Prokopios

Titkos történet

Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta:

Kapitánffy István
A fordítást az eredetivel egybevetette:
Szepessy Tibor

HELIKON KIADÓ

Kiadta a Helikon Kiadó.

A kiadásért felel a Helikon Kiadó igazgatója.
Készült a Kner Nyomda gyomaendrődi üzemében (218), 1984-ben.
Felelős vezető Háromszéki Pál vezérigazgató.
Hungarian translation © Kapitánffy István, 1984
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Procopii Caesariensis Opera omnia recognovit Jacobus Haury, vol. III. Historia quae
dicitur arcura. Addenda et corrigenda adiecit
Gerhard Wirth, Leipzig, 1963.
A fordítást az eredetivel egybevetette Szepessy Tibor.
Felelős szerkesztő Zirkuli Péter.
A könyvet Nagy András tervezte.
Művészeti vezető Szántó Tibor.
Megjelent 16 000 példányban, 7,56 (A/5) ív terjedelemben,
Kossuth ofszet papíron, Garamond betűvel.
HE 60 / ISSN 963 207 675 3

2009
 1

Mindazt, ami a római nemzettel a háborúk során mostanáig történt, úgy mondtam el,
hogy az események teljes leírását – amennyire lehetőség nyílt rá – az időrend és a
megfelelő terület szerint állítottam össze. A továbbiakban már nem az említett
szerkesztési módot fogom alkalmazni, mivel itt mindent leírok majd, ami bárhol a római
birodalomban megtörtént. Ennek az az oka, hogy amíg a szereplők éltek, nem írhattam le
cselekedeteiket úgy, ahogy kellett volna. Mert senki sem kerülhette el a számtalan
besúgó figyelmét, s nem menekülhetett meg a legkeservesebb halálnemtől, ha
rajtakapták; nem bízhattam meg még legközelebbi rokonaimban sem. Sőt, sok olyan
eseménynek is, amelyről az előzőekben írtam, kénytelen voltam elhallgatni az okát.
Művem e részében tehát elő kell adnom azt, amiről eddig nem beszéltem, továbbá a
korábban elmondott események okait.
Ám amikor az újabb, nehéz és rettenetesen kemény küzdelembe, Iustinianos és
Theodóra életének leírásába belefogok, dadogni kezd a nyelvem, és visszariadok, hiszen
azzal kell számolnom, hogy amit most le fogok írni, azt a későbbi nemzedékek
hihetetlennek is, meg valószínűtlennek is fogják tartani, kiváltképp ha majd az idő
hatalmas árja elhalványítja emléküket. Nem szeretnék mesemondó hírébe keveredni,
sem a tragédiaköltők közé kerülni. Nem riadok azonban vissza a feladat terhétől, mert
abban bizakodom, hogy művemet igazolni lesznek tanúk. Kortársaim, az események
szavahihető tanúi, minden időkre szószólói lesznek hitelének.
Igaz, munkakedvemet gyakran egy másik meggondolás is hosszú időre gúzsba
kötötte, bár sürgetett e mű megalkotásának a vágya. Eszembe jutott, hogy ártalmára lesz
a későbbi nemzedékeknek, elsősorban azért, mert az a legjobb, ha az utókor nem szerez
tudomást a legsötétebb tettekről, nehogy hallván róluk a zsarnokok kedvet kapjanak rá.
A legtöbb uralkodó tudatlanságában egyszerűen elődei gonoszságát utánozza, és mindig
könnyen és gyorsan rákap a korábbi zsarnokok bűneire. Az bírt rá azután mégis e
tettekről szóló történelmi művem megírására, hogy azok, akik ezután zsarnoki
hatalomra tesznek szert, végül is megértik majd belőle: nagyon valószínű, hogy
bűneikért őket is utoléri a büntetés, ugyanúgy, ahogyan ezek a személyek is jártak;
továbbá, hogy nekik is följegyzik majd örök időkre tetteiket és viselkedésüket – és emiatt
talán tartózkodóbbak lesznek a törvényszegések elkövetésében. Mert a későbbi korok
gyermekei közül ugyan ki tudna Semiramis feslett életéről, vagy Sardanapalos és Nero
őrjöngéséről, ha emléküket nem hagyták volna ránk az akkori írók? Különben nem lesz
teljesen haszontalan ez a beszámoló azok számára sem, akikkel netán hasonlóan bánnak
majd kényuraik, hiszen a balsorstól sújtottak azzal szoktak vigasztalódni, hogy nemcsak
őket veri a sors. Így hát először elmondom majd Belisarios összes alávaló tetteit, azután
pedig ismertetni fogom Iustinianos és Theodóra összes alávaló tetteit is.
Belisarios felesége, akiről előző munkámban már szóltam, nagyapja és apja után
öszvérhajcsároktól származott, akik Bizáncban és Thesszalonikéban űzték
foglalkozásukat; anyja pedig egy színházi szajha volt. Ő maga fiatal korában feslett életet
élt, viselkedésében nem ismert korlátokat. Sokat forgolódott varázslást űző rokonainak
társaságában, s elsajátítván azokat az ismereteket, amelyekre szüksége volt, később –
már számos gyermek anyjaként – Belisariosnak lett törvényes felesége. Eleve eltökélte
ugyan, hogy férjéhez kezdettől fogva hűtlen lesz, de a házasságtörést igyekezett
eltitkolni. Nem mintha szégyellte volna megszokott foglalatosságát, vagy egy csöppet is
tartott volna házastársától (hiszen soha semmiért nem érzett szégyent, a férjét meg
mindenféle varázslással uralma alatt tartotta); attól félt, hogy megbünteti a császárné.
Theodóra valóban gyűlölte őt, és acsarkodott ellene. Igen kényes ügyekben tett

Prokopios: Titkos történet Oldal: 2

szolgálataival azonban magához szelídítette a császárnét: először is eltétette láb alól
Silbexiost – a későbbiek során majd elmondom, hogyan –; azután pedig megbuktatta a
kappadokiai Ióannést – ezt már elmondtam korábban. Ekkor már nem félt, nem is
titkolózott, és nem riadt vissza semmiféle bűntől.
Belisarios háza népéhez tartozott egy thrákéi ifjú, Theodosios, aki szüleinek
úgynevezett eunomianus hitét követte. Belisarios, mielőtt elindult Afrikába, a szent
fürdőben részesítette őt, saját kezével emelte ki a medencéből, s ezzel, keresztény
szokás szerint, feleségével együtt gyermekévé fogadta. Antónina ettől fogva
kötelességéhez híven szerette Theodosiost, aki a szent cselekmény révén a fia lett;
különös gonddal törődött vele, és maga mellett tartotta. Az átkelés alatt rövidesen
szörnyű szerelemre lobbant iránta, s mikor már a szenvedély teljesen eltöltötte, nem
nézett sem istent, sem embert, minden szemérmet félrelökött. Eleinte titokban
szeretkezett vele, végül a szolgák és cselédek szeme láttára is. Már teljesen megszállott
volt a vágytól, a szerelmi szenvedély szemmel láthatólag elvette az eszét, nem vett
tudomást semmiféle akadályról. Egyszer Belisarios Karthagóban rajtakapta őket, de
készségesen hagyta, hogy felesége félrevezesse.
Amikor rájuk talált egy föld alatti helyiségben, őrjöngő dühre gerjedt, a nő azonban
nem ijedt meg, még csak zavarba sem jött tette miatt. "Ide jöttem a fiúval", mondta,
"hogy a zsákmányból a legszebb kincseket elrejtsem, nehogy a császár tudomást
szerezzen róluk." Ezt mondta kifogásként, a látszólag meggyőzött Belisarios meg
elengedte őket, holott látta, hogy Theodosios nemi szervénél a nadrágját összefogó szíj
meg van oldva. A nő iránti szerelem parancsszavára nem akarta elfogadni azt, amit a
saját szemével látott.
Bár az egyre féktelenebb bujálkodás hovatovább botránnyá fajult, mindenki
hallgatott, noha látták, hogy mit művelnek. Abban az időben azonban, amikor Belisarios
elfoglalta Szicíliát, egy Makedonia nevű rabnő Szirakuzában mindent feltárt előtte,
miután urával szörnyű eskükkel megígértette, hogy nem árulja el őt soha az úrnőnek.
Két rabszolgát hozott fel tanúnak, akiknek a hálószobában való szolgálat volt a feladatuk.
Ezek hallatára Belisarios megparancsolta az egyik emberének, hogy ölje meg
Theodosiost, de az előbb értesült erről, és elmenekült Ephesosba. Belisarios
állhatatlansága miatt ugyanis legtöbb embere inkább a feleségének igyekezett a
kedvében járni, mint a férj iránt hűséget tanúsítani; ezek persze elárulták azt a
parancsot is, melyet ekkor Theodosiosszal kapcsolatban kaptak. Kónstantinos látván,
hogy Belisariost teljesen lesújtja a szerencsétlensége, mindenben együttérzett vele, de
megjegyezte: "Én bizony előbb a nőt ölettem volna meg, mint a fiút." Ez persze a fülébe
jutott Antóninának, aki titokban fenekedett rá, hogy majd nyíltan kimutathassa vele
szemben érzett feneketlen gyűlöletét; olyan volt a természete, mint a skorpióé,
indulatait nem lehetett kiismerni. Nemsokára varázserővel vagy hízelgéssel meggyőzte a
férjét, hogy a rabnő vádja alaptalan; Belisarios haladéktalanul visszahívatta Theodosiost,
és készségesen kiszolgáltatta Makedoniát és a két rabszolgát a feleségének. Azt mondják,
Antónina először a nyelvüket vágatta ki, azután könyörtelenül apró darabokra vagdalta
őket és bőrzsákba varrva a tengerbe vetette. Az egész véres tettnél egy Eugenianos nevű
szolga segédkezett neki, az, aki a Silberios elleni gaztettet is végrehajtotta. Kis idő múlva
Antónina rábeszélésére Belisarios megölette Kónstantinost is, Ekkor történt az az eset
Praisidiosszal és a tőrökkel, amelyikről korábban már beszámoltam. Már úgy volt, hogy
Kónstantinos kiszabadul a fogságból, Antónina azonban nem eresztette ki a markából
addig, amíg bosszút nem állt rajta az imént idézett kijelentéséért. Emiatt aztán nagyon
neheztelt Belisariosra a császár és az összes római előkelőség is.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 3

 Így történt ez, Theodosios azonban kijelentette, hogy nem mehet Itáliába, ahol ez
időben Belisarios és Antónina tartózkodott, csak ha Phótiost eltávolítják az útjából.
Csakugyan Phótios természeténél fogva sértődékeny volt, s rossz néven vette, ha bárki
többre becsült valakit nála; Theodosios esetében meg éppenséggel joggal ette a méreg,
mivel ő semmit sem számított, bár a fiuk volt, amaz viszont nagy hatalmat élvezett és
sok pénzt szerzett magának. Állítólag Karthagóban és Ravennában az uralkodói
palotából száz kenténarion aranyat zsákmányolt és meg is tartotta, mert egyedül és
engedély birtokában sikerült elintéznie a dolgot. Miután Antónina értesült Theodosios
óhajáról, szüntelenül csapdákat állított a fiának s gyilkos merényletekkel üldözte,
mígnem sikerült elérnie, hogy, nem bírván már elviselni cselszövéseit, Phótios eltávozott
onnan és Bizáncba ment, Theodosios pedig eljött hozzá Itáliába. Itt aztán Antónina
fenékig kiélvezte szeretője társaságát és férje ostobaságát; később kettejük kíséretében
Bizáncba utazott. Ott azután Theodosiost bűnének tudata megrémítette, és nem hagyta
nyugodni a gondolatait. Úgy vélte, bűnük semmiképpen nem marad titokban, miután
látta, hogy az asszony már nem képes leplezni a szenvedélyét, és nem rejtve hódol neki,
sőt egyáltalán nem érdekli az sem, ha mindenki tudja róla, hogy házasságtörő, és annak
is nevezi. Ezért Theodosios ismét Ephesosba ment, és haját a szokásos módon levágatva
fölvétette magát az úgynevezett szerzetesek közé. Antónina őrjöngése ekkor hágott a
tetőpontra; más lett a ruhája és a viselkedése: gyászruhát öltött, és sírva járt föl-alá a
házában, a férje oldalán panaszolta zokogva, micsoda kincset veszített el, milyen hű volt,
milyen kedves, milyen ragaszkodó, milyen szolgálatkész. Végül még férjének is le kellett
ülnie mellé és részt kellett vennie a siratásban, és a boldogtalan Belisarios könnyek
között szólongatta a drága Theodosiost. Utoljára még a császárt is fölkereste, és addig
könyörgött neki és a császárnénak, míg rá nem vette őket Theodosios visszahívására,
"mert sem most, sem a jövőben nem nélkülözheti őt a házában". Theodosios azonban
megtagadta, hogy bárhova elmenjen onnan, hangoztatván, hogy szilárdan kitart
szerzetesi hivatása mellett. Ez az indok ürügy volt csupán, hogy mihelyt Belisarios
kiteszi a lábát Bizáncból, Theodosios titkon azonnal Antóninához mehessen. Így is
történt.

Nemsokára ugyanis Belisariost a Chosroés elleni háború vezetésére vezényelték

Phótiosszal együtt, de Antónina otthon maradt. Azelőtt ez nem volt szokása: azon volt,
hogy együtt utazzék férjével a föld bármely részébe, nehogy Belisarios egyedül
maradván magához térjen, s lebecsülve a nő varázspraktikáit, valamilyen megfelelő
elhatározásra jusson vele kapcsolatban. S hogy Theodosiosnak újra szabad bejárása
legyen hozzá, Antónina sürgősen intézkedett Phótios eltávolításáról. Rávette Belisarios
néhány emberét, hogy folytonosan kössenek bele, és ne mulasszanak el egyetlen
alkalmat sem a sértegetésére; ő maga szinte mindennap levélben rágalmazta a fiút, és
mindent megmozgatott ellene. Kényszerhelyzetében a fiatalember elhatározta, hogy
leleplezi az anyját: amikor valaki hírül hozta Bizáncból, hogy Theodosios titokban
Antóninánál van, bevitte rögtön Belisarioshoz és elmondatta vele az egész történetet.
Amikor ezt Belisarios megtudta, szörnyű felindulásában arcra borult Phótios lába előtt,
és kérlelte, álljon bosszút érte azért a gaztettért, melyet azok követtek el ellene, akiknek
a legkevésbé sem lett volna szabad: "Édes fiam, hogy apád ki volt, nem tudod, mert még
a dajka táplált, amikor élete véget érvén itt hagyott téged. Nem élvezted a vagyonát sem,
mert ebben a tekintetben sem volt túlságosan szerencsés. Én neveltelek föl, bár csak a

Prokopios: Titkos történet Oldal: 4

mostohaapád vagyok; abban a korban vagy, hogy a te dolgod a védelmemre kelni,
amikor ilyen súlyos bántalom ér. Eljutottál a consuli méltóságig, és akkora vagyont
mondhatsz a magadénak, hogy atyádnak, anyádnak, egész rokonságodnak nevezhetném
ki magam és teljes joggal! Mert nem a vérségi köteléken szokták lemérni egymás iránti
szeretetüket az emberek, hanem a cselekedeteiken. Elérkezett az a pillanat, amikor nem
nézheted tétlenül, hogy családi életem megrontásán túl ily sok pénzzel is
megkárosítsanak engem, anyád meg ország-világ szeme előtt ekkora gyalázatot vonjon
magára. Gondold csak meg, hogy az asszony vétke nem csak a férjét érinti, hanem még
sokkal inkább árnyékot vet a fiaira, mert éppen róluk tételezik fel általában, hogy a
természet rendje szerint jellemük az anyjukra üt. Velem kapcsolatban azt is vedd
számításba, hogy nagyon szeretem a feleségemet, s ha sikerül bosszút állnom családi
tűzhelyem megrontóján, őt egyáltalán nem fogom bántani; de amíg Theodosios él, nem
tudnék eltekinteni az Antónina elleni vádemeléstől."
E szavak hallatára Phótios azt mondta, hogy mindenben apja rendelkezésére áll; attól
tart azonban, hogy bajba kerül, mert nem nagyon bízik Belisarios elhatározásának
szilárdságában, legalábbis a feleségét illetően; sok más mellett Makedonia szerencsétlen
sorsa is aggodalmat kelt benne. Erre azután megesküdtek egymásnak a keresztények
összes, félelmetesnek nevezett és csakugyan igen félelmetes esküjével, hogy soha nem
hagyják cserben egymást, még a végveszélyben sem. A pillanatot még nem találták
alkalmasnak a tett végrehajtására, viszont amikor Antónina Bizáncból hozzájuk utazik,
Theodosios meg Ephesosba megy, akkor majd, úgy gondolták, Ephesosban Phótios
nehézség nélkül kézre kerítheti Theodosiost is, meg a kincseket is.
Belisarios és Phótios ekkor az egész sereggel betört a perzsa területre, Bizáncban
pedig a kappadokiai Ióannés áldozatul esett annak a cselszövésnek, amelyikről előző
munkámban beszámoltam. Csak azt nem mertem ott megírni, hogy Antónina nem
egyszerűen csak rászedte Ióannést meg a lányát, hanem előbb a keresztények között a
legszörnyűbbnek számító sok-sok esküvel biztosította őket, hogy nincsen semmi gonosz
szándéka ellenük. A cselszövés sikeres végrehajtása után még sokkal biztosabb volt
Theodóra barátságában; elküldte Theodosiost Ephesosba, ő pedig semmi rosszat nem
sejtve Keletre utazott.
Nem sokkal azután, hogy Belisarios elfoglalta Sisauranón erődöt, értesült róla, hogy
felesége úton van. Mindenről megfeledkezve megindult seregével visszafelé. Amint
korábban elmondtam, más események is történtek a táborban, melyek visszavonulásra
késztették. E hír azonban nagyon meggyorsította a döntését. De amint e könyv elején
említettem, annak idején korántsem éreztem veszélytelennek, ha az események minden
okát elmondom. A visszavonulás miatt a rómaiak mind azzal vádolták Belisariost, hogy
fontosabb neki családi problémája, mint az állam létérdeke; a nő iránti szenvedélyétől
megszállottan kezdettől fogva nem akart messzire eltávolodni a római területtől, hogy
visszafordulva azonnal elfogathassa és megbüntethesse feleségét, amint hírt kap róla,
hogy Bizáncból hozzá utazik. Ezért küldte Arethas embereit a Tigris folyó túlsó partjára,
akik aztán semmi jelentős tettet nem hajtottak végre, és visszatértek hazájukba, ő maga
pedig azon volt, hogy még egynapi járóföldre se távolodjék el a római birodalom
határától. A Sisauranón erőd könnyű felszerelésű utas számára Nisibisen át több, mint
egynapi út a római határtól, másik úton azonban csak a fele ennek a távolságnak. Ha
viszont a hadjárat kezdetén kész lett volna átkelni a Tigrisen, véleményem szerint
végigzsákmányolhatta volna az egész szír területet, és egészen Ktésiphónig
előnyomulhatott volna anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütközik. Úgy térhettek volna
vissza a hazai földre, hogy kiszabadították az antiochiai foglyokat és a többi ide hurcolt
rómait.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 5

 Továbbá Belisarios volt a legfőbb oka annak is, hogy Chosroés biztonságban
hazavonulhatott Kolchisból. Most ismertetem, hogyan történt ez. Amikor Kabadés fia,
Chosroés betört Kolchisba és egyebek között, amiről korábban beszámoltam, elfoglalta
Petrát is, a nehéz terepen vívott harcokban a méd seregnek súlyos veszteségei voltak.
Lazika ugyanis, amint mondtam, nehezen járható és teljesen sziklákkal borított vidék.
Sőt egy járvány is kitört a seregben és nagy részét elpusztította, sokan meg élelemhiány
következtében hullottak el. Eközben hírül hozták perzsa földről érkező utasok, hogy
Belisarios Nisibis városa mellett csatában megverte Nabedést és előrenyomuló
ostrommal elfoglalta Sisauranón erődöt, és Bléschamést nyolcszáz perzsa lovassal
együtt foglyul ejtette. Továbbá elindított egy másik római sereget is Arethas szaracén
törzsfőnökkel, ezek átkeltek a Tigrisen, és az összes arrafelé eső, korábban megkímélt
területet pusztítják. Azonkívül Chosroés korábban egy hun sereget küldött a római
uralom alatt lévő arméniaiak ellen, hogy az ottani római erők erre fordítsák a
figyelmüket, és ne szerezhessenek tudomást a lazikai eseményekről. Újabb hírnökök azt
jelentették, hogy ezek a barbárok megütköztek a velük szembeszálló Balerianosszal és a
rómaiakkal, súlyos vereséget szenvedtek a csatában, és nagy részük elesett. Minderről
értesültek a perzsa katonák. Elcsigázták őket a lazikai megpróbáltatások, rettegtek, hogy
visszavonulás közben a sziklás és bozótos terepen ellenséges seregbe ütköznek majd, és
mind egy szálig dicstelenül elpusztulnak, s aggasztotta őket gyermekeik, feleségeik és
szülőföldjük sorsa is, emiatt a méd sereg színe-java átkozta Chosroést, szemére vetették,
hogy esküjét és a minden nép által elfogadott jogszokást lábbal tiporva, béke idején
betört a római területre, pedig semmi jogcíme nincsen rá, megsértett egy ősi és
dicsőségben az összes többit messze felülmúló államot, melyet háborúban aligha
győzhet le. Zendülés volt kitörőben. Zavarában Chosroés végül a következő gyógyszert
találta a bajra. Fölolvasta nekik azt a levelet, amelyet röviddel azelőtt a császárné küldött
Zaberganésnak. Így hangzik a levél: "Hogy mennyire becsüllek, Zaberganés, mert
ismerem országunk iránt tanúsított jóindulatodat, azt jól tudod, hiszen nemrég jártál
nálunk követségben. Nos, a rólad alkotott jó véleményemnek megfelelően cselekszel, ha
Chosroés királyt rábírod, hogy békés politikát folytasson országunkkal. Biztosítalak,
hogy ez esetben nagy jutalomban részesülsz majd a férjemtől, aki minden tettében
követi a véleményemet." A levél fölolvasása után Chosroés szidalmazta a perzsa
előkelőket, ha államnak tekintik azt, amit egy nő kormányoz; ezzel sikerült
lecsillapítania az indulatokat. De így is nagy aggodalom közepette vonult el Lazikából,
mert azt hitte, hogy Belisarios csapatai útját fogják állni. De semmilyen ellenséges erővel
nem találkozott, s föllélegzett, mikor a hazai földre lépett.

Amikor Belisarios római földre ért, megtudta, hogy felesége megjött Bizáncból.
Megszégyenítő őrizet alatt tartotta Antóninát, s bár többször rászánta magát, hogy
megöli, mindig ellágyult a szíve, szerintem valami égető szerelem vett erőt rajta. Azt is
mondják, hogy felesége varázspraktikái kötötték gúzsba, s egy pillanat alatt elvesztette
minden erejét. Phótios gyorsan Ephesosba sietett. Magával vitt bilincsbe verve egy
Kalligonos nevű eunuchot, Antónina fölhajtóját, s ez az utazás közben a kínzások
hatására minden titkot elárult neki. Theodosios előre értesült a veszélyről, és János
apostol templomában keresett menedéket, a város legszentebb és nagy tisztelettől
övezett helyén. Ám az ephesosi főpap, Andreas pénzért kiszolgáltatta Phótiosnak. Ez volt
a helyzet, amikor Theodóra Bizáncba rendelte Belisariost feleségével együtt; féltette

Prokopios: Titkos történet Oldal: 6

ugyanis Antóninát, mert hallott a vele történtekről. Ennek hírére Phótios Kilikiába viteti
Theodosiost, mert a fegyveresei és testőrei történetesen ott voltak téli szálláson. A
kísérő őrségnek meghagyta, hogy a foglyot a legnagyobb titokban szállítsák, s ha
megérkeztek Kilikiába, a lehető legjobban elrejtve tartsák fogságban, senki ne tudja meg
tőlük, a világ melyik részén található. Maga Phótios Kalligonosszal és Theodosios
kincseivel – ez elég tekintélyes összeg volt – Bizáncba utazik.
Ekkor a császárné minden ember előtt bebizonyította, hogy a véres szívességeket
viszonozni tudja még nagyobb és szörnyűbb ajándékokkal. Antónina nem sokkal előbb
csapdába ejtette, és a kezére juttatta a császárnő kappadokiai ellenfelét: egyetlen
embert, Theodóra viszont férfiak sokaságát szolgáltatta ki neki és ölette meg vádemelés
nélkül. Belisarios és Phótios bizalmasai közül némelyeket megkínoztatott, és pusztán a
két férfi iránti hűség vádja miatt úgy rendelkezett róluk, hogy mind a mai napig nem
tudjuk, balsorsuk milyen véget ért; másokat meg ugyanilyen indok alapján
száműzetéssel büntetett. Egyet azok közül, akik elkísérték Phótiost Ephesosba, név
szerint Theodosiost, bár elérte a senatori méltóságot, megfosztotta vagyonától, és egy
teljesen sötét föld alatti helyiségben a nyakánál fogva egy jászol elé köttette. Olyan rövid
volt a kötél, hogy megfeszült és sohasem lógott lazán. A szerencsétlen örökösen a jászol
előtt állt; így evett, aludt és végezte a többi természetes szükségletét. Az az egy
különbség volt már csak közte és a szamarak között, hogy nem iázott. Négy teljes
hónapot élt ilyen körülmények között ez az ember, végül elborult az elméje és
magánkívül őrjöngött; így kieresztették a tömlöcből, s egy idő után meghalt. A császárnő
Belisariost akarata ellenére arra kényszerítette, hogy kibéküljön a feleségével,
Antóninával. Phótiost mindenféle, rabszolgáknál alkalmazott kínzásnak vetette alá, még
meg is korbácsolták a hátán és a vállán, hogy elárulja, hol van Theodosios meg a felhajtó.
Ő azonban a kínpadra feszítve is kitartott az esküje mellett, bár beteges volt és korábban
elpuhultan élt, nagy gondot fordított testének ápolására, és nem volt még része
bántalmazásban vagy valamilyen szenvedésben. Nem árulta el tehát Belisarios egyetlen
titkát sem. Egy idő után mégis minden addigi titokra fény derült. Theodóra itt, Bizáncban
megtalálta Kalligonost és visszaadta Antóninának, Theodosiost pedig elhozatta Bizáncba
és megérkezése után gyorsan elrejtette a palotában. Másnap hívatta Antóninát. "Drága
patríciusnő", mondta neki, "egy gyöngyszem akadt tegnap a kezembe, ilyen szépet még
ember nem látott. Ha szeretnéd megnézni, nem irigylem tőled e látványt, és
megmutatom neked." Antónina nem értette, miről van szó, és kérlelte, hogy mutassa
meg neki a gyöngyöt. Theodóra az egyik eunuch szobájából előhozta és elébe állította
Theodosiost. Antóninát először elöntötte az öröm, és a gyönyörűségtől meg sem tudott
szólalni; aztán elmondta, hogy sok-sok jót tett vele Theodóra, és megmentőjének,
jótevőjének, igazi úrnőjének nevezte őt. Theodosiost a császárné ott tartotta a
palotában; minden jóval fényűzően ellátta, és azzal fenyegetőzött, hogy hamarosan
megteszi a rómaiak hadvezérének. De valamiféle igazságszolgáltatás elébe vágott.
Theodosios vérhasba esett, és eltűnt az élők sorából.
Theodórának voltak teljesen rejtett, titkos helyiségei, olyan sötét és elhagyott szobák,
ahol azt sem lehetett tudni, éjjel van-e vagy nappal. Ide záratta Phótiost, és hosszú időn
át fogva tartotta. Valamilyen szerencse folytán mégis sikerült innen nem is egyszer,
hanem kétszer megszöknie. Első alkalommal az Istenanya templomában, melyet a
bizánciak a legszentebbnek neveznek és annak is tekintenek, az oltár mellett keresett
menedéket. Innen a császárné nyílt erőszakkal elhurcoltatta és újra börtönbe vetette.
Másodszor a Hagia Sophia szentélyébe ment és gyorsan beült a szent medencébe; ezt a
keresztények a hagyományt követve a legnagyobb tiszteletben tartják. De e nőnek
akkora hatalma volt, hogy innen is elhurcolták. Mert előtte nem volt sérthetetlen soha

Prokopios: Titkos történet Oldal: 7

egyetlen fölszentelt hely sem; bármely szentség megsértése semmiségnek tetszett neki.
A félelemtől reszketve kitért az útjából a keresztény nép és velük együtt a papjaik is, és
mindenben engedtek neki. Phótios három évet töltött a fogságban, végül megjelent neki
álmában Zakariás próféta és állítólag esküvel ígérve, hogy segítségére lesz, menekülésre
biztatta. A látomás rábeszélésére megszökött a fogságból, és anélkül hogy fölismerték
volna, Jeruzsálembe ment. Rengetegen nyomoztak utána; még szembe is találkoztak
vele, mégsem látta senki. Jeruzsálemben lenyíratta a haját, és magára öltötte az
úgynevezett szerzetesek köntösét; így sikerült megmenekülnie Theodóra büntetésétől.
Belisarios megszegte esküjét, és nem is gondolt arra, hogy bosszút álljon Phótiosért,
aki szörnyű szenvedéseket állt ki, amint elmondtam: ettől kezdve természetesen minden
vállalkozásában szüntelenül tapasztalta, hogy az isteni akarat ellene fordult. Amikor
röviddel ezután a római birodalomba harmadízben betörő médek és Chosroés ellen
küldték, gyávának bizonyult. Igaz, úgy tetszett, jelentős eredményt ért el azzal, hogy
arról a vidékről elhárította a háborús veszélyt. Amikor azonban Chosroés átkelve az
Euphratésen elfoglalta a védtelenül hagyott Kallinikost és a sűrűn lakott városból sok
tízezer rómait rabságba hajtott, Belisarios pedig még azt sem tartotta kötelességének,
hogy az ellenséges sereg után induljon, az volt róla a vélemény, hogy vagy azért nem
mozdult a helyéről, mert áruló, vagy azért, mert gyáva.

Ugyanebben az időben egy másik baj is érte, a következő. Bizánc lakosságát az a járvány
tizedelte, amelyikről előző munkámban már megemlékeztem. Iustinianos császár
súlyosan megbetegedett, úgyhogy már a halálát emlegették. A szóbeszéd elterjesztette a
hírt, s eljutott még a római sereghez is. Itt néhány parancsnok kijelentette, ha a rómaiak
Bizáncban hozzá hasonló embert tesznek meg császárnak, meg fogják tagadni az
engedelmességet. Nemsokára a császár jobban lett, a római sereg parancsnokai meg
egymást kezdték vádolni.1etros seregvezér és Ióannés, akit melléknevén Falánknak
hívtak, azt állították, hogy hallották, amint Belisarios és Buzés a fent leírt kijelentést
tette. Theodóra császárnét harag töltötte el, mert azzal gyanúsította őket, hogy szavaik
őrá vonatkoztak. Azonnal Bizáncba rendelte mindet. Miközben a vizsgálatot folytatta,
Buzést váratlanul áthívatta a női lakosztályba, hogy nagyon fontos beszélnivalója van
vele. Volt a palotában egy föld alatti épületrész, vastag falakkal, egy Tartaroszhoz
hasonlítható útvesztő. Többnyire itt tartotta a császárné elzárva azokat, akik valami
vétket követtek el. Ebbe a verembe vetették hát Buzést, s ez a senatori származású férfi
úgy élt itt, hogy még az idő múlásáról sem szerezhetett tudomást. A sötétben üldögélt,
azt sem tudta, éjjel van-e vagy nappal, s nem érintkezhetett senkivel. Az az ember, aki
ételét mindennap eléje dobta, szótlanul lépett oda a szótlanhoz, mint amikor egy
vadállat találkozik a másikkal. Rövidesen mindenki azt hitte, hogy Buzés már nem él, de
senki sem merte szóba hozni vagy a nevét megemlíteni. Két év és négy hónap után
Theodóra megkönyörült rajta és elengedte; Buzés úgy jelent meg mindenki szeme előtt,
mintha föltámadt volna. A fogság következtében látása végleg meggyöngült, s egész
testében beteges lett.
Így alakult Buzés sorsa. Belisariost pedig, bár egyetlen vád sem bizonyult rá, a
császárné követelésére a császár fölmentette parancsnoki tiszte alól, és Martinost
nevezte ki helyette a keleti haderő főparancsnokává. Belisarios fegyvereseit, testőreit és
háznépének katonai érdemeket szerzett tagjait odaadta néhány főtisztviselőnek és
udvari eunuchnak, hogy osztozkodjanak rajtuk. Azok sorsot vetettek rájuk, és a

Prokopios: Titkos történet Oldal: 8

fegyverekkel együtt valamennyit elosztották egymás között, ahogy a szerencse hozta.
Belisarios barátainak és sok más embernek, akik korábban a szolgálatában álltak, a
császár megtiltotta, hogy ezentúl meglátogassák. Keserű látvány, hihetetlen kép:
Belisarios magánemberként jár-kel Bizáncban, szinte egy szál egyedül, mindig
gondterhelt és szomorú arccal, rettegve az orgyilkosoktól. Amikor a császárné megtudta,
hogy nagy kincsei vannak a keleti területeken, kiküldte az egyik udvari eunuchot, és az
egészet elkobozta.
Antónina ez időben – amint elmondtam – feszült viszonyba került a férjével, a
császárnénak viszont a legkedvesebb és legbizalmasabb barátnője volt, főképp azért,
mert nemrég tönkretette a kappadokiai Ióannést. Ezért a császárné kedvében akart járni
Antóninának; mindent úgy intézett, hogy az legyen a látszat, a nő járt közben a férjéért s
ő: mentette meg nagy bajából. Így nemcsak végleg kibékülhet majd a szerencsétlen
férjjel, hanem mint akit vitathatatlanul ő mentett meg, foglyaként veszi majd birtokába.
Ez így történt. Az egyik napon reggel Belisarios szokása szerint a palotába sietett,
szegényes és csekély számú kísérettel. Miután ott tapasztalta, hogy a császár és a
császárné haragszik rá, sőt alávaló és közönséges emberek sértegetését is elviselte,
estefelé hazaindult. Miközben ment, sűrűn hátrafordult és körülnézett mindenfelé,
merről látja közeledni a gyilkosait. Ilyen rettegés közepette fölment a szobájába, s ott
egymagában üldögélt az ágyán. Egyetlen mentőötlete sem támadt, még férfi voltáról is
megfeledkezett. Kiverte az izzadság, szédült, és tanácstalanságában erősen reszketett;
rabszolgához illő rettegés, teljesen férfiatlan aggodalom emésztette az életéért. Antónina
úgy tett, mintha nem tudná, hogy miről van szó, s nem is sejtené, mi készül; föl-alá
járkált a házban gyomorégést színlelve ugyanis már egymásra is gyanakodtak. Közben,
már napnyugta után, egy udvaronc érkezett a házukhoz, Kuadratos. Belépett a kapun, és
egyszer csak ott állt a férfi lakosztály ajtaja előtt, bejelentvén, hogy a császárnő küldte
ide. Amint Belisarios ezt meghallotta, kezét és lábát fölhúzta az ágyra, hanyatt dőlt,
készen arra, hogy megölik; a férfi-önérzet utolsó szikrája is kialudt benne. Kuadratos
azonban, be sem lépve hozzá, átnyújtotta neki a császárné levelét. Ez így szólt: "Hogy mit
követtél el ellenünk, jóember, azt jól tudod. Én azonban sokban adósa vagyok a
feleségednek, elhatároztam hát, hogy elejtem ellened a vádakat, életed neki
ajándékozom. Most már nem kell aggódnod a sorsod és a vagyonod miatt. A tetteid
mutatják majd meg, mennyire vagy hálás neki." Miután Belisarios e sorokat elolvasta,
részben elragadtatva az örömtől, részben, hogy érzését azonnal kimutassa, felpattant, és
egyenesen felesége lába elé borult. Két kezével átfogta a nő térdeit, a nyelve szüntelen
járt az asszony egyik talpáról a másikra; élete és üdvössége forrásának nevezte, ezentúl
nem a férje lesz neki, ígérgette, hanem hű rabszolgája. Belisarios vagyonából a császárné
harminc kenténarion aranyat a császárnak adott, a többit visszaadta neki.
Így történt ez Belisariosszal, a hadvezérrel, akinek nem sokkal előbb fogolyként
kezére adta a szerencse Gelimert és Uittigist. E férfi pompás, uralkodói udvarhoz illő
vagyona már régen szerfölött izgatta Iustinianost és Theodórát. Arról beszéltek, hogy
titokban elrejtette Gelimer és Uittigis kincstárának a javát, s csupán apró, jelentéktelen
hányadát adta át a császárnak. Figyelembe vették azonban Belisarios fáradozásait meg a
kívülállók megbotránkozását, ráadásul semmiféle ürügyük sem akadt, így nyugton
maradtak. Most azonban, amikor Belisarios teljesen elvesztette a fejét és gyáván
viselkedett, a császárné lecsapott rá, és egy csapásra elérte, hogy az övé lett a vagyona.
Ugyanis hamarosan rokonságba kerültek: Ióannina, Belisarios lánya és egyetlen
gyermeke a császárné unokájának, Anastasiosnak lett a felesége. Belisarios szerette
volna visszakapni a rangját, elérni, hogy miután újból kinevezték a keleti hadszíntér
főparancsnokává, ismét Chosroés és a médek ellen vezethesse a római sereget. Antónina

Prokopios: Titkos történet Oldal: 9

azonban semmiképpen sem egyezett bele; kijelentette, hogy azon a vidéken súlyos
sérelem érte őt Belisarios részéről, ezért soha többé nem látogat oda.
Így hát Belisariost kinevezték császári főlovászmesternek, és másodszor Itáliába
küldték, de előbb állítólag megígérte a császárnak, hogy a hadjárat során sohasem fog
tőle pénzt kérni, hanem ő maga fedezi a saját vagyonából az összes háborús
szükségletet. Mindenki azt hitte, hogy Belisarios azért intézte dolgát az említett módon a
feleségével, és azért ígérte a háborúval kapcsolatban a császárnak azt, amit említettem,
hogy ne kelljen Bizáncban maradnia, s mihelyt átlépi majd a város határát, azonnal
fegyvert ragad, és valamilyen bátor, férfihoz méltó tettre szánja rá magát felesége és
elnyomói ellen. Ő azonban nem törődött mindazzal, ami érte, Phótiosnak és többi
hívének adott esküjét mélyen elfeledte és semmibe vette; szaladt a felesége után,
szörnyű szerelmi szenvedély vett erőt rajta, pedig a nő már hatvanéves volt. Amikor
aztán Itáliába érkezett, napról napra minden rosszul ütött ki neki, mivel az isteni akarat
nyilvánvalóan ellene volt. Amit ugyanis ez a hadvezér eleinte Theudatas és Uittigis ellen,
az események közepette eltervezett, bár abban a helyzetben nem látszott
célravezetőnek, többnyire sikeresen végződött. Később aztán az volt róla a vélemény,
hogy nagyszerű tervei vannak, minthogy jól ismeri e hadjárat feltételeit; mivel azonban a
folytatásban balszerencséje volt, sok kudarca a tehetetlenség hírébe hozta. Így az
emberek sorsát bizony nem emberi tervezés, hanem isteni döntés irányítja. Ez az, amit
az emberek véletlennek szoktak nevezni, mert nem tudják, miért éppen úgy történnek az
események, ahogyan ők látják. A "véletlen" elnevezés ugyanis általában ahhoz tapad, ami
megmagyarázhatatlannak rémlik. Erről azonban gondolja mindenki azt, ami neki tetszik.

