BOROSTYÁN ÉS VÉR

Borostyán és vér
A sö té t taní tvá ny-triló gia

Margaret Weis és Tracy Hickman kiadónk gondozásában megjelent,

kapcsolódó Dragonlance-regényei:

Margaret Weis: Lélekkovács

Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek ideje

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek háborúja
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek próbája

Margaret Weis és Tracy Hickman: Új nemzedék

Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (1.)
Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (2.)

Margaret Weis és Tracy Hickman: A hanyatló nap sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A lenyugvó hold sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: A törpetárnák sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: A s ötét égbolt sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az aranyszem ű mágus sárkányai

Margaret Weis: Borostyán és hamvak

Margaret Weis: Borostyán és vas
Margaret Weis: borostyán és vér
 Margaret Weis

BOROSTYÁN
ÉS VÉR

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2011
*
 MARGARET WEIS
BOROSTYÁN ÉS VÉR

© Delta Vision Kft., 2011

Fordította: Vitális Szabolcs
Borítókép: Matt Stawicki
Korrektúra: Dobos Attila, Tantras
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
MARGARET WEIS: AMBER AND BLOOD
Copyright © Wizards of the Coast Inc., 2008

A Dragonlance és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc.

leányvállalatának, a Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek és egyéb
jellegzetességek következésképp a Wizards of the Coast Inc.
tulajdonai.
Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360

ISBN 978 615 5161 10 0

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
http://www.deltavision.hu/

Ajánlás

Lányomnak, Lizznek
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet illeti Steve Coont,

(aki „Frostdown" néven ismert a Dragonlance üzenőfalán),
aki megteremtette Takhisis és Paladine két varázstárgyát:
a Lá zí tá s Nyaklá ncá t és
a Fé ny Kristá lypiramisá t.
A természetem az, hogy öregszem.
Nincs arra mód, hogy elkerüljem az öregedést.

A természetem az, hogy megbetegszem.

Nincs arra mód, hogy elkerüljem a betegséget.

A természetem az, hogy meghalok.

Nincs arra mód, hogy elkerüljem a halált.

A dolgok természete az, hogy minden, ami kedves számomra és

mindenki, akit szeretek, változik.
Nincs arra mód, hogy elkerüljem a tőlük való különválást.

A cselekedeteim az egyetlen valós tulajdonom. Nem kerülhetem

el tetteim következményeit.
Cselekedeteim a talaj, amelyen állok.

A Buddha öt emlékeztetője
Első könyv

AJÁNDÉKOK
 Prológus

Mi történt velem?
Hol vagyok?
Kik ezek az idegen, de gyönyörű, félelmetes mégis fenséges lények
körülöttem? Miért mutogatnak rám, és miért beszélnek oly dörgő hangon,
hogy még a mennyek is beleremegnek? Miért dühösek? Rám dühösek?
Nem tettem semmit, csak ajándékot adtam a szerelmemnek! Chemosh
vágyott az Ősmágia tornyára, én pedig felhoztam neki a tenger mélyéről.
Most viszont döbbenten néz rám, megütközve... gyűlölködőn.
Mind meredten bámulnak.
Engem.
Mina vagyok. Nem vagyok senki. Chemosh valaha szeretett, de most gyűlöl
engem, és nem tudom, hogy miért. Pedig csak azt tettem, amit kért tőlem.
Csak azzá lettem, amivé tenni akart, de ezek az idegenek azt állítják, hogy.
valaki más vagyok. Hallom a hangjukat, de nem értem, hogy mit mondanak.
Ő egy isten. Egy isten, aki nem tudja magáról, hogy az. Egy isten, akit
becsaptak, és elhitették vele, hogy halandó.
A hideg kövön fekszem, és látom, hogy engem bámulnak, és kiáltoznak.
Mennydörgésszerű hangjuk sérti a fülemet. Szent fényük elvakít.
Elfordulok vizslató tekintetük elől, kizárom a hangjukat a tudatomból, és
lenézek a tengerre a kastély fala felett. Az örökké mozgó, örökké változó,
örökké eleven tengerre. A hullámok kicsapódnak a partra, majd
visszahúzódnak, és ismét kivágódnak. Soha véget nem érő folyamat, de
robajló ringásuk megnyugtató.
Mintha a bölcsőmet ringatnák. hogy örök álomra szenderüljek. Nem kellett
volna felébrednem.
Haza akarok menni. Elvesztem, elfáradtam, félek és haza akarok
menni.
Ezek a hangok... a tengeri madarak éles rikácsolása.
A tenger simogatón megölel.
Tovatűnök.
 1. FEJEZET

Vihar tombolt a Vértengeren, különös, mennyei vihar. Haragosan zúdult rá a

hegytetőn álló kastélyra. Sötét felhők fonták körbe a vastag falakat.
Mennydörgés harsant, majd villám hasította ketté az eget, elvakítva a három
halandót - egy szerzetest, egy surranót és egy kutyát -, akik botladozva
botorkáltak a tengerparti homokdűnék között. Nekifeszültek a heves
szélnek, amely maró homokot vágott a szemükbe. Már bőrig áztak a sós
víztől, amelyet a partra vetődő magas hullámok spricceltek szét. A hullámok
karomszerűen próbáltak megkapaszkodni a parti homokban, de a tenger
törvényeinek nem állhattak ellen, a hatalmas víztömeg visszarántotta őket.
Amikor villám szelte át a sötét égboltot, a szerzetes mindannyiszor
megpillantott egy tornyot, messze kint a tengeren. Különösnek találta,
hiszen előző nap még nem volt ott. Az éjszaka leple alatt emelkedett ki a
mélyből, és most ott magasodott, magányosan, víztől csöpögősen. Halandók
és istenek egyaránt értetlenül és hüledezve nézték a jelenést. Senki sem
értette, hogy mi történhetett. A szerzetes, akit Rhysnek hívtak, kétrét
görnyedve feszült neki az erős szélnek. Cingár volt ugyan, de izmos, mégis
meg kellett küzdenie minden egyes lépésért. Mintha nem is haladt volna
előre. Társának, a surranónak, aki kisebb termetű és gyengébb testfelépítésű
volt nála, sokkal nagyobb gondjai akadtak. Eddig már kétszer döntötte le a
lábáról a vihar, és csak úgy tudott felállni, hogy belecsimpaszkodott barátja
karjába. Attát, a kutyát alacsony termetének köszönhetően védték
valamelyest a homokdűnék, de ő is megszenvedett. Amikor egy különösen
erős széllökés ismét ledöntötte a lábáról a surranót, és egy halom uszadékfa
kellős közepébe repítette a kutyát, Rhys úgy döntött, hogy inkább
visszamennek a barlangba.
A barátságtalan barlangban még mindig állt a víz, de legalább a széltől
védte őket, és nem látták azokat a félelmetes villámokat.
Nadragulya leült a barátja mellé az egyik nedves sziklára, majd
megkönnyebbülten fellélegzett, és prüszkölve fújta ki a levegőt. Kicsavarta
a copfjából a vizet, majd az ingéből is megpróbálta, amely már annyira
viseletes és kopott volt a sok utazás viszontagságaitól, hogy maga sem
tudta, milyen színű is volt valaha. Atta nem feküdt le. Nyugtalanul járkált
fel-alá, és összerezzent, akárhányszor csak megdörrent odakint az ég.
- Rhys! - szólalt meg Nadragulya, miközben kidörzsölte a szeméből a sós
tengervizet. - Chemosh tornyát láttuk odafent a szikla tetején?
- kérdezte.
Rhys nem felelt, csak bólintott.
Egy villám csapott be valahol a közelben, és fülsiketítő mennydörgés rázta
meg a kicsiny barlangot. Atta összerezzent, majd idegesen felugatott.
Nadragulya közelebb húzódott a szerzeteshez.
- Hangokat hallok a szélben - mondta a surranó -, de nem értem, hogy mit
mondanak, vagy kik lehetnek azok. Te is hallod?
Rhys megrázta a fejét. Megpaskolta Atta oldalát, hogy megnyugtassa egy
kicsit.
- Rhys! - Nadragulya kisvártatva ismét megszólalt. - Azt hiszem, az istenek
lehetnek azok. Chemosh végül is isten, és talán vendégségbe hívta a
többieket a kastélyába. Noha nem hiszem, hogy az a mulatós fajta lenne,
végül is ő a halál istene, meg minden. De talán mégis ünnepelnek valamit
odafent.
Rhys a villámok fényét nézte a barlang szájából, és a szélben sodródó
hangokra figyelt. Egy régi szólás jutott az eszébe.
- Ha az istenek tombolnak, a halandók reszketnek!
- Annyi minden történik mostanában, annyi kü lö nö s dolog - sóhajtozott
Nadragulya -, hogy már teljesen összezavarodtam. Beszélni szeretnék róla,
hogy tudjam, te is úgy gondolod, az történik, amiről én úgy gondolom, hogy
történik. És a beszélgetés legalább eltereli a figyelmet a tomboló viharról és
a villámokról. Ugye nem bánod, ha beszélek hozzád? - kérdezte.
Rhys nem bánta.
- Azt hiszem, azzal kezdem, amikor leláncoltak minket ebben a barlangban
- mondta Nadragulya. - Várj, nem! Ha ezzel akarom kezdeni, akkor előbb
meg kell említenem azt a minotauruszt. No persze a minotaurusz csak
azután bukkant fel, hogy szembeszálltál a
halott fivéreddel, a választottal, és az a kisfiú elpusztította őt.
- Kezdd a minotaurusszal! - vágott közbe Rhys. - Hacsak nem akarsz
visszautazni az időben addig, amíg találkoztam veled a temetőben.
Nadragulya gondolkodóba esett.
- Azt hiszem nincs annyi szuflám, hogy olyan messziről kezdjem. A
minotaurusszal kezdem. Szóval az utcán sétáltunk, és te nagyon, de nagyon
dühös voltál Majerére, és azt mondtad, hogy nem szolgálod őt többet, és
egyetlen másik istent sem, és akkor megjelentek azok a minotauruszok, és
elfogtak minket.
- Varázslatot mondtam az egyikre! - hadarta a surranó büszkén. - Térdre
kényszerítettem, és úgy vergődött, mint a partra vetett hal. A kapitányuk azt
mondta, hogy „surranó vagyok, szarvakkal", emlékszel erre, Rhys?
- Igen, emlékszem - bólintott a szerzetes. - A kapitánynak igaza volt, te
nagyon bátor vagy.
- Ezután a minotauruszkapitány belehajított egy zsákba, majd felvittek a
hajójukra, de az nem közönséges hajó volt ám. A tenger istennőjének hajója
volt, és nem a vízen siklott, hanem a levegőben repült, és akkor azt
mondtam neked, hogy nem fordíthatsz hátat egy istennek csak úgy.
- Igazad volt - dünnyögte Rhys.
Eddig eltelt harminc évében végig Majerének szentelte az életét. Noha
nemrég kiábrándult a hitéből, az isten végig bízott benne, nem fordított hátat
neki. Ez alázatosságra tanította Rhyst, és végtelen örömmel és hálával
töltötte el. Megbotlott, a sötétben tapogatózott, többször is eltévedt, de
végül megtalálta az istenéhez visszavezető utat, Majere pedig tárt karokkal
fogadta őt.
- A különös hajó ide hozott minket, a földrész másik végébe, ahol Chemosh
felépítette a kastélyát. A minotauruszok pedig ideláncoltak minket. Látod,
már itt is vagyok!
Rhys csak bólogatott, és közben Atta oldalát vakargatta. A kutya
lecsillapodott, megnyugtatta a surranó hangja.
- Sokan meglátogattak minket, sokkal többen, mint az elvárható lenne két
leláncolt fogolytól. Először is Mina. - Nadragulya összerezzent. - Az
borzalmas volt. Odalépett hozzád, és azt követelte, mondd el neki, hogy
kicsoda ő valójában. Azt mondta,
hogy amikor először találkoztatok, felismerted őt, és.
De nem ismertem fel! - dühöngött Rhys némán. Még mindig nem
értette, hogy mit jelenthet az a közjáték.
- ...és amikor nem tudtál válaszolni neki, Mina dühös lett. Azt mondta,
hogy hazudsz, és ha visszatér ide a barlangba, akkor megöl engem és Attát.
Azt mondta, kínok közt halunk meg - zárta le a mondatot Nadragulya egy
szuszra.
- Miután Mina elment, Zeboim rontott be. Érted már, hogy mire gondolok,
Rhys? Akkor sem történt velünk ennyi minden, amikor Vigaszban laktunk,
nemhogy ebben a sötét barlangban. Zeboim azt kérte, hogy mondd el neki,
hogy Mina kicsoda, mert az istenek felbolydultak, és amikor azt mondtad,
hogy nem tudod, akkor dühös lett, és megfenyegetett, hogy élvezettel nézi
végig, ahogy Mina megkínoz, majd megöl minket. - Nadragulya
elhallgatott, hogy nagy levegőt vegyen, és kiköpjön némi sós vizet a
szájából. - Ezután elküldtél engem és Attát, hogy hozzak segítséget
Roncsosdból, csakhogy nem jutottunk el oda. Csupán az útig jutottunk, noha
az is igen nehéz volt a homokdűnék és az éles sziklák között, és beszélnem
kellett az isteneddel. Meglehetősen udvariatlan voltam vele, be kell
vallanom. Azt mondtam neki, hogy azért halsz meg, mert hűséges voltál
hozzá, és ő cserében miért nem hűséges hozzád. Kértem, hogy segítsen
nekem és Attának megmenteni téged. Ekkor két választott észrevett minket,
és meg akartak ölni.
Nadragulya felsóhajtott.
- Aznap mindenki meg akart ölni valamiért. Attával próbáltunk
elmenekülni, de mindkettőnknek rövid a lába, és a választottaknak pedig
hosszú, és noha Attának kettővel több lába van, mégis kezdtünk lemaradni,
és ekkor, bumm, belefutottam egyenesen Majerébe. Látta, hogy bajban
vagyunk, ezért szöcskéket uszított a választottakra, akik elmenekültek.
Emlékeztettem rá, hogy te őérte áldozod fel az életedet, de azt felelte, hogy
nem tud segíteni, mert ott derengett az a különös borostyánfény az égen, és
el kellett mennie isteni ügyeket intézni egy másik helyen.
- Nem hiszem, hogy Majere ezt mondta neked - vágott közbe Rhys. Örült,
hogy a sötétség elfedi a mosolyát.
- Hát, talán nem - vonta meg a vállát Nadragulya. - De erre célzott. Ezután
pedig megáldott engem. Engem, egy surranót! Engem, aki
olyan szigorú hangon beszéltem vele. Ezután azonnal visszaszaladtunk a
barlanghoz, ahol még mindig le voltál láncolva, de Chemosht találtuk ott.
Azt követelte, hogy mondd el neki, Mina ki is valójában, de te nem tetted,
ezért megfenyegetett, hogy megöl, és meg is tette volna, ha Atta nem
harapja meg a bokáját. És akkor a föld megremegett, mi pedig elestünk. még
Chemosh is. Nadragulya felvonta a szemöldökét, és Rhysre sandított.
- Így történt ugye? Csak mert ekkor fordultak különösre a dolgok. Illetve
még különösebbre. Chemosh dühöngött. Kiabálni kezdett a többi istennel,
és tudni akarta, hogy mi történt. A földrengést az okozta, hogy az a torony
kiemelkedett a Vértengerből. Hatalmas hullámok csaptak ki a partra, és
elárasztották a barlangot. Te eszméletlen voltál, és a vízszint egyre
emelkedett, és nekem és Attának kellett kiszabadítani téged.
Nadragulya elhallgatott, és nagy levegőt vett.
- Meg is tetted - mondta Rhys, és hálásan megölelte a surranót.
- Kinyitottam a bilincs zárját - magyarázta Nadragulya -, az első zárat
életemben! Az apám büszke lenne rám! Majere segített nekem, hogy
kinyithassam.
Ekkor új gondolat suhant át Nadragulya agyán.
- Szerinted Majere megint segítene, ha egy másik zárat is ki akarnék nyitni?
Csak mert Vigaszban ott van az a pék, aki azokat a finom pitéket süti, de
este mindig olyan korán bezár, és én éjszaka gyakran megéhezek, de olyan
későn már nem akarom felébreszteni, és.
- Nem! - mondta Rhys.
- Mit nem? - kérdezte Nadragulya.
- Nem hiszem, hogy Majere segítene feltörni a pék házának ajtaját.
- Még akkor sem, ha így nem kellene éjszaka felébreszteni a péket?
- Még akkor sem - szögezte le Rhys határozott hangon.
- Na jó - Nadragulya ismét felsóhajtott, ezúttal csalódottságában. - Talán
igazad van, de ha Majere egyszer megkóstolná azt a pitét, akkor
meggondolná magát. Hol is tartottam?
- Sikerült kinyitnod a bilincs zárját - felelte Rhys.
- Ó, igen! A víz szintje folyamatosan emelkedett, és féltem, hogy
megfulladsz. Ki akartalak húzni a barlangból, de túl nehéz vagy. ne sértődj
meg.
- Semmi gond - mosolygott Rhys.
- Ekkor Majere hat szerzetese berohant a barlangba, és kivittek téged a
levegőre. Azt hiszem, meggyógyították azt a sebet a fejeden, mert most itt
vagy, épen és egészségesen, és Atta is és én is. Szóval - Nadragulya próbálta
összegezni a mondanivalóját -, a fivéred békére lelt. A történet ezzel véget
ért, úgyhogy hazamehetünk a kolostorba. Atta terelgetheti a juhokat, én
pedig meglátogathatom a barátaimat a temetőben, és mind boldogan
élhetünk.
Rhys rádöbbent, hogy a barátjának igaza van. A történet véget ért, az utolsó
fejezet is lezárult.
Sötét éjszaka borult rájuk, a vihar hevesen tombolt, és különös dolgok
történtek, de a vihar egyszer lecsillapodik, az éjszaka véget ér, ez a
természet rendje. Az istenek akarták így. Amint kihajnalodik, útra kelnek, és
visszatérnek a kolostorba. Hosszú út vár rájuk, hisz a kolostor Staughton
városától északra van, a nyugati parton, ők pedig a keleti parton ragadtak,
Ansalon hatalmas kontinensének másik végén, és gyalogszerrel kell
megtenniük az utat. A távolság nem érdekelte. Minden egyes lépését az
istenének ajánlja majd. Elgondolta, miként érdemli majd ki a kenyeret a
munkájával azoktól, akikkel útja során találkozik, és az utazás már nem is
tűnt olyan kilátástalannak.
- Hallottad ezt?- kérdezte Nadragulya váratlanul. - Mintha valaki felkiáltott
volna.
Rhys semmit sem hallott a szél zúgásán és a hullámok tombolásán kívül. A
surranónak azonban éles érzékszervei voltak, és Rhys megtanulta, hogy
bízzon benne. Ráadásul Atta is nyugtalanná vált. Felemelte a fejét, és
hegyezte a fülét. Belebámult a sötétségbe.
- Itt várjatok! - mondta Rhys.
Kilépett a barlangból, és a szél olyan erővel feszült neki, alig tudott talpon
maradni.
A vihar belekapaszkodott hosszú, fekete hajába, és vadul tépte narancsszínű
köpenyét. A fröcskölő sós tengervíz csípte a szemét, a homok marta a bőrét.
A kezével eltakarta a szemét, és próbált körülnézni. A villámok megállás
nélkül cikáztak az égen. A tajtékos, fekete hullámokon, és a partra sodort
törmeléken és hínáron kívül semmi egyebet nem látott. Éppen visszaindult a
barlangba, amikor kiáltást hallott a háta mögül.
Az erős szél felkapta Nadragulyát, felemelte a levegőbe, majd
nekicsapta egy sziklának. A surranó elterült a földön.
Rhys nekifeszült a viharnak, odabotorkált a barátjához, és
felsegítette a földről.
- Mondtam, hogy maradj benn! - mordult rá szigorúan.
- Azt hittem, csak Attának mondod! - hebegte Nadragulya, majd nyelt egy
nagyot. A kutyára nézett, aki ott állt mellette. A fülei a fejéhez lapultak a
szél erejétől. Megfenyegette az ujjával. - Atta, maradj bent!
Rhys nem engedte el a surranót, aki nem tudott megállni a lábán, majd
megint hallotta a hangot.
- Hallottad?! - kiáltott fel Nadragulya.
- Igen, de honnan jön? - kérdezte Rhys.
Attára pillantott. A teste megfeszült, a fülét előreszegte, a farka
megmerevedett. A tenger felé nézett.
Ismét felhangzott a sikítás, ezúttal tisztán és élesen. Rhys ismét belebámult
a sötétségbe, nem törődve az arcának csapódó víz- és homokpermettel.
- Szentséges Majere! - kiáltott fel. - Maradjatok itt! - szólt rá Nadragulyára,
aki ezúttal akkor sem tudott volna utána menni, ha akart volna, mert
akárhányszor állt is fel, a szél mindannyiszor ledöntötte a lábáról.
Az utolsó villámcsapás fényében Rhys megpillantott egy gyereket, copfos
hajából ítélve egy kislányt. Derékig gázolt a háborgó vízben. Az égbolt
elsötétedett, és egy pillanatra szem elől tévesztette a kislányt. Először
imádkozott újabb villámért. Fehér és bíbor fénycsík festette meg az eget.
Megpillantotta a kislányt, aki a karjával kalimpálva kiáltozott segítségért.
Kétségbeesetten próbált kievickélni a partra, de a kegyetlen hullámok
belekapaszkodtak, és visszarántották őt a tengerbe.
Rhys nekifeszült a szélnek. Kidörzsölte a szeméből a vizet és a homokot,
majd a szemét végig a kislányon tartva elindult a part felé. Már majdnem
odaért a fuldokló lányhoz, amikor egy tajtékos hullám átcsapott a lány feje
felett, és lenyomta őt a víz alá. Rhys az örvénylő habokat nézte, várta, hogy
a lány felbukkanjon, de semmi sem történt.
Próbált gyorsabban haladni, de alig tett meg két lépést, a tomboló vihar
eggyel mindig visszavetette. Nem adta fel, tovább araszolt a
tenger felé, hátha megmentheti még a gyermeket. Sehol sem látta. A torka
elszorult félelmében, de ekkor megpillantott egy fekete kis testet a hold
fényében. A parton feküdt arccal a homokban, a copfjait ide-oda ringatta a
sekély víz.
A szél olyan hirtelen állt el, hogy az előregörnyedő Rhys elveszítette az
egyensúlyát, és orra bukott a homokban. Értetlenül nézett körbe. Felvillant
még egy utolsó villám, majd a vihar végleg elült. A szél robaja elcsendesült,
a sötét felhők szertefoszlottak, mintha beszippantotta volna őket egy óriási
száj. A horizonton felsejlett a hajnal vöröses fénye. A sötét égbolton a két
hold, Lunitari és Solinari még mindig figyelte őt.
Nem tetszett neki a hirtelen beállt nyugalom. Mintha a kitörni készülő
hurrikán közepébe került volna. Noha a vihar elült, és hamarosan kék égbolt
váltja fel az éjszaka feketeségét, úgy érezte, az istenek őt nézik, és várják,
hogy a vihar még egyszer utoljára lesújtson rá.
Feltápászkodott a nedves homokból, majd a földön heverő kislányhoz
rohant. Nem mozdult.
A hátára fordította. A szeme csukva volt. Nem lélegzett. Rhys tisztán
emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor leugrott a Viharerőd sziklájáról, és
majdnem belefulladt a tengerbe. Zeboim akkor megmentette az életét, és
most ő is ugyanazzal a módszerrel próbálkozott. Fel-le mozgatta a lány
karjait, és közben végig Majeréhez imádkozott. A kislány felköhögött, majd
zihált. Vizet köpött, aztán felült. Folyamatosan köhécselt.
Rhys megveregette a hátát, amitől még több vizet köhögött fel. A kislány
végre magához tért, ismét egyenletesen lélegzett.
- Köszönöm, uram - zihálta, majd elájult.
- Rhys! - kiáltozott Nadragulya. Botladozva rohant felé a mély homokban, a
nyomában Attával. - Megmentetted? Halott? Remélem nem. Nem volt
vicces, ahogy a vihar egyszer csak elállt, és. Nadragulya teljes erőből futott
Rhys felé. A nap felkelt, és első sugarai a lány arcára estek. A surranó
megtorpant, felhorkant, és meredten nézett a lányra.
- Rhys, tudod, hogy ki ez. - hebegte.
- Most nincs időnk fecsegni, Nadragulya! - mordult rá Rhys türelmetlenül.
A lány ajka elkékült, szaggatottan lélegzett. Egy egyszerű pamutingen kívül
semmi sem volt rajta, se cipő, se harisnya. Rhysnek fel kellett melegítenie
valahogy a testét, nehogy komolyabb baja essen. A karjába vette az
eszméletlen gyermeket, majd felállt.
- Visszaviszem a barlangba. Tüzet kell gyújtani, hogy felmelegedhessen.
Keress száraz fát a dűnék között, és.
- Hallgass meg, Rhys.
- Majd később! - torkolta le a surranót idegesen. - Előbb keress tűzifát. Fel
kell melegítenünk, különben.
- Rhys, nézz rá! - emelte fel a hangját Nadragulya, miközben a szerzetes
után bukdácsolt. - Nem ismered fel? Ez ő! Ez Mina!
- Ne légy nevetséges.
- Nem vagyok az - mondta a surranó komoly hangon. - Higgy nekem,
bárcsak tréfálkoznék. Tudom, hogy őrülten hangzik, hisz amikor legutóbb
láttuk Minát akkor felnőtt volt, most pedig gyerek, de biztos, hogy ő az.
Biztos vagyok benne, mert ha ránézek erre a kislányra, ugyanazt érzem,
mint amikor Minára néztem. Szomorúságot.
- Nadragulya - sóhajtott fel Rhys kimerülten -, hozz tűzifát!
- Ha nekem nem hiszel, nézz Attára - tette hozzá Nadragulya. - Ő is
felismeri.
Rhysnek be kellett látnia, hogy Atta valóban különösen viselkedik. A kutya
alapvetően örömmel csóválná a farkát, és alig várná, hogy segíthessen.
Megnyalogatná a kislány arcát, vagy megbökdösné ernyedt kezét, hogy
meggyógyítsa. Atta azonban kellő távolságot tartott tőlük. Egész testében
megfeszült, a szőr felborzolódott a marján, az ínyét felhúzta, kivillantva
hegyes fogait. Barna szemét barátságtalanul emelte a kislányra. Halkan
morogni kezdett.
- Atta, hagyd abba! - szólt rá Rhys szigorúan.
A kutya abbahagyta a morgást, de továbbra is távol maradt, megfeszített
izmokkal, ugrásra készen. Sértett dühvel, nézett fel a gazdájára, mintha
értelmet akarna verni belé.
Rhys lepillantott a kezében lévő gyermekre, és alaposan megnézte az arcát.
Hat év körüli lehetett. Szép, csinos arca volt, és hosszú, vörös haja, amely
ráomlott a karjára. Sápadt volt, az orrán apró szeplőpettyek rajzolódtak ki.
Egészen addig esze ágában sem volt hinni sem a surranónak, sem a
kutyának. Ekkor azonban a kislány
megmoccant, és felnyögött a karjában. A szeme résnyire kinyílt, és félig
csukott szemhéja alatt felsejlett borostyánszínű szeme. Émelygés fogta el
Rhyst, és halkan felhorkant.
- Megmondtam - szólalt meg Nadragulya. - Nem igaz, Atta? A kutya
felmordult.
- Ha rám hallgatsz, most azonnal visszadobod a tengerbe - folytatta a
surranó. - Tegnap este meg akart ölni téged, mert nem tudtad megmondani
neki, hogy ki ő valójában, minket pedig halálra akart kínozni. Vagy már nem
emlékszel?
Rhys magához tért a kezdeti döbbenetből.
- Nem fojtom vízbe. Sok embernek van vörös haja - mondta. Továbbhaladt
a barlang felé.
Nadragulya lemondóan felsóhajtott.
- Úgysem hallgat ránk, Atta. Gyere, gyűjtsünk tűzifát!
A surranó elindult a dűnék felé, noha nem túl nagy meggyőződéssel. Atta
aggódó pillantást vetett a gazdájára, majd a surranó után ügetett. Rhys a
hűvös és nedves barlangba vitte a kislányt. A sziklák még nem száradtak
meg, és kisebb-nagyobb tócsák álltak a földön. De a szél ellen legalább
védve voltak, és remélte, hogy a lobogó tűz gyorsan felmelegíti majd a kis
barlangot.
A kislány ismét megmoccant és felnyögött. Rhys megdörzsölte átfagyott
kezét, és hátrasimította aranybarna haját.
- Ne félj, gyermekem - mondta neki lágy hangon. - Most már biztonságban
vagy.
A kislány kinyitotta a szemét, a sűrű mézre hasonlító, tisztán aranyló,
borostyánszínű szemét. Ugyanolyan szeme volt, mint Minának, de vele
ellentétben, ebben a tekintetben nem lakoztak csapdába ejtett lelkek.
- Fázom - panaszkodott a lány. Egész testében reszketett.
- A barátom elment tűzifát gyűjteni. Hamarosan felmelegszel. A lány a
narancsszínű köpenyére pillantott.
- Szerzetes vagy - összevonta a szemöldökét, mintha emlékezni próbálna
valamire. - A szerzetesek segítenek másokon, ugye? Nekem is segítesz? -
kérdezte.
- Örömmel, gyermekem - felelte Rhys. - Mit szeretnél tőlem?
A lány arcizmai megfeszültek. Teljesen magához tért. Annyira vacogott,
hogy a fogai összekoccantak. Erősen megszorította a
szerzetes kezét.
- Eltévedtem - mondta remegő ajkakkal. Könnyek szöktek a szemébe. -
Elszöktem otthonról, és nem találok haza.
Rhys megkönnyebbült. Nadragulyának még sincs igaza. A lány nyilván egy
halász kislánya, aki kisodródott a tengerre a tomboló viharban. Nem lakhat
túlságosan messze, a faluja nyilván itt van a közelben. Megsajnálta a
szüleit. Biztosan halálra váltan keresik mindenfelé.
- Azonnal indulunk, amint felmelegszel - ígérte Rhys. - Hol laksz? A
reszkető lány gombóccá húzta össze magát. Becsukta a szemét, és nagyot
ásított.
- Talán még sosem hallottál róla - mondta álmosan. - Úgy hívják, hogy az.
Rhysnek egészen közel kellett hajolnia hozzá, hogy hallhassa suttogó
hangját.
- Isten Otthona.
 2. FEJEZET

Az istenek döbbenten és némileg ijedten nézték, amint egy halandó, Mina

lenyúl a Vértenger aljára, és felhozza a felszínre az Ősmágia egyik újonnan
felállított tornyát, hogy a kedvesének, Chemoshnak ajándékozza.
Mina persze nyilvánvalóan nem halandó volt. A világ valaha élt
leghatalmasabb varázslói vagy papjai sem lettek volna képesek egy ilyen
tett végrehajtására. Csupán egy isten rendelkezik ekkora hatalommal, és az
istenek most megdöbbenve találgatták egymás között, hogy mi történhetett.
- Ki ez az új isten? - kérdezték. - Honnan került elő? Természetesen attól
féltek, hogy Mina talán egy idegen betolakodó, aki átszelte a mennyeket,
hogy rátegye a kezét az ő világukra. Félelmüket némiképp csillapította a
tudat, hogy közülük való. Majere tudta a választ.
- Mióta tudod? - kérdezte Gilean a szerzetes istentől.
Gilean volt a szürke istenek, a semleges istenek vezetője. Ők tartották fenn
az egyensúlyt a fény és a sötétség istenei között. Jelenleg ők voltak a
legerősebbek, és miután Paladine, a fény isteneinek vezetője önkéntes
száműzetésbe vonult, valamint Takhisist, a sötét istenek vezetőjét elűzték,
ők voltak jelen a legnagyobb számban. Gilean egy középkorú, éles elméjű,
nyugodt és kérlelhetetlen tekintetű tudós képében mutatkozott.
- Sok-sok évezrede, könyvek istene - felelte Majere.
Majere, a bölcsesség istene narancssárga köpenyt viselt, és sosem hordott
fegyvert. Általában kedves és jóindulatú úrnak mutatkozott, most azonban
gyász és sajnálat ült ki az arcára.
- Miért őrizted ezt a titkot? - faggatta tovább Gilean.
- Én nem fedhettem fel - válaszolta Majere. - Ünnepélyes esküt tettem.
- Kinek? - követelte Gilean.
- Annak, aki többé már nincs közöttünk.
Néma csend ereszkedett az istenekre.
- Nyilván, Paladine-re gondolsz - állapította meg Gilean. - De van még
valaki, aki már nincs közöttünk. Van ennek valami köze hozzá?
- Takhisishez? - kérdezett vissza Majere metsző hangon. A vonásai
megkeményedtek. - Ő a felelős ezért!
Ekkor Chemosh szólalt meg.
- Ezek voltak az utolsó szavai, amikor a Főisten eljött érte: „Hibát követtek
el! Amit tettem, az visszafordíthatatlan. Az átok hatott rátok. Ha megöltök
engem, saját magatokat is elpusztítjátok."
- Miért nem mondtad ezt el nekünk? - kérdezte Gilean, és szikrázó
tekintettel meredt a csontok istenére.
Chemosh jóképű és hiú isten volt, hosszú, fekete hajjal és sötét szempárral,
amely üres volt és fagyos, mint az elátkozottak sírja, akik felett uralkodott.
- Állandóan fenyegetőzött - vonta meg a vállát Chemosh. - Miért lett volna
ez más?
Az isteneknek erre nem válaszoltak. Néma csendben várakoztak.
- Ez az én hibám - mondta végül Majere. - A jó érdekében cselekedtem,
legalábbis úgy véltem.
Mina mozdulatlanul feküdt előttük. Chemosh legszívesebben odasietett
volna hozzá, de nem tehette, a többi isten előtt nem.
- Halott? - kérdezte Majerétől.
- Nem halott, mert nem tud meghalni - felelte Majere, majd egyenként
ránézett az összes istenre. - Eddig vakok voltatok, de most már mind
látjátok az igazságot.
- Látjuk, de nem értjük.
- De igen - mondta Majere. Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és az
égboltra nézett. - Csak nem akarjátok megérteni.
A tekintete a messzi múltba révedt, a csillagok legelső fényét nézte.
- Az idők kezdetén kezdődött - magyarázta. - És boldogan kezdődött -
mélyet sóhajtott. - És most, hogy nem beszéltem róla, keserű szomorúsággal
végződik.
- Magyarázd ezt meg, Majere! - dörögte Reorx, és végigsimított hosszú
szakállán. A kovácsok istene, aki általában kedvenc faja, a törpék alakjában
mutatkozott, nem a türelméről volt híres. - Nincs időnk az ostoba
fecsegésre.
Majere visszatért az idők kezdetétől a jelenbe. Minára nézett.
- Ő egy isten, aki nem tudja, hogy az. Egy isten, akit becsaptak, és
elhitették vele, hogy halandó.
Majere szünetet tartott. Amikor ismét megszólalt, lágy hangjába harag
vegyült.
- Ő a fény istene, akit Takhisis becsapott, hogy a sötétséget szolgálja.
Majere elhallgatott. Az istenek kiáltozva kérdezgették tovább, válaszokat
akartak. Eközben Mina végig a kastély oromzatán feküdt, eszméletlenül, a
dühöngő és vádaskodó istenek gyűrűjében. Akkora volt a zűrzavar, hogy
senki sem vette észre, amikor Mina magához tért. Nézte a gyönyörű,
sugárzó, sötét és félelmetes lényeket, akik a mennyeket járják, villámokat
szórnak, és megrengetik a földet éktelen haragjukban. Hallotta, hogy az ő
nevét kiáltozzák, de csak annyit értett meg a beszédükből, hogy ő a hibás
valamiért.
Egy régi, halvány emlék villant fel Mina agyában. Ekkor megértette a
szörnyű igazságot.
Sosem kellett volna felébrednie.
Mina felállt, és még mielőtt bárki is megállíthatta volna, leugrott a
kastély oromzatáról, és némán, egyetlen hang nélkül merült el a tengerben.
Zeboim felsikoltott, a kastélyfal széléhez rohant, és lenézett a hullámokra. A
vihar belekapott a hajába, és vadul tépte testéhez tapadó, zöld ruháját.
Meredten nézte a háborgó tengert, de Minát sehol sem látta. Megfordult,
szikrázó pillantást vetett a többiekre, és vádlón Chemoshra mutatott.
- Halott, és ez a te hibád! - mutatott a viharos tengerre. - Elutasítottad a
szerelmét! A férfiak mind ilyen szörnyetegek!
- Fölösleges ez a színjáték, tengeri boszorkány - mormogta Chemosh. -
Mina nem halt meg, nem képes meghalni. Mert ő egy isten.
- Lehet, hogy nem halhat meg, de megsérülhet - jegyezte meg halkan
Mishakal.
A viharos szél azonnal elállt. A cikázó villámok kihunytak, a viharfelhők
szertefoszlottak, és a háborgó tenger lecsillapodott. Mishakal, a gyógyítás
istene, a Fehér Úrnő, ahogy a Krynn felszínén ismerték fehér köpenye és
hosszú, fehér haja okán, odalépett Majeréhez. Kitárta felé a karját. Majere
megfogta a kezét, és gyászosan nézett a szemébe.
- Tudom, hogy olyasvalaki miatt tartod a szavad, aki már nincsen közöttünk
- mondta Mishakal. - Feloldozlak esküd alól, és engedem, hogy beszélj.
- Tudtam! - vicsorogta Sargonnas. A bosszú istene, a sötétség isteneinek
vezetője előre lépett. A minotauruszok bikafejű, embertestű alakjában
mutatkozott. - Ez egy összeesküvés! Tudnunk kell az igazságot, méghozzá
azonnal!
- Sargonnasnak igaza van. A hallgatás ideje lejárt! - mondta Gilean.
- Mivel Mishakal feloldozott a fogadalom alól - szólalt meg Majere -,
beszélek.
Mégsem kezdett bele azonnal a magyarázatba. Csak állt ott, és a tengert
nézte, amely bekebelezte Minát. Sargonnas türelmetlenül morgott, Gilean
azonban nyugalomra intette.
- Azt mondtad, hogy „ő egy isten, aki nem tudja, hogy az. Egy isten, akit
becsaptak, és elhitették vele, hogy halandó" - idézte.
- Igen, így igaz - bólintott Majere.
- És azt is mondtad, hogy „ő a fény istene, akit Takhisis becsapott, hogy a
sötétséget szolgálja".
- Ez is igaz - mondta Majere, majd Mishakalra nézett. Megengedett
magának egy halovány félmosolyt.
- Mina története a csillagok születésének korából ered, egyidős a világ
teremtésével. Akkor, először és utoljára mind összegyűltünk, hogy egy
csodás tettet hajtsunk végre: hogy megteremtsük ezt a világot.
Az istenek néma csendben emlékeztek vissza azokra az időkre.
- A teremtés pillanatában néztük, ahogy Reorx megragadja Káoszt, majd
hatalmas gömböt kovácsol belőle, elválasztva a fényt és a sötétséget, a
tengert és a partot, a mennyet és a földet. Abban a pillanatban egyek
voltunk. Mindannyian boldogok voltunk. A teremtés életet adott egy
gyermeknek, a fény gyermekének.
- Semmit sem tudtunk erről! - dörögte Sargonnas döbbenten és magából
kikelve.
- Csak hárman tudtunk róla - mondta Majere. - Paladine, a kedvese
Mishakal, és én. A kislány közöttünk jelent meg, tisztábban és fényesebben
ragyogott, mint a csillagok.
- Legalább nekem elmondhattad volna - dohogott Gilean, és összeráncolt
homlokkal nézett Mishakalra.
Mishakal elmosolyodott.
- Nem lett volna értelme. Tudtuk, hogy mit kell tennünk. A sötét istenek
nem engedték volna, hogy a fény új istene fennmaradjon, mert az
felborította volna az egyensúlyt. Már létezésének puszta ténye is felfordulást
okozott volna, és elpusztíthatta volna azt, amit épphogy csak
megteremtettünk.
- Ez igaz - szólalt meg Zeboim. - Biztos, hogy megfojtottam volna a kis
vakarcsot! - acsarkodott.
- Paladine és Mishakal rám bízták az istengyermeket - folytatta Majere. -
Megkértek rá, hogy bocsássak rá mély álmot, majd rejtsem el őt a világ elől,
hogy soha ne találjanak rá.
- Hogy bírtátok elviselni az elvesztését? - kérdezte Chislev gyengéden, és
beleborzongott a gondolatba. A természet istennője fiatal, szeretetre méltó,
törékeny nő alakjában mutatkozott. Tekintete lágy, mint az őzgidáé, de éber
és éles, mint a tigris karma.
- Fájdalmunk mértéke semmihez sem volt fogható - ismerte el Mishakal -,
de nem volt más választásunk.
- Magamhoz vettem a gyermeket - vette vissza a szót Majere -, és bevittem
a tengerbe, le a mélybe, olyan partokhoz, amelyek sosem láttak napfényt,
majd megcsókoltam és álomba ringattam őt. Ekkor ott hagytam őt, hogy
aludjon, és soha egyetlen álom se zavarja meg. Ott kellett volna maradnia,
békében, az idők végezetéig, de Takhisis ellopta a világot, és vele együtt a
gyermeket.
- És Takhisis rátalált - dörmögte Reorx. - De hogyan, ha olyan gondosan
elrejtetted őt, Majere?
- Amikor Takhisis ellopta a világot, öntelten azt képzelte, hogy ő az
egyetlen isteni hatalom az univerzum ezen részében. Nem tudom pontosan,
hogyan talált rá a gyermekre, de ismerve a Sötét Királynőt, van egy
elképzelésem. Amikor először lopta el a világot, végtelenül legyengült.
Elrejtőzött, hogy időt nyerjen, megerősödjön, és közben kidolgozta a tervét.
Amikor kellőképpen megerősödött, előbújt a rejtekhelyéről. Óvatosan jött
elő, éberen fülelve és figyelve, hogy valóban ő-e az egyetlen isten az
univerzum ezen részén.
- És észlelte, hogy nem ő az egyedüli - jegyezte meg Morgion, a betegségek
istene, fanyar mosollyal az ajkán.
Majere biccentett.
- Megérezte egy másik isten jelenlétét. El tudom képzelni a
döbbenetét és a dühét. Addig nem nyugodhatott, amíg fel nem kutatja ezt az
istent, és ki nem deríti, hogy mekkora veszélyt és fenyegetést jelent a
számára. Mivel a gyermekből sugárzott az isteni hatalom, Takhisis
könnyedén megtalálhatta. Nyilvánvalóan földbe gyökerezett a lába, amikor
megpillantotta az ismeretlen istent.
- Semmiféle veszélyt nem jelentett a számára, hisz csak egy ártatlan,
tudatlan gyerek volt. A fény gyermeke, és ettől új gondolat ütött szöget a
fejében.
- Ostoba szuka! - szitkozódott Chemosh keserűen. - Ostoba, nyavalyás
nőszemély! Látnia kellett volna, hogy mi történik majd!
- Hah! - horkant fel Sargonnas. - A Sötétség Királynője sosem látott tovább
a saját orránál. Csak az járt a fejében, hogy ez az istengyermek a hasznára
lehet. Úgy döntött, hogy magánál tartja Minát, és felhasználja őt céljai
eléréséhez.
- És végre bosszút áll azokon, akiket gyűlöl - jegyezte meg Kiri-Jolith, az
igaz háború istene. Egy csillogó ezüstpáncélt viselő lovag alakját öltötte
magára.
- Takhisis kis híján sikerrel járt - vette vissza a szót Majere. - Mérhetetlen
bosszúszomja elvakította őt, és elkövetett egy hibát. Ahhoz a személyhez
küldte a gyerekistent, akit a legjobban gyűlölt, akit a bukásáért hibáztatott a
dárdaháborúk idején. Aranyholdhoz. A Sötét Úrnő úgy rendezte, hogy az
istengyermeket a Fény Fellegvárának partjainál vesse ki magából a tenger.
- Aranyhold Mishakal papnőjeként magával hozta Krynn felszínére a
gyógyítás misztikus képességét. A korosodó nő magához vette az új istent,
akire egy kilencéves kislány alakjában talált rá. Minának nevezte el.
- Takhisis ezalatt elégedetten kacagott. Minden úgy történt, ahogy tervezte.
Aranyhold mesélt Minának a régi istenekről, akiknek az elvesztését még
mindig gyászolta. Takhisis felkereste Minát, és elmondta neki, hogy
felruházhatja azzal a hatalommal, hogy megkereshesse és visszahozhassa az
elveszett isteneket. Mina megszökött Aranyholdtól, és „megtalálta"
Takhisist, aki már várt rá. Bele sem merek gondolni, mennyi borzalmat és
megaláztatást kellett kiállnia a Sötét Úrnő karmai közt, hogy „bizonyítsa a
hűségét".
- Amikor Mina visszatért a világba, a Sötétség Királynője a maga képére
formálta őt. Azt várta tőle, hogy győzelmeket arasson a
nevében. Elhitette vele, hogy minden, amit elér és véghezvisz, az
Takhisistől való. Takhisis későn vette észre, hogy hibát vétett. Sokakhoz
hasonlóan ő is túl könnyelművé vált. Az istenek vádló pillantást vetettek
Chemoshra.
- Nem tudtam, hogy Mina egy isten! - kiáltotta a csontok ura ingerülten. -
Takhisis viszont tudta. Ezek voltak az utolsó szavai: „Az átok hatott rátok.
Ha megöltök engem, saját magatokat is elpusztítjátok."
- Még hogy elpusztít minket! - Sargonnas dörgő nevetése végigdübörgött a
mennyeken. - Mégis miféle veszélyt jelenthet a számunkra egy gyerekisten?
- Milyet nem? - kérdezett vissza a Fehér Úrnő metsző hangon. Mishakal
lángolt, szépsége és ereje egyszeriben rémisztően hatott. - Ebben a
pillanatban is azon gondolkodsz, hogyan állíthatnád magad mellé Minát.
- És te, szenteskedő úrnő? - dörrent rá Zeboim. - Te is ugyanezen
gondolkodsz.
Kiri-Jolith higgadt maradt.
- Ez az isten elveszett a számunkra. Már a sötétség teremtménye. Mishakal
szomorúan nézett rá.
- Létezik megbocsátás. és megváltás.
Kiri-Jolith arckifejezése szigorú maradt és kérlelhetetlen. Nem szólalt meg,
de ellentmondást nem tűrően megcsóválta a fejét.
- Ha ennyire veszélyes, mit akarunk tenni vele? - érdeklődött Chislev.
Az istenek Gileanra néztek, tőle várták az ítéletet.
- Szabad akarattal rendelkezik - szólalt meg ő nagy sokára. - A sorsa a saját
kezében van. Ő maga dönt a végzetéről. Adjunk időt neki, hogy
gondolkozhasson, és dönthessen. De addig is - tette hozzá fagyos
szigorúsággal -, sem a fény, sem a sötétség istenei nem befolyásolhatják őt!
Ez a bölcs ítélet persze egyik istennek sem tetszett.
 3. FEJEZET

Az istenek egyszerre kezdtek beszélni. Kiri-Jolith ragaszkodott hozzá, hogy

űzzék el Minát, ahogyan korábban Takhisisszel is tették. Zeboim vitatkozott
vele, mondván, ez nem igazságos a gyermekkel szemben. Felajánlotta, hogy
magával viszi a tenger mélyére, az otthonába, de senki sem bízott meg
benne. Még Chemosht is próbálta meggyőzni, de az isten nem állt mellé.
Chemosh már semmit sem akart tőle. Sajnálta és megbánta, hogy
megismerte Minát, hogy belé szeretett, hogy felhasználta őt új követői, a
választottak megteremtéséhez, akik nagy csalódást okoztak azzal, hogy
Minához lettek hűek, és nem őhozzá. Utálkozva vonta ki magát a
panteonban zajló vitából. Így csak ő vette észre, hogy a mágia három istene,
akik eddig meg se szólaltak, most egymás között sutyorognak.
Solinari, Paladine és Mishakal fia, az ezüsthold és a fény mágiájának istene
volt, Lunitari, Gilean lánya, a vörös hold és a semleges mágia istennője, míg
Nuitari, Takhisis és Sargonnas fia a fekete hold és a sötét mágia istene.
Noha eltérő nézeteket vallottak, az unokatestvérek mindig is közel álltak
egymáshoz, összetartotta őket a mágia iránti szeretet ereje. Gyakorta
ellenszegültek a szüleiknek, és a saját belátásuk szerint cselekedtek.
Nyilvánvalóan ezúttal is erre készültek. Chemosh közelebb húzódott
hozzájuk, hátha kihallgathatja őket.
- Szóval Mina emelte ki a tornyot a Vértengerből! - mondta Lunitari.
- De miért?
Lunitari a híveire jellemző vörös színű köpenyt viselt. Egy embernő alakját
öltötte fel, akinek örökké éber és fürkésző a tekintete.
- A csontok urának akarta ajándékozni - válaszolta Nuitari. - Szerelme
zálogaként.
Ő fekete köpenyt viselt, arca egy kerek hold volt. Szemei semmit sem
árultak el titkaiból.
- És mi történt az értékes varázstárgyakkal? - kérdezte Solinari
suttogva. - Mi történt a Szentségek Csarnokával? A fehér köpenyes Solinari
figyelmesen és óvatosan közlekedett, halkan beszélt, tekintetét elfedte a
lényét alkotó tűz szürkés füstje. - Mégis honnan tudhatnám, hogy mi történt
vele? - fortyant fel Nuitari. - Elhívtak erre a gyűlésre. Nyilván észrevették a
távollétemet, de ha visszatérek.
Chemosh a többit már nem hallotta. Szóval Mina ezért adta neki a tornyot!
Maga az épület nem érdekelte különösebben, sokkal inkább annak
felbecsülhetetlen értékű kincse, a Solio Febalas. Hosszú-hosszú évekkel
korábban Istar papkirálya kifosztotta Krynn isteneinek templomait és
szentélyeit, és magával vitt minden olyan ereklyét, amiről úgy vélte, hogy
veszélyes lehet. Először csak a sötétség isteneinek szent tárgyait lopta el, de
később, ahogy elhatalmasodott rajta az őrület, a semleges isteneket is
kifosztotta. Végül megparancsolta a katonáinak, hogy a fény isteneinek
templomait és szentélyeit is rohanják le, és rabolják ki. A lopott szent
ereklyéket Istarba vitték, az Ősmágia tornyába, amely az irányítása alatt állt.
Elrejtette őket egy titkos helyen, amelyet a „Szentségek Csarnokának"
nevezett el.
A feldühödött istenek egy lángoló hegyet hajítottak a világra, szétszakítva
azt. Istar a tenger fenekére süllyedt. Ha emlékezett is bárki a Szentségek
Csarnokára, nyilvánvalóan úgy vélték, hogy megsemmisült.
Az évszázadok múlásával a halandók megfeledkeztek a csarnokról.
Chemosh azonban emlékezett rá. Sosem tudott megnyugodni, amiért
elveszítette értékes varázstárgyait. Érezte az ereklyékből sugárzó erőt, és
tudta, hogy nem semmisültek meg. Vissza akarta kapni mindet. Egyszer a
negyedkorban már meg akarta keresni őket, de akkor éppen szövetséget
kötött Takhisisszel, hogy megdöntsék a fény isteneinek hatalmát, és ezért
nem tett semmi meggondolatlant, nehogy magára vonja a figyelmet.
Később már nem akadt lehetősége rá, hogy megkeresse az ellopott
varázstárgyakat. Előbb a dárdaháború kötötte le a figyelmét, majd Káosz
kezdett vad tombolásba, végül pedig Takhisis ellopta a világot. Mindenki
megfeledkezett az ellopott varázstárgyakról, mígnem Nuitari úgy nem
döntött, hogy titokban újjáépíti a lerombolt varázstornyot a tenger mélyén.
A toronyban megtalálta a Szentségek
Csarnokát, mérhetetlen irigységet és haragot váltva ki ezzel Chemoshból.
Chemosh megbízta Minát, hogy hatoljon be a csarnokba, és hozza vissza
neki a varázstárgyait. Mina azonban kudarcot vallott, és ezzel megtört a
kettejük közt kialakult kapocs.
Ne lé gy dü hö s rá m, nagyú r. . . A Solio Febalas. szent hely. Felszentelté k. Az
ö sszes isten ereje é s magasztossá ga ott lakozik a csarnokban. Nem é rinthettem
meg semmit. Nem mertem. Csak egy dolgot tehettem, t é rdre rogytam az isteni
hatalom elő tt, é s...
Chemosh nagyon megharagudott a lányra. Megvádolta őt, hogy ellopta és
magánál tartotta az ereklyéket. De most már tudta: nem így történt. Az
istenek szent ereklyéinek ereje tükörként hatott, és megmutatta Minának a
bensőjében forrongó isteni erőt. Mennyire összezavarodhatott! Mennyire
megrémülhetett, amikor letaglózta őt a föléje magasodó istenek hatalma!
Kiemelte hát a tornyot a tengerből, hogy neki adja. Ajándékba.
Így tehát a torony jogosan az ő tulajdona. Ráadásul most éppen senki sem
őrizte. Mindenki figyelmét az kötötte le, hogy mihez kezdjenek Minával.
Chemosh otthagyta a vitát, és a Vértengerből kiemelkedett szigethez sietett,
amelyen ott magasodott a torony.
A Szentségek Csarnoka a torony aljában volt. Vajon még mindig ott van,
vagy a tenger fenekén maradt?
Chemosh lebukott a tenger alá. Hatalmas szakadék tátongott a tenger
fenekén, ahonnan Mina kiszakította a tornyot tartó szigetet. A víz oly sötét
volt, hogy még Chemosh sem látott át rajta. A tengeri szakadékban nem
érzékelte saját erejét.
A szent ereklyék még mindig a toronyban vannak, ebben biztos volt.
Az Ősmágia tornya, amely sokáig a Vértenger mélyén nyugodott, most régi
önmagára emlékeztetett. Nuitari gondos alapossággal építette újjá. A falakat
sima, csillogó kristályból emelte. A fekete márványkupoláról víz csorgott
alá. A hullámok mélán, egyenletesen ostromolták az újonnan kiemelkedett
sziget partjait. A kupola tetején egy csiszolt, ezüstszálakkal átszőtt,
vörösesarany színű korong csillogott az ikerholdak fényében, amelyeket
megmintázott. A korong közepe fekete volt, Nuitari tiszteletére. Nem
szűrődött át napfény azon a lyukon.
Chemosh gyanakodva méregette a tornyot. Nuitari két fekete
köpenyes varázslója lakott benne. Vajon mi történt velük? Ha még éltek,
akkor igen megrázó és rémisztő kalandban lehetett részük. Körbejárta a
tornyot, míg meg nem találta az ajtót.
Amíg a torony Istarban állt, majd később, a tenger fenekén, csak Nuitari és
a varázslók léphettek be azon az ajtón. Csakis azok juthattak be a toronyba,
akiket Nuitari meghívott, és ez az istenekre is vonatkozott. Most azonban a
tornyot ellopták Nuitaritól, ráadásul mással volt elfoglalva. Talán megtört a
tornyot védő mágia.
Chemosh nem pazarolta az időt az ajtóra. Olyan könnyedén hatolhatott át a
kristályfalon, mintha csak vízben úszna. Egyenesen elindult hát a csillogó
fal felé, de legnagyobb döbbenetére nem tudott keresztüllépni rajta.
Dühösen feszült neki a torony bejárati ajtajának, az azonban nem engedett.
Chemosh elveszítette a türelmét. Belerúgott az ajtóba, majd ütlegelni kezdte
az öklével. Ujjának egyetlen pöccintésével képes lett volna lerombolni egy
erődöt, de ezzel a toronnyal nem boldogult. Az ajtók vadul rázkódtak, de
kitartottak, és nem törtek be.
- Hasztalan. Nem juthatsz be. Ná la van a kulcs. Chemosh
megfordult. Nuitari közeledett felé a torony mögül.
- Mégis kinél? - követelte Chemosh. - A nővérednél? Vagy Zeboimnál?
- Minánál, te ostoba - felelte Nuitari nyugodt hangon. - Ideküldi a
választottakat, hogy ők védjék a tornyot.
A sötét mágia istene megfordult, és Roncsosd városának irányába mutatott.
Isteni szemével Chemosh jól látta, amint alakok ugrálnak be a tengerbe a
rakpartról, és vagy úszva, vagy a tenger fenekén gyalogolva közelednek a
torony felé. Különös, borostyánszínű ragyogás övezte az útjukat. Ők voltak
Mina választottjai. Ugyanúgy lélegeztek és mozogtak, ettek és ittak,
beszélgettek és nevetgéltek, mint bárki más. Egyetlen apró különbséggel.
Már nem éltek.
Halottként nem éreztek félelmet, nem kellett aludniuk, és sosem fáradtak el.
Ha levágták őket, újra felkeltek. Ha feldarabolták őket, összeillesztették a
végtagjaikat, és folytatták élet utáni létüket. Chemosh egészen addig
büszkeséget érzett miattuk, amíg rá nem döbbent, hogy ezek valójában Mina
teremtményei, és nem az övéi. Most már rájuk sem bírt nézni, annyira
gyűlölte őket.
- Mina serege - jegyezte meg Nuitari kesernyésen. - Ide jönnek, hogy
elfoglalják úrnőjük tornyát. Te pedig azt hitted, hogy neked adja!
- Nem jutnak be - dörmögte Chemosh.
Nuitari felnevetett.
- Ahogy kedves barátunk Reorx szokta mondani: „Akarsz fogadni?" Amint
Mina idejön, és kinyitja a kaput, az élőhalottak elözönlik a tornyot, és
megtámadják a két tanítványomat. Semmi esélyük sem lesz.
Miközben beszélgettek, az első választottak kiemelkedtek a vízből, és
mászni kezdtek a kétszárnyú, erős ajtó felé.
- Mekkora bolond vagy! - mondta Nuitari kárörvendő vigyorral az arcán. -
Mina ott hált veled az ágyadban, te pedig kirúgtad őt. Bármit megtett volna
érted.
Chemosh nem felelt. El kellett ismernie, hogy Nuitarinak igaza van. Mina
szerette őt, bálványozta; ő pedig elmarta maga mellől, mert féltékeny lett rá.
És nem egy másik szerető miatt, hanem a hatalma miatt. A választottak
Minát követték ahelyett, hogy őt szolgálták volna. Ugyanazt tette vele, amit
Takhisisszel is tett. A Chemosh nevében végrehajtott csodák valójában az ő
érdemei voltak. Nem is tudott róla, hogy ő volt az az isten, aki ezzel a
borzalmas léttel ajándékozta meg a választottakat.
Milyen ostoba voltam! - korholta magát Chemosh, de miközben önmagát
szidalmazta, egy gondolat jutott az eszébe. Emlékezett rá, hogy Mina
milyen szívszorítóan szomorú pillantást vetett rá, mielőtt a tengerbe ugrott
volna. - Mé g mindig szeret engem. A seg í tsé gé vel aláá shatná m annak a
tehé nfejű Sargonnasnak a terveit. Leterí thetné m Kiri-Jolitht, ú tjá t á llhatná m
Mishakalnak, é s elé gté telt vehetné k az okoskodó Gileanon. Mina beenged a
Szentsé gek Csarnoká ba. Megszerzem az ö sszes ereklyé t. É n uralkodok majd a
mennyek felett, é s csak. .. Csak meg kell találnia Minát.
Chemosh végigpásztázta isteni tekintetével a világot. Az összes élőlényt
látta: elfeket és embereket, ogrékat és surranókat, gnómokat és törpéket,
halakat és madarakat, kutyákat és macskákat. Egyszerre látta mindnyájukat,
a tekintete körbefonta őket, és egyetlen
szempillantás alatt megvizsgálta őket. Az összes élőt látta, sőt még azokat
is, akik bizonyos értelemben már nem is éltek. Minát azonban sehol sem
találta.
Chemosh összezavarodott. Hová tűnhetett Mina? Hogy rejtőzhetett el előle?
Miközben ezen az érthetetlen jelenségen gondolkodott, hallotta, hogy a
kastélyában Gilean arra kéri az isteneket, tegyenek esküt: nem lépnek
kapcsolatba Minával. Hagyják, hogy Mina maga döntsön a sorsáról,
bármelyik oldalt is választja a panteonban, sőt akkor is, ha úgy dönt, végleg
elhagyja ezt a világot.
Ha leteszem a fogadalmat, Gilean tesz róla, hogy be is tartsam. Nem lesz
lehetőségem elcsábítani őt.
Chemosh biztos volt benne, hogy hatalommal bír Mina felett. Csak meg
kellett találnia őt, beszélnie vele, a karjába vennie és megölelnie.
Most azonban nem kutathatott utána. Nuitari árgus szemekkel nézte minden
egyes mozdulatát, mint a vadászó kígyó a prédát. Most nem, hiszen
Sargonnas ott ólálkodott sunyi bikaszemeivel, és Gilean éppen egy esküt
akart kicsikarni az istenekből. Ő maga nem eredhetett Mina nyomába, de
volt valaki, aki igen. Szerencsére volt egy kis ideje, a mágia istenei ugyanis
azon ágáltak, hogy nekik miért kell esküt tenniük egyáltalán.
Chemosh mentális üzenetet küldött, amely behatolt a kastély belsejébe, ahol
Ausric Krell kuporgott, az egykori halállovag, akit Mina visszaváltoztatott
emberré. Sietnie kellett, még azelőtt kellett kiadnia a parancsot Mina
felkutatására, mielőtt letenné az esküt. Azért nem vonhatják felelősségre, ha
Mina önszántából jön el hozzá. Egy kis kezdőlökés pedig senkinek sem
árthat.
- Nekünk nem kellene esküt tennünk, mi még nem is éltünk, amikor ez a
gyerekisten megszületett - érvelt Nuitari.
- Minket nem érdekel Mina - tette hozzá Lunitari.
- Semmi köze a mágiához. Minket hagyjatok ki ebből - mondta Solinari.
- De van nála valami, ami kell nektek - jegyezte meg Morgion, a betegségek
istene a maga halk, sikamlós hangján. - A mágia tornya Mina kezében van.
Kizárt belőle titeket!
- Ez igaz? - kérdezte Gilean összeráncolt homlokkal.
- Igen, igaz - ismerte el Solinari. - Ha le is tesszük az esküt, meg kell
engednetek, hogy visszaszerezzük tőle a tornyot, ami a miénk, hisz ő csak
egyszerűen ellopta.
- Vesztesek siráma - kuncogott rajtuk Hiddukel.
- Nekem is legalább annyi jogom van ahhoz a toronyhoz, mint nekik
- szólalt meg Zeboim. - Végül is az é n óceánomban áll!
- Én emeltem, én építettem újjá a romokból! - fortyogott Nuitari sziszegő
hangon. - Mindnyájatoknak tudnia kell - baljós pillantást vetett Chemoshra
-, hogy a torony mélyén ott van a Solio Febalas, a Szentségek Csarnoka. A
csarnokban rengeteg olyan szent ereklye van, amelyekről azt hittük, hogy
megsemmisültek az Összeomlásban. A ti szent ereklyéitek.
Az istenek már nem mosolyogtak a meglopott Nuitarin. Döbbenten
meredtek rá.
- El kellett volna mondanod nekünk, hogy megtaláltad a csarnokot! -
mondta Mishakal, aki fehéren lángolt mérgében.
- Neked meg mesélned kellett volna Mináról! - vágott vissza Nuitari.
Összekulcsolta a karját fekete köpenyén. - Úgy vélem, kvittek vagyunk.
- Biztonságban vannak a szent tárgyak? - kérdezte Kiri-Jolith.
- Nem tudom - vonta meg a vállát Nuitari. - Amíg a torony az irányításom
alatt állt, addig biztonságban voltak, de már nem vállalhatok felelősséget
értük. Főleg most nem, hogy a választottak elözönlötték a tornyot.
Az istenek Chemoshra meredtek.
- Ez nem az én hibám! - kiáltott fel Chemosh. - Ő teremtette azokat az
átkozott szörnyetegeket!
- Elég legyen! - csattant fel Gilean. - Ebből is látszik, mennyire fontos,
hogy mindannyian letegyük az esküt. Vagy talán vállaljátok a veszélyt, hogy
elbuktok, miközben valaki más győzedelmeskedik? Az istenek morgolódtak
még egy kicsit, de végül mind beleegyeztek az eskütételbe. Nem maradt más
választásuk. Úgy döntöttek, megteszik, de csak azért, mert a másik is, és
közben mindannyian azon gondolkodtak, hogyan lehetne kijátszani az esküt,
vagy legalább módosítani egy kicsit a szabályokon.
- Tegyétek a kezeteket a könyvre! - mondta Gilean, és megidézte a szent
kötetet. - Esküdjetek a Főistenre, akinek a létezéseteket
köszönhetitek, és Káoszra, aki elpusztíthat titeket, hogy sem fenyegetéssel,
hízelgéssel, csábítással, könyörgéssel vagy alkuval nem befolyásoljátok
Mina döntését.
A fény istenei mind rátették a kezüket a könyvre, ahogyan a semleges
istenek is. A sötétség istenei közül Sargonnas és Morgion kelletlenül
odacsapta a kezét, Zeboim azonban habozott.
- Én csak a miatt a szerencsétlen, boldogtalan kislány miatt aggódom
- mondta, és elmorzsolt egy sós könnycseppet a szeme sarkában. - Olyan
nekem, mintha a saját gyermekem lenne.
- Csak esküdj, tengeri boszorka! - morgott Sargonnas.
Zeboim szipogott, majd rátette a kezét a könyvre. Chemosh
következett, utolsóként.
- Esküszöm - mondta.
 4. FEJEZET

Ausric Krellhez kegyes volt a halál, és vágyott régi „életére". Valaha nagy
hatalmú halállovag volt. Miután Zeboim, a tengerek istennője megátkozta
őt, megtapasztalta a halhatatlanságot. Képes volt egyetlen szóval ölni.
Annyira félelmetes és borzalmas látványt nyújtott fekete páncéljában és
kosfejű sisakjában, hogy a gyengébbek holtan rogytak össze a lába előtt, ha
csak rápillantottak. De ez az idő elmúlt. Ha tükörbe nézett, nem villant
vissza iszonytató szemének vörös izzása. Most csak egy középkorú,
sörhasú, disznószemű, duzzadt, bamba képű férfit látott, tokás állal és
löttyedt izmú, nyurga végtagokkal. Halállovagként a híres Viharerődben
székelt, Ansalon északi részén. (Krell legalábbis így emlékezett rá.
Valójában rabként tartották őt ott, és gyűlölte azt a létet, de ezt a mostanit
még annál is jobban.)
Krynn élőhalottjai közül a halállovag az egyik legerősebb és
legfélelmetesebb. A halállovagot az istenek átkozzák meg, az élők közt kell
élniük, gyűlölik őket, de mérhetetlenül irigylik is egyben. Saját
halhatatlanságuk börtönében sínylődnek, folyton emlékeztetik őket
elkövetett bűneikre, szenvedniük kell miattuk, amíg meg nem bánják
mindet, és ekkor a lelkük egy következő szintre léphet. Legalábbis ez volt
az istenek célja.
Krell esetében ez az elképzelés azonban kudarcba fulladt. Életében áruló,
tolvaj és gyilkos volt. Átvert, becsapott és tönkretett mindenkit, aki csak
megbízott benne. Krell sosem számított valami eszesnek, és lelkiismeret-
furdalás sem kínozta, ezért alantas cselvetésekhez folyamodott, és kivételes
testi erejét használta céljai eléréséhez. Ostoba, erőszakos ember volt, aki
sosem gondolkodott előre, és mint minden ilyen alak, ő is rémületben élte le
az életét, és sikoltozva halt meg Zeboim, a tengerek istennőjének kezei közt,
aki nem bocsátotta meg neki, hogy megölte szeretett fiát. Zeboim úgy vélte,
hogy Krell nem szenvedett eleget, ezért megátkozta és halállovaggá
változtatta őt, hogy az örökkévalóságig
vezekeljen bűne miatt. Noha el kellett tűrnie az istennő haragját és
kínzásait, Krell élvezte az élőhalott létet. Kegyetlen izgatottsággal és
örömmel használta halálos erejét. Tökéletes gyilkos vált belőle, aki
megkínzott és meggyötört, majd végül megölt minden halandót, aki elég
bolond vagy botor volt ahhoz, hogy szembetalálkozzon vele. Mindezt pedig
anélkül tehette meg, hogy attól kellett volna félnie, hogy egy nála erősebb
vagy hatalmasabb lény ugyanezt teszi vele. Zeboim persze kihúzhatatlan
szálka maradt a körme alatt, de ezt a problémát is sikerült megoldania.
Hűséget esküdött Chemoshnak, a holtak urának, aki cserébe megvédte őt a
tengerek istennőjétől. Most mindennek vége szakadt. Az az átkozott Mina
ellopta tőle a halál nyugalmát. Még mindig nem fogta fel, hogy mi történt.
Éppen ki akarta törni a nő nyakát, és minden olyan egyszerűnek tűnt.
Ádázul harcoltak egymással, amikor Mina váratlanul (Krellnek fogalma sem
volt, hogyan) megátkozta őt, és visszaadta az életét. Krell nemcsak hogy
halandó lett ismét, de csapdába is esett Chemosh kastélyában. Nem
hagyhatta el a szobáját, mert félt a folyosókon kóborló választottaktól, akik
különös kegyetlenséggel kívánták kioltani az életét. Hallotta, hogy odakint
egymással vitatkoznak az istenek, de annyira lefoglalta saját nyomorúsága,
hogy nem figyelt oda rájuk.
Krell elég erős és agresszív volt ahhoz, hogy megvédje magát a legtöbb
halandóval szemben, de a választottak, a kastély folyosóin bóklászó, Mina
után siránkozó élőhalott szörnyetegek ellen semmit sem tehetett. Fegyverrel
nem lehetett elpusztítani őket, olyannal legalábbis nem, amilyennel Krell
rendelkezett. Hasztalan kaszabolta őket a kardjával, hiába püfölte őket az
öklével. Még pusztító mágikus erejével sem tudott különösebb kárt tenni
bennük. Ha felszabdalta őket, lemetszett végtagjaik ismét összeforrtak, a
mágia ártalmatlanul pergett le róluk. Most pedig ezek a választottak
könnyedén megölhették őt. Ott ólálkodtak az ajtaja előtt, arra kényszerítve
őt, hogy reszketve kuporogjon a szobájában. Ráadásul az istenek is pont az
ő ablaka alatt vitatkoztak.
Mináról beszéltek, arról, hogy ő is valamiféle isten. Krell fintorogva
krákogott, és próbálta értelmezni a hallottakat. Tény, hogy Mina tette ezt
vele, ő fosztotta meg az élőhalott léttől, de biztos volt benne, hogy Zeboim
áll a dolgok hátterében. A két nő szövetkezett ellene.
Aljas összeesküvés áldozata lett. De visszakapja még ezt az a tengeri
boszorkány, ahogyan Mina is.
Krell ezeken merengett, miközben a szobájában kuporgott, egy meleg
takaróba burkolózva, hiszen csodás, csillogó mágikus páncélja
megsemmisült. Elképzelte, miként végez Minával, ha végre a karmai közé
kaparinthatja őt, és a torkára fonhatja az ujjait, amikor egy hang megzavarta
véres merengését.
- Ki az? - vakkantotta Krell.
- Az urad, te ostoba! - érkezett Chemosh hangja.
- Nagyúr! - Krell gúnyos mosollyal üdvözölte a holtak urát. Korábban
hason csúszva alázkodott meg előtte, de most nem volt abban a
hangulatban, hogy hízelegjen. Ideje, hogy Chemosh maga fényesítse a
csizmáját. Mégis mit tett érte az isten? Semmit! Sőt, lehet, hogy még a halál
istene is benne volt az ellene elkövetett merényletben.
- Ne gubbassz ott, és hagyd abba a sajnálkozást! - mondta neki az isten
fagyos hangon. - Meg kell találnod Minát!
Ausric Krell ennél jobb hírt nem is kaphatott volna. Nála jobban senki sem
akarta megtalálni Minát. Majdnem talpra ugrott, de fékezte magát. A régi
Krell sunyi, ravaszkodó észjárása visszatért. Kihallotta gazdája hangjából a
sietséget, sőt még talán némi kétségbeesést is. Úgy döntött, hogy nem
engedelmeskedik vakon, megpróbál alkut kötni az istennel. Végül is jó
helyzetben volt, hiszen nem maradt semmi veszítenivalója.
- Uram, azt mondják, hogy ez a Mina valójában egy isten - kezdte Krell -,
én pedig csak egy szegény, nyomorult halandó vagyok - beszéd közben a
fogát csikorgatta.
- Ha megteszed nekem, akkor a papommá emellek, Krell. Szent hatalmat
kapsz.
- Még hogy pappá! - horkant fel Krell méla undorral. - Semmi kedvem
fekete csuklyában és rút maszkban rohangáló csuhássá válni!
- Ne játssz a türelmemmel, Krell, mert.
- Különben mit teszel velem? - ordította Krell hisztérikusan. - Te kérsz
segítséget tő lem, nagyúr! Ha azt akarod, hogy megtegyem ezt neked,
változtass vissza halállovaggá!
- Nem változtathatlak csak úgy „vissza" - magyarázta Chemosh nyugodt
hangon. - Ez nem olyasmi, mint lecserélni egy elhasznált
láncinget. Ez egy bonyolult eljárás, és átok szükséges hozzá.
- Akkor keresd meg Minát te magad! - mondta Krell mogorván. Maga köré
tekerte a takarót, felállt, és az ágyához botorkált, majd nehézkesen leült.
- Nem változtathatlak halállovaggá, de megajándékozlak a csont
akolitusának hatalmával.
- A csont micsodája? - kérdezte Krell gyanakodva.
- Most nincs időm megmagyarázni! Éppen elég elfoglalt vagyok! Isteni
esküt kell tennem, de nagy hatalmat kapsz, azt megígérhetem. Krell
elgondolkodott a dolgon. Chemoshnak meg kell tartania a szavát, ha
igénybe akarja venni a szolgálatait.
- Rendben - egyezett bele Krell vonakodva. - Változtass a csont
akolitusává! Hol van Mina?
- Nem tudom. Leugrott a pártázatról, egyenesen bele a tengerbe.
- Azt akarod, hogy hozzam vissza a testét, nagyúr? - kérdezte Krell
csalódottan.
- Ő egy isten, te ostoba! Nem tud meghalni! Jobban járnék, ha a szakácsnak
adnék utasítást! Na, most már mennem kell.
- Akkor mégis hol kezdjem a kutatást, nagyúr?- kérdezte Krell, de erre a
kérdésre már nem kapott választ.
Ennek ellenére támadt egy ötlete. Megkeresi Mina szerzetesét, akivel a
barlangban találkozott. Krell először azt hitte róla, hogy Mina szeretője.
Most már korántsem volt biztos benne, noha Mina különös érdeklődést
mutatott iránta. Úgy döntött, hogy észrevétlenül kisurran Chemosh
kastélyából, és titokban felkeresi a szerzetest a barlangban. Amikor
legutóbb látta, a barlang falához láncolták. Nem valószínű, hogy
megszökött volna.
Krell felállt, és ekkor ráébredt, hogy nem találkozhat Minával egy szál
takaróval a teste körül.
- Uram! - kiáltotta. - A csont akolitusa, emlékszel?!
Chemosh eml ékezett. Az isten megadta Krellnek az ígért erőt és tudást, és
noha nem rendelkezett akkora hatalommal, mint halállovagként, Krell
felettébb elégedett volt az eredménnyel.
 5. FEJEZET

Nadragulya a hátán cipelt tűzifa súlyától görnyedezve lépett be a barlangba.

