fedelét, és kellemes,
fűszeres illat párolgott ki belőle. Belenézett a fazékba, belekanalazott, majd
megcsóválta a fejét. - Kell még só. Hol is tartottam? Ó, igen. Különleges
nyugalom áramlik belőled, ami átragad mindenkire körülötted, és eltűnik, ha
nem vagy jelen.
Kivett egy kenyérméretű tésztagolyót egy cserépedényből, és nyújtani
kezdte, miközben tovább beszélt.
- Aznap, amikor elmentél, a szakács összeveszett a mosogatólánnyal, aki
ijedtében kiborított egy tál szalonnás babot, és majdnem leforrázta magát.
Nem is beszélve arról a két verekedésről, amelyek az udvaron törtek ki, no
meg arról a kölyökről, aki végigcsúszott a lépcső korlátján, három emeleten
keresztül, és a végén eltörte a karját. Amikor te is itt vagy, semmi ilyesmi
nem történik. Minden olyan könnyed és egyszerű.
Rhys elmosolyodott.
- Úgy vélem, túlbecsülöd a képességeimet, Laura kisasszony. Tekintve,
hogy közeleg az estebéd ideje, hozzálátok azoknak a
paradicsomoknak.
Rhys paradicsomot és hagymát szeletelt kockákra vágva, vizet rakott fel
főni, és közben végighallgatta, hogy a szakács, akit találóan Szakácsnak
hívtak, miként panaszkodik a mosogatólányra, majd a lányt vigasztalta meg,
aki elsírta, hogy akárhogyan is próbálkozik, sosem tud Szakács kedvére
tenni. Rhys szeretett a fogadó konyháján dolgozni. Kedvét lelte az ebéd- és
vacsoraidőben, amikor egyszerre három dolgot csinált, miközben mindenki
lótott-futott, könyékig feltűrte az ingét, és semmi egyébre nem tudott
gondolni, csak hogy elég szabályosak-e a paradicsomkockák, egyenletesen
lobog-e a tűz, és a hús nem sült-e túl a roston.
Amikor a tömeg szétoszlott, és a fogadó bezárt, akkor Rhys élvezettel
hallgatta a békés csendet, jól érezte magát, noha fel kellett takarítania a
mocskos padlót, rengeteg edény, fazék, tányér és evőeszköz várt
mosogatásra, amihez vizet kellett hoznia a kútról, majd tésztát kellett
dagasztania, és eltennie éjszakára, hogy szépen megkeljen a másnapi
kenyérsütéshez. Az egyszerű házimunka a kolostorban eltöltött éveire
emlékeztették. Könyékig merült az egyre koszosabb mosogatólébe, és
Majerére gondolt, azt találgatta, vajon mit csinálhat a titokzatos isten, és
miért.
Amikor Rhys arra eszmélt, hogy eltört egy korsót, rádöbbent, hogy még
mindig haragszik az istenre, legfőképpen azért, mert Majere még mindig,
folyamatosan jelen volt az életében. Majere úgy viselkedett, mint a szülő,
aki szüntelenül gondot visel szemtelen, csínytevő gyerekére, bármit is
kövessen el. Rhys nem érdemelte meg Majere törődését. Bűntudatot érzett,
amikor elfogadta ezt a törődést, de nem tudta viszonozni.
Majdnem a sáskabotról is lemondott. A minap úgy indult el sétálni, hogy
hátrahagyta a szobájában. Furán érezte magát, mintha anyaszült meztelen
lett volna. Atta is nyugtalan volt, folyamatosan kérdőn tekintgetett fel rá,
így Rhys végül sarkon fordult, és visszament érte a szobájába.
De más dolgok is próbára tették a hitét. Laura időnként elküldte őt
bevásárolni a piacra, mintha ő maga túl elfoglalt lett volna hozzá. Útközben
elhaladt egy utca mellett, amelyet a helyiek tréfásan az Istenek sorának
neveztek el. A különböző istenek papjai nagy buzgalommal építették az új
templomokat és szentélyeket, hogy a
hívek kellőképpen üdvözölhessék és tisztelhessék a hosszú idő óta
visszatérő isteneket. Majere szerény temploma nagyjából az utca közepén
állt. Rhys gyakorta elnézegette a kertben serénykedő, vagy a földeken
dolgozó papokat, és sokszor legszívesebben berohant volna a templomba,
hogy megköszönje Majere gondoskodását, amit nem érdemelt meg, és
alázatosan bocsánatot kérjen tőle.
De akárhányszor határozta is el, hogy megteszi, akárhányszor fordult is
be az utcába, mindig felvillant a szeme előtt halott szerzetestársainak
iszonyatos képe, amint eltorzult arccal és kifacsart testtel fekszenek a
kolostor padlóján. Sosem felejti el a fivérét és azokat, akiket lépre csalt és
meggyilkolt. Még a kegyetlen, arrogáns, akaratos és szeszélyes Zeboim is
több segítséget nyújtott neki abban, hogy feleletet leljen a kérdéseire, mint a
jóságos és bölcs Majere. Rhys minden alkalommal megfordult, és folytatta
az útját a piacra, hogy beszerezze a paradicsomot és a hagymát, vagy ami
éppen kellett a konyhába.
Miközben Rhys zöldséget szeletelt a fogadó konyhájában, és istenével
viaskodott a lelkében, Nadragulya Vigasz utcáit rótta, és rajta tartotta a
szemét a választottakon. Atta elkísérte a surranót, és ő őt tartotta szemmel.
A kutyának nem került túl nagy erőfeszítésébe a felügyelet, Nadragulya
ugyanis különös módon nem mutatott túl nagy érdeklődést a „kölcsönvét
művészete" (legalábbis a surranók így nevezték a csenés tudományát) iránt.
- Kétbalkezes és kétballábas vagyok - szokta mondogatni mosolyogva.
Azért nem fejlesztette sosem a kölcsönvét tudományát, mert nem
érdekelték azok a közönséges, hétköznapi dolgok, amelyek a többi surranót
lázba hozták. Egyszerűen nem volt elég kíváncsi, legalábbis mások
tulajdona nem izgatta fel a fantáziáját. Őt a lelkek érdekelték, főleg azok a
lelkek, amelyek még nem érték el életútjuk következő állomását.
Nadragulya beszélni tudott ezekkel a lelkekkel, legyenek akár elveszettek,
bolyongók, mérgesek, boldogtalanok, bosszúszomjasak vagy pusztítók.
Ráadásul felismerte a választottakat is, mert, ahogy Rhys magyarázta
Gerardnak, teljes valójukban látta őket: sétáló hulláknak.
Néha azonban a surranó keze önálló életre kelt, és a saját feje után ment.
Ilyenkor gyakran siklott be idegenek zsebébe vagy pénzes
szütyőjébe, tömött értékes portékát a surranó nadrágjának szárába, vagy
csent el egy friss, illatos pitét, és Nadragulya csak akkor eszmélt rá, hogy
nem fizetett érte, amikor már csak morzsák maradtak belőle az ingére
ragadva.
Atta megtanulta, miként felügyelje a surranót. Amikor azt vette észre,
hogy Nadragulya túlságosan közel merészkedik valakihez, vagy merengve,
vágyakozva nézegeti a közeli péküzlet portékáját, akkor mindig a surranó és
lehetséges áldozata közé állt, és szépen visszaterelte őt a helyes útra.
Nadragulya így kerülhette el a bajt, és nem keveredett csetepatéba a
város őreivel, és így tudott a feladatára összpontosítani. Egy bizonyos
választottat keresett, hogy csapdát állíthassanak neki.
Sajnálatos módon sikerrel járt.

Három nappal legutóbbi találkozásuk után, délután tájt, amikor Rhys

éppen krumplit kockázott fel a konyhában, Gerard benyitott, és bedugta a
fejét az ajtón.
- Rhys barát? - érdeklődött hunyorogva a sűrű gőzben. - Á, ott vagy! Ha
Laura elengedne egy rövid időre, nagy hasznodat venném.
- Menj csak, barát - mondta Laura. - Többet dolgoztál ma, mint hat
szerzetes együttvéve.
- Időben visszatérek, hogy segíthessek a vacsoránál - biztosította őt
Rhys.
Gerard megköszörülte a torkát.
- Attól tartok, hogy nem térsz vissza, barát.
- Majdcsak elboldogulunk - legyintett Laura, de szúrós pillantást vetett
Gerardra, miközben Rhys levette a kötényét. - Vigyázz rá, városbíró!
- Igenis, asszonyom - mosolygott Gerard, aztán türelmesen megvárta,
amíg Rhys leveszi és aprólékosan összehajtogatja a köpenyét, majd
visszatűri az ingujját.
Laura megtörölte a homlokát lisztes kezével.
- A múltkor láttalak téged és a fivéremet, Palint, amint összedugjátok a
fejeteket és sugdolóztok valamiről - mondta Gerardnak. - Tudom, hogy
valami rosszban sántikáltok, és nem akarom, hogy a barátot is belevonjátok.
 - Semmi esetre sem, hölgyem - hajtott fejet Gerard -, gondosak leszünk.
Gerard belekapaszkodott Rhysbe, és kivezette őt a konyhából.
- Minden készen áll - mondta, miközben lefelé bakattak a hosszú
lépcsőn. - Nadragulya ráakadt egy választottra. Ma este felállítjuk a csapdát.
Rhys libabőrös lett. Jobb szeretett volna a konyhában maradni, és
zöldséget szeletelni.
- Palin Majerének mi köze ehhez az egészhez? - kérdezte metsző
hangon.
- Eltekintve attól, hogy ő Vigasz polgármestere, és mint ilyen,
kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessem őt a városra leselkedő
veszélyre, ő, illetve ő volt Ansalon egyik leghatalmasabb varázslója. Fehér
köpenyes mágus volt. Kikértem a tanácsát.
- De úgy hallottam, hogy ő megtagadta a mágiát - vetette oda Rhys.
- Így igaz, barát - bólintott Gerard, és megrándult a szeme alatt egy izom
-, de a használóit nem tagadta meg. Itt is vagyunk. Nadragulya, hová vezetsz
minket?
- A híd lépcsőjéhez - felelte a surranó. - Sajnálom, hogy ezt kell
közölnöm, de a választott a Selyemfa Őrség egyik tagja. Talán ismered is,
Cam a neve.
- Cam?! A szentségit! - átkozódott Gerard komor arccal. - Biztos vagy
benne?
Nadragulya bánatosan bólintott.
- Egészen biztos. - Atta fejére tette a kezét. - És ő is az - fűzte hozzá.
Gerard ismét szitkozódott.
- Nehéz dolgunk lesz - rávillantotta a szemét a surranóra. - Remélem,
hogy tévedsz! - mondta.
- Én is - hagyta rá Nadragulya -, de nem hiszem - mormogott tovább az
orra alatt.
- Mi az a Selyemfa Őrség? - kérdezte Rhys, hogy elterelje Gerard
figyelmét, akit szemmel láthatóan rosszul érintett a hír.
- Ők őrzik azokat a lépcsőket, amelyek a lengőutakhoz vezetnek -
magyarázta Gerard, és felmutatott a fák ágai között húzódó keskeny,
járdaszerű hidakra. Forgalmas időszakban voltak, ami azt jelentette,
hogy rengetegen használták a lengőutakat. Hazafelé tartottak, vagy éppen
otthonról mentek el, vagy csak az ügyes-bajos dolgaikat intézték, mint
minden nap.
- A város folyamatosan bővül, és egyre többen használják ezeket a
hidakat. Nem arra tervezték őket, hogy ekkora forgalmat elbírjanak. Több
léc is kilazult, és potyogni kezdtek az emberek fejére. Az egyik függőhíd
majdnem le is szakadt. Elpattant az egyik fő tartókötél, a híd megroggyant,
és a gyalogosoknak szó szerint egy hajszálon függött az élete.
- Így hát elhatároztuk, hogy korlátozzuk a számát azoknak, akik
egyszerre a függőhidakon tartózkodhatnak. Csak azok mehetnek fel, akik ott
laknak, ők szabadon mozoghatnak, vagy bizonyítanod kell, hogy fontos
dolgod van odafent. Az őrök a lépcsők lábánál strázsálnak, és ellenőrzik a
forgalmat.
Időközben odaértek a fa lépcsőkhöz, amelyek a fák koronaszintjéhez
vezettek. Két, selyemfalevéllel hímzett, zöld egyenruhába öltözött fiatal
férfi állt őrt a lépcső lábánál. Minden arra járót megállítottak, és kikérdezték
őket, hogy megállapítsák, valóban fontos dolguk van-e odafent, és ha nem,
elküldték őket.
- Ő az - mutatott a surranó egyikükre. - Ő is egy választott.
- Melyikük? - kérdezte Gerard, és szúrós pillantást vetett a surranóra. -
Ketten is állnak ott. Melyikük az?
- A vörös hajú, szeplős képű - vágta rá a surranó gondolkodás nélkül.
- Ő valóban Cam - sóhajtott fel sajnálkozva Gerard. - Abyss bugyrai
forrjanak fel! - szitkozódott.
- Sajnálom - mondta Nadragulya. - Szép a mosolya. Kedves legény lehet
- tette hozzá vigasztalásképpen.
- Valóban az - dünnyögte Gerard -, legalábbis az volt. Te mit mondasz,
barát? Egyetértesz a surranóval?
- Ha Nadragulya azt állítja, hogy Chemosh választottja, akkor elhiszem
neki - felelte Rhys.
- És Atta? - kérdezte Gerard.
Mindannyian a kutyára néztek. Feszülten, felborzolódott szőrrel állt
Rhys mellett, és meredten nézte a vörös hajú, szeplős ifjút, aki jókedvűen
cseverészett és nevetgélt két lánnyal. Halkan, de hallhatóan morgott. Még az
ínye is felhúzódott.
 - Egyetért Nadragulyával - állapította meg Rhys.
Gerard kelletlenül fintorgott.
- Bocsáss meg, barát, de azt kéred tőlem, hogy egy surranó szavában és
egy kutya megérzésében bízzak. Nagyobb nyugalommal töltene el, ha a te
véleményedre alapozhatnék. Ismerem ezt az ifjút és a szüleit is. Mind jó
emberek. Elbeszélgetek vele, hogy meggyőződjek róla, valóban a
választottak közé tartozik.
Rhys rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Nekem ez nem tetszik. Mégis miféle csapdát akarsz állítani?
Gerard nem felelt. Helyette Cam irányába mutatott, ahol a
Selyemfa Őrség ifjú tagja két fiatalasszonnyal beszélgetett.
- Talán éppen arról győzködi az egyik lányt, hogy találkozzanak ma
éjjel.
Rhys még mindig tétován álldogált.
- Vezessétek el Attát! Ha meglátja, hogy egy választott közelébe
megyek, talán rátámad. Majd a fogadóban találkozunk.
Amikor Atta megfelelő távolságba került, Rhys megragadta a botját, és a
lépcső felé indult. Tudta, hogy mire számíthat. Sem Nadragulya, sem Atta
nem tévedett még soha. Éppen akkor ért oda a rőt hajú ifjúhoz, amikor ő is
és a lányok harsány nevetésben törtek ki.
Amikor Cam észrevette a közeledő szerzetest, elfordult a lányoktól, és a
jövevényre figyelt.
- Jó napot, barát! - üdvözölte őt, és kellemesen rámosolygott. - Mi
dolgod akadt errefelé?
Rhys egyenesen a fiatal férfi zöld szemébe nézett.
Nem csillant benne fény, tompa árnyék homályosította el. A
beteljesületlen remények és a soha el nem érkező ígéretes jövő árnyékai.
- Jól vagy, barát? - kérdezte Cam, és Rhys vállára tette a kezét. - Nem
festesz túl jól. Talán le kellene pihenned egy kicsit itt a fák árnyékában.
Hozhatok neked vizet.
- Köszönöm - szakította félbe Rhys -, de nem szükséges. Pihenek itt egy
kicsit a hűvösben.
A fák tövében, a lépcsők mellett több árus is kis bódét vagy asztalt
állított fel, hogy kihasználják a lépcsők nagy forgalmát. Egy pék is foglalt
helyet magának, aki íncsiklandó húsos pitét árult. Asztalt és székeket is
hozott magával, hogy minél jobb szolgáltatást
nyújthasson. A két nő, akikkel az ifjú Cam beszélgetett, szintén árusok
voltak, de ahelyett, hogy díszszalagokat és zászlókat árultak volna, csak
fecserésztek és nevetgéltek.
- Helyezd magad kényelembe, barát! - mondta Cam, és visszafordult a
két nőhöz.
Rhys, mit sem törődve a piteárus rosszalló tekintetével - mert a
kereskedő nem szerette, ha olyan vendégek ülnek le az asztalához, akik nem
fogyasztanak - és kelletlen megjegyzéseivel, letelepedett, és hallgatta a Cam
meg a lányok közötti beszélgetést. Nem kellett sokáig várnia. Az őr
egyikükkel megbeszélt egy éjszakai találkát.
Rhys nem vesztegette tovább az idejét: felállt, majd távozott, a piteárus
legnagyobb örömére, aki azonnal odapenderült a szerzetes helyére, és
alaposan letörölgette a széket meg az asztalt.
 6. fejezet

Rhys a fogadó előtt talált rá Gerardra és Nadragulyára. Két ismeretlennel

beszélgettek.
- Nos, barát? - kérdezte Rhys.
Rhysnek nem kellett válaszolnia, látszott az arckifejezésén, hogy
nincsenek jó hírei. Gerard szitkozódva rúgott odébb egy sárrögöt csizmája
orrával.
- Az ifjú őr megbeszélt egy találkát az egyik fiatal lánnyal ma éjszakára
Kova Kilátójánál, egy órával sötétedés után - számolt be az eseményekről
Rhys.
- Ezt majd később megbeszéljük, városbíró. Előbb szeretném, ha
bemutatnál - mondta az egyik idegen.
- Ő itt Jenna úrnő, a varázslók Konklávéjának vezetője - mondta Gerard
-, ez az úr pedig Sisakos Dominique, Kiri-Jolith szent harcosa. Ő pedig
Rhys barát, Majere egykori szerzetese.
- Egykori? - kérdezte Jenna, és felvonta a szemöldökét.
Noha Jenna úrnő már korosodott, még mindig vonzó volt és lenyűgöző.
Hatalmas, kerek szemében ott lakozott a vágy; a szeme alatt húzódó finom
ráncok elhalványultak szeme csillogó fényében. Arannyal és ezüsttel
szegélyezett vörös színű köpenyt viselt. Ékszerek csillogtak az ujjain. A
derekára tűzött szütyőket a legfinomabb bőrből varrták, és kézzel hímzett,
különös virágok és állatok díszítették. Egy tökéletes smaragd lógott a
nyakában egy aranyláncon. Jenna úrnő nem csupán az egyik leghatalmasabb
varázsló volt Ansalonon, de az egyik leggazdagabb is.
- Még sosem találkoztam olyasvalakivel, aki „Majere egykori
szerzetese" lenne - mondta pajkos mosollyal az ajkán. - Meg kellene
magyaráznod, hogy a ruhád miért olyan zöldes árnyalatú.
Rhys biccentett, de végül nem felelt.
- Rhys barát felkeltette Zeboim istennő kegyes figyelmét -
magyarázta Gerard.
- Képzelem, mennyire kegyes - jegyezte meg Jenna, és alaposan,
kíváncsiskodva végigmérte Rhys tengerzöld gúnyáját.
- Szerencsés vagy, hogy felkeltetted Zeboim érdeklődését - szólalt meg
Sisakos Dominique, majd előrelépett, és kezet nyújtott. - Jobb, ha veled van
a tengeri boszorkány, mintsem ellened. Legalábbis a népem ezt mondja.
Nem kellett megmagyaráznia, hogy mire gondol. A neve - Sisakos - és
koromfekete bőre azonnal elárulta, hogy ergothi. Ansalon nyugati partjáról,
Ergoth szigetéről származott, ahol a népe hajóépítéssel és tengerészettel
foglalkozik. Mivel egy szigeten éltek, és a megélhetésük a tengertől függött,
számos templomot emeltek Zeboim tiszteletére, és híven követték őt. Ezért
történhetett, hogy Kiri-Jolith a fény istenének szent harcosa tisztelettel
ejtette ki a tengerek istennőjének nevét, anélkül hogy szentségtörést követett
volna el.
Rhys hallott már Kiri-Jolith, a szent háború istenének lovagjairól, de még
eggyel sem találkozott korábban. Dominique a harmincas évei közepén
járhatott. Magas volt és izmos, kellemes arcvonásokkal, ugyanakkor
szigorúnak és távolságtartónak tűnt, mintha mindig csak az élet komoly
dolgai járnának a fejében. Barna és fehér színű köpönyeget viselt, amelyen
bölényfej díszelgett, Kiri-Jolith szimbóluma. Alatta csillogó láncinget
hordott. Hosszú haját egyetlen copfba fogta, amely egészen a derekáig ért,
népe szokása szerint. Istene hagyományos fegyverét használta, egy
hosszúkardot, amelyet a derekába tűzött, szent szimbólumokkal televésett
kardhüvelyben hordott. A kezét mindig a kard markolatának közelében
tartotta. Ebből, és más jelekből (Nadragulya sóvárgó tekintete) ítélve a
penge szent fegyver kellett, hogy legyen, amelyet maga az isten áldott meg.
- Megtiszteltetés a számomra, hogy megismerhetlek titeket.
Rhys előbb a varázslónő, majd a szent harcos felé biccentett
udvariassága jeleként. Felállt, a botjával a kezében, és lenézett rájuk. A jól
idomított Atta ülve maradt. Rhys megpillantotta visszatükröződő mását a
szemükben: egy magas, feltűnően sovány, előnytelen árnyalatú zöld
gúnyába öltözött szerzetest. Minden vagyona egy fekete-fehér kutya és egy
girbegurba fabot. Egyetlen társa egy surranó, aki gyászos képpel nyalogatta
égett ujjait.
Nadragulya ugyanis elkövette azt a baklövést, hogy megérintse Dominique
szent kardját.
Rhys nem hibáztatta ezt a két fontos és tisztességes személyt, amiért
kételkedtek benne, noha udvariasságból nem mutatták ki.
Jenna úrnő törte meg az elhúzódó, kényelmetlen csendet.
- Meglehetősen nagy talány elé állítottál bennünket, Rhys barát. Gerard
városbíró mesélt nekünk „Chemosh választottjairól". Lenyűgözőnek találtuk
a részleteket, különösen azt, hogy nem lehet elpusztítani őket - mondta
magabiztos, leereszkedő mosollyal az ajkán. - Legalábbis egy szerzetes és
egy misztikus surranó nem képes rá.
- Nekem nincs bajom a misztikusokkal, sem a surranókkal - vette át a
szót Dominique szigorú hangon. - De ti csak korlátozott eszközökkel és
mértékben tudjátok felvenni a küzdelmet az élőhalottakkal.
- Csak azért mérges, mert megérintettem azt az ostoba kardját -
morgolódott Nadragulya, és szúrós pillantást vetett a lovagra. - Minden Atta
hibája. Nem figyelt oda rám. Őket nézte. Azt hiszem, nem kedveli őket,
főleg a varázslónőt nem.
Rhys a kutyára sandított, aki egy pillanatra sem vette le a szemét Jenna
úrnőről. Noha nem morgott és fészkelődött, mint amikor választottat látott,
de egyértelműen gyanakvón méregette a varázslónőt.
Úgy tűnt, hogy Jenna úrnő oda sem figyel rá, de miután egy vállrándítást
követően megszólalt, kiderült, hogy mégis.
- Igaza van, nem tetszem neki. Attól tartok, a kutyák nem kedvelnek.
- Sajnálom, úrnő. - szabadkozott Rhys.
- Ne kérj elnézést - mosolygott Jenna. - A kutyák többsége nem szeret
varázslók közelében tartózkodni. Azt hiszem, hogy a varázslatkomponensek
miatt van, amelyeket folyton magunknál hordunk: denevérürülék,
tarajosgőte-szem, szárított gyíkfarok. A kutyák nem szeretik ezeket a
szagokat. A macskákat ugyanakkor nem zavarja. A varázslók vélhetően ezért
választanak macskaféléket famulusnak.
Gerard megköszörülte a torkát.
- Ez mind nagyon érdekes, de mindketten nagy utat tettetek meg
idáig, és azt hiszem, van itt néhány fontos kérdés, amelyeket meg kellene
beszélnünk.
- Igazad van, városbíró - vágta rá Jenna megélénkültén. - Térjünk rá a
komolyabb ügyekre. A kutyákról majd később beszélgetünk. Van egy
szobám a fogadóban, ott nyugodtabban és kényelmesebben beszélgethetünk.
Rhys barát, hálás lennék, ha belém karolnál, és támogatnád bizonytalan
lépteimet.
Jenna úrnő Rhys könyökhajlatába csúsztatta ékszerekkel terhelt karját.
Ugyanolyan magabiztosan mozgott, mint Atta. Valószínűleg csak
hozzászokott, hogy mindig engedelmeskednek neki, bármit kívánjon is.
Rhys sem akart csalódást okozni neki.
A varázslónő hátrapillantott a válla felett, Atta ott baktatott Nadragulya
mellett.
- Gerard ódákat zengett a kutyád csodás képességeiről, barát. Juhokat és
surranókat is képes terelgetni, igazán bámulatos.
- Főleg juhokat terel, úrnő - mosolygott Rhys.
- Kölyökként képezték ki?
- Mondhatom, hogy erre született. Mindkét szülője terelőkutya volt -
felelte Rhys.
- Nem kizárólag udvarias kíváncsiságból kérdezősködök felőle.
Palanthasban van egy varázsüzletem, és alaposan meggyűlik a bajom a
surranókkal! El sem tudod képzelni, mennyire! Hiába fogadok fel őröket,
nem használ. Egyrészt túl drágák, másrészt az alamuszi kis szörnyecskék
mindig kijátsszák az éberségüket. Arra gondoltam, veszek egy kutyát.
Megbízhatóbbak és nem esznek annyit, mint az ostoba, melák őrök.
Lehetséges lenne?
Jenna valóban érdeklődőnek tűnt, és kíváncsi volt Rhys szakmai
véleményére. Az a típusú nő volt, aki még a csillagokat is képes lenne
leénekelni az égről, mágia segítsége nélkül. Ugyanakkor felettébb veszélyes
is. A varázslók Konklávéjának fejeként isteni mágikus hatalom felett
rendelkezett; olyan mágia felett, amely évekre eltűnt Ansalon felszínéről, és
csak nemrégiben tért vissza. Nagy hatalmú személynek számított ezen a
világon, és ez tisztán sugárzott a szeméből; Rhys szunnyadó, de parázsló
tüzet látott a nyugodt, békés felszín alatt, tüzet, amely halálos csatákról és
nagy győzelmekről mesélt, amelyekért azonban hatalmas árat kellett fizetni.
 Rhys udvariasan megjegyezte, nem biztos benne, hogy egy kutyát ki
lehet képezni efféle feladatra, de Gerarddal ellentétben, neki nem ajánlotta
fel szakmai segítségét. Ezzel ki is merítették a kérdést. Éppen felfelé
haladtak a fogadó lépcsőjén, amikor Jenna úrnő váratlanul bocsánatot kért.
- Nem akartalak megsérteni, amikor azt állítottam, hogy neked és a
surranónak nincs elég erőtök ahhoz, hogy szembeszálljatok ezekkel a
választottakkal. Félek, megbántottalak.
- Talán csak egy cseppet - felelte Rhys.
- Láttam rajtad - a varázslónő megpaskolta a karját -, gyakran mondják,
hogy híján vagyok a tapintatnak. Vagy talán a kutyádhoz hasonlóan te sem
szereted a mágia szagát.
Sandán a férfira pislantott.
Rhys nem tudta mit feleljen. Megzavarodott és elbizonytalanodott. Jenna
mintha átlátott volna rajta, a tekintete egészen a velejébe hatolt.
- Mindenesetre - folytatta a varázslónő, mielőtt még Rhys motyoghatott
volna valamit -, remélem, hogy megbocsátasz nekem. Meg is érkeztünk, ez
a szobám. Vigyázz, barát! - szólt rá Jenna, és figyelmeztetően felemelte a
karját. - Ne érintsd meg a kilincset! Húzódj hátrébb!
Rhys hátralépett, és majdnem beleütközött Gerardba és a lovagba, akik
annyira belemerültek a Samuval báróról folytatott beszélgetésükbe, aki
meghódította Abanasinia felét, hogy észre sem vették, merre tartanak
egyáltalán. Nadragulya zárta a sort mögöttük, és megállás nélkül morgott,
amiért ki kellett hagynia a vacsorát.
Mindannyian türelmesen várták, amíg Jenna sorban kimondja a
megfelelő szavakat a mágia misztikus nyelvén, amelyet Rhys, aki élete
jelentős részében a monostor falai közt élt, még sosem hallott. A fura
nyelvezet lüktetése póklábak surrogására, pókháló zizegésére és ezüstös
csengők hangjára emlékeztette őt. Nadragulya valamiféle dallamot
dudorászott, és közönyösen nézelődött a folyosón. Az ajtó váratlanul
halovány fénnyel megvillant, majd kitárult.
- Gondolom, ezzel most le akart nyűgözni minket - súgta oda a surranó a
kutyának. - Én is meg tudnám csinálni. ha akarnám.
A tekintetéből ítélve Atta egyetértett vele.
- Mindig lezárom a szobám ajtaját - magyarázta a varázslónő,
majd betessékelte őket a fogadó legtakarosabb szobájába. - Nem mintha sok
értékem lenne, amit meg kell védelmezni, csak folyton elhagyom a
kulcsaimat. Valóban nagy szükségem lenne egy kutyára - mondta Rhysnek,
amikor a szerzetes elhaladt mellette -, nem csak hízelegni akartam neked.
Jenna azonnal belopta magát Nadragulya szívébe, amikor édes hússal
kínálta, és sört, illetve fakó színű jégbort adott mellé. Miután mind
elhelyezkedtek, és Atta őrállásba helyezkedett Nadragulya mellett az egyik
sarokban, mindenki Rhys felé fordult.
- Gerard elmesélte nekünk a történeted egy részét - kezdte a lovag -, de
szeretnénk, ha a saját szavaiddal mondanád el nekünk.
Rhys vonakodva adta elő a mondandóját. Nem bízott benne, hogy
hisznek neki, de nem hibáztatta őket ezért, fordított esetben ő is nehezen
emésztette volna meg a hallottakat. Úgy döntött, hogy nem vitatkozik velük,
és nem győzködi őket, nyíltan elmondta az igazságot. Ha gúnyolódnak rajta,
akkor egyszerűen feláll, és faképnél hagyja őket. Meg kellett találnia Lleut.
Már így is túl sok időt vesztegetett el.
Sem Jenna úrnő, sem Dominique nem szólt közbe, türelmesen
végighallgatták minden egyes szavát. Őszinte kíváncsisággal figyeltek rá.
Amikor röviden beszámolt a szerzetesek lemészárlásáról, Dominique
mormogott valamit az orra alatt. Rhys arra következtetett, hogy imát
mondott Majere híveinek lelkéért. Ugyanakkor, amikor Rhys elmesélte,
miként tagadta meg Majerét, és fordult Zeboim felé, a lovag összeráncolta a
homlokát, de nem szólt semmit.
Rhys ezután átadta a szót Nadragulyának, hogy ő is elmondhassa a
történteket a saját szemszögéből. Értékelte a surranó bátorságát és
elhivatottságát, és erősíteni akarta a barátságukat. Nadragulya hosszan és
csapongva beszélt. Egyik témából a másikba csapott, időnként
követhetetlenül. Jenna úrnő és Dominique türelmesen hallgatták őt, noha a
varázslónő időnként megvakargatta az ajkát, hogy így leplezze fel-feltörő
kuncogását.
Miután mindketten befejezték a mondókájukat, a varázslónő és a lovag
hosszasan gondolkodott a hallottakon, néma csendben. Mindkettőjük arca
elkomorult. Gerard nem szólalt meg, várta a véleményüket.
 Nadragulya folyamatosan fészkelődött a székében, próbálta magára
vonni Rhys figyelmét. Az ajtó felé biccentett a fejével, és némán formálta
meg a szavakat: „Menjünk el innen."
Rhys azonban megrázta a fejét. Nadragulya lemondóan felsóhajtott, majd
a sarkával belerúgott széke lábainak keresztfájába.
- Nos, barát, nem mindennapi történet - törte meg a csendet Jenna.
Rhys bólintott, de nem szólalt meg.
Nadragulya megköszörülte a torkát, és ezúttal fennhangon szólalt meg.
- Disznósültet szimatolok. Más is érzi a disznósült szagát? - kérdezte.
Gerard előredőlt.
- Úgy véljük, találtunk egy ilyen választottat. Arra készülünk, hogy
csapdát állítunk neki, és.
- Annak! - javította ki Dominique. - Ezek a választottak nem hús vér
lények, csak két lábon járó hullák. A lelkük kiszabadult, legalábbis őszintén
remélem.
- Szóval akkor annak a teremtménynek - folytatta Gerard síri hangon,
nem feledve, hogy ez a teremtmény egykoron a barátja volt. - Csapdát
állítunk. Próbáljuk elfogni, és kikérdezzük.
Jenna úrnő bizonytalanul ingatta a fejét.
- Talán sikerül közbeavatkoznunk, és megállítanunk ezt a választottat,
de kétlem, hogy bármi hasznosat megtudhatnánk tőle. Ahogy a lovag
mondja, a lelkük távozott. Többé nem egyebek, mint Chemosh értelem
nélküli eszközei. Ha életben hagyjuk, akkor még több bűntettet követ el a
holtak ura nevében. El kell pusztítanunk.
- Egyetértek - mondta Dominique határozott hangon. - Noha abból, amit
Rhys barát mondott, ez nem lesz egyszerű.
Rhys előbb döbbenten, majd megkönnyebbülten nézett hol egyikre, hol
másikra. Hittek neki. Eddig csupán két barátjával, egy kutyával és egy
surranóval próbált harcolni ez ellen a gonosz ellen. Most azonban
szövetségesekre, méghozzá nagy erejű szövetségesekre lelt. Most végre
részben megoszthatta velük a vállát nyomó súlyos terhet.
Amikor Gerard Rhys véleményét kérte, nem adott azonnali választ.
Végül kásás hangon szólalt meg.
 - Egyetértek velük, városbíró. Tudom, hogy Cam az ismerősöd, de Kiri-
Jolith lovagjának igaza van. Ez a teremtmény többé nem az az ifjú őr, akit
ismertél. Értelem és lélek nélküli szörnyeteg, amely újra és újra öl, ha nem
állítjuk meg.
- Nektek hármatoknak ezt könnyű kijelenteni, de én nem indulhatok el
leöldösni Vigasz lakóit! - fakadt ki Gerard haragosan. - A lakosok
fellázadnának, és fegyvert ragadnának, ha azt látnák, hogy engedem, hogy
egy varázsló porrá égesse Cam testét, vagy egy lovag lekaszabolja szent
kardjával! A lakosok nem szörnyeteget látnának benne, hanem egy
fiatalembert, aki a tavalyi vásáron megnyerte a zsákban futó versenyt! A
pokolba is, beszélnem kell vele előbb. Bizonyítékot kell szereznem, hogy
valóban Chemosh választottja. Gondolom, ti is akartok bizonyítékot,
mielőtt. úgy értem, mind hiszünk Rhys barátnak, de.
Jenna úrnő felemelte a kezét, és félbeszakította őt.
- Megértelek, városbíró - mondta kellemesen búgó hangon. - Ha azt
akarod, hogy élve fogjuk el, akkor azt tesszük. - A lovagra pillantott, mintha
azt üzenné, hogy csak elaltatják a férfi figyelmét, majd sikamlósan folytatta.
- Miféle csapdát tervezel felállítani, városbíró?
- Arra gondoltam, hogy találkozom vele, miközben hazafelé tart a
szolgálatból, majd elcsalom a hivatalomba, ahol mindannyian
beszélgethetünk vele.
- Ez túlságosan veszélyes! - tiltakozott Dominique. - Nemcsak
számodra, hanem az ártatlan járókelőkre nézve is. Nem tudhatjuk, mire
ragadtatja magát, ha arra kényszerül.
Gerard felsóhajtott, majd beletúrt sárgás színű hajába, amely ettől úgy
összegubancolódott, miként a búzamező szélvihar után.
- Te mit gondolsz, barát? - kérdezte.
- Nem is tudom - ingatta a fejét Rhys. - Az a választott egy Kova
Kilátójaként ismert helyen beszélte meg a találkozót a lánnyal. Ez a hely
Vigasz közelében van, a városba vezető út mellett. Ez a környék
legmagasabb pontja, jó rálátás nyílik a városra. Ott megvárhatnánk a
választottat. Az est leszállta után kevesen járnak az úton. Félreeső hely,
biztonságos távolságra a várostól.
Jenna úrnő helyeslően bólogatott.
- Jó terv - mondta Dominique.
 Gerard végighordozta rajtuk a tekintetét.
- Egyvalamit szeretnék leszögezni. Megengeditek, hogy előbb
négyszemközt beszéljek vele. Rendben?
- Rendben - vágta rá Jenna úrnő, túlságosan készségesen, vélte Rhys. -
Engem kifejezetten érdekel, miféle mondanivalója lehet egy ilyen lénynek.
Gerard felmordult. Noha ő hívatta Vigaszba őket, most egyáltalán nem
tetszett neki a dolgok menete. Megbeszéltek egy találkát estére, majd Jenna
úrnő felállt, és udvariasan a tudomásukra hozta, hogy ideje távozni.
- Varázslatokat kell tanulnom - mondta, és bocsánatkérően Gerardra
pillantott. - Csak szükség esetére.
- Nekem imádkoznom kell a templomban - tette hozzá Dominique.
- Engem meg vár a disznósült a konyhában - csatlakozott Nadragulya.
A surranó lépett ki elsőként az ajtón, és már viharzott is lefelé a lépcsőn.
Atta felnézett a gazdájára, aki biccentett, így a kutya a surranó őrzésére
indult. A lovag is követte őket, Jenna úrnő pedig becsukta az ajtót. Gerard és
Rhys magukra maradtak.
- Szívből utálom ezt! - fakadt ki Gerard. - Tudom, azért jöttek a városba,
hogy segítsenek megfékezni a választottakat, de nem gondoltam, hogy pont
Cam lesz az. A szemem előtt cseperedett fel az a kölyök. Amikor ide
helyeztek a lelkek háborúja után, Cam folyton a katonai szállások körül
ólálkodott. Csak arról tudott beszélni, hogy lovaggá akar válni. Én
tanítottam meg vívni. Tudom, hogy meg akartok győzni róla, ő már nem az,
aki volt, de a mosolya, a tekintete, a nevetése.
Gerard abbahagyta a sopánkodást. A szerzetesre nézett, keservesen
felsóhajtott, majd ismét beletúrt a hajába.
- Nehéz helyzetbe sodródtál, városbíró - mondta Rhys halk hangon. -
Mindent megteszek, hogy segítsek neked.
- Köszönöm, barát! - felelte hálásan Gerard. - Néha azt kívánom,
bárcsak surranónak születtem volna. Nem kellene aggódnom semmiért, nem
kellene félnem. Nem lenne rajtam felelősség. Csak a disznósülttel kellene
törődnöm. Később találkozunk, barát. Mondanám, hogy imádkozz, de nem
áll jól a szénánk az isteneknél.
 Ezzel Gerard lesietett a lépcsőn, és folytatta napi teendőit. Rhys sokkal
lassabban követte. Sajnálkozva gondolt vissza arra a pillanatra, amikor a
varázslónő és a lovag társaságában megkönnyebbülést érzett.
Gyorsan elillant.
 7. fejezet

Kova Kilátója egy dombon állt, amely Vigasz városára nézett. Gerard és
az emberei annak a vándorkőnek a közelében bújtak meg, ahol a legenda
szerint a dárdaháború hőse, a híres Tűzkovács Kova megpihent éjszakára,
azon az emlékezetes napon, amikor egy síkföldi asszony és a kék
kristálypálca feltűnése elhozta az igaz istenek visszatérésének hírét, és a
dárdaháború kezdetét vette.
Fenséges kilátás nyílt előttük. A házak tűzhelyeinek füstje lomhán
tekergőzött az égbolt felé. A lemenő nap narancsos fénye csillogón
tükröződött vissza a Kristály-tó felszínéről és az Utolsó Otthon fogadó
gyémántmetszésű ablakairól. Ez volt az egyetlen épület, amelyet még a
selyemfák sűrű lombtakaróján keresztül is látni lehetett.
- Ez mesés - mondta Jenna úrnő, és körbehordozta a tekintetét a tájon. -
Oly csendes és békés itt minden. Itt mintha életre kelne a múlt, szinte már
várom, hogy az öreg törpe feltűnjön a dombok között surranó barátjával az
oldalán. Nekik több keresnivalójuk lenne itt, mint nekünk.
- Anélkül is elég bajunk akad az élőhalottakkal, hogy régi szellemeket
idéznél meg, úrnő - jegyezte meg Gerard. Tréfának szánta, de a feszült
légkörben rosszul sült el. Senki sem nevetett, de még csak nem is
mosolygott. - Jobb, ha elfoglaljuk a helyünket, mielőtt leszáll az éj.
Letértek az útról, maguk mögött hagyva az öreg törpe híressé vált
vándorkövét, és betértek a dombot körülölelő erdőbe. Erdei fenyők és
tölgyfák, juharfák és diófák között kanyarogtak, mígnem Gerard, amikor az
útról már nem láthatták őket, megállt.
- Van még egy kis időnk, mire Cam ideér - mondta Gerard.
Komor hangulatban, vigasztalhatatlan arckifejezéssel, hallgatagon
botorkált végig az úton, és közben halkan, de észrevehetően sóhajtozott.
Rhys tiszta szívből sajnálta őt, de tudta, hogy semmit sem tehet a barátjáért,
amivel enyhíthetné a fájdalmát.
 - Hoztam takarót a nyirkos idő ellen - mondta Gerard, majd leterített egy
pokrócot a tűlevelekkel vastagon borított talajra. - Így egy kicsit
kényelmesebb lesz a várakozás - tette hozzá.
Tettetett lovagiassággal a pokrócra mutatott.
- Jenna úrnő, kérlek, foglalj helyet!
- Köszönöm, városbíró - mosolygott rá a varázslónő -, de már nem
vagyok olyan ruganyos, mint húszéves koromban. Ha leülök erre a
pokrócra, akkor három izmos törpére és egy ördögi gnóm masinára lenne
szükségem ahhoz, hogy újra felálljak. Ha nincs ellenvetésetek, inkább erre a
fatörzsre telepednék le.
Jenna leült egy tölgyfatönkre, gondosan kiigazította köpenyének ráncait,
majd a lábához helyezett egy lámpást, amelyet a városból cipelt magával. A
lámpás burája kézzel fújt üvegből készült, és egy míves ezüstfoglalatba
ágyazták. Egy vörös színű gyertya égett benne kékesfehér lánggal.
- Látom, tetszik a lámpásom, barát - jegyezte meg Jenna úrnő, mivel
Rhys leplezetlen érdeklődéssel nézegette a világító eszközt. - Úgy tűnik,
felismered a szépet és az értékeset. Még a papkirály korából való.
- Igazán szép - bólogatott Rhys. - Noha inkább csak szép, mint hasznos.
Alig ad némi fényt.
- Nem a sötétség elűzésére szolgál, barát - kuncogott Jenna úrnő. -
Védelmezi a varázslataimhoz használt lángot. Maga a lámpás mágikus. Még
ez a kicsiny gyertya is órákig ég benne. A lángot nem lehet elfújni, sem
kioltani, még akkor sem, ha magával ragadna egy vihar vagy a tenger
mélyére süllyednék. Megnézheted közelebbről, ha akarod. Vedd csak fel,
nem harap.
Rhys leguggolt. Annak ellenére, amit a varázslónő mondott, nem akarta
megérinteni.
- Egy harmadkorból származó varázstárgy roppant értékes lehet.
- Ha eladnám, megvásárolhatnám Vigasz városának a felét - felelte
Jenna.
- Mégis kockáztatod az épségét itt az erdőben - nézett rá Rhys.
Jenna úrnő merengő pillantást vetett rá. A szeme körüli finom
vonalak kihangsúlyozták tekintetének élénkségét, felerősítették, mint
amikor a napfény prizmán halad át.
- Vagy nem fogtad fel a ránk leselkedő fenyegetés jelentőségét,
vagy rólam feltételezed ezt - mondta hevesen. - Nem Jennaként, Palin
Majere régi barátjaként vagyok itt, hanem a varázslók Konklávéjának
vezetőjeként. Azonnal jelentést teszek a Konklávénak, amint itt végeztünk,
hogy a leghatékonyabb módon kezelhessük ezt a súlyos helyzetet. Ugyanez
vonatkozik szent lovagunkra is. Beszámolót tart a fény isteneinek papjai
előtt, valamint a Solamniai Lovagok Tanácsának is. Itt nem egy surranóval
van dolgunk, barát. Dominique és én harcra készülünk. A leghatékonyabb
fegyvereinket hoztuk magunkkal.
- Bocsáss meg, úrnő - mondta Rhys halkan. - Nem akartam tiszteletlen
lenni.
Örülnie kellett volna annak, amit hallott, pontosan ezt akarta elérni, most
mégis nyugtalanító érzés fogta el. Egyrészről hálás volt érte, hogy a világ
végre tudomást szerez a fenyegetésről, másrészről a félelem inkvizícióhoz,
kegyetlenkedéshez, az ártatlanok meghurcolásához vezethet. A gyógymód
talán veszedelmesebb lesz, mint maga a betegség.
- Így vagy úgy, de a probléma már nem a ti gondotok, barát - folytatta
Jenna úrnő, kitalálva Rhys gondolatait. - Na nem, kis uraság! - csattant fel
Jenna, és odébb söpörte Nadragulya kezét, aki lopva a lámpás felé nyúlt. -
Oda nézz! Azt hiszem, egy kopogó szellem ólálkodik annak a tölgyfának a
tövében.
- Egy kopogó szellem? - lelkesedett a surranó. - Hol, merre?
- Ott, baloldalt - mutatta Jenna úrnő.
Nadragulya habozás nélkül a nyomába eredt, Atta pedig kénytelen volt
követni őt.
Jenna úrnő visszafordult a szerzeteshez.
- Ígérd meg nekem, hogy olyan távol tartod tőlem ezt a surranót,
amennyire csak lehetséges - kérte tőle. - Egyébként valóban képes beszélni a
holtakkal?
- Igen, úrnő. A saját szememmel láttam - válaszolta.
- Figyelemre méltó. Egyszer el kell hoznod őt Palanthasba vendégségbe.
Van ott néhány halott, akikkel szívesen szót váltanék. Az egyiküknek a
birtokában volt egy varázskönyv, amelyet állítólag az apám, Justarius írt.
Meg akartam vásárolni tőle, de a vén bolond közölte, inkább magával viszi a
sírba, mintsem eladja nekem. Így is tett, mert a halála után elmentem a
házába, és nem találtam sehol a
könyvet.
Jenna az égboltra emelte a tekintetét.
- Lunitari teljes lesz ma éjjel. Kiváló alkalom a varázsláshoz. - Rhysre
szegezte átható tekintetét. Az arcvonásai elkomorultak, a hangja
megkeményedett. - A lovag és én elintézzük a választottat. Te a barátunkra,
a városbíróra ügyelj!
Beszéd közben Gerardra pillantott.
- Nem avatkozhat bele a dolgunkba. Ha megteszi, nem vállalhatok
felelősséget a következményekért. Most hagyj magamra, barát, át akarom
ismételni a varázslataimat!
Becsukta a szemét, és az ölébe helyezte a kezét.
- Semmi nyoma a kopogó szellemnek - közölte Nadragulya csalódottan,
miután visszatért.
Rhys odébb vonta Nadragulyát Jenna úrnőtől és a lovagtól, noha
Dominique egy tucatnyi surranót sem vett volna észre. A lovag csak testben
volt velük, lélekben nem. Teljes vértet viselt és sisakot, egy köpenyt vetett át
a vállán, rajta Kiri-Jolith szimbólumával. A földön térdelt, a kardja ott
feküdt előtte. A szemében isteni tűz lobogott. Az istenéhez imádkozott, hogy
adjon erőt neki az előtte álló próbatételhez.
A közeli hegyekből hűvös, esti szél bukott le az erdő felé, és zizegő,
száraz leveleket sodort a kietlen útra. Ugyanolyan jeges fuvallatok
kavarogtak Rhys lelkében is, miközben az imádkozó lovagot nézte.
- Egykoron én magam is ilyen elhivatott hívő voltam - jegyezte meg
tompa hangon.
Zeboim követőjeként talán kérhetné az istennőt, hogy adjon neki erőt az
előtte álló próbatételhez, de kételkedett benne, hogy az istennő szívesen
látná a társait, így nem is zavarta meg őt feleslegesen az imájával. Neki
most arra kellett összpontosítania, hogy mindenki sértetlenül keveredjen ki a
csetepatéból, különösen - elsősorban Gerard érdekében - az eltorzított ifjú,
akit életvidám, jószívű fiatalemberként ismertek.
Gerard nyugtalanul járkált a fák között, és az utat kémlelte. Kellő
távolságra maradt a többiektől, jelezve, hogy nincs szüksége társaságra.
Rhys észrevette, hogy Nadragulya ismét az izgalmas mágikus lámpás felé
oson, és még idejében odaugrott, javasolva,
hogy játszanak egy kis „kő-papír-ollót".
Nadragulya nemrégiben megtanította Attának, hogyan játszhatja ezt a
játékot. A játékosok minden körben választanak, hogy „kő" (ökölbe zárt
kéz), „papír" (nyitott tenyér), vagy „olló" (két nyitott ujj) lesznek-e éppen. A
győztes kiléte az alábbi szabály szerint derül ki: a kő kicsorbítja az ollót; a
papír beborítja a követ; az olló elvágja a papírt.
Atta Nadragulya térdére helyezi a mancsát, ő pedig a mozdulat jellegéből
eldönti, hogy abban a körben Atta éppen micsoda. „Papír", amely beburkolja
a követ, vagy „olló", amely elvágja a papírt.
- Mindenki olyan komoly ma este - jegyezte meg Nadragulya.
- Atta kés, Rhys, te papír vagy, úgyhogy te veszítesz. Én kő vagyok,
Atta, úgyhogy te is vesztettél, sajnálom. Talán legközelebb te nyersz -
megpaskolta a kutyát, hogy enyhítse a csalódottságát. - Sok temetőben több
vidámság honol, mint most itt. Gondolod, hogy képesek megölni ezt a
valamit? - kérdezte.
- Halkabban beszélj! - szólt rá Rhys, és Gerard felé pillantott. -
Mindketten harcoltunk már választott ellen. Mit gondolsz az esélyeikről?
Nadragulya elmerengett a kérdésen.
- Tudom, hogy a varázslónő nem sokra becsüli az én képességeimet, és
az a harcos is lenézően méregette a botodat, de azt hiszem, ők sem járnak
nagyobb sikerrel. Atta, te nyertél! A papír mindkettőnket legyőz!
Időközben lenyugodott a nap. Az égbolt fakósárga fénybe borult, amely
lassan átsiklott kékbe, majd feketébe, amit csak a világos csillagok
pöttyöztek be. A vörös hold narancssárgán izzott az alkonypírtól. Jenna úrnő
lámpásának kicsiny lángja a sötétben élesebb fényt adott, mint korábban.
A varázslónő mozdulatlanul ült, csukott szemmel, és bonyolult jeleket
rajzolt a levegőbe az ujjaival, miközben átismételte a varázslatait.
Dominique befejezte az imádkozást. Merev mozdulatokkal állt fel, és
szertartásszerűen a helyére tette a kardját.
Gerard törte meg az éjszakai erdő csendjét.
- Cam közeledik! Nadragulya! Szükségem van rád, gyere velem! A
kutya itt marad!
Nadragulya felpattant, és csatlakozott a városbíróhoz. Rhys felállt.
Rátette a kezét Atta fejére, mondott neki valamit, és a kutya a helyén
maradt.
Jenna úrnő nyugodtan, erősen összpontosítva kilépett a fák ágai alól, és a
hold vörös fényébe állt. Felnézett az égre, majd elmosolyodott, megfürdött a
hold áldott fénysugarában. Dominique közel lépett hozzá, és mondott neki
valamit. A varázslónő biccentett. Benyúlt egyik szütyőjébe, kivett belőle
valamit, és a tenyerébe zárta. Dominique távolabb húzódott tőle, harci
állásba helyezkedett, de továbbra sem vette le róla a szemét.
Ők ketten tehát kidolgoztak egy saját haditervet, amelyet nem kívántak
megosztani Gerarddal, vélekedett Rhys.
Erősen megmarkolta szent botját.

Gerard és Nadragulya vállt vállnak vetve várakoztak a vándorkőnél.

- Itt is van - szólalt meg Gerard, és a surranó vállára tette a kezét.
Egy fiatalember közeledett felfelé a dombon lendületes léptekkel.
Össze sem lehetett volna keverni senkivel. Egy fáklyát tartott a kezében,
amely megvilágította vörös haját.
- Alaposan nézd meg őt, Nadragulya! - kérte tőle Gerard. - Úgy értem,
nézz a bensőjébe!
- Sajnálom, városbíró, tudom, hogy milyen válaszra vársz, de nem
mondhatok mást. Belül üres, többé nem lakozik benne élet - szabadkozott a
surranó.
Gerard válla megereszkedett.
- Rendben. Menj vissza, és maradj Rhys mellett.
- Itt maradhatok, és segíthetek beszélgetni vele - ajánlkozott
Nadragulya, sajnálatot érezve a barátja iránt. - Megértetem magam a
halottakkal.
- Csak. menj vissza! - mondta ezúttal parancsoló hangon. Gerard álla
többször is megrándult idegességében.
Nadragulya jobbnak látta, ha elillan onnan.
- Cam közeledik - jelentette, majd szomorkásán hozzáfűzte -, ennél
halottabb nem is lehetne.
Jenna úrnő és Dominique összenézett.
- Nadragulya - Rhys lehajolt a surranó füléhez, hogy
belesúghasson -, elmegyek, és csatlakozok Gerardhoz.
- Veled tartok.
- Nem! - mondta határozottan Rhys. A tekintete a varázslónőre és a
lovagra siklott. - Jobb lenne, ha itt maradnál.
Dominique kardja markolatára tette a kezét, és félig kihúzta a
hüvelyéből. A penge kísérteties fehér fénnyel izzott.
- Igazad van, úgyis hólyagos még mindig az ujjam. - Nadragulya a fák
ágait vizslatta a tekintetével. - Onnan fentről mindent jól láthatok, és
segíthetek neked a varázslataimmal, ha kell. Emelj fel, kérlek!
Rhys megemelte a surranót, hogy elérje az alsó ágakat. Nadragulya
ügyesen kúszott felfelé ágról ágra, és hamarosan eltűnt szem elől.
Rhys nesztelenül, észrevétlenül osont az árnyékok takarásában. Atta
hűségesen lépkedett mellette, bundájának fehér foltjai rózsaszínes árnyalatot
öltöttek a vörös holdfényben. Sem Jenna úrnő, sem Dominique nem figyelt
oda rá.
- Tessék barát, itt egy fáklya - mondta Gerard és átnyújtotta Rhysnek. -
Most pedig menj!
- Jobb lenne, ha melletted maradnék! - ellenkezett a Rhys.
- Azt mondtam, hogy menj, szerzetes! - fortyant fel Gerard. - Cam a
barátom, tudok bánni vele.
Rhysnek komoly kételyei támadtak ezzel kapcsolatban, de beadta a
derekát, és behúzódott az árnyékok közé.
- Ki van ott? - kérdezte Cam, és megemelte a fáklyáját, hogy
messzebbre lásson. - Te vagy az, városbíró?
- Igen, én vagyok - felelte Gerard.
- Mi az Abyss bugyrát keresel te itt? - kérdezte meglepően csípős
hangon.
- Rád várok - érkezett a válasz.
- Miért? Most nem vagyok szolgálatban. Azt tehetek, amit akarok
- hadarta Cam láthatóan dühösen. - Ha tudni akarod, egy ifjú hölggyel van
itt találkám. Úgyhogy ideje jó éjt kívánnom neked, városbíró.
- Jenny nem jön el, Cam - szakította félbe Gerard kimért hangon.
- Meséltem a szüleinek rólad.
- Mégis mit mondtál nekik? - Cam kezdett támadólag fellépni.
 - Azt, hogy hűséget esküdtél Chemoshnak, a holtak urának.
- És ha igen, akkor mi van? - harsogta Cam. - Vigasz szabad város,
legalábbis az a trottyos polgármester folyton ezt hajtogatja. Bármelyik istent
követhetem, amelyiket csak akarom.
- Gombold ki az ingedet, fiú! - kérte Gerard.
- Az ingemet? - nevetett fel Cam. - Mégis mi köze van ehhez az
ingemnek?
- Nem tréfálok - mondta Gerard.
- Én sem! - vakkantotta Cam, majd sarkon fordult, és elindult visszafelé.
Gerard utána nyúlt, megragadta az ingét, és erősen megrántotta. Cam
ingerülten fordult meg, szeplős arca lüktetett a dühtől, a kezét ökölbe
szorította.
- Az ott mi? - kérdezte Gerard, Cam mellkasára mutatva.
Cam lenézett a szíve felett lévő, bőrébe égett jelre. Elmosolyodott, majd
átszellemülten megérintette. Gerard szemébe nézett.
- Ez Mina csókja - felelte.
Gerard lába földbe gyökerezett döbbenetében.
- Mina! Honnan ismered őt?
- Nem ismerem, de mindenhol az ő arcát látom. Ez az irántunk érzett
szeretetének a jele. Mina csókja.
- Cam - Gerard arckifejezése még komorabbá vált -, nagy bajban vagy,
nagyobban, mint eddig bármikor! Segíteni akarok.
- Nem, nem akarsz! Meg akarsz állítani! - dühöngött Cam.
Rhys hallotta már ezeket a szavakat korábban, legalábbis nagyon
hasonlókat.
Meg akart állítani. mondta Lleu miközben ott állt fivére mesterének
holtteste felett. Lucy szerencsétlen férjéről már nem is beszélve.
Darabokban találták meg a holttestét. Talán ő is meg akarta állítani a nőt.
- Hallgass rám, Cam.
- Gerard! - kiáltott fel Rhys. - Vigyázz!
Későn érkezett a figyelmeztetés. Cam előrenyújtott karral ugrott a torka
felé.
A támadás teljesen készületlenül érte Gerardot. Tétován a kardja után
kapott, de túl lassan. A megvadult fiú megragadta a torkát, és emberfeletti,
csontrepesztő erővel szorította.
 Dominique Kiri-Jolith nevével a torkán rohant Gerard megmentésére. A
pengéje szent dallamot zümmögött. Rhys is rohamra indult, de az élőhalott
fiú halálos présben tartotta Gerard torkát, és nem engedte. Gerard légcsöve
eltörik és meghal, mielőtt bármelyikük is odaérne.
Egy fekete-fehér szőrmók suhant el Rhys mellett. Atta felugrott a
levegőbe, és nekirepült a két hadakozó férfinak. Teljes súlyával beléjük
ütközött, mindannyian elterültek a földön, és Gerard végre kiszabadult Cam
szorításából.
Gerard a hátára gördült, és levegő után kapkodott.
Cam a kutyával harcolt, amely ádázul támadta a torkát éles fogaival.
- Szerzetes, hívd vissza a kutyádat! - bömbölte Dominique.
- Atta! - kiáltotta Rhys. - Vissza!
A kutyát azonban elkapta a harci hév, és ölni akart. Valamikori ősének
farkasvére ott dübörgött a fülében, és nem hallotta meg gazdája
vezényszavát. Cam megragadta az állat nyakát, majd megcsavarta.
Elhajította az ernyedt testet.
Rhys nem hagyhatta magára Gerardot, aki még mindig levegő után
kapkodott. Rhys halálra váltan nézett a kutyájára. Nem igazán látta, mert
kívülre esett a fáklya fényköréből. Úgy tűnt, nem mozdul.
Levélzörgés és reccsenő ágak zaját hallotta. Nadragulya mászott lefelé a
fáról eszeveszett sebességgel.
- Csúnyán megsérült, de ellátom, ne aggódj Rhys! - kiáltotta oda a
barátjának aggodalmas hangon.
A karjába vette Attát, és könnyes torokkal dúdolni kezdett neki,
miközben ide-oda ringatta a testét.
Rhys végre elszakította a tekintetét hűséges kutyájáról, és visszafordult a
harcoló Cam és Dominique felé. A választott elképesztően gyorsan
összeszedte magát, és talpra ugrott. A torkát félig átvágták, de alig csöpögött
vér az iszonyatos sebből.
A lovagra vigyorgott.
- Ki vagy te? Emberszellem?
Dominique elővette szent szimbólumát, amelyet a nyakában hordott.
Cam elé tartotta.
- Kiri-Jolith nevében megparancsolom neked, hogy térj vissza Abyss
mélyére, ahonnan jöttél!
 - Nem Abyssból jöttem - mondta Cam. - Vigaszból jöttem, és ne lóbáld
előttem ezt a vackot!
Rácsapott Dominique kezére, és a medál messzire repült. Dominique
hűvös tekintettel felemelte a kardját, és beledöfte a fiú mellkasába.
Aztán kirántotta a testből a véres kardot. Cam lába megbicsaklott. Térdre
rogyott, majd tehetetlenül előredőlt, és elterült a földön.
- Hála neked, Kiri-Jolith! - mondta Dominique ájtatosan, és készült
eltenni a kardját.
Cam felemelte a fejét.
- Héj, emberszellem, eltévesztetted!
Dominique tátott szájjal, döbbenten lépett hátra áldozatától, a kard
majdnem kiesett a kezéből. Gyorsan magához tért, és Chemosh
választottjára vetette magát. Magasra emelte fehéren izzó pengéjét, és teljes
erővel lesújtott a fiúra. Cam feje elvált a nyakától.
A test tovább rángatózott a földön. A fej néhány lépésnyire elgurult, majd
Gerard előtt állapodott meg. Szeme egyenesen a városbíróra meredt.
Gerard időközben levegőhöz jutott.
- Sajnálom, Cam. - kezdte Gerard, de a következő pillanatban ismét
elakadt a lélegzete.
Cam szája kinyílt, és hangosan kacagott. A megcsonkított test
négykézlábra emelkedett, és kúszni kezdett elveszített feje után.
- Az istenekre! - hüledezett Gerard. - Öljétek meg! Öljétek meg! -
ordította gurgulázó hangon.
Dominique a kúszó testhez lépett, és ismét magasra emelte a kardját.
- Menjetek előlem! - kiáltotta Jenna úrnő. - Mindannyian!
Rhys belekarolt Gerardba. Dominique csatlakozott hozzá, és együttes
erővel cipelték be a még mindig nehezen lélegző, botladozó férfit az erdőbe.
Jenna egy narancsszínű drágakövet tartott az egyik kezében, és a piros
gyertyát a másikban. Egy varázslat igéit kántálta.
Rhys lenyűgözve nézte, hogy mi történik. A kicsiny gyertya lángja egyre
nagyobb és fényesebb lett, míg végül már könnybe lábadt tőle a szeme.
Az izzó fényességben borzalmas látvány tárult a szeme elé. A
megcsonkított test karjai kinyúltak, kitapogatták a fejet, és visszaillesztették
a nyakra. Test és fej összeforrt. Cam, aki ugyanúgy nézett ki, mint korábban,
leszámítva véres ingét, elindult feléjük.
Jenna úrnő felrikoltott, és Chemosh választottjára mutatott.
Fénygömb csapott ki a gyertyából, átzúgott a sötét éjszakán, és
belecsapódott a választottba.
Cam felordított, és becsukta a szemét az éles, bántó fény elől. Ismét
térdre rogyott. Egyik kezével a szemét takarta el, a másikkal mintha el
akarta volna taszítani a varázslat kellemetlen hatását.
Egészen addig abban a testhelyzetben maradt, amíg Jenna be nem fejezte
a varázslatot, és zihálva, kimerülten leült a földre. A fényesség egy
szempillantás alatt elillant, mintha valaki beszippantotta volna.
Áthatolhatatlan sötétség borult rájuk. Rhys semmit sem látott, mintha
megvakult volna.
Cam hangját hallották a sötétség mélyéből.
- Azt hiszem, most elmegyek, városbíró, hacsak nincs még itt valaki más
is, aki meg akarna ölni.
 8. fejezet