Második ottléte után Belisarios roppant szégyenteljes módon távozott Itáliából. Öt éven
át nem tehette lábát a szárazföldre, ahogyan előző munkámban elmondtam, csak ott,
ahol valamilyen erőd volt. Egész idő alatt hajón járta körül a tengerparti vidékeket.
Tutilas égett a vágytól, hogy a falakon kívül elkapja, de nem akadt rá, mert Belisariost is,
az egész római sereget is páni félelem tartotta hatalmában. Így azután Belisarios
egyetlen ellenséges kézre került várost nem foglalt vissza, sőt elvesztette Rómát, meg
úgyszólván az összes többi területet is. Ez idő tájt mértéktelenül kapzsivá vált, és folyton
azon törte a fejét, hogy pénzt harácsolhasson, mivel a császártól semmit sem kapott;
természetesen az itáliaiakat fosztogatta törvénytelenül, szinte mindenkit, aki Ravenna
környékén és Szicíliában élt, meg akit csak el tudott érni, éspedig azzal az ürüggyel, hogy
korábbi tetteikért nyújtja be a számlát. Héródianosszal szemben is így lépett fel, és
mindenféle fenyegetéssel pénzt követelt tőle. Erre az elpártolt a római seregtől és
kísérőivel meg Spoletóval egyetemben Tutilas és a gótok kezére adta magát.
Most pedig elmondom, hogyan idegenedett el egymástól Belisarios és Ióannés,
Bitalianos unokaöccse. Ez az esemény súlyosan megrendítette a római erők helyzetét.
A császárné annyira gyűlölte Germanost, és gyűlöletét mindenki előtt teljesen
világosan ki is mutatta, hogy senki sem mert házassági kapcsolatba kerülni a családjával,
bár a császár unokaöccse volt; gyermekei nem is házasodtak meg mindaddig, amíg
Theodóra meg nem halt. Lánya, Iustina elérte már a tizennyolcadik évét, és még hajadon
volt. Ezért amikor Ióannés Belisarios megbízásából Bizáncba ment, Germanos kénytelen
volt a házasság kérdésében szóba állni vele, bár rangban messze alatta állt. Mivel
mindkettőnek tetszett a terv, igyekeztek egymást a legszörnyűbb eskükkel biztosítani,
hogy csakugyan minden erejükkel a házasság megkötésén lesznek. Egyik sem bízott

Prokopios: Titkos történet Oldal: 10

ugyanis egy csöppet sem a másikban; ez tudta, hogy rangján felüli kapcsolatra törekszik,
az meg rászorult a kérőre. A császárné magánkívül volt, nem átallt minden úton-módon
nyomást gyakorolni mind a kettőre, hogy meghiúsítsa a tervezett házasságot. Bár
igyekezett őket mindenféleképp elrémíteni, nem tudta lebeszélni egyiket sem; ekkor
nyíltan azzal fenyegetőzött, hogy megöleti Ióannést. Ezért Ióannés, amikor ismét Itáliába
ment, nem mert addig Belisariosszal találkozni, amíg Antónina Bizáncba nem utazott,
mert félt, hogy Antónina csapdába ejti. Nem volt ugyanis alaptalan a gyanú, hogy a
császárné Antóninát bízta meg Ióannés meggyilkolásával; Ióannés tehát Antónina
jellemére gondolva és azt is tudva, hogy Belisarios mindent ráhagy a feleségére, nagyon
megijedt, s teljesen eluralkodott rajta a félelem. A rómaiak eddig is bizonytalanul álltak a
lábukon; ez a fejlemény végleg földre teperte őket.
Belisarios számára így alakult a gót hadjárat. Reményvesztetten arra kérte a császárt,
hogy minél előbb távozhassék Itáliából. Amikor megtudta, hogy a császár elfogadta a
kérelmét, búcsút intve a római seregnek meg Itália lakosainak, azon nyomban boldogan
indult haza. Elutazásakor a terület legnagyobb része az ellenség kezén volt, az
ostromlott Perugiát végveszély fenyegette; a város el is esett, miközben Belisarios még
az úton volt, és lakossága a szenvedés minden formáját megismerte, amint már
korábban elmondtam.
De balszerencse érte Belisariost a családjában is, mégpedig a következő. Theodóra
császárné siettetni akarta unokájának és Belisarios lányának a házasságát, és ezért
gyakori levelekkel zaklatta a lány szüleit. Ezek nem örültek a házasságnak és halogatták
az esküvőt, míg ők is jelen nem lehetnek, s amikor a császárné Bizáncba hívatta őket, azt
a kifogást hozták fel, hogy egyelőre nem utazhatnak el Itáliából. Theodóra azonban
szilárdan eltökélte, hogy unokáját Belisarios vagyonának birtokába juttatja; tudta
ugyanis, hogy Belisariosnak nem lévén több gyermeke, a lány lesz az örököse. Antónina
szándékában viszont egyáltalán nem bízhatott: attól félt, ha ő meghal, Antónina nem
marad hűséges a családjához, és megszegi egyezségüket, annak ellenére, hogy ő,
Theodóra, a legkényesebb helyzetekben olyan kegyes volt hozzá. Ezért szentségtörő
mesterkedésbe kezd a lányt minden törvényes szentesítés nélkül az ifjú házába viteti.
Azt mondják, vonakodása ellenére titkon még arra is rákényszerítette, hogy
felajánlkozzék a fiúnak. Így akarta megrendezni az esküvőt, miután a lány már
elvesztette a szüzességét, hogy a császár ne gördítsen akadályt az események elé. Mire
azonban mindez megtörtént, Anastasios és a lány forró szerelemre gyulladt egymás
iránt, s így éltek nyolc egész hónapon át. Amikor azonban a császárné halála után
Antónina Bizáncba jött, tudni sem akart már arról, amit a császárné nem is olyan régen
érte tett, s a legkevésbé sem érdekelte az sem, hogy a lánya az előzmények miatt
prostituáltnak számít, ha másvalakihez adja feleségül Theodóra leszármazottját nem
fogadta el férjnek, s lányát, bár nagyon tiltakozott, erőszakkal elválasztotta a szeretett
férfitől. E tette után Antónina a nagyfokú hálátlanság hírébe került minden ember előtt,
ám hazaérkező férjét minden nehézség nélkül rávette, hogy osztozzék vele a bűnben.
Most derült igazán fény e férfi jellemére. Korábban ugyanis, amikor megesküdött
Phótiosnak és néhány hívének, és nem tartott ki semmiben sem az esküje mellett,
mindenki megbocsátott neki, mert úgy vélték, hogy hitszegésének nem felesége
zsarnoksága, hanem a császárnétól való félelem az oka. Theodóra elhunyta után
azonban, amikor – mint elmondtam – sem Phótios, sem egyetlen más híve nem jutott az
eszébe, s amikor kitűnt, hogy házában felesége az úrnő, az úr pedig Kalligonos, a felhajtó,
ekkor végül kiábrándult belőle mindenki: csúfos történeteket terjesztette róla, és
szidták, hogy balek volt. Nagyjából ezek Belisarios vétkei, ha nyíltan beszélünk róla.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 11

 Sergiosnak, Bacchos fiának Afrikában elkövetett bűneit kielégítően leírtam munkám
megfelelő részében. Ő volt a legfőbb oka annak, hogy a rómaiak helyzete ezen a vidéken
katasztrofálisra fordult, mivel megszegte az evangéliumra tett esküjét, amellyel a
leuathai törzsnek adott szavát megpecsételte, s a nyolcvan követet minden ok nélkül
megölette. Itt csak annyit kell hozzátennem a beszámolómhoz, hogy sem azok nem
mentek hátsó szándékkal
Sergioshoz, és Sergiosnak sem volt velük szemben semmi oka a gyanakvásra, mégis –
letéve az esküt – lakomára hívta és kíméletlenül lemészárolta őket. Ennek
következtében pusztult el végül Solomón, a római sereg és az összes afrikai polgár is.
Sergios kedvéért ugyanis, különösen miután elesett Solomón, amint elmondtam,
egyetlen tiszt és egyetlen katona sem volt hajlandó a csata kockázatát vállalni.
Elsősorban a Sergiost gyűlölő Ióannés, Sisinniolos fia szabotálta a harcot, míg csak
Areobindos meg nem érkezett Afrikába. Sergios elpuhult, nyámnyila alak volt, jellemben
és életkorban teljesen éretlen: mérhetetlen irigységgel és fennhéjázással kezelt
mindenkit, fényűzésben élt és pöffeszkedett a gőgtől. Mivel azonban Belisarios
feleségének, Antóninának a lánya volt a jegyese, a császárné hallani sem akart arról,
hogy megbüntessék vagy leváltsák a hivatalából, noha látta Afrika szörnyű pusztulását.
Még Sergios öccsét, Solomónt sem büntette meg sem ő, sem a császár a Pégasioson
elkövetett gyilkosságért. Mindjárt elmondom, mire célzok.
Miután Pégasios kiváltotta Solomónt a leuathai fogságból, és a barbárok
hazatakarodtak, Solomón az őt kiváltó Pégasios és néhány katona társaságában
Karthagóba utazott. Út közben Solomón valami vétséget követett el; Pégasios rajtakapta
és megmondta neki, hogy emlékeznie kellene rá: az isten nemrég mentette ki az ellenség
kezéből. Solomón földühödött, hogy őt mint holmi foglyot sértegeti, s nyomban megölte
Pégasiost; ezzel rótta le neki a háláját. Amikor később Bizáncba utazott, a császár
tisztázta a gyilkosság vádja alól, mert – úgymond – a római birodalom árulóját ölte meg;
sérthetetlenségét ez ügyben biztosítandó, még egy levéllel is ellátta. Így megmenekülve a
büntetéstől, Solomón nagy vidáman elutazott Keletre, hogy meglátogassa szülőföldjét és
otthon élő rokonságát. De az isten büntetése utolérte őt utazás közben, és kitörölte az
élők sorából. Így végződött Solomón és Pégasios esete.

Most pedig elmondom, miféle ember volt Iustinianos és Theodóra, és hogyan tették
tönkre a római államot. Abban az időben, amikor Leó császár uralkodott Bizáncban,
három illír parasztlegény, Zimarchos, Ditybistos és a bederianai Iustinos elindult, hogy
beálljon katonának. Odahaza egyre csak a szegénység ellen küszködtek, s szerettek volna
kiszabadulni belőle. Gyalogosan mendegéltek Bizánc felé, subájukat a vállukra dobták, s
amikor megérkeztek, semmi sem volt a subájuk zsebében, csak az otthon beledugott
kétszer sütött kenyér. Fölvették őket a hadsereg állományába, s a császár az udvari
őrségbe osztotta be őket, mert mindegyikük délceg termetű volt. Egy későbbi
alkalommal Anastasiosnak, aki az uralmat átvette, háborúja támadt az ellene fölkelt
isauriakkal. Jelentős sereget küldött ellenük a Púpos melléknevű Ióannés
parancsnoksága alatt. Ez a Ióannés valamilyen vétekért börtönbe vetette Iustinost, hogy
másnap kivégeztesse. Meg is tette volna, ha közben álmában nem lett volna látomása, és
ez meg nem akadályozza benne. A parancsnok elmondta, hogy álmában megjelent neki
egy hatalmas termetű alak, mely minden tekintetben fenségesebb volt annál, hogysem
embernek vélhette volna, és felszólította őt, bocsássa szabadon azt a férfit, akit éppen

Prokopios: Titkos történet Oldal: 12

aznap csukatott le. Ő azonban felébredése után nem sokat törődött az álomképpel. De
amikor elérkezett a következő éjjel, álmában ismét hallani vélte azokat a szavakat,
amelyeket előzőleg hallott, ám még így sem volt szándékában teljesíteni a parancsot. Az
álomkép azonban harmadszor is megjelent, és szörnyű büntetéssel fenyegette meg, ha
nem hajtja végre az utasítását. Még annyit mondott a jelenés, hogy szüksége lesz erre az
emberre meg a rokonságára, ha majd a jövőben nagy haragja támad.
Így történt, hogy Iustinos ekkor életben maradt. Idő múltával aztán nagy hatalomra
tett szert, ugyanis Anastasios császár kinevezte a palotaőrség parancsnokának. Amikor
pedig a császár elhunyt, parancsnoki hatalma segítségével Iustinos szerezte meg az
uralmat, noha fél lábával már a sírban volt, és úgynevezett analfabéta lévén híjával volt
minden műveltségnek is. Ilyesmi azelőtt sohasem fordult elő a rómaiaknál.
Az a szokás, hogy a császár saját kezűleg ír néhány betűt minden olyan okmányra,
melyet az ő rendelkezésére adnak ki; Iustinos viszont nem volt képes sem arra, hogy
rendelkezzék, sem arra, hogy fölfogja az előtte tárgyalt ügyeket. Proklos intézett
mindent önhatalmúlag, a quaestori tisztség viselője, akit tanácsadóként mellé ültetett a
véletlen. De hogy az illetékes hivatalnokoknak ne hiányozzék a császári kéztől származó
hitelesítés, kitalálták a következőt. Négy betű alakját kifaragták egy lecsiszolt
falapocskán; ezek azt jelentik latinul, hogy "elolvastam". Tollat mártottak abba a tintába,
amelyikkel a császárok szoktak írni, és kezébe nyomták ennek a császárnak, majd az
említett falapot ráhelyezték az iratra, és megfogván a császár kezét, a tollal együtt
végigvezették a négy betű formáján, és körülrajzoltatták vele a fán lévő kanyargós
réseket. Így távoztak aztán tőle, hónuk alatt a császár saját kezű írásával!
Így jártak a rómaiak Iustinosszal. A feleségét Luppikinának hívták. Barbár származású
rabnőként előző tulajdonosának ágyasa volt. Ez a nő volt a hatalom birtokosa
Iustinosszal együtt élete végéig.
Iustinos tehát képtelen volt arra, hogy alattvalóival akár jót, akár rosszat tegyen.
Csupa együgyűség volt, ki se igen nyitotta a száját, akár egy igazi falusi tökfilkó. Helyette
unokaöccse, a még fiatal Iustinianos kormányozta az egész birodalmat, ő volt az oka
annak, hogy a rómaiakat oly sok és oly nagy szerencsétlenség érte, melyekhez
foghatókról ezelőtt bizonyára nem is hallott senki. Könnyű szívvel öletett meg
igazságtalanul embereket és rabolta el mások vagyonát; semmiségnek vette, hogy
tízezrével pusztultak el emberek, akik mit sem vétettek neki. 11 hagyományos rendből
semmit sem tartott méltónak a megőrzésre, örökösen meg akart változtatni mindent;
röviden szólva ő volt a helyes intézmények fő-fő tönkretevője. Lám, a dögvész, amelyről
munkám korábbi részében beszéltem, az egész földre kiterjedt, mégis legalább annyian
megmenekültek belőle, mint ahányan elpusztultak, mert vagy egyáltalán nem kapták
meg a betegséget, vagy kigyógyultak belőle, bár elérte őket. Ez elől az ember elől
azonban senki sem menekülhetett meg, legalábbis egyetlen római polgár sem. Mint
valami másik égi csapás, lesújtott az egész nemzetre és teljesen érintetlenül senkit sem
hagyott. Volt, akit minden ok nélkül megöletett, s volt, akit még az elpusztultaknál is
szerencsétlenebbé tett, mert úgy hagyta életben, hogy a nyomorral kellett küszködnie;
ezek azért könyörögtek, hogy szabadítsa meg őket a legkegyetlenebb halállal jelen
helyzetükből. Némelyektől viszont vagyonukkal együtt az életüket is elvette. Mivel meg
sem kottyant volna neki, ha csak a római birodalmat teszi tönkre, sikerült leigáznia
Afrikát és Itáliát is, pusztán avégett, hogy azokkal együtt, akik már korábban uralma
alatt éltek, elpusztítsa az ottani lakosságot is. Még tíz napja sem volt kezében a hatalom,
és vádemelés nélkül kivégeztette az udvari eunuchok főnökét, Amantiost, néhány más
személlyel együtt. Minden bűnéül azt rótta fel neki, hogy valami meggondolatlan
megjegyzést tett Ióannésra, a város főpapjára. Ettől fogva minden ember közül

Prokopios: Titkos történet Oldal: 13

Iustinianostól féltek a legjobban. Nemsokára magához hívta a volt ellencsászárt,
Bitalianost. Előzőleg együtt járult vele a keresztények szentségeihez, és biztosította,
hogy nem esik bántódása. Nem sokkal később gyanúba fogta, hogy megsértette őt, és a
palotában embereivel együtt lemészároltatta. Egy percig sem gondolt rá, hogy félelmetes
esküvéseit betartsa.

Amint munkám korábbi részében elmondtam, a nép régtől fogva két pártra oszlott.
Azzal, hogy Iustinianos az egyik párt, a kékek mellé állt – már korábban is ők voltak a
kedvencei –, sikerült általános zűrzavart és felfordulást támasztania. Ezzel a módszerrel
kényszerítette térdre a római államot. Nem minden kék követte azonban készségesen a
császár terveit, hanem csupán a szélsőségesek. De ahogy romlott a helyzet, még ezek is a
világ legmérsékeltebb embereinek tűntek föl, mivel sokkal több gonosztettre nyílt
alkalmuk, mint ahányat elkövettek. De nem maradtak nyugton a zöldek szélsőségesei
sem, hanem ők is örökösen garázdálkodtak, már amennyire lehetőségük volt rá, bár
egyet-egyet mindig elítéltek közülük. Ez azonban csak mind nagyobb vakmerőségre
késztette őket, hiszen az igazságtalanság elkeseredésbe szokta kergetni az embereket.
Ebben az időben tehát, miközben Iustinianos nyíltan bátorította és uszította a kékeket, a
római birodalom a talpától a csúcsáig recsegett-ropogott, mintha földrengés vagy
vízözön támadta volna meg, vagy mintha minden várost elfoglalt volna az ellenség.
Mindenütt teljes volt a kavarodás, semmi nem maradt a maga helyén, és a bekövetkező
zűrzavarban a törvény és az állam rendje teljességgel az ellentétébe csapott át.
A szélsőségesek először új divatot vezettek be a haj- és a szakállviseletükben: a többi
rómaitól teljesen eltérően nyiratkoztak. A bajszukhoz meg a szakállukhoz egyáltalán
nem nyúltak, hanem azt akarták, hogy mindig egészen hosszan omoljék le, mint a
perzsáknak. A hajukat elöl a halántékukig lenyírták, hátul meghagyták, hogy egészen
hosszan és rendetlenül lógjon, mint a massagetáké. Ezért hun fazonnak is nevezték ezt a
hajviseletet.
Azután meg, ami a ruhájukat illeti, mindegyik divatosan akart öltözködni, s ezért
díszesebb ruhát viselt, mint ami társadalmi helyzetének megfelelt volna. Ezt a
törvénytelen úton szerzett pénzből meg is tudták vásárolni maguknak. Az ingük ujja a
csuklónál egészen szűk volt, majd innen a vállig hihetetlen bőségűre szélesedett ki.
Valahányszor a színházban és a lóversenyen tetszésnyilvánítás vagy szurkolás közben
integettek a kezükkel, az ingüknek ez a része természetesen föltűnően a magasba
emelkedett, ilyenkor úgy érezték az ostobák, alakjuk annyira szép és telt, hogy csak ilyen
szabású ruhát vehetnek rá. Az nem jutott eszükbe, hogy az a sok vékony és üresen lógó
szövet még jobban kiemeli nyeszlettségüket. Köpenyük, nadrágjuk és főképp a csizmájuk
a "hun" névvel és szabással tűnt ki.
Különösen éjjel nyíltan fegyvert viselt szinte mindegyikük, nappal pedig kétélű tőrt
rejtegettek a ruhájuk alatt, az oldalukon. Sötétedés után bandákba verődtek, és szinte a
főtéren meg az utcákban kirabolták a tisztességes polgárokat: aki az útjukba akadt, attól
elvették a ruháját, övét, aranycsatjait és ami netán még volt nála. Néhány áldozatukat
nemcsak kirabolták, hanem jónak látták meg is ölni, hogy ne jelenthesse senkinek a rajta
esett jogtalanságot. Ezek a gaztettek mindenkit mélyen felháborítottak, még a mérsékelt
kékeket is, miután őket sem kímélték. Ettől fogva azután a legtöbb polgár rézövet és
rézcsatokat viselt, és rangjánál sokkal hitványabb ruhában járt, hogy a jó ízlés ne okozza
a vesztét, és még napnyugta előtt mindenki hazatért, és ott lapult a házában. Mivel a

Prokopios: Titkos történet Oldal: 14

bűnözés tovább folyt, és a városi hatóság egyáltalán nem törődött a tettesek
megbüntetésével, a bandák tagjainak a merészsége nőttön nőtt. A szabadjára engedett
bűn ugyanis természeténél fogva nem ismer határokat, hiszen még azokat a bűntetteket
sem lehet teljesen kiirtani, amelyekért megtorlás jár. A legtöbb ember bizony
természeténél fogva könnyen kapható a bűnözésre.
Ilyen volt a kékek helyzete. Az ellenpárt szélsőségesei közül volt, aki beállt a kékek
soraiba, hogy velük együtt büntetlenül garázdálkodhasson, volt, aki elmenekült és más
vidéken rejtőzködött; sokat azonban elfogtak itt bent a városban: ezek vagy az ellenpárt,
vagy a hatóság megtorlásának estek áldozatul. Sok más fiatal is csatlakozott ehhez a
társasághoz; ezek korábban semmit sem törődtek a pártokkal, de most odavonzotta
őket, hogy szabadon hatalmaskodhattak és erőszakoskodhattak. Mert nem ismer az
emberiség egyetlen olyan szörnyű bűnt sem, amit ebben az időszakban büntetlenül el ne
követtek volna. Először az ellenpárt szélsőségeseit öldösték, később már meggyilkolták
azokat is, akikkel semmi bajuk nem volt. Sokan még föl is bérelték őket, és közölték
velük saját ellenségük nevét, akit ezek hamarosan eltettek láb alól: egyszerűen ráfogták,
hogy zöld volt, noha egyáltalán nem ismerték. S már nem sötétben, félreeső helyen
gyilkoltak, hanem a nappal minden órájában, a város minden pontján, olykor a
legnagyobb előkelőségek szeme előtt. Nem kellett ugyanis titkolniuk a tettüket, mert
nem nyomasztotta őket a megtorlástól való félelem, sőt becsvágyukat még értékelték is,
ha bizonyságot tettek erejükről és bátorságukról például azzal, hogy egyetlen csapással
megöltek egy útjukba akadó fegyvertelen embert. A mindennapos veszély közepette
senkinek sem volt reménye az életben maradásra, félelmében mindenki azt hitte, hogy a
halál leskelődik rá, s ahhoz, hogy megmeneküljön, nem talált egyetlen helyet sem
biztonságosnak, egyetlen alkalmat sem veszélytelennek, mivel minden ok nélkül
gyilkosságnak estek áldozatul a legjobban tisztelt szentélyekben és a nyilvános
ünnepeken is. Már a barátjaik és rokonaik iránti bizalom is teljesen kiveszett belőlük;
sokan éppen a legközelebbi hozzátartozóik merényletének estek áldozatul.
A bűntettek után viszont semmiféle nyomozás nem folyt: a szerencsétlenség
váratlanul sújtott le mindenkire, de az áldozatokkal senki sem törődött. Semmiféle
törvény vagy szerződés nem rendelkezett többé szilárd alkotmányos renden alapuló
kényszerítő erővel; erőszak és zűrzavar uralkodott a társadalomban. A rendszer
leginkább zsarnok-uralomhoz hasonlított, de nem ahhoz, amelyik már megállapodott,
hanem amelyik mindennap változik és örökké újra kezdődik. A főtisztviselők rendeletei
rémült kapkodásra emlékeztettek, mert egyetlen embertől való félelem uralkodott a
gondolkodásukon. A bírák nem aszerint döntöttek, amikor vitás kérdésekben ítélkeztek,
ahogyan igazságosnak és törvényesnek tartották, hanem aszerint, hogy az ellenfelek
közül melyiknek volt jó vagy rossz viszonya a pártokkal. Azt a bírót, aki nem vette
figyelembe a pártok sugalmazásait, büntetésként a halál fenyegette.
Erőszak hatására sok hitelező visszaadta adósának a hitellevelet, bár a kölcsönből
még semmit sem kapott meg, mások viszont, korántsem önként, a szolgáikat
szabadították fel. Azt mondják, néhány úrnőt is rákényszerítettek a rabszolgáik sok
olyan cselekedetre, amit nem akart megtenni. Sőt előkelő férfiak gyermekei is
belekeveredtek ezek közé a fiatalok közé, és apjukat akarata ellenére mindenfélére
rákényszerítették, még arra is, hogy a vagyonát átadja nekik. Sok fiú viszont, bár
vonakodott, kénytelen volt fajtalankodni a bandák tagjaival, és apjuk erről tudott. De ez
még férjes asszonyokkal is megtörtént. Állítólag egyszer egy díszes ruhába öltözött
asszony férjével együtt épp hajózott át a túlsó partra egyik birtoka felé. Átkelés közben
találkoztak a szélsőségesek bandájával: ezek fenyegetésekkel elragadták a nőt a férjétől
és átszállították a saját csónakjukba. A nő a fiatalokkal együtt beszállt a csónakba, de

Prokopios: Titkos történet Oldal: 15

titkon intett a férjének, ne aggódjék és ne féltse őt semmitől, mert nem érheti gyalázat a
testét, s férje még bánatosan rajta tartotta a szemét, mikor az asszony a tengerbe vetette
magát, és azon nyomban el is tűnt az emberek világából.
Ilyen merényleteket követtek el ebben az időben Bizáncban a szélsőségesek bandái.
De az áldozatokat ezek a tettek kevésbé háborították fel, mint Iustinianosnak az
állammal szemben elkövetett bűnei. Mert ha valakit súlyos bántalom ér a bűnözők
részéről, a törvényszegés okozta sérelmet nagyrészt enyhíti az a rendületlen hit, hogy a
törvények és a kormányzat majd bosszút áll érte, hiszen valahányszor jó reménységgel
néznek a jövőbe, jelen bajaikat is könnyebben és szívesebbben viselik az emberek. De ha
az államhatalom elnyomja őket, akkor természetesen még jobban fáj nekik minden
bajuk, és minthogy nincs kilátásuk arra, hogy elégtételt kapnak, végleg elkeserednek.
Iustinianos bűne nemcsak az volt, hogy egyáltalában nem akarta fölkarolni az
áldozatokat, hanem az, hogy nem szégyellt nyíltan a szélsőségesek védnökeként föllépni:
nagy pénzeket adott ezeknek az ifjaknak, sokat közülük maga mellett tartott, némelyeket
még hivatalokba és más méltóságokba is kinevezett.

Ez volt a helyzet Bizáncban és mindegyik városban. Mert a bűnözés, mint valami ragály,
itt tört ki Bizáncban, s innen elterjedt a római birodalom minden részébe. Iustinos
császárt egy csöppet sem érdekelte, hogy mi történik, mivel nem is jutott a tudomására,
bár a lóversenyeken szemtanúja volt mindig ezeknek a cselekedeteknek. Borzasztóan
együgyű volt, nagyon hasonlított arra az ostoba szamárra, amelyik csak megy azután, aki
a gyeplőjét húzza, és közben sűrűn rázza a fülét.
Iustinianos tehát azt tette, amit elmondtam, s minden más téren is zűrzavart
támasztott.
Mihelyt a kezébe vette nagybátyja birodalmának irányítását, sietett az állam pénzét –
mintha csak az övé lett volna – gyorsan és esztelenül elpazarolni. Aki csak elébe került a
hunok közül, annak a birodalom vesztére nagy összegeket adott; ennek következtében
sűrű betöréseknek volt kitéve a római föld, mert a rómaiak gazdagságába belekóstoló
barbárok többé már nem tudtak megfeledkezni az ide vezető útról.
Sok pénzt kidobott tengerparti építkezésekre is, melyekkel igába akarta verni a
tenger örökös hullámverését. Köveket hánytak a tengerbe, így nyomult előre a parttól,
viszályban a tenger árjával, mintegy a pénz hatalmát állítva versenybe a víz ereje ellen.
Megkaparintotta az összes római polgár vagyonát szerte a világon; némelyeket
valamiféle bűntettel vádolt meg, melyet el sem követtek, másokról viszont csalárdul
elhitette, hogy neki ajándékozták a vagyonukat. Sokan, ha rájuk bizonyult egy gyilkosság
vagy valami más bűntett elkövetése, megmenekültek a tettükért járó büntetéstől,
hogyha Iustinianos javára az egész vagyonukról lemondtak. Mások meg, akik éppen
perben álltak a szomszédjukkal egy telek miatt, amely nem is illette meg őket, miután
semmiképpen sem sikerült megnyerniük a pert ellenfelükkel szemben, mert a törvény
ellenük volt, azzal vetettek véget az egésznek, hogy a vitatott birtokot Iustinianosnak
ajándékozták. Ez az adomány nekik nem került semmibe, és elérték vele, hogy
fölkeltették Iustinianos jóakaratú figyelmét, az ellenfelükön pedig a törvények súlyos
megsértésével felülkerekedtek.
Itt az ideje, gondolom, hogy leírjam ennek az embernek a külsejét is. Termete nem
volt sem túlságosan magas, sem alacsony, hanem közepes; de nem volt ösztövér sem,
hanem kissé kövér; az arca kerek volt és korántsem csúnya; pír borította még kétnapos

Prokopios: Titkos történet Oldal: 16

böjtölés után is. Hogy röviden jellemezzem egész megjelenését: rendkívül hasonlított
Dometianoshoz, Uespasianos fiához. Ennek a Dometianosnak gonoszságával annyira
torkig voltak a rómaiak, hogy élve szétszaggatták, de még ekkor is úgy érezték, ezzel
még nem csillapították le iránta érzett gyűlöletüket: a senátus elrendelte, hogy ennek a
császárnak a neve nem fordulhat elő a feliratokon, és egyetlen képmása sem maradhat
fönn. A többi név között ennek csupán kivakart helyét lehet tehát látni mindenütt Róma
városában a feliratokon, és másutt is, ahol csak a neve szerepelt. Szobra pedig sehol sem
látható a római birodalom területén, csupán egyetlen bronzszobor, az is a következő
okból. Dometianosnak volt egy nemes lelkű, minden tekintetben erkölcsös felesége, aki
soha egyetlen embert nem bántott, és nem is helyeselte férjének egyetlen tettét sem.
Emiatt szerették is, és ekkor a senátus hívatta őt és felszólította, közölje kívánságait. Az
asszony csupán azt kérte, hogy megkaphassa és eltemethesse Dometianos holttestét, és
bronzszobrot állíthasson neki az általa kiválasztott helyen. A senátus ebbe beleegyezett,
s a nő a következőket találta ki, hogy megörökítse az utókor számára férje gyilkosainak
embertelen tettét. Összegyűjtötte Dometianos testének darabjait, a részeket pontosan
egyberakta és egymáshoz illesztette, majd összevarrta az egész testet. Aztán megmutatta
a szobrászoknak, és felszólította őket, hogy mutassák be egy bronzszoborban férje
balsorsát. A mesterek hamarosan elkészítették a szobrot. Az asszony átvette és a
Capitoliumra vezető út mellett, a Forumról jövet jobbfelől állította fel, s a szobor mind a
mai napig ott őrzi Dometianos vonásait és balsorsának emlékét. Az ember azt
gondolhatná, hogy a szobor Iustinianost ábrázolja, szakasztott olyan az alakja, különösen
a tekintete és egész arcberendezése.
Ilyen volt tehát Iustinianos külseje. A jellemét aligha tudnám pontosan leírni. Gonosz
volt és könnyen befolyásolható; rosszindulatú hülyének szokták hívni az ilyet. Sohasem
volt őszinte ahhoz, akivel beszélt, szavai és tettei mögött mindig hátsó gondolatok
lapultak, mégis könnyű prédája volt annak, aki rá akarta szedni. Valamilyen különös
keveréke alakult ki benne az ostobaságnak és a gonoszságnak. Alighanem ilyesmire
gondolt az a hajdani peripatetikus filozófus, aki azt mondta, hogy az emberi
természetben – éppúgy, mint a kevert színekben – a legellentétesebb minőségek
fordulnak elő. Mégis leírom, amire sikerült rájönnöm. Nos, ez a császár képmutató,
ravasz, álnok, indulatát rejtegető, kétszínű, kiismerhetetlen ember volt. Mesterien tudott
valamilyen meggyőződést színlelni; könnyet nem örömében vagy fájdalmában ejtett,
hanem számításból, amikor a pillanat és a körülmények ezt kívánták. Örökösen
hazudott, de nemcsak úgy vaktában, hanem írásba foglalta és a legszörnyűbb eskükkel is
megerősítette ígéreteit, méghozzá saját alattvalói előtt. Fogadkozásairól, esküiről
gyorsan megfeledkezett, akár a leghitványabb rabszolga, aki a fenyegető kínvallatástól
való félelmében bevallja az eskü alatt rábízott titkot. Megbízhatatlan barát,
engesztelhetetlen ellenség, szenvedélyes szerelmese a vérnek és a kincsnek, izgága és
nyughatatlan felforgató, a rosszra könnyen rávehető, de a jóra semmiféle biztatással rá
nem bírható, villámgyors a gonoszság kitervelésében és végrehajtásában, de a jónak még
a hírétől is undorodó – ugyan hogy is lehetne józan ésszel megérteni Iustinianos
jellemvonásait? Úgy tetszett, hogy a fenti hibák – s még ezeknél súlyosabbak is – nem
emberi mérték szerint vannak benne, hanem mintha a természet minden gonoszságot
elvett volna az emberekből és az ő lelkébe helyezte volna. A többi hibáján felül szívesen
hallgatott a rágalmazásra és gyors volt a büntetésben. De döntését sosem előzte meg
vizsgálat: csak a rágalmazót hallgatta ki, és máris elrendelte az ítélet végrehajtását.
Minden tétovázás nélkül adott ki olyan rendeleteket, melyek teljesen indokolatlanul
országrészek leigázásáról, városok felperzseléséről, egész népek rabszíjra fűzéséről
intézkedtek. Így hát ha valaki mérlegre rakja az összes bajt, ami korábban érte a

Prokopios: Titkos történet Oldal: 17

rómaiakat, és összeméri ezekkel a szenvedésekkel, véleményem szerint úgy találja,
többen pusztultak el emiatt az egyetlen férfi miatt, mint előzőleg az egész történelem
folyamán.
A leghatározottabb volt, amikor más vagyonát szerezte meg otrombán, még csak
ürügyet sem keresett, nem leplezte a joggal, hogy őt meg nem illető javakat bitorol el; ám
mihelyt az övé volt, rögtön kész volt esztelen pazarlással a nyakára hágni és
számolatlanul adni belőle a barbároknak. Egyszóval, sem neki nem volt pénze, sem azt
nem tűrte, hogy bárkinek a világon legyen; mintha nem a kapzsiság uralkodnék rajta,
hanem a pénzes emberek iránt táplált irigység vezérelné. Egykönnyen elüldözte így a
gazdagságot a rómaiak földjéről s megteremtette az általános szegénységet.

Iustinianosnak tehát, amennyire le tudtam írni, nagyjából ilyen jellemvonásai voltak.