Ledobta a földre, majd a kislányra nézett, aki mozdulatlanul feküdt a hideg
padlón. Rhys éppen kicsiny kezét dörzsölte, hogy felmelegítse
valamennyire. Atta beügetett a barlangba, majd megszimatolta a lányt,
morgott rá egyet, és visszahúzódott.
- Kellene valamiféle gyújtós, talán egy kis tengeri hínár - szólt Rhys.
- Ha sietsz, akkor.
Nadragulya nem szólt semmit, csak morgott valamit az orra alatt. Jelzett
Attának, és ismét elmentek, ezúttal száraz gyújtóst keresni. Rhys remélte,
hogy gyorsan sikerrel járnak. A kislány kezének tapintása fagyos volt és
nyirkos, az ajka elkékült, a szíve lassan és gyengén vert. Legszívesebben
bebugyolálta volna a köpenyébe, de teljesen átázott, így semmi hasznát nem
vette volna. Körülnézett a barlangban, amely valaha Zeboim szentélye volt.
A távolabbi végében egy oltár állt az istennő tiszteletére. Amikor a
minotaurusz becipelte őt a barlangba, csak futó pillantást vetett rá. Eddig
sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia, mint az, hogy a falhoz
láncolták, és kínhalállal fenyegették meg. Most azonban úgy döntött, hogy
alaposabban is szemügyre veszi a régi oltárt. Otthagyta hát a gyermeket, és
barlang végébe ment.
Az egyszerű oltárt egy vörös és fekete csíkozású gránittömbből faragták ki.
Egy kagylóhéjat helyeztek el szertartásszerűen az oltárra, amelyet egy
tengerzöld színű selyemmel takartak le. Rhys elmondott egy imát
Majerének, és előre is bocsánatot kért Zeboimtól, majd felvette a kagylót,
levette az oltárról a selyemterítőt, és visszatette a kagylót.
Rhys levette a lányról a nedves ruhát, megtörölgette a terítővel, majd úgy
bebugyolálta, ahogy a pók gubózza be áldozatát. Gyorsan meglett
munkájának hatása. A kislány reszkető remegése elmúlt, és némi szín
költözött az arcába.
- Köszönöm, Zeboim! - hálálkodott Rhys halkan.
- Nem szívesen - dörögte az istennő metsző hangon. - Tisztítsd ki a terítőt,
és rakd vissza az oltárra, ha végeztél!
Zeboim meglepően higgadtan lépett be a barlangba, szokásától eltérően
csupán lágy tengeri szellő lebegtette a bokájánál tekergő tengerzöld színű
ruháját. Unott pillantást vetett a földön fekvő kislányra.
- Hol találtad a kölyköt? - kérdezte.
- A vihar vetette partra - felelte Rhys, miközben éberen fürkészte az istennő
arcát.
- Ki ez? - kérdezte Zeboim, noha látszott rajta, hogy nem igazán érdekli a
válasz.
- Fogalmam sincs - felelte Rhys, majd halkan megkérdezte. - Ismered őt,
úrnő?
- Én? Nem. Miért, kellene?
- Nem - mondta Rhys, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Nadragulya
nyilvánvalóan tévedett.
Zeboim átlépett a lány felett, és letérdelt Rhys mellé. Kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta az arcát.
- Kedves kis szerzetesem! - dorombolta negédes hangon. - Örülök, hogy
épen és egészségesen látlak. Majd elemésztett az aggodalom.
- Örülök, hogy a szíveden viseled a sorsomat, úrnő - mondta Rhys
óvatosan. Valami óva intette. - Miben lehetek a szolgálatodra?
- A szolgálatomra? - kérdezett vissza meglepetten Zeboim. - Semmiben.
Azért jöttem, hogy lássam, jól vagy-e. Hol van a kis barátod. az a surranó?
És az a kis korcs? Úgy értem, a kutya. Kedves kis eb. Ó, szerzetesem,
hiszen te fázol. Hadd melegítselek fel!
Zeboim ott sürgölődött Rhys körül. Előbb ujjának érintésével megszárította
a köpenyét, majd egy csettintéssel lángra lobbantotta a tűzifát. A szerzetes
eközben némán és türelmesen várakozott, egy pillanatra sem tévesztette
meg az istennő kedvessége. Legutóbb éppen azon élcelődött, hogy mekkora
élvezettel nézi majd végig, ahogy Mina halálra kínozza őt.
- Nem kellemesebb így? - kérdezte gondoskodó hangon az istennő.
- Köszönöm, úrnő! - hajtott fejet Rhys.
- Tehetek érted még valamit.
- Talán elárulhatnád, hogy miért jöttél - javasolta Rhys.
Zeboim ingerültnek tűnt, majd mégiscsak válaszolt.
- Na jó, legyen. Ha mindenképpen tudni akarod, Minát keresem. Úgy
gondoltam, hogy talán eljött hozzád, hiszen annyira érdeklődött irántad.
Persze fogalmam sincs, hogy miért, olyan unalmas vagy, mint egy tengeri
szivacs. Mina mégis állandóan rólad beszélt, ezért azt hittem, talán itt van.
Körülnézett a barlangban, majd megvonta a vállát.
- De úgy tűnik, tévedtem. Értesíts, ha megtudsz róla valamit. A közösen
eltöltött idő emlékére.
Indulás közben vetett még egy utolsó pillantást az oltárterítőbe bugyolált
gyermekre. Zeboim megtorpant.
A kislány az oldalán feküdt, összegömbölyödve, mint egy labda. Az arcát
eltakarta ugyan a selyemterítő, de a napfény megcsillant vöröses színű
hajfürtjein. Az istennő még egyszer megnézte a gyermeket, majd Rhysre
pillantott.
Zeboimnak elakadt a lélegzete. Egy cápa gyorsaságával csapott le a lányra.
Megfogta az oltárterítőt, és lerántotta a lányról. Megragadta az állát, és
durván maga felé rántotta. A lány azonnal felriadt.
- Hagyd abba! - szólt rá Rhys éles hangon. - Fájdalmat okozol neki. Zeboim
zabolátlanul felnevetett.
- Fájdalmat? Akkor sem tehetnék kárt benne, ha karót döfnék át a szívén!
Majere tette ezt? Azt hiszi, hogy ezzel az ostoba álcával elrejtheti őt előlem?
- Úrnő. - kezdte Rhys.
- Á! - kiáltott fel Zeboim, és elrántotta a kezét a lány arcától. Megütközve
meredt a kislányra. - Megharapott! - méltatlankodott.
- Gyere ide, és még egyszer megharaplak! - vicsorgott a lány. - Nem tetszel
nekem. Menj el innen!
Szorosan maga köré csavarta a terítőt, majd lefeküdt, becsukta a szemét, és
összekuporodott.
Zeboim véres kezét nyalogatta, és élénken nézte a lányt.
- Nem ismersz meg, gyermekem? - kérdezte tőle. - Zeboim vagyok, a
barátnőd.
- Sosem láttalak ezelőtt - felelte a kislány.
- Úrnő, ki ez a lány?- kérdezte Rhys tétován. Gyomra kezdett görcsbe
rándulni. - Úgy tűnik, mintha ismernéd őt.
- Ne játszadozz velem, szerzetes! - förmedt rá Zeboim.
- Nem játszadozok - mondta sértődötten Rhys. A tengerek
istennője a szerzetesre nézett.
- Igazat mondasz, fogalmad sincs, hogy ki ő - az alvó kislányra mutatott. -
Ő itt Mina. Illetve ő volt Mina. Azt azonban nem tudom, mit gondol, hogy
most kicsoda.
- Ezt nem értem, úrnő - mondta Rhys.
- Ezzel nem vagy egyedül - fintorgott Zeboim. - Hol találtál rá? - kérdezte.
- A tengerben volt a vihar alatt. Majdnem megfulladt, amikor.
- A tengerben? - szakította félbe Zeboim, majd mormogva folytatta.
- Hát persze! Leugrott a kastélyfalról, bele a tengerbe. És idejött hozzád, a
szerzeteshez, aki ismerte őt.
- Úrnő! - ezúttal Rhys szólt közbe. - El kell mondanod, hogy mi történik itt!
Zeboim egyenesen a szemébe nézett.
- Szerencsétlen szerzetesem. Mennyei öröm lenne, ha egyszerűen
kisétálnék innen, és itt hagynálak az idegesítő tudatlanságban, de még én
sem vagyok ennyire kegyetlen. Most nincs időm belemenni a részletekbe, de
elmondom, amit tudnod kell. Ez a kislány, akit Minának hívnak, egy isten.
Egy isten, aki nem tudja magáról, hogy az. Takhisis hazudott neki, hogy azt
higgye magáról, hogy halandó ember. Sőt mi több, ő a fény istene, de
becsapták, és arra kényszerítették, hogy a sötétséget szolgálja. Eddig tudsz
követni? Rhysnek elakadt a lélegzete. Tátott szájjal, zavart tekintettel nézett
az istennőre.
- Úgy látom, hogy nem - vonta meg a vállát Zeboim. - Mindegy, nem
számít. Sorsotok úgyis összefonódik. De hogy folytassam a történetet, a
szegény kis Mina beleszeretett Chemoshba, aki mint minden férfi,
összetörte a szívét. Mina úgy akarta visszanyerni a szerelmét, hogy
ajándékot ad neki. Elmozdította a helyéről a mágia tornyát, kiemelte a
tengeremből, és arra a kis szigetre tette, amit ott látsz kint a vízen.
Mindnyájunkat lenyűgözött a tettével. Ez volt az első jele annak, hogy ő is
isten. Majere természetesen már mindent tudott.
- Ezt nem hiszem el. ez lehetetlen... - hebegte Rhys, majd eszébe jutott, mit
felelt a kislány, amikor azt kérdezte tőle, hogy hol lakik. -
Ha valóban igaz, amit mondasz, akkor mi történt vele? Miként lehet, hogy
gyermek?
- Csak az istenek tudják - felelte Zeboim. - Nem, várj, ezt visszavonom. Mi,
istenek sem tudjuk. Azt hiszed, hogy hazudok, igaz?
Rhys zavarba jött a kérdéstől.
- Úrnő, én csak.
Zeboim megfogta Rhys karját, és belé mélyesztette a körmeit, amelyek
áthatoltak köpenye anyagán, bele egészen a húsába. Belenézett a szemébe,
sőt azon túl a lelkébe, és úgy sziszegett a fülébe.
- Ne higgy nekem, ha nem akarsz, a te dolgod. Mint már mondtam, nem
számít. Mina eljött hozzád. Tudni akarom, hogy miért. Majere küldte őt ide?
Esküt tettünk, méghozzá mindnyájan. Nem avatkozhatunk közbe. Majere
megszegte az esküt?
Rhys abban a pillanatban döbbent rá, hogy Zeboim igazat mond. Remegés
futott át a testén. Elnézett Zeboim mellett, és a kislányra pillantott, aki árván
feküdt a nedves kőpadlón, egy vékony oltárterítőbe bugyolálva. Eszébe
jutott, miként hánykolódott a természetellenes viharban, a tajtékos
habokban. A mennyek dolgaihoz nem értett, de a halandók szenvedéseiben
járatos volt.
- Talán azért jött ide, mert magányos és rémült - felelte Rhys -, és egy
barátra van szüksége.
Zeboim cafatokra szaggatta a szerzetest lángoló tekintetével, majd a
darabkáit a falhoz vágta.
- Sok sikert a kis barátnődhöz, szerzetes! - förmedt rá Zeboim, majd eső és
szélforgatag közepette eltűnt a barlangból.
Rhys zavarodottan nézett le a kislányra.
- Majere! - kétségbeesetten kezdett bele egy imába -, a te akaratod, hogy
véghezvigyem ezt a küldetést?
- Rhys! - kiáltotta valaki. Rhys egy pillanatra kővé dermedt, majd
felismerte Nadragulya hangját. - Rhys! Most már bemehetünk? - kérdezte
odakintről. - Zeboim elment?
- Igen, elment - válaszolta Rhys, de gondolatban hozzátette, hogy minden
bizonnyal nem most látták őt utoljára.
Nadragulya osonva óvakodott be a barlangba, minden sötét zugba belesett,
nehogy a tengerek istennője lesből vesse rá magát. Ekkor
vette csak észre a tüzet, és a fejét ingatva csettintett.
- Ó, tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Gyújtóst kellett volna gyűjtenem a
tűzhöz.
- Már nem kell - mosolygott rá Rhys.
- Igen, azt látom. Azért feledkeztem meg a száraz hínárról, mert annyira
lefoglalt valami más. Addig nem akartam behozni ide, amíg a tudod, hogy
ki, itt volt, de most, hogy elment, már behozhatom. Kirohant a barlangból,
és egy hosszúkás, vékony fadarabbal tért vissza. Büszkén tartotta fel maga
előtt.
- A tenger mosta partra. Nem hasonlít a régi botodra? A szöcskefára, vagy
hogy is hívtad. Mindegy, Attával úgy gondoltuk, talán a hasznát veheted.
- Sá skabot - javította ki Rhys lágy hangon. Elvette a botot a barátjától, és
óvatosan köré fonta az ujjait. Kellemes melegség járta át a karját, és áradt
szét a testében. Ez a melegség közvetítette felé Majere hangját. Megértette
Majere üzenetét.
Rhys a falnak támasztotta a botot, majd kiterítette a lány vizes ruháját a tűz
mellett. Mélyen aludt, a légzése egyenletes volt és nyugodt. Rhys lecsúszott
a fal tövébe, és neki támasztotta a hátát. Elfáradt, mind mentálisan, mind
fizikailag. Nem is emlékezett rá, mikor aludt utoljára rendesen.
- Hallottam, hogy Zeboim kiabált veled. Mit akart tőled? - kérdezte
Nadragulya.
- Igazatok volt Attával. Ez a kislány itt Mina - mondta Rhys, majd becsukta
a szemét.
- Hú, a mindenit! - füttyentett Nadragulya.
Levette az erszényeit, majd lehúzta a csizmáját, kiöntötte belőle a vizet, és a
lobogó tűz mellé tette, hogy kiszáradjon.
- A csizmámnak még mindig sült hús szaga van - panaszkodott. - Erről
eszembe jut, hogy milyen régen ebédeltünk. Vajon maradt még abból a
disznóhúsból?
Odament a húsos zsákhoz, amit a minotaurusz hagyott ott nekik, és
belelesett. Atta reménykedve nézte, de amikor a surranó lemondóan
megcsóválta a fejét, lekonyult a füle.
- Végül is várhatunk az ebéddel, nem igaz, cimbora? - mondta Nadragulya
a kutyának, és megpaskolta az oldalát. - Rhys, Zeboim nem mondta el, hogy
Minából miként lett kisgyerek? Arról már
hallottam, hogy valaki tíz évet öregszik egyetlen éjszaka alatt, de a
fordítottjáról még nem. Az istennő tett vele valamit? Ő volt az ugye?
Hallasz engem, Rhys? A surranó megbökdöste a szerzetest.
- Alszol?
- Mi van? - riadt fel Rhys.
- Bocsánat - sajnálkozott Nadragulya. - Nem akartalak felébreszteni.
- Minden rendben, amúgy sem akartam elaludni. Mit kérdeztél? - kérdezte
Rhys türelmes hangon.
- Csak azt kérdeztem, hogy Zeboim művelte-e ezt. Szeret mindenkit
összezsugorítani. - Nadragulya még mindig neheztelt az istennőre, amiért
khasbábuvá zsugorította össze, majd belerakta Rhys szütyőjébe, és
mindkettőjüket elküldte, hogy küzdjenek meg egy halállovaggal.
Rhys azonban megrázta a fejét.
- A tengerek istennője is meglepődött, hogy egy gyermek alakjában látja
Minát.
- Mégis mit mondott, mi történt? - kérdezősködött tovább Nadragulya.
- Zeboim szerint Mina egy isten, de nem tud róla, hogy az. Azt állítja, hogy
Takhisis becsapta őt, és elhitette vele, hogy halandó ember. Mina a fény
istene, de a sötétség szolgálatára kényszerítették. Nadragulya összeszűkült
szemmel nézte Rhyst.
- Megint beverted a fejed? - kérdezte.
- Jól vagyok - biztosította róla Rhys.
- Szóval Mina egy isten - mormogta a surranó az orra alatt. - Ha engem
kérdezel, ez az egész egy nagy sületlenség. Zeboim tette ezt az egészet.
Kisgyerekké változtatta Minát, és ide küldte, hogy idegesítsen vele minket.
- Nem hiszem - mondta Rhys. - Mina felébredt, amíg odakint voltál. Azt
mondta, hogy elszökött otthonról, és szeretné, ha hazavinném. Nadragulya
ezt igen örömteli hírnek találta.
- Na látod? Mégis hol lakik? Roncsosdban? Nincs is messze, ott van a
parton, kicsit feljebb. Talán kiúszott a nyílt vízre, és a vihar.
- Az Isten Otthonában lakik - szakította félbe Rhys. Nadragulya
szemöldöke felugrott a homlokára.
- Az Isten Otthonában? Az nem egy lakhely. Senki sem lakik ott,
kivéve az.
Elakadt a szava, a szeme kifordult, és olyan éles hangon füttyentett, amely
már bántotta Atta fülét.
- Nem hiszem, hogy Zeboim kérte rá, hogy ezt mondja nekünk - sóhajtott
fel Rhys.
Nadragulya Minára pillantott, és megharapta az alsó ajkát. Egyszeriben
megvilágosodott.
- Szerintem rosszul hallottad. Lefogadom, hogy azt mondta az Istállók
Hona.
- Az Istállók Hona? - mosolygott Rhys. - Még sosem hallottam erről a
helyről.
- Te sem tudhatsz mindent, még akkor sem, ha szerzetes vagy - szögezte le
a surranó. - Rengeteg és rengeteg olyan hely van, amiről még nem hallottál.
- De az Isten Otthonáról már hallottam - felelte Rhys.
- Ne mondogasd ezt! - parancsolt rá Nadragulya. - Nem megyünk el oda,
tudod, hogy lehetetlen.
- Miért? - kérdezte Rhys egy hatalmas ásítás közepette.
- Először is azért, mert senki sem tudja, hogy hol van, ha létezik egyáltalán.
Másodszor, ha létezik is, akkor Neraka közelében van, ami egy nagyon, de
nagyon rossz hely. Harmadszor, ha Neraka közelében van, akkor az azt
jelenti, hogy messze van innen, a kontinens másik felén, és hónapokig, talán
évekig tartana az út, mire odaérnénk, úgyhogy.
Nadragulya váratlanul elhallgatott.
- Rhys? Rhys! Figyelsz te rám?
A szerzetes nem figyelt rá. A falnak támaszkodva ült, a feje előrebukott, az
álla a mellkasán pihent. Elaludt, és olyan mély álomba merült, hogy nem
ébredt fel a surranó éles, sipítozó hangjára, sőt még a karját is hiába
csipkedte.
Nadragulya lemondóan felsóhajtott, majd felállt, odalépett az alvó
kislányhoz, lekuporodott mellé, és alaposan megnézte magának. Egyáltalán
nem úgy nézett ki, mint egy isten. Inkább ázott verébnek tűnt. Ismét
magával ragadta a mindent elsöprő szomorúság, amit akkor érzett, amikor
először találkozott Minával, a felnőtt Minával. Nem szerette ezt az érzést,
ezért gyorsan megtörölte a szemét és az orrát az ingujjával, majd lopva
Rhysre nézett.
A barátja elaludt, és vélhetően jó ideig fel sem ébred. Elég ideig ahhoz,
hogy elbeszélgessen szépen ezzel a kölyökkel, akárki legyen is, és
elmagyarázza neki, hogy valójában az Istállók Honának virágzó városába
akar eljutni, és a legjobb lesz, ha egymaga indul útnak, méghozzá a lehető
leggyorsabban, nehogy felébressze a fáradt szerzetest.
- Hé, kölyök! - suttogta hangosan Nadragulya, és kinyúlt, hogy felrázza
álmából a kislányt.
A karja azonban megdermedt félúton. Az ujjai remegni kezdtek, ha arra
gondolt, hogy megérinti az alvó lányt. Visszahúzta a kezét. Tovább guggolt
mellette, és csak nézte őt, az ajkát rágcsálva, a gondolataiba merülve.
Mégis mit lát, amikor ránéz? Miben különbözik ő a többi halandótól? Miben
különbözik a halottaktól, akikkel beszélni tud? Miben különbözik az
élőhalottaktól? Nadragulya meredten nézte a gyermeket, és ismét könnyek
szöktek a szemébe. Szépséget látott, elképzelhetetlen gyönyörűséget. Olyan
szépséget, mely elhomályosította a legragyogóbb napfelkeltét, és amely
mellett a ragyogó csillagok fakó foltoknak látszottak csupán. A lány
szépsége megérintette a lelkét, áhítat járta át a testét. Levegőt is alig mert
venni, nehogy a legkisebb szusszanás eloszlassa a mesés látványt. De nem a
lány gyönyörűsége érintette meg a szívét, és csalt könnyeket a szemébe.
Ezt a szépséget ocsmányság takarta el. Vérfoltok borították, a halál és a
pusztítás köpönyege terült a vállára. A gonosz, a rettegés és a borzalom
lepelként borult reá.
- Ő egy isten - motyogta az orra alatt. - A fény istene, aki borzalmas
dolgokat hajtott végre. Én végig tudtam, csak nem jöttem rá, hogy tudom.
Ezért voltam olyan bánatos folyton.
Nadragulya nem hitte, hogy elmagyarázhatná ezt Rhysnek, mert még saját
magának sem tudta. Úgy döntött hát, hogy Attával vitatja meg a témát. Úgy
találta, hogy sokkal könnyebb egy kutyával beszélgetni, mint egy emberrel,
főleg azért, mert Atta sosem tett fel kérdéseket.
Amikor azonban Atta felé fordult, azt látta, hogy ő is az oldalára feküdt, és
szépen elaludt.
Nadragulya leroskadt Rhys mellé, a barlang falának tövébe. Kusza
gondolatok kergették egymást a fejében. Hallgatta Rhys nyugodt
szuszogását, a kislány nyugodt szuszogását, Atta nyugodt szuszogását, a szél
csendes zúgását a homokdűnék között, a partra kivetődő, majd visszahúzódó
hullámok halk moraját, amint ismét kivetődnek és ismét visszahúzódnak,
kivetődnek és visszahúzódnak.
 6. fejezet

Nadragulya kutyaugatásra ébredt. Atta szemben állt a barlang bejáratával, a

szőr felállt a tarkóján, és vészjóslón morgott. Nadragulya nehéz léptek
dübörgését hallotta. Valaki közeledett feléjük.
Méghozzá gyorsan.
Atta ismét felugatott. Mina összerezzent, a fejére húzta a takarót, és aludt
tovább. A nehéz léptek dübörgése elhalkult. Árnyék vetült a barlang
bejáratára, kitakarva a napfényt.
- Szerzetes! Tudom, hogy odabent vagy!
A hangot tompította ugyan valami, de Nadragulya így is azonnal felismerte.
- Krell! - sipítozott. - Rhys! Itt van Krell!
A többi surranóhoz hasonlóan Nadragulya sem ijedt meg a saját árnyékától,
ugyanakkor szorult bele némi józan ész, ezért is beszélgetett a holtakkal.
Ahelyett, hogy kirohant volna, hogy szembenézzen a halállovaggal,
Nadragulya odaaraszolt Rhyshez.
- Fenn vagyok - mondta Rhys nyugodt hangon. Már talpon is volt, a
sáskabottal a kezében. - Atta, csendet! Gyere ide!
Atta azonnal gazdája mellé állt. Már nem ugatott, de továbbra is morgott.
Krell belépett a barlangba. Nem volt rajta a halállovagok elátkozott
páncélja. A halál vértjét viselte. A sisakja kosfejet mintázott. A szarvai
visszahajlottak, szemei tisztán látszódtak a szemüregében. A páncélja
csontból készült, a felső részét valamiféle hatalmas szörnyeteg
koponyájából faragták. A végtagjait csontok borították, mintha kívül hordta
volna saját csontvázát. Kézfejéből, könyökéből és vállából hegyes tüskék
nőttek, és egy csontmarkolatú kardot forgatott.
Félelmetes látványt nyújtott, a kosfejű sisak alól kivillanó tekintete azonban
nem villogott az élőhalottak vörös izzásával. A szeme tompán fénylett. Nem
érződött rajta a halál bűze. Halandóként izzadt
a súlyos páncél alatt. Zihálva szedte a levegőt. A csontpáncél nyilván nagy
súllyal nehezedett a testére, és igencsak kimerülhetett, mire odagyalogolt a
barlanghoz kastélytól. Nadragulya a sarkára helyezte a testsúlyát.
- Krell, te élsz! - rikoltotta, noha ez nem számított különösebb
előrelépésnek. - Többé már nem vagy halállovag.
- Fogd be! - vicsorgott Krell. Érdeklődve nézett körbe a barlangban.
Figyelemre sem méltatta az alvó gyermeket, a tekintete átsiklott a surranón,
majd megállapodott Rhysen. - Mináért jöttem. A gazdám, Chemosh nevében
követelem, áruld el, hogy hol van!
- Nincs itt - vágta rá Nadragulya azonnal. - Fogalmunk sincs, hogy hol
lehet. Még csak nem is láttuk, ugye, Rhys?
Rhys nem szólalt meg.
Krell szeme résnyire szűkült. Noha a barlangban félhomály uralkodott, nem
volt valami tágas, és egyetlen beugró vagy mélyedés sem volt benne, ahová
bárki is elbújhatott volna.
- Hol van Mina? - kérdezte ismét Krell.
- Magad is láthatod - még mindig Nadragulya beszélt -, nincs itt.
- Akkor hol van? - kérdezte Krell, és egy pillanatra sem vette le a szemét
Rhysről. - Emlékszel a legutóbbi találkozásunkra, szerzetes? Emlékszel, mit
tettem veled? Szinte az összes csontodat eltörtem a kezedben. Ezúttal nem
bajlódom a csontjait összezúzásával, egyszerűen csak levágom a karod, és.
Krell előhúzta a kardját, és tett egy lépést Rhys irányába.
- Atta, vissza. - Rhys túl későn szólt rá.
Atta előrelendült, és belemélyesztette a fogát Krell vádlijába, lábának
egyetlen részébe, ahol nem védte a csontpáncél. Krell felüvöltött
fájdalmában, a teste görcsbe rándult, és lenézett a lábára. Két csíkban folyt a
vér a sebből. Ádázul vicsorgott, és a kutya felé suhintott a kardjával. Atta
fürgén kitért a kard útjából, Rhys azonban ennek ellenére hárította a vágást
a botjával. A lovag gúnyosan elvigyorodott, és a botra sújtott, arra számítva,
hogy könnyedén kettétöri. Rhys azonban ügyesen rácsapott Krell kezére,
kiütve a kardot a markából. A lovag sajgó ujjait nyomkodva nézett a
szerzetesre, aki hátrébb lépett egy lépést. Krell lehajolt, hogy felvegye a
kardját a földről.
- Atta, őrizd! - parancsolt rá Rhys.
Atta a kard fölé helyezkedett. Fenyegetően visszahúzta az ínyét, és Krellre
morgott, majd a keze felé kapott, és megmarta az ujjbegyét. A lovag
sziszegve húzta vissza vérző ujjait.
- Azt hiszem, ideje menned - mondta neki Rhys. - Mondd meg a gazdádnak,
hogy Mina, akit keres, nincs velünk.
- Te hazug disznó! - vicsorgott Krell. Leheletének förtelmes bűze
kiáramlott a sisakja alól. - Tudod, hogy hol van, és el is árulod nekem.
Könyörögni fogsz, hogy elárulhasd! Nincs szükségem kardra ahhoz, hogy
megöljelek. Számos más módon is megtehetem. Rhysen ezúttal nem
uralkodott el az a páni félelem a halállovag jelenlétében, mint korábban.
Sokkal inkább undort és megvetést érzett.
Krellt nem szent cél vagy átok vezérelte. Ezúttal kicsiny, hétköznapinak
nevezhető cél érdekében indult el gyilkolni. Azért ölt, mert elégedettséggel
töltötte el az áldozat fájdalma és félelme, és mert szerette eljátszani az élet
és halál urának szerepét.
- Atta, menj Nadragulyához! - mondta Rhys.
A surranó átnyalábolta a morgó kutya nyakát, és a szájára tette a kezét, hogy
összeszorítsa.
- Rhys majd elintézi - mondta neki Nadragulya.
- Csak szólnom kell Chemoshnak, szerzetes - fenyegetőzött Krell -, és egy
szempillantás alatt lehámozza a húst a csontodról.
Rhys erősen megmarkolta a botját, mindkét tenyerét köré fonta, és maga elé
tartotta. Fogalma sem volt, hogy ez a bot is áldott-e, mint az előző, de nem
is számított, tudta, hogy Majere mellette áll. Átjárta a testét az istentől eredő
békesség és végtelen nyugalom. Krell szeme rútul villant.
- Elárulod nekem - sziszegte.
Odalépett az alvó kislányhoz, lehajolt, majd a hajánál fogva durván
felrántotta a földről.
Mina felsikoltott. Kapálózva próbált kiszabadulni Krell markából. Krell
azonban erősen tartotta őt, és a torkára fonta vaskos ujjait. Mina hörgött és
gurgulázott egy kicsit, majd elernyedt a férfi szorításában.
- Mindig is szerettem a kicsikéket - vihogott Krell, mint egy őrült. -
Kitalálhatod, hogy mi történik a kislánnyal, ha nem beszélsz, szerzetes.
Krell belemélyesztette hosszú, sárgás színű, csontszerű ujjait Mina torkába.
Vékony vércsíkok indultak útnak a mellkasa felé. Mina felszisszent ugyan,
de nem szólalt meg. Borostyánszínű szeme megkeményedett.
- Ó, jaj! - sóhajtozott Nadragulya, majd a fal tövébe húzta Attát.
- Legközelebb mélyebb sebet vágok rajta - mondta Krell. - Hol van Mina? -
kérdezte újra, és egyre türelmetlenebbül nézett Rhysre. Mina válaszolt
helyette.
- Itt vagyok - mondta.
Megfogta a Krell kezén lévő csont csuklóvédőt, és megszorította. A pánt
kettéhasadt, és leesett Krell kezéről. Az ujjai tovább mélyedtek a húsba, és
vér serkent a sebből.
Krell fájdalmasan felkiáltott, és próbált kiszabadulni a szorításból. Mina
megcsavarta a karját. Csont reccsent, Krell pedig ordítva rogyott térdre.
Véres, éles szélű csontszilánkok meredtek ki kékes színű húsából. Mina a
szemébe nézett.
- Bántottál. Rossz ember vagy - mondta, és közben fintorgott. - Bűzlesz.
Nem kedvellek. A nevem Mina. Mit akarsz tőlem?
- Ez valami trükk. - nyöszörgött Krell.
- Válaszolj! - Mina dühösen belerúgott a combjába. A kemény csontpáncél
kettéhasadt.
Krell ismét felordított fájdalmában.
- Chemosh küldött.
- Chemosh? Nem ismerek semmiféle Chemosht - mondta Mina. - Ha a
barátod, akkor nem is akarok találkozni vele. Menj el, és ne gyere vissza!
- Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt! - őrjöngött Krell. - De nem is érdekel.
Majd a nagyúr kitalálja.
Ép kezével megfogta Mina csuklóját, és felkiáltott.
- Chemosh! A kezemben van.
Rhys ekkor előreugrott, és fejbe verte Krellt a kezében lévő bottal. A
sáskabot sistergett a levegőben. Rhys döbbenten eresztette le a fegyvert.
Krell eltűnt.
- Rhys! - kiáltott fel Nadragulya. - Oda nézz! A
surranó fölfelé mutatott.
Krell fejjel lefelé lógott a barlang mennyezetéről, egy kötéllel a
bokáján. Kosfejű sisakja leesett a fejéről, és most ott hevert Mina lábánál.
Krell szeme kidülledt. Kitátotta a száját, de hang nem jött ki a torkán, így
hát becsukta. Törött karja tehetetlenül himbálózott. Rúgkapált, hátha
kiszabadul a hurokból, de csak ide-oda pörgött a levegőben. Mina Rhysre
nézett.
- Már nem vagyok álmos. Indulhatunk - mondta.
Rhys a mennyezeten lógó, kétségbeesetten kiabáló Krellt nézte, aki ordítva
hívta segítségül Chemosht. Rhys Nadragulyára pillantott, aki áhítattal telve
nézett Minára, márpedig egy surranót nem könnyű lenyűgözni.
Mina a férfi keze felé nyúlt.
- Hazaviszel engem szerzetes úr - emlékeztette rá Rhyst. - Megígérted.
Rhys nem jutott szóhoz. Szívszorító érzés kerítette hatalmába, lélegezni is
alig tudott. Lassan kezdte felfogni, micsoda hihetetlenül magasztos és
történelmi jelentőségű tettet kell végrehajtaniuk.
- Induljunk, szerzetes uraság! - mondta Mina, és türelmetlenül rángatta az
ingujját.
- A nevem Kőműves Rhys - mondta Rhys. Igyekezett, hogy ne remegjen a
hangja. - Ő a barátom, Nadragulya.
- Ö. örülök, hogy megismerhetlek - hebegte Nadragulya kábán.
- Hogy hívják a kutyát? - kérdezte Mina. Lenyúlt, hogy megsimogassa, de
Atta elhúzódott tőle, és ki is szaladt volna a barlangból, ha Nadragulya nem
fogja elég erősen. - Szép kutya. Szeretem. Megharapta a rossz embert.
- A neve Atta. - Rhys nagy levegőt vett. Letérdelt, és Mina szemébe nézett.
- Mina, miért akarsz az Isten Otthonába menni? - kérdezte.
- Mert ott van az anyám - felelte a kislány. - Vár rám.
- Hogy hívják az édesanyádat? - kérdezte Rhys.
- Aranyhold - mondta Mina. Nadragulya megköszörülte a torkát.
- Az anyámat Aranyholdnak hívják - mondta ismét Mina -, és az Isten
Otthonában vár rám, te pedig elviszel engem oda.
- Rhys! - szólalt meg Nadragulya. - Válthatnék veled pár szót?
- Akkor nem megyünk? - kérdezte Mina türelmetlenül.
- Csak egy pillanat - mondta Rhys.
- Rendben, akkor kint játszok addig - törődött bele Mina. - Velem jöhet a
kutya? - kérdezte, és már futott is a barlang bejárata felé. - Atta! Gyere,
Atta!
Rhys jelzett a kezével. Atta szemrehányó pillantást vetett rá, majd lekonyuló
fülekkel kisunnyogott a barlangból.
- Rhys - kezdte Nadragulya atyáskodó hangon -, Chemosh, Mishakal,
Chislev, Sargonnas, Hiddukel, Morgion és az összes többi isten, akik most
nem jutnak az eszembe, nevére kérdezem, mégis mit művelsz?
Rhys felvette a földről Nadragulya csizmáját, és odaadta neki. A surranó
odébb hajította a lábbelit.
- Rhys, ez a kislány egy isten! Nemcsak hogy isten, de elment az esze! -
Nadragulya hevesen kalimpált a karjaival, hogy nyomatékot adjon a
szavainak. - Azt akarja, hogy vigyük el az Isten Otthonába, egy olyan
helyre, amely talán nem is létezik, ahol Aranyhold vár rá, aki már évek óta
halott! Ez a lány bolond! Megháborodott!
- Chemosh! - Krell eközben tovább ordítozott. - Te átokfajzat! Gyere, és
szabadíts ki!
Nadragulya a barlang mennyezetére mutatott.
- Ugyan mi történik, ha Mina megharagszik ránk? Talán felhajít minket a
holdra, és odakötöz minket. Vagy a fejünkre pottyant egy hegyet. Vagy
odavet minket egy sárkány elé reggelire.
- Megígértem neki - mondta Rhys.
Nadragulya nagyot sóhajtott, majd leült, és felrángatta az egyik csizmáját.
- Akkor ígérted meg neki, amikor még nem tudtad, hogy miről van szó -
magyarázta, és a másik csizmát is kézbe vette. - Tudod, hogy hol van az
Isten Otthona? Ha létezik egyáltalán!
- A legendák szerint a Khalkist-hegységben van, Neraka közelében - felelte
Rhys.
- Ó, ez igazán remek! - csapkodta a levegőt Nadragulya. - Neraka a
kontinens legszörnyűbb és leggonoszabb helye! Arról nem is beszélve, hogy
a vilá g má sik vé gé n van!
- Nincs annyira messze - mosolygott Rhys erőtlenül.
Kimentek a barlangból, ahol Krell még mindig a mennyezethez rögzítve
kapálózott és himbálózott. Chemosh nem sietett bajnoka
megmentésére.
- Téged alaposan rászedtek, barátom - folytatta a surranó, majd megtorpant,
és a szerzetes szemébe nézett. - Rhys, szeretném, ha végiggondolnál
valamit.
- Mi lenne az? - kérdezte Rhys.
- A mi történetünk véget ért - szólt Nadragulya őszintén -, boldog véget.
Csukjuk be hát a könyvet, és térjünk haza, te, én és Atta! Mina felé fordult,
és a homokdűnék között rohangáló, vadul kacagó lányra mutatott.
- Ez az istenek ügye, Rhys, ne avatkozzunk bele - mondta.
- Egyszer egy bölcs azt mondta nekem, hogy „egy istent nem hagyhatsz el
csak úgy".
- Ezek csak egy surranó szavai - morgott Nadragulya. - Tudod, hogy nem
veheted komolyan.
- Az életemet bíztam erre a surranóra - mondta Rhys, és ráhelyezte a kezét
Nadragulya fejére -, és nem hagyott cserben.
- Akkor szerencséd volt - motyogta Nadragulya látszólag sértődötten, majd
zsebre dugta a kezét, és belerúgott egy kőbe.
- Az én történetem még nem ért véget. Valójában sosem ér véget. A halál
csak egy új fejezet kezdete. De igazad van, barátom - Rhys önkéntelenül is
felsóhajtott -, az utazás Minával veszélyes lesz és nehéz. A te történeted sem
ért még véget, de talán ideje, hogy lapozz egyet, és más utat válassz.
Nadragulya végiggondolta barátja szavait.
- Majere tényleg nem segítene zárakat feltörni? - kérdezte.
- Nem tudom biztosan - felelte Rhys -, de erősen kétlem.
Nadragulya megvonta a vállát.
- Akkor veled maradok, különben éhen halnék - jelentette ki a surranó,
majd kacsintott és kuncogott. - Csak tréfálok, Rhys! Tudod jól, hogy sose
hagynálak el téged vagy Attát. Mégis mihez kezdenétek nélkülem? Még a
végén megölne titeket egy őrült isten! Lehet, hogy valóban így végződik a
történetünk, merengett Rhys. Nem Chemosh az egyetlen isten, aki Minát
keresi.
Megtartotta magának komor gondolatait, majd füttyentett Attának, és
megfogta Mina kezét, aki időközben odarohant hozzá.
 7. fejezet

Mina elindult, de nem az út, hanem a tenger felé.

- Azt hittem, az Isten Otthonába akarsz menni - szólalt meg a komor
hangulatban lévő Nadragulya. - Hová mész? Úszni akarsz?
- Ó, nem, valóban az Isten Otthonába megyünk, csak előtte gyertek el
velem a toronyba - felelte Mina.
- Miféle toronyba? - kérdezte a surranó. - Sok torony van a világban.
Éjföldön van például egy nagyon híres torony. Mindig is el akartam menni
oda, mert beszélhetnék a bolyongó szellemekkel. Ha egyszer.
- Abba a toronyba. Az é n tornyomba! - mondta Mina büszkén, majd a
Vértengerből kiemelkedett épületre mutatott.
- Miért akarsz odamenni? - kérdezte ezúttal Rhys.
- Mert megőrült - mormogta Nadragulya az orra alatt.
Rhys szigorú pillantást vetett rá, és a surranó azonnal el is hallgatott,
inkább magában duzzogott.
Mina a tengerparton állt, és a tornyot nézte.
- Anyám mérges lesz, amiért elszöktem - mondta. - Ajándékot kell vinnem
neki, hogy megbocsásson.
Rhysnek eszébe jutott a történet, amelyet a tiszteletre méltó fivér, Patrick
mesélt neki Aranyholdról és Mináról. Miután Mina megszökött, Aranyhold
sokáig gyászolta őt, és végig bízott benne, hogy egyszer hazatér. Ekkor
azonban megjelent Takhisis, az Egy Isten, kezdetét vette a lelkek háborúja,
és Mina vezette a sötétség seregeit. Takhisis fiatalsággal és szépséggel
ajándékozta meg a korosodó Aranyholdat, abban a reményben, hogy átáll a
sötét oldalra. Aranyhold azonban nem kért a fiatalságból, felkészült a
halálra, tovább akart lépni, egy újabb életszakaszba, hogy ismét együtt
lehessen szerelmével, Zúgószéllel. Noha Mina próbálta meggyőzni őt,
Aranyhold hajthatatlan maradt, megtagadta Takhisist, és végül Mina
karjában halt meg.
Aranyhold minden bizonnyal mély bánattal és szomorúsággal a
szívében hunyt el, hisz azt hihette, a lánya örökre elveszett, bekebelezte a
gonosz. Nem csoda, hogy Mina elnyomta magában ezt az emléket.
Rhys elhatározta, legalább megpróbálja megmagyarázni Minának az
igazságot.
- Mina - kezdte, és megfogta a kislány kezét. - Aranyhold meghalt. Sok-sok
hónappal ezelőtt távozott.
- Tévedsz - szakította félbe Mina nyugodt hangon, megingathatatlan
magabiztossággal. - Aranyhold az Isten Otthonában vár rám. Ezért megyek
oda. Bocsánatot akarok kérni tőle, amiért elszöktem. Ajándékot viszek neki,
hogy ne haragudjon rám többé, és ismét szeressen.
- Aranyhold mindig szeretett téged, Mina - vigasztalta Rhys. - Az anyák
mindig szeretik a gyermeküket.
Mina kikerekedett szemmel nézett fel rá.
- Még akkor is, ha rosszat tesznek? Nagyon-nagyon rossz dolgokat? Rhyst
alaposan meglepte a kérdés. Lehet, hogy Mina valóban megőrült, de szorult
belé némi bölcsesség és józan ész. A kislány vékonyka vállára tette a kezét.
- Igen, még akkor is.
- Talán - hagyta rá Mina, de érződött a hangján, hogy kételkedik ebben. -
De nem lehetsz biztos benne, ezért ajándékot viszek neki. Az ajándéka
pedig bent van a toronyban.
- Miféle torony ez? - kérdezte Nadragulya. Kíváncsisága kezdte legyűrni
komorságát és duzzogását. - Hogy jött ide?
- Sehonnan sem jö tt, ostoba! - mordult rá Mina. - Mindig is ott volt.
- Nem, nem volt - ellenkezett Nadragulya.
- De igen.
- Nem. - a surranó észrevette Rhys szikrázó tekintetét, és gyorsan témát
váltott. - Akkor ki építette, ha mindig is ott volt?
- Varázslók. Az Ősmágia tornya volt, de most már az enyém. - Mina
kihívóan nézett Nadragulyára, szinte provokálta őt, hogy tovább
vitatkozzon. - Aranyhold ajándéka bent van a toronyban.
- Az Ősmágia tornya! - hüledezett Nadragulya. - És vannak bent varázslók?
- kérdezte aggodalmas hangon.
Mina megvonta a vállát.
- Gondolom. Nem tudom. A varázslók ostobák, úgyhogy nem is
érdekel. Mire várunk még? Induljunk!
- A torony a tenger közepén van, Mina - mondta neki Rhys. - Nincs
csónakunk.
- Így igaz! - csattant fel Nadragulya látható örömmel. - Szívesen elmennénk
a tornyodba, Mina, de nem tudunk. Nincs csónakunk. Senki sem éhes? Úgy
hallottam, van egy kellemes kis fogadó Roncsosdban, remek húsos pitét
készítenek.
- Ott egy csónak mögöttetek - szakította félbe Mina. Nadragulya
hátrapillantott. Egy könnyű kis vitorlást látott nem messze tőlük, amely a
tőkesúlyán állt a homokban.
- Rhys, csinálj valamit! - suttogta Nadragulya a szája sarkából.
- Mindketten tudjuk, hogy az előbb még nem volt ott az a hajó. Nem akarok
nem létező hajóba szállni.
Mina eközben a kis vitorlás felé rángatta Rhyst. Nadragulya lemondóan
felsóhajtott, majd leszegett fejjel követte őket.
- Tudod egyáltalán, hogyan kell vitorlázni?- kérdezte a surranó. - Fogadok,
hogy nem,
- Fogadok, hogy igen - mosolygott Mina. - Még a fellegvárban tanultam
meg.
Nadragulya megállás nélkül sóhajtozott. Mina beszállt a hajóba, majd
alapos szakértelemmel kezdte széthajtogatni a különböző köteleket, és
folyamatosan parancsolgatott Rhysnek, hogy mikor mit tegyen. Nadragulya
a hajótest mellett álldogált, lebiggyesztett ajkakkal.
Mina elgondolkodva méregette őt.
- Azt mondtad, hogy éhes vagy. Talán valaki hagyott egy kis élelmet a
hajóban. Megnézem neked - lenyúlt az egyik fapad alá, és kihúzott alóla egy
nagy zsákot. - Igazam volt! - kiáltott fel diadalmasan. - Nézd, mit találtam!
Benyúlt a zsákba, és kivett belőle egy illatos húsos pitét. Nadragulya hozzá
sem nyúlt. Úgy nézett ki, mint egy húsos pite, és az illata is olyan volt.
Nyáltermelődése és gyomrának korgása is ezt jelezte, ráadásul Atta is úgy
döntött, hogy fogyasztható. Meredten nézte a pitét, és a száját nyalogatta.
- Azt mondtad, hogy éhes vagy - emlékeztette rá Mina.
Nadragulya ennek ellenére tovább hezitált.
- Nem is tudom.
Atta ekkor úgy döntött, hogy kézbe, illetve szájba veszi a dolgok intézését.
Egy ugrás, némi rágás, egy hatalmas nyelés, és a húsos pite eltűnt, csupán
néhány morzsa maradt belőle az orra hegyén.
- Hé! - kiáltott rá Nadragulya mérgesen. - Az az enyém volt!
Atta lenyalogatta a morzsát az orráról, majd éhesen kaparászta a zsák
oldalát. Rhys kivette a pitéket a zsákból, és szétosztotta. Mina
elnyammogott rajta egy kicsit, majd inkább odaadta Attának. Nadragulya
szinte rágás nélkül falta be a sajátját, és miután látta, hogy Rhys nem igazán
boldogul vele, segített a barátjának. Ezután felhúzták a vitorlát, és Mina
irányítása alatt vízre bocsátották a kis vitorlást.
Mina megragadta a kormányrudat, és szélbe kormányozta a hajót. A tenger
csendesen hullámzott, de a lágy szellő belekapaszkodott a vitorlába. Atta a
hajótest hátuljába ült le, és reménykedve nézte az elemózsiás zsákot.
- Nem is rossz, ahhoz képest, hogy egy isten sütötte - jegyezte meg
Nadragulya, miközben leült Rhys mellé. Épphogy csak elhelyezkedett,
amikor a kis hajó hirtelen meglódult. - Talán kevesebb hagyma is elég lett
volna, és több fokhagyma - mondta a szerzetesnek. - Legközelebb
megkérem rá, hogy főzzön marhasültet ropogós kolompérral.
- Ha lehet, inkább ne kérjünk tőle semmit - suttogta Rhys óvatoskodón.
Nadragulya elmerengett barátja tanácsán.
- Azt hiszem, igazad van. A végén még megjárjuk. - Nadragulya az előttük
magasodó különös toronyra nézett. - Te mit tudsz az Ősmágia tornyairól,
Rhys? - kérdezte.
- Nem sokat - ingatta a fejét Majere szerzetese.
- Én sem, és ami azt illeti, nem is nagyon akarom megismerni őket. A
varázslók valamiért nem szeretik a surranókat. Lehet, hogy békává
változtatnának.
- Jenna úrnő kedvelt téged - emlékeztette rá Rhys.
- Igaz, de rácsapott a kezemre - dünnyögte.
Nadragulya megkapaszkodott a hajókorlátban, amikor a vitorlás újból
nekilódult. Szélsebesen száguldottak a hullámok hátán a torony felé.
Koromfeketének látszott. Még a tökéletesen sima oldalán megcsillanó
napfény sem világította meg.
- A legtöbb surranó a copfját is odaadná, ha bemehetne egy varázstoronyba,
de én nem hasonlítok az átlagos surranókra - magyarázta Nadragulya. - Az
apám mindig ezt mondogatta. Azt mondta, azért, mert folyton a holtakkal
beszélgettem a temetőben. Szerinte rossz hatással voltak rám. - Nadragulya
csalódottan nézett fel a barátjára.
- Azt hiszem, a legtöbb surranó ezért is odaadná a copfját - vigasztalta őt
Rhys.
Nadragulya megvakargatta a feje búbját. Erre még nem is gondolt.
- Igen, lehet, hogy igazad van. Egyszer találkoztam egy surranóval
Vigaszban, és elmondtam neki, hogy halottlátó vagyok, mire. Nadragulya
váratlanul elhallgatott. A tengert bámulta. Megdörzsölte a szemét, majd
ismét kinézett a nyílt vízre. Megrángatta Rhys ingujját.
- Emberek vannak a vízben. - hüledezett Nadragulya. - Talán fuldokolnak!
Segítenünk kell rajtuk!
Rhysnek azonnal minden egyes idegszála megfeszült. Felállt az imbolygó
hajóban, hogy jobban lásson. Először csak tengeri madarakat, és habos
hullámokat látott. Aztán viszont megpillantotta az első alakot a vízben, majd
egy másodikat és egy harmadikat.
- Mina! - kiáltott fel Nadragulya. - Rhys, ezek választottak, és a toronyhoz
tartanak! Mina, állj meg! Forduljunk vissza!
Mina azonban megrázta a fejét. Borostyánszínű szeme élénken csillogott,
mosolygott az orra alatt, és belenevetett a süvítő szélbe. Önfeledten élvezte
a tengeri száguldást. A kis hajó, ha lehet, még sebesebben siklott a hullámok
hátán.
- Mina! Azonnal forduljunk vissza! - kiáltotta Rhys is. Mina
ránézett, elmosolyodott és integetett.
- Ezek az emberek veszélyesek! - kiáltotta, és a tengerből kiemelkedő
élőhalottakra mutatott, amelyek közül sokan már kimásztak a toronynak
otthont adó kis szigetre. A torony kapujában már egymást tiporták. -
Azonnal vissza kell fordulnunk!
Mina izgatottan nézett a választottakra, majd előbb csalódottan, végül
dühösen meredt rájuk.
- Semmi keresnivalójuk nincs a tornyomban! - fortyogott, majd egyenesen
feléjük kormányozta a hajót.
- Rhys! - ordibált Nadragulya.
- Semmit sem tehetek - legyintett tehetetlenül a szerzetes. Ekkor először
döbbent rá igazán, mekkora veszélynek is vannak kitéve.
Mit is tehetne egy hatéves kislány ellen, aki képes Chemosh szolgáját a
lábánál fogva lelógatni egy barlang mennyezetéről, megidézni egy vitorlás
hajót, és húsos pitét teremteni?
Hirtelen harag fogta el. Miért nem maguk az istenek foglalkoznak Minával?
Miért az ő vállát nyomja ez a teher?
A hajó váratlanul megbillent. A mellette lévő sáskabot a kezébe gurult.
Megfogta, és noha nedves és csúszós volt a sós tengeri víztől, melegség
járta át a testét, amint az ujjai hozzáértek. Akad legalább egy isten, akinek
tiszták a szándékai.
- Rhys! Vészesen közeledünk! - óbégatott Nadragulya.
Valóban odaértek a toronyhoz. A választottak teljesen elözönlötték a kicsiny
szigetet, és még többen érkeztek. Egyesek úsztak, sokan viszont egyszerűen
csak kimásztak a vízből, mintha a szárazföldön járnának. Próbáltak átmenni
a part menti sziklákon, és hiába csúsztak bele a vízbe, nem adták fel, míg
sikerrel nem jártak. A többségük fiatal és erős ember volt, és mind halottak.
Mina borzalmas csókjának köszönhetően rekedtek meg élet és halál között.
Rhys szíve elszorult, ha rájuk nézett.
- Mit kerestek ti itt? - kérdezte tőlük Mina dühösen. - Ez az én tornyom!
Oldalra rántotta a kormányrudat, kikormányozva a hajót a szélből. A
vitorlák lelapultak, a kis hajó pedig szépen kisiklott a szigetecske sziklás
partjára. Rhys egy pillanatra megijedt, hogy zátonyra futnak, de Mina
ügyesen kormányozta be a hajót két nagyobb sziklatömb közé, egy hínáros
területre.
- Add ide azt a kötelet, hogy kiköthessem a hajót - mondta Mina, majd
kiugrott a partra.
- Rhys! Mit művelsz? - kiáltozott Nadragulya. - Forduljunk vissza!
Meneküljünk innen! Nem maradhatunk itt, ezek megölnek minket!
A sáskabot még mindig melegen lüktetett Rhys kezében. Emlékezett saját
korábbi gondolatára: Mina valóban megőrült, de szorult belé némi
bölcsesség és józan ész. Úgy tűnt, a lánynak nincs más választása, szembe
kell néznie a választottakkal. Ő pedig ígéretet tett neki. Mina nem volt
veszélyben, nem halhatott meg. Vajon Mina felfogja, hogy ő és Nadragulya
viszont igen?
Rhys tisztán látta a tükörképét a torony csillogó kristályfalán. Az ajtó
csupán százlépésnyire volt tőlük, és tárva-nyitva állt. Sok választott már
behatolt a toronyba, de rengetegen bolyongtak céltalanul a szigeten.
Néhányan észrevették a hajót, és üveges tekintettel néztek rájuk.
- Túl késő! - sopánkodott Nadragulya. - Észrevettek minket!
Rhys sietve kikötötte a hajót, erősen megmarkolta a sáskabotot, majd Mina
mellé állt. Nadragulya kisegítette Attát a hajóból, kézbe vett egy hegyes
kampót, és morogva, kelletlenül eredt Rhys után.
- Most akár egy kellemes kis temetőkertben is lehetnék - motyogta gyászos
hangon. - Kellemesen beszélgethetnék a kedves halottakkal.
- Mina! - kiáltotta az egyik választott. - Mina! - kiáltotta egy másik is.
A név szájról szájra járt, és hamarosan mindnyájan az ő nevét skandálták.
- Honnan ismernek engem? - kérdezte Mina remegő hangon. Hátrébb lépett,
és riadtan Rhyshez húzódott. - Miért néznek rám azzal a borzalmas
szemükkel?
A választottak körbevették őket, Mina felé nyúltak, és a nevét ismételgették.
- Utálom őket! Zavard el őket! - fakadt ki Mina. Elfordult, és Rhys
köpenyébe fúrta az arcát. - Zavard el őket! - ismételte meg.
- Mina! Érints meg, Mina! - kérték a választottak, és felé nyújtották a
kezüket. - Te változtattál ilyenné minket!
Az egyik választott megragadta Mina karját, aki hisztérikusan felsikoltott.
Rhys nem tudott egyszerre harcolni az élőhalottak ellen, és Minát is tartani.
Úgy döntött, hogy a kapálózó, visítozó gyermekkel foglalkozik. Odadobta
Nadragulyának a sáskabotot.
- Majere megáldotta! - kiáltotta.
A surranó ebből mindent értett. Elhajította a kampót, és megfogta a botot.
Felemelte, majd teljes erőből lesújtott vele a Minát szorongató választott
karjára.
Ahogy a fa hozzáért a választotthoz, a húsa azonnal megfeketedett és
lemállott róla, a csontvázkéz azonban tovább szorította Minát.
- Ez igazán nagy segítség volt! - méltatlankodott Nadragulya, és
szemrehányó pillantást vetett az ég felé. - Azt hittem, egy isten ennél
többre is képes!
Eközben még több választott gyűlt köréjük. Nadragulya fáradhatatlanul
püfölte őket a bottal, hátha elkergetheti a választottakat, de a terve nem vált
be. Semmit sem ért el azzal, hogy az élőhalottak húsa megfeketedve
lemállott a tagjaikról. Egyre csak jöttek, sehogy sem akartak elfogyni. A
karja kezdett sajogni, izzadt a tenyere, és felfordult a gyomra a fertelmes
csontvázkezek látványától.
Atta ádázul morgott, időnként előreugrott, és belemart az útjába kerülő
élőhalottakba, de annyi kárt sem tudott tenni bennünk a fogával, mint
Nadragulya a bottal.
- Vissza a hajóba! - adta ki a parancsot Rhys. Zihálva rángatta magával
Minát, miközben próbált utat találni a kis vitorláshoz. A választottak mit
sem törődtek vele, sem a kutyával, sem a surranóval. Minát akarták
megérinteni.
A lány metsző, idegtépő sikolya Nadragulya velejéig hatolt, és elejtette a
sáskabotot.
Csontvázkezek ragadták meg Mina csuklóját. Rhys keményen beleöklözött
egyikük arcába, eltörve az orrát és az állkapcsát. Mina rémülten nézte a
húsába mélyedő csontvázujjakat. Ismét felsikoltott, és megütötte a
választottat az öklével.
Borostyánszínű láng csapott fel, és elemésztette a választottat. Semmi sem
maradt belőle, még hamu sem. A hőhullám hátrarepítette Rhyst és
Nadragulyát, majd amilyen váratlanul érkezett, olyan gyorsan ki is hunyt a
láng.
- Rhys? - szólalt meg Nadragulya tétován. - Maradt valami a
szemöldökömből?
A szerzetes jelzett neki, hogy minden rendben, de ennél többre nem maradt
ideje. Mina, aki még mindig Rhys kezét szorongatta, szembefordult a
választottakkal.
Mina szent dühének ereje meghátrálásra késztette őket. Már nem akartak
hozzáérni. Csak körbeállták, üveges tekintettel néztek rá, és a nevét
ismételgették. Egyesek lágyan, szomorúan, könyörgőn ejtették ki a nevét,
mások haragosan, elkeseredetten sziszegték.
- Hagyjátok abba! - rivallt rájuk Mina. A
választottak azonnal elhallgattak.
- Bemegyek a tornyomba - mondta nekik haragosan. - Álljatok félre
az útból!
- Vissza kellene szállnunk a hajóba, és elmenekülni innen - javasolta
Nadragulya.
- Nem jutnánk el addig - világított rá Rhys. - A választottak nem hagynák,
hogy Mina elhajózzon. Miatta jöttek a szigetre, őrá vártak. Talán ő maga
parancsolta meg nekik, hogy jöjjenek a toronyhoz.
- Az életünk Mina kezében van - mondta Rhys, majd lassan, óvatosan
lehajolt, és felvette a botját a földről.
- Egyetlen h úsos pite sem ér ennyit - morgott Nadragulya az orra alatt.
 8. FEJEZET

Mina elindult, maga után rángatva Rhyst. A választottak hátrébb húzódtak,

utat engedve nekik. Keresztülsétált az élőhalottak seregén. Szemébe rémület
költözött, és olyan erősen szorította Rhys kezét, hogy mély árkokat szántott
a tenyerébe. Nadragulya ott tipegett a sarkukban. Atta szorosan a gazdája
mellett haladt. Egész testében remegett, az ínyét felhúzta, és folyamatosan
vicsorgott.
- Mondd el újra, kérlek, hogy miért csináljuk ezt! - kérte Nadragulya.
- Csitt! - szólt rá Rhys.
A választottak levették a szemüket Mináról, és a surranóra néztek. A szemük
megvillant ugyan, de nem támadtak rájuk. Ameddig Mina oldalán
maradnak, addig biztonságban lesznek.
- Rhys! - suttogta Nadragulya. - Mina nem emlékszik rájuk, pedig ő
teremtette őket!
Rhys csak bólintott, és némán haladt tovább. A választottak egészen addig
céltalanul bolyongtak a kis szigeten, amíg meg nem pillantották Minát. Attól
kezdve viszont csak őt látták, semmi mást. Köré gyűltek, és áhítattal telve
ejtették ki a nevét. Néhányan utána nyúltak, de ő elhúzódott előlük.
- Menjetek innen! - szólt rájuk metsző hangon. - Ne érjetek hozzám! A
választottak egyesével elhátráltak előlük. Mina tovább haladt a torony felé,
végig Rhys karjába kapaszkodva. A torony kétszárnyú bejárati ajtaját
azonban zárva találták.
- Ekkora út után nem hozza magával a kulcsot - morgolódott Nadragulya.
- Nem kell hozzá kulcs - szólalt meg Mina. - A torony az enyém.
A lány elengedte Rhys kezét, az ajtóhoz lépett, mindkét tenyerét rátette, és
meglökte. A súlyos ajtók szép lassan kinyíltak. Mina belépett, és egy
kisgyerek érdeklődésével és csodálkozó tekintetével nézett körül. Rhys már
óvatosabban követte. Noha a torony kristályból épült, a falait átható mágia
nem engedte be a
napfényt. A reggeli nap sugarai nem hatoltak át a küszöbön. Mindent
sötétség borított odabent. Rhys megtorpant.
Miután a szeme hozzászokott a torony belsejének fagyos, nyirkos
sötétjéhez, Rhys felfedezte, hogy nincs is odabent olyan sötét, mint elsőre
tűnt. A kristályfalak nem zárták ki teljesen a fényt, csak megszűrték és
eltompították azt, mintha a hold bocsátott volna rájuk fakó fényfátylat.
Az előcsarnok hatalmas volt és tágas. Egy csigalépcső kanyargott fölfelé, és
a teteje beleveszett a sötétségbe. A lépcső mentén mágikus lámpásokat
helyeztek el, szabályos távolságra egymástól. A gömbök többsége csak
pislákolt, mint a csonkig égett gyertya, mintha fogyna a fényüket biztosító
mágikus erő. Akadt olyan, amelyik már ki is hunyt.
Sok-sok évvel korábban, az istari Ősmágia tornya fenséges látványt
nyújthatott. Nagy hatalmú varázslók és más méltóságok és hatalmasságok
találkoztak itt. Itt várták a papkirályt, hogy megadják magukat, és átadják
neki szeretett tornyuk kulcsait, ahelyett hogy ártatlanok életét követelő
értelmetlen háborúskodásba kezdjenek. Talán maga a papkirály volt az
utolsó halandó, aki a torony falai közé lépett, vélekedett Rhys. Elképzelte,
amint a hamis dicsőségben fürdő papkirály győztesen körbejár, megveregeti
a saját vállát, mielőtt becsukja, majd bezárja ellenségei tornyának és Istar
végzetének ajtaját.
A dicsőségből semmi sem maradt. A falak nedvesek voltak és koszosak,
iszap és homok borítottak őket. Bokáig gázoltak a hínárban és a döglött
halakban.
- Fúj, a tornyod elég büdös, Mina! - fintorgott Nadragulya. Megfogta Rhys
karját, majd halkabban folytatta. - Vigyázz! Mintha suttogó hangokat
hallottam volna abból az irányból - mutogatott a hüvelykujjával.
Rhys belebámult a sötétségbe, amerre Nadragulya mutatott. Semmit sem
látott, de érezte, hogy van ott valaki, és őket figyeli. Mintha ziháló hangot
hallott volna, talán futva érkezett valaki. Mivel a választottak nem éreznek
fáradságot, élőnek kell lennie annak a valakinek. Vagy valaminek. Rhys
egészen addig azt hitte, hogy a torony lakatlan, elvégre a tenger mélyéről
emelték ki. Gyorsan felülbírálta előző gondolatát. Nuitari saját maga
számára
építette újjá a tornyot, a saját mágikus erejével, így nyilván megtalálta a
módját, hogy a varázslói beköltözhessenek, akár a tenger mélyére is.
Rhys Attára pillantott, aki általában figyelmeztette őt a veszélyre. A kutya is
érezte, hogy nincsenek egyedül, mert időnként az ismeretlen idegen felé
fordult, de mivel a választottak egyelőre nagyobb fenyegetést jelentettek,
inkább rájuk figyelt. Váratlanul felugatott. Rhys megfordult. A választottak
az ajtóban gyülekeztek. Nem léptek be, Minát nézték élettelen tekintetükkel.
- Zavard el őket! - mondta Mina Rhysnek. - Nem akarom, hogy bejöjjenek.
- A kölyöknek igaza van - érkezett egy magas orrhang az árnyékokból. - Ne
engedd be azokat a pokolfajzatokat! Mindnyájunkat megölnek. Zárjátok be
az ajtót!
Rhys örömmel engedelmeskedett volna, de fogalma sem volt róla, hogyan
működik az ajtó. Az obszidiánból, vörös gránitból és fehér márványból
készült ajtótáblák négyszer olyan magasak voltak, mint egy ember, és annyit
nyomhatott a súlyuk, mint egy kisebb lakóház.
- Hogyan lehet bezárni? - kérdezte.
- Honnan az Abyssból tudhatnánk? - kérdezett vissza egy mélyebb,
hevesebb vérmérsékletű hang. - Ti nyitottátok ki azt a nyavalyás ajtót. Ti is
csukjátok be!
Csakhogy nem Rhys nyitotta ki az ajtót. Mina tette, ő azonban túlságosan
félt a választottaktól ahhoz, hogy odamenjen. Egyre több élőhalott tolongott
az ajtóban, de nem tudták átlépni a küszöböt, és ez szemlátomást dühítette
őket.
- Valamilyen erő visszatartja őket! - kiáltotta Rhys az idegenek felé.
- Gondolom, ti ketten varázslók vagytok. Van róla fogalmatok, hogy
honnan eredhet ez a láthatatlan erő, és meddig tart a hatása?
Rhys sutyorgást hallott. Nyilván egymás közt tanakodtak. Kisvártatva két
fekete köpenyes alak lépett ki az árnyékok takarásából. Az egyikük sovány
volt és magas, hegyes fülei elf származására utaltak, a képe felettébb
alattomos benyomást keltett. A haja csimbókokban lógott, a köpenye
mocskos volt. A szeme úgy villogott, mint a lecsapni készülő kígyóé. A
tekintete véletlenül összetalálkozott a szerzetesével, és azonnal el is kapta
róla. Társa alacsony, széles vállú, hosszú szakállú törpe volt. Tisztább
volt a társánál. Ravasz, fagyos tekintete kivillant dús szemöldöke alól.
Mindketten nagy megpróbáltatásokon mehettek keresztül. Az elf arcát
zúzódások borították, a szeme alatt monokli éktelenkedett, bal csuklóját
koszos ronggyal tekerte körbe. A törpe fejét átvérzett kötés fedte, és
sántikált.
- Kőműves Rhys vagyok - mutatkozott be Rhys. - Ő itt Nadragulya.
- Én Mina vagyok - mondta a kislány.
A törpe azonnal megtorpant, majd gyanakvó pillantást vetett rá. A
félelf gúnyosan vigyorgott.
- Kit érdekel, hogy kik vagytok? - vakkantotta utálkozva.
A törpe haragos pillantást vetett rá, majd gyorsan megszólalt.
- Én Bazalt vagyok, ő itt Caele - Rhyshez beszélt, de végig Minára nézett. -
Hogy jutottatok be a tornyunkba? - kérdezte.
- Miféle erő zárja az ajtót? - faggatta ismét Rhys.
Bazalt és Caele összenézett.
- Úgy véljük, hogy a mester az - felelte Bazalt vonakodva -, ami azt jelenti,
hogy ő engedett be titeket, és ő tartja kint ezeket a szörnyeket. Csak nem
tudjuk, hogy titeket miért engedett be.
Mina a két varázslóra meredt. Összevonta a szemöldökét, mintha azon
gondolkodna, hogy hol láthatta már őket korábban.
- Ismerlek titeket - szólalt meg váratlanul. - Meg akartatok ölni - mondta, és
a félelfre mutatott.
- Hazudik! - kiáltott fel Caele. - Soha életemben nem láttam még ezt a kis
csitrit! Ötig számolok, és ha addig nem mondjátok el, hogy kik vagytok,
átváltoztatlak.
Bazalt belekönyökölt a társa oldalába, majd mondott neki valamit.
- Te megvesztél! - mordult rá Caele.
- Nézz csak rá! - makacskodott Bazalt. - Ezért lehet, hogy a mester. - A
többit nem lehetett hallani, suttogóra fogta a hangját.
- Most az egyszer egyetértek Minával - mondta Nadragulya. - Nem bízok
bennük. Ki ez a mester, akiről beszélnek?
- Nuitari, a Fekete Hold istene - válaszolta Rhys.
Nadragulya kelletlenül felmordult.
- Még egy isten. Már csak ez hiányzott.
- Meg kell találnom a lefelé vezető utat - szólalt meg Mina. - Ti maradjatok
itt, és tartsátok szemmel ezt a két alakot.
Mina vetett még egy utálkozó pillantást a két varázslóra, majd elindult, és
közben minden egyes sötét sarokba benézett.
- Ha ez valóban Nuitari tornya, akkor igazán becsukhatná már az ajtót -
jegyezte meg Nadragulya, aki egyre idegesebben méricskélte a bejáratban
tolongó élőhalottakat.
- Ha becsukná, talán soha többé nem mehetnénk el innen - gondolkodott
Rhys fennhangon.
Bazalt és Caele eközben végig egymással tanácskozott.
- Eredj! - hallatszott Caele hangja, aki hátulról meglökte a törpét. - Kérdezd
meg őket!
- Kérdezd meg te! - vágott vissza Bazalt, végül mégis ő sántikált oda a
szerzeteshez és a surranóhoz.
- Mik ezek a szörnyetegek? - kérdezte. - Tudjuk, hogy élőhalottak, de
semmivel sem lehet útjukat állni. Sem mágiával, sem acéllal. Caele szíven
szúrta az egyiket, de alig hogy összeesett, fel is kelt, és újra rátámadt.
- Választottnak hívják őket. Chemosh élőhalottjai - magyarázta Nadragulya.
- Én megmondtam! - mordult rá Bazalt a társára. - Ő az!
- Elég ebből! - mordult vissza Caele.
- Hogy került a Vértengerbe a tornyotok? - kérdezte Nadragulya. - Tegnap
még nem volt itt.
- Te mondd meg nekünk! - dörmögte Bazalt. - Tegnap még békésen
dolgoztunk a tenger alatt, majd jött az a nagy földrengés. A falak mind
beleremegtek, és a feje tetejére állt minden. A könyvek szanaszét repkedtek,
azt hittük, hogy meghalunk.
- Amikor végül kinéztünk az ablakon, ezen a szigeten találtuk magunkat.
Kinyitottuk az egyik oldalajtót, de ezek a szörnyetegek azonnal ránk
rontottak.
Rhys elképzelni sem tudta, miféle erő kellett ahhoz, hogy ezt a tornyot
elmozdítsák a tenger fenekéről, majd az előcsarnokban bóklászó kislányra
nézett, aki benézett minden egyes oszlop mögé, és a falakat tapogatta.
- Mégis mit művel? Talán bújócskázik? - Nadragulya idegesen nézett a
választottakra, majd a két fekete köpenyes varázslóra. - Menjünk innen!
Nem szeretem, ha valaki szíven szúr egy embert, még akkor sem, ha az egy
választott.
- Mina. - kezdte Rhys, de ekkor a kislány felkiáltott.
- Megtaláltam!
Egy boltíves átjáróban állt, amely egy rejtett, kisebb csigalépcsőhöz
vezetett.
- Gyertek velem! - mondta. - Mondjátok meg a rossz varázslóknak, hogy
maradjanak itt.
- Ez a mi tornyunk! - vicsorgott Caele.
- Nem az! - visította Mina.
- De igen.
Bazalt megszorította Caele karját, hogy lenyugtassa.
- Nélkülünk nem mentek sehova - jelentette ki higgadt hangon. Caele
egyetértően bólogatott, és kitépte a karját társa kezéből.
- Atta és én majd szemmel tartjuk őket - ajánlkozott Rhys, gondolván, jobb
lesz, ha a két varázsló velük tart, és szem előtt maradnak.
Mina beleegyezően bólintott.
- Velünk jöhetnek, de ha bántani akarnak minket, megparancsolom Attának,
hogy harapja meg őket - fenyegetőzött.
- Csak nyugodtan - vicsorgott Caele. - Szeretem a kutyákat. sütve. Mina
átlépett a boltíves átjárón, majd ereszkedni kezdett lefelé. Nadragulya
szorosan követte, őt pedig Atta. Rhys ment utolsóként, a szemét folyvást a
két varázslón tartva. Caele megállás nélkül duruzsolt valamit a társa fülébe,
és többször is döfő mozdulatot tett, koszos mutatóujjával bökdösve a
tenyerét. A törpének nyilvánvalóan nem tetszett a félelf ötlete, mert
mérgesen nézett rá, és hevesen rázogatta a fejét. A félelf ekkor valami mást
súgott neki, és a törpe elgondolkodott rajta. Nagy sokára bólintott, és
megszólalt.
- Várj, szerzetes! Állj meg! A halálba vezet titeket! - figyelmeztette őt
Bazalt. - Egy sárkány él odalent!
Nadragulya ettől megcsúszott a lépcsőn, elveszítette az egyensúlyát, és
hanyatt esett.
- Sárkány? Miféle sárkány? - kérdezte, sajgó tomporát vakargatva. - Erről
nem volt szó!
- A sárkány a Szentségek Csarnokának őrzője - felelte Bazalt.
- Szentségek Csarnoka? Az meg micsoda? - kérdezte Nadragulya. Rhys
nem akart hinni a fülének.
- Solio Febalas - suttogta reszketeg hangon Rhys. - A Szentségek
Csarnoka. De hát. ez lehetetlen. A csarnok megsemmisült az
Összeomlásban.
- A mester megtalálta! - mondta Bazalt büszkén. - Ez egy kincseskamra,
tele értékes és ritka tárgyakkal.
- Felér egy király vagyonával - tette hozzá Caele. - Ezért is őrzi egy
sárkány. Ha beléptek oda, a sárkány végez veletek, és felfal.
- Hát ez egyre jobb - hümmögött Nadragulya.
- Ugyan, a sárkány nem eszik meg senkit - legyintett Mina nyugodtan. -
Engem sem evett meg, amikor lementem hozzá. Ő egy tengeri sárkány, és
Midori a neve, és már öreg. Nagyon öreg.
- Rhys, biztosan rengeteg surranó él, aki szeretné, ha felfalná egy tengeri
sárkány, de én nem tartozom közéjük.
- Helyes beszéd. Forduljatok vissza a szerzetessel - győzködte Caele. -
Bazalt és én lekísérjük a. a kislányt.
- Micsoda remek ötlet! - kiáltott fel Nadragulya, és már fordult is vissza a
lépcsőn.
Rhys azonban utána nyúlt, és szembe fordította magával.
- Minával maradunk - jelentette ki, majd folytatta az utat lefelé, maga előtt
terelgetve a surranót.
A hátuk mögött tovább folytatódott a sutyorgás.
- A mester nem örül majd, ha megtudja, hogy lementünk oda - hallatszott
Bazalt hangja.
- Annak sem örülne, ha kirabolnák őt - jegyezte meg Caele. Bazalt lefogta
Caele kezét.
- Ne légy ostoba! - suttogta, majd olyan nyelven folytatta, amit Rhys nem
értett.
A félelf kelletlenül biccentett, majd visszaigazította az ingujját, de Rhys
még éppen megpillantotta az alkarjához erősített penge villanását.
A szerzetes elfordult. Szóval a két varázsló rosszban sántikál, aminek
nyilván van valami köze a Szentségek Csarnokához. Ha nem hazudnak, és
Nuitari valóban megtalálta az elveszett csarnokot, akkor a félelfnek igaza
van, és a kincs, ami odalent található, valóban felér a királyok vagyonával.
Sok száz király vagyonával! Ereklyék, relikviák és varázsitalok, az istenek
szent tárgyai, amelyeket a papkirály katonái raboltak el. Bárki szívesen
megkaparintaná. Nyilván Nuitari két tanítványa is.
Ezeket az ereklyéket a hatalom korában készítették, amikor a papok hatalma
felülmúlhatatlan volt. Mind a papok, mind az istenek megadnának bármit
azért, hogy ismét hozzájuthassanak a rég elveszettnek hitt varázstárgyakhoz.
Vélhetően Takhisis és Paladine ereklyéi a legértékesebbek. Noha a két isten
távozott a panteonból, az ősi ereklyék nyilvánvalóan megőrizték az erejüket.
Egy egész ország vagyona kevés lenne ezekért a kincsekért. „Ajándékot
akarok adni Aranyholdnak."
Rhys váratlanul megtorpant. Szóval Mina ezért jött el a toronyba. A
Szentségek Csarnokába akar belépni.
Nadragulya észrevette, hogy Rhys megáll. Hátrafordult.
- A lépcsőfokok csúszósak - mondta a surranó. - Légy óvatos! Nem mintha
számítana, hogy leesünk és kitörjük-e a nyakunkat, elvégre egy tengeri
sárkány lakmározik majd belőlünk!
- Nem, ez nem igaz! - kiáltozott Mina, aki felfelé rohant a lépcsőn - A
sárkány elment!
- Elment? - kérdezett vissza Caele döbbenten.
- Akkor a miénk! - ujjongott Bazalt.
A két varázsló egyszerre kezdett el futni. Félrelökték Rhyst az útból, és
egymással birkózva rohantak a lépcső aljába.
 9. fejezet