Gerard lerázta magáról Rhys kezét, egyszerűen nem lehetett őt

visszatartani. Imbolyogva bár, de talpra állt.
- Talán nem tudlak elpusztítani, vagy azt, ami maradt belőled -
akadozva, fulladozva beszélt -, de éjjel-nappal szemmel tartalak. Soha többé
nem árthatsz senkinek, Vigaszban legalábbis nem.
Cam hanyagul vállat vont.
- Ahogy mondtam, elmegyek. Nem vár itt már rám semmi.
A tekintetét végighordozta a társaságon.
- Mindannyian láthattátok Chemosh hatalmát. Vigyétek el az üzenetemet
a varázslóknak és a szent lovagoknak: el lehet engem pusztítani, de akkora
árat kell érte fizetni, amire egyikőtöket sem viszi rá a lélek!
Azzal rájuk mosolygott, szívélyesen integetett, majd sarkon fordult, és
elment. Nem tért rá az útra, nem a város felé vette az irányt, hanem kelet
felé indult.
- Tégy valamit, lovag! - hörögte dühösen Gerard. - Mondj el egy imát!
Öntsd le szenteltvízzel! Tégy valamit!
- Minden tőlem telhetőt megtettem - felelte Dominique. - Add ide azt a
fáklyát!
Magasra emelte a fáklyát, hogy megvilágíthassa a letiport, véres
csatateret, ahol sajnálatos és kiábrándító módon nem bírtak Chemosh
választottjával, és keresgélni kezdett. Némi forgolódás után megtalálta szent
medálját, amelyet Cam kivert a kezéből.
Dominique elgondolkodva méricskélte, majd megcsóválta a fejét.
- Érzem istenem dühét és tehetetlenségét.
Rhys letérdelt Jenna úrnő mellé, aki még mindig zihálva, hitetlenkedve
meredt arra a helyre, ahol az imént a választott állt.
- Jól vagy, úrnő? - kérdezte Rhys aggódva.
- Ennek a varázslatnak porrá kellett volna égetnie, de ehelyett. -
értetlenül rázogatta a fejét, és kinyitotta a tenyerét.
Finom hamu pergett ki az ujjai közül. A narancssárga ékkő
elporladt, és a maradványai lassan beleperegtek a földön lévő viasztócsába.
Ennyi maradt a mágikus gyertyából.
- Megégetted a tenyeredet - mondta Rhys.
- Semmiség - legyintett a varázslónő, majd gyorsan köpenye ujjába
csúsztatta a kezét. - Segíts, barát, húzz fel! Köszönöm, jól vagyok. Menj,
nézd meg a kutyádat!
Rhysnek nem kellett kétszer mondani. Azonnal a nagy fához rohant,
amely alatt Nadragulya erősen szorította Atta testét. A kutya nem mozgott.
Csukva volt a szeme.
Könnycseppek peregtek le a surranó arcán.
Rhys torka elszorult, fájdalom hasított a mellkasába. Letérdelt, és
megsimogatta a kutyát.
Atta összerezzent. Kinyitotta a szemét, felemelte a fejét, és megcsóválta
a farkát.
- Visszahoztam őt, Rhys! - mondta Nadragulya érzelmektől elcsukló
hangon. - Nem lélegzett, de olyan bátor volt, megpróbálta megölni azt a
valamit, és nem tudtam volna elviselni, ha elveszítem őt!
Nem tudott tovább beszélni, le kellett nyelnie a könnyeit.
- Minden átfutott az agyamon, eszembe jutott, hogy a vacsoránál
megosztottuk egymással a disznósültet, pedig nem is akartam. Véletlenül
leejtettem, de túl gyors, ha ételről van szó. Minden itt volt az agyamban és a
szívemben, és akkor elmondtam azt az egyszerű kis varázslatot, amelyet a
szüleimtől tanultam. azt, amelyikkel téged is jobb kedvre derítettelek,
amikor a fivéred ellen harcoltunk. Minden, ami a szívemben volt, átáramlott
Atta testébe. Előbb felnyögött, majd horkolni kezdett. Kitátotta a száját, és
ásított, utána pedig megnyalta az arcomat. Azt hiszem, maradt rajta egy kis
szaft.
Rhys testét elöntötték az érzelmek, meg sem tudott szólalni. Próbált, de
elakadtak a szavai.
- Annyira örülök, hogy nem halt meg - folytatta Nadragulya, és magához
ölelte a kutyát, aki hozzádörgölőzött az arcához. - Mégis ki akadályozná
meg, hogy bajba kerüljek?
Atta kibirkózta magát Nadragulya kezéből. Megrázta a bundáját, majd
engedelmesen leült Rhys lábához, és felnézett rá, a farkát csóválva.
Nadragulya felállt, leporolta magát, majd letörölte az arcáról a
könnycseppeket és Atta nyálát. Felpillantott, és Jenna úrnő
állt előtte, aki elismerően nézett le rá. Levette az ujjairól a gyűrűket, majd
kinyújtotta a kezét.
- Bocsánatot kérek, Nadragulya, amiért korábban becsméreltem a
képességeidet! Szeretnék kezet rázni veled, ma éjjel egyedül a te varázslatod
működött.
- Köszönöm, Jenna úrnő, és ne aggódj a becsmérlés miatt - nyugtatta
meg őt a surranó. - Nem vettem magamra. A fa tetején ücsörögtem, és ami a
varázslatodat illeti, nagyon is hatásos volt. Még mindig kék foltok ugrálnak
a szemem előtt.
- Kék foltok. Csak ennyi haszna volt - kesergett a varázslónő. - Számon
sem tudom tartani, hány alkalommal használtam ezt a varázslatot
élőhalottak ellen. Még soha nem hagyott cserben.
- De a választott legalább elismerte, hogy el lehet pusztatani - merengett
fennhangon Rhys.
- Igen - dünnyögte Gerard. - Oly nagy áron, amelyre egyikünket sem
visz rá a lélek.
- Természetesen el lehet pusztítani. Chemosh talán képes véget nem érő
életet ígérni nekik, de ő sem változtathat senkit sem elpusztíthatatlanná -
mondta Dominique.
- Akkor miért mondta el nekünk? - Jenna úrnő egyre dühösebb lett. -
Miért nem hagyott kéltségek között?
- Chemosh el akar rettenteni minket attól, hogy továbbra is
beleavatkozzunk a dolgaiba - vélekedett Dominique.
- Játszadozik velünk - szólalt meg Gerard, sérült nyakát masszírozva -,
mint a gyilkos, aki szándékosan nyomot hagy maga után a tetthelyen.
Jenna úrnőt egyik válasz sem elégítette ki.
- Te mit gondolsz, barát?
- Az isten tudja, hogy fény derült a titkára. Mostantól Ansalon összes
varázslója és papja ezeket a választottakat keresi majd. Széltében elterjed a
hír, és rettegés lesz úrrá mindenhol. A szomszédok elkezdenek egymásra
mutogatni. A szülők a gyerekeik ellen fordulnak. Csak úgy lehet
bebizonyítani, hogy az illető ártatlan vagy sem, ha megölik. Ha nem éled
fel, akkor nem volt választott. Valóban nagy árat kell fizetni ezeknek a
szörnyetegeknek az elpusztításáért.
- És így Chemosh még több lélekhez jut - zárta le a
gondolatmenetet Nadragulya. - Pompás terv.
- Azt hiszem, alábecsülsz minket, barát - mondta Dominique összevont
szemöldökkel. - Gondoskodunk róla, hogy az ártatlanok ne szenvedjenek.
- Ahogy az istened papjai is tették a papkirály idejében? - kérdezte
Jenna úrnő metsző hangon. - Feltételezem, elsőként bennünket, varázslókat
vádolnak majd! Mint mindig.
- Jenna úrnő - válaszolt feszült hangon Dominique -, biztosíthatlak róla,
hogy mindenben együttműködünk a tornyokkal.
Jenna hosszan méregette őt, majd felsóhajtott.
- Ne haragudj, csak fáradt vagyok, és még előttem az egész éjszaka! -
Egyenként visszacsúsztatta a gyűrűit az ujjaira. - Visszatérek a Konklávéba,
és jelentést teszek. Örülök, hogy megismerkedtünk, Kőműves Rhys, Majere
egykori szerzetese.
Szándékosan hangsúlyozta ki a szót. A Lunitari fényében vörösen
csillogó szeme kihívóan villant a férfira.
Rhys azonban nem vette fel a kesztyűt, nem kérdezte meg, hogy mire
gondol. Félt, hogy gúnyos választ kap, legalábbis ezzel nyugtatta magát.
- És veled is, Nadragulya! A szütyőd mindig legyen tele, és kerüljenek
el a börtöncellák! Kapcsolatban maradunk. Gerard városbíró, köszönöm,
hogy felhívtad a figyelmemet erre a borzalomra. Végül ég veled, bátor Atta!
- és lenyúlt, hogy megsimogassa a kutyát. Az összerezzent az érintésétől, de
hagyta, hogy hozzá érjen. - Vigyázz eltévelyedett gazdádra, és vezesd rá a
hazavezető útra! És most, kedves barátaim, jó éjszakát!
Jenna úrnő megérintette a bal hüvelykujján lévő gyűrűt, kimondott egy
varázsszót, majd eltűnt szem elől.
- Hú! - horkant fel Nadragulya. - Emlékszem, amikor mi csináltuk. Te is
emlékszel, Rhys? Arra, amikor Zeboim elrepített minket a halállovag
kastélyába.
Rhys a surranó vállára rakta a kezét.
Nadragulya, értve a célzást, elhallgatott.
Dominique csak figyelt, és szúrós szemmel méricskélte Rhyst. Nem
tetszett neki, hogy a szerzetes egy gonosz istennőt követ. Éppen mondani
készült valamit, de Gerard megelőzte.
- Szép kis teljesítmény ma éjszakára - jegyezte meg síri hangon.
- Csak letiport fűszálakat, némi vért és egy olvadt gyertyát tudunk
felmutatni - csalódottan felsóhajtott. - Jelentést kell tennem a
polgármesternek. Nagyra értékelném, Sir Dominique, ha velem tartanál.
Palin neked biztosan hisz, ha nekem nem is.
- Örömmel elkísérlek, városbíró - mondta a lovag.
- Fogalmam sincs, hogy mit akar tenni - folytatta Gerard, miközben
elindultak lefelé a dombon -, de szerintem össze kellene hívni a városi
tanácsot már holnap, hogy figyelmeztethessük a lakosokat.
- Remek ötlet. A templomunkban megtarthatjátok a gyűlést. A végén
majd imádkozunk, és erőt és útmutatást kérünk az istenünktől. Követeket
küldünk az összes papunkhoz, valamint Mishakal és Majere.
- Ha már itt tartunk, hol van Rhys barát? - vágott a szavába Gerard.
Megfordult. Rhys, Nadragulya és Atta még mindig a fa alatt ácsorgott.
- Nem jöttök vissza velünk Vigaszba, barát? - kérdezte Gerard.
- Azt hiszem, egy ideig itt maradunk, Attának pihennie kell - felelte
Rhys.
- Én vele maradok - tette hozzá Nadragulya, noha ezt senki sem
kérdezte.
- Pihenjetek hát. Reggel találkozunk a fogadóban - mondta Gerard. -
Köszönöm a segítségeteket, és köszönöm Attának, hogy megmentette az
életemet. Holnap talál majd egy hatalmas marhacsontot a tálkájában.
Gerard és Dominique folytatta az utat a városba, és tovább tervezgettek.
Hamarosan eltűntek szem elől.
Sűrű, sötét éjszaka borult rájuk. Vigasz fényei kihunytak. A város mintha
eltűnt volna, álomba borult minden. Lunitarit sem érdekelték már, most,
hogy Jenna úrnő nem volt velük. A vörös hold egy hatalmas viharfelhő mögé
bújt, és nem is jött elő többé. Eleredt az eső. A távolból mennydörgés robaja
hallatszott.
- Nem térünk vissza Vigaszba, igaz? - kérdezte Nadragulya, és mélyet
sóhajtott.
- Szerinted vissza kellene? - kérdezett vissza Rhys halkan.
- Holnap csirkegombóc lesz - felelte a surranó vágyakozva. -
Attának félretesznek egy marhacsontot. De azt hiszem, igazad van. A
fontos személyek átvették az irányítást, mi csak útban lennénk.
Ráadásul - folytatta immáron ragyogó arccal -, bárhol lehet
csirkegombóc, ahol csak kikötünk. Hová megyünk?
- Keletre - válaszolta Rhys. - Követjük a választottat.
A szerzetes, a kutya és a surranó nekiveselkedett a hosszú,
fárasztó útnak. Kitört a vihar, és szakadni kezdett az eső.
 9. fejezet

Nuitari késve érkezett a varázslók Konklávéjába, amelyet sebtében az

Ősmágia tornyába hívtak össze, Wayrethben. Két unokatestvére, Solinari és
Lunitari már ott voltak. Az istenek marcona arckifejezése varázslóik
marcona arcvonásait tükrözték. Bármiről tanácskoztak is, nem jelenthetett
semmi jót Ansalon köpenyes varázslóinak.
Nuitarinak elegendő volt annyit hallania „Chemosh választottjai", és már
mindent értett. Az unokatestvérei ránéztek ugyan, amikor csatlakozott
hozzájuk, de nem szóltak hozzá, egyetlen szót sem akartak elmulasztani
Jenna beszámolójából.
A varázslók tanácsának, amely maga a Konklávé, jelen ülése nem
hivatalos gyűlés volt. A Konklávé hivatalos üléseit előre kijelölt helyszínen,
előre meghatározott időpontban tartották. Fényűző, ünnepélyes események
voltak, mindig a Mágusok Toronycsarnokában tartották, előírásszerű
szertartás keretében. Ezt a rendkívüli gyűlést azonban kapkodva hívták
össze, nem volt sem idő sem lehetőség a formaságokra. A könyvtárszobában
tartották meg, ahol a varázslók azonnal hozzáférhettek a különböző
könyvekhez és tekercsekhez, amelyek visszanyúltak egészen az ősi időkig.
A varázslók egy hatalmas, kerek asztal körül ültek: fehér köpenyes ült
fekete köpenyes mellett, aki vörös köpenyes mellett, és így tovább.
Ha a varázslók Konklávéjának vezetője sürgős üzenetet küldött, akkor az
mindig élet-halál kérdése volt. Mindenkinek azonnal abba kellett hagynia,
amivel éppen foglalkozott, és mágikus úton, a lehető leghamarabb az
Ősmágia tornyába kellett sietnie, Wayrethbe.
A távolmaradás súlyos következményekkel járt, és akár azzal is
büntethették a vétkes varázslót, hogy kizárják a Konklávéból.
Egy ősi varázslat, amelyet kizárólag a Konklávé vezetője ismert, tette
lehetővé az ilyen jellegű sürgős tanácskozások összehívását. Jenna, amint
visszatért palanthasi otthonába, azonnal elővett egy rózsafa dobozt a
rejtekhelyéről. Egy ezüst írótű lapult a dobozkában.
A tűt kecskevérbe mártotta, majd báránybőrre véste az üzenetet. Elhúzta a
tenyerét a szöveg felett, először balról jobbra, majd ellentétes irányba, és ezt
hétszer elismételte. A szavak eltűntek. A báránybőr felkunkorodott, majd
eltűnt.
Az üzenet pillanatok alatt eljutott a Konklávé tagjaihoz, tűzzel és vérrel
írt levél formájában. Egy fehér köpenyes varázsló éppen aludt, amikor az
üzenet megérkezett: fehér lángnyelvek pattogtak betűket formázva
hálószobája mennyezetén. Egy fekete köpenyes varázsló a laboratóriuma
falán vette észre a szavakat. Azonnal abbahagyta a munkáját, noha
vonakodva, mert éppen egy démont idézett meg Abyssból, aki nyilvánvalóan
szétzúzza a bútorait a távollétében. Egy vörös köpenyes varázsló éppen
goblinokkal harcolt, amikor egyik ellenfele homlokán felvillantak a vörös
betűk. Zihálva, sebesülten, goblinvértől mocskosan érkezett meg a tanácsba.
Egy goblinvadász csapatot kellett hátrahagynia, akik most nyilván értetlenül
nézelődnek, hová is tűnhetett a varázshasználójuk.
- Oda a részem a zsákmányból! - panaszkodott, miközben elfoglalta a
helyét.
- Ne is mondd, képzeld csak el, mit gondol majd a férjem, ha felébred,
és én nem vagyok az ágyban! - mondta a fehér köpenyes. - Elő kell állnom
valami hihető magyarázattal, ha hazaérek.
- Ez nektek gond? - sóhajtott fel a fekete köpenyes, és bele sem mert
gondolni, hogy mit művelhet a démon a laboratóriumában. Már ha
megmaradt a laboratórium egyáltalán.
Az összes varázsló személyes gondja azonnal elillant, amikor
meghallották Jenna hátborzongató történetét. Az elején kezdte, Rhys
esetével, és szó szerint elismételte, amit a szerzetes mondott neki. A
beszámolót a Chemosh választottjával vívott balsikerű csatával zárta le.
- A varázslat, amit használtam, a Napkitörés - mondta Jenna a
varázslótársainak. - Mindannyian ismeritek.
Az összes csuklyás fej bólintott.
- Akkor azzal is tisztában vagytok, hogy ez a varázslat különösen
hatásos élőhalottak ellen. Porrá kellett volna égetnie azt az élettelen testet,
de semmiféle hatással nem volt rá. Chemosh kiválasztottja egyszerűen
kinevetett.
- Mivel te magad mondtad el a varázslatot, Jenna, lehetetlen, hogy
hibát követtél volna el. Biztosan nem tévesztettél el egyetlen szótagot sem,
vagy nem keverted össze a komponenseket.
Sötét Dalamar, a fekete köpenyes varázslók vezetője szólalt meg. Elfként
fiatalnak számított, de így is idősebb volt, mint bármelyik ember az
asztalnál. Fekete hajába fehér csíkok vegyültek. Szemei mélyen ültek
veremszerű szemgödrében. Csontos arcát mintha elefántcsontból faragták
volna. Törékenynek tűnt, de hatalma teljében volt, és rendje összes
varázslója elismerte a tudását és képességeit.
Akár ő is lehetett volna a Konklávé vezetője, de a múltban elkövetett
néhány sajnálatos hibát, amelyek miatt mind az istenek, mind a varázslók
Jenna kinevezését támogatták inkább. Korábban éveken keresztül egymás
szeretői voltak, de ápolták a barátságukat, már ha éppen nem rivalizáltak
egymással.
- Mivel én magam mondtam el a varázslatot - felelte Jenna hűvös
hangon -, biztosíthatlak róla, hogy nem vétettem hibát.
Úgy tűnt, Dalamar nem hisz neki. Jenna égnek emelte a kezét.
- Lunitari a tanúm rá, hogy nem hibáztam! - mondta zengzetes hangon. -
Küldjön jelet nekünk, ha vétkeztem!
- Jenna nem hibázott - mondta Lunitari összevont szemöldökkel
Nuitarinak.
- Dalamar nem állította, hogy hibázott - felelte Nuitari. - Valójában
éppen azt mondta, hogy nem tette.
- De nem így értette.
- Mindketten hagyjátok abba! - szólt rájuk Solinari. - Súlyos
problémával állunk szemben, talán a legsúlyosabbal a visszatérésünk óta.
Csillapodjatok! Sötét Dalamar helyesen cselekedett, amikor bizonyosságot
akart szerezni.
- Meg is kapja - mondta Lunitari.
A könyvtár váratlanul vörös fénybe borult. Jenna elégedetten
elmosolyodott. Dalamar felnézett a mennyekre, és fejet hajtott az istenek
bölcsessége előtt.
- Senki sem kételkedik Jenna úrnő képességeiben, de még neki is el kell
ismernie, hogy valahogy csak el lehet pusztítani ezeket a teremtményeket -
mondta egy fehér köpenyes. - Ahogy Kiri-Jolith lovagja mondta, még
Chemosh sem változtathat senkit elpusztíthatatlanná.
 - Mindig minden elkezdődik egyszer - jegyezte meg Dalamar epésen. -
Egy évszázaddal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy egy isten képes
ellopni az egész világot, mégis megtörtént.
- Egy idéző talán el tudná pusztítani - vélekedett Fehér Coryn, a
Konklávé legújabb tagja. Noha ifjú hölgy volt még, hihetetlenül
tehetségesnek bizonyult, és köztudottan Solinari kegyeltjének számított.
Varázslótársai, még a fehér köpenyesek is, rosszallóan néztek rá.
Idézőnek azokat a mágiahasználókat nevezték, akik magából a világból
eredő vadmágiát használták, azt hívták magukhoz, nem az isteni eredetű
energiát. Az idézők akkor használták a mágiát, amikor az istenek eltűntek
Krynn világáról. Az idézőket nem kötötték az ősmágia iskolájának
szabályai, ők mindentől függetlenül cselekedtek. A Második Összeomlás
előtt az efféle független, vadmágia-használókat a három köpenyes rend
tagjai felkutatták és levadászták volna. A Konklávé sok tagja jelenleg is
szívesen megtette volna, de számos okuk volt rá, hogy ne tegyék: az isteni
mágia csak nemrégiben tért vissza Krynnre, a varázslók még mindig
keresgélték a régi gyakorlatokhoz visszavezető utat, egyelőre kevesen
voltak, és a szervezettségük alacsony fokon állt.
Jenna úrnő, mint a Konklávé vezetője, az „élni és élni hagyni" alapelvet
követte, és ebben a nézetében a Konklávé többsége osztozott vele. Ez persze
nem jelentette azt, hogy a varázslók kedvelnék az idézőket. Sőt, épp
ellenkezőleg.
Fehér Coryn maga is idéző volt, aki csak nemrégiben hagyott fel a
vadmágiával, és pártolt át az isteni mágia szabályozott művészetéhez. Jól
tudta, hogy a varázslók miként vélekednek az idézőkről, és örömét lelte
benne, hogy incselkedhet velük. Ezúttal azonban nem incselkedett.
Halálosan komolyan gondolta minden egyes szavát.
- Coryn úrnőnek igaza van - ismerte el Jenna a fogát csikorgatva.
Az összes varázsló döbbenten meredt rá. Néhány fekete köpenyes
hallhatóan hümmögött és motyogott.
- Ismerek néhány idézőt, akik a vásárlóim - folytatta Jenna. -
Kapcsolatba lépek velük, és megkérem őket, hogy próbálják ki a
képességeiket ezek ellen a teremtmények ellen. Noha nem táplálok túl sok
reményt arra, hogy szerencsésebbek lesznek nálunk.
- Remény! - fakadt ki egy vörös köpenyes. - Reménykedjünk
benne, hogy ezek a választottak a földbe döngölik az idézőket! Tisztában
vagy vele, hogy mit jelentene, ha egy idéző el tudná pusztítani ezeket az
iszonyatos lényeket, mi pedig nem? Mindenki rajtunk nevetne egész
Ansalonon! Azt javaslom, hogy senkinek se szóljunk Chemosh
választottjairól! Ne avassuk be az idézőket.
- Ehhez már túl késő - fanyalgott egy fekete köpenyes varázsló. - Most,
hogy már a papok is tudnak róla, mindenhol szertartásokat tartanak majd,
éjjel-nappal imádkoznak, és szenteltvizet locsolnak mindenre, ami él és
mozog. Előbb-utóbb megtalálják a módját, hogy a varázslókat hibáztassák
mindenért. Csak várjátok ki a végét!
- Éppen ezért kell kitalálnunk, hogy miként bánjunk el Chemosh
választottjaival, meg kell szilárdítanunk a tekintélyüket a nép előtt - vette
vissza a szót Jenna. - Olyan színben kell feltűnnünk, hogy a varázslók
képesek és hajlandók bárkivel együtt működni e rejtélyes probléma
megoldása érdekében, legyen az pap, vagy idéző, vagy éppen misztikus.
- És ezzel elismerjük, hogy önmagunk nem vagyunk képesek
szembenézni a veszedelemmel - kesergett egy fehér köpenyes. - Te mit
gondolsz, Coryn úrnő?
- Én egyetértek Jenna úrnővel. Nyitottnak és előzékenynek kell lennünk
ebben a kérdésben. Varázslóként korábban is azért keveredtünk
bonyodalmakba, mert rejtélyesnek és titokzatosnak akartunk tűnni.
- Egyetértek - szólalt fel Dalamar. - Sőt, azt mondom, tárjuk ki a népnek
a torony kapuját, hadd töltsenek el ott egy kellemes napot. Tarthatunk
bemutatókat, megidézhetünk tűzgolyókat és hasonlókat, az udvaron pedig
felszolgálhatunk tejet és süteményt.
- Gúnyolódjatok csak, barátaim, de attól még nem szűnik meg a
veszély! - vágott vissza Jenna hűvösen. - Van valami használható javaslatod
is, mint a fekete köpenyes varázslók mestere?
Dalamar hosszan hallgatott, egy jelet rajzolgatott az asztal lapjára fürge
ujjaival.
- Engem Mina jelenléte zavar a leginkább - szólalt meg nagy sokára.
- Mina! - emelte fel a hangját Jenna értetlenül. - Nem értem, miért olyan
fontos ez neked. Az a lány nem önmaga. Korábban Takhisis bábuja volt,
most meg Chemosh játékszere. Egyszerűen
csak gazdát cserélt.
- Azt tartom különösnek, hogy az ő csókja ég bele ezeknek az elátkozott
teremtményeknek a bőrébe - fejtette ki Dalamar.
- Kérlek, ne rajzolgass! - Jenna odalépett hozzá, és a kezére tette a
sajátját. - A legutóbb is lyukat égettél az asztalba. Ami pedig Minát illeti, ő
nem több egy csinos kis csitrinél. Chemosh arra használja, hogy fiatal
férfiakat csábítson el.
Dalamar letörölte a jelet köpenye ujjával.
- Mindazonáltal úgy vélem, hogy ő lesz a kulcs a zárban. Rajta keresztül
oldhatjuk meg ezt a rejtélyt.
Nuitari nem lepődött meg azon, hogy a varázslója ugyanúgy
gondolkodik, mint ő maga. Nuitari és Dalamar között igen szoros volt a
kapcsolat. Ők ketten, isten és halandó, számos próbát álltak ki közösen.
Nuitari történetesen azt tervezte, hogy Dalamart teszi meg a Vértenger
tornya mesterének. De még nem most. Addig nem, amíg mindent el nem
rendez az unokatestvéreivel.
- Gondolom, Mina akkor nem érdekelne, ha olyan vén boszorka lenne,
mint én - ingerelte őt Jenna, és kedvesen meglapogatta a kezét.
Dalamar az ajkaihoz húzta Jenna kezét.
- Te sosem leszel vén boszorka, és ezt te is tudod, kedvesem - mondta.
Jenna, aki valóban tudta ezt, elmosolyodott, majd visszatért a komolyabb
ügyekhez.
- Van valami hozzáfűzni valód, Coryn úrnő? - kérdezte.
- Az alapján, amit ez a választott mondott neked, nem könnyű kitalálni,
hogyan is pusztíthatjuk el őket, legyünk akár varázslók, papok vagy idézők.
Javaslom, hogy a torony összes tanulója azonnal álljon neki régi
feljegyzések tanulmányozásának, különösen azoknak, amelyek Chemosht
említik, hátha találnak valamiféle feljegyzést efféle lényekről.
- Már dolgoznak rajta - mondta Jenna. - Már az esztétákkal is felvettem
a kapcsolatot, és megkértem őket, hogy végezzenek kutatásokat a Nagy
Könyvtárban, habár nem hiszem, hogy bármiféle eredményre jutnának.
Eddig minden jel arra utal, hogy ezekhez a választottakhoz hasonló
teremtmény még nem létezett Ansalon felszínén. Van még valami? Egyéb
kérdés?
 Jenna körbehordozta a tekintetét az asztal körül. A varázslók komor
csendben ültek, és egyszerre ingatták csuklyás fejüket.
- Rendben, akkor haladjunk tovább! A Konklávénak most meg kell
határoznia, hogy a varázslók miként viselkedjenek, ha egy választottal
találkoznak. Először is, ami a legfontosabb, hogyan ismerjük fel őket?
- És hogyan védelmezzük meg az ártatlanokat, akiket tévesen hisznek
választottnak - tette hozzá egy fehér köpenyes.
- És hogyan védjük meg saját magunkat, ha tévesen vádolnak minket -
egészítette ki egy fekete köpenyes.
- Nekem úgy tűnik. - kezdte egy vörös köpenyes.

Nuitari elfordult; az efféle beszélgetések órákig is eltarthatnak, mire

egyezségre jutnak.
- Unokatestvéreim - szólalt meg -, beszélnem kell veletek!
- Minden figyelmünk a tiéd - mondta Lunitari és Solinari egyszerre.
Egymás mellé álltak, és biccentettek, hogy kezdheti.
A három isten a mennyei síkról figyelte a tanácskozást, és noha senki
sem láthatta őket, kedvenc alakjukban mutatkoztak. Lunitari életvidám,
vörös hajú nőként, fehér és arany színnel szegélyezett vörös köpenyt viselt.
Solinari egy ereje teljében lévő ifjú alakját öltötte magára. Ő ezüsttel
szegélyezett fehér köpenyt hordott. Nuitari szokásos holdkarikaképű, nehéz,
leragadó szemhéjú, telt ajkú férfiként állt előttük. Koromfekete köpenyét
nem díszítette semmi.
Lunitari azonnal észrevette, hogy itt bizony lappang valami a háttérben.
- Te tudsz ezekről a választottakról, ugye, unokafivérem? - kérdezte
izgatottan. - Chemosh beszélt neked róluk.
- Chemosh túl elfoglalt ahhoz, hogy velem társalogjon - vakkantotta
Nuitari gúnyosan. - Azt képzeli, hogy valami rendkívül okos dolgot eszelt
ki. Engem személy szerint nem nyűgözött le. Majd kitaláljuk, hogyan lehet
elpusztítani ezeket a sétáló hullákat, és azzal véget is vetünk az egész
ügynek.
- Akkor miről akarsz beszélni velünk? - kérdezte Solinari.
- Megépítettem az Ősmágia egyik tornyát - felelte Nuitari. - A saját
tornyomat.
 Két unokatestvére rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Tessék? - Lunitari egyszerűen nem akart hinni a fülének.
- Építettem egy Ősmágia tornyot - ismételte meg Nuitari. - Illetve
újjáépítettem egy régit, azt, amelyik Istarban állt. A romjaiból építettem újjá,
és egy kicsit a magam ízlése szerint formáltam. A torony a Vértengerben
van. Jelenleg két fekete köpenyes varázsló él benne, de többet is
odaköltöztetek.
- Titokban tetted! - hüledezett Lunitari. - A hátunk mögött!
- Igen - bólintott Nuitari. Mi egyebet felelhetett volna. - Igen, titokban.
Lunitari éktelen haragra gerjedt, és unokatestvérére vetette magát.
Bármire képes lett volna, ha Solinari nem fogja vissza, és csillapítja le őt.
- A születésünk óta eltelt évszázadok alatt mindig mindent közösen
csináltunk, végig egymás oldalán álltunk - mondta Solinari kimért hangon,
és közben még mindig csitítania kellett Lunitarit. A mágia művészete
érdekében egyesültünk, és így a mágia szépen fejlődhetett. Amikor az anyád
elárult minket, együtt szomorkodtunk és próbáltuk megtalálni a világot.
Amikor ez sikerült, közösen hoztuk vissza a mágiát a világra, most pedig
elárulsz minket.
- Nézzük csak meg, ki is az áruló közöttünk - mondta Nuitari. - Az
anyám megbűnhődött, halandóvá vált, és méltatlan halált halt egy másik
halandó kezétől. Az apád, Solinari, valaha isten volt. Most koldusként
bolyong Ansalon felszínén, könyöradományokból tengődve.
Nuitari megcsóválta a fejét.
- Vizsgáljunk meg engem - folytatta. - Az anyám elment. Az apám,
Sargonnas dühöngő bikaként viselkedik, és azt akarja, hogy a minotauruszai
uralkodjanak Ansalonon! Elűzte az elfeket az otthonukból, és
minotauruszokat telepít a helyükre. Nem foglalkozik azzal, hogy mi van
velem. Mind tudjuk, hogy a minotauruszok lebecsülik a varázslókat,
ahogyan az apám is.
Lunitarira emelte félig lecsukott szemhéjú tekintetét.
- Ugyanakkor most a te apád, Gilean a leghatalmasabb isten a
mennyben. Vajon véletlen, hogy az ő lányának vörös köpenyes varázslója
irányítja a Konklávét?
- Fenn kell tartani az egyensúlyt! - füstölgött Lunitari. - Eressz el
Solinari, nem bántom, noha szívesen levenném fekete holdját az égről, és
bedugnám a.
- Nyugalom, Lunitari! - nyugtatgatta Solinari. - Tény, hogy a vörös
köpenyesek meglehetősen erősek, de nem panaszkodom miatta - mondta
csak úgy mellékesen. - De ez még nem magyarázza meg a tettedet.
- Valóban nem - bólintott Nuitari. - Éppen ezért szeretnélek kárpótolni
titeket. Van egy ajánlatom, ami mindkettőtöket érdekelhet.
- Hallgatlak - mondta Solinari. Ő nem dühösnek, sokkal inkább
végtelenül csalódottnak tűnt.
Lunitari egy dühös biccentéssel jelezte, hogy ó is hajlandó
végighallgatni.
- Jelenleg az Ősmágiának három tornya van Ansalonon - kezdte Nuitari.
- Egy Wayrethben, egy Éjföldön és az én tornyom a Vértenger mélyén. Azt
javaslom, hogy a papkirály idejéhez hasonlóan mindhárom köpenyes rend
kapjon egy tornyot. A vörös köpenyesek irányítanák Wayreth tornyát, a
fehér köpenyesek pedig az éjföldit. Az én fekete köpenyeseim leköltöznek a
Vértenger alá.
A másik két isten alaposan végiggondolta a hallottakat. A wayrethi
tornyot minden ellentétes igyekezet ellenére már így is a vörös köpenyesek
irányították, hiszen a vörös köpenyes Jenna úrnő vezette a Konklávét, amely
abban a toronyban székelt. Az éjföldi tornyot bezárták, miután Dalamart
büntetésképpen kitiltották onnan. Egyetlen varázsló sem léphetett be oda,
pontosan azért, mert félő volt, hogy a fekete és fehér köpenyes varázslók
egymásnak esnek, hogy megszerezhessék maguknak.
Nuitari most megoldást kínált erre a problémára. Lunitari elmerengett a
Vértenger mélyén újjáépített torony lehetőségein. Meglehetősen elszigetelt,
nehezen megközelíthető, nem hitte, hogy veszélyt jelenthetne a saját
hatalmára. Ami az éjföldi tornyot illeti, Krynn egyik legveszélyesebb,
leghalálosabb területén állt. Ha a fehér köpenyesek birtokba akarják venni,
előbb el kell jutniuk oda.
Solinari hasonlóan gondolkodott a Vértengerben lévő új toronyról. Az
éjföldi toronyról is hasonlóan vélekedett, ugyanakkor ő komoly kísértést
érzett arra, hogy helyreállítsa azt az elátkozott vidéket, amelyre sűrű árnyék
telepedett. Ha a fehér köpenyes varázslóknak sikerülne megtörnie az átkot,
akkor a város ismét lakhatóvá válna, a
lakosok visszatérnének, és a vidék virágzásnak indulhatna. Egész Ansalon
hálás lenne neki ezért.
- Érdemes végiggondolni - csikorgatta a fogát Lunitari.
- Én is átgondolom, de engem érdekel az ajánlat - mondta Solinari.
Nuitari körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja őket, majd
közelebb intette magához két unokatestvérét.
- Meg kellett őriznem ezt a titkot, még előletek is, pedig bennetek
megbízom - mondta.
- Miért? - kérdezte Lunitari, és gyanakvón összevonta a szemöldökét,
noha ezúttal valóban kíváncsi volt a válaszra.
- A Solio Fedalas, a Szentségek Csarnoka miatt.
- A csarnokot elpusztították - vágta rá Lunitari, és legyintett.
- Így igaz - bólintott Nuitari -, de a szent ereklyéket nem. Elvitettem
őket, és most egy igen házsártos tengeri sárkány őrzi.
- Nálad vannak a szent ereklyék, amelyeket a papkirály ellopott? -
kérdezte döbbenten Solinari.
- Most, hogy egyezségre jutottunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy
nálunk vannak.
- A többi isten tud erről? - kérdezte Lunitari.
- Csak Chemosh, aki eddig hallgatott, de csak idő kérdése, hogy mikor
kezd el beszélni róla.
- Az istenek bármit megtennének, hogy visszakapják az ereklyéiket! -
kiáltott fel Lunitari diadalittasan. - A sokat becsmérelt varázslók ismét régi
hatalmukban tündökölhetnek.
- Mostantól egyetlen pap sem mer kezet emelni ránk - csatlakozott
hozzá Solinari.
Mindhárman hallgatásba burkolóztak. Nuitari éppen elkönyvelte
magában, hogy a vártnál egyszerűbben ment a dolog, amikor Solinari halk
hangon megszólalt.
- Tudnod kell, unokafivérem, hogy többé nem tudok megbízni benned.
- Többé semmi nem lesz a régi köztünk - szomorkodott Lunitari.
Nuitari a szemükbe nézett, majd komoly hangon megszólalt.
- Szembe kell néznetek azzal, hogy új korszak kezdődik. Gondoljatok
csak Mishakalra! Már ő sem a gyógyítás jámbor, gyengéd istennője; kék
lánggal izzó karddal a kezében rója a
mennyeket. Kiri-Jolith papjai harcba indulnak. Még Majere is abbahagyta a
remeteéletet, és személyesen avatkozik bele a világ dolgaiba. Mindannyiunk
között megtört a bizalom, amikor az anyám ellopta a világot. Igazatok van,
semmi nem lesz olyan, mint régen. Ostoba feltételezés is lenne.
Nuitari az arcába húzta köpenye csuklyáját, majd távozott. Azon
morfondírozott, az unokatestvérei vajon mit szólnának hozzá, ha tudnák,
hogy foglyul ejtette Minát.
 10. fejezet

- Bazalt! - szólt oda Caele a folyosón a törpének. - Igaz, hogy a mester

elhagyta a tornyot?
- Igen, igaz - felelte Bazalt.
- Hová ment?
- Honnan tudhatnám? - vakkantotta Bazalt ingerlékenyen. - Nem kért
tőlem engedélyt.
A törpe folytatta az útját a folyosón. Bélelt csizmája hangosan koppant a
kőpadlón, amikor belerúgott köpenye szegélyébe, nehogy rálépjen. Caele
utána sietett.
- Talán azért ment el, hogy elintézze Chemosht - reménykedett a félelf.
- Vagy itt hagyott minket, hogy mi nézzünk szembe a halálistennel -
fordult meg Bazalt. Meglehetősen borongós hangulatban volt.
Caele falfehérré változott.
- Így gondolod?
Bazalt legszívesebben igent mondott volna, csak hogy megrémissze a
félelfet, viszont szüksége volt Caele segítségére, így vonakodva megrázta a
fejét.
- Chemosh van a dologban, de pontosan nem tudom, hogy mi történik.
Caele ettől nem nyugodott meg. Felzárkózott Bazalt mellé.
- Hova mész? - kérdezte.
- Téged kereslek. Mina minden nap egy órát sétálhat, a felügyeletünk
alatt, természetesen.
- A te felügyeleted alatt. - Caele utálkozó képet vágott. - Én nem akarok
vigyázni arra az ármánykodó szukára.
- Akkor pihenj le - morgott Bazalt. - Mit mondjak, hol leszel, ha a mester
visszatér? A szobádban? Varázslatokat tanulsz?
Caele megtorpant, majd az orra alatt szitkozódva megfordult.
- Végül is, veled tarthatok - mondta. - Lelkiismeret-furdalásom
lenne, ha az a boszorka ártana neked valahogyan.
- Mégis mi történhetne velem? - kérdezte Bazalt recsegő hangon. -
Szemernyi mágikus képessége sincs.
- A mester nyilvánvalóan nem ért veled egyet, hisz azt kérte, hogy
egyszerre ketten vigyázzunk rá.
- Mi lenne, ha nem beszélnél róla! - csattant fel Bazalt.
- Félsz tőle - gúnyolódott Caele.
- Nem félek, csak. ha tudni akarod, nem szeretek a közelében lenni. Van
valami nyugtalanító abban a nőben. Azóta nem aludtam rendesen, mióta
halnak néztük, és kifogtuk a tengerből. A fekete holdra mondom, jobb lenne,
ha Chemosh eljönne érte, és vége lenne ennek az egésznek.
- Valaki megölhetné, és a cápák elé vethetné a testét - javasolta Caele.
Megálltak Mina ajtaja előtt. Hallották, hogy ismét fel-alá járkál.
- Azt mondhatnánk a mesternek, hogy meg akart szökni.
Bazalt felhorkant, félbeszakítva a társát.
- És mégis hogyan akarod megölni? Varázslattal? Csak akkor hatna rá,
ha előre megmondanád, hogy milyen varázslatot akarsz ráolvasni, és annak
mi lesz a hatása. Ellenkező esetben akár surranótáncot is járhatsz körülötte.
Caele felhajtotta köpenye ujját. Egy kést szíjazott a karjára.
- Azt nem kell előre elmondanunk neki, hogy ennek milyen hatása lesz -
mondta.
Bazalt meredten nézte a kést. Csábító ötletnek tűnt.
- Chemosh már így is dühös ránk. - kezdte a magyarázkodást.
- Ugyan! - legyintett Caele. - Nuitari majd elintézi - közelebb hajolt a
törpéhez, és halkan folytatta. - A mester is talán ezt várja tőlünk. Miért
akarná, hogy engedjük ki a cellájából, ha nem azért, mert hátha meg akar
szökni? Még utasítást is adott arra az esetre, ha ez bekövetkezne: „Ha
megpróbál elszökni, öljétek meg!" - ezt mondta.
Bazalt agya erősen dolgozott, próbálta kitalálni, hogy Nuitari miért
engedélyezhette Minának, hogy elhagyhatja biztonságos börtönét.
Akármennyire is nehezére esett elismerni, Caele ezúttal jól okoskodott.
- Csak akkor öljük meg, ha valóban szökni próbál - mondta
végül.
- Megpróbálja - jósolta Caele. A szeme vérszomjasan villant.
Nyálcseppek ültek ki az ajkára.
- Gusztustalan vagy - mondta Bazalt, majd megfogta a kilincset, és
kimondta a varázszárat nyitó parancsszót.

Mina abbahagyta a mászkálást.

- A két fekete köpenyes megérkezett, nagyúr - jelentette Chemoshnak. -
Hallom a lépteiket a folyosón. Biztos vagy benne, hogy Nuitari elment?
- Máskülönben nem beszélgetnék veled, szerelmem. Kizárólag ő képes
fogva tartani ilyen nagy erejű mágiával. Megfenyegetett, Mina?
- Nem félek tőle, csak kiráz a hideg, ha a közelemben van, mintha egy
kígyó dörzsölődne a bőrömhöz, vagy egy pók mászna végig a tarkómon.
- Mindhárom unokatestvér ilyen. A mágia miatt van. Néhányan
figyelmeztettük az isteneket: „Ne engedjétek, hogy a gyerekeitek ekkora
hatalommal bírjanak! Maradjanak csak engedelmes alattvalóitok!" Takhisis
azonban nem hallgatott ránk, ahogyan Paladine és Gilean sem. Csak akkor
ismerték fel a bölcsességünket, miután a gyerekeik ellenük fordultak. De
akkor már természetesen túl késő volt. Most lehetőségem nyílik
megszégyeníteni az unokatestvéreket, elvehetem a hatalmukat, kihúzhatom
a méregfogukat.
- Hogyan akarod ezt elérni, nagyúr? - kérdezte Mina.
Odakint valamelyik fekete köpenyes babrálni kezdett a zárral.
- A világ hamarosan meglátja, hogy a varázslók tehetetlenek a
választottjaim ellen, és akkor vajon mihez kezdenek? Undorral fordulnak
majd el tőlük! A varázslók eszeveszetten kutatnak a varázskönyvek és
varázstekercsek, valamint a mágikus tárgyak között, hátha találnak
valamiféle használható fegyvert a választottak ellen. De elbuknak. Akármit
tesznek is, nem árthatnak a választottaknak.
- És Nuitari? - Mina visszatért az eredeti kérdéshez.
- Ó, bocsáss meg, kedvesem, hogy nem válaszoltam! Nuitari a
Konklávéba ment, ahol valószínűleg elmondja az unokatestvéreinek, hogy
elárulta őket, és titokban épített magának egy tornyot. Egy ideig nem tér
vissza, és itt pillanatokon belül kitör a zűrzavar. Készülj fel!
- Készen állok - mondta Mina nyugodt hangon.
- Ugye felfogtad, hogy mit kell tenned? - kérdezte Chemosh.
- Igen, nagyúr, - Mina folytatta a járkálást, mintha mi sem történt volna.
- A Szentségek Csarnoka a torony alatt van. Őr védelmezi, és nyilván
számos csapda is lapul benne, de segítek majd.
- Nagyúr - kezdte Mina, de elhallgatott.
- Beszélj szabadon, kedvesem.
- Ez a küldetés roppant fontos a számodra. Miért nem te magad jössz
ide? Ez is csak egy újabb próbatétel? Talán kételkedsz a szerelmemben és a
hűségemben?
- Nem, Mina. Ahogy mondtad, ez roppant fontos küldetés a számomra,
de nem léphetek be a toronyba. Többé már nem. Nuitari lezárta a rést, ahol a
legutóbb be tudtam surranni. A torony most már az ő birodalma, egyetlen
másik isten sem léphet be oda.
- Akkor hogyan szerzed meg magadnak a tornyot, uram? - kérdezte
Mina.
- Már most sok választott gyűlt össze, és még többen érkeznek, napról
napra. Krellt tettem meg parancsnoknak, aki most olyan sereget toboroz,
amely még nem létezett Krynn világán. Olyan harcosok ők, akik bárkit
képesek megölni, de őket nem lehet elpusztítani. Emiatt nem kell aggódnod.
Tedd meg, amire kértelek, majd térj vissza, amilyen gyorsan csak lehet!
Hiányzol, Mina.
A halálisten a Választottak kastélyában tartózkodott, a Vértenger partján,
Mina pedig a tenger alatt, Nuitari tornyában, mégis érezte az isten érintését,
érezte a csókját az ajkán.
- Hiányzol, uram! - lehelte Mina. Kihallotta a vágyakozás zöngéjét
Chemosh távoli hangjából, és belesajdult a szíve.
Megzörrent az ajtó zárja. Nem maradt sok idejük.
- Mina, amikor azt hittem, hogy elveszítettelek, magamba roskadtam, azt
hittem, mindennek vége. Sajnáltam, hogy halhatatlan vagyok. Ne feledd,
csupán egyetlen ereklyét lopj el a Szentségek Csarnokából! Így
bebizonyíthatom a többi istennek, hogy valóban
 - megleltem a kincset. Azután olvasd rá az ajtóra azt a varázslatot,
amelyet tanítottam. Ezután Nuitari tehet bármit, képes leszek behatolni a
tornyába.
- Igen, uram.
Chemosh eltűnt a fejéből.
Mina elfordult az istentől, és a két varázslóra nézett, akik lassú léptekkel
óvakodtak be a szobába.

Bazalt, a törpe, szőrös kis gömböc volt. Mina még egyszer sem látta az
arcát. A csuklyáját mindig mélyen az arcába húzta, amikor a közelében volt,
bozontos, fekete szakálla pedig kitakarta arca többi részét. A félelf arcát
viszont látta, sajnálatos módon. Ő sosem hordta mocskos csuklyáját, amely
a hátához tapadt. Olyan zsírossá vált már, hogy talán el sem tudta volna
választani a köpenyétől.
Bazalt ezúttal sem nézett rá, Caele viszont nyíltan a szemébe nézett, és ez
nyugtalanná tette.
Korábban sosem bámulta meg ilyen nyíltan. Előbb körbehordozta a
tekintetét a szobában, és amikor már úgy gondolta, hogy Mina nem néz rá,
ráemelte a tekintetét. Szemének csillogása zavarta a nőt. Olyan gyűlölet
izzott benne, amitől a nő ösztönösen a fegyvere után nyúlt.
Caele ajka visszahúzódott ínyéről, mint az áldozatára vicsorgó farkasé. A
kezét köpenye ujjában tartotta, ami szintén szokatlan volt tőle. A törpére
nézett. Bazalt nyugtalannak látszott. A szokottnál is mélyebben az arcába
húzta a csuklyáját, és kikukucskált alóla. Előbb Minára pislantott, majd a
félelfre, majd ismét a nőre.
Meg akarnak ölni, döbbent rá Mina.
A gondolat inkább bosszantotta, semmint megfélemlítette. Ez
megzavarhatja a nagyúr terveit. Neki kell támadnia először, mielőtt még
használhatnák ellene a mágiájukat. Neki nem volt fegyvere, és abban a
szobában nem is szerezhetett.
- Ti mit kerestek itt, férgek? - kérdezte jeges hangon.
- Engedélyt kaptál rá, hogy egy órán keresztül sétálhass a folyosón -
dörmögte Bazalt.
Az ajtóra mutatott, majd oldalra húzódott, utat nyitva Minának. A félelf
ugyanígy cselekedett.
 Megvárták, amíg hátat fordít nekik.
Mina eldöntötte, hogy a féleffel kezdi. A törpe nem tűnt annyira
lelkesnek, mint a félelf, és ha meglátja, hogy a társa véresen haldoklik a
földön, talán meggondolja magát.
Mina elhaladt Caele mellett, és a szeme sarkából észrevette, hogy a félelf
keze megmozdul.
Szóval ott a kése. Azzal akarja megtámadni, nem mágiával. Hát persze,
élvezi, ha puszta kézzel ölhet.
Megfeszítette az izmait, felkészült a támadásra, ekkor azonban a torony
váratlanul megremegett. Mindketten elveszítették az egyensúlyukat. Mina a
félelfnek esett, és elterültek a földön.
A robusztus törpe nem esett el. Kibillent ugyan az egyensúlyából a padló
és a falak remegésétől, de talpon maradt.
- Mi a. - horkant fel Bazalt.
- Nuitari! - bömbölte egy hang, majd újabb csapás érte a tornyot.
- Gyere elő, hallod?! Gyere elő, és nézz szembe velem!
- Chemosh! - kiáltotta Caele, aki beszorult Mina teste alá.
- Nem, ez női hang! - mondta Bazalt falfehér arccal, kikerekedett
szemmel. - Zeboim! Megtalálta a tornyot - nyögte keserves hangon.
- És éppen most nincs itthon a mester!
- Beszélned kell vele - hörögte Caele, majd egy hangos nyögés
kíséretében lelökte magáról Minát. - Szállj le rólam, te vézna szuka!
Noha Mina valóban karcsú volt, nehezebb volt a csontos félelfnél, és ezt
kihasználva próbálta megakadályozni, hogy Caele felállhasson. A lábát
beakasztotta a félelfébe, és elgáncsolta. Előbb belekönyökölt, majd
gyomorszájon rúgta a térdével.
Caele Mina torka felé kapott, de ekkor újabb borzalmas csapás érte a
tornyot, amelybe az összes fal beleremegett. Ezúttal már a törpe is elesett.
Csörömpölő üvegek zaját hallották. A fa tartógerendák felsírtak a nagy
terhelés alatt.
Caele új esélyt látott a hirtelen támadt zűrzavarban, és a kése után nyúlt.
A fegyver nem volt ott.
Először azt hitte, hogy elejtette, de amint felpillantott, azonnal meglátta.
Mina ott állt felette, a késsel a kezében.
A nő lehajolt, és a torkához nyomta a penge hegyét.
 - Ha csak megrándul az ajkad, fültől fülig elmetszem a torkodat! -
fenyegetőzött. - Ez rád is vonatkozik, törpe. Ha csak egyetlen szótagot is
kiejtesz, a társad meghal.
Látva, hogy Bazaltnak arcizma sem rezzen, úgy vélte, talán hajlandó
felvállalni ezt a kockázatot, ezért kiáltva folytatta.
- Chemosh nagyúr, imádkozva kérlek, tartsd szemmel ezt a két alakot,
amíg én elvégzem a dolgomat.
Két kőszarkofág jelent meg a szobában. Az egyiken Bazalt faragott
alakja volt, csukott szemmel, a karját összefonta a mellkasán. A másikon
Caele volt, ugyanolyan pózban.
- Feküdj bele! - mondta Mina a törpének.
Bazalt a koporsóra nézett, majd megrázta a fejét.
Caele megmoccant, ezért Mina erősebben nyomta a nyakához a kést.
Vékony vércsík csorgott le a félelf nyakán. Még erősebben tartotta a kést.
- Azt mondtam, feküdj be! - ismételte meg Mina.
Miután a törpe továbbra sem mozdult, Mina ismét felemelte a hangját.
- Nagyúr.
Bazalt szélsebesen mászott be a szarkofágba. Súlyos kőfedél siklott a
koporsóra, bezárva a törpét.
- Te következel - mondta Mina a félelfnek. Elvette a kést a torkától, a
bordájához nyomta, és a koporsóhoz vezette. Caele habozott, és Mina
tétovázás nélkül megvágta az oldalát. Caele azonnal befeküdt a koporsóba,
majd őt is egy kőlap zárta el a külvilágtól.
- Halottak, nagyúr? - kérdezte Mina.
- Nem - felelte Chemosh. A hangja túlharsogta a tenger istennőjének
tombolását. - Még nem. Egy rövid ideig kibírják, ha nem zihálnak és
kiáltoznak kétségbeesetten.
A koporsóból kihallatszó tompa moraj azon nyomban megszűnt.
- Most pedig eredj! - mondta az isten.
- És mi lesz Zeboimmal?
- Nem bánt téged. Különös, de éppen azért jött, hogy kiszabadítson.
Újabb rengés futott végig a tornyon, és Mina megtántorodott.
- És Nuitari? - kérdezte.
 - A családi ügyek jó időre lefoglalják a holdképűt. Próbálja rendezni a
kapcsolatát az unokatestvéreivel. Amikor pedig visszatér, lesz mit
megmagyaráznia a nővérének. A Vértenger tornya most a rendelkezésedre
áll, Mina. Eredj! Csak te tartózkodsz a toronyban.
- És az őr. Szükségem lesz valamiféle fegyverre.
- Nem, nem lesz - mondta Chemosh. - Csakis egy sárkánydárdával
tudnál megküzdeni ezzel az őrrel, azzal pedig nem szolgálhatok. Az eszedre
kell hagyatkoznod, és ne feledd, megáldottalak! Így kell boldogulnod.
- Igen, nagyúr - mondta Mina.
Magára maradt hát.
 11. fejezet

Mina megtalálta a csigalépcsőt, amely a torony belsejében tekergett, és

elindult lefelé. A gyöngyház lépcső körbe-körbe kanyargott, és Mina úgy
érezte magát, mint egy nautiluskagyló belsejében. Kisebb-nagyobb
repedéseket látott a falakon, amelyeket valószínűleg az istennő tombolása
idézett elő. Félő volt, hogy az épület bármelyik pillanatban megroggyanhat.
A rengések azonban szerencsére abbamaradtak. Mina nem látott ki a
toronyból, de feltételezte, hogy Nuitari időközben visszatért, és most
próbálja lecsillapítani a testvérét.
A toronyban csend honolt. Az épületet körülölelő tengervíz elnyomta a
hangot, így nyilván bentről sem szűrődött ki zaj.
A csend megnyugtatta. Most, hogy többé már nem volt fogoly,
egyszeriben otthon érezte magát, a tenger lüktetése nyugalomba ringatta. A
moraj talán felébresztett benne egy rég eltemetett emléket, amikor egy
hajótörés következtében elveszítette a szüleit és árvaként partra vetődött,
egy emléket, amely állandóan ott lapult a felszín alatt. Egy emléket, amelyet
tudatosan nem tudott feleleveníteni.
„Az agyunk kizárja ezeket a megrázó emlékeket, hogy megvédjen a
hatásuktól - magyarázta neki egyszer Aranyhold. - Egy nap talán eszedbe
jut, hogy mi történt veled, de lehet, hogy örökre elfelejted. Ne aggódj
emiatt, gyermekem, ez természetes dolog."
Minát azonban bosszantotta a dolog. Bűntudatot és szégyent érzett,
amiért nem emlékezett a szüleire, akik nagy szeretetben nevelték őt, talán az
életüket is feláldozták érte. Hiábavalóan próbálta felidézni az arcukat vagy a
hangjukat. A rögeszméjévé vált, hogy emlékeznie kell valahogy, és ez
egészen addig tartott, amíg az Egy Isten, Takhisis meg nem fedte őt a
felesleges időpocsékolásért.
„Nem számít, hogy ki adott neked életet! - mondta neki Takhisis jeges,
dühös hangon. - Én vagyok az anyád. És én vagyok az apád. Én
védelmezlek, én támogatlak és én táplállak."
Mina engedelmeskedett az istennő parancsának, mint az Egy Isten
összes többi parancsának is. Attól a pillanattól kezdve szándékosan nem
gondolt a szüleire, egészen addig, amíg be nem börtönözték ebbe a tenger
alatti toronyba. Rengeteg ideje volt gondolkodni és emlékezni végtelennek
tűnő magányos óráiban. A bosszúság, a szégyen és a tudásvágy visszatért.
Ügyelt rá, hogy a rögeszméje ezúttal ne derüljön ki, nem akarta Chemosht is
úgy feldühíteni, ahogyan Takhisist.
A csigalépcsőt egyenletes távolságonként elhelyezett mágikus
fénygömbök világították meg, amelyeket Bazalt minden nap ellenőrzött és
új energiával töltött fel. A lépcsőházból ajtók nyíltak a torony különböző
szintjeire. Mina érdeklődő pillantást vetett rájuk. Szívesen felfedezte volna
magának tornyot, érdekelte, hogyan vannak a szobák berendezve, melyiket
mire használják. Felettébb érdekelte a különleges torony.
Ugyanakkor nem volt rá ideje. Majd legközelebb - mondta saját
magának, majd elmosolyodott, tudván, hogy valószínűleg soha többé nem
lép be a toronyba.
Végre leért a torony aljába. Egy bronzveretes acélajtó állta az útját,
amelynek rúnákat véstek a felszínére. A rúnák az ajtó felett átnyúló kőből
kivájt boltíven is folytatódtak. Mina felismerte a mágikus írást, hasonló
jeleket látott korábban Nuitari könyvében is. El tudta olvasni az írást, de
nem értette a jelentését.
Felhagyott a rúnák tanulmányozásával, és megvizsgálta az ajtót, hátha
bejuthat rajta valahogy. Nem volt se kilincse, se egyéb zárszerkezete.
Nyilván a rúnák adják meg a megfejtést a behatoláshoz. Mina fennhangon
felolvasta az írást, de nem történt semmi. Az ajtó nem nyílt ki.
Dühösen belerúgott az acéltömbbe.
Az ajtó hangtalanul, könnyeden fordult el egy központi tengelyen, és
kinyílt.
Mina hátrébb lépett, és gyanakvón méregette a nyílást.
- Ez így túl egyszerű. Biztosan csapda - motyogta magának.
Nem lépett be. Közelebb óvakodott a bejárathoz, és megvizsgálta.
- Milyen ostoba vagyok! - korholta magát. - Ha van is csapda, az
biztosan mágikus, és nem vehetem észre. Meg kell próbálnom.
Átlépett a küszöbön, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy
biztonságban átért a túloldalra. Annak már nem örült annyira, hogy
az ajtó ismét elfordult a központi tengely körül, és becsukódott. Ezen az
oldalon nem látott rúnákat. A behatolónak ismernie kell tehát a kijutás titkát.
Megvonta a vállát, és megfordult. Majd később foglalkozik ezzel a
problémával, egyelőre nem volt rá ideje. Most mással kellett törődnie: egy
hatalmas akváriumot látott maga előtt.
Ő és a többi gyerek az árvaházban üvegből készült, vízzel teli
edényekben tartották a halakat. A gyerekek megtanulták, hogyan etessék és
gondozzák az állatokat. Hosszasan tanulmányozták őket, és mindig
rácsodálkoztak, hogy a halak miként képesek oly könnyedén lélegezni a
vízben, mint ők a szárazföldön. Ez a gömb is azokra az üvegedényekre
hasonlított, csak ez sokkal, de sokkal nagyobb volt: a kerülete teljesen
kitöltötte a torony belsejét. Az üveg falát belekarcolt rúnák fedték.
Napsugarak világították meg a gömböt, és a benne úszkáló teremtményeket.
- Ez csodás - lehelte lenyűgözve. - Gyönyörű és halálos.
A kecses medúzák, amelyek az akvárium körkörös áramlatában lebegtek,
úgy ölik meg áldozatukat, hogy a szúrásukkal bénító mérget lövellnek
beléjük, és ettől mozgásképtelenné válnak. Ezek a medúzák ráadásul
hatalmasak voltak, két-háromszor nagyobbak, mint ő, a csápjaik elég
hosszúak ahhoz, hogy megragadjanak velük egy felnőtt nőt.
Egy óriási tintahal lapult kiterülve a talajon. Elég nagynak tűnt ahhoz,
hogy lerántson a víz alá egy hajót. Ráják kúsztak felfelé a kristálygömb
oldala mentén. Hatalmas bikacápák úsztak körbekörbe. Borotvaéles
fogakkal teli állkapcsukat folyamatosan csattogtatták. A talajt tűzkorall
borította. Gyönyörű látványt nyújtott, de égetett, ha valaki hozzáért.
A hatalmas méretű, félelmetes és halálos lényekkel teli gömb alakú
akvárium közepén volt a Solio Febalas.
Mina döbbenten bámulta. A Szentségek Csarnoka egyáltalán nem olyan
volt, mint amilyennek képzelte.
Az építmény leginkább gyermeki homokvárra hasonlított. Egyszerű,
négyoldalú épület volt, egy-egy toronnyal a négy sarkában, és lőrésekkel az
oromzaton. Nem volt rajta ablak. Arról a helyről, ahol állt, mintha egy ajtót
vélt volna felfedezni, de nem tudta kivenni a részleteket. De ami még ennél
is meglepőbb volt, a
Szentségek Csarnoka, vélhetően tömérdek szent ereklye tárháza, csupán
négy láb széles és négy láb magas volt.
- Ez biztosan csak illúzió, vagy a hullámzó víz játéka - mondta saját
magának.
Végigfuttatta az ujjait a rúnákkal televésett üvegfalon.
- A kérdés csak az, hogyan jussak be? Egy áthatolhatatlan falú
kristálygömb előtt ácsorgok, amelyben több száz halálos lény úszkál. Ha be
is jutnék valahogy a gömbbe, akkor sem tudok víz alatt lélegezni, de ha
tudnék is, hogyan győzhetném le a cápákat, medúzákat.
Ekkor elakadt a lélegzete. Egy nagy korallzátony, amely dombot
képezett a gömb belsejében, megbillent, odébb terelve több száz halat,
amelyek riadtan menekültek el onnan. Egy fej bukkant fel a korallzátony
alól, amelyről kiderült, hogy egy hatalmas páncélt rejt. Egy teknősszerű
lény páncélját.
Minára szegezte izzó, sárga szemét. Megtalálta az őrt. Egy tengeri
sárkányt.
De ami ennél is lényegesebb, a tengeri sárkány is észrevette őt.

A Szentségek Csarnokát a Midori nevezetű tengeri sárkány őrizte. A

visszavonultan élő, ingerlékeny, haragos természetű Midori volt Krynn
legöregebb sárkánya, így a világ legősibb élőlénye.
Nem évtizedekben, hanem évszázadokban számolta a korát. Már nem is
tudta biztosan, hogy hány éves. Tíz évszázad elteltével hagyta abba a
számolást. Az idő múlása semmit sem jelentett a számára. Kizárólag élete
jelentős eseményeit tartotta számon, és csak azokat, amelyek közvetlen
hatással voltak rá.
Ezek közé tartozott az Összeomlás, mert némi bosszúságot okozott neki.
A lángoló hegy, amely a világra omlott, és ezreket ölt meg, városokat
pusztított el, lerombolta tengeri barlangjának egyik falát, ami miatt felébredt
ötven éve tartó szendergéséből. A leszakadó szikladarabok félig betemették
a testét, és teljes eltüntették felhalmozott kincseit. A kincsek többségét
sikerült kiásnia, de számos értékes tárgy örökre odaveszett. Midori
felbőszült állapotban hagyta el romba döntött fészkét, és felúszott a
felszínre, hogy megnézze, mi történhetett.
 Az örökké visszavonultan élő sárkány, aki köztudottan utált és megvetett
minden más teremtményt, kénytelen volt felkeresni fajtársait, hogy
elbeszélgessen velük. Ettől persze nem derült jobb kedvre.
Egy izgatott fiatal tengeri sárkánytól hallotta az Összeomlás történetét, ő
mesélt az ember papkirályokról és a vétkeikről, és a folyamatos
büntetésekről, amelyeket az istenek szabtak ki rájuk. Midori növekvő dühvel
hallgatta a történetet. Az emberek olyanok, mint a halak. Az egyik
pillanatban még itt vannak, a másikban már nem, és mindig egyre többen
lesznek. Midori el sem tudta képzelni, hogy az istenek miért rombolták le az
ő tökéletes fészkét olyan jelentéktelen ügy miatt, mint az emberek sorsa.
Midori füstölögve átköltöztette kincsei maradékát egy másik fészekbe, és
ismét álomba szenderült.
Átaludta a dárdaháborút, a láng nyarát, a káoszháborút, a világ ellopását
és a sárkánynagyurak érkezését, akik nem is sejtették a létezését. Tovább
aludt volna, ha egy iszonyatos sikoly fel nem riasztotta volna. Évszázadok
óta ekkor nyitotta ki a szemét először.
A sikoly Takhisis halálsikolya volt.
Midori sosem tartotta valami sokra a Sötét Királynőt. Néhány tengeri
sárkány részt vett Takhisis háborúiban. Midori nem tartozott közéjük.
Ragaszkodott az életéhez, és semmi értelmét nem látta annak, hogy
veszélyeztesse másvalaki érdekében. Midori nem foglalkozott vele, hogy
Takhisis uralkodik-e a világon, vagy sem. Most azonban, mint a gyermek,
aki rég elhagyta az otthonát, de tudni szeretné, hogy mi történt az anyjával,
hogy ott van-e még, ha szüksége lenne rá, Midori hirtelenjében
reményvesztettnek érezte magát, talán meg is riadt.
Ha egy isten efféle sanyarú sorsra juthat, akkor még egy sárkány sem
érezheti magát biztonságban.
Életében másodszor Midori elhagyta a fészkét, hogy kiderítse az
igazságot. Lassan, nehézkesen úszott a vízben, de nem az évek nyomták a
vállát, hanem hatalmas, súlyos páncélja. A szárazföldi sárkányoknak csak
csökevényes nyúlványaik vannak, amelyek segítségével képesek repülni,
miközben a tengeri sárkányoknak a teknősökhöz hasonló, hatalmas
páncéljuk van, és karmos lábak helyett úszólábakkal rendelkeznek. A
páncéljukat védekezésre
használják. Midori a fejét és a lábait is képes volt behúzni a páncél alá -
aludni is így szokott. A páncéljára idővel korallfajok telepedtek és tengeri
kagylók népesítették be. Tulajdonképpen egy egész korallzátonyt cipelt a
hátán.
Midori úgy vélte, hogy ez a mostani esemény összefüggésben lehet Istar
városával és az Összeomlással, ezért visszatért a Vértengerbe, ahol
összetalálkozott Nuitarival, aki éppen egy régi, romos torony újjáépítésén
serénykedett. Az isten nem örült túlságosan a tengeri sárkány
felbukkanásának, nem tudott róla, hogy tartózkodik egy a közelben, és félt,
hogy még sok bajt okozhat.
Nuitari szívélyesen üdvözölte Midorit, és elmesélt neki mindent. Beszélt
Irdáról és Káoszról, a világ ellopásáról, az idegen sárkányokról, a
koponyatotemekről, az időutazó surranóról, egy Mina nevű lányról, a lelkek
háborújáról, egy isten haláláról, és egy másik istenről, aki önkéntes
száműzetésbe vonult.
Miközben Midori a történetet hallgatta, egyre nőtt a félelme. Egy olyan
világ, ahol istenek halnak meg, nyilvánvalóan sokkal veszélyesebb, mint
ahogy ő azt gondolta. Már éppen azon kesergett, hogy ilyen körülmények
között mikor lesz alkalma ismét korokat átaludni, amikor Nuitari váratlanul
ajánlatot tett neki. Szüksége volt egy őrre, aki vigyáz a tenger fenekén
felhalmozott kincseire. Nuitari felajánlotta neki az őrző feladatát.
Midori nem kedvelte Nuitarit. Vinnyogó, hálátlan kölyöknek tartotta, aki
nem méltó anyja örökéhez, aki életet adott neki. Nem különösebben
akaródzott az istent szolgálnia, de magányos fészkébe sem akart visszatérni.
Itt értékes tárgyakra felügyelhetett. Különben is, ha megunja a dolgot, vagy
Nuitari túlságosan felbosszantja, bármikor odébbállhat. Így hát Midori
beleegyezett, hogy beköltözik Nuitari újjáépített tornyába, és őrzi az értékes
vallási ereklyéket.
Nuitari biztosította róla, hogy mivel a torony a Vértenger fenekén van,
nem valószínű, hogy ostoba halandók bosszantanák őt. Csak az a korcs
félelf Caele járt le hozzá időnként, hogy néhány csepp vérért könyörögjön.
Midori megtagadhatta volna a kérést, de a félelf annyira
meghunyászkodott előtte, oly lelkesen magasztalta őt, és nyilvánvalóan
rettegett tőle, hogy Midori a kedvét lelte az efféle látogatásokban. Ilyenkor
előbújt a fészkéből, eljátszadozott a félelfel,
amíg az már teljesen megalázta magát előtte, majd kelletlenül, prüszkölve és
vicsorogva gyűjtött neki egy kis vért, élvezve, hogy Caele alig mer a
közelébe óvakodni.
Senki más nem jött le hozzá, és zavarta meg a szunyókálását és
elmélkedését. Nuitari egy különleges fészket épített neki: egy hatalmas
kristálygömböt, amelyet a torony aljában helyezett el, és teletöltötte
tengervízzel. A sárkány kedvére úszkálhatott, kedvére közlekedhetett a
kristálygömb falán elhelyezett térkapun keresztül.
A Szentségek Csarnoka a kristálygömb közepén kapott helyet. Valójában
nem csarnok volt, inkább egy kis kastélyszerű épület, ahol az ereklyéket
tárolták. Aki hozzá akart férni az ereklyékhez, annak nem csupán oda kellett
úsznia és kijátszania a tengeri sárkány éberségét, de a hatalmas
kristálygömb többi lakójával is szembe kellett néznie. A sárkány nem tűrte
az élénk mozgást, ezért csak olyan teremtményeket engedett a be a
kristálygömbbe, amelyek csendesek és nyugodtak, mint a medúzák vagy a
ráják. A cápák ostobák voltak ugyan, de szeretett csemegézni belőlük, és
kedvelte nézni, amint az óriás tintahalaival harcolnak. A csattogó tengeri
sünöket viszont kitiltotta, azokat nem szívelte.
Végül is jól érezte magát, jól eltölthette ott élete alkonyát.
Midori éppen szunyókált, a feje félig kint, félig bent a páncélja alatt, és a
medúzák mozgása keltette hullámzást élvezte, amikor meghallotta a terembe
vezető ajtó nyitódását. Valaki bejött.
Midori arra gondolt, hogy ismét a félelf jött le hozzá némi sárkányvérért,
és most nem akarta, hogy bárki is megzavarja. Már éppen rá akart mordulni,
hogy vágja fel a saját ereit, vagy ha nem, ő megteszi helyette, amikor
észrevette, hogy nem a félelf az. Egy idegen behatoló.
Midori visszahúzódott a páncéljába, és meglapult. Kívülről semmi nem
látszódott belőle. Csak egy ártalmatlan korallzátony volt a kristálygömb
alján. Halak úszkáltak körülötte lomha nyugalomban. A hátán kinőtt tengeri
növények előre-hátra ringatóztak az áramló vízben. Csak egy éles szemű,
alapos szemlélő vehette volna észre a páncélja homályából kikandikáló
sárga szemeket.
Amit látott, az jobban felkeltette az érdeklődését, mint bármi az elmúlt
ezer esztendőben.
Előbújt a páncélja alól, hogy közelebbről is szemügyre vegye.
 Mina testét olyan félelem járt át a sárkány láttán, amitől lebénult. A
sárkány kitátotta a pofáját. Hatalmas, agyarszerű fogai megcsillantak a
zöldes fényben. Nagy levegőt vett, amellyel több száz apró halat kebelezett
be egyszerre.
A sárkány összezárta az állkapcsát. Két oszlopszerű evezőlábával
elemelte tengeri növényekkel borított páncélját a talajtól. Aztán meglóbálta
a farkát, miáltal felkavarta a leülepedett, sűrű iszapot. Majd az ősi lény
evezőlábai segítségével hajtva magát elindult a behatoló felé. Kinyújtotta a
nyakát, előreszegte a fejét, és megcélozta Minát.
Mina megrémült, attól félt, hogy a tengeri szörnyeteg áttöri a
kristálygömb üvegét. Megfordult, az ajtóhoz rohant, és kétségbeesetten
próbált áthatolni rajta.
Az ajtó természetesen nem nyílt ki. Mina hátrapillantott a válla felett. A
sárkány már majdnem odaért. Hatalmas szemei voltak: fekete hasítékszerű
pupilláját zöld és arany lángnyelvek övezték. Már maguk a szemek is
magukba szippantották Minát. A sárkány kinyitotta a pofáját.
Mina az ajtónak nyomta a hátát, és Chemosh nevét formálta meg az
ajkával.
A sárkány odaért a kristálygömb falához, lefékezett, majd követve a
gömb görbületét felfelé siklott, és lebegve megállapodott. Megszólalt, vizet
és apró halakat köpve ki.
- Te honnan jöttél? - kérdezte.
Arra számított, hogy gyors és kíméletlen halálban lesz része, nem arra,
hogy efféle ostoba kérdést tesznek fel neki.
- Nos? - kérdezte a sárkány türelmetlenül.
- A. toronyból. jöttem. - Mina egy esetlen mozdulattal a háta mögött
lévő ajtóra mutatott.
- Nem így értettem - dörögte a sárkány ingerülten. - Úgy értem, te
honnan jöttél? Hol voltál?
Mina már hallotta korábban valahol, hogy a sárkányok szeretnek
eljátszadozni a zsákmányukkal, rejtvényeket és találós kérdéseket tesznek
fel nekik, mielőtt megölik. Ugyanakkor nem tűnt úgy, hogy ez a sárkány
csak játszadozna vele. Komolyan gondolta a kérdést.
 Mivel nem vagyok varázsló, semmi keresnivalóm a toronyban, gondolta
Mina. A sárkány valószínűleg azt hiszi, hogy Nuitari vendége vagyok, ezért
nem ölt meg azonnal. Ennek még hasznát vehetem.
- Az isten barátja vagyok - felelte Mina. Még csak is nem is hazudott,
csak nem árulta el, hogy melyik istené. - Amikor azok a rengések megrázták
a tornyot, leküldött ide, hogy ellenőrizzem, nem esett-e bajuk az
ereklyéknek.
A sárkány szeme összeszűkült. Nem elégedett meg a válasszal.
- Nem akarsz válaszolni a kérdésemre?
Mina egy pillanatra összezavarodott.
- Én csak. nem gondoltam, hogy ez érdekel. Természetesen válaszolok.
Ami engem illet, Minának hívnak. Hogy honnan jövök, azt nem tudom.
Árva vagyok, és nem emlékszem a gyerekkoromra. Hogy merre voltam
korábban, voltam Ansalon szinte minden szegletében. Sokáig tartana, mire
elmesélném a történetemet. Azért vagyok itt, hogy ellenőrizzem az
ereklyéket.
- Vesztegeted az időmet. Gyere be hát, és ellenőrizd az ereklyéket! Senki
sem áll az utadba - mondta a sárkány, és gonoszul rávigyorgott.
Mina rádöbbent, a sárkány azt hiszi, hogy Nuitari elárulta neki, hogyan
hatolhat be a kristálygömbbe.
Hogy lehettem ennyire ostoba, korholta magát Mina némán. Most mihez
kezdek? Mondjam azt, hogy elfelejtettem, mit mondott nekem az isten? Még egy
ostoba törpe sem hinné el ezt.