Feleségül vett egy nőt; hogy ez milyennek született, hogyan nevelkedett, s
Iustinianosszal házasságra lépve hogyan rontotta meg gyökeréig a római államot, ezt
most mondom el.
Egy Akakios nevű férfi volt Bizáncban a zöld párt cirkuszi állatainak a gondozója, az
úgynevezett medveetető. Ez az ember Anastasios császár uralkodásának idején
megbetegedett és meghalt. Három leánygyermek maradt utána, Komitó, Theodóra és
Anastasia; köztük még a legidősebb sem volt hétéves. A felesége, támasz nélkül
maradván, hozzáment egy másik férfihoz, hogy az majd vele együtt gondoskodik a
családjáról, és ellátja az állatgondozói munkát is. Csakhogy Asterios, a zöldek
táncmestere, akit lefizetett valaki, kidobta őket a cirkuszi állásból, és minden további
nélkül fölvette azt, akitől a pénzt kapta. A táncmesterek ugyanis teljhatalommal és
belátásuk szerint intézik ezeket az ügyeket. Az asszony, amikor látta, hogy az egész nép
összegyűlt a cirkuszban, koszorút rakott a lányok fejére és kezébe, és odaültette őket,
hogy könyörületért esdjenek. A zöldek egyáltalán nem hajlottak a könyörgésükre, a
kékek azonban fölvették őket ugyanarra a munkára, mivel röviddel előbb nekik is
meghalt az állatgondozójuk.
Amint a lányok fölserdültek, anyjuk az ottani színházba küldte őket, mivel
szemrevalók voltak; persze nem egyszerre valamennyit, hanem aszerint, ahogy érettnek
látta őket erre a munkára. Komitó, a legnagyobb lány, már híres volt a vele egykorú
kéjnők között; a következő gyerek, Theodóra, rabszolgagyerekre illő rövid ingecskében
járt utána, kiszolgálta a nővérét, még azt a zsámolyt is ő vitte mindig utána a vállán, amin
az a társaságban ülni szokott.
Egy ideig Theodóra még nem tudott férfival hálni, mert fejletlen volt, s nem tudott
nőként közösülni, hanem fiúszerepben pénzért bujálkodott beteges férfiakkal, méghozzá
rabszolgákkal, akik a színházba kísérték urukat, s várakozás közben szórakozásképp
űzték ezt az ocsmányságot. Sokáig a bordélyban is ezen a természetellenes módon
keresett pénzt a testével. De mihelyt fölserdült és már érett nő lett, beállt a színházba, s
mindjárt az a fajta kéjnő lett, akit a régiek ringyónak hívtak. Mert nem volt fuvolásnő,
sem énekes, még csak a táncban sem szerzett gyakorlatot, hanem úgyszólván az egész
testével folytatta az ipart, miközben annak bocsátotta rendelkezésére az ifjúságát, akivel
éppen összeakadt. Később a színészek között mindenfajta színházi feladatban részt vett,
és velük együtt szerepelt az előadásokon, holmi nevettető bohóctréfákban játszva
alárendelt szerepeket. Rendkívül szellemes volt, értett a csúfolódáshoz, s foglalkozása
révén hamarosan közismert lett. Mert nem volt benne semmi szemérem, soha senki nem

Prokopios: Titkos történet Oldal: 18

látta szégyenkezni; a legszemérmetlenebb kívánságok teljesítésére is készségesen
vállalkozott. Olyan nő volt, aki képes viccelődni és jót nevetni azon, ha megverik és jól
fölpofozzák, s aki kibújva a ruhájából meztelenül bárkinek elöl-hátul megmutatja, amit a
férfiaknak nem szabad látniuk, és rejtve kell lenni előttük.
A szeretőiből csúfot űzött, vonakodásával s a közösülés egyre újabb figuráiban való
tobzódásával mindig sikerült elvennie kéjsóvár ügyfelei eszét. Azt sem hagyta senkinek,
akivel dolga volt, hogy kezdeményezzen, éppen ellenkezőleg, viccekkel és csípőjének
kihívó riszálásával ő kezdett ki mindenkivel, akivel összeakadt, különösen a
tapasztalatlan ifjakkal. Senki sem volt olyan kéjsóvár, mint ő; gyakran vett részt közös
lakomán tíz, vagy annál is több, csupa erőtől duzzadó és szeretkezésre termett ifjú
társaságában, végigszeretkezte az összes lakomázóval az egész éjszakát, s amikor már
egyik sem akarta folytatni, a szolgáikhoz ment – olykor harmincan is voltak –, és
mindegyikkel lefeküdt, de még ennyi bujálkodás sem volt elég neki.
Egyszer az egyik előkelő házához ment, és mulatozás közben, mikor az összes vendég
szeme rajta volt, állítólag fölugrott a kerevet ormára, és lábáról fölhúzván a ruháját nem
átallott ocsmányul ott helyben bemutatót tartani a féktelenségéből. S bár mindhárom
testnyílását használta közösülésre, elégedetlenül ócsárolta a természetet, hogy nem
alkotta nagyobbra a lukat a mellein, mert azzal újfajta közösülést találhatott volna ki.
Gyakran fogant, de mivel szinte minden fortélyt ismert, sikerült gyorsan elvetélnie.
A színpadon is gyakran levetkőzött az egész nézőközönség szeme láttára, és
meztelenül állt a színpad közepén, csak az ágyékán takarta kendő a nemi szervét, nem
mintha szégyellte volna azt is megmutatni a népnek, hanem mert senkinek sem szabad
teljesen meztelenül fellépnie, csak ha kendő van a nemi szervén. Így állt ott, aztán
hanyatt feküdt a padlóra, és néhány ezzel megbízott szolga árpaszemeket szórt az
ágyékára. Ezeket aztán erre beidomított libák a csőrükkel összeszedegették és megették.
Theodóra úgy állt föl, hogy el sem pirult, sőt mintha büszke lett volna a mutatványra.
Nemcsak szemérmetlen volt, hanem mindenkinél jobban szeretett szemérmetlenkedni.
Gyakran megállt meztelenül a színpad közepén a színészek között, lehajolt, és odadugta
a hátulját azoknak is, akikkel már volt dolga, és azoknak is, akik még nem közeledtek
hozzá; büszkén gyakorolta megszokod sportjának fogásait. Így élt vissza
féktelenségében a testével, s ezért úgy látszott, szemérmét nem a természetes helyén
viseli, mint a többi nő, hanem az arcán. Azokról, akik hozzá jártak, már e tényből
nyilvánvaló volt, hogy nem a természet rendje szerint közösülnek. Ha pedig egy
tisztességes ember találkozott vele a piacon, másfelé fordult és gondosan kitért az
útjából, hogy azt ne higgyék róla, megfertőzte őt ez a ragály, mert hozzáért a nő
ruhájához. Hiszen baljós előjelnek számított, különösen hajnalban, ha valaki
megpillantotta őt. Színházi társnőivel szemben viszont mindig skorpióként viselkedett,
mert szörnyű irigység volt benne.
Később a tyrosi Hekébolost követte, amikor azt kinevezték Pentapolis
kormányzójának. Theodóra elvégezte neki a legaljasabb szolgálatokat is, de amikor
valamin összeveszett vele, azonnal elzavarták onnan. Emiatt olykor még a betevő falatja
sem volt meg, amit persze továbbra is szokott módon, teste tisztességtelen munkájával
keresett meg. Először Alexandriába ment, majd bejárta az egész Keletet, aztán visszatért
Bizáncba. Minden városban azt az ipart űzte, amit ha valaki néven nevez, aligha lesz
hozzá valaha is kegyes az isten. Mintha a sátán nem tudta volna elviselni, hogy legyen
egyetlen olyan táj, amelyik nem ismerte meg Theodóra erkölcstelenségét.
Így született ez a nő, így nőtt fel és lett hírhedt a városi asszonyok, sőt minden ember
előtt. Iustinianosban akkor támadt iránta valami végzetes szerelem, amikor Theodóra
újra Bizáncba érkezett. Először csak az ágyasa volt, mégis a patrikios méltóságra emelte.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 19

Theodórának rövid idő alatt sikerült rendkívüli hatalmat és meglehetősen nagy vagyont
szereznie, mert a férfi abban lelte legnagyobb örömét, ha elhalmozhatta szerelmét
mindenféle ajándékkal, minden kinccsel, ahogyan ez már a megszállott szerelmesek
esetében lenni szokott. Ennek a szerelemnek a tüzét a birodalom fűtötte. Theodóra
oldalán még sokkal kegyetlenebbül pusztította a népet, mint azelőtt, és nemcsak itt
Bizáncban, hanem szerte az egész római birodalomban. Mindketten régtől fogva a kékek
oldalán álltak, s most a kékek bandáinak teljes szabadságot adtak az államban. Csak
hosszú idő elmúltával javult ez a szörnyű állapot, mégpedig a következő módon.
Iustinianos egyszer sok napon át beteg volt, s eközben olyan veszélyesre fordult az
állapota, hogy már azt beszélték, hogy meghalt. A bandák persze ugyanúgy
garázdálkodtak, ahogy korábban elmondtam, és fényes nappal a Hagia Sophia
templomban megölték az előkelő Hypatiost. A merénylet után a gaztett keltette
felháborodás elhatolt egészen a császárig. A császár környezete kihasználta Iustinianos
távollétét, és mindegyik égett a buzgalomtól, hogy az eset szörnyűségét fölnagyítsa, és
elmeséltek kezdettől fogva mindent, ami történt. Végül is a császár megbízta a város
kormányzóját, hogy toroljon meg minden bűntettet. A kormányzó Theodotos volt, aki a
Tök melléknevet viselte; ő kinyomoztatott mindent, és sikerült számos bűnözőt elfognia
és törvényes úton kivégeztetnie, sokan azonban elbújtak és így megmenekültek, mivel a
sors úgy akarta, hogy idővel ők irányítsák a római államot. Iustinianos azonban
váratlanul meggyógyult, és azonnal ki akarta végeztetni Theodotost mint méregkeverőt
és varázslót. Mivel pedig nem tudta, milyen ürüggyel ölesse meg, a legkegyetlenebb
kínzásokkal arra kényszerítette Theodotos néhány bizalmasát, hogy hazug vallomást
tegyenek ellene. Mindenki kerülte Theodotost, és csak némán kesergett az ellene folyó
hajsza miatt, egyedül az úgynevezett quaestori méltóság viselője, Proklos jelentette ki,
hogy Theodotost ártatlanul vádolják, és egyáltalán nem érdemel halálbüntetést. Ezért a
császár beleegyezésével Theodotos Jeruzsálembe utazott. Tudta azonban, hogy
odamentek néhányan, akik meg akarják őt ölni, ezért egész idő alatt a szentélyben
rejtőzködött, s így élt a halála órájáig.
Ez történt Theodotosszal. A szélsőségesek ettől fogva azonban a világ legóvatosabb
emberei voltak, nem merték már elkövetni súlyos gaztetteiket. Pedig veszély nélkül
folytathatták volna bűnöző életmódjukat: bizonyítja ezt, hogy amikor később néhányan
hasonló merényletet követtek el, semmiféle büntetés nem sújtotta őket. A büntető
hatalom mindenkori gyakorlói ugyanis hagyták, hogy a bűnök elkövetői elbújjanak, s
ezzel az engedékenységükkel bátorították őket a törvények lábbal tiprására.
Amíg Iustinos felesége még élt, Iustinianos semmiképpen sem tudta elérni, hogy
törvényesen feleségül vehesse Theodórát. Ebben az egy kérdésben a császárné ellenállt
neki, bár semmi másban nem szállt vele szembe. Ettől az asszonytól ugyanis távol állt
minden galádság, noha teljesen műveletlen volt és barbár származású, amint korábban
elmondtam. A kormányzásban sem igyekezett részt venni, tehát az államügyekben élete
végéig igen tájékozatlan maradt; nem is használta a saját nevét, amikor beköltözött a
palotába, mert nevetségesnek találta, hanem Euphémiának hívatta magát. Később aztán
a császárné elhunyt, az amúgy is együgyű Iustinos pedig teljesen megöregedett; az
alattvalói kicsúfolták, és mindenki megvetően bánt vele és semmibe vette őt, mert látták,
hogy nem is érti, mi történik körülötte. Iustinianosnak viszont hízelegtek; tőle nagyon
féltek, mert örökös újításaival és zűrzavaros intézkedéseivel folytonosan
nyugtalanságban tartott mindent. Ekkor sikerült végre megkötnie a házasságot
Theodórával. Mivel azonban senatori méltóságot viselő férfi nem vehetett kéjnőt
feleségül – ezt ősi törvények régtől fogva tiltották –, arra kényszerítette a császárt, hogy
a törvényeket újabb törvénnyel törölje el. Ezután úgy élt Theodórával mint feleségével, s

Prokopios: Titkos történet Oldal: 20

mindenki más számára is lehetővé tette a kéjnőkkel való házasságot. Zsarnoki
hatalmával élve hamarosan fölvette a császári méltóságot, erőszakos tettét azonban
hazug külsőségekkel leplezte. Az előkelőségek kiáltották ki nagybátyjával együtt a
rómaiak császárának; a túltengő félelem késztette őket erre a döntésre. Iustinianos és
Theodóra tehát hatalomra lépett éppen három nappal a húsvéti ünnep előtt, amikor még
a barátainkat sem szabad köszönteni, vagy "béke veled"-del üdvözölni. Néhány nap
múlva, kilencévi uralkodás után, Iustinos betegségben meghalt, és a császári hatalom
egyedül Iustinianos és Theodóra kezébe került.

10

Theodóra tehát, kinek származásáról, ifjúkoráról és neveltetéséről beszámoltam,

minden akadály nélkül jutott el a császári méltóságig. Meg sem fordult a férje fejében a
házasságkötéskor, hogy botrány, amit tesz, hiszen az egész római birodalomból
kiválaszthatta volna magának feleségül azt, aki minden nő közül a legelőkelőbb
származású, a nyilvánosságtól elzárva nevelkedett, törődött a tisztességgel és erkölcsös
életet élt, ráadásul csodálatosan szép és érintetlen szűz is, akinek, ahogy mondani
szokás, kemény a melle. Iustinianos viszont nem átallotta magára venni a világ szennyét,
nem undorodott egyetlen tettétől sem, amelyekről előzőleg beszámoltam, s kész volt
feleségül venni egy olyan nőt, aki sok más szörnyű bűnön kívül szándékos vetéléssel
több gyermekgyilkosságot is elkövetett. Azt hiszem, semmi szükség nincs rá, hogy ennek
az embernek a jelleméről még valamit mondjak. Ez a házasság, mint viselkedésének
tolmácsa, tanúja és leírója, tökéletesen elég lelke valamennyi betegségének
ábrázolásához. Mert ha valaki nem törődik a múltban elkövetett tettek gyalázatával és
nem bánja, ha kortársai emiatt elvetemültnek tartják, az ilyen ember számára a
törvényszegés minden útja járható, mindig pimasz szégyentelenség ül az arcán,
miközben könnyedén, mitől sem akadályozva a legvéresebb tetteket követi el. Mégis, a
senatus egyetlen tagja sem háborodott fel, nem szánta rá magát a tiltakozásra, amikor
látta, hogy a birodalom ilyen szégyent vesz magára, sőt mindnyájan istennek kijáró
tisztelettel borultak le e nő előtt. Egyetlen papon sem látszott ellenkezés, még arra is
készek voltak, hogy úrnőjüknek szólítsák. Korábbi nézőserege, a nép fölemelt karokkal,
csúszómászó alázattal azért könyörgött, hogy tüstént tekintse és nevezze őket
rabszolgájának. Egyetlen katona sem tiltakozott, amikor háborús veszélyeket kellett
vállalnia Theodóra tettei miatt; a világon senki nem szállt vele szembe, mindenki tűrte,
hogy a szörnyűség beteljesedjék, engedve, gondolom, annak a meggyőződésnek, hogy ez
így rendeltetett. A vakszerencse mintegy bizonyságot adott hatalmáról, amellyel minden
emberi sorson uralkodik, miközben egy cseppet sem érdekli, hogy méltányos-e, amit
tesz, sem az, hogy az emberek találnak-e valami ésszerűséget abban, ami történik.
Kiszámíthatatlan hatalmával egyszer csak fölkap és a magasba emel valakit, aki látszólag
sok akadályba ütközik ugyan, de semmi a világon egyetlen lépését meg nem hiúsítja,
mert ezernyi kiutat találva halad előre elrendelt célja felé, s közben mindenki
készségesen félreáll, és utat enged az őt vezető szerencsének. De ennek úgy kell lennie,
ahogy istennek tetszik, és így is kell beszélni róla.
Theodóra arcvonásai szépek voltak, és egyébként is kellemes volt a külseje, csak a
termete volt alacsony és az arca sápadt, nem teljesen ugyan, csak a színe kissé sárgás.
Tekintete mindig gőgöt és keménységet fejezett ki. Ha részletesen fel akarnám sorolni,
ami a színházi élete során történt vele, az egész élet nem lenne rá elég; azzal azonban,
hogy az előzők során néhány részletet elmondtam, sikerült talán híven bemutatnom e nő

Prokopios: Titkos történet Oldal: 21

jellemét az utókornak. Most pedig röviden ismertetnem kell az ő és férje cselekedeteit,
hiszen életük során minden tettüket közösen hajtották végre. Sokáig ugyan azt hitte
mindenki, hogy szándékaik és cselekedeteik örökösen keresztezik egymást, később
azonban kiderült: a házaspár szándékosan keltette ezt a látszatot, hogy alattvalóik
egyetértésre jutva föl ne lázadjanak ellenük, hanem megoszoljék róluk az emberek
véleménye.
Először is a keresztények között támasztottak ellentéteket, és azt színlelvén, hogy a
vitás kérdésekben ellentétes állásponton vannak, általános széthúzást idéztek elő,
amelyről nemsokára szólni fogok. Azután pedig megosztották a szélsőségeseket.
Theodóra azt színlelte, hogy egész hatalmával a kékek mellett áll, szabad kezet ad nekik
az ellenpárt tagjai ellen, s hagyja, hogy a törvényes rendet semmibe véve bűntetteket
kövessenek el és kegyetlen terrort alkalmazzanak. Iustinianos pedig úgy tett, mintha
rossz néven venné ezt és magában haragudnék, csak éppen nem tud ellenállni a
feleségének. Gyakran azonban látszatra helyet cseréltek a hatalomban, és az ellenkező
politikát folytatták: Iustinianos elrendelte, hogy a kékeket fenyítsék meg a bűntetteikért,
Theodóra pedig megjátszotta, hogy duzzog és neheztel, mintha akarata ellenére
alulmaradt volna a férjével szemben. A kékek bandái azonban, ahogyan elmondtam,
nagyon óvatosaknak mutatkoztak, mert nem követtek el annyi erőszakos bűntettet
honfitársaik ellen, amennyire lehetőségük lett volna.
A bírósági perekben Iustinianos és Theodóra látszatra mást-mást támogatott az
ellenfelek közül, törvényszerűen mégis mindig annak az akarata érvényesült közülük,
aki az igazságtalan ügy mellé állt: így kaparinthatták meg maguknak a perlekedők
vagyonának a legnagyobb részét.
Sokakat a császár a bizalmasai közé fogadott és olyan méltóságra emelt, hogy
tetszésük szerint erőszakoskodhattak, és visszaélhettek az állami hatalommal. Miután
ezek szemmel láthatóan nagyon meggazdagodtak, Theodóra hamarosan megneheztelt
rájuk valamiért és ellenségük lett. Iustinianos először egyáltalán nem riadt vissza attól,
hogy szívvel-lélekkel támogassa őket, később azonban sutba dobta a jóindulatát irántuk,
és egy pillanat alatt megfeledkezett a támogatásukról. Theodóra azonnal kegyetlenül
elbánt velük, a férje meg, mintha sejtelme sem lenne a történtekről, szemérmetlenül
birtokba vette és élvezte az áldozatok egész vagyonát. Ezzel a ravasz módszerrel, hogy
egymás között egyetértettek, de a nyilvánosság előtt állandóan ellentétet színleltek, meg
tudták osztani az alattvalóikat, és zsarnoki hatalmukat biztonságosan megszilárdították.

11

Miután tehát Iustinianos átvette az uralmat, rövid idő alatt sikerült teljes zűrzavart
teremtenie. Amit a törvények azelőtt tiltottak, azt meghonosította a kormányzásban, a
működő és megszokott intézményeket pedig teljesen lerombolta, mintha csak ezért
vállalt volna császári szerepet, hogy mindennek más szerepet adjon. A meglévő
hivatalokat megszüntette és korábban nem létező hivatalokra bízta az ügyeket. A
katonákkal is ugyanúgy bánt, mint a törvényekkel; nem a jog parancsának engedett, s
nem is a célszerűség vezette, hanem az a gondolat, hogy minden másképp legyen és az ő
nevét viselje. Még ha nem sikerült is neki valamit azonnal átszerveznie, akkor is saját
magáról nevezte el.
Sohasem tudott eltelni az erőszakos pénzszerzéssel és az emberek lemészárlásával.
Ha rátette a kezét egy gazdag egész családi vagyonára, máris újabbat keresett, miközben
az imént martalékául esett kincseket gyorsan eltékozolta a barbárokra vagy esztelen

Prokopios: Titkos történet Oldal: 22

építkezésekre. S ha lemészároltatott akár tízezreket minden ok nélkül, azonnal terveket
szőtt még több ember elvesztésére. Amikor pedig a rómaiak minden néppel békében
éltek, vérszomjában nem tudta, hogy mit tegyen, s az összes barbár népet egymásra
uszította. A hunok vezéreit meg magához hívta, és képtelen nagylelkűséggel minden ok
nélkül hatalmas összegeket adott nekik. Azt hozta fel ürügyként, hogy a barátságukat
biztosítja ezzel, amit, úgy hírlik, már Iustinos uralkodásának az idején is megtett. Azok
magukkal vitték a kincseket, aztán elküldték néhány vezértársukat meg azok kíséretét,
arra biztatva őket, hogy váratlan támadással törjenek rá a császár országára, hogy aztán
ők is eladhassák a békét Iustinianosnak, mert az oktalanul kész pénzt adni érte, s ezek
azonnal rabszíjra fűzték a római birodalom népét, de a császártól ennek ellenére ezután
ők is megkapták a fizetést. Utánuk mindjárt újabbak kezdték fosztogatni a szerencsétlen
rómaiakat, s a rablás után támadásuk jutalmaképp részesültek a császár bőkezűségében.
Egyszóval az összes barbár egymást váltogatva szünet nélkül vitt és rabolt az égvilágon
mindent. A vezéreknek ugyanis sok csapatjuk van ezeknél a barbároknál, s a háború
körbejárt; kezdetét az esztelen bőkezűség okozta, véget meg sehogy sem tudott érni,
hanem örökös keringéssel mindig ugyanoda tért vissza. Így nem volt olyan vidék,
hegység, barlang, sehol egyetlen zuga sem a római területnek, melyet ez idő tájt föl ne
dúltak volna; sok vidék ötnél is többször került ellenséges kézre. Mindezt persze előző
munkámban már előadtam, s azt is, amit a médek, szaracénok, szlávok és antok követtek
el, de – amint ennek az írásnak az elején említettem – a szerencsétlenség okát itt kell
közölnöm.
Bár a békéért nagy összegű aranyat fizetett ki Chosroésnak, ostoba önfejűségével
Iustinianos volt a legfőbb oka annak, hogy a fegyverszünet felbomlott, mert minden
erejét latba vetve azon mesterkedett, hogy a maga oldalára állítsa a perzsák
szövetségeseit, Alamundarost meg a hunokat. Ezt, úgy gondolom, az eseményekről szóló
beszámolómban nem mondtam el nyíltan. Minthogy Iustinianosnak az volt egyetlen
célja, hogy a föld mindenféleképpen az emberek vérével teljék meg, és ő még több
kincset harácsolhasson össze, miközben előidézte és fokozta a rómaiak szenvedéseit a
belviszályokkal és háborúkkal, újabb alkalmat talált alattvalóinak tömeges
legyilkoltatására, mégpedig a következőt.
Sok elvetendő keresztény tan található a római birodalom egész területén, ezeket
eretnekségnek nevezik: a montanistáké, a sabbatiánusoké, és az emberi elme más,
szokásos tévelygései. Iustinianos elrendelte, hogy ezek az emberek mind hagyják el régi
hitüket. Az ellenszegülőt sokféle büntetés fenyegette, még az is, hogy vagyonát nem
hagyhatta a gyermekeire vagy a rokonaira. Ezeknek az úgynevezett eretnekeknek,
különösen az Areios hitét követőknek a templomai hihetetlenül gazdagok voltak. Sem az
egész senatust, sem a római birodalom valamely más fontos rétegét vagyon tekintetében
nem lehetett melléjük állítani. Se szeri, se száma nem volt drágakövekkel kirakott arany-
és ezüstkincseiknek, házaik, sőt egész falvaik voltak, és birtokaik a föld minden vidékén;
a gazdagság minden formája, amit csak ismer és néven nevez az egész emberiség, mert
soha egyetlen uralkodó sem háborgatta őket. Sok ember, még igazhitűek is, a
foglalkozásuk révén ebből a vagyonból jutott állandó megélhetéshez, Iustinianos császár
először ezeknek a templomoknak a vagyonát államosította, és egy csapásra elvette az
összes kincsüket. Ennek következtében az a sok ember többé nem jutott megélhetéshez.
Nemsokára sok megbízott utazott mindenfelé, és ha eretnekekre találtak,
megpróbálták őket ősi hitük elhagyására kényszeríteni. A műveletlen emberek mind
ellenálltak nekik, mert istentelenségnek tartották ezt a parancsot. Sokat közülük katonák
öltek meg, sokan meg öngyilkosok lettek, mert nyakasságukban azt tartották
legszentebb kötelességüknek; legtöbben pedig tömegestől ott hagyták ősi lakóhelyüket

Prokopios: Titkos történet Oldal: 23

és elmenekültek. Phrygiában a montanisták bezárkóztak templomaikba, amelyeket
mindjárt fel is gyújtottak s velük együtt értelmetlenül maguk is elpusztultak. Így az egész
római birodalmat elárasztotta a vér és a menekülő lakosság.
Amikor rövid idő múlva hasonló törvényt hoztak a szamariták ellen is, zűrzavar és
fejetlenség lett úrrá Palesztinában. Azok, akik az én Kaisareiámban és a többi városban
laktak, ostobaságnak tartották volna egy esztelen dogma miatt szenvedni, és vallásuk
nevét a keresztényekére cserélték el. Ezzel a kibúvóval sikerült is elhárítaniuk a törvény
következtében fenyegető veszélyt. És akiben volt közöttük némi megfontoltság és
tisztesség, az nem is vonakodott hűnek maradni ehhez a hithez, a legtöbbjük azonban
elégedetlenkedett, minthogy nem önként, hanem a törvénytől kényszerítve hagyta ott
ősi hitét, s egykettőre a manicheusok vagy az úgynevezett sokistenhivők közé
keveredett. A parasztok viszont összeverődve mind egy szálig fegyvert ragadtak a
császár ellen, és egy Iulianos nevű rablót, Sabaros fiát tették meg császáruknak. Egy
ideig szembeszálltak a katonasággal és helyt is álltak, de azután vereséget szenvedtek
egy csatában, és vezérükkel együtt elpusztultak. Azt mondják, százezer ember pusztult el
ebben a vérfürdőben, és a vidék, a földkerekség legtermékenyebb területe attól fogva
földművesek nélkül maradt. Ez a helyzet teljesen tönkretette a földek tulajdonosait, akik
keresztények voltak. Noha birtokaikból semmi jövedelmet nem húztak, mindig be kellett
szolgáltatniuk a császárnak évi adójukat, amely tetemes összeg volt, mivel a csapás
orvoslásában a méltányosságot egyáltalán nem vették tekintetbe.
Ezután az úgynevezett hellének üldözésébe fogott; testi büntetéssel sújtotta őket, és
vagyonukat elkobozta. Akadtak ugyan, akik elkerülték a pillanatnyi veszélyt azzal, hogy
külsőleg rászánták magukat a kereszténység fölvételére, rövid idő múltán azonban
többnyire ezeket is tetten érték italáldozat, égő áldozat vagy más istentelen cselekmény
közben. Arról, amit a keresztényekkel művelt, később számolok be.
Majd pedig egy törvényben megtiltotta a pederasztiát is, de nem a törvény kiadása
után elkövetett tetteket üldözte, hanem azokat a személyeket, akikre valaha régen
rábizonyult ez a beteges hajlam. Az ellenük lefolytatott eljárás teljesen szabálytalanul
zajlott le, mivel akkor is kiszabták a büntetést, ha nem volt ellenük panasztevő, s döntő
bizonyítéknak számított egyetlen ember vagy gyermek vallomása, sőt, ha úgy adódott,
egy rabszolgáé is, akit akarata ellenére kényszerítettek arra, hogy gazdája ellen
tanúskodjék. Az így elítélteket kiherélték és a városban körbevitték. Kezdetben azonban
nem sújtottak le mindenkire, hanem csak a zöldekre meg a feltűnően gazdagokra, vagy
azokra, akik véletlenül magukra vonták valamivel a zsarnokok haragját.
De még a csillagjósokra is nehezteltek Ezért pusztán a foglalkozásuk miatt testi
büntetéssel sújtotta őket a tolvajokat üldöző hatóság, s miután sok korbácsütést mértek
rájuk, teveháton körbevitték őket az egész városban, még akkor is, ha öreg és minden
tekintetben tisztességes emberek voltak, akik ellen legfeljebb azt a vádat hozhatták fel,
hogy a csillagokat illetően szakértelmet tulajdonítottak maguknak, és épp ebben a
városban. Szüntelen menekültek is az emberek tömegestül, és nemcsak a barbárokhoz,
hanem a távoli vidékeken lakó rómaiakhoz is; minden vidéken és minden egyes
városban többnyire idegeneket lehetett látni. Mintha ellenség foglalta volna el hazáját,
mindenki habozás nélkül cserélte föl szülőföldjét egy idegen tájra, hogy ne találjanak rá.
Az említett módszerekkel rabolta el Iustinianos és Theodóra azoknak a vagyonát, akik
Bizáncban és az egyes városokban gazdagnak látszottak, beleértve a senatus tagjait is.
Most azt fogom elmondani, hogyan sikerült a senatus tagjait egész vagyonukból
kiforgatniuk.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 24

 12

Élt Bizáncban egy Zénón nevű ember, az unokája annak az Anthemiosnak, aki korábban
a birodalom nyugati felében császár volt. Zénóm szándékosan Egyiptomba nevezték és
küldték ki kormányzónak. Ez megrakta hajóját a legdrágább kincseivel – mérhetetlen
súlyú ezüstje volt, meg gyöngyökkel, smaragddal és más hasonló drágakövekkel díszített
aranytárgyai –, és készülődött az útra. A legmegbízhatóbbnak tartott emberei közül
azonban megvesztegetett néhányat Iustinianos és Theodóra: ezek igen gyorsan kirakták
a hajóból a kincseket, és tüzet gyújtva a hajó hasában, megüzenték Zénónnak, hogy a
hajón véletlenül tűz támadt, és a kincsei odavesztek. Később azután Zénón váratlanul
elhunyt, s mintha örökösei lettek volna, Iustinianos és Theodóra jutott a vagyona
birtokába. Előhoztak ugyanis egy végrendeletet, mely a suttogó szóbeszéd szerint, nem
tőle származott.
Hasonlóképpen tették meg magukat Iatianos, Démosthenés és Hilara örököseinek is,
akik egyebek közt a senatusnak is rangelső tagjai voltak. Akadtak olyanok, akiknek a
nevében nem végrendeletet, hanem levelet hamisítottak, s ezzel szerezték meg a
vagyonát. Így lettek a Libanonban lakó Dionysiosnak és Basileios fiának, Ióannésnak
örökösei. Ióannés a legelőkelőbb volt az összes edessai polgár körül, és Belisarios
kényszerítésére túszként átadták a perzsáknak, amint előző művemben elmondtam.
Chosroés később sem engedte szabadon, mert azzal vádolta a rómaiakat, hogy minden
pontját megszegték annak az egyezménynek, amelynek biztosítékául átadta őt neki
Belisarios, csak hadifogolyként, váltságdíjért adta volna vissza. Ióannés nagyanyja, aki
ekkor még élt, kész volt kiváltani az unokáját, és nem kevesebb, mint kétezer litra
ezüstöt ajánlott fel érte váltságdíjul. De amikor a váltságdíjat Darasba szállították, és a
császár tudomást szerzett a dologról, nem engedte létrejönni az ügyletet, hogy a rómaiak
pénze – úgymond ne kerüljön a barbárok kezére. Nemsokára Ióannés megbetegedett és
eltűnt az élők sorából. A város kormányzója pedig hamisított egy levelet, s azt állította,
hogy Ioannés írta neki a közelmúltban, s benne azt a kívánságát közölte vele, állítólagos
barátjával, hogy vagyona a császárra szálljon. Aligha tudnám fölsorolni az összes többi
személy nevét, akiknek önkényesen örökösei lettek.
Amíg azonban az úgynevezett Nika-felkelés ki nem tört, megelégedtek azzal, hogy
egyenként takarították be a gazdagok vagyonát. Miután azonban a fölkelés kitört – erről
előző munkámban beszámoltam –, mondhatni a senatus minden tagjának a vagyonát
egyszerre államosították; tetszésük szerint vették el az összes ingóságukat és birtokaik
közül a legszebbeket. Amelyeket azonban elviselhetetlenül súlyos adó terhelt, azokat
különválasztották, és nagylelkűséget színlelve visszaadták a korábbi tulajdonosnak. Így
azután a károsultak az adószedőktől fojtogatva és adósságaik el nem apadó kamataitól
gyötörten kedvetlenül, élőhalottként tengették az életüket. Ezért nekem is és sokunknak
úgy tetszett, egyáltalán nem is emberek ezek, hanem valamiféle gonosz démonok, "két
vérszopó" – ahogy a költők mondják –, akik összefogtak és azon törik a fejüket, hogyan
tudnák a legkönnyebben és a leggyorsabban elpusztítani az emberek nemzetségét és
alkotásait. Emberi alakot öltöttek, és így, emberbőrbe bújt démonokként bajt hoztak az
egész világra. Sok más bizonyíték mellett erre következtethetünk tetteik hatásaiból is,
hiszen a démoni erő felülmúlja, méghozzá jelentős mértékben, az emberekét. Az idők
folyamán természetesen sok ember keltett félelmetes rettegést akár a véletlen
segítségével, akár természetes képességeivel; az egyik városokat pusztított el a maga
erejéből, a másik egész vidékeket, vagy más hasonlót tett, ám senki nem volt képes arra,
hogy az egész emberiséget szerencsétlenségbe döntse és az egész lakott világot
tönkretegye, csak ők: Iustinianos és Theodóra. Még a véletlen is az ő terveiket szolgálta,

Prokopios: Titkos történet Oldal: 25

és segédkezet nyújtott nekik az emberek elemésztésére: a földrengések, a járványok, a
folyóvizek áradásai hatalmas pusztítást végeztek ezekben az években, amint ezt
rövidesen el is fogom mondani. Így hát félelmetes tetteiket nem emberi erővel, hanem
valami másnak a segítségével vitték véghez.
Azt mondják, anyja el is árulta néhány rokonának, hogy Iustinianos nem a férjének,
Sabbatiosnak és nem is valaki más férfinak a fia. Abban az időben ugyanis, amikor vele
megfogant, egy démon járt nála. Nem lehetett látni, de az asszony érezte, hogy ott van és
vele hál, ahogyan férfi szokott egy nővel, aztán, mint az álomban, eltűnt.
Azok közül, akik késő éjjel mellette voltak és tanácskoztak vele a, palotában,
néhányan, nyilván a tiszta lelkiismeretűek, egy különös démoni szellemet véltek látni a
császár helyett. Hirtelen fölugrott a császári trónról – mesélte az egyik –, és föl-alá
kezdett járkálni (általában nem üldögélt hosszasabban sehol): mindjárt utána eltűnt
Iustinianosnak a feje, s neki úgy rémlett, a maradék teste rója a hosszú szakaszokat
oda-vissza. Valami baj van a látásával, gondolta, és szorongató tanácstalanságában
hosszú ideig nem mozdult a helyéről; később azonban a fej visszatért a testre, s ő úgy
észlelte, rejtélyes módon ismét kiegészült az addig csonka törzs. Egy másik elmondta,
hogy amikor odalépett hozzá – Iustinianos éppen ült –, a császár arca egyszerre
elváltozott, s olyan lett, mint egy felismerhetetlen húsdarab: sem a szemöldöke, sem a
szeme nem volt a helyén, egyáltalán semmilyen vonás, amiről föl lehetett volna ismerni;
egy idő elteltével azonban észrevette, hogy visszatér az arcformája. Én minderről úgy
írok, hogy magam nem láttam, csak hallottam róla azoktól, akik határozottan állítják,
hogy annak idején szemtanúk voltak.
Beszélnek egy istennek igen kedves szerzetesről is. Ezt a pusztában vele együtt lakók
rávették, hogy utazzék Bizáncba és járjon közbe a szomszédos lakosság érdekében,
akiket elviselhetetlen elnyomás és üldözés sújtott. Meg is érkezett Bizáncba, és
hamarosan fogadta őt a császár. De amikor éppen elébe akart járulni, s fél lábbal már
átlépett a küszöbön, hirtelen visszakapta a lábát, hátrahőkölt. Az ajtónálló eunuch és az
ott levők hosszan unszolták, hogy menjen csak tovább, de ő, mintha villám csapott volna
belé, egy szót sem szólt, hanem elment onnan, vissza a szállására, a szobájába. Amikor
kísérői faggatták, miért viselkedett így, állítólag kijelentette nekik, hogy szemtől szembe
a démonok fejedelmét látta a palotában a trónon ülni, azzal pedig nem hajlandó szóba
állni, sem kérni tőle valamit. Hogyne lett volna ez az ember ártó démon, mikor nem ivott,
nem evett, nem aludt soha eleget, csak ímmel-ámmal ízlelgette az elébe tett vacsorát, s
aztán éjnek évadján bolyongott a palotában – igaz viszont, hogy a szerelmi élvezetekért
szörnyen odavolt.
Theodóra egy-két színésznő-korabeli szeretője is beszél arról, hogy éjjel a szobában,
ahol együtt háltak vele, egy démon jelent meg nekik, és kiűzte őket onnan. Volt azután az
antiochiai kékeknek egy nagy hatalomra szert tett táncosnőjük, Makedonia. Amikor még
Iustinos uralkodott, Iustinianosnak írott leveleivel Makedonia könnyűszerrel el tudta
érni, hogy a keleti területek előkelői közül kivégezzék azt, akit csak akart, a vagyonukat
meg a kincstárral elkoboztatta. Amikor Egyiptomból és Afrikából odaérkezett Theodóra,
azt mondják, Makedonia üdvözölte őt, s látván, hogy nagyon szomorú és elkeseredett
amiatt, hogy Hekébolos elbánt vele, meg a pénze is kifogyott útközben, hosszasan
vigasztalta őt és bátorította, hiszen a vakszerencse megteheti, hogy újból nagy vagyont
ajándékoz neki. Azt mondják, Theodóra akkor el is mesélte, hogy aznap éjjel megjelent
neki egy álomkép, és az is arra biztatta, hogy a pénz miatt ne fájjon a feje, mert ha majd
Bizáncba ér, nászra lép a démonok fejedelmével s mindenképpen törvényes felesége
lesz; ezután pedig minden kincs a birtokába kerül.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 26