A két varázsló pillanatok alatt eltűnt a következő lépcsőfordulónál. Rhys

utánuk iramodott, de Nadragulya lemaradt mögöttük. Bazalt és Caele
tétován ácsorgott az utolsó lépcsőfokon, és rémülten nézték az eléjük táruló
látványt.
Nuitari egy hatalmas, tengervízzel teli gömbben rejtette el a Szentségek
Csarnokát, annak érdekében, hogy távol tartsa a tolvajokat. A csarnokot
cápák, elektromos ráják és egyéb halálos tengeri élőlények védték, köztük
egy tengeri sárkány. Nuitari impozáns, áthatolhatatlan gömbje azonban
eltűnt, a helyén csupán üvegszilánkokkal teli, nedves homok csillogott. A
torony felemelkedése közben összetört az üveggömb. A tengervíz kiáramlott
belőle, és magával sodorta az élőlényeket is. Midori, aki nyilván felébredt
szendergéséből, feldühödhetett, és úgy döntött, hogy elhagyja őrhelyét, és
nyugalmasabb lakhelyet keres magának. Amerre csak néztek, mindenhol
törmeléket láttak.
- Atta, ne! Állj! - kiáltotta Nadragulya, és próbálta a marjánál fogva
visszatartani a túl lelkes kutyát. - Vissza! Még összevágod a talpadat! Hol
van ez a Szentességes Csarnok? - kérdezte Minától.
A kislány némán, fancsali képpel mutatott a törmelékhalom kellős közepére.
- Hmm, azt hiszem, nem tudunk odamenni - sopánkodott álszent módon
Nadragulya. - Támadt egy ötletem. Hajózzunk el Roncsosdba. Ismerek ott
egy fogadót, ahol ropogós krumplival szolgálják fel a marhasültet.
Zöldborsót adnak hozzá, és.
- Nadragulya! - szólt rá Rhys komor hangon.
- Nem akartam rábeszélni semmire - suttogta a surranó visszavonulót fújva
-, csak említést tettem a marhasültről, ha esetleg megéhezne.
- Pedig olyan szép volt! - sóhajtott fel Mina, majd sírva fakadt.
Bazalt komoran meredt a törmelékre.
- Nem érdekel, hogy mit mond a mester, én ezt nem takarítom fel - szögezte
le határozott hangon. Hallotta, hogy Caele kuncog, ezért dühösen nézett fel
rá. - Mégis minek örülsz annyira? Ez katasztrófa!
- De nem nekünk - mondta halálos nyugalommal, és közben folyamatosan
elégedetten vigyorgott.
Caele körülnézett. Rhyst lefoglalta a síró kislány, így a félelf hátrálni
kezdett a lépcsőn visszafelé, és észrevétlenül jelzett a törpének. Amikor
hallótávolságon kívülre kerültek, Caele suttogva megszólalt.
- Nem érted, hogy ez mit jelent? A sárkány elment! Semmi sem védi a
Szentségek Csarnokát! Eljött a mi időnk!
- Ha még mindig itt van a csarnok - hűtötte le Bazalt. - És ha még mindig
sértetlen, amit erősen kétlek - a törmelékre mutatott.
- Mégis hogy akarsz bemenni? Azok az üvegszilánkok élesebbek, mint egy
penge, és lehet, hogy még a sárkány is itt lapul valahol.
- Ha a csarnok túlélte az Összeomlást, akkor nyilván ezt is - érvelt a félelf. -
Majd meglátod. Már van is egy ötletem, hogyan menjünk oda.
- És mi lesz Minával meg a barátaival? - kérdezte Bazalt.
Caele válasz helyett vicsorgott egyet. Felhúzta az ingujját, kivillantva a
karjához szíjazott pengét. Bazalt azonnal felhorkant.
- Emlékszel még, hogy mi történt legutóbb, amikor ki akartad belezni?
Bezárt a saját koporsódba!
- Akkor segített neki az az ostoba Chemosh! - szitkozódott Caele a
kellemetlen emlék hallatán. - Most azonban csak egy surranó és egy
szerzetes van vele. Te végzel azzal a kettővel, én pedig.
- Engem hagyj ki ebből! - szakította félbe Bazalt azonnal. - Elegem van már
a terveidből és a cselszövéseidből. Mindig bajba sodorsz! Caele arcából
kifutott a vér, éktelen haragra gerjedt. A csuklója megvillant, és már a
tenyerében is volt a tőre, Bazalt azonban felkészülten várta. Mindig is tudta,
hogy egyszer végeznie kell a félelfel, és ez a nap ugyanolyan alkalmasnak
ígérkezett, mint bármelyik másik. Belekezdett egy varázslatba. Caele pedig
egy ellenvarázslatba. Komoran, sötéten néztek farkasszemet.

Mina őszinte döbbenettel meredt a hatalmas üveggömb szilánkjaira.

- Csak úszni akartam benne még egyszer. Beszélgetni akartam a sárkánnyal.
- Sajnálom, Mina - mondta Rhys. Nem tudta, hogyan vigasztalja meg a
lányt.
Nem is igazán volt ideje most vele foglalkozni. Ha a Szentségek Csarnoka
valóban a törmelék alatt van valahol, akkor meg kell találnia, és biztonságba
kell helyeznie a szent ereklyéket. A háta mögül hallotta a két varázsló
sutyorgását, és biztosra vette, hogy a pótolhatatlan varázstárgyak elrablását
tervezgetik. Ha egymaga lett volna, akkor átgázol a halálos szilánkokon, mit
sem törődve a testi épségével, de nem hagyhatta hátra a barátait és a kutyát,
hisz a választottak ott hemzsegtek a torony körül, és ki tudja, miféle erő
tartotta kordában őket. Ráadásul egy cseppet sem bízott a két fekete
köpenyes varázslóban.
A leginkább azonban Mináért aggódott. Istenként bántatlanul
átgyalogolhatott akár egy borotvaéles kardokkal kirakott mezőn is, de ő egy
olyan isten volt, aki nem tudta magáról, hogy az. Reszketett, ha lehűlt az
idő, sírva fakadt, ha csalódás érte, és vérzett, ha megsérült. Nem merte sem
magával vinni, sem hátrahagyni.
- Mina, azt hiszem, Nadragulyának igaza van. Neki kellene indulnunk a
hazavezető útnak. Nem juthatunk át ezen a törmeléken sértetlenül.
Aranyhold megérti majd, hogy.
- Nem megyek el innen! - fakadt ki Mina sértődötten. Abbahagyta a sírást,
és most már inkább csak duzzogott. Lebiggyesztette az ajkát. A cipője
orrával rugdosta a nedves homokot. - Az ajándék nélkül nem megyek
sehova!
- Mina.
- Ez nem igazság! - kiáltotta, majd a kézfejével megtörölte az orrát.
- Miért történt ez? Eljöttem idáig, és most.
Váratlanul elhallgatott. Lehajolt, és figyelmen kívül hagyva Rhys
figyelmeztetését, felvett egy szilánkdarabot.
- Ennek nem kellett volna megtörténnie.
Mina elhajította az üvegszilánkot. Millió másik röppent fel vele együtt a
levegőbe, és kövér esőcseppekként csillogtak a napfényben. A szilánkok
összeforrtak, a tengervíz pedig visszaáramlott a tartályba.
Rhys egyik pillanatról a másikra egy hatalmas, kékeszöld színű
tengervízzel teli üveggömbben találta magát, és fuldoklott. Visszatartotta a
lélegzetét, és kétségbeesetten nézett körül, kijárat után kutatva. Nadragulya
ott kapálózott mellette. Az arca felfúvódott a visszatartott levegőtől. Atta
hisztérikusan pedálozott a lábával, a szemébe halálfélelem ült ki. Mina, aki
mit sem sejtett a sorsukról, úszva távolodott tőlük.
Rhysnek pillanatai maradtak hátra az életből. Atta már süllyedt is a fenék
felé. Rhys erőteljes csapásokkal és rúgásokkal próbálta utolérni Minát.
Sikerült elkapnia a bokáját. Mina megfordult. Az arca ragyogott a
boldogságtól. Láthatóan élvezte az úszást. Vidám mosolya azonban azonnal
lelohadt az arcáról, amint meglátta, hogy a barátai halálos csapdába estek.
Értetlenül nézett rájuk, szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogyan
segíthetne rajtuk. Rhys tüdeje égett a fájdalomtól. Csillagok jelentek meg a
szeme előtt, kék és sárga foltok táncoltak mindenhol. Nem bírta tovább bent
tartani a levegőt. Kinyitotta a száját. Felkészült a szörnyű halálra.
Sós tengervizet szívott be, de a szokatlan és kellemetlen érzéstől eltekintve
semmi baja sem lett. Nem fulladt meg. Zavarodottan evickélt a vízben.
Olyan könnyedén lélegzett, mintha a szárazföldön lett volna. Nadragulya
tátott szájjal, kidülledt szemmel lebegett a vízben. Nem mozdult.
Mina megfogta Attát, aki időközben szintén abbahagyta a kapálózást. A
kislány átölelte, megpaskolta a nyakát, majd megpuszilta. Atta szeme
azonnal kinyílt. A kutya riadtan, hisztérikusan nézett körül, és csak akkor
nyugodott meg, amikor megpillantotta a gazdáját. Azonnal odaúszott
Rhyshez, akihez időközben Nadragulya is csatlakozott. A surranó erősen
rángatta a szerzetes karját, és hevesen magyarázott neki. - Meg kell
állítanod! Megöl minket!
Rhys tökéletesen egyetértett a barátjával. A dolgok alakulása láttán, előbb
vagy utóbb valami a végzetüket okozza majd, de fogalma sem volt, hogy
mit tehetne ellene. Egy átlagos hatéves kislányt le lehet szidni, ha rosszat
tesz, vagy ágyba lehet zavarni vacsora nélkül. Mégis hogyan szidhatná le
Minát, aki ha akarja, akár egy hegycsúcsot is a fejükre pottyanthat, ahogy
azt Nadragulya elmésen megjegyezte. Ráadásul Mina nem tett semmi
rosszat. Nem akarta
szándékosan vízbe fojtani őket. Egyszerűen csak nem gondolta, hogy
megfulladhatnak, hiszen ő magától értetődően lélegzett a víz alatt. Mina úgy
úszkált, mintha a tengerben született volna, fickándozott, mint egy delfin, és
alig győzte sürgetni a szerzetest és a surranót. Rhys megtanult ugyan úszni a
kolostorban, de a köpenye és a botja hátráltatta. Ráadásul aggódott
Nadragulya miatt, aki viszont nem tudott úszni. Soha nem is akart
megtanulni, most azonban nem maradt választása, így hát rúgkapált, ahogy
tudott, de egy karcsapásnyit sem haladt előre. Már éppen feladni készült a
reménytelen vállalkozást, amikor Atta siklott el mellette, a mellső lábaival
csépelve a vizet. Nadragulya nézte egy ideig, majd úgy döntött, hogy
utánozza őt. A tenyerét összezárva és behajlítva húzott a kezével, amilyen
erősen csak tudott, és sikerült tartania a tempót a többiekkel.
Mina természetesen az élen haladt, és folyvást sürgette őket. Amikor végre
utolérték őt, Mina egy homokvár felett lebegett. Egyszerű, négyszögletes
építmény volt. Négy láb magas és négy láb hosszú lehetett, egy-egy magas
toronnyal a sarkaiban. Ablaka nem volt, és csupán egyetlen ajtaja, noha az
lélegzetelállító. A csupán egy méter magas és meglehetősen keskeny ajtót
milliónyi gyöngyből rakták ki, amelyek bíborfényben csillogtak. Egy
hatalmas smaragdból faragott rúna izzott a kellős közepén. Mina intett
Rhysnek, aki meglehetősen esetlenül úszott a sáskabottal a kezében. A lány
a homokvárra mutatott, és hevesen bólogatott.
- Ez a Szentségek Csarnoka - tátogta.
Rhys tátott szájjal bámulta a csöpp építményt. Szóval a híres-neves
Szentségek Csarnoka egy homokvár! Egy gyerekjáték! Rhys megcsóválta a
fejét. Mina szúrós szemmel nézett rá. Megragadta a kezében lévő botot, és
húzni kezdte a vár felé. Az ajtóba ékelt smaragdrúnára mutatott. Rhys
közelebb úszott, és elakadt a lélegzete. Egy fekvő nyolcast kovácsoltak a
rúnába, a kezdet és a vég, azaz az örökkévalóság szimbólumát. Rhys
hátrébb evickélt. Mina értetlenül nézett rá. Az ajtóra mutatott.
- Nyisd ki! - követelte egy ideges buborékfelhő sűrűjéből.
A szerzetes azonban megrázta a fejét. Ez volt a Solio Febalas, a legszentebb
ereklyék tárháza, amelyeket isten és ember valaha készített. Az ajtaja pedig
csukva és pecséttel zárva. Nem nyithatta ki.
Egyetlen halandó sem nyithatja ki. Talán még maguk az istenek sem
léphetnek be erre a szent helyre.
Mina sürgetően rángatni kezdte a karját, Rhys azonban hevesen megrázta a
fejét, és hátrébb lebegett. Bárcsak megmagyarázhatta volna a lánynak, de
nem tudta. Megfordult, és úszni kezdett. Mina utána úszott, könnyedén
utolérte, és belecsimpaszkodott. Gyerekként nem fogadhatta el, hogy nem
az ő elképzelései szerint mennek a dolgok. Rhys elképzelte, ha a
szárazföldön vannak, akkor Mina most akaratosan megveti a lábát a
homokban és toporzékol. Rhys elhatározta, hogy szembeszáll Mina
akaratával, de ekkor elveszítette a döntés lehetőségét.
Még a tenger mélyén is meghallotta azt az egy szót, amitől mindenki retteg,
aki egy surranóval utazik.
- Ajjaj!

- Hé! - kiáltott fel Caele méltatlankodva. - Hová tűntek?

A két fekete köpenyes varázsló, akik éppen egymás életét igyekeztek
kioltani, misztikus szavakat mormolva, és vadul matatva a
varázslatkomponenseiket tartalmazó szütyőikben, váratlanul azt vette észre,
hogy magukra maradtak. A surranó, az ember, a kutya és a kislány mind
eltűntek.
- A sárkány szemére! - szitkozódott Caele. - Bejutottak!
A félelf lerohant a lépcsőn, majd az aljában megtorpant. Még mindig hegyes
és éles üvegszilánkok álltak ki a nedves homokból.
- Ha nem akartad volna mindenáron elvágni a torkom, most mi is odabent
lehetnénk, és a kincsünket kereshetnénk! - rázta az öklét Bazalt.
- Igazad van, kedves Bazalt - mondta Caele tőle szokatlan beletörődéssel a
hangjában. - Neked mindig igazad van. Add át az üdvözletem a mesternek!
A félelf színpadiasan felemelte a kezét, megmozgatta az ujjait, majd eltűnt.
- Hé! - horkant fel a törpe. - Mi a. - Bazalt hirtelen megértette. Nagy
levegőt vett, majd dühösen felordított. - Utánuk ment! Bazalt gyorsan
átfutotta, milyen varázslatokkal készült aznap, majd lázasan turkálni kezdett
a szütyőiben a varázslatkomponensei után.
Csatára készült, nem pedig egy tenger alatti utazásra, ahol ráadásul minden
tele van éles szilánkokkal. Caele vajon milyen varázslatot használt? Nyilván
dimenzióajtót nyitott, az egyik kedvencét, amely nem igényelt sem szavakat
sem varázslatkomponenst. Sosem szerette azokat a varázslatokat, amelyek
komponenseket igényeltek, mert lusta volt a begyűjtésükhöz.
A törpe maga is ismerte ezt a varázslatot, de volt egy hátulütője. Ahhoz,
hogy megnyithassa, a varázslónak pontosan tudnia kellett, hogy hová akar
menni. Bazaltnak azonban fogalma sem volt, hogy hol lehet a Szentségek
Csarnoka, vagy hogyan nézhet ki egyáltalán. Még sosem járt a hatalmas
üveggömbben, ahol elrejtették. Caele azonban már járt odabent. Nuitari
korábban már beküldte őt a tengeri sárkányhoz, hogy vért vegyen tőle, amit
az isten arra használt, hogy a sárkánytálon keresztül kémkedjen az
ellenségei után. Caele egyszer sem mesélt a csarnokról, de ismerve őt, a
törpe biztosra vette, hogy az az alattomos, settenkedő kis nyavalyás mindig
sántikált valamiben, amikor odalent volt, csak sosem beszélt róla. Bazalt
elképzelte, amint Caele teletömi a zsebeit a különböző értékesebbnél
értékesebb varázstárgyakkal, és dühösen csikorgatta a fogát. Haragosan
meredt az útját álló törött üvegre, és elképzelte, milyen csodás lenne
egyszerűen átlibbenni felette. Erről eszébe jutott egy varázslat.
A szükséges komponensek nem álltak ugyan tiszta formában a
rendelkezésére, de így is lehetségesnek tartotta. A varázslathoz gézre volt
szükség, így hát Bazalt leszedte a fejéről a kötést, majd a késével csíkokra
vágta. Általában hordott magánál gyertyát, hiszen lángra és viaszra
bármikor szükség lehet. A gyertyát ő maga késztette méhviaszból, és
felettébb büszke volt rá, mert mágikus erővel bírt. Egyik kezében a gézt
tartotta, a másikban a gyertyát, majd kimondta a megfelelő varázsszót, és a
gyertya lángra lobbant. A lángba tartotta a gézcsíkot, megvárta, amíg
fellángol, majd elfújta. Vékony fekete füstcsík kanyargott felfelé a
megfeketedett gézdarabból. Bazalt elmondott egy varázsigét, majd feszülten
várta, hogy sikerül-e a varázslat.
Különös és kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Hús és csont, bőr és izom
mind cseppfolyóssá változott. Bazalt gázszerűvé, anyagtalanná alakult. Rég
nem alkalmazta már ezt a varázslatot, és
most, kicsit megkésve, eszébe jutott, hogy nem emlékszik már rá, hogyan
nyerheti vissza eredeti alakját. De ezzel most nem is foglalkozott.
Mindenekelőtt utol kell érnie a félelfet. A fekete füstként lebegő Bazalt
átsiklott a törött gömb repedésein, és behatolt a belsejébe.
 10. fejezet

Nadragulya érthetően megorrolt Minára, amiért tengervízbe hajította őt,

amibe majdnem belefulladt, de kis idő elteltével azért megbocsátott neki.
Kivételesnek érezte magát, amiért a víz alatt lélegzett, és úgy úszott, mint
egy hal, vagy inkább, mint Atta. Boldogan pedálozott a vízben, élvezte a
látványt, ami körülvette. Megtapogatta a nyakát, hátha kopoltyú nőtt a füle
tövében, amely ütemesen lüktet minden egyes levegővételnél, de csalódnia
kellett. Időközben azonban odaért a homokvárhoz.
Rhys és Mina éppen hevesen vitatkoztak. Mina azt akarta, hogy a szerzetes
nyissa ki a homokvár ajtaját, de ő nem volt hajlandó rá. Nadragulya
természetesen a barátjával értett egyet, hisz azonnal felismerte, hogy az a
homokvár, amit lát, valójában a Csarnokok Szentje, vagy Szentek Csarnoka,
vagy bármi is a neve, és jobb, ha zárva marad.
Nadragulya ide-oda úszkált, várta a vita végét, de közben elunta magát. A
kutyaúszás gyakorlásán kívül semmi mással nem tudta lefoglalni magát
odalent. El sem tudta képzelni, hogy a halak hogyan bírják ezt nap mint nap.
Mivel a homokváron kívül más látványosság nem akadt, úgy döntött, hogy
közelebbről is megvizsgálja, főleg azt az igen díszesnek látszó ajtót, amelyet
gyöngyökből készítettek, a közepén a valaha látott legnagyobb smaragddal.
Közelebb úszott, hogy jobban lássa.
Arra nem emlékezett tisztán, hogy ezután mi történt. Talán a józan esze
döntött úgy, hogy összepakol és faképnél hagyja egy időre, vagy talán
surranó énje lázadt fel, és homályosította el az ítélőképességét. Végtére is
mindegy.
Élete legcsodálatosabb és legnagyobb smaragdját pillantotta meg, és minél
közelebb úszott hozzá, annál mesésebbnek találta. Surranó énje, amely
végig ott lakozott benne, noha apja mindig is ennek az ellenkezőjét
hangoztatta, felszínre tört. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse és elvegye a
smaragdot.
Egy szerencsétlen és egy szerencsésebb dolog történt egyszerre.
A smaragd szerencsére nem esett ki a helyéről.
Az ajtó viszont kinyílt.
Csak arra maradt ideje, hogy felkiáltson.
- Ajjaj!
Az ajtó becsapódott.
Nadragulyát besodorta a beáramló víz. Ide-oda csapódott, azt sem tudta,
hogy merre van a fent és a lent. A víz végül kivetette egy kemény padlóra,
majd továbbzubogott. Egy ideig csak feküdt ott és zihált, annyira
meglepődött, hogy moccanni sem mert. Amikor összeszedte magát,
észrevette, hogy ismét levegőt lélegez, és nem vizet, ami megnyugtatta.
Gyorsan felidézte, amit a halak táplálkozásáról tudott, és azonnal rossz
kedve lett. Ezután kénytelen lesz beérni mindenféle tengeri növényekkel és
férgekkel. Vett néhány mély, frissítő levegőt, majd feltápászkodott, hogy
körülnézzen.
Körbe-körbe forgatta a fejét, és minél több mindent látott, annál jobban
összeszorult a gyomra, és annál biztosabb lett benne, hogy semmi
keresnivalója ott. Egy józan ésszel gondolkodó surranó ilyenkor csak egy
dolgot tehet, még akkor is, ha szarva van.
- Rhys! - kiáltotta kétségbeesetten. - Segíts!

Rhys éppen akkor nézett oda, amikor a bezúduló víz berántotta Nadragulyát
a Szentségek Csarnokába, és az ajtó bezáródott mögötte. Mina tapsikolva
nevetett.
- Na, szerzetes uraság, most már be kell menned. Én győztem! Mina
szélesen vigyorgott, majd kiöltötte a nyelvét.
Rhys maga nem volt szülő, és sosem értette, a szülők hogyan képesek
elfenekelni a saját gyermeküket. Most már értette. A lány az ajtóhoz úszott,
és elhúzta a kezét a smaragd felett. Az ajtó komótosan kinyílt, a beáramló
víz pedig magával sodorta Rhyst és Minát. Egyenesen nekiütköztek a másik
oldalon kétségbeesetten dörömbölő surranónak.
Rhys gyorsan összeszedte magát. Hátranézett a sivatagszerű, tengeri
homokkal borított tájra.
Atta odakint állt a nedves homokban. Megrázta magát, a farkától
egészen a füle hegyéig. Rhys magához hívta, és a kutya kelletlenül
besomfordált a homokvárba. Szemmel láthatóan nem akart bemenni a
különös épületbe. Odament Rhyshez, hozzá dörgölőzött, és reszketve leült.
Nadragulya sem akart tovább ott időzni.
- Rhys - szólalt meg remegő hangon -, hát ez lenne az. Ez az a
csarnokvalami. Meglehetősen ijesztő, ha engem kérdezel. Nem hiszem,
hogy itt kellene lennünk.
Ez hát a Solio Febalas, a Szentségek Csarnoka, a papkirály raktára, ahol
felhalmozta az istenek szent ereklyéit, hogy végtelen arroganciájában
megalázza őket. Nadragulya, és persze Atta ösztönei nem tévedtek.
Halandóknak nincs ott keresnivalójuk. Ez az istenek szent csarnoka. Itt
összpontosult a haragjuk.
- Ugye nem vagy mérges rám, amiért ide hoztalak, szerzetes uraság?
- kérdezte Mina vágyakozó hangon, és belekarolt Rhysbe. Amikor Rhys a
kislányra nézett, nem egy istent látott. Egy gyermek volt csupán, egy
gyermek gondolkodásával: kiforratlan elme, csiszolatlan, hiányos tudással a
világról. Vajon ilyennek látják az istenek a halandókat?
Rhys nem érzékelte az istenek haragját, sokkal inkább a szomorúságukat.
- Nem, Mina, nem haragszom rád - felelte a kislánynak.
A kör alakú csarnok meglepően tágas volt, kupolás mennyezettel. A falakba
fülkéket véstek, és a különböző isteneknek szentelték őket. Minden egyes
fülkét rúna jelölt, és némelyik világított. Majere rúnája egyenletesen
fénylett, ahogy Mishakal kékesfehér lángja is lobogott, és Kiri-Jolith
ezüstizzása is vakító hatást keltett. A szemközti beugrók sötétek maradtak,
és a feléjük áramló fény ellen küzdöttek, hogy kioltsák azt. Sargonnas, a
bosszú istenének szimbóluma sötétség volt a sötétségben. Morgion fülkéje a
halálos méreg zöldesfekete színében sötétlett, Chemoshé a csontok
kísérteties fehéres árnyalatával volt átitatva.
A fény és sötétség oldalát elválasztó, a semleges istenekhez tartozó fülkék
próbálták kordában tartani mindkét felet. Gilean fülkéje volt középen. Az
oltárra egy nyitott könyvet helyeztek. A közepén egy tökéletes egyensúlyban
lévő mérleg állt, vöröses fénnyel övezve. Gilean oltárának két oldalán egy-
egy fülke állt. Nem voltak sem
fényesek, sem sötétek, árnyékba burkolóztak, mintha fátylat terítettek volna
rájuk. Az egyik olykor áthatolhatatlan sötétségbe borult, a másik pedig
felragyogott. Mindkét fülke üres volt: Takhisis, az elűzött istennő, és
Paladine, a száműzetésbe vonult isten oltára is. A csarnok tele volt szent
ereklyékkel. Hol az oltárra helyezték őket, hol halomba rakták mellette, hol
csak úgy hanyagul odahajították őket a földre. A papkirály fosztogató
katonái szégyenletesen vetették süllyesztőbe eme pótolhatatlan
varázstárgyakat. Rhys szóhoz sem jutott. Nem látott a könnyeitől. Térdre
ereszkedett, majd maga mellé fektette a sáskabotot a földre, és imádkozott.
- Gyere velem, szerzetes uraság! - kezdte Mina.
- Nem hiszem, hogy hall téged - mondta neki Nadragulya. Mina
csalódottan felsóhajtott.
- Tudom, hogy mit érez. Én is ugyanezt éreztem, amikor itt jártam, de
akkor az összes isten körém gyűlt, és lenéztek rám. Nagyon kicsinek és
magányosnak éreztem magam.
Elhallgatott, és riadtan, reszketegen nézett a fülkékre.
- El kell vinnem az ajándékot Aranyholdnak, és nem mehetek egyedül -
folytatta, majd a surranóhoz fordult. - Gyere velem! Nadragulya vágyakozó
pillantást vetett az oltárokra, a szépség és a borzalom, a kellemes melegség
és a fagyos ridegség együttes megtestesítőire.
- Inkább nem - mondta végül sajnálkozva. - Én misztikus vagyok, és nem
lenne helyénvaló.
- Mi az a misztikus? - kérdezte Mina.
- Nos, az olyan. - Nadragulya hirtelenjében zavarba jött. Korábban még
sosem kellett elmagyaráznia, hogy ki, illetve mi is ő valójában.
- Ez azt jelenti, hogy nem hiszek az istenekben. Vagyis, hiszek bennük.
muszáj, mert egyszer találkoztam Majerével - tette hozzá büszkén. - Még
egy zárat is segített feltörni, de Rhys azt mondja, hogy nem valószínű, hogy
még egyszer megtenné. A misztikus azt jelenti, hogy nem imádkozom az
istenekhez úgy, ahogy Rhys. Például most. Bár egyszer imádkoztam
Majeréhez, de nem a saját nevemben. Rhys helyett imádkoztam, aki éppen
nem tudott, mert a halálán volt.
Mina értetlenül nézett rá, ezért Nadragulya úgy döntött, hogy rövidre zárja a
magyarázatot.
- Szóval az a lényeg, hogy a magam útját járom ahelyett, hogy másokat
zargatnék a gondjaimmal.
- Rendben - mondta Mina. - Akkor magadtól gyere velem. Nem akarok
egyedül visszamenni oda. Sötét és félelmetes. Talán még pókok is vannak
ott.
Nadragulya megcsóválta a fejét.
- Kérlek! - könyörgött Mina.
Nadragulyát elfogta a kíváncsiság, ezt be kellett vallania magának. Ha nem
említette volna a pókokat.
- Gyáva vagy! - ingerelte Mina.
Nadragulya összerezzent.
- Gyáva nyúl! - kiáltotta a lány.
Ennyi. Most Nadragulya tekintélye forgott kockán. Egy surranót senki sem
nevezhet gyáva nyúlnak.
- Verseny! - kiáltotta Mina, és nekiiramodott.

Caele még sosem látta a Szentségek Csarnokát, de maga elé tudta képzelni.
Midori egyszer mesélt róla neki. Caele akkor persze nem tulajdonított túl
nagy jelentőséget a sárkány beszámolójának. Úgy vélte, hogy az csak
bosszantani akarja a felesleges fecsegéssel. Midori mindig is érezte és tudta,
hogy fél tőle, és előszeretettel kínozta.
Majd belehalt, amikor a sárkány hosszasan taglalta, hogy Nuitari milyen
okos és előrelátó volt, amikor megépítette a homokvárat, és abban rejtette el
a szent ereklyéket, majd hosszasan taglalta, hogy milyen kár, hogy ő, Caele
sosem láthatja, mert idő előtt meghal. A varázsló szinte semmire sem
emlékezett abból a beszélgetésből, de a „homokvár" szó megragadt az
emlékezetében, és ennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy a varázslat a
kívánt helyre repítse. A bejáratban jelent meg, és azonnal kővé dermedt. Egy
pillanatig meg sem tudott moccanni, fel kellett dolgoznia az elé táruló
látványt. A szerzetes térdelt, és magában mormogott. A kutya ott kuporgott
mellette. A surranó és a kölyök éppen egy oltárt készült lerabolni. Bazaltnak
nyomát sem látta.
Caele úgy tervezte, hogy azonnal megöli a szerzetest, amint megpillantja, de
a halálos varázslat kiürült az elméjéből, ahogy
megpillantotta az oltárokat. Legvérmesebb álmaiban sem tudott volna
elképzelni ilyen elképesztő gazdagságot. Ráadásul minden ott hevert
karnyújtásnyira. Őrizetlenül. Majd csak meg kell állapodnia azzal, aki a
legtöbbet ajánlja. Amikor azonban a szeme elé tárult a látvány, szóhoz sem
jutott, csak állt ott tátott szájjal. Megrázta a fejét, hogy rendezze a
gondolatait. Először is meg kell szabadulni a vetélytársaktól. Caele számos
olyan varázslatot ismert, amelyek a lehető legkellemetlenebb módon oltják
ki egy halandó életét. Elővett egy mágnest, hogy húsgombócokká
változtassa és megsemmisítse vele a szerzetest, amikor mozgást érzékelt a
szeme sarkából.
Caele szigorú pillantást vetett abba az irányba. Nem tudta, hogy az oltár
éppen melyik istenhez tartozik, de nem is érdekelte. Az oltáron egy
ékkövekkel kirakott kehely csillogott. Caele már első ránézésre is igen
értékesnek találta, most azonban úgy tűnt, hogy valaki más is szemet vetett
rá. Egy árnyék kúszott a kehely felé. Egy bozontos árnyék, amely már felé
is nyúlt. - Bazalt! - kiáltott fel. A kutya felugrott, és ugatni kezdett.
 11. fejezet

Nadragulya zsebre dugott kézzel állt, és erősen összpontosított, hogy ott is

maradjanak. Még soha sehol nem látott annyi érdekes és csodálatos tárgyat
egy helyen. Bármi, amire csak ránézett, hívogatta őt, hogy érintse,
tapogassa, simogassa meg, vegye fel, próbálja ki, de legfőképpen csúsztassa
a zsebébe vagy valamelyik szütyőjébe, hogy később alaposabban is
megvizsgálhassa.
A surranó keze több alkalommal is megpróbált kiszabadulni a zsebek
fogságából, de Nadragulya ellenállt, ugyanakkor érezte, hogy az ő akarata
percről percre gyengül, míg a kezéé nő. Jobb lenne, ha Mina sietne, gondolta.
Mina mit sem tudott a surranó belső küzdelméről, ide-oda sétálgatott két
sötét árnyékba burkolózott oltár között. Összevont szemöldökkel, a száját
csücsörítve nézegette a varázstárgyakat. Nem igazán tudott választani
közülük, többször is kinyújtotta majd visszahúzta a kezét. Nadragulya egyre
jobban szenvedett. Egyik keze kiugrott a zsebéből, és a másikkal kellett
erőszakkal visszatuszkolnia. Már éppen rá akart dörrenni Minára, hogy
válasszon végre, amikor Atta felugatott, megtörve a csarnok szent csendjét.
A hang annyira váratlanul érte Nadragulyát, hogy a kontya is majdnem
kibomlott.
- Mina! - kiáltott rá a lányra. - Az egyik rossz varázsló itt van! Utánunk jött!
- Tudom - vonta meg a vállát Mina közönyösen. - Mind a ketten itt vannak.
A másik ott settenkedik Sargonnas oltára mellett - elvigyorodott. - A törpe
azt hiszi, hogy okos, nem tudja, hogy látjuk őt.
Nadragulya először semmit sem látott, de meredten nézte az oltárt, és
valóban, lassacskán kibontakozott egy törpe alakja a homályban. Egy
ékkövekkel díszített kelyhet nézett, amely felfordított minotaurusz-
szarvakon állt.
Atta a másik varázslóra ugatott, aki a bejáratban bújt meg. Rhys még mindig
térdelt, teljes lényével átadta magát az istenének. Caele az
egyik kezét a zsebébe dugta, és Nadragulya elég jól ismerte ahhoz a
varázslókat, hogy tudja, nem pipadohány után kotorászik.
- Mina, én azt hiszem, hogy meg akarja ölni Rhyst! - sipítozott Nadragulya
magas hangon.
- Igen, az meglehet - bólogatott Mina, és tovább kutatott a varázstárgyak
között.
- Tennünk kell valamit! - mordult rá Nadragulya ezúttal már dühösen. -
Állítsd meg őt!
Mina felsóhajtott.
- Nem tudom eldönteni, hogy anya melyiknek örülne a legjobban. Te mit
gondolsz?
A surranó azonban nem gondolkodott, Caele ugyanis éppen nekiszegezett
valamit Rhysnek, és közben kántált. Nadragulya éppen kiáltani akart, hogy
figyelmeztesse a barátját, de a hang a torkán akadt meglepetésében. Egy
szent levelektől zöldellő, szépen összetekert kenderkötél vágódott ki
Chislev oltáráról, akárcsak egy áldozatára lecsapó kígyó. Caele kezére
tekeredett, és szorosan a testéhez szorította. A félelf varázsszavai riadt
sikolyba csaptak át. Elterült a földön, és ide-oda hemperegve próbált
kiszabadulni a szorításból.
Bazalt pont abban a pillanatban fogta meg a kelyhet, és Nadragulya újabb
meglepetésére, fejbe verte vele saját magát. A törpe felordított fájdalmában.
Próbálta letenni a kelyhet, de nem tudta, és tovább ütlegelte vele magát. Vér
folyt végig az arcán. Megtántorodott, mint aki részeg, majd egy utolsó,
fájdalmas nyögés kíséretében elvágódott, és eszméletlenül elterült a földön.
A kehely csak ekkor csillapodott le.
Nadragulya nagyot nyelt. A kezét még mindig a zsebében tartotta, de ezek
után úgy döntött, hogy jobb is, ha ott maradnak, nem is olyan fontos
megérinteni ezeket a fura tárgyakat.
- Azt hiszem, ideje, hogy továbbálljunk - szólalt meg a surranó halk,
visszafogott hangon.
- Ezt választom - jutott végre döntésre Mina.
- Ne érj semmihez! - szólt rá Nadragulya, de Mina nem foglalkozott vele.
Egy piramis alakú, kisméretű kristályt vett el Paladine oltáráról, és
megigézve nézte. Semmi sem történt.
A kis kristállyal a kezében odalépett Takhisis oltárához, és elvett onnan egy
meglehetősen fura kinézetű, fényes gyöngyökből készített nyakláncot.
- Azt hiszem, anyámnak tetszeni fognak ezek - mondta.
- Mik ezek? - kérdezte a surranó. - Mire jók? Tudod egyáltalán?
- Persze, hogy tudom! - csattant fel Mina sértődötten. - Nem vagyok ostoba.
Mindenről tudok mindent.
Nadragulya egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy a kislány egy isten, és
talán valóban mindenről tud mindent. Felhúzta az orrát, dünnyögött egy
sort, majd próbaképpen rákérdezett a nyakláncra.
- Akkor mi ez a nyaklánc?
- „Lazításnak" nevezik - felelte Mina önelégülten, hogy tudja a választ. -
Takhisis készítette, és a viselője képes gonosszá változtatni a jókat.
Nadragulya száján majdnem kicsúszott az újabb kérdés: „Mint téged?", de
végül visszafogta a nyelvét. Mina végül is majdnem vízbe fojtotta őt, jobb,
ha nem sérti meg az érzéseit.
- És az a kis piramis? - kérdezte.
- Ez Paladine szent ereklyéje. - Mina magasra emelte a kristályt, hogy
megcsillanhasson rajta a Mishakal oltáráról érkező kékes fény.
- Az igazság fényét veti ránk. A papkirály azért rejtette el, mért félt, hogy
kiderül, hogy milyen is ő valójában.
Nadragulyának támadt egy ötlete.
- Ezt nem hiszem el, csak kitalálod az egészet - mondta, és közben felfújta
az arcát, és pufogott hozzá.
- Ez az igazság! - csattant fel Mina dühösen.
- Akkor mutasd meg! - mondta Nadragulya, és a kristály után nyúlt. Mina
tétovázott.
- Megígéred, hogy visszaadod? - kérdezte gyanakvón.
- Halottlátó életemre esküszöm, hogy visszaadom - fogadkozott
Nadragulya.
Mina megelégedett ezzel az esküvel, ezért Nadragulya kezébe helyezte a
kristálypiramist.
- Mit kell tennem? - kérdezte. Érdeklődve, de kicsit félve méregette az
ismeretlen varázstárgyat. Az is átfutott az agyán, hogy a szent ereklye talán
zokon veszi, hogy egy misztikus akarja használni.
- Tartsd a szemed elé, és a kristályon keresztül nézd meg, amit
akarsz - magyarázta Mina.
- Mit fogok látni?
- Honnan tudhatnám? - fortyant fel Mina. - Attól függ, hogy mit akarsz
megnézni, észlény.
Nadragulya a szeme elé tartotta a piramist, és a földön fekvő törpére nézett.
Egy földön fekvő törpe varázslót látott. Ezután a félelf varázslóra nézett, és
egy félelf varázslót látott. Ezután Rhysre, és őt látta, majd Attára, és egy
kutyát látott. Eddig nem valami érdekes, gondolta Nadragulya, majd Mina
felé fordította a kristálypiramist. Fehér fény sütött le rá, tetőtől talpig
körbevette, megvilágította mind kívülről, mind belülről. Nadragulya erősen
pislogott, elvakította a ragyogás. Hunyorogva próbált keresztülnézni a
fényen, de a ragyogás egyre erősödött. Oly vakítóvá vált, hogy
Nadragulyának végül be kellett csuknia a szemét. A fény egyre csak
erősödött és terjedt, ezernyi nap fényével ragyogott. Ez volt az első fény, a
teremtés fénye. Nadragulya felkiáltott fájdalmában, eldobta a
kristálypiramist, és hevesen dörzsölgette égő szemét.
Egyszer, amikor még gyerek volt, Nadragulya egyenesen belebámult a
napba, csak azért, mert az anyja megtiltotta neki. Ezután hosszú percekig
csak sötét foltokat látott a szeme előtt, mint megannyi apró, fekete napot, és
most is ugyanezt tapasztalta. Megrémült, hogy soha többé nem lát már
rendesen. És azok után, amit látott, nem tudta, hogy akar-e még valami mást
is látni egyáltalán az életben. Mina felvette a földről a kristályt.
- Na, mit láttál? - kérdezte.
- Foltokat - mormogta Nadragulya, még mindig a szemét dörzsölve. Mina
csalódottnak látszott.
- Foltokat? Biztos, hogy mást is láttál!
- Nem láttam! - förmedt rá Nadragulya ingerülten. - Lehet, hogy nem is
működik!
- Lehet, hogy csak nem ismerted fel, amit láttál! - vágott vissza Mina
szemtelenül.
- Ó, de igen - mondta Nadragulya. A fekete foltok szerencsére
halványultak. Letörölte az izzadságot a homlokáról. Nem értette, hogyan
verejtékezhet, miközben lúdbőrözik a karja.
Mina elrakta a két varázstárgyat, majd a surranóra mosolygott.
- Te következel - mondta.
- Miben?
Mina körbemutatott a csarnokon.
- Elkísértél, ezért választhatsz magadnak egy varázstárgyat. Amit csak
akarsz.
Nadragulya a földön fekvő, vérző fejű törpére, majd a folyamatosan
sikoltozó és hempergő félelfre pillantott. Gyorsan zsebre vágta a kezét.
- Köszönöm, de inkább nem.
- Gyáva nyuszi - ingerelte Mina.
Odalépett Majere oltárához, majd kézbe vett egy fényes tárgyat, és
odanyújtotta Nadragulyának.
- Tessék, ezt tedd el! - mondta neki.
Egy szöcske alakú arany köpenytűt tartott a kezében. Nadragulyának
azonnal eszébe jutott a két útonálló választott, akik az életére törtek, és csak
úgy sikerült Attával együtt megmenekülnie, hogy megjelent egy seregnyi
szöcske, és elűzték az élőhalottakat. A szöcske szemei rubinból voltak, és
olyan finoman munkálták meg a tűt, hogy a surranó szinte várta, hogy
mikor szökken egyet. Nadragulyát azonnal lenyűgözte a kicsiny tárgy, és
úgy érezte, hogy még soha semmit nem akarta annyira az életben, mint azt a
köpenytűt. Zsebre vágott keze bizserget.
- Biztos vagy benne, hogy Majere nem bánja, ha elteszem? - kérdezte
elővigyázatosan. - Nem szeretném magamra haragítani.
- Biztos vagyok benne - bólintott Mina, és még mielőtt a surranó
megakadályozhatta volna, rátűzte a szöcskét az ingére. Nadragulya
megrémült. Félt, hogy a szöcske életre kel, és belerepül az orrába, vagy
fejbe kólintja. A szöcske azonban meg se moccant, békésen ücsörgött az
ingén. Ahogy ott nézegette a kis rovart, az mintha rá kacsintott volna piros
szemével.
- Mire jó? - kérdezte.
- Ez egy szöcske, okostojás - felelte Mina. - Mégis mit gondolsz, mit
csinál?
- Ugrik? - találgatott Nadragulya.
- Igen, és te is vele ugorhatsz. Olyan magasra és olyan messzire, amennyire
csak akarsz.
- Hohó, barátom! - lelkendezett Nadragulya.
Rhys nem látott vagy hallott semmit. A törpe ordított, Caele szitkozódott,
Atta ugatott, a szerzetes pedig önkívületi állapotba került. Csak istene
hangját hallotta, semmi egyebet. Valaki megveregette a vállát. Kinyitotta a
szemét, és felnézett. Az isten hangja eltűnt a fejéből.
- Szerzetes uraság, megtaláltam Aranyhold ajándékait - mondta Mina, és
megmutatta neki a két varázstárgyat. - Most már mehetünk. Rhys felállt.
Elég sokáig térdelhetett ott, mert sajgott a térde, és elmacskásodott a lába.
Körülnézett, és döbbenten tapasztalta, hogy a két fekete köpenyes varázsló a
földön fekszik. Az egyik gúzsba kötve ordítozott, a másik véresen,
eszméletlenül hevert a padlón.
Kérdőn nézett Nadragulyára.
- Felbőszítették az isteneket - magyarázta a surranó.
Rhys szívesen meghallgatta volna a minden bizonnyal érdekes részleteket,
de Mina egyre türelmetlenebbül hajtogatta, hogy induljanak.
- Mit tegyünk a menyétképűvel és a szőrmókkal? - kérdezte Nadragulya.
- Hagyjuk itt őket - felelte Mina haragos fénnyel a szemében. - Zárjuk rájuk
az ajtót, hadd sínylődjenek itt. Majd most megtanulják a leckét.
- Ezt nem tehetjük! - kiáltott fel Rhys megrökönyödve.
- Miért nem? Meg akartak ölni minket - vágott vissza Mina.
Rhys a gúzsba kötött, földön hempergő, hörgő félelf varázslóra nézett. Hol a
félelem, hol a düh kerekedett felül vérben forgó szemében. Az egyik
pillanatban a fogát csikorgatta, és halállal fenyegetőzött, a másikban
vinnyogva könyörgött kegyelemért. Bazalt csak ekkor tért magához, és
fájdalmas nyögések közepette vakargatta sajgó fejét.
- Tudom, hogy mit érez - mondta Nadragulya, és Minára pillantott. - Van
valami abban, amit mond, Rhys. A menyétképű meg akart ölni téged egy
varázslattal, ha annak a ki tudja melyik istennek a szent kötele rá nem
tekeredik. Nem engedhetjük szabadon.
- Senkit sem hagyok szándékosan meghalni - szögezte le Rhys szigorú,
ellentmondást nem tűrő hangon. - Legalább vigyük ki őket innen. Fogd meg
a lábát!
- Fúj! - Nadragulya hányingerrel küszködött, amikor meg kellett fognia
Caele mocskos, büdös lábát. - Nem hittem, hogy egyszer ezt mondom, de
most jól jönne az a sok víz.
Mina fanyar képpel nézte, ahogy Rhys és Nadragulya kicipelik előbb a
félelfet, majd a törpét a Szentségek Csarnokából, és leteszik őket a nedves
homokra.
- Atta, őriz! - adott utasítást Rhys a kutyájának, és a két varázslóra mutatott.
- Nem hiszem, hogy szükség lesz rá - jegyezte meg Nadragulya. - Valaki
jön értük.
Egy fényűző fekete köpenybe öltözött alak jött feléjük a homokban. Harag
ült ki a holdképű férfi arcára. Fagyos pillantást vetett rájuk. Mina megfogta
Rhys kezét. Atta a gazdája mögé bújt, Nadragulya pedig jobbnak látta, ha
visszahúzódik a csarnokba. Az idegen végighordozta haragtól izzó tekintetét
rajtuk, egy pillanatra elidőzött Minán, majd a két varázslón állapodott meg.
Caele előre látta, hogy mi következik, ezért elkezdett hebegni- habogni.
- Nuitari mester, ez nem az én hibám. Bazalt kényszerített rá, hogy.
- Még hogy kényszerítettelek! - kiáltott rá Bazalt, de a feje megfájdult a
saját hangjától. - Ne higgy neki, mester! Ez a menyétképű elf.
Nuitari arcát teljesen eltorzította a düh. Kinyújtotta a karját, és a két
varázsló eltűnt.
A Sötét Hold istene Rhyshez fordult.
- Elnézésedet kérem, szerzetes. Ez a két varázsló nem háborgat többé.
Rhys fejet hajtott az isten előtt.
- Megbocsáss, Nuitari - szólt ki a csarnok biztonságából -, de
ellentételezésül azért, amiért a varázslóid meg akartak ölni minket, nem
tudnád elzavarni a választottakat? Nem akarok panaszkodni, de ellepték a
tornyodat, és nem hagyják, hogy elmenjünk.
- Ez többé már nem az én tornyom - felelte Nuitari, majd fagyos pillantást
vetett Minára, és eltűnt szem elől.
- Akkor mégis ki tarja kordában őket? - kérdezte Nadragulya zavarodottan.
- Talán Mina - válaszolt Rhys -, csak nem tud róla.
Nadragulya motyogott valamit az orra alatt, majd megszólalt.
- Akkor mit kezdünk az élőhalottakkal?
- Azt hiszem amíg Mina velünk van, a választottak békén hagynak minket -
vélekedett Rhys.
- És ha Mina úgy dönt, hogy elhagy minket?
- Nem tudom, barátom - sóhajtott fel Rhys. - Bíznunk kell benne, hogy. - a
szeme váratlanul összeszűkült -, Nadragulya! Honnan vetted el azt a
köpenytűt?
- Nem vettem el sehonnan - vágta rá a surranó azonnal.
- Gondolom, nem akartad elvenni - helyesbített a szerzetes. - Gondolom,
csak úgy ott hevert a padlón.
- ...ahol egy isten elejtette? - vigyorgott Nadragulya. - Nem loptam el Rhys.
Esküszöm. Mina adta nekem.
Büszkén nézett le az aranyszöcskére.
- Emlékszel, hogy Majere szöcskéket küldött, hogy megmentsen engem?
Talán így akar köszönetet mondani.
- Igazat mond - szólt közbe Mina. - Az isten akarta odaadni neki. Ahogy az
istenek akarják, hogy odaadjam az ajándékaimat Aranyholdnak. Erről jut
eszembe, hoznád nekem? - Mina odanyújtotta a két varázstárgyat a
szerzetesnek. - Félek, hogy elhagyom őket.
- Bármi történjék is, ne vedd fel a nyakláncot! - figyelmeztette Nadragulya.
- Szerintem Aranyholdnak tetszeni fognak - csicsergett tovább Mina. Előbb
a kristálypiramist, majd a nyakláncot adta oda Rhysnek. - Amikor az istenek
elmentek, Aranyhold nagyon szomorú lett. Hiába teltek-múltak az évek, az
istenek nem tértek vissza, és ő tovább gyászolta őket. Megígértem neki,
hogy megkeresem, és visszahozom őket neki. És meg is tettem - mondta
Mina elégedetten.
Rhys összerezzent. Beleborzongott Mina szavaiba. Nem ő találta meg az
elveszett isteneket, hanem Takhisis talált őrá. Takhisis hazudott neki,
becsapta őt, és arra kárhoztatta, hogy a sötétség szolgája legyen, miközben a
fényben kellett volna élnie. Mina valóban ártatlan áldozat, vagy ismerte a
különbséget jó és rossz között, és ő maga választotta a sötétséget? Most
pedig megpróbálja kitörölni az emlékeit, hogy elfelejthesse a borzalmas
bűnöket, amelyeket elkövetett? Vagy valóban nem emlékszik semmire? Ez
most színjáték vagy valódi téboly?
Talán még maga Mina sem tudja a választ a kérdésekre. Talán éppen ezért
akar hazatérni az Isten Otthonába. És ő vele tart ezen a különös úton,
védelmezi, vezeti, óvja őt.
Rhys a batyujába tette a kristálypiramist és a gyöngy nyakláncot. Ha bárki
tudná, micsoda értéket visznek magukkal, halálos veszedelembe kerülnének.
Figyelmeztetni akarta Minát és Nadragulyát, hogy véletlenül se beszéljenek
a varázstárgyakról, de letett róla. Minél kisebb gondot csinál belőle, annál
jobb, gondolta. Végül is egy gyerekről és egy surranóról van szó. Talán meg
is feledkeznek róluk.
Mina jó úton haladt efelé. Épphogy csak megszabadult a varázstárgyaktól,
máris azzal heccelte Nadragulyát, hogy kihívja egy úszóversenyre. Amikor
a surranó hevesen tiltakozott, Mina megcsípte, és gyávának nevezte.
Nadragulya visszacsípett, és kis vakarcsnak nevezte a lányt. Futásnak
eredtek, egymás bokáját rugdosva, hogy ki tudja előbb elgáncsolni a
másikat. Rhys intett Attának, és a kutya kötelességtudóan utánuk iramodott,
hogy rajtuk tartsa a szemét.
Az üvegszilánkok és a tengervíz időközben eltűnt, nyilván Mina parancsára.
Rhys elidőzött kicsit a Szentségek Csarnoka mellett, nem akaródzott
elindulnia. Majere szólt hozzá odabent, és nem csupán az elméjéhez, hanem
a szívéhez is. Tisztán látta maga előtt az utat, amely igen hosszúnak
ígérkezett. Mina választotta őt a vezetőjének és a mentorának. Rhys nem
értette, hogy miért, még az istenek sem tudták. Felettébb kényes és
veszélyes helyzetbe került, hisz a védence, akit óvnia kell, sokkal erősebb és
hatalmasabb nála. Noha vezetővé vált, valójában csak kíséri és követi
Minát, akinek magának kell meglelnie az utat. Elfogadta a feladatot, amit
rábíztak, és imádkozott, hogy elég erős legyen hozzá.
- Szerzetes uraság, siess! - kiáltotta Mina. - Most már indulhatunk az Isten
Otthonába!
A Solio Febalas ajtaja lassan bezárult. A zöld smaragd halványan világított.
Rhys áhítattal telve meghajolt, majd megfordult, és Mina után sietett.
Nuitari a Szentségek Csarnoka körül ólálkodott. A Sötét Hold ura a zárt
ajtón tartotta egyik szemét, míg a másikkal istentársát, Chemosht figyelte,
aki szintén ott settenkedett.
Mindkettőjüknek meg kellett várnia, hogy Mina kinyissa a torony ajtaját,
amit Nuitari meglehetősen bőszítőnek talált, hisz a torony alapvetően az övé
kellett volna, hogy legyen. Az unokatestvérei is úgy gondolták, hogy őt
illeti. Feladta a wayrethi és az éjföldi tornyot, hogy ez az övé lehessen. És
tekintettel arra, hogy a Solio Febalas a toronyban volt, úgy vélte, hogy az is
az övé. Különben is, az elsüllyedt kincs mindig azé, aki megtalálja.
No persze a Szentségek Csarnoka nem egy elsüllyedt hajó volt, de Nuitari
ettől még úgy vélte, hogy a tenger törvényei ebben az esetben is irányadók.
Chemosh persze már nem így értelmezte a dolgokat, ő úgy vélte, hogy a
saját varázstárgyaira senki más nem teheti rá a kezét.
Egyikőjük sem tudott addig belépni a csarnokba, amíg Mina odabent
tartózkodott azzal a koszos szerzetessel és surranóval. Utóbbi
mindkettőjüknek igen komoly fejfájást okozott. Máris a szemük előtt látták,
amint a surranó ide-oda csoszog a szent ereklyék között, és egyik-másik
pótolhatatlan varázstárgy eltűnik a zsebeiben, hogy azután fillérekért, vagy
éppen egy szelet disznósültért adjon túl rajtuk.
Mindketten megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor Mina és kiállhatatlan
társai mindössze két varázstárggyal, és egy értéktelen arany köpenytűvel
távoztak a csarnokból.
Amikor a szerzetes távozott, az ajtó bezárult. Chemosh arra gyanakodott,
hogy Nuitari csukta be, Nuitari pedig arra, hogy Chemosh. Mindketten arra
vártak, hogy a másik tegye meg az első lépést. Végül Nuitari unta meg a
várakozást.
- Körülnézek, hogy meggyőződjek róla, hogy ez a surranó nem fosztotta ki
a helyet - mondta.
- Veled tartok - vágta rá Chemosh azonnal.
- Nem szükséges - felelte Nuitari sikamlós hangon.
- Ragaszkodom hozzá - makacskodott a másik.
Mindkét isten tétovázott, baljóslatúan méricskélték egymást, majd egyszerre
indultak el az ajtó felé. Kinyújtották a kezüket, hogy
kinyissák.
Egy szigorú és dühös mennyei hang szólt rájuk. - Valaha minden egyes
homokszem hegycsúcs volt. Így hát minden látszólagos erő és hatalom
semmissé válhat. Minden. Egy az idők kezdetétől származó hullám csapott át
a Szentségek Csarnokán, majd ahogy visszahúzódott, magával sodorta az
örökkévalóság óceánjába.
A két isten döbbenten, letaglózva süppedt bele a nedves homokba. Nem
mertek se megszólalni, se megmoccanni, nehogy magukra haragítsák a
Főistent. Chemosh végül felemelte a fejét, Nuitari pedig kinyitotta a szemét.
A Szentségek Csarnokát elmosta a víz.
Chemosh felállt, leseperte magáról a ruhájára tapadt homokszemeket, majd
maradék méltóságával elsétált. Nuitari is feltápászkodott, és megigazította
fekete köpenyét. Ott maradt, és a Szentségek Csarnokának hűlt helyét nézte.
Évekig tanulmányozta és rendszerezte az ereklyéket. Mindegyikről
kiderítette, hogy mire használható, tisztában volt az értékükkel, hogy melyik
isten mit meg nem adna értük. Természetesen nem pénzben, vagy
drágakőben, ezekre amúgy sem adott. Más módon. Zeboimot megkérhette
volna, hogy hagyja békén a tornyát. Kiri-Jolith átkozott lovagjai békén
hagyták volna a papjait. Sargonnas minotauruszai szabadon gyakorolhatták
volna a mágia használatát és így tovább. Most azonban a Főisten, aki sosem
beszélt, megszólalt. De talán így a legjobb. A szent ereklyék, és maga a
csarnok mind egy olyan korhoz és helyhez tartoztak, amely már nem
létezett. A világ megváltozott. Jobb, ha minden a feledés homályába merül.
Nuitari ennek ellenére duzzogott, amiért a Főisten megengedte Minának,
hogy belépjen a Szentségek Csarnokába, miközben mindenki másnak
megtiltotta. A sötét mágia istene elment a csarnok egykori helyéről, de nem
távozott. Átengedte a Szentségek Csarnokát a Főistennek. A tornyát kérte
cserébe.
 12. fejezet