A sárkány rámeredt.
- Nos, mire vársz? A kis meséd alapján, amit előadtál nekem, árva vagy.
A sárkány elhallgatott. Kikerekedett a szeme. Előrelökte a fejét, amely
nekiütődött a kristályüvegnek.
- A szememre és az orromra! - kiáltott fel. - A tüdőmre és a májamra! A
szívemre és a gyomromra, a fogamra és a karmomra! Te nem tudod!
Mina nem értette, hogy miről van szó.
- Mit nem tudok? - kérdezte a sárkánytól.
De a sárkány már nem figyelt oda rá, magában motyogott valamit.
Mina elkapott néhány szót a sárkány dünnyögéséből „.átkozott"
„.hazug." „azt majd meglátjuk!"
Mina semmit sem értett.
- Mit nem tudok? - kérdezte még egyszer. Motoszkálni kezdett benne
valami, úgy érezte, hogy itt valami fontos dolog lappang a háttérben.
- Nem tudod, hogy. - a sárkány rámeredt - hogyan kell ide bejutni.
Ugye?
A sárkány nyilvánvalóan nem erre gondolt. Most már valóban
játszadozott vele. Megcsillant hosszúkás pupillája. Zöld ajka
felkunkorodott.
- Nincs benne semmi trükk, csak gyalogolj át a kristályüvegen!
Gondolom, könnyedén tudsz lélegezni a víz alatt. Az is része a mágiának,
nemde bár?
A szörny megpróbál becsalogatni, gondolkodott Mina. Itt maradhatnék,
biztonságban a sárkánytól, de akkor cserbenhagynám a nagyurat.
- Chemosh, most légy velem! - fohászkodott, majd a kristályüveghez
lépett.
Mindkét kezét az üvegfalra helyezte. Az ujjait végigfuttatta a felületére
vésett rúnákon. A céljára összpontosított: a kristálygömb közepén lévő
homokvárra. Kerülte a sárkány tekintetét, meredten nézte a homokvárat,
majd nagy levegőt vett, és tett egy lépést előre.
A kristály úgy olvadt meg a tenyere alatt, mint a jég, és a következő
pillanatban a gömb belsejében találta magát.
Különös érzése támadt. Nem kapálózott, fuldokolt, nem kapkodott
levegő után. Mintha a teste elveszítette volna szilárd halmazállapotát. Nem
lélegezte be a vizet, inkább eggyé vált vele. Hús-vér lényből vízlénnyé
alakult. Lenyűgöző, felszabadító és rémisztő érzés volt egyszerre. Most
azonban nem volt ideje azon merengeni, hogy mi történhetett. Mina
feszülten fordult szembe a sárkánnyal. Biztos volt benne, hogy az azonnal
rátámad.
A sárkány felhúzta az ajkait, kivillantva megsárgult agyarait, és
elvigyorodott. Mina legnagyobb meglepetésére a sárkány lomhán odébb
siklott, majd letelepedett a hatalmas kristálygömb fenekén.
- Bocsáss meg, kérlek, öreg vagyok már, és ez a sok izgalom kimerített!
Kérlek, ne zavartasd magad, végezd csak a dolgodat.
Cápák köröztek Mina körül, egy-két óriási medúza túlságosan
közel lebegett hozzá.
Az óriás tintahal kinyitotta a szemét. Az összes tengeri teremtmény őt
nézte. Egyik sem közelített felé.
Mina úszni kezdett a célja felé, miközben a szemét végig az ellenségein
tartotta.
A cápák lustán körözve kísérték. A tintahal is utána úszott, de csak tisztes
távolságból követte.
Mina végképp nem értett semmit, de változatlanul folytatta az útját. A
tengeri lények szemmel tartották, nem tágítottak. A sárkány is figyelte,
arany és zöld szemében mintha szórakozott fény csillant volna.
Hát persze, kell lennie itt valami csapdának.
Amint az épülethez ért, körbeúszta, és kihasználva az áramlatokat,
lebegve próbálta feltérképezni. Zavarodottan forgatta a szemét, egészen
biztos, hogy nem a víz kápráztatta el a látását. A Solio Febalas egy
gyermeknek készült homokvár volt, és úgy tűnt, azonnal porrá omlik, ha
hozzáér.
Négykézlábra kellene ereszkednie ahhoz, hogy bemászhasson, és noha
karcsú testalkatú volt, még úgy sem biztos, hogy beférne.
Sehol sem látott ereklyéket! Nuitari rászedte, de miért? Miért lenne
szüksége erre a sok felesleges hűhóra? Persze az istenek útjai
kifürkészhetetlenek egy halandó számára. A nagyúr mérhetetlenül csalódott
lesz.
Mina a sárkányra nézett, aki úgy tűnt, élvezi a zavarát. Azon töprengett,
vajon érdemes-e tovább kutatnia, vagy jobb lenne visszaúszni.
Legalább be kellene néznem, döntötte el. A nagyúr már így is dühöngeni
fog. Legalább mindent részletesen el tudok neki mesélni.
Mina óvatosan közelítette meg a homokvárat, egyrészt csapdákat sejtve,
másrészt félt, hogy ledönti az egész építményt, ha nagy erővel csapódik
neki. A vár falai a válláig értek.
Mina kinyújtotta a karját, és tétován megérintette a falat. Valóban
homokból készült, de oly szilárdnak érezte, mint a márványt. Semmi sem
történt az érintése nyomán. Ismét a sárkányra nézett, majd a kristálygömb
előtti térre, attól félve, hogy Nuitari éppen akkor lép be az ajtón.
Senkit se látott, és a sárkány se moccant.
 Mina ismét körbeúszta a homokvárat, és megkereste a bejáratot. A jó egy
méter magas ajtót lilás színnel csillogó, ezernyi gyöngyből készítették. Egy
nagyméretű smaragdból faragott rúnát látott az ajtó közepén. Mina
végigfuttatta az ujjait a rúna felszínén.
A rúna zöld fénnyel felragyogott. A gyöngyajtó robbanásszerűen tárult ki.
Mina túl későn észlelte a csapdát. A terem légmentesen volt lezárva, és
amikor az ajtó kinyílt, megtört a pecsét. A víz sebesen áramlott be, magával
sodorva Minát. A víz áramlása megszűnt, és az ajtó ismét bezárult,
légmentesen lezárva a termet.
Ismét fogoly lett belőle.
Nem csoda, hogy a sárkány szórakozottan nézett utána.
A beáramló víz ereje ledöntötte a lábáról. Hason feküdt a földön, a víz a
talajon az álláig ért, és gyorsan szivárgott. Kellett lennie valamiféle
áteresznek a talajban, még hallotta is a víz gurgulázó hangját.
Semmit sem látott a koromsötétben. Óvatosan tápászkodott fel a földről,
félve, hogy beüti a fejét a mennyezetbe. Nem történt semmi. Felnyújtotta a
kezét, de nem ütközött bele semmibe. Elkezdett felegyenesedni.
Nem ütötte be a fejét. Teljesen felegyenesedett, de nem mert mozogni,
mert semmit sem látott. A szeme azonban lassacskán hozzászokott a
sötéthez. A szoba végül is nem volt annyira sötét, mint először gondolta.
Noha lámpás nem volt a helyiségben, néhány tárgy halovány fényt bocsátott
ki magából, így lassacskán fel tudta mérni a környezetét.
Körbefordult, majd felmérte a padlót és a mennyezetet. Elakadt a
lélegzete. Könnyek szöktek a szemébe, elhomályosítva a látását.
Egy hatalmas csarnokban állt. Száz lépés is kevés lett volna hozzá, hogy
a közepére érjen. A mennyezet, amelytől félt, hogy beleüti a fejét, olyan
magasan húzódott, hogy alig látta.
Az összes isten ott volt körülötte.
Minden istennek volt egy falból kivájt beugrója, és mindegyik beugróban
állt egy oltár. Szent ereklyék voltak az oltárokon, vagy azok körül.
Néhány ereklye fényt bocsátott ki magából, néhány villódzott, mások
haloványan pislákoltak. Egyes ereklyék sötétek voltak, mások mintha a
fényt akarták volna elszívni a többitől.
 Reszketve, remegő lábbal rogyott térdre. Az istenek szent ereje mintha
porrá zúzta volna őt. - Az istenek bocsássanak meg nekem! - suttogta. - Mit
tettem? Mit tettem?
 12. fejezet

Amikor Nuitari visszaérkezett a tornyához, az éppen ostrom alatt állt. A

nővére, Zeboim, a mélység istennője akarta darabokra zúzni.
Noha testvérek voltak - Takhisisnek és a bosszú istenének, Sargonnasnak
a gyermekei -, úgy különböztek egymástól, mint a háborgó tenger és a
békés, fekete holdfény. Zeboim örökölte anyja lobbanékony, megalkuvást
nem tűrő, törtető természetét, de hiányzott belőle anyja fegyelmezettsége.
Nuitari, éppen ellenkezőleg, anyja hűvös, számító észjárásával született, és
ellenállhatatlan vonzalmat érzett a mágia iránt. Zeboim közel állt az
apjához, Sargonnashoz. Gyakorta segítette apja törekvéseit, mert a
minotauruszok Zeboim fő hívei közé tartoztak. Nuitari megvetette az apját,
és ezt nem is titkolta. A minotauruszokat sem tartotta sokra, éppen ezért alig
akadt mágus közöttük.
Nuitari számított rá, hogy Zeboim haragra gerjed, amikor megtudja,
hogy az ő engedélye nélkül építette újjá az Ősmágia tornyát a tenger
mélyén. De jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, már csupán puszta irigységből
sem engedte volna meg neki. Ráadásul attól is tartott, hogy a nővére elkezd
saját terveket szövögetni, ezért úgy döntött, előbb felépíti a tornyot, utána
pedig elnézést kér tőle a viselkedéséért.
Éppen erre készült, de Zeboim nem hallgatta meg.
- Esküszöm neked fivérem - füstölgött Zeboim -, hogy egyetlen fekete
köpenyes varázsló sem szállhat vízre, különben éktelen haragommal kell
szembenézniük! Ha forró fürdőt akarnak venni, belefojtom őket a vízbe! Az
összes hajót, amelyik varázslót szállít a fedélzetén, elsüllyesztem! Az összes
tutajt darabokra zúzom, amelyen varázsló utazik! Ha egy varázsló belelép
egy csermelybe, áradó folyóvá változtatom! Ha meg akarnak inni egy pohár
vizet, megfagy a torkukon.
Hosszasan folytatta a sort, vicsorogva, csapkodva, a lábával dobogva.
Minden egyes lábdobbanásnál megremegett az óceán
feneke. Tombolása alapjaiban rázta meg a tornyot. Nuitari el sem tudta
képzelni, hogy nővére fékevesztett tombolása micsoda károkat okozhat
odabent. Nem tudott kapcsolatba lépni két varázslójával, és ez felettébb
aggasztotta.
- Sajnálom, nővérem, ha felbosszantottalak! - mondta Nuitari bűnbánó
arccal. - Őszintén mondom, nem szándékosan tettem.
- Nem szándékosan építetted fel ezt a tornyot a tudtom nélkül? - rivallt
rá Zeboim.
- Azt hittem, tudsz róla - felelte Nuitari ártatlanul. - Azt hittem, te
mindenről tudsz, ami a tengereidben történik! Ha nem így van, ha valóban
ennyire meglepetésként ért, akkor az vajon az én hibám?
A megvadult Zeboim gyilkos pillantást vetett rá. Zavarodottan
csapkodott és kapálózott, de nem tudott szabadulni a halászhálóból, amelyet
a fivére vetett ki rá. Ha elismeri, hogy tudott az épülő toronyról, akkor vajon
miért nem avatkozott közbe korábban, ha zavarta őt? Ha azonban elismeri,
hogy nem tudott az építkezésről, akkor azt ismeri el, hogy nem tudja, mi
történik a birodalmában.
- Más, ennél sokkal fontosabb ügyek foglaltak le - mondta Zeboim
gőgösen. - De most, hogy már ezzel is tudok foglalkozni, jóvá kell tenned a
vétkedet.
- Mit kívánsz? - kérdezte Nuitari nyájas hangon. - Örömömre szolgálna,
ha a kedvedben járhatnék, nővérem. Feltéve, hogy a kívánságod ésszerű.
Nuitari feltételezte, hogy Zeboim nem csupán a toronyról szerzett
tudomást, hanem a Szentségek Csarnokáról is. Valószínűleg visszakéri a
saját szent ereklyéit, és cserébe megengedi, hogy Nuitari megtarthassa a
tornyát. Nuitari már el is döntötte, hogy ad neki egy ereklyét, talán kettőt is,
ha nem fenyegeti többé a varázslóit.
Testvére kérése azonban alaposan meglepte.
- Minát akarom - mondta Zeboim.
- Minát? - kérdezett vissza Nuitari döbbenten. Előbb Takhisis, majd
Chemosh, most pedig Zeboim. Az összes isten ezt a lányt akarja?
- Fogságban tartod. Add át nekem, és cserében megtarthatod a
tornyodat! - ajánlotta fel Zeboim nagylelkűen. - Nem kell lebontanod.
- Minő nagylelkűség - mondta Nuitari méreggel átitatott hangon.
- Mit akarsz kezdeni ezzel a nővel, ha megkérdezhetem?
Zeboim felnézett az óceán napsütötte felszínére.
- Mit gondolsz, ebben a pillanatban hány fekete köpenyes varázsló
hajózik a tengereken, fivérem? - érdeklődött. - Én hatról tudok.
Felemelte a kezét, és a víz azonnal bugyborékolni és fortyogni kezdett
körülötte. A napot sötét viharfelhők takarták ki az égről. Nuitari elképzelte,
amint a varázslói kétségbeesetten kapálózva esnek bele a háborgó tengerbe a
fedélzetről.
- Legyen hát! Megkapod őt - kiáltotta dühösen. - Noha fogalmam sincs,
miért van rá szükséged. Ő Chemoshé, testben és lélekben egyaránt.
Zeboim sokat sejtetően elmosolyodott, amiből Nuitari azonnal kitalálta,
hogy ő és Chemosh valamiféle egyezséget kötöttek egymással.
Szóval Chemosh ezért nem jött el személyesen azért a kis ringyóért, motyogta
magában Nuitari. Alkut kötött Zeboimmal, de mire? Nyilván nem a toronyra, az
biztos.

Fürkésző pillantást vetett a nővérére, aki ugyanúgy méricskélte őt.

- Idehozom neked - mondta végül Nuitari.
- Tedd azt - bólintott Zeboim. - Ne várakoztass túl sokáig. Könnyen
elunom magam.
A nyomaték kedvéért ismét dobbantott a lábával, és a torony alapjaiban
remegett meg.

Nuitari azonnal szólította a varázslóit, amint belépett a toronyba.

Egyikük sem felelt.
Baljós esemény. Caele mindig a nyakát törve rohant elébe, hogy ő érjen
oda elsőként, amikor hazaérkezik valahonnan. A mindig megbízható Bazalt
inkább a háttérben maradt, hogy aztán négyszemközt panaszkodhasson a
félelfre.
Most azonban egyikük sem felelt mestere hívására.
Nuitari ismét szólította őket, ezúttal fenyegető hangon.
Nem érkezett válasz.
Nuitari a laboratóriumba ment, hátha ott vannak. Iszonyatos felfordulást
talált: a padlót elárasztották a kifolyt varázsitalok és az
üvegszilánkok, az egyik sarokban parányi tűz pislákolt, néhány ördögöcske
kiszabadult ketrecéből, és most visítozva repkedtek. Nuitari elfújta a tüzet
egy dühös fújtatás kíséretében, visszazárta az ördögöcskéket a ketreceikbe,
majd tovább folytatta a keresést. Rossz érzése támadt. Sajnos tudta, hogy
hol keresse a varázslóit.
Mina szobájának ajtaját tárva-nyitva találta. Belépett a helyiségbe.
Két kőkoporsót látott. Mina nem volt sehol.
Nuitari levette a szarkofágok tetejét. Caele levegő után kapkodott.
Megkapaszkodott a koporsó oldalában, majd felhúzta magát ülő helyzetbe.
Próbált felállni, de a lábai elgyengültek, így nem sikerült. Visszahuppant, és
reszketve zihált. Mivel a törpék hozzászoktak a föld alatti élethez, Bazalt
higgadtan viselte a bebörtönzést. Ő sokkal inkább istene haragjától félt,
csuklyáját mélyen a szemébe húzta, és kerülte mestere pillantását.
- Ó, ha megbocsátasz, mester, megyek, és rendet teszek. - hebegte, és
próbált kislisszolni a szobából.
- Hol van Mina? - kérdezte Nuitari.
Bazalt lopva körülnézett, mintha abban bízna, hogy Mina csak az ágy
alatt bujkál. Mivel nem látta sehol, visszanézett a mesterére, és azonnal el is
kapta a róla a tekintetét.
- Caele hibája volt - mormogta bele Bazalt torzonborz szakállába. - Meg
akarta ölni őt, de elügyetlenkedte, mint mindig, Mina pedig elvette tőle a
kést, és akkor.
- Te álnok kígyó! - sziszegte Caele. Nagy nehezen, tántorogva
kikászálódott a koporsóból, és vádlón a törpére emelte remegő kezét.
- Mindketten hagyjátok abba! - parancsolta Nuitari. - Hol van Mina?
- Minden olyan gyorsan történt, mester - vinnyogta Caele. - Zeboim
megostromolta a tornyot, és a következő pillanatban már azt vettem észre,
hogy Mina megszerzi a késemet, és a torkomnak szegezi.
- Ez igaz, mester - vette át a szót Bazalt. - Mina azzal fenyegetőzött,
hogy megöli Caelet, ha ellenszegülök neki, és mivel féltettem az életét,
nyugton maradtam, majd jött Chemosh, és arra kényszerített, hogy
feküdjünk bele ezekbe a koporsókba.
- Hazudtok - mondta Nuitari meglepően nyugodt hangon. - A holtak ura
nem hatolhat be a tornyomba. Többé már nem.
 - Hallottam a hangját, mester - mentegetőzött Bazalt remegő hangon.
Próbált elhátrálni istene elől. - Mindent betöltött. Minához beszélt. Azt
mondta, hogy a torony az övé, leszámítva az őrt a.
- Az őrt? - kérdezett vissza Nuitari, és abban a pillanatban már tudta is,
hogy Mina hová ment. A Szentségek Csarnokába. Megnyugodott.
Midori majd elbánik vele. Nem sok marad belőle. Ki kell találnom valamit,
amivel lecsillapíthatom a nővéremet. Majd becsomagolom Mina maradványait
egy kis díszdobozba. Azt majd odaadhatja Chemoshnak azért cserébe, amit ígért
neki. Chemosh úgysem tartaná meg az ígéretét.

Két varázslójára nézett, akik ott reszkettek előtte.

- Takarítsátok fel a mocskot! - a koporsókra pillantott. - Ezeket
hagyjátok itt. A jövőben még jól jöhetnek, ha ellenszegültök a
parancsomnak.
- Igen, mester - mormogta Bazalt.
- Igen, mester - nyelt egy nagyot Caele.
Nuitari elégedetten indult el, hogy összekaparja Mina maradványait.

Nuitari arra számított, hogy hatalmas felbolydulást lát majd a tengeri

akváriumban. Vérre számított, egy elégedett sárkányra, és a koncokon
marakodó cápákra. Ehelyett csak idegesítő nyugalomban lebegő medúzákat
látott, és egy iszapban alvó sárkányt.
Úgy látszik, feleslegesen aggódott. Mina nem jött le ide. Nuitari üzenetet
küldött a varázslóinak, hogy kezdjék el átkutatni a tornyot a lány után, majd
ő is megfordult, hogy a segítségükre legyen, de ekkor a sárkány megszólalt.
- Ha az embernőt keresed, bement a homokvárba.
Nuitari megrendülten állt egy pillanatig, majd áthatolt a kristályüvegen,
és a sárkány elé állt.
Midori hatalmas páncélja sötét mélyéből nézett ki rá.
- Megengedted neki, hogy belépjen? - dühöngött az isten. - Miféle őr
vagy te?
- Azt állította, hogy te küldted - védekezett a sárkány. A páncélja enyhén
megmozdult. - Azt mondta, azért küldted, hogy ellenőrizze, a
földrengés nem tett-e kárt az ereklyékben.
- Te elhitted neki ezt a hazugságot? - Nuitari lába az iszapba
gyökerezett, nem akart hinni a fülének.
- Nem - felelte Midori, zöld és arany szeme megvillant. - Ahogy a te
hazugságaidat sem hiszem el.
- Az én hazugságaimat? - Nuitari egyre kevésbé értette, hogy mi történik
vele. Soha sem hazudott a sárkánynak, fontos dolgokban legalábbis nem. -
Miféle. nem érdekes. Miért engedted át?
- Legközelebb te végezd el a piszkos munkát - dörögte Midori, és
egészen visszahúzódott páncélja mélyére. Becsukta a szemét, és alvást
színlelt.
Nuitarinak most nem volt ideje a sárkány sértettségén töprengeni, meg
kellett állítania Minát. Nem viheti magával az ereklyéket. Az isten
láthatatlanul és nesztelenül jelent meg a Szentségek Csarnokában.
Mina odabent volt. Nem fosztogatott, ahogy azt Nuitari gondolta. A
padlón térdelt, a fejét leszegte, a kezét az ölében nyugtatta.
- A sötétség istenei, a fény istenei, istenek, akik a félhomályt kedvelitek,
bocsássatok meg, amiért beszennyeztem e szent helyet - imádkozott Mina
lágy, halk hangon. - Bocsássátok meg a halandók tudatlanságát, bocsássátok
meg az arroganciájukat és félelmüket, amely ahhoz vezetett, hogy
elkövessék ellenetek e súlyos vétket. Noha a tolvajok lelke, akik ellopták
ezeket a szent ereklyéket, rég eltávoztak, a gyengeségük megmaradt az
utódaikban. Kevesen hajtanak fejet előttetek. Kevesen tisztelnek titeket.
Sokan tagadják a létezéseteket, és azt állítják, hogy többé már nincs szükség
rátok. Ha láthatnák ezt az áldott helyet, ahogyan én látom, ha éreznék a
jelenléteteket, ahogyan én érzem, mindannyian a lábatok elé borulnának, és
imádnának titeket.
Nuitari arra készült, hogy puszta kézzel ragadja meg Mina torkát, és
addig rázza, amíg az összes csontja el nem törik, és vér serken a sebeiből. A
varázslóihoz hasonlóan ő sem pazarolta alantas, jelentéktelen dolgokra a
mágikus erejét.
De nem ölte meg Minát. Körülnézett a csarnokban, és meglátta azt, amit
Mina látott.
A szent ereklyéket, amelyek nem csereberélhetők, mint a jószág a
vásárnapon.
 Meglátta az istenek oltárait. Meglátta az isteni fényt. Érezte, amit a lány
érzett - a szent jelenlétet. Nuitari visszahúzta a kezét.
- Te vagy a legidegesítőbb ember - mondta felbőszülten. - Nem tudok
kiigazodni rajtad!
Mina felemelte a fejét, és az istenre nézett. Könnyek áztatták az arcát.
Egy eltévedt gyermekre emlékeztetett.
- Én sem értem saját magamat, uram - mondta. Fejet hajtott az isten
előtt. - Vedd el az életemet, amiért behatoltam ebbe a szent csarnokba.
Megérdemlem a halált.
- Valóban megérdemled - csikorgatta a fogát Nuitari. - De ma szerencséd
van. Odaígértelek a nővéremnek, aki odaígért téged Chemoshnak.
Ennyi erővel akár a falnak is beszélhetett volna. Mina meg se moccant.
Továbbra is ott térdelt a földön, letaglózva a mennyek súlyától.
- Hallottad, amit mondtam? Szabadon elmehetsz - mondta Nuitari. - De
figyelmeztetlek, ha valami ostoba gondolattól vezérelve elrejtettél esetleg
egy varázsgyűrűt vagy egy életadó varázsitalt az ingujjadban, akkor jobb, ha
most azonnal megszabadulsz tőle, mielőtt távozol. Máskülönben gyorsan
véget ér a szerencsenapod.
- Semmihez sem nyúltam, uram - mondta Mina. Felegyenesedett, majd
az ajtó felé indult. Lassan csoszogott, mintha nem akarna távozni. A szemét
nem tudta levenni a szent ereklyékről.
- Gondolom, felesleges megkérdeznem, hogyan jutottál át a mágikus
védelmemen - szólt utána Nuitari. - Miként tudtál betörni egy mágikus
zárral védett ajtón, hogyan tudtál belépni egy rúnákkal védett
kristálygömbbe, miként tudtál lélegezni a víz alatt. Gondolom, Chemosh
segített mindebben.
- Igen, imádkoztam a nagyúrhoz - felelte Mina mélán.
Nuitari részletesebb magyarázatra várt, de Mina nem szolgálta ki az
igényeit.
- Tudni szeretném, hogyan voltál képes kijátszani a tengeri sárkányt -
folytatta Nuitari. - Azt mondta, előadtál neki egy homályos történetet arról,
hogy én küldtelek le ide ellenőrzésre. Én azt hiszem, egyszerűen csak
elaludt, és így akarja kimenteni magát.
Mina megengedett magának egy félmosolyt.
- Valóban valami hasonlót mondtam, uram. A sárkány nagyon is
ébren volt. Észrevett engem, beszélt velem, és találós kérdéseket tett fel.
Ezután engedte, hogy belépjek a kristálygömbbe.
- Találós kérdést? - kérdezte Nuitari kétkedve. - Miféle találós kérdést?
- Kettőt is kérdezett. Először azt, hogy „Te honnan jöttél?", majd azt,
hogy „Hol voltál?".
- Egyik sem tűnik találós kérdésnek - recsegte Nuitari száraz hangon.
Mina bólintott.
- Egyetértek, uram. A sárkány azonban haragra gerjedt, amikor úgy látta,
hogy ki akarok térni a válasz elől. Ezért gondoltam úgy, hogy ezek találós
kérdések, amelyekkel be akar csapni.
A tengervíz felkorbácsolódott, a torony alapjaiban rengett meg, egy hang
töltötte be a csarnokot.
- Siess, fivérem! Kezdem unni a várakozást!
Nuitari eltávolította a varázszárat az ajtóról, és jelzett Minának, hogy
mehet.
- Ezúttal meghagyom az életed - mondta az isten. - Legközelebb nem
leszek ennyire könyörületes, úgyhogy ne legyen legközelebb!
Keresztülterelte Minát az ajtón, ami az utolsó csapdát képezte. A csapda
csak akkor lép működésbe, ha a tolvaj magával akar vinni valamit, ha üres
kézzel távozik, akkor nem. Mina azt állította, hogy nem vett el semmit, és
Nuitari hitt neki. Nem lepődött meg, amikor Mina sértetlenül sétált ki a
csarnokból. Becsukta az ajtót, majd gyorsan megerősítette a mágikus zárat,
élesítve a csapdát. Nem hitte, hogy Chemosh a távolból képes lenne
bármilyen módon is feltörni a zárat.
Nuitari csettintett. Mina eltűnt.
Át a vízen, át a kristálygömbön, át a torony falain, a lány a következő
pillanatban a rá várakozó Zeboim előtt találta magát.
Nuitari nem bízott a nővérében, ezért Mina után ment, hogy szemmel
tartsa őt. Biztos akart lenni benne, hogy Zeboim abbahagyja a tornya ellen
intézett ostromot. Abban a pillanatban, ahogy Mina megjelent előtte,
Zeboim felnyalábolta őt, és eltűntek a torony elől.
Nuitari visszatért a kristálygömbbe, hogy elbeszélgessen a sárkánnyal, de
Midori nem volt ott.
Történt már ilyesmi, a sárkány rendszeresen felúszott a felszín
közelébe, hogy vadásszon. Ezúttal azonban úgy vélte, a sárkány nem
szándékozik visszatérni. Valamiért mérhetetlenül megharagudott rá.
Nuitari hosszasan álldogált a gömb belsejében, és a Szentségek
Csarnokát nézte. Végiggondolt mindent, ami kapcsolatba hozható Minával.
Végül úgy döntött, hogy a lány nem egyéb egy kis kellemetlenségnél.
- Jobb, hogy megszabadultam tőle - motyogta maga elé.
Felsóhajtott, majd távozott, hogy megkeresse és kibékítse a tengeri
sárkányt.
Harmadikkkönyv

MINA CSÓKJA
 1. fejezet

A korcsmát, már ha annak nevezhető, egy vihar során a hátára fordult

hajóban alakították ki. Dingi névre keresztelték, de a helyiek csak úgy
emlegették a Ladik.
A Ladik hű maradt a nevéhez, nem volt benne sem asztal, sem szék, és
ablaka sem volt. A törzsvendégek vagy csoportba verődve álltak a pult
mellett, amelyet rothadó uszadékfából ácsoltak össze, vagy a tetejére
fordított zöldségesládákon ültek. Napfény csupán a hajótest repedésein
keresztül szűrődhetett be a helyiségbe igen korlátozott mértékben, a kintről
beszivárgó friss levegő hiábavaló harcot folytatott a bent uralkodó pipafüst,
vizelet és hányás egyvelegéből kialakult poshadt bűz ellen. Szinte kizárólag
azok jártak a Ladikba, akiket minden egyéb helyről kidobtak.
Rhys és Nadragulya olyan közel ültek az egyik legnagyobb repedéshez,
amennyire csak tudtak, de a bűz még így is majdnem elvette a surranó
étvágyát. Atta folyamatosan fintorgott, prüszkölt és tüsszögött.
Nemcsak hogy asztalok és ablakok nem voltak a Ladikban, soha senki
nem nevetett, de még csak nem is tréfálkozott. A pultos lelkesen kínálta a
törpepálinkának nevezett löttyét, amely nyilvánvalóan nem az volt, és
bádogpohárban szolgálta fel, amelyeket a hajóroncsból menekített ki
magának. A törzsvendégek általában magányosan, magukba fordulva
iddogáltak, és kábultan nézték a patkányokat, amelyek szabadon
rohangáltak a padlón. Egyedül ők érezték jól magukat, de csak addig, amíg
észre nem vették Attát.
A kutya, mivel megtiltották neki, nem vette üldözőbe őket, de szúrós
szemmel figyelte minden mozdulatukat, és ha valamelyik túlságosan közel
merészkedett hozzá, vicsorogva rámordult.
Az egyik törzsvendég, aki lelkesen ivott, Lleu volt.
Rhys és Nadragulya egy rövid időre elveszítette Lleut, de végül, a
szerencsének is köszönhetően, ismét rátaláltak a helyes nyomra. Lleu
dél felé haladt Vigasz városától, nem keleti irányba. Egészen Újkikötőig
követték őt, amely az Új-öbölben fekszik, az Új-tenger déli partján. Rhys
nem értette, hogy a fivére miért déli irányba tart, miközben az összes többi
választott kelet felé halad. Újkikötőben aztán meglelte a feleletet a
kérdésére. Lleu foglalt magának egy helyet egy Roncsosdba tartó hajón,
amely a terv szerint néhány napon belül útra is kélt volna.
Nem volt nehéz Lleu nyomára akadni. Rhysnek elég volt egyik kétes
kocsmából a másik kétes kocsmáig mennie. Elég volt csak leírnia Lleu
küllemét a csaposnak, és máris mehetett tovább. Újkikötőben a harmadik
napon találtak rá.
A csaposok mind emlékeztek rá, mert kirívott a törzsvendégek közül,
akik egytől egyig igénytelen, törpepálinka-függő alakok voltak, és semmi
egyebet nem tettek, csak naphosszat vedeltek. Akiket „a törpe rúgott meg",
ahogy a helyiek nevezték, ösztövér, sápadt alakok voltak. Nem ettek, és nem
ittak mást, csak törpepálinkát. A tekintetük idővel eltompult, az arcuk
beesett. Lleu velük ellentétben erős volt és egészséges, jóképű és
karizmatikus. Rég levetette magáról Kiri-Jolith papi köntösét, és most
inkább egy úri származású ficsúrra jellemző inget és zekét viselt, finom
bőrcsizmával és gyapjú fuszeklival.
Valahogy sikerült pénzhez jutnia, különben nem telt volna a díszes
ruhára, és nem tudott volna utat bérelni magának egy hajón. Az egyik
áldozata talán tehetős volt. De az is lehet, hogy tolvajlásra adta a fejét, ami
szintén nem lenne meglepő, hiszen nem kellett a törvényhozástól tartania.
Sőt mi több, a városi őrök igen kellemetlen helyzetben találnák magukat, ha
útját akarnák állni.
Amikor Rhys belépett a Ladikba, Lleu ránézett, majd azonnal tova is
siklott a tekintete. Semmiféle felismerés nem csillant élettelen szemében.
Lleu nem emlékezett a testvérére, mint ahogy semmi másra sem. Csak a
saját nevét tudta, semmi egyebet. Ezt is nyilván Chemosh mondta meg neki.
Bárki is volt, bármit is tett valaha, az örökre elveszett.
A törzsvendégeket lefoglalta az ivás fárasztó feladata, nem foglalkoztak
az idegenekkel, így Lleu saját magával folytatott jó kedélyű beszélgetést.
Féktelen tivornyáiról, és a nőiről mormogott saját magának. Jókat kacagott
a saját tréfáin, és trágár kocsmai
dalokat énekelt. Rhys szíve majd meghasadt. Lleu addig ivott, amíg
elfogyott a pénze, és utána hitelre próbált fogyasztani. A csapos
természetesen nem adott neki ingyen italt, de Lleu ennek ellenére ott
maradt, és üldögélt tovább a korsójával a kezében.
Ez így ment egész délután. Lleu folyamatosan elfelejtette, hogy üres a
korsója, és szorgosan emelgette a szájához. Mivel minden alkalommal
üresnek találta, hozzácsapta a rothadó zöldségesládához, és kásás hangon
sört követelt magának. A csapos, tudván, hogy úgysem tud fizetni, rá se
hederített. Lleu ilyenkor addig ütögette a korsóját a ládához, amíg már azt is
elfelejtette, hogy miért teszi, és végül lerakta azt. Ez az állapot persze nem
tartott sokáig, hamarosan újból kézbe vette, és sört követelt magának.
Rhys türelmesen nézte azt a valamit, amivé egykori fivére vált, és csak
tettette, hogy issza az italt, amit kénytelen volt megvásárolni, nehogy
megsértse a csapost. Nadragulya először unatkozott, majd észrevette, hogy a
zöldségesláda rácsai közé, amelyen ült, megszáradt babszemek szorultak, és
elkezdte dobálni velük a patkányokat. A surranó szert tett egy csúzlira (hogy
miként, Rhys el sem tudta képzelni), és noha először meglehetősen sután
kezelte, szépen beletanult a használatába. Már húsz lépésről is pontosan
eltalálta a patkányokat, amelyek átbucskáztak a fejükön, és végigcsúsztak a
koszos padlón. Persze erre is gyorsan ráunt. Egyrészt is patkányok
kifigyelték őt, és elkerülték, másrészt elfogytak a babszemek.
- Rhys - szólalt meg Nadragulya, miután összehajtogatta a csúzlit és az
derékszíjába tűzte -, itt az ideje vacsorázni.
- Azt hittem, elment az étvágyad - mosolygott rá Rhys.
- A bűz elviselhetetlen, de a gyomrom korog - mondta Nadragulya. -
Atta is úgy véli, hogy ideje enni, igaz, kislány? - ezzel megpaskolta a kutya
fejét.
Atta felnézett rá, és megcsóválta a farkát, abban bízva, hogy indulnak.
- Még nem mehetünk - kezdte Rhys, majd látva a surranó savanyú
arckifejezését, és Atta csalódottan lekonyuló fülét, gyorsan hozzátette -, de
menjetek el sétálni. Van itt egy kis ebédmaradék.
Aznap reggel ő és Nadragulya segített egy öreg parasztembernek
visszaszerelni egy törött kereket a szekerére, és noha Rhys nem
fogadott el fizetséget a segítségért cserébe, az öreg megosztotta velük az
ebédjét. Rhys most elővette a félretett szárított húst, és odaadta a
surranónak.
- Kimegyek, és ott megeszem - mondta Nadragulya. - Kint talán a
szaglásom is helyreáll.
Felállt, és megtornáztatta elgémberedett tagjait. Atta megrázta magát, az
orrától a farka végéig, és lelkesen bámulta az ajtót.
- És te? - kérdezte Nadragulya, látva, hogy Rhys nem moccan. - Te nem
vagy éhes?
Rhys megrázta a fejét.
- Én itt maradok, és szemmel tartom Lleut. Előbb arról motyogott, hogy
este találkozik egy fiatal lánnyal.
Nadragulya elvette a szárított húst, de nem sietett ki a kocsmából
azonnal. Hosszasan nézte a barátját, és nem tudta eldönteni, hogy mondjon-e
valamit, vagy sem.
- Igen, barátom? - kérdezte Rhys látva a surranó tétovázását. - Mi a baj?
- Két nap múlva elhajózik - felelte Nadragulya.
Rhys biccentett.
- Mit teszünk? Utána úszunk az Új-tengeren?
- Beszélek a kapitánnyal. Felajánlom a szolgálataimat egy útért cserébe.
- És azután? - Nadragulya előrehajolt, és mélyen barátja szemébe nézett.
- Rhys, fogadd el. Életünk végéig üldözhetjük a fivéredet, addig, amíg a
botodat már csak támaszkodásra tudod használni! Lleu örökre ilyen fiatal
marad. Kocsmáról kocsmára vándorolhat, és kedvére vedelheti a
törpepálinkát, mit sem törődve a jövővel. Tudod miért, Rhys? Mert neki
nincs jövője!
Nadragulya felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Neked nincs ennyi időd, és ez így nem élet. Csak ezt akarom mondani.
Rhys nem tiltakozott, nem voltak hozzá megfelelő érvei. A surranó igazat
mondott. Neki nincs annyi ideje, és ez így valóban nem élet. De mit tehetne?
Amíg a bölcsek ki nem okoskodjak, miként lehet megállítani Chemosh
választottjait, addig csak annyit tehet, hogy mindenhová követi Lleut, ahogy
a vadász űzi a fosztogató farkast, és próbálja útját állni.
 Nadragulyát, látva barátja elkomoruló arcát, azonnal bűntudat fogta el.
- Sajnálom, Rhys! - mondta Nadragulya, és megpaskolta barátja kezét. -
Nem akartalak megbántani. De te jó ember vagy, és nemes tetteket
hajthatnál végre a világban, ahelyett hogy hasztalan üldözöl egy
gonosztevőt.
- Nem bántottál meg - felelte Rhys, és gyengéden megszorította a
surranó vállát. - Mondták már neked, hogy bölcs vagy, barátom?
- Mostanság nem - vigyorgott a surranó.
- Nos, pedig az vagy. Elgondolkodom azon, amit mondtál. Most menj, és
egyél valamit.
Nadragulya bólintott, és megszorította Rhys kezét. Attával a kijárat felé
fordultak, de az ajtó ekkor valósággal berobbant, félresöpörve egy kifelé
tántorgó részeget. Mindenki felkapta a fejét, és többen elejtették
söröskorsójukat ijedtükben. A tenger sós ízével teli szél süvített be a
helyiségbe. Kisebb ciklonok keletkeztek, ezek kísérték be Zeboim istennőt a
kocsmába.
Az istennő odébb penderítette az útjában álló surranót, és Rhyst kereste a
szemével a füstös félhomályban.
- Tudom, hogy itt vagy, szerzetes! - zúgta mennydörgő hangon. A
tetőgerendák megrepedtek, a patkányok riadtan iszkoltak el. - Hol vagy?
Tengerzöld ruhája viharosan fodrozódott a bokája körül, a haját hevesen
lobogtatta a zúgó, tengeri szél, amely besüvített a kocsma falainak résein és
repedésein. A kocsmáros felnyögött, a részegek földbe gyökerezett lábbal
meredtek rá. Lleu, újabb gyönyörű nőt pillantva meg, azonnal felugrott a
székéből, és gálánsán meghajolt.
Rhys, aki még soha életében nem lepődött meg ennyire, az istennő elé
állt.
- Itt vagyok, úrnő - mondta.
Atta a lábához húzódott, és onnan morgott. Nadragulya feltápászkodott a
földről. Bámulatos ügyességről téve tanúbizonyságot, nem ejtette el az
ebédjét, és a húst becsúsztatta a zsebébe.
- Én is itt vagyok, istennő - csicseregte vidáman.
- Hallgass, surranó! - mordult rá Zeboim. - Te pedig - fenyegetően
Lleura mutatott -, te is húzd meg magad, te undorító
féreg!
Zeboim mosolyogva fordult Rhys felé.
- Van itt valaki, és szeretném, ha találkoznál vele, szerzetes - mondta.
Az istennő jelzett, mire egy másik nő lépett be a kocsmába.
- Rhys, ő Mina - mondta Zeboim könnyeden. - Mina, ő itt Kőműves
Rhys, a szerzetesem.
Rhys annyira meglepődött, hogy hátrahőkölt, és megbotlott a botjában,
közben rálépett Attára, aki felvinnyogott. A torkára fagyott a szó. A
gondolatai annyira összekuszálódtak, hogy fel sem fogta, mi történik
körülötte. Homályosan érzékelte, hogy egy gyönyörűséges és legalább
annyira izgalmas fiatal nő áll előtte, lángoló hajjal és olyan szempárral,
amelyhez foghatót még sosem látott.
Borostyánszínű szeme volt, és úgy tűnt, hogy a borostyánhoz hasonlóan,
ő is azonnal csapdába ejt mindenkit, aki csak belenéz. A borostyán szemek
Rhysre meredtek, és a korábbi több száz, sőt ezer áldozathoz hasonlóan
azonnal érezte, hogy elmerül a lágy borostyánban, amely örökre magába
zárja, mint a gyanútlan rovart.
A meleg borostyán lassan körbefolyta a tudatát.
Rhys felordított, és maga elé kapta a kezét, hogy kitakarja Mina
tekintetét, mintha kardcsapást hárítana.
A borostyán varázsa meggyengült. A szemek továbbra is rabságban
tartották ártalmatlan foglyaikat, de Rhys parányi hibákat, hajszálvékony
repedéseket vélt felfedezni a sötét pupillákban.
- Kőműves Rhys! - szólalt meg Mina, és kezet nyújtott neki. - Te tudod a
feleletet a talányra.
- Ő? - horkant fel Zeboim gőgösen. - Ő semmit sem tud, gyermekem.
Most már valóban indulnunk kell. Most csak beugrottunk, nincs időnk
maradni. Csak be akartalak mutatni titeket egymásnak. Ez a legkevesebb,
amit megtehetek, elvégre én kértelek téged, hogy kutass fel mindent Mina
után. Viszlát.
Lleu felbőgött, síron túli rikoltást hallatott, majd Minára vetett magát.
Meg akarta ragadni, de Mina ellépett előle.
- Te féreg! - rivallt rá. - Mégis mit képzelsz magadról?
Lleu térdre rogyott. Könyörgőn nyújtotta a nő felé a kezét.
- Mina! - zokogott Lleu nyüszítve. - Ne fordulj el tőlem! Ismersz engem!
 Rhys döbbenten nézte az elé tárulkozó jelenetet. Nadragulya tátott szájjal
meredt előre. Lleu, aki nem ismerte fel a saját fivérét, felismerte Minát.
Ami azonban Minát illeti, ő nem vette emberszámba őt, úgy tekintett rá,
mint akármelyik sikátorpatkányra.
- Tévedsz.
- Megcsókoltál! - Lleu letépte az ingét, felfedve a bőrébe égett fekete
ajaknyomot. - Nézd!
- Á, szóval választott vagy - mondta Mina, és megvonta a vállát. - Az úr
áldása van rajtad.
- Nem akarom! - visította Lleu. - Vedd le rólam!
Mina értetlenül nézett le rá.
- Vedd le rólam! - rimánkodott Lleu. Mina után kapott, de csak az üres
levegőbe markolt. - Vedd le rólam! Szabadíts meg tőle!
- Nem értelek - felelte Mina, és őszinte döbbenet és értetlenség
tükröződött az arcán. - Megadtam neked, amire vágytál, amire minden
halandó vágyik: örök életet, örök fiatalságot, örök szépséget.
- Örök szenvedést! - bömbölte Lleu. - Nem bírom elviselni, hogy a
hangod folyton a fülemben zúg. Nem bírom elviselni a kínt, amely kihajt az
éjszakába, amit semmi sem tud megszüntetni, semmilyen törpepálinka nem
képes tompítani.
Lleu imára kulcsolta a kezét.
- Vedd le rólam az „áldást", Mina! Eressz el!
A nő dölyfösen húzódott el tőle. A borostyán szemek ismét
megkeményedtek, a pupilla hajszálvékony repedései összezáródtak.
- Az úrnak adtad magad. Az övé vagy. Én nem tehetek semmit.
Lleu térden csúszott felé.
- Könyörgök! - vinnyogta.
Zeboim undorodva, fintorogva nézett le a választottra, és odébb húzta
Minát.
- Gyere, gyermekem! Nyugtalan lesz, ha Chemoshról beszélünk. Ami
téged illet, szerzetes - Zeboim Rhysre nézett a válla felett, de a tekintete
ezúttal korántsem volt barátságos -, veled később még beszélek.
Viharos széllökés tört be a kocsmába, felkapta Rhyst, és a hátsó falhoz
vágta. Homok csapott az arcába. Semmit sem látott a
homoktól, és a bezúduló esőtől, de hallotta, hogy a törzsvendégek
kiáltoznak és átkozódnak, ládák dőlnek fel és korsók törnek össze. A vihar
csupán egy pillanatig tombolt, majd elcsitult. Rhys egy láda alatt találta meg
a remegő Attát. Lleu még mindig térdelt. Noha nem igazán bízott benne, a
remény mégis feltámadt benne, hátha a fivére visszanyerte az
emlékezőképességét.
- Lleu, én vagyok az, Rhys.
Lleu ellökte magától.
- Nem érdekel, hogy ki vagy. Eredj az utamból! Csapos, adj még
pálinkát!
A csapos csak ekkor bújt elő a pult mögül. Végighordozta a tekintetét a
felborult ládákon és kiömlött italokon, majd Lleura förmedt.
- Szép kis barátaid vannak! Nézd ezt a felfordulást, micsoda mocsok! Ki
téríti ezt meg nekem? Gondolom, nem te! Takarodj innen! - ordibálta, és az
öklét rázta. - És ne gyere vissza!
Lleu azt motyogta az orra alatt, hogy jobb dolga is van, mint ott
ücsörögni, különben is, sokkal jobb helyeket is ismer, majd kiment. Jó
hangosan csapta be maga mögött az ajtót.
- Én megtérítem a károdat - ajánlkozott Rhys, és átnyújtotta utolsó
pénzérméjét. Füttyentett Attának, majd szólt Nadragulyának. - Siessünk!
Követnünk kell.
Atta nyöszörgött, ezért Rhys megtorpant, és visszafordult.
Nadragulya arra a helyre meredt, ahol Mina állt. Kikerekedett szemmel,
halálra vált arccal bámulta a padlót. Könnycseppek csordultak ki a
szeméből.
- Ó, Rhys! Ez olyan szomorú. Oly nagyon szomorú.
A tenyerébe temette az arcát, és zokogott, mintha megszakadt volna a
szíve.
 2. fejezet

Rhys a barátjához sietett.

- Nadragulya! - kiáltott fel aggódva. - Meg is feledkeztem rólad, ne
haragudj! Csúnyát estél, hol sérültél meg?
Nadragulya csak ezt hajtogatta:
- Annyira szomorú! Nem bírom elviselni.
Rhys átkarolta a surranó vállát, és kivezette őt a kocsmából. Atta utánuk
ügetett. Aggodalmasan nézegette a barátját, és időnként megnyalta a kezét.
Rhys gyötrődött, egyrészt aggódott a barátjáért, másrészt a fivére nyomát
sem akarta elveszíteni, ezért próbálta minél hamarabb megnyugtatni a
surranót, és közben a szeme sarkából végig szemmel tartotta Lleut.
Lleu zsebre dugott kézzel, hamis dallamot fütyörészve járkált a
kikötőben. Szemmel láthatóan nem érdekelték a világ dolgai. Barátként
üdvözölte az idegeneket, és egy ízben beszélgetésbe elegyedett egy
csoportnyi tengerésszel. Rhys visszagondolt az alig néhány perce lezajlott
jelenetre, amikor Lleu térden csúszva könyörgött a szabadságáért, és
megértette, hogy a surranó miért oly elkeseredett, és miért zokog.
Rhys megveregette Nadragulya vállát vigasztalásképpen, bízva benne,
hogy hamarosan összeszedi magát, de a surranó teljesen magába roskadt.
Csak egyvalamire volt képes, gurgulázó, kásás hangon ismételgette, hogy
mindez mennyire szomorú, és ha lehet, még keservesebben zokogott. Rhys
megijedt, hogy ilyen nyomorúságos állapotban kell hátrahagynia a barátját,
de Lleu ekkor szerencsére betért egy csehóba a tengerészekkel.
Lleu minden bizonnyal elidőzik ott egy ideig, főleg, ha a tengerjárók
fizetnek neki, így Rhys egy csendes kis sikátorba terelte Nadragulyát. A
surranó lerogyott a földre, és keservesen sírt.
- Nadragulya - szólt hozzá lágy hangon Rhys -, tudom, hogy szánod és
sajnálod Lleut, de ez nem segít.
 Nadragulya felnézett rá.
- Lleu? Nem őt sajnálom, hanem a nőt!
- A nőt? Minára gondolsz? - kérdezte Rhys meglepetten. - Őérte sírsz?
Nadragulya biccentett, és újabb könnycseppek szöktek ki a szeméből.
- Mi van vele? - kérdezte Rhys, és támadt egy hirtelen gondolata. - Ő is
választott? Ő is halott?
- Nem! - zokogta Nadragulya. Tétovázott, majd higgadtabban
megismételte. - Nem.
- Azért sírsz, mert oly rettenetes gonoszságot követett el? - kérdezte
Rhys az előbbinél keményebb hangon. Erősen megmarkolta a botját. - Ha
él, akkor minden rendben, akkor meg lehet ölni őt.
Nadragulya felé fordította könnyes arcát, és csodálkozva meredt
rá.
- Valóban ezt mondtad? Meg akarod ölni őt? Te, a szerzetes, aki
korábban a legyet is kimentetted a korsó sörből, nehogy belefulladjon?
Rhys felidézte magában fivére dicstelen könyörgését, majd Mina
felsőbbrendű, megvető válaszát. A vigaszi Cam jutott az eszébe, a sok ifjú,
akik Chemosh szolgáivá váltak, akikből gyilkosok lettek, és akik mind a
szívük fölött viselték Mina csókjának lenyomatát.
- Bárcsak megölhettem volna, amikor ott állt előttem - felelte Rhys,
majd megragadta a surranó vállát, és megrázta őt. - Felelj a kérdésemre! Mi
olyan szomorú benne?
Nadragulya elhúzódott tőle.
- Nem is tudom - motyogta a surranó. - Komolyan. Csak valahogy a
hatalmába kerített az érzés. Ne haragudj rám, Rhys! Abbahagyom a sírást.
Próbálta elnyomni a zokogását, csuklani kezdett, és ettől csak még több
könnycsepp hullott ki a szeméből. Atta bundájába fúrta az arcát. A kutya
megbökdöste őt az orrával, lenyalogatta a könnyeit, majd szemrehányó
pillantást vetett a gazdájára.
A surranó megnyomkorászta a vállát, ahol a szerzetes megszorította, és
Rhys hirtelenjében szörnyetegnek érezte magát.
- Hozok vizet - mondta.
Bocsánatkérése jelenként Rhys megpaskolta a surranó hátát,
amitől csak még keservesebben kezdett el sírni. Attára bízta Nadragulyát,
majd elsietett a legközelebbi közkúthoz. Éppen felfelé húzta a vizesvödröt,
amikor isteni jelenlétet érzékelt a közelében. Felállt a tarkóján a szőr.
- Miféle titkot rejtegetsz előlem, szerzetes? - kérdezte Zeboim.
- Nincsenek titkaim, úrnő - válaszolta Rhys, és felsóhajtott.
- Miféle talányról beszélt a lány? Mi rá a válasz?
- Nem tudom, hogy Mina mire gondolt - felelte Rhys. - Miért nem
kérdezed meg tőle?
- Mert egy hazug. Te, minden egyéb hibád ellenére, nem vagy az,
úgyhogy mondd el, mi az a talány, és add meg rá a választ!
- Már mondtam úrnő, nem tudom, hogy a lány miről beszél. És mivel én
nem vagyok hazug, úgy vélem, hinned kell nekem. - Rhys teletöltötte a
vizesflaskáját, és a sikátor felé indult.
Zeboim füstölögve ment utána.
- Tudnod kell! Gondolkodj!
Rhys a fivére szánalmasan könyörgő hangját hallotta a fejében.
Nadragulya könnycseppjeit érezte az ujjai hegyén. Elvesztette a türelmét, és
idegesen fordult szembe az istennővel.
- Csak azt tudom, hogy Mina veled van, miközben nekem kellett volna
felkutatnom őt a számodra. Tőlem hiába kérdezel bármit is!
Zeboim megtorpant, meglepte a szerzetes heves érzelemkitörése. Rhys
folytatta az útját, Zeboim pedig sietve felzárkózott mellé. Belekarolt a
karjába, és erősen szorította, amikor Rhys le akarta rázni magáról.
- Szeretem, ha határozott vagy, de ezt ne engedd meg magadnak meg
egyszer! - Zeboim barátságosan megpaskolta Rhys karját, amitől válltól
könyékig lebénult. - Ami Minát illeti, bemutattalak titeket egymásnak, vagy
nem? Most már tudod, hogy néz ki. Elengedtem, de nem volt más
választásom. Emlékszel a fiamra? A lelke még mindig egy khasbábuba van
bebörtönözve.
Rhys felsóhajtott. Természetesen emlékezett rá.
- Gondolom, örülsz majd, ha megtudod, hogy kiszabadult - mondta az
istennő.
Rhys könnyedén magában tudta tartani túláradó jókedvét.
Az istennő hallgatott egy ideig, és szúrós szemmel nézte Rhyst, próbált a
szívébe látni.
 Rhys feltárta előtte a lelkét. Nem volt semmi rejtegetnivalója, így az
istennő feladta.
- Igazat mondasz. Talán nem tudod a választ a talányra - sziszegte
Zeboim csalódottan. - Ha a helyedben lennék, én megpróbálnám megfejteni.
Mina nyugtalanná vált a jelenlétedben. Láttam rajta. Ne aggódj amiatt, hogy
nem lelsz rá, ő majd megtalál téged, szerzetes.
Ezzel erős széllökés és gomolygó esőfelhő kíséretében eltűnt.
Nadragulya és Atta időközben elaludt. A surranó átkarolta Atta nyakát. A
kutya az egyik mancsát védelmezőn Nadragulya mellkasára helyezte. Rhys
végigmérte őket, ahogy kiterülve fekszenek a mocskos, hulladékkal borított
sikátor talaján. Atta szőre összegubancolódott, és elveszítette egykori
csillogását. Mancsának puha párnái berepedeztek. Amikor mezőkön vagy
virágzó domboldalakon keltek át, Atta mindig vágyakozón tekintett a
távolba, és Rhys tudta, hogy most is legszívesebben szélsebesen vágtázna a
puha pázsiton, egészen addig, amíg a lábai bírják, és a végén kimerülten
lihegve, de boldogan rogyna le gazdája lábához.
Ami Nadragulyát illeti, ő rendszeres ehetett, ami addig, amíg nem
találkozott a szerzetessel, nem adatott meg neki. A ruhája azonban
elrongyolódott, a csizmája oly viseletessé vált, hogy kikandikáltak belőle a
lábujjai. De ami mindennél rosszabb, miközben egy halott embert üldöztek,
a jókedve elillanni látszott.
A surranók sosem sírnak, gondolta Rhys nekikeseredetten. Ők nem
hullathatnak könnyeket.
Rhys lerogyott egy ládára. A tenyerébe temette az arcát, és megdörzsölte
a szemét. Felidézte magában a monostor zöldellő legelőit, a fehér juhokat,
és a domboldalon vágtázó csillogó szőrű, fekete-fehér Attát. De mindez
tovatűnt. Már nem látta a mezőket, csak a komor utat: a sötétség, az
üresség, a halál, a pusztulás és az elkeseredés útját.
Szégyenérzet és önutálat öntötte el a lelkét.
- Olyan önelégült és arrogáns voltam - suttogta maga elé, miközben
égető könnycseppek csípték a szemét. - Azt hittem, kacérkodhatok a
gonosszal, és a magam útját járhatom. Elhitettem magammal, hogy Zeboim
istennőt szolgálom, noha neki nincsen szüksége rám. Hittem, hogy úgy
járhatok a sötétben, hogy közben végig látom a napfényt. De a napfény
eltűnt, én pedig elvesztem.
Nincs lámpásom, sem iránytűm, amely vezetne utamon. Fulladozva
botladozom, lábamat mintha folyondár kötné gúzsba. Nem látom, hová
lépek. És nincs vége az útnak.
Majere botja, amelyet mindig áldásnak vélt, most megvetően hunyorgott
le rá.
„Gondold végig, mivé válhattál volna! - mintha Majere hangját hallotta
volna. - Gondold végig, mit taszítottál el magadtól! Őrizd meg ezt a botot,
hogy emlékeztessen mindenre, és ne hagyjon nyugodni!"
Rhys hamis dudorászást hallott. Azonnal felismerte a hangot.
Nehézkesen felemelte a fejét. Lleu éppen akkor botorkált el a sikátor
bejáratánál, amely már kezdett elsötétedni a lemenő nap halványuló
fényétől.
Egy fiatal lányt csábított el egy éjszakai légyottra.
Rhysnek nem maradt választása. Lehajolt, és felrázta Nadragulyát az
álmából. Atta éberen ugrott talpra. Még éppen megpillantotta Lleut, és
azonnal rámordult.
- Indulnunk kell - mondta Rhys.
Nadragulya bólintott, és kitörölte a szeméből utolsó könnycseppjeit.
Rhys felsegítette őt a földről.
- Nadragulya - kezdte Rhys szomorú hangon. - Sajnálom. Nem akartam
rád ripakodni. És az istenek a megmondhatói, sosem akartalak megbántani.
- Minden rendben van - bólogatott Nadragulya halovány mosollyal az
arcán. - Talán csak azért történt, mert éhes vagy. Tessék - mondta, majd
benyúlt egyik zsebébe, és elővett onnan egy szelet megviseltnek látszó
szárított húst. Lesepregette róla a ráragadt szövetdarabokat, és kihúzott
belőle egy hajlott szeget. - Megosztom veled.
Rhys nem érezte éhesnek magát, de azért elfogadta a húst. Amikor
azonban bele akart harapni, a gyomra tiltakozón összerándult, így Attának
adta a részét, amikor Nadragulya nem figyelt.
A három bajtárs útra kelt a sötét úton. Üldözőbe vették Chemosh
választottját.
 3. fejezet

Egészen a rakpartig követték Lleut, ahol egy fiatal lánnyal kellett volna
találkoznia. A lány azonban nem bukkant fel. Lleu egy álló órán át
várakozott, majd elátkozta a lányt, amiért nem jött el a találkára, sarkon
fordult, és szitkozódva tért be az első útjába eső kocsmába. Rhys
tapasztalatból tudta, hogy a fivére ott tölti majd az egész éjszakát, és
másnap reggel ugyanott találja majd, vagy legalábbis a kocsma közvetlen
közelében. Rhys, az ásítozó Nadragulya és a kókadozó Atta behúzódott egy
békésnek tűnő kapualjba. Összebújtak, hogy melegítsék egymást, és
próbáltak aludni egy keveset.
Nadragulya azonnal elaludt, és halkan hortyogott. Rhys is elszenderedett,
és arra riadt, hogy Atta ellenségesen morog. Egy fehér köpenyes alak állt
felettük egy lámpással a kezében, és őket nézte. Lemosolygott rájuk, de a
mosolya aggodalmat tükrözött. Rhys megsimogatta Attát.
- Minden rendben - nyugtatgatta az állatot -, ő Mishakal papja.
- He? - Nadragulya felriadt álmából, és hevesen pislogott a lámpás bántó
fényétől.
- Bocsássatok meg, hogy felébresztettelek titeket, barátaim! - mondta a
fehér köpenyes alak. - Veszélyes itt tölteni az éjszakát. Szállást kínálok
nektek, puha ággyal, és meleg reggelivel.
A férfi közelebb lépett hozzájuk, és magasabbra emelte a lámpást.
- Áldott lélek! Egy szerzetes! Kérlek, fogadd el a hajlékomat, barát. Én
a tiszteletreméltó fivér, Patrick vagyok.
- Meleg étek. - áhítozott Nadragulya. Reménykedő pillantást vetett
Rhysre.
- Elfogadjuk a meghívást, tiszteletreméltó fivér - mondta Rhys hálásan. -
Én Kőműves Rhys vagyok. Ő itt Nadragulya, és a kutyám, Atta.
A pap udvariasan üdvözölte őket, még a kutyát is, és noha felvonta a
szemöldökét, amikor Rhys tengerzöld köpenyére siklott a
tekintete, nem tett semmilyen megjegyzést. Maga elé tartotta a lámpást, és
átvezette őket a város sötét utcáin.
- Hosszú séta vár ránk - mondta bocsánatkérően. - De az út végén békére
és nyugalomra leltek. Nem úgy, mint az életben - tette hozzá, és Rhysre
mosolygott.
Útközben elmagyarázta nekik, hogy az Újkikötő ezen részét Ókikötőnek
nevezik, mert ez az Újváros legrégibb része. Az Újkikötő az Összeomlás
előtt nem létezett. Az Összeomláskor azonban Ansalon egyes részei
elsüllyedtek, mások kiemelkedtek, néhol kettéhasadt a föld, máshol
hatalmas darabok hasadtak le a kontinensről. Az egyik ilyen lehasadás
alkalmával létrejött egy új, nagy kiterjedésű vízfelület, amelyet Új-
tengernek neveztek el.
Az első telepesek, akik ide érkeztek - javarészt az északi pusztítás elől
menekülők -, látnokoknak bizonyultak. Azonnal felismerték az újonnan
létrejött vidék előnyeit. A táj vonulata természetes kikötőt képezett. Az Új-
tengert járó hajók itt könnyedén kiköthettek, lerakhatták a szállítmányaikat,
felpakolhatták az új rakományt, sőt még egy hajójavító állomást is ki tudtak
építeni.
A város szerény kis településnek indult, csupán egy hevenyészett
cölöpkerítés választott el a kikötőtől. Újkikötő forgalma azonban rohamosan
nőtt, és ezáltal a város is gyarapodott. A cölöpkerítést gyorsan túlnőtték, és
terjeszkedni kezdtek a szárazföld belseje felé, és a part mentén egyaránt.
- Ahogy a hálátlan gyermek, aki megízleli a vagyon és a siker ízét, és
azon melegében meg is feledkezik alázatos szüleiről, akik világra hozták és
hozzájuttatták a vagyonhoz és a sikerhez, a város vagyonosai most
elhatárolódnak a kikötő szegény rétegeitől, noha nekik köszönhetik a
sikerüket és a vagyonukat - magyarázta Patrick, és csalódottan csóválta
hozzá a fejét.
- A gyarapodó kereskedők, akik a hajókat építtetik, és a raktárakat
birtokolják, elszigetelik magukat a bűzlő halfejektől és a mindent belengő
kátrányszagtól. A bordélyházak, szerencsebarlangok és kocsmák „jó
hírnevet" vívtak ki maguknak a rakparton. A szállás olcsó, mert senki sem
akar megszállni itt.
Roskatag faépületek sorai mellett haladtak el, amelyek építőanyagát
megalkotóik összeomlott raktárépületekből gyűjtögették össze. Szánalmasan
sáros, mocskos utcákon kellett
áthaladniuk. Részeg tengerészek és szurtos nők ólálkodtak a nyomukban.
Noha már elmúlt éjfél, számos gyerek futott oda hozzájuk, hogy
kolduljanak, majd elrohantak, és a szemétkupacok között turkáltak élelem
után. Amikor egy-egy ilyen utcakölyök odasomfordált hozzájuk, Patrick
mindig elbeszélgetett vele, mielőtt útjára engedte volna.
- A feleségemmel nyitottunk egy iskolát itt a kikötőben - mesélte.
- Írni és olvasni tanítjuk a gyerekeket, és napi egyszeri meleg ételt
készítünk nekik. Bízunk benne, hogy néhányuk kiszakad ebből a fertőből, és
jobb életre lel.
- Az istenek áldják az ajándékot és az ajándékozót - jegyezte meg Rhys
csendesen.
- Megtesszük, ami tőlünk telik, barát - sóhajtott fel Patrick egy
mosollyal az ajkán. - Ami tőlünk telik. Itt is vagyunk. Gyertek be. Te is
gyere, Atta.
Mishakal temploma nem volt lenyűgöző építmény, éppen ellenkezőleg,
szerény kis ház volt, amelyet nemrég újítottak fel, még erősen érződött a
meszelés jellegzetes szaga. Az egyetlen jel, amiről kiderült, hogy
templomban járnak, egy újonnan festett Mishakal- szimbólum volt a fehér
falon.
Már éppen átlépték volna a küszöböt, amikor Rhys felfedezett valamit a
lámpás fényében. Megtorpant, és Nadragulya hátulról belé ütközött.
A kicsiny templom falára dőlt betűkkel, vérrel írt szöveget szögeztek:
Óvakodj Chemosh választottjaitól!
Az írás alatt egy leírás volt látható a választottakról. Arra figyelmeztette
a gyanútlan áldozatot, hogy keresse Mina csókjának jelét, és
semmiféleképpen se tegyen esküt a halál urának.
- Á, szóval tudsz Chemosh választottjairól - mondta Patrick, látva Rhys
összeráncolt homlokát.
- Sajnos igen - sóhajtott fel Rhys.
- Gondolod, hogy a figyelmeztetésed megállítja a választottakat?
- kérdezte Nadragulya a paptól.
- Nem, egyáltalán nem - felelte Patrick szomorúan. - A többség itt nem is
tud olvasni, de aki betér hozzánk, azokat mind figyelmeztetjük a veszélyre.
- És hogyan reagálnak? - kérdezte Rhys.
 - Képzelheted. Sokan rettegnek. Mindenkiről, akivel csak
összetalálkoznak, azt hiszik, hogy meg akarják őket ölni. Mások úgy vélik,
hogy a templom így akar új híveket toborozni magának. - Patrick
keserédesen elmosolyodott, és megvonta a vállát. - A többség azonban csak
legyint az egészre. De ezt majd reggel megbeszéljük. Most feküdjetek le.
Betessékelte őket a házba, majd egy ágyakkal teli szobába vezette őket.
Adott nekik takarót, majd jó éjt kívánt.
- Mishakal áldja álmotokat ma éjjel, barátaim! - mondta, majd kiment a
szobából.
Rhys lefeküdt az egyik ágyra, és talán Mishakal érintésének
köszönhetően, hosszú-hosszú ideje először nyugodtan aludt, nem gyötörték
látomások elfajzott fivéréről.
Semmiről sem álmodott.