 13

Ez volt tehát erről a legtöbb ember véleménye. Iustinianos – ami többi jellemvonásait
illeti – olyan volt, amilyennek leírtam. Viszont közvetlennek és szelídnek mutatkozott
ahhoz, akivel találkozott; elő nem fordult senkivel, hogy ne juthatott volna a színe elé,
még azokra sem haragudott meg soha, akik az illemet megsértve jelentek meg előtte
vagy szóltak hozzá. Ebből persze nem következik, hogy elszégyellte volna magát
egyetlen pusztulásra ítélt áldozata előtt is. A nyilvánosság előtt még azokkal szemben
sem mutatott haragot vagy dühöt, akik megsértették; nyájas arccal, derűs tekintettel,
nyugodt hangon adta ki parancsait ártatlan emberek tízezreinek megölésére, városok
lerombolására, minden vagyon elkobzására. E jellemzés alapján arra
következtethetnénk, hogy birkatürelme volt. De ha valaki megkísérelte őt megbékíteni, s
könyörögve közbenjárni azok érdekében, akik megsértették, akkor szemmel láthatólag
dúlt-fúlt, "vadul csikorgatva a fogát", hogy vélt bizalmasai közül egy se reménykedjék
tovább már a kegyelem kieszközlésében.
Látszatra szilárdan hitt Krisztusban, de ez is az alattvalók vesztére szolgált. Engedte,
hogy a papok szabadon elnyomják embertársaikat, s együtt örült velük, ha elragadták a
szomszéd birtokosok földjét, mert úgy gondolta, ezzel szolgálja az istent. Amikor ilyen
perben ítélkezett, úgy vélte, akkor cselekszik jámborul, ha a vallásra hivatkozó fél
megkaparinthatja azt, amihez semmi joga sincsen, és győztesként távozhat a bíróságról.
Azt tartotta, az igazság abban áll, hogy a papok felülkerekednek a velük perben állókon.
Ha maga egy vagyonra rátette a kezét, élőére vagy elhunytéra, akihez semmi köze nem
volt, azt is hamarosan az egyik templomnak ajándékozta jámborságot színlelve, hogy ne
kerülhessen vissza annak a birtokába, akitől erőszakkal elvette. De ugyanezért
számtalan embert is megöletett. Miközben arra törekedett, hogy mindenkit a
Krisztusban való egységes hitre vezessen, a többi embert értelmetlenül pusztította,
méghozzá éppen a vallás ürügyén. Nem is tekintette emberölésnek a tettét, ha az
áldozatok történetesen nem az ő hitét vallották. Így fő célja mindig az emberek kiirtása
volt, feleségével együtt szüntelenül az erre szolgáló vádakon törték a fejüket. Mert e két
ember törekvései ikertestvérként hasonlítottak egymásra, s ha történetesen eltért
valamiben a magatartásuk, ez is, az is gonosz volt, az ellentéteiket csak alattvalóik
vesztére hangsúlyozták. Iustinianos elhatározásai porfelhőnél is állhatatlanabbak voltak,
hagyta mindig, hogy bárki tetszése szerint rávegye bármire, ha az nem szolgálta az
emberek javát vagy nem kívánt pénzáldozatot, s nagyon szívesen hallgatta a hízelgést.
Így a talpnyalók könnyen elhitették vele, hogy a földi világ fölé emelkedik és "a légben
hajózik". Tribónianos egy alkalommal, amikor mellette ült a bírói emelvényen, azt
mondta neki, nagyon fél, hogy a császár jámborságáért egyszer csak észrevétlenül
fölszáll mellőle az égbe. Az ilyen magasztalás – vagy gúnyolódás – csak növelte az
önhittségét.
Ha úgy adódott, és elismerte valakinek a kiválóságát, kis idő múlva szidalmakat szórt
rá, mint valami gonosztevőre. Ha pedig ócsárolta valamelyik alattvalóját, később minden
ok nélkül megváltoztatta a véleményét, s újból dicsérő szóval beszélt róla. A szándéka
ugyanis ellentétes volt azzal, amit mondott vagy mutatni akart. Hogy milyen volt a
jelleme a barátság és ellenségeskedés tekintetében, azt már elmondtam, és
bizonyítottam is olyan eseményekkel, amelyekben neki döntő szerep jutott. Ellenségnek
megingathatatlan és engesztelhetetlen volt, a barátaihoz viszont nagyon megbízhatatlan.
Valóban, igen sok hívét megölette, de senkit sem fogadott a barátságába azok közül,
akiket egyszer meggyűlölt. Még legbelső és legodaadóbb híveit is készségesen

Prokopios: Titkos történet Oldal: 27

kiszolgáltatta feleségének vagy bárki másnak, hogy egykettőre elpusztítsák őket, noha
jól tudta, hogy csupán iránta tanúsított hűségükért fizetnek az életükkel. Szembeszökő
volt a megbízhatatlansága mindenben, kivéve ha embertelenségről vagy pénzszerzésről
volt szó: ettől senki sem tudta eltántorítani. Ha nem sikerült valamire rávennie, a
felesége is csak arra hivatkozott, hogy az ügy révén nagy összegű pénz szerzésére van
kilátás; ezzel az érvvel minden tettre, amire csak akarta, rá tudta bírni a férjét, ha az
vonakodott. Hitvány haszon kedvéért sohasem röstellt törvényt hozni, majd pedig el is
törölni.
De nem is a maga hozta törvények szerint ítélkezett, hanem aszerint, hogy hova vonta
őt a nagyobb és fényesebb haszon reménye. Meg volt győződve róla, hogy semmi
szégyen nem hárul rá, ha apránként orozva elszedegeti alattvalói vagyonát, amikor
éppen nem volt ürügye arra, hogy egyszerre vegye el, akár váratlan hivatkozással
valamilyen vádra, akár egy nem létező végrendelet örvén. Amíg ő uralkodott a
rómaiakon, csalóka volt a hit és az istenbe vetett remény, ingatag a törvény,
kiszámíthatatlan a helyzet, érvénytelen minden szerződés. Amikor valamelyik
bizalmasát kiküldte egy feladat elvégzésére, és annak sikerült sok embert elpusztítania
azok közül, akik a keze közé kerültek, és nagy kincseket összerabolnia, az ilyet kiválónak
tartotta és nevezte, minthogy lelkiismeretesen teljesítette minden parancsát; de ha
bármiben kímélettel bánt az emberekkel s így tért vissza hozzá, ezután rosszindulatú és
ellenséges volt iránta. Mint efféle begyepesedett fejű embernek, kétségbe vonta a
képességeit, és többé nem vette igénybe a szolgálatait. Ezért sokan nagy igyekezettel
törekedtek megmutatni neki, milyen gonoszak, még ha különben más életet folytattak is.
Miután valamit többször megígért, és ígéretét esküvel vagy írásban megerősítette,
egyszer csak szántszándékkal nem emlékezett rá; úgy vélte, az ilyesmi valamiféle
tekintélyt szerez neki. Nemcsak alattvalóival tett így, hanem sok ellenséggel is, ahogyan
fentebb már elmondtam.
Többnyire elkerülte az álom, étellel-itallal sohasem élt a jóllakásig, hanem épp csak
hozzáért az ujja hegyével, és már állt is föl az asztaltól. Ezeket a szükségleteket
mellékesnek tekintette, a természettől rá kiszabott robotnak, s gyakran két napon és
éjjelen át is étlen maradt, különösen amikor elérkezett az úgynevezett húsvéti ünnep
előtti időszak. Ilyenkor, mint mondtam, gyakran két napon át nem vett magához ételt,
némi vízen és néhány vadon termő növényen élt; hébe-hóba aludt egy órát, aztán
szüntelen járkálással töltötte a többi időt. Pedig ha éppen ezt az időt hajlandó lett volna
jótettekre áldozni, igen kedvezőre fordultak volna a közállapotok. De ő természet adta
képességeit arra használta, hogy tönkretegye a rómaiakat, és sikerült is az állam egész
építményét a földig lerombolnia. Örökös virrasztása, fáradozása és törődése egyetlen
célt szolgált: hogy szüntelenül napról napra súlyosabb szerencsétlenséget hozzon az
alattvalóira. Mert, amint mondtam, rendkívül találékony volt gonosz tettek
kieszelésében és gyors végrehajtásukban. Így az a jó is, amivel a természet megáldotta,
csak vesztére vált az alattvalóinak.

14

A közéletben teljes zűrzavar uralkodott, s nyoma sem maradt a hagyományos rendnek.

Említek erre néhány példát, a többi részletet azonban mind hallgatással kell mellőznöm,
hogy beszámolóm ne nyúljék el a végtelenségig. Először is teljesen hiányzott belőle a
császári méltósághoz illő viselkedés, s nem is igyekezett azt megőrizni, hanem
beszédében, megjelenésében, gondolkodásában barbár maradt. Ha ki akart bocsátani

Prokopios: Titkos történet Oldal: 28

egy iratot, nem adta át elintézésre a quaestori tisztség viselőjének, ahogyan szokásos
volt, hanem maga akarta – rossz kiejtésével – a nyilvánosság előtt fölolvasni. A nagy
tömegben jelen lévő hallgatóság magasztalta őt, úgy, hogy azok, akiknek jogait a
rendelkezés sértette, senkit sem mertek szidalmazni. A titkárok címéből nem
következett, hogy ők készítették volna a császár bizalmas iratait, pedig korábban a
tisztség viselői ezt a feladatot látták el. Iustinianos maga, fogalmazott úgyszólván
mindent, még azt is, ha a városban az alsóbb bíróságoknak irányelveket kellett kiadni,
milyen eljárást kövessenek az ítélkezésnél. Nem hagyta ugyanis, hogy a római
birodalomban bárki is a saját belátása szerint döntsön, hanem önfejűen, ostoba
magabiztossággal előre szabályozni akarta a későbbi ítéleteket. Ha az egyik peres fél
tudomására hozott valami mendemondát, anélkül hogy ellenőrizte volna, még a
kiszabott ítéletet is haladéktalanul hatálytalanította; nem a törvény vagy az igazság
vezette, hanem leplezetlenül a kapzsiság parancsának engedelmeskedett.
Megvesztegethették, a császár nem pirult el, a telhetetlenség minden szégyenérzetet
kiölt belőle.
Gyakran az ellenkezőjére fordult végül az olyan döntés is, melyet már jóváhagyott a
senatus és az uralkodó. De hát a senatus képletesen ülésezett csak, nem állt hatalmában
sem határozni, sem a közjót előmozdítani; merő formaságból, egy régi törvény kedvéért
gyűltek össze, minthogy az összegyűltek közül egyáltalán még csak meg sem szólalhatott
senki. Vitákat – persze színleg – többnyire csak a császár meg a felesége folytatott
egymással, aztán győzött az az álláspont, amelyikben előzőleg ők ketten megegyeztek.
Ha pedig egy törvényszegő úgy vélte, bizonytalan, hogy megnyeri-e a perét, még többet
fizetett a császárnak, és egykettőre kieszközölt magának egy új törvényt, mely minden
korábbival szöges ellentétben állt. De ha egy másiknak éppen arra az eltörölt törvényre
volt szüksége, a császár kész volt azt újra elővenni és a másik helyett életbe léptetni
megrendíthetetlen érvénye semminek nem volt. Az igazság mérlegét a piac forgatagába
tették ki (méghozzá a császári palotából!), s a mérleg nyelve ide-oda billegett, aszerint,
merre húzta nagyobb erővel a több pénz. Eladásra kínálták nemcsak az ítéleteket, hanem
a törvényeket is.
Az úgynevezett referendariusok nem elégedtek meg csupán azzal, hogy előterjesszék
a császárnak a kérelmezők kívánságait, s a szokásos ügyrend szerint jelentsék a
főhivatalnokoknak, hogy mit döntött a kérelmezőről, hanem miután az egész lakosságtól
összegyűjtötték "a hamis beszédet", ármánykodással és holmi tetszetős érvekkel
félrevezették Iustinianost, aki az ilyesmiben gyakorlott emberek számára természeténél
fogva könnyű préda volt. Mihelyt elhagyták a palotát, elkülönítették a két peres felet
azoktól, akiktől értesüléseiket szerezték, s mert így senki sem léphetett közbe, a
leleplezés veszélye nélkül kicsikarhatták tőlük az általuk megszabott összeget. A
palotaőrséget ellátó katonák pedig a királyi csarnokban, az alsó fokú bíróságok előtt
kezdeményeztek hatalmi szóval eljárásokat. Úgyszólván mindenki otthagyta a maga
helyét, és tetszése szerint kószált tilalmas utakon, amelyekre korábban nem tette a
lábát; a közügyek meg teljes zűrzavarban voltak, még világos neve sem volt semminek,
az állam olyan volt, mint amikor a gyerekek királyosdit játszanak. De ahogy e munkám
elején említettem, a többi részletet mellőznöm kell; elmondom azonban, ki vette rá
először ezt a császárt arra, hogy bíráskodás közben megvesztegetést fogadjon el.
Volt egy kilikiai ember, León, aki hihetetlen odaadással csüggött a pénzen. Ez a León
mindenkit fölülmúlt a hízelgésben, s bele tudta plántálni a tudatlan emberek agyába a
maga véleményét. Volt benne valami meggyőzőerő, amellyel az emberek vesztére meg
tudta nyerni a zsarnok ostobaságát. Először ő vette rá Iustinianost, hogy pénzért árulja
az ítéleteket, s miután eldöntötte, hogy az említett módon lopni fog, többé nem hagyott

Prokopios: Titkos történet Oldal: 29

föl vele; a bűn haladt a maga útján, és óriásira nőtt. Akinek kedve támadt igazságtalanul
pert indítani egy becsületes ember ellen, az egyenesen Leónhoz fordult, a zsarnoknak
meg neki ígérte a perelt érték egy részét, s bár nem volt igaza, máris győztesként
távozott a palotából. E mesterkedéssel Leónnak sikerült hatalmas vagyonra szert tennie,
nagy földbirtokok tulajdonosa lett, s ő volt a legfőbb oka annak, hogy a római állam
rendje összeomlott. Hiába kötött valaki egy szerződést, nem volt semmi biztosítéka –
sem törvény, sem eskü, sem okmány, sem kikötött bánatpénz, sem bármi más – csak az,
ha fizetett Leónnak és a császárnak. Sőt, még ez sem kötötte meg León szándékait,
hanem a másik félen is akart keresni. Semmi szégyent nem látott abban, hogy mindkét
oldalt becsapva semmibe vegye a benne bízókat, és ellenük forduljon. Csak legyen meg a
haszna, gondolta, semmi gyalázat nem hárul rá kettős játékáért.

15

Ilyen volt tehát Iustinianos. Theodóra pedig hajthatatlan kegyetlenségében a végsőkig

ragaszkodott az akaratához. Mert sem kérésre, sem kényszer hatása alatt soha nem tett
semmit; amit viszont elhatározott, azt makacsul, minden erejét latba vetve
végrehajtotta; az áldozatai érdekében senki nem mert nála szót emelni. Sem az idő
múlása, sem a csömörig kiszabott büntetések, sem valamilyen ravaszul kieszelt
könyörgés, sem a fenyegető halál, mely várhatóan az égből fog lesújtani az emberi nemre
– mindez nem tudta rávenni őt arra, hogy valamit is engedjen a haragjából. Hogy rövid
legyek: soha senki sem látta, hogy Theodóra megbocsátott volna annak, akire egyszer
megharagudott, még azután sem, hogy az illető meghalt, mert a fia örökölte a császárné
gyűlöletét, és mint a többi atyai jószágot, tovább hagyományozta a harmadik
nemzedékre. Emberpusztító indulat ugyanis igen könnyen támadt benne, lecsillapodni
azonban képtelen volt.
A testét a szükségesnél odaadóbban, de az igényeinél fukarabbul ápolta. Igen korán
ment a fürdőszobába és nagyon későn jött ki; miután megfürdött, reggelizni ment,
reggeli után pedig lepihent. Ebédre meg vacsorára az ételek és italok minden fajtáját
fogyasztotta. Mindig igen hosszú ideig szokott aludni; nappali álma egészen a kora esti
órákig tartott, az éjszakai napkeltéig. Bár a nap nagy részében így teljesen rendetlen
életmódjának különböző teendőivel volt elfoglalva, az egész római birodalmat
kormányozni akarta. S ha a császár valakit az ő beleegyezése nélkül bízott meg egy
feladattal, annak a sorsa fordulópontra jutott: rövid idő múlva otromba kíméletlenséggel
megfosztották a hivatalától, és a legrútabb halállal pusztult el.
Iustinianosnál minden ügyet könnyen el lehetett intézni, nemcsak azért, mert
befolyásolható volt, hanem mert – ahogy mondtam – alig aludt, és igen könnyen be
lehetett jutni hozzá. Mindenkinek, még közönséges embereknek és teljesen
jelentékteleneknek is, minden lehetősége megvolt nemcsak arra, hogy e zsarnok elé
járuljanak, hanem arra is, hogy tárgyaljanak és bizalmas viszonyba kerüljenek vele. A
császárnéhoz azonban még a főhivatalnokok sem jutottak be, legföljebb hosszú
várakozás és többszöri kísérlet után. Ott előszobázott nála mindig mindegyik, akár a
várakozó rabszolga, egy szűk és fojtó levegőjű helyiségben, időtlen időkig.
Kiszámíthatatlan kockázat lett volna ugyanis egy főhivatalnok számára, ha távolmarad.
Örökösen lábujjhegyen állva ágaskodtak, ki-ki igyekezett kidugni a fejét a mellette állók
közül, hogy észrevegyék az eunuchok, amikor kijönnek odabentről. Aztán nagy nehezen,
több nap után szólították néhányukat; beléptek, épp csak hogy leborultak előtte, és
ajkukkal érintették jobb és bal lábfejét, s máris nagy rettegve a lehető leggyorsabban

Prokopios: Titkos történet Oldal: 30

távoztak. Az ő engedélye nélkül ugyanis nem volt szabad megszólalniok vagy valamit
kérniük. Szolgalelkűség lett úrrá a birodalomban, s Theodóra volt a rabszolgahajcsár. Így
tették tönkre a római államot; a zsarnok azzal, hogy látszólag túlzottan közvetlen volt,
Theodóra pedig kegyetlen, rettenetesen gyűlölködő természetével. A közvetlenség
ugyanis ingatagságot rejtett, a gyűlölködés pedig mindent megbénított.
Gondolkodásukban és életmódjukban szembetűnően különböztek, közös volt
azonban bennük a kapzsiság, a vérszomj, és az, hogy senkihez sem voltak őszinték. A
színleléshez mind a kettő kiválóan értett. Ha valakiről azok közül, akiket Theodóra
gyűlölt, elterjedt a hír, hogy elkövetett valami apró, szóra sem érdemes hibát, a
császárné azonnal vádakat kezdett ellene koholni; bár ezeknek semmi alapjuk nem volt,
szörnyű bűntetté fújta fel az ügyet. Légiónyi vád talált meghallgatásra, a bíróság a
hatályban lévő törvények kijátszását szolgálta: az összeülő bírák, akiket maga a
császárné választott ki, készek voltak egymással versenyre kelni abban, melyiküknek
sikerül kegyetlen ítélkezésével a többinél jobban eltalálnia a császárné kívánságát. Így
Theodóra azonnal elkoboztatta áldozatának a vagyonát, őt magát pedig, még ha tán ősi
patrícius családból származott is, megkínoztatta, és nem riadt vissza attól sem, hogy
száműzetéssel vagy halálbüntetéssel sújtsa. Ha viszont történetesen a kedvencei közül
állítottak valakit a bíróság elé emberek jogtalan megöléséért vagy más súlyos bűnért,
kigúnyolta és nevetségessé tette a vádlók ügybuzgalmát, s arra kényszerítette őket, hogy
jobb meggyőződésük ellenére hallgassanak a történtekről.
Még azt is megtette, ha kedve támadt rá, hogy csúfot űzött igen komoly dolgokból,
mintha színházban lenne, a színpadon. Volt például egy öreg patrícius, aki hosszú ideig
magas tisztségeket töltött be – tudom a nevét is, de semmiképpen nem említem meg,
hogy ne örökítsem meg az őt ért gyalázatot –; Theodóra egyik szolgája hatalmas
összeggel tartozott neki, és ő nem tudta behajtani az adósságot. Ekkor kihallgatást kért a
császárnétól, hogy az adóslevél alapján panaszt emeljen nála a szolga ellen, és megkérje
a császárnőt, segítse őt hozzá jogos követeléséhez. Theodóra előre tudomást szerzett
erről, s meghagyta az eunuchoknak, hogy vegyék körül mindnyájan a patríciust, amikor
elébe járul, s figyeljék, mit mond ő, s a szájukba rágta azt is, hogy mit kell refrénként
ráfelelniök. A patrícius, miután belépett a női lakosztályba, a szokásos módon leborult
Theodóra előtt, s mint akit a sírás fojtogat, a következőket mondta: "Keserves, úrnőm,
egy patrícius számára, ha pénzzavarba kerül. Mert ami mások esetében megbocsátható,
és részvétet kelt, az úri méltóságunk viselőinek gyalázatára válik. Mindenki más
megteheti, ha tönkremegy, hogy megmondja ezt a hitelezőinek, s máris megszabadul az
ebből ráháruló szégyentől. Ha viszont egy patríciusnak nincs miből kifizetnie
hitelezőinél az adósságait, nagyon szégyellné ezt megmondani, de ha megmondaná, soha
el nem hinnék neki, hisz lehetetlenség, hogy a szegénység beköltözzék osztályának egy
tagjához. Ha meg elhiszik neki, az a lehető legnagyobb szégyen és gyalázat a számára.
Nekem is vannak, ó úrnőm, akikkel üzleti kapcsolatban állok: egyesek kölcsönadták
nekem a pénzüket, mások meg tőlem vettek fel kölcsönt. A hitelezőimet, akik szüntelenül
a nyakamra járnak, méltóságomra való tekintettel nem utasíthatom el; az adósaim meg,
akik nem patríciusok, képtelen kifogásokhoz folyamodnak. Hozzád fordulok hát, és
könyörögve kérlek, segítsél, hogy megkapjam azt, amire jogom van, és megszabaduljak
jelen szorult helyzetemből." Ezeket mondta, a nő pedig éneklő hangon válaszolta: "X. Y.
patrícius ...", s az eunuchok kórusa közbevágva ráfelelt: "... mekkora púp van a hátadon!"
Amikor újra könyörögni kezdett, és a korábbiakhoz hasonlóan kezdett beszélni, ismét
ugyanúgy felelt a nő, és zengett rá a kórus válasza, míg azután föladta a reményt a
szerencsétlen, elvégezte a szokásos arcra borulást és hazament.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 31

 Az év legnagyobb részét tengerparti birtokain töltötte, leggyakrabban a Hérion nevű
helyen. Emiatt nagyszámú kísérete sok szenvedést állott ki: híjával voltak a szükséges
ellátásnak, s tengeri veszélyekkel is szembe kellett nézniük, kivált ha éppen vihar
kerekedett, vagy ha egy cethal portyázott arrafelé. De a császári pár az egész emberiség
szenvedésére ügyet sem vetett, csak ők élhessenek fényűzésben. Hogy hogyan
nyilatkozott meg Theodóra jelleme a kegyvesztettekkel szemben, ezt most fogom
elmondani; persze csak néhány példát említek, nehogy úgy tessék, végeláthatatlan
feladattal birkózom.

16

Amikor Amalasuntha elhatározta, hogy nem marad tovább a gótok közt és változtat az
életén, Bizáncba készült menni, ahogyan előző munkámban elmondtam, Theodóra
számításba vette az asszony előkelő származását, királyi rangját, tudta, hogy külseje
megnyerő, és hogy szándékai megvalósításában rendkívül elszánt. Veszedelmesnek
ítélte Amalasuntha nagyszerű, férfira valló, kivételes tulajdonságait, ugyanakkor meg
tartott is saját férje ingatagságától. Féltékenységét nem árulta el kicsinyes
akadékoskodással, hanem elhatározta, hogy halálos ármányt sző ellene. Rövidesen
rávette férjét, hogy Petrost kísérők nélkül Itáliába küldje követnek. Amikor ez útra kelt,
utasításokat kapott Iustinianostól, ezeket munkám megfelelő részében elmondtam, azt
azonban nem árulhattam el ott a császárnétől való félelmem miatt, hogy valójában mi
történt. Theodóra csak egy utasítást adott neki: tétesse el láb alól minél előbb a nőt.
Azzal kecsegtette a követet, hogy óriási jutalom vár rá, ha teljesíti a feladatot. Petros
megérkezett Itáliába (ilyen az emberi természet, tétovázás nélkül tör jogtalan
gyilkosságra, ha valamilyen rang vagy nagy kincsek reménye csalogatja), és rávette
Theodatast – hogy mivel, azt nem tudom – Amalasuntha megöletésére. Jutalmul Petros
elnyerte a magisteri méltóságot, igen nagy hatalmú és mindenkinél jobban gyűlölt
személy lett. Így végződött Amalasuntha esete.
Iustinianosnak volt egy írnoka, név szerint Priskos, nagyon alávaló ember, igazi
"paphlagón". Jellemét tekintve épp összeillett a gazdájával, akit szeretett is nagyon, és
meg volt győződve, hogy hasonló érzelmekre talál nála. Így aztán Priskos görbe utakon
igen rövid idő alatt jókora vagyonra tett szert. Theodóra azonban bepanaszolta őt a
férjénél, hogy öntelten viselkedik és szembeszegül az akaratával. Eleinte nem ért el
semmit, kis idő múlva azonban, a tél derekán hajóra ültette és egy általa kijelölt helyre
vitette Priskost, lenyíratta a haját, és akarata ellenére arra kényszerítette, hogy pap
legyen. A császár meg úgy tett, mintha sejtelme sem lenne az eseményekről, nem kutatta,
a világnak melyik részén lehet Priskos, sőt eszébe sem jutott többé, csak üldögélt némán,
mintha letargiába esett volna, de azért vagyonát mind elvette, s csak valami kis részt
hagyott meg neki.
Theodóra egyszer gyanúba került, hogy emésztő vágyat érez egyik szolgája, név
szerint Areobindos, egy barbár származású, de jóképű és fiatal legény iránt, akit
történetesen kincstárnoknak tett meg. Hogy a gyanút eloszlassa, azon nyomban
kegyetlenül megkínoztatta vétlen szolgáját, bár – mint mondják – őrülten szerelmes volt
bele; hogy azután mi lett Areobindos sorsa, arról semmit sem tudunk, s nem is látta őt
senki mind a mai napig. Mert ha Theodóra titokban akarta tartani valamilyen
cselekedetét, arról senki nem tudott és senki nem beszélt. Hiába ismerte valaki a titkot,
nem merte elárulni még a saját rokonainak sem, s hiába akarta valaki megtudni, nem
mert kérdezősködni, bármennyire kíváncsi volt is. Mióta emberek élnek a földön,

Prokopios: Titkos történet Oldal: 32

zsarnokoktól még nem féltek ennyire, mivel senki vétsége nem maradhatott előttük
észrevétlenül. Besúgók sokasága jelentette Theodórának, mi hangzott el és mi történt a
piacon és az otthonokban. Ha mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy köztudottá
váljon a vétkesre kiszabott büntetés, a következőképpen járt el. Magához hívatta az
illetőt, s ha az előkelők közé tartozott, tanúk nélkül átadta őt az egyik szolgájának, csak
egynek, s megparancsolta neki, hogy szállítsa el a római birodalom határvidékére. Késő
éjszaka a szolga hajóra rakta a megbilincselt és ruhákkal letakart elítéltet. Amikor
megérkeztek oda, ahová rendelte az asszony, a legnagyobb titokban átadta egy erre a
szolgálatra alkalmas személynek, s távozása előtt még a lelkére kötötte, őrizze a lehető
legszigorúbban és ne merészeljen beszélni róla senkinek, míg vagy meg nem könyörül
rajta a császárné, vagy meg nem hal a szerencsétlen, miután hosszú éveken át halálra
kínozták, és tönkretették a börtönélet szenvedései.
A zöldek egyik párthíve, Basianos, jó családból származó fiatalember volt; Theodóra
őiránta is haragra gerjedt, mert az ifjú szidalmazta őt. Ezért Basianos (aki értesült a
császárné haragjáról) az arkangyal templomába menekült. Theodóra azonnal fölhívta rá
a városi praefectus figyelmét, de nem sértő szavai miatt kívánt vádat emelni ellene,
hanem pederasztiával rágalmazta meg. A hatóság Basianost elvitette a templomból, és
elviselhetetlen testi büntetéssel sújtotta. Látván, hogy egy szabad ember, aki korábban
jómódban élt, ilyen balsorsra jutott, az egész nép mindjárt megsajnálta őt a
szenvedéseiért, és jajszavak közepett égig ható kiáltozással kért kegyelmet az ifjúnak.
Theodóra azonban még súlyosabb büntetést szabott ki rá: kiheréltette és bírósági
tárgyalás nélkül kivégeztette, a vagyonát pedig elkoboztatta a kincstárral. Így, ha ez a nő
indulatba jött, a szentély megszűnt menedékhely lenni, a kegyvesztettet nem menthette
meg sem a törvény tiltó szava, sem városának a könyörgése; egyáltalán semmi sem
állhatott Theodóra útjába.
Gyűlölte Diogenést is, mivel a zöldek közé tartozott. Ez kellemes ember volt, mindenki
szerette, még a császár is, mindennek ellenére Theodóra igyekezett ráfogni, hogy
homoszexuális. Megnyerte Diogenés két szolgáját, és vádlónak meg tanúnak állította
őket a gazdájuk ellen. A vizsgálat nem a szokásos módon titokban, a nyilvánosság teljes
kizárásával folyt, hanem nyílt tárgyaláson, s tekintettel Diogenés társadalmi helyzetére,
sok tekintélyes személyt jelöltek ki bírának. Mivel a gondosan eljáró bíróság a szolgák
vallomását nem találta elegendő indoknak az ítélet kimondására – többek között
rabszolga mivoltuk miatt sem –, Theodóra bezáratta Diogenés egyik közeli barátját,
Theodosiost az erre a célra használt zárkákba. Itt megkörnyékezte Theodosiost sok jó
szóval és sok gyötréssel. Mivel azonban nem jutott vele semmire, a füle táján
marhabőrszíjat tekertek Theodosiosnak a feje köré, s Theodóra parancsára elkezdték a
szíjat csavarással megszorítani. Theodosios úgy érezte, kiugrik a szeme, s már nincs is a
saját helyén, mégsem volt hajlandó olyasmit hazudni, ami nem történt meg. Így azután a
bíróság bizonyíték hiányában fölmentette Diogenést, a város lakossága pedig erre
valóságos népünnepélyt tartott.

17

Ez az eset tehát így ért véget. Azt, amit Belisarios, Phótios és Buzés ellen elkövetett, már
elmondtam munkám elején.
Két szélsőséges kék, származásra kilikiai, nagy zűrzavart keltve megtámadta Második
Kilikia tartomány kormányzóját, Kallinikost; bűnös módon kezet emelt rá, s lovászát, aki
ott állt mellette és megpróbálta gazdáját megvédeni, a kormányzó és az egész nép szeme

Prokopios: Titkos történet Oldal: 33

láttára megölte. Kallinikos kivégeztette a támadóit, akikre a bírósági tárgyaláson ezen
kívül sok más gyilkosság is rábizonyult. Amikor Theodóra erről értesült, azzal tüntetvén,
hogy a kékeket támogatja, a még hivatalban lévő kormányzót minden indok nélkül
karóba húzatta a gyilkosok sírja mellett. A császár színleg sírva gyászolta a megöltet, és
duzzogva félrevonult. Sokszor fenyegetőzött ugyan, hogy megbünteti e tett végrehajtóit,
de nem tett semmit; a halott vagyonát azonban nem átallta magának elrabolni.
Theodórának még arra is volt gondja, hogy büntetéseket találjon ki a testükkel vétő
nők ellen. Összeszedetett például több, mint ötszáz utcanőt, akik három obolosért
folytatták mesterségüket a piac közepén, csak épp hogy a megélhetésükre fussa. Mindet
átküldte a szemközti partra és a "Bűnbánat" nevű kolostorba záratta, hogy kénytelenek
legyenek életüket megváltoztatni. Többen közülük éjszaka a mélybe vetették magukat, s
így szabadultak meg a rájuk erőszakolt változástól.
Élt Bizáncban két nővér; nemcsak az apjuk volt consul, s három nemzedéken át az
elődeik, hanem őseik révén is a legelőkelőbb senatori vérből származtak. Férjhez
mentek, majd a házastársaik halála után özvegysorba jutottak. Theodóra mindjárt
kiválasztott nekik egy-egy közönséges és kiállhatatlan alakot, s a két nőt, arra
hivatkozván, hogy erkölcstelenül élnek, össze akarta házasítani velük. Hogy ez be ne
következzék, a nők a Hagia Sophia szentélyébe menekültek, s a keresztelőkápolnában
teljes erejükkel belekapaszkodtak a medencébe. A császárné azonban akkora kényszert
alkalmazott, annyi gyötrelmet okozott nekik, hogy az ennek következtében elviselt
szenvedéseket, csak szabadulhassanak tőlük, szívesen fölcserélték a házassággal. Bizony,
Theodóra számára nem létezett olyan hely, amit be ne szennyezett, meg ne sértett volna.
A két nő tehát akarata ellenére, messze rangon alul, nyomorult koldusokkal házasságot
kötött, holott arisztokrata kérőik is voltak. Az anyjuk, maga is özvegyasszony, még csak
sírni sem mert, vagy a gyalázat miatt panaszkodni, amikor az esküvőn részt vett. Később
Theodóra, bűnét jóváteendő, kárpótolta őket – a közéletet sújtó szerencsétlenséggel:
mindkét férjet kinevezte főtisztviselőnek. A nővérek számára ez sem volt vigasztalás,
viszont a két férfi elviselhetetlen és jóvátehetetlen károkat okozott szinte minden
alattvalónak, amint a későbbiek során majd elmondom. Mert Theodóra nem törődött
sem a kormány, sem az állam méltóságával, de semmi mással sem, csak azzal, hogy
keresztülvigye az akaratát.
Még színésznő korában egyszer teherbe esett az egyik szeretőjétől. Túl későn vette
észre a bajt; mindent elkövetett, amit szokott, hogy elvetéljen, de semmi úton-módon
nem tudta megölni az alkalmatlan magzatot, mivel kis híján már emberformája volt. Így
hát, mivel ez nem sikerült neki, fölhagyott a próbálkozással, és kényszerből megszülte.
Amikor az újszülött apja látta, mennyire nyugtalanítja és elkeseríti Theodórát, hogy anya
lévén a továbbiakban nem kereshet olyan jól a testével, s azt is jól sejtette, hogy meg
akarja ölni a csecsemőt, magához vette a gyermeket, s mivel fiú volt, a Ióannés nevet
adta neki. Aztán szülőföldjére, Arábiába utazott. Ióannés már fiatalember volt, amikor
apja közeledni érezte a halálát, és elmondott neki mindent az anyjáról. Miután az apja
eltávozott az élők sorából, a fiú mindenben megadta neki a végtisztességet, kis idő múlva
pedig Bizáncba ment, és elmondta a dolgot azoknak, akik naponta anyja elé járultak.
Ezek abban a hiszemben, hogy a nő úgy fog gondolkodni, ahogyan az az emberi
természetnek megfelel, jelentették neki, hogy eljött a fia, Ióannés. A nő azonban
megijedt, hogy a hír tudomására jut a férjének, és maga elé rendelte a fiát. Alighogy a
szeme elé került, átadta az egyik szolgájának, akire az ilyen feladatokat rá szokta bízni.
Hogy miképpen tüntették el az élők közül a szerencsétlent, azt nem tudom megmondani,
de nem látta őt senki mind a mai napig, még a császárné halála után sem.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 34

 Ebben az időben szinte minden asszony feslett életet élt. Korlátlan szabadsággal
vétkeztek a férjük ellen, emiatt semmiféle veszedelem vagy baj nem érte őket, hiszen
még azokat sem büntették meg, akiket rajtakaptak a házasságtörésen. Az ilyen rögtön a
császárnéhoz fordult, s a szerepek fölcserélődtek: az asszony emelt teljesen alaptalanul
vádat és állította bíróság elé a férjét. A férjekre meg – ha nem bizonyult is rájuk semmi –
az várt, hogy kétszeresen vissza kellett fizetniük a hozományt, megkorbácsolták, s
gyakran még börtönbe is hurcolták őket, ezután pedig megint nézhették, hogyan
cicomázza magát házasságtörő nejük, s hogyan ölelgetik a szeretői még gátlástalanabbul.
Sokuk szeretője még elismerést is szerzett magának ezzel a működésével. Éppen ezért a
legtöbb férj, bár felesége szörnyűségeket követett el ellene, csöndben maradt és nagyon
örült, hogy elkerüli a korbácsolást, szabadjára engedte a feleségét, és meghagyta abban a
hitben, hogy a bűnéről senki sem tud.
Theodóra mindent a, maga feje szerint akart irányítani az állami életben. (Ő nevezte
ki a főtisztviselőket és a főpapokat, csupán arra ügyelt árgus szemekkel a jelöltek
elbírálásánál, hogy a méltóságra kijelölt személy ne legyen derék és becsületes ember,
vagy olyasvalaki, aki nem lesz képes végrehajtani a császárné utasításait. A házasságok
kötését valamiféle isteni mindent hatósággal irányította. Nagyon önkéntes
házasságszerződést az emberek korábban soha nem kötöttek. Minden férfinak egyszer
csak lett felesége, de nem azért, mert megtetszett neki, ahogyan ez még a barbároknál is
szokásos, hanem mert Theodóra elhatározta. Viszont ugyanígy jártak az eladó lányok is;
hiába tiltakoztak, kénytelenek voltak férjhez menni. Gyakran a nászszobából vitette el a
menyasszonyt, s a vőlegénynek semmi magyarázatot nem adott, csak annyit vetett oda
mérgesen, hogy ki nem állhatja a lányt. Így tett többek között León referendáriusnak,
meg Satorninosnak, Hermogenés magister fiának a menyasszonyával is. Satorninosnak
egyik unokahúga volt a menyasszonya, egy jól nevelt és bájos hajadon, akit még a lány
apja, Kyrillos jegyzett el vele Hermogenés halála után. Már készen állt a nászszobájuk,
amikor Theodóra őrizetbe vette a vőlegényt. Egy másik nászszobába vitték, s a
fiatalember nagy sírás és panaszkodás közepette Chrysomailó lányát vette feleségül.
Chrysomailó maga korábban táncosnő volt, továbbá prostituált, ebben az időben pedig
egy másik Chrysomailóval és Indaróval együtt a császári palotában élt; itt phallos és
színház helyett államügyekkel foglalkoztak. Mármost Satorninos a nászéjszakán rájött,
hogy a lány régen elvesztette a szüzességét. Egyik barátjának elárulta, hogy "használt
állapotban" vette el. Amikor ez a megjegyzés Theodóra fülébe jutott, megparancsolta a
szolgáinak, kapják föl a földről Satorninost, akár egy iskolásgyereket, s "öntelt
finnyásságáért, amihez nincs joga", jól elverette a hátát, s figyelmeztette, hogy ne
fecsegjen.
Hogy hogyan intézte el a kappadokiai Ióannést, azt korábbi munkámban elmondtam.
Ezt azért tette, mert gyűlölte Ióannést, de nem az állam ellen elkövetett vétkeiért (ezt
bizonyítja, hogy azok közül, akik később még szörnyűbb tetteket követtek el az
alattvalók ellen, senkivel sem bánt így), hanem azért, mert sok kérdésben szembe mert
szállni ezzel a nővel, sőt be is vádolta őt a császárnál, úgyhogy kis híján ellene fordult a
férje. Te hát, amint mondtam, elsősorban itt kell elmondanom az események legigazibb
okait. – Midőn tehát Ióannést Egyiptomban Fogságban tartotta, s az elszenvedte már
mindazt, amit korábban elmondtam vele kapcsolatban, Theodóra még ekkor sem tudott
betelni a szerencsétlenre kiszabott büntetésekkel, hanem fáradhatatlanul hamis tanúkat
keresett ellene. Négy év múlva sikerült rábukkannia a kyzikosi zöldek bandájának két
tagjára, akik állítólag részt vettek a püspök elleni támadásban. A császárné megdolgozta
őket: hízelgett, érvelt, fenyegetett, s az egyik rémületében és az ígéretek csábítására a
gyilkosság vérbűnét Ióannés nyakába varrta. A másik azonban sehogyan sem akart

Prokopios: Titkos történet Oldal: 35

szembefordulni az igazsággal, bár a kínvallatás annyira meggyötörte, hogy szemlátomást
bármely pillanatban meghalhatott. Ezzel az ürüggyel tehát semmilyen úton-módon nem
sikerült Ióannést megöletnie, a két fiatalembernek azonban levágatta a jobb kezét, az
egyiknek azért, mert nem volt hajlandó hamisan tanúskodni, a másiknak meg azért, hogy
ne derüljön teljes világosság a cselszövényre. Bár ezek az események a széles
nyilvánosság előtt folytak, Iustinianos úgy tett, mintha egyáltalán nem tudna az egészről.