Mina haladt az élen, mert Rhys és Nadragulya elveszítette a tájékozódási

képességét. Boldogan nevetgélve siklott előttük, és időnként még rájuk is
szólt, hogy miért nem igyekeznek jobban, folyton lemaradnak. A csarnok
nem volt messze a toronytól, csupán egy rövid sétára volt szükségük. Máris
ott találták magukat a lépcsőnél.
Mina azonnal elindult fölfelé, Rhys azonban megfogta a vállát, és
visszatartotta.
- Mi a baj? - kérdezte Mina. Felnézett a szerzetesre, és a lépcsőre mutatott. -
Arra megy az út.
- Jobb, ha óvatosak maradunk - felelte Rhys. - Hadd menjek előre. Te
maradj mögöttem Nadragulyával.
- De te túl lassú vagy - panaszkodott Mina, miközben már haladtak is
felfelé a lépcsőn. - Már nálam vannak az ajándékok, és haza akarok térni az
Isten Otthonába.
- Az Isten Otthona messze van innen - mormogta Nadragulya. A
lépcsőfokokat nem a surranók rövid lábaihoz tervezték. Alig tudta tartani a
lépést, és azt vette észre, hogy egyre több testrésze sajog. - Nagyon, nagyon
messze.
- Mennyire messze? - kérdezte Mina.
- Sok mérföldre - felelte Nadragulya. - Sok, sok, sok mérföldre.
- Mikor érünk oda?
- Hónapokba telik - morgott tovább a surranó. - Hónapokba, hónapokba,
hónapokba.
Mina csalódottan és elkeseredetten nézett rá, majd felnevetett.
- Ne légy buta! - mondta, majd türelmetlenül hozzátette. - Túl lassúak
vagytok. Én megyek előre.
- Várj, Mina! A választottak. - Rhys próbálta figyelmeztetni őt, még utána is
nyúlt, de Mina kicsúszott a markából, és felszaladt a lépcsőn.
- Fent megvárlak titeket! Megígérem! - kiáltott vissza nekik.
- Atta, menj utána! - parancsolt rá a kutyára a szerzetes.
Amint Atta eltűnt a szeme elől, visszafordult, hogy segítsen a surranónak,
aki sajgó combjait masszírozta.
- Tételezzük fel, hogy átjutunk a választottak seregén, ami valljuk be,
lehetetlen küldetés, mégis mihez kezdünk? - kérdezte a surranó.
- Meg kell találnunk az Isten Otthonát - felelte Rhys. Nadragulya felemelte
a fejét, és jelentőségteljes pillantást vetett a barátjára.
- Hosszasan beszélgettél Majerével a Szenteskedők Termében, vagy hol,
igaz? Nem mondta meg, hogy hol van az Isten Otthona?
Rhys megcsóválta a fejét, és aggodalmas pillantást vetett a lépcső felé.
- Majere ajándékozhatott volna neked egy térképet. Vagy legalább
útmutatást adhatott volna - folytatta Nadragulya. - Tudod, valami olyasmit,
hogy: „A kereszteződésnél térj le balra, tégy meg húsz lépést, ott fordulj
jobbra, és menj el egészen a fekete fáig, amelybe belecsapott a villám."
- Nem adott útmutatást - mondta Rhys -, az Isten Otthonát nem lehet térkép
alapján meglelni.
- Á, értem - sóhajtott fel Nadragulya csalódottan. - Szóval ez egy újabb
kitudjahovamegyünkésminekmeghogy utazás lesz. Tudod, olyan, amiből
tanulnod kell valamit.
- Spirituális utazás - mondta Rhys.
- Igen, az. Az istenek értenek ezekhez a spirituális utazásokhoz. Ezért is
váltam misztikussá. Amikor én elindulok valahova, akkor szeretem, ha van
kezdete, közepe és vége. És az út végén szeretek megpihenni egy kellemes
fogadóban, és ízletes étket rendelni. A spirituális utazások arról híresek,
hogy soha sehol nem lehet enni semmit.
Rhys belekarolt barátjába, majd felsegítette egy újabb lépcsőfokra.
- Igazad van, mint mindig, Nadragulya. Hosszú és veszélyes utazás vár
ránk. Már korábban is beszéltünk erről, de most látszódik igazán, hogy
mekkora veszélynek is leszünk kitéve. Ha a magad útját akarod járni, akkor
menj nyugodtan, én megértem.
- Azonnal el is mennék, ha nem kapnék ingyen ételt - mondta Nadragulya.
A szerzetes felsóhajtott.
- Nadragulya.
- Rhys, Mina képes húsos pitét teremteni! Csak úgy, egy csettintéssel! - a
surranó csettintett, a nyomaték kedvéért. - Bolond lennék, ha itt hagynék
egy ilyen útitársat, még akkor is, ha egy isten, és nem mellékesen őrült. Ha
már itt tartunk, elmúlt dél, és kezdek éhes lenni.
Felértek a lépcső tetejére, de sehol sem látták Minát vagy Attát. Rhys
megtorpant, és csendre intette Nadragulyát, akinek természetesen azonnal
akadt mondanivalója. Mindketten hegyezték a fülüket.
- A választottak - mondta Nadragulya.
- Attól tartok - dörmögte Rhys, majd megragadta a surranót, és magával
húzta.
- Majere talán segít, hogy kicselezzük őket.
- Nem hiszem, hogy segíthet rajtunk - vallotta be a szerzetes.
- És Zeboim? Még örülnék is neki, ha most láthatnám, pedig azt hittem,
hogy soha nem kell ezt mondanom! - hadarta Nadragulya, majd levegő után
kapkodott.
- Azt hiszem, egy isten sem segíthet rajtunk. Vigaszban már láttuk, hogy
tehetetlenek. Emlékszel? Kiri-Jolith lovagja nem tudta megölni azt a
választottat, és Jenna úrnő mágiája is hatástalan volt ellene. A választottak
Minához kötődnek.
- De ő nem is emlékszik rájuk! - fakadt ki Nadragulya. Egy széles
karmozdulattal fejezte ki a kétségbeesését, és majdnem lebucskázott a
lépcsőről. - Fél tőlük!
- Igen - bólintott Rhys -, valóban fél tőlük.
Nadragulya meredten bámult rá.
- Sajnálom, barátom - Rhys tehetetlennek érezte magát. - Nem tudom, mit
mondhatnék. Csak maradjon meg a hitünk.
- A hitünk? Mégis miben? - kérdezte Nadragulya. - Minában?
- Egymásban - válaszolta a szerzetes, és megveregette a barátja vállát.
- „Gondot ne végy kölcsön magadnak!" - mondogatta az apám. Persze az
öregem mindig mindent kölcsönvett magának, ami nem volt odaszögezve.
Éles visítás szakította félbe a beszélgetést. Könyörgő, siránkozó hangok
jutottak el hozzájuk. Mina futott feléjük.
- Szerzetes uraság! Azok a borzalmas halott emberek ott vannak fent!
Valaki kinyitotta az ajtót, és.
- Valaki? - dörmögte Nadragulya.
- Jó, lehet, hogy én nyitottam ki - ismerte el Mina. Arca falfehérre sápadt,
borostyánszeme kikerekedett. Bűnbánóan nézett Rhysre. - Tudom, hogy azt
mondtad, hogy maradjak veled. Sajnálom - megfogta a szerzetes kezét, és
erősen szorította. - Megígérem, hogy mostantól veled maradok. Nem
hiszem, hogy a halott emberek kiengednek minket - folytatta remegő
hangon. - Attól félek, hogy bántani akarnak engem.
- Akkor kellett volna gondolnod erre, mielőtt megteremtetted őket! - fakadt
ki Nadragulya önkéntelenül.
Mina zavarodottan, értetlenül nézett rá.
- Miért kiabálsz velem? Semmit sem tudok róluk, semmi közöm hozzájuk.
Gyűlölöm őket! - Mina sírva fakadt. Átölelte Rhyst, és a hasához nyomta a
fejét, úgy zokogott.
- Mina! Mina! - óbégattak a választottak.
Az élőhalottak a boltíves átjáró alatt tolongtak. Oly sokan voltak, hogy Rhys
meg sem tudta számolni őket. Egyikük sem nézett rá, sem Nadragulyára
vagy Attára.
A választottak Minára szegezték élettelen tekintetüket. Az ő nevét formálták
meg az ajkukkal.
Mina kilesett Rhys köpenyének fodrai közül, majd amikor látta, hogy az
összes élőhalott őt bámulja, egész testében megremegett.
- Ne hagyd, hogy elvigyenek! - hümmögte.
- Ne félj, nem hagyom, de most tovább kell mennünk - mondta Rhys olyan
nyugodt hangon, amennyire csak a lélekjelenlétéből tellett.
- Én nem megyek! - sikoltott fel Mina, és belecsimpaszkodott Rhys karjába.
- Én nem megyek oda!
- Nadragulya, fogd meg a botom! - kérte Rhys, majd felnyalábolta a lányt. -
Kapaszkodj! - súgta a fülébe.
Mina a szerzetes nyaka köré fonta a karját, a lábaival átkulcsolta a derekát,
és a köpenyébe fúrta az arcát.
- Nem nézek oda! - mondta.
- Bárcsak én se nézhetnék oda! - sóhajtott fel Nadragulya. - Engem nem
bírsz el, ugye?
- Gyere utánam - mondta Rhys.
Folytatták az útjukat, lassan, magabiztosan. Az egyik választott tett egy
lépést feléjük. Nadragulya ereiben megfagyott a vér, és Rhys mögé
húzódott. Atta az ínyét visszahúzva, vicsorgó fogakkal lendült támadásba.
Mina felsikoltott félelmében, és olyan erősen kapaszkodott Rhys nyakába,
hogy elszorította a légcsövét.
- Atta, vissza! - kiáltott fel Rhys köhécselve.
A kutya engedelmesen visszafordult, majd megállapodott a gazdája mellett,
de továbbra is morgott és vicsorgott.
- Menjünk tovább! - mondta Rhys a surranónak.
Nadragulya szorosan a szerzetes mellett maradt. A választottak ügyet sem
vetettek sem a szerzetesre, sem a surranóra, főleg nem a kutyára.
- Mina! - visították az élőhalottak, és a lány felé nyújtogatták a karjukat. -
Mina!
A lány folyamatosan a fejét rázta, hogy elűzze a hangjukat, és egy pillanatra
sem emelte fel a fejét a szerzetes köpenyének fodrai közül. Rhys felemelte a
lábát, hogy tegyen egy lépést. Lassan mozgott. Befejezte a mozdulatot, és
ott állt a boltíves átjáróban. A választottak az útját állták.
Nadragulya becsukta a szemét. Egyik kezével barátja köpenyébe
kapaszkodott, a másikkal a sáskabotot szorongatta.
- Halottak vagyunk - szólalt meg Nadragulya. - Nem is nézek oda. Halottak
vagyunk. Nem is nézek oda.
Rhys, Minával a karjában, belépett a választottak gyűrűjébe. Az élőhalottak
tétováztak, majd élettelen tekintetüket végig Minán tartva, utat nyitottak
nekik. Rhys hallotta, hogy a háta mögött ismét összezárnak. Lassú,
egyenletes léptekkel araszoltak tovább. Áthaladtak a boltív alatt, és beléptek
az előcsarnokba. Ott azonban azonnal megtorpant, és elkeseredetten
felsóhajtott. Nadragulya már nem is sóhajtozott.
A választottak szó szerint elözönlötték a tornyot. A csigalépcső felvezetett
egészen a torony tetejébe, és minden egyes lépcsőfokon élőhalottak álltak.
Az előcsarnokban már egy dobónyilat sem lehetett volna leejteni. A
választottak egymást tiporták, hogy vethessenek egy pillantást Minára. És
ha ez még nem lett volna elég, még többen érkeztek, és nyomakodtak be a
toronyba.
- Több ezren vannak! - lehelte Nadragulya. - Ansalon összes választottja itt
van!
Rhysnek fogalma sem volt, hogy mitévők legyenek. A választottak bármikor
széttéphetik őket, különösebb indok nélkül. De még csak akarniuk sem kell,
elég, ha megindulnak Mina felé, és agyonnyomják őket.
- Mina, most le kell tennem téged - szólalt meg Rhys.
- Ne! - visított fel a lány, és minden eddiginél jobban kapaszkodott belé.
- Muszáj! - mondta Rhys határozott hangon, és letette a lányt. Nadragulya
odaadta a sáskabotot a barátjának. Rhys elvette, és maga elé tartotta.
- Mina, állj mögém! Nadragulya, fogd meg Attát! - mondta.
A surranó megragadta a kutya marját, és szorosan maga mellé húzta. Atta
folyamatosan vicsorgott, és belemart mindenkibe, aki túl közel merészkedett
hozzá, de a választottak ügyet sem vetettek rá. Mina Rhys köpenyébe
csimpaszkodott, aki erősen markolta a botot, és próbálta féken tartani az
élőhalottakat. Elindult a torony kétszárnyú ajtaja felé.
A választottak egymást tiporva próbálták megérinteni Minát. A nevétől
zengett az egész torony. Sokan csak suttogták a nevét, mintha fennhangon
nem mernék kiejteni. Mások hörögve, ordítva ismételgették. Megint mások
sírtak és könyörögtek. Egyvalamiben azonban hasonlítottak: mindegyikük
hangját bánat járta át, és a sorsukat siratták.
- Mina, Mina, Mina! - A név keserves gyászdalként zúgott a levegőben.
- Hallgattasd el őket! - visította Mina, és befogta a fülét. - Miért
ismételgetik a nevem? Nem ismerem őket! Miért teszik ezt?
A választottak tovább nyüszítettek, és próbáltak közelebb férkőzni hozzá.
Rhys próbálta a botjával visszaszorítani őket, de hasztalan, mintha a tenger
hullámzását akarta volna megállítani. A választottak keserves nyöszörgése
haragos hörgésbe csapott át. Az élőhalottak most felé fordultak. Acél
zörgését hallotta.
Atta fájdalmasan felnyögött. Nadragulya ide-oda csapódott az élőhalottak
között. Lenyúlt a kutyáért, és ölbe vette. Atta szeme kikerekedett
rémületében, a mancsaival próbált belekapaszkodni a surranó mellkasába.
A levegő a halál szagától bűzlött. Rhys egyre csak fáradt és
gyengült. Tudta, ha elejti a botot, akkor mindennek vége, akkor az
élőhalottak azonnal lerohanják őket.
Fény csillant egy pengén. Rhys félresöpörte a kést a sáskabot végével, de a
penge eltalálta Nadragulya karját, és mély sebet ejtett rajta. A surranó
fájdalmasan felkiáltott. Elejtette Attát, aki vinnyogva húzta össze magát.
Mina a véres sebre nézett, és az arca egészen kifehéredett.
- Nem akarok itt lenni - mondta remegő hangon. - Nem akarom, hogy ez
történjen. Nem ismerem őket. El akarok menni innen. Messzire.
- Igen! - kiáltotta Nadragulya, és véres kezét szorongatta.
- Nem! - mondta Rhys. Nadragulya
döbbenten meredt rá.
- Mina, ismered őket! - mondta a szerzetes szigorú hangon. - Nem futhatsz
el! Megcsókoltad őket, ők pedig meghaltak!
Mina előbb zavartan, értetlenül nézett rá, majd felismerés csillant a
szemében.
- Chemosh volt az! - kiáltott fel. - Nem én! Nem az én hibám. Mina a
választottakra nézett, majd ökölbe szorított kézzel rájuk rivallt.
- Megadtam nektek, amire vágytatok! Nem lehet ártani nektek. Nem éreztek
fájdalmat sem félelmet. Örökké fiatalok és szépek maradtok.
- . és halottak! - kiáltott közbe Nadragulya. Aztán a saját mellkasára
bökött a hüvelykujjával. - Nézz rám, Mina! Ez az élet! A fájdalom az élet
része! A félelem az élet része! Te megfosztottad őket ettől. Sőt, ami még
rosszabb, bezártad őket a halál börtönébe, és elhajítottad a kulcsot. Nem
tudnak továbblépni. Csapdába estek. Mina zavarodottan nézett a surranóra.
Rhys elképzelte, hogy milyen látvány tárulhat a szeme elé: ő és Nadragulya
kócosan, véresen, verejtékezve, levegő után kapkodva próbálják
visszaszorítani az élőhalottakat, miközben egy nyüszítő kutya kucorog a
karjukban. Hallania kellett a kimerült és csüggedt surranó hangjának
reszketését, az ő elszántságát, és érzékelnie kellett a választottak hörgésének
és nyöszörgésének üres kongását.
A kislány egy szempillantás alatt átváltozott Rhys döbbent tekintete előtt.
Mina állt ott előtte, abban az alakban, ahogy a barlangban látta.
Magas volt és karcsú. Arcát keretező aranybarna haja a válláig ért.
Borostyánszínű szeme haragos lángban forgott. Áttetsző fekete ruhát viselt,
amely úgy burkolta be a testét, mint az éjszaka árnyai. Szembefordult a
választottakkal, és áldozatai nyughatatlan, félelmetes seregére nézett.
- Mina! - kántálták szüntelenül. - Mina!
- Hagyjátok abba! - kiáltott rájuk.
Az élőhalottak azonban tovább nyöszörögtek, vonyítottak és sziszegtek.
- Mina!
A választottak körbevették Rhyst. Ő rájuk ütött a botjával, de túl sokan
voltak, és a falhoz szorították. Nadragulya térdre rogyott, vérzett az orra és
a karja. Felemelte a kezét, próbálta elkerülni, hogy agyontiporják. Rhys
Attát sehol sem látta, de hallotta kétségbeesett nyüszítését. Az élőhalottak
hozzápréselték őt a falhoz. Nem tudott se megmoccanni, se lélegezni.
- Mina! Mina! - a szavak már alig jutottak el Rhys füléhez.
Minden kezdett homályba veszni.
Mina ökölbe szorította a kezét, és úgy rivallt rá az élőhalottakra, túlkiabálva
a kántálásukat.
- Istenné változtattalak titeket! - sikoltotta. - Miért nem vagytok boldogok?
A választottak elhallgattak. Minden elcsendesült.
Mina kinyitotta mindkét tenyerét. Borostyán lángok csaptak fel
belőlük. Kinyitotta a szemeit, és azok is lángoltak. Kitátotta a száját,
és lángot lehelt. A teste megnyúlt, a mennyek felé fordult, és
kiordította magából a dühét és a fájdalmát. Haragjának tüze
elszabadult.
Rhys az egyik pillanatban még fuldoklott az élőhalottak szorításában, a
másikban pusztító hőhullám söpört végig rajta. Az élőhalottak teste azonnal
elégett, és csak zsíros hamu maradt belőlük. A hirtelen támadt éles fény
elvakította. Zihálva kapkodta a levegőt, és sűrűn nyelte a hamut. Vakon
kutatott a surranó után, és éppen akkor akadt bele, amikor Nadragulya
belecsimpaszkodott.
- Nem látok! - nyöszörgött, miközben köhögött és fuldoklott. - Nem látok!
Rhys megtalálta Attát is, majd mindhárman a boltíves átjáró és a
lépcső felé botorkáltak, hogy minél messzebb jussanak a haragos lángoktól,
és a levegőben örvénylő hamutól.
A surranó megdörzsölte a szemét. Könnyezett, és a könnycseppek
elmaszatolódtak hamuval borított arcán.
Rhys a bánatos istennő tombolását nézte, aki elpusztította szörnyű tettének
termését, bukásának tárgyát. A lángok sokáig tomboltak.
A borostyánlángok végül lelohadtak, Mina haragja lecsillapodott. A hamu
szürke fellegként terjengett a toronyban. Rhys felhúzta Nadragulyát a
földről. Nadragulya öklendezett, és gyorsan a szája elé kapta a kezét. Rhys a
köpenyével takarta el az orrát. Minát kereste a tekintetével, de sehol sem
látta. Túlságosan fáradt és elgyötört volt ahhoz, hogy hosszasan aggódjon
érte, csak ki akart jutni a toronyból, hogy maga mögött hagyhassa a
borzalmat.
Kimenekültek a torony ajtaján. Odakint kellemes napfény és friss tengeri
levegő fogadta őket.
- Hol voltatok? - kérdezte Mina ingerülten. - Olyan régóta várok rátok!
A kislány türelmetlenül nézte őket.
- Mitől vagytok ilyen koszosak? - kérdezte, majd fintorgott. - Mi ez a bűz?
Nadragulya Rhysre nézett.
- Nem emlékszik semmire - mondta neki a szerzetes halkan.
A tenger szokatlanul nyugodt volt. A hullámok is elültek, mintha az egész
világ meglepődött volna. Rhys gyorsan megmosakodott. Nadragulya is
lemosta az arcát és véres karját, amennyire csak tudta. Atta habozás nélkül
belegázolt a vízbe.
Mina felhúzta a kis hajó vitorláját. A szél felerősödött, mintha önként
akarna segítséget nyújtani nekik az utazáshoz. Amint közeledtek a part felé,
Rhys elkezdte bevonni a vitorlát. Nadragulya váratlanul felkiáltott.
- Nézd, Rhys! Oda nézz!
Rhys megfordult. A torony lassan süllyedt. Egy pillanatra megmerevedett,
mintha még egyszer utoljára felpillantana a mennyekre, majd eltűnt szem
elől.
- A választottaknak vége, Rhys - mondta Nadragulya tiszteletteljes hangon.
- Mina felszabadította őket.
Mina nem fordult h átra. A kormányzásra figyelt, hogy biztonságosan
kössenek ki a parton.
Istenné változtattalak titeket. Istenné változtattalak titeket. Miért
nem vagytok boldogok?
Másodikkkönyv

AZ UTAZÁS
 1. fejezet

Noha mindnyájukat kimerítették a toronyban történt borzalmak, Rhys

úgy vélte, jobb, ha minél előbb elmennek Chemosh kastélyának közeléből.
Megkérdezte Minát, hogy a kis vitorlás kibírná-e az utat Roncsosdig, és ő
biztosította róla, hogy igen, ha nem hajóznak ki túl messzire a tengerre. A
part közelében maradva indultak hát el Roncsosd kikötőjébe.
Biztonságban tették meg az utat, csupán Nadragulya okozott némi
riadalmat, amikor egy ízben váratlanul elterült a csónak aljában, ahol
folyton csak azt mormolgatta: „húsos pite". Mina aggódni kezdett érte, ezért
feltúrta a kis hajót, és keresett a surranónak egy kis pitét. Nadragulyát
mintha kicserélték volna. Magához vett egy szeletet, és visszahúzódott a
csónak végébe, hogy nyugodtan ehessen, távol Rhys szemrehányó
tekintetétől.
Eltöltöttek néhány napot Roncsosdban, ahol addig pihentek, amíg vissza
nem nyerték az erejüket. Rhys talált egy csapost, aki szállásért cserébe
munkát adott neki. Miközben ő a padlót sikálta és koszos edényeket
mosogatott, Nadragulya és Mina felfedezte a várost. Rhys kezdetben
megtiltotta Minának, hogy elhagyja a fogadót, mondván, egy hatéves
kislány túl védtelen ahhoz, hogy a városban bóklásszon, még akkor is, ha
történetesen egy isten. Miután azonban az első napon Mina folyvást a
vendégeket zaklatta, vagy a szakácsot idegesítette, sőt egy ízben a kútból
kellett kimenteni őt, mert játék közben belezuhant, a szerzetes úgy döntött,
hogy biztonságosabb, ha inkább Nadragulyával tart.
A szerzetes leginkább attól félt, hogy Mina gyerekes fecsegése közben
beszél az idegeneknek a varázstárgyakról. Nadragulya elmondta neki, miféle
csodás dolgokra képes a két isteni ereklye. Rhys elmagyarázta Minának,
hogy a szent ereklyék nagyon értékesek, ezért elképzelhető, hogy a rossz
emberek el akarják lopni, sőt talán ölni is képesek érte.
Mina komor arccal hallgatta. Megrémült, hogy talán elveszíti az
Aranyholdnak szánt ajándékokat, ezért őszintén megesküdött Rhysnek,
hogy nem beszél róluk senkinek. A szerzetes bízott benne, hogy így is lesz.
Félrehívta Nadragulyát, a lelkére kötötte, hogy senkinek se fecsegjenek,
majd útjukra engedte őket. Attát természetesen velük küldte, hogy
vigyázzon rájuk, és neki maradjon végre ideje a munkára.

Roncsosd valaha nyüzsgő, lüktető, szabadelvű város volt. Mindig is arról

volt nevezetes, hogy befogad mindenkit, így a kalózok, tolvajok, zsoldosok,
katonaszökevények, fejvadászok és szerencsejátékosok otthonává vált.
Ekkor azonban megjelentek a sárkánynagyurak, és köztük Malys, a
leghatalmasabb és legiszonyatosabb vörös sárkány. Élvezettel rombolta le a
várost. Időnként rárepült a kikötőre, hogy felperzselje, vagy csak
egyszerűen elpusztítsa a lakóit.
Malys időközben eltűnt, és a város lassan újjáépült a romjaiból, de a valaha
féktelen gyermeknek fel kellett nőnie, és így egy megfontoltabb és
kimértebb kikötő vált belőle. A hajók többsége minotauruszhajó volt,
amelyek az északon lévő szigeteikről indulva uralták a tengert. Hatalmas
területeket foglaltak el a silvanesti elfektől, és tovább terjeszkedtek dél felé,
és azon mesterkedtek, hogy elnyerjék az emberek bizalmát. Mivel tisztában
voltak vele, hogy a jólétük az emberekkel kiépített kereskedelmi
kapcsolataikon múlik, a parancsnokok nem engedték, hogy a minotauruszok
bajt okozzanak Roncsosdban. Ezzel párhuzamosan Roncsosd is tudta,
mennyire fontos, hogy jó kapcsolatot ápoljanak a minotauruszokkal, ezért
szívesen látták őket a fogadókban és üzletekben.
A város, amelyet egykoron Ansalon-szerte a mindennapos korsódobáló,
csonttörő, székhajigáló kocsmai verekedéseiről ismertek, már lenyugodott,
csak alkalmanként tört be egy-két orr. Ha verekedés robbant ki valahol, azt
gyorsan megszüntették a helyiek, vagy a minotauruszőrök. A vétkeseket
tömlöcbe vetették éjszakára, hogy aludják ki magukat, és gondolkozzanak el
a tettükön. Nadragulya úgy tapasztalta, hogy Roncsosdból hamarosan
mintaváros lesz. A bűnözést visszaszorították. A tolvajcéh is megszűnt, mert
a tagjaik nem tudtak már elegendő pénzt felmutatni ahhoz, hogy fenntartsák
saját magukat. Csupán a város szélén található gnómtelepülés jelentett némi
izgalmat, de Nadragulya véletlenül sem vitte volna a közelükbe Minát.
- Az a világ végét jelentené - magyarázta Rhysnek.
Nadragulya örömmel tapasztalta, hogy egyesek élénken érdeklődnek
halottlátó képessége iránt. A tomboló sárkány sok mindenkivel végzett, és a
rokonok és barátok szívesen beszélgettek a halottakkal. A második éjszakára
már meg is szervezett egy találkozót. Mina természetesen vele akart menni,
hogy „láthassa a mumust", ahogy ő hívta őket. Nadragulya természetesen
felhúzta ezen az orrát, és szigorú hangon magyarázta el neki, hogy ezek a
találkozások igen személyesek és bizalmasak, és más nem lehet ott, csak a
szellem, és az, aki beszélni akar vele. Mina persze duzzogott, de a surranó
hajthatatlan maradt, így hát Nadragulya vacsora után felkerekedett,
hátrahagyva Minát és Rhyst.
Rhys megkérte a lányt, hogy segítsen felsöpörni neki. Mina két- három
suhintás után megunta a dolgot. Inkább leült, és azzal nyaggatta a szerzetest,
hogy mikor indulnak már tovább az Isten Otthonába.
Nadragulya késő éjszaka érkezett haza. Használt ruhát és csizmát hozott
magának és Rhysnek, akinek öreg, szakadt lábbelije már lefeslett a lábáról.
Mint kiderült, egy suszter akart beszélni elveszett szeretteivel, és cipőt
hozott ajándékba fizetség gyanánt. A surranó Attáról sem feledkezett el, egy
velős csontot hozott neki. A kutya azonnal rávetette magát, és hálája
jeleként odafeküdt Nadragulya lábához, aki élvezettel mesélt a kalandjairól.
- Tegnap este kezdődött. Amikor a szellemekkel beszélgettem a temetőben,
észrevettem egy kisfiút.
- Igazi fiút, vagy egy mumust? - szakította félbe Mina.
- Szellemnek nevezik őket - javította ki a surranó. - Nem szeretik, ha
mumusnak hívják őket. Hiszel a szellemekben, ugye?
- Hiszek bennük, csak azt nem hiszem el, hogy te beszélni tudsz velük -
felelte Mina.
- Pedig tudok - vágta rá Nadragulya.
- Mutasd meg! - ingerelte Mina. - Holnap este vigyél magaddal.
- Az nem lenne helyes - tiltakozott a surranó. - Bizalmasan, kettesben kell
maradnom az ügyfelemmel. Nem adhatom ki a titkaikat. - Nadragulya
büszke volt rá, hogy egy ilyen komoly mondatot is meg tud alkotni.
- Éppen most beszélsz róluk - mutatott rá Mina.
- Ez más - vágta rá azonnal Nadragulya, de még nem tudta, milyen
magyarázattal álljon elő. - Nem árulom el a nevüket!
Mina kinevette, a surranó pedig a füle tövéig elvörösödött. Rhys úgy látta,
ideje közbe lépnie. Rászólt Minára, hogy ne ingerelje tovább Nadragulyát,
tőle pedig kérte, hogy folytassa a történetet.
- A szellemfiú - hangsúlyozta ki jó erősen Nadragulya - meglehetősen
szomorú volt. Csak ücsörgött ott a sírkövön, és a lábát lógatva a sarkával
rugdosta. Megkérdeztem, hogy mióta halott, és az felelte, hogy öt éve.
Hatéves korában halt meg, és most tizenegy éves. Ez alaposan meglepett,
mert a halottak általában nem számolják az idő múlását. Azt mondta, onnan
tudja, hogy hány éves, mert az apja minden évben meglátogatja őt a
születésnapján. Ettől nagyon elszontyolodott, ezért felajánlottam neki, hogy
játszok vele, hátha jobb kedve lesz, de nem akart játszani. Ezután
megkérdeztem, hogy miért maradt itt az élők között, és miért nem folytatja
az utazását.
- Nem tetszik ez a mese - jegyezte meg Mina fintorogva. Nadragulya
legszívesebben leszidta volna valami csípős kis megjegyzéssel, de
észrevette Rhys szúrós pillantását, és gyorsan meggondolta magát. Folytatta
hát a történetet.
A kisfiú azt mondta, hogy el akar menni. Azt mondta, hogy látott egy
gyönyörű, mesés helyet, ahová szeretne elmenni, de nem akarja hátrahagyni
az apját. Azt mondtam neki, hogy az apja azt szeretné, ha folytatná az
utazást, és hogy hamarosan ismét találkoznak. A fiú erre azt felelte, hogy
van egy kis probléma. Azt kérdezte, hogy az apja vajon hogy ismeri fel
ismét, ha közben túl sok idő telik el. Mina eddig türelmetlenül izgett-
mozgott, most azonban csendben ült, keresztbe tett lábbal, a kezét a térdén
nyugtatva, és élénken figyelt a surranóra.
- Azt feleltem, hogy az apja tudni fogja, hogy ő az. A kisfiú nem akart hinni
nekem, ezért azt mondtam, hogy bebizonyítom.
- Odamentem a suszterhez, és elmondtam neki, hogy halottlátó
vagyok, és beszéltem a fiával, és van egy kis probléma. Először nem akart
hinni nekem, és kialakult köztünk egy kis csetepaté, amikor ki akart hajtani
az üzletéből. Ekkor azonban leírtam neki, hogy milyen a fia, és ettől
megnyugodott. Kivittem az öreget a temetőbe, ahol a gyerek már várt rá. A
suszter elmesélte, hogy minden nap gondol a fiára, sokszor elképzeli, hogy
milyen lenne, ahogy növekszik, ezért is jár ki a temetőbe minden
születésnapján. A sírja mellett ugyanis könnyebb maga elé képzelnie. Miután
a kisfiú végighallgatta ezt, tudta, hogy az apja mindig felismeri, akármi is
történjék vele. Abbahagyta lába lóbálását és a sírkő rugdosását, majd
megölelte az apját, és folytatta az utazást.
- Az öreg suszter természetesen nem látta és hallotta a fiát, de szerintem
érezte az ölelést, mert azt mondta nekem, hogy megszabadítottam hatalmas
lelki terhétől. Azt mondta, hogy öt éve most először érez békességet a
szívében. Visszahívott az üzletébe, ahol nekem adta a csizmákat, és azt
mondta, hogy én egy.
Mina váratlanul felegyenesedett, és közbeszólt.
- Mi lenne, ha a fiú nem halt volna meg? Mi lenne, ha felnőne, és
felnőttként rossz dolgokat tenne? Nagyon-nagyon csúnya dolgokat? Akkor
mi lenne?
- Honnan tudjam? - mordult rá Nadragulya. - Ennek semmi köze a
történetemhez. Hol is tartottam? Á, igen, a suszter nekem adta a csizmákat,
és azt mondta, hogy én.
- Majd én megmondom - szólalt meg Mina komoly hangon. - A kisfiúnak
nem szabad felnőnie, mert így az apja örökké szeretni fogja őt.
Nadragulya döbbenten meredt Minára. Közel hajolt Rhyshez, és suttogva
kérdezte:
- Ezért akar ő is.
- Folytasd a történetet! - vágott közbe Rhys halkan. Kinyúlt, és
megsimogatta Mina aranybarna haját.
Mina haloványan elmosolyodott, de nem nézett rá. Meredten bámulta a
tüzet.
- No, a suszter nekem adta a csizmákat - folytatta Nadragulya kicsit
csalódottan, amiért a szerzetes belefojtotta a szót. Egy ideig kényelmetlenül
fészkelődött, majd felkiáltott. - Ó, igen, van itt még valami! - felpattant,
elment egy rongyzsákért, és győztesen letette a
földre.
Rhys már korábban észrevette a zsákot, de szándékosan nem kérdezett rá,
úgy vélte, jobb, ha nem is tudja, hogy mi van benne.
- Ez egy térkép! - magyarázta Nadragulya, miközben benyúlt a zsákba, és
előhúzott belőle egy összetekert, olajos pergament. - Ansalon térképe!
Kihajtogatta, de a szélei folyton felkunkorodtak, így végül korsókkal és egy
levesestállal szorította le a sarkait.
- Nadragulya - kezdte Rhys óvatosan -, egy ilyen térkép sok pénzbe kerül.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Nadragulya. - Nem is értem miért,
nekem ütött-kopottnak tűnik.
- Nadragulya!
- Jól van, ha ragaszkodsz hozzá, reggel visszaviszem.
- Még ma! - mondta szigorúan a szerzetes.
- A minotauruszkapitánynak reggelig nem lesz szüksége rá -
magyarázkodott Nadragulya. - Különben sem loptam el. Megkérdeztem tőle,
hogy kölcsönvehetem-e, még jóval azelőtt, hogy kidőlt volna. Noha nem
beszélem jól a nyelvüket, de biztos, hogy a „Ásh kanazi rasckana cloppf azt
jelenti, hogy: „Természetesen igen, barátom."
- Ketten visszük vissza a térképet, még ma! - szögezte le Rhys.
- Ha ennyire akarod - sóhajtott felé a surranó -, de nem akarsz belenézni
előbb? Megmutatja az utat.
- ... az Isten Otthonába? - kérdezte Mina, és azonnal felélénkült.
- Nem, az Isten Otthona nem szerepel a térképen. De Neraka rajta van, ami
közel van az Isten Otthonához.
- És az hol van? - kérdezte Mina, és már le is telepedett a térkép mellé.
Nadragulya tétovázott egy ideig, majd rámutatott egy hegyvidéki területre a
földrész nyugati szélén.
- És hol vagyunk mi? - kérdezte Mina.
Nadragulya egy kis pontra mutatott a kontinens keleti oldalán.
- Az nincs messze! - csicseregte Mina boldogan.
- Még hogy nincs messze! - csattant fel Nadragulya. - Száz meg száz
mérföldre van innen.
- Hah! Ezt nézd! - Mina rálépett a térképre, majdnem egyenesen
Nadragulya ujjára. Tyúklépésben áttipegett a térkép egyik szélétől a
másikig. - Látod? Három lépés az egész. Egyáltalán nincs messze.
Nadragulya lemondóan felsóhajtott.
- De ez.
- Ez unalmas. Megyek, és lefekszem - mondta Mina, majd a takarójához
ment. Gondosan kiterítette, aztán lefeküdt, de azon nyomban fel is ült. -
Holnap elindulunk az Isten Otthonába - jelentette ki, majd visszafeküdt,
összegömbölyödött, és szinte azonnal el is aludt.
- Három lépés - ismételte meg Nadragulya. - Azt hiszi, hogy holnap estére
odaérünk.
- Tudom - sóhajtott fel Rhys. - Holnap beszélek vele. - A térképre nézett, és
a fejét csóválta. - Hosszú az út. Fel sem tűnt, hogy milyen messzire
jutottunk, és hogy milyen messze még a cél.
- Felszállhatnánk egy hajóra - javasolta Nadragulya. - Talán találnánk
egyet, ahová surranókat is felengednek.
- Talán - Rhys a barátjára mosolygott. - Tényleg ismét a tengerek
istennőjének kezébe adnád a sorsod? - kérdezte.
- Erre nem gondoltam - fintorgott a surranó. - Jobb lesz, ha gyalogolunk.
Lehasalt, és tovább nézegette a térképet.
- Nem vezet oda egyenes út. Hogyan találunk oda? - tette fel a kérdést,
majd a hátára fordult, és kényelmesen a kezére fektette a fejét. - A
minotauruszkapitány reggelig nem keresi a térképet. Ha rajzolhatnék
valamire, akkor lemásolnám. Talán a régi ingemre! Előhalászta régi ingét,
majd egy ollót (a fogadó tulajdonosától vette kölcsön), végül tintát és tollat
vett elő. Kisimította az inget, majd boldogan kezdett hozzá a térkép
másolásához.
- Tudsz valamit ezekről az idegen országokról? - kérdezte a szerzetestől.
- Egyet s mást igen - felelte Rhys. - A rendem tagjai gyakran utaznak a
világ távoli pontjaira. Amikor visszatérnek, mindig elmesélik, hogy mit
láttak és hallottak. Sok történetet hallottam már Ansalon országairól.
Rhys hangja szomorúan csendült, ezért Nadragulya abbahagyta a rajzolást,
és felnézett a barátjára.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Az összes szerzetest arra buzdítják, hogy utazzanak, de nem kötelező -
válaszolta Rhys. - Én nem akartam elhagyni a kolostort. Úgy gondoltam,
hogy nem kell többet látnom a világból annál a zöld mezőnél, ahol a
juhokra vigyáztam. Ha nincs Mina, akkor egész életemben a kolostorban
maradtam volna.
A földön alvó kislányra pillantott. Mina gyakorta rosszul aludt,
hánykolódott, fel-felkiáltott. Most is kalimpált a lábával, és összegyűrte a
takaróját. Rhys odalépett hozzá, eligazította rajta a takarót, addig simogatta
a hátát, amíg le nem nyugodott majd visszatért Nadragulyához, aki még
mindig a térképet tanulmányozta.
- Úgy vélem, hogy a rendem feje tudhat egy s mást az Isten Otthonáról.
Noha nem esik útba, megérné tenni egy kis kitérőt, és ellátogatni Majere
templomába Vigaszban.
- Vigasz! - kiáltott fel Nadragulya izgatottan. - A kedvenc helyem az egész
világon! Gerard is ott lakik, és ő a legnagyszerűbb városbíró az egész
világon! Nem is beszélve a csirke és gombóc napról az Utolsó Otthonban.
Kedden van, igaz? Azt hiszem, hogy kedden. Vagy a kedd a disznósült és a
zöldbab napja?
Nadragulya új lendülettel vetette bele magát a térkép másolásába. Saját
(más surranóktól hallott, és ezáltal egyáltalán nem megbízható) információi
és Rhys elbeszélései alapján rajzolás közben meg is tervezte a pontos
útvonalat.
- Gyalog megyünk, a Kyrman-tenger északi partja mentén - magyarázta
Nadragulya, miután végzett a másolással. - Elhaladunk Micah romjainál,
ami a térkép szerint harminc mérföldre van, majd újabb hetven sivatagi
mérföld megtétele után eljutunk Delphon városába. Mit tudsz Khur
embereiről? Úgy hallottam, hogy elég ádáz népség.
- Büszke, harcos nép. Nagyon ragaszkodnak a törzseikhez, ami sokszor
viszályokat okoz. De híresek róla, hogy kedvesek az idegenekhez.
- Ez a surranókra általában nem vonatkozik - mormogta Nadragulya.
- Bár, ha sok véres csatát vívnak, akkor sok halott ember lődöröghet ott.
Talán szükségük lesz a képességemre.
Nadragulya ezzel az ígéretes gondolattal tért vissza a térképhez.
- Delphonból vezet egy út a hegyek között a fővárosba, Khuri-Khanba.
Ezután újabb sivatag következik, majd úgy száz
mérföld után eljutunk Bödébe, az ogrék otthonába.
Nadragulya felsóhajtott.
- Az ogrék szeretik a surranókat. vacsorára. Legyilkolják az embereket,
vagy rabszolgasorba vetik. De csak arra mehetünk.
- Akkor jobb, ha vigyázunk - jegyezte meg Rhys.
Nadragulya a fejét csóválta.
- Ha élve jutunk át Bödén, amit erősen kétlek, akkor eljutunk a Nagy-
mocsárhoz. A Sable nevű sárkánynagyúr élt ott, de már elpusztult, és az átok
is megszűnt, amelyet a vidékre bocsátott. A mocsár ettől még veszélyes, tele
van gyíkokkal, meg húsevő növényekkel és mérges kígyókkal. Ezután el
kell jutnunk a Nyugathatár-folyóhoz, onnan nyugatnak fordulunk, majd
délnek egy kicsit, elhaladunk az Új-tenger partjainál, keresztülvágunk Linh
és a Lazaczuhatag vidékén, míg végül megérkezünk Abanasiniába.
- Ott átszeljük Dergoth síkját, majd átutazunk Pax Tharkason, elérkezünk az
egykori Qualinestihez, és a Haláltóhoz. Meg kell mondanom, azt már
nagyon várom. Úgy hallottam, hogy sok szellem kóborol a tóban. Elf
szellemek. Szeretem az elf szellemeket. Mindig nagyon udvariasak. Ezután
átszeljük a Fehértajték-folyót, és betérünk a Komor-erdőbe, ami már nem is
olyan komor. Legalábbis így hallottam. Ezután következik Abanasinia
síksága, elhaladunk a Kapu városnál, és végül északnak fordulunk, Vigasz
felé. Kész is! Nadragulya megtörölgette a homlokát, majd elment, hogy
igyon egy frissítő korsó sört. Rhys a székében ücsörgött a tűz mellett, és a
térképet nézegette. Az utazás körül keringtek a gondolatai.
Egy szerzetes, egy surranó, egy kutya és egy hatéves isten. Sivatagok,
hegyek, mocsarak, síkságok és erdők állják útjukat. Polgárháborúk,
határvillongások, törzsi viszályok és véres lázongások várnak rájuk. Nem is
beszélve az út alapvető veszélyeiről: düledező hidak, erdő- és bozóttüzek,
szélviharok és záporok, jeges hideg és fullasztó forróság. Tolvajok, trollok,
ogrék, gyíkemberek, farkasok, kígyók és óriások lesnek majd rájuk.
- Mit gondolsz, meddig tart majd az utazás? - kérdezte Nadragulya,
miközben sörhabot törölgetett a szájáról.
Egy örökkévalóságig, gondolta Rhys.
 2. fejezet

Másnap reggel elhagyták Roncsosd városát. Az első néhány mérföld

könnyeden telt. Minát lefoglalta és szórakoztatta a sok új látvány, a színek
és a szagok. A földekről és távolabbi vidékekről érkező parasztok és
kereskedők mind szívélyesen köszöntek nekik. Egy gazdag, fegyveres
őrökkel védett kereskedőkaraván elfoglalta az egész utat. A harcosok, akik
minden bizonnyal fizetett zsoldosok voltak, marcona képpel méregették
őket, a kereskedő azonban mosolyogva integettek nekik, és amint
észrevették, hogy Rhys szerzetesi ruhát visel, érmét hajítottak neki, és az
áldását kérték cserébe. Őket egy nemes úr és úrhölgye követte, kíséretükkel
együtt. A hölgy megállt egy pillanatra, elismerően végigmérte Minát, majd
édes süteményt adott neki, amit a lány megosztott Nadragulyával és Attával.
Több surranócsapattal is találkoztak. Voltak, akik Roncsosdból álltak tovább
(persze nem önszántukból), voltak, akik viszont éppen oda igyekeztek.
Mind megálltak, hogy fecsegjenek Nadragulyával, és a legújabb pletykák
felől érdeklődjenek. Ő az előttük álló útról faggatta őket, és sok hasznos
dolgot tudott meg, amelyek közül néhány még talán helytálló is volt.
A legizgalmasabb az volt, amikor egy csapat gnómmal találkoztak, akik az
út szélén álldogáltak, és darabokra szedett, gőzzel hajtott, tésztadagasztó és
kenyérsütő masinájukat nézegették. Itt elvesztegettek egy kis időt, mert
Rhys meg akart győződni róla, hogy egyikük sem sérült meg.
A nap nagy része el is telt ezekkel az izgalmakkal. Mina boldog volt, egész
úton jól viselkedett, és még több gnómmal akart találkozni. Este korán
megálltak pihenni. Mivel jó idő volt, a szabad ég alatt táboroztak le. Mina
először hatalmas mókának találta, de amikor éjféltájt arra ébredt, hogy egy
hangyabolyban fekszik, már nem élvezte annyira a dolgot.
Másnap reggel természetesen kedvetlenül, morcos hangulatban
ébredt, és a kedélyállapota egész nap nem javult. Minél távolabb értek
Roncsosdtól, annál kevesebb utazóval találkoztak, míg végül már csak
maguk maradtak. Sivár, terpeszkedő táj terült eléjük, ahol csupán néhány
göcsörtös fa élt meg. Mina egyre jobban unatkozott, és egyre többet
panaszkodott. Lassacskán teljesen kimerült. A csizma is nyomta már a
talpát. Vízhólyag nőtt a sarkára, sajgott mindkét lába, szúrt a háta. Éhes is
volt és szomjas. Meg akart állni.
- Mikor érünk már oda? - kérdezte Rhystől. Most éppen mellette poroszkált,
ide-oda rúgva a port a lábával.
- Szeretnék megtenni még néhány mérföldet, mielőtt ránk esteledik, és
tábort verünk - adott kitérő választ Rhys.
- Nem a táborba, hanem az Isten Otthonába! - fakadt ki türelmetlenül Mina.
- Már unom a sok gyaloglást. Holnap odaérünk? Rhys éppen azon törte a
fejét, miként magyarázza el a lánynak, hogy talán egy évbe is beletelhet,
mire odaérnek, amikor Atta éles hangon felugatott. A fülét hegyezve nézte
az utat.
- Közeledik valaki - szólalt meg Nadragulya.
Egy lovas vágtázott feléjük nagy sebességgel. Rhys azonnal megragadta
Mina karját, és lerántotta őt az útról, nehogy a ló patái alá kerüljön. Az út
azon a szakaszon hepehupás volt, és Rhys még nem látta, csak hallotta a
közeledő lovast. Atta is Rhys mellé húzódott, de tovább vicsorgott. Egész
testében remegett, és fenyegetően felhúzta az ínyét.
- Bárki is az, Attának nem tetszik - jegyezte meg Nadragulya. - Nem
szokott így viselkedni.
Atta sokat utazott már életében, és hozzászokott a többi utazóhoz, noha
mindig visszahúzódó marad, és csak akkor engedi, hogy megsimogassák, ha
már nem tud kitérni előle. Erre a lovasra azonban már jó előre
figyelmeztette a gazdáját, amikor még nem is látta a közeledő idegent.
A lovas ekkor feltűnt az úton. Amint észrevette őket, még gyorsabb vágtába
kezdett, és egyenesen feléjük száguldott. Az idegen fekete ruhába
burkolózott. Hosszú haja csak úgy lobogott a szélben. Nadragulya
összerezzent, eltátotta a száját.
- Rhys! Ez Chemosh! Most mihez kezdünk? - hebegte.
- Semmit sem tehetünk - mondta Rhys egykedvűen.
A holtak ura kihúzta magát a nyeregben. Nadragulya
kétségbeesetten nézett körül, hátha elbújhatnak valahol, de nyílt terepen
voltak. Sehol egy fa vagy árok.
Rhys nyugalomra intette Attát, aki engedelmeskedett is, noha a morgást nem
hagyta abba. Maga elé húzta Minát, a botját elé tartotta, míg a másik
kezével átfogta a vállát. Végül Nadragulya is megvetette a lábát a barátja
oldalán. Emlékeztette magát, hogy ő egy surranó szarvval, és megacélozta a
tekintetét.
- Ki ez? - kérdezte Mina, és érdeklődve nézegette a fekete köpenyes
idegent. Felpillantott Rhysre. - Ismered?
- Igen, ismerem - bólintott a szerzetes. - Te ismered őt, Mina? - kérdezett
vissza.
- Én? - döbbent meg a kislány, és megrázta a fejét. - Még sosem láttam.
Chemosh leszállt a nyeregből, és elindult feléjük. A ló ott maradt ahol
hagyta, meg se moccant, mintha kővé vált volna. Nadragulya közelebb
húzódott Rhyshez.
- Surranó szarvakkal - mondogatta magának Nadragulya. - Surranó
szarvakkal.
Atta felmordult, de Rhys csendre intette.
Chemosh nem foglalkozott a kutyával és a surranóval. A szerzetesre is csak
egy futó pillantást vetett, egyedül Mina érdekelte. Az arca megfeszült, alig
tudta türtőztetni magát dühében. Sötét tekintete szinte megfagyott.
Mina a szerzetes botjának takarásából nézett fel rá. Rhys érezte, hogy remeg
a teste. Megszorította a vállát, jelezve, hogy nincs egyedül, vigyáznak rá.
- Nem tetszik ez az ember - mondta Mina reszkető hangon. - Zavard el!
Chemosh közelebb lépett hozzájuk, és végigmérte a vöröses hajú kislányt,
aki Rhys karjába fészkelte magát.
- Befejezheted a kisded játékodat, Mina - szólalt meg az isten. - Bolondot
csináltál belőlem. Kikacaghattad magad, úgyhogy most már hazajöhetsz
velem.
- Nem megyek veled sehova! - visította Mina. - Nem ismerlek. Aranyhold
azt mondta, sose álljak szóba idegenekkel.
- Mina, fejezd be ezt a butaságot! - förmedt rá Chemosh dühösen, és
kinyújtotta a kezét a kislány felé.
Mina sípcsonton rúgta a holtak urát.
Nadragulya gyomra összerándult, nem kapott levegőt. Becsukta a szemét, és
várta a világ végét. Az azonban nem ért véget, ezért a surranó résnyire
kinyitotta a szemét. Azt látta, hogy Rhys a háta mögé tereli Minát, és az
isten elé áll. Chemosh végtelenül komornak tűnt.
- Igazán pompás előadás, Mina, de most nincs időm a színjátékra - mondta
Chemosh felettébb türelmetlenül. - Velem jössz, és magaddal hozod a szent
ereklyéket, amelyeket a Szentségek Csarnokából loptál el. Ha nem, akkor
gondoskodom róla, hogy a kis barátaid Abyss.
Váratlan zivatar nyomta el Chemosh fenyegetőző szavait. Az égbolt olyan
feketévé változott, mint a halál istenének köpenye. Haragos felhők gyűltek
föléjük, és Zeboim rontott ki mögülük, szélvihar és jégeső kíséretében.
Az istennő lehajolt, és Mina szájához nyomta az arcát.
- Adj egy puszit a nénikédnek, kicsim - mondta negédes hangon. Mina
Rhys köpenyébe temette az arcát.
Zeboim megvonta a vállát, majd Chemosh felé fordult, aki olyan baljósan és
sötéten nézett rá, mint a vihar, amellyel érkezett.
- Mit akarsz itt, tengeri boszorkány? - kérdezte tőle meglehetősen
udvariatlanul.
- Aggódtam Mina miatt - felelte Zeboim, és anyáskodó pillantást vetett a
kislányra. - És te mit keresel itt, rothadó hullák ura?
- Én is aggódtam. - kezdte Chemosh, de Zeboim dörgő hangon kinevette.
- Aggódsz, amiért mindent tönkretettél, amit csak lehetett? A tiéd volt
Mina, a tiéd volt a torony, a tiéd volt a Solio Febalas, a tieid voltak a
választottak. És te mindent elveszítettél. A választottaid nem egyebek, mint
egy bűzölgő kupac a Vértenger fenekén. A fivérem visszakapta a tornyát. A
Főisten magához vette a Szentségek Csarnokát. Ami pedig Minát illeti,
érthetően kinyilvánította, hogy többé nem akar tőled semmit.
Chemoshnak semmi kedve sem volt végighallgatni a balszerencséjéről szőtt
litániát. Hátat fordított az istennőnek, majd letérdelt Minához, aki félénken
ugyan, de kíváncsian nézett vissza rá.
- Mina, kedvesem, kérlek, hallgass meg! - kezdte. - Sajnálom, ha
megijesztettelek, és sajnálom, ha bántottalak. Irigy voltam. - Chemosh
tétovázott, majd folytatta. - Gyere vissza velem a kastélyba. Hiányzol.
Szeretlek.
- Mina, kicsim, ne menj sehova ezzel a csúnya bácsival - szólt közbe
Zeboim, és odébb tessékelte a holtak urát. - Hazudik. Nem szeret téged.
Soha nem is szeretett, csak kihasznált. Gyere velem, és élj Zeboim
nénikéddel.
- Az Isten Otthonába megyek - szólalt meg Mina, és megfogta Rhys kezét. -
Elég messze van innen, úgyhogy indulnunk kell. Gyere, szerzetes uraság.
- Az Isten Otthona - mondta Chemosh némi döbbent csendet követően. - Az
valóban messze van innen - megfordult, és visszasétált a lovához. Felült rá,
majd baljós pillantást vetett a szerzetesre. - Nagyon messze, és az út tele van
veszedelemmel. Úgy vélem, hamarosan látjuk egymást, szerzetes.
Belevágta a sarkát a ló oldalába, majd haragosan ellovagolt. Zeboim követte
a tekintetével, amíg el nem tűnt szem elől, majd Rhysre nézett.
- Valóban hosszú út, Rhys - mosolygott rá Zeboim. - Hosszú hónapokig,
talán évekig is úton lesztek. Ha életben maradtok addig. Most, hogy jobban
belegondolok.
Zeboim lehajolt, és súgott valamit Mina fülébe. A lány először összeráncolt
homlokkal hallgatta, majd kikerekedett a szeme.
- Képes vagyok rá? - kérdezte.
- Természetesen, gyermekem - felelte Zeboim, és megpaskolta a kislány
fejét. - Bármire képes lehetsz. Jó utat, barátaim!
Zeboim felkacagott, majd széttárta a karját, és szélörvénnyé majd fuvallattá
változott, és elillant a levegőben. Nevető hangját messze sodorta a szél.
Az út ismét üresen kígyózott előttük. Rhys megkönnyebbülten lélegzett fel.
Leeresztette a botját.
- Miért akarta az a fura kinézetű alak, hogy vele menjek? - kérdezte Mina.
- Tévedett - felelte a szerzetes. - Összekevert valakivel. Ne is törődj vele.
Noha még csak délután volt, Rhyst kimerítette az istenekkel való találkozás,
és Mina állandó felügyelete, ezért úgy döntött, hogy
tábort vernek. Egy kis csermely mellett terítették le a takaróikat, amely
vízisiklóként kanyargott a magas fűben. Egy kis facsoport szolgáltatott némi
árnyékot és menedéket.
Nadragulya gyorsan visszanyerte vidám kedélyállapotát, és máris arról
faggatta Minát, hogy mit súgott neki az istennő. A lány azonban csak a fejét
rázogatta, szemmel láthatóan nagyon lekötötte valami a figyelmét. A
szemöldökét összevonta, és csücsörített az ajkával. Végül egy
vállrándítással elhessegette azt, ami zavarta őt, majd lerúgta a cipőjét és a
harisnyáját, és bement játszani a csermelybe. Szárított borsót és füstölt húst
ettek, majd letelepedtek a lobogó tűz köré.
- Meg akarom nézni a térképet, amit rajzoltál - szólalt meg Mina váratlanul.
- Miért? - kérdezte Nadragulya gyanakvón. A szütyőjére tette a kezét,
nehogy Mina belenyúlhasson valahogy.
- Csak meg akarom nézni - felelte Mina. - Mindenki azt hajtogatja, hogy az
Isten Otthona milyen messze van. Meg akarom nézni magamnak.
- Egyszer már megmutattam - mondta Nadragulya.
- Igen, de még egyszer meg akarom nézni! - makacskodott Mina.
- Jó, de előbb eredj, és mosd meg a kezed! - adta be a derekát a surranó,
majd elővette a térképet, és kiterítette az egyik pokrócon. - Nem akarom,
hogy összefogdosd a zsíros kezeddel - dörmögte. Mina azonnal leszaladt a
kis vízfolyáshoz, és megmosta a kezét és az arcát.
A szerzetes időközben elterült a földön, hogy ejtőzzön egyet a vacsora után.
Atta leheveredett mellé, és az állát a mellkasára helyezte. A szerzetes
beletúrt a szőrébe, és közben az eget nézte. A nap éppen a világ peremén
egyensúlyozott. Az égbolt az alkony színében pompázott, rózsaszín és
arany, bíbor és narancs keveredett egymással. Érezte, hogy a lenyugvó nap
mögül halhatatlan tekintetek szegeződnek rájuk.
Mina futva érkezett vissza. A kezét úgy-ahogy megmosta. Nadragulya
kövekkel szorította le a térkép széleit, majd elmutogatta Minának az
útvonalat, amit követniük kell.
- Itt vagyunk most - kezdte.
- És hol van Roncsosd, ahonnan indultunk? - kérdezte Mina.
Nadragulya egy kutyaszőrnyivel odébb húzta az ujját.
- Ennyit gyalogoltunk, és még csak itt tartunk?! - fakadt ki Mina
csalódottan.
Leguggolt a térkép elé, és az ajkát lebiggyesztve nézegette.
- Miért kell összevissza mennünk? Fel és le, jobbra-balra? Miért nem
megyünk egyenesen oda?
Nadragulya elmagyarázta, hogy a magas hegyek megmászása roppant
fárasztó és veszélyes, ezért jobban járnak, ha kikerülik azokat.
- Kár, hogy ilyen sok a hegy - tette hozzá -, máskülönben repülhetnénk,
mint a sárkányok, és úgy nem is tartana olyan sokáig. Mina hosszan
nézegette a kis pontot, amely Roncsosd városát
jelölte, és a másikat, amelyik Vigaszt, ahová azért kell elmenniük, hogy
találkozzanak Gerarddal, Nadragulya barátjával, és Majere szerzeteseivel,
akik tudják, hol keressék az Isten Otthonát. Rhys már éppen elmerült a
napnyugta kellemes félhomályában, és békésen ringatózott, amikor egy
visítás durván visszarántotta a valóságba. Nadragulya rikoltozott.
A szerzetes olyan gyorsan ugrott talpra, hogy még Attát is meglepte vele.
- Mi az? - kérdezte zavarodottan. Nadragulya
remegő kézzel mutatott a térképre.
A térkép átváltozott, már nem a surranó ingére rajzolt vonalak és pontok
sokaságából állt. A térkép a világ miniatűr másává változott, valódi
hegyekkel, szélfútta síkságokkal, zavaros mocsarakkal és tavakkal,
amelyeken megcsillant a lenyugvó nap fénye. Szóval az istenek így látják a
világot, gondolta Rhys. Nadragulya ismét felsikoltott. Felemelkedett a
levegőbe, könnyedén, mint a naposcsibe pihéje. Rhys érezte, amint a teste
légiessé válik, a csontjai pedig üregessé, mint a madaraké, a húsa levegővel
tellett meg, mint egy szappanbuborék. A lába elemelkedett a talajtól, és a
levegőbe emelkedett. Atta kapálózó lábakkal lebegett felé.
- Egyenesen, ahogy a sárkány repül - mondta Mina.
Rhysnek azonnal a toronybéli baleset jutott az eszébe, amikor majdnem
megfulladtak. Maga előtt látta a húsos pitéket, és a borzalmas tűzörvényt,
amely elemésztette a választottakat. Azonnal tudta, hogy ennek minél
gyorsabban véget kell vetnie. Át kell vennie
az irányítást.
- Hagyd abba, Mina! - szólt rá a lányra. - Azonnal hagyd abba! Tegyél le!
Mina Rhys szemébe nézett, a szeme kikerekedett, majd könnyek lepték el.
- Most! - kiáltott rá a szerzetes a fogát csikorgatva.
Rhys érezte, hogy a teste elnehezül, majd lehuppant a földre. Nadragulya
kődarabként puffant le mellette. Atta is földet ért, és amint talajt érzett a
lába alatt, bemenekült a legtávolabbi fa alá, és összegömbölyödött.
Mina méla lassúsággal ereszkedett le előttük.
- Gyalog megyünk Vigaszba! - szögezte le Rhys szigorú hangon. - Érted,
amit mondok, Mina? Nem úszunk, és nem repülünk. Gyalogolunk!
Mina könnye kicsordult, és végigfolyt az arcán. A földre vetette magát, és
zokogni kezdett.
Rhys reszketett dühében és csalódottságában. Mindig is büszke volt
mérhetetlen önfegyelmére, most pedig itt üvöltözött egy kislánnyal.
Hirtelenjében mérhetetlenül elszégyellte magát.
- Nem akartam rád ordítani, Mina - kezdte bűnbánó hangon.
- Én csak gyorsabban akartam odaérni - szipogta Mina. Felemelte piszkos
kis arcocskáját, amelybe csíkokat szántottak a könnyei. - Nem szeretek
gyalogolni. Unalmas, és fáj tőle a lábam! És túl sokáig tart, sosem ér véget.
Zeboim néni azt mondta, hogy tudok repülni - tette hozzá egy csuklás
kíséretében.
Nadragulya megbökdöste Rhys oldalát.
- Hosszú az út, és a repülés meglehetősen érdekes és izgalmas lehet.
Rhys szigorú pillantást vetett rá. Nadragulya nagyot nyelt.
- De természetesen igazad van - mondta. - Inkább gyalogoljunk. Az istenek
ezért adtak nekünk lábat szárnyak helyett. Most megyek, és lefekszem.
A szerzetes lehajolt, és felnyalábolta Minát a földről. A kislány átkarolta a
nyakát, és a vállán zokogott tovább. A sírása lassacskán alábbhagyott, és
elcsendesedett. Rhys az arcára nézett. Mina elaludt. A pokrócához vitte
Minát, amelyet egy puha fuágyra terített le, az egyik fa tövében. Amikor
Mina felébredt, egy újabb pokrócot tekert
köré.
- Jó éjt, Mina! - mondta neki lágy hangon, majd kinyújtotta a kezét, hogy
kisimítsa a haját a homlokából.
Mina megfogta Rhys kezét, és bánatos csókot lehelt rá.
- Sajnálom, Rhys - mondta. Most először szólította őt a nevén, a „szerzetes
uraság" helyett. - Gyalogolhatunk. De mehetünk gyorsabban? - kérdezte. -
Minél hamarabb az Isten Otthonába kell érnem.
Rhys hullafáradt volt, és ettől eltompult az elméje, különben kétszer is
meggondolta volna, mielőtt igent mond.
 3. fejezet

Másnap már Vigasz városában voltak.

- Végtére is - szólalt meg Nadragulya, miután egy kis levegőhöz jutott az
utazást követően -, te mondtad neki, hogy mehetünk gyorsabban.
Jól kezdődött a reggel. Mina feldobódott hangulatban volt, csendes volt és
kezes. Lomha ködpamacsok gomolyogtak a kis patak medre körül. Korán
útra keltek, és Rhys próbált olyan sebes iramot diktálni, amit a kislány még
tartani tud. Amikor azonban azt vette észre, hogy a fák és a bokrok sebesen
suhannak el mellettük, azt hitte, hogy káprázik a szeme.
Ezzel azonban még nem volt vége. Noha ők ugyanúgy lépdeltek, mint
bármikor máskor, a táj úgy robogott el mellettük, mintha egy sárkány
gyorsaságával suhantak volna. Az utazókat csak villanásokra látták, a felhők
keresztül-kasul cikáztak az égbolton. Az egyik pillanatban tűzött a nap, a
másikban heves zápor áztatta el őket, majd ismét kiderült az ég. Szélsebesen
szelték át a sivatagot, Delphon városa csak egy színes kavalkád volt, Khuri-
Khan csak tompa morajlás.
Böde félelmetes ogréi felbukkantak ugyan előttük, de azonnal tova is
tűntek. A Nagy-mocsár fülledt, ingoványos és bűzös volt ugyan, de a szagát
csak egy szippantás erejéig érezték. Átsuhantak a Nyugathatár-folyó felett, a
nap fénye megcsillant az Új-tenger hullámain, majd következett Dergoth
síkjának kietlen pusztasága. A Haláltó kísérteties árnyékba burkolózott, a
Fehértajték-folyót egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták. Árnyként
suhantak át a Komor-erdőn, átvágtáztak Abanasinia síkságán, elillantak a
Kapu városa előtt, és már ott is találták magukat Vigasz városánál. A léptük
lelassult, és megálltak.
Rhys megszédült a hihetetlen sebességétől, bele kellett kapaszkodnia egy
lámpaoszlopba, nehogy elessen. Nadragulya tántorgott néhány percig, majd
egy „Hűha!" felkiáltással nyugtázta a rendkívüli utazást.
Atta egyszerűen az oldalára feküdt, és lihegett.
- Egész végig gyalogoltunk - mondta Mina büszkén. - Azt tettem, amit
mondtál!
Borostyánszeme csak úgy ragyogott. Őszinte, boldog mosoly ült ki az
arcára. Valóban úgy gondolta, hogy ha valamikor, akkor most megérdemli a
dicséretet, és Rhysnek nem volt szíve leszidni őt. Annál is inkább, mert
végül is megmenekültek egy hosszú, fáradságos és meglehetősen veszélyes
utazástól, és épségben eljutottak az úti céljukhoz. Ha őszinte akart lenni
magához, be kellett ismernie, hogy valójában megkönnyebbült. Rhys ekkor
döbbent rá, hogy Mina nem is sejti, hogy valami különleges dolgot vitt
véghez. Számára hétköznapi dolognak számított, hogy valaki egyetlen nap
alatt átszel egy egész kontinenst, olyasminek, amire bárki képes, ha a fejébe
veszi.
A szerzetes segített a még mindig tántorgó surranónak, majd biztosította
Attát, hogy minden rendben van. Mina kíváncsian forgolódott. Lenyűgözte
Vigasz forgataga.
- A házakat a fákra építették! - ujjongott, és közben tapsikolt. - Egy egész
város van odafent! Fel akarok mászni oda. Mi az a hely? - kérdezte, és egy
hatalmas selyemfa ágai közé épített házikóra mutatott.
- Az az Utolsó Otthon fogadó - vágta rá azonnal a surranó, és élénken
szimatolt a levegőben. Szinte azonnal visszanyerte régi önmagát. - Dinsztelt
káposzta. Ez azt jelenti, hogy ma sült marha és káposzta nap van. Várj, amíg
találkozol Laurával. Övé a fogadó, és ő a szakács. Ő a legjobb szakácsnő
egész Ansalonon. És itt lakik a barátunk, Gerard. Ő a városbíró, és.
- Mina, odaszaladnál ahhoz a kúthoz, és hoznál vizet Attának? - szólt közbe
Rhys.
Mina azonnal engedelmeskedett. Lelkesen futott oda a köztéri kúthoz, a
lihegő kutyával az oldalán.
- Szerintem nem kellene elmondanunk Gerardnak az igazat Mináról
- mondta Rhys Nadragulyának, amikor Mina már hallótávolságon kívülre
ért. - Nem kellene tovább borzolnunk a kedélyeit.
- Borzolnunk, mint a borzacskát? - kérdezte Nadragulya korgó gyomorral.
- Úgy értem, hogy nem kellene előállnunk egy újabb hihetetlen
történettel - magyarázta Rhys.
- Azzal, hogy Mina egy isten, aki megbolondult? Ezt még én magam sem
hiszem el - dünnyögte a surranó komor hangon. A halántékát masszírozta. -
Még mindig szédülök ettől a gyaloglástól. De értem, hogy mire célzol.
Gerard ismerte Minát, igaz? Mármint a régi Minát. Amikor harcolt a lelkek
háborújában. Egyik este beszélt róla, amikor a katonai élményeiről mesélt
nekünk. De Mina most egy kislány. Nem hiszem, hogy összekapcsolná a két
dolgot. Vagy szerinted igen?
- Nem tudom - fintorgott Rhys. - Talán felismeri, ha hallja a nevét, és
meglátja őt. Mina egészen különleges vonásokkal rendelkezik. Nadragulya
Minára pillantott, aki visszafelé futott hozzájuk. Egy kis vödörben hozott
vizet, de a nagyját a cipőjére lötykölte.
- Rhys, mi lesz, ha Mina ismeri fel őt? - kérdezte Nadragulya suttogó
hangon. - Gerard az ellensége volt. Mi lesz, ha megöli őt?
- Nem hiszem, hogy felismerné. Úgy tűnik, hogy azt az időszakot kitörölte
az elméjéből - felelte Rhys.
- A választottakat is elfelejtette, majd egyszer csak minden az eszébe jutott
- vitatkozott Nadragulya.
Rhys megengedett magának egy halovány mosolyt.
- Reménykedjünk a legjobbakban, és bízzunk benne, hogy az istenek
mellettünk állnak.
- Na, ők velünk vannak, az biztos - morgott a surranó. - Ha valamiben nem
szenvedünk hiányt, akkor azok az istenek!
Miután Atta jól teleitta magát, beálltak a hosszú sorba, amely a népszerű
fogadó előtt kígyózott. A fogadó ajtajához vezető kanyargós lépcső összes
fokán állt valaki. A lenyugvó nap aranyló fénye megcsillant a selyemfa
levelein, majd visszatükröződött a fogadó foltos ablakairól. A sorban állók
mind jókedvűnek tűntek. A hosszú és fárasztó nap után már alig várták,
hogy ehessenek egy jó kis vacsorát, és eltöltsék az estét a barátaik
társaságában.
- Aranyhold mesélt nekem az Utolsó Otthonról - csicseregte Mina
izgatottan. - Elmesélte, hogyan vezette ide őt és Zúgószélt a csodás kék
kristálypálca, hogyan találkoztak a Dárda Hőseivel, és kiderült, hogy a pálca
gyógyító erejű, és akkor jöttek a katonák, és.
- Éhen halok - panaszkodott Nadragulya. - Ez a sor meg se mozdul. Mina,
ha a sor elejére repítenél minket.
- Nem! - csattant fel Rhys hevesen.
- De, Rhys.
- Verseny! - rikoltotta Mina, és mielőtt még Rhys észbe kapott volna, már
neki is iramodott.
- Majd én elkapom! - ajánlkozott a surranó, és mielőtt még Rhys
megragadhatta volna a grabancát, a kislány után rohant.
A lépcsőn Mina nemes egyszerűséggel félrelökte a felháborodott
vendégeket. Nadragulya tovább tetézte a bajt azzal, hogy próbálta elkapni
Minát. Rhys sűrű bocsánatkérések közepette sietett utánuk. Nadragulyát
nyakon csípte a bejáratnál, de Mina túl gyorsnak bizonyult, és besurrant a
fogadóba.
Néhány udvarias vendég felajánlotta neki, hogy menjenek csak előre. Rhys
hajlott rá, hisz egy féktelen kislányt és egy surranót igyekezett kordában
tartani, és azzal nyugtatta magát, hogy ha elkapja őket, akkor alaposan
leszidja mindkettőt, majd visszatereli őket a sor végére. A lelke mélyén
azonban tudta, hogy túlságosan kimerült a fegyelmezéshez, és nincs ereje a
veszekedéshez. Egyszerűbbnek tűnt, ha hagyja, hadd folyjanak az
események a saját medrükben.
Laura, a fogadó tulajdonosa végtelenül megörült Rhys érkezésének.
Szorosan magához ölelte, majd felajánlotta neki a régi munkáját, és
biztosította róla, hogy ő és Nadragulya addig marad, ameddig csak jólesik.
Laura ezután a surranót is megölelte, és egészen ámulatba esett Minától,
akit Rhys homályosan csak egy árvaként mutatott be, akivel út közben
akadtak össze. Laura együtt érzően csóválta a fejét.
- Milyen borzalmas állapotban vagy, kicsikém - sopánkodott Laura, miután
végigjáratta a tekintetét Mina koszos kis arcán, kócos haján és piszkos
ruháján. - És micsoda borzalmas rongyokban vagy! Ez az ing szinte
lefoszlik rólad!
Szemrehányó pillantást vetett Rhysre.
- Tudom, hogy a vén agglegények mit sem értenek a gyerekneveléshez, de
azért megfürdethetted volna! Gyere velem, kedvesem. Eszünk valami
finomat, majd megfürdünk, és lefekszünk aludni. Majd keresek neked
rendes ruhát. Eltettem az unokahúgom, Linsha régi ruháit a szekrénybe. Azt
hiszem, pont jók lesznek rád.
- Megfésülöd a hajam, mielőtt lefekszem? - kérdezte Mina. - Az anyukám
minden este megfésülte a hajamat.
- Ó, kicsikém - mosolygott le rá Laura. - Természetesen
megfésüllek. milyen szép a hajad. Hol van az anyukád, kincsem? - kérdezte,
miközben a lépcső felé terelte a kislányt.
- Az Isten Otthonában vár rám - felelte Mina őszintén.
Laura előbb ledöbbent a választól, majd meglágyultak a vonásai.
- Ó, kicsikém, szép, hogy így emlékszel rá - mondta. Nadragulya időközben
letelepedett az egyik asztalhoz, és a pincérnőt faggatta az ételekről. Rhys
Gerard után nézett, de a törzshelye most üres volt. Nadragulya mohón túrt
bele a dinsztelt káposztás sültbe. Rhys alig evett, adagja jó részét Attának
adta, aki kelletlenül túrogatta a káposztát, viszont egy harapásra lenyelte a
marhahúst. Rhys ragaszkodott hozzá, hogy munkával fizessen az ételért és a
szállásért. Egész éjszaka Gerardra várt, de aznap nem tért be a fogadóba.
- Nem csoda - szólt Laura, amikor visszatért, hogy ellenőrizze a konyhát, és
előkészüljön a másnap reggelre. - Volt valami csetepaté a templomoknál.
Semmi komoly, csak Sargonnas és Reorx papjai összeszólalkoztak, és
majdnem ökölre mentek. Valaki záptojással dobálta meg Gilean templomát,
és ocsmány képeket meg trágár szavakat festettek Mishakaléra. Heves
érzelmek tombolnak mostanában. A városbíró kint van az utcán, és próbálja
lehűteni a kedélyeket.
Rhys letörten hallgatta Laura beszámolóját. Bízott benne, hogy az istenek
közötti viszályoknak semmi köze hozzá és a társaihoz, de a lelke mélyén
tudta, hogy mi az igazság. Chemosh és Zeboim jutott az eszébe. Mindkét
isten próbálta magához édesgetni Minát. Bármelyik oldalhoz csatlakozik is,
a fényhez, vagy a sötétséghez, felborítja a jó és a gonosz közötti egyensúlyt,
kibillenti a mérleget egyensúlyi helyzetéből.
- Gyönyörű kislány - mondta Laura, amikor lefekvés előtt benéztek
Minához, majd megpuszilta a homlokát. - Noha különös dolgokról beszél.
Élénk a fantáziája. Azt mondta, hogy tegnap még Roncsosdban voltatok!
Rhys nem mondott erre semmit, inkább visszavonult a szobájába. Laura
Mina szomszédságában ágyazott meg neki. Atta épphogy leheveredett
mellé, amikor éles sikítást hallottak. Rhys gyorsan meggyújtotta az ágya
melletti gyertyát, és Mina szobájába sietett. A lány hevesen rúgkapált az
ágyában. Borostyánszeme kikerekedett.
- ...a nyilakat, kapitány! - kiáltotta. - Utasítsd az embereidet, hogy lőjenek!
Felült, és meredten bámulta a borzalmat, amit csak ő látott.
- Ennyi halott! Felhalmozva. a Beckard-árok! A saját embereinket
gyilkoljuk! Ez az egyetlen megoldás! Hát nem látod? Mináért! - kiáltott fel
torz hangon.
A szerzetes átölelte a kislányt, és próbálta megnyugtatni. Mina azonban
küzdött ellene, többször is megütötte kicsiny öklével.
- Ez az egyetlen megoldás! Csak így győzhetünk! Mináért!
Váratlanul hátrazuhant. Teljesen kimerült.
- Mináért. - lehelte elhaló hangon, és visszafeküdt a párnájára. Rhys
egészen addig mellette maradt, amíg meg nem győződött róla, hogy békésen
alszik. Majere áldását kérte, majd visszatért a saját szobájába.
Sokáig feküdt ott álmatlanul, és azon gondolkodott, hogy hol hallotta
korábban a „Beckard-árok" nevet, és miért borzong bele, ha kiejti a száján.