Rhyst a hajnal első sugara ébresztette, mégsem ő volt az első.

Nadragulya már javában habzsolta az elé helyezett kenyeret és tejet, egy
kellemes külsejű nő társaságában, aki a tiszteletreméltó nővér Galena néven
mutatkozott be. Intett Rhysnek, hogy ő is foglaljon helyet az asztalnál, és
egyen pár falatot. Örömmel tett eleget a meghívásnak, szokatlanul éhesnek
érezte magát.
- Bárcsak meghálálhatnám valahogy, amit értünk tesztek! - mondta
mosolyogva.
- Erre semmi szükség - felelte Galena. - De tudom, hogy nem fogadsz el
nemleges választ, ezért örömmel veszem a felajánlásodat. Mishakal tudja,
mekkora szükségünk van a segítségre.
- Előbb viszont el kell intéznünk valamit a surranóval - mondta Rhys,
miközben elmosta a tányérját. - De már ma délután visszatérünk.
- Én itt maradhatok? - kérdezte Nadragulya nekihevülten. - Nincs
szükséged rám, és a tiszteletreméltó nővér azt mondta, hogy megtanít falat
festeni.
Rhys kétkedve nézett Galenára. A nő szélesen mosolygott.
- Természetesen itt maradhat.
- Rendben - egyezett bele Rhys, majd odébb terelte Nadragulyát az
asztaltól. - Meg kell találnom Lleut. Itt találkozunk. Ne áruld el,
hogy ismerjük az egyik választottat - tette hozzá suttogóra fogva. - Ne szólj
Zeboimról, se Mináról, se arról, hogy beszélni tudsz a holtakkal, és hogy
halottlátó vagy.
- Nem mondok semmiről semmit - bólogatott Nadragulya.
- Jól van - zárta rövidre a dolgot Rhys. Tudta, hogy hasztalan
tanácsokkal ellátni a surranót, de önmagát legalább megnyugtatta.
- És ne nyúlj semmihez. Most mennem kell. Atta, vigyázz rá! - mondta,
és a surranóra mutatott.
Nadragulya odatipegett Galenához, hogy segítsen neki felmosni.
Természetesen már az első szavaival sem hazudtolta meg önmagát.
- Mondd csak, nővér, nem hunyt el valaki mostanában a családodban?
Mert én.
Rhys mosolyogva csóválta a fejét, majd elindult, hogy megkeresse a
fivérét.
Lleu a rakparton sétált egy nővel, aki egy csecsemőt tartott a karjában, és
egy négy év körüli fiú csoszogott mellette, a szoknyájába kapaszkodva. Lleu
a legbűbájosabb arcát mutatta. A fiatalasszony lélegzet-visszafojtva hallgatta
mézes-mázas szavait, máris szerelmes szemmel nézett rá.
Szép asszony volt, noha talán egy kicsit sovány, és ettől az arca
szikárnak hatott. A mosolya erőltetettnek tűnt, túl harsány kacaja bántóan
hasított a levegőbe. Látszott rajta, hogy kedvelni akarja Lleut, de leginkább
azt akarja elérni, hogy a másik kedvelje meg őt.
- Tegnap éjjel nem jöttél el a találkánkra - mondta Lleu.
- Sajnálom! - szabadkozott a nő félénken. - Ugye nem haragszol rám? A
vén banya, akinek vigyáznia kellett volna a gyerekekre, nem jött el.
- Nem haragszom - vonta meg a vállát Lleu. - Bármikor találok
magamnak kellemes társaságot.
A fiatalasszony arcára aggodalom ült ki.
- Nem is tudom, ma éjjel talán eljöhetnél hozzám, miután lefektettem a
gyerekeket.
- Remek - egyezett bele Lleu azonnal. - Hol laksz?
A nő elmagyarázta neki az útvonalat. Ezután Lleu arcon csókolta,
nyomott egy barackot a fiúcska fejére, majd megsimogatta a csecsemő állát.
Rhys gyomra felfordult, amikor a választott a gyerekekhez ért, de
semmit sem tehetett, néma csendben kellett tűrnie a látványt. Lleu végre
elindult. Minden kétséget kizáróan egy közeli kocsma felé veszi majd az
irányt.
Rhys a fiatalasszonyt követte, aki hamarosan betért egy kalyibába a
kikötő közelében. Várt egy kicsit, átgondolta, hogy mitévő legyen, majd
mozgásba lendült. Átkelt az utcán, és bekopogott az ajtón.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki. A fiatalasszony tétován kukucskált ki a
résen. Meglepődött, hogy egy szerzetes áll a küszöbén, majd szélesebbre
tárta az ajtót.
- Mit tehetek érted, barát? - kérdezte.
- Kőműves Rhys a nevem. Lleuról akarok beszélni veled. Bemehetek? -
kérdezte udvariasan.
A fiatalasszony arcvonásai azonnal megkeményedtek, jeges ridegség ült
ki a szemébe.
- Nem, nem jöhetsz be. Tudom, hogy mit teszek. Nem kell
emlékeztetned a bűneimre. Eredj a dolgodra! Hagyj békén!
A nő be akarta csukni az ajtót, de Rhys az ajtó és a félfa közé ékelte a
botját.
- Fontos dolgot kell mondanom, asszonyom! Veszélyben van az életed.
Rhys belátott a szobába a nő válla felett. A csecsemő takaróba
bugyolálva feküdt egy szalmaágyon a kicsiny szoba egyik sarkában.
A fiú az anyja mögött ácsorgott, és kikerekedett szemmel nézett a
szerzetesre. A nő, követve Rhys pillantásának irányát, kitárta az ajtót.
- Még hogy az életem! - erőltetetten felnevetett. - Ez az életem! Mocsok
és nyomor. Nézd csak meg magad, barát! Fiatal özvegy vagyok, itt
nyomorgok ebben a lyukban két kisgyerekkel, és alig tudom ellátni őket.
Nem tudok elmenni dolgozni, mert nem hagyhatom magukra őket, ezért
itthoni varrásból próbálok boldogulni, de az még ennek a kalyibának a
bérletére sem elég.
- Mi a neved, asszonyom? - kérdezte Rhys lágy hangon.
- Kamilla - felelte a nő mogorván.
- Úgy véled, hogy Lleu segít neked, Kamilla?
- Szükségem van egy férjre! - vágta rá a fiatalasszony karcos hangon. -
A gyerekeimnek apára van szükségük.
- Mi történt a szüleiddel? - kérdezte Rhys.
Kamilla megcsóválta a fejét.
 - Egyedül élek a világban, barát, de már nem sokáig. Lleu megígérte,
hogy nőül vesz. Bármit megteszek, hogy magam mellett tudhassam őt. Az
életem pedig nincs veszélyben! - fortyant fel idegesen. - Lehet, hogy egy
kicsit sokat iszik, de ártalmatlan.
A csecsemő ekkor sírni kezdett.
- Most el kell látnom a kicsit. - ismét megpróbálta becsukni az ajtót.
- Lleu egyáltalán nem ártalmatlan - mondta Rhys komor hangon. -
Hallottál már Chemoshról, a halál istenéről?
- Semmit sem tudok az istenekről, barát, és nem is érdekelnek! Most
pedig távozz, vagy hívnom kell a városi őröket.
- Lleu nem vesz nőül téged, Kamilla. Helyet foglalt magának egy hajón
Roncsosdba. Holnap elhajózik Újkikötőből.
A fiatalasszony értetlenül meredt rá. Elsápadt, az ajkai remegtek.
- Nem hiszek neked. Megígérte! Most menj! Eredj!
A csecsemő már hisztérikusan bömbölt. A fiú próbálta csitítgatni, de nem
járt sok sikerrel.
- Gondolkodj el azon, amit mondtam, Kamilla asszony! - kérte Rhys
szinte könyörögve - Nem vagy egyedül. Mishakal temploma itt van a
közelben. Hazafelé elhaladtál mellette. Keresd fel Mishakal papjait! Ők
majd segítenek neked, és a gyerekeidnek.
A nő meglökte őt, és belerúgott a botjába.
- Lleu egy jelet visel a szíve felett - folytatta Rhys zavartalanul. - Egy
nő ajka égett bele a bőrébe. Arra kér majd, hogy ajánld fel a lelked
Chemoshnak. Ne tedd! Ha megteszed, örökre elveszel. Nézz a szemébe! -
kérte Rhys. - Nézz a szemébe!
A nő becsapta az ajtót. Rhys egy ideig még odakint ácsorgott. Hallgatta a
kisbaba sírását, és anyja nyugtató szavait. Nem tudta, mitévő legyen. Ha ez
a fiatal anya Lleu áldozatául esik, akkor magára hagyja a gyermekeit, hogy
a halál urának ösvényére lépjen.
Ekkor felsejlett előtte a templom falára kifüggesztett írás, és a
szorongása kissé felengedett. Nem kell egyedül megvívnia ezt a csatát.
Többé nem. Hívhat segítséget.

Rhys visszatért Mishakal papjainak szerény templomába. Nadragulya

lelkesen meszelte a falakat, Atta pedig egy méretes
csontot rágcsált az egyik asztal alatt. Csóválni kezdte a farkát, amikor
megpillantotta a gazdáját, de nem rohant oda hozzá. Nem akarta elengedni a
csontot, az annál sokkal értékesebb zsákmánynak bizonyult.
- Nézd, Rhys, dolgozok! - büszkélkedett a surranó, és meglóbálta az
ecsetet üdvözlésképpen, beterítve a padlót és saját magát is a fehér
kencével. - Én már ledolgoztam a vacsora árát.
- Pedig mondtam neki, hogy itt mindenki kap ételt, aki rászorul, de ő
makacskodott - mondta Patrick. - Felettébb különös ez a surranó.
- Igen, valóban az - bólogatott Rhys, majd halkabb hangon folytatta. -
Beszélnem kell veled egy fontos ügyről, tiszteletreméltó fivér.
- Számítottam rá - mondta Patrick merengő arckifejezéssel. - A barátod
felettébb különös dolgokat mesélt nekünk. Kérlek, foglalj helyet, barát!
Galena hozott Rhysnek egy tányér ragut. Patrick letelepedett mellé, hogy
ne egyen egyedül, de nem engedte neki, hogy evés közben beszéljen, mert
úgy tartotta, hogy az árt az emésztésnek.
Rhys végiggondolta, hogy mit is akar előadni a papnak, és úgy döntött,
hogy igaza van. Inkább némán hallgatta Patrick történetét.
- A feleségemmel mindketten misztikusok voltunk a Fény
Fellegvárában. Amikor az istenek visszatértek, a Fellegvár vezetője válaszút
elé állított mindenkit. Eldönthettük, hogy misztikusok maradunk-e, vagy
valamelyik isten szolgálatába állunk. Az alapítónk, Aranyhold, mindkettő
volt egyszerre, és a vezetőink úgy vélték, hogy ő mindvégig ezt akarta. A
feleségem és én egyszerre imádkoztunk útmutatásért, és a Fehér Úrnő eljött
hozzánk, kérve, hogy őt kövessük. Mi engedelmeskedtünk neki.
- Eredetileg Újkikötőből származunk. Hallottuk, hogy nagy szükség van
itt ránk, így hát visszatértünk, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt.
Először egy iskolát alapítottunk, majd egy gyógyító otthont. Tudom, hogy
szerény kezdet, de legalább belevágtunk. Egyik másik isten sincs jelen a
városban, Zeboim kivételével, természetesen. - Tette hozzá Patrick egy
sóhaj kíséretében, és közben Rhysre sandított.
A szerzetes nem szólt egy szót sem, evett tovább.
 - Zeboim templomát hagyták el utolsóként, amikor az istenek eltűntek,
és oda tértek vissza elsőként, amikor visszatértek. Évről évre hordták oda az
ajándékokat. „A tengeri boszorkánynál sosem tudni - mondogatják. - Talán
kedve támad eljátszadozni valamivel. Nem kockáztathatunk".
Rhys Nadragulyára pillantott, aki boldogan meszelte a falakat.
Összevissza maszatolt, de azért a falra is jutott. Rhys lenyúlt az asztal alá,
és megsimogatta Atta fejét.
- Bocsáss meg, barát, de fel kell tennem egy kérdést! - szólalt meg
Patrick egy kis idő elteltével. - Látom, hogy szerzetes vagy, de nem
ismerem fel a rendedet.
- Majere szerzetese voltam - felelte Rhys. - De már nem vagyok az. Ez
igazán ízletes volt - fordult Rhys Galena felé, aki összeszedte a szerzetes
tányérját és a ragustálat. - Köszönöm a vacsorát!
Patrick mondani akart még valamit, de meggondolta magát. Galena
kivitte az edényeket a konyhába, majd visszatért, és leült a férje mellé.
- Miről akarsz beszélni velünk, barát? - kérdezte Patrick.
- A választottakról - felelte Rhys.
Patrick komor arckifejezést öltött.
- Nadragulya elmondta, hogy egy választottat követtek, aki itt van a mi
városunkban. Ez rossz hír.
- És még rosszabb lesz. A választott kikezdett egy fiatalasszonnyal.
Bántani akarja. Próbáltam figyelmeztetni a veszélyre, de az asszony özvegy,
két gyermekkel, és nyomorog. Azt hiszi, hogy a választott feleségül veszi őt
és akkor majd gondoskodik róluk, és sajnos nem tudtam meggyőzni az
ellenkezőjéről. Ma este találkoznak. Meg kell akadályoznunk!
- Arról, amit a választottakról megtudtunk, ez igen nehéz lesz - vélte
Galena gondterhelten.
- Akkor is tennünk kell valamit - szólalt meg Patrick. - Van valami
javaslatod, barát? - kérdezte.
- Útját kell állnunk. Tömlöcbe vethetnénk, de onnan nyilvánvalóan
megszökne - gondolkodott fennhangon Rhys. - A zárak és a vasrácsok nem
állhatják útját sokáig, de a nő és a gyermekei legalább biztonságban
lennének. Magadhoz vehetnéd őket, amíg a választott elhagyja a várost.
 - Mikor megy el innen?
- Lleu helyet foglalt magának egy hajón a kikötőben. Holnap távozik.
- Akkor majd megtámad valaki mást. - Patrick erősen ráncolta a
homlokát. - Nem szeretném, ha szabadon mászkálna.
- Én is foglalok helyet azon a hajón, és tovább követem Lleut. Mindent
megteszek, hogy megállítsam őt.
- Nekem még mindig nem tetszik ez a terv - akadékoskodott Patrick.
Galena férje karjára helyezte a kezét.
- Tudom, hogy mit érzel, kedvesem, de gondolj arra a szerencsétlen
anyára. Meg kell mentenünk őt és a gyermekeit.
- Hát persze! - vágta rá Patrick habozás nélkül. - Nekünk először is
velük kell törődnünk. Azután eldöntjük, hogy mit tegyünk a választottal. Hol
van most?
- Egy kocsmában hagytam. Az egész napot ott tölti, csak este jön elő.
- Nem lenne jobb ott elfogni?
- Erre már én is gondoltam - válaszolta Rhys. - De Chemosh pontosan
ilyen sebezhető fiatalasszonyokat keres. Ezt a választottat megállíthatjuk, de
mi lesz a követőivel? Fel kell ismernie, micsoda veszély leselkedik rá.
- Valóban oly sok van ezekből a szörnyetegekből? - kérdezte Galena
döbbenten.
- Nem tudjuk pontosan, hogy hányan vannak, de a számuk napról napra
növekszik - felelte Rhys.
Nadragulya abbahagyta a munkát, és csatlakozott hozzájuk. Alaposan
összepettyezte a padlót maga mögött.
- Tegnap tízet láttam belőlük, a kikötőben, és a városban is - mondta.
- Tízet?! - Galena arca eltorzult. - Ez hátborzongató.
- Lleu ma este találkozik ezzel a fiatalasszonnyal a házában.
Elkaphatjuk, amikor megérkezik.
- Biztos vagy benne, hogy Chemosh választottja? - kérdezte Patrick, és
élénken fürkészte Rhys arckifejezését. - Bocsáss meg, barát, de nem
engedhetjük, hogy véletlenül az ártatlanok szenvedjenek.
 - Lleu a fivérem. volt - mondta Rhys. - Megölte a szüleinket, és a
rendem összes tagját. Engem is meg akart ölni.
Patrick vonásai meglágyultak. Úgy nézett a szerzetesre, mintha
egyszeriben minden értelmet nyert volna.
- Őszintén sajnálom, barát. Hol lakik ez a fiatal nő?
- Itt a közelben - felelte Rhys, majd megrázta a fejét. - Nem tudom
pontosan elmagyarázni. Ugyanolyan kalyibában lakik, mint mindenki más
az utcában. Egyszerűbb lenne, ha odavezetnélek. Riaszthatod a városi
őröket.
- Estére felkészülünk, barát.
- Mire leszáll az éj, visszatérek - mondta Rhys, majd magához vette a
botját. - Köszönöm az ételt!
- Nem kell elmenned, barát. Maradj és pihenj! Kimerültnek tűnsz.
- Bárcsak tudnék pihenni. - mondta Rhys komoran. A templom
nyugalma hűsítő balzsamként kenegette meggyötört lelkét. - De ismét
találkoznom kell a kapitánnyal, hogy rábírjam, adjon helyet nekünk a
hajóján.
- Attól fél, hogy a surranók balszerencsét hoznak - csicseregte
Nadragulya derűsen. - Pedig én győzködtem, hogy igazán élvezetessé
tehetem a hajóutat. Számos halott tengerész lelkét láttam a fedélzet körül
szálldosni, és többen is beszélni akartak a kapitánnyal. Noha ő hallani sem
akart felőlük. Sőt mi több, egyenesen begőzölt, amikor a lázadást
említettem, amely után felköttette a zendülőket a vitorlarúdra. Úgy
érzékeltem, a holtak még mindig neheztelnek rá ezért.
Rhys a papra nézett, és köhintett.
- Itt maradhatna addig a surranó.
- Természetesen. Egészen sokat segített a mai napon.
- Ráadásul a felmosásnál is hasznát vehetnénk, nem csak a meszelésnél -
tette hozzá Galena, és a pettyezett padlóra pillantott.
Rhys füttyentett Attának, aki kelletlenül hagyta ott a csontját.
- Megőrzöm neki - ajánlotta fel Galena. Felvette a csontot a padlóról, és
feltette az egyik polcra. Atta egy pillanatra sem vette le róla mohó szemét.
- Barát - kezdte Patrick, miközben az ajtóhoz kísérte a szerzetest -, talán
elgondolkodhatnál rajta, hogy segítséget kérj Zeboim papjától. Nagy
hatással van a hajóskapitányokra. Hallgatnak a
szavára, ő pedig biztosan hallgat majd rád.
- Jó meglátás, tiszteletreméltó fivér - mondta udvariasan Rhys. -
Köszönöm.
- Imádkozunk érted, barát - fűzte hozzá Patrick, miközben Rhys és Atta
kilépett az ajtón.
- A fiatalasszonyért imádkozzatok! - mondta Rhys. - Ő nagyobb hasznát
veszi.
Patrick a küszöbről nézte a távolodó szerzetest. Rhys botja hangosan
kopogott az utcakövön. A kutya lelkesen csaholt mellette. Patrick a
gondolataiba mélyedve fordult meg.
- Hová mész, kedvesem? - kérdezte Galena.
- Váltok pár szót Mishakallal - felelte a férfi.
- A fiatalasszonyról?
- Ketten gondoskodhatunk róla. - Patrick visszafordult az ablak felé.
Még éppen látta, amint Rhys és Atta eltűnnek szem elől az egyik
utcasaroknál. - Ezt a problémát azonban csak az istennő tudja megoldani.
- Mi az a probléma? - kérdezte a felesége.
- Egy elveszett lélek - felelte Patrick.
 4. fejezet

Rhys komolyan fontolóra vette Patrick javaslatát Zeboim papjával

kapcsolatban. Végül mégis úgy határozott, hogy egyedül keresi fel a
hajóskapitányt. Már így is éppen eléggé elkötelezte magát a szeszélyes
istennő mellett, nem akarta még szorosabbra fűzni a szálakat. Legalábbis
nem akarta, hogy Zeboim így érezze. Az igazat megvallva, ő sokkal többet
tett az istennőért, mint fordítva.
Hosszú órákig kellett várnia. Egy indulásra készülő kereskedelmi hajó
kapitánya igen elfoglalt személy, és nincs ideje holmi utasokkal foglalkozni,
pláne olyanokkal nem, akik ki sem tudják fizetni a viteldíjat. Már délidő is
elmúlt, amikor a kapitány végre odalépett Rhyshez, mondván, hogy most
van rá néhány szabad perce.
A szerzetesnek sikerült rábírnia a kapitányt, hogy őt és Attát engedje fel a
fedélzetre, de Nadragulyát illetően hajthatatlan maradt. „Egy surranó a
fedélzeten rossz előjel! - hajtogatta. - Ezt mindenki tudja".
Rhys tisztában volt vele, hogy a kapitány nem meggyőződésből mondja,
csak ez a legkényelmesebb módja annak, hogy ne engedje fel Nadragulyát a
hajójára. Rhys hiába érvelt, mondatai süket fülekre leltek. Nagy nehezen
bár, de végül bele kellett törődnie, hogy hátra kell hagynia a barátját.
- Hiányozni fog Nadragulya, igaz, Atta? - kérdezte a kutyától, miközben
visszafelé baktattak a templomba.
Atta felnézett rá élénk, barna szemeivel, megcsóválta a farkát, majd
odadörgölőzött a szerzetes lábához. A szavakat persze nem értette, de érezte,
hogy a gazdája szomorú, ezért megtett minden tőle telhetőt, hogy
megvigasztalja.
Rhys tudta, hogy Nadragulya valóban nagyon hiányozni fog neki. Rhys
mindig is nehezen kötött barátságot. Szerzetestársai között nyugalomban és
békében élhetett, de soha egyiküket sem nevezhette igazán a barátjának.
Nem is volt szüksége barátokra. Ott volt a kutyája és az istene.
 Időközben elveszítette az istenét és a szerzetestársait, viszont rálelt egy
igaz barátra. Ahogy visszagondolt az elmúlt hetek hányattatásaira,
megértette, hogy Nadragulya nélkül, aki örökké vidám, mindenben a jót
látja, és sosem veszti el az életbe vetett hitét, már rég elmerült volna a
sötétség tengerében, amely egyre fenyegetőbben hullámzott körülötte. A
surranó bátorsága, és noha ezt egy surranó esetében meglehetősen különös
kimondani, józan ítélőképessége nélkül már nem is lenne életben.
- Mishakal papjai befogadják őt - magyarázta Rhys Attának. - Az istennő
mindig is kedvelte a surranókat - nagy levegőt vett, lassan fújta ki, és
közben a fejét csóválta. - Nehéz lesz meggyőzni őt, hogy maradjon itt. Ki
kell majd surrannunk, amíg alszik, nem tudhatja meg, hogy elutazunk. A
hajó szerencsére dagálykor indul, ami hajnalban lesz, és.
Miközben Nadragulyán járt az esze, Rhys nem is figyelte, hogy merre
megy. Váratlanul azt vette észre, hogy az egyik utcánál rossz irányba
fordult. Egy számára teljesen ismeretlen városrészbe ért. Idegesítette a
tévedése, és az idegessége aggodalomba csapott át, amikor felfedezte, hogy
sokkal későbbre jár már, mint ahogy azt gondolta. Az égbolt rózsaszínes-
vöröses árnyalatot öltött. A nap lemenőben volt a házak teteje mögött. A
járókelők sietve haladtak el mellettük, várta őket a gőzölgő, finom vacsora.
Rhys félt, hogy lekési a találkozót a papokkal és a városi őrséggel, ezért
megszaporázta a lépteit, és némi útbaigazítást követően, végre ismét a
templom utcájában találták magukat.
Olyan sebesen szedte a lábát, amennyire csak tudta, nem is figyelt oda a
környezetére. Atta végig ott ügetett a nyomában, és úgy terelgette őt, mint a
mezőn a juhokat. Rhys oly mélyen a gondolataiba merült, hogy nem vette
észre a járókelőket, sőt az útjába kerülő fáknak és lámpaoszlopoknak,
valamint a kidobott ládáknak és hordóknak is nekiment volna, ha Atta nem
vigyáz rá.
Arra kapta fel a fejét, hogy a kutya erősen tolja bal oldali irányba.
Felnézett, egyenesen bele egy lámpás fénykörébe. Egy pillanatra elvakította
a fény, így nem látta, hogy kik vannak körülötte, csak halvány sejtelme volt
arról, hogy talán egy hatfős társaság lehet az.
Tétován kitért a vezetőjük elől, és mélán dünnyögött neki valamit.
- Bocsánat, jó uram, sietek, és nem vettem észre. - Hirtelen
elakadt a hangja. Amikor a szeme hozzászokott a fényhez, és kitisztult a
látása, felismerte a narancsos színű papi köpenyt, és Majere rózsa alakú
szimbólumát.
A pap magasabbra emelte a lámpást, hogy jobban szemügyre vehesse
Rhyst, akit ennél nagyobb balszerencse nem is érhetett volna. Pedig mindig
a legnagyobb körültekintéssel járt el, hogy elkerülje Majere híveit. Most
pedig egyenesen belefut hat papba, és ami még ennél is rosszabb, a
vezetőjük, aki a lámpást tartotta, főapátnak tűnt.
Az apát döbbent arckifejezéssel, kikerekedett szemmel mérte végig az
ismeretlen szerzetest, aki Majere öltözékét viselte, de Zeboim jellegzetes
tengerzöld színében. A döbbenet rosszallásba, majd ami még ennél is
rosszabb, felismerésbe csapott át. Az apát egészen közel lóbálta a lámpást
Rhys arcához, akinek el kellett fordítania a fejét.
- Kőműves Rhys! - szólította meg szigorú hangon. - Régóta keresünk
már.
Rhysnek most nem volt ideje erre. Minél hamarabb el kellett jutnia
Mishakal templomába. Egyedül ő tudta, hol találhatják meg Lleut, aki már
minden valószínűség szerint elindult a fiatal özvegyhez.
- Bocsáss meg, de sürgős ügyben járok el, és már így is késésben
vagyok. - Rhys meghajolt, és távozni készült.
Az apát azonban utána nyúlt, és visszatartotta.
- Bocsáss meg, de késésben vagyok! - ismételte el Rhys udvariasan.
Egy gyors és ügyes mozdulattal ki akarta szabadítani a karját, de
szerencsétlenségére az apát is jól elsajátította az „irgalmas fenyítés"
tudományát. Hárította Rhys próbálkozását, és tovább szorította a karját. Atta
fenyegetően rámordult.
Az apát szigorú pillantást vetett a kutyára, majd parancsolón felemelte a
kezét. Atta azonnal lefeküdt, és mellső lábai közé helyezte a fejét.
Abbahagyta a morgást, helyette a farkát csóválta.
Az apát visszafordult Rhyshez.
- El akarsz futni előlem, testvérem? - kérdezte inkább sajnálkozó,
semmint számon kérő hangon.
- Bocsáss meg, apát uram, de sietek! - mondta ismét Rhys. - Élet
halál kérdéséről van szó. Kérlek, engedj utamra!
- A halhatatlan lélek sokkal fontosabb, mint a test, Rhys testvér. Jelen
életünk elillan, a lélek azonban örökké él. Értesítettek róla, hogy veszélyben
a lelked - mondta az apát, még erősebben szorítva Rhys karját. - Térj vissza
velünk a templomunkba! Hosszasan elbeszélgetünk, és visszatereljük az
elkóborolt juhot a nyájba.
- Semmit sem szeretnék jobban - kezdte Rhys komoly hangon -, és
ígérem, még ma éjjel ellátogatok a templomba! De most, ahogy azt már
korábban mondtam, valahol máshol várnak rám. Nem az én életem forog
veszélyben.
- Bocsásd meg nekem, ha nem igazán hiszek neked, Rhys testvér! -
mondta az apát. Majere papjai körbevették, és egyöntetűen bólogattak. -
Rendünk tagjai Ansalon-szerte keresnek téged. Most, hogy rád leltünk, nem
kívánunk elengedni. Gyere, tarts velünk, testvérem!
- Nem tehetem! - Rhys kezdett idegessé válni. - Tarts velem, ha nem
hiszel nekem! Mishakal templomába tartok. A papok és én egy választottat
üldözünk, aki el akarja rabolni egy fiatal anya életét.
- Te vagy ennek a városnak a felügyelője, testvérem? - kérdezte az apát.
- A te felelősséged, hogy haramiákat kergess?
- Ez esetben igen! - fakadt ki Rhys.
Az égbolt elsötétült, kihunytak a csillagok. A fiatal özvegy már
bizonyára ágyba dugta a gyerekeit, és várja, hogy Lleu megjelenjen a
küszöbén.
- A választott az én elfajzott fivérem. Csak én ismerem fel őt.
- Nadragulya is felismeri őt - vitatkozott az apát. - A surranó is meg
tudja mutatni őt a városi őrségnek.
Rhys alaposan meglepődött. Úgy tűnt, az apát mindent tud róla.
- Lleut valóban ismeri, de nem tudja, hogy hol lakik ez a fiatal anya.
Sem neki, sem Mishakal papjainak nem mondtam el, hogy hol van az
otthona.
- Miért nem? - akadékoskodott az apát. - Meg kellett volna mutatnod a
papoknak a nő házát.
Rhys a megfelelő válasz után kutatott.
- Minden kalyiba teljesen egyforma. Nehezen tudtam volna.
- Tartogasd másnak a hazugságaidat, Kőműves Rhys! Magadat se csapd
be. Ott akarsz lenni. A saját kezeddel akarod elpusztítani a
szörnyet, aki valaha a fivéred volt. Személyes bosszút esküdtél ellene.
Felemészt a gyűlölet és a bosszú iránti vágy - mondta a pap, majd sokkal
lágyabb hangon folytatta. - Majere még mindig szeret téged.
Ájtatosan megérintette a botot, amelyet Rhys mindig magánál hordott.
Mintha fényes villám hasított volna bele a sötét égboltba, borzalmas
nappallá változtatva az éjszakát. Rhys kijózanítóan tisztán látta saját magát.
Az apát igazat beszélt. Megmondhatta volna Mishakal papjainak, hogy a nő
hol lakik. Szándékosan nem tette. Ott akart lenni. Szembe akart szállni a
fivérével, akár úgy is, hogy veszélyezteti a fiatal özvegy életét, csak hogy
elérje gyűlöletes célját.
Rhys legszívesebben lerogyott volna a földre az apát lába elé. Ki akarta
köpni a mérget, amely belülről emésztette a testét. Kegyelemért és
megbocsátásért akart könyörögni.
Az apát megragadta Rhys karját. Ő elengedte a botját, majd szabad
kezével megragadta az apát csuklóját, lefejtette a karjáról, és odébb
penderítette őt. Az apát elveszítette az egyensúlyát, és elesett.
- Atta, tartsd szemmel! - mondta Rhys a kutyájának.
Atta talpra szökkent. Nem támadta meg az apátot, csak fölé állt, felhúzta
az ínyét, és fenyegetően morgott. Az apát semmit sem mondott. A kutyát a
gazdája utasította, és ezúttal engedelmeskedik is neki, akármi történjék is.
- Rhys testvér. - szólalt meg végül az apát.
- Nem bánt, ha nyugton maradsz - szakította félbe Rhys fagyos hangon.
A többi papot tartotta szemmel, akik szorosabbra vonták körülötte a kört.
Rhys a lábfejével a levegőbe pöccintette a botját, és elkapta a levegőben.
Nyugtalanság fogta el. A bot vajon most is hajlandó lesz vele harcolni?
Végtére is Majere szolgáival áll szemben. Maga elé tartotta a botot, félve,
hogy bármelyik pillanatban apró forgácsdarabokká hullhat szét. A bot
azonban sértetlen maradt, sőt kellemesen simult a tenyerébe.
- Senkit sem akarok bántani - mondta Rhys a papoknak. - Engedjetek
utamra!
- Mi sem akarunk bántani téged, testvérünk - mondta az egyik pap -, de
nem hagyhatjuk, hogy elmenj.
 Teljesen körbe akarták zárni őt, hogy túlerőben gyűrjék le. Rhys
felidézte maga előtt a fiatalasszony arcát, és elképzelte a borzalmas sorsot,
ami várt rá. Az öt pap egyszerre lendült támadásba, le akarták rántani a
földre.
Rhys meglóbálta a botját. Halántékon találta az egyiket, aki azonnal
elterült a földön. Ezután beledöfte a bot végét egy másik gyomorszájába,
aki kétrét görnyedt, majd visszakézből halántékon suhintott egy harmadikat.
Az egész szempillantások alatt zajlott le.
Ezek a papok nem részesültek olyan alapos harci kiképzésben, mint a
vezetőjük. A talpon maradt két pap elhátrált előle, és kellő távolságból
méregették őt. Az apát minden bizonnyal megpróbált felkelni a földről, mert
Atta vicsorogni és morogni kezdett. Odanézett. Az apát vérző kezével
bíbelődött.
Bárcsak sose tért volna be ebbe az utcába, bárcsak sose jött volna ebbe a
városba, gondolta Rhys. Erősen beékelte a bot végét az utcakövek közé,
majd két keze segítségével a levegőbe dobta magát. Átrepült a döbbent
papok feje felett, és a mögöttük lévő járdán ért földet. Füttyentett Attának,
majd eliramodott az úti célja felé.
Hátrapillantott, hogy megnézze, nem követik-e, de csak a loholó Attát
látta. A két sértetlen pap a sebesülteket pátyolgatta. Az apát ellátta vérző
kezét, és szomorú pillantást vetett Rhys után.
Rhys futás közben minden bűntől megtisztította az elméjét.
Mire Mishakal templomába ért, Patrick, a felsége, és a városi őrség már
az épület előtt várakozott. Nadragulya nyugtalanul járkált fel-alá, ide-oda
tekergette a nyakát, hátha megpillantja valahol a barátját.
- Elkéstél, barát! - Patrick ezekkel a szavakkal fogadta Rhyst.
- Hol voltál? - kérdezte Nadragulya hisztérikusan, és belé
csimpaszkodott. - Már rég leszállt az éj!
- Kövessetek! - zihálta Rhys.
Lerázta magáról a surranót, és ismét futásnak eredt.
 5. fejezet

A fiatal anyát Kamillának hívták.

Egy gazdag megözvegyült kereskedő egyetlen gyermekeként nőtt fel, és
ennek megfelelően kellőképpen elkényeztették, ami komoly önfejűséggel
párosult. Tizenhat évesen beleszeretett egy tengerészbe, és ellenszegülve
apja akaratának, megszökött otthonról, és összeházasodott vele. Hamarosan
két gyermeknek is életet adott.
Az apja megszakított vele minden kapcsolatot, kitagadta őt, és még a
vagyonát sem rá, hanem az üzletfeleire hagyta. Idővel nyilván meglágyult
volna a szíve, hisz köztudottan szerette a lányát, de az öreg egy héttel a
végakarata megváltoztatása után meghalt. Nem sokkal apja halála után,
Kamilla a férjét is elveszítette, aki leesett az egyik vitorlakötélről, és
szörnyethalt.
Megözvegyült, magára maradt a világban, két kisgyermekkel, akiket nem
tudott megfelelően ellátni. A nevelője gyerekkorában megtanította szépen
varrni és hímezni, így hát Kamilla arra kényszerült, hogy olyan gazdag
családok ajtaján kopogtasson munkáért kuncsorogva, ahová egykoron
bálokba járt.
Alig keresett valamit a varrással. Huszonegy éves volt, magányos,
kétségbeesett, és az éhezéstől teljesen lesoványodott. Semmi egyebet nem
bocsáthatott áruba, mint a testét. Már éppen elhatározta, hogy a gyermekei
érdekében szajhának áll, amikor összetalálkozott Lleuval.
Mintha az imái találtak volna meghallgatásra a megnyerő modorú és
jóképű Lleu személyében, leszámítva, hogy sosem imádkozott.
Hallott az istenekről, eljutott hozzá egy homályos pletyka, mely szerint
az istenek hosszú távollét után visszatértek, de ennél mélyebben nem
érdekelte az ügy. Úgy vélte, semmi dolga a messzi istenekkel, és nekik sem
ővele.
Lleu a válasz a bajaira, gondolta. Nem szerette őt, de eltökélte, hogy nőül
megy hozzá. A férfi gondoskodik majd róla és a gyermekeiről, és ő cserébe
jó felesége lesz. Az sosem fordult meg a fejében, hogy a férfi csak
kihasználja vagy becsapja őt. Amikor a
szerzetes azt mondta neki, hogy Lleu helyet foglalt magának egy hajón,
Kamilla mardosó űrt érzett a gyomrában, és könnyedén meggyőzte magát
arról, hogy szerzetes hazudik.
Megetette a gyerekeit azzal a kevéske élelemmel, amit a házban talált. Ő
maga semmit sem evett. A csecsemőt elaltatta, majd beszélgetett egy
keveset négyéves fiával. Elmagyarázta neki, hogy hamarosan új apukája
lesz, aki szeretni fogja őt, lesz mit enniük, lesz meleg ruhájuk, és egy szép
nagy, tágas házban élnek majd együtt.
A fiú elaludt a karjában, ő pedig gyengéden lefektette a sarokban lévő
szalmaágyra. Betakargatta egy kis takaróval, majd amennyire tudta, rendbe
szedte magát. Csinosnak akart látszani a férfi előtt. Leült az egyetlen,
rozoga székbe, és várta Lleut.
A férfi későn érkezett, korábbra várta. Bűzlött a törpepálinkától, mégsem
tűnt részegnek. Jellegzetes megnyerő mosolyával üdvözölte őt, majd
megpuszilta az arcát. Kamilla becsukta a kalyiba bejárati ajtaját, és
bereteszelte.
Lleu megállt a szoba közepén, és kitárta a karját.
- Gyere ide hozzám, kedvesem! - mondta negédes hangon.
Kamilla belevetette magát a férfi karjaiba. A férfi szenvtelenül,
érzelemmentesen csókolgatta őt. Forró ujjai felfedező útra indultak Kamilla
testén, de ekkor a nő elhúzódott tőle.
- Lleu, beszélnünk kell. Azt ígérted, hogy feleségül veszel. Nem akarok
várni. Ígérd meg, hogy már holnap nőül veszel!
- Megígérem, de neked is meg kell ígérned valamit - mondta Lleu
nevetve.
- Feleségül veszel? - kérdezte Kamilla, és egészen izgalomba jött. - Már
holnap?
- Holnap, vagy holnapután, vagy akármikor - legyintett Lleu.
- Mit kívánsz tőlem? - kérdezte Kamilla, és közelebb húzódott a
férfihoz.
Felkészült rá, hogy oda adja a testét a férfinak, aki végső soron a férje
lesz. Lleu kérése azonban váratlanul érte.
- Én Chemosh követője vagyok - kezdte. - Azt akarom, hogy csatlakozz
hozzám a hitemben. Csak ennyit kérek. Tedd meg, és akkor a férjed leszek!
- Chemosh? - kérdezett vissza Kamilla. Zavartan és idegesen lépett el a
férfitól. - Korábban sosem említetted ezt az istent. Kicsoda
ő?
- Az örök élet ura - felelte Lleu. - Csak meg kell ígérned, hogy szolgálod
őt, és ő cserébe örök fiatalságot, örök szépséget és örök életet ad neked.
Gondolkodás nélkül hadarta a szavakat, gondosan betanulta a szöveget,
úgy mondta vissza, ahogy a ripacsok szónokolnak vásárok alkalmával a
zöldségesládák tetején állva. Azonnal a szerzetes figyelmeztető szavai
jutottak Kamilla eszébe.
- Ugyan már, Lleu. Az okos emberek nem hisznek az istenekben -
mondta, és kényszeredetten felnevetett. - Az isteneket csak az ostobák és a
babonások imádják.
- A felségemnek hinnie kell az istenemben, Kamilla - mondta, és
korábbi megnyerő mosolya egy szemvillanás alatt eltűnt. - Ha azt akarod,
hogy feleségül vegyelek, követned kell Chemosht. Örök fiatalságot és örök.
- Igen, ezt már mondtad! - fakadt ki Kamilla. Próbált uralkodni magán. -
Miután nőül vettél, szívesen tanulok erről az istenről. Te majd mindenre
megtanítasz.
- Most is megtaníthatlak - mondta Lleu.
Kamilla fölé hajolt, megcirógatta az arcát, majd csókolgatni kezdte a
nyakát.
Édes csókjai melegséggel töltötték el Kamilla testét. A házasság
ígéretével szédítette őt. Ugyan mi baj lehet abból, ha teljesíti ezt az ostoba
kívánságát? Csak esküt kell tennie Chemosh előtt. Bedugta az ujjait Lleu
nyitott ingnyakába, és ekkor megpillantotta a szíve felett a jelet: egy női
ajak csókjának körvonalai égtek bele a bőrébe.
Kamilla ellökte magától a férfit.
Belenézett a szemébe.
Semmit sem látott benne. Se szeretetet, se vágyat, se életet. Félelem
fogta el, és görcsbe rándult a gyomra.
- Kifelé! - rivallt rá Kamilla. - Menj el! Akármi is vagy, hagyd el a
házamat!
- Nem tehetem - mordult rá Lleu karcos hangon. - Mina nem engedné.
Nem tudnám elviselni a kínt. Esküt kell tenned Chemosh előtt. Ő örök
fiatalságot, örök szépséget.
Kamilla csapdába esett. A férfi közte és az ajtó között állt. De még ha
sikerülne is kimenekülnie a házból, akkor sem hagyhatja hátra a
gyerekeit ezzel a szörnyeteggel.
- Lleu, menj el, kérlek! - könyörgött a férfinak.
- Örök élet - hajtogatta Lleu -, örök fiatalság.
Kamilla próbálta megkerülni őt, de a férfi túl gyorsnak bizonyult.
Megragadta mindkét csuklóját, és magához rántotta.
- Tégy esküt Chemosh előtt! - parancsolt rá Lleu.
Oly erősen szorította meg a csuklóját, hogy ropogtak a csontjai, és
Kamilla felsikoltott fájdalmában. Lleu a padlóra lökte a nőt, majd
ránehezedett, és a térdével a földhöz szögezte. Letépte az ingét. Kamilla
keblei feltárultak, Lleu pedig fölé hajolt, hogy megcsókolja. Kamilla
küzdött becsülettel, de csak vergődött az erős férfi szorításában.
- Anya! - érkezett a kisfiú remegő hangja valahonnan a sarokból.
- Jeremy! - zihált az anya. - Kérlek, Lleu. ne bánts. ne lássák a
gyermekeim.
- Tégy esküt Chemosh előtt! - sziszegte Lleu. Forró lehelete égette
Kamilla bőrét. Csontrepesztő erővel szorította a fiatal özvegy csuklóját. -
Esküdj, különben megölöm a fattyaidat!
- Esküszöm! - visította Kamilla. - Csak ne bántsd a gyermekeimet!
- Mondd ki!
Kamilla nem bírta tovább elviselni a fájdalmat és a félelmet.
- Esküszöm, hogy.
Ekkor dörömböltek az ajtón. Egy kutya morgott és ugatott odakint.
- Kisasszony! Kőműves Rhys vagyok! Jól vagy? - kérdezte egy
férfihang kintről.
- Segíts rajtam, barát! - sikoltotta Kamilla. A remény új erőt kölcsönzött
neki. - Segíts rajtam!
- Törjétek be! - mondta a szerzetes.
Lábdobogás, majd reccsenő hang hallatszott. A faajtó megremegett.
Lleu még mindig Kamillán térdelt, még mindig szorongatta a csuklóját.
Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy mi zajlik körülötte.
- Esküdj! - fröcsögte eszét vesztve Lleu. A nyála a nő mellére csöpögött.
- Még egyszer! - kiáltotta a szerzetes.
 Ismét lábdobogás majd reccsenő hang hallatszott. Az ajtó ezúttal
engedett.
A szerzetes és egy surranó rontott be a helyiségbe. A szerzetes Lleura
vetette magát, de a kisfiú, Jeremy előbb ért oda.
- Ne bántsd a mamát! - kiáltotta gyermeki hangon, és megütötte Lleut
parányi öklével.
Lleu hátborzongató hangon felüvöltött. A bőre megfeketedett, és
megrepedezett. A szeme kiszáradt, és kiesett a szemgödréből. Az ajkai
elvékonyodtak, és visszahúzódtak. A kezei, amelyekkel Kamillát szorította,
elrothadtak, mint egy hullának. A halál jellegzetes, émelyítő szaga töltötte
be a kicsiny helyiséget, de Lleu nem halt meg. Előhalott teste tovább tartotta
a nőt. Levigyorgott rá csontvázkoponyájából.
- Tégy esküt Chemosh előtt! - mondta ismét.
A nő eszét vesztette a félelemtől. Hisztérikusan sikoltozott, és
összevissza kapálózott, hogy lelökje magáról az élőhalott tetemet.
A kisfiú, aki csak egy pillanatra bénult le a látványtól, de rögtön utána
visszanyerte a lélekjelenlétét, belecsimpaszkodott az élőhalottba, hogy
lerántsa őt az anyjáról. Ahogy megérintette, Lleu lángba borult. A tűz egy
szempillantás alatt elemésztette a testét. Bűzös hamu és korom terjengett a
levegőben. Rátelepedett a kisfiúra, és rátapadt a hajára és a bőrére.
A fiú meg se mukkant. Reszketni kezdett, a szeme kifordult, majd egész
testében megmerevedett.
- Jeremy! - zokogott Kamilla. Próbált a gyermekéhez kúszni, de
elhagyta az ereje. A padlóra hanyatlott, és minden elsötétedett előtte. Elájult.

Rhys kikerekedett szemmel, elhűlve nézte a választott borzalmas halálát.

A természetellenes tűz elemésztette fivére testét és lelkét. Patrick a háta
mögött állt, és levegő után kapkodott, az egyik városi őr nem bírta elviselni
a látványt, kifordult a kalyibából, és elhányta magát. Nadragulya letaglózva
bámult maga elé. A kisfiú kővé dermedt. A fiatalasszonyt korom és hamu
borította. Semmi és senki sem moccant, csak kesernyés füst szállingózott a
levegőben.
A kisfiú váratlanul összeesett. Elterült a földön, a végtagjai
rángatóztak, a nyelve kibuggyant a szájából.
- Valamiféle rohama van! Mitévők legyünk Rhys? - kérdezte
Nadragulya sipítozva, és aggódva a fiú fölé hajolt.
- Menj arrébb! - dörrent rá Patrick, és odébb lökte a surranót az útból. -
Én majd ellátom őt.
Patrick ölbe vette a gyereket, kifeszítette a száját, majd beletömött egy
benedvesített rongyot, nehogy elharapja a nyelvét. Magához ölelte a
törékeny testet, és halk imát rebegett Mishakalhoz.
Látva, hogy a fiú már jó kezekben van, Rhys a földön fekvő anyához
sietett, Galena pedig a csecsemőhöz.
- El kell vinnünk őket erről az elátkozott helyről! - jegyezte meg Patrick
sürgetően, és Rhys ezúttal tökéletesen egyetértett vele.
A szerzetes odaadta a botját Nadragulyának, majd felnyalábolta az
asszonyt a földről, és kivitte a kalyibából. Patrick a fiúval a kezében
követte, őt pedig Galena a csecsemővel. Rhys átadta az anyát a papoknak,
majd erőt véve magán, visszament a düledező házikóba.
Újkikötő városbírója, az elmúlt háború megviselt veteránja vele tartott.
Megálltak az egyetlen szoba közepén, és undorodva nézték a mindent
beborító ragacsos, bűzös hamut és kormot.
- Még sosem láttam ehhez foghatót! - mondta a városbíró elhűlve a
látványtól. - Mivel pusztítottad el ezt a szörnyeteget, barát? Talán mágikus
erejű a botod, vagy szent erő lakozik az érintésedben? Vagy mi?
- Nem én tettem - mondta Rhys.
Benne is csak most tudatosult, hogy minek is volt szemtanúja, mit is
jelent az a felfedezés, amit az imént tett. A gondolatba belesajdult a feje.
Eszébe jutottak Cam szavai, aki azt mondta, hogy oly nagy árat kell
fizetniük egy választott elpusztításáért, amelyet egyikük sem fog tudni
elviselni.
Kinézett az utcára, ahol a kisfiú még mindig rángatózott, és Patrick
szemmel láthatóan hiába imádkozott érte.
- A gyermek tette - mondta nagy sokára.
- Hogy érted azt, hogy a gyermek tette? Azt akarod mondani, hogy egy
gyerek művelte ezt? - kérdezte a felügyelő, és a hamuval fedett,
megfeketedett csontokra mutatott. - A gyerek lobbantotta lángra ezt a
teremtményt?
- Az ártatlanság érintése. A választottakat el lehet pusztítani, de
csak ártatlan gyerekek keze által.
- Az istenek legyenek velünk! - dörmögte a városbíró. - Az istenek
legyenek velünk - ismételte meg, majd leguggolt, hogy közelebbről is
szemügyre vegye a csontmaradványokat.
Rhys úgy döntött, hogy inkább kimegy a friss levegőre. A fiatalasszony
visszanyerte az eszméletét, és hisztérikusan küzdött Galena ellen, aki csak
meg akarta nyugtatni őt. Amikor rájött, hogy már nincs életveszélyben, és a
gyermekei is élnek, magához szorította a csecsemőt, és keserves zokogásban
tört ki.
- Hogy van? - kérdezte Rhys, majd letérdelt Patrick és a kisfiú mellé.
- A teste ép - felelte a pap, és megsimogatta a fiú kormos haját. -
Mishakal meggyógyította, de ami az elméjét illeti. Olyan borzalmakat látott,
amiket lehet, hogy sosem hever ki.
Galena könnyező szemmel nézett Rhysre.
- Hallottam, hogy mit mondtál a felügyelőnek, barát. Ezt nem akarom
elhinni. Bizonyára tévedsz. Lehetetlen, hogy kizárólag gyerekek tudják
elpusztítani ezeket a szörnyeket. Ez elviselhetetlenül borzalmas.
- Tudom, hogy mit láttam - mondta Rhys. - Abban a pillanatban, ahogy a
gyermek megérintette a választottat, az elpusztult.
- Én is láttam - csatlakozott hozzá Nadragulya.
A surranó sápadt volt, minden vér kifutott az arcából, még a fekete hamu
sem tudta elfedni. Egyik kezével Atta nyakát ölelte át, a másikkal az állát
vakargatta.
- A kisfiú megérintette Lleu lábát, és huss! Lleu azon nyomban
elrothadt, majd lángra lobbant. Iszonyatos látvány volt. - Nadragulya egész
testében megremegett, a hangja elcsuklott. - Bárcsak ne láttam volna, pedig
én folyton halottak közelében élek.
- Az ártatlanság elpusztítja a gonoszt, és cserébe az ártatlanság is
elpusztul - jegyezte meg Rhys.
A felügyelő is kijött a viskóból, és alaposan megtörölgette a kezét a
nadrágjában.
- Csak egyféleképpen igazolhatjuk ezt a felvetést. Meg kell ismételnünk
- mondta.
Galena azonnal rátámadt.
- Hogy juthat eszedbe ilyesmi, jó uram? A saját gyermekedet talán
kitennéd annak a borzalomnak, amin ez a gyermek keresztülment?
- Már megbocsáss, úrnő, de ez a szörnyeteg meg akarta ölni ezt az
asszonyt, és ki tudja, talán a gyerekeit is! Csak az istenek a megmondhatói,
hogy ezek a választottak hány áldozatot szedtek már eddig. Most végre
tudjuk, hogyan lehet megállítani őket.
Rhys Jenna úrnőre gondolt. Nyilvánvalóan szívből sajnálná, hogy
gyerekeket kell felhasználnia a választottak ellen, de kétségkívül megtenné.
- Nem hallgathatunk el egy ilyen értékes felfedezést - mondta a
városbíró. - Patrick azt mondta nekem, hogy a surranó további tíz
választottat látott a városban. Még ha túloz is a surranó.
- Nem túlzok! - fakadt ki Nadragulya sértődötten.
- .akkor is legalább két-három választott járkál szabadon a városomban,
és olyan ártatlanokat ölnek meg, mint ez a fiatalasszony. Ha van rá mód,
hogy megállítsuk őket, akkor jogom van hozzá, hogy megpróbáljam, mint
ahogy az összes többi városban is joguk van hozzá a törvény és a rend
őrizőinek.
- Úgy vélem, most mindannyian túlságosan kábák és döbbentek vagyunk
ahhoz, hogy helyes döntést hozzunk - szólalt fel Patrick. - Üljünk tanácsot
reggel, mire a ma esti borzalmak halványulnak némiképp, és akkor
eldöntjük, hogy mitévők legyünk. Addig is elszállásoljuk az anyát és a
gyerekeket. Téged is szívesen látunk, Rhys barát. És természetesen téged is,
Nadragulya.
- Köszönöm, de ma este el kell mennem - mondta Rhys. - A hajóm kifut
a tengerre.
- Nem, nem fut ki - szólt közbe Nadragulya.
Rhys a surranóra pillantott. Fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.
- A hajód nem fut ki a tengerre - ismételte meg Nadragulya. - Nos, a
hajó talán mégis kifut a vízre, de neked többé nem kell rajta lenned. Lleu
elpusztult, Rhys. Többé nem kell üldöznöd őt. Vége van.
Nadragulya megfogta Rhys kezét, és lágy, halk hangon folytatta.
- Hazatérhetünk. Te, én és Atta. Hazamehetünk.
 6. fejezet

Rhys a sötétben ácsorogva nézte a surranót. Érezte Nadragulya kezének

puha érintését. Hallotta, amit mondott, és agya egyik fele fel is fogta a
szavak igazát. A másik fele azonban arra ösztökélte, hogy szálljon fel arra a
hajóra. Követnie kell a fivérét. Meg kell állítani őt, nehogy még több
ártatlannal végezzen. Meg kell. meg kell.
- Vége van, Rhys - ismételte meg Nadragulya. - Lleu elpusztult.
Rhys nem érzett szomorúságot fivére halála miatt. Nem most halt
meg, sokkal korábban. Ez a lény nem Lleu volt, noha úgy nevezte magát.
- Így igaz, Rhys - mondta Nadragulya. Nem tetszett neki, amit a barátja
szemében látott. Elveszettnek és zavartnak tűnt. Erősen megszorította a
kezét.
Rhys körbefordult, végignézett az utca teljes hosszán mindkét irányba, és
rádöbbent, hogy ez az utca többé már nem a komor kétségbeesés szakadéka
felé vezet. És egyik utca sem. Mind egy irányba tartanak. Ahogy Nadragulya
mondta, hazafelé vezetnek. Rhys megmarkolta a botját. Vágyott rá, hogy
hazatérjen, de még nem állt készen rá. Nem állíthat be mocskosan, pecsétes
ruhában, ártatlanok vérétől foltosan, a halál fekete hamujával beborítva.
Előbb meg kell tisztítania a testét és a lelkét. Le kell csupaszítania magát,
anyaszült meztelenül kell az istene elé járulnia, és alázatosan kell a
bocsánatáért könyörögnie. Azután hazatérhet.
- Köszönöm, Nadragulya! - szólalt meg Rhys. Majd lehajolt, és
homlokon csókolta a surranót. - Igaz barát vagy.
Nadragulya elhúzta a kezét a szeme előtt, és elrejtette szipogását az
ingujjával.
Rhys fogást váltott a boton, majd úgy nézett körül, mintha keresne
valamit az utcán. Kisebb tömeg gyűlt köréjük. Gyorsan terjedt a történet az
esti eseményekről, és a mese minden egyes újabb beszámolóval egyre
vadabbá és rejtélyesebbé vált. A városbíró többször is felszólította őket,
hogy térjenek haza, de senki sem
engedelmeskedett, sőt egyre többen érkeztek, és a tömeg kezdett
kezelhetetlenné válni. Néhány fiatal bajkeverő úgy döntött, hogy a saját
szemükkel akarják látni a választott tetemét. Be akartak törni a kalyibába, és
attól sem riadtak vissza, hogy verekedésbe keveredjenek a városi őrséggel.
A városbíró, előre látva, hogy amint felkel a nap, még többen érkeznek
majd, úgy vélte, úgy szabadulhatnak csak meg a gondoktól, ha lerombolják
a rozoga kalyibát, így nem lesz mit bámulni a poros romokon kívül.
Elküldte néhány emberét szerszámokért, de ketten- hárman nem bírták
kivárni, és puszta kézzel estek neki a kis házikónak. A többiek egyre
nehezebben tudták féken tartani a tömeget. Patrick és Galena eltűnt a
kialakult zűrzavarban.
- Szóltam nekik, hogy vigyék el a templomba a nőt és a gyerekeit -
magyarázta a városbíró Rhysnek. - Sok mindenen mentek keresztül ma éjjel.
A bámészkodók felé fordult, akik a nyakukat nyújtogatva, egymást
lökdösve akartak minél jobb rálátást nyerni az eseményekre.
- Köszönöm, hogy segítettél ebben az ügyben, barát! - folytatta a
városbíró. - Kár, hogy nem értünk ide hamarabb, de ezen már felesleges
rágódni. A lényeg, hogy sikerült végeznünk az egyik szörnyeteggel -
mondta, majd visszatért a teendőihez.
Rhys némán, a gondolataiba mélyedve lépdelt vissza a templomba.
Nadragulya sem beszélt. Időnként felnézett Rhysre, és közben sűrűn
sóhajtozott. Atta ott lihegett a nyomukban, hol az egyikre, hol a másikra
nézett, és semmit sem értett.
A templomot betöltötte a frissen meszelt falak jellegzetes szaga. Az utca
nyüzsgése után itt már-már szokatlan nyugalom uralkodott.
- Hogy van a fiatalasszony? - kérdezte Rhys.
- Galena hátravitte őt a konyhába, és próbálja megetetni. Teljesen
lesoványodott, valószínűleg éhezett. Jobban lesz, ha eszik valamit - felelte
Patrick.
- És a kisfiú?
A pap megcsóválta a fejét.
- Imádkozunk Mishakalhoz, és az istennő kezébe helyezzük a sorsát.
Most, hogy sötét küldetésed véget ért, mihez kezdesz, barát? - kérdezte.
 - Magyarázatot kell adnom néhány tettemre - válaszolta Rhys komor
hangon. - Sokat kell imádkoznom, és megvallanom a bűneimet. Meg tudod
mondani, hogy hol találom Majere templomát?
- Úgy érted, hogy Vigaszban? - kérdezett vissza Patrick.
- Nem, itt Újkikötőben.
- Majerének nincs temploma Újkikötőben - mondta a pap. - Nem
emlékszel a tegnapi beszélgetésünkre, barát? Újkikötőben csak két istennek
van temploma: a miénk, és Zeboim istennőé.
- Talán tévedsz, tiszteletreméltó fivér - makacskodott tovább Rhys. - Ma
este összetalálkoztam Majere papjainak egy kisebb csoportjával. Az egyikük
apát volt. Azt mondták, hogy van itt egy templom, ahol.
- Kérdezd meg a városbírót, ha gondolod, de ahogy én tudom, Majere
legközelebbi temploma Vigaszban van. Én semmit sem hallottam Majere
papjairól. Nyilván azért érkeztek, mert minket kerestek. Azt mondod, hogy
tegnap este találkoztál velük?
- Igen - bólintott Rhys. - A találkozás nem volt éppen baráti, ezért
késtem el. Az apát felismert, tudta a nevemet.
Elhallgatott. A béke és megnyugvás korábbi érzése egy szempillantás
alatt elillant.
Patrick fürkésző pillantást vetett rá.
- Ismerted őt? - kérdezte.
- Nem - felelte Rhys tétovázás nélkül. - Még sosem láttam azelőtt.
Akkor végig sem gondoltam, meglehetősen feldúlt voltam, de ahogy most
visszagondolok, felettébb fura, hogy tudta a nevemet. Ugyan honnan
tudhatta?
Nadragulya megrángatta az ingujját.
- Rhys - kezdte a surranó, de azonnal el is hallgatott.
- Mi az? - kérdezte Rhys idegesen.
- Csak az. ha nem tartóztatnak fel, akkor nem késel el, és időben érünk a
házhoz, és akkor Lleu nem bánthatta volna azt a fiatal nőt, és akkor a kisfiú
nem érintette volna meg a választottat, és nem égett volna el.
Rhys döbbenten, néma csendben szorongatta a botját.
- A papok pont megfelelő ideig tartóztattak fel téged, Rhys - folytatta
Nadragulya. - Éppen annyira, hogy elkéss, de még ne legyen túlságosan
késő. Tiszteletreméltó Patrick fivér azt állítja, hogy
Majerének sokmérföldes távolságban nincs errefelé temploma, így hát én
csak. azon morfondírozom, hogy.
Nadragulya nem fejezte be a mondanivalóját. Nem tetszett neki, ahogy
Rhys ránézett.
- Min morfondírozol? - kérdezett rá Rhys nyersen.
Nadragulya elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy folytassa-e, vagy
sem.
- Talán várhatnánk vele reggelig - tért ki a válasz elől.
- Most mondd el! - sürgette Rhys.
- Lehet, hogy a papok nem voltak valóságosak - bökte ki Nadragulya
elfúló hangon.
- Azt hiszed, hogy hazudok? - förmedt rá Rhys.
- Nem, nem, nem, egyáltalán nem! - hadarta a surranó. - Szerintem csak
azt hiszed, hogy valódi papok voltak. Csak.
Nem tudta, hogyan fejezze ki magát, így hát Patrickhoz fordult
segítségért.
- Azt akarja mondani, hogy a papok annyira voltak valóságosak,
amennyire Majere valóságossá tette őket a számodra - mondta a pap.
Rhys néma csendben állt Mishakal békés templomában, és visszaidézte
az éjszaka borzalmas eseményeit. Hirtelenjében mélyről fakadó,
legyűrhetetlen harag járta át a testét.
- Mit akarnak tőlem az istenek! - fakadt ki elkeseredetten.
Patrick megütközve nézett rá, Atta összerezzent gazdája metsző
hangjától, Nadragulya hátrébb lépett mellőle.
- Csak játszadoznak az életemmel - dühöngött tovább -, és mások
életével! Mint azzal a szegény anyával és a gyerekeivel. Ugyan mi szükség
volt rá, hogy ilyen kínszenvedést kelljen kiállniuk? Egész hátralévő
életükben rémálmok gyötrik majd őket e miatt az egyetlen elátkozott
éjszaka miatt. Ha Majere meg akarta mutatni nekem, hogyan lehet
elpusztítani a választottakat, akkor miért nem mondta el nekem egyszerűen?
Zeboim miért vezeti elém Minát, hogy azután magával vigye?
- Rhys barát. - Patrick Rhys vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa őt.
- A halandók nem érthetik meg az istenek cselekedeteit.
Rhys vérfagyasztó pillantást vetett rá.
- Kímélj meg a prédikációtól! Már mindent hallottam.
 Olyan váratlanul fordult sarkon, hogy véletlenül rálépett Attára, aki
felvonyított fájdalmában. Gyorsan megnyalogatta sajgó tappancsát, majd a
gazdája után iramodott. Nadragulya tétovázott. Fájdalmas pillantást vetett
Patrickra.
- Azt hiszem, haragszik rám - mondta lekonyuló szájjal.
- Nem - vigasztalta a pap. - A mennyekre haragszik. Időnként
mindnyájunkkal megesik - megeresztett egy halovány mosolyt. - Jelen
pillanatban én sem vagyok megelégedve az istenek dolgaival, de ők
megértik ezt. Menj utána. Szüksége van egy barátra.