18

Hogy nem ember volt, hanem – mint mondják valamiféle emberbőrbe bújt démon, erre
következtethetünk, ha fölmérjük, mekkora szenvedéseket okozott az emberiségnek. Az
okozó hatalma ugyanis az okozat mindent fölülmúló méretében nyilvánul meg. Pontosan
ugyan, azt hiszem, senki sem képes megállapítani az általa elpusztítottak számát,
legföljebb az isten. Előbb megszámlálná valaki, gondolom, a homokszemeket, mint a
császár áldozatait. Nagyjából számba véve azokat a területeket, amelyek
elnéptelenedtek, nekem az a véleményem, hogy milliárdnyian pusztultak el.
Az óriási kiterjedésű Afrika például annyira lakatlanná vált, hogy ritka és említésre
méltó esemény, ha hosszú utazás során szembetalálkozunk egy emberrel. Pedig itt
nemrég nyolcvanezer vandál fegyveres élt, asszonyaiknak, gyermekeiknek és
szolgáiknak számát meg ki tudná fölbecsülni? S hogy hány afrikai lakott azelőtt e
városokban, hány végzett földművesmunkát, hány élt a tengerből (aminek magam is élő
szemtanúja lehettem) – ugyan ki tudná megállapítani valamennyiük létszámát? Mórok
még náluk is többen éltek itt, s ezek feleségeikkel és gyermekeikkel együtt mind
elpusztultak. sok római katonának is, és azoknak, akik nyomukban Bizáncból ide jöttek,
föld borítja tetemét. Ezért ha valaki azt állítja, hogy Afrikában ötmillió ember pusztult el,
szerintem meg sem közelíti a valóságot. Mindennek az volt az oka, hogy Iustinianos
rögtön a vandálok legyőzése után nem törődött a tartomány fölötti uralma
megszilárdításával, s nem gondoskodott arról, hogy a jólét biztosítása az alattvalók
szilárd hűségén alapuljon, hanem késlekedés nélkül azonnal visszarendelte Belisariost,
akit teljesen alaptalanul lázadással gyanúsított csak azért, hogy ezután tetszése szerint
rendelkezzék Afrikával, s az egészet zsákmányul ejtse és kirabolja. Természetesen
nyomban földmérőket küldött, és igen súlyos, korábban ismeretlen adókat vetett ki. A
földbirtokok közül a legszebbeket kisajátította magának, az ariánusokat pedig eltiltotta a
náluk szokásos szentségektől. Hátralékban maradt a katonák zsoldjával, s más módon is
sanyargatta őket. Ennek következtében lázadások támadtak, melyek hatalmas
katasztrófába torkolltak. De hát ő sohasem tudta beérni a meglévővel; természete arra
ösztönözte, hogy fölforgasson és összezavarjon mindent.
Itália, melynek területe legalább háromszorosa Afrikáénak, mindenfelé még annál is
nagyobb mértékben elnéptelenedett. Így elég pontosan meg lehet állapítani az itt
elpusztultak számát is. Az Itáliában bekövetkezett bajok okát már az imént előadtam, ti.
Iustinianos itt is elkövette mind azt a hibát, amit Afrikában. Ráadásul ide küldte még az
úgynevezett számvevőket is, s hamarosan mindent földúlt és tönkretett. A háború előtt a
gótok hatalma a gallok földjétől egészen Dakia határáig terjedt, ahol Sirmion városa van.
Miután a római sereg megérkezett Itáliába, a gall tartományokat és a venetusok
földjének nagy részét a germánok foglalták el, Sirmion és környéke pedig a gepidák
kezén van. Ám az egész terület – röviden szólva – teljesen lakatlan; a lakosokat részben a
háború pusztította el, részben a dögvész, meg a háború nyomában járó éhínség.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 36

 Az illíreket és egész Thrakét, vagyis az Adriai-tengertől egészen Bizánc elővárosáig
terjedő területet, amelyhez Hellas és a chersonnésosiak földje is tartozik, Iustinianos
uralomra lépte óta szinte minden évben lerohanják a hunok, a szlávok és az antok, s
jóvátehetetlen károkat okoznak az ottani lakosoknak. Véleményem szerint több mint
kétszázezerre tehető azoknak a rómaiaknak a száma, akiket e vidéken egy-egy betörés
alkalmával megöltek vagy rabságba hurcoltak, úgyhogy szerte az egész vidék valóban
"szkíta pusztasággá" vált. Ez volt a háború következménye Afrikában és Európában.
A Keleten lakó rómaiakat Egyiptomtól Perzsia határáig ez alatt az egész idő alatt a
szaracénok támadták szüntelenül, s olyan súlyos pusztításokat okoztak, hogy az egész
arra eső vidék teljesen elnéptelenedett. Azt hiszem, nincsen olyan ember, aki
kutatásaival képes lenne kideríteni az így elpusztultak számát. A római birodalom más
részén négyszer törtek be Chosroés és a perzsák. A városokat lerombolták, és aki csak a
kezükbe került az elfoglalt városokban és a vidéken, azt megölték vagy magukkal
hurcolták. Ahol lecsaptak, ott a föld lakosok nélkül maradt. Mióta pedig Kolchisba is
betették a lábukat, ott a lázokon kívül a rómaiak is hullanak, mind a mai napig.
Persze a perzsák, a szaracénok, a hunok, a szlávok népe vagy a többi barbár sem
vonult el veszteség nélkül a római földről. A betöréseik során, de még inkább az
ostromokban és a csatákban, gyakran bajba kerültek, s ugyanúgy pusztultak maguk is,
mint a rómaiak. Mert nemcsak ezek, hanem szinte az összes barbár nép is ki volt téve
Iustinianos vérszomjának. Chosroés ugyan maga is gonosz ember volt, ám a háborúra
mindig Iustinianos adott neki okot, ahogyan munkám megfelelő helyén elmondtam.
Iustinianos ugyanis nem tudta tetteit az adott helyzethez igazítani, mindent rosszkor
cselekedett: béke és fegyvernyugvás idején álnokul újabb és újabb okokat keresett a
háborúra a szomszéd országok ellen; háború idején viszont érthetetlen lagymatagsággal,
sőt zsugorisága folytán felettébb vonakodva látott hozzá a katonai előkészületekhez.
Ahelyett, hogy ezzel törődött volna, a földöntúli dolgok vizsgálatába merült, az isten
természete foglalkoztatta. Nem hagyott föl a háborúval sem, mert vérszomjas gyilkos
volt, de ellenségein sem tudott fölülkerekedni, mert fukarságában nem teremtette elő a
szükséges feltételeket. Uralkodása idején ezért az egész földet bőségesen elborította az
emberi vér, a rómaiaké is meg szinte valamennyi barbár népé is. Röviden szólva ez
történt a háború ideje alatt a római birodalom egész területén.
Ha pedig számba vesszük a Bizáncban és minden egyes városban vívott belharcok
következményeit, azt hiszem, a mészárlás nem volt kisebb, mint a háborúban. Jog és a
bűntettekre kiszabott igazságos büntetés nem létezett; a császár a két párt közül az
egyiket támogatta, de a másik sem maradt nyugton. Ezek hátrányos helyzetük miatt,
azok meg elbizakodottságukban, elkeseredett, illetve vakmerő tetteket forgattak egyre a
fejükben. Hol tömegesen csaptak össze, hol kisebb csapatokban ütköztek meg, vagy ha
úgy adódott, egyes emberek ellen követtek el merényleteket. Harminckét éven át nem
mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy ne követtek volna el egymás ellen szörnyű
tetteket, és a városi praefectus is gyakran szabott ki halálos ítéleteket. A bűntettek
megtorlása azonban többnyire a zöldeket sújtotta. Ezenkívül a szamaritánusokra és az
úgynevezett eretnekekre kiszabott büntetések is vérrel árasztották el a római
birodalmat. Erre azonban most csak összefoglalóan utalok, mivel kissé följebb már
részletesen írtam róla.
Ilyen csapások érték az emberiséget a testet öltött démon uralkodásának idején; a
császári méltóság birtokában ezeket ő idézte elő. S most hadd mondjam el azokat a
bajokat is, melyeket titkos hatalmával, démoni természetének segítségével hozott az
emberekre. Mert az ő kormányzása alatt sok más szenvedés is sújtotta a római államot.
Némelyek szerint ezeket e gonosz démon jelenléte és működése okozta, mások szerint

Prokopios: Titkos történet Oldal: 37

az isten megharagudott e császár tettei miatt a Római birodalomra, és elfordulva tőle
szabad utat adott az öldöklő démonoknak sok ártalmas tettük végrehajtására. Edessát
elöntötte a Skirtos folyó, s mérhetetlen szenvedéseket okozott az ottani lakosoknak,
amint ezt később leírom. A Nílus meg nem tért vissza időben a medrébe, miután a
szokott módon kiáradt, s a lakosság egy részét ezzel tönkretette (erről fentebb írtam). A
Kydnos folyó, mely szinte egész Tarsost megkerüli, több napon át elárasztotta vizével a
várost, s nem húzódott vissza medrébe, míg jóvátehetetlen károkat nem okozott.
Földrengés pusztította el Kelet fővárosát, Antiochiát és a vele szomszédos Seleukeiát,
valamint a kilikiaiak híres városát, Anazaxbost. Ki tudná összeszámlálni, hányan
pusztultak el ezekben a városokban? Hozzátehetjük még Ibórt és fontos székhelyét,
Amaseiát, a phrygiai Polybotost meg a pisidiaiak Philomédé nevű városát, az épeirosi
Lychnidost, valamint Korinthost, csupa ősidők óta sűrűn lakott várost. Valamennyit
ebben az időben döntötte romba a földrengés, s velük együtt elpusztult szinte
valamennyi lakosuk. Azután meg a dögvész is felütötte fejét (ezt korábban már
megemlítettem), s az életben maradtaknak legalább a felét elvitte. Így hullottak az
emberek, mialatt Iustinianos irányította a római birodalmat, előbb kormányzóként,
később mint a császári hatalom birtokosa.

19

Most el fogom mondani, hogyan harácsolt össze Iustinianos minden kincset, de előbb
elbeszélek egy álmot, amelyet Iustinos uralkodásának elején látott az egyik előkelő.
"Álmomban – mesélte – Bizáncban valahol a Chalkédónnal szemben fekvő parton álltam
és láttam, hogy Iustinianos ott áll a tengerszoros közepén. Először a tenger vizét utolsó
cseppig kiitta, s úgy rémlett, lába már a szárazon áll, mivel a tengervíz nem ér fel odáig.
Azután másféle víz jelent meg ott, mely kétfelől, a csatornákból bugyborékolt elő, tele
mindenféle szennyel és hulladékkal, s ezt is egy huzamra kiitta, s a szoros medrét
kiürítette." Ezt mutatta az álomkép.
Amikor nagybátyja, Iustinos, az uralmat átvette, Iustinianosnak egy közpénzekben
bővelkedő állam került a kezébe. Anastasios ugyanis, aki a legelőrelátóbb és a
legtakarékosabb volt valamennyi császár közül, mielőtt életét befejezte volna, bőségesen
föltöltötte arannyal az összes kincstárat. Attól tartott ugyanis, hogy az utána következő
császár netán az alattvalókat fogja kifosztani, ha pénzszűkébe kerül – ami be is
következett. Az egész vagyont Iustinianos a lehető legrövidebb idő alatt eltékozolta,
részben értelmetlen tengerparti építkezésekre, részben a barbároknak adott
ajándékokra. Pedig azt hihette volna az ember, hogy száz évig is elég lesz még egy
nagyon könnyelmű császárnak is. A kincstárak, pénztárak és minden más császári
pénzek felügyelői szerint ugyanis Anastasios több, mint huszonhét évi uralkodása után
háromezerkétszáz kenténarion aranyat hagyott a kincstárban. Iustinos idején, aki kilenc
évig uralkodott, miközben Iustinianos az egész birodalomban fölfordulást és zűrzavart
idézett elő, törvénytelenül négyezer kenténarion arany folyt be az államkasszába.
Mindebből egyetlen garas sem maradt meg, mert még Iustinos életében elherdálta ez az
ember, ahogyan korábban elmondtam. S hogy saját uralkodásának egész idejében
mennyi pénzt sikerült jogtalanul megkaparintania és elherdálnia, arról teljes
képtelenség számot adni, kimutatást vagy összegezést készíteni. Soha el nem apadó
folyó módjára napról napra pusztította és magával ragadta alattvalói vagyonát, s
mindent azonnal a barbárokra árasztott.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 38

 Miután így gyorsan a nyakára hágott az állam vagyonának, az alattvalóira vetette a
tekintetét. Minden igaz ok nélkül rabolva és önkényeskedve sokakat megfosztott a
vagyonuktól, akiket gazdagnak tartottak Bizáncban és az egyes városokban, miután soha
el nem követett bűnök miatt bíróság elé állította őket. Volt, akit sokistenhittel vádolt
meg, másokat a keresztény hit valamelyik eretnek formájának követésével, volt, akit
pederasztiával, másokat meg istennek szentelt asszonyokkal folytatott
szerelmeskedéssel vagy másféle bűnös közösüléssel, ismét másokat belviszály
szításával, vagy a zöldek pártolásával, ellene elkövetett sértéssel vagy más egyébbel.
Vagy csak egyszerűen az örököse lett az elhunytaknak, adott esetben akár az élőknek is,
mintha örökbe fogadták volna. Ezek voltak legdicsőbb tettei. Azt már korábban
elmondtam, miképpen irányította az ellene kitört, Nikának nevezett felkelést úgy, hogy
egy csapásra az összes szenátor vagyonának örököse legyen, s azt is, hogy a felkelés előtt
sokukat egyénenként fosztott meg vagyonától.
Arra azonban egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy minden barbárt hatalmas
kincsekkel ajándékozzon meg, keletieket és nyugatiakat, Északon és Délen élőket,
egészen a brit szigetek lakosaiig és a világ bármely részén lakó törzsekig, kiknek
korábban még a hírét sem hallottuk, s akik előbb kerültek a szemünk elé, csak azután
tudtuk meg népük nevét. Ezek persze tudomást szereztek viselkedéséről, és a föld
minden részéről hozzá sereglettek Bizáncba. Ő pedig minden áldott nap gazdag
ajándékokkal bocsátott az útjára minden egyes barbárt; sohasem vonakodott, sőt
nagyon örült ennek, s pompás ötletnek tartotta, hogy a rómaiak gazdagságát
kiszivattyúzza és a barbárok közé vagy a tenger hullámaiba önti. Így lett minden barbár
nép a római birodalom egész gazdagságának a birtokosa: vagy a császártól kapták
ajándékba a kincseket, vagy végigzsákmányolták a római birodalmat, vagy a foglyaikat
adták vissza pénzért, vagy a fegyverszünetért szabtak vételárat. Világosan látó ember
számára ebben valósult meg az az álomkép, amelyikről az imént beszéltem.
Sikerült más módszereket is kieszelnie alattvalóinak fosztogatására; ezeket –
amennyire lehetséges – mindjárt el is mondom. Ezek tág lehetőséget adtak neki arra,
hogy – ha nem is egyszerre, hanem apránként – valamennyi alattvalójának vagyonát
elrabolja.

20

Először is Bizáncban a városi lakosság fölé legfőbb hatóságnak megtette a praefectust,

aki azután az évi adó fejében fölhatalmazta a kereskedőket, hogy áruikat tetszésük
szerinti áron árusítsák. Ez oda vezetett, hogy az itteni lakosok háromszoros árat fizettek,
amikor megvették a kívánt árucikkeket, de senki sem volt, akinél emiatt panaszt
emelhettek volna. Hatalmas kár keletkezett ebből. Mivel a jövedelemnek egy része az
államot illette, ebből akart meggazdagodni az illetékes méltóságviselő. Így aztán a
hivatal beosztottjai, akik rávetették magukat erre az alávaló pénzszerzésre, meg a
kereskedők, akik kihasználták a visszaélések lehetőségét, kíméletlenül megkárosították
a vevőket, nemcsak azzal, hogy többszörös árat számítottak fel, hanem azzal is, hogy
elmondhatatlan csalásokat követtek el az árucikkekkel.
Fölállított továbbá számos úgynevezett monopóliumot: áruba bocsátotta alattvalói
jólétét azoknak, akik készek voltak ennek az átkozott intézménynek a kiaknázására.
Átvette az érte járó vételárat, aztán hagyta, hogy kényük-kedvük szerint folytassák az
üzletet azok, akik megegyeztek vele. Ugyanez a bűnös eljárás folyt leplezetlenül a többi
méltósággal is. Mert ha a császár a zsákmány egy töredékét megkapta, a méltóságviselők

Prokopios: Titkos történet Oldal: 39

meg az egyes ügyosztályok vezetői már teljes lelki nyugalommal fosztogathatták a kezük
közé kerülő áldozatokat. Mintha e célra nem elégedett volna meg a régóta fennálló
hivatalokkal, az állam kárára további kettőt talált ki, holott korábban a városi praefectus
foglalkozott valamennyi keresettel. De hogy több legyen a besúgó, s hogy a mit sem vétő
embereket minél gyorsabban sújthassa súlyos testi büntetésekkel, ezért határozta el e
két hivatal megszervezését. Az egyiknek elvben a tolvajokkal kellett foglalkoznia, s a nép
praetora nevet kapta; a másik feladata az volt, hogy szünet nélkül üldözze a
pederasztákat és a törvénytelenül közösülőket, továbbá azt, aki nem orthodox módon
tiszteli az istent; ennek a quaesitor nevet adta. Mármost a praetor ha a lopott holmik
között nagyobb értékre bukkant, kötelességszerűen a császárhoz vitte, minthogy –
úgymond – nem lehet tudni, ki volt a tulajdonosa. Így a legdrágább kincsek mindig a
császárnak jutottak. A quaesitor meg, ha elítélt egy bűnöst, a vagyonából kiválasztott
valamit és a császárnak adta, de azért ő is megszerezte a maga jogtalan hasznát a más
vagyonából. E két méltóságviselő hivatalnokai nem kerestek panasztevőket, nem
állítottak tanúkat a történtekről, mindvégig vádemelés és bizonyítás nélkül, a
legnagyobb titokban végeztették ki és fosztották meg vagyonuktól azokat, akik a kezük
közé kerültek.
Később aztán ez a szörnyeteg úgy intézkedett, hogy e két méltóságviselő és a városi
praefectus válogatás nélkül minden peres üggyel foglalkozzék. Felszólította őket,
versengjenek, melyikük tud rövidebb idő alatt több embert elpusztítani. Azt mondják,
egyikük nyíltan megkérdezte tőle, kire tartozik az ügy kivizsgálása, ha valakit mind a
három hatóságnál bevádolnak. "Arra – felelte rögtön –, amelyik előbb intézkedik, mint a
többi."
Felelőtlenül bánt az úgynevezett quaestor méltóságával is, holott úgyszólván az
összes korábbi uralkodó megkülönböztetett figyelmet szentelt annak, hogy e tisztség
betöltői széles műveltségű, a jogtudományban kiváltképp jártas, bölcs férfiak legyenek, s
a megvesztegethetőség gyanúja se férjen hozzájuk, minthogy súlyos veszély az egész
állam számára, ha e tisztségviselők akár tudatlanok valamiben, akár kapzsik. Iustinianos
először Tribónianost nevezte ki quaestornak; az ő viselt dolgairól az előzőkben bőven
volt szó. Miután Tribónianos eltávozott az élők sorából, vagyonának egy részét elvette,
bár fia és nagyszámú unokája túlélte. Miután tehát elérkezett Tribónianos életének
utolsó napja, az afrikai Iunilost nevezte ki erre a méltóságra. Ez a jognak még csak a hírét
sem hallotta, mivelhogy nem is tartozott a rétorok közé. Tudott ugyan latinul olvasni,
görögül azonban sohasem tanult az iskolában, és nem is tudott jó görögséggel beszélni.
(Csakugyan, beosztottjai gyakran elnevették magukat, amikor nagy bátran görögre
fordította a szót.) A nemtelen vagyonszerzést hihetetlen buzgalommal űzte: egyáltalán
nem röstellte a császári rendeleteket a piacon árusítani, s habozás nélkül nyújtogatta
kezét a szembejövők elé egy arany statérért. Nem kevesebb, mint hét esztendeig
nevetett rajta a polgárság. Miután pedig, Iunilos élete is véget ért, a császár
Kónstantinost nevezte ki erre a méltóságra, aki értett ugyan a törvényekhez, de nagyon
fiatal lévén még nem szerzett tapasztalatokat törvényszéki küzdelmekben. Viszont nem
volt nála enyvesebb kezű, nagyobb pofájú ember a világon. Iustinianos nagyon
ragaszkodott hozzá, és hívei között a legjobban szerette, mert a császár nem röstellt
ennek az embernek a segítségével kincseket rabolni és ítéleteket osztani. Így hát
Kónstantinos rövid idő alatt nagy vagyon birtokosa lett, óriási fényűzéssel vette magát
körül, a fellegek közt járt és minden emberfiát lenézett. Még ha nagy összeget akart is
neki lefizetni valaki, valamelyik bizalmasának kellett átadnia, s így intézhette el, amit
akart. Személyesen azonban senki sem találkozhatott és nem is tárgyalhatott vele,
legfeljebb ha futva a császárhoz igyekezett, vagy épp távozott tőle, szintén nem lépésben,

Prokopios: Titkos történet Oldal: 40

hanem sebbel-lobbal, nagy sietve, nehogy az elébe járulók olyasmivel föltartsák, ami
nem hoz neki pénzt.

21

Így intézte ezeket az ügyeket a császár. A praefectus praetorio évente több mint
háromszáz kenténariont szedett be a közadókon fölül. Aerikonnak (levegő-adónak) hívta
ezt az adónemet, ezzel azt akarta, gondolom, kifejezni, hogy nem rendes és szokásos
adófajta, hanem a szerencse ajándékaképp mintegy a levegőből hullik az ölébe
szüntelenül, pedig inkább gonoszsága gyümölcsének kellett volna neveznie. E hivatal
viselői ezen a jogcímen egyre szabadabban folytatták az alattvalók fosztogatását.
Hangoztatták ugyan, hogy a pénzt átadják a császárnak, mégis ők maguk tettek szert
uralkodói gazdagságra, s közben a kisujjukat sem mozdították. Iustinianosnak eszébe
sem jutott megtorolni az üzelmeiket, csak az alkalmat leste, hogy mikor már garmadányi
kincset szereztek, valamilyen megcáfolhatatlan váddal az egész vagyonukat elvehesse.
Így tett kappadokiai Ióannésszal is. Mindenki, aki ebben az időszakban betöltötte ezt a
méltóságot, rövid idő alatt mérhetetlenül meggazdagodott. Csupán két kivétel volt:
Phókas, kiről korábban megemlékeztem, mint az igazság igen lelkiismeretes tisztelőjéről
– ez az ember ugyanis hivatalviselése során mindenfajta haszonszerzéstől tiszta maradt
–, és Bassos, aki később kapta meg e tisztséget. Persze egyiküknek sem sikerült hivatalát
csak egy évig is megtartania: mint tehetetlen és az alkalom megragadására képtelen
személyek néhány hónap után kicsöppentek a méltóságból. Nehogy azonban munkám a
végtelenségbe nyúljék azzal, hogy mindent külön-külön elbeszélek: a többi bizánci
főhivatalban is ugyanez volt a helyzet.
A római birodalom egész területén pedig a következőképpen járt el Iustinianos.
Kiválasztotta magának az emberek leghitványabbjait, s hogy tönkretegyék, nagy
összegekért eladta nekik a hivatalokat. Tisztességes embernek, vagy akibe csak egy
csöpp értelem szorult, eszébe sem jutott volna saját pénzét odaadni azért, hogy
ártatlanokat kifoszthasson. A pénz fejében a császár olyan hatalomra juttatta ügyfeleit,
hogy bármit megtehettek az alattvalókkal. Így aztán módjukban állt az egyes vidékeket s
velük együtt a lakosokat is tönkretenni, ők maguk pedig hamar meggazdagodtak. A
városok vételárát bankoktól vették kölcsön magas kamatra, s lefizették az eladónak;
amikor aztán megérkeztek a városaikba, az alattvalók sanyargatásának minden
módszerét kipróbálták. Semmi más nem érdekelte őket, csak az, hogy törlesszék
adósságukat a hitelezőknek, s hogy egyhamar a leggazdagabbak közé számítsanak.
Foglalkozásuk semmi veszéllyel nem járt, sőt inkább dicsőséget hozott rájuk, ha azok
közül, akik a kezük közé kerültek, minél több embert sikerült minden igaz ok nélkül
megölniük és kifosztaniuk. A "gyilkos" és a "rabló" szó az ő használatukban a
"tettrekész" jelentést vette föl. Amelyik tisztségviselőről aztán Iustinianos megtudta,
hogy dúsgazdag lett, azt különböző ürügyekkel hálójába ejtette, és rövidesen egyetlen
intézkedéssel minden pénzét elkobozta.
Később törvényben írta elő, hogy a hivatalba lépő tisztviselők esküdjenek meg:
tartózkodni fognak mindenfajta tisztességtelen haszonszerzéstől, s a hivatalért nem
fognak sem pénzt adni, sem elfogadni. Az esküt a régi íróknál található mindenféle
átokkal toldotta meg arra az esetre, ha valaki áthágná az előírást. De még egy év sem telt
el a törvény kihirdetése után, s ő maga vette semmibe az előírást, az átkokat, de még a
tettéből ráháramló szégyent is, s nem titkon, hanem a széles nyilvánosság előtt megint

Prokopios: Titkos történet Oldal: 41

fesztelenül beszedte a hivatalok vételárát. S a hivatalt vásárlók esküjüket megszegve
még inkább elraboltak mindent, mint azelőtt.
Később még más, hihetetlen intézkedést is kieszelt. Elhatározta, többé nem bocsátja
áruba úgy, mint azelőtt, azokat a méltóságokat, amelyek véleménye szerint a legtöbbet
értek Bizáncban és a többi városban, hanem fizetett tisztviselőket keresett és nevezett ki
azzal a meghagyással, hogy a mindenkori fizetésért szolgáltassák be neki az egész
prédájukat. Ezek tehát megkapták a bérüket, s minden vidékről begyűjtöttek és elvettek
mindent nyugodtan. Fizetett közhatalom grasszált, s kormányzás címén az alattvalókat
fosztogatta. Vagyis egész uralkodása alatt a császár pontosan azokat állította az ügyek
élére, akik a szó igaz értelmében országos gazemberek voltak. E gonosz célját mindig
sikerült elérnie. Amikor az első gonosztevőket az állam élére állította, s a hatalom adta
lehetőség napfényre hozta aljas jellemüket, ugyancsak csodálkoztunk, hogy az emberi
természet ilyen gonoszságra vetemedhet. De mikor aztán bizonyos idő elteltével mások
váltották fel őket a hivatalban, ezek nagy fölénnyel még túl is tudtak tenni rajtuk. Az
emberek zavartan kérdezgették egymástól, miként lehetséges, hogy azok, akik az elébb a
legalávalóbbnak látszottak, érthetetlen módon mintha derék és becsületes emberek
lettek volna tetteikben, miután ennyire elmaradnak az utódaik mögött. A harmadik
aztán a másodikat szárnyalta túl mindenfajta gonoszságban, utána meg a még újabbak
biztosították elődeiknek a "derék" elnevezést a vádiratok terén bevezetett újításaikkal.
Ahogy egyre tovább tartott ez a szomorú helyzet, mindenki a tényekből tanulta meg: az
emberi gonoszság a végtelenségig növekedhet; ha pedig hasznosítja elődeinek
tapasztalatait, és a szabad lehetőség meggyőzi, hogy bárkit tönkretehet, folytonosan
eléri azt a fokot, melyet az áldozatai el sem tudnak képzelni. Így állt a dolog a rómaiak
tisztségviselőivel.
Amikor ellenséges hun sereg fosztogatta a római birodalmat és elhajtotta a
lakosságot, a thrákiai és illíriai csapatok parancsnokai pedig a visszavonuló ellenség
megtámadására készültek, gyakran le kellett mondaniuk a tervükről, mert Iustinianos
utasításaiban azt olvasták, hogy tilos megtámadniuk az ellenséget, akik
"nélkülözhetetlen szövetségesei a rómaiaknak" például a gótok vagy más ellenség ellen.
Ezért hát ezek a barbárok ellenségekhez illő módon kirabolták és rabságba hurcolták a
vidék római lakosságát, viszont a zsákmánnyal és a rabszolgákkal mint a rómaiak
barátai és szövetségesei vonultak haza. Az itteni parasztok, rabul ejtett feleségeik és
gyermekeik után vágyódva, többször összeverődtek és megtámadták a visszavonuló
ellenséget, sokat meg is öltek közülük, és sikerült elvenniük tőlük lovaikat meg az egész
zsákmányt. Csakhogy következményképen kellemetlen helyzetbe kerültek: a bizánci
kiküldöttek készek voltak őket szemrebbenés nélkül bántalmazni, megcsonkítani és
pénzbüntetéssel sújtani, míg csak a barbároktól elvett összes lovat át nem adták.

22

Amikor a császár és Theodóra megbuktatta a kappadokiai Ióannést, mást akartak a

helyébe állítani e méltóságra. Közös fáradozásuk arra irányult, hogy nála nagyobb
gonosztevőt találjanak. Körülnéztek a zsarnokuralom megfelelő eszköze után,
kifürkészték a jelöltek minden gondolatát, hogy még eredményesebben pusztíthassák
alattvalóikat. Ióannés utódául átmenetileg Theodotost nevezték ki a hivatal élére, aki
nem volt ugyan tisztességes ember, de mégsem nyerte meg eléggé a tetszésüket. Később
azután mindenütt folytatták a kutatást. Puszta véletlen folytán bukkantak rá egy Petros
nevű szír pénzváltóra, akinek a mellékneve Barsymés volt. Egykor a pénzváltóasztal

Prokopios: Titkos történet Oldal: 42

mellett ülve húzott foglalkozásából szennyes hasznot Petros, mert remekül értett ahhoz,
hogyan kell eltüntetni a pénzérméket, s ujjának fürgeségével elkábította a mindenkori
ügyfeleket. Játék volt megkárosítania minden útjába akadót, ügyesen esküdöznie, ha
rajtakapták, s pimasz nyelvével feledtetnie ujjainak galád mesterkedéseit. Miután
fölvették a praefectus hivatalnokai közé, féktelensége olyan méreteket öltött, hogy
megnyerte Theodóra tetszését, s a császárné gonosz terveinek szolgálatában
könnyűszerrel teljesítette a leglehetetlenebb feladatokat is. Ezért Theodotost, akit a
kappadokiai után neveztek ki, rövidesen leváltották hivatalából, s helyébe Petrost tették;
ő minden kívánságukat teljesítette. Sohasem látszott rajta szégyenkezés vagy félelem,
noha minden járandóságuktól megfosztotta a katonákat. Sőt áruba bocsátotta a
hivatalokat is, még nagyobb mértékben, mint azelőtt: leszállított áron adta annak, aki
nem röstellte a bűnös pénzkeresetet, s közben szó szerint arra biztatta a hivatalok
vásárlóit, hogy rendelkezzenek kedvük szerint az alattvalók életével és vagyonával.
Mihelyt letette valaki a hivatal vételárát, megvolt a föl-hatalmazása a fosztogatásra és
más erőszakos vagyonszerzésre. Az államigazgatás vezetőjétől indult ki az emberi életek
áruba bocsátása; ő kötött szerződést a városok elpusztítására. A bíróságok előkelői
között és a piaci tömegben törvényesített rabló járt körül, aki eljárásának indokául a
tisztsége áraként lefizetett összeg begyűjtését hozta föl, s a bűnös tettek számonkérésére
nem volt semmi remény. Voltak ugyan tisztességes hivatali beosztottjai is szép számmal,
de valamennyi közül mindig a legromlottabbakat emelte magához. Ezt a bűnös
gyakorlatot azonban nem egyedül ő folytatta, hanem azok is, akik előtte és utána viselték
a méltóságot.
Ilyen visszaélés folyt az úgynevezett magister hivatalában is, a palota, továbbá az
államkincstár, a császári magánvagyon és a koronabirtokok mindenkori ügyintézői
között, egyszóval Bizánc és a többi város valamennyi hivatalában. Mióta ugyanis ez a
zsarnok irányította a politikát, indokolás nélkül elvették a hivatalok beosztottjainak a
fizetését, hol ő maga, hol az illető főtisztviselő, s az alárendelteknek az egész uralkodása
alatt koldusszegényen és hitvány szolgaként kellett a rendelkezésükre állni.
Egyszer rendkívül sok gabonát szállítottak Bizáncba. Amikor nagy része már elrohadt,
kiutalta a keleti területeken fekvő városoknak, mindegyiknek arányosan, bár emberi
táplálkozásra nem használhatták. Kiutalta, mégpedig nem olyan áron, amennyiért a
legjobb minőségű gabonát árulják, hanem sokkal drágábban. Az átvevők az uzsoraárak
miatt hatalmas összegeket voltak kénytelenek fizetni, aztán önthették a gabonát a
tengerbe vagy egy csatornába. Mivel pedig a raktárakban még nagy tömeg jó minőségű,
meg nem rohadt gabona is hevert, elhatározta, hogy a legmagasabb áron ezt is eladja
olyan városoknak, melyek szűkében vannak a gabonának. Így a kétszeresét szedte be
annak az összegnek, melyet előzőleg a kincstár a termelőknek ezért a gabonáért
kifizetett. A következő évben azonban a termés nem volt ugyanilyen kedvező, s a
gabonaflotta a szükségesnél kisebb rakománnyal futott: be Bizáncba. A válságos
helyzetben Petros bajba került, s a bithyniai, phrygiai és thrákiai birtokoktól akart nagy
mennyiségű gabonát vásárolni. Kötelezték az ottani lakosokat, hogy a szállítmányt nagy
fáradsággal elfuvarozzák a tengerpartig, a tengeren veszélyek közepette szállítsák
Bizáncba, s végül vételár címén fogadjanak el tőle egy csekély összeget. Oly nagy volt a
ráfizetésük, hogy örültek, ha engedélyt kaptak arra, hogy a gabonát egy állami
intézménynek adományozzák, s az engedélyért egy további összeget lefizessenek. Ez a
közteher az úgynevezett beszolgáltatás. Ide még így sem gyűlt össze a szükségletnek
megfelelő mennyiségű gabona Bizáncban, s ezért sokan a császárt hibáztatták.
Ugyanakkor városszerte hangosan tüntettek és zavarogtak a katonák is, szinte
valamennyien, hogy nem kapták meg szokott járandóságukat. Úgy látszott, már a császár

Prokopios: Titkos történet Oldal: 43

is haragszik Barsymésre, és le akarja váltani a hivatalából részben az imént mondottak
miatt, részben mert a fülébe jutott, hogy hihetetlen mennyiségű kincset rejtett el
magának, s ezt az államtól sikkasztotta. Ez meg is felelt a valóságnak. Theodóra azonban
nem ejtette el az emberét. Szerfölött kedvelte ugyanis Barsymést, véleményem szerint a
gonoszsága miatt, meg azért, mert nem akadt párja az alattvalók tönkretételében. Maga
a császárné is borzasztóan kegyetlen volt, teli embertelenséggel, s elvárta, hogy szolgái
szorosan az övéhez igazítsák gondolkodásmódjukat. Azt is mesélik, hogy Petros
varázslással vett erőt a császárnén, azért férkőzött a kegyeibe. Baxsymés tudniillik
rendkívül érdeklődött a varázslók és a gonosz, szellemek iránt, tisztelte az ún.
manichaeusokat, s nem rettent vissza még attól sem, hogy nyíltan a védelmükre keljen.
Bár a császárné hallott erről, kegye nem csökkent iránta, sőt még jobban védelmezte és
kedvelte emiatt. Gyermekkora óta maga is kereste a varázslók és csodatevők társaságát,
mintegy a foglalkozása késztette erre, és egész életében hitt bennük és beléjük vetette
minden reményét. Azt mondják, Iustinianost sem annyira kedveskedésével, mint a
gonosz szellemektől merített kényszerítő erővel vette le a lábáról. Mert a férfi nem volt
annyira jámbor, igaz vagy az erényben állhatatos, hogy bármikor is ellen tudott volna
állni ilyen fondorlatnak; szemmel láthatólag a vérszomj és a kincsszomj uralkodott rajta,
és szívesen hallgatott azokra, akik félrevezették és hízelegtek neki. Még a számára
legfontosabb kérdésekben is minden ok nélkül megváltoztatta a véleményét, éppen
olyan volt, mint egy vihartól hajtott porfelhő. Ezért sem rokonai, sem akik másképp
megismerték, nem bízhattak benne szilárdan soha, mert elképzelése örökösen változott
a teendőkről. Minthogy így a varázslók, ahogyan mondtam, könnyen hozzáfértek,
Theodóra is erőfeszítés nélkül kezessé tette, és a császárné főként ezért kedvelte annyira
Petrost, aki ilyesmiben szakértő volt. Előző tisztségéről nagy nehezen leváltotta ugyan a
császár, Theodóra sürgetésére azonban nem sokkal később kinevezte a kincstárak
vezetőjének, fölmentvén e tisztség alól Ióannést, aki csupán néhány hónappal előbb
vette azt át. Ióannés Palesztinából származott, s igen jóindulatú és derék ember volt, a
jogtalan pénzszerzés módszereit nem tanulta ki és soha senkit sem károsított meg.
Csakugyan, az egész nép nagyon szerette őt; éppen ezért egyáltalán nem felelt meg
Iustinianosnak és feleségének. Ők ugyanis, ha várakozásuk ellenére valamelyik
szolgájukról kiderült, hogy derék és becsületes ember, idegesek lettek, és iszonyú
felháborodásukban igyekeztek valamilyen úton-módon minél előbb megszabadulni tőle.
Ezt a Ióannést váltotta fel tehát Petros, és a császári kincstárak élére kerülve újabb
nagy szerencsétlenségek fő-fő oka lett. Eltörölte azoknak az összegeknek a legnagyobb
részét, amelyeket régtől fogva minden évben sokan szoktak kapni a császártól
kegydíjként. A kincstárt illető pénzekből ő maga harácsolt vagyont, s egy részüket
beszolgáltatta a császárnak; azok meg, akiktől megvonta a járadékukat, nyakig ültek a
bajban, minthogy az aranypénzt sem a szokásos módon verette, hanem csekélyebbre
szabott aranytartalommal. Ilyen intézkedésre korábban sohasem került sor. Ez volt a
császár politikája a főhivatalokkal kapcsolatban.
Most pedig elmondom, hogyan tette tönkre mindenütt a földbirtokosokat. Kissé
föntebb, amikor a városokba küldött elöljárókról írtam, elegendőnek találtam pusztán
utalni ezeknek a szenvedéseire. Mert az elöljárók elsőnek a birtokok tulajdonosait
sanyargatták és fosztották ki. Most a többi gyötrelmükről is szólni fogok.