- Hová mész ma reggel? - kérdezte Nadragulya, amikor egy kis lélegzethez

jutott két falat tükörtojás és fűszeres burgonya között.
- Majere templomába - felelte Rhys.
- És mi lesz Minával?
- Laurával van a konyhában, és kenyeret sütnek. Tartsd szemmel. Adj egy
órát, majd hozd utánam a templomba!
- Beengednek minket a szerzetesek? - kérdezte Nadragulya előrelátóan.
- Mindenkit szívesen látnak. Ráadásul - Rhys kinyúlt, és megérintette a
surranó aranyból készült szöcske alakú köpenytűjét -, ezt a talizmánt Majere
adta neked. Tiszteletbeli vendégként köszöntenek majd a templomban.
- Valóban? - hüledezett Nadragulya. - Ez igazán kedves Majerétől. Köszönd
meg neki a nevemben. Mit mondasz Mináról az apátnak? - kíváncsiskodott a
surranó.
- Az igazat - válaszolta Rhys. Nadragulya
szomorkásán megrázta a fejét.
- Sok szerencsét! Remélem Majere szerzetesei nem haragudnak rád
túlságosan, amiért egy ideig Zeboim szerzetese voltál. Rhys szívesen
elmagyarázta volna Nadragulyának, hogy a szerzetesek nem lesznek
dühösek rá, legfeljebb csalódottak, amiért gyengének bizonyult, de nem
tette, mert a surranó nem igazán értette volna meg, és ideje sem nagyon volt
rá. Alig várta már, hogy a templomba érjen, hogy bocsánatért esedezzen a
bűneiért, és tanácsot kérjen a nála bölcsebbektől és tapasztaltabbaktól.
Pihenni akart a templom áldott, megnyugtató csendjében.
Természetesen nem feledkezett meg Gerardról. Miközben a selyemfák hűs
árnyékot adó lombkoronái alatt sétált a főúton, szóba elegyedett két városi
őrrel.
Megkérdezte tőlük, hogy hol találja a városbírót, és a templomok utcájába
irányították őt.
- Valamiféle csetepaté tört ki ott ma reggel, legalábbis azt hallottam
- tette hozzá az egyikük.
Rhys megköszönte az útbaigazítást, majd folytatta az útját. Ahogy befordult
az egyik sarkon, kisebb tömeget vett észre. A városi őrök véres képű híveket
taszigáltak ki a Templom sétányról. Megvárta, amíg egy kicsit kitisztul az
utca, és elindult a sétány bejárata felé. Az őrök ferde szemmel néztek rá, de
látva narancssárga köpenyét, utat engedtek neki.
Azonnal észrevette Gerardot, aki eligazítást tartott a városi őröknek.
Türelmesen megvárta, amíg végez, és csak azután szólította meg.
- Városbíró. - szólalt meg Rhys.
- Ne most! - vetette oda Gerard foghegyről, és már ment is tovább.
- Gerard! - szólt utána Rhys, és a férfi ezúttal felismerte a hangját.
Megtorpant, és hátrafordult.
Gerard arca vörös volt, az összes hajszála égnek állt, szokásához híven
ugyanis folyton beletúrt, ha feszült volt. Kék szeme résnyire szűkült, arcán
komor grimasz ült. Arckifejezése akkor sem enyhült, amikor régi ismerőse
szemébe nézett, sőt újabb ráncok jelentek meg a homlokán.
- Á, te vagy az - mormogta. - Gondolhattam volna.
- Én is örülök, hogy látlak, barátom! - üdvözölte őt Rhys.
Gerard szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Az arca még jobban
kivörösödött. Látszott rajta, hogy szégyelli magát. Megszorította Rhys
kezét, és bűnbánó arccal rámosolygott.
- Bocsáss meg. Örülök, hogy látlak, barát. Csak mindig akkor bukkansz fel,
ha gond van az istenekkel - mosolygott tovább.
Rhys azon gondolkodott, hogy erre mit is mondhatna, de szerencséjére
Gerard nem várt választ.
- Reggeliztél már? - kérdezte a város rendjének őre fáradt hangon. - Éppen a
fogadóba igyekszem, velem tarthatnál - mondta, majd körülnézett. - Hol van
a barátod, Nadragulya? És Atta? Ugye semmi sem történt velük? - kérdezte
aggodalmas hangon.
- Jól vannak. A fogadóban maradtak. Éppen onnan jövök, és Majere
templomába tartok, hogy lerójam a tiszteletemet. Észrevettem a tumultust,
közelebb jöttem, és felfedeztelek téged. Azt mondod, hogy valami gond
ütötte fel a fejét. Mi történt?
- Csak egy kis csetepaté - felelte Gerard szárazon. - Egyre több a viszály
mostanában. A papok folytonosan marakodnak, mint kutyák a csonton. Ma
reggel Chemosh egyik papja összetűzésbe keveredett Zeboim egyik
papjával. Természetesen mindkét félnek azonnal megérkezett a segítsége, és
pillanatok alatt verekedés tört ki. És ha ez még nem lenne elég, Kiri-Jolith
három lovagja úgy vélte, hogy nekik kell szétválasztani a két társaságot.
Amint azonban észrevették a lovagokat, Chemosh és Zeboim papjai
abbahagyták a marakodást, és együttes erővel fordultak a lovagok ellen.
Mishakal papjai természetesen azonnal a segítségükre siettek. Reorx hívei
éppen a közelben tartózkodtak, és mivel semmit sem szeretnek jobban a
csetepaténál, beszálltak a verekedésbe, és nekimentek mindenkinek, aki csak
eléjük került. Végül ráuntak egymásra, de ekkor valaki kitalálta, hogy
Gilean tehet mindenről, ezért fel kell gyújtani a templomát. Éppen a
templom felé tartottak égő fáklyákkal a kezükben, amikor megérkeztünk.
Betörtünk néhány kobakot, a többieket elfogtuk, és véget vetettünk a
zavargásnak. A tömlöcben majd lenyugszanak a csuhások. Később
elengedem őket, némi bírság fejében, csendháborításért és rongálásért.
- Hogy kezdődött a csetepaté? - kérdezte Rhys. - Tudod, hogy min vesztek
össze?
- Chemosh papjai nem árulták el. Fura, hátborzongató alakok. Hiba volt
megengedni nekik, hogy templomot építsenek a városban, de Palin Majere
úgy vélte, nem szabhatjuk meg a népnek, hogy melyik istenben higgyenek,
és melyikben ne. Azt mondta, addig, amíg
Chemosh hívei nem szegik meg a törvényt, maradhatnak. Eddig jól is
viselkedtek. Még a papjai sem élesztettek fel egyetlen halottat sem, és nem
járkálnak a temetőben éjjelente. Legalábbis nem tudok róla. Zeboim papjai
viszont annál beszédesebbek. Mindenfelé azt híresztelik, hogy Chemosh át
akarja venni az irányítást a sötétség istenei felett. Ami engem a legjobban
meglep az az, hogy mindenki, még Kiri-Jolith papjai is neheztelnek
Gileanra. Fogalmam sincs, hogy miért. Az esztétái ki sem dugják a fejüket a
könyvtárakból. Gerard élénken figyelte a szerzetest beszéd közben.
- Ezek a papok hónapokon át békében éltek egymás szomszédságában, az
utóbbi két hétben viszont egyik pillanatról a másikra egymás torkának estek.
És most még te is felbukkansz. Te kapcsolatban vagy Zeboimmal. Mi
történik a mennyekben? Kitört egy újabb. lelkek háborúja?
Rhys nem felelt.
- Óóó, tudtam! - Gerard mélyet sóhajtott, majd beletúrt a hajába. - Mondd
hát el, hogy mi folyik itt.
- Szívesen elmondanám, barátom, higgy nekem, de túlságosan is bonyolult
az ügy.
- Annál is zavarosabb, mint amikor az istennő elküldött téged, hogy küzdj
meg egy halállovaggal? - kérdezte Gerard félig viccesen, félig komolyan.
- Ami azt illeti, igen. Éppen a templomba tartok, hogy megvitassam a
helyzetet rendem apátjával, és kikérjem a tanácsát. Ha velem tartanál, akkor
esetleg.
Gerard azonban hevesen megrázta a fejét.
- Köszönöm, de nem. Mára elegem van a papokból. Menj, és imádkozz, én
megyek és eszem valamit. Remélem, Atta rajta tartja a szemét a surranón.
Nem szeretném, ha a fogadóban is verekedés törne ki.
- Atta vele van, és kértem Nadragulyát, hogy jöjjön utánam a templomba -
mondta Rhys, majd aggódva pillantott a sétány bejáratában strázsáló
katonák felé. - Át fogják engedni?
- Az őrök azért vannak itt, hogy szemmel tartsanak mindent, de nem
tartóztatnak fel senkit. Ha mégis újabb zavargás törne ki. - Gerard nem
fejezte be a mondatot, sóhajtozva csóválta a fejét. - Este találkozzunk a
házamban. Elkészítem a híres csirkémet, te pedig
elmesélheted, hogy mit mondott az apát.
- Örömmel - fogadta el a meghívást Rhys. - Csak még valami! - szólt a
városbíró után. - Mit tudsz a „Beckard-árokról"? - kérdezte. Gerard arca egy
szempillantás alatt elkomorult.
- Hát már nem emlékszel a történelemórákra, barát?
- Attól tartok, hogy nem - szabadkozott a szerzetes.
- A „Beckard-árok" históriája Krynn történelmének egy sötét fejezete -
mondta Gerard. - Neraka fekete lovagjai vesztésre álltak Sanction
ostromakor. Visszavonulót fújtak, és egy keskeny hegyszorosba húzódtak
be, a Beckard-árokba. A lovagok vezetője parancsot adott rá, hogy az
íjászok lőjenek a saját katonáik közé. Az íjászok teljesítették a parancsot, és
több száz nyílvesszőt eresztettek bele a bajtársaikba közvetlen közelről. A
tetemek eltorlaszolták az átjárót. A solamniai lovagok meghátráltak, és ez
jelentette végünk kezdetét.
- Ki vezette a sötét lovagokat? - kérdezte Rhys, noha tudta a választ.
- Az a nőstény ördög, Mina! - felelte Gerard a fogát csikorgatva. - Este
találkozunk, barát.
Ezzel sarkon fordult, és elindult az Utolsó Otthon felé, hogy végre
csillapítsa az étvágyát.
Rhys hosszan nézett utána. Vajon összetalálkozik Minával? És ha igen,
akkor felismeri őt? És ha igen, akkor vajon mit tesz? Ostoba és
meggondolatlan voltam, hogy felhoztam a Beckard-árkot, korholta magát
némán. Most egész idő alatt Mina jár majd a fejében. Talán vissza kellene
mennem, hogy.
Rhys Majere templomának zöld, árnyas bejáratára pillantott, és
ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy belépjen a templomba. Mintha maga
az isten ragadta volna meg a karját, és húzta volna az épület felé. Rhys
mégis tétovázott. Úgy érezte, hogy a saját érzelmei vezérlik, és nem Majere
keze.
Vágyott a békés csendre, a nyugalmas magányra. Végül beadta a derekát, de
nem tudta, hogy istene akaratának engedett-e, vagy saját vágyainak.
Szüksége volt az apát tanácsára. Ha Gerard felismeri Minát, és számon kéri
rajta, hogy mégis mi a sárkánypikkely folyik itt, akkor elő kell állnia valami
hihető magyarázattal.
Majere temploma egyszerű, narancsszínű gránittömbökből emelt épület volt.
Kiri-Jolith templomával ellentétben itt nem magasodtak oszlopok, sem
különleges díszítések. Az egyszerű faajtó tölgyből készült, és nem volt rajta
zár, nem úgy, mint Hiddukel ajtaján, aki a tolvajok isteneként folyton attól
tartott, hogy valaki egyszer betör a templomába. Itt nem voltak színes
üvegek, mint Mishakal templomában. Ez a szent hely nyitott volt a világra,
a szabad levegőre, a napfényre, a madarak hangjára, a szél zúgására, de az
esőre és a hidegre is.
Amikor Rhys rálépett a templom bejáratához vezető ösvényre, amely a
templomkerten keresztül kanyargott, ahol a szerzetesek a saját élelmüket
termelték meg, egyszeriben kiszállt a lábából az erő, amely odáig elvezette
őt. Könnyek buggyantak ki a szeméből az istene iránti szeretet miatt, aki
sosem hagyta cserben, és nem ábrándult ki belőle, noha őt elhagyta a hite,
és hátat fordított neki.
Amint belépett a templomba, hűs árnyékok borultak rá, simogatva a bőrét,
áldást olvasva a fejére. Megkérdezte az első útjába kerülő szerzetest, hogy
beszélhetne-e az apáttal. A pap elsietett, hogy bejelentse az apátnak, aki
azonnal abbahagyta a meditációját, és személyesen jött Rhys elé.
- Üdvözöllek, barát! - mondta az apát, és megszorította a kezét. - Hallom,
beszélni szeretnél velem. Miben lehetek a szolgálatodra?
Rhys csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal, és egyetlen hang sem jött ki a
torkán. Az apát idős férfi volt, mint az apátok általában, hisz a kellő
bölcsesség csak a korral jön meg. Izmos volt, mint Majere összes
szerzetese, mert mindenki, még az apátok is, naponta gyakorolták a
szerzetesek különleges harcművészetének, az „irgalmas fenyítésnek"
tudományát. Rhys még sosem járt abban a templomban, sőt a sajátján kívül
Majere egyetlen másik templomában sem, és sosem látta azt a férfit
korábban, mégis azonnal ismerősnek tűnt a számára valahonnan. Rhys az
apát kezére pillantott, amellyel az övét szorította, és észrevett rajta egy
szaggatott szélű, fehéres színű sebhelyet, amely elütött napbarnított bőrétől.
Egy város utcája villant fel Rhys szeme előtt: Majere szerzeteseit látta,
amint leszólítják őt, majd Atta villant be a képbe, ahogy beleharap az egyik
szerzetesbe, aki fájdalmas arccal rántja vissza a kezét.
Az apát türelmesen nézett rá, várta, hogy megszólaljon.
- Bocsáss meg, szentséges úr! - hebegte végül Rhys erős lelkiismeret-
furdalással küszködve.
- Természetesen megbocsátok neked, barát - mondta az apát, majd kedvesen
elmosolyodott -, noha nem ártana tudnom, hogy miért.
- Amiért rád támadtam - mondta Rhys, és nem értette, hogyan felejthette ezt
el az idős szerzetes. - Újkikötő városában történt. Zeboim követőjévé
váltam. Te és hat szerzetestársad utánam jöttetek, hogy meggyőzzetek és
visszavezessetek Majere templomába. De én. nem tehettem. Egy fiatal nő
halálos veszélybe került, és én esküt tettem, hogy megvédem.
Rhys hangja elcsuklott. Az apát
enyhén csóválta a fejét.
- Barát, keresztül-kasul beutaztam már Ansalont, de Újkikötőben még nem
jártam.
- De igen - makacskodott Rhys, majd a hegre mutatott. - Azt a sebet a
kutyám ejtette rajtad.
Az apát lenézett a sebhelyre. Egy pillanatra mintha összezavarodott volna,
de a következő pillanatban kitisztult a tekintete. Egyenesen a szerzetes
szemébe nézett.
- Te vagy Kőműves Rhys.
- Igen, apát uram - mondta Rhys megkönnyebbülten. - Szóval emlékszel
rám.
- Éppen ellenkezőleg - vágott közbe az apát kedves hangon. - Régóta
merengek rajta, hogy miként szereztem ezt a sebet. Egy nap arra ébredtem,
hogy a kezemen van. Alaposan meglepődtem, sőt összezavarodtam, mert
nem emlékeztem rá, hogy mit tettem.
- De engem ismersz - ezúttal Rhysen volt a zavarodottság sora. - Tudod a
nevem!
- Igen, tudom - mondta az apát, majd elengedte Rhys kezét, és
megszorította a vállát. - És remélem, hogy ezúttal, ha arra kérlek, hogy
imádkozz Majeréhez, és kérd ki a tanácsát, akkor nem uszítod rám a
kutyádat.
Rhys nem felelt. Térdre ereszkedett, és kitárta a szívét az istene előtt.
 4. FEJEZET

A reggeli zavargásokat megszervezték. Chemosh papjai szándékosan

robbantották ki Ausric Krell, a csont akolitusának parancsára. Meg akarták
figyelni, hogy hasonló esetben hogyan cselekszik a városi őrség, és a
városbíró milyen döntéseket és ítéleteket hoz. Hány katonát mozgósítanak,
hogyan vannak felfegyverkezve, milyen útvonalon közlekednek. Krell
mindent alaposan megfigyelt, és elérkezettnek látta az időt, hogy újonnan
szerzett tudását gazdája előnyére hasznosítsa.
Chemosht meglehetősen felbőszítette, hogy Mina egy hatéves kislány
alakját öltötte fel. Krell persze közölte vele, hogy Mina jelenleg egy kislány,
de az isten ezt nem vette komolyan, hiszen Krell egy idióta. Chemosh hitt
benne, hogy Mina csak szerepet játszik, akárcsak egy féltékeny kis csitri,
aki így akarja büntetni hűtlen szerelmét. Ha egy rövid időre kettesben
maradhatna vele, ahol nem veszik körül idegesítő szerzetesek és más
istenek, akkor biztos, hogy vissza tudná csábítani magához. Bevallaná neki,
hogy borzalmas hibát követett el. Végül is nem ez az, amit a halandó férfiak
állandóan tesznek? Lenne virág és gyertyafény, ékszer és lágy muzsika.
Elolvadna a karjaiban. Mina a szeretője lesz, ő pedig a sötét panteon
vezetője.
Chemosh egyetlen szót sem hitt el abból a sületlenségből, hogy Mina el akar
menni az Isten Otthonába. Biztos volt benne: csakis Majere cselszövése
állhat a háttérben. Nyilván az az átkozott szerzetes ültette el a bogarat a
fülébe, ezért el kell távolítani mellőle.
Chemoshnak nem voltak illúziói, tudta, hogy Gilean kiemelt figyelmet
szentel neki, nehogy valahogy elcsábítsa Minát. A könyvek istene
megtorlással fenyegette meg azt, aki ellenszegül az akaratának, de
Chemosht ez persze nem nagyon érdekelte. Gilean hiába fenyegetőzik, és
oktat ki mindenkit, nem tudja megbüntetni őt. Egyetlen isten sem támogatta
ugyanis, hiszen mindenki azzal volt elfoglalva, hogy így-vagy úgy, de maga
mellé állítsa Minát.
Természetesen Sargonnas jelentette a legnagyobb veszélyt. Chemosh biztos
volt benne, hogy egyszerre több aljas terv megvalósításán fáradozik. A
kémei jelentették, hogy egy különleges minotauruszcsapat titkos küldetésre
indult egy ismeretlen helyre. Chemosh alapesetben nem szentelt volna
különösebb figyelmet ennek, hiszen a bosszú istene állandóan mesterkedett
valamin. Ezt a csapatot azonban Galdar vezette, Mina egykori bajtársa és
közeli barátja. Talán csak véletlen egybeesés lenne? Chemosh másként
vélte. Tudta, hogy azonnal cselekednie kell.
Chemosh megparancsolta Krellnek és a csontharcosainak, hogy állják útját a
szerzetesnek. Még Mina utáni vágya sem homályosította el az elméjét,
tisztában volt vele, hogy mennyit érnek a szerzetesnél lévő szent ereklyék.
Meghagyta Krellnek, hogy kutassa át a szerzetest, és vegyen el tőle
mindent. Krell csapdát állított az úton, de mielőtt rajtaüthetett volna a kis
csapaton, Mina egy üstökös sebességével elrepítette őket Vigaszba. Ha
Mina képes erre, akkor Chemosh is, gondolta Krell. Ő és három
csontharcosa nem sokkal később megérkezett Vigasz városába. Chemosh
parancsa nem változott: ölje meg az egyiket, és rabolja el a másikat.
Miközben Mina, Rhys és Nadragulya a fogadóban pihent, Krell Chemosh
papjaival tanácskozott, és kiötlötték, hogyan hajthatnák végre az istenük
parancsát. A reggeli zavargás volt a terv első része.
Vigasz városában építették fel Chemosh első nyilvános templomát. Egészen
addig a holtak urának papjai és követői titokban, sötét, nyirkos helyeken
gyakorolták a hitüket, a világ elől elbújva hajtották végre rejtélyes
rituáléikat. Most, hogy a sötét panteon irányításától karnyújtásnyira került,
Chemosh úgy találta, egy vezetőhöz méltatlan, ha a hívei temetőkben
settenkednek sírokat fosztogatva, csontvázakkal játszadozva. A halandók
féltek a halál istenétől. Chemosh tiszteletet akart, és talán némi szeretetet és
ragaszkodást is. Sargonnas már elérte ezt. A bosszú minotauruszistenét az
évek során sokat gyalázták és lealacsonyították. A szeretője, Takhisis is
kigúnyolta. Kihasználta őt, és a minotauruszharcosait használta fel saját
csatái megvívására, majd ellökte őt magától, amikor már nem volt rá
szüksége. Amikor Takhisis ellopta a világot, Sargonnast is ott hagyta a
homályban, a többi istenhez hasonlóan.
Azóta azonban minden megváltozott. Takhisis távozása után Sargonnas erőt
gyűjtött mind magának, mind a híveinek. Minotauruszharcosai lerohanták
Silvanestit, kiűzték onnan az elfeket, és elfoglalták buja, zöldellő
otthonukat. Azóta a minotauruszbirodalmat nagyon is komolyan kellett
venni. Ők uralták a tengereket. A solamniai lovagok tárgyalásokat kezdtek a
minotauruszuralkodóval. Sargonnas egy hatalmas, és persze hivalkodó
templomot építtetett magának Vigasz városában. A köveket hatalmas
költséggel szállították oda hajókkal, a minotaurusz szigetvilágból. A papjai
magabiztosan rótták Vigasz és Ansalon összes többi városának utcáit. A
bosszú közkedvelt tevékenységgé vált bizonyos körökben. Chemosh
irigykedve nézte a bikafejű isten felemelkedését.
Eddig nem borult fel a kényes egyensúly. Kiri-Jolith, az igaz háború istene
tökéletesen ellensúlyozta Sargonnast. A becsületes minotaurusz harcosok
Kiri-Jolith kegyét is keresték, hozzá is imádkoztak, és senki nem talált
ebben semmi kivetnivalót. Mishakal papjai, akik összefogtak a Fény
Fellegvárának misztikusaival, azt hirdették, hogy a szeretet és az irgalom, a
szív értékei jelenthetik a gyógyírt a világ gondjaira. Gilean esztétái a tanítás
hasznossága mellett kardoskodtak, a tudatlanságot és a népi babonát a
sötétség eszközének nevezték.
Mivel nem akart lemaradni a többiek mögött, Chemosh is templomot
építtetett magának Vigasz városában, méghozzá fekete márványból. Kis
épület volt, különösen Sargonnas templomához képest, de sokkal
elegánsabb. Nem sokan mertek belépni oda, és akik mégis, azok szinte
azonnal kimenekültek. Sötét, árnyékos hely volt, ahol állandóan tömény
tömjénfüst terjengett, de még az sem tudta elnyomni a halál és rothadás
bűzét. A papjai különös szerzetek voltak, jobban érezték magukat a holtak
között, mint az élők társaságában. Vigasz csak a kezdetet jelentette, még
több templom épül majd. És mivel előbb vagy utóbb az összes halandó
megjelenik a holtak urának színe előtt, mindenki okos dolognak vélte, ha
időnként tesznek nála egy udvariassági látogatást, és ott hagynak egy kis
apró ajándékot.
Ezek után Chemosh nem engedhette, hogy Ausric Krell és a csontharcosok
szabadon kószáljanak a város utcáin, gyerekeket
riogatva. Egy második, az elsőnél sokkal nagyobb zavargás azonban majd
eltereli a figyelmet Krell támadásáról. Résen kellett lenniük, és ha kell,
gyorsan cselekedniük, mert nem tudhatták, hogy Mina mikor áll odébb.
Egyik kémjük jelentette, hogy Mina a fogadóban tartózkodik a szerzetes
társaságában. Sikerült kihallgatnia a szerzetes és a surranó beszélgetését,
amiből kiderült, hogy Rhys ellátogat Majere templomába, ahol a surranó és
Mina később csatlakozik hozzá.
Krell azt tervezte, hogy a fogadóban hajtja végre a támadást (egy újabb
zavargással előbb ugyanis a Templom sétányba csalja Gerard embereit),
úgyhogy felettébb megörült ennek a hírnek. Két legyet üthet egy csapásra:
elrabolja Minát és megöli Kőműves Rhyst. Nem különösebben tartott
Majere békés szerzeteseitől, akikről tudta, hogy kerülik a harcot, sőt
gyakran semmiféle fegyver nincs náluk. Krell elégedett volt új
csontharcosaival. Noha harc közben még nem látta őket, félelmetes
ellenfélnek tűntek. Mindhárman halottak voltak, ami alapvető előnyt
jelentett a számukra az élőkkel szemben. Maga Chemosh választotta ki őket
az elé kerülő lelkek közül. Mind képzett harcosok voltak. Az egyikük elf
harcos volt, aki egy minotauruszok ellen vívott csatában halt meg, és
annyira gyűlölte őket, hogy a lelke nem tudott elszakadni ettől a világtól. A
második egy ember volt, akinek vérben úszott a lelke, míg a harmadik egy
hobgoblin törzsfőnök, akit a saját törzse gyilkolt meg, és aki bosszúra
szomjazott.
Chemosh megőrizte a holttestüket, majd a csontjaikat kiforgatta izomzatuk
alól, ami így kemény és iszonytató páncélként fedte rothadó húsukat. A
csontpáncélból kimeredő tüskék és egyéb kinövések fegyverként szolgáltak.
Chemosh tanult a választottakkal kapcsolatban elkövetett hibájából. Ezúttal
gondoskodott róla, hogy a csontharcosok őhozzá kötődjenek, az ő
parancsainak engedelmeskedjenek, vagy Krell, illetve más választott gazda
utasításainak. Félelmetes harcosoknak szánta őket, de nem
elpusztíthatatlannak. El lehetett pusztítani őket, ám ahhoz nagy erejű
mágiára vagy áldott fegyverre volt szükség. A csontharcosok azonban
rendelkeztek egy hibával, amit Chemoshnak nem sikerült kijavítania.
Annyira gyűlölték az élőket, hogy ha kiszabadultak gazdájuk irányítása alól,
akkor gondolkodás
nélkül megtámadtak mindenkit, aki csak a közelükbe került, függetlenül
attól, hogy barát-e az illető, vagy ellenség. Könnyen előfordulhatott tehát,
hogy Chemosh papjai váratlanul azt veszik észre, hogy az isten saját
szentségtelen élőhalott harcosaival csatáznak. De ez persze elhanyagolható
veszteség volt csupán.
- A szerzetes, Kőműves Rhys belépett Majere templomába - mondta Krell a
csontharcosoknak.
Krell és a három csontharcos egy titkos föld alatti kamrában bújt meg a
templom alatt. Chemosh papjai itt végezték el azokat a különleges
szertartásokat, amelyeket csak az isten leghűségesebb hívei és szolgái
láthattak. A helyiségben sötét volt, csupán egy vérvörös színű gyertya égett
az oltáron. Éppen egyetlen lopott tetem sem volt a kamrában, noha az egyik
sarokban volt egy félredobott halotti lepel, és egy rongydarab.
Chemosh papnője is jelen volt, Krell legnagyobb bánatára. Azt gyanította,
hogy az isten vele figyelteti őt, és ez a sejtése be is igazolódott. Chemosh az
utóbbi időben senkiben sem bízott. Krell többször is megpróbálta lerázni
magáról az idegesítő nőt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy mellette maradjon,
sőt mi több, még hangot is adott ezen véleményének.
- Most már csak meg kell várnunk Minát - folytatta Krell. - Ha jelzek,
megtámadjuk Sargonnas templomát, de úgy tüntetjük fel, mintha ők
támadtak volna meg minket.
A csontharcosokra mutatott.
- Ti lefoglaljátok a városbíró embereit, és mindenki mást, aki közbe akar
avatkozni, mint például Kiri-Jolith papjai. Én majd elfogom Minát, és
megölöm a szerzetest.
A csontharcosok megvonták csontpáncélos vállukat. Nem érdekelte őket,
hogy ki vagy mi ellen kell harcolniuk. Csak az mozgatta őket, hogy az
élőkre szabadíthassák végtelen dühüket. Miután végzett az eligazítással,
Krell felállt, hogy távozzon, de ekkor megszólalt a papnő.
- Hibát követsz el, ha hagyod, hogy Mina belépjen Majere templomába.
Még azelőtt kell elkapnod, hogy betenné oda a lábát, különben Majere
szerzetesei a védelmére kelnek.
Krell felsőbbrendűen fintorgott.
- Mégis miért kellene félnem egy maroknyi szerzetestől? Mégis mit
árthatnak nekem? Megrugdosnak mezítlábas lábukkal? Vagy megütnek egy
fűzfavesszővel? - gúnyosan kuncogott, és megütögette kemény csontvértjét,
amely az egész testét beborította.
- Ne becsüld alá Majere hatalmát, Krell - figyelmeztette a papnő. - A papjai
erősebbek, mint gondolnád.
Krell csak legyintett.
- Legalább hadd menjek veled - ajánlkozott a papnő. - Én lefoglalom a
szerzetest, amíg te elrabolod a gyereket.
- Egyedül megyek! - csattant fel Krell dühösen. - Így döntöttem. Mellesleg,
személyes elintéznivalóm van azzal a szerzetessel. Kőműves Rhys azóta
keserítette a halállovag életét, mióta először találkoztak a Viharerődben,
ahonnan Zeboim kimenekítette a szerzetest. Lejáratta őt az ura szemében, és
Krell azóta vágyott rá, hogy a karmai közé kaparintsa, és bosszút állhasson
rajta. Ha a nyílt utcán öli meg őt, az is tökéletes, de ha Majere templomában
tehetné meg, az különleges élmény lenne.
Chemosh megparancsolta Krellnek, hogy alaposan kutassa át a szerzetes
holttestét, és vegyen el tőle mindent, amit csak talál nála. A halállovag
természetesen nyíltan rákérdezett, hogy mit kell keresnie, de az isten kitért a
válasz elől. Krell ebből kitalálhatta, hogy Majere szolgája valami különösen
értékeset hord magánál. Hosszan merengett rajta, vajon mi lehet az, ami
még egy istennek is ennyire felkelti az érdeklődését, és úgy döntött, hogy
ékszernek kell lennie. Talán valami olyasminek, amit Minának akar
ajándékozni.
- Ugyan miért legyen azé a szukáé, és miért nem az enyém? - morgolódott
Krell fennhangon. - Én végzem el az összes piszkos munkát, és köszönetet
sem kapok érte. Csak szidást. Még csak vissza sem akar változtatni
halállovaggá. Ha élő emberként kell élnem, akkor legalább legyek gazdag
ember. Megtartom magamnak az ékszert.
Azok után, hogy ezt így eldöntötte, nem hagyhatta, hogy bárki is lássa,
amikor megöli és átkutatja a szerzetest, főleg nem ez a nyavalyás papnő.
Egy csendes kis templom tűnt a legideálisabb helynek a gyilkossághoz.
Krell már el is tervezte, hogy mihez kezd a pénzzel. Visszatér a
Viharerődbe. Noha soha nem hitte volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat,
de hiányzott neki az erőd, ahol oly sok szép élőhalott évet töltött el.
Visszaállítja a hely régi fényét, felbérel
néhány zsiványt, hogy őrizzék és tartsák rendben, és Ansalon északi
partvidékének riogatásával tölti majd a mindennapjait.
- Figyelsz rám, Krell? - kérdezte a papnő.
- Nem - vakkantotta kelletlenül.
- Fontos dolgokról beszélek. Ha ez a Mina valóban egy isten, mint ahogy
Chemosh állítja, akkor mégis hogy akarod elrabolni? Úgy vélem - tette
hozzá gúnyosan -, hogy inkább ő rabol el téged. vagy fellógat a
mennyezetre.
A papnő a negyvenes éveiben járt, magas termetű volt, és feltűnően sovány.
Kísérteties, viszkető érzést keltő vonásai voltak, kidülledő szeme,
hajszálvékony ajka, és egyáltalán nem kedvelte Krellt.
- Ha a nagyúr be akarna avatni a terveibe, ő maga mondaná el neked,
úrnőm - gúnyolódott Krell vigyorogva.
- El is mondta nekem - sziszegte a papnő fagyosan. - És kérte, kérdezzek rá
a te tervedre. Ne feledd, hogy az én papjaim és követőim viszik vásárra a
bőrüket, nem a tieid. Tudnom kell a terveidről.
Ha Krell még mindig halállovag lett volna, azonnal kitörte volna a vézna
papnő nyamvadt nyakát. De már nem volt halállovag, a papnő pedig
Chemosh első számú hívének számított. Számottevő szentségtelen
hatalommal bírt.
- Ha tudni akarod, ezeket akarom felhasználni Mina ellen - mondta, majd
elővett két kis fémgolyót, amelyeket aranysávok futottak körbe.
- Ezek mágikus golyók. Az egyikkel megdobom Minát. Ha a golyó
eltalálja, akkor az aranysávok kötélként kötik majd le a karjait. Meg se tud
majd moccanni. Ezután egyszerűen csak felkapom, és magammal viszem.
A papnő recsegő hangon felkacagott, mintha csontvázkarmok kaparásztak
volna egy agyagtáblán.
- Az a kislány egy isten, Krell! - mondta a papnő, amikor ismét levegőhöz
jutott. Fitymálóan lebiggyesztette az ajkát. - Nem fog rajta a mágia. Ennyi
erővel akár hínárfonattal is lekötözhetnéd.
- Mégis mit tudsz te?! - fakadt ki Krell dühösen. - Mina azt sem tudja, hogy
isten. Nuitari szerint ha Mina tudja, hogy varázslatot olvasnak rá, akkor a
hatása alá kerül.
- Úgy érted, hogy Mina áldozatul esik a sugalmazásnak? - kérdezte kétkedő
hangon.
Krellnek fogalma sem volt, hogy így érti-e vagy sem, mert nem tudta, hogy
a papnő miről beszél.
- Csak azt tudom, hogy Chemosh szerint ez beválhat - felelte Krell
mogorván. - De beszéld meg vele, ha nem hiszel nekem.
A papnő gyűlölködő pillantást vetett Krellre, majd felszegett állal felállt, és
kiviharzott a titkos kamrából. Nem sokkal ezután a kém üzent, hogy Mina, a
kutya és a surranó a Templom sétányra ért.
- Itt az idő - szólalt meg Krell.
 5. FEJEZET

Rhys az elejétől a végéig elmesélte a történetét az apátnak. Azzal kezdte,

amikor a bátyja megérkezett a kolostorba, majd azzal fejezte be, hogy Mina
egyetlen nap alatt eljuttatta őket Roncsosdból Vigaszba. Rhys egy távolabb
magasodó selyemfa levelén megcsillanó napfényt nézte. Monoton hangon
mesélte el a történetet, nem színezte ki semmivel. Bevallotta a saját
tévedéseit, kitért a próbatételekre, amelyek elé az istene állította, és
kihangsúlyozta Nadragulya szerepét, a barátságát és a hűségét. Elmondott
mindent, amit Mináról megtudott.
Az apát szó nélkül hallgatta végig Rhys történetét. Egész idő alatt nyugodt
és kiegyensúlyozott maradt. Időnként megérintette a kézfején lévő rejtélyes
sebhelyet, és alkalmanként elmosolyodott, főleg akkor, amikor Rhys
Nadragulyáról beszélt. Amikor Rhys a történet végére ért, kimerülten
felsóhajtott. Lehajtotta a fejét. Bágyadtnak és levertnek érezte magát,
mintha kiszívták volna az életerejét. Az apát nagy sokára megmoccant és
megszólalt.
- Csodás históriát osztottál meg velem, Kőműves Rhys. Bevallom, nemigen
hinném el a szavaidat, ha én magam nem lennék a történet részese - mondta,
és ismét megérintette a sérülését. - Áldott legyen Majere a bölcsességéért!
- Áldott legyen Majere! - ismételte meg Rhys lágy hangon.
- Szóval, barát, esküt tettél, hogy elkíséred ezt a gyermekistent az Isten
Otthonába - folytatta az apát.
- Igen, szentségességed, és eltévedtem. Nem találom az Isten Otthonába
vezető utat. Fogalmam sincs, hogy merre induljak, csak annyit tudok, hogy
a legendák szerint valahol a Khalkist-hegységben van.
- Elmerengtél már azon a lehetőségen, hogy az Isten Otthona esetleg nem is
létezik? - sugallta az apát. - Sokan úgy tartják, hogy az Isten Otthona annak
a spirituális utazásnak a vége, amelyet a halandó a
születése pillanatában kezd meg, amikor először pillantja meg a nap fényét.
- Szentségességed hisz ebben? - kérdezte Rhys aggodalmas hangon.
- Ha ez igaz, akkor mégis mitévő legyek? Az istenek marakodnak Minán,
mind maguknak akarják őt. Chemosh és Zeboim megkeresett engem. A
városbíró beszámolt a Templom sétányon történt reggeli zavargásról. A
mennyekben zajló irigy harc mérges záport zúdít a világra. Könnyedén
kitörhet egy újabb lelkek háborúja.
- Szóval ezért veszélyezteted az életedet, és vállalsz ekkora utazást, hogy
elkísérd a kislányt egy olyan helyre, ami talán nem is létezik? - kérdezte az
apát.
Nem adott időt a válaszra, máris feltett egy újabb kérdést.
- Mit gondolsz, miért keresett meg téged a gyermekisten?
A kérdés váratlanul érte Rhyst. Nem is felek azonnal, megfontolta a
válaszát.
- Talán azért, mert én is tudom, hogy milyen elveszettnek lenni, amikor
magányosan bolyongunk az örök éjszaka végtelen sötétjében. Noha úgy
tűnik, hogy Mina nem sokra jutott velem, csak annyit ért el, hogy nem
egyedül bolyong a sötétben, hanem velem - tette hozzá csalódottan.
Az apát elmosolyodott.
- Úgy tűnhet, hogy ez kevés, de lehet, hogy ez a lehető legtöbb - mondta az
apát sejtelmesen. - De hogy válaszoljak is a kérdésedre, úgy vélem, hogy az
Isten Otthona valós hely, ahová a halandók ellátogathatnak. Olvastam Félelf
Tanis beszámolóját. Ő volt a dárdahősök egyike. Ő és a társai eljutottak az
Isten Otthonába, noha később nem emlékezett rá, hogyan akadtak rá az oda
vezető útra, és nem is tudná még egyszer megtalálni. Egy Fizban nevű
varázsló vezette oda őket, akiről kiderült, hogy valójában Paladine.
Az apát váratlanul elhallgatott. Egy gondolat ütött szöget a fejébe.
- Paladine. - motyogta.
- Valthonis jutott az eszedbe - mondta Rhys, és remény gyúlt a szívében. -
Gondolod, hogy ismerheti az oda vezető utat?
- Amikor Paladine feláldozta magát az egyensúly megtartása érdekében,
magára vállalta a halandóság terhét - magyarázta az apát.
- Már nem rendelkezik isteni hatalommal. Már úgy gondolkodik, mint egy
halandó, de tekintve, hogy valaha isten volt, bölcsebb
minálunk. Ha valaki elvezethet téged és Minát az Isten Otthonába, akkor az
a Vándorló Isten.
- Azért nevezik Vándorló Istennek, mert sosem marad sokáig egy helyen.
Ugyan ki tudhatja, hogy most hol tartózkodik?
- Ami azt illeti, én tudom - mosolygott az apát. - Néhány paptestvérünk úgy
döntött, hogy Valthonis oldalán vándorol. Ha az úton összetalálkoznak
rendünk tagjaival, mindig üzennek nekem. Éppen a múlt héten hallottam,
hogy Valthonis és a követői Neraka felé tartanak.
Rhys azonnal megelevenedett, új erő költözött elcsigázott tagjaiba.
- Köszönöm szentségednek. Noha nem szeretem bátorítani Minát, hogy
használja csodás képességeit, azt hiszem, hogy ebben a rendkívüli esetben
kivételt teszek. Estére Nerakába érhetünk.
- Még mindig elhamarkodottan cselekszel, Kőműves Rhys - fedte meg az
apát atyai hangon. - Tán nem tanultál semmit a lelkek háborújából?
Rövid időn belül már másodjára emlékeztették tanulmányai hiányosságára,
és Rhysnek fogalma sem volt, hogy mire akar kilyukadni az apát.
- Attól tartok, hogy nem értem szentségességedet.
- Miután véget ért a háború, és az istenek visszaszerezték a világot, és fényt
derítettek Takhisis hatalmas bűnére, halandóvá változtatták. Ezzel azonban
felborult volna az egyensúly. Ahhoz, hogy a fény istenei egyenlő számban
legyenek a sötétség isteneivel, Paladine feláldozta magát, és halandóvá
változott. Később az elf Silvanoshei megölte Takhisist, aki Mina karjaiban
halt meg. Mina Paladine-t okolta a királynő haláláért, és megesküdött, hogy
megöli Valthonist. Rhys leroskadt a székébe. Egyszeriben minden reménye
szertefoszlott.
- Igazad van. Erről meg is feledkeztem - mondta letörten.
- A Vándorló Istent elf harcosok védelmezik - sugalmazta az apát.
- Mina egy egész hadsereget is képes lenne megölni lábának egyetlen
dobbantásával - mondta Rhys. - Micsoda irónia! Az egyetlen ember ezen a
világon, aki megadhatja Minának azt, amire vágyik, ugyanaz az egyetlen
ember, akit Mina meg akar ölni.
- Azt állítod, hogy gyerekként nem emlékszik a múltjára. A holtak urát sem
ismerte fel. Talán nem ismerné fel Valthonist sem.
- Talán - hagyta rá Rhys, de eszébe jutott a torony a tengeren, amikor
szembe kellett nézniük a választottakkal. Amikor sarokba szorították, Mina
legyőzte önmagát, és visszaváltozott felnőtté, hogy legyőzhesse az
élőhalottakat. - A kérdés valójában az, hogy kockáztassuk-e Valthonis életét,
ha Mina esetleg mégis felismeri. Abból, amit eddig hallottam, Valthonist
mindenhol nagy tisztelet és szeretet övezi, amerre csak jár. Sok jót tett a
világban. Béketárgyalásokat folytatott egymással háborúban álló
birodalmak között. Reményt adott a kétségbeesetteknek. Noha tekintetéből
már nem sugárzik az istenek fénye, még mindig elűzi a sötétséget. Valóban
veszélyeztessük egy ilyen kivételes ember életét?
- Mina a fény isteneinek gyermeke - mondta az apát -, a teremtés
pillanatában fogant szerelemgyermek. Most elveszett és fél. Tán nem örülne
neki minden szülő, ha biztonságban hazavezetheti elveszett gyermekét, még
akkor is, ha az akár az életébe kerülhet? Valóban nagy a veszély, barát, de
úgy vélem, Valthonis vállalja majd ezt a kockázatot.
Rhys a fejét csóválta, ő nem volt ennyire biztos ebben. Talán egymaga is
meglelheti az Isten Otthonába vezető utat. Másoknak is sikerült. Félelf
Tanis persze egy isten oldalán jutott el oda, de végül is ő is egy isten oldalán
utazik.
A szerzetes azon gondolkodott, hogyan is adjon hangot a kételyeinek,
amikor az apát tekintete a bejáratra siklott. Majere egyik szerzetese állt az
ajtóban, és türelmetlenül várta, hogy az apát végre rápillantson.
- Szentségességed - szólította meg, majd fejet hajtott -, bocsáss meg a
zavarásért, de két személy érkezett, akik Kőműves Rhyst keresik. Az
egyikük egy surranó, és mindenáron beszélni kíván a baráttal.
- Azt hiszem, hogy végeztünk, barát uram - mondta az apát, és felállt a
székből. - Vagy van még valami, amit tehetek érted?
- Többet segítettél, mint amit reméltem, apát uram - felelte Rhys komoly
hangon. - Már csak az áldásodat kérem az előttünk álló hosszú és nehéz
úthoz.
- Szíves örömest - bólintott az apát. - Majere áldása már rajtad van, és
mostantól az enyém is. Megkeresed Valthonist? - kérdezte, miközben Rhys
az ajtó felé lépdelt.
- Nem tudom - felelte Rhys őszintén. - Két élet felett kell döntenem.
Valthonis és Mina között. Félek, egy ilyen találkozás mindkettőjük számára
végzetes lehet.
- A választás a te kezedben van, Rhys barát - felelte az apát síri hangon -, de
hadd emlékeztesselek egy ősi mondásra: „Ha a félelem a vezetőd, sosem
hagyod el az otthonod."
 6. FEJEZET

Nadragulyát, Minát és Attát egy mogorva pap fogadta Majere

templomában. Itt mindig mindenkit szívesen fogadtak, soha senkit nem
küldtek el. Csak annyit kértek a látogatóktól, hogy ne zajongjanak, és ne
zavarják a meditáló híveket. Maguk a szerzetesek is suttogva beszélgettek
egymással. Akik ennek ellenére hangoskodtak, vagy illetlenül viselkedtek,
azokat udvariasan megkérték a távozásra. Azonban szinte soha nem történt
semmi probléma, lévén, hogy a templom nyugalma azonnal átragadt arra,
aki átlépett a küszöbön. Még a surranókat is beengedték, aminek
Nadragulya felettébb örült.
- A surranókat a legtöbb helyen nem szeretik - magyarázta Nadragulya a
papnak.
- Szükségetek van valamire? - kérdezte a pap.
- Csak a barátunkra, Rhysre - felelte Nadragulya. - Itt kell találkoznunk
vele - oldalvást Minára pillantott, majd gyorsan hozzátette -, és a lehető
leggyorsabban, ha nem gond.
- Rhys barát éppen őszentségével beszél - mondta a pap. - Szólok neki,
hogy megérkeztetek. Addig is, hozhatok nektek ételt és italt?
- Nem, köszönöm, már reggeliztem. Habár, ehetek éppenséggel valamit -
válaszolta Nadragulya.
Mina nem szólalt meg, csak megrázta a fejét. Szégyenlős kislány
benyomását keltette. Leszegte a fejét, és lapos pillantásokkal próbálta
felmérni a környezetét. Tiszta illata volt a mosakodástól, és új öltözéket is
kapott: gyöngyházfényű gombokkal díszített ruhácskát, hosszú, feszes
ujjakkal. Úgy festett, mint egy álszent kereskedő elkényeztetett kicsi
lánykája, de szerencsére nem úgy viselkedett. A sok bohóckodása és
csínytevése, amelyeket a fogadóban és a templomhoz vezető úton követett
el, majdnem őrületbe kergette Nadragulyát.
Mina gyorsan megunta a kenyérsütést és tésztadagasztást, ezért Laura
kiküldte őt az udvarra játszani. Amint kiszabadult a fogadóból,
meg sem állt az utcáig, ahol az őrök lábai közt futkározott, és felszaladt
szinte az összes lépcsőn a fák tetejéig. Nadragulya és a Selyemfa Őrség
tagjai nem győztek utána loholni. Amikor végre sikerült megszelídíteni őt,
akkor folyton rálépett a surranó sarkára, hátha egyszer megbotlik, ha pedig
Nadragulya le akarta szidni őt, akkor csak öltögette rá a nyelvét.
Mina gyorsan ráunt Nadragulya piszkálására, és Attát kezdte el idegesíteni.
Húzogatta a farkát, csipkedte a fülét, míg a békés eb meg nem unta, és rá
nem mordult a lányra. Noha Atta foga éppen hogy csak hozzáért Mina
bőréhez, ő olyan sikoltozást rendezett, mintha éhes farkasok marcangolták
volna. Mindenki azonnal megállt az utcán, és rájuk meredt. Nem sokkal
ezután elcsent egy almát egy kereskedő szekeréről, majd Nadragulyára
fogta. Az idős kofa meglepően fürgén mozgott, és az ökle is kellemetlenül
keménynek bizonyult. A surranó azóta is sajgó fejét vakargatta. Mire a
templomhoz értek, teljesen kimerült, és alig várta már, hogy végre átadhassa
Minát Rhysnek.
Rhys egy oszlopokra támaszkodó, nyitott csarnokba vezette Nadragulyát,
amit a szerzetesek loggiának neveztek, de a surranó csak „tetővel fedett
kertnek" hívta. A loggia hosszú volt és keskeny, kőből emelt oszlopok
szegélyezték, amelyek között folyamatosan friss levegő áramlott, és
kellemes napfény szűrődött át rajtuk. A loggia közepén egy csiszolt kőből
emelt szökőkút állt, amelyből hűs víz csörgedezett, kellemes nyugalmat
árasztva. A szökőkút körül hívogató, kőből faragott padok sorakoztak.
A pap hozott Nadragulyának frissen sütött kenyeret és gyümölcsöt, majd
közölte, hogy Rhys hamarosan csatlakozik hozzájuk. A surranó rászólt
Minára, hogy üljön le, és viselkedjen rendesen, és legnagyobb
meglepetésére a lány engedelmeskedett neki. Letelepedett az egyik padra, és
nyugodtan nézelődött: a kövek között csordogáló vizet, a mélán lengő
csengettyűket, az árnyékokat a napsütötte padlón, és a vadvirágok között
óvatosan lépdelő darumadarat. Egy idő után rugdosni kezdte a padot a
sarkával, de magától abbahagyta, még mielőtt Nadragulya rápiríthatott
volna.
A surranó kényelmesen hátradőlt. Hallgatta a madarak csicsergését, a víz
csobogását, az oszlopok közt suhogó szél zúgását és a fák ágaira kötött
csengettyűk ezüstös, zenélő dallamát. Majere
templomát nemcsak megnyugtatónak, hanem unalmasnak is találta, ezért
úgy döntött, hogy alszik egy keveset, hogy kipihenje a nap fáradalmait.
Miután megette a kenyeret és a gyümölcs többségét, szólt Attának, hogy
tartsa szemmel Minát, majd lefeküdt, becsukta a szemét, és szinte azonnal
elszenderedett.
Atta leheveredett Mina lába elé, a kislány pedig megsimogatta a fejét.
- Sajnálom, hogy bántottalak - mondta neki Mina bűnbánóan.
Atta megnyalta Mina kezét, jelezve, hogy már el is felejtette a dolgot, majd
mellső lábaira hajtotta a fejét, és a vadvirágok között lépegető darut nézte,
mintha azon morfondírozna, milyen jó lenne nekiiramodni, és vadul
csaholva üldözni a hosszú lábú madarat. Békés látvány tárult Rhys szeme
elé, amikor a loggiába lépett: Nadragulya aludt; Atta a földön feküdt, és
álmosan, laposan pislogott; Mina csendben ücsörgött az egyik padon. Rhys
nekitámasztotta a padnak a sáskabotot, majd leült Mina mellé. A lány nem
nézett rá, a víz felszínén csillogó napsugarakat figyelte.
- Elárulta neked az apát, hogy hol van az Isten Otthona? - kérdezte.
- Nem tudja, hogy hol van, de ismer valakit, aki talán igen - felelte őszintén
Rhys. Tartott tőle, hogy Mina esetleg megkérdezi az illető nevét, és a
szerzetes nem tudta, hogy mitévő legyen. De a lány nem tette fel neki ezt a
kellemetlen kérdést. Rhys még nem döntötte el, hogy felkutatja-e a
Vándorló Istent, vagy sem.
Mina továbbra is némán ücsörgött. Nadragulya felnyögött álmában, majd a
másik oldalára fordult, és közben majdnem leesett a padról. Rhys óvatosan
beljebb tolta őt. Atta nyújtózott egyet, majd ő is elaludt.
Rhys kitárta a lelkét, hogy átjárja a templomkertből áradó békesség. Átadta
az istenének a vállát nyomó felelősség terhét, az aggodalmait és a félelmeit.
Éppen Majere társaságában érezte magát, hogy elérje az elérhetetlent, az
isteni tökéletességet, amikor egy sikoly megtörte a békés csendet. Atta
azonnal talpra ugrott, és vadul ugatott. Nadragulya összerezzent, és
legördült a padról. A sikolyt kiabálás hangjai követték. A düh, a félelem és a
döbbenet hangjai. Odakintről érkeztek, a sétányról.
- Tűz! - kiáltotta valaki, és Rhys már érezte is a füst szagát. Ezután
kántálást hallott, fagyos, földöntúli hangon, majd újabb
kétségbeesett sikolyokat, végül összecsapó acélpengék csendülését.
Minotauruszok bömböltek Sargonnas nevét harsogva, és Kiri-Jolith lovagjai
indultak harcba jellegzetes csatakiáltásukkal a torkukon.
A füst egyre sűrűbben szállt az égbolt felé. Fekete gomolyagok törtek be a
templomkertbe, és kanyarogtak az oszlopok között. Atta tüsszögött a
kellemetlen szagtól. A sikoltozás és a kiáltozás egyre hangosabban és egyre
közelebbről hallatszott.
Majere papjai abbahagyták békés foglalatosságaikat, és a templom
különböző pontjairól indultak el a zaj irányába. Még abban a zűrzavaros
pillanatban is megőrizték a nyugalmukat, egyenletes léptekkel haladtak, a
kapkodás és félelem legcsekélyebb jele nélkül. Többen is Rhysre
mosolyogtak, amitől őt is végtelen nyugalom töltötte el. A papok az apát
köré gyűltek, aki akkor lépett ki az irodájából. Két papot kiküldött az utcára,
hogy derítsék ki, mi történik, a többieket maga mellett tartotta.
Bármi történjék is odakint, biztos, hogy Majere templomában a
legbiztonságosabb.
Egyre többen sikoltoztak és kiáltoztak. Rhys felismert egy markáns hangot,
amely parancsokat osztogatott.
- Ez Gerard! - mondta Nadragulya. Sajgó könyökét vakargatta, amit akkor
ütött be, amikor leesett a padról. Az oszlopok takarásából nézegetett a ricsaj
irányába. - Látsz valamit? Mi történik odakint?
Egy sövény és egy fasor takarta el a kilátást, de Rhys narancsszínű
villanásokat vett észre az összefonódó levelek között. Nadragulya
felmászott a pad tetejére.
- Kigyulladt egy épület - jelentette. - Nem látom, hogy melyik lehet az, de
remélem, hogy nem a fogadó. Ma csirke és sütemény este van.
- A tűz túl közel van - mondta Rhys. - Az nem lehet a fogadó, inkább
valamelyik templom.
Mina odabújt a szerzeteshez, és megfogta a kezét. A sikolyok és kiáltozások
még közelebbről és még hangosabban hallatszottak. A sűrű füst már marta a
torkukat. A két pap időközben visszatért, hogy jelentést tegyenek az
apátnak. Síron túli kifejezés ült ki az arcukra, és kapkodva, hadarva
beszéltek. Az apát végighallgatta őket, majd azonnal utasításokat adott. A
papok visszasiettek a szobáikba, s nem sokkal később pálcákkal a kezükben
tértek vissza, Majeréhez imádkozva. Egyszerre lépve, egyenletes ütemben
indultak el az utca
felé, ahol a hangokból ítélve már valóságos háború dúlt. Az
apát odalépett Rhyshez.
- Ti maradjatok itt a templom falain belül. Mint ahogy te is hallod, újabb
zavargás tört ki a Templom sétányon. Nem lenne biztonságos, ha utánunk
jönnétek.
Mina összerezzent egy meglepően hangos üvöltéstől. Elsápadt, és halkan
nyöszörgött. Az apát ránézett, és amúgy is baljós ráncai még tovább
mélyültek.
- Mi történik itt apátságos uram? - kérdezte Nadragulya. - Kitört a háború?
A fogadó nem lángol, ugye? Ma csirke és sütemény este van!
- Sargonnas temploma ég - felelte az apát. - Chemosh hívei gyújtották fel,
és most megtámadták Mishakal és Kiri-Jolith templomát. Állítólag ördögi
lényeket idéztek meg a sírokból, és most az oldalukon harcolnak.
- Ördögi lények a sírokból! - lelkendezett Nadragulya. Izgatottan ugrott le a
pad tetejéről. - Bocsássatok meg, de alig van alkalmam ördögfélékkel
beszélnem. El sem tudjátok képzelni, hogy ez milyen izgalmas.
- Nadragulya, nem. - kezdte Rhys.
- Nem tart sokáig. Csak váltok néhány szót ezekkel az ördögszerűségekkel.
Ki tudja, talán rábeszélhetem őket a vezeklésre. Azonnal visszajövök,
megígérem.
- Atta! Őriz! - adta utasításba Rhys, és a surranóra mutatott.
A kutya Nadragulya elé állt, és szigorúan nézett rá. Amint megmoccant, Atta
követte. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
- Rhys! Ezek ördögszerű lények! - visította Nadragulya. - Ördögi lények a
sírból! Nem szalaszthatom el a lehetőséget! Ezt te sem akarhatod!
A füst még sűrűbben gomolygott, mint addig, és a lángok hangos
recsegéssel ropogtak. Mina köhögni kezdett.
- Jobb lenne, ha behúzódnátok az épületbe, barát, ott tisztább a levegő -
javasolta az apát.
Egy pap sietett oda az apáthoz, és síri hangon motyogott neki valamit. Az
apát Rhysre mosolygott, majd elsietett a pappal. Mina most már
folyamatosan köhögött. Rhys szeme könnyezett. Hamu és parázs szállt be a
kertbe, lángra lobbantva a szárazabb fűcsomókat.
A szerzetes kézbe vette a sáskabotot.
- Mindketten gyertek velem.
- Rhys, én tényleg úgy gondolom, hogy a hasznomat vehetnétek azokkal az
ördöglényekkel szemben - vitatkozott tovább a surranó. - Persze attól függ,
hogy milyen teremtményekről van szó. Ott vannak azok, akik az Abyssban
élnek, meg azok, amelyek.
- Mina! - kiáltotta egy durva, nyers hang.
Mina megfordult. Egy csontpáncélba öltözött, félelmetes alakot látott
kibontakozni a sűrűn gomolygó füstből.
- Érted jöttem! - mondta Krell. - Chemosh küldött - tette hozzá. Rhys
azonnal megértette, hogy mi történik valójában. Az utcai zavargás és a
templomtűz csak elterelés. Mina a valódi célpont. Rhys felemelte a
sáskabotot, majd Mina és Krell közé állt.
- Nadragulya! Vidd Minát, és meneküljetek! - kiáltotta a surranónak.
Nadragulya megragadta Mina kezét. A hangos kiáltozás és sikoltozás, a
ropogó tűz és a fojtogató füst félelemmel töltötte el a kislány szívét.
Belecsimpaszkodott Rhysbe, és Krellre kiáltott.
- Nem megyek veled!
- Mina, mennünk kell - noszogatta Nadragulya, és próbálta lefejteni pici
ujjait Rhys köpenyéről.
Mina azonban hevesen rázta a fejét, és tovább kapaszkodott Rhysbe. Krell
elővett egy aranysávokkal díszített fémgolyót.
- Látod ezt, Mina? Ez egy mágikus játék. Ha a golyó eltalál téged, akkor
fogságba ejt. Nem tudsz majd mozogni, és kénytelen leszel velem jönni.
Megmutatom, hogyan működik. Ezt nézd!
Krell elhajította a fémgolyót. Nadragulya egy kétségbeesett mozdulattal
Mina elé vetette magát. Krell azonban nem a lányra célzott. Rhys mellkasát
találta el vele.
- Béklyó! - kiáltotta Krell.
Aranyszálak pattantak ki a fémgolyó belsejéből, körülfonták a szerzetest, és
szorosan a végtagjaira tekeredtek. Rhys kétségbeesetten próbált
kiszabadulni, de minél erősebben kapálózott, az aranyszálak annál
szorosabban szorították a karját és a lábát. Krell önelégülten mosolygott
koponya alakú csontsisakja alatt. Elindult a tehetetlen szerzetes felé. Atta
ádázul vicsorgott, majd az ellenségre vetette magát. Krell letörte a vállából
kiálló egyik csontkinövést, majd a kutyára sújtott az éles fegyverrel.
Nadragulya
még időben nyúlt az acsarkodó kutya után, és berángatta őt a pad alá. Az
aranyszálak mélyen Rhys bőrébe mélyedtek, a karjait szorosan a testéhez
kötötték, és elszorították a vérkeringését. Mina minden erejét beleadva
rángatta a köteléket, de csak egy kisgyermek ereje lakozott a karjában, nem
egy istennőé. Atta továbbra is vicsorgott, és ismét próbált gazdája
ellenségére támadni.
Krell Nadragulyára vigyorgott, és felé döfött a csontfegyverrel. Érces
hangon kinevette az összerezzenő surranót, majd tudomást sem véve a
harcias kutyáról, Mina fölé magasodott, aki még mindig az aranyszálakat
ráncigálta.
Krell szórakozottan nézte hiábavaló próbálkozását. - Sosincs a közelben egy
isten, amikor igazán szükség lenne rájuk, nem igaz, szerzetes? - gúnyolódott
Krell. Felemelte a kezét, kinyújtotta a mutatóujját, majd hisztérikusan
üvöltve megbökte vele Rhys mellkasát.
A szerzetes megtántorodott. Mivel az aranyszálak gúzsba kötve tartották a
kezét és a lábát, elveszítette az egyensúlyát. Krell ismét megbökte őt,
ezúttal erősebben. Rhys hanyatt vágódott, és mivel sehogy sem tudta
tompítani az ütközést, erősen beverte a fejét a kemény kőpadlóba. Csillagok
cikáztak a szeme előtt. Érezte, hogy örvény ragadja magával, és húzza az
elkerülhetetlen sötétség felé. Hiába küzdött ellene, elveszítette az
eszméletét.
 7. FEJEZET

Nadragulya nem tudta tovább féken tartani Attát. A kutya kirontott a pad
alól, és Krell torkának ugrott. A halállovag a karján lévő csont alkarvédővel
megütötte az állatot. Atta elrepült, Rhys mellé zuhant, és kábán rázogatta a
fejét. Alig kapott levegőt, de Nadragulya látta a mellkasán, hogy lélegzik,
amit Rhysről már nem mondhatott el. Mina Rhys mellett térdelt, rázogatta
és szólongatta őt. A szerzetes szeme azonban csukva maradt, és nem
moccant. Krell Mina fölé magasodott. Eldobta a válláról letört csontdárdát.
Elővett egy második fémgolyót.
- Most már velem jössz? - kérdezte.
- Nem! - kiáltotta Mina, és felemelte a kezét, hogy védje magát. - Menj el!
Kérlek, menj el!
- Nem akarok elmenni - mondta Krell kiélvezve a helyzetet. - Labdázni
akarok veled. Kapd el a golyót, kislány!
Mina felé dobta a fémgolyót, amely eltalálta a kislány mellkasát.
Aranyszálak pattantak ki belőle, mint megannyi tekergőző kígyó, és
gyorsan, szorosan körbefonták a végtagjait. Mina tehetetlenül feküdt a
földön, és rémülten nézett fel Krellre.
- Mina, te egy isten vagy! - kiáltott rá Nadragulya. - A mágia nem fog
rajtad! Kelj fel!
Krell a surranó felé fordult, aki próbálta olyan kicsire összehúzni magát,
amennyire csak tudta, és bebújt a kőpad alá. Mina azonban nem hallotta
meg a hangját, vagy ami valószínűbb, nem hitt neki. Zokogva feküdt tovább
a földön.
- Még hogy isten! - kacagott Krell gúnyosan. Önelégülten nézte a vinnyogó
kislányt, aki próbált elkúszni előle. - Nem vagy több egy nyafogó korcsnál!
Nadragulya lemondóan felsóhajtott.
- Azt hiszem, ezt nekem kell elintéznem - motyogta maga elé. - Azt hiszem,
a történelem során most először ment meg egy surranó egy istent.
- Azonnal indulunk - mondta Krell Minának -, de előbb meg kell ölnöm a
szerzetest.
Krell letört egy újabb csontdárdát a testéről, és Rhys fölé állt.
- Kellj fel! - parancsolta, és megbökte a szerzetes mellkasát a
csontdárdával. - Nem mulattat, ha eszméletlenül kell megölnöm téged. Azt
akarom, hogy lásd a halál közeledtét. Kellj fel! - ismét megbökte a
szerzetest. Vér itatta át a narancsszínű köpenyt. Nadragulya megtörölte
verejtékező homlokát, majd Krell irányába mutatott nedves ujjaival, és halk
énekbe kezdett.

Érzed, hogy fáradsz,

Mosolyod már lankad. A
sok mérföld után, Lábad
már csak baktat. Izmod
sajog, Lépted inog.
Hamarosan megtántorodsz,
Gyenge térdedre hát lerogysz. A
rím immáron véget ér, Kihuny
hát az éles fény, Te ocsmány
rém!

Az „ocsmány rém" természetesen nem volt a varázsige része, Nadragulya

csak ezért tette hozzá, mert nem tudta magában tartani az érzelmeit, és még
rímelt is. Többször is félbe kellett szakítania az éneket, amikor túl sok
füstöt nyelt, és köhögés fogta el, és félt tőle, hogy a végén megtörik a
mágia. Feszülten várakozott. Egy ideig nem történt semmi, majd megérezte
a varázslat erejét. A mágikus energia a vízből érkezett, amely átáztatta a
cipőjét, a füstből, amely eltelítette a tüdejét, a rideg kőből, amitől libabőrös
lett a bőre, és a tűzből, amely felmelegítette a testét.
Amikor az összes összetevő elvegyült, Nadragulya befejezte a varázslatot.
Sötét fénycsóva csapott ki az ujjaiból.
Ez volt Nadragulya kedvence: a sötét fénycsóva. Azért kedvelte ennyire,
mert olyan, hogy „sötét fénycsóva" nem létezhet. Mégis így hívták a
varázslatot, az anyja legalábbis így tanította neki. Ráadásul a
fénycsóva valójában nem is volt olyan sötét. Inkább lilásnak mondta volna,
fehér sávval a közepén. Ennek ellenére értette, hogy egyesek miért nevezik
sötét fénynek. Elmosolyodott. Ha Rhys és Atta nem feküdtek volna
eszméletlenül, és nem kellett volna aggódnia miattuk, akkor még élvezte is
volna a varázslást.
A sötét fénycsóva hátba találta Krellt. A lilásfehér fény beburkolta egy
pillanatra, majd elillant.
Krell teste görcsbe rándult, és majdnem elejtette a kezében lévő csontdárdát.
Megrázta sisakos fejét, majd kíváncsian nézett körül, mint akinek fogalma
sincs, hogy mi történhetett. Gyanakvó pillantást vetett Minára.
A lány azonban ugyanúgy feküdt a földön, gúzsba kötve, ahogy ott hagyta.
Nem sírt, csak kikerekedett szemmel meredt a surranóra.
- Ne szólalj meg! - jelezte neki Nadragulya. - Kérlek, csak most az egyszer
maradj csendben! - mondta, majd még összébb húzta magát a pad alatt.
Krell úgy döntött, hogy csak képzelődik. Meglóbálta a kezében lévő
csontdárdát, hogy jobb fogást találjon rajta, majd felkészült rá, hogy Rhys
szívébe döfje. Nadragulya abban a pillanatban tudta, a varázslata nem
sikerült. Reményvesztetten csikorgatta a fogát. Már éppen azon a
kétségbeesett lépésen gondolkodott, hogy ráveti pehelykönnyű testét
Krellre, amikor a szörnyeteg megingott. Megtántorodott, és kiejtette a
dárdát a kezéből.
- Ez az! - lelkendezett Nadragulya mosolyogva. - Fáradtnak érzed magad.
Nagyon-nagyon fáradtnak. Az a páncél nagyon, de nagyon nehéz, és.
Krell térdre rogyott. Próbált felállni, de a csontpáncél hatalmas súlya
visszahúzta, és elterült a földön. A csontpáncél börtönében tehetetlenül
vergődött a földön, hasztalan kapálózott, mint a hátára fordított teknős.
Nadragulya előmászott a rejtekhelyéről. Tudta, hogy nincs túl sok ideje, a
varázslat hatása hamarosan elmúlik.
- Segítség! - kiáltotta a füsttől fuldokolva. - Segítség! Rhys megsebesült!
Segítsen valaki! Apát uram! Segítsen valaki!
Senki sem jött. A papok és az apát odakint harcoltak az utcán, ahol a
hangokból ítélve egyre hevesebb csata dúlt. A tűz is sebesen terjedt. Már
mindent beborított a sűrű, fekete füst, a lángok pedig fel
felcsaptak a fák koronái fölé.
Nadragulya felkapta a földről a csontdárdát. Krell a csontsisakja résén
keresztül figyelte minden mozdulatát, és elátkozta őt. Nadragulya lágy rész
után kutatott, ahová beledöfhetné a dárdát, de a csontpáncél Krell egész
testét beborította. Mivel jobb ötlete nem akadt, lesújtott a dárdával Krell
sisakjára. Krell becsukta a szemét, és szitkokat szórt a surranóra. Próbálta
elkapni a karját, de Nadragulya varázslata még hatott, így ernyedten
visszahuppant a földre. Nadragulya ismét lesújtott a sisakra, és Krell ekkor
felordított. A surranó ezután addig csépelte őt, amíg Chemosh szolgája abba
nem hagyta az ordítozást és a rángatózást. Nadragulya még tovább ütlegelte
volna őt, de a csontdárda nem bírta tovább, és kettétört. Alaposan megnézte
magának Krellt. Nem hitte, hogy meghalt, valószínűleg csak elveszítette az
eszméletét, és ha magához tér, akkor igen csak rossz hangulatban lesz.
Gyorsan a barátjához sietett, és letérdelt mellé.
Mina a földön fekve rúgkapált, próbálta magára vonni a surranó figyelmét.
- Hogy csináltad ezt? - kérdezte Mina. - Hogy csináltad azt a lila fényt?
- Ne most! - vakkantotta Nadragulya. - Kelj fel, Rhys! Nadragulya erősen
rázogatta Rhys vállát, de a szerzetes meg se moccant. A bőre hamuszürkévé
vált. Nadragulya felemelte Rhys tarisznyáját, és párnaként a feje alá tette.
Amikor azonban megemelte a barátja fejét, vértócsát vett észre a kövön.
Visszahúzta a kezét. Vér borította. Ismert egy gyógyító erővel bíró
varázslatot, de túl ideges volt ahhoz, hogy felidézze a varázslat igéit. Csak a
sötét fény szavai keringtek a fejében, mint a kellemetlen dallam, amelyet
csak úgy meghallunk, és utána sehogy sem tudjuk kiverni a fejünkből.
Úgy gondolta, ha eltereli a figyelmét, és egy ideig másra gondol, akkor a
varázsigék majd csak úgy bevillannak az agyába. Odafordult Attához, aki
csukott szemmel feküdt az oldalán. A mellkasára tette a kezét, és érezte,
hogy erősen ver a szíve. Megpaskolta a fejét. Atta csóválni kezdte a farkát.
Nadragulya mosolyogva megölelte, majd leguggolt, és aggódva nézte az
eszméletlenül fekvő Rhyst. Kétségbeesetten, és egyre idegesebben próbálta
felidézni a gyógyító varázslat szavait.
- Nadragulya. - szólt hozzá Mina.
- Csendet! - förmedt rá Nadragulya dühösen. - Rhys csúnyán megsebesült,
én pedig nem emlékszem a varázslatra. Ez az egész. a te hibád!
Mina elsírta magát.
- Ezek a kötelek vágják a bőrömet! Vedd le rólam!
- Vedd le te! - mordult rá a surranó.
- De én nem tudom! - fakadt ki Mina visító hangon.
De igen, hiszen isten vagy! - Nadragulya legszívesebben ráordított volna a
kislányra, de nem tette, mert egyszer már próbálta, és akkor sem ért el vele
semmit. De talán más módon.
- Persze, hogy nem tudod! - gúnyolódott a surranó. - Te ember vagy, és az
emberek túl tohonyák és ostobák. Bármelyik surranó ki tudna szabadulni.
Én is könnyedén kibújnék a kötelek alól! - csettintett az ujjával, hogy
mutassa, mennyire egyszerű lenne. - De mivel te ember vagy, ráadásul
kislány, neked semmi esélyed.
Mina abbahagyta a sírást. Nadragulyának fogalma sem volt, hogy mihez
kezd most a lány, de nem is érdekelte. Túlságosan is aggódott a barátja
miatt. Ekkor zajt hallott. Azt hitte, hogy Krell tért magához. Rémülten
fordult felé, de a halállovag továbbra is mozdulatlanul feküdt a földön.
Nadragulya tisztában volt vele, hogy csak idő kérdése, hogy magához térjen,
és akkor mindennek vége. Ismét rázogatni kezdte a szerzetes vállát, és
hangosan szólongatta.
- Rhys! Hallasz engem, Rhys? - ismételgette. - Kelj fel, kérlek! Kelj fel!
Rhys felnyögött. Megrezzent a szemhéja, ami reménnyel töltötte el
Nadragulyát. Rhys végre kinyitotta a szemét. Fájdalmasan felszisszent, majd
kifordult a szeme.
- Ó, ne! - kiáltott fel Nadragulya, és megragadta Rhys köpenyét. - Ne ájulj
el ismét! Maradj velem!
Rhys erőtlenül elmosolyodott. A szeme nyitva maradt. Egyik pupillája
jobban kitágult, mint a másik, próbált összpontosítani, hogy tisztán
láthasson.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Nadragulya.
- Nem túl jól, barátom - felelte Rhys alig hallható, elhaló hangon. - Hol van
Mina? Jól van?
- Itt vagyok, Rhys - válaszolta Mina.
A surranó úgy ugrott talpra, mintha tüzes vassal piszkálták volna meg. A
hang a válla fölül érkezett. Szóval bevált a kis cselvetés. Az aranyszálak
még mindig ott tekergőztek a földön, de a lány már nem volt ott a
szorításukban.
Bánatos képpel nézett le Rhysre. A sírástól felpuffadt kissé az arca, amelyet
hamu borított, és könnycsíkok barázdáltak.
- Igazad van, Nadragulya - folytatta Mina -, ez az én hibám.
A lány olyan riadtnak és boldogtalannak látszott, hogy Nadragulya apró kis
féregnek érezte magát.
- Mina, én nem úgy értettem. - kezdte a mentegetőzést.
A lány nem figyelt oda rá. Lehajolt Rhyshez, és arcon csókolta.
- Ettől majd jobban érzed magad - mondta neki. - Sajnálom. Nagyon
sajnálom. Többé nem kell vigyáznod rám.
Ekkor, még mielőtt a surranó bármit is tehetett volna, a lány felkapta a két
varázstárgyat rejtő tarisznyát, és elrohant.
- Mina! - kiáltott utána. - Ne légy ostoba!
Ő azonban rohant tovább, és hamarosan eltűnt a gomolygó füstben.
- Mina! - kiáltott utána Rhys is. - Mina, gyere vissza!
A hangja erősen csendült. A tekintete ismét tiszta volt és éber. A szín
kezdett visszatérni az arcába.
- Rhys, hisz te jobban vagy! - ujjongott Nadragulya.
A szerzetes fel akart állni, de még mindig gúzsba kötötték az aranyfonalak,
és visszahanyatlott a kőpadlóra.
- Nadragulya, rohanj Mina után!
Nadragulya azonban csak állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Rhys felsóhajtott.
- Barátom, tudom, hogy.
- Igaza van, Rhys - mondta Nadragulya. - Ez a harc, a tűz, az ördöglények a
sírból, Krell és a sok öldöklés. ez mind az ő hibája. Nem hagyom, hogy
utána menj! Krell hamarosan magához tér, és noha a fejed már nem fáj, még
mindig gúzsba vagy kötve. Krell meg akar ölni téged!
Rhys felnézett a surranóra.
- Te vagy az egyetlen, akire számíthatok, barátom. Az egyetlen, akiben
megbízom. Meg kell találnod Minát, és vissza kell hoznod ide a templomba.
Ha én nem leszek itt. akkor az apát tudni fogja, hogy
mit kell tenni.
Nadragulya szája széle remegni kezdett.
- Rhys, ne tedd ezt. A
férfi elmosolyodott.
- Nadragulya, nem akarom, hogy bármit is megtegyél nekem. Csak kérem
tőled. barátom.
Nadragulya szúrós szemmel nézett le rá.
- Ez nem szép tőled, Rhys! - mondta Nadragulya mogorván. - Rendben van,
utána megyek, de - szigorúan megfenyegette a szerzetes a mutatóujjával -
mielőtt az után a kis csitri után szaladok, hozok neked segítséget! Utána
majd Mina után megyek. Talán - tette hozzá az orra alatt mormogva.
Vetett egy gyors pillantást Krellre, aki még mindig eszméletlenül feküdt a
földön, de félő volt, hogy most már hamarosan magához tér. Ha a varázslat
hatása megszűnik, akkor a halállovag ugyanolyan erős lesz, mint korábban,
csak kétszer olyan dühös, és háromszor olyan ádázul akarja majd megölni
Rhyst, mint korábban.
- Atta, maradj itt vele! - mondta Nadragulya a kutyának, és megpaskolta a
fejét.
- Atta, menj Nadragulyával! - parancsolt rá az ebre Rhys.
Az eb talpra ugrott, és megrázta a bundáját. Nadragulya vetett egy utolsó
pillantást Rhysre, remélve, hogy meggondolja magát.
- Ne aggódj miattam, barátom - nyugtatta őt a szerzetes. - Majere vigyáz
rám. Menj, és keresd meg Minát!
Nadragulya megcsóválta a fejét, majd elrohant. Abba az irányba indult, ahol
Mina eltűnt a ködszerű füstben. Természetesen a lehető legrosszabb irányt
választotta. Egyenesen az utcára, és az odakint tomboló csatára nyíló kapu
felé szaladt.
A surranó céltalanul futott Attával a nyomában. Letiporták a virágokat és a
zöldségeket, amelyeket vastag hamu és korom borított. Alig látott az orráig
a sűrű füstben, ami egyre erősebben kaparta a torkát. Hasztalan próbálta
ellegyezni. Még Atta is folyamatosan prüszkölt és tüsszögött.
Örömmel tapasztalta, hogy az utcán tisztább a levegő. A szél szerencsére
elfújta a füstöt. Nadragulya ide-oda forgolódott. Minát kereste, és
természetesen valakit, aki segíthetne Rhysnek. Gyorsan elveszítette minden
reményét. Földbe gyökerezett lábbal
nézte az egyébként békés utcán tomboló zűrzavart. Oly sokan harcoltak
egymással, hogy hirtelenjében azt sem tudta megállapítani, hogy ki kinek az
oldalán áll. A városi őrök köpenyét viselő harcosok éppen egy minotauruszt
próbáltak ledönteni a lábáról. Nem messze tőlük Kiri-Jolith fényes páncélt
viselő lovagjai hadakoztak egy csoportnyi csuklyás, fekete köpenyes,
kántáló pappal. Mindenhol testek hevertek az utcán. Sokan fájdalmasan
nyöszörögtek, és néhányan már nem mozdultak.
A tűz még hevesen égett. Sargonnas temploma beomlott, és a lángok
átterjedtek Mishakal templomára.
Nadragulya Minát kereste a szemével, de a csata zűrzavara, a tűzből
gomolygó füst, és a kellemetlen tény miatt, hogy az emberek derekáig ér
csupán, nem sok reménye volt rá, hogy megtalálja őt.
- Ha van egy csepp esze, akkor messziről elkerüli a csata sűrűjét -
okoskodott Nadragulya fennhangon. - De végül is Mináról beszélünk
- legyintett lemondóan.
És mindeközben Rhys még mindig tehetetlenül fekszik a földön, és lehet,
hogy Krell már magához is tért.
Egy minotaurusz a közelébe sodródott, miközben egy fekete köpenyes
pappal harcolt. Nadragulyának ki kellett térnie az útjából, nehogy
agyontiporja, és véletlenül beleesett a vízelvezető árokba. Miközben ott
feküdt, megállapította, hogy a földhöz lapulva sokkal biztonságosabb, mint
állva. Begurult egy sövény mögé. Atta végig ott kuporgott mellette.
Nadragulya haragudott saját magára. Ahelyett, hogy Mina után kutatna, ott
kuporog egy koszos árokban. Gerard biztosan odakint van valahol. És az
apát is. Csak talál valakit! Bárcsak jobban rálátna az utcára!
Talán felmászhatna egy fára. Éppen ki akart mászni az árokból, amikor
megérezte, hogy valami mászik a tarkóján. Hátranyúlt, és egy szöcske akadt
a kezébe.
A kis rovar azonnal új ötletet adott neki. A mellkasára tűzött aranyszöcskére
pillantott.
- Mina mondott valamit a nagy ugrásról. Végül is nem árthat. Kell
imádkoznom? Remélem nem, mert az nem megy valami jól - motyogott
magában a surranó.
Nadragulya kézbe vette a kisméretű, aranyból készült szöcskét. Behajlította
a térdét, és elrugaszkodott.
Magasan a templom teteje felett találta magát. Annyira meglepődött, és
annyira lenyűgözte az élmény, hogy meg is feledkezett róla, miért is akart
körülnézni. Már csak azt vette észre, hogy közeledik a talaj felé. Megrémült
egy pillanatra, hogy kemény földet érés lesz, de puhán, lágyan érkezett.
Mint egy szöcske.
Ismét felugrott a magasba. Nem tudott betelni a lélegzetelállítóan izgalmas
élménnyel. Ezúttal még magasabbra ugrott, jóval a templom teteje fölé.
Madártávlatból nézett le az utcákon uralkodó kegyetlen, véres zűrzavarra.
- Nem nézek ki ostobán? - kérdezte önmagától.
Integetett Attának, aki fel-alá rohangált odalent, és hevesen ugatott felfelé.
Nadragulya nem törődött vele, ő Minát, Gerardot és az apátot kereste a
tömegben.
Őket ugyan nem látta, de észrevett egy vörös köpenyes alakot, aki
nyugodtan álldogált az egyik fa alatt, és érdeklődve nézte a csatát.
Nadragulya ugyan nem látta őt tisztán a füst miatt, de úgy vélte, hogy egy
pap. Miután földet ért, megpaskolta a kis szöcskét köszönete jeleként, és
becsúsztatta a zsebébe. Ezután a vörös köpenyes alak irányába indult. Vadul
integetett, és közben segítségért kiáltozott.
Az idegen alak észrevette őt, és azonnal felemelte mindkét kezét. Kékes
villám jelent meg az ujjai között. Nadragulya azonnal megtorpant. Nem
Majere papja volt, hanem egy vörös köpenyes varázsló.
- Ne gyere közelebb, surranó! - figyelmeztette őt a mágus komoran. A
varázsló mély és dallamos női hangon beszélt. Noha Nadragulya nem látta
az arcát, mert csuklya takarta, felismerte az ujján csillogó gyűrűket, és
kivételesen pazar selyemköpenyét.
- Jenna úrnő! - kiáltott fel őszinte örömmel a hangjában. - Annyira örülök,
hogy látlak!
- Te vagy Nadragulya, igaz? - érdeklődött a nő meglepetten. - A halottlátó
surranó. Ő pedig itt Atta - nézett rá a kutyára, aki azonban kellő távolságból
morgott rá.
A varázslónő ujjai között cikázó villámok elillantak, és Jenna kezet nyújtott
Nadragulyának, a surranó azonban óvatosságból a háta mögé rejtette
mindkét kezét, nehogy egy villámfoszlány megcsípje érzékeny ujjbegyeit.
- Szükségem van a segítségedre, Jenna úrnő - kezdte Nadragulya, de a nő
félbeszakította.
- Lunitari nevére mondom, mi a vörös köpeny folyik itt? - kérdezte.
- Vigasz lakóinak talán egytől egyig elment az esze? Gerardot kerestem, és
azt mondták, hogy itt megtalálom. Hallottam, hogy zavargások törtek ki, de
azt nem gondoltam, hogy egy csatatér kellős közepén találom magam.
Értetlenül megcsóválta a fejét.
- Ez igen nyugtalanító. Meg tudod mondani, hogy ki harcol ki ellen, és
miért?
- Igen, úrnő! - vágta rá Nadragulya. - Nem, úrnő! Tudom is, meg nem is.
Erre most nincs időnk. Meg kell mentened Rhyst! Bent fekszik a
templomban, mágikus aranykötéllel kötözték le, és van ott egy halállovag,
aki megesküdött, hogy megöli őt. Én segítenék neki, de Rhys megkért, hogy
keressem meg Minát. Ő egy isten, és nem szaladgálhat itt csak úgy.
Köszönöm, hogy segítesz, úrnő. Most sajnos nincs több időm, rohannom
kell.
- Várj! - kiáltott utána Jenna, és megragadta a surranót a gallérjánál fogva. -
Mit mondtál Rhysről, és a mágikus kötélről, és a miről? Nadragulya
szaporán kapkodta a levegőt, és érezte, hogy nem tudja még egyszer
elhadarni mindazt, amit az előbb mondott, ráadásul a szeme sarkából mintha
Mina ruháját pillantotta volna meg a gomolygó füstben.
- Rhys. a templomban. egyedül. a halállovag! - zihálta. - Rohanj, és mentsd
meg őt, úrnő!
- Az én koromban én már nem rohangálok - mondta Jenna szigorú hangon.
- Akkor sétálj sebesen, csak kérlek, siess! - mondta Nadragulya, majd egy
erős rántással kiszabadult a szorításból, és hátra sem nézve rohant lefelé az
utcán, Attával a nyomában.
- Halállovagot említettél? - kérdezte Jenna.
- Egykori halállovag! - felelte Nadragulya kiabálva. Ezzel úgy döntött, hogy
az egyik feladatát el is végezte, és most már nyugodtan megkeresheti Minát.