Rhys sebesen szedhette a lábát, mert Nadragulya semerre sem látta őt az

utcán. Utána kiáltott, de nem érkezett válasz. Ezután Atta nevét kiáltotta. A
távolból kutyaugatás érkezett válaszképpen.
Követte a hangot. Rhys botját a járdán találta, és valamivel távolabb a
szerzetes éppen le akarta vetni magáról a tengerzöld színű köpenyt.
- Rhys! - Nadragulya félve szólította meg. - Mit művelsz?
- Eredj! - dörrent rá a szerzetes.
Összegöngyölte a köpenyét, majd a bot mellé dobta a földre.
Térdnadrágot és csizmát viselt csupán, semmi egyebet. A felsőteste fedetlen
maradt, így indult útnak.
Visszafordult. Nadragulya földbe gyökerezett lábbal állt a járdán, Atta
pedig a köpenyt szaglászta.
- Jössz vagy nem? - kérdezte rideg hangon.
- Ó. hogyne - felelte Nadragulya.
- Atta! - kiáltotta Rhys.
A kutya lehajolt, és az orrával próbálta odébb terelni a botot.
- Hagyd ott! - parancsolt rá Rhys ingerülten.
Attát meglepte gazdája szokatlan hangneme. Megmerevedett, és
értetlenül nézett rá.
- Gyere, Atta!
A kutya azt hitte, valami rosszat csinált, de nem tudta, hogy mit. A fejét
leszegve, a farkát behúzva lépdelt a gazdája felé. Rhys türelmesen megvárta
őt, de nem kért elnézést dühös és érthetetlen viselkedéséért, sem tőle, sem a
surranótól. Folytatta az útját az utcán.
Fogalma sem volt, hogy merre tart. Csak sétálni akart, amíg
kiszáll belőle a düh, le akart menni a tengerpartra, hogy a szél kiszellőztesse
a fejét. Hallotta Nadragulya lépteit a háta mögött, és Atta körmeinek
csattogását, így megnyugodhatott, hogy követik őt. Nem nézett hátra. Csak
ment előre, céltalanul.
- Rhys! - Nadragulya már nem bírta tovább, így megszólította. - Egy
istent nem hagyhatsz el csak úgy.
Rhys hallotta a surranó hangját, és Atta ugatását, de távolról érkeztek a
hangok, sűrűn gomolygó ködfelhőn keresztül.
- Kérlek. maradj csendben! - sziszegte Rhys a fogai között. - És Attát is
csitítsd el!
- Rendben, de mielőtt elhallgatunk, gondoltam elmondom, hogy valaki
követ minket - mondta a surranó.
Rhys megtorpant. Megszegte a mester első szabályát. Hagyta, hogy
elragadják az érzelmei. Hagyta, hogy a düh eluralkodjon rajta, és nem fogta
fel, hogy egyedül vannak a sötét éjszakában, a város legveszélyesebb
részén. Éppen meg akart fordulni, hogy szembenézzen a settenkedő
fenyegetéssel, amikor elölről is meglepetés érte.
Egy minotaurusz lépett ki az egyik közeli sikátorból.
Rhys még sosem látott egyet sem ezekből a félember szörnyekből, és
most földbe gyökerezett a lába a lény puszta méretét és nyers erejét látva. A
szerzetes magas embernek számított, de csupán a minotaurusz mellkasáig
ért. A teremtmény bőrmellényt, és laza, bő nadrágot viselt. Lenyűgöző, és
egyben félelmet keltő látványt nyújtott. Nem viselt csizmát, a lábfejét sűrű,
bozontos szőr borította. Aranykarikát hordott az egyik szarván, és arany
fülbevalót az egyik fülében. Szúrós pillantásokat vetett Rhysre bozontos
szemöldöke alól, egymáshoz közel ülő, sötét szemeivel.
- Az én társaim követnek titeket - mondta a minotaurusz. Attára nézett,
aki vadul ugatta őt. A lény egy hatalmas tőr markolatára tette izmos
tenyerét. - Hallgattasd el ezt a dögöt, vagy én némítom el! - dörögte
fenyegetően.
- Atta, hallgass! - szólt rá a kutyájára a szerzetes.
Atta abbahagyta az ugatást, de azért halkan még morgott. Rhys érezte,
hogy a lábához dörgölőzik.
- Nincs pénzünk - mondta Rhys olyan nyugodt hangon, amennyire csak
tellett tőle. - Nincs értelme kirabolni minket.
 - Még hogy pénz? - nevetett fel a minotaurusz mély torokhangon.
Felszegte a fejét, amitől a szarván lévő aranykarika visszaverte a közeli
lámpások vöröses fényét. - Nekünk nem kell pénz. Van pénzünk!
A teremtmény belenyomta a pofáját Rhys arcába.
- Nekünk erős kezekre és lábakra, és egy vaskos hátra van szükségünk.
Felegyenesedett, majd intett a társainak.
- Vigyétek őket!
- Igenis, kapitány - mondták többen is gurgulázó hangon.
Két jól megtermett minotaurusz közeledett Rhys felé. Ekkor döbbent
csak rá, miféle bajba keveredett. Belefutottak egy kalózcsapatba, akik
rabszolgákat keresnek a hajóikra.
 7. fejezet

- Ez egy surranó, he! - böfögte az egyik minotaurusz fintorogva. Olyan

közel tartotta a fáklyáját Nadragulya fejéhez, hogy a haja megpörkölődött. -
Ez is kő?
- Naná, szeretem a surranókat - kuncogott a kapitány. - Sütve, almával a
szájában. A kutyát is hozzátok, azokat is szeretem.
- A helyedben én nem nyúlnék ehhez a surranóhoz - mondta Nadragulya
a legmélyebb hangján. Úgy hangzott, mintha erős megfázás és
torokgyulladás gyötörné. Felemelte a bal kezét, és a mutatóujjával
megfenyegette a minotauruszt. - Ha valaki megérint, az elgyengül, mint az
újszülött csecsemő. Vagy mint egy borjú.
Az összes minotaurusz dörgő nevetésben tört ki. Az egyikük elindult
Nadragulya felé.
- Ó, én a helyedben óvatos lennék, Tosh - vihogott a kapitány. - Ezek a
surranók vérszomjas fenevadak. Nehogy ráugorjon a lábujjadra!
A minotauruszok jót nevettek kapitányuk tréfáján. Az egyikük
felajánlotta, hogy ír néhány sort Tosh nejének, ha nem élné túl a találkozást
a surranóval. Ez persze még nagyobb derültségre adott okot. Rhysnek
fogalma sem volt róla, hogy Nadragulya mire készül, de bízott kis
barátjában. Csendben figyelt és várt.
- Figyelmeztettelek! - mondta Nadragulya, majd fenyegetőn lóbálni
kezdte a mutatóujját a közeledő minotaurusz felé. Belekezdett egy rövid
dalocskába. - „Krynn eltemetett csontjaira a talpam alatt, letöröm szarvadat,
s az erő elhagyja tagjaidat."
A minotauruszok teli torokból hahotáztak. Gúnyos kacajuk akkor hágott
a tetőfokára, amikor Tosh térdre rogyott.
- Na, indulj, Tosh! - szólt rá a kapitány, miután a nevetés után ismét
szóhoz jutott. - Hagyd abba a bohóckodást, és hozd a surranót!
- Ne' t'ok, kap'tány - bömbölte a minotaurusz - Cs'ált velem v'mit. Ne'
t'ok felállni.
A kapitány mosolya azonnal lelohadt az arcáról. Döbbenten
meredt a katonájára, ahogy a többi minotaurusz is. Egyikük sem szólalt meg
egy ideig, majd egyszerre törtek ki dörgő kacajban. A kapitány kétrét
görnyedt a görcstől, és a könnyeit törölgette a szemétől.
Tosh ismét felbőgött, de ezúttal tehetetlen dühvel.
A kapitány felegyenesedett, és még mindig mosolyogva, a surranó után
nyúlt hatalmas kezével. Rhys felugrott a levegőbe, és gyomorszájon rúgta a
minotauruszt.
A rúgás egy közönséges embert azonnal letaglózott volna, a levegő
kiszaladt volna a tüdejéből, és jó pár métert repült volna. A kapitány
azonban csak köhintett egyet, lenézett a mellkasára, majd Rhysre szegezte
ádáz tekintetét.
- Megrúgtál! - horkant fel méltatlankodva. - Egy férfi nem így harcol.
Ez. méltatlan.
Ökölbe szorította a kezét, amely akkora volt, mint egy harci pöröly feje.
Rhysnek belesajdult a lába a rúgásba. Úgy bizsergett, mintha szilárd
kőfalba rúgott volna bele. Hallotta, hogy a többi minotaurusz elindul felé.
Harci állásba helyezkedett. Atta is ugrásra készen kuporodott le, és
vészjóslón vicsorgott. Nadragulya erősen megvetette a lábát, és fenyegetően
lengette a mutatóujját.
A kapitány végighordozta a tekintetét mindhármukon, majd ellazította az
izmait, és kinyitotta ökölbe szorított kezét. Egy határozott mozdulattal
megveregette Rhys vállát, aki ettől majdnem oldalt vágódott.
- Nem félsz tőlem. Ez dicséretes. Kedvellek téged, ember. A surranó is
tetszik. Egy surranó szarvakkal, Sargasra mondom! Nézd csak a vén Tosht,
úgy vergődik, mint hal a horgon!
A kapitány lenyúlt, felkapta a földről Nadragulyát, és a grabancánál
fogva a magasba emelte a rúgkapáló surranót.
- Zsákba vele! - parancsolta a kapitány.
Az egyik minotaurusz elővett egy zsákot, és beletette Nadragulyát.
Ezután lenyúlt, a marjánál fogva felemelte Attát, és őt is melléhajította. A
surranó tiltakozva kiáltozott, de a hangja elhalt, amikor behúzták a zsák
száját. A minotaurusz bekötötte a zsákot, majd átvetette a vállán.
- Vigyétek őket a hajóra! - parancsolta a kapitány.
 - Igen, kapitány. És vele mi legyen? - kérdezte az egyikük, és Toshra
mutatott.
Tosh tehetetlenül fetrengett a földön, és könyörgő pillantásokat vetett a
társaira.
- Hagyjátok itt a városi őröknek - dörmögte a kapitány. - Itt talán jobb
hasznát veszik. Majd a surranót teszem meg első tisztnek.
- Kérlek, kap'tány, ne! - hörögte Tosh. Tehetetlenül próbált talpra állni,
de ettől csak még szánalmasabbnak festett.
- Szálljatok fel a hajóra, mielőtt megérkeznek a városi őrök, de
hagyjatok itt nekem egy fáklyát! - mondta a kapitány.
A minotauruszok elsiettek, Attával és Nadragulyával a zsákban. A
kapitány Rhys felé fordult.
- Veled mi legyen, ember? - kérdezte kedélyesen, mint aki csak
játszadozik a prédájával. - Megint belém akarsz rúgni?
- Veled tartok - mondta Rhys. - Ha megígéred, hogy nem bántod a
barátomat és a kutyámat.
- Ó, szóval velem tartasz. Remek.
A kapitány Rhys vállára tette hatalmas tenyerét. Erős ujjai mélyen a
szerzetes izmaiba mélyedtek, majdnem lebénult az egész karja.
Megfordította, és maga előtt terelgette. Időnként szorított a fogáson, amikor
úgy tűnt, hogy Rhys léptei lassulnak.
A kapitány felmérte, hogy a katonái elég messze vannak-e tőlük ahhoz,
hogy ne hallják a szavait, majd halk hangon megszólalt.
- Meg tudnál tanítani rá, hogy úgy harcoljak, mint te? A lábammal? -
megmasszírozta a gyomrát, és közben fájdalmas grimaszba rándult az arca. -
Nem nemesi harcmodor, de meg lehet lepni vele az ellenséget. Még mindig
érzem a rúgás helyét.
Rhys elképzelte, amint egy minotaurusznak oktatja az „irgalmas
fenyítés" tanait, és azonnal elvetette az ötletet. A kapitány még mindig nem
engedte el őt, a hajó irányába terelgette.
Nem sokkal később eljutottak arra a helyre, ahol Rhys eldobta a botját, és
levetette a köpenyét.
A kapitány észrevette, hogy a férfi tekintete a botra siklik, és megállt.
- Láttam, amikor eldobtad. Miért tetted? - A gyakorlatias minotaurusz
megcsóválta a fejét. - A bot erősnek tűnik. A köpeny is használható, ráadásul
tengeri úrnőnk színében pompázik.
 Felvette a köpenyt, gondosan kisimogatta a ráncait, majd odaadta
Rhysnek.
- Az éjszakák hidegek a tengeren. Szükséged lesz meleg ruhára. Kéred a
botodat?
Rhys úgy hallotta, hogy a rabszolgák a minotauruszok hajóin csupán
napokig élnek. Ha nem dobja el, és magánál tartja, akkor most nem lennének
ekkora bajban. A botra pillantott, és erős lelkiismeret-furdalás fogta el. Úgy
érezte, nem lenne helyénvaló, ha magához venné. Úgy viselkedne, mint a
meggondolatlan kisgyerek, aki előbb belerúg apja bokájába, majd amikor
bajba kerül, ijedten rohan vissza hozzá védelemért.
Rhys megrázta a fejét.
- Akkor én majd viszem - mondta a kapitány. - Kell valami, amivel
piszkálhatom a fogamat.
A kapitány jót nevetett saját tréfáján, majd lehajolt, hogy felvegye a
botot. Rhys épp bebújt a köpenyébe, amikor üvöltést hallott. Felkapta a
fejét. A kapitány fájdalmas arckifejezéssel nyalogatta az ujjait, és dühösen
nézett a botra.
Rózsák eredtek a botból, és ujjnyi hosszúságú hegyes tüskék, amelyek
fényesen csillogtak a fáklya fényében.
- Neked kell hoznod - szögezte le a kapitány. A fogával kitépett a
tenyeréből egy tüskét, kiköpte, majd elindult a hajója felé.
Rhys alig látta a botot feltörő könnyein keresztül. Megfogta a botot. Arra
számított, hogy a tüskék átdöfik a húsát, mert jobban megérdemelte volna a
büntetést, mint a minotaurusz. A bot azonban belesimult a tenyerébe. Nem
okozott sérülést.
A kapitány óvakodva nézegette a botot.
- Most már értem, hogy miért dobtad el. El van átkozva. Dobd el, hadd
találja meg valami bolond!
- Az átok engem sújt - felelte Rhys. - Nekem kell cipelnem a terhet.
- De nem az én hajómon - mondta a kapitány, és kihúzott egy újabb
tüskét a tenyeréből. Váratlanul felragyogott a szeme. - Vagy megnézhetjük,
hogyan forgatod ezt a botot. Csak magunk vagyunk. Csak mi ketten. Ha
legyőzöl, szabadon engedlek - mondta a minotaurusz, és hatalmas kardja
után nyúlt, amely ott himbálózott a derekán. - Na, gyerünk szerzetes, mutasd
meg, mire vagy képes
ezzel az elátkozott bottal!
- Fogva tartod a barátomat és a kutyámat - világított rá Rhys a lényegre.
- A szavamat adtam, hogy veled tartok, és betartom az ígéretemet.
A kapitány orra viszketni kezdett. Fintorgott, majd megvakargatta az
orrát, és közben meredten nézte Rhyst.
- Szóval ér is valamit a szavad, szerzetes?
- Úgy bizony - bólintott Rhys.
- Melyik isten átkozott meg?
- Majere.
- Hmm. Szigorú isten. Nem érdemes ujjat húzni vele. Mivel haragítottad
magadra?
- Elárultam valakit, aki bízott és hitt bennem - felelte Rhys. - Valakit, aki
jó volt hozzám.
A minotauruszok kegyetlen, vérengző gyilkosok hírében álltak. Az
istenük, Sargonnas, kegyetlen isten volt, akit csak a hódítás érdekelt. A
becsület jelentőségével azonban tisztában voltak, Rhys legalábbis így
hallotta.
A kapitány ismét megvakarta az orrát.
- Akkor megérdemled az átkot - mondta.
- Igen - bólintott Rhys. - A bot folyton emlékeztet rá.
- Nem árt nekem, vagy a legénységemnek?
- Addig nem, amíg nem érintitek meg.
- Senki sem ér hozzá - mondta a kapitány, és utálkozva nézett a
kellemetlen botra. Kitépett egy újabb tüskét a fogával, majd felkapta a fejét,
és szimatolni kezdett a levegőben.
- Jön a dagály - állapította meg elégedetten, és kiköpte a tüskét a
szájából. - Siessünk, szerzetes!
Rhys próbált lépést tartani a kapitánnyal, de míg a teremtmény egyet
lépett, neki kettőt kellett, hogy ne maradjon le.

A minotauruszok hajója messze horgonyzott a parttól, kint a nyílt vízen.

Csónakkal eveztek oda a hajóhoz a kikötőből. A Nadragulyát és Attát
szállító csónak már útnak indult.
Rhys a kapitánnyal szemben ült le, aki a kormányrudat kezelte. A
minotauruszok erős csapásainak köszönhetően a csónak szélsebesen
hasította a hullámokat. A part rohamosan távolodott tőlük. Rhys nem
korholta a sorsot, ő hozta a bajt saját magára. Ugyanakkor csak
reménykedhetett benne, hogy sikerül megváltania Nadragulya és Atta életét.
Nem lenne helyes, ha az ő ostobasága miatt szenvednének.
A minotauruszok hajója fenséges látványt nyújtott a csillagos égbolt
előterében. A háromárbocos hajó orrát úgy faragták ki, hogy egy sárkány
fejére emlékeztessen. Az evezőket kiemelték a vízből, miközben
horgonyoztak.
Rhys a csónak evezőire nézett. Hatalmas izomkötegek dagadtak a
hátukon, megalkuvást nem tűrően falták a hullámokat. A csónaktól eltérően
a hajókon általában rabszolgák eveztek. Rhys próbálta elképzelni, hogy
mennyi ideig bírná az evezőhöz láncolva, korbácstól hajtva, hogy a dob
ritmusára húzzon.
Rhys tudta, hogy lélekben erős, legalábbis erős volt, amíg meg nem
kezdte végzetes útját. Meg is fizette az árát. Számtalanszor éhezett, ha evett,
akkor is silány szemetet, gyalogszerrel szelte át a vidéket, és füstös, bűzös
kocsmákban kellett meghúznia magát. Elgyengült testben és lélekben
egyaránt.
A teste azonnal igazolta komor gondolatait. Egyik pillanatról a másikra
teljesen elgyengült. A feje a mellkasára hanyatlott. Arra eszmélt, hogy az
egyik minotaurusz hevesen rázogatja, és egy kötéllétra felé mutogat,
amelyet a hajó fedélzetéről lógattak le.
A kis csónak ide-oda, előre-hátra imbolygott a hullámok hátán. A létra is
folyamatosan kilengett, csak pont ellentétesen a csónak mozgásával. A hajó
és a csónak időnként egészen közel sodródott egymáshoz, máskor viszont
messzire eltávolodtak. A minotaurusz kezdte elveszíteni a türelmét, és
jelezte, ha Rhys nem ugrik rá a létrára, ő dobja oda őt. Rhys felemelte a
botját.
- Nem tudok bottal a kezemben ugrani - mondta. Remélte, hogy a
mozdulat jelentését megértik, ha a szavait nem is.
A minotaurusz dobó mozdulatot tett a kezével. Rhys úgy értelmezte, a
teremtmény azt akarja tőle, hogy dobja a botot a vízbe. Ahogy elnézte a
himbálózó kötéllétrát, könnyedén elképzelhetőnek tartotta, hogy a végén
mindketten a vízben végzik. Felnézett a hajó fedélzetére. Nagyon távolinak
tűnt. Felemelte a botot, mint egy dárdát, és célzott.
A bot szép ívben repült át a hajókorláton, és kopogva gurult végig
a fedélzeten. Most ő következik.
Felállt, és próbálta kiszámítani, hogy mikor lenne a legalkalmasabb
ugrania. A kötéllétra most egészen közel himbálózott el előtte. Rhys
elszánta magát az ugrásra. Egyik kezével sikerült elkapnia, a másikkal
azonban nem, és kétségbeesetten próbált megkapaszkodni. Majdnem bele is
esett a vízbe, de az egyik minotaurusz alulról megtámasztotta őt, és így
sikerült felhúznia magát. Amikor elég magasra jutott, két minotaurusz
lenyúlt érte a fedélzetről, és felhúzták őt.
A fedélzeten zűrzavar uralkodott. A kapitány ordítozva osztogatta a
parancsokat. A tapasztalatlan hajós szemében a legénység tagjai látszólag
összevissza rohangáltak a fedélzeten, vagy másztak fel-le a
vitorlaköteleken. Kibontották a vitorlákat, és felhúzták a horgonyt. Rhys
szinte mindenkinek útjában volt. Ide-oda lökdösték, taszigálták, szidták és
elátkozták. Végül az egyik minotaurusz, a kapitány parancsára nemes
egyszerűséggel felkapta, és áthajította őt a ládákkal teli raktérbe.
Mormogott neki valamit, de Rhys egy szót sem értett belőle. A feltartott
mutatóujjból azonban megértette, hogy maradjon ott, és meg se moccanjon.
Rhys a botját szorongatva nézte az irányított zűrzavart. Már majdnem
elaludt, amikor ismerős hangot hallott.
- Szóval itt vagy! El sem tudtam képzelni, hogy hová tűntél.
- Nadragulya? - kérdezte.
Körbenézett, de sehol sem látta a surranót.
- Itt vagyok lent.
Rhys lenézett. A surranó valóban ott volt, egy ketrecbe zárva. Rhys
benyúlt a ketrec rácsain, megfogta Nadragulya kezét, és megsimogatta Atta
orrát.
Az élő állatok közé zárták őket. Egy disznó röfögött ugyanis a surranó
mellett.
- Itt valami nagyon bűzlik, Rhys, és most nem a kellemetlen szagra
gondolok - csiripelte Nadragulya. - Itt valami nincs rendjén, nem gondolod?
- De igen, ugyanakkor alig tudok valamit a minotauruszokról.
- Nem erre gondolok - szakította félbe Nadragulya, és lelkesen folytatta
tovább. - Először is, rajtunk kívül nincs itt más fogoly. Miféle rabszolga-
kereskedő banda az, amelyik csupán két foglyot ejt,
és közülük is az egyik egy surranó. noha én olyan surranó vagyok, akinek
szarva van - tette hozzá büszkén. - Másodszor, egy a part közelében
horgonyzó minotaurusz kalózhajó látványától a kikötőnek azonnal fel kellett
volna készülnie a harcra. Meg kellett volna kongatni a vészharangokat, az
asszonyoknak sikoltozniuk kellene, a férfiaknak páncélt ölteni, a
katapultoknak pedig köveket hajigálniuk. Ehelyett a minotauruszok békésen
sétálgattak az utcán, mintha csak otthon lennének.
- Igazad van - ismerte el Rhys a gondolataiba merülve.
- Olyan az egész, mintha. - Nadragulya egészen lehalkította a hangját -
senki más nem látta volna őket rajtunk kívül.
Leguggolt, a ketrec falának dőlt, és Rhyst nézte.
A hajó időközben nekilódult, és egyre sebesebben szelték a habokat az
erősödő szélben. Szokatlanul gyorsan haladtak. Fekete hullámok csaptak fel
a hajó oldalán, és sűrű permet szállt Rhys arcába.
Az evezőket behúzták, nem volt szükség rájuk az erős szélben. A dobok
hallgattak.
Tovább nőtt a sebességük. A vitorlák kidagadtak, a kötelek alig bírták. A
szél nem lankadt. Egy ízben majdnem el is sodorta Rhyst, akinek a
hajókorlátban kellett megkapaszkodnia. A fedélzet imbolygott, hol
felszaladtak egy hullám csúcsára, és majdnem hanyatt fordultak, a
következő pillanatban pedig alábuktak a hullámvölgybe. Sós tengervíz
mosta át a fedélzetet.
Rhys biztosra vette, hogy hamarosan elsüllyednek. Hátrapillantott, hogy
lássa, a minotauruszok hogyan viselik a halálos utazást.
A kapitány a hajókormánynál állt. Úgy kidüllesztette a mellkasát, ahogy
a vitorlák dagadtak. Az arcát beletartotta a süvítő szélbe, és teli tüdőből
belélegezte a sós tengeri levegőt. A legénység is élvezte a száguldást, és ők
is habzsolták a csípős tengeri szelet.
Egy hatalmas hullám kapta fel őket. A hajó fenn maradt a tetején, a
magasba emelkedtek, mintha repültek volna.
A hullám hatalmas robajjal zuhant össze a tőkesúly alatt. A hajó elhagyta
a tengert, és a habok helyett az éjszaka hullámait ostromolta.
Atta rémülten vonyított. Nadragulya a ketrec rácsait rázogatta.
- Mi történik, Rhys? - kérdezte hisztérikus állapotban. - Nem
látok semmit! Várj, ha valami borzalmas dolog történik, akkor ne meséld el!
Akkor nem akarom tudni.
Nadragulya elhallgatott, és várt. Rhys nem szólalt meg.
Rhys a hajókorlátba kapaszkodott. Zúgó szél kavargott körülötte. A
tenger forrongva háborgott mesze a hajó alatt. Felhőfoszlányok kúsztak be a
fedélzetre a vitorlák között.
- Megmondtam, hogy egy istent nem hagyhatsz el csak úgy! -
sopánkodott Nadragulya.
Rhys végigcsúsztatta a kezét a boton. Ismert minden egyes göcsörtöt és
repedést, minden egyes sérülést. Érezte az erezetét, amely a fa életkorát
jelezte, és elmesélte növekedésének történetét: a forró, száraz nyarakat, az
esős tavaszokat, az ősz sziporkázó színeit, és a hallgatag, álmos teleket.
Érezte a fa belsejében lüktető isteni leheletet, és nem csak azért, mert egy
isten valóban megáldotta a botot. Az isteni lehelet ott lakozott minden
élőben.
Ez az isteni lehelet reményt nyújtott.
Rhys elveszítette a reményt, jobban mondva, eltaszította magától. De
visszakúszott hozzá. Makacsul, eltántoríthatatlanul.
Szilárdan, magabiztosan állt a szellemhajó ringatózó fedélzetén. Ki
tudja, miféle ismeretlen helyre repíti őket. A bot végére fektette a fejét,
becsukta a szemét, és magába nézett.
A surranónak igaza van. Mint a surranóknak általában, csak oda kell
figyelni rájuk.
Egy istent nem lehet elhagyni csak úgy.
Negyedikkönyv

A VÉRTENgERTORNYA-
 1. fejezet

Chemosh a kastély bástyáján állt, és az előtte kibontakozó szánalmas

paródiát nézte, ami egy felperzselt földdarabon zajlott. Szép ívű
szemöldökét összevonta, és karba font kézzel, mogorván ácsorgott. A halál
urát időről időre elfogta az idegesség, és ilyenkor félbehagyta a nézelődést,
és türelmetlenül járkált fel-alá. Időnként megállt, a háta mögé pillantott,
hátha a dolgok időközben jobbra fordultak, de ehelyett minden egyre
rosszabbnak tűnt.
- Á, itt vagy hát! - mondta Mina, aki az egyik oldalsó toronyházból
bukkant elő. - Már mindenhol kerestelek.
Odalépett az istenhez, és átölelte őt.
Chemosh eltolta őt magától, kellemetlennek érezte a nő érintését.
- Nincs jó kedvem - mondta. - Jobb lesz, ha most magamra hagysz.
Mina követte Chemosh pillantását. Ausric Krell, a halállovag, hasztalan
próbált sereget formálni a választottakból, a bástya előtti felperzselt téren.
- Mi a baj, nagyúr? - érdeklődött Mina.
- Nézd meg magad! - legyintett Chemosh. - Ez a fegyelmezetlen bagázs
a seregem. Ennek a seregnek kellene levonulnia a tenger mélyére, hogy
elfoglalja Nuitari tornyát! Hah! - fintorogva fordította el a fejét. - Ez a sereg
még egy nyársalgató surranócsaládot sem lenne képes lerohanni!
Krell próbálta csatasorba rendezni a választottakat. Sokan ügyet sem
vetettek rá. Akik mégis engedelmeskedtek neki, és beálltak a sorba, a
következő pillanatban elfelejtették, hogy miért kell ott állniuk, és otthagyták
a helyüket. Krell ordítozott velük, kínzással fenyegette őket, de az
élőhalottakat nem rémisztették meg ezek a világi dolgok. A jelenléte és a
kisugárzása sem váltott ki belőlük félelmet. Hiába törte ripityára a
csontjaikat, egyszerűen csak megrázták magukat, és tovább iszogattak a
flaskáikból.
Krell visszaterelte a sorba azokat, akik időközben elbarangoltak a
helyükről. Amíg távol volt, még többen váltak ki a sorból, így hát Krell egy
idő után ide-oda rohangált a választottakat terelgetve, mint egy juhászkutya.
Néhányan azért a helyükön maradtak, úgy álltak ott, mint a cövek, és vagy
az égboltra meredtek, vagy a füvet nézték a lábuk körül, vagy egymást
bámulták üveges tekintettel.
- Ez vár mindenkire, aki nem teljesíti a parancsaimat! - üvöltötte Krell
idegesen. - Jól véssétek az eszetekbe!
Előhúzta a kardját, és csépelni kezdte vele az egyik engedetlen
választottat. Egymás után lemetszette a karjait, majd egy suhintással
lefejezte. A választott elterült a földön, a törzse és a levágott végtagjai
rángatózni kezdtek, majd a test néhány szempillantás leforgása alatt újra
összeforrt.
- Láttátok? - kérdezte Krell, és visszafordult a sereg felé.
A sereg azonban már nem volt sehol. A választottak megfordultak, és
elindultak a legközelebbi város felé. Ellenállhatatlan vágy hajtotta őket.
Ölniük kellett.
- Megalkottam a tökéletes katonát - forrongott Chemosh. - Nem érez
fájdalmat. Tízszer erősebb bármely halandónál. Nem hat rá a mágia. Nem
fél semmitől. Nem lehet megölni. Képes lenne végezni még a saját anyjával
is, de van egy probléma - sziszegve szívta be a levegőt -, mind agyatlan
barom!
Mina egyszer megálmodott egy élőhalottakból álló sereget. Holttesteket
látott harcba masírozni. A halál urához hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy
egy ilyen sereg lehet a legtökéletesebb harci egység. És a halál urához
hasonlóan most ő is rádöbbent, hogy azok a vonások, amelyek gyengévé
tettek egy halandót, egyben jó harcossá is változtatták.
- Minden rosszul alakul! - Chemosh végleg megunta a nevetséges
színjátékot. Megfordult, és a kastélyba vezető ajtó felé indult.
- Mindenki cserbenhagyott. Még te is, pedig te állítólag szeretsz engem.
- Ne mondd, hogy cserbenhagytalak, nagyúr! - esdekelt Mina.
Felzárkózott az isten mellé, és belekarolt.
- Miért ne? - Chemosh Mina szemébe nézett, majd odébb penderítette
őt. - Hol vannak a szent ereklyéim? Bent voltál a Szentségek Csarnokában.
Egy karnyújtásnyira voltak tőled az ereklyéim, de te üres kézzel tértél
vissza. Nem hoztál nekem semmit!
És most nem akarsz visszamenni.
Mina lesütötte a szemét. Istene kezét nézte, a karcsú ujjaira boruló
csipkéket. Oly régóta nem cirógatták már a bőrét azok az ujjak, és oly
nagyon vágyott már az érintésére.
- Ne légy dühös rám, nagyúr! Már próbáltam elmagyarázni. A Solio
Febalas... szent hely. Felszentelték. Az összes isten ereje és magasztossága
ott lakozik a csarnokban. Nem érinthettem meg semmit. Nem mertem. Csak
egy dolgot tehettem, térdre rogytam az isteni hatalom előtt, és.
- Kímélj meg ettől a badarságtól! - dörrent rá Chemosh. - Takhisist talán
sikerült megtévesztened szánalmas nyávogásoddal, de engem nem csapsz
be!
Chemosh sarkon fordult, és magára hagyta a némán szenvedő Minát. Az
ajtóban azonban megtorpant, visszafordult, és odalépett a nőhöz.
- Tudod, hogy mit gondolok, úrnőm? - kérdezte jeges hangon. -
Szerintem elhoztad az ereklyéket, és megtartottad magadnak mindet.
- Ilyesmit sosem tennék, nagyuram! - hőkölt hátra Mina döbbenten.
- De az is lehet, hogy Zeboimnak adtad! Ti ketten nagyon
összemelegedtetek.
- Nem, nagyúr! - Mina ezúttal már kiabált.
Chemosh megragadta Mina karját, és erősen megszorította. Mina
összerezzent a fájdalomtól.
- Akkor menj vissza a Vértenger tornyába! Bizonyítsd be, hogy szeretsz.
Nuitari mágiája nem állíthat meg téged. A sárkány átenged.
- Nem térhetek vissza oda, nagyúr - mondta Mina remegő hangon.
Valósággal összezsugorodott az isten kezei között. - Szeretlek téged. Bármit
megtennék érted, de. nem térhetek vissza oda.
Chemosh dühösen a falnak lökte Minát.
- Ahogy gondoltam. Nálad vannak a szent ereklyék, és magadnak
akarod a hatalmukat - Chemosh vádlón mutatott rá. - Megtalálom mindet,
úrnőm! Nem rejthetsz el előlem semmit, és ha megtalálom.
Nem fejezte be a fenyegetést. Komor, halálos pillantást vetett Minára.
Sarkon fordult, majd feltépte az ajtót, és erősen becsapta
maga után.
Mina lecsúszott a fal tövébe. Túlságosan elgyengült ahhoz, hogy állva
maradjon. Kimerült volt, zavarodott és tanácstalan. Chemosht lenyűgözte a
beszámolója a Szentségek Csarnokának csodáiról. A jókedve azonban egy
szempillantás alatt elillant, amikor a csarnokban átélt áhítatról, és az istenek
iránti tiszteletről mesélt neki.
- Ne is törődj ezzel! - legyintett Chemosh. - Milyen tárgyakat hoztál
nekem? - kérdezte.
- Semmit, uram - felelte Mina tétován. - Hogyan nyúlhattam volna
hozzá bármihez is?
Chemosh ekkor szó nélkül kikelt az ágyból, kiment a szobából, és nem
ment vissza. Most pedig azt hiszi, hogy hazudik neki, és rejteget előle
valamit. Ráadásul féltékeny Zeboimra, aki szándékosan táplálta ezt az
érzést, noha erről Mina semmit sem tudott.
- Bocsáss meg, hogy nem hoztam el neked azonnal ezt az emberi lényt! -
mondta Zeboim Chemoshnak, amikor visszatértek. - Tettünk egy kis kitérőt.
Azt akartam, hogy találkozzon a szerzetesemmel. Ugye emlékszel Kőműves
Rhysre? Elcserélted őt velem Krellért. Igazán izgalmas dolgok keveredtek
ki belőle.
Chemosh előbb vetette volna Káosz elé magát, semmint megkérdezze
Zeboimtól, hogy mi történt. Inkább Minát kérdezte a szerzetesről, de ő
ködösen és kitérően válaszolt, ami még tovább táplálta Chemosh gyanúját.
Mina nem akart beszélni arról a futó és meglehetősen nyugtalanító
találkozásról. Nem tudta kiverni a fejéből a szerzetes arcát. Még most,
ebben a nyomorúságos és gyászos hangulatban is maga előtt látta a férfi
szemét. Nem kedvelte a szerzetest. Nem is gondolt rá férfiként. Belenézett a
szemébe, és kiolvasta belőle, hogy a szerzetes ismeri őt. Ahogy a sárkány is
ismerte őt.
Valóban vannak titkaim a nagyúr előtt, vallotta be magának Mina, és
bűntudat fogta el. De nem olyan titkok, amilyenekre ő gondol. Mégis mit
számít az? Talán el kellene mondanom neki az igazságot, meg kellene
mondanom, hogy miért nem mehetek vissza a toronyba. Meg kellene
mondanom, hogy félek a sárkánytól. A sárkánytól és a borzalmas
talányaitól.
Borzalmasak, mert nem tudom rájuk a választ, ismerte el Mina.
Chemosh ezt nem értené meg. Kigúnyolná, vagy ami még
rosszabb, nem hinné el egyetlen szavát sem. Mina, aki legyőzte Malyst, a
sárkánynagyurat, hogy félhet egy kivénhedt, fogatlan tengeri sárkánytól?
Mina mégis félt tőle. A gyomra minden alkalommal görcsbe rándult, amikor
felidézte a sárkány hüllőhangját.
- Ki vagy te? Honnan jöttél?

Chemosh a nagycsarnokban jelent meg, pont akkor, amikor Krell

belépett. A választottak céltalanul bolyongtak az udvaron. Néhányan
betértek a csarnokba, és sört követeltek maguknak, vagy kosztért ordítoztak.
Néhányan rápillantottak a halál urára, de azonnal odébb is siklott a
tekintetük. Valószínűleg fel sem ismerték. Krellre ügyet sem vetettek, hiába
rázogatta szitkozódva páncélos öklét. De ami még ennél is különösebb volt,
egymásról se vettek tudomást.
- Ennyi erővel akár egy csapatnyi részeg, ütődött törpéből is
verbuválhatsz sereget, nagyúr - morgott Krell. - Ezek az agyatlan
teremtmények.
- Hallgass! - mordult rá Chemosh.
Mina tartott feléjük a lépcsőn. Sápadt volt, mint egy hulla, és szemmel
láthatóan sírt, mert a szeme vöröslött, és könnycsíkok látszottak az arcán.
Chemosh enyhe bűntudatot érzett. Tisztában volt vele, hogy igazságtalanul
viselkedett Minával. Valójában nem hitte, hogy szent ereklyéket lopott, és
rejtegette előle. Csak azért mondta, hogy megbántsa őt. Ki kellett töltenie a
dühét valakin.
Semmi sem úgy alakult, hogy Chemosh akarta. Nagyszabású tervének
részletei nem akartak összeállni egyetlen egységes képpé. Nuitari nevetett
rajta. Zeboim kigúnyolta. Sargonnas, a Sötét Panteon jelenlegi legerősebb
istene uralkodott felette. Mishakal, a Fehér Úrnő kékesfehér lángokkal
övezve kereste fel őt, és felszólította, hogy pusztítsa el a választottakat,
különben szembe kell néznie a következményekkel. Megfenyegette őt, hogy
a papjai háborút hirdetnek a hívei ellen, és az összes tanítványát lesöprik
Krynn felszínéről.
De Mishakal nem tudta csak olyan egyszerűen elpusztítani a
választottakat, erről Chemosh gondoskodott. Mindazonáltal rá kellett
döbbennie, hogy a halandók között alig akadnak követői, márpedig ők az
igazán értékesek.
 Ezeken és ehhez hasonló gondokon morfondírozott, amikor Krell
megzavarta.
- Uram! - szólította meg a halállovag halk hangon. - Ezt nézd!
A választottak az imént még céltalanul bolyongtak az udvaron, most
beözönlöttek a nagycsarnokba. Néhányan neki is mentek a halál urának, de
észre sem vették. Most azonban elhallgattak, és megálltak egy helyben.
Feszülten figyeltek.
- Mina!
Dünnyögték többen is.
- Mina!
Visították mások metsző hangon.
- Mina!
Az összes választott az ő nevét ismételgette, ki félelemből, ki a
csodálattól, ki pedig könyörögve.
Az ő nevét. Nem az istenük, a teremtőjük nevét, nem Chemosh nevét,
hanem Mináét.
Mina döbbenten meredt a választottak seregére. A lépcső aljába gyűltek,
és Mina felé nyújtották a kezüket, a nevét kántálva.
- Nem - mondta Mina zavartan. - Ne gyertek hozzám! Nem én vagyok az
uratok.
A nő érezte Chemosh isteni jelenlétét, amely dárdaként döfte át a testét.
Mina sebzetten, bánatosan nézett az istenre. Chemosh meghökkenve nézte a
fejleményeket.
- Uram! - Mina kétségbeesett hangja túlszárnyalta a választottak zúgó
kántálását. Lesietett a lépcsőn, próbált Chemosh közelébe férkőzni, de a
választottak körbefogták, megérintették a testét, könyörögtek neki, vagy
éppen elátkozták.
Chemosh felidézett egy régi beszélgetést, amely Mina és hű barátja, a
minotaurusz Galdar között zajlott.
„Felállítottam a holtak seregét - mondta Mina -, és megöltem két
hatalmas sárkányt. Leigáztam az elfeket, és az uralmam alá hajtottam őket.
Szétvertem a solamniai lovagok seregét, akik úgy menekültek előlem, mint a
kivert kutya. Elértem, hogy mindenki féljen a sötét lovagoktól, és tiszteljék
őket."
„És mindezt Takhisis nevében" - mondta Galdar.
„A saját nevemben akartam."
„A saját nevemben akartam."
 - Csendet! - Mina hangja visszhangot vert a csarnokban. - Vissza! Ne
érjetek hozzám!
A választottak engedelmeskedtek a parancsának.
- Chemosh a ti uratok! - mondta nekik Mina, és bűnbánó pillantást vetett
az istenre, aki a csarnok túloldalán állt. - Ő adományozott meg titeket az
örök élettel. Én csak e nemes ajándék hordozója vagyok, ezt ne feledjétek!
Egyik választott sem szólalt meg. Félrehúzódtak előle, hogy folytathassa
az útját.
- Azt hiszi, hogy felettébb okos - horkant fel Krell. - Hadd vezesse csak
ő ezt a nevetséges, seregnek csúfolt bagázst.
Krellnek fogalma sem volt, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy
Chemosh nem tépte azonnal cafatokra, örök homályba taszítva őt, de az
isten fékezte a dühét.
Mina sebesen vágott át a választottak tengerén. Amikor átért a terem
túloldalára, térdre rogyott Chemosh előtt.
- Uram, kérlek, ne légy dühös rám! Nem tudják, mit beszélnek.
- Nem vagyok dühös, Mina - mondta Chemosh. Megfogta a nő kezét, és
felhúzta őt a földről. - Éppen ellenkezőleg, nekem kell bocsánatot kérnem
tőled.
Megcsókolta Mina kezét, majd az arcát.
- Meglehetősen rossz kedélyállapotba kerültem az elmúlt napokban.
Rajtad vezettem le a dühömet és a csalódottságomat. Sajnálom!
Mina borostyán szemében az öröm és a megkönnyebbülés fénye csillant.
- Szeretlek téged, nagyúr - mondta Mina bizsergető hangon. - Ezt hidd
el nekem, ha mást nem is hiszel el!
- Elhiszem - lehelte Chemosh, és megsimogatta Mina haját. - Most
pedig menj fel a hálószobánkba, és szépítkezz; hamarosan csatlakozom
hozzád.
- Ne várakoztass soká, nagyúr! - mondta Mina, majd csókot lehelt az
isten arcára, és elsietett.
Chemosh ingerülten nézett a választottakra, akik, most, hogy Mina
elment, ismét szétszóródtak, és céltalanul bolyongtak az udvaron.
Szitkozódva intette magához Krellt.
A halállovag vért szimatolt, és fürgén lépett az isten elé.
 - Mit parancsolsz, nagyúr? - kérdezte.
- Mina készül valamire, és tudni akarom, hogy mire. Figyeld őt, Krell! -
kérte Chemosh. - Éjjel-nappal. Minden egyes lépéséről tudni akarok.
Minden egyes szavát hallani akarom.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, nagyúr.
- Nem veheti észre, hogy kémkedsz utána! - folytatta Chemosh. - Ne
légy tehetetlen, ne ügyetlenkedj, mint valami hasznavehetetlen fémgólem!
Képes vagy rá?
- Igen, uram - biztosította róla Ausric Krell.
Chemosh látta az üres szemgödrökben tomboló düh fékezhetetlen
lángnyelveit, és ettől megnyugodott. Krell még nem felejtette el, hogy Mina
a saját tornyában aratott diadalt felette, meglepetésszerűen ütött rajta, és
majdnem el is pusztította őt. Mint ahogy nyilvánvalóan azt sem tudja
megemészteni, hogy a választottak fittyet hánynak a parancsaira, miközben
alázatosan engedelmeskednek Minának.
- Bízhatsz bennem, nagyúr!
- Helyes - zárta le a beszélgetést Chemosh.

Mina egy tükör előtt ült a hálószobában, és aranybarna haját fésülgette.

A legfinomabb selyemből szőtt köntösei egyikét viselte, amelyet
Chemoshtól kapott. Mina szíve hevesebben vert, ha elképzelte, amint
Chemosh érzékien megérinti a bőrét. Beleborzongott a gondolatba, hogy
Chemosh szereti őt.
Azt akarta, hogy Chemosh szépnek lássa őt. Ekkor vette csak észre, hogy
az éjjeliszekrényen van egy gyöngynyaklánc.
Mina azonnal Chemoshra gondolt. Felvette a gyöngyfüzért az
éjjeliszekrényről. Alaposan meglepődött, amikor Zeboim hangját hallotta.
Az istennő ott állt mögötte.
- Ez egy mágikus nyaklánc - mondta a tengerek úrnője. - Teljesíti szíved
vágyát.
Mina megzavarodott.
- Köszönöm, felség, de megvan mindenem, amire szükségem van. Nincs
semmi egyéb vágyam.
Félbehagyta a mondatot. Mégis vágyott valamire. Nagyon is.
- A gyöngyök elvezetnek a barlangba. Ott megtalálod, amire oly
régóta vágysz. Nem kell megköszönnöd, gyermekem! - mondta a tengerek
úrnője. - Kedvemet lelem benne, ha örömet szerezhetek a halandóknak.
Zeboim Mina karcsú nyakára igazította a nyakláncot.
- Ne feledd, kitől kaptad ezt, gyermekem! - mondta Zeboim, majd
eltűnt. Kellemes, friss tengeri levegő maradt utána a szobában.

Amikor Chemosh belépett a hálószobába, Mina a haját fésülte a tükör

előtt.
- Mi.? - torpant meg a küszöbön. - Honnan van az a nyaklánc?
- Zeboim istennőtől kaptam, nagyúr - felelte Mina őszintén. A tekintetét
nem vette le a tükörképéről, és tovább fésülte aranybarna fürtjeit. -
Korábban még sosem láttam fekete gyöngyöt. Különleges, szerelmetes
fénnyel ragyognak, nem gondolod? Mint egy sötét szivárvány. Nekem
nagyon tetszik.
- Engem madzagra fűzött nyúlbogyókra emlékeztetnek - recsegte
Chemosh rideg hangon. - Vedd le!
- Azt hiszem, féltékeny vagy, nagyúr - incselkedett Mina.
- Azt mondtam, hogy vedd le! - ismételte meg Chemosh ingerülten.
Mina felsóhajtott, és csalódottan emelte a kezét a nyaklánc csatja felé.
Esetlenül próbálta kikapcsolni, de nem sikerült.
- Ha segítenél, uram.
Chemosh legszívesebben letépte volna a nyakláncot Mina nyakából, de
valamiért tétovázott.
Mióta adományoz ajándékokat az a tengeri boszorkány halandóknak? -
kérdezte önmagától. Miért adna bárkinek is bármit az az önző és mohó
szuka? Miért adna ritka fekete gyöngyöket Minának? Kell itt lennie
valaminek a háttérben. Szövetkeznek ellenem. Nem szállok szembe velük,
jobb, ha azt hiszik, valóban olyan ostoba vagyok, mint gondolják.
Chemosh félrehúzta Mina dús, puha tapintású haját. Megérintette
ujjbegyeivel a fekete gyöngyöket.
Mina a tükörből nézett fel rá. Szeme kibuggyanni készülő könnyektől
csillogott.
- A gyöngyök mágikusak, nagyúr. Zeboim azt mondta, hogy
teljesítik szívem vágyát.
Mina megfogta Chemosh kezét, és az ajkához vonta.
- Tudom, hogy elveszítettem a megbecsülésedet. Bármit megtennék,
hogy újra bízz bennem. Bármit, amivel visszahozhatom régi
boldogságunkat. Te vagy a szívem vágya, nagyúr. A gyöngyökkel újra
örömet okozhatok neked, újra egymásra találhatunk!
A bűnbánó Mina szinte ellenállhatatlanul szeretetreméltó volt.
Szinte.
- Tartsd meg a gyöngyöket - mondta Chemosh nagylelkűen. Kivette a
kezéből a fésűt, és félretette. Megölelte Minát. - Szép ez a nyaklánc, de
korántsem annyira, mint te magad.
Megcsókolta Minát, aki teljes lényével behódolt neki. Chemosh átadta
magát az élvezeteknek.
Megengedhetett magának egy kis szórakozást. Ausric Krell az árnyékok
takarásából nézte őket.
 2. fejezet

Mina rosszul aludt, hol elbóbiskolt, hol felriadt, egyik álmot látta a másik
után. Amikor végül felébredt, egyedül találta magát az ágyban. Chemosh
elment valamikor az éjszaka közepén. Mina nem tudta megállapítani, hogy
mikor.
Nem tudott visszaaludni. Hanyatt fekve nézte az ablakon beszűrődő,
szürkés, reggeli fénycsíkokat, és Zeboim istennő ajándékán járt az esze. A
szíve vágya.
Nem hazudott Chemoshnak. Valóban ő volt a szíve vágya, de volt még
valami, amire ugyanúgy vágyott, mint az isten szerelmére. Talán még annál
is jobban.
Lerúgta magáról a takarót. Félrehajította az elegáns selyemruhát, és egy
vászon cselédruhát vett fel, amelyet a szolgák lakrészében talált. Puha
bőrcipőt húzott hozzá. Bízott benne, hogy észrevétlenül kisurranhat a
kastélyból, és Chemosht is sikerül elkerülnie. A biztonság kedvéért kitalált
egy magyarázatot, arra az esetre, ha mégis összefutna vele. Nem szívesen
hazudott neki, így remélte, hogy nem kerül rá sor. Abban is bízott, hogy nem
akad össze a választottakkal, mert akkor azonnal elé vetnék magukat, és
nyüszítve könyörögnének neki.
Egy vastag kendőt tekert a válla köré, és mélyen az arcába húzta.
Kilépett a hálószobából, és végigosont a még sötét és üres folyosókon.
A hazugságán gondolkodott. Igazat mondott, amikor azt állította, hogy
szereti az istent, és bármit megtenne azért, hogy visszanyerje a bizalmát és a
tiszteletét. Még az életénél is jobban szerette Chemosht. Miért is hazudna
neki? Miért ne mondhatná el igazat?
Azért, mert egy isten nem értené meg.
Valójában ő maga sem látott teljesen tisztán. Aranyhold folyton azt
mondogatta neki, hogy nem számít, kik voltak a valódi szülei. Nem érdemes
a múlton rágódni. Csakis a jelen számít. Ha az apja halász lett volna, az
anyja pedig egy szegény halász odaadó, türelmes
felesége, az vajon mit változtatna a dolgokon?
- És mi lenne, ha az apám egy birodalom királya lett volna, az anyám
pedig a király felesége? - kérdezte a gyermek Mina. - Mi van, ha én
hercegnő vagyok? Az sem számítana?
Aranyhold kedvesen elmosolyodott.
- Én hercegnő voltam Mina, és azt hittem, hogy ez nagyon is számít.
Amikor azonban megnyíltam Mishakal előtt, megértettem, hogy az efféle
világi címek mit sem érnek. Csak az számít, hogy mi lakozik a szívünkben,
és. az istenünk hogyan tekint ránk - tette hozzá Aranyhold szomorú sóhaj
kíséretében. Az istenek rég eltűntek.
Mina próbálta megérteni, amit a tanítója mondott neki, és megkísérelte
mélyre temetni a szüleiről keringő gondolatait. Ezúttal sikerrel járt. Később
megkérdezte Takhisist is, aki ugyanezt a választ adta neki, csak nem ennyire
kedvesen. Az Egy Isten gyengeségnek tartotta Mina ez irányú gondolatait,
betegségnek, amely elevenen falja fel Minát, hacsak nem metszik ki a
fertőzött területet a testéből.
Talán Takhisis kegyetlen büntetésének emléke miatt nem akart beszélni
erről Chemoshnak. Chemosh egy isten, nyilván nem értené meg egy halandó
szorongásait. Különben is, ez csak egy aprócska titok. Ártalmatlan. Ha majd
tisztán lát mindent, elmondja neki az igazságot, és akkor mindketten jóízűen
nevetnek azon, hogy ő mégiscsak egy szegény halász lánya.
Mina a hátsó lépcsőkön és a használaton kívüli, romos járatokon
keresztül folytatta az útját. Átvágott a hajdani konyhán és a hozzá
kapcsolódó éléskamrán, ahol a kastély korábbi lakói sörös- és
boroshordókat, gyümölcs- és zöldségesládákat, valamint sózott, füstölt húst
tároltak. Még mindig kellemes illat terjengett a helyiségben, de ő ügyet sem
vetett rá. Noha éhes volt, most nem élelemre vágyott.
Fogalma sem volt róla, hogy Chemosh hol van. Talán tanítványokat gyűjt
maga mellé, vagy új lelkek sorsa felett ítélkezik, vagy khast játszik Krell-lel,
vagy mindhármat egyszerre. Egyvalamiben azonban biztos volt: nem lesz a
raktárban. Éppen ezért alaposan meglepődött, amikor az isten váratlanul
megjelent előtte.
Arra számított, hogy Chemosh megszidja, megvádolja valamivel, és
üvöltözik vele. Ehelyett az isten különös érdeklődéssel nézett rá, mintha
csak egy kellemes reggeli felett beszélgetnének egy érdekes
témáról.
- Korán keltél ma reggel. Elmész? - kérdezte Chemosh.
- Gondoltam, úszom egyet a tengerben, nagyúr - felelte Mina elhaló,
alázatos hangon. Jó előre begyakorolt mindent.
Nem tudhatta, hogy ez az egyetlen kifogás, amelyet Chemosh gyanúsnak
talál majd.
- Nincs hideg a fürdőzéshez? - kérdezte jellegzetes, ravaszkás
mosolyával a szája szegletében.
- A levegő csípős, de a víz kellemes, és így kora reggel még
melegebbnek éreződik - mondta Mina tétován, és kivörösödött az arca.
- Látom, még mindig viseled a gyöngyfüzért. Nem illik ehhez a pórias
ruhához. Nem félsz, hogy elveszíted?
- Erős a csatja, nagyúr - válaszolta Mina, és önkéntelenül megérintette a
nyakláncot. - Nem hiszem, hogy.
- Mit keresel a raktárban? - vágott közbe az isten, és körülnézett.
- Erre rövidebb az út a partra - felelte Mina. Túltette magát kezdeti
döbbenetén, és most már kezdett idegessé válni. - A foglyod vagyok, uram,
és nem járhatok szabadon, ahogy a kedvem tartja? - kérdezte támadóan.
- Egyszer már elveszítettelek, Mina - mondta Chemosh halkan. - Nem
akarom, hogy ez megismétlődjön.
Minát hirtelenjében rettenetes bűntudat fogta el.
- A tiéd vagyok, kedvesem, mindörökké, amíg.
- Amíg meg nem halsz. Mert egy napon meghalsz, Mina.
- Ez igaz, nagyúr - sóhajtott fel a nő, és próbálta kitalálni, hogy az isten
vajon fenyegetésnek szánta-e a megjegyzést.
Semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből, sem az arcvonásaiból.
- Kellemes fürdőzést, kedvesem! - mondta végül Chemosh, és arcon
csókolta Minát.
Mina egy ideig még ott maradt, és a fekete gyöngyöket pörgette az ujjai
között. A szíve és a tudata is cserbenhagyta. Legszívesebben sarkon fordult
volna, hogy sírva rohanjon vissza a szobájába.
Mégis minek? Hogy járkálással üsse el az időt, mint Nuitari tornyában?
Gyalog legyen az istenek játszmáiban? Az első után a másodikéban, majd a
harmadikéban és így tovább? Takhisis, majd Chemosh, majd Zeboim, majd
Nuitari.
 - Mit akarnak tőlem? - kérdezte Mina dühösen.
Hosszan álldogált a hideg raktárban, és a sötétséget bámulta, de nem
látott benne semmit.
- Nem értem! Én mindent megteszek értük, de nem kapok cserébe
semmit! Persze azt állítják, hogy igen. Chemosh azt állítja, olyan hatalmat
adott nekem, amellyel irányíthatom a választottakat, de amikor megteszem,
irigy rám. Zeboim mágikus gyöngyöket ajándékoz nekem, azt állítja, hogy
általuk megkapom, amire a szívem vágyik, de csak baj hullik a fejemre.
Képtelen vagyok az istenek kedvében járni. Ideje, hogy önmagamért is
tegyek valamit. Meg kell tudnom, ki is vagyok valójában.
Elszántan folytatta az útját.

Chemosh elmondta Minának a torony térkapuit működtető jelszavakat.

Mina egy pillanatra megijedt, hogy Chemosh talán lezárta a térkapukat, de
legnagyobb megkönnyebbülésére ki tudott lépni a kastélyból. A raktár egy
udvarra nyílt, ahol régi, düledező épületek sorjáztak. Az udvar túloldalán
egy kapu nyílt a tengerpartra vezető sétányra. Magát a kaput elemésztette az
idő vasfoga, nem maradt belőle semmi, csak néhány félig elrothadt lécdarab.
Miután kilépett a kastélyból, Mina megállt, hogy körülnézzen. Fogalma
sem volt, hogy merre keresse a barlangot. Zeboim csak annyit mondott,
hogy a gyöngyök mutatják majd az utat. Megérintette a nyakláncot. Abban
bízott, hogy viszkető bizsergés járja át a testét, jelezve, hogy merre
forduljon, vagy felvillan egy tájkép az elméjében.
A kora reggeli nap fénye megcsillant a tenger nyugodt vízfelületén. A
kastélyt egy sziklás hegyfokra építették. A víz a hosszú évtizedek alatt egy
kis öbölszerű nyúlványt vájt a hegyfok alá. Az öböl félhold alakú homokos
tengerpartja jó ötszáz méternyi sávot képezett a hegyfok lábánál, és
homokpadszerűen benyúlt a tengerbe is. A homokpad, és a tengerből
kikandikáló sziklák megfékezték a tenger hullámait, amelyek így lustán
folytak be az öbölbe, és alig sodortak partra tengeri törmeléket.
A homokos part vizes volt, ahogy a mögötte lévő sziklafal is. Mina,
tengeri gyermekként, azonnal látta, hogy dagálykor a víz ellepi
az egész partszakaszt. Csakis apály idején lehetett a parton sétálni vagy
játszani.
Megvizsgálta a sziklafalat, de barlangnyílást sehol sem látott. Enyhe
csalódottságot érzett. Egyenként megérintette nyaklánca összes
gyöngyszemét.
Sima tapintásúnak érezte mindet. Mint a gyöngyöket általában.
Mozgást érzékelt a tenger felől. Egy hajó, az élénk festésű vitorlákból
ítélve egy minotauruszhajó szelte a habokat. Először azt hitte, hogy
egyenesen felé közeledik, de éppen ellenkezőleg, távolodott. Végig
szemmel tartotta a tengeri járművet, amíg el nem tűnt a horizont mögött.
Felsóhajtott, ismét alaposan körbenézett, és azon morfondírozott, most
mitévő legyen. Végül úgy döntött, hogy valóban úszik egyet a vízben. Ha
már kifőzte ezt a mesét, és elő is adta Chemoshnak, akkor ragaszkodnia is
kell hozzá. Elképzelhető, hogy Chemosh szemmel tartja. Visszafordult a
kastély bástyájára. Az isten nem volt ott, illetve ha ott volt, akkor
gondoskodott róla, hogy láthatatlan maradjon.
Elindult a tengerpart felé vezető ösvényen. Amint a lába megérintette az
ösvény talaját, azonnal tudta, merre kell haladnia. Noha még
egyetlenegyszer sem járt azon az ösvényen, úgy ismerte, mint a tenyerét,
mintha évek óta nap mint nap sétálgatna rajta.
Némán bocsánatot kért Zeboim istennőtől, amiért kételkedett benne, és
elindult. Azt továbbra sem tudta, hogy hová is tart valójában, mégis úgy
érezte, tudja, hogy jó úton jár, és minden egyes lépéssel közelebb ér a
céljához. Az érzés már-már nyugtalanította.
Futólépésre váltott a víz melletti, kemény felszínű, nedves homokon. A
hullámokat nézte, azt akarta megállapítani, hogy dagály vagy apály
következik-e. Dagálykor ugyanis a vízszint annyira megemelkedik, hogy
még a vállát is eléri, sőt akár el is lepheti, a holdciklustól függően.
Elért a sziklás részhez, de barlangnak még mindig nem látta nyomát.
Átkozta magát, amiért ilyen könnyű, vékonyka kis bőrcipőt húzott.
Egyáltalán nem sziklamászáshoz készítették. A sziklás kiszögellés végén a
part élesen elfordult. Mina ismét hátrafordult a kastély felé. Nem látta a
bástyát, és őt sem láthatta senki.
A sziklás kiszögellés túloldalán homokdűnéket látott. Fölöttük a terep
ellaposodott, és egyenletes felszínűvé vált. Valószínűleg egy út
vezet ott a kastélyhoz. Mina a homokdűnék felé indult, de az első lépés után
érezte, hogy rossz irányt választott. Eltévedt. Fogalma sem volt, merre
kellene fordulnia.
Visszafordult a sziklák felé, és ismét úgy érezte, hogy ismerős terepen
jár. Maga mögött hagyta a homokdűnéket, és inkább szikláról sziklára
mászott. Gyakorta megállt, hogy körülnézzen, de még mindig nem látott
barlangnyílást.
Bízott a megérzésében, és folytatta az útját a feltételezhetően helyes
irányba. Egy idő után nyomokat látott a földön, amiből arra következtetett,
hogy jó úton jár, hisz másvalaki is járt arra őelőtte. Csizmanyomot látott egy
homokos ösvényen. Egy feltűnően nagy csizmanyomot.
Fegyvert kellett volna hoznia magával, sajnálkozott magában. Folytatta
az útját, de most már élénken figyelt a környezetére.
A barlang bejáratát olyan alaposan elrejtették, hogy hiába figyelt, elsétált
mellette. Csak akkor vette észre a tévedését, amikor ismét az a kellemetlen
érzése támadt, hogy eltévedt. Megfordult, és meredten bámulta a sziklafalat,
de még mindig nem látott semmit.
Megkerült egy nagyobb szikladarabot, és végre megpillantotta a barlang
bejáratát, amelyet egy sziklaomlás félig betemetett. Amint közelebb ért,
észrevette, hogy a törmelék teljesen elzárta a barlangot a külvilágtól, de
időközben valaki megtisztította a nyílást. Ráadásul a nyomokból ítélve nem
is olyan régen. Még nedves volt a talaj, ahonnan eltávolították a törmeléket.
Ő a barlang bejáratában állt. Most, hogy megtalálta, tétovázott, hogy
belépjen-e. Itt, ezen a félreeső helyen könnyedén csapdába ejthetnék. Senki
sem hallaná és látná a kastélyból. Felvillant előtte a hatalmas lábnyom,
amelyet a homokban látott. Háromszor akkora volt, mint az övé.
Megérintette a gyöngyöket. Megnyugtató érzés járta át a testét. Eljött
idáig, megkereste a barlangot, azt kockáztatva, hogy végérvényesen magára
haragítja Chemosht. Nem fordulhat vissza a cél előtt.
A barlang bejárata elég szélesnek látszott ahhoz, hogy két izmos férfi is
átférjen rajta, a mennyezet viszont meglehetősen alacsony volt. Le kellett
hajolnia, hogy bebújhasson. Éppen görnyedten araszolt befelé, amikor
bentről kutyaugatást hallott.
 A szívverése felgyorsult izgalmában. Korábbi félelme elillant. Amióta
találkoztak, a szerzetes arca folyton ott lebegett a szeme előtt. Oly tisztán
rajzolódtak ki előtte a vonásai - tiszta tekintete, hatalmas, nyugalmat árasztó
szeme, narancsszínű köpenye, amelyet Majere rózsája díszített, és amely
lelógott sovány, mégis izmos válláról -, mintha egy róla készült festményt
nézegetne. Megjegyezte minden egyes mozdulatát és szavát.
És a fekete-fehér kutyára is emlékezett, aki gazdájának tekintette a
szerzetest.
- Köszönöm, úrnő! - mondta, majd az ajkához emelte a gyöngysort, és
megcsókolta.
Behatolt a barlangba.

Ausric Krell kellő távolságból, óvatosan, feltűnés nélkül követte Minát.