23

Prokopios: Titkos történet Oldal: 44

Először is: minden egyes római uralkodó nemcsak egyszer, hanem több alkalommal is el
szokta engedni alattvalóinak állami adósságuk hátralékát, részint hogy ne legyenek
örökös szorongattatásnak kitéve azok a nincstelenek, akik nem tudják sehonnan sem
előteremteni a hátralékukat, részint, hogy ne adjon lovat az adószedők alá, akik készek
megzsarolni az adófizetőket, még ha nincs is semmi tartozásuk. Noha ez a szokás igen
régi keletű, ez a császár harminckét év alatt egyszer sem hozott ilyen intézkedést
alattvalói javára. Ezért a nincstelenek kénytelenek voltak elmenekülni, és soha többé
nem térhettek vissza az otthonukba. A zsaroló adószedők pedig azzal a fenyegetéssel
szipolyozták ki a tekintélyesebbeket, hogy följelentik őket, mert hosszú időn át a
területre eső adónál kevesebbet szolgáltattak be. A szerencsétlenek az új adó
befizetésétől is rettegtek, hát még attól, hogy annyi év nem létező adótartozását is a
nyakukba varrják. Sokan egyszerűen átadták vagyonukat a zsarolónak vagy a
kincstárnak és elhagyták lakóhelyüket.
Továbbá, amikor a médek és a szaracénok Ázsia nagy részét, a hunok, szlávok és
antok egész Európát végigrabolták, a városokat földig rombolták vagy az utolsó garasig
kifosztották, a lakosságot minden holmijával együtt rabságba hajtották, s mindennapos
betöréseik következtében minden egyes vidék elnéptelenedett, egyetlen teremtett
léleknek sem engedte le az adóját, csak az ellenség kezére került városokét egy évre.
Pedig véleményem szerint még akkor sem tesz eleget a helyzetből fakadó
követelményeknek, ha az ellenség kezére került városokat, mint Anastasios császár, hét
évig mentesíti az adótól. Kabadés ugyanis elvonuláskor egyáltalán nem rombolta le az
épületeket, Chosroés viszont mindent felgyújtott és a földig lerombolt, s elődjénél sokkal
nagyobb vészt hozott azokra, akik az útjába akadtak. Iustinianost mind a nevetséges
adókedvezményben részesített, mind az összes többi polgár kezdettől fogva súlyosabb
csapásnak érezte valamennyi barbárnál, noha a támadó perzsákat gyakran viszontlátták,
a hunok és szaracénok folytonosan fosztogatták a keleti területeket, amiképpen az
európai barbárok is napról napra állandóan ugyanezt művelték az e területen lakó
rómaiak között. Mert ha az ellenség elvonult, a beszolgáltatással, az ún. epiboléval és a
diagraphéval szinte mindjárt kezdte sanyargatni a földbirtokosokat. Tüstént el is
magyarázom, mik ezek a kifejezések és mit jelentenek.
A földbirtokosok kötelesek élelemmel ellátni a római haderőt, ki-ki a ráeső adó
arányában. Az árát azonban nem kapják meg az igénybevétel időpontjában, hanem
amikor lehet, s annyit, amennyi előre meg van szabva. Azt sem veszik figyelembe, vajon
megterem-e azon a vidéken a kívánt termék. Ezért a szerencsétleneknek idegenből kell
hozatniok a katonák és a lovak ellátásához szükséges termékeket, tehát mindet sokkal
magasabb áron vásárolják, méghozzá gyakran igen távoli vidékekről szállítják a sereg
mindenkori táborhelyére, ahol katonai számvevők mérik le, de nem úgy, ahogyan ezt
mindenütt szokták, hanem saját kényük-kedvük szerint. Ez az, amit beszolgáltatásnak
hívnak, s ami minden földbirtokost kizsigerelt. Erre évi adójuk tízszeresét költötték rá,
legalábbis azok, akiknek nemcsak a hadsereg ellátásáról kellett gondoskodniuk, ahogyan
elmondtam, hanem gyakran még Bizáncba is kellett gabonát szállítaniuk. Ezt a
gazemberséget ti. nemcsak Barsymés merte elkövetni, hanem már elébb a kappadokiai
is, később pedig Barsymésnek e tisztséget betöltő minden utóda. Nagyjából ilyen a
beszolgáltatási rendszer.
Az epibolé név viszont egyfajta katasztrófát jelent, mely váratlanul lecsap a
földbirtokosokra, s megélhetésük minden reményét gyökerestül kiirtja. Ha ugyanis egy
birtoknak nincs gazdája és adót sem hajt, mert a tulajdonos vagy bérlő meghalt, vagy a
birtokra nehezedő terhek miatt elhagyta otthona földjét és elbujdosott, azoktól követelik

Prokopios: Titkos történet Oldal: 45

az adó megfizetését, akik még nem mentek teljesen tönkre. Ilyen az epibolé, mely
valószínűleg ebben az időben harapózott el igazán.
A diagraphéval pedig, hogy tömör magyarázatát adjam, a következő a helyzet. Máskor
is, de különösen ezekben az években a kormányzatnak sokféle pénzbeli hozzájárulást
kellett kirónia a városokra; ennek alkalmait és módszereit most nem részletezem, hogy
munkám ne nyúljon határtalanul hosszúra. A diagraphét a földbirtokkal rendelkezők
fizették, úgy, hogy ki-ki lerótt egy összeget a kivetett adó arányában. De ezzel nem értek
véget a bajaik. A pestis elárasztotta az egész lakott világot, nem utolsósorban a római
birodalmat, s elvitte a földművesek legnagyobb részét, minek következtében a
gazdaságok természetesen elnéptelenedtek. A császár azonban semmi kímélettel nem
volt a birtokok tulajdonosai iránt: soha nem mulasztotta el behajtani az évi adót,
nemcsak az egyes birtokosokra kivetett összeget, hanem az elpusztult szomszédok
részét is. Ezenfelül még sújtotta őket az előbb említett többi teher is, mert azok mindig a
– balsorsára! – földbirtokkal rendelkező embert sújtják. Aztán még a katonáknak is
szolgálatára kellett állniuk; ezek betelepedtek házuk legszebb és legpompásabb részébe,
nekik maguknak meg ezalatt a legelhanyagoltabb és leghitványabb épületekben kellett
meghúzódniuk.
Mindez a sok baj Iustinianos és Theodóra uralkodásának idején szakadatlanul sújtotta
az embereket, hisz ebben az időszakban egy pillanatra sem hagyott alább sem a háború,
sem a többi súlyos megpróbáltatás. – Ha már említettem a házakat, azt sem hagyhatom
szó nélkül, hogy a bizánci háztulajdonosok, akik a városban szállást adtak jó hetvenezer
barbárnak, nem hogy nem élvezhették tulajdonukat, hanem még más zaklatásoknak is ki
voltak téve.

24

De nem szabad elhallgatni azt sem, amit a katonákkal tett. Az emberiség söpredékét
rendelte fölébük, azzal a meghagyással, hogy a lehető legtöbb pénzt szedjék össze a
hadseregtől. Ezek persze tudták, hogy az összeg tizenketted része az övék lesz. A címük
"számvevő" volt. A következő terv szerint jártak el minden évben. A zsoldot nem szokás
egyforma összegben folyósítani mindenkinek: az újoncok s a nemrég besorozott katonák
járandósága alacsony; a harcban edzettek s a lista közepe táján járók már többet kapnak.
Az öreg katonák s a sereg jövendő obsitosainak zsoldja pedig még sokkal tetemesebb,
hogy később a civil életben kényelmesen kijöhessenek belőle, s ha majd az életük vége
elkövetkezik, vigaszul hagyhassanak valamit vagyonukból a házuk népére. Voltaképpen
az idő múlása lépteti elő folyamatosan az alacsonyabb besorolású katonákat a meghaltak
vagy a hadseregből elbocsátottak rangfokozatára, vagyis a szolgálati évek szerint az idő
szabja meg kinek-kinek a kincstártól járó zsoldját. Ám az úgynevezett számvevők nem
engedték törölni a zsoldlistákról az elhalálozottak nevét, még ha különböző okokból,
különösen a gyakori csatákban egyszerre igen sokan estek is el. De nem is töltötték fel az
egységeket hosszú időn át. Ennek az lett a következménye, hogy az államnak egyre
kevesebb volt a katonája, a régen meghaltak kiszorították az élőket, akik érdemeik
ellenére alacsonyabb rangban maradtak és kisebb zsoldban részesültek, mint amilyen
fizetési osztály megillette volna őket; a számvevők meg az egész korszakon át
megosztoztak Iustinianosszal a katonák fizetésén.
Még sokféle más módon is megrövidítették és gyötörték a katonákat, mintegy
versenyre kelve a háborús veszedelmekkel. Némelyeknél görög származásukat
kifogásolták, mintha teljes képtelenség lenne, hogy egy hellasi születésű bátor legyen;

Prokopios: Titkos történet Oldal: 46

másoknál azt, hogy nem a császár által kijelölt szolgálatot végzik; s noha bemutatták az
erre vonatkozó császári parancsot, ennek érvényét a számvevők habozás nélkül
kétségbe merték vonni. Ismét másoknál az volt az ürügy, hogy néhány napra eltávoztak
bajtársaiktól. Később aztán bizottságot küldtek ki a palotaőrségből, amely hivatalosan a
katonáskodásra alkalmatlan személyeket kutatta fel a csapatoknál az egész római
birodalom területén. Valójában alkalmatlanság vagy öregség címén önkényesen
kitaszítottak a hadseregből némely katonákat, akik aztán a piaci tömegben koldultak
maguknak élelmet a könyörületes szívűektől, s minden arra járót könnyekre és
panaszokra fakasztottak. A többi katonától pedig, akik attól féltek, hogy maguk is így
járnak, nagy összegeket préselt ki a bizottság. Így, miután mindenféle úton-módon
tönkretették őket, a katonák koldusszegények lettek, és semmi kedvük sem volt a
harchoz. Ezért omlott össze Itáliában is a római hatalom. Ide Alexandros számvevőt
küldték, aki nem átallta ugyanezeket a kifogásokat emelni a katonákkal szemben, az
itáliaiaktól pedig hatalmas összegeket hajtott be, állítása szerint Theoderichos és a gótok
iránti magatartásuk büntetéseképp. De nemcsak a közkatonák szenvedtek a
szegénységtől és nélkülözésektől a számvevők alatt, hanem éhezett és rettenetesen
nyomorgott minden hadvezér környezete is – korábban fényes hírnévnek örvendő
számos férfiú –, mert nem volt miből fedezniük szokott szükségleteiket.
Az előbbiekhez hozzáteszek még egy részletet, ami a katonákról jutott eszembe. A
korábbi időkben a rómaiak uralkodói az ország végvidékein mindenütt nagyszámú
sereget állomásoztattak a római birodalom határainak őrzésére, kivált a keleti
országrészben, hogy megakadályoznák a perzsák és a szaracénok betöréseit. E
katonákat határőröknek nevezték. Iustinianos eleinte annyira elhanyagolta és semmibe
vette őket, hogy négy-öt évnyi zsoldjukkal is hátralékban maradtak a számvevők. Miután
pedig békét kötöttek a rómaiak és a perzsák, arra kényszerítették ezeket a
szerencsétleneket, hogy néhány évnyi zsoldjukat a kincstárnak ajándékozzák, minthogy
– úgymond – maguk is részesülnek majd a béke áldásaiban. Később, minden ok nélkül,
még a katonacímtől is megfosztották őket. Ezután a római birodalom határa őrizet
nélkül maradt, a katonák meg egyhamar az alamizsnálkodók kezét leshették.
Egy másik katonai egység, legalább háromezerötszáz fővel, eredetileg a palota őrzését
látta el, s a scholarioi nevet viselte. A kincstár régóta nagyobb zsoldot szokott nekik
folyósítani, mint mindenki másnak. E csapattest tagjait az előző uralkodók válogatott
örmény harcosok közül toborozták és vezényelték erre a megtisztelő posztra; Zénón
trónra lépése óta azonban bárki elnyerhette a címet, lett légyen bármilyen férfiatlan
puhány. Később még rabszolgák is megvásárolhatták a szolgálatot, ha a vételárat
lefizették. Amikor pedig Iustinos vette át az uralmat, ez a Iustinianos nevezett ki sokakat
e méltóságra, amivel nagy pénzösszegeket harácsolt össze. Mikor látta, hogy egyet-len
ember számára sincs már szabad hely az egységekben, további több, mint kétezret sorolt
be közéjük, akiket számfölöttieknek hívtak. De amikor aztán maga vette át az uralmat, a
számfölöttieket minden fizetés nélkül azonnal elzavarta.
A scholarioi egységek törzslétszámához tartozó katonák ellen a következőket eszelte
ki. Valahányszor híre járt, hogy sereget indítanak Afrikába, Itáliába vagy a perzsák ellen,
nekik is elrendelte, hogy készüljenek föl, mert részt fognak venni a hadjáratban, noha jól
tudta, hogy teljesen alkalmatlanok a frontszolgálatra. Rémületükben, hogy ez be ne
következzék, bizonyos időre lemondtak a zsoldjukról. Így jártak többször is. Leírhatatlan
zsarolásokkal napról napra szakadatlanul sanyargatta őket Petros is az egész idő alatt,
amíg az ún. magisteri méltóságot viselte. Nyájaskodott, mintha a légynek sem tudna
ártani, ám ő volt a legnagyobb tolvaj a világon, s undok kapzsiság töltötte el. Erről a

Prokopios: Titkos történet Oldal: 47

Petrosról a korábbi fejezetekben is megemlékeztem: ő szervezte meg Theoderichos
lányának, Amalasunthának a meggyilkolását.
Egy másik egység is szolgál a palotában, ennek sokkal magasabb a rangja, mivel a
kincstártól több fizetést kapnak, miután a szolgálatukért járó címért is magasabb árat
fizettek. A nevük domestikoi és protiktores. Régtől fogva nincs közük a harctéri
szolgálathoz, csupán a beosztásukkal járó rang és tekintély végett szokták fölvetetni
magukat az udvari csapatok sorába. Egységeik már hosszú ideje részint Bizáncban,
részint Galatiában és más helyeken állomásoznak. Iustinianos ezeket is folyton az
említett módon ijesztgette, és így kényszerítette lemondani a nekik járó fizetésről.
Röviden elmondom még a következőket is. Az volt a szokás, hogy a császár
négyévenként meghatározott összegű aranypénzzel ajándékozott meg minden egyes
katonát. Minden negyedik évben a római birodalom egész területén a megbízottak öt
arany statért fizettek ki minden egyes katonának. Ez soha, semmi körülmények között
nem maradhatott el. Mióta azonban ez az ember kormányozza az államot, ilyen
ajándékot nem adott és nem is akart adni, noha már a harminckettedik év múlik el,
úgyhogy az emberek már többé-kevésbé el is feledkeztek róla.
Elmondom az alattvalók kifosztásának egy másik módszerét is. Akik fegyveresen,
küldöncként vagy bármi más módon szolgálnak Bizáncban a császárnak és a
főméltóságoknak, először a rangsor végén állnak, az idő haladtával aztán egyre előrébb
lépnek az elhunytak vagy kilépők helyébe; a megfelelő rangsorban ki-ki addig halad
előre, amíg a legfelső fokra lépve el nem éri a legmagasabb rangot. Ha eddig a méltóságig
eljutottak, régi idők óta akkora fizetés járt nekik, hogy évi jövedelmük több, mint száz
kenténarion arany. Ez öregkorukra biztosította a megélhetésüket, sőt többnyire sok más
embert is támogattak belőle, s így az állam élete mindig a jólét magas fokán mozgott. Ez
a császár azonban azzal, hogy szinte minden jövedelmüket elvette, őket is és a többi
embert is nagy nyomorba döntötte. A szegénység először őket érte utol, aztán sorra
kerültek a többiek is, akik valamiféle támogatásban részesültek. S ha valaki
összeszámolja, mennyivel rövidítették meg őket ezzel a módszerrel harminckét év alatt,
megállapíthatja a tőlük elrabolt összeg nagyságát.

25

Így tette tönkre a katonákat ez a zsarnok. Most arról fogok szólni, mit követett el a
kereskedők, a hajósok, a kézművesek és a piaci nép, s rajtuk keresztül mindenki más
ellen. Bizánc mellett kétfelől egy-egy tengerszoros van, az egyik a Helléspontoson, Séstos
és Abydos közelében, a másik az úgynevezett Fekete-tenger bejáratánál, ahol a Hieron
nevű település fekszik. A helléspontosi szorosnál állami vám egyáltalán nem volt;
Abydosban működött egy császártól kinevezett tisztviselő, aki ellenőrizte, nem halad-e
Bizánc felé fegyveres hajó császári engedély nélkül, vagy nem hagyja-e el valaki hajón
Bizáncot, akinek nincsen pecsétes igazolása az ezzel megbízott hivatalnokoktól (mert
nem szabad senkinek sem elutaznia Bizáncból, míg az ún. magister hivatalának a
tisztviselői nem engedélyezik). A tisztség viselője mintegy munkabér gyanánt díjat
szedett a hajótulajdonosoktól, ez azonban meg sem kottyant senkinek. A másik
szoroshoz kinevezett tisztviselő viszont mindig fizetést kapott a császártól. Neki
ugyanazt kellett lelkiismeretesen ellenőriznie, amiről az imént beszéltem, s hogy nem
szállítanak-e a Fekete-tenger mellékén lakó barbárokhoz olyasmit, amit a római
birodalomból nem szabad az ellenséghez kivinni. Ő tehát semmit sem követelhetett az
arra elhaladó hajósoktól. Mióta azonban Iustinianos vette át az uralmat, állami vám

Prokopios: Titkos történet Oldal: 48

működik mindkét szorosban, s a császár rendszeresen egy-egy fizetett tisztviselőt küld
oda. Megadja nekik a megszabott fizetést, de kiköti legyenek minden erejükkel azon,
hogy hivatalukból a lehető legmagasabb jövedelmet szolgáltassák be neki. Ez a két
tisztviselő, akinek másra sem volt gondja, mint odaadását bizonyítani, végül a
szállítmányok egész értékét elragadta a hajósoktól.
A két tengerszorosról ezt az intézkedést hozta; Bizáncot illetően pedig a következő
ötlete támadt. Kinevezte az egyik bizalmasát, egy Addaios nevű szírt, és megbízta azzal,
hogy biztosítson számára valamiféle bevételt az ott horgonyt vető hajóktól. Ez nem
engedett továbbmenni egyetlen hajót sem, amely a bizánci kikötőben horgonyt vetett,
hanem vagy a hajó értékével fölérő pénzbüntetést rótt a tulajdonosra, vagy
kényszerítette őket, hogy forduljanak vissza Afrika, illetve Itália felé. Néhányan közülük
nem akartak sem újra berakodni, sem folytatni a hajóséletet, hanem felgyújtották saját
hajójukat, s örültek, hogy megszabadultak. Akik viszont rákényszerültek, hogy ebből a
foglalkozásból keressék meg a kenyerüket, ezentúl egy-egy fuvarért háromszoros
költséget számoltak föl a kereskedőknek; az már a kereskedők dolga volt, hogy ezt a
veszteséget az áruk vásárlóin behozzák. Így történt, hogy a rómaiakat mindenfelől az
éhség szorongatta.
Ilyen módon intéződtek ezek az államügyek. De azt hiszem, nem szabad elhallgatnom
azt sem, amit a császári pár a váltópénzzel tett. Míg korábban a pénzváltók kétszáztíz
obolost (amit pholleisnak hívnak) szoktak fölajánlani ügyfeleiknek egy aranystatérért, a
saját hasznán mesterkedő uralkodópár elrendelte, hogy csak száznyolcvan obolost
adjanak egy statérért. Így egy-egy aranypénz hetedrészét minden ember kárára
lecsípték.
Azzal, hogy a császári pár a legtöbb árucikket az úgynevezett numopóliumok közé
sorolta, a vevőket folytonosan, mindennap megkárosították. Amikor már csak a
ruhaüzletek maradtak hátra, ezekkel kapcsolatban is kitalálták a következőt. A
selyemruhákat ősidők óta a föníciai Bérytosban és Tyrosban állították elő; régtől fogva
itt laktak az ezzel foglalkozó kereskedők, mesterek és kézművesek, s innen szállították a
világ minden részébe ezt az árucikket. Iustinianos uralkodásának idején drágábban
adták e ruhákat a Bizáncban és más városokban működő selyemkereskedők, arra
hivatkozva, hogy az adott időpontban a korábbinál magasabb árat fizetnek érte a
perzsáknak meg újabban a római területen is több helyütt szednek tizedvámot. A császár
azt a látszatot keltette a nyilvánosság előtt, mintha emiatt felháborodott volna, s
törvényben tiltotta, hogy e kelme litrája nyolc aranynál több legyen. A törvény
megszegőire büntetésként vagyonelkobzás várt. Az emberek úgy vélték, ez teljességgel
lehetetlen és megvalósíthatatlan. De képtelenség is volt, hogy a kereskedők olcsóbban
adják a boltosoknak árujukat, ha drágábban vették meg. Nem is folytatták már a vele
való kereskedelmet, maradék készletüket titkon apránként eladták, persze néhány
előkelőnek, akik szívesen költik a pénzüket fényűzésre, vagy mert ez számukra bizonyos
fokig kényszerűség. A vásár az emberek suttogásából fülébe jutott a császárnénak, s
anélkül hogy ellenőrizte volna a mendemondát, azonnal elkobozta az árut, és egy
kenténarion aranyat kitevő büntetéssel sújtotta az eladókat. Később viszont maga a
császári pár nem átallott selyemszövetet készíttetni, és éppen Bizáncban. Ez az ipar a
rómaiaknál a császári kincstárnoknak van alárendelve. Miután Petros Barsymést
kinevezték erre a tisztségre, hamarosan gyalázatos dolog végrehajtását engedélyezték
neki. Míg ugyanis Petros mindenki mással szigorúan betartatta a törvényt, s a szakma
mesterei csak őneki dolgozhattak, legkevesebb hat aranyért árusította a közönséges
festésű anyag unciáját, a császári festésűét pedig, melyet holobéronnak hívnak, több
mint huszonnégy aranyért; s már nem is titokban, hanem a piac nyilvánossága előtt.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 49

Ebből nagy összegeket szolgáltatott be a császárnak, még többet azonban elsikkasztott
titokban. Ez az általa bevezetett rendszer változatlan maradt: mind a mai napig egyetlen
személy tartja kézben a selyem beszerzését és árusítását. Azok a kereskedők pedig, akik
azelőtt Bizáncban és egy-egy városban, a tengeren és a szárazföldön ebből éltek,
természetesen viselhették a foglalkozásukból eredő hátrányokat. Az említett városok
népe pedig szinte kivétel nélkül koldusbotra jutott. Ahogyan várható volt, a
kézműveseknek és az iparosoknak az éhhalál ellen kellett küzdeniük; emiatt sokan
elhagyták a hazájukat és menekülésszerűen perzsa földre távoztak. Az általános
szerencsétlenségből egyedül a mindenkori kincstárnok, az iparág irányítója gazdagodott
meg, aki a jövedelem egy részét – mint mondtam – beadja a császárnak, nagyobb részét
azonban megtartja magának. A selyem sorsa tehát így alakult.

26

Most pedig elmondom, hogyan sikerült tönkretennie a városi élet minden szépségét és
csillogását Bizáncban és az egyes városokban. Elsőnek a rétorok tekintélyét szerette
volna aláásni. Rövid úton megfosztotta őket minden pályadíjtól, amiből korábban
ügyvédi tevékenység nélkül is fényesen megéltek és dicsőséget élveztek, egyben
elrendelte, hogy esküt téve álljanak a pereskedők rendelkezésére; e méltatlan bánásmód
következtében a rétorok csüggesztő helyzetbe jutottak. Mivel pedig – ahogy elmondtam
– minden vagyonuktól megfosztotta a senatori rend tagjait és akit csak Bizáncban és az
egész római birodalomban tehetősnek ítélt, ezentúl tétlenség várt az ügyvédi
foglalkozásra, hiszen nem volt az embereknek semmi valamit is érő vagyonuk, amiért
pereskedhettek volna. A sok rétorból így aztán hamarosan kevés lett; a világszerte
híresek teljes ismeretlenségbe süllyedtek, s persze nagy nyomorban éltek, munkájuk
pedig végül csupán megvetést aratott.
Ám az orvosokat és a szabad művészetek tanárait is megfosztotta az alapvető
életfeltételektől. Elvette tőlük a javadalmakat, melyeket a korábbi császárok a
kincstárból e foglalkozások számára kiutaltattak, sőt gátlástalanul átcsoportosítva az
állami jövedelembe olvasztotta be azokat az adókat is, amelyeket a városok lakossága
saját hatáskörében a közösség kiadásaira vagy nyilvános ünnepségek rendezésére
szedett. Ezután már nem törődtek sem az orvosokkal, sem a tanárokkal, senki sem volt
olyan helyzetben, hogy gondoskodhatott volna a középületekről, a városokban megszűnt
a közvilágítás, és nem maradt semmi más öröme sem a lakosságnak. A színielőadások, a
lóversenyek meg az állatviadalok általában mind szüneteltek, noha a felesége ezek
között született, nőtt fel és nevelkedett. Később Bizáncban is bezáratta ezeket a
látványosságokat, hogy a kincstárnak ne kelljen a szokott fizetést folyósítnia annak a
sok, szinte számtalan sok embernek, akik ebből élnek. Gyász és szomorúság töltötte be
mind a magán-, mind a közéletet, mintha valami rendkívüli csapás szakadt volna rájuk az
égből; mindenkinek az életéből hiányzott a nevetés. Akár otthon voltak, akár a piacon, de
még ha a szent szertartáson vettek is részt, semmi másról nem volt szó közöttük, mint a
csapásokról, a szenvedésekről, az új meg új bajok tömegéről. Ez volt a helyzet a
városokban.
Érdemes azt is elmondani, ami még hiányzik a beszámolómból. A rómaiak két consula
lépett minden évben hivatalba, az egyik Rómában, a másik Bizáncban. Akit erre a
méltóságra meghívtak, annak több mint húsz kenténarion aranyat kellett a közre
költenie, kis részét a saját vagyonából, nagyobb részét a császártól kapott pénzből. Ez az
összeg egyebek között – akiket már említettem – főképp a szűkölködőknek futott,

Prokopios: Titkos történet Oldal: 50

elsősorban a színházak személyzetének, s mindig könnyített a városok nehéz helyzetén.
Miután azonban Iustinianos vette át az uralmat, többé már nem került sor erre a
megfelelő alkalmakkor; előbb ugyan hosszú idő után állított egy consult a rómaiak élére,
végül azonban álmukban sem láttak ilyesmit. Ennek következtében szüntelenül
szegénység fojtogatta az emberiséget, mivel a császár nem ajándékozta meg alattvalóit a
szokásos pénzzel, meglevő vagyonukat viszont minden úton-módon mindenhonnan
elszedte.
Azt hiszem, eleget beszéltem arról, hogy ez a vérszopó, miután a kincstár egész
vagyonát felemésztette, miképpen fosztotta meg összes birtokától a senatori rend
tagjait, mindegyiket külön-külön és közösen valamennyit. Bőven szóltam, gondolom,
arról is, hogyan sikerült körmönfont zsarolással kiforgatnia vagyonából a többi
gazdagnak ítélt polgárt, a katonákat, az összes főtisztviselő beosztottjait, az udvari
szolgálattevőket, a parasztokat, a földek birtokosait és tulajdonosait, az ékesszólás
képviselőit, sőt még a nagykereskedőket, a hajótulajdonosokat, a tengerészeket, az
iparosokat, a kézműveseket és a piaci népet is, meg azokat, akik színházi
foglalatosságból élnek, és még másokat is, úgyszólván mindenkit, akit elért a belőle
terjedő ártás.
Most pedig arról fogok beszélni, hogy mit tett a kéregetőkkel és a köznéppel, a
szegényekkel és a különféle testi fogyatékosokkal. (A papokkal kapcsolatos
intézkedéseit későbbi munkámban mondom majd el. Először is, amint mondtam,
minden üzletre rátette a kezét, a legszükségesebb árukat úgynevezett monopóliummá
nyilvánította, s így több, mint háromszoros ár fizetésére kényszerítette az egész
lakosságot. Nem kívánom az árucikkeket egy véget nem érő listán vádaskodva fölsorolni,
minthogy a számuk végtelennek látszik; a kenyérvásárlókat azonban még soha senki
sem fosztogatta ilyen kegyetlenül, márpedig sem a kézművesek, sem a szegények, sem a
testi fogyatékosok nem tehetik meg, hogy ne vásároljanak kenyeret. Hogy évi három
kenténarion arany haszna legyen belőle, elrendelte, legyen a kenyér drágább és tele
hamuval. Ez a császár a pénzszerzésnek még ettől a bűnös módjától sem riadt vissza. Az
illetékes hivatalnokok vele takarózva saját hasznukat hajszolták, s egykönnyen nagy
vagyont harácsoltak össze, a szegényeknek pedig paradox módon a bő termésű években
is mindig ember-teremtette éhínséget okoztak, minthogy máshonnan még gabonát is
szigorúan tilos volt behozni; mindenkinek ezeket a kenyereket kellett megvennie és
fogyasztania.
Bár látták, hogy a város vízvezetéke tönkrement, s a víznek csak kis részét juttatta el a
városba, nem törődtek vele s nem is akartak rákölteni semmit, noha a vízvevő helyek
körül egymást taposta le a tömeg, és a fürdők is mind bezártak. Pedig tengervízbe épített
villákra és más esztelen építkezésekre minden megfontolás nélkül hatalmas összegeket
fecsérelt el, a város környékén mindenütt építkezett, mintha nem fértek volna el
azokban a császári palotákban, amelyekben az összes korábbi uralkodók mindig
szívesen ellaktak. Így hát nem takarékosságból hanyagolta el a vízvezeték helyreállítását,
hanem mert pusztítani akarta a népet, hiszen soha senkiben nem volt nagyobb hajlam
arra, hogy bűnös úton minden embertől pénzt harácsoljon össze s ezt még bűnösebben
mindjárt el is pocsékolja, mint éppen Iustinianosban. És noha a legszegényebbeknek és a
koldusoknak étel és ital terén csak két lehetőségük maradt: a víz és a kenyér, a császár –
ahogyan elmondtam – mindkettővel megrövidítette őket: az előbbit hozzáférhetetlenné,
az utóbbit méregdrágává tette.
De nemcsak Bizánc nyomorgó polgáraival, hanem néhány más hely lakóival is
ugyanígy bánt el – mindjárt elmondom. Amikor Theoderichos elfoglalta Itáliát,
meghagyta a személyzetet a római Palatiumon, hogy a sajátos régi államrend valami

Prokopios: Titkos történet Oldal: 51

nyoma fennmaradjon. Kis napidíjat engedélyezett kinek-kinek. Elég sokan voltak,
közéjük tartoztak az ún. silentiariosok, a domestikosok és a scholariosok is. Nem maradt
meg nekik semmi más, mint a cím meg az a napidíj, ami épp hogy elég volt a
megélhetéshez; ezt azonban Theoderichos rendelete szerint örökül hagyhatták fiaikra és
utódaikra. Azoknak a rászorulóknak pedig, akiket Péter apostol temploma mellett
étkeztettek, évente rendszeresen háromezer medimnos gabonát juttatott a kincstár
költségére. Mindezek folyamatosan részesültek a juttatásokban egészen addig, amíg
Alexandros, az "Olló" meg nem érkezett Itáliába. Ő azonnal mindet könyörtelenül
eltörölte. S amikor Iustinianos – a rómaiak császára erről értesült, rögtön jóváhagyta az
intézkedést, és Alexandrost még nagyobb becsben tartotta, mint előbb.
E kiküldetése során Alexandros a hellénekkel is elbánt, éspedig a következő módon. A
thermopylai erődnek régtől fogva a környéken lakó földművesek viselték gondját.
Fölváltva őrizték az ott lévő védőfalakat, legalábbis amikor Peloponnésos felé irányuló
barbár támadás volt várható. Alexandros ekkor ide érkezett, s mintha csak a
peloponnésosiak javát akarná, kijelentette, hogy nem bízza parasztokra az ottani
őrhelyet. Elhelyezett tehát mellette mintegy kétezer katonát, ám nem az állami
költségvetésből fizettette a zsoldjukat, hanem valamennyi Hellasban lévő város közcélra
és szórakoztatásra szánt pénzét lefoglaltatta a kincstár számára azzal az ürüggyel, hogy
majd abból tartják el a katonákat. Ennek következtében nem újítottak fel egyetlen
középületet sem egész Hellasban, még magában Athénban sem, és kedvenc
látványosságaik is szüneteltek. Iustinianos pedig késlekedés nélkül megerősítette az
"Olló" itteni rendelkezéseit. Az eset tehát így történt.
De térjünk rá az alexandriai szegényekre. Midőn az alexandriaiak kormányzását az
egyik ottani rétor, Héphaistos vette át, a nép pártharcainak véget vetett ugyan, mivel
félelmet keltett a pártoskodókban, viszont a legnagyobb gonosztetteket követte el az
ottani lakosság ellen. Rövidesen a város valamennyi üzletét úgynevezett monopóliumba
szervezte. Nem engedte egyetlen nagykereskedőnek sem, hogy folytassa a foglalkozását,
övé lett minden áru egyetlen szatócsa, és mindent ő árusított, persze úgy, hogy az árát
kormányzói hatalmával szabta meg. Alexandria városát, ahol korábban még a
legszegényebb is elég könnyen hozzájuthatott mindenhez, a legszükségesebb áruk
hiánya fojtogatta. Elsősorban a kenyérellátással szipolyozta ki őket. A gabonát ugyanis
egyedül ő vásárolta az egyiptomiaktól, másnak még egy medimnosnyit sem engedett
venni; így tetszése szerint rendelkezett a kenyér és a kenyér ára felett. Rövid idő alatt
hihetetlen vagyont szedett össze, s a császár ilyen irányú étvágyát is kielégítette. És
Alexandria Héphaistostól rettegő népe békén tűrte a helyzetét, a császár pedig becsülte
annyira a hozzá rendszeresen befolyó pénzt, hogy messzemenően meg legyen elégedve
az emberével.
Abbeli igyekezetében, hogy a császár kegyét még sokkal inkább megnyerje,
Héphaistos még más egyebet is kieszelt. Amikor római császár lett, Dioklétianos
elrendelte, hogy a kincstár költségére minden évben nagy mennyiségű gabonát osszanak
ki a szűkölködő alexandriaiaknak. A nép akkor megosztozott ezen; járandóságukat
utódaikra is örökül hagyták egészen mostanáig. Ám ezután Héphaistos évente kétmillió
medimnos gabonát elrabolt a szükséget szenvedőktől és az állami raktárakba küldte, s
egyben jelentette a császárnak, hogy az illetők napjainkig jogtalanul és az állam kárára
részesültek az adományban. Erre a császár betiltotta a gabonaosztást, és Héphaistost
még jobban becsülte. Azoknak az alexandriaiaknak pedig, akiket csak a gabonaosztás
reménye éltetett, létszükségleteik terén is ilyen embertelen bánásmód jutott
osztályrészül.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 52