- Egykori halállovag. Ez ám a megkönnyebbülés - motyogta maga

elé Jenna.
Zavarodottan álldogált a fa alatt, és azon morfondírozott, hogy most mitévő
legyen. Akár el is engedhette volna a füle mellett a surranó értelmetlen,
zagyva meséjét (még hogy szabadon szaladgáló isten!), de ismerte
Nadragulyát, és tudta, hogy ő nem hétköznapi surranó, ő nem fecseg össze
mindenféle hihetetlen képtelenséget. A legutóbbi látogatása alkalmával
találkozott vele, amikor ő és Gerard és Rhys és Kiri-Jolith egyik lovagja
sikertelenül próbálták meg megállítani Chemosh egyik választottját.
Jenna akkor megkedvelte a szűkszavú, udvarias szerzetest, Kőműves Rhyst,
és tudta, hogy Rhys igen nagyra tartja a surranót, ami további nyomatékot
adott Nadragulya gyorsan elhadart szavainak. Ráadásul Nadragulya a
legutóbbi vészhelyzet alkalmával bebizonyította, hogy lehet rá számítani, és
józanul gondolkodva cselekszik, ami a legtöbb surranóról nem mondható el.
Jenna tehát úgy döntött, hogy Rhys valóban nagy veszélyben lehet, ahogy
Nadragulya állította (noha a halállovaggal kapcsolatban továbbra is
fenntartotta a kételyeit). Mellőzve a futást és a sebes sétát, a fejére húzta a
csuklyát, elmondott egy varázsszót, majd higgadt méltósággal kilépett térből
és időből.
Ahogy a surranónak is mondta, ebben a korban ő már nem rohangál sehova.
 8. FEJEZET

Rhyst gúzsba kötötte az aranyfonál. Tehetetlenül feküdt a templom

kőpadlóján. Meg se tudott moccanni, semmit sem tehetett szorult helyzete
ellen, csak az oszlopok között gomolygó füstöt nézte. A feje legalább már
nem sajgott, meggyógyította Mina csókja. Erről eszébe jutott, hogy miféle
borzalmas iróniára képes a sors: a csók, amely megölte a fivérét, őt
meggyógyította.
A közelében fekvő Krell nyögdécselni kezdett. Éledezett.
Rhys kapálózhatott volna ugyan, és rángathatta volna a mágikus köteléket,
de hasztalan lett volna. Éppen ezért inkább imádságra használta maradék
erejét. Megszólította Majerét, és kérte, hogy, adjon neki bátorságot a
harchoz, amelyet nem nyerhet meg kíméletlen ellenfele ellen, és adjon neki
bölcsességet, hogy elfogadhassa a halált.
Az ima végeztével Rhys átgördült a másik oldalára, és várta az
elkerülhetetlent.
Krell nyögve emelte fel sajgó fejét. Próbált felállni, de visszahuppant a
földre, és fájdalmasan felszisszent. Magában motyogott, hogy túl szűk a
sisakja, ezért hosszas bíbelődés után levette a fejéről. Elhajította, majd
fájdalmas nyögések közepette megtapogatta a homlokát. Hatalmas púp nőtt
a bal szeme felett, és a szája feldagadt a bal oldalon. A bőre nem hasadt fel
ugyan, de erősen zúgott a feje. Óvatosan megtapogatta a sérült területeket,
és hangosan szitkozódott.
Krell visszatette a sisakot a fejére, majd tántorogva felállt. Ránézett a
tehetetlenül fekvő Rhysre, aztán a tekintete Mina aranykötelére siklott. A
kislány nem volt ott.
Krell letört egy újabb csontkinövést a válláról, és Rhys elé állt. - Hol
van? - kérdezte bömbölő hangon. - Hol van, te átokfajzat?
Próbálta beledöfni a csontdárdát a szerzetesbe de Rhys ekkor váratlanul
oldalra gördült, és nekiütközött Krell csontpáncéllal borított sípcsontjának.
A halállovag elveszítette az egyensúlyát, és
átesett a szerzetes testén. Hangos csattanással ért földet, még az oszlopok is
beleremegtek.
Krell hörögve emelkedett négykézlábra, majd az egyik kőpadra
támaszkodva feltolta magát. Felvette a földről a csontdárdát, és lassan
odabicegett a férfihoz, aki zihálva nézett fel rá.
- Azt hiszed, hogy okos vagy, igaz, szerzetes? - Krell fogást váltott a
dárdán. - Most gurulj odébb!
Már éppen útjára engedte volna a fegyvert, amikor egy vörös köpenyes nő
bontakozott ki a füst sűrűjéből, és pont Krell előtt jelent meg. Váratlan
megjelenése alaposan meglepte a lovagot. A karja megremegett, és célt
tévesztett. A csontdárda ártalmatlanul csattant a földön.
Jenna úrnő udvariasan odabiccentett a földön fekvő Rhysnek, aki
ugyanolyan tátott szájjal bámult rá, mint Chemosh döbbent szolgája.
- Egyszerű szerzetes létedre igen izgalmas életet élsz, Rhys - mondta Jenna
érzelemmentes hangon. - Hadd segítsek.
Kimondott egy varázsszót, legyintett a kezével, mire a Rhyst gúzsba kötő
aranyszálak lebomlottak a testéről, és visszahúzódtak a fémgolyóba.
Pöckölő mozdulatot tett a mutatóujjával, és a fémgolyó belerepült a
szökőkútba. Az ismét szabad Rhys felvette a sáskabotot a földről, és Krell
elé állt.
Az egykori halállovag arra készült, hogy egy fegyvertelen szerzetessel, egy
ártalmatlan surranóval és egy kislánnyal kell szembenéznie, varázslókról
nem volt szó. Azonnal átlátta szorult helyzetét, és segítséget kért. Hallva
gazdája sürgető hangját, az egyik csontharcos abbahagyta a Mishakal
papjával vívott párbaját, és Krell segítségére sietett.
Rhys mozgást érzékelt a szeme sarkából, és felkiáltott. Jenna odafordult, és
egy bömbölő minotauruszt látott berontani a templomkertbe az utcáról. Első
ránézésre úgy tűnt, mintha a minotauruszt belülről kívülre kifordították
volna. A csontvázát kívül hordta, az izmain és szőrös bundáján. A koponyája
maga volt a harci sisakja. Vér szivárgott a harcban szerzett iszonyatos
sebeiből. A belsőségei kilógtak. A torkát elvágták, egyik szeme kifordult a
helyéből. Egy véres kardot tartott a kezében. Folyamatosan bömbölt
fájdalmában és végtelen dühében. Gondolkodás nélkül Jenna úrnőre vetette
magát.
A varázslónő félbehagyott egy varázslatot, mert semmi hasznát nem vette
volna az élőhalott minotaurusz ellen.
- Egy csontharcos - mondta csak úgy magának. - Chemosh igazán
elkeseredett lehet.
Jenna még sosem harcolt csontharcossal, és nem maradt sok ideje kitalálni,
hogy miként bánjon el vele, mielőtt az öli meg őt.

Krell megnyugodott, a varázslónő többé nem jelent problémát. Ismét a

szerzetes felé fordult, hogy befejezze a feladatát. Felvette a földről a
csontdárdát. Ekkor vette észre a sáskabotot, amely nyugtalansággal töltötte
el. Élénken emlékezett még arra a botra. Amikor Rhys a Viharerődben
„vendégeskedett", a bot átalakult egy imádkozó sáskává. A rovar rávetette
magát Krellre, leszorította hatalmas lábaival, és behatolt az agyába. Mivel
Krell akkor még halállovag volt, a sáska nem tett benne sok kárt, de szívből
meggyűlölte a rovarokat, és az emlék félelemmel töltötte el. Időnként még
mindig rémálmok törtek rá.
Felordított dühében. Csak úgy akadályozhatja meg, hogy a bot ismét
sáskává alakuljon, ha megöli a szerzetest. Elhajította a csontdárdát, és
ezúttal jól célzott.

Jenna nem foglalkozhatott az élőkkel, a halott minotaurusszal kellett

elbánnia. Olvasott a csontharcosokról, de az nagyon régen volt, még
varázslói tanulmányai alatt. A papkirály ideje óta nem láttak csontharcost
Krynn felszínén, és akkor is csak néhány létezett belőlük. Úgy rémlett neki,
hogy a tankönyvek említést tettek arról, miként lehet elpusztítani őket, de
nem tudta felidézni az ide vonatkozó sorokat. Ráadásul nem is volt ideje
hosszan gondolkodni. A minotaurusz csontharcos időközben odaért hozzá.
Felemelte hatalmas kardját, és lesújtott vele, hogy kettészelje a varázslónő
koponyáját. Sikerült is volna, ha Jenna úrnő áll előtte, de csak az illúzióját
találta el.
A valódi Jenna ezalatt a minotaurusz mögé került, és még mindig azon
morfondírozott, hogy miként végezhetne az élőhalottal. Remélte, hogy a
csontharcos tovább támadja az illúziót, és így nyer
egy kis időt. Tervét arra alapozta, hogy az élőhalottak köztudottan ostobák,
és képesek hosszasan csépelni egy illúziót anélkül, hogy felfedeznék az
igazságot. Ugyanakkor Chemosh valahogyan továbbfejlesztette élőhalott
harcosai képességeit. Miután első csapása célt tévesztett, a minotaurusz
körülnézett, hogy hová tűnhetett az áldozata.
A csontharcos azonnal észrevette őt, és meglengette roppant kardját.
Ráordított Jenna úrnőre. Jenna meg se moccant. Időközben felkészült egy
varázslatra, felidézte a megfelelő szavakat és kézmozdulatokat. Veszélyes
varázslatra készült. Ha nem sikerül, nem lesz ideje egy második varázslatra,
és ha sikerül, akkor is elképzelhető, hogy Rhys maradandó károsodást
szenved. Bízva, hogy nem vakítja meg a szerzetest, belekezdett a varázslat
igéibe.

Rhys csak homályosan érzékelte, hogy Jenna a Krell által megidézett ördögi
szörnyeteggel harcol. Nem tudott segíteni a varázslónőnek, hiszen lefoglalta
őt saját halálos ellensége, de ha tudott is volna, Jennának valószínűleg akkor
sem lett volna szüksége rá. Sőt mi több, csak hátráltatta volna őt.
A szerzetes erősen megmarkolta a sáskabotot, és félelem nélkül nézett
szembe a csont akolitusával. Krell testét csontpáncél borította, vélhetően a
lovag korábbi áldozatainak csontjaiból. A keze véres volt. A halál szagától
bűzlött. A lelke és a teste rothadásnak indult. Majere, a türelem és a
fegyelmezettség istene, sosem mutatja ki az érzelmeit. Majerét
elszomorítják a halandók gyengeségei, és csak ritkán bosszantják. Ezért
megtanítja a híveinek az „irgalmas fenyítés" művészetét, hogy megvédjék
magukat azoktól, akik rájuk támadnak, hogy megakadályozzák a gonosz,
erőszakos tetteket, anélkül hogy ők maguk erőszakhoz folyamodnának.
Inkább megfutamítják az ellenfelet, ahelyett hogy megölnék.
De időnként még Majere is haragra gerjed. Amikor az isten már nem tűri
tovább, hogy ártatlanok szenvedjenek. A haragja azonban nem féktelen és
mindent elsöprő. Az ő haragja irányított, máskülönben őt magát is
felemésztené. Ezért arra tanítja a híveit, hogy úgy bánjanak a haragjukkal,
mintha az egy fegyver lenne.
Ne hagyjátok, hogy a haragotok eluralkodjon felettetek, tanítják a
szerzeteseknek. Ha engeditek, akkor elvétitek a célt, megremeg a kezetek,
megcsúszik a lábatok.
Noha hosszú hónapok teltek el azóta, hogy Rhys megpillantotta meggyilkolt
szerzetestársai hulláit, még élénken élt benne az emlék, hogy a haragja
miként uralkodott el rajta. Szinte megfojtotta a mérhetetlen düh. A harag
elvakította és pokoli sötétségbe taszította. Ismét elöntötte a bensőjét a harag,
de ez a harag más volt. Ez az istene haragja volt: fagyos és tiszta, fényes és
tüzes, mint a csillagok.

Jenna kimondta a varázslat utolsó szavát is. A tomboló minotaurusz már

olyan közel volt hozzá, hogy megcsapta az orrát az élőhalott szörnyeteg
bomló testének iszonyatos bűze. Csak remélhette, hogy sikerül a varázslat.
Melegség járta át a testét, csiklandozó bizsergés. A mágia energiája
szétáradt az ereiben. A tudatával megformálta, egy pontra összpontosította,
és szabadjára engedte. A mágia felszínre tört. Színes fény csapott ki az
ujjbegyeiből.
Mintha csak megragadta volna egy szivárvány szélét, és az egészet
ráhajította volna a minotauruszra: piros, narancs, sárga, zöld, kék indigó és
lila fénycsóvák zúdultak az élőhalottra. A sárga csóva energianyalábokat
közvetített a testébe, szétbomlasztva a borzalmas küllemét kölcsönző
szentségtelen mágikus erőt. A végtagjai megrándultak. A minotaurusz
megvonaglott. A vörös csóva a pengéjét találta el, lángra lobbantva azt. A
narancsszínű csóva elemésztette mindazt, ami megmaradt borzalmas
testéből.
A zöld színű, mérgező csóva hatástalannak bizonyult az élőhalottal
szemben, mint ahogy a kék nyalábtól sem változott kővé. Jenna Lunitarihoz
imádkozott, hogy a lila csóva hatásos legyen, ugyanis annak kellett
visszaűznie az ördögi szörnyeteget a gazdájához. A minotaurusz
hátborzongató hangon felordított, előrebillent, majd egyszer csak eltűnt.
Jenna fáradtan rogyott le az egyik kőpadra. A nagy erejű varázslat
kifárasztotta. Egész testében remegett.
Teljes szívéből remélte, hogy Kőműves Rhys sikeresen vívta meg a maga
csatáját iszonyatos ellenfelével. Ő a maga részéről kimerült,
biztos, hogy nem lenne képes még egy hatásos varázslat elmondására.
- Bölcsebb is lehetnél már a te korodban - fedte meg önmagát, majd
elmosolyodott. - Csodálatos varázslatot hívtál életre, kedvesem. Igazán
csodálatosat.

Krell dárdája egyenesen Rhys felé repült. Ő azonban felugrott a levegőbe,

és a fegyver ártalmatlanul zúgott el a talpa alatt. A szerzetes homorított a
levegőben, átfordult a tengelye körül, és könnyedén ért földet a döbbent
Krell előtt. Rhys fogást váltott a sáskaboton. Előrelendült, és beledöfte a
botot ellenfele csontpáncéljába. Az ütés ereje kettérepesztette a páncélt, és
alatta a kulcscsontot. Krell hátratántorodott.
A holtak csontjai által védett Krell azt hitte, hogy sérthetetlen, hogy kard,
lándzsa és nyílvessző őt nem sebezheti meg, ehhez képest most egy
husángot forgató szerzetes megsebezte őt. Erős fájdalmat érzett, és
megrémült. Be akarta már fejezni a küldetését. Ép kezét használva letört egy
újabb csonttüskét a testéről. Úgy forgatta, mint egy kardot, és artikulálatlan
hörgés és átkozódás közepette rárontott Rhysre. A puszta erejével akarta
elsöpörni.
A sáskabot megvillant, és kettétörte a csontkardot. Rhys sebesen pörgette a
botot a kezében, és körözni kezdett Krell körül: támadta őt elölről, hátulról
és oldalról, püfölte a sisakját és a mellvértjét, ütlegelte a vállát, a karját és a
lábát. A sáskabot lesöpörte a vállából kiálló csonttüskéket, és letörte
sisakjának egyik szarvát. Ahol a mágikus bot hozzáért a páncélhoz, ott
azonnal megrepedt és kettényílt.
Rhys beékelte a botot a repedésekbe, és szétfeszítette a csontpáncélt. A vért
darabjai kezdtek lepotyogni, és a bot hozzáért az alatta lévő puha, petyhüdt
húshoz. Ismét csontropogás hangja töltötte meg a levegőt, de ezúttal Krell
saját csontjai ropogtak. Egy fejre mért csapás kettéhasította a sisakját, amely
lesett a földre, és messzire gurult.
Krell arca feldagadt és kililult. Vér szivárgott a sebeiből. Összegörnyedt
a fájdalomtól, majd zokogva térdre rogyott Rhys előtt.
 - Megadom magam! - üvöltötte vért köpve. - Ne ölj meg! Rhys zihálva
állt a szánalmas, véres emberi kupac felett, aki reszketett, mint a
selyemfalevél. A szerzetes elsajátította az „irgalmas fenyítés" művészetét.
Irgalmas tudott lenni, ha akart. Megőrizhette volna Krell nyomorúságos
életét, ha akarja. Istene jeges haragján keresztül azonban tisztán látta, hogy
ez csak halandó gyengeség lenne. Ha megőrizné Krell életét, akkor megadná
a gonosznak az esélyt, hogy tovább kínozza és gyilkolja ártatlan áldozatait.
Krell duzzadt szeme sarkából nézte Rhyst. Biztos volt magában. Biztos volt
benne, hogy a szerzetes irgalmas lesz hozzá. Végtére is Rhys jó ember, és a
jó emberek gyengék. A szerzetes felemelte a sáskabotot.
- Úgy tudjuk, hogy a halandók lelke elhagyja ezt a birodalmat, és egy
következő szintre lép. Tanul az itt elkövetett hibáiból, és elegendő
bölcsességet szerez ahhoz, hogy beteljesíthesse utazását. Én hiszem, hogy
ez a legtöbbünkre igaz, de nem mindenkire. Hiszem, hogy néhányan, mint te
is, annyira gonoszak vagytok, hogy a lelketek már parányira zsugorodott.
Egy örökkévalóságig sínylődsz majd a sötétségben, lelked maradványain
csámcsogva.
Krell kikerekedett szemmel, rémülten nézett rá. Rhys
halántékon vágta őt a mágikus bottal.
Az egykori halállovag holtan terült el a véres padlón. A szeme nyitva
maradt. Vér szivárgott ki ernyedt szájából. A szerzetes lenézett a
szörnyetegre. Érezte, hogy a sáskabot még egyszer le akar sújtani. Tudta,
hogy Krell halott, de biztos akart lenni benne, hogy az is marad. Végtére is
annak az istennek a szolgája volt, aki előszeretettel hozta vissza a halottakat
a halálból, a lehető legundorítóbb és legfélelmetesebb formában.
Krell teste meg se moccant. Végül még Chemosh is cserbenhagyta őt.
Rhys megnyugodott.
- Lenyűgöző teljesítmény, szerzetes - mondta Jenna erőtlen hangon.
Meggyötört tekintettel, sápadt arccal nézett rá. Jártányi ereje sem maradt.
A férfi odasietett hozzá.
- Megsérültél, úrnő? Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Nem, barátom - felelte, és elmosolyodott. - Nem sérültem meg. A
varázslat kiszívta az erőmet, pihennem kell. - És te megsérültél? - kérdezte,
miután alaposan végigmérte a szerzetest.
- Majerének hála, nem sebesültem meg - válaszolta.
- Helyesen cselekedtél, hogy megölted ezt a szörnyeteget.
- Remélem, az istenem is így gondolja, úrnő - mondta Rhys.
- Biztosan. Tudod, hogy mivel harcoltam, barát? Chemosh csontharcosával.
Efféle teremtményt a papkirály óta nem láttak Krynn felszínén.
A tetemre mutatott.
- Az a kupac ott a csont akolitusa. Chemosh magához ragadta a
minotaurusz átkozott lelkét, és a saját fékezhetetlen haragjával láncolta
magához. Nyilván több is van belőlük, nem csak ez az egy. A csont
akolitusának annyi csontharcosa lehet, amennyit az irányítása alatt tud
tartani. Ezek a szörnyetegek halálos ellenfelek, barát.
- Lehet, hogy a bajtársaid éppen velük harcolnak az utcán - folytatta az
úrnő. - Most, hogy megölted a csont akolitusát, a társaidnak könnyebb dolga
lesz a csontharcosok ellen. Az akolitus irányítja őket, és ha ő meghal, akkor
a csontharcosok elszabadulnak, és vadul, ész nélkül tombolnak.
Megtámadnak minden élőt, aki a közelükbe kerül.
A füstöt időközben elfújta a szél. A tüzet sikerült megfékezni, de a
hangokból ítélve az utcán még mindig heves csata dúlt. Rhys aggódott.
Nadragulya és Mina odakint voltak valahol a zűrzavarban. Legszívesebben
utánuk iramodott volna, de nem akarta hátrahagyni Jenna úrnőt, különösen
annak tudatában nem, hogy még számos csontharcos ólálkodhatott a
közelben. Az úrnő kitalálta a gondolatát, és megszorította a kezét.
- Látom, hogy a surranó barátod miatt aggódsz. Biztonságban van, vagy
legalábbis amikor legutóbb láttam, még biztonságban volt. Ő küldött a
segítségedre. Atta is vele volt, és Minát keresték.
Jenna egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
- Különös dolgokat hallottam róla, Rhys barát. Ezért is jöttem Vigaszba.
Találkozni akartam Gerarddal, aki korábban ismerte őt, vagy legalábbis én
így hallottam. De nem untatlak a részletekkel, menj, és keresd meg őket.
Segíthetek valahogy?
- Már így is többet tettél a kelleténél, úrnő. Már halott lennék, ha te
nem sietsz a segítségemre. Az úrnő
felnevetett.
- Ezt a világért sem hagytam volna ki, barát. Végül is Chemosh
csontharcosával harcoltam. Dalamar belezöldül majd az irigységbe. Jenna
megpaskolta Rhys kézfejét.
- Menj, és keresd meg a kis istenedet, barát. Én jól vagyok, minden rendben
lesz.
Rhys elindult, de még mindig tétovázott. Jenna felvonta a szemöldökét.
- Ha nem indulsz utadra, barát, akkor azt kell gondolnom, hogy egy
magatehetetlen, vén öregasszonynak hiszel, és azzal mélységesen
megbántanál.
Rhys meghajolt előtte tisztelete jeleként.
- Úgy vélem, hogy egy nemes hölgy vagy, úrnőm - mondta. Jenna
elmosolyodott, és intett, hogy most már tényleg induljon.
- Még valami, barát - szólt utána a varázslónő. - Még mindig szükségem
lenne arra a pásztorkutyára, amit ígértél!
Miközben az utca felé igyekezett, Rhys megfogadta, hogy Jenna úrnőnek
ajándékozza a legszebb kölyköt Atta következő almából.
 9. FEJEZET

Mire Rhys átfutott a templomkerten, és a templom előtti gyepen, a

városi őrök már átvették az irányítást az utca felett. A szerzetes döbbenten
nézte a hihetetlen mészárlást. Az utca tele volt testekkel. Sokan nyögtek és
jajongtak fájdalmukban, de sajnos sokan már holtan hevertek. Az utca köve
sikamlóssá vált a rengeteg vértől. A tüzet ugyan eloltották, de a kesernyés,
orrfacsaró bűz még nem oszlott el. A városi őrök lezárták az utcát, de annak
ellenére, hogy a harc véget ért, így is akadt dolguk bőven. Vissza kellett
tartaniuk a szeretteiket kereső családtagokat és barátokat. Rhys nem tudta,
hogy merre keresse Nadragulyát, Attát és Minát. Fel-alá rohangált az utcán,
három útitársa nevét kiáltozva. Nem érkezett válasz. Hiába nézett körül
számos alkalommal, első ránézésre nem tudta megállapítani az áldozatok
kilétét, mert mindenkit hamu és vér és kosz borított. Akárhányszor egy
surranó méretű testet látott, elszorult a torka.
Még keresés közben is segített a rászorulókon. Mivel nem volt pap, nem
tudta meggyógyítani a sebeiket, de azért megnyugvást adhatott nekik azzal,
hogy elmondta, úton van a segítség. A sebesülteket általában Mishakal
templomába vitték, mert a papjai járatosak voltak a gyógyításban. Mishakal
templomát azonban megrongálta a tűz, ezért most Majere, Habbakuk és
Chislev templomát nyitották meg a sebesültek számára. Több isten papja is
az áldozatok között sürgölődött, tekintet nélkül segítettek baráton és
ellenségen.
Misztikusok is segítették a papok munkáját, akik odasiettek a csata hírére,
és jöttek velük Vigasz városának gyógyfüveket ismerő gyógyítói is. A
halottakat Reorx templomába vitték, ahol módszeresen lefektették őket,
hogy az odasiető gyászoló családtagok azonosíthassák őket.
Rhys összefutott az apáttal, aki igencsak el volt foglalva, hiszen sokan élet
és halál között lebegtek. Rhys nem szívesen zavarta meg,
de egyre jobban aggódott. Még mindig nem találta meg a barátait. Éppen
Mina felől akarta kérdezni az apátot, amikor megpillantotta Gerardot.
A városbíró testét vér borította, és sántított az egyik lábára. Egy városi őr
odament hozzá, és gyógyításért nyavalygott. Gerard természetesen
elzavarta, és ráparancsolt, hogy inkább ő maga is segítsen azokon, akik
valóban megsérültek. A városi őr tétovázott, de látva a másik szikrázó
tekintetét, inkább elment a dolgára. Miután az őr elment, és Gerard úgy
gondolta, hogy senki sem látja, nekitámaszkodott egy közeli fának, becsukta
a szemét, és grimaszolva sóhajtott egy mélyet.
Rhys odasietett hozzá. Gerard meghallotta a közeledő léptek zaját. Azonnal
kiegyenesedett, mintha mi sem történt volna. Sérült lába megbicsaklott, és
elesett volna, ha Rhys nem ugrik oda, és nem támasztja meg.
- Köszönöm, barát - mondta Gerard összeszorított fogakkal.
A városbíró rálegyintett a sérülésére, mondván, hogy az csak egy karcolás,
de Rhys a biztonság kedvéért megvizsgálta barátja combját. Egy penge
mélyen belevágott a húsába, átvágta az izmait, és talán csontot is ért. Gerard
összerezzent, amikor Rhys hozzáért a sebhez, és halkan szitkozódott. Kék
szemében sokkal inkább a düh, semmint a fájdalom szikrája villant.
Rhys szólásra nyitotta a száját, hogy papért kiáltson. Gerard azonban
megelőzte.
- Ha el mersz mondani egy imát - csikorogta -, ha csak egyetlen szent szót
is kiejtesz a szádon, esküszöm, hogy lenyomom a torkodon.
Beszéd közben többször is fájdalmasan felnyögött, nekitámaszkodott a
fának, és fújtatott.
- Majere szerzetese vagyok, nem kell aggódnod - mondta Rhys. - Nem értek
a gyógyításhoz.
Gerard elvörösödött, elszégyellte magát a dühkitörése miatt.
- Sajnálom, hogy rád ripakodtam, barát. Csak elegem van már az
isteneitekből! Nézd meg, hogy mit tettek az istenek a városommal! Az utcán
heverő testekre mutatott, és a köztük járkáló papokra.
- A legtöbb gonoszságot ezen a világon valamelyik isten nevében követik
el. Jobb sorunk volt nélkülük.
Rhys szívesen vitába szállt volna vele, mondván, hogy rengeteg jó dolgot is
végrehajtanak az istenek nevében, de nem találta alkalmasnak az időt arra,
hogy ezt megvitassák. Ráadásul tökéletesen megértette Gerard gondolatait.
Volt idő, amikor ő maga is így vélekedett.
Gerard hosszan nézte a barátját, majd felsóhajtott.
- Ne is figyelj rám, barát. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.
Legalábbis nem mindent. A lábam borzalmasan fáj. Sok jó emberem veszett
ma oda - tette hozzá gyászos hangon.
- Sajnálom - mondta Rhys. - Tényleg sajnálom. Nem akarlak éppen most
zargatni, de kérdeznem kell valamit. Nem láttad véletlenül - Rhys érezte,
ahogy szép fokozatosan kiszárad a torka -, nem láttad valahol Nadragulyát.
- A surranó barátodat? - kérdezte Gerard, de már csóválta is a fejét.
- Nem, nem láttam őt, de ez nem jelent semmit. Ebben a zűrzavarban
semmit sem lehetett látni. Sűrű füst gomolygott mindenhol, és azok a
pokolbéli teremtmények megtámadtak mindenkit, aki csak az útjukba került.
Rhys mélyet sóhajtott.
- Nadragulya sokkal felelősségteljesebb, mint a legtöbb surranó - próbált
lelket verni belé Gerard.
- Atta is vele van? Az a kutya okosabb a legtöbb városlakónál. Talán
visszamentek a fogadóba. Ma csirke és sütemény nap van. Mosolyogni
próbált, de fájdalom hasított a lábába. Felszisszent, és kibillent az
egyensúlyából.
- Ez fáj! - jajdult fel hangosan.
Gerard az egyik templomban lett volna a legjobb helyen, de Rhys tudta,
hogy sehogy sem tudná becsalogatni oda.
- Akkor legalább hadd kísérjelek el a fogadóba, barátom - ajánlotta fel
Rhys, tudván, hogy Laura mellett jó kezekben lenne.
Gerard ebbe bele is egyezett, és még azt is engedte, hogy a barátja
támogassa.
- Ismerek egy borogatást, amely enyhíti a fájdalmat, és elősegíti a seb tiszta
gyógyulását - mondta Rhys, miközben átkarolta őt.
- De nem kell hozzá imádság, ugye, barát? - kérdezte Gerard nyögdécselve,
és a szerzetesre támaszkodott.
- Szólhatok egy-két szót az érdekedben Majerénél - mosolygott
Rhys -, de gondolom, hallani sem akarsz róla.
Gerard mormogott valamit az orra alatt, majd Rhyshez fordult.
- Amint a fogadóba érünk, azonnal kiküldök valakit a surranóért. Alig tettek
meg néhány métert, amikor világossá vált, hogy Rhys egymaga kevés
Gerard támogatásához. Túl sok vért vesztett, amitől alaposan legyengült, így
hát Rhys segítséget kért. Három ifjú legény sietett oda hozzá. Gerardot
rátették egy szekérre, majd elhúzták a fogadóhoz, ahol felsegítették őt a
lépcsőn. Laura természetesen ott sürgölődött körülöttük, és segített Rhysnek
elkészíteni a borogatást. A nő kétségbe esett, amikor értesült róla, hogy
Nadragulya eltűnt a zűrzavarban. Rhys rákérdezett ugyan, de véletlenül sem
tértek vissza a fogadóba. Laura annyira aggódott, hogy Rhys azt már meg
sem említette, hogy Mina is eltűnt. Azt mondta inkább, hogy az egyik
barátja vigyáz a lányra. Végül is nem is hazudott túl nagyot. Ha minden jól
alakult, akkor Nadragulya vigyáz rá.
Gerard a borogatás fanyar szaga miatt panaszkodott, és többször is
elmondta, ha nem a sebtől, akkor attól hal majd meg. Rhys a gyógyulás
jelének vette Gerard sopánkodását.
- Hagylak pihenni - mondta Rhys, és távozni készült.
- Ne menj el! - szólt utána a barátja bosszús hangon. - E miatt a fertelmes
borogatás és a fájdalom miatt úgysem tudok aludni. Ülj le mellém, és mesélj
nekem! Tereld el a figyelmemet a mai napi borzalmakról! És ne járkálj fel-
alá! Hamarosan hallunk majd a surranóról. Miféle kötés ez, amit rám raktál?
- kérdezte gyanakodva.
- Fakéreg, gyömbér, erdei bogyók, cayenne bors és szegfűszeg - sorolta
Rhys.
Fel sem tűnt neki, hogy még mindig járkál a szobában, és fegyelmeznie
kellett magát. Úgy érezte, hogy ki kell mennie az utcára, megkeresni
Nadragulyát és Minát és Attát, noha fogalma sem volt, hogy hol kellene
kezdenie. Gerard utasította a városi őrséget, hogy induljanak a surranó és a
kutya keresésére, és a lakosságot is vonják be. Kérte, hogy amint megtudnak
valamit, azonnal tegyenek jelentést róla a fogadóban.
- Örülök, ha megtaláljuk a surranót, nem akarok még utánad is kutatni -
érvelt Gerard, hogy maradásra bírja Rhyst, aki nem is nagyon tiltakozott.
A szerzetes odahúzott egy széket Gerard ágyához.
- Mondd el, kérlek, hogy mi történt a Templom sétányon - kérte Rhys.
- Chemosh papjai és hívei robbantották ki a csetepatét - kezdte Gerard. -
Felgyújtották Sargonnas templomát, majd Mishakal templomára is égő
fadarabokat kezdtek dobálni, miközben mások érthetetlen okból gyilkolni
kezdtek. Megidéztek két ördögi teremtményt, amelyek mintha a
legszörnyűbb rémálmomból léptek volna elő. Csontpáncélt viseltek, és
kilógtak a beleik, és megöltek mindenkit, aki csak az útjukba került.
Chemosh egyik papnője vezette őket. Kiri-Jolith lovagjai vágták le őket, de
csak azután, hogy az élőhalottak a papnő ellen fordultak, és lekaszabolták
őt.
Gerard megcsóválta a fejét.
- Ami teljesen érthetetlen a számomra, hogy Chemosh hívei miért művelték
ezt fényes nappal. Azok az átkozottak általában az éj leple alatt
szervezkednek. Mintha ez az egész csak valamiféle elterelő hadművelet lett
volna.
Gerard elhallgatott, és élénken fürkészte Rhys arcát.
- Elterelés volt, igaz? - kérdezte Gerard, és rácsapott a kezével ép combjára.
- Tudtam, hogy közöd van hozzá. Jobb lesz, ha előállsz valamiféle
magyarázattal, barát. Mondd el, hogy mi a mennydörgés folyik itt.
- Pontosan az - mondta Rhys, majd egy félmosoly kíséretében felsóhajtott. -
Félek tőle, hogy nem hiszed majd el, amit mondok.
A történet nem velem kezdődik, hanem egy nővel, akit Minaként ismersz.
Rhys az elejétől a végégig elmesélte a történetet, olyan pontosan, amennyire
csak tudta. Gerard egész idő alatt tátott szájjal hallgatta. Egyszer sem szólt
közbe, megvárta, amíg Rhys befejezi, aki azzal zárta le a mondandóját,
hogy elmesélte, miként ölte meg Krellt. Gerard hosszasan csóválta a fejét.
- Igazad van, barátom, nem tudom, hogy higgyek-e neked. Nem mintha
kételkednék a szavadban - tette hozzá gyorsan -, csak hát ez. hihetetlen. Egy
új isten? Már csak ez hiányzott! Ráadásul megbolondult! Ezek szerint.
Kopogás zavarta meg őket.
Rhys kinyitotta az ajtót. Egy városi őrt látott, egy idős, utazógúnyába
öltözött asszony társaságában.
A városi őr tiszteletteljesen megérintette a homlokát, amikor meglátta a
szerzetest, majd Gerardhoz fordult.
- Híreim vannak arról a surranóról, akit keresel. Ez az asszony látta őt.
- Igen, láttam - mondta a nő. - Nemrég váltam özveggyé. Nem messze
innen, északon volt egy kis földünk. Eladtam, mert egyedül nem tudom
művelni, és most beköltözöm Vigaszba, hogy a lányommal és a férjével
éljek. Ma reggel éppen a földúton jártunk, amikor láttuk azt a surranót, akit
keresel. Egy fekete-fehér kutyával és egy kislánnyal volt.
- Biztos, hogy őket láttad? - kérdezte Gerard.
- Igen, városbíró uram - felelte az asszony. A kezét összekulcsolta a
köpenye alatt. - Azért figyeltem fel rájuk, mert felettébb különös látványt
nyújtottak. Ráadásul a surranó és a kislány az út kellős közepén vitatkozott
egymással valamiről. Én meg akartam állni, megkérdezni, hogy segíthetek-e
valamiben, de Enoch, a vejem rám szólt, hogy ne álljak szóba surranókkal,
hacsak nem akarom, hogy kifosszanak. Azt mondta, hogy bármiben
settenkedjen is a surranó, csak rossz dolog lehet, és semmi közünk hozzá.
Én azonban nem voltam ennyire biztos benne. Anya vagyok, és úgy láttam,
hogy az a kislány el akar szökni otthonról. Az én lányom is ezt tette, amikor
ennyi idős volt. Összecsomagolta a ruhácskáit egy liszteszsákba, és
nekiindult a poros útnak. Nem jutott túl messzire, mert megéhezett, és
hazajött. Minden ízében reszketett. A mai napig emlékszem rá, hogy mit
éreztem akkor, és az első dolgom volt, hogy szóljak a városi őrségnek,
amikor megérkeztünk. Ez a katona elmondta, hogy pont őket keresik, ezért
idejöttem, hogy elmondjam, hogy hol és mikor láttam őket.
- Köszönöm, hölgyem - mondta Gerard. - Folytatták az útjukat észak felé?
- Amikor utánuk néztem, a kislány észak felé indult. A surranó és a kutya a
nyomában kullogott.
- Még egyszer köszönjük. Majere áldása szálljon rád! - mondta Rhys, és
kézbe vette a botját.
- Sok szerencsét, Rhys barát! - mondta Gerard. - Nem mondom, hogy
örülök, hogy megismerkedtünk, mert csak bajt hoztál a fejemre. Inkább
megtiszteltetés, hogy találkozhattam veled.
Kezet nyújtott Rhysnek, aki megfogta, és barátian megszorította.
- Köszönöm a segítségedet - mondta. - Tudom, hogy nem hiszel az
istenekben, de ahogy valaki egyszer az egyik barátomnak mondta, ők
hisznek benned.
Mielőtt távozott volna, Rhys még elmondta Laurának, hogy Nadragulya
előkerült, így hát ő, a surranó és Mina folytatják az útjukat.
- Igazán kedves kislány. Gondoskodj róla, hogy időnként alaposan
megfürödjön, szerzetes uram. - Laura ezzel az intelemmel engedte útjára őt,
no meg annyi élelemmel, amennyit szinte már cipelni sem bírt.
Gerard az ablakból nézte a jellegzetes narancsszínű köpenybe öltözött
szerzetest, amint utat tör magának a város lakói között, és észak felé indul a
kereskedelmi úton.
- Kíváncsi vagyok, hogy végződik ez a különös történet - mondta saját
magának. Felsóhajtott, és lefeküdt az ágyra. - Nem hiszem, hogy jó véget ér.
Már éppen elszundikált volna, amikor egy városi őr berontott hozzá,
mondván, hogy a dühös csőcselék megtámadta Chemosh templomát.
HARMADIK KÖNYV
AZ ISTEN OTTHONA
 1. FEJEZET

Nadragulya komótosan bandukolt Mina után. Magában mormogott, és a

port rugdosta a cipője orrával. A lány jó pár lépéssel előtte haladt. A fejét
felszegte és egyenesen kihúzta magát. Tudomást sem vett a surranóról,
mintha nem is ismerte volna. Atta kitartóan kocogott Nadragulya oldalán, de
időről időre megállt, és vágyakozó pillantást vetett hátrafelé, hátha feltűnik
a gazdája. - Remélem, hogy semmi baja - mondta Nadragulya ezredszer is.
Minára pillantott, és dühösen belerúgott egy kavicsba. - Ha csak magam
lennék, és nem kellene vigyáznom valakire, aki otthagyta őt, akkor
visszamehetnék, hogy megmentsem!
Mina haragos pillantást vetett rá a válla felett, majd rendületlenül ment
tovább.
Legalább a Templom sétányon dúló csatából sértetlenül keveredtek ki.
A harc kegyetlensége, a sok halott és sebesült látványa letaglózta Minát.
Zsongott a feje a zajtól, a gyomra felfordult a vér szagától. Atta egy
bokorban talált rá, ahol összekuporodva gubbasztott. A tenyerét a fülére
szorította, hogy ne hallja a sebesültek hörgését. Nadragulya nagy
nehézségek árán rábeszélte, hogy tartson vele, de nem sokkal később
majdnem el is veszítette őt, amikor véletlenül belebotlottak Chemosh egyik
fekete köpenyes papjába. Nadragulya elkábította az alvás varázslattal. A pap
tagjaiból váratlanul kiszállt minden erő, és lefeküdt aludni az utcán.
Megkerülték Zeboim templomát, majd átvágtak egy félreeső sikátoron, és a
város egy csendesebb, nyugodtabb pontján találták magukat. A lakosok a
csatazaj hallatán bezártak minden ajtót és ablakot, és elbújtak otthonaikban.
Nadragulya megállt, hogy kifújja magát. Megvárta, amíg elmúlik a szúró
érzés az oldalában, majd nekiállt kitalálni, hogy mitévő legyen. Végül úgy
döntött, hogy visszaviszi a lányt a fogadóba, és Laura gondjaira bízza, majd
megkeresi Rhyst. Így ő és Atta elindultak, de
Mina nem követte őket; a lány az ellenkező irányba indult el.
- Hová mész? - kérdezte tőle Nadragulya ingerülten.
Mina az út közepén állt, a kezében a két varázstárgyat tartalmazó
tarisznyával. A tarisznya koszos volt, mert a lány nehéznek találta, és inkább
a földön húzta maga után. A lány arcát korom és hamu borította, a haja
átnedvesedett az izzadságtól, vörös fürtjei kibomlottak. A ruháját vérfoltok
tarkították.
- Az Isten Otthonába - válaszolta végül Mina nemes egyszerűséggel.
- Nem mész sehova! - szólt rá Nadragulya. - Visszamegyünk a fogadóba!
Meg kell keresnünk Rhyst.
- Én nem megyek vissza - felelte Mina. - El kell jutnom az Isten Otthonába,
vagy még hevesebb harcok dúlnak majd. Nadragulya kételkedett benne,
hogy van még ennél is rosszabb, de nem tette szóvá.
- Akkor rossz irányba tartasz - mondta neki a surranó. - Az Isten Otthona
északra van, te pedig nyugati irányba tartasz, Menedék felé. Az ott az északi
út - mutatta a surranó.
- Nem hiszek neked - rázta meg a fejét Mina. - Hazudsz. Be akarsz csapni.
- Nem hazudok! - mordult rá Nadragulya ingerülten.
- De igen.
- Nem!
- De igen.
- Nálad van a térkép, nézd meg magad! - fakadt ki Nadragulya végül.
- Nincs nálam a térkép - pislogott Mina.
- De igen - erősködött a surranó. - Kiterítettem eléd a földre Roncsosdnál,
emlékszel? Azt mondtad, hogy sebesen szeretnél gyalogolni.
Nadragulya váratlanul elhallgatott. Mina az ajkát harapdálta, és a földet
túrta a cipője orrával.
- Ugye nem? - nyögte Nadragulya fájdalmas hangon.
- Fogd be! - vakkantotta Mina.
- Ott hagytad a térképemet a világ másik végén!
- Nem hagytam ott! Te hagytad ott, a te hibád! - csattant fel a kislány.
Nadragulya annyira meglepődött, hogy csak tátogott.
- Neked kellett volna összehajtanod és magaddal hoznod a térképet!
- folytatta Mina. - Neked kellett volna a térképpel törődnöd, mert a tiéd
volt. És most nem tudom, hogy melyik úton menjek. Nadragulya
segélykérően Attára nézett, de a kutya a hasán feküdt, és a lábára fektette a
fejét. Miután a surranó kellőképpen lenyugodott ahhoz, hogy ne nyelje le
keresztben Minát, ismét megszólalt.
- Magammal hoztam volna a térképet, de olyan gyorsan elsiettél, hogy nem
volt időm eltenni.
- Nem akarok erről beszélni - mondta Mina hisztis hangon. - Te veszítetted
el a térképet. Mit akarsz most tenni?
- Megmondom, hogy mi mit teszünk most. Te visszamész a fogadóba, én
pedig megkeresem Rhyst. Mindhárman szépen megvacsorázunk, elvégre ma
csirke és.
Mina azonban nem figyelt rá. Odatipegett egy léhűtő társasághoz, akik
söröskorsókkal a kezükben ácsorogtak egy kocsma előtt. Azon vitatkoztak
részeg hangon, hogy visszamenjenek-e megnézni, hogy tart-e még a
csetepaté.
- Elnézést, uraim - szólította meg őket Mina. - Melyik út vezet észak felé?
- Az ott, kislány - böffentette az egyik legény, és tett egy tétova mozdulatot
a karjával.
- Én megmondtam - dörmögte Nadragulya.
Mina felvette a földről a tarisznyát, átvetette a vállán, és elindult.
Nadragulya azonnal rádöbbent, hogy hibát követett el. Azt kellett volna
mondania, hogy nem ismeri az északra vezető utat, ezért meg kell várniuk
Rhyst. De ezzel már elkésett. Hosszasan nézte a magányosan, gyámoltalanul
távolodó kislányt. Legszívesebben magára hagyta volna, de tudta, hogy
Rhys nem ezt akarná. Ugyanakkor fogalma sem volt róla, hogy miben
lehetne a lány segítségére, aki semmiben sem hallgatott rá.
Attára pillantott, aki a hátsó lábán ült, és őt nézte. Nem adott tanácsot neki.
Nadragulya felsóhajtott, majd Mina után sietett. Így alakult hát, hogy
hármasban indultak útnak az Isten Otthonába, Rhys nélkül.
Többször is próbálta rábeszélni Minát, hogy térjenek inkább vissza a
fogadóba, de a lány hajthatatlan maradt. Időközben annyira eltávolodtak
Vigasztól, hogy a surranó felhagyott Mina
meggyőzésével. Komótosan baktatott a lány nyomában. Egy előnye
mégiscsak volt annak, hogy elveszítették a térképet: Mina nem tudott
istenként sietni, közönséges halandóként kellett gyalogolnia. Nadragulya
csak abban bízhatott, hogy Rhys végül is rájuk talál majd valahogy, de
persze fogalma sem volt, hogy hogyan. A szerzetes könnyedén azt hiheti,
hogy megsebesültek és meghaltak. Lehet, hogy Rhys már nem is él.
- Erre inkább ne is gondolj! - mondta Nadragulya önmagának. Hosszasan
baktattak néma csendben. A surranó arra számított, hogy Mina előbb vagy
utóbb elfárad. Akárhányszor csak elhaladtak egy útszéli fogadó mellett, a
surranó megkísérelte beterelni Minát, de ő csak gyalogolt tovább
rendületlenül, a porban húzva maga után a tarisznyát.
Az összes szembejövő utazó megbámulta a különös hármast. Ha valaki
közelebb akart lépni Minához, Atta fenyegetően rámordult. Nadragulya
minden egyes alkalommal forgatta a szemét, és tehetetlenül széttárta a
karját, jelezve, hogy ő nem tehet semmit.
- Ha találkoztok egy Kőműves Rhys nevű szerzetessel, mondjátok meg
neki, hogy észak felé tartunk - mondogatta. Eseménytelenül folytatták az
útjukat. Nadragulyának fogalma sem volt, hogy mekkora távolságot tettek
meg, de már nem látta maga mögött Vigasz városát. A kocsiút egy idő után
poros gyalogúttá szűkült, majd váratlanul az is megszűnt. Egy hatalmas
hegy állta az útjukat, amelyet az út keleti és nyugati irányba is megkerült.
- Merre menjünk? - kérdezte Mina.
- Honnan tudjam? - mordult rá Nadragulya. - Elveszítetted a térképet, nem
emlékszel? Különben is, ideje pihennünk. Te meg mit művelsz? - kérdezte a
surranó értetlenül.
Mina a szemére tette a kezét, és forogni kezdett az út közepén. Amikor
elszédült, kinyújtotta a kezét. Az ujja keleti irányba mutatott.
- Arra megyünk - jelentette ki.
Nadragulya hüledezve nézett rá.
- Az ogrék bütykére, itt hagylak a medverémek martalékául - dünnyögte
Nadragulya. - De nem akarok kiszúrni a medverémekkel. Nyugati irányba
nézett, ahol a nap éppen lenyugodott, mintha neki is elege lett volna a
világból. Sötét árnyékok lepték el az utat. Nadragulya ide-oda tekergette a
nyakát, egy nagyobb szikladarabot
keresett. Amikor talált egyet, felvette, majd Mina elé állt vele, és a lába elé
dobta.
- Mit csinálsz? - kérdezte a lány a negyedik szikladarab után.
- Megjelölöm az utat - felelte Nadragulya, és letette az ötödik követ is.
Négy szikladarabot egymás tetejére rakott, majd az ötödiket a kelet felé
tartó útra helyezte. - Így Rhys tudja majd, hogy melyik irányba mentünk
tovább, és könnyebben megtalál minket.
Mina egy ideig nézegette a kis építményt, majd odaszaladt, és odébb
rugdosta a köveket.
- Mit művelsz? - fakadt ki Nadragulya. - Azonnal hagyd abba!
- Nem kell, hogy megtaláljon! - visította Mina. - Soha nem akad a
nyomunkra! Nem akarom, hogy utánunk jöjjön.
Felkapta az egyik követ, és elhajította. Kis híján eltalálta vele Attát, aki
ijedten ugrott odébb.
Nadragulya elkapta Minát, erősen megragadta a karjánál fogva, és rásózott
egyet a hátsójára. Nem fájhatott neki nagyon, mert csak az alsószoknyáját
találta el, ugyanakkor a lány alaposan ledöbbent. Tátogva meredt a
surranóra, majd sírva fakadt.
- Te vagy a legönzőbb, legkiállhatatlanabb gyerek, akit valaha láttam! -
kiáltott rá Nadragulya. - Rhys jó ember! Sokkal jobban törődik veled, mint
ahogy azt te megérdemled, te kis csibész! Te pedig megszöktél, ő pedig
halálra izgulja magát.
- Éppen ezért szaladtam el! - zokogta Mina két szipogás között. - Ezért nem
találhat meg engem. Mert jó ember. Én pedig majdnem megöltem őt.
Most Nadragulyán volt a csodálkozás sora. Mina nem azért szaladt el, mert
meg akart szökni, hanem azért, hogy megmentse Rhyst! A surranó
felsóhajtott. Már meg is bánta, hogy rásózott a kislány fenekére. De csak
félig-meddig.
- Nincs semmi baj, Mina - mondta, és a hátát simogatva próbálta lecsitítani
a lányt. - Sajnálom, hogy elveszítettem a türelmemet. Értem, hogy miért
tetted, de akkor sem lett volna szabad elszaladnod. Nem számít, hogy Rhys
majdnem meghalt miattad, miattam is sokszor bajba került, ahogy én is
miatta. Ez a barátok dolga.
Mina értetlenül nézett rá, és Nadragulyának be kellett látnia, hogy a
magyarázata sokkal jobban hangzott a fejében, mint így hangosan
kimondva.
- Csak azt akarom mondani, hogy Rhys törődik veled - folytatta a surranó. -
Azzal, hogy elszaladtál előle, ez nem változik meg. Most csak még jobban
aggódik miattad, és nem tudja, hogy mitévő legyen. Azzal ne törődj, hogy
veszélybe sodrod őt, már akkor tudta, miféle veszedelmek leselkednek rá,
amikor megígérte neked, hogy elkísér az Isten Otthonába. Rhys nem fél a
veszélytől, mert törődik veled. Mina meredten nézte Nadragulyát, akinek
olyan érzése támadt, hogy a lány borostyánszínű szemei elnyelik őt. Mina
kinyújtotta remegő kis kezét.
- Te is így gondolod? - kérdezte erőtlen hangon. - Te is törődsz velem?
Nadragulyának nehezére esett hazudni.
- Én nem vagyok olyan jó, mint Rhys, és egy vagy két pillanatig nem
törődtem veled igazán. de csak egy pillanatig. Vagy kettőig. Megfogta a
lány kezét, és megszorította.
- Törődök veled, Mina. Sajnálom, hogy megütöttelek. Segíts felépíteni az
útjelzőt - mondta.

Mina segített Nadragulyának egymásra rakosgatni a szikladarabokat, majd

folytatták tovább az útjukat kelet felé. Magas fűvel benőtt mezőkön vágtak
át, egy ízben elhaladtak egy tó mellett, és átszeltek több kis patakot is. A
nap már majdnem teljesen lenyugodott, csak egy vöröslő folt maradt belőle
az égen. Egy domb tetejére értek, ahonnan látták, hogy az út a völgy alján
betér egy kis erdőbe. Nadragulya számba vette a lehetőségeket. Tábort
verhetnek az út mellett, a nyílt terepen, ahol Rhys könnyedén rájuk találhat,
de a tolvajok és a banditák is. Mina ugyan meg tudja védeni magát,
tekintve, hogy isten, de vajon meg tudná óvni őt is és Attát is? Tekintve,
hogy mi történt a templomban, Nadragulya elvetette ezt a lehetőséget.
Ha betérnének az erdőbe, akkor ott biztosan rengeteg megfelelő helyet
találnának - kidőlt, üreges fatörzsek, sűrű bozótosok stb -, ahol
elaludhatnának éjszakára, mégis közel maradnának az úthoz. Atta biztosan
jelezne nekik, ha Rhys felbukkanna. Miután ezt eldöntötte, Nadragulya
lefelé indult a dombról az erdő felé. Mina a kis vitájukat követően szó
nélkül ment utána, Attával az
oldalán. A nap teljesen lebukott a horizonton, nyugovóra tért, bárhol
éjszakázzon is, és sötétségbe borította a világot. Nadragulya bízott benne,
hogy a hold, vagy akár kettő is, ad majd nekik némi fényt, de a holdaknak
más dolga akadhatott, ráadásul a fák levelei még a csillagok fényét is
kitakarták.
Nadragulya számos erdőben járt már, de nem emlékezett rá, hogy valaha is
látott volna olyan sötét és komor helyet, mint ez. Szinte semmit sem látott,
de sok mindent hallott: csúszó, mászó, surrogó hangokat. Atta sem
könnyítette meg a helyzetét, aki folyamatosan morgott. Egy ízben
acsarkodva rávetette magát valamire, ami visszamorgott rá, felé kapott,
majd eliszkolt a sűrűben. Mina megfogta a kezét, nehogy elveszítsék
egymást a sötétben. Nyilvánvalóan félt, de nem szólalt meg. Úgy
viselkedett, mint egy bátor kis csibész, és ezt Nadragulya nagyra értékelte,
aki időközben megváltoztatta a véleményét. Már nem gondolta úgy, hogy jó
ötlet az erdőben letáborozni éjszakára. Körbe-körbe forgolódott, hogy
találjon egy megfelelő táborhelyet, de egy sem akadt, és az erdő egyre
sötétebbé változott. Valami elhúzott a fejük felett, és rájuk rikoltott. Mina
felsikoltott félelmében, és labdává gömbölyödött. Nadragulya ugrott egyet
ijedtében, megbotlott valamiben, és beütötte a bokáját.
- Tábort kell vernünk valahol - mondta.
- Én nem akarok itt maradni - ellenkezett Mina reszketve.
- Az orrom hegyéig sem látok. Biztonságban leszünk.
Atta felmordult, mint egy farkas, majd rárontott valamire, és leteperte.
Bármi volt is az, nyüszítve menekült el. Atta hangosan zihált. Mina egész
testében reszketett, Nadragulya szíve majd kiugrott a helyéről.
- Akkor menjünk még egy keveset - adta be a derekát Nadragulya. Rátértek
hát az útra. Mina szorosan a surranó mellett lépdelt, aki vakon botorkált
előtte. Atta szinte minden egyes bokorra és fűcsomóra rámordult.
- Fényt látok! - kiáltott fel Mina, és megtorpant.
- Nem látsz semmit - torkolta le Nadragulya. - Mégis miféle fényt láthatnál
ebben az öreg erdőben?
- De én fényt látok! - erősködött a kislány.
Ekkor Nadragulya is észrevette: halovány fény pislákolt a fák között
a sűrűben. Egy ablakot látott, márpedig az ablak házat jelent, és a világító
ablakú ház azt jelenti, hogy valaki lakik itt kint az erdő közepén. Ráadásul
megcsapta a surranó orrát a legkellemesebb illat a világon: a sülő kenyér,
vagy cipó, vagy pite illata.
- Siessünk! - ujjongott Mina.
- Várj egy kicsit - szólt rá Nadragulya. - Amikor kis surranó voltam, anyám
mesélt egy történetet egy boszorkányról, aki az erdő közepén él, és a házába
csalogatja a gyerekeket, és belöki őket a kemencébe, hogy gyömbérkenyeret
süssön belőlük.
Mina felsikkantott, és olyan erősen szorította Nadragulya kezét, hogy
elzsibbadtak az ujjai. A surranó folyamatosan szimatolt a levegőben. Bármi
sült is a sütőben, nagyon de nagyon finom illata volt, és egyáltalán nem
hasonlított cipóvá sütött gyerekekre. Ráadásul odabent puha ágyban
aludhatnának, nem kellene nyirkos, üreges fatörzset keresniük, már ha
találnának egyáltalán.
- Menjünk, nézzük meg! - szólalt meg Nadragulya.
- Nézzünk meg egy borzalmas boszorkányt? - kérdezte Mina kikerekedett
szemmel, reszkető hangon.
- Azt hiszem, tévedtem - mondta neki Nadragulya. - Nem boszorkány volt
abban a mesében. Egy gyönyörű úri hölgy szerepelt benne, aki
gyömbérkenyeret sütött gyerekeknek, nem gyerekekből.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Mina, akit nem lehetett ilyen könnyedén
meggyőzni.
- Igen, teljesen - bólintott a surranó.
Meg mert volna esküdni rá, hogy gyömbérkenyér illata csapta meg az orrát.
Mina nem vitatkozott tovább, de azért jó erősen szorította Nadragulya kezét.
Óvatosan odalépdeltek az erdei házhoz. A surranó maga mellé hívta Attát. A
szíve a torkában dobogott, hisz sokkal valószínűbb, hogy félelmetes
boszorkányokkal találkoznak a sötét és komor erdő mélyén, semmint
gyönyörű úri hölgyekkel. Atta időközben abbahagyta a morgást, amit
Nadragulya jó jelnek vélt. Ahogy közeledtek a fény felé, a surranó úgy vált
egyre reménykedőbbé. A fény egy barátságos kis kunyhóból érkezett,
amelynek két vagy három szobája lehetett. Egy gyertya pislákolt az egyik
ablakban, megvilágítva a kunyhóhoz vezető kőlapokkal kirakott kis járdát,
amelyet virágok szegélyeztek. A szirmaik
kellemes illattal töltötték meg a levegőt.
Minden mesébe illőnek tűnt, de Nadragulya óvatos surranó volt, és mindig
készenlétben tartott egy hasznos kis varázslatot ilyen esetekre.
- Ha valóban egy borzalmas boszorkány lakik itt, akkor rohanj, ha azt
mondom, „fuss!"- súgta Nadragulya Minának. - Velem ne foglalkozz, majd
utolérlek.
A lány félénken bólintott. A surranó kivette a kezét Mina markából. Az
egyikkel kopogtatni készült, a másikat készenlétben tartotta arra az esetre,
ha mégiscsak egy boszorkány nyitna ajtót.
- Atta, készülj! - szólt a kutyának.
Nadragulya az ajtóhoz lépett, és röviden kopogtatott.
- Hahó! - kiáltotta. - Van odabent valaki?
Kinyílt az ajtó, és fény szűrődött ki bentről. Egy nő állt az ajtóban.
Nadragulya nem látta őt tisztán, mert a hirtelen fény elvakította. A nő fehér
ruhát viselt. Nadragulyának olyan benyomása támadt, hogy a nő egyszerre
kedves és szeretetteljes, valamint nagy hatalmú és parancsoló. Fogalma sem
volt, hogyan lakozhat mindez egyszerre valakiben, de így érezte. Egy
pillanatra megrémült.
- Üdvözöllek, úrnő! - kérdezte zavartan. - Én Nadragulya vagyok, halottlátó
surranó, és ismerek pár igen erős varázslatot. Ő itt Mina, ez pedig Atta, egy
igen harapós fajtájú kutya, és nagyon élesek a fogai.
- Hogy érzitek magatokat, Mina, Atta és Nadragulya? - kérdezte a hölgy, és
a kutya felé nyúlt.
Atta megszaglászta a kezét, majd Nadragulya legnagyobb döbbenetére a
hátsó lábára állt, és a nő mellkasára tette a mancsát.
- Atta, nem szabad! - szólt rá Nadragulya megütközve. - Sajnálom, úrnő.
Nem szokott ugrálni.
- Semmi baj - mosolygott a hölgy, majd megsimogatta Atta fejét. -
Fáradtnak és éhesnek látszotok. Nem jönnétek be? - kérdezte udvariasan.
Nadragulya tétovázott, és Mina sem moccant.
- Ugye nem dobsz bele a kemencébe? - kérdezte reszketeg hangon a lány.
A hölgy felkacagott, kellemes, selymesen bizsergető hangon, amitől
Nadragulya testét megnyugtató érzés járta át.
- Szóval valaki tündérmesét mesélt neked - mondta a hölgy, majd
felvonta a szemöldökét, és kérdőn Nadragulyára pillantott. Kinyújtotta a
kezét Mina felé. - Ami azt illeti, éppen gyömbérkenyeret sütök. Ha bejöttök,
megosztom veletek. Nadragulya felettébb különös véletlennek találta ezt,
gyanús véletlennek. Atta szó nélkül elfogadta a meghívást. Beügetett a
házba, keresett magának egy kellemes kis helyet a tűz mellett, majd
összekuporodott, és a farkára fektette a fejét. Mina megfogta a kedves hölgy
kezét, és bement vele a házikóba, a tornácon hagyva a hezitáló Nadragulyát,
akinek üres gyomra egyre haragosabban korgott a gyömbérkenyér illatától.
- Egy kicsit maradhatunk - mondta, majd átlépett a küszöbön. - Csak addig
maradunk, amíg a barátunk, Kőműves Rhys megtalál minket. Ő Majere
szerzetese, és gyorsan ránk lel.
A hölgy vágott egy szelet gyömbérkenyeret, tányérra tette, édes öntetet
locsolt rá, majd odanyújtotta Minának, és adott hozzá egy kanalat.
Nadragulyát is megkínálta a kenyérrel. A surranó elfogadta.
- Ez kivételesen remek, úrnő - motyogta egy hatalmas falattal a szájában. -
Talán ez a legfinomabb gyömbérkenyér, amit valaha ettem. De csak akkor
lennék teljesen biztos benne, ha ennék még egy szeletet.
A hölgy vágott neki.
- Igen, valóban ez a legfinomabb - mondta, majd megtörölgette a száját a
szalvétájával, amit ezt követően véletlenül a zsebébe csúsztatott, a kanállal
együtt.
Mina csak félig ette meg a maga adagját, gyorsan elálmosodott, és elaludt. A
fejét a karjára fektetve szundikált az asztalon. A hölgy lenézett rá, majd
megsimogatta aranybarna haját. Nadragulya is elálmosodott. Alig tudta
nyitva tartani a szemét, noha az utazók aranyszabálya azt diktálta, hogy sose
aludjon el egy ismeretlen kunyhóban egy sötét erdő közepén, még akkor
sem, ha a gyömbérkenyér ennyire finom. A szeme azonban lecsukódott. Az
ujjával tartotta fenn a szemhéját, és elkezdett beszélni, hátha a saját hangja
ébren tartja.
- Egyedül élsz itt, úrnő? - kérdezte.
- Igen - felelte a hölgy. Odament a tűz mellett álló hintaszékhez, és leült.
- Hát nem félelmetes egy kicsit? - kérdezte Nadragulya. - Mármint itt élni
ennek a komor erdőnek a mélyén? Miért élsz itt?
- Menedéket nyújtok azoknak, akik eltévednek a sötétben - felelte a hölgy.
Lenyúlt, hogy megsimogassa a széke mellett fekvő Attát. A kutya megnyalta
az ujjait, majd a lábára hajtotta a fejét.
- Sokan tévednek el errefelé? - kérdezte a surranó.
- Sokan - válaszolta a hölgy. - Bár szeretném, ha még többen vetődnének
erre.
Előre-hátra hintázott a székben, és közben halkan dudorászott. Nadragulya
biztonságban érezte magát, végtelen nyugalom és békesség járta át a testét.
Nem tudta tartani a fejét, így hát ráborult az asztalra. A szemhéja
végérvényesen lecsukódott. Ekkor jutott az eszébe, hogy nem is kérdezte
meg az úrnő nevét, de hirtelenjében ez nem is tűnt olyan fontosnak. Annyira
legalábbis nem, hogy emiatt megszakítsa békés szendergését.
Csak homályosan érzékelte, hogy a hölgy feláll, és Minához lép. Csak
haloványan érzékelte, hogy a karjába veszi az alvó gyermeket, magához
öleli, és csókot lehel rá.
Az álom elragadta Nadragulyát, de előtte még hallotta a nő szavait.
- Mina. gyermekem. kedves kicsikém.
 2. fejezet