Meglepő módon felettébb nesztelenül tudott osonni, ha a helyzet úgy
kívánta. A halállovag ugyanakkor nem szeretett az árnyékban settenkedni,
mint valami csúszómászó zsebmetsző. Szerette, ha félelmet keltve
csörömpöl rajta súlyos páncélja. A fém rideg, könyörtelen hangja a halál
közeledtét jelezte áldozatainak, akik ledermedtek a jelenlététől. Most
viszont arra kényszerült, hogy lopakodjon. A páncélját ugyanaz az
elátkozott mágia járta át, mint őt magát, és noha összeforrt a vértjével, meg
tudta szüntetni a fém csörömpölését, ha úgy akarta.
Krell bármit megtett volna azért, hogy letaszítsa Minát a kis
trónocskájáról, és kéjesen, teli torokból kinevethesse.
Mina sosem titkolta, hogy megveti őt, amiért elárulta Lord Ariakant. Sőt
mi több, legyőzte őt harcban, és megszégyenítette a halál istene előtt. A
választottak sem hallgattak rá, hiába szabdalta darabokra őket
büntetésképpen, miközben Minának elég volt megmozdítania a kisujját, és
máris a nevét skandálva járultak a lába elé.
Krell könnyedén végezhetett volna Minával, de tisztában volt vele, hogy
azzal saját magát is megölné. Chemosh időnként talán haragszik rá, és
elátkozza őt, de minden éjjel bebújik az ágyába. Ráadásul Zeboimról, ősi
ellenségéről sem feledkezhetett el, aki tőle szokatlan módon csak úgy
ajándékot adott Minának. Így hát erőt
kellett vennie magán, és körültekintően, óvatosan kellett eljárnia. Nehezére
esett, de a gyűlölet erőt adott hozzá.
Csak ki kell várnia a megfelelő pillanatot, hogy áruláson kapja Minát.
Tapasztalatból tudta, mit von maga után, ha valaki csalódást okoz egy
istennek. Elképzelte, miféle kínokat kell majd Minának kiállnia.
Elmosolyodott, és különféle, válogatott kínzásokat képzelt maga elé.
Elképesztő, milyen sokáig képes még életben maradni valaki, ha már
felmetszették a hasát.
Amikor a nő beóvakodott a rejtett barlangba, Krell úgy vélte, hogy egy
szeretőjével találkozik. Közelebb kúszott a bejárathoz, és elégedetten
vigyorgott, amikor férfihang szűrődött ki odabentről. Az azért meglepte,
hogy egy surranó csipogó hangját is hallotta, de nem foglalkozott vele
különösebben. „Bármi, ami örömet okoz" - ez volt a szava járása.
Elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, és még közelebb merészkedett,
hátha többet is hallhat. Csalódottan tapasztalta, hogy a hangok elmosódnak,
és érthetetlen dünnyögéssé silányulnak, mire eljutnak hozzá. De nem
aggódott emiatt. Nem érdekelte, hogy valójában mi is zajlik odabent, és nem
is hitte, hogy számítana. A féltékeny Chemosh feltétel nélkül elhisz majd
neki bármit. Krell lekuporodott a barlang bejáratának tövében, és várta,
hogy Mina felbukkanjon.
 3. fejezet

Rhys teljesen elveszítette az időérzékét a minotauruszok hajóján. Egy

örökkévalóságnak tűnő ideig repültek az éjszaka szárnyán ismeretlen céljuk
felé. A szél sípolva süvített át a kötélzet hézagain, a vitorlavásznak púposra
dagadtak. A kapitány elkiáltotta magát, a legénység pedig dacosan ráordított
a tomboló szélre.
Rhys imádkozással töltötte az éjszakát. Ő ugyan elhagyta az istenét, az
istene azonban nem mondott le róla. A fedélzeten térdelt, a fejét bűnbánón
leszegte szégyenében. Könnycseppek csorogtak végig az arcán, miközben
bocsánatért esdekelt az istenéhez. Noha a kísérteties éjszakai utazás
alaposan megviselte, béke és nyugalom járta át a testét.
Hajnalodott. A hajó elhagyta a mágikus hullámokat, és leereszkedett egy
nyugodt vízfelületre. A kapitány kinyitotta a surranó és Atta ketrecét, és
kiengedte őket. Rhysre pillantott, aki még mindig térdelt.
- Látom, imádkoztál - szólította meg a kapitány Rhyst, elismerően
bólogatva. - Nos, barát, az imáid meghallgatásra találtak.
- Valóban, kapitány - mondta Rhys csendesen, és felállt.
A minotauruszok csónakba rakták mindhármukat, majd kivitték őket a
partra. Rhys a tenger színét nézte, amely a vér színére emlékeztetett. A napra
pillantott, amely mintha a tengerből bukkant volna fel, és belenyilallt a
felismerés. Éjszakai mágikus utazásuk során áthatoltak téren és időn, és
most a kontinens másik végében találták magukat.
Egy kastélyerődöt vélt felfedezni a halványuló csillagok gyér fényében.
Nem maradt ideje alaposabban szemügyre venni, mert a minotauruszok
kirángatták őket a csónakból, majd átráncigálták őket a nedves parton
egészen egy sziklafalig.
Egy sziklaomlás helyszínére vezették őket, ahol hatalmas sziklatömböket
kezdtek el odébb hajigálni. Rhys ugyan nem beszélt a minotauruszok
nyelvén, de két szót megértett: „barlang" és
„Zeboim". A minotauruszok hanglejtéséből és visszafogott viselkedéséből
Rhys arra következtetett, hogy a sziklaomlás mögött valamiféle szentély
rejtőzhet.
A minotauruszok megtisztították a barlang bejáratát, majd Rhyst és a
társait egy őr társaságában hátrahagyva beléptek a sötét nyíláson.
Odabentről fémcsörgés és kalapácsolás hangjai hallatszottak ki. A
minotauruszok hamarosan kijöttek, és egyenként behajították őket a
barlangba.
Összeláncolták őket, majd hozzákötözték a sziklafalba vert
fémkarikákhoz. Vizet és ételt tettek eléjük a földre, majd szó nélkül
távoztak. Ügyet sem vetettek Rhys kérdéseire.
A láncot a bokájukra és a csuklójukra erősítették, és szerencsére elég
hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy korlátozott mértékben ugyan, de
mozoghassanak valamelyest. Le is fekhettek, ha akartak, vagy járkálhattak
fel-alá.
Attát annyira kimerítette a hajóút, hogy fel sem tudott állni. Az oldalára
feküdt, és csak szuszogott. Rhys, aki maga is kimerült, az ölébe vette a
kutyát, és simogatva próbálta megnyugtatni. Nadragulya ruhája átázott,
ráadásul a barlangban meglehetősen hűvös volt. Összegömbölyödött, és a
karjait dörzsölve próbálta felmelegíteni magát.
- Ezek a minotauruszok nem szellemek voltak, Rhys - mondta
Nadragulya. - Először azt hittem, hogy azok, de mégsem. Nagyon is
valóságosak voltak. Túlságosan is - megvakargatta a vállát, ahol az egyik
minotaurusz megfogta. - Hetekig véraláfutásos lesz a bőröm.
Rhys nem válaszolt. Nadragulya ránézett. Rhys a hátát a falnak vetve,
ülve elaludt.
- Nos, azt hiszem, nem maradt más, mint az alvás - dünnyögte
Nadragulya az orra alatt. Becsukta a szemét, abban a reményben, hogy
amikor újra kinyitja, az Utolsó Otthon fogadóban találja magát, méghozzá
csirkemájgombóc napon.

Rhys felriadt álmából. Kellemes napsugarak melengették az arcát. A fény

megvilágította a barlangot, és Rhys végre körülnézhetett. A barlang
végében, néhány lépésnyire, kőből faragott oltár állt, amelyet egy hatalmas
kagyló díszített. Vastag por borította, és szemmel
láthatóan rég nem járt már ott senki. Falfestmények borították a kivájt
sziklafalakat, de annyira elhalványultak az évek során, hogy nem tudta
kivenni a részleteket.
Nadragulya ott aludt mellette. Atta a surranó lábánál kuporodott össze.
Rhys botját néhány lépésnyire tőle a falhoz támasztották. A kapitány
parancsára rongyokba tekerték, és otthagyták neki, de arra ügyeltek, hogy ne
érhesse el.
A barlang, amelybe bebörtönözték őket, kör alakú volt, nagyjából húsz
lépés széles. A mennyezet elég magasan volt ahhoz, hogy a minotauruszok
is kényelmesen mozoghassanak, noha amikor beléptek a barlang bejáratán,
le kellett hajolniuk, és a keskeny bevezető folyosón is alig fértek el.
Élénkítő, friss levegő áramlott be a barlang száján. Rhys nem emlékezett
rá, hogy útközben látott volna másik ösvényt, vagy barlangot, de el kellett
ismernie, hogy végtelenül elcsigázott volt, és nem is figyelt oda a
környezetére.
Atta tettre készen ébredt. Talpra szökkent, majd lelkesen, a farkát
csóválva nézett a gazdájára, arra várva, hogy azonnal hagyják el az
árnyékos, sötét barlangot, és inkább rohangáljanak odakint az ösvényen.
Rhys nehézkesen, elmacskásodott végtagokkal tápászkodott fel. A láncai
hangosan megcsörrentek. Atta összerezzent a kellemtelen hangtól. Furán
nézett a gazdájára, és hátrébb húzódott tőle. Kis idő elteltével közelebb
óvakodott, majd megszaglászta a fémláncot. Eközben Rhys, aki még mindig
a zsibbadtságot próbálta kimasszírozni a nyakából, a földön négykézláb
mászva próbálta magához húzni a vizesvödröt.
A minotauruszok még egy bádogbögrét is ott hagytak nekik, hogy
könnyebben ihassanak. Rhys megitatta Attát, majd ő is ivott.
A víz kissé sós volt, de csillapította a szomját. Ezután az elemózsiás
tarisznyára siklott a tekintete, de a savanykás, kellemetlen szag miatt úgy
döntött, hogy inkább nem is éhes. Visszahúzódott a helyére, és lekuporodott
a fal tövébe.
Atta elé állt, és meredten nézte. Megbökdöste az orrával.
- Sajnálom, kislány! - mondta Rhys, majd megvakargatta Atta füle tövét.
Megmutatta neki bilincsbe vert kezét, noha tudta, hogy a kutya úgysem érti,
hogy mi történt vele. - Attól tartok, hogy.
Nadragulya rémálomból ébredt.
 - Süllyedünk! - kiáltotta. - Mind megfulladunk!
- Nadragulya! - szólt rá Rhys határozott hangon, hogy észhez térítse. -
Biztonságban vagy. Már nem vagyunk a hajón.
Beletelt egy kis időbe, mire Nadragulya felfogta, hogy mi történik
körülötte. Zavartan nézett körül a barlangban. Érdeklődve pillantott a
bilincsre a csuklóján, majd a láncra, amelyet a falba vert fémkarikákba
fűztek. Nagyot sóhajtott.
- Ejha! Egy börtön. Micsoda megkönnyebbülés!
Rhys elmosolyodott.
- Már miért lenne egy börtön megkönnyebbülés? - kérdezte.
- Biztonságos, és szilárd talaj van a lábunk alatt - válaszolta Nadragulya,
és barátságosan megütögette a kemény sziklaaljzatot. - Hol vagyunk? -
kérdezte ezt követően.
Rhys elgondolkodott rajta, hogy mit is mondjon kis barátjának, majd úgy
határozott, az lesz a legjobb, ha nyíltan elmondja az igazat.
- Azt hiszem, hogy a Vértenger partján vagyunk.
Nadragulya halálra váltan nézett rá.
- A Vértenger partján?
- Azt hiszem igen, de nem vagyok benne teljesen biztos.
- A Vértenger partján?! - ismételte el még egyszer a surranó hüledezve. -
A földrész másik oldalán! - Nem győzte eléggé kihangsúlyozni a szavakat.
- Te talán ismersz egy másik Vértengert is? - kérdezte Rhys.
- Lehet, hogy van még egy - mormogta Nadragulya. - Sosem lehet tudni.
Vörös színű víz, a vér színe.
- .a nap a víz mögül kel fel - szakította félbe Rhys. - Mindebből arra
következtetek, hogy Ansalon másik szegletében vagyunk.
- Rühes, kivert kutya legyek! - szitkozódott a surranó, majd
megsimogatta Atta marját. - Bocsáss meg, Atta! - mondta, majd a
gondolataiba merült. Morfondírozása közepette egyszer csak szaglászni
kezdett, majd hamarosan meg is találta az elemózsiás tarisznyát. - Legalább
nem kell éheznünk! Lásuk csak, mit ehetünk reggelire.
Felpattant ültéből, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is huppant a
földre.
- Hú, ez nehéz - nézett a vastag bilincsre.
Ismét felállt, de ezúttal szép óvatosan. Két kézzel húzta a láncot
maga után, úgy araszolt a tarisznya felé. Sikerült megkaparintania a
zsákmányt, de annyira kifáradt az erőlködésben, hogy ismét le kellett ülnie.
Várakozón lesett bele a tarisznyába.
- Sózott disznóhús - mondta, majd elhúzta a szája szélét. - Remélem
nem abból a malacból, amelyik mellettem utazott a ketrecben. Jól
összebarátkoztunk. - Ennek ellenére belenyúlt a tarisznyába. - De a
disznókból végül is hús lesz meg szalonna, ez a sorsuk. Te nem vagy éhes,
Rhys?
Mielőtt még a szerzetes válaszolhatott volna, Atta ugatni kezdett.
- Van valaki odakint - mondta Rhys, és azonnal megélénkült. - Ülj vissza
a helyedre! - szólt oda Nadragulyának.
- De hát azért hagyták itt az ételt, hogy együnk - sopánkodott a surranó. -
Lehet, hogy megsértődnek, ha meg sem kóstoljuk.
- Nadragulya, kérlek.
- Jól van, na - a surranó visszaaraszolt a helyére szorosan a fal mentén,
majd lekuporodott.
- Atta, hallgass! - szólt rá a kutyára Rhys. - Ide hozzám!
A kutya abbahagyta a zajongást, és lefeküdt a gazdája lábához.
Ugyanakkor éber maradt, a fülét felcsapta, az izmai ugrásra készen
megfeszültek.
Mina lépett be a barlangba.
Rhys nem tudta, hogy kire számítson. Zeboimra, a minotauruszra, vagy
egy választottra. Bárkire, akárkire, de Minára nem. Döbbenten meredt a
nőre.
Mina is meglepetten nézett rá. Noha a felkelő nap egyre fényesebben
sütött be a barlangba, Minának kellett egy kis idő, mire a szeme
hozzászokott a barlang félhomályához. Mina Rhys elé állt, és rá szegezte
borostyán tekintetét. Összevonta a szemöldökét.
- Megváltoztál - mondta vádló hangsúllyal.
Rhys megrázta a fejét. Az agyát még mindig gúzsba kötötte a
kimerültség, a gondolatai csigalassúak voltak, mint az imént a leláncolt
surranó.
- Félek, nem tudom, hogy mire gondolsz.
- Dehogyisnem! - szisszent rá Mina dühösen. - Másik köpenyt viselsz! A
kocsmában rózsával díszített, narancssárga köpenyt viseltél, most pedig
piszkoszöld színűt! És a tekinteted is megváltozott!
 - A szemem olyan, amilyen - mondta Rhys. Nem értette, hogy Mina mire
akar kilyukadni. Fogalma sem volt róla, hogy mire alapozza, hogy
megváltozott, hogy nem olyan, mint korábban volt, hisz nem is ismerték
egymást. - Mindig is ilyenek voltak, nem tudom megváltoztatni. És ugyanazt
a köpenyt viselem, mint akkor, amikor találkoztunk.
- Ne hazudj nekem! - rivallt rá Mina, és pofon vágta.
- Atta, ne! - Rhys a marjánál fogva ragadta meg a támadni készülő
kutyát, és visszarántotta.
- Fogd vissza ezt a korcsot, különben kitöröm a nyakát! - sziszegte Mina.
Rhys arcbőre csípett, ahol az ütés érte. Még a csontja is belesajdult.
Erősen fogta a vicsorgó kutyát.
- Atta, menj Nadragulyához! - parancsolt rá.
A kutya a gazdájára nézett, hogy jól értette-e, majd leszegett fejjel a
surranóhoz somfordált, és leheveredett mellé.
- Az igazat mondom neked, úrnő - mondta Rhys halk, nyugodt hangon. -
Nem hazudok.
- Már hogyne hazudnál! - dörrent rá Mina. - Mindenki hazudik. Az
istenek és a halandók is. Még saját magunknak is hazudunk, ha senki más
nincs a közelünkben, akinek hazudhatnánk. Legutóbb narancsszínű köpenyt
viseltél, és felismertél engem. A szemembe néztél, és kiolvastam a
tekintetedből, hogy mindent tudsz rólam.
- Úrnő, akkor láttalak életemben először - mondta Rhys
reményvesztetten.
- Most nem látom a szemedben azt a tekintetet, mint akkor, de ott volt. -
Mina ökölbe szorította a kezét, a körmei belemélyedtek a tenyerébe. -
Mondd el, hogy mit tudsz rólam!
- Csak annyit tudok, hogy megölted a fivéremet, és a szolgáddá tetted.
- Nem az én szolgám! - csattant fel Mina meglepően ingerülten.
Bűnbánóan nézett körül, attól félve, hogy valaki esetleg meghallhatja a
hangját. - Nem az én szolgám. És egyikük sem. Ők mind Chemosh nagyúr
követői. Hagyd abba a picsogást, surranó! Mi bajod? A legutóbb is így sírtál,
amikor találkoztunk.
Nadragulya felé fordult, aki összekuporodva gubbasztott a földön, és
könnycseppek csorogtak végig az arcán. Próbálta visszafojtani a
zokogását, összeszorította az ajkát, de időről időre felszipogott.
- Nem tehetek róla, hölgyem! - mondta Nadragulya, és letörölte az arcát
inge ujjával. - Olyan szomorú.
- Mi olyan szomorú? Ha nem hagyod abba, valódi okot adok rá, hogy
sírj.
- Már megtetted - felelte a surranó. - Te vagy az. Te vagy szomorú.
Mina elnevette magát.
- Ne légy nevetséges! Én nem vagyok szomorú, mindenem meg van,
amit csak akarok. A nagyúr szeret engem, és bízik bennem. Van hatalmam.
Váratlanul elhallgatott. Kacaját elsodorta a reggeli szellő. Összébb vonta
magán a vállára vetett sálat. A barlangban hűvös, csípős levegő uralkodott,
különösen a kinti kellemes napsütés után.
- Nem vagyok szomorú.
- Nem úgy értettem, hogy te vagy szomorú - mondta Nadragulya, majd
segélykérően Rhysre nézett.
Rhys azonban nem tudott segíteni neki. Fogalma sem volt ugyanis, hogy
a surranó miről beszél.
- Ha rád nézek, elönt a szomorúság - fejezte be Nadragulya.
- Öntsön is el - mondta Mina baljóslatúan, majd Rhys felé fordult. -
Most pedig mondd meg a választ a talányra, szerzetes!
- Miféle talányra, úrnő? - kérdezte Rhys, aki kezdett belefáradni az
értelmetlen beszélgetésbe.
Mina visszagondolt a Szentélyek Csarnokában történtekre.
- A sárkány meglepődött, amikor találkozott velem. Nem volt dühös,
csak meglepett. Azt kérdezte: „Ki vagy te? Honnan jöttél?"
Mina letérdelt Rhys elé, hogy a szemébe nézhessen.
- Ez a talány. Én nem tudom rá a választ, de te igen. Te tudod, hogy ki is
vagyok én valójában.
Rhys próbálta rendezni a gondolatait, és értelmesen válaszolni a nőnek.
- Úrnő, a sárkány az élet alapvető kérdését tette fel neked, amit
mindenki meg akar válaszolni, de senki sem tud. „Ki vagyok én? Honnan
jövök?" Egész életünkben ezt akarjuk megérteni, és.
Mina tekintete a távolba révedt. Rhys a szemébe nézett. Mina nem látta
őt. A sárkányt képzelte maga elé.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Nem, ő nem így fogalmazott, másképp
értette.
- Másképp? - kérdezte Rhys, majd megcsóválta a fejét. - Nem tudom,
hogy mire gondolsz, úrnő.
- A sárkány nem általánosságban kérdezte, hogy „Ki vagy te?", hanem
pontosan rám gondolt: „Ki vagy te? Honnan jöttél?" Érzékeled a
különbséget? - kérdezte Rhystől, és ismét a szemébe nézett.
A szerzetes megvonta a vállát.
- Én nem tudom a választ. Talán a sárkánytól kellene megkérdezned.
- Megpróbáltam, de dühös lett, azt hitte, hogy gúnyolódom vele, és
többé nem volt hajlandó foglalkozni velem. Nem tudom, hogy mire gondolt,
de te tudod, és el is mondod nekem.
Mina megragadta a szerzetes állát, és a fejét keményen nekiütötte a
rücskös sziklafalnak. Rhys koponyarepesztő fájdalmat érzett. Elhomályosult
a látása, és egy pillanatra azt hitte, hogy elájul. Elharapta az ínyét. A vér
jellegzetes íze töltötte meg a száját. Zúgott a feje.
- Azt nem mondhatom el neked, amit nem tudok - mondta Rhys, és
véreset köpött.
- Nem fogod elmondani, ugye így érted? - helyesbített Mina. -
Hallottam, hogy a szerzeteseket arra is kiképzik, hogy elviseljék a fájdalmat,
de csak addig, amíg élsz.
Mina előredőlt, és Rhys fölé hajolt. Úgy tűnt, borostyán szeme
beszippantja őt.
- Egy választott bármit elmondana nekem, amit csak kérdezek tőle. Egy
választott nem tud hazudni nekem. Megízleled Mina csókját, szerzetes.
Megcirógatta Rhys arcát az ajkával.
Rhys gyomra felfordult. Szíve kihagyott egy ütemet. A fivére, Lleu jutott
az eszébe, a szörnyeteg, akit csak a gyilkolás vágya hajtott, csak abban lelt
örömet és megnyugvást.
Nagy levegőt vett, majd olyan nyugodtan szólalt meg, amennyire csak
tudott.
- Esküt kellene tennem Chemoshnak, de ezt sosem teszem meg.
Mina megvetően nézett rá.
 - Ne légy ily álszent, szerzetes! Hűséget esküdtél Zeboimnak. Elmondta
nekem. Ha kell, eladja a lelkedet Chemoshnak.
- Én csak Majerének tartozom hűséggel - szakította félbe Rhys.
Mina hátradőlt, és a sarkára ereszkedett.
- Hazudsz! - vicsorgott. - Megtagadtad Majerét. Zeboim ezt is elmondta.
- Hála a surranó bölcs észjárásának és az istenem makacs kitartásának,
amiért nem mondott le rólam, megtanultam életem leckéjét - mondta Rhys. -
Majere bocsánatát kértem, és ő megáldott engem.
Mina ismét kinevette Rhyst, és gúnyosan rábökött a mutatóujjával.
- Nézz magadra! Egy homályos barlangban lapulsz a falhoz láncolva,
távol mindentől. Az életed csak az én könyörületemen múlik. Különös
módon mutatja ki az istened a szeretetét.
- Ahogy mondod, valóban ide láncoltak. Tudom, hogy meg akarsz ölni,
és igen, az istenem szeret engem. A saját talányomra legalább tudom a
választ. Azt tudom, hogy én ki vagyok.
Rhys Mina szemébe nézett.
- Sajnálom, úrnő, de a te válaszodat nem tudom.
Mina némán, magában forrongva nézett vissza rá. Borostyán szemei
sárga lángot vetettek.
- Tévedsz, szerzetes - mondta Mina, amikor már meg tudott szólalni. -
Nem öllek meg. Őket ölöm meg - Nadragulyára és Attára mutatott. - Egész
nap gondolkodhatsz a talányon, és egész nap morfondírozhatsz azon, hogy
miféle válogatott kínzásban lesz részük. Elviselhetetlen szenvedéseket kell
majd kiállniuk. A kutyával kezdem, utána következik a surranó.
Napnyugtakor visszatérek.
Mina méregtől fortyogva robogott ki a barlangból.

Krell a szilák között bóklászott. Szerencséje volt, hogy meghallotta Mina

utolsó szavait, és még éppen időben el tudott bújni előle. Sápadtnak tűnt, a
szeme villámokat szórt, az ajkát szorosan összepréselte. Nem egy szerelmes
asszony benyomását keltette. Majd felrobbant a dühtől, de Krell nem adott
az efféle apróságokra. Tudta, hogy a gazdája mit akar hallani, és ő pontosan
azt is mondja majd
neki.
Már csak egy nevet kell szereznie.
Egész idő alatt élénken fülelt, hátha elcsípi a férfi nevét, de a barlangból
kiszűrődő beszélgetés túlságosan elmosódott volt. Nem értette, hogy miről
beszélgetnek odabent, a férfi hangja valahogy mégis ismerősen csengett.
Biztos volt benne, hogy már hallotta valahol korábban, de nem tudta
felidézni, hogy hol. Olyan sok hangot hallott az utóbbi időben, hogy nem
tudott különbséget tenni közöttük, zavarosan kavarogtak üres harci
sisakjában. Csak egyvalamiben volt biztos: a férfi hangja erőszakos
emlékeket ébresztett benne. Csikorgatni kezdte a fogát. Bárcsak emlékezne
rá.
Krell addig követte Minát, amíg megbizonyosodott róla, hogy ráfordul a
tengerparti sétányra és visszatér a kastélyba. Ezután megfordult, és
visszament a barlanghoz. Azt tervezte, hogy belép a barlangba, és megnézi
magának, hogy ki ez a férfi, és kideríti, honnan olyan ismerős a hangja.
Habos, sós tengervíz csapott ki a barlang száján.
- Mit jelentsen az, hogy Majerének tartozol hűséggel?! - tombolt
Zeboim. - Te az enyém vagy, szerzetes! Nekem adtad magad!
Krell ezt a hangot jól ismerte, sosem feledhette. Zeboim az. Méghozzá a
dühös Zeboim.
Krellnek fogalma sem volt róla, hogy mit kereshet ott a végzete; és nem
is érdekelte. Chemosh már biztosan türelmetlenül várja, hogy jelentést
tegyen neki.
- Nem várakoztathatom meg a mestert - mondta saját magának, majd
megfordult, és elrohant a barlangtól.
 4. fejezet

- Mit jelentsen az, hogy Majerének tartozol hűséggel?! - tombolt

Zeboim. - Te az enyém vagy, szerzetes! Nekem adtad magad!
Az istennő heves szélvihar és kavargó eső kíséretében jelent meg a
barlangban. Zöld ruhája vadul lengedezett a teste körül. Hosszú haja
korbácsként csapott Rhys arcába, és felhasította a bőrét. Szürkészöld szeme
valósággal felperzselte őt. A fogát csikorgatva, a körmeit kimeresztve
rontott rá Rhysre.
- Te hálátlan kis vakarék! Azok után, amit érted tettem! Kikaparom a
szemedet, kitépem a szívedet!
Nadragulya a fal tövébe húzódott. Atta félve vinnyogott. Rhys elrebegett
egy imát Majerének, és várta az elkerülhetetlent.
A tengeristennő kihúzta magát, vett néhány mély lélegzetet, és szép
lassan lehiggadt. Még egy halovány kis mosolyra is futotta az
erőfeszítéséből.
Zeboim letérdelt Rhys mellé, majd kellemesen bizsergetőn belekarolt.
- Adok még egy esélyt, hogy visszatalálj hozzám, szerzetes.
Megmentelek Minától, és megmentelek Chemoshtól. Csak egy aprócska
szívességet kérek cserébe.
- De, úrnő.
Zeboim a szájára tette a mutatóujját, és elhallgattatta.
- Ne, várd meg, hogy mit mondok! Egy egészen parányi kis szívességről
van szó. Egy lényegtelen kis semmiségről. Csak. mondd meg nekem a
választ!
Rhys összezavarodott.
- A választ a talányra - tette egyértelművé Zeboim. - Kicsoda Mina?
Honnan jött?
Rhys lemondóan felsóhajtott, és becsukta a szemét.
- Nem tudom a választ, úrnő. Honnan is tudhatnám? Miért érdekes ez
annyira?
Zeboim felegyenesedett. Összezárta két tenyerét, és az
ujjbegyeivel dobolt, miközben fel-alá járkált a barlangban. Zöld ruhája
tengeri örvényként kavargott a bokájánál.
- Hogy miért érdekes ez annyira? Én is ezt kérdezem magamtól. Miért
fontos az annyira, hogy ki hozta világra ezt a kellemetlen emberi lényt?
Miért érdekel ez engem? A fivéremet valami érthetetlen okból nagyon is
érdekli. Nuitari még arra is vette a fáradságot, hogy felkeresse Sargonnast,
és megkérdezze, ő mit tud Mináról. Kiderült, hogy történetesen van egy
minotaurusz barátja. Meg is találtam ezt a Galdart, de nem sokra mentem
vele.
Zeboim elkeseredetten felsóhajtott.
- Most már az összes isten ezzel az ostoba kérdéssel foglalkozik. A
sárkány, aki az egész lavinát elindította, nyom nélkül eltűnt, mintha soha
nem is létezett volna. Már csak te maradtál.
- Úrnő - kezdte Rhys -, én nem.
Zeboim abbahagyta a járkálást, és a szerzetesre nézett.
- Mina azt állítja, te tudod a választ.
- Azt is állítja, hogy Majere narancsszínű köpenyét viseltem, amikor
először találkoztunk. Te is ott voltál, felség, és láthattad, hogy a te zöld
köpenyed volt rajtam.
Zeboim alaposan végigmérte a köpenyt. Rhys szemébe nézett, de nem
látta őt, a tekintete a távolba révedt.
- Úgy rémlik, hogy. - motyogta.
Zeboim szeme összeszűkült, és ismét a szerzetesre összpontosított.
Leguggolt elé, kecsesen, és veszedelmesen, mint a vadászó párduc.
- Add át magad nekem, szerzetes, és kiszabadítalak! Most azonnal. A
surranót és a kutyát is megmentem. Fogadj hűséget nekem, és
visszarendelem a minotauruszhajót, amely elrepít oda, ahová csak menni
akarsz! Bármi legyen is az úti célod.
- Nem fogadhatok neked hűséget, úrnő, mert nem adhatom neked azt,
ami már nem az enyém - mondta Rhys alázatosan. - A hitem és a lelkem
Majere kezében van.
- Mina valóban olyan káprázatos, ahogyan a híre tartja. - Nadragulyára
mutatott. - Megöli a kutyát, és ezt a nyomoronc surranót is.
- Majere vigyáz a híveire - mondta Rhys, majd a falnak támasztott botra
nézett.
 - Szóval hagyod, hogy a barátaid, akik bíznak benned, keserves kínok
között haljanak meg, hogy te megváltásban részesülhetsz. Igaz barát vagy,
szerzetes!
- Rhys nem hagyja, hogy megkínozzanak minket! - csattant fel
Nadragulya. - Különben is, kínok közt akarunk meghalni! Nem igaz, Atta?
Ó, ez nem hangzott túl jól - dörmögte az orra alatt.
Zeboim felsőbbrendű eleganciával állt fel.
- Legyen hát, szerzetes. Szívem szerint én magam ölnélek meg most
azonnal, de meghagyom ezt az élvezetet Minának. Én majd élvezettel nézem
végig, hogyan folyik el a véretek. Ó, még mielőtt azt hinnétek, hogy ez
majd segít rajtatok.
A botra mutatott, amely a következő pillanatban haragoszöld
lángnyelvekre lobbant. Égett fadarabok repülték szét a barlangban. Az egyik
izzó szilánk Rhys kezére esett, és csúnyán felsértett a bőrét. Rhys gyorsan
letakarta a sebet köpenye ujjával, nehogy Zeboim észrevegye.
Az istennő gúnyosan vigyorogva, égzengés és esőpermet kíséretében tűnt
el a barlangból egyetlen szemvillanás alatt.
Rhys a mély, égett szélű sebet nézte, amelyből vér szivárgott. Köpenye
ujjának szegélyét rányomta a sebre. Csupán az a forgácsdarab maradt a
mágikus erejű botból, amely felsértette a csuklóját. Felvette a forgácsot a
földről, és a tenyerébe zárta.
Megkapta a válasz Majerétől, és ez elégedettséggel töltötte el.
- Ne búslakodj, Rhys! - csicseregte Nadragulya jó kedélyűen. - Nem
félek a haláltól, és Atta sem. Mókás dolog lehet szellemmé változni.
átjárhatnék a falakon, és éjszakánként riogathatnám a lányokat. Téged is
meglátogatunk majd Attával. Noha még soha sem láttam kutyaszellemet.
Nem is értem, hogy miért. Talán a kutyák már eleve elvégezték a dolgukat
ebben a világban, és a lelkük szabadon szárnyalhat a végtelen, zöld
mezőkön. Talán nyúlszellemeket kergetnek. Már ha a nyulaknak van lelke.
na, ebbe most ne bonyolódjunk bele.
Rhys türelmesen végigvárta, amíg a surranó befejezi érdekfeszítő
okfejtését a szellemekről. Amikor Nadragulya kifogyott a szavakból, leült,
hogy kő-papír-ollót játsszon Attával.
- Ugye ki tudnád húzni a kezedet a bilincsből?- kérdezte Rhys.
Nadragulya meg sem hallotta.
 - A papír betakarja a követ. Megint vesztettél, Atta - mondta.
- Nadragulya! - szólt rá Rhys.
- Ne zavarj, Rhys! - fortyant fel a surranó. - Ez most szoros játszma.
- Nadragulya - próbálkozott újra Rhys, - tudom, hogy.
- Nem, nem tudod! - rivallt rá Nadragulya a barátjára. Majd
visszafordult a kutyához, és rácsapott a praclijára. - Ez csalás! Nem
változtathatsz menet közben! Először követ mutattál.
Rhys elhallgatott.
Nadragulya kényelmetlenül fészkelődve, a szeme sarkából méricskélte
őt. Folytatta a játékot, nem figyelt oda, és folyton elfelejtette, hogy mit
mondott a kutyának. Kő vagy papír, vagy olló? A játék értelmét vesztette.
- Rendben van! - kiáltott fel végül. - Lehet, hogy a kezemen valóban
laza egy kicsit a bilincs.
Ekkor a lábfejére nézett, és mintha felderült volna az arca.
- A bokámat azonban nem tudom kihúzni.
- Ki tudnád, ha bekennéd a szárított húson lévő zsírral.
A surranó fanyar grimaszt vágott.
- Tönkremenne a csizmám - dünnyögte.
Rhys az elnyűtt lábbelire nézett. A surranó mindkét nagylábujja
kikandikált a csizma orránál.
- Ha besötétedik, kibújsz a bilincsből, és magaddal viszed Attát - mondta
a férfi.
Nadragulya azonban megrázta a fejét.
- Nélküled nem megyek, Rhys. Bekenjük a kezedet zsírral, hátha te is ki
tudod.
- A bilincs túl szoros a csuklómon, és még szorosabb a bokámon. Én
nem tudok kiszabadulni, ti viszont elmenekülhettek. Vidd magaddal Attát.
- Ne küldj el! - könyörgött Nadragulya.
Rhys megszorította a surranó vállát.
- Hű és igaz barát vagy, a legjobb barát, akivel valaha találkoztam. A te
bölcsességed vezetett vissza az istenemhez. Nézz csak rám!
Nadragulya makacsul rázogatta a fejét, és a tekintetét a földre szegezte.
 - Nézz rám, Nadragulya!
A surranó vonakodva ugyan, de felemelte a fejét. Könnycseppek
gördültek le az orcáján.
- Elviselem a kínt - mondta Rhys. - Nem félek a haláltól. Majere már vár
engem. Azt viszont nem bírnám ki, ha látnám a ti szenvedéseteket is.
Megkönnyítené a halálomat, ha tudnám, hogy te és Atta biztonságban
vagytok. Meghozod értem ezt az utolsó áldozatot, Nadragulya?
A surranó sokáig nem tudott megszólalni, csak nagyokat nyelt, végül
halálra vált arccal beleegyezett.
- Igen, Rhys - mondta elfúló hangon, és bólintott.
Atta a gazdájára nézett. Szerencsére nem értette, hogy mit mondott a
gazdája. Különben minden bizonnyal tiltakozott volna.
- Minden rendben lesz! - mondta Rhys. - Most együnk és igyunk egy
keveset, majd pihenjünk.
- Nem vagyok éhes - mormogta Nadragulya.
- Én igen! - vágta rá Rhys. - És szerintem Atta is.
Az étel említésére a kutya megnyalta a száját, majd a farkát csóválva
felállt.
- És szerintem még te is - mosolygott rá Nadragulyára.
- Na, jó, egy kicsit - dünnyögte Nadragulya, majd kihúzta a kezét a
bilincsből, és a sózott hússzeleteket rejtő zsákhoz lépett.
 5. fejezet

Az óceán felfortyant, amikor Zeboim belelépett a habzó, hullámzó vízbe,

majd beszállt a minotauruszhajóba. A kapitány mélyen meghajolt előtte, a
legénység tagjai ájtatosan megérintették bozontos homlokukat.
- Hová tartasz, legdicsőbb úrnő? - kérdezte a kapitány.
- Majere templomába - felelte az istennő.
A kapitány zavartan megvakargatta az orrát, majd bocsánatkérő pillantást
vetett rá.
- Félek, nem tudom, hogy merre.
Zeboim türelmetlenül leintette őt.
- Ott van valahol a hegyekben, már elfelejtettem a nevét. Majd
odavezetlek, csak siess!
- Igenis, legdicsőbb úrnő.
A kapitány ismét meghajolt, majd ordítva osztotta ki a parancsokat. A
legénység a kötélzethez rohant.
Zeboim széttárta a karját, majd megidézte a tengeri a szelet. Azonnal
dagadni kezdtek a vitorlák.
- Északnak - mondta. A hullámok magas taréjt formáltak a hajóorr alatt,
irányba fordították a hajót, a szél pedig belekapaszkodott a vitorlákba, és a
felhők közé repítették a tengeri járművet.
Az istennő akarata megemelte a nehéz hajótestet, és a tőkesúly alatt
fodrozódó éteri habokba irányította a hajót. Egy távoli birodalomba jutottak,
amely nem szerepelt Krynn térképein, ahol a halandók többsége még sosem
járt, sőt a létezéséről sem tudtak.
Akik ismerték, azoknak nem volt szükségük térképre, tudták, hol
találják.
Magas hegyek és mély völgyek birodalma volt ez. Semmi nem élt meg a
magas hegycsúcsokon. A völgyek mély vágásoknak tűntek a meredező
sziklafalak között, csak elvétve bukkant fel egy-egy füves dombocska, vagy
hajlott, csenevész fenyőfa. Az itt élő nomádok
naphosszat járták a hegyoldalakat kecskenyájaikkal, és nap nap után
keményen megküzdöttek az elemekkel az életükért. Ezek a nomádok
évszázadok óta ugyanúgy éltek. Mit sem tudtak a lenti világról, nem is
kíváncsiskodtak, csak annyit kértek, hogy hagyják békén őket.
Ahogy közeledtek úti céljukhoz, Zeboim sűrű felhők közé rejtette a
hajót. Nem akarta, hogy a magányos, visszahúzódó Majere felfedezze őket,
és távozzon, mielőtt még beszélhetne vele.
- Dicső úrnő, ez őrültség! - mondta a kapitány. Félve nézett át a hajóorr
felett. Amikor a felhőkötegek időnként szétváltak a sebesen sikló hajó előtt,
mindig vészes közelségben suhantak el a halálosan éles, karomként
meredező, havas sziklaperemek mellett. - Egyenesen nekiütközünk
valamelyik hegyoldalnak, és mind itt veszünk! - siránkozott.
- Itt horgonyozz le! - adta parancsba Zeboim. - Már közel járunk. Az út
hátralevő részét egyedül teszem meg.
A kapitány ennél boldogítóbb szavakat nem is hallhatott volna.
Leeresztették a vitorlákat, és csak lebegtek a felhők tetején.
Zeboim szürke ködpamacsokkal vonta körbe magát, mintha csak őszi
köpenyt öltött volna, majd leereszkedett az egyik hegyoldalra, Majere
kunyhóját keresve. Évezredek óta nem járt már ott, és nem emlékezett rá,
hol is van pontosan. Egy fennsíkra ért, amely két magas hegycsúcs között
terült el. Ismerősnek tetszett a táj, ezért eloszlatta a ködöt, és körülnézett.
Elégedetten mosolyodott el.
Egy szerény, egyszerű, de elegáns ház állt a fennsíkon. Kikövezett járda
és egy szép kert is tartozott hozzá. A kertet kőkerítés vette körül, amelyet a
ház tulajdonosa épített, minden egyes követ saját kezűleg helyezett el.
Ugyanaz a kéz emelte a házat is, és gondozta a kertet.
- Megveszekedett gömbhal legyek, ha élnék itt magányosan! - motyogta
maga elé Zeboim. - Senkihez sem szólhatsz, senki sem ugrik a parancsaidra.
Egyetlen halandóval sem tudsz játszadozni. Noha. ez nem teljesen igaz,
ugye, barátom? - Zeboim gúnyosan elmosolyodott. Majd összerezzent. - Na,
elég! Még alig érkeztem meg, de már is magamban beszélek! Hamarosan
kántálni fogok, és táncikálni, apró csengettyűket rázogatva. Á, ott vagy!
A kertben pillantotta meg a prédáját. Úgy tűnt, valamiféle gyakorlatot
végez, vagy egyfajta lassú, kígyózó mozgást igénylő
táncot gyakorol. Majere mezítláb volt, és félmeztelen, csupán egy bő szárú,
laza nadrágot viselt, amelyet szalaggal kötött a derekára. Acélszürke haját
copfba fogta, amely leért egészen a derekáig. Befelé forduló tekintettel
táncolt, a teste és az elméje eggyé vált, miközben a szférák zenéjét hallgatta.
Zeboim úgy ereszkedett alá, mint a vadászó kormorán, és egyenesen
előtte ért földet.
Majere érzékelte a jelenlétét. Zeboim észrevette, hogy a szemhéja
enyhén megremeg. Talán egész idő alatt tudta, hogy közeledik a házához.
Nehéz lett volna megállapítani, mert Majere nem vett róla tudomást, még
akkor sem, amikor megszólította őt.
- Majere! - mondta érces hangon. - Beszélnünk kell.
Az isteneknek nincs testi alakja, nincs is rá szükségük. A gondolataik
révén érintkeznek és beszélnek egymással, amelyek képesek akadály nélkül
átszelni az univerzumot. Ugyanakkor a halandókhoz hasonlóan az
isteneknek is vannak titkaik - gondolatok, amelyeket nem akarnak másokkal
megosztani, tervek és cselszövések, amelyeket nem akarnak felfedni -, ezért
előszeretettel használják az avatárjaikat, akkor is, ha egymással találkoznak,
nem csak akkor, amikor a halandókkal érintkeznek. Ugyanis isteni
lényüknek csak egy részét engedik át az avatárnak, így az elméjük rejtve
marad.
Majere avatárja folytatta a gyakorlatot. A keze kecsesen szelte a csípős
levegőt, csupasz lába lágyan siklott a járdakövön. Zeboim kénytelen volt
utánozni őt, folyton oldalra kellett lépnie, vagy el kellett hajolnia, ha azt
akarta, hogy szemben maradjanak egymással.
- Gondolom, egy pillanatra sem tudod abbahagyni - mondta Zeboim,
ezúttal már idegesen. Éppen akkor botlott meg hosszú ruhájának
szegélyében.
Majere zavartalanul folytatta a gyakorlatot. A tekintete a távoli hegyekbe
révedt, nem nézett az istennőre.
- Mindketten tudjuk, hogy miért vagyok itt. A szerzetesedről van szó,
akit Mina éppen ki akar zsigerelni, vagy elevenen megnyúzni, vagy ki tudja,
hogy mit talál ki.
Majere oldalra fordult egy lassú, jól begyakorolt mozdulatsor közben, de
Zeboim észrevette, hogy szürke szeme közben megvillan.
- Á! - kiáltott fel Zeboim, majd követte az istent, hogy ismét
szemközt állhasson vele. - Mina! Szóval ismerős a név? De honnan? Ez itt a
kérdés. Szerintem te tudsz róla valamit. Sőt, sok mindent tudsz róla.
Az isten keze kecsesen az ég felé kanyarodott. Zeboim felnyúlt, és
megfogta a csuklóját. Majere kénytelen volt rá nézni.
- Úgy vélem, hibát követtél el - mondta az istennő.
Majere mozdulatlanul állt, nyugodtan, összeszedetten. Úgy tűnt, képes
lenne akár egy évszázadon keresztül is ugyanolyan mozdulatlan maradni,
így hát a türelmetlen Zeboim eleresztette őt. Majere folytatta a gyakorlatot,
mintha mi sem történt volna.
- Halld hát az elméletemet! - mondta tovább Zeboim. Beleunt, hogy
üldözze a táncoló istent, így hát letelepedett a kertet körülölelő kőfalra, és
onnan fejtette ki a véleményét. - Megtudtál valamit Mináról, de lehet, hogy
már eleve tudtad is. Bármi is az, rábíztad az ügyet a szerzeteseidre, és ennek
következményeként Mina első tanítványa - a szerzetes elkorcsosult fivére -,
eljött a kolostorodba. Mégis minek kellett volna történnie? Azt hitted, hogy
a szerzetesek imái visszahozzák őt az életbe? Megszabadítják őt az átoktól?
Zeboim elhallgatott, várva, hogy Majere felel valamit, de az isten
folytatta a napi gyakorlatot.
- Minden estre nem az történt, aminek kellett volna, és tragédia lett a
vége. Talán Chemosh tudomást szerzett róla, és meghiúsította a tervedet. A
tanítványa megölte a szerzeteseket. Egyet kivéve: Kőműves Rhyst. Ő
lehetett volna a bajnokod, de hoppá! Elveszítetted őt. Teljesen érthető
módon megharagudott rád. Hol voltál, amikor halomra gyilkolták a
szerzeteseidet? Akkor is itt táncoltál?
- Minden a szabad akarat miatt van - folytatta a tengeristennő.
Megdörzsölte a karját, hogy egy kicsit felmelegedjen. - Ti, a fény istenei,
folyton a szabad akarat fontosságát hirdetitek, és most nézd meg, mi lett
belőle. Most láthatod, milyen ostoba gondolat is ez.
- Nézz csak magadra, égető szükséged van a tanítványodra, de hol van ő
most? A szabad akarat kinyilatkoztatását gyakorolja. Elhagy téged, és
hozzám fordul segítségért. Te azonban nem tagadod meg őt. El kell
ismernem, igazán megértő és megbocsátó vagy - tette hozzá, és megvonta a
vállát. - Ha velem tette volna ezt valamelyik tanítványom, a saját vérébe
fojtottam volna. Te azonban nem így cselekszel. Te türelmesen mellette
maradsz. Türelmesen próbálod a
helyes irányba terelni, de valami ismét rosszul végződik. Nem tudom, hogy
mi, de valami gond adódik, az biztos.
Majere tovább folytatta a gyakorlatot. Nem szólalt meg, és nem nézett az
istennőre. Ugyanakkor figyelt rá, és minden egyes szavát hallotta. Ebben
Zeboim biztos volt.
- Rád uszítottam Minát, pontosabban a szerzetesre, Rhysre. Nem ez volt
a valódi szándékom, de kapkodnom kellett. El kellett vinnem Minát
Chemoshnak egy korábbi megállapodásunk értelmében. Úgy véltem, hogy
bemutatom őket egymásnak, végtére is én akartam, hogy Rhys keresse meg
őt. Azt akartam, hogy a szerzetes tudja, hogy néz ki a nő. Gondold csak el,
mennyire meglepődtem, amikor Mina azt állította, hogy a szerzetes ismeri
őt! Rhys persze azt állítja, hogy nem ismeri Minát, és mivel a szerencsétlen
nyomorult nem tud hazudni, én hiszek neki. Mina azonban nem.
- Úgy döntök hát, hogy megszervezek egy újabb találkozót kettejüknek,
és egyúttal megkeserítem Chemosh életét, de ez most nem fontos. Mina és
Rhys ismét találkoznak, a szerzetes nem ismeri őt, és Mina ezúttal tudja,
hogy nem ismeri őt. A nő összezavarodik. Szegény pára. Persze nem
hibáztatom. Minden estre a nő mond valami érdekeset neki, méghozzá azt,
hogy amikor első alkalommal találkoztak, akkor narancsszínű köpenyt
viselt. Rhys nem viselt narancsszínű köpenyt. Rhys kellemes, csinos zöld
köpenyt viselt, amelyet én magam adtam neki. Szóval Mina vagy színvak,
vagy bolond.
Zeboim elhallgatott, hogy levegőt vehessen. Már az is kifárasztotta, hogy
nézze Majerét. Már nem is várta, hogy az isten megszólaljon.
- Nem hiszem, hogy Mina színvak lenne, sem bolond. Szerintem
pontosan azt látta, amit állított. Úgy vélem, Mina egy olyan korban látta
Rhyst, amikor narancsszínű köpenyt visel, egy olyan korban, amikor a férfi
tudja, hogy ő kicsoda. Nem napjainkban, mert most nem ismeri. Nem is a
múltban, mert sosem ismerte. Ez azt jelenti, hogy valamikor a jövőben,
amikor a férfi ismeri őt. Az istennő szünetet tartott a hatás kedvéért.
- Mina látta a jövőben a szerzetesedet, a jövőben, ahol visszatér hozzád,
és tud valamit Mináról. Azért tudja, mert te elmondod neki.
Megvonta a vállát.
 - A problémát az jelenti, hogy ez a jövő nem jön el, mert Mina halálra
akarja kínozni a szerzetesedet. És akkor még nem is beszéltem a surranóról,
aki folyton bőgve motyog valamit Mináról, amikor csak látja, de ezzel most
nem akarlak untatni. Amúgy is csak egy surranó. Folyton értelmetlenül
fecsegnek.
Zeboim élénken fürkészte Majerét.
- Folytasd csak az ostoba kis táncodat. Tettesd csak, hogy te felette állsz
mindezeknek a dolgoknak. Valójában azonban hatalmas pácban vagy. Nem
én vagyok az egyetlen, aki figyelemmel kíséri Mina sorsát. A fivérem,
Nuitari, bár elviselhetetlenül kellemetlen alak, azért nem ostoba. Ő és a fura
unokatestvérek kérdezősködnek. Sargonnas nem nézi jó szemmel, hogy a
választottak Kelet- Ansalonon gyülekeznek, oly közel a birodalmához.
Nuitarinak sem tetszik, hogy oly közel kerültek szeretett varázstornyához.
Mishakal feldühödött azon, hogy a választottakat csakis ártatlan gyermekek
érintése pusztíthatja el. Meg kell jegyeznem, igen fondorlatos húzás
Chemosh részéről. Magam is érdeklődve nézném meg, hogyan változnak át
a kis lurkók vérengző katonákká.
- De miért is vagyok itt, Majere? Látom, hogy te is ezt kérdezgeted
magadtól. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Én látogattalak meg
elsőként, de nem utolsóként. Minden út hozzád vezet. Mindenki megtalálja
a fellegváradat, de nem minden isten lesz olyan udvarias, mint én,
különösen az apám nem. Jobb, ha teszel valamit, mielőtt végleg kicsúszik az
irányítás a kezedből. Ha nem késő már így is.
- Talán vesd le a súlyt a válladról. Mondd el nekem az igazat! Szívesen
segítenék Kőműves Rhysen. persze nem ingyen. Majd megbékítem a
fivéremet és az apámat, rábírom őket, hogy ne zargassanak téged. Mondd el
nekem, hogy mit tudsz Mináról. Titokban tartom, megígérem.
Zeboim türelmesen várt. A karját dörzsölgette, és toporgott, hogy
serkentse a vérkeringését.
Majere tovább táncolt, légiesen siklott a hideg járóköveken. Az arca
kifejezéstelen maradt, a tekintete a távolba révedt, semmit sem lehetett
kiolvasni belőle.
- Akkor tartsd meg a titkaidat magadnak! - förmedt rá az istennő. - Nem
lesz nehéz, mert a szerzetesed meghal, mielőtt felfedhetné. Ó,
majd elfelejtettem! - Összecsapta a tenyerét. - Nem is tudná felfedni, mert
nem tudja, mi az! Megkínozzák egy olyan titok miatt, amelyet nem is ismer.
Micsoda kegyetlen tréfája ez a sorsnak. Ebből majd megtanulja, hogy ne
bízzon egy olyan istenben, mint te!
Majd egy széllökés kíséretében eltűnt. Örvénylő ködpamacsokat hagyott
maga mögött. Visszatért a hajóra, majd megparancsolta a kapitánynak, hogy
azonnal vonják be a horgonyt, és hajózzanak melegebb tájakra.

Majere próbálta tovább folytatni a szertartásszerű táncot, de nem tudott

többé megfelelően összpontosítani. A meditációhoz nyugodt, békés elme
kell, márpedig az ő elméje háborgott, mint a viharos tenger.
- Paladine - mondta lágy hangon -, tudom, hogy halandó tested nem hall
engem, de a lelked talán igen. Cserbenhagytalak. A bocsánatodat kérem!
Megpróbálok mindent helyrehozni. Noha félek tőle, hogy már túl késő.
 6. fejezet

Chemosh a Választottak kastélya (komolyan elgondolkodott rajta, hogy

megváltoztatja a nevét) oromzatán állt, és a tengerparton futó Minát nézte. A
víz hullámot vert a léptei után, elmosva a lábnyomait. Egészen addig nézte
őt, amíg Mina elért a kastélyig, és már nem láthatta a falaktól.
Megfordult, és majdnem orra bukott Ausric Krellben.
Chemosh átkozódva lépett hátrébb.
- Mégis, mit képzelsz magadról, hogy így mögém settenkedsz!? -
förmedt rá.
- Te kérted, hogy legyek észrevétlen - felelte a halállovag mogorván.
- Csak Mina körül, te sétáló bádogfazék! Amikor a közelemben vagy,
csörömpölhetsz, mint egy ószeres. Mit akarsz? - kérdezte végül, miután
lehiggadt.
- Igazad volt, nagyúr - mondta Krell lelkesen. - Találkozott Zeboimmal.
- Nem egy szeretővel? - kérdezte Chemosh meglepetten.
Krell rádöbbent, hogy hibát követett el.
- Vele is - tette hozzá sietve. - Mina találkozott a tengeri boszorkánnyal
és egy szeretővel - megvonta a vállát. - Talán Zeboim egyik papjával.
- Talán? - kérdezett vissza Chemosh, és erősen ráncolta a homlokát. -
Nem vagy biztos benne? Nem láttad őt?
Krell zavarba jött.
- Én. hm. nem volt rá alkalmam, nagyúr. Zeboim ott volt és. te nyilván
nem szeretnéd, ha megtudná, hogy kémkedünk utána.
- Úgy érted, nem akartad, hogy megtudja, hogy ez alatt a páncél alatt
egy anyámasszony katonája lakozik. - Chemosh a lépcsőház felé indult. -
Gyere velem! Megmutatod, hol van ez a szerető. Szeretnék találkozni vele.
Krell elbizonytalanodott, és ismét zavarba jött. A meséje eddig
egészen hihetőnek tűnt. A surranóról és a kutyáról azonban nem tett
említést, és úgy vélte, hogy nincs is rá szükség, mert nyilvánvalóan nincs
közük a szeretőhöz és a titkos találkához. Ráadásul a sorrendiséget is
felcserélte, némi költői szabadság, gondolta. Zeboim valójában azután
érkezett, hogy Mina távozott, ami felettébb meglepő két olyan személy
esetében, akik elvileg éppen szövetségre lépnek egymással.
- Várj, nagyúr! - szólt utána Krell izgatottan.
- Mire? - kérdezte Chemosh türelmetlenül.
- Az. éjszakára - dadogta Krell. - Hallottam, amikor Mina azt mondja
ennek a férfinak, hogy éjjel visszatér hozzá. Talán rajtakaphatnád őket -
tette hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelve, remélve, hogy ez felkorbácsolja
az isten kíváncsiságát.
Chemosh falfehérré változott. Idegesen szorította ökölbe a kezét a
köpenye alatt. A haja zabolátlanul lengett a tengeri szélben.
- Igazad van - mondta végül színtelen hangon. - Ezt tesszük.
Krell észrevétlenül fellélegzett. Tisztelgett istenének, majd sietve
távozott. Úgy tervezte, hogy visszatér a barlangba, és úgy rendezi a
dolgokat, hogy mire Chemosh éjszaka elmegy oda, mindent úgy találjon,
ahogyan elmesélte neki.
- Krell! - szólt utána Chemosh váratlanul. - Unatkozom. Gyere, és játssz
velem egy khasjátszmát. El kell terelnem a gondolataimat.
Krell magába roskadt. Utált khast játszani az istennel. Először is, mindig
Chemosh nyert. Ami persze nem meglepő, ha valaki egyetlen
szempillantással felmér minden egyes lehetséges lépést, és minden egyes
lehetséges végkimenetelt. Másodszor viszont mindenképpen vissza kellett
mennie a barlanghoz, hogy elrendezze a dolgokat. Meg kellett szabadulnia
egy surranótól és egy kutyától.
- Örömmel játszanék veled uram, de ki kell képeznem a választottakat.
Miért nem hancúrozol egy kicsit Minával? Legalább megérné a pénzét.
Krell már a mondat kezdetekor tudta, hogy hatalmas hibát vétett.
Lenyelte volna a szavait, és vele együtt saját magát is, ha tudta volna, de
már késő volt. Chemosh olyan vérfagyasztó pillantást vetett rá, hogy Krell
legszívesebben bekúszott volna páncélja illesztései közé, hogy soha többé
ne másszon elő onnan.
Dermesztő csend támadt, majd Chemosh fagyos hangon
megszólalt.
- Mostantól Mina képezi ki a választottakat. Te pedig khast játszol.
- Igenis, nagyúr! - mormogta Krell.
A halállovag csörögve-zörögve baktatott az isten után, egészen a
nagyteremig. Krell nyomorultul érezte magát, de egyvalami azért
vigasztalta: nem lett volna Mina helyében, bármit ígérjen is a menny, vagy
éppen az Abyss.

Mina úszott egyet az óceánban, noha nem szándékosan. Zeboim haragja

vad hullámokat keltett, amelyek elárasztották a barlangtól a kastély
sziklafaláig terjedő partszakaszt. A víz nem volt túl mély, a hullámok erejét
pedig csillapították a vízből kiemelkedő sziklák. Mina jó úszónak számított.
Élvezte, hogy megmozgathatja az izmait, és felfrissítheti az elméjét.
Szüksége is volt rá azok után, hogy megtudta a keserű igazságot.
Hitt a szerzetesnek. Nem hazudott. Ismerte a férfiakat, és a szerzetes az a
fajta volt, aki képtelen a hazugságra. Valahogy Galdarra, a tisztjére és jó
barátjára emlékeztette. Ő sem volt képes hazudni, még akkor sem, amikor
tudta, hogy neki jobban esne, mint az igazság. Fájdalom nyilallt a nőbe:
vajon hol lehet most Galdar? Remélte, hogy jól megy a sora. Bárcsak ott
lehetett volna mellette, hogy átölelje a karjával; azzal, amelyet ő oly
csodálatos módon meggyógyított, és azt suttogná a fülébe, hogy minden jól
végződik majd.
Kilépett a vízből, kicsavarta a vizet a hajából és átázott ruhájából, és
felhagyott az ábrándozással, hisz hasztalan olyan dolgok után epekedni,
amelyek úgysem történnek meg soha. Most azt kellett eldöntenie, mitévő
legyen a szerzetessel. Most nem ismerte fel őt, pedig amikor először
találkoztak, akkor igen. Akkor látszott a szemében a felismerés, de mostanra
elfelejtette őt, vagy történt vele valami, ami gátolta az emlékezőképességét.
Az egyik hatékony módszer az emlékek felidézésére, a fájdalom. Mina
korábban is előszeretettel alkalmazta a kínzás módszerét. A halállovagok
különösen értettek hozzá. Számtalanszor nézte végig megkínzottak
haláltusáját, meggyőződve arról, hogy egy
felsőbbrendű, magasztos ügyet szolgál. Az Egy Isten ügyét.
Most elbizonytalanodott. Kételkedni kezdett. Reggel még olyan dühös
volt, hogy elevenen megnyúzta volna a szerzetest, bárminemű bűntudat
vagy lelkiismeret-furdalás nélkül. Elmerengett egy pillanatra: Képes lennék
hidegvérrel megkínozni valakit? Ha meg is teszem, hihetek annak, amit
mondanak nekem? Galdar sosem hitt a kínzásban, szerinte nem hatékony és
nem megbízható. „A megkínzott bármit kimond, csak hogy véget érjen
végre a kín", mondogatta.
Tudta, hogy igaza van. Ha őt kínoznák, ő is bármit megtenne, hogy véget
érjen a szenvedés.
Ismert egy másik módszert is. A halottak nem hazudnak, nekik nincsenek
titkaik. A halál ura előtt legalábbis nincsenek.
Megérintette a nyakában lógó, fekete gyöngyökből készült nyakláncot, és
meghozta a döntését. Mindent elmond Chemoshnak. Kiüríti a lelkét. Az
isten majd segít neki kiszedni a szerzetesből az igazságot.
Erősen megragadta a nyakláncot, letépte a nyakából, és belehajította a
tengerbe. Azonnal megnyugodott, visszament a kastélyba, felvette egyik
szép ruháját, majd megkereste Chemosht.

A dolgozószobájában találta meg a holtak urát, aki éppen khast játszott

Krell-lel.
Mina és a halállovag összenézett, biztosították egymást kölcsönös
utálatukról, majd Krell visszafordította a tekintetét a khastáblára. Mina
alaposan megnézte magának a halállovagot. Alapvetően ugyanannak a
kegyetlen, faragatlan bunkónak látszott, aki mindig is volt, most azonban,
alig észrevehetően ugyan, de lappangott benne valami alamuszi sunyiság,
ami nyugtalanítani kezdte. Mint ahogyan az is, hogy meglehetősen baráti
hangulatban zajlott a khasjátszma közte és a halálisten között. Sőt mi több,
Chemosh éppen nevetett valamin, amit Krell mondott, amikor Mina belépett
a szobába.
Mina szólni készült, de Chemosh megelőzte, és nemtörődöm pillantást
vetett rá.
- Élvezted az úszást, úrhölgy? - kérdezte.
Mina szíve kihagyott egy ütemet. Chemosh jeges szavai dermesztő
csípésként érték.
 Úrhölgy! Mintha csak egy vadidegenhez szólt volna.
- Igen - felelte Mina, majd hadarva folytatta, mielőtt még minden
lélekjelenlétét elveszítette volna. - Beszélnem kell veled, nagyúr - Krellre
pillantott -, kettesben.
- Éppen egy játszma közepén tartok - vetette oda Chemosh hanyagul -,
Krell még a végén legyőz. Mit gondolsz, Krell?
- Előnyben vagy, nagyuram - felelte Krell unottan.
Mina nyelt egy nagyot.
- Akkor a játszma után, uram?
- Attól tartok, hogy nem - válaszolta Chemosh. Megfogta az egyik
lovagot, végigcsúsztatta a táblán, majd a földre lökte vele Krell egy
gyalogját. - Mindent tudok a szeretődről, Mina, semmi szükség a
hazugságaidra.
- Miféle szeretőről? - kérdezte Mina döbbenten. - Fogalmam sincs, hogy
miről beszélsz, uram. Nincs szeretőm.
- Akkor ki az a férfi, akit abban a barlangban rejtegetsz? - kérdezte
Chemosh. Megfordult a széken, hogy Mina szemébe nézhessen.
A nő összerezzent. Tucatnyi dolgot is felhozhatott volna a mentségére,
de egyiket sem tartotta elég jónak. Kinyitotta a száját, de nem tudott
megszólalni. Az arca kimelegedett, elvörösödött. Tudta, hogy a testbeszéde
és zavart tátogása elárulja, hogy bűnös.
- Nagyúr - végre megjött a hangja -, meg tudom magyarázni.
- Nem érdekelnek a magyarázkodásaid! - szakította félbe Chemosh rideg
hangon, majd visszafordult a khastáblához. - Megölhetnélek, úrhölgy, de
akkor sosem szabadulnék szánalmas szellemedtől. Ráadásul a haláloddal
elveszítenék egy értékes kis portékát.
Nem nézett Minára, miközben beszélt, a következő lépésén
gondolkodott.
- Te veszed át a parancsnokságot a választottak felett. Hallgatnak rád, és
engedelmeskednek neked. Te vagy a megfelelő kapitány. Szervezz
hadsereget belőlük, és készítsd fel őket a Nuitari tornya elleni támadásra.
Sorakoztasd fel és vezesd el őket a táborhelyünkre, amelyet már
kiválasztottam. Meglehetősen távol fekszik innen.
A szoba elsötétült. A padló felpúposodott, a falak meghajoltak. Minának
bele kellett kapaszkodnia egy asztalba, nehogy elessen.
 - Elküldesz magad mellől, uram? - kérdezte erőtlen, elhaló hangon. Alig
tudta kipréselni magából a szavakat.
Chemosh válaszra sem méltatta.
- Itt is kiképezhetném őket - próbálkozott Mina.
- Az nem lenne az ínyemre. Lassan ráunok a látványukra. És a tiédre is.
Mina tétován elindult. A padló izgett-mozgott, recsegett-ropogott a talpa
alatt. Letérdelt Chemosh széke mellé, majd megfogta a kezét.
- Hadd magyarázzam meg, nagyúr! Könyörgök!
- Már mondtam, Mina, éppen egy játszma közepén tartok.
- Elhajítottam a nyakláncot! - visított fel Mina kétségbeesetten. -
Tudom, hogy felbosszantottalak. El kell mondanom valamit.
Chemosh lerázta magáról Mina kezét, majd megigazította a paszományt,
amelyet a nő összegyűrt.
- Holnap távozol. Mára a szobádba zárlak, méghozzá felügyelet alatt.
Éjszaka meglátogatom a szeretődet, és nem akarom, hogy kisurranj, és
figyelmeztesd őt.
Minát az ájulás kerülgette. A lába elgyengült, a karja remegett. Jeges
veríték lepte el a testét. Ekkor Krell mély, hörgő hangon nevetni kezdett.
Mina a halállovag lángvörös, disznószerű szemébe nézett, és diadalt
olvasott ki belőle. Többé nem volt kérdés, hogy ki kémkedett utána.
A Krell iránt érzett mérhetetlen gyűlölete új erőt kölcsönzött neki.
Testének remegése elmúlt, a könnyei felszáradtak. Felegyenesedett, majd
határozott hangon megszólalt.
- Ahogy óhajtod, uram - mondta.
Chemosh lépett az egyik bábuval.
- Távozhatsz - mondta.
Mina kiment a szobából, noha fogalma sem volt, hogyan. Elhomályosult
a látása. Nem érzékelte a környezetét. Az érzékszervei mind
cserbenhagyták. Vánszorogva botorkált el a hálószobájáig, ahol végleg
elragadta a sötétség, és úgy terült el a padlón, mint akiből kiszállt minden
élet.