 27

Iustinianos gonosz tetteinek se szeri, se száma, elmondásukhoz az egész örökkévalóság

kevés lenne. Elegendő azonban, ha néhányat kiválasztok és elmondok közülük, ebből a
későbbi korok gyermekei számára is világosan kitűnik majd egész jelleme: hogy
képmutató volt, nem érdekelte sem az isten, sem a papok, sem a törvények, és még a nép
sem, melynek sorsát színleg annyira a szívén viselte; de nem érdekelte, mit követelne a
legelemibb tisztesség, mi lenne az állam érdeke, mi szolgálná a köz javát, mi módon
tudna legalább valami indokot találni a tetteire. Nem izgatta semmi más, csak az, hogy
elrabolja a földkerekség minden kincsét. Ebből indulok ki.
Az alexandriai nép élére maga állított egy Paulos nevű főpapot. Történetesen egy
föníciai születésű személy, Rodón volt akkoriban Alexandria kormányzója. A császár
meghagyta neki, hogy teljes odaadással, mindenben támogassa Paulost, úgy, hogy annak
kivétel nélkül minden kívánsága teljesüljön. Azt hitte, ilyen módon sikerül majd neki az
alexandriai eretnekeket a chalkédoni zsinat tanításához csatlakoztatnia. Szerepelt az
ügyben egy Arsenios nevű palesztinai is, aki Theodóra császárné legszűkebb köréhez
tartozott, s ezzel nagy hatalomra és sok pénzre tett szert, és bár a legnagyobb gazember
volt, a senatori méltóságig vitte. Szamarita volt ugyan, de hogy hatalmát el ne veszítse,
fölvette a kereszténységet. Apja és testvére, akiket fölbátorított Arsenios befolyása,
Skythopolisban éltek, őseik hitét követték, és Arsenios biztatására kegyetlenül elbántak
minden kereszténnyel. A város lakói ezért föllázadtak és keserves halállal megölték
mindkettőt; emiatt azután sok szenvedés szakadt a palesztinaiakra. Akkor még sem
Iustinianos, sem a császárné nem büntette meg Arseniost, bár ő volt minden baj legfőbb
oka, de kitiltották az udvarból: a keresztények ugyanis szüntelenül evégett zaklatták
őket. Nem sok idő múlva, abban a hiszemben, hogy kedvére tesz a császárnak, Arsenios
Alexandriába utazott Paulosszal, hogy mindenben segítségére legyen, s főképp, hogy
vele együttműködve térítse jobb belátásra az alexandriaiakat. Csakugyan fennen
hangoztatta, hogy míg az udvarból ki volt zárva, elmélyülten tanulmányozta a
keresztények valamennyi dogmáját. Ezzel Theodórát bosszantotta föl, mert ő a vallás
kérdésében a császárral színleg ellentétes úton járt, amint föntebb már elmondtam.
Miután tehát megérkeztek az alexandriaiakhoz, Paulos egy Psoés nevű diakonust átadott
Rodónnak azzal, hogy ölesse meg; azt állította, hogy egyedül Psoés áll az útjában, miatta
nem teljesítheti a császár akaratát. Rodón engedelmeskedett a császár sűrűn érkező és
nagyon sürgető hangú leveleinek, és elrendelte a szerencsétlen megkínzását; ám
alighogy kínpadra vonták, a diakonus kiszenvedett. Amikor ennek a híre eljutott a
császárhoz, és a császárné heves szemrehányásokat tett, Iustinianos azonnal minden
felelősséget Paulosra, Rodónra és Arseniosra hárított, mintha bizony megfeledkezett
volna a nekik adott parancsairól. Az ügy kivizsgálására Alexandriába küldte Liberios
római patríciust, akit kinevezett Alexandria kormányzójának, és Alexandriába
menesztett néhány magas rangú papot; köztük volt Bigilios főpap képviseletében
Pelagios római archidiakonus is, aki Bigiliostól kapta a megbízatását. Miután a
gyilkosság bebizonyosodott, Paulost haladéktalanul megfosztották egyházi méltóságától,
Rodónt, aki Bizáncba menekült, a császár lefejeztette és vagyonát elkobozta. Pedig a
szerencsétlen fölmutatta a császárnak hozzá írt tizenhárom levelét, melyekben
felszólította és igen nyomatékosan utasította őt, tegyen mindenben eleget Paulos
utasításainak és semmiben se szegüljön szembe vele, hogy az a hit javára véghezvihesse
a császár akaratát. Arseniost Theodóra kívánságára Liberios karóba húzatta; a vagyonát

Prokopios: Titkos történet Oldal: 53

neki is elkobozta a császár, ámbár semmi más vádat nem tudott felhozni ellene, mint
hogy együtt lakott Paulosszal.
Hogy helyes volt-e a tette vagy sem, nem tudnám eldönteni, de mindjárt rátérek,
miért mondtam el ezt a történetet. Paulos egy idő múlva Bizáncba utazott. Hét
kenténarion aranyat fizetett a császárnak, és kérte egyházi méltóságának visszaadását,
attól – úgymond – törvénytelenül fosztották meg. Iustinianos kegyesen elfogadta a
pénzt, nagy megbecsülést tanúsított Paulos iránt, és megígérte neki, hogy hamarosan ki
fogja nevezni az alexandriaiak főpapjának, bár a méltóságot éppen más viselte. Mintha
nem tudta volna, hogy ő maga volt az, aki Paulos társait és "elvetemült cinkosait"
kivégeztette és vagyonuktól megfosztotta. A fenséges úr tehát nagy igyekezettel
szorgalmazta az ügyet, Paulosról meg egészen biztosra vették, hogy így vagy úgy vissza
fogja kapni egyházi méltóságát. Csakhogy Bigilios, aki ez időben Bizáncban tartózkodott,
semmiképp nem akarta teljesíteni a császárnak ezt a kívánságát. Nem teheti meg, hogy
érvénytelenítse saját döntését, mondta, Pelagios ítéletére utalva. Ennyire nem érdekelte
ezt a császárt soha semmi más, csak a pénzszerzés.
Elmondok egy másik hasonló esetet is. Volt egy palesztinai származású ember,
Phaustinos, aki eredetileg szamaritának született, de mert a törvény kötelezte rá,
fölvette a kereszténységet. Ez a Phaustinos senatori méltóságig vitte, és elnyerte
szülőföldjének kormányzóságát. Valamivel később fölmentették a hivatalából, és
Bizáncba utazott. Ekkor néhány pap vádaskodni kezdett ellene, hogy a szamariták
vallásos szokásait követi és szörnyűségeket követ el a palesztinai keresztények ellen.
Iustinianost látszólag bősz harag fogta el, hogy valaki az ő uralkodása idején Krisztus
nevét gyalázhatja. Sürgetésére az ügy senatusi vizsgálóbizottsága száműzetéssel sújtotta
Phaustinost. A császár azonban kívánságának megfelelő pénzösszeget kapott
Phaustinostól, és az ítéletet azonnal megsemmisítette. Phaustinos újra korábbi
méltóságát viselte, a császár fogadta őt, és amikor a palesztinai és föníciai császári
birtokok felügyelője lett, még gátlástalanabbul tett meg bármit, ami szándékainak
megfelelt.
Csak néhány példát mondtam el, de ezekből a rövid történetekből is megítélhetjük,
hogyan oltalmazta Iustinianos a keresztények jogait. Hogy pedig a törvényeket is
habozás nélkül fölrúgta, ha pénzről volt szó, azt most fogom egészen röviden bemutatni.

28

Emesa városában élt egy Priskos nevű ember, aki nagyszerűen utánozta mások írását, s
rendkívül ügyes mestere volt a hamisításnak. Sok évvel azelőtt az emesai egyház lett az
egyik előkelő polgár örököse. Ez a férfi Mammianos volt, fényes származású és nagy
vagyonú patrícius. Iustinianos uralkodásának idején Priskos végigvizsgálta az említett
város valamennyi családját. Ha úgy találta, hogy szép vagyonuk van, s képesek nagy
összegek lefizetésére, gondos nyomozást folytatott az elődeik után. Amikor azoktól
származó régi iratok kerültek a kezébe, számos okmányt hamisított a nevükre,
melyekben elismerték, hogy nagy összeggel tartoznak Mammianosnak, olyan pénzzel,
amit letétként vettek át tőle. A teljes összeg – e hamis okmányok szerint – nem kevesebb,
mint száz kenténarion aranyra rúgott.
Abban az időben, amikor Mammianos élt, egy közismerten igazságszerető és minden
tekintetben tisztességes férfi folytatta a foglalkozását a piacon: ott ült, intézte a polgárok
mindenféle írásos ügyletét, és saját kezűleg hitelesítette valamennyi okmányt. A rómaiak
tabelliónak nevezik az ilyet. Priskos ördöngös ügyességgel utánozta e férfi kézírását. A

Prokopios: Titkos történet Oldal: 54

hamisítványokat átadta az emesai egyház gondnokainak, akik részesedést ígértek neki
az így szerzett pénzből. Útjukban állt azonban az a törvény, amely harmincéves elévülést
írt elő a peres ügyek java részére, néhány esetben, az ún. hypothékáknál pedig negyven
év után utasította el a keresetet. Ezért a következő fondorlathoz folyamodtak. Elutaztak
Bizáncba, nagy összeget fizettek a császárnak, és arra kérték, működjék velük együtt
semmivel sem adós polgártársaik tönkretételében. Iustinianos elfogadta a pénzt és
késlekedés nélkül kiadott egy törvényt, hogy az egyházak nem a szokásos idő elteltével,
hanem száz év után vesztik el a jogot törvényes igényeik behajtására, s ez nemcsak
Emesában, hanem az egész római birodalom területén érvényes. Az ügy intézésére
kirendelte az emesaiakhoz Longinost, egy határozott és igen nagy testi erővel
rendelkező férfit, aki később a bizánci városi praefectus lett. Az említett okmányok
felhasználásával az egyházi gondnokok először az egyik polgárt perelték be két
kenténarion aranyra, s mindjárt meg is nyerték ellene a pert, mert az illető az eltelt
hosszú idő meg az egykori eseményekben való tájékozatlansága következtében semmit
sem tudott a védelmére felhozni. A többi lakos mind gyászos hangulatban ült otthon,
hiszen ugyanúgy ki voltak szolgáltatva a gonosztevőknek – leginkább persze az emesai
előkelők. Amikor azonban ez a csapás már a legtöbb polgárt utolérte, az isteni
gondviselés jeleként a következő történt. Longinos felszólította Priskost, e becstelen terv
végrehajtóját, hogy vigye el hozzá egyszerre az összes okmányt; Priskos vonakodott
eleget tenni a felszólításnak, mire Longinos teljes erejéből szájon vágta. A bivalyerős
ember ütésétől megszédülve Priskos a földre zuhant, remegés és félelem fogta el, s
abban a hiszemben, hogy Longinos átlátott a tettein, bevallotta az igazságot. Így az egész
becstelen tervre fény derült, és a zsarolásnak vége szakadt.
De nemcsak a rómaiak törvényeivel bánt így állandóan, napról napra, hanem a
héberek által tisztelt szokásokat is igyekezett eltörölni ez a császár. Ha az évek forgása
során a zsidóknál előbb érkezett el a húsvéti ünnep, mint a keresztényeknél, nem
engedte meg nekik, hogy az ünnepet a kellő időben megüljék, sem azt, hogy ezen a
napon valamilyen engesztelő áldozatot mutassanak be az istennek, vagy elvégezzék
szokásos szertartásaikat. Sok zsidót a kormányzók államellenes bűntett vádjával súlyos
pénzbüntetésre ítéltek csak azért, mert ezen a napon birkahúst fogyasztottak. Számtalan
más hasonló intézkedését ismerem Iustinianosnak, de nem kívánom megemlíteni
egyiket sem, mert határt kell szabnom a munkámnak. Az elmondottak is bizonyára
kielégítő jellemzést adnak erről az emberről.

29

Hogy a császár álnok és képmutató volt, mindjárt bebizonyítom. Amikor az előbb

említett Liberiost fölmentette tisztségéből, kinevezte a helyébe az egyiptomi Ióannést,
kinek mellékneve Lagarión volt. Amint erről tudomást szerzett Liberiosnak igen jó
barátja, Pelagios, megkérdezte a császárt, vajon igaz-e a Lagariónról szóló hír. A császár
rögtön nemet mondott, és bizonygatta, hogy semmi ilyet nem tett; és átadott neki egy
Liberioshoz címzett levelet is, melyben felszólította, hogy rendületlenül tartson ki
hivatalában és semmiképp se adja ki a kezéből; neki – írta – jelenleg nincsen
szándékában fölmenteni őt. Ióannésnak élt azonban Bizáncban egy nagybátyja,
Eudaimón, ki eljutott a consuli méltóságig és nagy vagyonra tett szert. Egy ideig a
császár magánvagyonának a kezelője volt. Értesülvén az elmondottakról, Eudaimón
maga is tudakolódott a császártól, vajon biztos-e unokaöccsének a kinevezése. A császár
letagadta, amit Liberiosnak írt, és egy levelet küldött Ióannésnak, hogy mindenképpen

Prokopios: Titkos történet Oldal: 55

foglalja el a hivatalt, mivel ő, a császár, nem változtatta meg erre vonatkozó döntését. E
biztatás hatására Ióannés fölszólította Liberiost, hogy távozzék a kormányzói palotából,
mivel a tisztségből fölmentették. Liberios viszont – nyilván maga is egy császári levélnek
engedelmeskedve – kijelentette, hogy semmiképpen sem hajtja végre Ióannés utasítását.
Erre Ióannés fölfegyverezte kísérőit és megtámadta Liberiost, aki viszont embereivel az
oldalán ellenállni készült. Kitört a csata, sokan elestek, köztük Ióannés is, a kinevezett
kormányzó. Eudaimón igen határozott sürgetésére Bizáncba rendelték Liberiost, a
senatus kivizsgálta a történteket és fölmentette őt, mivel a véres összecsapásban mint
védekező, s nem mint támadó vett részt. A császár azonban nem nyugodott, amíg titkon
pénzbüntetést nem hajtott be tőle. Ilyen volt Iustinianos igazmondása és őszintesége.
Azt hiszem, érdemes elmondanom még valamit, ami összefügg ezzel a történettel.
Nemsokára meghalt Eudaimón; sok rokont hagyott hátra, de végrendeletet sem készített
és szóbelileg sem tett semmiféle nyilatkozatot. Ugyanebben az időben távozott az életből
az udvari eunuchok főnöke, bizonyos Euphratas is. Maradt ugyan utána egy unokaöcs, de
igen tekintélyes vagyonáról ő sem végrendelkezett. A császár elvette mindkettőjük
vagyonát; magát tette meg örökösüknek, s a törvényes örökösöknek egyetlen garast sem
adott. Így tisztelte ez a császár a törvényeket és híveinek rokonait. Ugyanígy elvette a
sokkal korábban elhunyt Eirénaios kiváltságait is, noha semmit sem tudott felhozni az
utódai ellen.
Nem hallgathatok el egy ugyanekkor történt és az előbbivel összefüggő esetet.
Askalón város előkelőinek listáján egy bizonyos Anatolios foglalta el az első helyet.
Ennek a lányát egy igen neves családból származó kaisareiai polgár, név szerint
Mamilianos vette el törvényes feleségül. A lány örökösödési joggal rendelkezett, mivel
egyetlen gyermeke volt Anatoliosnak. Ugyanis régtől fogva azt írta elő a törvény, hogy
valahányszor egy városi tanácsos fiúgyermekek hátrahagyása nélkül távozik az élők
sorából, hátrahagyott vagyonának negyedrészét a városi tanács kapja, a többit mind az
elhunyt örökösei élvezzék. A császár e kérdésben is kimutatta igazi jellemét: nemrég
törvényt hozott, amely fordítva rendelkezik, vagyis úgy, hogy a vagyon negyedrésze
legyen az örökösé, ha a tanácsos fiú utód nélkül hal meg, a többit meg mind az
államkincstár és a városi tanács kapja, holott mióta világ a világ, még sohasem
részesedett sem a kincstár, sem a császár a tanácsosok vagyonából. Már érvényben volt
ez a törvény, amikor elérkezett Anatolios életének utolsó napja. Lánya a törvény szerint
járó örökrészt átadta a kincstárnak és a városi tanácsnak. A császár maga és Askalón
város tanácsosai okmányt állítottak ki számára, mentesítve őt minden hagyatéki
követeléstől, minthogy a jog szerint pontosan megkapták, ami nekik járt. Később
Mamilianos, Anatolios veje is eltávozott az élők sorából; egyetlen leánygyermek maradt
utána, aki természetesen egyedül örökölte apja vagyonát. Ez a leány feleségül ment egy
tekintélyes polgárhoz, azután, még anyja életében, ő is elérkezett életének a végéhez,
anélkül, hogy akár lány-, akár fiúgyermeket szült volna. Iustinianos azon nyomban
lefoglalta magának az egész vagyont azzal a különös indokkal, hogy nem lenne istennek
tetsző dolog, ha Anatolios lánya (aki egyébként is öreg) egyszerre dúskálna az apja és a
férje vagyonában. De hogy az asszony ezek után ne jusson koldusbotra, napi egy
aranystatért utalt ki neki, amíg él. Azt is belefoglalta abba a rendeletbe, amelyben a
vagyon elrablásáról intézkedett, hogy jámborságból juttatja azt az egy statért, minthogy
– úgymond – "szokásommá vált jámbor és istenfélő cselekedetek végrehajtása".
De hogy munkám csömört ne keltsen, elég is erről ennyi, emberek lévén úgyis
képtelenség mindent elmondanunk. Azt azonban bemutatom, hogy még a kékekre sem
volt semmi tekintettel, ha pénz került szóba, bár látszatra kedvelte őket. Annak a
Leónnak, aki – mint korábban elmondtam – a referendarius tisztét látta el, a kilikiai

Prokopios: Titkos történet Oldal: 56

Malthanés volt a veje; őt bízta meg a császár, hogy vessen véget az erőszakos
cselekményeknek a kilikiaiak között. Megbízatását ürügyül használva Malthanés
kegyetlenül bántalmazott sok kilikiait, s kifosztván őket, kincseik egy részét a
zsarnoknak juttatta, a másik részből meg ő maga kívánt meggazdagodni. A többi kilikiai
némán tűrte a sorsát, Tarsos városának a kékjeit azonban fölbátorította a császártól
élvezett kiváltságos helyzetük, és távollétében nyilvánosan szidalmazták Malthanést.
Amint Malthanés erről értesült, éjjel nagyszámú katonaság élén azonnal bevonult
Tarsosba, és szétküldte katonáit azzal a paranccsal, hogy még hajnal előtt szállásolják be
magukat a házakba. A kékek azt hitték, ellenség tört be a városba, és védekeztek, ahogy
tudtak. A sötétben sok szörnyűség történt, többek között elesett az egyik tanácsos is,
Damianos, akit nyílvessző talált el. Ez a Damianos az ottani kékek vezetője volt. Amikor
Bizáncba eljutott ennek a híre, a fölháborodott kékek városszerte viharos tüntetéseket
rendeztek, kitartóan zaklatták az ügy miatt a császárt, Leónra és Malthanésra meg
szörnyű fenyegetések közepette átkok özönét zúdították. Az uralkodó úgy tett, mintha őt
is ugyanúgy fölháborítaná az esemény. Haladéktalanul kiadott egy rendeletet, hogy
vizsgálják ki Malthanés intézkedéseit, és indítsanak bűnvádi eljárást ellene. León
azonban nagy mennyiségű aranypénz lefizetésével gyorsan lecsillapította a császárnak a
haragját is, meg a kékek iránti szeretetét is. Az ügy kivizsgálása elmaradt, és amikor
Malthanés Bizáncba utazott, a császár igen barátságosan fogadta és nagy
megbecsülésben részesítette. De amikor távozott a császártól, a kékek meglesték a
palotában és összeverték; meg is ölték volna, ha néhányan közülük, akiket León már
korábban lefizetett, nem lépnek közbe. Ki állíthatja, hogy nem a legnyomorúságosabb
rendszer az olyan, amelyben az uralkodó megvesztegetés ellenében kivizsgálatlanul
hagyja a vádakat, egy párt verőemberei meg habozás nélkül meg mernek támadni egy
hivatalnokot és jogtalanul kezet mernek emelni rá, mialatt a császár a palotában
tartózkodik? Persze semmivel sem torolták meg mindezt sem Malthanésen, sem a
támadóin. Ítélje meg ezekből, aki akarja, Iustinianos császár jellemét.

30

Hogy pedig törődött-e egy cseppet is az állam érdekeivel, arra a postával és a

felderítőkkel kapcsolatos intézkedései vetnek fényt. A korábbi idők római császárai
gondoskodtak arról, hogy mihamarább és bármiféle késedelem nélkül tudomásukra
jusson minden: az ellenségnek az egyes tartományokban okozott pusztításai,
pártvillongások vagy más váratlan katasztrófa következtében a városokat ért bajok, a
helytartóknak és az összes többi tisztviselőnek szerte a római birodalomban hozott
intézkedései. E célból, továbbá, hogy az évi adót szállító hivatalnokok időveszteség
nélkül biztonságban utazhassanak, mindenfelé állami gyorspostát állítottak föl a
következő módon. Postaállomásokat létesítettek – egy könnyű felszerelésű utas egynapi
útjának: megfelelő távolságon helyenként nyolcat, másutt kevesebbet, de általában ötöt.
Mindegyik állomáson mintegy negyven lovat tartottak. A lovak számával arányosan
lovászokat is alkalmaztak az állomásokon. A szolgálat emberei a lovakat sűrűn
váltogatva – egyébként a legjobbakat használták –, megszakítás nélkül úton voltak,
olykor egyetlen nap alatt tíznapi utat is megtettek, s így teljesítették mindazt, amiről
föntebb beszéltem. Ezenfölül nagyon jól jártak a gyorspostával mindenfelé a
földbirtokosok is, különösen azok, akiknek birtokai a belterületeken feküdtek: fölös
terményeiket minden évben eladták a kincstárnak a lovak és a lovászok ellátására, s
ezzel nagy jövedelemhez jutottak. Következésképp a kincstár is rendszeresen megkapta

Prokopios: Titkos történet Oldal: 57

az egyes földbirtokosokra kirótt adót, s az gyorsan visszakerült az adófizetőkhöz;
amellett a fontos állami szolgálat is működött.
Így volt azelőtt. Ez a császár azonban először is megszüntette a Chalkédón-Dakiviza
vonalat. Így arra kényszerített minden futárt, hogy mindjárt Bizáncból egészen
Helenopolisig akarata ellenére hajón tegye meg az utat. Olyan tömpe orrú csónakokon
utaznak, melyeket itt átkelésre szoktak használni, s ha történetesen vihar támad, súlyos
veszélynek teszik ki magukat. Mégsem várhatnak a kedvező alkalomra és a jó idő
beálltára, mivel szolgálatuk lényege a gyorsaság. Később aztán, bár a Perzsia felé vezető
úton meghagyta a korábbi rendszer szerint a postát, a keleti terület többi részén egészen
Egyiptomig napi utanként csupán egyetlen állomást tartott fenn, de azt sem lovakkal,
csupán néhány szamárral. Ezért nem csoda, hogy az egyes tartományokban
bekövetkezett bajokra, melyekről túl későn, az események után is alig érkezik hír,
nincsen segítség. A földbirtokosoknak meg nincsen soha semmi hasznuk, terményeik
pedig szanaszét heverve rohadnak.
A hírszerzőkkel viszont a következő a helyzet. Régen számosan kaptak a kincstártól
fizetést, olyan emberek, akik akár kereskedés ürügyén, akár másképp, elutaztak az
ellenségeinkhez, és a perzsa birodalomban pontosan megfigyeltek mindent; a római
földre visszatérve az ellenség minden titkát jelenteni tudták a kormányzatnak. Az
értesülések birtokában a kormányzat megtette az óvintézkedéseket, és semmiféle
kellemetlen meglepetés nem érhette. Régtől fogva megvolt ez a szolgálat a médeknél is;
Chosroés, azt mondják, fölemelte a hírszerzők fizetését, s előrelátó intézkedésének meg
is lett a haszna, mert mindenről értesült, ami a római birodalomban történt. Iustinianos
viszont nem vesztegetett erre egy garast sem, még a hírszerzők nevét is megszüntette a
római földön. Sok más kudarc mellett emiatt került az ellenség kezére Lazika is, mivel a
rómaiaknak semmi módon nem sikerült megtudniuk, hol tartózkodik a perzsa király a
seregével.
Régen igen sok tevét is tartott a kincstár. Ha a római sereg az ellenség ellen vonult, a
csapatok mögött tevék haladtak és szállították az egész ellátmányt. Akkor a parasztokat
sem kötelezték robot-fuvarra, és a katonáknak sem hiányzott semmi szükséges.
Iustinianos azonban e tevetartást is szinte teljesen fölszámolta. Ezért ha manapság vonul
ellenség ellen a római sereg, nem fordulhat elő, hogy valami fontos ne hiányoznék.
Ide jutottak a legfontosabb állami szolgálatok. Nem árt azonban fölidéznem az egyik
nevetséges kijelentését sem. Volt egy nem jelentéktelen férfi a kaisareiai rétorok között,
bizonyos Euangelos, akire rámosolygott a szerencse: jelentékeny vagyon, többek között
nagy földbirtok ura lett. Később egy Porphyreón nevű tengerparti falut is megvásárolt
magának három kenténarion aranyért. A hír hallatára Iustinianos császár azonnal
elvette tőle a birtokot. A vételár csekély hányadát fizette neki érte, azzal a felkiáltással:
mégsem járja, hogy Euangelos rétor létére ilyen szép helység birtokosa legyen. Erről
azonban, hisz úgy-ahogy megemlékeztünk róla már, ne is beszéljünk tovább.
Iustinianosnak és Theodórának az államéletben bevezetett újításai közé tartozik a
következő is. Amikor a senatus hajdan a császár elé járult, a következőképpen szokta
bemutatni a hódolatát: akinek patríciusi rangja volt, az meghajtotta magát a császár jobb
melle felé, a császár homlokon csókolta és elbocsátotta őt; mindenki más jobb lábbal
térdet hajtott a császár előtt, és úgy távozott. A császárnőnek azonban egyáltalán nem
volt szokás hódolni. Iustinianos és Theodóra elé járulva viszont mindenki, még a
patríciusi cím viselői is, azonnal arcra borultak a padlón, kezüket-lábukat teljesen
kinyújtották, s mielőtt fölálltak, megérintették ajkukkal a császár jobb és bal lábát.
Theodóra sem utasította vissza ezt a tiszteletadást. Ő különben azt is teljesen
helyénvalónak tartotta, hogy fogadja a perzsák meg a többi barbár nép követeit, és

Prokopios: Titkos történet Oldal: 58

mindet kincsekkel ajándékozta meg, mintha bizony neki szolgálna a római birodalom.
Azelőtt soha, semmilyen alkalommal nem fordult elő ilyesmi. Továbbá, akik hajdan az
uralkodóval társalogtak, őt császárnak, a feleségét császárnénak nevezték, a többi
főtisztviselőt illetően viszont az adott időpontban viselt rangjuk volt használatos: Ám ha
Iustinianosszal vagy Theodórával beszél valaki, és ha "császár" vagy "császárné" szó
ötlik az eszébe, s nem az "uram" vagy "úrnőm" megszólítást használja, vagy megpróbálja
valamelyik főtisztviselőt nem a "szolgátok" névvel említeni, az bizony bárdolatlanság és
szabadszájúság gyanújába kerül, és úgy távozhat onnan, mint aki igen kínos hibát
követett el: azokat sértette meg, akiket a legkevésbé sem szabad.
Régen kevés ember jutott be a palotába és azok is nehezen. Mióta azonban ők vették
át az uralmat, a főtisztviselők és velük együtt a többiek is mind folyton a palotában
időznek. A változás oka a következő. Hajdan a főtisztviselők a jognak és a törvényeknek
megfelelően a saját belátásuk szerint intézkedhettek. A hivatalnokok tehát szokásos
feladataikat végezve maradtak saját hivatali helységeikben, az alattvalók pedig,
minthogy semmiféle törvényszegést nem vettek észre, és nem hallottak ilyenről, a
császárt – mint várható – alig-alig zaklatták. Ez az uralkodópár azonban az alattvalók
kárára mindig minden ügyet a saját hatáskörébe vont, és mindenkit arra kényszerített,
hogy hitvány rabszolgaként előszobázzon nekik. Szinte mindennapos látvány volt: a
bíróságok nagyrészt kihaltak, a császári udvarban viszont tömeg, veszekedés, óriási
tolongás és az örök szolgalelkűség megannyi megnyilvánulása. A császári pár vélt
bizalmasai szintén naphosszat, sőt többnyire az éjszaka nagy részében is ott álldogáltak,
nem alhattak és nem ehettek a megszokott időben – így gyötrődtek, erre ítélte őket
kiváltságosnak képzelt helyzetük.
Az embereket azonban mind ez nem érdekelte; arról vitatkoztak egymással, vajon
hová lett a rómaiak gazdagsága. Egyesek azt erősítgették, hogy az egész a barbárok
kezén van, mások szerint a császár tartja elzárva sok-sok raktárban. Akik megérik az
időt, amikor Iustinianos eltávozik az életből (ha ember), vagy elhagyja az élők világát
(mint a démonok fejedelme), azok majd tudni fogják az igazságot.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 59

 Utószó

Prokopios: Titkos történet Oldal: 60

A Titkos történet szerzője az i. sz. 5. sz. végén született a római birodalom Oriens (Kelet)
praefectúrájának azonos nevű dioikésiséhez tartozó Első Palesztina provincia
székhelyén, Kaisareiában. Ez a birodalom területileg szinte csak a fele volt annak,
amelyen fél évezreddel korábban a császárság megalapítója, Augustus uralkodott, vagy
akár annak is, amelyben mintegy kétszáz évvel Prokopios születése előtt Nagy
Constantinus császár az addig elnyomott kereszténységet engedélyezte és fölkarolta. A
nyugati tartományok a négyszázas évek alatt sorra elvesztek, helyükön germán törzsi
királyságok rendezkedtek be. Még Itália és a birodalom bölcsője, Róma is a Ravennában
székelő keleti gót királyt, Theoderichot uralta. A császári udvar, a központi
kormányhivatalok, a "római" senatus immár a Bosporos partján székel, Bizáncban, új
nevén Konstantinápolyban. Ha Prokopios "a városról" beszél, vagy azt írja, hogy valami
"itt a városban" történt, természetesen erre gondol. Az újkori történettudomány majd e
város nevét fogja az államnak is adni, és "bizánci birodalom" néven emlegeti majd,
uralkodóit pedig "bizánci császároknak" nevezi. Prokopios és kortársai bizonyára
tiltakoztak volna ez ellen: büszkén római polgároknak vallották magukat, uralkodóikat a
dicső római császárok utódainak tekintették.
Büszkeségük nem is volt alaptalan. A területi veszteségek ellenére is hatalmas
kiterjedésű volt a birodalom. Ide tartoztak a Közel-Kelet ősi kultúrájú, gazdag területei:
Egyiptom, Palesztina, Szíria, még Mezopotámia egy része is; azután egész Kisázsia
(Prokopiosnál "Ázsia"), az európai kontinensen a Fekete-tenger partvidéke meg a
Balkán félsziget. Fejlett iparával, jól kiépített úthálózatával, élénk szárazföldi és tengeri
kereskedelmével, virágzó városaival a birodalom a kor legcivilizáltabb állama.
Nagy Constantinus utódai alatt a kereszténység a birodalom államvallása lett. Csak
kevés olyan csoport volt, amelyik elutasította a kereszténységet; ilyen volt például a
zsidóság, vagy – főképp a műveltek között – a "régi hit" hívei, a pogány vallás elemeivel
átszőtt újplatonikus filozófia követői. Az igazi nehézségeket azonban nem ezek a
csoportok okozták az egyháznak és a vele azonosuló államhatalomnak, hanem a
kereszténységen belül jelentkező eltérő irányzatok. A keresztény hit tanításainak
különböző értelmezései véget nem érő vitákhoz, meghasonláshoz, a kisebbségi
csoportoknak az egyházból való kitaszításához vezetett – de ennek következtében
eretnek közösségek, egyházak alakultak. Erőszakkal és szép szóval, meggyőzéssel és
manipulációval a császári kormányzat mindent megtett a vallási egység megőrzéséért,
illetve helyreállításáért, mert egyben mindenki egyetértett, a hivatalos vonal képviselői
és az eretnek tanok vallói is: az igaz hit teljes győzelme biztosítja csupán Isten áldását és
a birodalom virágzását; csak épp abban nem tudtak megegyezni, hogy miben is áll az
igaz hit. Ezek a viták korántsem korlátozódtak a teológusokra vagy az egyházi
méltóságviselőkre, hanem szenvedélyes visszhangot váltottak ki a lakosság széles
tömegeiben is. A hajszálfinom teológiai megkülönböztetéseket aligha értették, de ezt a
hiányt bőven pótolta bennük fanatikus odaadásuk a meggyőződésükért. A nép nem is a
teológusok után indult; igazi ideálja a szent életű szerzetes, az evangéliumi életet újraélő
aszkéta. Rendkívüli önmegtagadásaikról, küzdelmeikről az ördöggel, csodálatos
gyógyításaikról számtalan történet szólt.
A nép másik körülrajongott bálványa a cirkuszi kocsiversenyző volt. Ezért éppúgy,
mint mikor még a Tiberis partján volt a világ közepe, a nép "kenyeret és cirkuszt"
követelt: a szegény városi lakosságnak juttatott ingyenkenyeret és közszórakoztatást; az
utóbbi fő attrakciója a kocsiverseny volt. A főváros legnagyobb versenypályája –
hippodromosa – a császári palota mellé épített hatalmas stadion volt, itt közel százezer
néző izgulhatta végig a versenyeket. Ezeken négy "csapat" vagy "sportklub" indított

Prokopios: Titkos történet Oldal: 61

versenyzőket: a kék, a zöld, a piros és a fehér "egylet". Voltaképpen üzleti vállalkozások,
megfelelő felszereléssel, személyzettel, lovakkal. Fő területük ugyan a kocsiversenyzés,
de a szórakoztatás többi ágára is kiterjeszkedtek, így voltak táncosaik, személyzetük
színházi előadások (ma inkább kabarénak neveznénk) rendezésére, állatmutogatóik,
akrobatáik.
Amit a kortárs írók "cirkuszi pártok" néven emlegetnek, az nem azonos ezekkel a
vállalkozásokkal, hanem inkább a mai sportegyletek szurkolótáborára emlékeztet. Mint
késői utódaiknak, ezeknek is külön-külön állandó helyük volt a hippodromos megfelelő
részén, s ezek is gyakran véres utcai csatákban vezették le a pályán felizzott
szenvedélyeket. Csak a két fontosabb "színnek", a kékeknek és a zöldeknek volt jelentős
tábora. A császárság autokratikus uralmi rendszerében politikai pártok természetesen
nem léteztek, de alkalmanként a nézősereg hatalmas és ellenőrizhetetlen tömegében
épp az egyik vagy a másik szurkolósereg adott hangot a nép vagy egyes néprétegek
politikai követeléseinek. A sportbeli versengés a kék és a zöld tábor között átugrott a
politikába is, s ez lehetőséget adott a császárnak arra, hogy a helyzetnek megfelelően az
egyik vagy a másik tábort maga mellé állítsa. Veszélyesre csak akkor fordult a helyzet,
amikor a két párt összefogott a kormányzat ellen. Ez történt 532-ben, amikor a cirkuszi
tüntetésből utcai zavargás, majd valóságos fölkelés lett, melyet a lázadók jelszaváról
Nika-fölkelésnek neveztek el. Iustinianusnak kis híján a trónjába került ez az esemény,
csak Theodóra elszántsága és az éppen Bizáncban tartózkodó Belisarios
magánhadseregének kíméletlen bevetése mentette meg a helyzetet; "a rend
helyreállítása után" harmincezer holttestet szállítottak el a hippodromosból.
Persze a kékek és a zöldek táborában is voltak különösen aktív és agresszív elemek;
ezek azok, akiket Prokopios "a szélsőségesek" vagy "a bandák" néven emleget. A főváros
mintájára a birodalom többi jelentős városában is gondoskodtak a népszórakoztatásról
– és ott is megtaláljuk a kékeket és a zöldeket.