Rhys északi irányba indult Vigasz városából, hisz biztos lehetett benne,
hogy a barátai arrafelé tartanak. Az idős asszonyon kívül mások is látták a
három utazót. Az elmondások szerint mindhárman jól voltak, és kedélyesen
baktattak északi irányba. Örült neki, hogy noha a társainak többórányi
előnye volt vele szemben, nem maradt le mögöttük vészesen. Félt tőle, hogy
Mina talán a korábbihoz hasonló isteni léptekkel akar eljutni az Isten
Otthonába, de szerencsére szépen, öregesen vándoroltak. Titkon abban
reménykedett, hogy az út szélén találja majd őket, fáradtan ücsörögve, sajgó
lábukat masszírozva.
Telt múlt az idő, de csak nem akadt rájuk. Elgondolkodott rajta, hogy vajon
még mindig előtte járnak-e. Sebesen közeledett az este, és már nem
találkozott járókelőkkel. Számított rá, hogy éjszaka is folytatnia kell majd a
keresést, ezért kölcsönkért egy lámpást Laurától, amit most meggyújtott, és
maga elé tartott. Még birkapásztor korából tudta, hogy az éjszakai keresés
igen kimerítő és gyakorta haszontalan. Lehet, hogy egyszerűen elsétál
mellettük a sötétben, és észre sem veszi őket.
A fejét csóválva sóhajtozott, amiért Atta nincs mellette, vele sokkal
könnyebb dolga lett volna. Nélküle azonban talán jobb lenne, ha
megpihenne, és csak a reggeli fénynél folytatná a keresést. Ekkor azonban
felrémlett előtte egy kép, ahogy a három kis alak összebújva reszket valahol
a vadonban, ezért folytatta az útját.
Elérkezett az útkereszteződéshez. A kis kövekből épített irányjelző tisztán
látszódott a lámpás fényében. Elmosolyodott, és könnyebb szívvel haladt
tovább. Nyilván Nadragulya építette, amit megerősített a porban kirajzolódó
kutyanyom, és mellette egy apró emberi lábnyom.
Kelet felé vette hát az irányt, betért az erdőbe, és hamarosan rálelt a kis
házra, noha először nem ismerte fel, hogy az egy ház. Lassan lépdelt,
belesett minden bokor alá, így vette észre a pislákoló
fényeket. Törött gallyak jelezték, hogy a barátai melyik ösvényen haladtak.
Egyenesen a fénypont felé vezettek a nyomok. Rhys gyertyalángnak vélte,
amit nyilván azért gyújtottak, hogy utat mutasson az eltévedt vándoroknak.
Végigsétált a kikövezett gyalogúton. A két szélén sorjázó virágok már
összecsukták a szirmaikat. Csend borult a tájra. Az erdőben folyamatosan
rikoltoztak a madarak, állandóan zörgött az aljnövényzet. A ház körül
azonban minden békés volt és nyugodt. Minden nyugtalansága elillant, nem
érzett sem fenyegetettséget sem veszélyt. Ahogy közelebb ért a házhoz,
látta, hogy nem húzták be a függönyt. Egy ezüsttálkára helyezett gyertya
égett az ablakpárkányon. Tűz lobogott odabent, egy asszony ült mellette egy
hintaszékben, a karján egy alvó gyermekkel.
Lassan hintázott előre-hátra. Mina feje az asszony mellkasára bukott. Mina
már túl nagy volt ahhoz, hogy kisbabaként lehessen ringatni, ráadásul nem
is engedte volna, ha ébren van. De Mina mélyen aludt, így nem tiltakozott.
Olyan természetfeletti szomorúság ült ki a nő arcára, hogy a szerzetesnek
belesajdult a szíve. Nadragulya az asztalon aludt, míg Atta a lobogó tűz
mellett szundikált. Nem szívesen kopogott volna be, nehogy felriassza őket.
Most, hogy tudta, a barátai biztonságban vannak, úgy vélte, hogy jobb lenne
hagyni őket, és reggel visszatérni. Már éppen távozni készült, amikor Atta
vagy meghallotta lába surranását, vagy megérezte a szagát, de felnyüszített,
hogy üdvözölje a gazdáját. Felpattant, az ajtóhoz rohant, és kaparászni
kezdte a lábával.
- Gyere be, barát! - szólt ki a nő. - Már vártalak.
Rhys kinyitotta az ajtót. Nem volt rajta zár. Megpaskolta Attát, aki nemcsak
a farkát, hanem az egész testét csóválta örömében. Nadragulya felkapta a
fejét Atta hangjára, de túlságosan kimerült volt. Ki sem nyitotta a szemét,
azonnal visszatette a fejét az asztalra. Rhys az idegen asszony elé lépett,
majd tiszteletteljesen meghajolt.
- Szóval megismersz - mondta a nő, és Rhysre mosolygott.
- Igen, Fehér Úrnő - felelte halkan, nehogy felébressze Minát.
Az asszony mosolyogva bólogatott, majd megsimogatta a lány haját, és
megpuszilta a homlokát.
- Így gondoskodjanak minden elveszett gyermekről ma éjjel -
mondta.
A Fehér Úrnő, ahogy Mishakalt nevezték, felállt, és ágyba fektette Minát.
Miközben gondosan betakargatta egy paplannal, Rhys megveregette
Nadragulya vállát. A surranó felemelte a fejét, és álmosan pislogott.
- Á, üdv, Rhys! Örülök, hogy élsz. Kóstold meg a gyömbérkenyeret
- javasolta Nadragulya, majd visszafeküdt aludni.
Mishakal Mina felett állt, és nézte, ahogy alszik. Rhysnek majd meghasadt a
szíve. Nem jöttek ki szavak a torkán, pedig tudta, hogy mit kell mondania.
Megsajnálta az istennőt, akinek le kellett mondania a teremtés pillanatában
született gyermekéről, örök álomba kellett ringatnia, hogy sose pillantsa
meg azt a fényt, amely életet adott neki. Ráadásul, amikor a kislány mégis
felébredt, akkor nem a fényt pillantotta meg, hanem az iszonyatos
sötétséget.
- Ritka alkalom, amikor egy halandó szán meg egy istent, Rhys barát. Egy
isten ritkán szolgál rá egy halandó szánalmára.
- Én nem szánlak téged, úrnő. Miattatok szomorkodom - felelte Rhys.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, barát. Tudom, hogy kimerültél, és itt
nyugalomra lelhetsz. De előbb beszélnünk kell egymással.
A szerzetes leült az asztalhoz, amely tele volt kenyérmorzsával.
- Sajnálom a Vigaszban történt rombolást és vérontást, Fehér Úrnő -
mondta Rhys. - Felelősnek érzem magam a történtekért. Nem kellett volna
odavinnem Minát. Tudtam, hogy Chemosh keresi őt. Előre kellett volna
látnom az eseményeket.
- Nem vállalhatod a felelősséget Chemosh tetteiért - vigasztalta őt
Mishakal. - Tökéletesen alakult, hogy Mina veled volt, egymagad nem
szállhattál volna szembe a csontharcosokkal és a csont akolitusával. A
papjaim segítettek Majere és Gilean papjainak, valamint Kiri-Jolith
lovagjainak.
- Ártatlanok haltak meg abban a vérontásban. - sóhajtozott Rhys.
- Chemoshnak kell felelnie az áldozatokért! - mondta Mishakal szigorú
hangon. - Megszegte Gilean parancsát azzal, hogy megpróbálta elrabolni
Minát. Az összes istent magára haragította, még a szövetségeseit,
Sargonnast és Zeboimot is. Egy minotauruszcsapat már útnak is indult, hogy
lerombolja Chemosh kastélyát Roncsosd mellett. Chemosh elhagyta ezt a
világot, és a
Holtak Csarnokában húzta meg magát. A papjait mind levadásszák.
- Újabb háború lesz? - kérdezte Rhys riadtan.
- Ezt nem tudhatjuk - válaszolta Mishakal komor hangon. - Ez Mina
döntésein múlik.
- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, úrnő, de Mina jelenleg nincs abban az
állapotban, hogy komoly döntéseket hozzon - érvelt Rhys.
- Teljesen megzavarodott az elméje.
- Ebben nem vagyok biztos - mondta Mishakal. - Ő akar az Isten Otthonába
menni. Senki sem javasolta neki, a saját ösztönei vezetik őt oda.
- Miben reménykedik, mit talál ott? - kérdezte Rhys. - Valóban találkozik
Aranyholddal?
- Nem - felelte Mishakal, és elmosolyodott. - Hű hívem, Aranyhold lelke
messze jár innen, folytatja az utazását. Mina azért tart az Isten Otthonába,
hogy megtalálja az anyját. Keresi az anyját, aki életet adott neki, és keresi
Takhisist, aki felébresztette őt. El kell döntenie, hogy melyiküket választja.
- És ameddig nem választ, addig tovább tart a vallási viszálykodás -
következtetett Rhys.
- Ez bizony igaz, barát. Ha Mina az idők végezetéig gondolkodhatna, akkor
biztosan helyes döntést hozna, de most nincs időnk az örökkévalóságig
várni. Jól látod a helyzetet. Ami most még csak viszálykodás, az vallási
háborúvá fajulhat.
- Elkísérem Minát az Isten Otthonába - mondta a szerzetes. - Segítek neki
megtalálni az odavezető utat.
- Te vagy a vezetője, az őrzője és a barátja is, Rhys, de nem viheted el őt az
Isten Otthonába. Csak egyvalaki teheti meg. Valaki, akivel Mina sorsa
kibogozhatatlanul összefonódott. Ha ő hajlandó megtenni. Jogában áll
ugyanis megtagadni a kérést.
- Ezt nem értem, Fehér Úrnő - mondta Rhys.
- A fény istenei ígéretet tettek a halandóknak: szabadon dönthetnek a
sorsukról. Az összes halandó.
Rhys hallotta, hogy Mishakal kihangsúlyozza, hogy az „összes" halandó.
Mintha lenne ez alól egy kivétel, valaki, aki halandó, de mégsem az.
Hosszan gondolkodott az istennő szavain, és váratlanul beugrott a válasz a
talányra.
- Az összes halandó - ismételte meg. - Még azok is, akik egykoron
istenek voltak. Valthonisról beszélsz!
- Mina nem csupán az anyját, hanem az apját is keresi. Valthonisra, aki
egykoron Paladine volt, nem vonatkozik Gilean parancsa. Csak Valthonis
segíthet neki megtalálni a helyes utat.
- Mina pedig megesküdött, hogy megöli őt. Az egyetlen személyt, aki
megmentheti őt.
- Sargonnas agyafúrt, sokkal okosabb, mint Chemosh. Választás elé akarja
állítani Minát: a fény vagy a sötétség. Ezzel szemben még Gilean is
tehetetlen. Ráadásul Sargonnas Valthonist is választás elé állítja. Komoly és
veszedelmes dilemma ez mind Mina, mind Valthonis, mind a te számodra,
Rhys barát - magyarázta Mishakal. - Holnap reggel útnak engedhetlek téged
és Minát, és mindenki mást is, aki veletek akar tartani, hogy találkozzatok a
Vándorló Istennel, ha még mindig teljesíteni akarod ezt a küldetést.
Gondolkozz az éjjel, mert könnyen lehet, hogy a halálba küldelek téged.
- Ezen nem kell egész éjszaka gondolkodnom, Fehér Úrnő. Eltökéltem
magam - mondta Rhys határozott hangon. - Bármit megteszek, amivel
segíthetem Mina és Valthonis dolgát. Valthonis miatt ne aggódj, vele
tartanak hű követői, akik védelmezik őt.
- Ez igaz - bólogatott Mishakal, és elmosolyodott. - Sokan szeretik és óvják
őt.
Felsóhajtott, és lágy hangon hozzátette.
- De nem rajtuk áll a döntés. A döntést egyedül Valthonisnak kell
meghoznia, senki másnak.
 3. fejezet

Az Elspeth nevű vadelf a kezdetektől fogva Valthonis mellett volt. Hű hívei

egyike volt, akinek jelentőségét sosem ismerték el igazán. Amikor Valthonis
úgy döntött, hogy önkéntes száműzetésbe vonul, azért tette, mert ellenpárját,
Takhisist, a sötétség istennőjét száműzték a panteonból. Halandóként elf
alakot öltött, és csatlakozott hozzájuk, akik maguk is kénytelenek voltak
elhagyni szeretett otthonukat. Sosem hívott követőket maga mellé.
Magányosan akarta megtenni az előtte álló utat. Akik vele tartottak, mind a
szabad akaratukból tették. A nép hű híveknek nevezte el őket. Az összes hű
hívő élénken emlékezett a Vándorló Istennel történt első találkozására:
pontosan emlékeztek a dátumra, a napszakra, az időjárásra, arra, hogy
sütött-e a nap vagy esett az eső, mert Valthonis szavai megérintették a
szívüket, és örökre megváltoztatta az életüket. Elspethre azonban valahogy
senki sem emlékezett. Azért gondolták, hogy a kezdetektől a Vándorló
Istennel volt, mert nem tudták felidézni a napot, amikor csatlakozott
hozzájuk. Elspeth középkorú nő volt, és a vadelfek jellegzetes egyszerű
tunikáját viselte, ami alatt bőrnadrágot hordott. A vadelfek nem szerették a
civilizációt, és visszahúzódva éltek Ansalon elszigetelt területein. Hosszú,
fehér haja a vállára omlott. Szeme a kék kristály fényével ragyogott. Arca
szeretetre méltó volt, de szinte sosem mutatta ki az érzelmeit.
Még a többi hű hívő társaságában is visszahúzódóan viselkedett. A többiek
megértették, hogy miért viselkedik így, vagy legalábbis úgy gondolták, hogy
értik, és ezért megtartották vele szemben a kellő távolságot. Elspeth néma
volt, mert korábban kivágták a nyelvét. Senki sem tudta pontosan, hogyan
történt vele ez a szörnyűség, de több pletyka is keringett róla. Egyesek
szerint Silvanesti minotauruszurai csonkították meg, ugyanis gyakorta
kivágják azok nyelvét, akik ellenük beszélnek.
Az egyik legborzalmasabb pletyka szerint Elspeth maga vágta ki a
saját nyelvét. Senki sem tudta, hogy miért. Vajon miféle iszonyatos szó lehet
az, amit annyira fél kimondani, hogy kivágja miatta a saját nyelvét?
A hű hívek mindig kedvesek voltak vele, próbálták bevonni őt a
tevékenységeikbe, sőt még a beszélgetésekbe is. Elspeth azonban végtelenül
szégyenlős volt, és összerezzent, akárhányszor csak valaki megszólította.
Valthonis ugyanúgy bánt vele, mint a többiekkel: kedvesen, udvariasan,
nem felsőbbrendűen, de azért megtartotta a kellő távolságot. Olyan határ
húzódott a Vándorló Isten és hű hívei között, amit nem lehetett átlépni.
Halandó volt. Elfként élt, ezért nem úgy öregedett, mint az emberek, de a
szüntelen vándorlás megkérte az árát. Mindig a szabad ég alatt aludt, sosem
fogadta el a fogadók és kastélyok meghívását. Minden nap vándorolt, télen-
nyáron, hóban- fagyban, verőfényes napsütésben. Fakó bőre napbarnítottá
vált. Lesoványodott, a ruhája - tunika, alatta harisnya, bőrcipő és
gyapjúköpeny - elrongyolódott.
A hű hívek áhítattal telve néztek fel rá. Mind tisztában voltak vele, hogy
mekkora áldozatot hozott a halandók érdekében. Az ő szemükben még
mindig istennek számított. De a saját szemében? Azt senki sem tudta.
Gyakran mesélt a fény isteneiről, de mindig úgy, ahogy egy halandó:
tisztelettel és imádattal. Sose utalt rá, hogy egyszer ő is közéjük tartozott.
A hű hívek sokszor beszélgettek egymás között arról, hogy Valthonis vajon
emlékszik-e rá, hogy valaha ő volt az univerzum leghatalmasabb istene.
Beszélgetés közben gyakorta elmélázott. Ilyenkor a távolba révedt a
tekintete, mély árkok jelentek meg a homlokán, mintha valami különösen
fontos dolgot próbálna felidézni. A hű hívek szerint ilyenkor felrémlett
előtte, hogy ki is ő valójában, de az emlék szertefoszlott, mint a reggeli köd,
mielőtt még megragadhatta volna. A saját érdekében kívánták, hogy soha ne
emlékezzen korábbi életére.
Felfigyeltek rá, hogy Elspeth ilyenkor mindig közelebb húzódik hozzá. Leül
vele szemben, és mozdulatlanul, meredten nézi őt, mintha semmi mást nem
érzékelne a világból. Valthonis ráncai lassacskán kisimulnak, enyhén
megcsóválja a fejét, majd elmosolyodik, és folytatja a beszélgetést.
A hű hívek száma napról napra változott. Egyesek csatlakoztak a
vándorlókhoz, mások elváltak tőlük. Valthonis sosem kérte, hogy
csatlakozzanak hozzá, sem azt, hogy menjenek el. Nem fogadtak hűséget
neki, mert nem fogadta volna el senkitől. Az összes faj és társadalmi réteg
képviseltette magát: szegények és gazdagok, bölcsek és ostobák, nemesek és
fattyak egyaránt. Senki sem kérdezősködött és faggatózott, mert Valthonis
azt nem engedte. Mindenki emlékezett arra a napra, amikor az ogre kilépett
a sűrűből, és Valthonis oldalán menetelt tovább. Többen is kardot ragadtak,
de a Vándorló Isten szigorú pillantást vetett rájuk. Nyugodt hangon beszélt
tovább azokhoz, akik a közelében tartózkodtak. Csak fél füllel figyeltek oda
rá, mert nem tudták levenni a szemüket az ogréról. A hatalmas teremtmény
mogorván lépdelt mellettük, baljósan méregette őket, és rámordult arra, aki
túl közel került hozzá. Akik találkoztak már ogréval, azok szerint törzsfőnök
volt, mert egy nehéz ezüst nyaklánc lógott a nyakában, a mocskos
bőrmellényét pedig skalpok és egyéb iszonyatos trófeák díszítették.
Hatalmas termetű volt, majdnem kétszer akkora, mint a legtöbbjük, és
iszonyatosan bűzlött. Egy álló hétig maradt velük, és nem szólt egyetlen
szót sem senkihez, még Valthonishoz sem. Azután az egyik este, miközben a
tábortűz körül üldögéltek, az ogre felállt, és Valthonis fölé magasodott. A hű
hívek azonnal talpra ugrottak, harcra készen, de Valthonis jelezte nekik,
hogy tegyék el a fegyvert. Az ogre levette a nyakából az ezüstláncot, és
odanyújtotta a Vándorló Istennek.
Valthonis rátette a kezét a láncra, majd kérte az isteneket, hogy áldják meg
azt, és visszaadta az ogrénak. A lény elégedetten felmordult. Visszatette a
láncot a nyakába, majd egy morgás kíséretében ott hagyta őket, és bevette
magát az erdőbe. Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Később érdekes
történeteket hallottak Böde városáról: egy ezüst nyakláncot viselő ogre azon
fáradozott, hogy véget vessen a népe közt dúló erőszaknak és vérontásnak.
A híveknek eszébe jutott a különös ogre, és mind csodálattal gondoltak
vissza rá.
Surranók gyakran csatlakoztak a társasághoz. Folyvást Valthonis körül
ugrabugráltak, mint a szöcskék, és olyan életbevágóan fontos kérdéseket
tettek fel neki, mint hogy a békák bőre miért ragyás, és a
kígyóké miért nem, vagy a sajt miért sárga, amikor a tej fehér. A hívek
ilyenkor mind a szemüket forgatták, de Valthonis türelmesen válaszolt
minden egyes kérdésre, sőt úgy tűnt, még élvezi is az aprónépek jelenlétét.
A hívek már kevésbé örültek a surranóknak, de az istenükhöz hasonlóan
türelemmel viseltettek irántuk, és nem dühödtek fel, amiért a surranók
folyamatosan elcsentek ezt-azt.
A gnómok gyakran felkeresték a Vándorló Istent, hogy megmutassák neki
legújabb terveiket, ő pedig udvariasan rávilágított a hibákra, nehogy
végzetes baleset legyen a vége.
Mindig voltak vele elfek, és sokan egészen hosszú ideig mellette is
maradtak. Emberek is mindig voltak a társaságban, de ők nem maradtak
olyan sokáig, mint az elfek. Kiri-Jolith lovagjai és a solamniai lovagok
gyakran felkeresték őt, hogy beszámoljanak legújabb küldetésükről, és az
áldását kérjék, és rábeszéljék, hogy csatlakozzon a kíséretükhöz. Egy ideig
egy hegyi törpe is velük tartott, aki Reorx papja volt, és a Tűzkovács Kova
iránti tiszteletből tartott velük.
Valthonis céltalanul vándorolt, és csak pihenni és aludni állt meg. Mindig
útközben ette meg szerény étkét. Ha városhoz ért, mindig sétált az utcákon,
beszélgetett a járókelőkkel, de sosem maradt sokáig egy helyen. A papok
gyakran megkérték rá, hogy tartson prédikációt, de mindig elutasította. Ő
vándorlás közben beszélt.
Sokan keresték fel, hogy beszélgessenek vele. Mások csak azért jöttek, hogy
hallgathassák őt. De sokan azért jöttek, hogy kötekedjenek vele,
szándékosan vitatkozzanak vagy gúnyolódjanak rajta. A hű híveknek
ilyenkor önmérsékletet kellett tanúsítaniuk, Valthonis ugyanis mindenkit
közel engedett magához, soha senkit sem küldött el, és csak akkor engedte,
hogy a hívek közbeavatkozzanak, ha valaki erőszakoskodni kezdett, de
akkor sem önmaga miatt aggódott, hanem a követői biztonságáért.
Jöttek-mentek a hű hívek, de Elspeth mindig maradt.
Aznap a Khalkist-hegység kanyargós útjait rótták, Neraka elátkozott
völgyének közelében, amikor mindenki legnagyobb döbbenetére Elspeth
elhagyta szokásos helyét a csoport szélén, Valthonis közelébe húzódott, és
ott lépdelt szorosan mögötte. Az isten nem vette észre őt, mert éppen
Chislev egyik papjával beszélgetett arról, hogy miként lehetne a
sárkánynagyurak által okozott pusztítást
helyrehozni.
A híveknek természetesen feltűnt Elspeth szokatlan viselkedése, de nem
tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Később, amikor
visszagondoltak az eseményekre, már bánták, hogy akkor miért nem
szenteltek nagyobb figyelmet neki.

Galdarnak vegyes érzései támadtak a küldetésével kapcsolatban. Ismét Mina

mellé sodorta a sors, és nem tudta, mit is gondoljon erről. Egyrészről örült.
Azóta nem látta őt, hogy el kellett válniuk egymástól Takhisis sírjánál,
amikor a holtak urának adta magát. Galdar megpróbálta megakadályozni
ezt, de a halál istene elszakította őt mellőle. Galdar legszívesebben Mina
keresésére indult volna, de Sargas megértette vele, hogy sokkal fontosabb
teendői vannak annál, mintsem egy bolond csitri után rohangáljon. A
minotaurusz később számos történetet hallott Mináról: megtudta, hogy
Chemosh főpapnője vált belőle, sőt az isten szeretője, és Galdar nem győzte
csóválni szarvalt fejét. Borzalmas pazarlásnak vélte, hogy Minából papnő
lett. Az sem döbbentette volna meg jobban, ha a minotauruszháborúk hőse,
Ogreölő Makel druidának állt volna, és őzgidákat gyógyítana az erdők
mélyén.
Galdar éppen ezért nem igazán akart találkozni Minával. A vakmerő és bátor
Mina egykoron Galdarral az oldalán szárnyalt egy sárkány hátán, hogy
harcba induljon Malys, a félelmetes sárkánynagyúr ellen, most pedig nem
egyéb, mint egy csontzörgető, síró-rívó hangon kántáló hullarabló, aki az
álnok, hazug Chemosh legfőbb híve. Nem akart ezzel az új Minával
találkozni. Diadalmas hódítóként akart emlékezni rá, nem álszent, hazug
papként.
Más miatt sem tetszett neki ez a küldetés. Istenek játszották a főszerepet
ebben a történetben, márpedig neki elege lett az istenekből a lelkek háborúja
alatt. Ahogy az ellenségből baráttá váló Gerard, ő sem akart kapcsolatba
kerülni az istenekkel. Nem akarta elfogadni a megbízást, de akkor „nemet"
kellett volna mondania Sargasnak, amit még az isten saját gyerekei sem
mertek megtenni. Végül is a vágya győzött, hogy újra láthassa Minát,
valamint a Sargasba vetett hite (és a tőle való félelme). Vonakodva ugyan,
de elfogadta a küldetést. (Sargas természetesen nem mondta el neki az
igazságot arról, hogy Mina maga is isten. A bikafejű isten úgy vélte, hogy az
túl nagy próbatétel elé állítaná hű szolgáját). Galdar és maroknyi csapata
alaposan feltérképezte az ellenséget, felmérték a képességeiket. Más
minotaurusszal ellentétben Galdar nem gondolta úgy, hogy csak azért mert
elfekkel van dolguk, könnyedén, különösebb megerőltetés nélkül győzelmet
arathat felettük. Sok csatát vívott elfek ellen a lelkek háborújában, és utána
is. Megtanulta tisztelni őket, mint harcosokat, noha egyébként nem sokra
tartotta a fajtájukat. Galdar felkészítette a harcosait, hogy az elfek képzetten
és elszántan küzdenek majd, főleg azért, mert hűségesek a Vándorló
Istenhez.
A minotaurusz a Khalkist-hegységben állított csapdát. Úgy gondolta, hogy
ennyire távol a városoktól megcsappan majd a Vándorló Isten követőinek a
száma. Amikor Valthonis Solamnia útjait rótta, mintegy húsz-harminc
követő tartott vele. Ide azonban, Neraka közelébe, a sokak által még mindig
elátkozottnak tartott vidékre csak a legelhivatottabb hívei kísérték el. Galdar
hat elf harcost számolt, akik íjjal és nyíllal voltak felfegyverkezve, valamint
egy fegyvertelen erdei elfet. Chislev egy mohazöld köpenyt viselő druidája
is velük tartott, aki vélhetően szent varázslatokkal próbál majd védekezni
ellenük.
Alkonyatra ütemezte a rajtaütést, amikor a lenyugvóban lévő nap sugarait
már bekebelezi a sötétség. A leszálló sötétség gyakran becsapja a szemet.
Nehéz eltalálni a célpontot, még az elf íjászok számára is.
Galdar harcosai a fák közt bújtak meg, és várták, hogy felbukkanjon a kis
csapat a keskeny úton, amely alig volt szélesebb egy csapásnál. Galdarnak
még maradt annyi ideje, hogy elsuttogja az utolsó utasításokat.
- Élve kell elfogni a Vándorló Istent - hangsúlyozta ki nyomatékosan. - A
parancs magától Sargastól érkezett. Ne feledjétek, Sargas a bosszú istene.
Vele kell szembenéznetek, ha nem engedelmeskedtek a parancsnak. Én a
magam részéről nem akarom kivívni a haragját.
A minotauruszok némán bólogattak, és félve pillantottak fel a mennyekre.
Aki magára haragítja őt, gyors, de kíméletlen véget ér. Számos félelmetes
legenda keringett Sargas büntetéseiről.
- Mit teszünk, ha ez a Vándorló Isten harcol majd ellenünk? - kérdezte az
egyik katona. - Ha a nyápicok istenei a sajátjaik mellé állnak majd? Ha
villámok sújtanak majd le ránk az égből?
- Még hogy az istenek, Malek! - mordult rá Galdar. - A szarvad hegyét egy
solamniai lovag vágta le. Ő is egy nyápic volt, aki egyszerűen legyőzött,
nem pedig isten?
A minotaurusz elvörösödött. A társai vigyorogtak rajta, az egyikük még
oldalba is bökte a könyökével.
- Amíg nem jelentünk veszélyt a Vándorló Istenre, a fény istenei nem
avatkoznak közbe. Sargas papjai biztosítottak erről.
- És mit teszünk ezzel a Vándorló Istennel, ha a kezünkben lesz? - kérdezte
valaki más. - Erre még nem adtál parancsot.
- Mert nem akarom a kelleténél jobban megterhelni az agyatokat -
válaszolta Galdar. - Most csak azzal foglalkozzatok, hogy ejtsétek őt
fogságba. Élve!
Galdar felkapta a fejét. Egyre közelebbről hallatszott a beszédhang és a
csizmás léptek zaja.
- Mindenki a helyére! - adta ki a parancsot. Az út mentén húzódó árkokban
bújtak meg. - Meg se moccanjatok, és maradjatok széllel szemben! Ezek az
átkozott elfek messziről kiszagolják a minotauruszokat.
Galdar egy hatalmas tölgyfa mögött bújt meg. Nem vette elő a kardját.
Remélte, hogy nem lesz rá szüksége. Megérintette hiányzó karjának
csonkját. Régi sérülés volt. A karja meggyógyult, de igen különös módon
olykor fájdalmat érzett a hiányzó végtagban. Azon az estén a karja
fájdalmasan lüktetett, szinte égett. Úgy vélte, hogy a fülledt, párás idő miatt
van, de eszébe jutott az is, hogy Mina felbukkanása játszik szerepet benne.
Felidézte első találkozásuk emlékét. Mina megérintette őt, és ezzel
meggyógyította csonka végtagját.
Azt a végtagot, amit ismét elveszített, amikor megpróbálta megmenteni
Minát.
Vajon a lány emlékszik még rá? Emlékszik az együtt töltött időkre, amelyet
Galdar élete legboldogabb és legbüszkébb időszakának tartott?
Most, hogy a bűzölgő sírok istenének vinnyogó főpapnőjévé vált, talán nem.
Galdar megvakargatta a karját, elátkozta a nyirkos időt, és feszülten
hallgatta a közeledő elfeket.
A bokrok takarásában megbúvó minotaurusz harcosok megragadták a
fegyvereiket, és vártak.

Két elf harcos haladt az élen, négyen mögöttük. Valthonis és Chislev

druidája a csoport közepén beszélgetett egymással. Elspeth olyan közel
húzódott Valthonishoz, hogy majdnem rálépett a sarkára. Szokásos esetben
Elspeth a sor végén bandukolt volna, jóval a hátsó őrök mögött. Nem elég,
hogy Neraka elátkozott völgye mellett haladtak el, ahol egykoron a Sötét
Királynő uralkodott, a vadelf lány viselkedése tovább növelte a csoport
nyugtalanságát. Természetesen megkérdezték Valthonistól, hogy miért
mennek el arra a rettegett helyre, de ő csak a szokásos válaszát adta erre a
kérdésre is.
- Nem oda megyek, ahová el akarok jutni, hanem oda, ahol lennem kell -
felelte.
Mivel nem tudtak hasznos választ kicsikarni a Vándorló Istenből, az egyik
hű hívő odalépett Elspeth mellé, és suttogva megkérdezte tőle, hogy mi a
baj, mitől rémült meg váratlanul. Elspeth talán süket is volt, nem csak néma,
mert még csak rá sem pillantott a kérdezőre. Elspeth továbbra is Valthonist
nézte. Az arca nyúzott volt, a tekintete feszült.
A nyugtalan, feszült és ezért éber elf harcosokat nem érte váratlanul a
támadás. Megérezték, hogy valami nincs rendjén, amikor besétáltak az út
fölé benyúló faágak alá. Talán megérezték a minotauruszok marhaszagát,
amit igen nehéz elfedni. Talán meghallották egy ág reccsenését, vagy a
bokrok leveleinek surrogását, amikor az egyik nagy termetű minotaurusz
megmoccant. Bármi volt is az oka, az elf harcosok megérezték a veszélyt és
lelassítottak. Az élen haladó két harcos kardot rántott, és két oldalról
közrefogták Valthonist. A hátul haladó elfek felajzották az íjaikat, és a fák
között cikázó árnyékokat kémlelték.
- Bújjatok elő! - kiáltotta az egyik elf közös nyelven.
A minotauruszok engedelmeskedtek. Előugrottak a rejtekhelyükről. Penge
csattant pengén és nyílvesszők zizegtek a levegőben, Chislev papja kántálni
kezdett, áldásért imádkozott.
Valthonis erős, dörgő hangja túlharsogta a csatazajt.
- Elég ebből! Hagyjátok abba! Azonnal!
Átható hangjától azonnal mindenki abbahagyta a harcot, még a
minotauruszok is, akik ösztönösen cselekedtek. A következő pillanatban
azonban eszükbe jutott, hogy annak az embernek a parancsára
engedelmeskedtek, akit el kell fogniuk, és folyatták a harcot.
Ezúttal azonban Galdar kiáltott fel.
- Sargas nevében, hagyjátok abba!
A minotaurusz harcosok leeresztették a fegyvereiket, amikor a
parancsnokuk kilépett a tölgyfa takarásából.
Az elfek és a minotauruszok halálos gyűlölettel meredtek egymásra. Mind
abbahagyták a harcot, de a fegyvert egyikük sem tette el. A druida még
mindig kántált. Valthonis a vállára tette a kezét, és a fülébe suttogott egy
szót. A druida könyörgő pillantást vetett rá, de Valthonis hajthatatlan
maradt, ezért Chislev szolgája egy sóhaj kíséretében véget vetett az imának.
Galdar felemelte ép kezét, mutatva, hogy nincs nála fegyver. Valthonis hű
hívei a Vándorló Isten és a minotauruszparancsnok közé helyezkedtek.
- Vándorló Isten! - szólította meg Galdar az előtte álló elf harcosok feje
felett. - Beszélnem kell veled. Négyszemközt.
- Álljatok félre, barátaim! - kérte Valthonis. - Meghallgatom a mondandóját.
Az egyik elf harcos ellenkezni akart, de Valthonis nem figyelt oda rá. Ismét
megkérte a hű híveket, hogy álljanak félre, és ezúttal, vonakodva ugyan, de
engedelmeskedtek neki. Galdar utasította a katonáit, hogy húzódjanak
hátrébb. Ők is engedelmeskedtek, de egy pillanatra sem vették le a szemüket
az elfekről. Galdar és Valthonis besétált az erdőbe, hogy senki se hallja őket.
- Te vagy Valthonis, akit valaha Paladine-ként ismertek - mondta Galdar.
- Igen, ő vagyok - felelte az elf lágy hangon.
- Én pedig Galdar, a nagy isten követe, akit mi, minotauruszok Sargasnak
nevezünk, de ti Sargonnasként ismeritek. Üzenetet hoztam az istentől: „Még
van egy befejezetlen ügyed ezen a világon, Valthonis, és mivel te úgy
döntöttél, hogy „elvándorolsz" e kihívás
elől, újabb viszály tört ki a mennyekben és a halandók között. A hatalmas
Sargas véget akar vetni ennek a viszálynak. Gyors és végleges megoldásra
van szükség. Ennek érdekében megszervez egy találkozót közted és a
kihívód között."
- Remélem, nem gondolod, hogy elhatárolódok a tárgyalás elől, de
fogalmam sincs erről a viszályról és a kihívásról, amiről beszélsz - felelte
Valthonis.
Galdar megvakargatta az orrát. Kényelmetlenül érezte magát, mert mindig
is hitt a becsületben és a tisztességben, és most se becsületes, se tisztességes
nem volt.
- Talán nem is kihívás ez Mina részéről - Galdar remélte, hogy nem vívja ki
istene haragját -, sokkal inkább fenyegetés - hadarva folytatta, mielőtt még
Valthonis közbeszólhatott volna. - Mérgező felhőként telepedik rátok ez az
ellentét.
- Á, már értem - mondta Valthonis. - Arról beszélsz, hogy Mina
megesküdött rá, hogy megöl engem.
Galdar nyugtalanul pillantott a katonáira.
- Halkan beszélj, amikor kimondod a nevét. A népem boszorkánynak tartja
őt - megköszörülte a torkát, majd folytatta. - A bikafejű isten azt akarja,
hogy szervezzünk egy találkozót kettőtök között, hogy megoldjátok a
problémáitokat.
Valthonis kényszeredetten elmosolyodott, Galdar pedig zavartan vakargatta
az orrát. Sargas nem akarta, hogy megoldják a nézeteltéréseiket. Galdar
megvetette az elfeket, mégis nehezére esett hazudnia ennek a férfinak.
Ugyanakkor világos parancsot kapott, és annak megfelelően kellett
cselekednie. Legalább azt sikerült kihangsúlyoznia, hogy a szavak nem tőle
származnak. Ekkor az egyik hű hívő felkiáltott, megzavarva őket.
- Nem kell alkudoznod ezzel a szörnyeteggel, uram. Le tudjuk győzni a
minotauruszokat...
- Egy csepp vér sem hullik miattam - felelte Valthonis szigorú hangon, és
rideg pillantást vetett a hívőre. - Hosszú ideje vándorolsz már velem,
végighallgattad a tanításaimat a békéről és a testvériségről, mégsem tanultál
semmit?
A hű hívek mind elvörösödtek. Nem bírták elviselni Valthonis szigorú
tekintetét, ezért vagy félrefordultak, vagy a földet nézték. Egyedül Elspeth
nézett a szemébe. Bátorítóan rámosolygott, majd
hátat fordított Galdarnak.
- Veled tartok, ha megígéred, hogy a kísérőimnek nem esik bántódásuk.
- Kérésed parancs - Galdar a katonáihoz fordult, és dörgő hangon szólt
hozzájuk. - Sargas békét akar! Nem akar vérontást!
Az egyik elf gúnyosan elmosolyodott, mire az egyik minotaurusz rámordult.
A következő pillanatban egymás torkának estek. Galdar azonnal közéjük
ugrott, és behúzott egyet a katonájának. Elspeth elkapta az elf harcos
kardforgató karját, és hátrahúzta. A meglepett harcos azonnal leeresztette a
kardját.
- Ha velünk tartasz, mi leszünk a kíséreted, és megvédelmezünk - mondta
Galdar, miközben sajgó öklét rázogatta. - Ígérd meg, hogy nem szöksz el, és
akkor nem láncolunk meg.
- A szavamat adom - bólintott Valthonis. - Nem szököm meg, a szabad
akaratomból tartok veletek.
Egyenként elköszönt hű híveitől, és kérte az isteneket, hogy áldják meg
őket.
- Ne aggódj, uram - mondta az egyik silvanesti elf halk hangon. -
Megmentünk téged.
- A szavamat adtam - mondta Valthonis -, nem szegem meg.
- De, uram.
A Vándorló Isten megrázta a fejét, majd megfordult. Elspeth azonban az
útját állta. Úgy tűnt, mondani akar valamit, mert remegett az állkapcsa, és
állati morgás tört fel a torkából. Valthonis megérintette az orcáját.
- Nem kell mondanod semmit, gyermekem. Tökéletesen értem - mondta.
Elspeth megfogta Valthonis kezét, és erősen az arcához szorította.
- Vigyázzatok rá! - utasította Valthonis hű híveit. Elengedte Elspeth kezét,
és odasétált Galdarhoz és a katonáihoz.
- A szavamat adtam neked, te pedig a tiédet nekem - mondta a Vándorló
Isten. - A barátaim sértetlenül elmehetnek.
- Sargas vágja le a másik kezem, ha megszegem a szavam - felelte Galdar.
Belépett az erdőbe.
Valthonis szó nélkül követte. A minotaurusz katonák körbezárták őket.
A hű hívek csak álltak ott az út közepén. A sötétség leple már
teljesen rájuk borult, és ők csak néztek távolodó vezetőjük után. Elf
mivoltuknak köszönhetően sokáig látták még őt, és miután már tényleg
eltűnt a szemük elől, még mindig hallották a minotauruszok csörtetését. A
hívek összenéztek. A nagy termetű lények olyan nyomot hagytak maguk
után, amit még egy részeg, vak törpe is követni tudott volna. Az egyik elf
harcos gondolkodás nélkül elindult a csapás felé, a néma Elspeth azonban
útját állta. - A szavát adta - közölte kézjelekkel. A kezét a szájához emelte,
majd a szívéhez. - Ő választotta ez az utat.
A hű hívek szomorúan fordultak meg, és leszegett fejjel indultak el
visszafelé, amerről jöttek. Időbe tellett, mire észrevették, hogy Elspeth nem
tart velük. Mivel Valthonis azt kérte tőlük, hogy vigyázzanak rá, a
keresésére indultak, és kisvártatva meg is találták a nyomát. Folytatta a
Vándorló Isten útját. Neraka felé tartott. A hívek hűek akartak maradni az
ígéretükhöz, ezért elkísérték őt.
 4. FEJEZET

Rhys azt álmodta, hogy valaki figyeli őt. Kinyitotta a szemét, és kiderült,
hogy az álom valóság. Egy arc hajolt fölé. Szerencsére ismerte azt az arcot.
Becsukta a szemét, és megkönnyebbülten fellélegzett. Nadragulya keresztbe
tett lábbal ücsörgött mellette, az állát megtámasztotta a tenyerével, és őt
nézte. Komor vonások ültek ki az arcára.
- Már éppen ideje, hogy felkelj - mormogta.
Rhys mélyet sóhajtott, és csukva tartotta a szemét egy rövid ideig. Mélyen,
pihentetően aludt, és nem szívesen kelt fel. Ráadásul amióta megpillantotta
Nadragulya komor arckifejezését, az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy
egyáltalán nem lesz kellemes az ébredés.
- Rhys! - szólította meg a surranó, és megbökte a mutatóujjával. - Ne aludj
vissza! Atta, gyere ide, és nyalogasd meg.
- Fenn vagyok. - Rhys felült, és megsimogatta a kedvetlen Attát, aki az
ölébe hajtotta a fejét. A szerzetes csak ekkor nézett körül. - Hol vagyunk? -
kérdezte meglepetten.
- Én csak azt tudom, hogy hol nem vagyunk - dörmögte Nadragulya
rosszkedvűen. - Nem annak a kedves hölgynek a házában vagyunk, aki a
világ legfinomabb gyömbérkenyerét süti. Nem ott, ahol tegnap voltunk, meg
azelőtt, nem ott, ahol tegnap elaludtam, és ahol ma reggel is lennem kellene.
Most itt vagyunk, bárhol legyen is az az itt
- hadarta a surranó egyre hevesebben. - Mondanom sem kell, hogy nem
akarok itt lenni. Ez nem egy kellemes hely.
Rhys gyengéden eltolta magától Attát, és felállt. Körülnézett. Az erdő és a
kis házikó, ahol két kellemes, békés és nyugodt napot és éjszakát töltöttek
el, eltűnt. Aznap reggel készültek utazásuk utolsó szakaszának megtételére,
de Mishakal megelőzte őket. Egy elszigetelt, kopár völgyet láttak maguk
előtt, amely két működő vulkán megfeketedett sziklaperemei között
húzódott. Gőzpamacsok kanyarogtak a fekete csúcsok felé, ahonnan
továbbszálltak a tiszta, kék égbolt irányába. A levegő csípős volt, a nap
kicsinek látszódott,
erőtlennek, és nem is sugárzott meleget. Az árnyékaik ide-oda imbolyogtak
a völgy szürke kőpadlóján, lemaradoztak tőlük, majd eltűntek. A levegőt
megülte a kén szaga, amitől egyre nehezebben lélegeztek. Rhys úgy érezte,
hogy nem tud elég nagyot szippantani belőle ahhoz, hogy megtöltse vele a
tüdejét. A legrosszabb mégis a csend volt, amely mintha önálló akarattal
rendelkezett volna. Figyelte őket, és várt.
Különös alakú sziklaképződmények tarkították a völgyet. Hatalmas, recés
szélű, fekete kristályok nyújtóztak az ég felé. Az olykor hat-hét méter magas
oszlopok véletlenszerűen szóródtak szét a völgyben. Nem tűntek
természetes képződményeknek, nem a talajból emelkedtek ki. Sokkal inkább
úgy tűnt, mintha a mennyekből hajigálták volna le őket, akkora erővel, hogy
mélyen a völgy talajába fúródtak.
- Legalább gyömbérkenyér lenne nálunk - kesergett Nadragulya. - Most
nincs mit ennünk. Tudom, hogy azt mondtam, hogy segítek megkeresni a
Vándorló Istent, de nem gondoltam, hogy ilyen váratlanul itt leszünk.
- Én sem - mondta Rhys, majd éles hangon felkiáltott. - Hol van Mina?
Nadragulya a háta mögé bökött a hüvelykujjával. Mina sokáig ott ücsörgött
a surranóval Rhys mellett, de egy idő után megunta, és felfedezőútra indult.
Néhány lépéssel odébb ácsorgott, és a tükörképét nézegette az egyik
kristályoszlopban.
- Miért vagy ennyire feszült? - kérdezte Nadragulya. - Mi a baj?
- Tudom, hogy hol vagyunk - felelte Rhys. Néhány gyors lépéssel a lány
mellett termett. - Ismerem ezt a helyet, és azonnal el kell mennünk innen!
Mina, gyere! Atta, hozzám!
- Minden vágyam, hogy elmenjünk innen, noha ez nem tűnik túl
egyszerűnek - mondta Nadragulya, és futva próbált lépést tartani a
barátjával. - Különösen úgy, hogy fogalmunk sincs, hogy kerültünk ide.
Nem hiszem, hogy Mina tette. A földön aludt, amikor felébredtem, és
ugyanúgy meglepődött, mint én, amikor körülnézett. Rhys biztos volt benne,
hogy a Fehér Úrnő küldte ide őket, de fogalma sem volt, hogy miért. Hacsak
azért nem, mert így már az Isten Otthonának közvetlen közelébe kerültek.
- Szóval, Rhys, hol vagyunk? - kérdezte Nadragulya. Kopogó léptei
nyomán porördögök szálltak fel a levegőbe, és veszedelmes kobraként
tekergőztek. - Mi ez a hely?
- Neraka-völgye - felelte Rhys.
A surranó szeme kikerekedett, és riadtan felhorkant.
- Neraka? Az a Neraka? Az a Neraka, ahol a Sötétség Királynője felépítette
sötét templomát, hogy belépjen erre a világra? Hallottam már azt a
történetet! Volt az a fickó egy zöld ékkővel a mellkasában, aki megölte a
nővérét, de a lánytestvér megbocsátott neki, és a lelke megakadályozta,
hogy a Sötét Úrnő belépjen ebbe a világba, és elveszítette a háborút, és a
fivér visszatért a lánytestvéréhez, és ketten együtt lerombolták a templomot,
és. és ennyi! - Nadragulya elhallgatott, és tátott szájjal nézett rá az egyik
fekete kristályoszlopra.
- Ezek a rusnya oszlopok Takhisis templomának maradványai!
- Mina! - kiáltott rá a kislányra Rhys.
A szerzetes jelzett Nadragulyának, hogy maradjon a helyén, majd óvatos
léptekkel Mina felé indult. A surranó megfogta Atta marját, és mindketten a
helyükön maradtak, zihálva kapkodva a kénes levegőt.
- Neraka. A lelkek háborúja. Neraka - motyogta Nadragulya. - Ó, igen, már
mindenre emlékszem! Nerakában kezdődött a háború, és, ószentkontyom!
Rhys! - kiáltott a barátja után. - Mina itt robbantotta ki a lelkek háborúját!
Takhisis itt vetette ki őt a viharból.
Rhys egy szigorú és határozott mozdulattal leintette, és a surranó azonnal
elhallgatott.
- De ezt már nyilván tudod - mormogta Nadragulya, és átkarolta Atta
nyakát. Szorosan hozzá bújt. csak azért, nehogy a kutya megrémüljön, és
megugorjon.
Rhys Mina mögé ért.
- Ez kicsoda? - kérdezte Mina riadt hangon. A
saját tükörképét nézte a fekete kristályban.
Rhysnek elakadt a lélegzete. Nem jött ki hang a torkán. Az a Mina, aki
mellette állt, a gyermek Mina volt, hosszú, vörös fürtökkel, szeplős
orrocskával és ártatlan, borostyánszínű tekintettel. A fekete kristályról
visszatükröződő Mina az a nő volt, aki lelkeket ejtett fogva a tekintetével, a
harcos nő, aki ebben a völgyben született, a nő, aki az Egy Isten követője, a
Sötétség Királynőjének, Takhisisnek az alattvalója.
Mina váratlanul dühkitörésben tört ki, rugdosni és ütlegelni kezdte a
fekete oszlopot.
Rhys megragadta kicsiny csuklóját. Az éles szikla felsértette az öklét. Vér
csurgott végig a karján. Kitépte a kezét Rhys szorításából, majd kimerülten
zihálva meredt a fekete oszlopra. Véres kezét a ruhájába törölte.
- Miért bámul rám így ez a nő? Nem tetszik nekem! Mit művelt velem? -
visította fájdalmas hangon.
Rhys próbálta megvigasztalni őt, de megdöbbent, és a földbe gyökerezett a
lába a kristályoszlopról visszanéző zord tekintetű, borostyánszemű nő
látványától.
- Hűha! - fújtatott Nadragulya, aki akkor ért oda a szerzetes mellé. Minára
pillantott, majd visszafordult az oszlop felé, és hitetlenkedve dörzsölni
kezdte a szemét. - Hűha! - ismételte meg.
Hüledezve csóválta a fejét. Rhyshez fordult.
- Nem akarom tovább tetézni a bajt, tekintve, hogy elég nagy pácban
vagyunk, de egy csapatnyi minotaurusz ácsorog a hegygerincen. Nadragulya
a szemét kezével beárnyékolva felnézett a magasba.
- Nem vagyok biztos benne, de mintha egy elf lenne velük - tette hozzá.
 5. FEJEZET

Galdart kísértetek gyötörték. Nem holtak kísértetei, mint a lelkek

háborújában, hanem saját múltjának szellemei. Mina ebben a völgyben
sétált be az életébe, amely ettől örökre megváltozott. Azóta a borzalmas és
egyben gyönyörű éjszaka óta nem járt a völgyben. Azóta nem járt
Nerakában, és mos is csak kényszerűségből tért vissza. Az idő azonban
begyógyította a sebeket. Kezének csonkja begyógyult, új szövet képződött
rajta. Az emlékek azonban élénken éltek még benne, és úgy sajogtak, mint
sérült végtagja. - A törpék a Gamashinoch névvel illetik ezt a helyet. Azt
jelenti a „Holtak Éneke". Ma már biztosan nem így hívják, mert Sargasnak
hála, az éneklés megszűnt.
Galdar Valthonishoz beszélt, és nem azért, mert ő volt Valthonis, hanem
mert élvezte a csevejt az elffel. Évszázadok óta tartott már az
ellenségeskedés az elfek és a minotauruszok között, így hát Galdar semmi
kivetnivalót nem talált abban, ha néhány pillanatra felfüggesztik azt. Ami a
Vándorló Istent illeti, a minotaurusz szemtanúja volt az átváltozásnak, így
tudta, hogy a legenda igaz. Csak azt nem értette, hogy miért kerítettek
ekkora feneket ennek az egésznek. Szóval valaha isten volt, na és? Most
már halandó, és ugyanúgy el kell végeznie a dolgát a bokor mögött, mint
bárki másnak.
Galdar azért beszélt annyit, mert máskülönben a völgy kísérteties csendjét
kellett volna hallgatnia. Ami a csendet illeti, el kellett ismernie, hogy annál
még a korábbi borzalmas énekhang is kellemesebb volt, amit a legutóbb
hallott a völgyben. A holtak lelkének panaszos siráma azóta megszűnt.
Valthonis és Galdar kíséret nélkül lépett be a völgybe. A minotaurusz
megparancsolta a katonáinak, hogy a hegygerincen strázsáljanak. Még
vitába is szálltak vele, noha korábban egyetlen katona sem mert vitatkozni
felettese parancsával. A katonák ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjék őt a
völgybe.
A katonái tisztelték Galdart. Nyers volt, és egyenes beszédű, és ezt nagyra
értékelték egy parancsnokban. Mindenben osztozott velük, nem vonta ki
magát a kellemetlenségek és nehézségek alól, és nem titkolta, hogy
mennyire ellenére van ez a küldetés, és semmi áron nem akar belépni
Neraka-völgyébe.
Takhisis Sargas szeretője volt, de sosem izzott szerelem közöttük. Takhisis
kedvencei, az ogrék, hosszú ideje hadban álltak a minotauruszokkal, és egy
alkalommal szolgasorba vetették őket. Sargas közbenjárt nála az ügy
érdekében, de Takhisis kinevette és kigúnyolta őt és a minotaurusz fajt. A
Sötétség Királynője azóta azonban halott, legalábbis ezt beszélték. A
minotauruszok azonban nem bíztak Takhisisben. Egyszer már Sárkányverő
Huma is elűzte őt, és visszatért. Lehet, hogy ismét felemelkedik, és ezért
senki sem akart belépni a sötét völgybe, ahol egykoron uralkodott.
- Ha délig nem térsz vissza, akkor érted megyünk, parancsnok - mondta
Galdarnak a helyettese, és a többiek egyetértően morogtak hozzá.
- Nem jöhettek utánam! - mondta nekik Galdar, és végighordozta rajtuk a
tekintetét. - Ha napnyugtáig nem térek vissza, akkor menjetek vissza
Jarekbe. Tegyetek jelentést Sargas papjainak!
- És mit mondjunk nekik, parancsnok? - kérdezte a helyettese.
- Azt, hogy teljesítettem Sargas parancsát - válaszolta Galdar büszkén.
A katonái tudomásul vették, és noha nem értettek egyet vele, nem
ellenkeztek tovább. Elhagyták a hegygerincet, és lementek a hegy lábához,
ahol kockázással és csontvetéssel ütötték el az időt, noha egyikük sem lelt
benne örömet.

Galdar és az elf folytatták az útjukat a völgy felé. A minotaurusz azon

gondolkodott, hogy vajon ugyanannak az útnak a maradványain lépdel-e,
mint aznap éjjel a vihar idején, Mina felbukkanásának éjszakáján. Nem
ismerte fel az utat, ami nem is csoda, mert szántszándékkal el akarta
felejteni azt a borzalmas éjszakát.
- Járőrözni jöttem ide a nagy vihar estéjén - mesélte Galdar, miközben
letértek az útról, és beléptek a völgybe. - Nem sejtettük, hogy a vihar maga
Takhisis, aki kijelentette, hogy az Egy Isten
visszatért, és ezúttal mindenestől övé a világ. Maggit volt a parancsnokunk,
az a fajta ostoba, gyáva bunkó, aki mindig meghátrál a harc elől, és az
embereit küldi maga helyett, feláldozva őket, így bizonyítva, hogy mekkora
hadvezér. Maggit leszállt lova nyergéből.
- Itt verünk tábort. A legmagasabb monolit mellett cövekeljétek le a sátramat.
Galdar, te felelsz a tábor felállításáért. Gondolom, megbirkózol ezzel az egyszerű
feladattal.
A szavak természetellenesen hangosan csendültek, a hangja metsző volt és
karcos. Egy jeges, csípős fuvallat söpört végig a völgyön, haragos porördögöket
zavarva fel a talajról, amelyek pörögve suhantak tova.
- Hibát követsz el, uram — mondta Galdar halkan. Éppen csak annyira
törte meg a csendet, amennyire kellett. — Nem látnak itt szívesen minket.
- Mégis ki nem lát szívesen minket, Galdar? — kérdezte vigyorogva Maggit.
— Tán ezek a sziklák? — megpaskolta az egyik fekete kristálymonolit
oldalát. — Hah! Micsoda keményfejű, babonás tehén!
- Tábort vertünk - mesélte Galdar mély, komoly hangon. - Ebben a
völgyben. Az átkozott templom romjai között.
Aki ránézett a fekete kristályra, láthatta a saját tükörképét, de ez egy torz kép
volt, mégis felismerhető...
Ezek a férfiak, akikből rég kiveszett minden jóérzés, belenéztek a fekete
kristályba, és megdöbbentek attól, ami visszanézett rájuk. Tükörképeik
tátott szája azt a borzalmas éneket énekelte.
Galdar a fekete kristályoszlopokra nézett, amelyek a völgyet tarkították,
és összerezzent.
- Menj csak, és nézz bele az egyikbe - mondta Valthonisnak. - Nem tetszik
majd, amit látsz. A kő eltorzítja a tükörképedet, és szörnyeteggé változtat.
Valthonis megállt az egyik kristályoszlop előtt, és ránézett. Galdar is
megállt, kíváncsi volt az elf tükörképére. A Vándorló Isten előbb a
tükörképére, majd Galdarra pillantott. A minotaurusz Valthonis mögé lépett,
hogy ugyanazt lássa, amit ő. Az elf tükörképe tisztán csillogott a kristály
felületén: egy megviselt elfet láttak, akinek ősi tudás és tapasztalat csillant a
tekintetében.
- Hmm - mordult fel Galdar. - Talán megszűnt a völgyet sújtó átok. A
háború vége óta nem jártam itt.
Odébb tessékelte Valthonist, és ő maga is a kristály elé állt. Vakmerőn
nézett bele. A tükörképének két ép karja volt.
- Nyújtsd ide a kezed, Galdar! — mondta Mina.
A hangja nyomán Galdar ismét meghallotta a sziklák közt felcsendülő éneket.
Érezte, hogy feláll a tarkóján a szőr. Egész testében megremegett, beleborsódzott
a háta. El akart fordulni Minától, ennek ellenére felemelte a bal kezét.
- Nem ezt, Galdar — mondta Mina. — A jobb kezedet. Add ide a jobb kezedet!
- Hiányzik a jobb kezem! - bömbölte a minotaurusz dühösen, fájdalmas
hangon.
Nézte, amint felemelkedik a jobb karja; nézte, amint jobb kezének remegő
ujjai kinyúlnak.
Mina kinyújtotta a karját, és megérintette Galdar árnyékkezét.
- A kardforgató karod ezennel meggyógyul...
Galdar meredten bámult a tükörképére. Behajlította a bal, ép karját. A
tükörképe mindkét karját behajlította. Égett a szeme. Dühösen kapta el a
tekintetét a kristályoszlopról, és lázasan kutatni kezdett a völgyben Mina
után. Most, hogy már itt volt, minél hamarabb túl akart esni a dolgon. Túl
akart esni a kellemetlen találkozáson, a fájdalmas csalódáson, hogy azután
az elfre bízhassa Minát, és hazatérhessen.
- Emlékszem rá, amikor elveszítetted a karodat, amit Minától kaptál
- szólalt meg Valthonis. Ezek voltak az első szavai, amióta a
minotauruszok fogságba ejtették. - Elestél, miközben Minát védted
Takhisistől, aki azzal vádolta meg őt, hogy szövetezett ellene, és meg is ölte
volna őt végtelen dühében. A testeddel oltalmaztad Minát, és a Sötétség
Királynője levágta a karodat. Sargas felajánlotta, hogy meggyógyít, de te
elutasítottad.
- Ki engedte meg, hogy beszélj, elf?! - dörrent rá Galdar dühösen. Nem is
értette, hogy miért hagyta eddig fecsegni a vén bolondot.
- Senki - mondta az elf mosolyogva. - Csendben maradok, ha akarod.
Galdarnak nehezére esett beismernie, de kellemesen csengett egy
halandó hangja a völgyben, ahol korábban csak a holtak suttogtak.
- Tartsd meg magadnak a szentbeszéded! - vakkantotta. - A prédikációd
nincs hatással rám!
A minotaurusz egy futó pillantással felmérte a völgyet. Mintha mozgást
érzékelt volna odalentről. Nem tudta eldönteni, hogy a gyér napfény űz-e
játékot vele, vagy valóban halandókat látott a szeme sarkából, és nem csak
suhanó szellemeket, vagy a kristályoszlopok komor, hullámzó árnyékát.
Nem árnyékok azok, sem szellemek, döntötte el. Halandók vannak odalent.
Nyilván azok, akikkel találkoznia kell. Ott volt a narancsszínű köpenybe
öltözött szerzetes, aki Minát kísérte. De ha valóban ő az, akkor hol van
Mina?
- A föld nyelje el ezt az átkozott völgyet! - fakadt ki Galdar dühösen.
Biztosították róla, hogy Mina a szerzetessel lesz, de sehol sem látta őt.
Amúgy sem értette, hogy miért utazna egy egyszerű szerzetessel. Galdarnak
már a kezdet kezdetén sem tetszett ez a küldetés, és egyre jobban utálta az
egészet.
Letekert egy kis kötéldarabot a derekáról, és szólt Valthonisnak, hogy
nyújtsa ki a kezét.
- Megígértem neked, hogy nem szököm el - mondta Valthonis csendesen.
Galdar morogva megvonta a vállát, és szorosan az elf vékony csuklója köré
tekerte a kötelet. Mivel csak az egyik kezét használhatta, megszenvedett a
csomóval, amit a fogával kellett meghúznia.
- Akár megkötözöl, akár nem, nem menekülhetek előle - tette hozzá
Valthonis. - És te sem, Galdar. Mindig is tudtad, hogy Mina egy isten, nem
igaz?
- Fogd be! - mordult rá a minotaurusz ingerülten. Aztán megragadta az elf
karját, és durván előrelökte.
A következő villám egy lángoszlop volt, amely lilásfehér fénnyel világította
meg az eget, a földet és a hegyeket. Egy alak bontakozott ki az iszonyatos villanás
hátteréből. Nyugodt léptekkel közeledett feléjük a tomboló viharban, amely
semmilyen hatással nem volt rá. Nem félt sem a mennydörgéstől, sem a
villámoktól.
- Mi a neved? — kérdezte Galdar.
- A nevem Mina...
A nevét kántálta. Mindenki a nevét kántálta. Mindenki, aki hozzá
hasonlóan követte őt a csatába, a dicsőségbe, a halálba.
- Te tetted ezt! — dühöngött Takhisis. — Szövetkeztél velük, hogy
letaszítsatok! Azt akartad, hogy a te nevedet k ántálják, és ne az
enyémet!
Mina. Mina.
 6. FEJEZET

Rhys Mina vállára tette a kezét, és odapillantott, ahová Nadragulya

mutatott. Ő is látta a minotauruszokat, de azok éppen elhagyták a
hegygerincet. Két alak lépett be a völgybe. Az egyikük egy minotaurusz
volt, aki Sargonnas szimbólumát viselte a mellkasán. A másik egy
megkötözött elf.
Túl késő volt már a meneküléshez, amúgy sem tudtak volna hová bújni. A
minotaurusz észrevette őket.
A bikafejű egy kardot hordott a jobb csípőjén, a jobb keze, a kardforgató
karja ugyanis hiányzott. Nem rántott fegyvert, de a kard markolata felett
tartotta a bal kezét. Gyanakvó pillantást vetett Rhysre, majd végigfuttatta a
tekintetét a többieken. Mély ráncok szántottak árkot a homlokába. Minát
kereste.
Az elfen egyszerű zöld színű köpeny, és az út porától viseletes koszos
csizma volt. Noha nem hordott magánál fegyvert, és nyilvánvalóan a
minotaurusz fogja volt, felszegett fejjel, hosszú, kecses léptekkel közeledett.
Céltudatosan, megingás nélkül járt, mint aki hozzá van szokva a hosszú
utazásokhoz.
A Vándorló Isten. Rhys azonnal felismerte Valthonist. Éppen kiáltani akart
neki, hogy figyelmeztesse, amikor a minotaurusz mennydörgő hangja
megtörte a csendet.
- Mina!
A lány neve hullámként söpört végig a völgyön, majd visszapattant a Végzet
Urairól, kísérteties visszhangot vetve, mintha a világ csontjai siránkoztak
volna utána.
- Galdar! - kiáltott fel boldogan Mina.
Mina Rhys oldalába könyökölt. Mintha villámcsapás érte volna. Azonnal
összegörnyedt, és mozdulatlanul elterült a földön.
- Galdar! - kiáltotta ismét a lány, és kitárt karokkal futott a minotaurusz
felé.
Mina nem kisgyermek volt többé, hanem egy tizenhét éves leány. A haja
rövid volt, Neraka lovagjainak megfeketedett, horpadt
mellvértjét viselte. Az egész karját vér borította. Amikor odaért, Galdar
nyakába vetette magát, átölelte, és a mellkasára hajtotta a fejét.
Galdar magához szorította őt a kardforgató karjával. Bikaszerű pofájának
széle megrándult, jelezve túláradó érzelmeit. Látva, hogy mindketten
elfoglaltak, Nadragulya gyorsan Rhyshez kúszott.
- Jól vagy? - kérdezte suttogva.
- Csak egy. pillanat - nyögte Rhys fájdalmas grimasszal az arcán. Próbálta
kidörzsölni a kezéből és a lábából a zsibbadást. - Vigyázz Attára! - mondta.
- Erősen fogom - szólt a surranó.
Úgy kapaszkodott a kutya marjába, ahogy csak tudott. Meglepő módon Atta
nem akarta megtámadni a felnőtt Minát. Talán ugyanúgy megzavarodott,
mint a gazdája.
Galdar nem eresztette el a lányt, és kihívóan nézett a társaira, hogy még
véletlenül se próbálják meg elszakítani tőle.
- Mina! - mondta elcsukló hangon. - Érted jöttem. Sargas küldött.
- Most már ne bánkódj! - mondta Mina. Elhúzódott tőle, és felnézett rá. -
Nincs sok időnk, Galdar. Sanction ostrom alatt áll. A solamniai lovagok
körbevették. Oda kell mennünk, és meg kell törnünk az ostromot.
Mina borostyánszeme megvillant.
- Miért ácsorogsz itt? Hol van a lovam? Hol vannak a fegyvereim, és hol
vannak a csapatok? Azonnal hívd össze a csapatokat, Galdar! Nincs sok
időnk, különben elveszítjük a csatát.
A minotaurusz értetlenül pislogott.
- Ööö. hát nem emlékszel, Mina? Megnyerted a csatát. Megtörted Sanction
ostromát. A Beckard-árok.
Mina szigorú pillantást vetett Galdarra, és ráripakodott.
- Mi ütött beléd? Ne vesztegesd az időmet efféle ostobaságokkal, inkább
engedelmeskedj a parancsomnak!
- Mina. - Galdar egyre kevésbé értette, hogy mi történik.
Elbizonytalanodott. - Sanction ostroma nagyon régen történt, még a lelkek
háborúja alatt. Az a háború véget ért. Az Egy Isten elbukott. Nem emlékszel,
Mina? A többi isten száműzte Takhisist, és
halandóvá változtatták.
- Megölték őt - mondta a lány lágy hangon. Borostyánszeme megvillant
enyhén ferde szemöldöke alatt. - Féltékenyek voltak a királynőmre,
irigyelték a hatalmát. A halandók imádták őt. Énekbe foglalták a nevét. A
többi isten ezt nem bírta elviselni, ezért elpusztították őt.
Galdar többször is próbált közbevágni, de nem tudott, végül esetlenül
megszólalt.
- A te nevedet kántálták, Mina.
Mina borostyánszínű szemei felvillantak.
- Igazad van - mosolygott. - Valóban az én nevemet kántálták. Galdar
megnyalta az ajkát. Körülnézett, mintha segítséget keresne. Végül nyelt egy
nagyot, majd hadarva belekezdett a jó előre begyakorolt beszédébe. Az
utolsó szavakat már egy szuszra préselte ki magából.
- Ez az elf itt Valthonis. Valaha ő volt Paladine, az istenek panteonjának
vezetője, Takhisis királynő bukásának előkészítője. Az istenem, Sargas
reméli, hogy elfogadod őt ajándék gyanánt, és méltó bosszút állsz azon az
árulón, aki a királynőd. a királynőnk bukását okozta. Sargas reméli, hogy
cserébe jó véleménnyel leszel róla. és hogy.
Galdar elhallgatott, és bánatosan, letaglózva nézett a lányra.
- És hogy, mit, Galdar? - kérdezte Mina. - Sargas reméli, hogy jó
véleménnyel leszek róla, és hogy, mit teszek?
- A szövetségese leszel - nyögte ki a másik küszködve.
- Úgy érted, hogy legyek az egyik hadvezére? - kérdezte Mina a homlokát
ráncolva. - Nem tehetem. Nem vagyok minotaurusz. Galdar kifogyott a
szavakból. Ismét körülnézett, segítséget keresve, és ezúttal kapott is.
Valthonis felelt helyette.
- Sargas azt akarja, hogy te légy a Sötétség Királynője, Mina.
Mina úgy kacagott, mint valami vásári tréfán. Ekkor azonban észrevette,
hogy rajta kívül senki más nem nevet.
- Galdar, miért vagy ilyen búskomor? - kérdezte. - Ez vicces. Én, mint a
Sötétség Királynője!
A minotaurusz zavartan vakargatta szőrös pofáját, és a távolba révedt. A
völgyet kémlelte Mina feje felett.
- Galdar! - rivallt rá Mina. - Ez vicces!
- Igazat mondott a minotaurusz, Rhys? - kérdezte Nadragulya suttogó
hangon. - Ez az elf valóban Paladine? Mindig is találkozni akartam vele.
Gondolod, hogy esetleg.
- Hallgass most, barátom! - suttogta vissza Rhys. Felállt, és csendes,
könnyed léptekkel elindult. Vigyázott, nehogy észrevegyék. - Fogd erősen
Attát!
Nadragulya erősen tartotta a kutyát. A szemét végig a Vándorló Istenen
tartotta, és közben Atta fülébe sutyorgott.
- Azt hittem, hogy magasabb.
Rhys felvette a sáskabotot és a tarisznyát. A bot végére kötözte a tarisznyát,
majd átvágott a völgy poros kőpadlóján. Valthonis mellé állt, egy kicsivel
előrébb, mint ő.
- Ez az elf tudja az Isten Otthonába vezető utat, Mina - mondta. Mina a
szerzetesre emelte borostyánszínű szemét, amely megfeketedett a csapdába
esett lelkektől. Arca haragos görcsbe rándult.
- Ki vagy te? Honnan jöttél?
Rhys elmosolyodott.
- Ugyanezeket a kérdéseket tetted fel nekem, amikor először találkoztunk,
Mina. A sárkány is ugyanezt a találós kérdést tette fel neked. „Honnan
jöttél?" Azt mondtad nekem, hogy én tudom a választ. Akkor még nem
tudtam, de most már igen. Ahogy te is tudod, Mina. Tudod, hogy mi az
igazság. Csak el kell fogadnod. Többé nem rejtőzhetsz el előle. Valthonis az
apád, Mina. Te az ő gyermeke vagy. Egy isten, aki a fényből született.
Mina hamuszürkévé változott. Borostyánszínű szeme kikerekedett.
- Hazudsz - lehelte. Alig lehetett hallani a hangját.
- Halandók kántálták a nevedet, Mina. Ahogy a választottak is. Ha megölöd
ezt a férfit, ha elköveted ezt a fertelmes bűnt, akkor azzal elfoglalod a
helyed a sötét panteonban - magyarázta Rhys. - Felborul az egyensúly. A
világ belecsúszik a sötétségbe, és elenyészik. Ez Sargonnas valódi célja. Te
is ezt akarod, Mina? Bejártad ezt a világot, találkoztál a lakóival. Láttad,
hogy micsoda pusztítást, szenvedést és felfordulást okoznak a háborúk. Ez
az, amit akarsz?
A lány ismét átváltozott. Ezúttal a választottak úrnője állt előttük, az
a Mina, aki halálos csókot lehelt áldozataira. Aranybarna haja megnőtt.
Fekete és vérvörös színű köpenyt viselt. Magabiztos volt, tekintélyt
parancsoló, és haragosan meredt Valthonisra. A vonásai megkeményedtek,
az ajka pengevékonyságúvá keskenyedett.
- Megölte a királynőmet! - sziszegte jeges hangon. Félresöpörte az útból
Galdart, aki kikerekedett szemmel, tátott szájjal, félelemtől reszketve nézett
rá. Mina Valthonis elé állt, és próbálta megigézni őt borostyánszínű
szemével, akár egy tehetetlen rovart.
Valthonis nyugodtan állta Mina gyilkos pillantását. Halandó elméje vajon
megőrzött valamit isteni lényéből? - merengett Rhys. Valthonis vajon
emlékszik még arra az örömre, amikor a teremtés hajnalán egy isteni
gyermeknek adott életet az első fénysugár? Vajon érzi azt a mindent
elemésztő kínt, amit akkor érezhetett, amikor fel kellett áldoznia a
gyermeket a teremtés oltárán? Rhys nem tudta a válaszokat. Az elf arcára
kiülő vívódást és fájdalmat azonban felismerte. Az apa néz így szeretett
gyermekére, aki rossz útra tévedt, és félő, hogy elnyeli a sötétség.
- Hadd segítsek, Mina! - mondta Valthonis, és kinyújtotta a lány felé a
kezét. Összekötözött kezét.
Mina gyűlölködve nézett rá, majd erősen arcon vágta a kézfejével, amitől az
elf elterült a földön.
A lány a fekvő Valthonis fölé állt, és kinyújtotta a karját.
- Galdar, add ide a kardomat!
Galdar összeszorult torokkal nézett le a Vándorló Istenre. Ép keze kardjának
markolatára siklott, de nem húzta elő a fegyvert.
- Mina, a szerzetesnek igaza van - mondta a minotaurusz meggyötört
hangon. - Ha megölöd ezt a férfit, akkor te leszel Takhisis. Te pedig nem ő
vagy. Te imádkoztál a katonáidért, Mina. Kimerülten, sebesülten róttad a
csatamezőt, és imádkoztál a holtak lelkéért, akik az életüket adták az
ügyünkért. Te törődsz a halandókkal. Takhisis nem törődött senkivel.
Kihasználta őket, ahogyan téged is csak kihasznált!
- Add ide a kardodat! - ismételte meg ingerülten.
Galdar azonban megrázta a fejét.
- A végén, amikor Takhisist száműzték a mennyből, téged okolt érte, Mina.
Nem saját magát. Sosem okolta magát semmiért. Végtelen
dühében, bosszúszomjtól vezérelve akart megölni téged. Az volt Takhisis
valódi arca: rosszakaratú és gyűlölködő, kegyetlen és önző. Soha semmi
nem számított neki a saját boldogulásán és törekvésein kívül. A saját
gyerekei is gyűlölték és ellene fordultak. A szeretője megvetette, és nem
bízott benne, és részt vett a megbuktatásában. Valóban ezt akarod, Mina?
Valóban ilyenné akarsz válni? Mina megvetően nézett rá. Amikor Galdar
elhallgatott, hogy levegőt vegyen, gyorsan közbeszólt.
- Nincs szükségem szentbeszédre - mondta gúnyos vigyorral az ajkán. -
Csak add ide a kardodat, te ostoba, félkarú tehén!
Galdar falfehérré vált, még sűrű szőrzete alatt is látszott a sápadtsága. A
teste fájdalmasan megrándult. Haragos pillantást vetett az ég felé, majd
előhúzta a kardját. Nem adta oda Minának. Odalépett az eszméletlen
Valthonishoz, és elvágta a csuklójára csomózott kötelet.
- Nem válok hidegvérű gyilkossá - jelentette ki méltóságteljesen.
Visszatette a kardját a hüvelyébe, majd hátat fordított a társaságnak, és
elindult a völgy kijárata felé.
- Galdar! Gyere vissza! - kiáltott utána Mina dühösen. A
minotaurusz harcos azonban nem állt meg.
- Galdar! Megparancsolom, hogy gyere vissza! - visította Mina.
A bikafejű hátra sem nézett. A fekete monolitokat kerülgette, a sötét törtetés
komor emlékeit.
Mina hosszan nézett utána, majd váratlanul nekiiramodott, és utána rohant a
poros, szélfútta kőpadlón. Rhys figyelmeztetően felkiáltott. Galdar akkor
fordult meg, amikor Mina utolérte. A lány ügyet sem vetett rá, megragadta a
kard markolatát, és előrántotta. Galdar megragadta a csuklóját, és próbálta
kicsavarni belőle a pengét. Mina a haragtól elvakultan megütötte őt a kard
markolatával és a penge lapjával.
Galdar próbált védekezni, de csak egy ép keze volt, és Mina egy isten
erejével küzdött.
Rhys a minotaurusz segítségére sietett. Eldobta a sáskabotot, megfogta
Mina karját, és próbálta odébb rángatni őt onnan. A hatalmas termetű
minotaurusz vérezve, hörögve csuklott össze. Mina kirántotta a karját Rhys
szorításából. Ellökte magától a szerzetest, majd visszafordult Galdar felé, és
addig rugdosta, amíg mozgott. A
minotaurusz abbahagyta a hörgést, és mozdulatlanul elterült a földön. -
Mina. - szólalt meg Rhys.
A lány vicsorogva pördült meg, és gondolkodás nélkül gyomorszájon vágta
Rhyst, olyan erővel, hogy nem kapott levegőt. Próbált lélegezni, de
összegörnyedt, és csak tátogott.
Mina az arcába öklözött, eltörve az állkapcsát. Vér tolult a szájába. Mina
fölé állt, a minotaurusz hatalmas kardjával a kezében. Rhys semmit sem
tehetett. A saját vérétől fuldoklott. Nadragulya próbálta féken tartani Attát,
de a kutya már nem tudta elviselni azt, ami a gazdájával történt. Kiszabadult
a surranó szorításából. Nadragulya még utána vetődött, de eltévesztette, és
elhasalt a földön. Atta futtából elrugaszkodott, és nekiugrott Minának,
földre döntve őt. A kard kirepült a kezéből. Atta vicsorogva kapott a lány
torka felé. Mina elkapta Atta fejét, és próbálta lelökni magáról. Vér és
nyálcseppek szálltak szerteszét a levegőben.
Nadragulya nagy nehezen talpra tápászkodott. Rhys vért köhögött fel. A
minotaurusz vagy meghalt, vagy éppen haldoklott. Valthonis eszméletlenül
feküdt a földön. Csak a surranó volt talpon, és fogalma sem volt, hogy
mitévő legyen. Túlságosan nagy zűrzavar tombolt a fejében ahhoz, hogy
varázsolni tudjon. Ráadásul még a leghatalmasabb misztikus legerősebb
varázslata sem állítana meg egy istent.
A nap rideg, halovány fénye megcsillant a pengén.
Mina ismét megkaparintotta a kardot. Felemelte, és lesújtott vele a
kutyára.
Atta fájdalmasan nyüszítve esett össze. Fehér bőrét elöntötte a vér, de még
így is próbált felállni. Folyamatosan vicsorgott és acsarkodott. Mina ismét
felemelte a kardját, hogy végezzen az állattal.
Nadragulya megfogta az aranyszöcskét, és elrugaszkodott. Átsiklott az
egyik monolit felett, nekirepült Minának, és kiütötte a kezéből a kardot.
A surranó nagyot koppant a földre érkezéskor. Mina gyorsan talpra ugrott,
és mindketten a kard után vetődtek. Rhys kiköpte a szájába gyűlt vért, majd
csúszva-mászva ő is a fegyverért nyúlt. Elkésett.
Mina megragadta a surranó kontyát, és oldalra rántotta a fejét. Rhys tisztán
hallotta a csont reccsenését. Nadragulya ernyedten rogyott össze.
Mina elengedte a kontyát, Nadragulya pedig elterült a földön. Rhys a
barátjához kúszott. Az ránézett, de nem látta őt. Könnyek gyűltek Rhys
szemébe. Nem is nézett Minára. Tudta, hogy őt is megöli, és úgysem tehet
ellene semmit. Atta továbbra is nyüszített. A kard a csontjáig felhasította a
húsát a vállánál. A szerzetes magához húzta a haldokló kutyát, majd véres
kezével lezárta Nadragulya szemét.
Egy vörös copfos kislány guggolt le Nadragulya mellé.
- Most már felkelhetsz - mondta neki Mina. Amikor nem
mozdult, a lány megrázta a vállánál fogva.
- Ne tettesd, hogy alszol, Nadragulya - noszogatta őt Mina. - Ideje
indulnunk. El kell jutnom az Isten Otthonába, és nálad van a térkép. Mina
hangja remegni kezdett.
- Kelj fel! - kiáltotta. - Kérlek, kelj fel! A
surranó azonban meg se moccant.
Mina keservesen felsikoltott, majd Nadragulya testére vetette magát.
- Sajnálom! Annyira sajnálom! - zokogta, és a testét görcsbe rántotta a
gyász.
- Mina. - hörögte Rhys vért és törött fogdarabokat köpködve. A név
visszacsapódott a Végzet Urairól.
- Mina, Mina.
A kislány felállt, és szomorúan nézett le Nadragulyára, de az a kislány már
egy felnőtt nő volt. Odament Galdarhoz. Rátette a kezét, és suttogott
valamit. Visszajött, és megpaskolta Atta oldalát. Letérdelt Rhys mellé, és
gyengéden megérintette a homlokát. Borostyán- és aranyszín melegség járta
át a szerzetes testét.
 7. fejezet