Miután Mina távozott, Krell a khastáblára nézett, és legnagyobb

döbbenetére azt látta, hogy nyert.
 Az egyik gyaloggal lépett, leütötte a fekete királynőt, és levette a
tábláról.
- A királyod csapdába esett, nagyúr! - ujjongott Krell. - Nem
menekülhet. Én nyertem a játszmát.
Chemosh a halállovagra nézett.
Krell nagyot nyelt ijedtében.
- Vagy talán mégsem. Az utolsó lépésnél. hibáztam. Szabálytalan lépés
volt - gyorsan visszahelyezte a királynőt a mezőjére. - Sajnálom, nagyúr!
Nem is tudom, mit gondoltam.
Chemosh felkapta a khastáblát, és Krell képébe hajította.
- A Távozó Lelkek Csarnokában leszek, ha kell valami. Egy pillanatra se
téveszd szem elől Minát! És szedd össze a bábukat! - mondta Chemosh,
majd kiviharzott a helyiségből.
- Igenis, nagyúr - dünnyögte Ausric Krell.
 7. fejezet

A padló barátságtalan hidege ébresztette fel Minát bénult ájulásából. Úgy

reszketett, hogy alig tudott felállni. Az ágyához tántorgott, alaposan
bebugyolálta magát a takarójával, majd az ablakhoz lépett.
Kellemes szellő lengedezett, a Vértenger nyugodt volt. A lapos hullámok
csupán halk csobbanással ütődtek neki a szikláknak. A pelikánok a kék
sárkányokéhoz hasonlatos alakzatban vadásztak a halakra. Egy palackorrú
delfin csillogó teste törte meg egy pillanatra a vízfelszínt.
Beszélnie kell Chemoshsal. El kell érnie, hogy meghallgassa. Ez az
egész egy tévedés, vagy inkább árulás.
Mina az ajtóhoz ment. Attól félt, hogy el van torlaszolva, de nyitva
találta. Kitárta.
Ausric Krell állt vele szemben.
Gyilkos pillantást vetett rá, majd próbálta kikerülni.
Krell azonban útját állta.
Minának szembe kellett néznie vele.
- Eredj az uramból! - förmedt rá.
- Parancsot teljesítek - mondta Krell kárörvendően. - A szobádban
maradsz. Ha unatkozol, javaslom, kezdj el csomagolni. Vigyél magaddal
mindent. Úgysem jössz vissza.
Mina leplezetlen gyűlölettel meredt rá.
- Jól tudod, hogy az a férfi abban a barlangban nem a szeretőm.
- Én semmiről sem tudok - mondta Krell.
- Egy hajadon szűz általában nem láncolja sziklafalhoz a szeretőjét, és
nem fenyegeti meg halálbüntetéssel - vetette oda Mina foghegyről. - És mi
van a surranóval? Ő is a szeretőm?
- Mindenkinek megvannak a maga kis perverz titkai - gúnyolódott Krell.
- Amíg még éltem, szerettem birkózni a nőimmel, felizgatott, ha sikoltoznak
egy kicsit. Én nem ítélkezem.
- A nagyúr nem ostoba. Ha elmegy abba a barlangba, és egy
csontsovány szerzetest, valamint egy surranót talál ott a falhoz láncolva,
tudni fogja, hogy hazudtál neki.
- Talán igen - vonta meg a vállát Krell -, talán nem.
Mina ökölbe szorította a kezét dühében.
- Valóban olyan ostoba vagy, ahogy kinézel? Ha Chemosh rájön, hogy
hazudtál neki velem kapcsolatban, éktelen haragra gerjed. Talán átad
Zeboimnak. De még megmentheted magad. Eredj, és mondd el neki, hogy
az egészet te találtad ki, és hogy hibát követtél el.
Krell nem volt ostoba, már ő is végiggondolta mindezt. Kifundálta,
hogyan mentheti meg magát.
- Chemosh meghagyta, hogy senki se zavarja - mondta Krell, majd
taszajtott egyet Minán, aki bependerült a szobába. Becsapta az ajtót,
kívülről eltorlaszolta, majd tovább strázsált előtte.
Mina ismét az ablakhoz ment. Kitalálta Krell gondolatát. Nem kell
egyebet tennie, mint visszamenni a barlanghoz, megszabadulni a surranótól
és a kutyától, megölni a szerzetest, és eltüntetni a bilincset, majd otthagyni a
holttestet, némi bizonyíték társaságában, hogy amikor Chemosh rátalál,
akkor egyértelműen szerelmi fészeknek tűnjön a barlang.
Lehet, hogy már mindent el is rendezett. Az megmagyarázná a pökhendi
viselkedését.
A nőnek fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig lehetett eszméletlen.
Órák is eltelhettek. A kastély keletre nézett; az árnyéka sötét foltot hagyott a
vérvörös hullámokon. A nap lenyugvófélben volt.
Mina nem mozdult az ablaktól, a tengert nézte és merengett.
Vissza kell szereznem a nagyúr bizalmát és szeretetét. Be kell bizonyítanom
valahogy a szerelmemet. Ha adhatnék neki egy ajándékot, valamit, amire nagyon
vágyik. De mi lehet az, amit egy isten nem kaphat meg, ha akar? Egyvalami
létezik, amire Chemosh vágyik, de eddig nem kaphatta meg.

Nuitari Tornya.

- Bármit megtennék, hogy megadhassam neki - suttogta maga elé -, még

ha az életembe is kerül.
Becsukta a szemét, és a tenger mélyén találta magát. Az Ősmágia tornya
magasodott előtte. A kristályfalai visszaverték a víz kékjét, a korallok
vörösét, a tengeri növények zöldjét és a tengeri állatok
ezernyi színét. A tenger flórájának és faunájának teljes látképe bontakozott
ki a csillogó felszínen.
A torony belsejében volt, a tömlöcében, és Nuitarival beszélt. Hatalmas,
vízzel teli tartályban társalgott a tengeri sárkánnyal. A Szentségek
Csarnokában állt, áhítattal telve, letaglózva a fennkölt csodától, amely
magát az isteneket jelentette.
Kinyújtotta a kezét. A vágyakozása felerősödött, és kitöltötte a bensőjét.
Nyögve rogyott térdre. A kezét továbbra is kinyújtva tartotta a torony felé,
amely őbenne létezett.
A vágyakozás magával ragadta, és felnyalábolta. Nem volt képes neki
ellenállni. Nem is akart. Átadta magát a mindent elsöprő vágyakozásnak,
amely kis híján kettészakította a szívét. Levegő után kapkodott. Vér ízét
érezte a szájában. Egész testében remegett, ismét felnyögött, aztán
váratlanul valami megszakadt a bensőjében.
A vágyakozás kiáramlott belőle kinyújtott karján keresztül.
Megnyugodott, béke telepedett rá.

Krell valóban kiötölte, miként szabaduljon ki szorult helyzetéből, de nem

úgy, ahogyan azt Mina elképzelte. Mina tervének értelmében el kellett volna
hagynia a kastélyt, de ezt nem merte megtenni, mert félt, hogy Chemosh
bármelyik pillanatban felbukkanhat. Noha Krell buta volt mint a föld, de
legalább annyira ravasz. A terve egyszerű volt.
Nem kellett megölnie sem a surranót, sem a kutyát, sem a szerzetest.
Minával kellett végeznie.
Ha Mina meghal, vége az egész ügynek. Ez esetben Chemosh nem
menne el a barlangba, hogy szembenézzen a szeretővel, és Krell problémája
egy csapásra megoldódna.
Krell mindig is megvetette Minát, de eddig nem merte bántani, mert félt,
hogy Chemosh megöli - ami persze nem olyan egyszerű, hiszen Krell már
halott, de a holtak ura nyilván megtalálná a módját, hogy megkeserítse a
létezését.
Krell most úgy vélte, hogy bántatlanul, következmények nélkül
megölheti Minát. Chemosh megvetette a nőt. Gyűlölte. Látni sem bírta.
- Megpróbált elszökni, nagyúr - ismételgette az előre begyakorolt
mondókát -, nem akartam megölni. Csak nem bírtam parancsolni az
erőmnek.
A halállovag elhatározta, hogy megöli Minát, már csak az időpontot
kellett kitűzni. Ebben viszont nem tudott dűlőre jutni. Chemosh azt mondta,
hogy elmegy a Távozó Lelkek Csarnokába, de valóban oda ment? Valóban
elhagyta a kastélyt, vagy ott ólálkodott valahol a sötétben?
Akárhányszor képzelte el, hogy belép a szobába, mindig felvillant előtte
Chemosh alakja, aki éppen akkor nyit be, amikor elmetszi Mina torkát.
Noha Chemosh megvetette a szerelmét, egy ilyen látvány azért még őt is
megdöbbentené.
Krell nem merte elhagyni az őrhelyét. Amikor elsuhant mellette egy
szellemszolga, ráparancsolt, hogy nézzen körül, és érdeklődjön. Miközben a
szellemszolgára várakozott, fel-alá járkált a folyosón, és többször is
elképzelte Mina meggyilkolását. Egyre nőtt az izgatottsága.
A szolga kellemes híreket hozott. Chemosh valóban a Távozó Lelkek
Csarnokában volt, és úgy tűnt, nem nagyon siet sehová.
Tökéletes. Chemosh talán még akkor is ott lesz, amikor Mina lelke
megérkezik. Nem lesz értelme elmennie a barlangba. Minden gond
megoldódik.
Krell a kilincs felé nyúlt, de visszakozott. Borostyánszínű fény festette
meg az ajtókeretet. Miközben összeráncolt homlokkal nézte a jelenést, a
fény sugárzása egyre erősebbé vált.
Krell elmosolyodott. Jobban alakultak a dolgok, mint remélte. Mina
nyilván begyújtott a kandallóba.
Belökte az ajtót az öklével, előrántotta a kardját, és belépett a szobába.
 8. fejezet

A barlang sózott disznóhústól illatozott. Atta a száját nyalogatta, és

sóvárogva nézte Nadragulyát, aki kötelességtudóan ugyan, de gyászos
képpel kenegette a csizmája belsejét a finom hússzelettel. Rhys meggyőzte
róla, hogy könnyebb a csizmából kihúznia a lábát, mint az egész csizmát a
bilincsből.
- Na végre, kész vagyok! - kiáltott fel Nadragulya.
Kihúzta a kezét a csizmából, majd odaadta Attának a húsból maradt
cafatot. A kutya szinte egészben nyelte le, majd nekiesett a csizmának, és
nem győzte szagolgatni és nyalogatni.
- Atta, hagyd abba! - szólt rá Rhys.
A kutya kelletlenül odasomfordált a gazdájához, és engedelmesen
lefeküdt mellé.
Nadragulya megrázta a jobb lábát, és rúgott vele egyet.
- Jaj! - felnyögött, és torz arccal fintorgott, mintha valami nagy
erőfeszítésre késztette volna. - Nem megy. Sajnálom, Rhys! Azt hittem
sikerül, de.
- Csak húzd ki belőle a lábad, Nadragulya - mosolygott Rhys.
- Próbáltam! - vitatkozott a surranó. - Túl szoros a csizma. Mindig is
kicsi volt a lábamra. Ezért is kukucskál ki belőle a nagylábujjam. Most
pedig beszéljük meg, hogyan szökünk meg együtt.
- Majd megbeszéljük, ha te már kiszabadultál! - torkolta le Rhys.
- Megígéred? - kérdezte Nadragulya, és gyanakvó pillantást vetett a
barátjára.
- Megígérem - felelte Rhys.
Nadragulya megfogta a bilincsvasat, majd a csizmájával együtt elkezdte
lehúzni a lábáról.
- Hajlítsd be a lábad! - mondta Rhys óvatosan.
- Mégis, minek nézel?! - fakadt ki a surranó. - Talán cirkuszi majom
vagyok, aki a nyaka köré fonja a lábát, és a kezén jár? Tudom, hogy nem
megy, már próbáltam. Az apámnak kellett
kibogoznia.
- Nadragulya! - szakította félbe Rhys. - Kifutunk az időből.
Odakint időközben szürkületbe hajlott. A barlangban is egyre
sötétebb lett.
Nadragulya nagyot sóhajtott. Lendületet vett, felfújta magát, és minden
erejét beleadva húzta a lábát. Mindkét lábát sikerült kiszabadítania. Ezután
kihúzta a csizmát a bilincs szorításából, és bánatosan nézegette.
- Az összes kutya engem kerget majd a határban - dünnyögte a surranó
kedvetlenül. Felhúzta a zsíros csizmát, majd kézbe vett egy hússzeletet, és
letelepedett Rhys mellé. - Most te következel.
- Nézd, Nadragulya! - Rhys a csontos lábán lévő bilincsre mutatott,
majd felemelte a kezét. A bilincs olyan szorosan feszült a csuklójára, hogy
felsértette a bőrét.
A surranó megvizsgálta a bilincset, majd lebiggyesztette a száját.
- Az én hibám.
- Nem! Hogy is lehetne a te hibád, Nadragulya! - mondta Rhys
megütközve barátja szavain. - Miért mondod ezt?
- Ha normális surranó lennék, nem kerültünk volna ide, és nem halnál
meg! - zokogta. - Ha az lennék, lenne tolvajszerszámom, és egy
szempillantás alatt kinyitnám a zárat, így ni - csettinteni próbált, de a keze
zsíros volt, és az ujjai hangtalanul csúsztak el egymáson. - Az apám adott
nekem egy tolvajkészletet tizenkét éves koromban, és meg akart tanítani a
fontosabb fogásokra. Persze nem voltam tehetséges. Egyszer elejtettem az
egyik tolvajkulcsot, és a csörömpölésre felébredt az egész ház. Egy másik
alkalommal a tolvajkulcs átcsúszott a záron, a mai napig nem értem,
hogyan, és a túloldalon jött ki. Nem sikerült visszaszereznem.
Nadragulya keresztbe fonta a karját a mellkasán.
- Nem megyek sehová! Nem győzhetsz meg róla!
- Nadragulya! - szólt rá Rhys szigorú hangon. - El kell menned innen!
- Nem megyek!
- Pedig csak így menthetsz meg engem - mondta Rhys a lehető
legkomolyabban.
Nadragulya felkapta a fejét a szokatlan hangszín hallatán.
- Sokat gondolkodtam - folytatta Rhys. - Itt vagyunk a Vértenger
partján. Valahol Roncsosd közelében kell lennünk. Majerének van egy
temploma Roncsosdban.
- Valóban? Ez remek! - kiáltott fel Nadragulya izgatottan. - Elszaladok
Roncsosdba, megkeresem a templomot, idevezetem a szerzeteseket,
elintézzük az ellenséget, téged pedig kiszabadítunk! - hadarta határtalan
lelkesedéssel.
- Pompás terv - hagyta rá Rhys.
A surranó talpra ugrott.
- Azonnal indulok!
- Attát is magaddal kell vinned - mondta Rhys. - Megvéd téged.
Roncsosd öntörvényű hely, legalábbis így hallottam.
- Remek! Gyere, Atta! - mondta Nadragulya, majd füttyentett a
kutyának.
Atta felállt ugyan, de nem követte a surranót. Rhysre nézett. Érzékelte,
hogy valami nincs rendjén.
- Atta, őriz! - mondta Rhys, majd Nadragulyára mutatott.
Rhys előszeretettel alkalmazta az „őriz" vezényszót. Ilyenkor a kutyának
őriznie kellett valamit, és senkit és semmit nem engedhetett a közelébe.
Korábban gyakorta őriztetett vele sebesült juhokat, amíg segítségért sietett.
És korábban persze Nadragulyát is őriztette vele.
Ezúttal azonban megfordult a helyzet. Most a gazda maradt hátra, és az
őrizendő „tárgy" ment el. Rhys nem volt biztos benne, hogy a kutya érteni
fogja, hogy mit akar tőle. Ugyanakkor már több ízben is figyelnie és
vigyáznia kellett a surranóra, így Rhys bízott benne, hogy Atta gond nélkül
teljesíti az újabb feladatot. Az is eszébe jutott, hogy pórázt köt a nyakába,
de Atta soha életében nem viselt pórázt, így nem tűrné meg. Valószínűleg
elkezdené cibálni, és erre most nem volt idejük. Gyorsan közeledett az éj.
- Atta, ide!
A kutya azonnal odament hozzá. Rhys a fejére tette a kezét, majd a kutya
barna szemébe nézett.
- Menj Nadragulyával! - mondta neki. - Vigyázz rá, és védelmezd meg!
Rhys odahajolt hozzá, és megpuszilta a homlokát. Ezután útjára engedte.
- Most hívd! - mondta Rhys Nadragulyának.
- Atta, gyere! - szólította a surranó.
 Atta a gazdájára nézett, aki Nadragulyára mutatott.
- Eredj! - mondta Rhys Nadragulyának. - Siess!
A surranó nem tétovázott, elindult a barlang szája felé. Atta vetett még
egy utolsó pillantást a gazdájára, majd engedelmesen a surranó után
iramodott. Rhys alig hallhatóan felsóhajtott.
Nadragulya megtorpant.
- Hamarosan visszatérünk, Rhys. Ne. ne menj sehová! - mondta.
- Légy óvatos, barátom! - felelte Rhys. - Vigyázzatok egymásra!
- Úgy lesz. - Nadragulya téblábolt még egy kicsit a barlang bejáratában,
majd elindult. Atta szorosan követte őt, mint korábban oly sokszor.
Rhys a sziklafalnak dőlt. Könnyek szöktek a szemébe, de közben
mosolygott.
- Bocsáss meg a hazugságomért, uram! - suttogta.
Majere szerzetesei egyszer sem építettek templomot Roncsosdban
hosszú történelmük során.

Chemosh folyton a Távozó Lelkek Csarnokában tartózkodott, de csak

ritkán járt oda - meglehetős ellentmondás, melynek magyarázata, hogy a
holtak urának egyik kivetülése állandóan a csarnokban tartózkodott, ott ült
fekete trónján, és figyelte a lelkeket, amelyek épp akkor hagyták el halandó
testüket, és új, örökké tartó utazásra indultak.
Az isten ritkán tért vissza ehhez az alakjához. A csarnok túlságosan
elszigetelt volt, túl távoli az istenek és halandók világától. Az istenek nem
léphettek be a csarnokba, csak abban az esetben, ha felléptek valamelyik
lélek érdekében, amikor a sorsáról döntöttek.
A holtak ura megtehette, hogy a saját gonosz céljaira használja fel a
lelkeket, hogy útjukat állja, és magánál tartsa őket. Azok, akik halandóként
megtanulták az élet leckéjét, könnyebben ellenálltak a csábításnak, csakúgy,
mint az ártatlanok, mint a gyermekek.
A fény és a semlegesség istenei szólhattak egy-egy lélek érdekében, de
csak akkor, ha megáldották, mielőtt a lélek belépett volna a Távozó Lelkek
Csarnokába. Éppen egy ilyen lélek állt a fekete és ezüst színű trón előtt. Egy
megfeketedett lélek, amelyet
kékes fény járt át. A férfi szörnyű bűnöket követett el, ugyanakkor
feláldozta magát azért, hogy gyerekeket mentsen ki egy tűzből. Hosszú és
kemény utazás várt volna rá, mert sok mindent kellett volna még
megtanulnia, de Mishakal megáldotta, így kicsúszott a holtak urának
csontos markából. Amikor Chemosh megszerez egy új lelket, vagy az Abyss
mélyébe taszítja, vagy visszaküldi a holttestbe, amely így borzalmas
börtönévé válik.
A sötétség istenei is képesek lelkeket magukhoz ragadni. Ha egy lélek
esküt tesz Morgionnak, vagy Zeboim megátkozza őt, akkor olyan kötelék
alakul ki lélek és isten között, amelyet még Chemosh sem tud eltépni, így a
holtak ura kénytelen átadni a lelket.
Chemosh csak akkor ment el a csarnokba „halandó" alakjában, amikor
szörnyen nyugtalanította valami. Megnyugtatta, ha emlékeztethette saját
magát a hatalmára. Nem számít, hogy egy halandó melyik istent szolgálja
életében, a lelke így is, úgy is a holtak ura elé kerül. Még azok is oda
kerülnek, nem kis döbbenetükre, akik életükben tagadták az istenek
létezését. Őket a tetteik és az életvitelük alapján ítélik meg, nem pedig az
alapján, hogy életükben hívők voltak-e vagy sem. A boszorkány lelke
például, aki egész életében másokon segített, folytathatta az útját, míg a
mohó, zsugori kereskedő lelke, aki minden nap imádkozott, de az összes
vevőjét becsapta, nem kerülhette el Chemosh büntetését, és az Abyss
mélyén végezte.
Egyes lelkek képtelenek voltak elszakadni. Az anya, aki nem akarja
hátrahagyni a gyermekeit, vagy a férj, aki képtelen elválni a feleségétől. Ők
egészen addig összeköttetésben maradnak a szeretteikkel, amíg nem sikerül
meggyőzni őket, hogy az a legjobb, ha továbblépnek, mert az élőknek
élniük kell az életüket, és a holtaknak is folytatniuk kell az utazást.
Chemosh a csarnokban állt, és nézte a lelkek végtelen sorát. Felvillant
előtte az a borzalmas kép, amikor a véget nem érő folyam egyszer
váratlanul megrekedt. Amikor az utolsó lélek lépett elé. Chemosh
döbbenten, értetlenül nézett körül. Akkor állt fel először a trónjából a
teremtés kezdete óta. Kiviharzott a csarnokból, és megrökönyödve
tapasztalta, hogy Takhisis ellopta a világot, és vele együtt a lelkeket.
Akkor tanulta meg a halandók egyik szólását: „Csak akkor jössz
rá, hogy mit ér, amid van, amikor elveszted azt."
Akkor megfogadta, hogy még egyszer nem veszt el semmit.
Chemosh sorban fogadta a lelkeket, meghallgatta a történeteiket,
meghozta az ítéleteit. Egyeseket továbbengedett, másokat a saját
szolgálatába állított. Várta, hogy az ítélkezés a szokásos elégedettséggel
töltse el.
Ezen a napon azonban nem így történt. Határozottan rosszul érezte
magát. Minden rosszul alakult, aminek jól kellett volna végződnie.
Kicsúszott a kezéből az irányítás, és fogalma sem volt, hogyan történhetett.
Mintha elátkozták volna.
Ebben a pillanatban rájött, miért van a csarnokban, rájött, hogy mit
keres.
A Távozó Lelkek Csarnokában állt, és maga előtt látta az első lelket, aki
elé járult, amikor megkerült a világ: Takhisis halandó lelkét. Az összes isten
jelen volt az ítélethozatalkor. Tisztán hallotta Takhisis szavait, aki félig-
meddig kétségbeesetten könyörgött, félig- meddig dacosan acsarkodott.
- Hibát követtek el! - mondta Takhisis az isteneknek. - Amit tettem, az
visszafordíthatatlan. Az átok hatott rátok. Ha megöltök engem, saját
magatokat is elpusztítjátok.
Chemosh nem tudta elítélni őt. Egyik isten sem tudta. Végtére is közülük
való volt. A Főisten eljött elveszett gyermeke lelkéért, és ezzel Takhisisnek,
a Sötétség Királynőjének uralma véget ért, az idő visszazökkent a medrébe,
és az univerzum végtelen körforgása folytatódott.
Chemosh akkor nem foglalkozott Takhisis jóslatával. Az istennő
évezredeken keresztül acsarkodott és fenyegetőzött. Most azonban eszébe
jutottak Takhisis szavai, és nyugtalanul merengett rajta, vajon mire
gondolhatott a bukott királynő.
Csak egyvalaki tudhatja, az, aki közelebb állt Takhisishez, mint bárki
más a világon. Valaki, akit ő üldözött el maga mellől.
Mina.
 9. fejezet

Nadragulya nehéz szívvel hagyta el a barlangot. Gombóc gyűlt a torkába,

lekúszott a nyelőcsövén, majd megült a gyomrában, amely görcsbe rándult,
és émelygés fogta el. A lábából kiszállt minden erő, alig tudta mozgatni az
izmait, a szíve elnehezült, szinte alig vert. Végül nagy nehezen elindult, de
bánata minden egyes lépéssel tovább mélyült.
Azt mondogatta magának, hogy életbevágóan fontos küldetést teljesít
Rhys megmentése érdekében. Hasztalan győzködte azonban magát, a lelke
mélyén tudta, hogy hiábavaló útra indul. Az agya ádáz harcot folytatott a
szívével, amely tovább rontott az állapotán, megszédült, és már a finom
sózott disznóhús is veszélyben forgott a gyomrában.
Nadragulya úgy döntött, hogy a szíve helyett az eszére hallgat. A józan
ész logikus gondolkodást jelentett, márpedig tudta, hogy ezt az emberek
mennyire sokra becsülik, és lépten-nyomon hangoztatják is. A logika pedig
most azt diktálta Nadragulyának, hogy sokkal nagyobb hasznára lehet
Rhysnek, ha megkeresi a szerzeteseket, és segítséget hoz Majere
templomából, mintha közönséges surranóként mellette marad a barlangban.
Rhys logikus érvelése győzte meg őt a távozásról, és most ugyanez a logika
késztette arra, hogy az eszére hallgasson, és menjen tovább, és ne forduljon
vissza.
A kutya szorosan a nyomában maradt, ahogy a gazdája parancsolta neki.
Valószínűleg belül ő is tépelődött, mert meg- megállt, és ilyenkor végig
kellett hallgatnia a surranó korholását.
- Atta! Ide hozzám! Velem kell jönnöd - mondta a kutyának. - Most nincs
időnk bámészkodni.
Az eb utána iramodott, mert ezt parancsolták neki, de nem túl nagy
lelkesedéssel, igaz, az Nadragulyában sem munkált.
Időközben besötétedett. Solinari és Lunitari is az égen volt. Solinari
félteli, míg Lunitari telihold állapotban. Ahogy felnézett az égboltra, úgy
látszott, mintha a két hold egy szempár lenne, amelyik
rákacsint. Felnézett a felette húzódó hegygerincre, és úgy gondolta,
logikusan, hogy a gerincen találhat egy utat, amely Roncsosdba vezet. A
gerinc nem tűnt túl távolinak, csupán néhány ugrás és szökellés a
homokdűnék között, majd némi mászás a sziklákon.
A homokdűnék között azonban jóval nehezebben haladt, mint előzetesen
gondolta. Sem ugrálni, sem szökdécselni nem tudott. A laza homok folyvást
kicsúszott az amúgy is zsírtól sikamlós csizmája alól. Több időt töltött
négykézláb, mint talpon. Irigyelte Attát, aki egészen könnyedén haladt a
homokban. Bárcsak neki is négy lába lenne, gondolta. Egy örökkévalóságig
tartott, mire túljutott a homokdűnéken. Megizzadt, kimerült, és
akárhányszor a gerincre nézett, úgy látta, mintha távolodna tőle.
De egyszer minden véget ér, még a homokdűnék sora is. Következhettek
a sziklatömbök. Úgy vélte, itt majd könnyebben boldogul, lelkesen mászott
a gerinc felé, de csalódnia kellett.
Hamar elpárolgott minden reménye.
Nem sejtette, hogy a sziklák közelről ilyen nagyok, és ennyire élesek, és
ezért nem lehet fogást találni rajtuk a mászáshoz. Az sem segített a
helyzetén, hogy a sziklák közt élő patkányok igen termetesnek és
szemtelennek bizonyultak. Szerencséjére vele tartott Atta is, aki a
patkányokra vicsorgott, és elzavarta a rágcsálókat, amelyek egyébként
minden bizonnyal lekergették volna őt a sziklákról.
Alig kezdett még bele a sziklamászásba, máris több helyen megvágta a
kezét. Egyszer megcsúszott a lába, beszorult egy repedésbe, és amikor
kihúzta onnan, megrántotta a bokáját. Egy ízben meg kellett állnia, hogy
könnyítsen gyomra tartalmán, de így legalább a sózott hús problémája
megoldódott.
Amikor már úgy érezte, hogy a sziklatömbök folyama sosem ér véget,
felért a gerincre.
Nadragulya kilépett a Roncsosdba és a szerzetesekhez vezető útra, majd
mindkét irányba végignézett rajta. Hirtelenjében nevetségesnek találta, hogy
„útnak" nevezik ezt a kátyúkkal tarkított és szekérkerék nyomokkal
barázdált földcsíkot. A következő észrevétele azonban kizökkentette
merengéséből, és kijózanította. Az út mindkét irányban a távolba veszett, és
sehol sem látott semmiféle várost.
Hallott már Roncsosdról, és tudta, hogy nagy város. Egy város,
amelyik sosem alszik. Egy város, ahol lámpások égnek az utcákon, fények
pislákolnak a házak és kocsmák ablakaiban, tábortüzek lobognak a
tengerparton. Abban reménykedett, hogy fent a gerincen azonnal
megpillantja majd a város fényeit.
De csupán a csillagok tompa fényét, és a két hold idegesítő kacsintását
látta.
- Na, és hol a város? - Nadragulya többször is körbefordult. - Most
merre menjek?
Ekkor megértette az igazságot, és az igazság árnya rátelepedett a szívére.
Az igazság, amely rámutatott az egyetlen logikus magyarázatra.
- Nem számít, hogy melyik irányban van - motyogta maga elé döbbent,
borzalmas felismeréssel -, nem számít, mert túl messze van. És Rhys tudta
ezt! Tudta, hogy nem érünk időben Roncsosdba, pláne vissza. Elküldött
minket maga mellől, mert tisztában volt vele, hogy meghal!
Leült a sárba, majd magához hívta a kutyát, és átölelte a nyakát.
- Most mihez kezdjünk, Atta? - kérdezte.
A kutya válaszképpen a sziklatömbök felé iramodott. Megállt, majd
várakozón nézett vissza a surranóra, és izgatottan csóválta a farkát.
- Azzal nem érünk semmit, ha visszamegyünk, Atta - mondta
Nadragulya letörten a kutyának. - Ha sikerülne is lemásznom azokon a
sziklákon anélkül, hogy kitörném a nyakam, amit kétlek, akkor sem érnénk
vele semmit.
Kitörölte az izzadságcseppeket a szeméből.
- Nem tudjuk megmenteni Rhyst, sem saját magunkat. Én csak egy
surranó vagyok, te pedig csak egy kutya. Segítségre van szükségünk.
Tovább ücsörgött az úton, magába roskadva. A tenyerébe temette az
arcát. Atta megnyalta a surranó kézfejét, majd a hóna alá dugta az orrát, és
noszogatni kezdte.
Nadragulya felemelte a fejét. Új gondolat ütött szöget a fejében, egy
gondolat, amely majd az őrületbe kergette.
- Mi itt vagyunk, Atta, félholtan, és segíteni próbálunk a gazdádnak, de
mit csinál eközben az istene? Semmit! Az istenek tehetetlenek! Majere oda
vezethetett volna minket Roncsosd
városához! Majere keménnyé változtathatta volna azt az átkozott homokot,
és puhává a sziklákat! Majere levehette volna Rhys bilincsét! Majere ide
küldhetett volna hat szerzetest, hogy visszamehessünk a barlangba! Hallasz
engem, Majere? - kérdezte Nadragulya, és felnézett a mennyekre.
Várt egy kicsit, lehetőséget adva az istennek, de a hat szerzetes nem
bukkant fel.
- Szóval így állunk - mondta a surranó. Feltápászkodott a sárból, csípőre
tette a kezét, az égre nézett, majd beszédet intézett az istenhez. - Nem
tudom, hogy hallasz-e vagy sem, Majere - kezdte Nadragulya szigorú
hangon -, nyilván nem, mert én csak egy surranó vagyok, és ránk senki sem
hallgat, ráadásul misztikus képességem van, így nem is vagyok a híved. De
tudnod kellene, hogy ez semmit sem jelent. Te jó isten vagy, Rhys
legalábbis ezt mondta, és ezért meg kellene hallgatnod mindenkit, legyen az
surranó vagy misztikus, akár a híved, akár nem.
- Már értem, hogy miért gondolod úgy, hogy nem tisztességes, ha
segítséget kérek tőled. Soha semmit nem tettem érted, de te sokkal
hatalmasabb vagy nálam, ezért úgy vélem, hogy igazán nagyleleményű,
vagy nagylelkességű, vagy mi is az a szó, szóval lehetnél egy kicsit kedves
hozzánk, még akkor is, ha nem érdemeljük meg.
- Ha én nem is érdemlem meg a segítségedet, Rhys igen. Valóban
elhagyott téged Zeboim kedvéért, de tudnod kell, hogy csak azért, mert te
cserbenhagytad őt. Ó, hallottam a tanmesét arról, hogy mi halandók nem
érthetjük meg az istenek észjárását, de ti istenek beleláthattok a halandók
szívébe, így tudnod kell, Rhys azért fordult el tőled, mert rettentően dühös
volt, és kínozta a fájdalom. Persze nagyon jó dolog, hogy megbocsátottál
neki, de hát te jó isten vagy, ezért ezt kellett volna tenned már elsőre is, így
ezért ne számíts tőlem dicséretre.
Nadragulya elhallgatott, és nagy levegőt vett, hogy rendezze egyre
inkább szerteszét szaladó gondolatait. Ezután folytatta a tirádát, ha lehet,
még hevesebben.
- Rhys bebizonyította a hűségét, amikor szembeszállt Zeboimmal, pedig
az megmentette volna őt, és minket is, és most is a hűségét bizonyítja, hisz
ott ücsörög abban a barlangban, és várja, hogy Mina
visszatérjen, és megölje őt. És te mit teszel cserébe? Hagyod, hogy
odaláncolják a barlang falához!
Nadragulya égnek emelte a kezét, és még hangosabban kiáltotta.
- Jelent ez neked valamit, Majere?!
Elhallgatott, időt hagyott az istennek, hogy feleljen.
Nadragulya tisztán hallotta, amint tengeri sirályok veszekednek
egy frissen zsákmányolt haltetem felett, ahogy a hullámok a part menti
szikláknak csapódnak, és ahogy a szél felkapja az elszáradt, zizegő
fűszálakat, hogy messzire sodorja. Egyik sem hangzott úgy, mint egy isten
hangja.
Nadragulya felsóhajtott.
- Talán felajánlhatok neked valamit, ami elnyeri a tetszésedet.
Felajánlhatnám, hogy hű szolgád leszek, de ez persze hazugság lenne.
Szeretem, hogy halottlátó vagyok. Szeretek segíteni a holt lelkeknek
meglelni az e világból kivezető utat, vagy szívesen beszélgetek velük, ha
még maradni akarnak. Szeretem az érzést, amikor misztikus varázslatot
használok, és a föld szelleme átjárja a testem, majd az erő a szívem
mélyéből kilökődik az ujjbegyeimen keresztül, és ekkor, én, a kicsiny
surranó is képes vagyok leteríteni egy minotauruszt. Szóval nem
alkudozhatok veled, Majere, és tudod mit, a halandóknak nem is kellene
alkudozniuk az istenekkel. Tudod miért? Mert te isten vagy, nagy, és
hatalmas és csodálatos, én pedig csak egy surranó, Atta pedig csak egy
kutya, és Rhys is csak egy ember, és nekünk szükségünk van a segítségedre.
Úgyhogy küldd el hozzám azt a hat szerzetest, de íziben!
Nadragulya leeresztette a karját, remegve felsóhajtott, majd várta, hogy
történjen valami.
A sirályok abbahagyták a rikácsolást, mert az egyikük elmenekült a
zsákmánnyal. A hullámok tovább ostromolták a partot, de ezt tették mióta
világ a világ. A szél elállt, így a fű sem zizegett tovább. Az isten is
hallgatott.
- Akkor hagyjuk a hat szerzetest - próbálkozott Nadragulya -, legyen
csak kettő és egy lovag. Vagy egy szerzetes és egy varázsló.
Atta vinnyogni kezdett, és megbökdöste Nadragulyát. A surranó felé
nyúlt, hogy megsimogassa, de a kutya elhúzta előle a fejét. Nadragulyára
nézett, és összeszűkült szemmel nézett rá. Nem kérlelte, közölni akart vele
valamit: elég ebből a butaságból, menjünk
vissza.
A kutya tekintetétől Nadragulya még nyugtalanabb lett.
- Most már tudom, milyen lehet juhnak lenni - motyogta az orra alá, és
próbálta elkerülni az állat tekintetét. - Csak még egy kicsit várjunk, Atta.
Adjunk esélyt az istennek. Látod ott azokat a sziklatömböket? Semmi bőr
nem maradt a tenyeremen. mi lehet az?
Nadragulya mozgást érzékelt. Megpördült, és hunyorogva kémelte a
sötétséget a hold gyér fényében. Két alak közeledett feléjük.
- Köszönöm, Majere! - hálálkodott a surranó, majd futni kezdett a
kátyús úton a két alak felé. - Segítség! Segítség! - kiáltozta.
Atta utána iramodott, és veszettül ugatott. Nadragulya azonban annyira
izgalomba jött, hogy nem figyelt fel a kutya hangszínére. Atta hiábavalóan
loholt a surranó után.
- Ó, mennyire örülök nektek fiúk! - lelkendezett. Csak mikor elég közel
került a két alakhoz, és alaposabban megnézhette őket, akkor látta, hogy
mekkorát tévedett.
Többé már nem örült. Chemosh két választottjának.
 10. fjezet

Mina a Vértengert nézte az ablakon keresztül. A nyugodt vízfelszínen

megcsillant a holdfény. Lunitari vörös fénye tisztást vágott a fodrozódó,
apró hullámok között, vörös ösvényt, amelyet bíborszínűvé változtatott az
éjszaka sötétje. Mina vágyódása kivezette őt börtönéből a végtelen tengerre.
A hullámok körbefonták a bokáját, ő pedig belelépett a vízbe.
Kinyílt mögötte az ajtó.
- Chemosh! - kiáltott fel a nő örömteli hangon. - Eljött hozzám.
Egy szempillantás alatt visszatért a szobájába. Széttárt karral
fordult a bejárat felé, hogy üdvözölhesse szerelmét, hogy a lába elé vethesse
magát, és a bocsánatáért esedezzen.
- Nagyúr. - szólt.
A szavak azonban elhaltak az ajkán. A lelkesedése elillant.
- Krell! - horkant fel utálkozva. Nem is próbálta leplezi az érzelmeit. -
Mit akarsz?
A halállovag méltóságteljesen lépett be a szobába. A szarvalt, sisakos fej
rávigyorgott.
Vörös disznószeme felizzott.
- Megölni téged.
Krell berúgta maga mögött az ajtót. Előhúzta a kardját a hüvelyéből, és a
nő felé indult.
Mina kihúzta magát, és megvetően nézett a halállovagra.
- Az uram nem hagyja, hogy hozzám érj!
- Az uradat egy cseppet sem érdekli, hogy mi történik veled - vigyorgott
Krell. - Nosza, hívd csak ide. Kíváncsi vagyok, válaszol-e.
Mina előtt felsejlett Chemosh megvető, utálkozó pillantása, amikor
elküldte őt maga mellől. Még csak arra sem volt hajlandó, hogy
meghallgassa őt. Elképzelte, amint fennhangon szólítja istenét, de a
szívében már hallotta is a megtagadás borzalmas visszhangját.
Azt nem bírná elviselni.
 Krell már korábban is megfenyegette őt, de akkor csak károgott és
hősködött. Soha nem merte bántani, amíg Chemosh vigyázott rá. Most
azonban megkapta az esélyt. Mina most védtelen volt és magányos.
Fegyvere sem volt. Az ima is hiábavaló lett volna, hisz Chemosh elfordult
tőle.
Mina körbenézett a szobában, hátha használhatna valamit a halállovag
ellen. Nem mintha bármi is a hasznára lehetett volna. Még a valaha
kovácsolt legélesebb penge sem képes megkarcolni a halállovag páncélját.
Nem akart meghalni harc nélkül. A lelke büszkén lép majd be a Távozó
Lelkek Csarnokába. Chemosh nem szégyenkezhet miatta.
Krell is körbenézett a szobában, de nem ugyanabból a célból, mint Mina.
- Honnan jön az a furcsa fény? - kérdezte. - Meggyújtottál valamit?
Az asztalon állt egy gyertyatartó. Vasból öntötték. Karmos lábra
hasonlított, három karmos kézzel, amelyek a gyertyákat tartották. Nagy volt
és nehéz, de sajnos túl messze volt.
- Igen - felelte Mina. - Megidéztem egy tűzlidércet.
A szoba egyik sarkába mutatott, szemközt a gyertyatartóval.
- Egy tűzlidércet! - Ha valami, ez a lény elpusztíthatta Krellt.
Azonnal odakapta a fejét.
Mina az asztalhoz ugrott, a talpánál fogva felkapta a gyertyatartót, és
fordulásból, teljes erőből lesújtott Krell sisakjára.
Amikor legutóbb harcoltak a Viharerődben, akkor lecsapta a halállovag
fejét. De akkor vele volt Chemosh.
Ezúttal azonban egyetlen isten sem állt az oldalán. Egyetlen isten sem
harcolt mellette.
A vas gyertyatartó keményen csattant a fekete sisakon, de semmi sem
történt. Krell talán meg sem érezte. Az ütéstől zsibbadásszerű érzés futott
végig Mina karján a csuklójától egészen a válláig, a halállovag jeges
érintésétől pedig időlegesen megbénult. A gyertyatartó kifordult a
tenyeréből.
Krell visszafordult felé. Megfogta a karját, kicsavarta, majd a falhoz
lökte. Mina felszisszent a fájdalomtól, de nem jajdult fel. A halállovag a
falhoz szorította, nem engedte elszökni. Egészen közel hajolt hozzá sisakos
fejével. Mina látta a sisak feneketlen ürességét,
érezte a romlás és a halál bűzét.
- Bárcsak élő ember lennék! - mondta, és Mina fölé magasodott. -
Eljátszadoznék veled egy kicsit, mielőtt megöllek, mint a régi szép időkben.
Szerettem nézni a félelmet a szemükben. Tudták, hogy mit teszek velük.
Reszkettek, és zokogva könyörögtek szánalmas életükért, én pedig azt
mondtam nekik, ha jó kislányok lesznek, és eljátszadozhatok velük, akkor
életben maradnak. Persze hazudtam. Amikor végeztem, akkor megragadtam
a torkukat, a puha, selymes, kecses nyakukat, mint amilyen a tiéd is, és
kiszorítottam belőlük a szuszt.
Körbefonta Mina nyakát páncélozott kezével.
- A te esetedben sajnos be kell érnem a fojtogatással.
Az ujjai ránehezültek Mina torkára, és szorítani kezdte. Forrón bugyogó,
keserű harag lobbant fel a nőben. Borostyán fény csillant a szemében.
Borostyán fény csapott ki az ujjaiból. Megragadta Krell csuklóját, lerántotta
a torkáról, és odébb taszította a halállovagot.
- Élő ember! - kiáltotta Mina, és a hangjába beleremegtek a kastély
falai. - Élő ember akarsz lenni? Teljesítem a kívánságodat!
A halállovagra mutatott. Borostyánszínű fény borította be Krell testét. Ő
felordított, és reszketni kezdett a páncél alatt, amely váratlanul kettéhasadt,
majd eltűnt.
Ausric Krell ott állt Mina előtt. Meztelen teste minden ízében remegett.
Kicsi, disznószerű szeme vérben úszott. Rémülten, halálra váltan meredt a
nőre.
- Térdre! - parancsolt rá Mina.
Krell hitvány talpnyalóként omlott össze a nő előtt.
- Mostantól engem szolgálsz! - mondta Mina.
Krell motyogott valamit, de nem lehetett érteni. Mina belerúgott, amitől
Krell felsírt.
- Igen! Igen! Szolgállak téged! - vinnyogta.
Mina az ajtóhoz lépett. Megérintette, amitől az borostyánszínű
szilánkokra hullott. Keresztüllépett a parázsesőn, és kilépett a sötét
folyosóra. Rámeredt a falra. A kő megolvadt, és egy lépcső tárult fel előtte.
Felment a kanyargó csigalépcsőn a bástyára.
- Mondd meg Chemoshnak, ha visszatér - dörgött Mina hangja Krell
fülében -, hogy elmentem megszerezni azt, amire vágyik!
Krell továbbra is a földön lapulva zokogott. Nem merte kinyitni a
szemét, félve, hogy Minát látja maga előtt. Egy idő után a kemény kőpadló
nyomni kezdte a térdét és a könyökét. Meztelen testének minden porcikája
remegett. Megcsípte a bőrét, nagyot nyelt, majd felnyögött és átkozódott.
Semmi kétség.
Középkorú, szürkés hajú, kopaszodó férfi sárgásfakó bőrrel, görcsbe
ránduló gyomorral. Ezt kívánta.
Ismét élő ember volt.
 11. fejezet

Miközben Ausric Krell nyomorultul érezte magát a Választottak

kastélyában, Nadragulya odakint még nyomorultabbul.
Azonnal fel kellett volna ismernie Chemosh élőhalottjait. Ha csak egy
kicsit is odafigyelt volna, akkor feltűnt volna neki, hogy az a két férfi,
akikről azt hitte, hogy az isten küldte hozzá Rhys megmentésére, nem is élő
ember. Nem övezte őket villódzó aura, nem pislákolt bennük az élet fénye.
Csupán torz kelések voltak az éjszakai tájon. Atta tudta ezt. Nem
üdvözlésképpen ugatott, figyelmeztetni akarta a surranót. A kutya remegve
állt mellette, és vicsorogva morgott a két idegenre.
A két választott megtorpant. Nadragulyára meredtek üres tekintetükkel,
amitől a surranó nyugtalanná vált. Nem tudta, hogy miért, de ekkor eszébe
jutott, hogy Gerard korábban arról mesélt, hogy egy férjet feldarabolva
találtak meg az erdőben. De csak homályosan emlékezett a történetre, mert
akkor is a gőzölgő vacsorán járt az esze, és nem igazán figyelt oda.
Azok a választottak, akikkel eddig találkozott, meglehetősen kezelhetőek
voltak. Akkor adódott velük probléma, amikor megpróbáltak elcsábítani
valakit, de eddig egyetlen ember sem - legyen választott vagy sem - próbálta
meg elcsábítani Nadragulyát (nem számítva azt a koszos szajhát abban a
palanthasi sikátorban, aki olyan részeg volt, hogy talán észre sem vette,
hogy Nadragulya egy surranó).
Nadragulyának ettől függetlenül nem tetszett, ahogy ez a két választott
most ránézett. A választottak általában nem bámulták meg őt. Rá se
hederítettek, és ez tökéletesen megfelelt Nadragulyának.
- Üdv, pajtik! - mondta Nadragulya, és intett nekik. - Tévedtem.
Összetévesztettelek titeket valakivel - hadarta. Valaki élővel, tette hozzá
magában.
Fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Egyszerűen csak sétáljon el
mellettük egy „Üdv, pajtik!" kiáltással, vagy forduljon sarkon, és
kezdjen eszeveszett menekülésbe? Az ösztönei a menekülés mellett
döntöttek. Éppen cselekedni akart, amikor észrevette, hogy az egyik
választott kést ránt.
- Mit csinálsz? - kérdezte a társa. - Ez egy surranó.
- Igen - bólogatott Nadragulya, miközben fokozatosan hátrált. - Én csak
egy surranó vagyok.
- Nem érdekel - felelte a másik gonosz hangon. - Elküldöm
Chemoshhoz.
- Ez egy surranó! - ismételte meg a másik undorral teli hangon. -
Chemoshnak nem kellenek surranók.
- Igaza van - mondta Nadragulya a késesnek. - A fogadókban is mindig
ezt mondják. „Surranót nem szolgálunk ki. Nincs az az ördög." Láttam a
feliratokat. Mindenhol kiteszik.
Nyugtalanul nézett körül, de sehol sem látott segítséget. Az út és a táj
kietlen volt. Folytatta a hátrálást.
- Chemosht nem érdekli - torkolta le a választott. - A halott az halott, és
a gyilkolás enyhíti a fájdalmat.
Nadragulya felé indult, a késsel a kezében. A surranó tisztán látta a
pengére száradt vért.
- Tegnap éjszaka megöltem egy nőt - mesélte a választott a társának,
mintha csak a kocsmában beszélgetnének egy pofa sör mellett. - Kibeleztem
a szukát. Nem esküdött fel Chemoshra, de legalább enyhült a fájdalmam.
Próbáld ki te is! Segíts megölni ezt a kis mitugrászt.
A választott megvonta a vállát, lehajolt, felvett egy ágdarabot a földről
furkósbot gyanánt, majd mindketten elindultak Nadragulya felé.
Nadragulya ekkor döbbent rá, hogy a választottak többé nem azért ölnek,
hogy új tanítványokat szerezzenek Chemoshnak. Egyszerűen csak
gyilkolnak!
A surranó rámutatott az egyikükre, bízva benne, hogy őt leterítheti, mint
korábban azt a minotauruszt, de eszébe jutott, hogy a mágia nem hat rájuk.
Egyből felgyorsult a szívverése, felpezsdült a vérkeringése, és korábbi
keserű levertsége szempillantás alatt elillant.
Drága időt vesztegetett el azzal, hogy varázslattal akart próbálkozni.
Jobb lesz menekülőre fogni, gondolta.
- Atta, futás! - nekiiramodott, a kutya pedig követte.
 Nadragulya gyors futónak számított; nagy gyakorlatra tett szert, amikor
még városbírók, dühös feleségek, felbőszült földművesek és haragos
kereskedők elől kellett menekülnie. Váratlan nekiiramodása meglepte a két
választottat, és viszonylag nagy előnyre tett szert rövid idő alatt, de a lábai
ólmosan mozogtak a homokkúszástól és a sziklamászástól. Nem maradt
ereje a futásra. Ráadásul az útba vájt mély szekérnyomok, a magas gaz és a
húszsírtól csúszós csizmája sem segítette a dolgát.
A választottak gyorsan közeledtek. Mivel halottak voltak, hetekig
loholhattak megállás nélkül, miközben Nadragulya érezte, hogy már nem
bírja sokáig. Nem akart időt vesztegetni azzal, hogy hátrapillant, de nem is
volt szüksége rá. Hallotta és érezte lábuk dübörgését, a tarkóján érezte síron
túli leheletüket. Tudta, hogy bármelyik pillanatban elkaphatják.
Atta folyamatosan ugatott, félig-meddig oldalazva követte Nadragulyát,
mert közben a két választottat rémisztgette.
Nadragulya oldala elkezdett szúrni. Zihálva kapkodta a levegőt.
Megbotlott az egyenetlen talajon, és kibillent az egyensúlyából. Ennyi hát,
gondolta.
Az egyik választott elkapta a surranó ingének derék alá lógó hátsó részét.
Nadragulya kiszabadította ugyan magát a fogásból, de ezzel egyidejűleg
belezuhant az út menti gazmezsgyébe. Felkészült rá, hogy harcol az életéért,
de ekkor egy ádáz sáskaraj kellős közepén találta magát.
A repülő, ugráló rovarok egész serege emelkedett a levegőbe. A
gazmezsgyében éltek, és most felbőszülten cikáztak, amiért ilyen otrombán
megzavarták őket. Belerepültek Nadragulya szemébe, bemásztak az orrába,
és a nyakán át a ruhája alá. Csapkodva, köpködve, prüszkölve, kapálózva
gördült ki a gazosból. Atta körbe-körbe rohangált, és dühösen harapdálta a
szálló, ugráló sáskákat. Nadragulya lesöpörte az arcáról a rovarokat, és
miután a látása kitisztult, döbbenten látta, hogy a sáskák támadás alá vették
a választottakat.
A két élőhalott szó szerint kézitusát vívott a rovarokkal. A sáskák teljesen
beborították őket. A szemük előtt hemzsegtek, bemásztak a szájukba és az
orrukba. Ellepték a karjukat és a lábukat. És ha ez még nem lett volna elég,
még több sáska érkezett az út menti
mezsgyéből, az út mindkét oldaláról.
A választottak összevissza kapálóztak, ők maguk is ugráltak, hátha
lerázhatják magukról a rovarokat, de azok csak még jobban feldühödtek, és
még ádázabbul támadták az élőhalottakat.
Azok, akik Nadragulyára támadtak, észrevették, hogy az igazi mókából
kimaradnak, ezért otthagyták a surranót, és csatlakoztak a társaikhoz. A két
választott szempillantások alatt láthatatlanná vált, eltűntek a sáskák őrült
forgatagában.
- A kutyafáját! - kiáltotta Nadragulya tátott szájjal. Attához fordult. - Itt
a lehetőség, Atta! Futás!
Maradt még némi erő az izmaiban. Leszegte a fejét, ráparancsolt a
lábaira, és futásnak eredt a göröngyös úton.
Csak futott és futott és futott, nem is nézte, hogy merre. Atta végig ott
loholt mellette, egészen addig, amíg bele nem ütközött valamibe.
A surranó visszapattant, hátrabucskázott, és elterült a földön. Megrázta a
fejét, és felnézett.
- A kutyafáját! - mondta rövid időn belül másodszor is.
- Sajnálom, barátom - a szerzetes felé nyújtotta gondoskodó kezét, és
felsegítette őt a földről. - Figyelnem kellett volna, hogy hová lépek.
A szerzetes előbb végigmérte Nadragulyát, majd a két választottra
nézett, akik az ellenkező irányba menekültek. Próbálták lerázni magukról a
felbőszült sáskákat, de azok tovább üldözték őket. A szerzetes
elmosolyodott, majd aggódó pillantást vetett a surranóra.
- Jól vagy? - kérdezte. - Nem bántottak téged?
- N. nem, barát - hebegte Nadragulya. - Szerencsém volt, hogy azok a
sáskák.
Nadragulyának valami szöget ütött a fejében.
A szerzetes sovány volt, csont és bőr, de izmos. Amikor nekirohant, úgy
érezte, mintha sziklafalnak ütközött volna. Acélszürke haját copfba fonta,
amely leért egészen a derekáig. Egyszerű, élénk narancssárga köpenyt
viselt, amelyet rózsa motívum díszített a felhajtásán és az ujja szegélyén.
Határozott vonásai és erőteljes állkapcsa volt. A szeme most mosolygott, de
kiviláglott belőle, hogy a tekintete azonnal lángra lobbanhat, ha a szerzetes
úgy kívánja.
Nadragulya hagyta, hogy a szerzetes felsegítse őt a földről.
Engedte, hogy leporolja a ruháját, és elpöcköljön egy makacs sáskát, amely
belegabalyodott a hajába. Atta meghunyászkodott az idegen szerzetes előtt,
és nem ment közelebb. Nadragulya csak ekkor, és csak ekkor mert
megszólalni, addig egyetlen hang sem jött volna ki a torkán.
- Majere küldött téged, szerzetes? Mit is beszélek! Persze, hogy ő
küldött, mint ahogy azokat a sáskákat is. - Nadragulya belecsimpaszkodott a
szerzetesbe, és húzni kezdte. - Gyere! Elviszlek Rhyshez!
A szerzetes azonban lecövekelt. Nadragulya meg se bírta mozdítani őt,
addig erőlködött, míg már majdnem ő maga esett hanyatt.
- Minát keresem - mondta a szerzetes. - Tudod, hogy hol találom?
- Minát?! Kit érdekel Mina? - visította Nadragulya. Szigorú pillantást
vetett a szerzetesre. - Valamit összekevertél, szerzetes! Nem Minát keresed.
Sosem kértem erre Majerét. Te Rhyst keresed. Kőműves Rhys Majere egyik
híve. Mina Chemosh szolgája, ő. egy másik isten.
- Én akkor is Minát keresem - felelte a szerzetes. - Meg kell találnom őt,
mielőtt még túl késő lesz.
- Túl késő mihez? Ó, túl késő Rhys miatt! Ezért kell sietnünk! Gyere,
barát, induljunk!
A szerzetes meg se moccant. Összeráncolt homlokkal nézett fel az
égboltra.
- Különös színű, igaz? - jegyezte meg Nadragulya, és ő is felfelé
fordította a fejét. - Én is észrevettem. Fura, borostyán árnyalata van. Azt
hiszem, az az északi fény lehet az, vagy hogyishívják.
Nadragulya komoly hangnemre váltott.
- Figyelj rám, szerzetes! Hálás vagyok a sáskákért, meg minden, de
nincs időnk itt csevegni az égbolt színéről! Rhys veszélyben van. Indulnunk
kell! Azonnal!
A szerzetes meg sem hallotta, amit mondott. Belebámult a távolba,
mintha keresne valamit, majd megrázta a fejét.
- Vakok! - motyogta maga elé. - Mind vakok vagyunk. Itt van előttünk,
mégsem látjuk őt. Nem találom.
Nadragulya kihallotta a fájdalmat és keserűséget a szerzetes
hangjából, és összeszorult a szíve. Ekkor észrevett valamit a szerzetesen,
valamit, amire a választottakhoz hasonlóan, már jóval korábban fel kellett
volna figyelnie. A reszketeg Attára nézett. A bátor eb még sosem viselkedett
így.
A szerzetesből sem sugárzott az élet fénye, noha a választottaktól
eltérően a teste valamiféle éteri, anyagtalan jelleget öltött, mintha nem is
létezett volna fizikai valójában, csak odafestették volna az éjszakai háttér
elé. A kirakós játék részletei lassan a helyükre kerültek. A felismerés érzése
oly súllyal omlott rá, hogy majdnem összeroskadt.
- Ó, istenem! - tört fel Nadragulyából, majd miután rádöbbent, hogy mit
mondott, gyorsan a szájára tapasztotta a tenyerét. - Sajnálom, uram! -
motyogta az ujjain keresztül. - Nem akartam a számra venni a neved! Csak
kicsúszott.
Letérdelt, és leszegte a fejét.
- Rhys rendben lesz, hatalmas isten - mondta a surranó esetlenül. -
Tudom, hogy miért kell megtalálnod Minát. Legalábbis azt hiszem, hogy
tudom - felemelte a fejét. A szerzetes kíváncsian méricskélte. - Ez olyan
szomorú, nem igaz? Mármint, ami Minával történik.
- Igen - felelte a szerzetes. - Nagyon szomorú.
Majere letérdelt Nadragulya mellé, és a fejére tette a kezét. A másikat
Atta fejére helyezte, aki engedelmesen oda is tartotta, hogy az isten
megérinthesse.
- Megáldalak mindkettőtöket, és Kőműves Rhys is áldott. Van hite és
bátorsága, és szereti a barátait. Menjetek vissza hozzá! Szüksége van a
segítségetekre. Nekem ma este máshol van dolgom, de tudnotok kell, hogy
veletek vagyok.
Majere felállt, és a kastély felé nézett, amely kísérteties fényben
ragyogott. Elindult az épület felé.
Nadragulya talpra ugrott. Üdének és erősnek érezte magát, mintha egy
hétig aludt volna, és mellé megevett volna tizennégy vacsorát egyszerre.
Duzzadt az erőtől. A barlang irányába nézett, és visszatért a jókedve.
- Szerzetes isten! - kiáltotta Nadragulya. - Bocsáss meg, hogy ismét
zargatlak, pedig már annyi mindent tettél értünk. Köszönjük a sáskákat és az
áldást! Sokkal jobban érzem magam. Csak lenne itt még valami.
 A sziklatömbökre mutatott.
- Túl nehéz megmászni ezeket a sziklákat, és nagyon. éles a szélük -
mondta fájdalmas képpel.
A szerzetes elmosolyodott, és mosolya közben a kemény, éles
sziklatömbök eltűntek. Üde, zöld domboldal bukkant fel a helyükön.
- Ó! - csodálkozott Nadragulya. Azonnal futásnak eredt a domboldalon,
és közben úgy kalimpált a kezével, mint egy gyerek. - Tarts ki, Rhys!
Jövünk, és megmentünk! Majere megáldott minket! Megáldott engem, egy
surranót!
Atta, aki örült, hogy végre a helyes irányba tartanak, szintén futásnak
eredt. Könnyedén utolérte a surranót, és alaposan le is hagyta.
 12. fejezet

Miközben Rhys a barlang sötétjében kuporgott, a halál árnyékában, az

életre gondolt. A saját életére. A félelem és a gyávaság, az arrogancia és a
büszkeség járt az eszében. Erősen a tenyerébe szorította a szent botból
maradt darabkát, térdre ereszkedett Majere előtt, és alázatosan kérte a
bocsánatát.
Majere azt kéri a híveitől, hogy életükben legalább egyszer hagyják ott
elszigetelt életüket, és lépjenek ki a tágas nagyvilágba. Ennek az utazásnak a
teljesítése azonban önkéntes, nem kötelező. Egyetlen szerzetest sem
kényszerítenek rá, mint ahogy soha senkit nem kényszerítenek semmire. Ha
egy szerzetes esküt tesz, azt hitből és szeretetből teszi, és azért tartja meg a
fogadalmát, mert értéket képvisel a számára. Az isten bölcsen azt tanítja,
hogy a kényszer, vagy a büntetéstől való félelem nyomása alatt tett
fogadalom nem bír valódi tartalommal.
Rhys úgy döntött, ő nem hagyja el a kolostort. Akkor ugyan nem ismerte
volna be, de most már tudta, hogy miért. Arroganciájában és büszkeségében
úgy vélte, hogy elérte a szellemi tökéletesség állapotát, és a világ már nem
taníthat neki semmi újat. Majere sem taníthat már neki semmi újat.
- Mindent tudtam - suttogta Rhys a barlang sötétjének. - Boldog voltam
és elégedett. Könnyű, sima úton jártam, amely körbe-körbe kanyargott. Oly
soká köröztem rajta, hogy a végén már nem is láttam magam előtt.
Becsukott szemmel is végigmentem volna rajta. Csak lépnem kellett, és az
út ott volt a talpam alatt. Azt mondogattam magamnak, hogy az út Majere
körül halad. Valójában azonban semmit sem ölelt körbe. A közepe üres volt.
Egy szakadék peremén egyensúlyoztam, és amikor megtörtént a katasztrófa,
és az út eltűnt a lábam alól, nem volt hová menekülnöm. Belezuhantam a
mélybe. Majere még akkor is próbált megmenteni engem. Értem nyúlt, de én
megtagadtam őt. Féltem. Napsütötte, kényelmes életemet elvették tőlem. Az
istent okoltam ezért, miközben magamat kellett volna
okolnom. Talán akkor sem tudtam volna megakadályozni, hogy Lleu
megölje a szüleimet, ha ott vagyok, de akkor talán jobban átéreztem volna a
fájdalmukat. Segítő kezet nyújthattam volna nekik, amikor felkerestek a
problémájukkal. Én azonban elutasítottam őket. Zokon vettem, hogy
megzavarták nyugodt életemet a fájdalmukkal és a félelmükkel. Nem
foglalkoztam az érzéseikkel, csak saját magammal törődtem.
Az égre szegezte a tekintetét, de a barlang mennyezetétől nem láthatta.
- Valójában ekkor leltem meg a hitemet, amikor elveszítettem azt. Mégis
hogy történhet ilyen csoda? Azért, mert te, istenem, végig hittél bennem.
Félelem nélkül járok hát a sötétben, mert a bensőmben fény lakozik.
Jeges, halovány lidércfény világította meg a barlangot. Ahhoz hasonló,
amelyet olykor sírok felett látni, és a néphiedelem szerint ez közelgő halált
jelez.
Fakó bőrű, hűvösen elegáns, jóképű férfi jelent meg a barlangban.
Hosszú, fekete haja volt, és fényűzően pazar, fekete selyemköpenyt viselt,
fehér színű, csipkézett felhajtóval. Oly különös és mélyreható tekintettel
nézett Rhysre, amelynek nem volt se kezdete, se vége.
- Én Chemosh vagyok, a holtak ura. És te - az isten haragosan nézett rá
-, ki vagy?
Rhys felállt, a láncai kellemetlenül csörömpöltek, és tiszteletteljesen
meghajolt. Noha megvetette Chemosht azért a gonoszért, amit a világra
szabadított, mégiscsak egy isten volt, ráadásul előbb vagy utóbb, mindenki a
színe elé járul.
- Kőműves Rhys a nevem, uram.
- Nem érdekel, hogy mi neved! - rivallt rá Chemosh ellentmondást nem
tűrő hangon. - Mina szeretője vagy! Az vagy, és kész!
Rhys olyan mély döbbenettel meredt az istenre, hogy még gondolkodni
sem tudott, nemhogy felelni a vádra.
Úgy tűnt, hogy Chemosh is elgondolkodik egy pillanatra. A halálisten
körülnézett a rideg, barátságtalan barlangban, rápillantott a láncra és a
bilincsre, a sült hús zsíros cafatjaira, a poshadt vízre, majd fintorgott, amikor
megérezte az emberi ürülék bűzét, hisz Rhysnek nem volt hová mennie,
elvégezni a dolgát.
 - Ezt én nem nevezném szerelmi fészeknek - jegyezte meg Chemosh. -
És - az isten undorral mérte végig Rhyst - téged sem neveznélek szeretőnek.
- Majere szerzetese vagyok, nagyúr - felelte Rhys.
- Azt látom - mondta Chemosh, miután megvetően fintorogva
rápillantott Rhys köpenyére, amely narancssárgán derengett a kísérteties
fényben. - A kérdés már csak az, ha nem vagy Mina szeretője, akkor kije
vagy? Miért hozott ide egy cingár, koszos, bolhás szerzetest? - kérdezte, és
közelebb lépett Rhyshez.
- Tőle kell megkérdezned, uram - válaszolta Rhys.
Próbált egyenletes hangon beszélni, noha ez meglehetően nagy
erőfeszítésébe került. Rhys erősen megszorította a kezében lévő
botdarabkát, és némán imádkozott Majeréhez, hogy adjon erőt neki. A lelke
elfogadta ugyan az elkerülhetetlen halál lehetőségét, a teste azonban
remegett, a gyomra görcsbe rándult.
- Miért lennél hűséges hozzá? - kérdezte Chemosh dühösen. - Miért
lenne bárki is hűséges hozzá? A Főistenre, a teremtőnkre esküszöm, és
Káoszra, aki elpusztíthat minket, ezt egyszerűen nem értem!
Szabadon eresztett haragja forró fuvallatként söpört végig a barlangon.
Rhys erősen verejtékezett. A szent bot darabkájának hegyes végét beledöfte
a tenyerébe, hogy a fájdalom ébren tartsa, és ne ájuljon el.
- Ideláncol téged, és megkínoz. Látom az arcodon haragjának nyomait.
Vagy magadra hagyott, hogy éhen vessz, vagy.
Chemosh elhallgatott, és élénken vizslatta Rhyst.
- Vissza akar térni ide. Hogy megkínozzon. De miért? El akar venni
tőled valamit. Hát ez a magyarázat. Mi lenne az, Kőműves Rhys? Nagy
értéke lehet, különben.
Rhys megmagyarázhatta volna, de az ellenkezett a meggyőződésével.
Majere tanítása szerint minden halandó lelke a sajátja. A lélek rejtelmeit
mindenki csak a saját akaratából fedheti fel, ha úgy dönt. Mina úgy döntött,
hogy megtartja a titkait magának. Nem árulta el Chemoshnak. Noha a lelkét
megfeketítették a bűnei, attól még ő rendelkezett felette. A titkait csakis ő
fedheti fel, Rhys nem teheti meg helyette.
Így hát hallgatott. Vér serkent a tenyeréből, és kibuggyant ökölbe
szorított kezének ujjai közül.
- A tested talán ellenszegülhet nekem - mondta Chemosh. A lehelete a
komor sírok jeges fuvallatára emlékeztetett -, de a szellemed nem. A holtak
nem hazudnak. Amikor a lelked előttem áll majd a Távozó Lelkek
Csarnokában, mindent elmondasz nekem, amit tudsz.
És akkor csalódsz majd igazán nagyot, nagyúr, gondolta Rhys. Mert, az
igazság az, hogy nem tudok semmit.
Chemosh még közelebb lépett hozzá, és kinyújtotta a karját.
- Gyors halálod lesz. Nem szenvedsz majd úgy, mint ahogy Mina
karmaiban szenvednél.
Rhys kurtán biccentett. Tudomásul vette a fenyegetést. A szíve hevesen
dobogott, a torka és a szája kiszáradt. Nem tudott megszólalni. Nagy
levegőt vett, valószínűleg életében az utolsót, és kihúzta magát. Becsukta a
szemét, hogy ne lássa az iszonyatos istent, és a lelkét Majerének ajánlotta.
Az isten áldásának ereje átjárta a testét. Végtelen nyugalom árasztotta el,
és. ugató hang.
Kutyaugatás. A barlang elől érkezett. Atta hangját Nadragulya sípoló
kiáltozása követte.
- Rhys, visszajöttünk! Hé, találkoztam az isteneddel! Megáldott engem
és.
A férfi kinyitotta a szemét. A testét átjáró nyugalom tovatűnt. Chemosh
oldalra fordult, és a barlang bejáratára pillantott.
- Ez meg mi? Egy surranó és egy kutya?
- Ők az útitársaim - magyarázta meg Rhys. - Engedd el őket, nagyúr. Ők
ártatlanok, véletlenül keveredtek bele ebbe az ügybe.
Chemosh érdeklődve nézte őket.
- A surranó azt állítja, hogy találkozott az isteneddel.
- Ő csak egy surranó, nagyúr - próbálkozott Rhys.
Ebben a szerencsétlen pillanatban azonban Nadragulya felkiáltott.
- Hé, Rhys, azért jöttem, hogy alkut kössek azzal a Mina- valakivel! - A
hangja és csizmás lábának dobogása visszhangot vert a barlangban. - Atta!
Lassabban!
- Alkut kötni Minával? - ismételte meg Chemosh. - Nekem nem tűnik
olyan ártatlannak. Úgy látom, most már két szellemet kell kifaggatnom.
 - Nadragulya! - kiáltotta Rhys. - Ne gyere ide! Fuss, menekülj! Attát is
vidd.
- Hallgass, szerzetes! - parancsolt rá Chemosh, és Rhys szájára
tapasztotta a tenyerét.
A halál érintése átjárta Rhys tagjait. A vér mintha megfagyott volna az
ereiben. Az iszonyatos hideg égető fájdalmat okozott minden egyes
porcikájában. Reszketett, de kétségbeesetten kapálózott, és hörögve próbált
megszólalni.
A holtak ura azonban szorosan tartotta őt. A jeges érintés lassan
győzedelmeskedett felette. Rhys térdre rogyott.
Atta berontott a barlangüregbe. Látta, hogy a gazdája a földön térdel,
nyilvánvalóan fájdalmában, és egy idegen alak magasodik fölé. Attának
nem tetszett az idegen. Érzett benne valami rosszat, valamit, ami
megrémítette. Először is nem volt szaga. Mindenkinek van szaga, élőnek és
holtnak egyaránt. Van, akinek kellemes, van, akinek kevésbé, de ennek az
idegennek egyszerűen nem volt. Emiatt arra az ellenszenves tengeri nőre és
az út menti szerzetesre, aki egyébként kedvesen megsimogatta, emlékeztette
Attát. Egyiküknek sem volt szaga, ezért nem tudott képet alkotni róluk, ami
megrémisztette a kutyát.
Atta félt. Reszketett. A szíve hevesen kalapált. Az ösztönei azt súgták
neki, hogy forduljon meg, és meneküljön, de ez a különös idegen bántotta a
gazdáját, és ezt nem hagyhatta. A félelme haraggá változott, és ugrott. Nem
az idegen torkát vette célba, mert háttal állt neki, és a gazdája fölé hajolt,
inkább a lábát készült megmarni, hogy lesántuljon. Farkas ősétől örökölt
ösztöneinek hála, tudta, hogy miként teríthet le egy nála nagyobb ellenfelet:
mindig a lábát kell megtámadni. Át kell harapni a csontot és eltépni az
ínszalagokat.
Belemart Chemosh bokájába.
Egy isten alakja nem egyéb, mint az esszenciájának kivetülése egy
képbe, amelyet a halandó valósnak, és hozzá hasonlóan halandónak érzékel
az elméjében. Az alak látható és tapintható a halandó számára. Az isten ezen
az alakon keresztül képes szólni a halandóhoz, hallja őket, és reagál a
környezetére. Mivel ez az alak halhatatlan esszenciából keletkezik, nem
érez fájdalmat, és kellemes érzések nem járják át a testét. Az istenek
gyakorta úgy tesznek, mintha mindezeket éreznék, mert halandó alakjuk így
még
életszerűbb. Chemosh a Mina iránti szeretetétől fűtve gyakorta még magát
is meggyőzte arról, hogy valóban érzi és élvezi az együttlétet a nővel.
Chemosh nem érezhette volna a fájdalmat, amikor Atta hegyes fogai
belemélyedtek a húsába, de érezte. Valójában nem is Atta fogait érezte,
hanem Majere mérhetetlen haragjának kivetülését. Hasonlóképpen
történhetett az is, hogy egy emberi sárkánydárda, amelyet megáldott az
összes jó isten, úgy találhatta el Takhisis alakját, hogy azt megérezte.
Dacosan prüszkölve, acsarkodva kellett elvonulnia a világ elől. Az istenek
képesek sérülést és fájdalmat okozni egymásnak, de nem szívesen teszik,
mert mindannyian tisztában vannak a borzalmas következményekkel.
Kizárólag akkor folyamodnak ehhez, ha már biztosnak tűnik, hogy az
egyensúly felborul, mert Káosz ott leselkedik alattuk, arra várva, hogy
háborút robbanthasson ki a mennyekben. Ha ez bekövetkezik, akkor az
istenek megölik egymást, és így Káosz végre megkaparinthatja várva várt
győzelmét - a mindenség végét.
Egy isten ritkán támad meg egy másik istent közvetlenül. Általában
halandókon keresztül cselekszik. A támadás mértéke és hatékonysága erősen
korlátozott, általában nem okoz különösebben komoly sérülést az isten
halandó alakjának, csak arra jó, hogy tudassa a másik istennel, hogy hibát
követett el, túl messzire ment, átlépte azt a bizonyos határvonalat.
Majere Atta harapásán keresztül jelezte Chemoshnak, hogy dühös rá. A
holtak ura haragosan felordított. Lerázta a bokájáról Attát, és egy rúgással
odébb penderített. Felemelte a lábát, a kutya fekvő teste fölé helyezte,
készen rá, hogy agyontiporja, így fejezve ki Majerének a véleményét.
Rhys erősen megmarkolta szent botjának csonka, véres darabkáját, majd
minden erejét összeszedve beledöfte az isten hátába. Majere haragjától
hajtva a szilánk mélyen a holtak urának hátába hatolt. Chemosh halálos
rúgása célt tévesztett. Atta talpra ugrott, majd a gazdája és az isten közé
helyezkedett. Felhúzta az ínyét, és félelem nélkül, kihívóan nézett szembe
az istennel.
Nadragulya ekkor érkezett meg a barlangba, ökölbe szorított kézzel.
- Itt vagyok, Rhys. - a surranó megtorpant, és értetlenül nézte
az előtte kibontakozó jelenetet. - Ki vagy te? Várj! Én ismerlek téged! Olyan
ismerős vagy. ó, az istenekre! - Nadragulya hirtelenjében reszketni kezdett. -
Tudom, hogy ki vagy! Te vagy a halál!
- Legalábbis a te halálod - mondta az isten fagyos hangon, majd a
surranó torka felé nyúlt, hogy megfojtsa őt.
Ekkor heves rengés rázta meg a barlangot, és Chemosh elveszítette az
egyensúlyát. A barlang falai beleremegtek, és repedések jelentek meg rajtuk.
Por és kődarabok hullottak rájuk a mennyezetről, majd amilyen gyorsan jött,
olyan gyorsan el is ült a rengés. Minden elcsendesedett.
Az isten és a halandók értetlenül néztek egymásra. Chemosh
négykézlábra esett, Atta lelapult, és vinnyogott.
A holtak ura gyorsan feltápászkodott. Ügyet sem vetett a halandókra,
felnézett a sötétségbe.
- Melyikőtök rázta meg a világot? - üvöltötte az öklét rázva. - Te,
Sargonnas? Vagy te, Zeboim? Vagy talán te, Majere?
Ha érkezett is válasz, a halandók nem hallották. Rhys alig volt magánál,
a fájdalom eltompította az érzékeit, azt is alig fogta fel, hogy mi történik
körülötte. Nadragulya csukott szemmel húzta össze magát, és remélte, ha a
föld még egyszer megremeg, akkor ketté is hasad, és magába szippantja őt.
Még az is jobb lenne, mint hogy a halál még egyszer reá vesse fagyos
tekintetét.
- Abyssban találkozunk, szerzetes! - fenyegetőzött Chemosh, majd
eltűnt.
- Hú, öregem! - fujtatott Nadragulya még mindig reszketve. - Örülök,
hogy elment. Noha gyújthatott volna előtte valami fényt. Olyan sötét van itt,
mint egy goblin gyomrában. Rhys.
A föld ismét megremegett.
Nadragulya a földre vetette magát. Egyik kezével átkarolta Attát, a
másikkal a fejét védte.
A barlang repedései tovább szélesedtek. Kő- és szikladarabok, sárrögök,
és a sárrögök között élő bogarak záporoztak a fejükre, és csak ezután
következett az iszonyatos recsegő, csikorgó hang. Nadragulya olyan
szorosan csukta be a szemét, amennyire csak tudta, és várta a halált.
Ismét minden elcsendesedett. A földrengés abbamaradt,
Nadragulya azonban nem hitt az érzékeinek. Fekve maradt, és továbbra sem
nyitotta ki a szemét. Atta mocorogni kezdett a surranó karja alatt, aki
hagyta, hadd menjen. Ekkor egy bogár belemászott a hajába, és Nadragulya
végre kinyitotta a szemét. Megfogta a bogarat, és elhajította.
Atta sértő hangon kezdett ugatni. Nadragulya kitörölte a szeméből a port,
majd körülnézett. Akár csukott szemmel is forgolódhatott volna, annyira
nem látott semmit a vaksötétben.
A kutya folyamatosan ugatott.
Nadragulya nem mert felállni, félt, hogy beveri a fejét valamibe.
Négykézláb kúszott Atta hangjának irányába.
- Atta! - a surranó kinyújtotta a kezét, és ráakadt a kutya szőrös
bundájára.
Nadragulya tapogatózni kezdett a sötétben. Mindenfelé éles sziklákat
tapintott, mígnem valami puhát és meleget érintett.
- Rhys! - sóhajtott fel Nadragulya megkönnyebbülten.
Kitapogatta az arcát, az orrát és a szemét. A szeme csukva volt. A
homlokát melegnek érezte. Lélegzett, de nyilvánvalóan elveszítette az
eszméletét. Nadragulya körbetapogatta Rhys fejét. Valami meleg, ragacsos
dologba nyúlt a tarkójánál.
Atta hasztalan bökdöste Rhyst. Abbahagyta, és nyalogatni kezdte az
arcát.
- Nem hiszem, hogy a kutyanyál segítene rajta, Atta - jegyezte meg
Nadragulya, és odébb tessékelte a kutyát. - Ki kell vinnünk innen.
Enyhén érezte a tenger jellegzetes sós illatát. Ez reményt adott neki,
hátha a barlang bejárata nem omlott be. Nadragulya megragadta barátja
vállát, próbaképpen húzni kezdte, és örömmel tapasztalta, hogy a test
csúszni kezd a talajon. Megkönnyebbült, mert attól félt, hogy Rhyst félig
betemette a törmelék.
Nadragulya ismét nekiveselkedett, és húzni kezdte Rhyst. Már- már
elhitte, hogy élve kijuthatnak arról a vesztőhelyről, amikor olyan hangot
hallott, amitől megállt a szívverése.
Lánccsörgést.
Nadragulya keservesen felnyögött. Megfeledkezett róla, hogy Rhys még
mindig a falhoz van láncolva.
Kitapogatta a Rhys csuklóján lévő bilincset, majd a láncot követve
odakúszott a falhoz, ahol a láncot egy vaskarikán keresztül a sziklafalhoz
erősítették. A vasgyűrű sajnos még mindig erősen tartott.
Nadragulya szitkozódott, majd eszébe jutott, hogy még mindig Majere
áldása alatt áll.
- Talán tíz sárkány ereje lakozik bennem! - lelkendezett, majd
megragadta a vasláncot, és húzni kezdte, de felsebzett tenyere iszonyatosan
fájt. Megrázta a fejét. Egy sárkány erejével bíró surranó nem érez fájdalmat.
Odébb tessékelte Attát, majd ismét nekiveselkedett, és ezúttal teljes erőből
húzta a vasláncot.
A lánc kicsúszott a kezéből, és ő a földre huppant.
Ismét szitkozódott. Felállt, és újból megpróbálta. Ezúttal sikerült fogást
találnia a láncon.
A vasgyűrű azonban meg se moccant.
Nadragulya feladta a hiábavaló próbálkozást. A lánc mentén
visszakúszott Rhyshez, majd lekuporodott mellé, és kisimította az arcából
véres haját. Atta lefeküdt mellé, és kötelességtudóan nyalogatni kezdte
gazdája arcát.
- Nem megyünk el, Rhys - mondta neki Nadragulya. - Ugye, Atta?
Látod, ő is azt mondja, hogy nem. Ezúttal nem - próbált szokásos,
életvidám, csiripelő hangján beszélni. - Talán a következő földrengésnél az
a fal kettéhasad, és a vaskarika egyszerűen kihullik a falból a földre!
Hát persze, folytatta aztán némán, ha az a fal kettéhasad, akkor ránk omlik
a mennyezet, és a sziklák maguk alá temetnek minket. De ezt nem mondom ki
hangosan.

- Itt vagyok, Rhys - a surranó megfogta barátja ernyedt kezét, és

megszorította. - És Atta is.
A föld ismét megremegett.
 13. fejezet

A Vértenger vörös árnyalatú víztükre alatt, az Ősmágia tornyában Bazalt

és Caele éjt nappallá téve takarított és tisztogatott, hogy mire a varázslók
csapata megérkezik, minden készen álljon a fogadásukra. Húsz-egynéhány
fekete köpenyes varázslót választottak ki, akik elhagyják otthonaikat, hogy
leköltözzenek a tenger alá, és csatlakozzanak Nuitarihoz.
A Vértenger tornya megnyitotta kapuit. Minden készen állt.
Miután beszélt az unokatestvéreivel, Nuitari úgy vélte, többé nincs
értelme titkolni a torony létezését. Üzenetet küldött Dalamarnak, az elf
mestermágusnak, a fekete köpenyesek vezetőjének, hogy hívja össze azokat
a fekete köpenyeseket, akik hajlandók a Vértenger tornyába költözni.
Nuitari természetesen meghívta magát Dalamart is, aki viszont
udvariasan elutasította, mondván, hogy a fekete köpenyesek jelenlétét
mindenképpen fenn kell tartani Wayrethben. Dalamar valójában előbb szállt
volna sírba zárt koporsóban, mint hogy a tenger alá költözzön, ahol
nincsenek fák, nem fúj a szél, nincs égbolt és nem süt a nap. Eme aggályát
Jenna úrnővel is megosztotta.
A Konklávé vezetőjeként Jenna egyáltalán nem nézte jó szemmel az
istenek döntését. Ellenezte, hogy ismét szétválasszák a különböző színű
köpenyeket. Ugyanez történt a papkirály ideje előtt, amikor minden egyes
színnek külön tornya volt. Akkor az tragédiába torkollott. Jenna megosztotta
az aggodalmát Lunitarival, de a vörös hold istennője annyira örült, hogy
végre egyedül birtokolhatja a wayrethi tornyot, hogy nem hallgatott rá.
Solinari választottja, Fehér Coryn expedíciót szervezett a fehér
köpenyesekből, hogy birtokba vegyék az elátkozott tornyot, amely egykoron
Palanthasban állt, most azonban Éjföldön, az élőhalottak sötét vidékén.
Dalamarnak nem magával a toronnyal voltak fenntartásai, csupán annak
elhelyezkedésével. Már hosszú ideje úgy vélte, hogy a fekete
köpenyeseknek illő lenne saját toronyba költözniük. Egyedül
Jennának voltak fenntartásai, de nem tudott időt szakítani rá, hogy
meggyőzze a többieket az igazáról. A Konklávé jelenleg heves vitát
folytatott arról, hogy miként kezeljék a Chemosh választottjai miatt
kialakult helyzetet. Főleg most, hogy kiderült, miként lehet elpusztítani
őket. A fekete köpenyesek egy gyerekhadsereg felállítását szorgalmazták, és
azt akarták harcba küldeni. Egyes pletykák szerint néhányan már meg is
tették.
A választottak híre és ezzel együtt az általános félelem egyre terjedt. Aki
bármiben is különbözött a szomszédjától, vagy nyilvánosan összeveszett
valakivel, vagy csak egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, azt választottnak
bélyegezték, és letartóztatták, vagy alaposan helybenhagyta a csőcselék.
Mivel a varázslók mindig is visszahúzódó, titokzatos alakok voltak, és
alapvetően tartottak tőlük, így ők a kezdetektől fogva elsődleges célponttá
váltak. Jenna minden erejét arra használta, hogy találjon egy varázslatot,
melynek segítségével meg lehet állítani a választottakat, de eddig nem járt
sikerrel. Jelen pillanatban a tenger alatt újjáépített torony érdekelte a
legkevésbé, így felhagyott fenntartásai szajkózásával.
Nuitari tehát diadalmaskodott, ráadásul Chemoshnak köszönhetően. A
sötét hold istene felettébb ironikusnak találta a dolgot.
Bazalt az ágyakat készítette elő, míg Caele leginkább csak lődörgött
körülötte, és tisztes távolból nézte a munkát. A két tanítvány matracokat
hozott fel a raktárból. Egyenként kellett belehelyezni a fából készült
ágykeretekbe, majd lepedőt kellett húzni rájuk, és kikészíteni az ágyneműt.
Azon a szinten dolgoztak, ahol a magas rangú varázslók laknak majd.
Mindenkinek saját lakosztálya lesz. A matracokat libatollal bélelték, a
lepedőt élére vasalták, az ágynemű a legfinomabb gyapjúból készült. Az
alacsonyabb rangú varázslóknak kisebb szoba jár, szalmamatraccal. A
tanítványoknak közös szobán kell osztozniuk, és olykor még a matracon is.
Egyelőre csak magas rangú varázslókat hívott meg az isten. Másnap reggelre
várták őket.
- Segíts leemelni azt - mondta Bazalt, és a felpúpozott matrachalom
tetején lévő matracra mutatott, amelyet nem ért el rövid karjával. - Túl
magasan van.
Caele elcsigázottan felsóhajtott, mint aki egész nap a mezőn
kaszált, és megfogta a matrac szélét. Tett egy tétova mozdulatot, hogy
lehúzza, majd a derekához kapott.
- Á, ez a rengeteg hajlongás és emelgetés. Meghúzódtam.
Bazalt ingerülten nézett rá.
- Mégis mitől húzódtál meg? Eddig az a borospohár volt a legnehezebb,
amit megemeltél, amelyet a mester legfinomabb borával töltöttél tele. Ne
hidd, hogy nem mondom el neki!
- Megkóstoltam, hogy lássam, nem pimpósodott-e még meg - felelte
Caele mogorván. - Nyilván te sem szolgálnál fel romlott bort a
mestermágusoknak, nem igaz?
- Csak segíts levenni azt az átkozott matracot! - dörrent rá Bazalt.
Caele felemelte a kezét, és mire Bazalt megakadályozhatta volna,
az elf elmormolt néhány szót. A matrac a levegőbe emelkedett, és ott
lebegett.
- Mit művelsz? Mindennapi házimunkára nem használhatsz mágiát! -
kiáltotta Bazalt megütközve társa tettét látván. - Mi lesz, ha a mester
észreveszi? Azonnal hagyd abba!
- Rendben - mondta az elf, és megszüntette a varázslatot.
A matrac lezuhant, egyenesen a törpére.
Caele kuncogott. Bazalt fojtott hangon hörgött. A törpe kikászálódott a
matrac alól, és gyilkos pillantást vetett az elfre.
- Te mondtad, hogy hagyjam abba - gúnyolódott Caele. - Én csak
teljesítettem a parancsodat. Te vagy a torony felügyelője, muszáj.
Caele elhallgatott. A szeme kikerekedett:
- Mi volt ez? - kérdezte.
Bazalt szeme kifehéredett. Beleborzongott az iszonyatos hangba.
- Nem tudom. Még sosem hallottam ehhez foghatót.
A mély, dörgő hang volt, amely leginkább az egymáson gördülő,
hatalmas sziklatömbök súrlódásához hasonlított. Mélyről jött, a talpuk alól.
A hang fokozatosan erősödött, mintha közeledett volna. A felpúpozott
matracok imbolyogni kezdtek. A padló remegett. Az asztalok és az
ágykeretek pattogva táncoltak el a helyükről. A falak szintén remegtek.
A remegés elérte Bazalt talpát, majd behatolt a csontjaiba. A fogai
összekoccantak, és elharapta a nyelvét. Caele a matrachalomnak
tántorodott, és próbált megkapaszkodni benne. A remegés megszűnt.
Bazalt krákogó hangot adott, és rámutatott valamire.
 A folyosó korábban tökéletesen vízszintes padlója meredeken oldalra
billent. Egyik ágykeret csúszni kezdett feléjük, egy asztallal a nyomában.
Caele eltolta magát a matracoktól.
- Zeboim! - vicsorgott. - A tengeri boszorkány visszatért!
Bazalt bizonytalan léptekkel mászott felfelé a megbillent
folyosón, és belépett az egyik szobába. Az összes bútor egy halomba gyűlt
annak a falnak a tövében, amelyre a torony billent. Bazalt nem foglalkozott
a károkkal, a kristályablakhoz ment, ahonnan pompás rálátás nyílt a torony
víz alatti birodalmára. Caele ott lihegett szorosan a sarkában.
Mindketten kinéztek az ablakon. A víz zavarossá vált a tengerfenékről
felkavarodott vörös iszaptól. Az iszap úgy örvénylett a torony körül, mint
egy vérfolyam.
- Semmit sem látok ebben a zavaros vízben - jegyezte meg Caele.
- Én sem - csóválta a fejét a törpe meglehetősen feszülten.
A torony ismét rázkódni kezdett. A talaj ezúttal a másik irányba billent.
A bútorok csúszni kezdtek az ellentétes irányba, és magukkal sodorták a
két varázslót. Mindketten a falhoz csapódtak. Bazaltot egy asztal préselte
oda, Caele egy ágykeret áldozata lett.
A rázkódás ismét megszűnt. Bazalt úgy vélte, bármi legyen is az, ami ezt
okozza, időnként meg kell állnia erőt gyűjteni.
Félrelökte az asztalt, majd mit sem törődve Caele siránkozásával, az
ablakhoz sietett, és ismét kinézett rajta.
A kristályfelülethez nyomta az orrát. A kavargó iszap homályában, a
lebegő tengeri növények, és a riadtan, összevissza úszkáló tengeri lények
sűrűjében egy korallzátonyt látott, amely hosszú, lassú növekedéssel
kígyózott felfelé a tenger aljáról. Bazalt szerette nézegetni ezt a
korallzátonyt, mert korábbi, föld alatti életére emlékeztette, amely időnként
hiányzott is neki.
Abból a magasságból pontosan keresztül kellett volna látnia a
korallzátonyon.
Ehelyett azonban pont rálátott a zátonyra. Néhány száz lábbal alatta volt.
Felnézett, és holdfényt meg csillagokat látott.
- Mester! - lehelte Bazalt, majd hisztérikus ordításban tört ki. - Mester!
Nuitari! Ments meg minket!
A torony ismét megrázkódott.
 14. fejezet

Mina magányosan álldogált a halálisten kastélyának oromzatán.

Kísérteties borostyánszín hatotta át a sötét égboltot, a vizet és a földet. Ő
volt a jelenés sötét középpontja. Senki sem láthatta őt, noha sokan keresték.
Istenek és halandók egyaránt a földrengés okát kutatták.
A nő a víz felszínére nézett. A szeretete, mérhetetlen sóvárgása és vágya
kiáramlott a bensőjéből, és vízzé változott. Ráparancsolt, és a Vértenger
forrni és bugyborékolni kezdett. Ráparancsolt, és a víz mozgása
szeszélyessé, kiszámíthatatlanná vált. A hullámok keresztülkasul
csapkodtak, és egymásnak ugrottak.
Aztán a nő bedugta a kezét a vérvörös vízbe, és megragadta a jutalmat,
ura vágyainak tárgyát, az ajándékot, amitől az isten ismét szerelmes lesz
belé. Próbálta oldalirányban kimozgatni, hogy aztán kitéphesse a helyéről. A
nagy erőfeszítéstől időnként pihennie kellett, hogy szusszanjon egyet, és
erőt gyűjtsön a folytatáshoz.
A Vértenger vize lassan örvényleni kezdett egy központi hely körül. Az
Örvény - amelyet az istenek örök figyelmeztetésként teremtettek a halandók
számára a negyedkorban - visszatért, és előbb lomhán, majd egyre
gyorsabban kezdett forogni a középpont, Mina körül. Hatalmas hullámok
csapódtak a szikláknak, habos, sós vízpermetet szórva a tájra, amit Mina
hűsítőnek talált. Lenyalta az ajkáról. A sót keserűnek érezte, mint a
könnycseppet, a vizet édesnek, mint a vért.
A magasba emelte a kezét. Fekete, vulkanikus kőzet alapú kis sziget
emelkedett ki az örvény közepéből. Tengervíz zúdult alá a sziget fekete
szikláiról, ahogy egyre kijjebb emelkedett az örvényből. Mina a szigetre
helyezte az ajándékot, akárcsak egy becses ékszert egy finom fekete
posztóra. Az Ősmágia tornya, amely az imént még a tenger alatt állt, most
felette magasodott.
A torony sima felszínű kristályfalai magukba szívták Mina borostyán
szemének fényét, és Mina borostyán szeme fogva tartotta a
tornyot.
Az örvénylés megszűnt. A tenger felszíne elsimult. A tengervíz
komótosan csurgott alá az új sziget szikláiról, és a torony sima
kristályfalairól.
Mina mosolygott. Majd összeesett.
A borostyánszínű ragyogás megszűnt. Csak a két hold fénye - az egyik
ezüst, a másik vörös - csillant meg a torony falain. Ezek az isteni szemek
most nem kacsintottak.
Kikerekedtek döbbenetükben.
 15. fejezet

Nadragulya arra ébredt, hogy hideg víz csöpög az arcára, és lüktet a feje
a fájdalomtól. Tévesen arra gondolt, hogy ismét ifjú surranó, akit a szülei
csak úgy tudnak felébreszteni, ha hideg vizet lötykölnek az arcára, és pofon
vágják, mert egész éjszaka temetőkben bóklászott.
- Még sötét van, mama! - mormogta Nadragulya ingerülten, majd a
másik oldalára fordult.
Az anyja felugatott.
Nadragulya meglehetősen különös anyai viselkedésnek találta ezt, még
egy surranószülőtől is, de túlságosan fájt a feje ahhoz, hogy tisztán
gondolkodjon. Csak vissza akart aludni. Becsukta a szemét, és nem
foglalkozott a nadrágjára csöpögő, és a szöveten átszivárgó hideg vízzel.
Az anyja megcsípte a fülét, ami meglehetően fájt neki.
- Na de mama! - méltatlankodott Nadragulya, és kelletlenül felült az
ágyban. Kinyitotta a szemét.
- Mama? - semmit sem látott, de érezte, hogy nem egy pihe-puha
ágyban van. Egy rakás éles sziklán ücsörgött, amelyek elég kényes helyeken
nyomták a testét. A sziklák nedvesek voltak, és ahogy érzékelte, egyre
nedvesebbé váltak.
Ismét hallotta a kutyaugatást, majd egy érdes nyelv megnyalta az arcát.
Karmos láb csapott a kezére, és ekkor végre emlékezett.
- Rhys! - kiáltott fel, majd kinyúlt, a barátja kezét keresve. A férfi bőre
langymeleg volt és nedves.
Nadragulya nem értette, hogy a korábban taplószáraz barlang most mitől
kezdett el megtelni tengervízzel, de egyértelműen ez történt. Tisztán hallotta
a barlang talaját borító kőtörmelék között felbuggyanó víz gurgulázását. A
beszivárgó víz mennyisége egyelőre nem adott okot aggodalomra.
Elképzelhető, hogy továbbra is csak ilyen gyéren szivárog, de az is
előfordulhat, hogy nem. Mi lesz, ha a víz elárasztja őket? Ha a barlang
elkezd megtelni vízzel, nem lesz
hová menekülni. A vízszint egyre magasabbra emelkedik majd, mígnem.
- Rhys! Ki kell jutnunk innen! - kiáltott fel Nadragulya érces hangon.
Talán még soha életében nem volt ennyire komoly. Még a sziklatörmelékre
is rácsapott, hogy nyomatékosítja a szavait. - Aááá! - kiáltott fel. Gyorsan
megbánta meggondolatlan tettét. - A fene vigye el! - Egy szálka fúródott a
tenyerébe.
Miközben kihúzta a kezéből a szálkát, szöget ütött a fejében, hogy
miként kerülhetett fa a barlangba. Meglehetősen különös. Surranó lévén,
Nadragulya örökké kíváncsi volt mindenre, még ilyen borzalmas
körülmények között is. Kitapogatta, hogy mi is lehet az. Úgy találta, hogy
az tulajdonképpen egy hosszúkás és sima felületű, mindkét végén hegyes
szilánk, amely valamiféle fából hasadt le.
- Á, igen, ez Rhys botjának egy darabkája - állapította meg csalódottan,
majd kézbe vette. - Én majd megőrzöm neked. Szép emlék lesz. Örülni
fogsz neki - suttogta maga elé a surranó.
Nadragulya mélyet sóhajtott, majd a karjára hajtotta a fejét, és azon
morfondírozott, vajon mikor és hogyan szabadulnak ki abból az iszonyatos,
halálos csapdából. Betegnek és álmosnak érezte magát. Ismét gyerek volt, és
ezúttal az apja akarta megtanítani rá, hogy miként kell zárat feltörni.
- A hallásod és az ujjaid vezessenek! - magyarázta neki az apja. -
Bedugod a tolvajkulcsot a zárba, és addig forgatod, amíg érzed a kattanást,
és akkor.
Nadragulya olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy hasító fájdalom nyilallt
a fejébe, a szemgödre mögött. Elhomályosult a látása. Egyébként sem látott
volna semmit a barlang koromfekete sötétjében. Megérintette a kezében
lévő szálkát, és ekkor eszébe jutottak apja szavai: „A hallásod és az ujjaid
vezessenek!"
A baj csak az, hogy Nadragulya soha életében nem tört fel egyetlen zárat
sem. Számos tekintetben valóban az volt, aminek az apja oly sokszor
elmondta egy-egy lemondó legyintés kíséretében: a surranók szégyene.
- Ezúttal nem - fogadkozott a surranó eltökélten. - Ezúttal sikerrel járok.
Sikerrel kell járnom! - suttogta maga elé.
Vakon kitapogatta a bilincset Rhys csontos csuklóján. A vízszint
folyamatosan emelkedett, de Nadragulya nem foglalkozott vele,
kizárta az elméjéből.
Atta halkan nyüszített, megnyalta Rhys arcát, majd lefeküdt a gazdája
mellé. Hangosan csobbant a víz, ami meglehetősen nyugtalanító előjelnek
számított, a surranó azonban nem foglalkozott vele. Most sokkal fontosabb
dologra kellett összpontosítania. Először is meg kellett szüntetnie keze
remegését. Ez eltartott egy ideig, majd miután megnyugodott, nagy levegőt
vett, kidugta a nyelvét a szájából, ami elengedhetetlen mozzanata a sikeres
zárfeltörésnek, és beledugta a szálkát a bilincs zárjába.
- Kérlek, ne törj el! - imádkozott a szálkához, majd eszébe jutott, hogy a
botot megáldotta egy isten, így talán a szálka is áldott.
Ekkor eszébe jutott, hogy őt is megáldotta az isten!
- Nem hiszem - szólt Nadragulya az istenhez -, hogy bármikor is
segítettél volna valakinek feltörni egy zárat, és gondolom, soha nem is
akartál segíteni semmi ilyesmiben, de kérlek, Majere, most segíts nekem!
Verejtékcseppek gördültek végig Nadragulya orrnyergén. Ide-oda
mozgatta a szálkát a zárban, és várta, amire várnia kellett, bármi legyen is
az, valamiféle kattanást, amitől a zár egyszer csak kinyílik. Csak annyit
tudott, ha sikerül, akkor azt észre kell vennie, éreznie kell, és hallania kell
egy kattanást.
Összpontosított, minden egyebet kizárt az elméjéből. Váratlanul
kellemes, bizsergető érzés járta át a testét. Az öröm mindent elsöprő érzése,
mintha az övé lenne az egész világ, és ha nem lennének zárak, és bezárt
ajtók és egyéb csapdák és titkok, akkor ez a világ egy sokkal jobb hely
lenne. Megérintette a nyílt úton történő vándorlás öröme, amikor sosem
alszik kétszer ugyanazon a helyen, és ha tömlöcbe kényszerül, az meleg és
kényelmes, és a börtönőr olyan kedves, mint Gerard. Nem is beszélve a
csillogó, jó szagú, puha és selymes tárgyak felfedezésének öröméről, és a
súlyos, teli erszények tapintásának mámorító érzéséről.
A szálka hozzáért ahhoz, amihez hozzá kellett érnie, hallotta azt a
bizonyos kattanást. Abban a pillanatban az volt az egész univerzum
legcsodálatosabb hangja.
A bilincs kinyílt.
- Apám! - kiáltott fel izgatottan. - Apám, láttad ezt?
Nem volt ideje megvárni a választ, főleg azért nem, mert sokáig
kellett volna várni rá, tekintve, hogy az apja rég eltávozott, és már egy másik
létben törte fel a zárakat. Szorosan a tenyerébe zárta az értékes szálkát, majd
átkúszott a törmeléken az egyre emelkedő vízben, kitapogatta a Rhys másik
csuklóján lévő bilincset, a szálkát bedugta a zárba, és addig mozgatta, amíg
meg nem hallotta az immáron ismerős kattanást.
Nadragulya kiemelte Rhys fejét a vízből. Ráhelyezte egy laposnak tűnő
szikladarabra, majd megkereste a szerzetes lábát. A férfi lábát előbb ki
kellett ásnia a törmelék alól, de Atta segített neki. Egészen jól belejött a
zárnyitásba, és gyors egymásutánban ki is nyitotta a két bokabilincset. Rhys
kiszabadult.
Éppen a legjobb pillanatban, mert a vízszint időközben annyira
megemelkedett a barlangban, hogy kezdte ellepni a fekvő Rhys fejét. Félő
volt, hogy hamarosan megfullad.
Nadragulya leguggolt a barátja mellé.
- Rhys, ha most fel tudnál ébredni, az nagy segítség lenne, mert hasogat
a fejem, remeg a lábam, rengeteg sziklatömb állja az utunkat, és rohamosan
emelkedik a vízszint. Nem hiszem, hogy ki tudlak cipelni innen, szóval, ha
felkelnél, és velem jönnél, az.
Nadragulya elhallgatott, és reménykedve várt, de semmi sem történt.
Ismét mélyet sóhajtott, majd az egyik zsebébe rejtette a hasznos kis
szálkát, megragadta Rhys vállát, és próbálta átvonszolni őt a barlangon.
Alig tett meg egy lépésnyi távolságot, de a karjai és a lábai máris
feladták. Nagy csobbanással huppant bele a vízbe. Letörölte a homlokáról az
izzadságcseppeket.
A kutya morogni kezdett.
- Nem bírom, Atta! - mormogta Nadragulya lemondóan. - Sajnálom!
Kimerültem. Mindent megpróbáltam, de ez egyszerűen.
Atta azonban nem őrá morgott. Nadragulya csobbanó lábdobogást
hallott. Sok láb dobogását. Hirtelen fény támadt a barlangban, ami egy
pillanatra elvakította a surranót. Amikor visszatért a látása, Majere hat,
narancsszínű köpenybe öltözött szerzetesét pillantotta meg, fáklyával a
kezükben. Elsiettek mellette. Két szerzetes magasra tartott fáklyával
világított, négyen pedig lehajoltak, felnyalábolták Rhyst a vizes talajról,
majd óvatosan kivitték a barlangból. Atta
csaholva robogott utánuk.
Nadragulya ott maradt a sötétben, csak ült a vízben, és döbbenten bámult
maga elé. Nem akart hinni a szemének.
Az egyik fáklyás szerzetes visszatért, és lenézett rá.
- Te szerzetes vagy? - kérdezte.
- Nem - felelte. - Illetve igen. Egy kicsit, azt hiszem.
A szerzetes megérintette a surranó homlokát. Kellemesen hűvös volt a
tapintása.
A fájdalom azonnal tovatűnt, és erő költözött a tagjaiba.
- Köszönöm, barát! - mondta Nadragulya, majd engedte, hogy a
szerzetes felsegítse őt a földről. Még mindig imbolygott egy kicsit. -
Gondolom, Majere küldött titeket, nem igaz?
A szerzetes nem válaszolt, csak mosolygott. Mivel Rhys sem beszélt
valami sokat, így Nadragulya úgy vélte, hogy a szerzeteseknél ez a
természetes, és a mosolygós hallgatást igennek vette.
Miközben kifelé tartottak a barlangból, a surranónak erősen járt az esze
valamin, és éppen, amikor kiléptek volna a szabadba, megtorpant, és
megrángatta a szerzetes köpenyét.
- Olyan hangon beszéltem Majerével, amit ti esetleg csípősnek
neveznétek - szólt Nadragulya bűnbánóan. - Meglehetősen nyers voltam, és
talán megbántottam őt. Megmondanád neki, hogy sajnálom?
- Majere tudja, hogy csak a barátod iránti szeretetből beszéltél úgy -
felelte a szerzetes. - Nem haragszik rád. Becsül téged a hűségedért.
- Valóban? - Nadragulya elvörösödött a meghatottságtól. Ekkor azonban
eluralkodott rajta a bűntudat. - Segített abban, hogy sikerüljön feltörnöm a
zárat. Megáldott engem. Azt hiszem, követnem kellene a tanait, de nem
megy. Nem érezném helyénvalónak.
- Hogy mit és miben hiszünk, az nem fontos - mondta a szerzetes. - Az a
fontos, hogy higgyünk.
Majd meghajolt Nadragulya előtt, akit felettébb feszélyezett ez a fajta
tisztelet. Sután meghajolt, egészen behajlította a derekát, amitől számos
értékes tárgy, amelyek egy részéről már rég megfeledkezett, kicsúszott az
ingzsebéből. Gyorsan leguggolt, hogy kihalássza őket.
Csak amikor megtalálta, vagy végérvényesen lemondott róluk, és felnézett,
akkor vette észre, hogy a fáklyás szerzetes eltűnt.
Már nem is volt szüksége fáklyára. Mindent beburkolt az a különös
borostyánszínű ragyogás, amit már korábban is látott.
Kisétált a barlangból. Még soha életében nem örült ennyire annak, hogy
el kell hagynia egy helyet, és ott, akkor megfogadta, hogy amíg él, soha
többé nem lép be egyetlen barlangba sem. Körülnézett. A szerzetest kereste,
mert nem egészen értette a hittel kapcsolatos dolgot, és rá akart kérdezni.
Egyetlen szerzetest sem látott.
Rhys viszont ott volt. Egy kis dombocskán ücsörgött, és Attát próbálta
megfékezni, aki örömittasan ugrált rá, és nyalogatta, ahol csak érte. A hátsó
lábával sikerült megtámaszkodnia Rhys combján, és próbált rámászni.
Majdnem mindketten hanyatt estek.
Nadragulya boldogan felrikkantott, és odaszaladt a férfihoz.
Rhys szorosan magához ölelte, és nem eresztette.
- Köszönöm, barátom! - mondta elfúló hangon.
Sírás környékezte Nadragulyát, és ezúttal úgy döntött, hogy szabadon
engedi az érzéseit, de ekkor Atta rávetődött, ledöntötte a lábáról, és a
könnyei elkeveredtek az arcát nyaldosó kutya nyálával.
Amikor végre sikerült megszabadulnia az izgatott ebtől, Rhysre nézett,
aki időközben felállt, és csodálkozó arckifejezéssel nézte a tengert.
Solinari ezüstös fénye jegesen csillant egy szigeten, a tenger közepén.
Lunitari vörös fénye egy fekete toronyról verődött vissza, amely úgy
meredezett az égbolt felé, mint egy vádlón kinyújtott sötét mutatóujj.
- Ez korábban is ott volt? - kérdezte Nadragulya az üstökét vakargatva.
- Nem - felelte Rhys.
- Ó, barátom! - kiáltott fel a surranó. - Ugyan ki tehette oda?
És noha nem tudhatta, de az istenek is pontosan ugyanazt a kérdést tették
fel.
 16. fejezet

Az első, amivel Chemosh szembesült, amikor visszatért, az ismét élő, és

anyaszült meztelen Ausric Krell volt. Az egykoron félelmetes és rettegett
halállovag a nagyterem egyik sarkában gubbasztott, magába roskadva
zokogott, és átkozta a sorsát.
Amikor a holtak ura belépett a nagyterembe, Krell felugrott, és üvöltözni
kezdett.
- Nézd meg, mit tett velem, nagyúr! - az ordítozása hisztérikus
rikoltásba csapott át. - Nézd!
Chemosh tetőtől talpig végigmérte. Bár ne tette volna. A petyhüdt,
löttyedt bőrű, hurkás hasú, szőrös, középkorú, meztelen férfi látványa még
egy isten gyomrát is felforgatta. Undorral vegyes dühvel meredt Krellre.
- Szóval elbeszélgettél Zeboimmal - jegyezte meg Chemosh fagyosan. -
Hol van?
- Zeboim!? Nem Zeboim tette! - Krell begörbített ujjakkal karmolta a
levegőt, mintha a falat kaparná, vagy valaki húsába marna. - Mina tette ezt
velem! Mina!
- Ne hazudj nekem, te féreg! - épphogy elhagyták a szavak a száját, már
érezte is, hogy egy szörnyű kétely elhomályosítja az elméjét. - Hol van
Mina? Még mindig odafent van, bezárva?
Krell felkacagott. Az arca rút görcsbe rándult a gyűlölettől és a
félelemtől.
- Bezárva?! - ismételte meg gurgulázó, gunyoros hangon, mintha ez lett
volna a legmulatságosabb tréfa, amit életében hallott.
- Ez a nyomorult féreg megőrült - dünnyögte maga elé Chemosh.
Otthagyta a vonagló Krellt, és elindult, hogy megkeresse Minát.
Borostyánszínű ragyogás hatotta át az éjszakát. A fény átszivárgott
az ablakokon, valamint a falak repedésein, és a téglák közötti hézagokon.
Chemosht zavarta a különös derengés, alig látott tőle, el kellett takarnia még
isteni szemét is. Az aggodalma egyre nőtt.
Éppen Mina lakosztálya felé tartott, amikor a kastély
megrázkódott, és a falai megremegtek. Mennydörgésszerű, csikorgó hangot
hallott, olyat, amilyet addig csak egyszer életében. Döbbenten torpant meg.
Legutóbb akkor hallotta azt a robajt, amikor megszületett a világ. Hegyek
emelkedtek ki a földből, szakadékok nyíltak a csúcsok között, a tengerek
fehéren tajtékoztak, és a hullámok a teremtés diadalától csillogtak.
Chemosh látni akarta, hogy mi történik, de elvakította a különös,
borostyánszínű fény. Felszaladt a lépcsőn a kastély oromzatára, és ott a
földbe gyökerezett a lába.
A Vértenger tornya ott magasodott egy új, fekete sziklából teremtett
szigeten. A torony borostyánszínben izzott. Mina ott feküdt előtte, széttárt
karokkal, és Chemosh elméjében felvillant egy látomás, amelyben Mina
kiemeli a tengerből a tornyot, majd kimerülten lerogy a földre, és elterül.
Az isten döbbenten bámulta a jelenést.
Zeboim kiemelkedett a vízből, átlépett az étereken, és Mina fölé
magasodott.
A három unokatestvér elhagyta égi otthonát, és lejöttek, hogy vessenek
egy pillantást Minára.
A bikafejű Sargonnas átlépett a kastély falán, és a kastélyudvarról nézett
Chemoshra. A felfegyverkezett, harcra kész Kiri-Jolith is megjelent,
Mishakallal, a Fehér Úrnővel az oldalán. Habakkuk is eljött, és Branchala is
a hárfájával a kezében. A szél megpendítette a hangszer húrjait, amely
gyászos dallamot hallatott.
Morgion az árnyékok közt lapult, és gyűlölködve nézte őket. Chislev,
Shinare és Sirrion hárman álltak egy csoportban, és mindhármukat
lenyűgözte a látvány. Reorx a szakállát simogatta. Mondani akart valamit,
de őt is megérintette a döbbent csend súlya, így becsukta a száját, és
feszengve nézett körül. Hiddukel komor volt és ideges, biztosra vette, hogy
ez rontja majd az üzletet. Zivilyn és Gilean érkeztek utolsóként.
Elmélyülten beszélgettek, és a többiek azonnal csendre intették őket.
- Egyikünk hiányzik - szólalt meg Gilean iszonytató hangon. - Hol van
Majere?
- Itt vagyok - felelte Majere, és kimért lassúsággal sétált el közöttük.
Nem nézett egyikükre sem. A tekintete Minára siklott, és az arcán
mérhetetlen szomorúság tükröződött.
 - Zivilyn azt állítja, te tudsz erről valamit.
Majere továbbra is csak Minát nézte.
- Igen, könyvek istene.
- Mióta tudod?
- Sok-sok évezrede.
- Miért őrizted ezt a titkot? - kérdezte Gilean.
- Nem fedhettem fel - válaszolta Majere. - Ünnepélyes esküt tettem.
- Kinek? - követelte Gilean.
- Annak, aki már nincs közöttünk.
Az istenek hallgatásba burkolóztak.
- Nyilván Paladine-re gondolsz - állapította meg Gilean. - De van még
valaki, aki már nincs közöttünk. Van ennek valami köze hozzá?
- Takhisishez? - kérdezett vissza Majere metsző hangon. A hangja
megkeményedett. - Ő a felelős ezért!
Ekkor Chemosh szólalt meg.
- Ezek voltak az utolsó szavai, amikor a Főisten eljött érte: „Hibát
követtek el! Ami tettem, az visszafordíthatatlan. Az átok hatott rátok. Ha
megöltök engem, saját magatokat is elpusztítjátok."
- Miért nem mondtad ezt el nekünk? - kérdezte Sargonnas.
- Állandóan fenyegetőzött - vonta meg a vállát Chemosh. - Miért lett
volna ez más?
Az isteneknek erre nem volt válaszuk. Néma csendben várakoztak.
- Ez az én hibám - mondta végül Majere. - A jó érdekében cselekedtem,
legalábbis úgy véltem.
Mina mozdulatlanul feküdt előttük. Chemosh legszívesebben odasietett
volna hozzá, de nem tehette, a többi isten előtt nem.
- Halott? - kérdezte Majerétől.
- Nem halott, mert nem tud meghalni - felelte Majere, majd egyenként
ránézett az összes istenre. - Eddig vakok voltatok, de most már mind
látjátok az igazságot.
- Látjuk, de nem értjük.
- De igen - mondta Majere. Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és az
égboltra nézett. - Csak nem akarjátok megérteni.
A tekintete a messzi múltba révedt, a csillagok legelső fényét nézte.
 - Az idők kezdetén kezdődött - magyarázta. - És boldogan kezdődött -
mélyet sóhajtott. - És most, hogy nem beszéltem róla, keserű szomorúsággal
végződik.
- Magyarázd ezt meg, Majere! - dörögte Sargonnas. - Nincs időnk az
ostoba fecsegésre!
Majere visszatért az idők kezdetétől a jelenbe. A társaira nézett.
- Nincs szükségetek magyarázatra. Ti magatok is láthatjátok. Ő egy
isten. Egy isten, aki nem tudja magáról, hogy az. Egy isten, akit Takhisis
becsapott, és elhitette vele, hogy halandó.
- A sötétség egy istene! - kiáltott fel Sargonnas diadalittasan. Majere
szünetet tartott. Amikor ismét megszólalt, a hangját
meglágyította a szomorúság.
Takhisis becsapta, hogy a sötétséget szolgálja. Ő a. vagyis ő volt a fény
istene.

VÉGE
FÜGGELÉK
 Chemosh választottjai

Krynn világának halandói semmitől sem tartanak jobban, mint a haláltól.

Szűz és boszorkány, harcos és varázsló, vétkes és pap egyaránt. Csupán
azok képesek végignézni lelkük távozását, akik ráleltek az igaz békére,
csupán ők nem rezzennek össze a halál jeges érintésétől, ahogy a fagyos
ujjpercek megérintik az élő, meleg húst. Chemosh a halál istene. Mindenki
ismeri őt. Van, aki név szerint, van, aki csak az elmúlás rémületes árnyát
látja benne.
A haláltól való félelem számos lelket és hívet szerzett Chemoshnak az
elmúlt korokban. A papjai sötét mágiát használtak, melynek segítségével
felélesztették a föld alatt nyugvó halottakat. Még azok is felkeresték
Chemosht, akik egész életükben hűek voltak a Konklávéhoz és Nuitari
tanításaihoz, mert meg akarták ismerni a halálurak létezésének titkát, és a
halál nagy hatalmú hírnökeivé akartak válni. A sírrablók ajándékot hagytak
hátra Chemosh papjainak, mert féltek, hogy máskülönben megsértik a
csontok urát.
Amikor Takhisis, a bukott és meggyilkolt istennő ellopta a világot, az
istenek birodalmai örökre megváltoztak, ahogy a halandók világához fűződő
viszonyuk is. Néhány isten átverekedte magát a társaik által hátrahagyott
erőörvényeken, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Másoknak felül kellett
vizsgálniuk az évezredek óta mozgásba lendült és folyamatosan alakított
terveiket és céljaikat, és meg kellett találniuk a helyüket a halandók
korában. A halál istene elhatározta, hogy betölti a Sötétség Királynője által
hátrahagyott űrt, és új értelmezést ad a halálnak a halandók elméjében.
Chemosh többé már nem kereste a nekromanták és hullabalzsamozók
odaadó rajongását. Fiatal, élénk és életerős követőkre vágyott. A halandók
félelme helyett a szeretetüket akarta.
A halál istenének szeretete pestisként terjedt Ansalon felszínén.
 Csábítás

Ha Chemosh egy választottja csatlakozik egy új közösséghez, akkor

alapvetően az élet iránti élvezetről válik emlékezetessé, nem a halálhoz
fűződő kötelékről. A vonzó, mindig magabiztos és csábos választott
általában a társaság középpontjává válik. Szeretik az ízletes, különleges
ételeket, az erős italt, és a harsány, kocsmai mulatozást. Azok, akik egy
ilyen este után hazamennek, teli hassal, zúgó fejjel, azok úgy érzik, hogy
egy vidám, tivornyázó törpével ütötték el az estét, nem pedig a csontok
urának egyik szolgájával.
Azok, akik hazatérnek egy ilyen este után, szerencsésnek mondhatják
magukat. Chemosh választottjai mindig kiszemelnek valakit, akit különleges
bánásmódban részesítenek. Noha az áldozat lehet bármilyen nemű, korú és
foglalkozású, általában fiatalok és vonzóak; olyanok, akik szívesen kerülnek
szerelmi kapcsolatba a választottal.
A randevú kezdetben úgy alakul, ahogy az áldozat szeretné. A választott
szenvedélyes és odaadó. Amikor a vágy a tetőfokára hág, és az áldozat
hajlandó lenne bármire, a választott kér tőle valamit.
Az áldozatnak esküt kell tennie. A lelkét Chemoshnak kell ajánlania.
Az esküt sok esetben felelőtlenül teszik meg, mint egy könnyelmű kis
ígéretet, aminek a későbbiekben nincs semmiféle komolyabb
következménye. Máskor az esküt komolyan gondolják és ünnepélyesen
teszik meg, és Chemoshra nem mint a halál istenére, hanem mint az öröklét
urára gondolnak. Ha egy választottnak nem sikerül egyből kicsikarnia az
esküt, akkor megpróbálja meggyőzni az áldozatot, majd könyörög neki,
végül erőszakkal fenyegeti.
Amint elhangzik a „lelkemet Chemoshnak ajánlom" mondat, a választott
csókot lehel pontosan az áldozat szíve fölé.
Ekkor a halál elragadja az áldozatot, mind szó szerinti, mind spirituális
értelemben. Az áldozat először megrémül és fájdalmat érez, ahogy az életerő
elszivárog a testéből, majd elernyed a teste, amikor a lelke elszakad az
anyagi testtől. Amikor az áldozat kinyitja a szemét, már ő is Chemosh
választottja, és készen áll rá, hogy új lelkeket szerezzen a holtak urának.
 Megvilágosodás

A választott először feltétel nélkül elhiszi az örök élet és fiatalság

ígéretét. Gyönyörű, valószerűtlen álomnak tűnik, és az is, valószerűtlen,
ugyanis a választott nem örök életben, hanem örök halálban részesül.
Az ellenállhatatlan vágyakozás, amely szép fokozatosan a romlás és
szolgaság ösvényére tereli a választottat, örökké kínozza véget nem érő
halálában. Ezt a vágyat azonban nem lehet csillapítani. Sem bor, sem
pálinka nem olthatja a szomját, nincs oly étek, amely elnyomná az étvágyát.
Szinte elevenen emészti el a soha ki nem elégíthető vágy.
A választott emlékei, akár életében, akár az élet utáni létben szerezte,
másnapra elillannak, mint a fakó álomfoszlányok ébredés után. Elfelejti a
családját, a barátait és a szerelmeit is. Csak a véget nem érő sóvárgás és
vágyakozás marad meg, és csak a Chemoshnak tett esküjére emlékszik.
Egy idő után Chemosh választottjának szinte elviselhetetlen kínt okoz a
létezés. Ahogy tompulnak az érzékei, úgy növekszik benne egyfajta lüktető,
feszítő erejű nyomás. Csak a gyilkolás enyhítheti a kínt. Nem számít, hogy
méreggel, pengével vagy puszta kézzel öl, a gyilkolás a lényeg. Amikor egy
új lelket küld Chemosh színe elé, egy időre megszűnik a testét szétfeszítő
fájdalom.
Csakis egy dolog térítheti el a választottat a céljától: Mina nevének
említése. Amint meghallja e nevet, felhagy minden addigi tevékenységével,
és nem érdekli őt semmi más. Abban reménykedik, hogy egyszer megtalálja
Minát. Noha a választottak nagy többsége még sosem látta a nőt, mindenki
ismeri a nevét, és maguk előtt látják, ha becsukják a szemüket. A fülükben
hallják a suttogását, amint a Chemoshnak tett esküjükre emlékezteti őket.

Felismerés

Még azok is nehezen ismerik fel Chemosh új tanítványait, akik tisztában

vannak a fenyegetéssel. Egyszerű, hétköznapi
varázslatokkal nem lehet leleplezni őket. Első ránézésre semmiben sem
különböznek a közönséges halandóktól, úgy elvegyülnek bármilyen
közösségben, mintha mindig is oda tartoztak volna. Sokan közülük tovább
folytatják korábbi életüket, így az is előfordulhat, hogy a választott éppen
annak a személynek a legjobb barátja, vagy családtagja, aki történetesen
Chemosh választottjaira vadászik.
Ha valaki mélyen egy választott szemébe néz, felfedezheti benne a
feneketlen ürességet, de ez a módszer nem elég biztos és meggyőző. Néhány
állat félve eloldalog, ha az élőhalottak közelébe kerülnek, mások rájuk
támadnak, de csak azok, amelyek elég érzékenyek hozzá, hogy felismerjék,
valami nincs rendjén.
A választottak pontosan úgy néznek ki, mint életükben. Noha halottak, a
bőrük meleg tapintású. Lélegeznek, esznek-isznak, mosolyognak, nevetnek
és sírnak. Az egyetlen biztos jel, amelyről egy választott egyértelműen
felismerhető, a szíve felett lévő, női ajkakat formáló elszíneződés. „Mina
csókjának" nevezik, és Mina nevét mindig mély tisztelettel és soha el nem
múló vágyakozással említik.
Isteni mágiával fel lehet fedni a választottak kilétét, de ez a tudomány is
csak azoknak áll rendelkezésére, akik a holtak lelkével vagy szellemével
foglalkoznak. A papok és a misztikusok, akik érzékelik az élők auráját,
valamint a különleges képességekkel megáldott surranók, akiket
„halottlátóknak" neveznek, képesek felfedezni, hogy a választottaknak nincs
az élőkre jellemző aurájuk. Vagyis nem egyebek, mint eleven holttestek.

Elpusztítás

A kezdeti sikertelen próbálkozások okán elterjedt az a hiedelem, hogy

Chemosh választottjait nem lehet elpusztítani. Valóban úgy tűnik, hogy
érinthetetlenek. Mind a misztikus, mind az isteni mágia hatástalan, sőt sok
esetben a varázslat visszahat a varázslóra, miközben a választottra szinte
alig van hatással. A fulladás, a tűz, a jég, a villám és a szenteltvíz lelassítja
ugyan az élőhalottat, de ennél komolyabb hatást nem lehet elérni velük. A
csonkítás is csak egy kis kellemetlenség, Chemosh választottja ugyanis
képes újjáépíteni saját
lemetszett testrészeit.
Noha a választott erősebb, mint életében volt, semmilyen különleges
képességgel nem rendelkezik, leszámítva látszólagos sérthetetlenségét, így a
legtöbb választott egyszerű eszközökhöz folyamodik, hogy megfelelő
számú új lelket toborozzon Chemoshnak, hisz a valódi hatalom és tudás
birtokosai csak igen ritka esetben esküdnének fel a holtak urának. A mágia
és az egyensúly törvényeit a Főisten alkotta meg Krynn világában, még a
csillagok születésének korában, és ezek a törvények nem engedik, hogy
Chemosh halhatatlan szolgákat teremtsen magának, így hát a választottakat
életre keltő mágia is megszüntethető. egy gyermek keze által.
Ha egy gyermek dühében megüt egy választottat, akkor az élőhalott
lelepleződik, kiderül valódi lénye. A sötét isten szolgája elbukik.
Természetellenes lángok csapnak fel, amelyek elemésztik az élőhalottat, de
senki mást nem égetnek meg. Az ártatlanság elpusztítja a választottat, de
maga az ártatlanság is elvész. Mély lelki sérülés éri a gyermeket, aki
szemtanúja ennek a borzalomnak, amelytől nem tud szabadulni, csak akkor,
ha egy isten a gyógyító erejét használva közbeavatkozik.

Jövő

A választottak településről településre vándorolnak. A szép és csinos

ifjakat keresik, akik könnyen csábulnak, és akiket könnyű hamis ígéretekkel
megtéveszteni. Senki sem tudja, hány választott járhatja az utakat, de
valószínűleg már nincs olyan város, ahol ne élnének néhányan. Noha a
felismerésük és elpusztításuk titka kiderült, félő, hogy már késő
megakadályozni borzalmas tervüket, bármi legyen is az, amivel a halálisten
megbízta őket.

Chemosh választottja

A választott a csontok urának adja a lelkét, így a választott létezése nem

egyéb, mint az élet megcsúfolása. Egyetlen céljuk, hogy
minél több lelket szerezzenek a sötét istennek.
A választott ugyanúgy viselkedik, mint életében, megőrzi alapvető
személyiségjegyeit, noha akik igazán közel állnak hozzájuk, azoknak egy
idő után feltűnnek a szokatlan furcsaságok. A választottak lélegeznek,
esznek, isznak, és minden téren úgy viselkednek, mint az élők. Aki azonban
elég közel kerül egy választotthoz, és bele tud nézni a szemébe, az meglátja
az igazságot. A tekintetük tompa és üres. Nincs benne élet sem remény. Akik
látják az élők auráját, vagy képesek kapcsolatba lépni a szellemekkel (mint
a halottlátó surranók), azok azonnal észreveszik, hogy valami nincs rendjén
a választottakkal, mert nincs élő lelkük.
A választott képes beszélni mindazokon a nyelveken, mint életében.

Chemosh választottja, karakterminta:

Cam, a Selyemfa Őrség egykori tagja

Cam egykoron a Selyemfa Őrség tagja volt (ők őrzik a Vigasz

favárosának magasban kanyargó gyalogútjaihoz vezető lépcsőt), akit az
örök élet és fiatalság hamis ígéretével csábítottak Chemosh híveinek
soraiba. A még mindig vonzó és elbűvölő választott élete nem áll másból,
mint hogy új híveket szerezzen Chemoshnak. Élete örök sóvárgás egy nő
után, akivel sosem találkozott, mégis maga előtt látja borostyánszínű
szemét, és ezer közül is azonnal felismeri a hangját. Ő Mina.
Cam: Férfi ember harcos 2; KE 5; közepes termetű élőhalott
(megerősödött humanoid); ÉD 2dl2; 16 ép; Kezd +5; Seb 30 láb; VF 15
(érintés 11, lábon 14); Tám +6 (ld6+4 rövid kard) vagy + 6 (ld3+4 fegyver
nélkül); KK Mina csókja; KT Chemosh választottjainak gyengeségei, gyors
gyógyulás +5, mágia immunitás, élőhalott űzés elleni immunitás,
élőhalottak jellegzetességei; Jell: SG; Mentő: Szív +3, Gyors +1 Akarat +2;
Tulajdonságok: Erő 19, Ügy 12, Áll -, int 12, Böl 14, Kar 17.
Szakértelmek és képességek: Mászás +6, Diplomácia +6, Megfélemlítés
+7, Ugrás +5, Úszás +4; Csábító, Fejlesztett
kezdeményezés, Fejlesztett fegyvertelen támadás.
Birtokában van: láncing, rövidkard.

Karakterkészítés — Chemosh választottja

Chemosh választottja szerzett karakterminta, amely bármelyik humanoid

teremtményre alkalmazható (ezután alapteremtmény).
Chemosh választottja az alap teremtmény összes statisztikájával és
különleges képességével rendelkezik, kivéve, ha itt másként olvasható.
Méret és Típus: A teremtmény élőhalottá változik, (felerősített
humanoid). Az alap támadás bónuszokat, mentőket és szakértelem pontokat
nem kell újraszámolni. A méret változatlan.
Életerő Dobás: Minden jelenlegi és jövőbeni ÉD-t d12-re kell növelni.
Sebesség: Mint az alap teremtménynek. Ha az alap teremtmény képes
úszni, vagy repülni, akkor Chemosh választottja is képes rá.
Különleges támadások: Chemosh választottja rendelkezik az alap
teremtmény összes különleges támadásával, valamint megkapja az alább
olvashatókat.
Mina csókja: Chemosh választottjai képesek rá, hogy hozzá hasonló
teremtményeket hozzanak létre, de csak akkor, ha az alany hajlandó hűséget
esküdni Chemoshnak, és megengedi a választottnak, hogy megcsókolja a
bőrét a szíve felett. Mina csókjához egy teljes körre van szükség, amely
alatt lehetőség nyílik támadásra. Nincs lehetőség mentődobásra. Az áldozat
egy percig halott, majd feléled, és megkapja a Chemosh választottja
karaktermintát.
Különleges képességek: Chemosh választottja rendelkezik az
alapteremtmény összes különleges képességével, valamint megkapja az
alább olvashatókat.
Gyors gyógyulás: Chemosh választottja 5 pontot regenerálódik körönként,
még akkor is, ha az életerő pontjai 0 alá csökkennek, és még akkor is
felépül, ha fizikailag teljesen elpusztítják. Ha lemetszik valamelyik
végtagját, az egy napon belül visszanő, de vissza is illeszthető, ha a
végtagot hozzáérintik a csonkhoz. Ha a végtagot nem
illesztik vissza a csonkhoz, akkor 10 percen belül elporlad.
Mágiaimmunitás: Chemosh választottja immúnis minden olyan
varázslatra vagy varázslatszerű képességre, amely lehetővé teszi a mágia-
ellenállást. Akik varázslatot alkalmaznak egy választott ellen, gyakorta
beszámolnak róla, hogy a varázslat visszahat (noha a varázslónak nem okoz
sérülést).
Előhalott-űzés elleni immunitás: Chemosh választottját nem lehet elűzni.
Szenteltvízzel száműzni lehet, mint egy gonosz kívülállót (ha száműzik,
akkor Abyssba kerül).
Tulajdonságok: Az alapteremtmény tulajdonságai a következőképpen
változnak: Erő +4, Karizma: +4. Élőhalottként Chemosh választottjának
nincs állóképessége.
Környezet: Bármi, általában ugyanaz, mint az alapteremtményé.
Szerveződés: Magányos, párban, csoportban (3-5 fő) Kihívás: Mint az
alapteremtménynek +3 Jellem: Mindig gonosz (bármilyen) Fejlődés:
Karakterosztálytól függ Szintigazítás: Alapteremtmény +6

A választott gyengeségei

Chemosh választottja, noha szinte sebezhetetlen, nem halhatatlan. A

csontok ura által választott gyengeség azonban olyan borzalmas áldozatot
követel, hogy a legtöbben nem is merészelik alkalmazni.
Észlelés: A választott hagyományos eszközökkel nem felismerhető.
Ugyanakkor azok a papok és misztikusok, akik ismerik a szellemidézés, a
nekromancia és az élőhalott szférát, azonnal felismerik a választottat,
ugyanúgy, mint a halottlátás képességével rendelkező karakterek. A
választottak jelenlétére érzékeny állatok idegesen, sőt támadóan reagálnak.
A választottak leleplezésére szolgáló legegyértelműbb módszer, ha
megvizsgáljuk a mellkasukat: a szívük fölött mindig ott látható egy női csók
lenyomata (Mina csókja).
Gyermek érintése: Ha Chemosh választottját megtámadja egy ártatlan
gyermek, akkor a választott maradandó károsodást szenved. A gyermeknek
fiatalabbnak kell lennie a felnőttkornál (Játékosok
Könyve 109. oldal), és korábban soha nem okozhatta egyetlen teremtmény
halálát sem (intelligencia dobással). Az a gyermek, amelyik megüti Chemosh
választottját, megkapja a pusztítás képességét (Mesélők Könyve 224. oldal).
Ekkor a választottnak akaratmentőt kell dobnia (14), és ha nem sikerül,
akkor elpusztul. Ezenfelül a választott ld6 sebzést szenved, amely a gyors
gyógyulással nem regenerálható. Az ártatlan gyermek, aki átéli egy
választott pusztulását, ld4 bölcsesség és karizma veszteséget szenved, és
többé nem árthat a választottaknak, mert már nem „ártatlan". Chemosh
választottjai tisztában vannak vele, hogy ki vannak szolgáltatva a
gyermekeknek, így kerülik a gyermekekkel való érintkezést.

Chemosh választottjai, mint karakterek

Chemosh választottjainak jelleme mindig gonosz, és Chemosh a patrónus

istenük, ami azt jelenti, hogy bizonyos képességekkel nem rendelkeznek,
bizonyos képességet viszont megkapnak. Néhány karakterosztály további
büntetést szenved.
Papok: Chemosh választottjai képtelenek az élőhalottak elűzésére,
ugyanakkor irányítani tudják őket.
Idézők, varázslók, és az ősmágia használói: Azok a választottak, akik
idézők vagy varázslók, megőrzik a karakterosztály minden képességét, de a
famulusukkal való kapcsolatuk megszakad, és a famulus kerüli a
társaságukat. A karakter nem tud másik famulust megidézni.
 Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft.
2011-ben - 110383
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Megjelent 2011-ben, Budapesten,
22,5 ív terjedelemben.
4