Mina, az érett nő Valthonis mellett ült a kemény, szélfútta kőpadlón. Nem

hordott sem páncélt, sem Chemosh papjainak fekete köpenyét. Egyszerű női
ruhát viselt, amely körülfonta a testét. Aranybarna haja apró fürtökben
lógott. Némán ücsörgött, és várta, hogy az eszméletlen Vándorló Isten
magához térjen.
Valthonis végül magához tért, és felült. Körülnézett, és azonnal búskomorrá
változott az arckifejezése. Talpra ugrott, és megvizsgálta a sebesülteket.
Mina rezzenéstelen arccal nézett rá, semmiféle érzelem nem látszódott rajta.
- A surranó halott - mondta. - Én öltem meg. A szerzetes, a minotaurusz és a
kutya talán túlélik.
Valthonis letérdelt a surranó mellé, majd elrendezte a testet, és mondott érte
egy imát.
- Rázd le magadról az út porát, kis barátom. A csizmádat most már a
csillagok pora borítja.
Valthonis szertartásszerűen a kis testre terítette zöld köpenyét. Ezután
odalépett a kutyához, aki erőtlenül csóválta a farkát, és megnyalta Valthonis
kezét. Felborzolta véres szőrét. A seb nem tűnt súlyosnak. Megsimogatta a
kutya fejét, majd odasietett a gazdájához.
- Azt hiszem, hogy a szerzetest ismerem - mondta Mina. - Már találkoztam
vele. Sokat gondolkoztam rajta, hogy hol, és azt hiszem, már emlékszem.
Egy kis hajóban. Nem, nem egy hajóban. Egy kocsmában, ami valaha hajó
volt. Ő már ott volt, amikor bementem. Rám nézett, és felismert. tudta, hogy
ki vagyok. - enyhén összeráncolta a homlokát. - Csak nem tudta, hogy.
Valthonis felemelte a fejét, és Mina borostyánszemébe nézett. Már nem látta
benne a csapdába esett lelkeket. A borzalmas felismerés fénye csillant
benne. Saját magát pillantotta meg a visszaverődő fényben.
- A szerzetes egy férfi mellett ült. Egy halott ember mellett. Nem tudom a
nevét. - Mina elhallgatott, majd elcsukló hangon folytatta. -
Olyan sokan voltak. és egyiküknek sem tudtam a nevét. De a szerzetes
nevére emlékszem. Ő Rhys barát. Ő is tudja a nevemet. Tudja, hogy ki
vagyok, és ennek ellenére elkísért engem ezen az úton. A vezetőm volt -
mondta, és szomorkásan elmosolyodott. - Kiáltozott velem.
Valthonis Rhys nyakára tette a kezét. Érezte a szívverését. A szerzetes arcát
vér borította, de nem látott rajta sérülést. Nem mondott semmit Minának. Az
az ösztönös érzése támadt, hogy Mina nem is akarja, hogy megszólaljon.
Arra volt szüksége, hogy saját magát hallja Neraka völgyének síri
csendjében.
- A surranó is felismert. Amikor először találkoztunk, elsírta magát.
Miattam sírt. Azért sírt, mert megsajnált. Azt mondta, hogy szomorú
vagyok. Galdar, a minotaurusz pedig a barátom volt. Hű és jó barát.
Mina levette a tekintetét a minotauruszról, és a kietlen, kísérteties völgyet
pásztázta.
- Gyűlölöm ezt a helyet. Tudom, hogy hol vagyok. Nerakában vagyok.
Iszonyatos dolgok történtek itt. miattam. és még további borzalmak
várhatók. miattam.
Könyörgőn nézett Valthonisra.
- Tudod, hogy mire gondolok. A neved elf nyelven azt jelenti „száműzetés".
Te vagy az apám. Mindketten száműzetésben vagyunk: a halandó apa és a
nyomorult lány. Csak te sosem térhetsz vissza - mondta Mina, majd mélyet
sóhajtott. - Nekem pedig muszáj.
Valthonis a minotauruszhoz lépett. Rátette a kezét vastag bikanyakára.
- Én isten vagyok - mondta Mina. - Egyszerre létezem az összes időben.
Noha - egy hullámos ránc jelent meg a sima homlokán - létezik egy idő
előtti idő, amire nem emlékszem, és van idő, amit még nem látok előre.
A szél úgy süvített a sziklák között, mint megannyi rothadó hulla málló
fogai között, de Valthonis semmi mást nem hallott Mina hangján kívül.
Mintha kiszakadt volna a fizikai világból, és az éterben lebegett volna, ahol
csak Mina hangját hallotta, és csak könnyektől nedves borostyánszínű
szemét látta.
- Gonosz dolgot tettem, apám - folytatta Mina. A könnycseppek
kicsordultak a szeméből, és legördültek az arcán. - Vagyis gonosz dolgokat
követek el, mert egyszerre létezem minden időben. Azt mondják, hogy a
fény istene vagyok, mégis sötétséget zúdítok a világra. Ezrek halnak meg
miattam. Megölöm azokat, akik bíznak bennem. Elveszem az életet, és élő
halált adok helyette. Azt mondják, hogy Takhisis becsapott engem, és nem
tudok róla, hogy amit teszek, az rossz.
Aztán elmosolyodott csorgó könnyei között. A mosolya különös volt,
valahogy fagyos.
- De tudom, hogy mit teszek. Azt akarom, hogy a nevemet kántálják, apám.
Azt akarom, hogy imádjanak engem. Minát! Nem pedig Takhisist! Nem is
Chemosht, hanem engem. Minát.
Nem törölte le a könnyeit.
- Mindkét anyám a karomban halt meg. Amikor Aranyhold meghalt,
lenézett rám a félhomályból, és meglátta a bennem lakozó ocsmányságot.
Elfordult tőlem.
A lány felállt, és odarohant a minotauruszhoz. Letérdelt mellé, de nem
érintette meg. Aztán felállt, és a zöld köpeny alatt fekvő surranóhoz lépett.
Visszaigazította a köpeny szegélyét ott, ahol a szél egy kicsit alá kapott.
Fény csillant üres, borostyánszín tekintetében.
- Meg tudom gyógyítani - felállt, széttárta a karját. Magához ölelte a
sebesülteket és a halottat, a lerombolt templomot és az átkozott völgyet. -
Isten vagyok! Mindent megváltoztathatok, mintha mi sem történt volna!
- Igen, képes vagy rá - szólalt meg Valthonis. - De ahhoz vissza kellene
utaznod az első nap első percének első pillanatáig, hogy újraindítsd az idő
kerekét.
- Ezt nem értem - mondta Mina zavarodottan. - Talányokban beszélsz.
- Mind újra kezdenénk, ha megtehetnénk, Mina. Mindenki szeretné
eltörölni a múlt hibáit. A halandók számára ez lehetetlen. Elfogadjuk a
sorsunkat, tanulunk a hibáinkból, és továbblépünk. Egy isten számára
azonban lehetséges. De csak ha eltöröljük a teremtést, és újrakezdjük.
Mina dacosan nézett rá, mintha nem hinne neki. Valthonis egy pillanatra
megrémült, hogy a lány annyira szenved, hogy örök feledésbe taszítja az
egész világot, csak hogy enyhítse a fájdalmát.
Mina térdre rogyott, és a mennyek felé emelte az arcát.
- Hé, ti istenek! Kényetek-kedvetek szerint rángattok engem! - kiáltotta. -
Mindnyájan csak a saját céljaitok érdekében akartok megszerezni engem!
Egyikőtöket sem érdekli, hogy én mit akarok!
- Te mit akarsz, Mina? - kérdezte Valthonis.
A lány körülnézett. A tekintete a surranóra tévedt, aki élettelenül feküdt a
zöld köpeny alatt. A tekintete továbbsiklott az eszméletlen Galdarra, hű
barátjára. Ezután Rhysre nézett, aki megvigasztalta őt, amikor sírva riadt fel
éjjelente.
- Vissza akarok aludni - felelte suttogó hangon.
Valthonis szíve majd meghasadt. Könnyek homályosították el a látását, a
hangja el-elcsuklott.
Mina váratlanul fájdalmas hangon felsikoltott. Záporozó könnyei teljesen
elhomályosították a látását.
- Állítsd meg őket, apám! - kérte, előre-hátra dülöngélve. - Állítsd meg
őket!
Valthonis átszelte Neraka völgyének kőpadlóját, és a lánya mellé állt.
Letérdelt elé, megfogta a kezét, és felhúzta a földről.
- A hangok sosem hallgatnak el - mondta a lányának. - Számodra sosem.
egészen addig, amíg nem válaszolsz nekik.
- De mit mondjak nekik?
- Ezt kell eldöntened.
Valthonis átnyújtotta neki a tarisznyát, amit Rhys oly sokáig cipelt. Mina
zavartan nézett rá. Kinyitotta a tarisznya száját, és belenézett. Az általa
kiválasztott két varázstárgy lapult benne: a Lázítás Nyaklánca és a Fény
Kristálypiramisa.
- Emlékszel ezekre? - kérdezte Valthonis.
Mina megrázta a fejét.
- Te hoztad el ezeket a Szentélyek Csarnokából. Oda akartad ajándékozni
Aranyholdnak, ha eljutsz az Isten Otthonába.
Mina hosszan nézegette a két ereklyét. Az egyik elemésztette a sötétséget, a
másik eltaszította a fényt. Mina gondosan visszacsomagolta a két szent
ereklyét.
- Messze van az Isten Otthona, apám? - kérdezte. - Elfáradtam.
- Nincs messze, lányom - felelte Valthonis. - Már nincs messze.
 8. fejezet

Szőrös ujj húzta fel Rhys szemhéját. Riadva ébredt fel, és ezzel Galdart is
meglepte, aki véletlenül majdnem kinyomta a szemét. A minotaurusz
visszarántotta a kezét, és elégedetten felmordult. Majd a válla alá nyúlt
izmos karjával, és felhúzta a földről. A fejét enyhén hátranyomta, egy fiolát
tartott a szájához, és beleöntött valamiféle ocsmány ízű folyadékot.
Rhys köhögni kezdett, és ki akarta köpni a löttyöt.
- Nyeld le! - szólt rá Galdar, és hátba veregette a szerzetest, aki ettől
lenyelte a folyadékot.
Rhys köhécselt, és azon merengett, hogy vajon megmérgezték-e. Galdar
rávigyorgott, kivillantva félelmetes fogait.
- A méregnek jobb íze van, mint ennek. Ülj nyugodtan egy kicsit, hadd
hasson a szer. Hamarosan jobban leszel.
A szerzetes engedelmeskedett. Nem kérdezett semmit. Nem érezte még elég
erősnek magát a válaszokhoz. Az állkapcsa sajgott és lüktetett, de már
legalább nem volt eltörve. Fájdalom nyilallt a rekeszizmába minden egyes
levegővételnél. A testét átjáró varázsital elűzte a fájdalmát, de a szívén és a
lelkén ejtett sebet semmi sem gyógyíthatta be.
Galdar eközben szorosan lefogta Atta pofáját, miközben egy másik, harci
díszbe öltözött minotaurusz, aki Sargas szimbólumát viselte, barnás színű
kenőcsöt kent a sebére.
- Szívesem leharapnád kezem, nem igaz, kis vakarék? - dörmögte Galdar.
Atta rámordult válaszképpen, mire a bikafejű elnevette magát. Amikor
végeztek a gyógykezeléssel, Galdar odabiccentett kétfős segítségének.
Elengedte a kutyát, és mindkét minotaurusz hátrébb ugrott. Atta kábán állt
lábra. Barátságtalan pillantást vetett a minotauruszra, majd odabicegett a
gazdájához egy kis simogatásért. Atta ezután a zöld köpenyhez sántikált.
Megszaglászta, majd megkapargatta a mancsával. Rhysre nézett, és csóválni
kezdte a
farkát, mintha azt mondaná: „Majd meggyógyítod, gazdám. Tudom, hogy
meggyógyítod."
- Gyere ide, Atta! - szólt neki Rhys.
Atta azonban nem moccant. Ismét megkapargatta a zöld köpenyt, és közben
nyüszített.
- Gyere ide, Atta! - ismételte meg a férfi.
A kutya végül leszegte a fejét, és behúzott farokkal, fájdalmas képpel
visszasomfordált a gazdájához. Lefeküdt a lába mellé. A fejét mellső lábaira
fektette, és mélyen felsóhajtott. Galdar leguggolt a test mellé. Lassan,
mereven mozgott. Véres testét ugyanaz a barnás kenőcs borította, mint amit
Atta sebére is rákentek. Galdar felemelte a zöld köpeny szélét, és
rápillantott Nadragulyára.
- Sargas a tiszteletét fejezi ki általunk. Úgy nevezzük majd, „a Surranó
Szarvakkal".
Rhys mosolygott a könnyei mögött. Remélte, hogy Nadragulya lelke elég
sokáig ott maradt még közöttük, hogy hallja ezt. A minotaurusz harcosok
összepakolták a holmijukat, indulásra készülődtek. Egyikük sem akart a
kelleténél tovább maradni ezen az elátkozott helyen.
- Készen állsz az utazásra, szerzetes? - kérdezte Galdar. - Ha igen, velünk
tarthatsz. Segítünk cipelni a halottat és a kutyát, ha nem mar meg minket -
tette hozzá fintorogva.
Rhys gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Az egyik minotaurusz
felemelte a kicsiny testet. A másik Attát vette kézbe. A kutya ugatva és
vicsorogva tiltakozott, de Rhys parancsára megnyugodott, noha minden
egyes levegővételnél mordult egyet.
- Szeretnék köszönetet mondani a segítségedért. - kezdte Rhys.
- Semmi közöm hozzá - szakította félbe Galdar. A katonáira mutatott ép
kezével. - Ennek a zendülő csürhének köszönd. Figyelmen kívül hagyták a
parancsomat, és utánam jöttek, pedig utasításba adtam, hogy a völgyön
kívül várjanak meg.
- Örülök, hogy nem engedelmeskedtek - mosolygott Rhys.
- Ami azt illeti, én is. Na, indulás! - adta ki a parancsot a minotauruszvezér.
- A szerzetes és én nem tudunk olyan gyorsan haladni. Nem kell aggódni
miattunk, nem esik bántódásunk. Már csak szellemek lakoznak ebben a
völgyben, és azok nem árthatnak nekünk.
Nem sikerült meggyőznie a katonáit, de azért engedelmeskedtek neki, noha
nem haladtak olyan gyorsan, ahogy tudtak volna. Vigyáztak rá, hogy
hallótávolságon belül maradjanak. Galdar és Rhys sántikálva lépdelt egymás
oldalán. Galdar grimaszolva szorította a kezét az oldalára. Az egyik szeme
annyira bedagadt, hogy nem tudta kinyitni, és vér szivárgott egyik szarva
tövéből. Rhysnek a hasa és az állkapcsa fájt. A légzés különösen nagy
nehézséget okozott a számára.
- Most hová mész? - kérdezte a szerzetes.
- Visszatérek Jelekbe, ahol az emberek nagykövete vagyok. Feltételezem, te
nem arrafelé tartasz - tette hozzá, és fanyar mosollyal Rhysre pislantott. -
De nem hagyunk cserben. Megvárjuk, amíg megérkezik a segítség.
- Hosszú időbe telhet, mire ideér a segítség - sóhajtotta Rhys.
- Gondolod? - kérdezte Galdar. Mosoly játszott az ajkán. - Nagyobb hited is
lehetne, szerzetes.
Rhysnek fogalma sem volt, hogy a minotaurusz mire gondol, de még mielőtt
megkérdezhette volna, eltűnt a mosoly Galdar arcáról. Hátranézett a fekete
kristályokkal tarkított völgyre.
- Mina elment vele, igaz? - kérdezte a minotaurusz. - Elment a Vándorló
Istennel.
- Remélem - felelte Rhys. - Imádkozom, hogy így legyen.
- Én nem szoktam imádkozni - mondta Galdar. - Ha meg is tenném, akkor
Sargashoz imádkoznék, aki ebben a pillanatban nem lehet megelégedve
velem.
Egy pillanatra elhallgatott, majd komoly hangon folytatta.
- Ha imádkoznék, azt kérném, hogy Mina találja meg azt, amit keres.
- Megbocsátasz hát neki azért, amit veled tett? - kérdezte Rhys meglepetten.
A minotauruszok nem a megbocsátásról voltak híresek. Elvégre a bosszú
istenét követték.
- Már megszoktam, hogy folyton megbocsássak neki - felelte Galdar, és
megvakargatta csonka karját. Különös módon a hiányzó kar nagyobb
fájdalmat okozott neki, mint a törött csont. Félig érzelmesen, félig kihívóan
kérdezte meg. - És te szerzetes? Te megbocsátasz neki?
- Egyszer forrongó dühvel és gyűlölettel a szívemben keltem útra -
mesélte Rhys. Tekintete az egyik minotaurusz kezében lévő zöld köpenyre
siklott, amely lágyan ringott a gyenge szélben. - Nem teszem még egyszer.
Megbocsátok Minának, és ugyanazt kívánom, mint te. Találja meg azt, amit
keres. Csak nem biztos, hogy imádkoznom kell érte.
- Miért nem?
- Bármit talál is, azzal felborítja az egyensúlyt. Vagy az egyik, vagy a másik
irányba.
- Lehet, hogy a mérleg nyelve feléd billen, szerzetes - emlékeztette rá
Galdar. - Abban sem lelnéd örömöd?
Rhys megcsóválta a fejét.
- Aki túl sokáig nézi a napot, ugyanolyan vakon botorkál, mint aki a
feneketlen sötétségben jár.
Csendben haladtak tovább. Arra tartogatták az erejüket, hogy
kisántikáljanak a völgyből. Galdar katonái a Végzet Urainak lábainál vártak
rájuk. Komor arckifejezéssel álldogáltak, mert Valthonis hű hívei is ott
várakoztak. A néma Elspeth vezette őket a völgyhöz, de elkéstek, már nem
találták ott Valthonist. Galdar az elfekre mordult.
- Megesküdtetek - vetette a szemükre.
- Nem szegtük meg a szavunkat - szólalt meg az egyik elf. - Nem akartuk
kiszabadítani Valthonist.
Az elf a surranó testét elfedő zöld köpenyre mutatott.
- Az Valthonis köpenye! Hol van ő? - kérdezte, és Galdarra meredt.
- Mit tettél vele? Egyszerűen kivégezted?
- Éppen ellenkezőleg. A minotaurusz megmentette Valthonis életét - mondta
Rhys.
Az elfek hitetlenkedve zúgolódtak.
- Talán kételkedsz a szavaimban? - kérdezte Rhys elcsigázva. A hű
hívek vezetője meghajolt előtte.
- Nem akartunk megbántani téged, Matheri szolgája - mondta az elf, Majere
elf nevét használva. - De meg kell értened, hogy ezt igen nehezünkre esik
megérteni. Matheri szerzetese és Kinthalas minotaurusz harcosa együtt sétál
ki a Gonosz Völgyéből. Mi történik itt? Valthonis életben van?
- Életben van, és sértetlen.
- Akkor hol van?
- Segít hazavezetni egy eltévedt gyermeket - felelte Rhys.
Az elfek zavartan, hitetlenkedve néztek össze. Ekkor a néma Elspeth Galdar
elé állt. Az egyik elf próbálta visszatartani őt, de ő félresöpörte az útjából.
Kinyújtotta a kezét a minotaurusz felé.
- Mit akar? - dörögte Galdar összevont szemöldökkel. - Hívjátok vissza!
Elspeth kedvesen rámosolygott. Miközben Galdar feszülten nézte őt,
Elspeth lágyan megérintette a minotaurusz csonka karját. Galdar
összerezzent. A fájdalom, amely grimaszba rántotta az arcát, elmúlt. Ép
kezével megérintette a csonkot, és hitetlenkedve nézett Eslpethre. Ő elsétált
mellette, és letérdelt a surranó mellé. Gondosan bebugyolálta a köpenybe,
ahogy az anya bugyolálja be gyermekét a paplanba, és felemelte a kis testet.
Türelmesen várakozott, hogy induljanak. Galdar Rhysre nézett.
- Megmondtam, hogy eljön a segítség - mondta.
Az elfek, ha lehet, még jobban megzavarodtak, de felkészültek a távozásra,
és Elspeth néma utasításaira vártak.
- Remélem, megtisztelsz azzal, hogy velünk tartasz, Matheri szolgálója -
mondta Rhysnek a hű hívek vezetője, és ő elfogadta a meghívást.
Galdar kinyújtotta a bal karját, és erősen megszorította Rhys kezét.
- Ég veled, barát!
Rhys két kézzel szorította meg a minotaurusz kezét.
- Legyen gyors és biztonságos utad!
- Gyorsnak gyors lesz - mondta Galdar komor hangon. - Minél messzebb
vagyunk az elátkozott völgytől, annál jobb.
Kiadta a szükséges parancsot. A minotaurusz katonák sebes menetelésbe
kezdtek, hogy minél gyorsabban elhagyhassák Nerakát. Galdar nem követte
őket azonnal, maradt még egy rövid ideig. Mozdulatlanul állt, és nyugati
irányba nézett, a hegyek irányába.
- Az Isten Otthona - mondta. - Abban az irányban van.
- Én is így tudom - bólintott Rhys.
Galdar biccentett, és tovább nézte a hegycsúcsokat, mintha arra várna, hátha
még egyszer utoljára megpillanthatja Minát. Végül felsóhajtott, majd
leszegte és megcsóválta a fejét.
- Gondolod, hogy megtudjuk valaha, hogy mi történik vele, barát? -
kérdezte Galdar vágyakozva.
- Nem tudom - felelte Rhys kitérően.
A szíve mélyén tartott tőle, hogy hamarosan megtudják.
 9. fejezet

Valthonis és Mina lassan sétált az Isten Otthona felé. Kihasználták az időt.

Mindketten tudták, hogy bármit választ is Mina, ez lesz az utolsó közös
útjuk.
Hosszú órákon át beszélgettek a legkülönbözőbb dolgokról, de Mina most
elhallgatott. Az Isten Otthona csupán tízmérföldnyire volt Nerakától, de az
út nehéz volt. Meredek, keskeny és kanyargós. Köves-sziklás, elhagyatott
ösvények vezettek keresztül a hegyoldalak és sziklafalak között. Különös
alakú képződmények térítették el őket az egyenes iránytól.
Az ég sötét volt és borús, a Végzet Urainak gőzölgő szuszogása időnként
kitakarta. A levegőt megülte a kén. Kiszárította a torkukat és marta az
orrukat. Nehezen lélegeztek.
Mina hamar elfáradt, de nem panaszkodott, folytatta az utat. Valthonis
többször is elmondta neki, hogy nem kell sietnie, nyugodtan kihasználhatja
az időt.
- Úgy érted, egy örökkévalóság áll előttem? - kérdezte Mina fanyar
mosollyal az ajkán. - Ez igaz, apám, mégis úgy érzem, hogy tovább kell
mennem. Tudom, hogy ki vagyok, de azt még ki kell derítenem, hogy miért.
Nem pihenhetek tovább a félhomályban. Magával vitte a két varázstárgyat,
amelyeket a Szentségek Csarnokából hozott el. Erősen szorította a
tarisznyát, a világért sem eresztette volna el, noha a súly sokszor még
megerőltetőbbé tette számára a meredek emelkedők megmászását. Amikor
végül feladta, és leült egy kicsit pihenni, elővette őket, hogy nézegesse. Ide-
oda forgatta őket, a szeméhez emelte, többször is végigfuttatta rajtuk az
ujjait, ahogy a vakok teszik, ha meg akarnak vizsgálni egy számukra
ismeretlen tárgyat. Nem árulta el Valthonisnak a gondolatait, ő pedig nem
kérdezősködött.
Minél közelebb értek az Isten Otthonához, a Végzet Urai annál inkább
lazítottak a szorításon, mintha beletörődtek volna, hogy nem tántoríthatják
el a két utazót. Az ösvény járhatóbbá vált, és lejteni
kezdett. Egy meleg fuvallat, a tavasz lehelete elsodorta a kellemetlen
kénszagot. Vadvirágok bukkantak fel az út menti kőhalmok alól, és a
sziklafalak repedéseiből.
- Mi a baj? - kérdezte Valthonis, és megállt, amikor észrevette, hogy Mina
sántikálni kezd.
- Vízhólyag nőtt a lábamon - felelte a lány.
Leült az út szélére, levette a cipőjét, és fintorogva nézte a friss, véres sebet.
- Az istenek eljátszhatják, hogy halandók - mondta Mina. - Chemosh
élvezetből szeretkezett velem, legalábbis meggyőzte magát róla. De
valójában az istenek csak képzelik és tettetik, hogy éreznek. Egy istennek
nem lehet vízhólyag a lábán.
Mina felemelte véres cipőjét, és megmutatta az apjának.
- Akkor nekem hogyan nőhet vízhólyag a talpamon? - kérdezte erőteljes
hangon. - Tudom, hogy isten vagyok. Tudom, hogy ez a test nem valódi.
Leugorhatnék erről a hegycsúcsról, összezúzhatnám magam a völgyben,
mégsem lenne semmi bajom. Mindezzel tisztában vagyok, mégis fáj a lábam
- beszéd közben többször is az ajkába harapott. Égető, csípő fájdalmat
érzett, amikor a vízhólyaghoz ért. - Tudom, hogy nem is kellene
megéreznem, hogy ott van, mégis fáj!
- Takhisis meggyőzött téged arról, hogy halandó vagy, Mina - felelte
Valthonis. - Hazudott neked, csak hogy a szolgálatába állítson téged. Ha
tudtad volna, hogy isten vagy, akkor tartania kellett volna attól, hogy a
riválisává válsz. El kellett hitetnie veled, hogy ember vagy, és ezért érezned
kellett a fájdalmat is. Meg kellett ismerned a betegséget és a gyászt. Meg
kellett tapasztalnod a szerelmet, az örömöt és a bánatot. Kegyetlen
élvezettel faragott halandót belőled. Azt hitte, hogy ez majd legyengít téged.
- Le is gyengít! - csattant fel Mina, és borostyánszeme lángot vetett.
- Gyűlölöm ezt az érzést! Ha elfoglalom a helyem a panteonban, nem
mutathatok gyengeséget. Meg kell feledkeznem a múltamról.
- Én nem vagyok biztos ebben - mondta Valthonis. Letérdelt a lánya elé, és
mélyen a szemébe nézett. - Azt mondod, hogy az istenek eljátsszák, hogy
halandók. Nem „játsszák el". Amikor halandó alakot öltenek, azt akarják
érezni, amit a halandók éreznek. Meg akarják érteni őket, azért, hogy
segíthessék és vezethessék őket, vagy
bizonyos esetekben kihasználják és megfélemlítsék őket. De ők istenek,
Mina, és bármennyire próbálkoznak is, sohasem érthetik meg a halandókat
igazán. Egyedül te ismered a halandók szenvedéseit, Mina. A lány a
gondolataiba merült.
- Igazad van - mondta hosszas merengést követően. - Talán ezért van
akkora hatalmam a halandók felett.
- Ezt akarod? Hatalmat gyakorolni felettük?
- Természetesen! Tán nem ezt akarjuk mindnyájan? - Mina összeráncolta a
homlokát. - Aznap Vigaszban láttam, hogy mire képesek az istenek. Láttam
a kiontott vért, és az oltárok előtt felhalmozott testeket. Ha a halandók
hajlandóak harcolni és meghalni a hitükért, vajon miért ne mennének
halálba az én nevemmel az ajkukon?
Visszavette a cipőjét, felállt, és folytatta az utat. Látszott rajta, hogy
próbálja meggyőzni magát arról, hogy nem fáj a lába, és nem kell bicegnie,
de nem sikerült. Fájdalmas arccal torpant meg.
- Isten vagy - szólt Mina Valthonishoz. - Emlékszel arra, hogy mi voltál?
Emlékszel a teremtés előtti pillanatra? Az elméd még mindig befogadja az
örökkévalóság végtelenségét? Látod a menny határait?
- Nem - válaszolta Valthonis. - Az elmém olyan, mint bármelyik halandóé.
Látom a horizontot, és néha mögé látok, ha nem fedik el felhők. De örülök,
hogy így van. Azt hiszem, máskülönben beleőrülnék.
- Na igen - hümmögött Mina.
Mindkét cipőjét levette, és behajította a sziklák közé. Mezítláb ment tovább.
Olyan óvatosan lépdelt, mintha sárkánytojásokon járna, de szinte azonnal
felsértette a talpát egy éles szélű kaviccsal. Felszisszent, és felkapta a lábát.
Ökölbe szorította a kezét dühében.
- Isten vagyok! - kiáltotta. - Nincs lábam!
Mezítelen lábfejére nézett, mintha el akarta volna tüntetni a tekintetével.
A lábujjai azonban a helyükön maradtak, és belesüppedtek az utat borító
porrétegbe.
Mina felnyögött. Leguggolt és összekuporodott.
- Hogyan válhatnék istenné, ha örökre halandó maradok? Hogyan
sétálhatnék a csillagok között, ha vízhólyag nő a talpamon? Nem
tudom, hogyan legyek isten, apám! Csak azt tudom, hogyan legyek ember.
Valthonis megölelte őt, és felhúzta a földről.
- Nem kell tovább gyalogolnod, lányom. Itt vagyunk - mondta.
- Hol? - kérdezte Mina értetlenül.
- Otthon - felelte Valthonis.

A tál alakú, sima falú völgy közepén tizenkilenc oszlop állt őrt egy kör lakú,
csillogó, tűz marta obszidiántavacska körül. Tizenhat oszlop egy csoportban
állt, három pedig tőlük külön. Az egyik fekete borostyánkő volt, a másik
vörös gránit, a harmadik fehér jade. A maradék tizenhatból öt oszlop fehér
márvány volt, öt oszlop fekete márvány, hat pedig meghatározhatatlan
színű. Valaha huszonegy oszlop védelmezte a tavacskát. Két oszlop
időközben ledőlt.
Az égen egyetlen felhő sem volt, tiszta kéken ragyogott. A nap ingatagon
pislákolt a Végzet Urai felett. A fénye vetett még némi árnyékot, de már
bármelyik pillanatban alábukhatott a csúcsok mögött, sötétségbe borítva a
világot. A völgy félhomályban úszott: árnyékok kúsztak le a csúcsokról,
halványuló napsugarak verődtek vissza az obszidiánmedence felszínéről.
Minát magával ragadta a fekete tavacska látványa. Elindult a medence felé,
átpréselte magát két oszlop között, és csak ekkor vette észre, hogy Valthonis
már nincs ott mellette. Hátrafordult. Az isten annál a hasadéknál ácsorgott,
amelyen keresztül a völgybe léptek.
- Sosem múlik el a fájdalom, igaz? - kérdezte Mina.
Valthonis néma csenddel válaszolt.
Mina kivette Takhisis és Paladine varázstárgyát a tarisznyából. Egyiket az
egyik, a másikat a másik kezében tartva. A tarisznyát letette az egyik fehér
márványszobor elé, amelyet narancssárga csíkok futottak körbe, majd az
obszidiántavacskára lépett. A mennyekre emelte borostyánszínű tekintetét.
Az istenek csillagképei fényesen ragyogtak.
A fény isteneit Branchala hárfája, Habbakuk főnixmadara, Kiri- Jolith
bölényfeje, Majere rózsája és Mishakal folytonosságot jelző szimbóluma
képviselte. Velük szemben állt Chemosh
kecskekoponyája, Hiddukel törött mérlege, Morgion fekete csuklyája,
Sargonnas kondorkeselyűje és Zeboim sárkányteknőse. Gilean könyve,
Reorx kohója, valamint Shinare, Chislev, Zivilyn és Sirrion lángoló bolygói
választották szét - ugyanakkor kötötték össze
- a fényt és a sötétséget. Három hold állt valamivel közelebb a
halandókhoz, mint a csillagokhoz: Nuitari fekete holdja, Lunitari vörös
holdja és Solinari ezüst holdja.
Mina látta mindegyiküket. És ők
mind látták őt. Nézték, és várták,
hogy döntsön.
Mina a kör közepén állva felemelte mindkét varázstárgyat.
- Egyszerre vagyok fény és sötétség, egyenlő arányban - szólt a mennyek
felé. - Egyikőtöknek sincs hatalma felettem! Megtehetem, hogy egyszer ide
állok, másszor pedig oda! Így a mérleg nyelve egyensúlyban marad!
Mina felemelte Takhisis varázstrágyát, a Lázítás Nyakláncát. A nyakláncot,
amely rábírta a jókat arra, hogy essenek bűnbe, és engedjenek legrosszabb
szokásaiknak, és belehajította a fekete tavacskába. A nyaklánc lassan
elmerült. Mina Paladine kristályát valamivel tovább tartotta a kezében, a
kristályt, amely fényt vitt a legsötétebb szívekbe is. Aztán a kristályt is
beledobta a tavacskába. Egy ideig úgy ragyogott a felszínén, mint csillag a
fekete égbolton, majd kihunyt a fénye, és szilánkokra hasadt.
Mina megfordult, és elsétált az obszidiántavacskától. Elsétált a kőből
faragott őrzők gyűrűjéből. Átvágott az üres, kietlen völgyön. Mezítláb
sétált, sebzett lába véres lábnyomokat hagyott a talajon. Addig ment, amíg
el nem jutott addig a pontig, amelyet úgy neveztek, az Isten Otthona, ahol
az árnyékok folyamatos versenyt vívtak a napfénnyel. Itt megállt, háttal az
isteneknek. Lenézett a lábára. Sírt, és elhagyta a világot. Az Isten
Otthonának völgyében egy borostyánoszlop emelkedett ki a földből. Külön
állt a többitől, egy éjkék tavacska közepén. Egyetlen csillag fénye sem
csillant meg a vízben. Sem a nap, sem a holdak fénye. Egyetlen bolygó sem
tükröződött vissza a felszínéről, sem a völgy, sem a hegy csúcsai. Valthonis
belenézett a tavacskába. A saját arcát látta benne. Az összes élő arcát látta.
 10. fejezet

Kőműves Rhys egy ősi tölgyfa alatt ült, egy zöldellő dombocska tetején. A
távolban látta a kolostora kéményeiből felszálló füstcsíkokat. A hosszú-
hosszú utazás után végre hazatért otthonába. Néhány rendtársa kint
szorgoskodott a földeken, a tavaszi szántást végezték a téli fagyok
elmúltával. Mások a kolostor udvarát sepregették és tisztogatták, megint
mások a kőfalak repedéseit javítgatták, amelyeket kikezdtek a jeges viharok.
A juhokat a domb lábánál terelték össze, és láthatóan élvezettel legelték a
friss, zöld füvet. Végre megszabadultak a száraz szénától, amin a téli
hónapokban tartották őket. A tavasz a birkanyírás és az elletés ideje.
Rhysnek sok dolga lesz. De jelenleg még minden békés volt.
Atta ott feküdt mellette. Egy vágásnyom látszódott a horpaszán, ahol már
sosem nő ki újra a szőr, de ezen kívül teljesen felépült a sérüléséből. Ahogy
Rhys is a sajátjából. Atta figyelme megoszlott a birkanyáj (folyton éberen
vizslatta a nyájat) és új alma között. Noha még csak néhány hónaposak
voltak, a kölykök máris nagy érdeklődést mutattak a birkaterelés iránt. Rhys
el is kezdte a kiképzésüket. Egész délelőtt gyakorlatozott velük, és a fekete-
fehér kölykök most egy halomba összebújva aludtak. Csak rózsaszínű orruk
kandikált ki itt-ott a szőrgomolyagból. Rhys egyet - a legbátrabbat és
legkalandvágyóbbat - már ki is választott közülük. Azt ajándékozza majd
Jenna úrnőnek.
A szerzetes nyugodtan ücsörgött, a sáskabotot könyöke hajlatában
pihentette. Vastag pokrócot csavart a teste köré, mert noha sütött a nap, a
szél még kellemetlenül csípett. Szabadon szárnyaltak a gondolatai.
Felröppentek a felhők közé, majd tovasuhantak. Minden dolog Majerével
volt összefüggésben.
Rhys egyedül üldögélt a dombtetőn. Ő vigyázott a nyájra, így alaposan
meglepődött, amikor egy hang kizökkentette békés merengéséből.
- Hahó, Rhys! Gondolom, meglep, hogy itt látsz!
A férfi valóban meglepődött. Sőt, a meglepetés enyhe kifejezés, ugyanis
nem más, mint Nadragulya ült le mellé. A surranó jót derült Rhys döbbent
arckifejezésén.
- Remélem, hogy nem ijesztettelek meg.
- Nem - nyögte ki amaz, noha jó pár pillanatba beletelt, mire megtalálta a
hangját.
Atta meghallotta gazdája hangját. Felkapta a fejét, és körülnézett, hátha
szükség van rá.
- Üdv, Atta! - intett felé a surranó. - Gyönyörű kölykeid születtek. Pont úgy
néznek ki, mint te.
Atta szeme résnyire szűkült. Többször is beleszimatolt a levegőbe, majd
úgy döntött, hogy azzal nem foglalkozik, amit nem ért, ezért visszatette a
fejét a mellső lábaira, és tovább nézte a legelésző nyájat.
- Örülök, hogy nem ijesztettelek meg - folytatta Nadragulya. - Folyton
elfelejtem, hogy halott vagyok, és állandóan megrémítek mindenkit, ha
váratlanul bukkanok fel. Szegény Gerard - a szellem surranó felsóhajtott. -
Azt hittem, hogy szélfűtést kap.
- Szélütést - javította ki Rhys mosolyogva.
- Azt is - bólogatott Nadragulya komoly képpel. - Kifehéredett, mint a friss
hó, és egész testében reszketett. Megfogadta, hogy soha többé nem nyúl
törpepálinkához, ameddig él. Amikor meg akartam nyugtatni őt, és
elkezdtem bizonygatni, hogy nem halicunál... haluzgat... szóval nem lát nem
létező dolgokat, és én valódi, élő szellem vagyok, csak még jobban
remegett, és alig kapott levegőt.
- Rendbe jött? - kérdezte Rhys.
- Gondolom - felelte Nadragulya hanyagul. - Nem sokkal később alaposan
leszidott. Azt mondta, hogy elvettem tíz évet az életéből, és hogy éppen
eleget kell élő surranókkal vesződnie, nem kíván még halottakkal is
bajlódni, ezért menjek az Abyssba, vagy oda, ahonnan jöttem. Megmondtam
neki, hogy én nem voltam az Abyssban. Elmeséltem neki, hogy bejárom a
világot, és csak azért ugrottam be hozzá, hogy köszönetet mondjak azért,
mert olyan szép dolgokat mondott rólam a temetésen.
- Egyébként ott voltam, nagyon szép szertartás volt. Olyan sok fontos
személy eljött! Jenna úrnő, Majere apátja, a Vándorló Isten és az elfek,
Galdar és a minotaurusz küldöttség. Az esti kocsmai
verekedést különösen élveztem, de gondolom, az nem volt a szertartás
része. Tetszik, hogy a fogadó alatt szórták szét a hamvaim. Ettől úgy érzem,
hogy egy részem örökké ott marad. Gyakran érzem a fűszeres krumpli
illatát, ami azért furcsa, mert a szellemek nem érzik a szagokat. Szerinted ez
miért van így?
Rhysnek be kellett ismernie, hogy erre nem tudja a választ. Nadragulya
megvonta a vállát, és folytatta.
- Hol is tartottam?
- Éppen Gerardról meséltél.
- Á, igen! Szóval mondtam neki, hogy csak el akartam köszönni, mielőtt
megkezdem az utazásom következő szakaszát, ami különösen izgalmasnak
ígérkezik. Mindjárt elmondom, hogy miért. Köze van a szöcskémhez. Na
szóval, Gerard sok szerencsét kívánt nekem, majd kikísért, és kinyitotta
nekem az ajtót. Szóltam neki, hogy nem szükséges kinyitnia az ajtót, mert át
tudok suhanni rajta, és a falakon is, ha akarok, de meglehetősen szigorúan
nézett rám, ezért nem tettem. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, hogy
soha többé nem nyúl törpepálinkához, mert miután elmentem, láttam, hogy
elővesz egy üveggel a szekrényből, és jó nagyot kortyol belőle.
- Mástól is elköszöntél? - kérdezte Rhys. Váratlanul aggasztani kezdte a
gondolat.
Nadragulya bólintott.
- Elmentem Laurához. Azok után, ami Gerarddal történt, úgy döntöttem,
hogy őt szép fokozatosan közelítem meg. Tudod, hogy hozzászokjon a
jelenlétemhez - a szellem felsóhajtott. - De ettől sem lett jobb. Felsikoltott, a
fejére húzta a köpenyét, és összetört egy ládányi mosatlant, amikor beleesett
a mosogatóba. Ezért jobbnak láttam, ha nem maradok ott. Most itt vagyok
veled, és máshová már nem is megyek, mielőtt megkezdem az utazást.
- Örülök, hogy látlak, barátom! - mondta Rhys. - Nagyon hiányoztál.
- Tudom - biccentett Nadragulya. - Éreztem, hogy hiányzom neked. Jó
érzés volt, de ne légy szomorú. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked.
Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, amíg ideértem. Az idő többé már nem
számít nekem, és olyan sok helyre kellett ellátogatnom. Tudtad, hogy van
egy másik nagy kontinens? Taladas a neve. Nagyon érdekes hely, de nem
arrafelé folytatom az
utazásomat. Ó, erről jut eszembe! Mondanom kell valamit Chemoshról.
- A szellemek, akikkel még halottlátóként beszélgettem, elmesélték, hogy a
holtak ura elé kell járulni, aki dönt a lelkek sorsáról. Izgatottan vártam ezt a
pillanatot. Mindenféle népségek álltak előttem a sorban: goblinok és
sárkányfattyak, surranók és emberek, elfek és gnómok, ogrék és még sokan
mások. Mindenki odaáll a halál ura elé, aki egy hatalmas trónon ül. Nagyon
lenyűgöző. Alkalmanként próbálja meggyőzni a lelkeket, hogy maradjanak
vele, de sok esetben már esküt tettek valakinek, például Morgionnak, aki
egyáltalán nem kedves alak, nekem elhiheted! Alkalmanként megjelenik
valamelyik isten, és rászól Chemoshra, hogy vegye le a kezét a lélekről.
Egyszer láttam, hogy Reorx is ezt teszi egy törpével.
- Szóval ott ácsorogtam a sor végén, és éppen arra gondoltam, hogy sosem
végzek, amikor a holtak ura váratlanul felállt a trónról. Végigsétált a sor
mellett, és megállt előttem! Haragosan nézett le rám, és dühösen azt
mondta, hogy elmehetek. Mondtam neki, hogy ki tudom várni a sorom,
úgyis találkozóm van valakivel, ami igaz is volt. Összefutottam néhány
halott surranóval, és arról beszélgettünk, hogy milyen mókás dolog
halottnak lenni. Mindenki elmesélte, hogyan halt meg, és úgy döntöttek,
hogy engem senki sem tud túlszárnyalni, mert engem egy isten ölt meg.
- Éppen el akartam ezt mesélni Chemoshnak, de ő türelmetlenül leintett, és
közölte, hogy nem érdekli. Meghozta az ítéletet a lelkem felett, és szabadon
távozhatok. Körülnéztem, és ekkor megpillantottam a Fehér Úrnőt és
Majerét és Zeboimot, és ott volt a három holdisten és Kiri-Jolith abban a
csillogó páncéljában, meg sokan mások, akiket nem ismertem fel, és még
Sargonnas is! Nem értettem, hogy mit keresnek ott, és akkor a Fehér Úrnő
azt mondta, azért jöttek, hogy leróják előttem a tiszteletüket, de Zeboim azt
mondta, ő csak azért jött, hogy lássa, valóban halott vagyok. Mindenki
megszorította a kezem, és amikor Majeréhez értem, megérintette az
aranyszöcskét, amely még mindig oda volt tűzve a ruhámra, és azt mondta,
hogy azzal előreugorhatok, hogy megnézzem, hová is utazom, és utána
visszajöhetek, hogy elbúcsúzzak. Megmondtam Mishakalnak, hogy ő süti a
legfinomabb gyömbérkenyeret, és már éppen indulni készültem, amikor
tudod,
hogy ki jött el meglátogatni?
Rhys megrázta a fejét.
- Mina! - mondta Nadragulya áhítattal telve. - Haragudni akartam rá, mert
megölt engem, emlékszel, de odajött hozzám, átölelt, és zokogott a
vállamon. Ezután megfogta a kezem, és kivezetett az Ítélethozatal
Csarnokából, és megmutatta a csillagporból épült utat, amely a lenyugvó
nap mögé vezet, amelyen bármikor távozhatok, amikor csak akarok. Örülök
neki, mert megtalálta, amit keresett, és már nem bolond többé, de szomorú
is vagyok, mert olyan nagyon szomorúnak látszott.
- Félek, mindig is az marad - jegyezte meg Rhys.
Nadragulya mélyet sóhajtott.
- Én is azt hiszem. Az utazásaim során láttam, hogy a hívők kis szentélyeket
emelnek neki, és azt hittem, hogy ez majd felvidítja, de azok, akik
ellátogatnak ezekhez a szentélyekhez, maguk is nagyon szomorúak, ezért
nem hiszem, hogy jobb kedvre derítik.
- Ő akarja, hogy ezek az emberek eljöjjenek hozzá - magyarázta Rhys. - Ő a
könnyek istennője. Szívesen látja azokat, akik boldogtalanok vagy
szomorúak, főleg azokat, akiket bűntudat mardos, vagy rossz, gonosz
szokásokkal küszködnek. Bárki, aki úgy véli, hogy rajta már senki sem
segíthet, elmehet Minához. Mina megérti őket, mert az ő fájdalma örök és
végtelen.
- Hűha! - sóhajtott a szellem.
Nadragulya azonban sosem maradt letört túlságosan sokáig.
Összeszedegette szellemszütyőit, és talpra ugrott.
- Na, most már indulok - mondta, majd vigyorogva hozzátette. - Ahogy
Zeboim mondta, most már ideje, hogy egy másik világ szerencsétlen,
gyanútlan halandóit idegesítsem.
Nadragulya megpaskolta Atta fejét. A kutya felébredt a szellemkéz
érintésére, és zavarodottan nézett körül. Nadragulya kinyújtotta a kezét
Rhys felé. A férfi lágy, simogató érintést érzett, mint amikor puha tollpihe
száll rá a bőrére.
- Legyen jó utad, barátom! - mondta Rhys.
- Amíg találok csirkét és gombócot, boldog leszek! - vihogott Nadragulya,
majd integetett, és átsiklott a tölgyfa törzsén, csak mert megtehette, és eltűnt
szem elől.
Megszólalt a kolostor egyik harangja, esti imára híva a
szerzeteseket. Rhys felállt, és kisimította narancsszínű köpenyének ráncait.
Az egyik mozdulat közben észrevette, hogy valami lepottyan a földre. Egy
aranyszöcske lapult a lába előtt a fűben. Rhys felvette, a köpenyére tűzte,
majd elmondott egy imát, és még egyszer jó utat kívánt a barátjának, aki
már a csillagporos ösvényen járt. Ezután füttyentett Attának, aki azonnal
talpra ugrott, és lerohant a domboldalon, hogy hazaterelje a birkanyájat.
A kölykei ugatva loholtak a nyomában, és időnként kitörtek a nyáj felé,
leutánozva anyjuk mozdulatait. Noha Atta időnként ingerülten rájuk
mordult, hogy menjenek az útból, büszkén csillogott a szeme. Rhys felvette
az egyik kölyköt, a rosszcsontot, aki folyton galibát okozott. A hóna alá
csapta, majd beterelte a nyájat a karám biztonságába.
Függelék
 MINA

A Könnyek istene Kisebb isten. Szimbólum:

Borostyán könnycsepp. Mennyei szimbólum:
Nincs. Jellem: Semleges jó vagy semleges
gonosz. Portfolió: Bánat, veszteség, halandóság
Hívek: Az elkeseredettek és elhagyottak; a bánatosak; a csapdába esettek és
öngyilkos hajlamúak; akik elvesztettek minden reményt. Színek: Fekete,
bíbor, sárga.

Mina (mina) az isteni bánat és szomorúság megtestesítője, egy titokzatos

isteni hatalommal bíró közvetítő, aki nem tartozik Krynn istenei közé. Mina
egykoron az ártatlanságot szimbolizálta, de Takhisis és a sötétség többi
istene becsapta és megrontotta őt. A halandók korában felszabadították
ugyan, de a megpróbáltatásai végérvényesen megváltoztatták. Ma a
hitetlenek és reményvesztettek patrónusa, mindazok támogatója, akik
önhibájukból, vagy minden igyekezetük ellenére, de elveszítették a
számukra legértékesebbet és legkedvesebbet az életben. Mina búbánat
formájában nyújt vigaszt nekik, és emlékezteti őket, hogy a fájdalom és a
szenvedés a halandó élet része.

Történelem
Mina Mishakal, a gyógyítás istennőjének, és Paladine,
Platinasárkánynak a lánya. Szerelemgyerekként született a világ
teremtésekor. Kiri-Jolith és Solinari testvére. Nem tartozik azok közé az
istenek közé, akik a csillagok születésének korában részt vettek a világ
teremtésében. Létezéséről csupán a szülei tudtak, valamint
bölcs tanácsosuk, Majere, aki tisztán látta, hogy ha Mina csatlakozik a fény
isteneihez, akkor azzal felborul az egyensúly a semleges, a jó és a gonosz
istenek között. Az egyensúly felbomlása pedig lehetőséget biztosított volna
a Sötétség Királynőjének arra, hogy a maga előnyére alakítsa az
eseményeket, ezért Mishakal és Paladine megbízták Majerét, hogy rejtse el
a kislányt az óceánok mélyén, és bocsásson örök álmot a szemére. Isteni
esszenciája így beleolvadt magába Krynn világába, és észrevétlen maradt,
egészen addig, amíg Takhisis el nem lopta a világot a káoszháborút
követően. Takhisis, aki azt hitte, hogy egymaga maradt, megérezte Mina
jelenlétét, és a keresésére indult. Felébresztette a gyermekistent, és elhitette
vele, hogy halandó. Ezzel vették kezdetüket a lelkek háborújához és a
választottak felemelkedéséhez vezető események.

Kapcsolatok
Mina istenként elhatárolódik a többi istentől. Chemosh szemben áll vele,
de a kapcsolata a sötétség többi istenével nem tisztázott, noha többen
szeretnék őt a panteonjukba csábítani. A fény istenei tisztelik, élvezi
Mishakal és Majere, valamint halandó hírnökeik támogatását, de nem tudja
megbocsátani nekik, hogy több ezer éves alvásra ítélték őt. A halandóként
elszenvedett sok kín és szomorúság miatt képtelen csatlakozni a fény
isteneihez. A semleges istenekkel sem lépett szövetségre, noha Gilean és a
többi semleges isten elfogadják, és engedélyezték számára az isteni
hatalmat.

Mina a játékban
Mina - a Főistenhez és Káoszhoz hasonlóan - egyedi és különleges
személy. Noha istennő, nincsenek papjai, és nem ad papi erőt és hatalmat a
híveinek és a követőinek. Általában halandó alakban jelenik meg azok előtt,
akiknek szükségük van rá, függetlenül a jellemüktől vagy világnézetüktől.
Nem tesz különbséget a fényben élők és a sötétben settenkedők között. Nem
számít, hogy a halandó miféle bűnt vagy gonoszságot követett el,
mérlegelés nélkül meghallgatja, és próbál segíteni neki. Egyszerre fehér és
fekete. Hol megpróbálja rábírni a szenvedőket és
reményvesztetteket, hogy fogadják el a sorsukat, hol arra buzdítja őket,
hogy lázadjanak fel ellene. Éber tekintettel követi nyomon a háborúk és
egyéb erőszakos cselekmények áldozatainak sorsát, de nemcsak rájuk van
gondja, hanem az elkövetőkre is. Ezáltal Mina minden kaland izgalmas és
meghatározó eleme lehet, ha a karakter erőszakos eseményt lát, derít fel
vagy követ el. Mina mindig akkor jelenik meg, ha valaki könyörög hozzá az
egyik útszéli szentélyben, melyek száma alaposan megszaporodott Ansalon
területén, vagy valaki végérvényesen kilátástalan helyzetbe kerül, és már
nem lát semmiféle kiutat az életben. A hősök akár csak kívülálló
szemlélőként, akár résztvevőként is jelen lehetnek Mina megidézésekor és
az istennő megjelenésekor. Noha Mina alapvetően nem alkalmazza isteni
hatalmát a halandókkal szemben, a körülményeket úgy alakíthatja, hogy
azoknak kedvezzen, akik az ő ügyét szolgálják.

Mina alakjai
Halandó léte során Mina számos különböző alakot öltött, de
egyvalamiben mind megegyezett: vöröses hajszínében és borostyánszínű
szemében. Általában ember nőként mutatkozik, de ha a helyzet úgy kívánja,
bármelyik másik faj alakját is magára öltheti. Látható fiatal, hatéves
kislányként, illetve felnőtt, női harcosként, ahogy a lelkek háborúja alatt
ismerték. Chemosh papnőjeként viszont sosem találkozhatunk vele, mert
nem akar közösködni a csontok urával. Lehet ártatlan, vagy akár a hatalmát
fitogtató, bosszúszomjas nő is. Mina alakja mindig az adott helyzethez
igazodik. Noha papjai nincsenek, az alakjai csatornát jelentenek a csábítás,
felszabadítás, meditáció és védelmezés tartományaihoz.
Megjegyzés: Mina kettős jelleme különleges és egyedi természetét tükrözi.
Nem tartozik sem a fény, sem a sötétség, sem az egyensúly istenei közé.
Noha nem tartozik közéjük, ő is a Főisten törvényei szerint él, így
tulajdonképpen saját maga ellenpárja. Így nem borítja fel az egyensúlyt
Krynn világában.

A csont tanítványai
 A lelkek háborúja űrt teremtett a jó és gonosz istenek panteonjai között.
A nyugtalanság mind a mennyei, mind a pokolbéli erőket arra késztette,
hogy olyan aktív szerepet játszanak a világ sorsának alakulásában,
amilyenre Krynn első napjai óta nem volt példa. Chemosh, a holtak ura a
rejtélyes Minát tette meg prófétájának és hírnökének, és általa teremtette
meg a választottakat, a szinte elpusztíthatatlan élőhalottakat. Chemoshnak
azonban csalódnia kellett. Noha Mina a holtak ura nevében teremtette meg a
szörnyeket, isteni hatalma révén az élőhalottak hozzá kötődtek, és Chemosh
nem irányíthatta őket. Ma már szerencsére csak elvétve találkozni
választottal Krynn világában.
Miután Chemosh a választottakkal kudarcot vallott, más tanítványok után
nézett, olyanok után, aki biztos, hogy őhozzá hűségesek.
 Csontharcosok,

A csontharcosok félelmetes ellenfelek, még az is nehezen tudja irányítás

alatt tartani őket, aki megidézi. Élőhalott testüket csontpáncél takarja és
védi. Lelkük a csontok urához van láncolva, harag és gyűlölet emészti őket
a sorsuk miatt. Ha nem tartják kordában őket vasakarattal, akkor minden
élőt megtámadnak, aki csak a közelükbe kerül, míg mindenkivel nem
végeznek.

Teremtés
Más egyéb teendői mellett Chemosh ítélkezik a holtak lelke felett. A
Krynn felszínén élt lelkek mind megjelennek a színe előtt. Azok, akik
életükben jó ügyekért fáradoztak, tovább folytathatják az utazást, és a lét
egy következő szintjére léphetnek. Egyesek más istenek szolgálatába
kerülnek (például Morgionéba), és új sors vár rájuk. Azokat a lelkeket, akik
valamilyen oknál fogva nem tudnak elszakadni korábbi életüktől, Chemosh
magához ragadja. Ezek a meggyötört holtak nyughatatlan szellemként vagy
kísértetként térhetnek vissza az élők világába. Lehetnek közöttük a
feleségükért aggódó férjek, akik szemmel akarják tartani a szerettüket, vagy
dühös áldozatok, akik visszatérnek kísérteni oda, ahol meggyilkolták őket.
A csontharcos is ilyen nyughatatlan élőhalott. Ők mind a csatatéren meghalt
harcosok, akik oly erős gyűlöletet éreznek ellenségeik iránt, hogy nem
hajlandók abbahagyni a harcot. Vissza akarnak térni az élők világába, hogy
bosszút álljanak azokon, akik szerintük ártottak nekik. Chemosh hajlandó
segíteni nekik, és ha beleegyeznek, akkor felkarolja őket, és a haragos
szellemek csontharcosként válnak az isten szolgálóivá.
Érdemes megjegyezni, hogy a fény szolgái is csontharcossá válhatnak. A
Silvanestiben minotauruszok ellen harcoló elf például annyira megveti
ellenségét, hogy gyűlölete és haragja még a halála
után is tovább lángol. Ha nem tud úrrá lenni a haragján, akkor könnyen
Chemosh áldozatául eshet.

Megjelenés és személyiség
A holtak ura megengedi, hogy az elesett harcos megtartsa eredeti testét
és minden képességét és jártasságát. Így az elf kardforgató ugyanolyan
kecses és könnyed marad, mint életében, ahogy az ogre útonálló is megőrzi
kivételes erejét. Ennek ellenére az ismerősei vélhetően nem ismeri majd fel
a csontharcost, Chemosh ugyanis szó szerint kifordítja őket.
Egy lassú és igen fájdalmas eljárás során a csontharcos szervei és lágy
részei beszívódnak a csontjaiba, maguk a csontok pedig átalakulnak, és
kemény páncélként borítják be az élőhalott testét. Chemosh az eljárás során
hagyja szenvedni a szolgáját, hogy érezze a fájdalmat, és újra átélje
halálának borzalmát, tovább táplálva a benne fortyogó dühöt.
A csontharcos testét állandó kín égeti, csak a haragot és a fájdalmat ismeri.
Gyűlöli az élőket, ellenségként tekint rájuk. Nincs szüksége élelemre, vízre,
sem alvásra. Noha továbbra is megérti a nyelveket, amelyeket életében
ismert, ő maga nem tud beszélni, mert a szája annyira eltorzult, hogy csak
artikulálatlan, dühös hörgésre képes. A csontharcos felettébb veszélyes. Ha
nem tartják kordában, megtámad minden élőt, aki a közelében van, tekintet
nélkül arra, hogy ellenség vagy barát. Addig harcol, amíg mindenkit meg
nem öl. Ha szembetalálkozik valakivel, akit életében az ellenségének tartott,
akkor onnantól kezdve csak őrá összpontosít, figyelmen kívül hagyva a
többieket.
Mivel az esztelenül dühöngő csontharcos nem szolgálja Chemosh érdekeit,
ezért mindig egy nagy hatalmú sötét pap, vagy a csont akolitusának
irányítása alatt áll.

Jellemzők
A többi élőhalotthoz hasonlóan a csontharcos is ellenáll számos fizikai
és mágikus támadásnak, mint az altatás, mérgezés, bénítás, a különböző
betegségek és az elmére ható varázslatok. Csontpáncélja olyan kemény,
mint a solamniai vért, és az egész testet befedi.
Csupán annyi rés van rajta, hogy a húsa mozoghasson a csontja alatt, de
kard és nyílvessző nem tesz kárt benne. Ha át is hatol rajta valamilyen
fegyver, nem okoz nagyobb fájdalmat a csontharcosnak, mint amekkorát
már amúgy is folyamatosan el kell viselnie. Kínnal átitatott haragjukból
táplálkozva tesznek szert természetfeletti erejükre. A csontharcos erősebb,
mint életében, ugyanakkor elveszíti minden varázslatát és mágikus
képességét, és képtelen nagy odafigyelést és összpontosítást igénylő
feladatok elvégzésére.
Noha a bonyolult, összetett stratégiai műveleteket nem fogja fel, harcos
vénája megmarad, és a csatatéren szerzett tapasztalatait leleményesen
hasznosítja az életben. Ellenfelei sokszor lebecsülik őket, mondván,
agyatlan szörnyetegek, és ezt a hibát a csontharcosok mindig ki is
használják. A csontharcos mindig engedelmeskedik az urának, akihez
kötődik, noha szüntelenül küzd ellene, mert őt okolja azért, hogy ilyen
borzalmas módon kell tovább léteznie. Ha egy csontharcos kiszabadul a
béklyó alól, első dolga, hogy végezzen az urával.

A csont akolitusa
A csont akolitusa a holtak urának élő tanítványa. Testét szentségtelen
csontpáncél borítja, és számos különleges képességgel bír, melyekkel
Chemosh ruházza fel.
A csont akolitusai az álmok korából ismertek, és egy rövid ideig (amiről már
megfeledkeztek) a gonosz istenek legrettegettebb szolgáiként tartották
számon őket. A korabeli bárdok énekei szerint csupán Morgion fertőlovagjai
vetekedhettek velük. Annyira féltek tőlük, hogy a harcosok, varázslók és
papok kifejezetten az elpusztításuknak szentelték az életüket. Chemosh úgy
vélte, hogy nem érik meg a fáradtságot, ezért más ügyek felé fordult.
Számos korszak elteltével már csak néhány varázsló és történész emlékszik
a csontharcosokkal kapcsolatos történetekre. A holtak ura most gondolta
úgy, hogy eljött az ideje annak, hogy ezek a félelmetes élőhalottak ismét
felbukkanjanak az élők között, és elvégezzék a rájuk bízott feladatot.
 Teremtés
A csont akolitusa Chemosh nagy hatalmú szolgája. Az akolitus lehet pap
vagy papnő, aki nagyobb hatalmat kér a halál urától, de lehet harcos is, aki
odaadja a lelkét Chemoshnak a tőle nyert erőért. A szentségtelen
csontpáncél különleges képességeket biztosít az akolitus számára, de a
csontharcosokkal ellentétben ők továbbra is élvezhetik a halandó élet
örömeit.
Ha valaki a csont akolitusává akar válni, akkor el kell végeznie egy
egyszerű szertartást, melynek keretében fel kell áldoznia egy elfet, ogrét
vagy embert. A szertartás során az áldozatot leforrázzák, hogy
hozzájussanak tiszta csontjaihoz. Ezután egy bonyolult eljárással páncéllá
alakítják a csontokat, úgy, hogy pontosan illeszkedjen az új akolitus testére.
Amint a csontpáncél elkészül, a jelöltnek az életét és a lelkét kell ajánlania
Chemoshnak, majd ünnepélyesen kérnie kell, hogy ruházza fel őt a csont
akolitusának hatalmával. Ha Chemosh elutasítja a kérést, akkor a jelölt már
csak a gyors, bár így is fájdalmas halálban reménykedhet. Akik kérését
viszont elfogadja, azok sötét titkok ismerői lesznek, és mágikus
képességeket kapnak. Chemosh a különleges szertartás elvégzése nélkül is
felruházhatja harcosát a csont akolitusának hatalmával, ahogy az Ausric
Krell esetében is történt. Azonban mindennek meg van az ára, ezért a holtak
ura utólag magához ragadja az akolitus lelkét, ha az elbukik.

Megjelenés és személyiség
A csont akolitusa még életben van, és a páncélját leszámítva rendelkezik
minden olyan fizikai jellemzővel, erősségével és gyengeségével, mint
amivel életében. Amint magára ölti a csontpáncélt, a legrosszabb rémálmok
borzalmas szörnyetegévé változik. A páncélja sárgásfehér csontokból áll,
amelyből a vállnál, a könyöknél, az ujjperceknél és a térdnél
természetellenesen hosszú tüskék állnak ki. Ezek az isteni mágiával átitatott
tüskék nem akadályozzák őt a mozgásban. Sőt, bizonyos esetekben még
segítik is.
A csont akolitusának páncélja mindig egyedi, a személyiségéhez és
élettörténetéhez igazodik. Csak egyvalami közös mindegyikben: a csont
akolitusának szíve felett lévő koponya, Chemosh szimbóluma. A holtak ura
kijelöli az utat a csont akolitusa számára, de mint minden halandó életében,
a saját szenvedélyei és céljai is szerepet játszanak tetteiben. Az akolitus
őrizheti Chemosh templomát vagy erődjét, de a csatatéren is találkozhatunk
velük, ahol az isten nevében harcolnak.

Jellemzők
A csont akolitusa alapvetően a páncéljából nyeri az erejét. A
szentségtelen mágiával alkotott páncél egyetlen imával megidézhető és
elvethető.
A páncél megnöveli viselője erejét, és félelmetes ellenféllé változtatja,
miközben semmit sem fed fel többi képességéről. A hagyományos
támadásokkal szemben szinte teljes védelmet nyújt.
A csonthajlítás nevű képesség teszi azonban igazán félelmetes ellenséggé a
csont akolitusát. Az akolitus szabadon alakíthatja a páncélt. Egy kezdő
akolitus például csontkardot növeszthet a csuklójából, ha lefegyverzik. Egy
tapasztaltabb és nagyobb hatalmú akolitus magához öleli az ellenséget,
majd tucatnyi halálos csonttüskével felnyársalja.
Ha egy akolitus teljes mértékben uralja a képességeit, akkor már
közvetlenül is használhatja az erejét az ellenségei ellen. Távolról is képes
lehet súlyos sérülést okozni, a puszta gondolatával: használhatatlanná teheti
egy harcos kardforgató karját, vagy megakadályozhatja, hogy egy varázsló
használja az varázslathoz szükséges anyagi komponenseket. Ezzel a
borzalmas képességgel egy egész ellenséges csapatot eltántoríthat. Chemosh
különlegesen nagy erejű vagy erős akaratú ellenségei azonban képesek
ellenállni ennek az erőnek.
Az álmok korából származó legendák szerint Chemosh igazán hatalmas
akolitusai képesek egy ellenfél csontjait egy szempillantás alatt
cseppfolyósítani. A csontváz nélkül maradó áldozat tulajdonképpen azonnal
meghal, és csupán lágy húskupac marad belőle. Ezt az iszonyatos erőt
azonban csak ritkán lehet használni.
A csont akolitusa hatékonyabban és biztosabban irányítja a
csontharcosokat bárki másnál, még a sötét papoknál is. Sőt mi több, az
akolitus szabadon választhat magának harcost a csontharcosok közül, akit
aztán a saját céljaira használhat (például egy minotauruszharcost az elfek
elleni csatában).
Ennek azonban megvan a maga hátulütője. Ha az akolitus elveszíti az
irányítást a csontharcosai felett, akkor azok szinte azonnal elpusztítják őt.
Chemosh ugyanis nem tűrheti a gyengeséget.

A jövő
Noha Chemosh csont akolitusait és csontharcosait egyelőre legyőzték,
elégedett volt velük, és azt tervezi, hogy megtartja őket, és még többet
teremt belőlük. Szándékában áll megdönteni Sargonnas, a sötét panteon
vezetőjének hatalmát. Így sötét papjai erős harcosok védelmét és segítségét
élvezhetik majd, miközben a seregeinek vezetőkre és erős katonákra van
szükségük.
Ausric Krell halálával jelenleg egyetlen ismert halállovag sem él Krynn
felszínén. Most Chemosh csontszolgáiból válhatnak a legfélelmetesebb
ellenfelek, ők vethetnek sötét és végzetes árnyékot a világra. Vélhetően
találkozunk még velük.
 Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte
a Kaposvári Nyomda Kft. 2011-ben - 111143
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Megjelent 2011-ben, Budapesten,
19 ív terjedelemben.