A római birodalom dicső hagyományaihoz való ragaszkodás kötelezettséget is jelentett:

fel kell szabadítani a barbár uralom alá került tartományokat. E roppant és – mint végső
soron megmutatkozott – meddő vállalkozásra Iustinianus érzett elhivatottságot.
531-ben lett császár, de már ezt megelőzően is, nagybátyjának, az írástudatlan
parasztlegényből császári méltóságra emelkedett Iustinusnak az uralkodása alatt,
518-tól a becsvágyó unokaöcs irányította a kormányzatot.
Hogy a nyugati reconquistához szabad keze legyen, a keleti szomszéddal, az újperzsa
birodalommal 532-ben örök békét köt. Az ára rendszeres évi pénzügyi segély fizetése a
perzsáknak. Innen, a keleti fronton harcoló sereg éléről rendeli Bizáncba a nagy
fölszabadító háború kiszemelt hadvezérét, Belisariost. Ennek kíséretében ott van
Prokopios, aki 526-ban jogi tanácsadóként került az akkor Mesopotamia tartomány
kormányzójának tisztét ellátó hadvezér mellé, s azóta bizalmasainak körébe tartozik.
A nagy vállalkozás reményt keltően indul. Belisarios partra száll Észak-Afrikában, s
egyetlen villámháborúban elsöpri a vandál királyságot. Líbia, a mai Tunézia területe s a
tengerpart egészen a Gibraltári-szorosig újra a birodalom része! Már 535-ben Itália
visszahódítására indulhatnak Belisarios seregei. Egyetlen év leforgása alatt elfoglalják
Szicíliát, Nápolyt, és – ellenállás nélkül – bevonulnak Rómába. Ám a keleti gótok
ellenállása még nem tört meg, sőt egy időre a kezdeményezést is magukhoz ragadják. A
"római" seregek – jelentős részben barbár zsoldosok, s nem a birodalom kényelemhez
szokott alattvalói – kevésnek bizonyulnak a hatalmas feladathoz. Belisarios hadvezéri

Prokopios: Titkos történet Oldal: 62

zsenialitása átmenetileg még sikert hoz: a keleti gót királyság székhelye, Ravenna a
királlyal és a kincstárral együtt római kézre kerül 540-ben.
Ebben az évben Belisariosnak a perzsa frontra kell sietnie. I. Chosroés megszegte az
"örök" békét, mélyen betört a római területre, elfoglalta a római Kelet legnagyobb
városát, Antiochiát, és lakosságát elhurcolta. Belisarios második keleti főparancsnoksága
idején kerül válságba a házassága; majd fölmentik megbízatása alól, és kegyvesztettként
él Bizáncban – ezekről az eseményekről Prokopios a Titkos történet 2-4. fejezetében
részletesen beszámol.
544-ben Belisarios bocsánatot nyer, s újra Itáliába küldik. Itt a gótok ellenállása
újjáéledt, s a helyzet kilátástalanabb, mint valaha. A rendelkezésre álló csekély erőkkel
Belisarios sem tud semmiféle eredményt elérni, s négy év múlva vissza is tér
Konstantinápolyba. Az itáliai háború győztes befejezése – további nehéz harcok után –
egy örmény származású eunuchra, Narsésra várt.
Még folytak az itáliai harcok, amikor Hispánia délnyugati részét – kihasználva az
ottani nyugati gót királyság belső viszályát – megszállták a római erők. A nagy álom, ha
nem is teljesen – Galliára, Britanniára gondolni sem lehetett –, de azért jórészt valósággá
vált. Más kérdés, hogy milyen áron; több mint húszévi szakadatlan háborúskodásba
került. A hadsereg fenntartása és fizetése, no meg a többi fronton a béke biztosítása
"pénzügyi segélyek" fizetésével a végsőkig kizsigerelte a birodalom anyagi erőit.
Ezekről a küzdelmekről szól Prokopios Iustinianos háborúi című fő műve, melyre
gyakran utal a Titkos történet-ben is. E nagyszabású történelmi munka (terjedelme
mintegy ötszöröse a Titkos történet-nek) hadszínterek szerint csoportosítja
mondanivalóját: az 1. és 2. könyv a perzsák ellen vívott háborúkkal foglalkozik, a
következő kettő az afrikai eseményekkel (Belisarios 533-as hadjárata és az utána
történtek), az 5-7. könyv pedig a keleti gótok ellen viselt itáliai háborúról szól, Belisarios
második itáliai főparancsnokságának végéig. Az első hét könyvet 550 táján kiadta a
szerző. Ezután látott neki a 8. könyv megírásának, ebben már föladja a területi rendezés
elvét, s 555-ig halad valamennyi hadszíntér eseményeinek az ismertetésével.
A "rómaiak" dicsőséges háborúit megörökítő Prokopios görögül írt. A birodalom
hivatalos nyelve természetesen a latin volt, s ehhez még a 6. században is ragaszkodtak,
amikor a latin nyelvű, illetve romanizált tartományok nagyrészt elvesztek, s a gazdasági
és hatalmi súlypont a Földközi-tenger keleti medencéjébe tolódott át. E területeken a
mindennapi érintkezés nyelve az i. e. 4. sz. (Nagy Sándor hódítása!) óta a görög volt, s
ezen a római hódítás sem tudott változtatni. A jog, a törvénykezés, a rendeletek nyelve
latin volt ugyan, de a görög nemcsak a mindennapi életben bizonyult legyőzhetetlennek,
hanem mint a műveltség nyelve is. Görögül – csak görögül – lehetett valaki művelt: ezen
a nyelven folyt az alsó fokú és a magasabb iskolázás, s görög volt az irodalom nyelve is.
(A birodalomról leszakadt nyugati területeken viszont egyre kevesebben tudtak görögül.
Az előző századok két nyelven-görögül és latinul – megszólaló, de lényegében egységes
irodalmi kultúrája egyre inkább kettévált.)

A Iustinianos háborúi nemcsak nyelvében volt görög, hanem műfajában is: a görög
történetírás műfaji hagyományait tudatosan vállalta, úgy, ahogyan azt egy évezreddel
előtte Hérodotos és Thukydidés megteremtették. Ez a történetírás nem a múlt
búvárlásában látja feladatát; tárgya a közelmúlt, vagy éppen a szerző saját kora, olyan
események, amelyeknek még élő tanúi vannak, vagy még inkább olyanok, amelyekben az
író maga is részt vett és hitelt érdemlően be tud számolni róluk. Olyan esemény méltó

Prokopios: Titkos történet Oldal: 63

arra, hogy történeti műben megörökítsék, mely jelentőségénél fogva tanulságul
szolgálhat a késői utókor számára is, mely szélsőséges próbatétel volt a közösség és az
egyén életében – vagyis a háború. Persze nem önmagáért és önmagában érdekes a
háború, mint stratégiai vagy haditechnikai teljesítmény, hanem emberi és főképpen
közösségi (vagyis politikai) összefüggéseiben.
Azóta persze, hogy Thukydidés – Prokopios legfőbb történetírói példaképe –
megalkotta a peloponnésosi háborúról szóló klasszikus művét, nagyot fordult a világ
sora. Az athéni író egy demokratikus berendezkedésű városállam szabad polgára volt,
kaisareiai utóda viszont egy világbirodalom élén álló autokratikus császár alattvalója.
Műve is szükségképpen más lett.
Már azzal is, hogy a hadszínterek szerint szerkeszti. Mindig a helyszínen operáló
hadsereg szemszögéből lát és ábrázol: a hadsereg, pontosabban Belisarios katonái az a
közösség, amelynek éthoszát (mert a hivatásos katonáknak is van sajátos értékrendjük
és éthoszuk) kifejezi és a sorsát bemutatja. E megoldás előnyei világosak: leírása jól
áttekinthető, világosan fölépített, egységes. Rejtettebb előnyei is vannak: nem vagy alig
kell írnia a császárról (akit nem szeretett, ez elég világosan kitűnik a Titkos történet-ből)
– Iustinianos íróasztalstratéga volt, a fővárosból életében nem mozdult ki; viszont
szabadon magasztalhatta Belisariost, a zseniális hadvezért, a körültekintő stratégát, az
embereivel törődő főparancsnokot (akit – a Titkos történet figyelmesebb olvasója
észreveheti – mégis szeretett).
Ezek az előnyök az író javára váltak, de a történetíró fizetett értük. Az eseményeket
irányító központ, ahol a valóban fontos döntések megszülettek, vagyis Konstantinápoly,
a császári udvar, csak a mű peremén jelenik meg. Az "igazi okokat" nem elemezheti,
hiszen egy autokratikus államban minden döntés – legalábbis elvben – a hatalom legfőbb
gyakorlójának bölcs és megfellebbezhetetlen akaratnyilvánítása, s az ő motívumait –
azon túl, amit ő maga jónak látott kinyilatkoztatni – tovább vizsgálgatni, netán bírálni,
nem ildomos.
"Munkám a római birodalomban mindenütt látható" – írja Prokopios a I. könyv elején
a Iustinianos háborúi korábban kiadott első hét könyvéről. Ha belegondolunk, hogy e
sorokat csupán két-három évvel a megjelenés után írta, ráérezhetünk a szerző
büszkeségére: nagy siker volt. Mégis, úgy látszik, ketten is érezték, hogy a kép nem teljes
– a másik Iustinianus volt.
A császár megbízta a háborúiról szóló történelmi munka szerzőjét, hogy készítsen el
egy munkát az építkezéseiről. A birodalom gyarapítójának, a nagy hódítónak a babérjai
mellől még hiányzott neki a békés építőmunka dicsősége. Fényes templomok
építtetőjeként mint az igaz hit bajnoka jelenhetett meg, a nagyszerű középületek az
alattvalóiról való bőkezű gondoskodásának bizonyságai; kórházak és jótékonysági
intézmények tanúsítják szerte a birodalomban, mennyire a szívén viseli minden ember
jólétét. És ezen a téren attól sem kellett tartania, hogy dicsőségének fényét egy alsóbb
végrehajtó alakja megfakítja (mint Belisarios a történelmi munkában). Egy ilyen
megbízást teljesíteni kell: Prokopios megírja Iustinianos építkezései című
magasztaló-iratát.
Amikor az építkezésekről szóló iraton dolgozott – az ötvenes évek közepén –, egy
(talán még nem teljesen befejezett) kézirat feküdt "íróasztala fiókjában": az ötvenes évek
elején írt Titkos történet. A történelmi munka szerzője maga is úgy érezte, hogy ki kell
egészítenie sikeres művét. Amit ő mondott el a kép teljessé tétele végett, igencsak elüt
attól, amit Iustinianus kívánságára az építkezésekről szóló munkájában írni fog.
A Titkos történet létrejöttének körülményei, a szerző szándéka írásával, az irat
műfajának meghatározása csupa olyan kérdés, amelyre csak feltételezésekkel

Prokopios: Titkos történet Oldal: 64

válaszolhatunk. Még az eredeti címét sem ismerjük: Titkos történet-nek (Historia arcana;
az újkori kiadók nevezték el, a másik cím, amin még idézni szokták: Anekdota (görögül:
"ki nem adott írás"), korábbi ugyan, a IX. században így említi egy bizánci lexikon, de ez
is aligha származhat a szerzőtől.
Több jel mutat arra, hogy az írás befejezetlen maradt, pontosabban mondva: ha talán
benne van is minden, amit a szerző el akart mondani, a végső egységesítésre,
kicsiszolásra nem került sor. A szerkezet fő vonalai világosak: az első rész (1-5. fejezet)
Belisariosszal és Antóninával foglalkozik; a második Iustinianusszal és Theodórával,
előbb ifjúkorukkal a császári méltóság elnyeréséig (6-10. fejezet), majd uralkodásuk
idejével (11-17. fejezet). A harmadik rész: Iustinianus minden alattvalójának gyilkos
elnyomója (18-30. fejezet). Hogy mégis befejezetlennek érezzük az írást, annak az oka
az, hogy helyenként hiányzik a részek összedolgozása, továbbá az is, hogy ugyanarra a
kérdésre többször is visszatér, gyakran még a megfogalmazás is nagyon hasonló. Az sem
látható be minden esetben, hogy némely epizód leírása milyen meggondolás alapján
került a második vagy a harmadik részbe.
A befejezetlenségnek van még egy feltűnőbb jele is. Az olvasó mindvégig
bizonytalanságban van, él-e Iustinianus a mű írásakor vagy sem. A bevezető szavai:
"amíg a szereplők életben voltak, nem írhattam le ..." azt sugallják, hogy már nincs az
élők sorában. Később is több ízben (de nem mindig) múlt időben beszél róla. A mű
zárómondata viszont egyértelműen azt mondja, hogy a császár még él.
A bevezető idézett szavai egyébként is rejtélyesek. A négy legfőbb szereplő közül
ugyanis kettő bizonyosan élt még, Iustinianus és Belisarios, ők mind a ketten csak
565-ben haltak meg. (Így valószínűleg túlélték az írót, akiről az ötvenes évek közepe
után nincsen említés, s általános föltételezés szerint 560 körül már nem volt az élők
sorában.) Antónina halálának évét nem ismerjük, valószínűleg azonban még ő is élt.
550-ben egyedül Theodóra volt már két éve halott.
Nehezen illeszthető be a Titkos történet az antik irodalom műfajai közé. Hasonló
jellegű írás nem maradt ránk; tudjuk ugyan, hogy a római császárkorban bizonyos
személyeket kivégeztek az uralkodót sértő irataik miatt, de hogy ezek a művek milyenek
voltak, arra nézve semmi támpontunk nincsen.
Ha a bevezetés szavait komolyan vesszük, az Anekdota kiegészítés vagy függelék a
Iustinianos háborúi-hoz, amelyben a szerző előadja az eseményeknek olyan részleteit,
okait, melyeket a fő művében a maga helyén nem tárhatott föl. Ez a program az írásmű
első és második részében érvényesül is, a harmadik részben azonban már mintha
megfeledkezett volna róla. De még az első részek is sok olyan elemet tartalmaznak,
amelyek nem illenek történelmi munkába. Ilyen mindaz, amit például Antónina és
Theodóra származásáról, "neveltetéséről", az előéletükről előad. Mindez egy másik
műfajra emlékeztet, az antik biográfiára; oda való a szereplők külsejének a leírása is,
szokásaik, életmódjuk ecsetelése, s kiváltképp a belső portré: jellemük föltárása és
bemutatása rövid történetek, tetteik és kijelentéseik alapján.
Még egy okból nem tekinthetjük a Titkos történet-et egyszerűen a történelmi mű
folytatásának vagy kiegészítésének. A történetíró számára kötelező az objektív
pártatlanság, a tacitusi sine ira et studio. E fennkölt elv szellemét persze kevesen
követték, formálisan azonban mindenki betartotta: nyílt támadó hang, szenvedélyes,
pártos állásfoglalás nem fért össze a történetírással.
Ez az utóbbi a támadó-rágalmazó szónoklattal rokonítja az Anekdotá-t. Erre, az
invectivára jellemző a szenvedélyes hangvétel, a dühös kifakadások, a méltatlankodó
szónoki kérdések halmozása. A megtámadott személyben csak gonoszság és
rosszindulat honol; még jó tulajdonságait is gonosz céljai megvalósítására használja.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 65

Minden bajnak, még annak is, amihez látszólag semmi köze sincsen, végső soron ő az
okozója. Mindezekre a fogásokra bőven találunk példát a Titkos történet-ben. Igazi
invectivának mégsem tekinthetjük. Az többnyire egyenesen a megtámadott személyhez
fordult, de legalábbis egy konkrét (van annak föltételezett) hallgatósághoz, s a szónok a
saját nevében beszél – éppen ez a szituáció igazolja és hitelesíti a szubjektív
szenvedélyes hangot. Prokopios viszont ebben a munkájában is az utókorhoz szól, vagyis
történetíróként tanúskodik a későbbi nemzedékek előtt, s nem a kortársakhoz forduló
szónok-agitátor.
Egyáltalán, mit szándékozott munkájával tenni a szerző? Elképzelhetőnek tarthatta-e,
hogy a Titkos történet-et akár Iustinianus életében, akár halála után nyilvánosságra
hozhatja? Ez a szempont elvezet egy olyan helyzet feltételezéséhez, amely
megmagyarázhatja e rejtélyes mű létrejöttét és sajátságait. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a
császár életében, de még a halála után is – ha az utód Iustinianus örököseként lép
hatalomra – az Anekdota publikálása elképzelhetetlen volt. Arra kell tehát gondolnunk,
hogy nem sokkal a Iustinianos háborúi első hét könyvének kiadása után olyasmi történt,
aminek alapján Prokopios a közeli jövőben bekövetkező radikális rendszerváltozásban
kezdett hinni – talán megbetegedett a császár, mint 542-ben, amikor a perzsa fronton
álló hadsereg parancsnokai már az utódlás kérdését latolgatták (a Titkos történet 4.
fejezetének elején ír erről Prokopios). Lázas sietséggel lát a munkához. Annyira beleéli
magát a fordulatba, hogy a császárról és rendszeréről már múlt időben ír. Kielégülhet a
történetíró hiúsága: feltárhatja az események bizalmas részleteit, valódi hátterét, amit
már közreadott munkájában kénytelenségből elhallgatott. De talán a művének jövőjét
féltő aggodalom is sarkallta: alkotása, mely mégiscsak Iustinianos dicső hadjáratairól
szól, s – ha tartózkodóan is – kiemeli a császár érdemeit, a kiegészítés nélkül nem válik-e
a várt fordulat után véglegesen időszerűtlenné? Írás közben aztán egyre újabb és újabb
részletek kerültek a tollára, olyanok is, amelyek alig vagy egyáltalán nem tartoztak egy
thukydidési típusú történelmi monográfiába. Vajon fölsejlett-e az íróban a kor
valóságának jobban megfelelő történetírás lehetősége, mely a gazdaságpolitikával, a
közigazgatással, a vallási és egyházi problémákkal is foglalkozik? De talán csak
fölülkerekedett benne a történetírón a politikus, aki a régi rendszer bűneinek kíméletlen
feltárásával és bemutatásával a társadalom minden rétege számára igazolni igyekszik a
fordulat jogosságát – mintha a Titkos történet harmadik részéből ez a törekvés lenne
kiolvasható.
Meglehet, Prokopios már korábban is reménykedett egyszer egy fordulatban. Miután
félreállították, vagyonának egy részét elvették, súlyosan megalázták, Belisariost a
császár újra kinevezte az itáliai hadak főparancsnokává. "Mindenki azt hitte, ... mihelyt
átlépi majd a város határát, azonnal fegyvert ragad, és valamilyen bátor, férfihoz méltó
tettre szánja rá magát... Ő azonban nem törődött azzal, ami érte, ...szaladt a felesége
után." Vajon nem a szerző saját reménye és csalódása kap-e itt hangot?
A Titkos történet írásakor már bizonyosan nem a hadvezérhez fűződtek a reményei.
Hogy pontosan kihez, mihez, nem tudjuk, de a várt fordulat irányát kiolvashatjuk a
műből. Iustinianos uralkodása az egész birodalom, sőt az egész emberiség számára
súlyos katasztrófák és megpróbáltatások sorozata volt – ezt sugalmazza az irat –, de egy
csoport sérelmei gyakrabban és konkrétabban bukkannak föl: a fővárosi előkelőké. Úgy
látszik, Prokopios arra számított, hogy az új rezsimben az eddig háttérbe szorított
konstantinápolyi arisztokrácia jut döntő szerephez. Érdekes különben, hogy a történelmi
munkában nincsen nyoma arisztokrata kapcsolatoknak vagy rokonszenveknek.
Ha eddigi feltételezéseink megállják a helyüket, az is érthetővé válik, miért nem
végezte el a szerző az utolsó simításokat a szövegén. Az igazságtevő halál (vagy tőr?)

Prokopios: Titkos történet Oldal: 66

elkerülte Iustinianust, a császár nem halt meg. A Titkos történet utolsó mondatában
mélységes rezignáció cseng. A munka befejezésének nem volt semmi értelme, hiszen
kiadására nem volt lehetőség. Ehelyett hozzálátott a történelmi munka utolsó, nyolcadik
könyvének a megírásához. És hamarosan megérkezett a fölkérés is a Iustinianus
építkezéseiről szóló magasztaló-irat megírására ...
Az uralkodó túlélte a történetírót. De ha Prokopios megérte volna Iustinianus
565-ben bekövetkezett halálát, a Titkos történet-et akkor sem publikálhatta volna: a
császárt unokaöccse követte a trónon, s aligha örült volna a dicső nagybácsi emléke
meggyalázásának. Később már nem akadályozták volna ilyen szempontok a
nyilvánosságra hozatalt, de a kis irat évszázadokon át nem került elő. Hogy hogyan
kerülte el a pusztulást, mikor tucatjával sorolhatnánk olyan könyveket, amelyek a 6.
században még közkézen forogtak, és éppen a rákövetkező zűrzavaros időben vesztek el
– ez csak további rejtély, melyet a különös könyv fölad nekünk. A bizánci irodalomban
először a Suda-lexikon említi a 10. században Anekdota cím alatt.
A hosszú lappangás aligha tett jót a kéziratnak. Föltehetőleg itt-ott megsérült,
olvashatatlanná vált. S ha hozzávesszük azt is, hogy a szerző sem szánta végleges
fogalmazványnak abban a formában, ahogyan hátrahagyta, érthetővé válik, hogy a ránk
maradt szöveg számos helyen nehezen értelmezhető, vagy akár szemmel láthatólag
romlott. Ilyen helyeken a fordító az eddigi kutatók által javasolt különféle
szövegjavítások közül kiválasztotta azt, amit a legvalószínűbbnek ítélt, anélkül azonban,
hogy erre minden alkalommal fölhívná az olvasó figyelmét.
Még egy nehézséggel kell szembenéznie Prokopios fordítójának. A klasszicizáló ízlés
nemcsak műfaj, szerkesztés, tartalom tekintetében követelte meg a – mintegy
évezreddel korábbi – nagy klasszikus görög irodalom utánzását, hanem a stílus és a
nyelv tekintetében is. Az író, ha adott magára, nem használt olyan szót, kifejezést, amely
nem fordult elő a példaképeknél, s természetesen a nyelvtanban is követte őket.
Elképzelhető, milyen reménytelen vállalkozás arra törekedni, hogy a római császárság
bonyolult hivatali szervezetéről vagy a császári udvar különböző funkcionáriusairól az i.
e. 5. század athéni demokráciájában használt szókinccsel írjon. Többnyire valamilyen
általános megjelöléshez folyamodik, vagy bonyolult körülírást használ; ha pedig
mégiscsak ráfanyalodik a valóban használt terminusra, mintegy elnézést kérve odateszi
elé, hogy "úgynevezett". Ugyanígy jár el egyébként a keresztény vallás és egyházi
szervezet sajátos szókincsével. Ezt az archaizálást, az állandó feszültséget az ábrázolt
valóság és az azt kifejező nyelv között a fordítás csak igen korlátozottan érzékeltetheti.

A Titkos történet olvasójában bizonyára fölmerül a kérdés, igaz-e, megfelel-e a

történelmi valóságnak az, amit a – nyilván elfogult, sőt gyűlölködő – szerző leírt. Ami a
tényeket illeti, sok állítását más forrásokból ellenőrizni tudjuk; ezek nem mondanak
ellent Prokopiosnak. Komolyan kell vennünk, amit a munka bevezetőjében mond, ahol
kortársaira mint írása hitelességét bizonyító tanúkra hivatkozik: nyilvánvaló
hazugsággal írói, sőt történetírói hitelét kockáztatta volna. Ő maga is tudatosan és
következetesen különbséget tesz, mit közöl hiteles tényként és mit szóbeszédként; "azt
mondják", "az a hír járja" és hasonló fordulatokkal figyelmeztet az utóbbira.
Különbséget kell azután tennünk a való tényként, illetve többé-kevésbé
ellenőrizhetetlen (de mégis jellemző) mendemondaként közölt tudósítások és a
Prokopiostól hozzáfűzött magyarázat, értékelés között. A szerző a szereplők jelleméből
vezet le és magyaráz mindent. A főhősök jellemzése mesteri: csupa negatív vonásból

Prokopios: Titkos történet Oldal: 67

összetéveszthetetlenül különböző egyéniséget állít elénk. Mégis beláthatjuk, hogy a
császári pár cselekedeteit elsősorban bizonyára a birodalom adott kül- és belpolitikai
helyzete szabta meg, s nem egyéniségük jó vagy rossz vonásai. Így például az alattvalók
örökös "fosztogatása", a vagyonelkobzások, a szociális juttatások megnyirbálása, a
különböző önkényes és hosszú távon súlyos károkat okozó intézkedések az állami
bevételek növelésére aligha magyarázhatók egyszerűen Iustinianus kapzsiságával,
irigységével vagy gonoszságával; valahonnan elő kellett teremteni a pénzt a véget nem
érő háborúkra, a barbároknak folyósított "segélyekre", a becsvágyó építkezésekre –
vagyis a nagyhatalmi célkitűzések megvalósítására. Az persze igaz, hogy e célokat
Iustinianus magáénak fogadta el, s vitatható, hogy ezek megfeleltek-e a birodalom
érdekeinek. Céljai megvalósításában bámulatra méltóan kitartó és következetes volt – és
kíméletlen, saját alattvalóival szemben is.
Ha mi értékelnénk Iustinianus uralkodását, az eredmény bizonyára objektívabb
lenne, mint Prokopiosé; méltányosabban figyelembe venné az "egyfelőlt" meg az
"ugyanakkora", és igazságosabban osztogatná a jó és rossz pontokat. Nekünk persze
könnyebb: nem kellett Iustinianus uralma alatt élnünk.

Kapitánffy István

Prokopios: Titkos történet Oldal: 68

 Jegyzetek

Prokopios: Titkos történet Oldal: 69

Az előforduló személyneveket abban a görögös alakban írtam át a fordításban, ahogyan
Prokopiosnál előfordulnak. Szokottabb alakjukat szükség esetén a jegyzetekben közlöm,
s természetesen ebben az utóbbi formában használom az utószóban és a
magyarázatokban is. A földrajzi nevek esetében a magyarban meghonosodott formát
vettem – ha van ilyen. Ha a világosság úgy kívánta, a hivatali elnevezéseknek és a
címeknek a latin megfelelőjét tettem a fordításba.

5. o. e részében – a Titkos történet-et szerzője a Iustinianos háborúi című történelmi

művéhez szánta függeléknek.
7. o. Semiramis – mesés ókori keleti uralkodónő.
Sardanapalos – nevében Assurbanipal asszír uralkodóra ismerhetünk, de a rá
vonatkozó görög tudósítások teljesen mesés jellegűek voltak.
Nero – római császár, uralkodott i. sz. 54-68.
Belisarios – Iustinianus császár hadvezére; Prokopios hosszú időn át közeli
munkatársa volt.
előző munkámban – a Iustinianos háborúi-ban.
Bizánc – másik nevén Konstantinápoly, e korban a birodalom fővárosa, a mai
Isztambul.
Thesszaloniké – Szaloniki, a mai Görögországban.
8. o. gyűlölte ... ellene – Aristophanés Béke című komédiájának 620. sora nyomán.
Silberios – Silverius római pápa 536-537. Theodóra császárné megbízásából
Antónina rávette férjét, Belisariost, hogy a gótokkal való cimborálás alaptalan
vádjával letartóztassa. Palmaria szigetén tartották fogságban, ahol rövidesen
meghalt.
majd elmondom – tervezett (de el nem készült) egyháztörténeti munkájára utal.
Ióannés – Iustinianus egyik legbefolyásosabb munkatársa, aki Kappadokiából,
Kisázsia egyik belső tartományából származott. Antónina cselszövényét
részletesen leírta Prokopios Iustinianos háborúi 1. könyv 25. fejezet, de többször
visszatér rá ebben a művében is.
thrákéi – Thráké vagy Thrákia a Balkán félsziget északkeleti részén fekvő
tartomány.
eunomianus – a 4. sz. végén keletkezett eretnekség.
elindult Afrikába – 533-ban, a vandál királyság elleni hadjárata.
szent fürdő – keresztség.
gyermekévé fogadta – a keresztfia lett.
az átkelés alatt – Antónina elkísérte férjét a vandál hadjáratba.
Karthago – észak-afrikai város, a mai Tunisz közelében; itt volt a vandál királyok
székhelye, amelyet Belisarios elfoglalt.
9. o. elfoglalta Szicíliát – 535-ben, az itáliai hadjárat első mozzanataként.
Ephesos – kisázsiai város az Égei-tenger partján.
Konstantinos – Belisarios egyik hadvezére.
10. o. Silberios elleni gaztett – Prokopios itt arra céloz, hogy Silverius pápa halálában
Antóninát felelősség terheli. Más forrás erről nem tudósít.
az eset Praisidiosszal és a tőrökkel – Iustinianos háborúi 6. könyv 8. fejezetében
olvassuk, hogy Kónstantinos az itáliai hadjárat alatt egy jómódú földbirtokostól
eltulajdonított két remekmívű, igen drága tőrt. A károsult panaszt emelt
Belisariosnál, aki erre megparancsolta alárendeltjének, hogy adja vissza a
tőröket. Kónstantinos olyan haragra gerjedt, hogy kardot ragadott a fővezérre.
Börtönbe vetették, s egy idő múlva a börtönben megölték.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 70

11. o. Phótios – Antónina fia egy korábbi házasságából.
Ravenna – itáliai város, a keleti gót királyok székhelye; Belisarios 540-ben
foglalta el.
kenténarian – súlymérték, a font százszorosa: 32,745 kg.
12. o. Chosroés – perzsa nagykirály, uralkodott 531-578.
vezényelték – Belisarios második keleti főparancsnoksága 540-től.
15. o. beszámoltam – Iustinianos háborúi 1. könyv 25. fejezetében leírta, hogy
Antónina Ióannés lányán keresztül titkos találkára hívta a kappadokiait, hogy
megegyezzenek a császár elleni közös fellépésről. Erről előre értesítette
Theodórát, s a császárné emberei rajtuk ütöttek.
Sisauranón – megerődített mezopotámiai város, mely perzsa kézen volt.
elmondtam – Iustinianos háborúi 2. könyv 19. fejezetében azzal indokolta
Belisarios visszavonulását, hogy nem voltak értesülései Arethasról, a seregében
sok megbetegedés fordult elő, s a libanoni egységei is vissza akartak térni a
szüleföldjükre, melyet egy arab betöréstől féltettek.
16. o. Arethas – a rómaiakkal szövetséges arab törzsek veretője, a hadjáratban az arab
segédcsapatok parancsnoka.
Nisibis – észak-mezopotámiai város, ma Nesibin.
szír területet – Mezopotámiát.
Ktésipbón – mezopotámiai város, Babilon közelében, a perzsa nagykirály
székhelye.
antiochiai foglyok – Chosroés 540-ben mélyen betört a birodalomba, egészen
Antiochiáig (ma Antakya, Törökország), a birodalom harmadik legnagyobb
városáig hatolt, elfoglalta és lakosságát visszavonulásakor magával hurcolta.
Kolchis – a Kaukázus nyugati részén fekvő királyság, ütközőállam a római és a
perzsa birodalom között. Másik neve Lazika.
17. o. Petrát – 541-ben foglalták el a perzsák, vö. Iustinianos háborúi című könyv 17.
fejezete
méd – a perzsák archaizáló elnevezése.
arméniaiak – örmények.
Balerianos – Valerianus az Armeniát megszálló római sereg parancsnoka.
18. o. Zaberganés – perzsa előkelő Chosroés udvarában.
19. o. Kilikia – Kisázsia délkeleti partvidékén fekvő terület.
23. o. betörő médek – 542. tavaszán újra támadtak a perzsák.
24. o. megemlékeztem – az 542-es nagy pestisjárvány pusztításairól beszámolt
Iustinianus háborúi 2. könyv 22-23. fejezetében.
Tartarosz – a görög mitológiában az alvilág legmélyebb része.
28. o. Geldmer – az utolsó vandál király, uralkodott 530-533.
Uittigis – keleti gót király, uralkodott 536-540.
Ióannina – Belisarios és Antónina egyetlen közös gyermeke.
Anastasios – anyja Theodóra lánya volt, aki még a Iustinianusszal való
ismeretsége előtt született.
Itáliába – Belisarios második itáliai főparancsnoksága 544-től 548-ig.
29. o. Theudatas és Uittigis – keleti gót királyok 534-536-ig, ill. 536-540-ig, Belisarios
első itáliai főparancsnokságának idején.
30. o. elmondtam – Iustinianos háborúi 7. könyv 35·fejezet.
Tutilas – keleti gót király, uralkodott 541-552 (ismertebb névforma: Totila).
Héródianos – Belisarios egyik alvezére.
31. o. Ióannés – Belisarios egyik alvezére.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 71

 Theodóra meg nem halt – 548. jún. 28-án.
32. o. elmondtam – Iustinianos háborúi 7. könyv 35. fejezet.
33. o. jelen nem lehetnek – 544 és 548 között mindketten Itáliában tartózkodtak.
34. o. Sergios – a vandál hadjárat után Tripolis tartomány (a mai Líbia nyugati része)
helytartója lett.
leírtam – Iustinianos háborúi 4. könyv 21. fejezet.
leuathai – a tartomány határvidékén élő nomád mór törzs.
35. o. Solomón – az afrikai seregek főparancsnoka 544-ben esett el; ekkor a császár
éppen az előbb említett Sergiost nevezte ki helyébe főparancsnoknak.
Areobindos – először Sergiosszal osztozott az afrikai főparancsnokságban, majd
546-tól egyedül gyakorolta.
36. o. Leó – császár uralkodott 457-474.
illír – a Balkán félsziget középső és nyugati részén élő nép.
bederianai – Bederiana ugyanúgy, mint a mellette fekvő Tauresium, Iustinianus
szülőhelye, jelentéktelen falvak voltak. Iustinianus itt egy fényes várost
építtetett Iustiniana prima néven, ennek romjait a mai jugoszláviai Caricin grad
mellett tárták föl, Nis és Skopje között.
37. o. Anastasios – császár, uralkodott 491-518.
isauriak – Kisázsia hegyes vidékén élő nép.
38. o. quaestor – teljes címén quaestor sacri palatii, "a szent palota quaestora" magas
rangú igazságügyi tisztviselő a késő-császárkorban.
"elolvastam" – latinul: legi.
tintába – a császárok bíborszínű tintát használtak.
39. o. beszéltem – a történeti munkában és itt a 4. fejezetben is.
40. o. Amantios – Anastasios császár főkamarása volt, s halálakor Iustinus helyett mást
akart hatalomra juttatni.
főpapjára – II. János konstantinápolyi patriarka 518-520.
Bitalianos – azaz Vitalianus, aki Anastasios alatt többször föllázadt és
ellencsászárnak nyilvánította magát, de a fővárost nem tudta elfoglalni.
Iustinust uralomra jutásakor elismerte császárnak, bekapcsolódott a
kormányzásba és magas méltóságokat viselt.
lemészároltatta – 520 nyarán.
42. o. massageták – a hunok archaizáló elnevezése.
49. o. Dametianos – Domitionus római császár, Vespasianus fia, uralkodott 81-96.
maradhat fönn – a népszerűtlen császárokat a senatus haláluk után damnatio
memoriae-val sújtotta: szobraikat ledöntötték, nevüket kivakarták a
feliratokról. Ez történt Domitianus meggyilkolása után is.
bronzszobor – ezt a szobrot – amely azonban aligha ábrázolta Domitianust –
Prokopios maga láthatta Rómában, s bizonyára ott hallotta a hozzá fűződő
legendás történetet is.
51. o. peripatetikus filozófiát – Aristotelés bölcseleti rendszerének követője.
57. o. Pentapolis – tartomány a mai Líbia területének keleti részén.
58. o. császárig – vagyis Iustinusig.
59. o. Theodotos – Konstantinápolyban praefectus urbi, városi praefectus (vagyis
kormányzó) 522-524.
61. o. ősi törvények – lex Iulia de maritandis ordinibus i. e. 18-ból.
újabb törvénnyel – Codex Iustiniani 5, 4, 23.
kiáltották ki – 527. ápr. 1-én lett nagybátyjának, Iustinusnak társcsászára.
meghalt – 527. aug. 1-én.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 72

64. o, állásponton – Iustinianus a chalkédóni zsinat hitvallását követte, Theodóra
viszont a zsinatot elutasító monofiziták oldalán állt, akik Krisztusban csak
egyetlen természetet ismertek el.
66. o. nevét viselje – az újonnan felállított hivatalok és csapattestek nevében mindig
szerepelt a "iustinianosi" jelző; továbbá tizenkilenc várost is a császárról
neveztek el, sőt az elsőéves joghallgatókat is.
68. o. szlávok és antok – a mai szláv népek elődei. A szláv törzsek beköltözése a Balkán
félszigetre csak Iustinianus kora után kezdődött.
aranyat – az örök béke megkötésekor, 532-ben száztíz kenténarion aranyat
fizetett.
Alamundaros – a perzsákkal szövetséges arab törzsek vezetője.
beszámolómban – Iustinianos háborúi 2. könyv 1. fejezetében ugyanezeket az
okokat mint I. Chosroés által felhozott ürügyeket említi, s hozzáteszi, hogy nem
tudja megmondani, igazat állított-e Chosroés.
Montanisták – a 2. században Kisázsiában keletkezett eretnekség.
sabbatiánusok – a 3. században élt Novatianus ellenpápa erkölcsi
szigorúságukról híres követőinek egyik csoportja.
69. o. büntetés – e törvények: Codex Iustiniani 1, 5, 12-22.
Areios – alexandriai diakonus, tanítását, mely szerint a Fiúisten alacsonyabb
rangú az Atyánál, a nikaiai zsinat (325-ben) elítélte. A vandálok és a keleti gótok
is ariánusok voltak, az említett "hihetetlenül gazdag templomok" az elfoglalt
vandál és keleti gót területeken voltak.
70. o. szamariták – Észak-Palesztina lakossága, amely vallásilag a zsidóságról szakadt
le.
az én Kaisareiám – Prokopios szülővárosa.
manicheusok – egy dualista vallás követői, amelyet i. sz. 3, században Mani
alapított.
sokistenhivők – különböző politeista vallások követői.
elpusztultak – itt az 529-es nagy szamarita fölkelésről van szó.
71. o. hellének – itt nem népet vagy nyelvet jelent, hanem a hagyományos görög-római
vallásosság híveit.
később számolok be – utalás el nem készült egyháztörténeti munkájára.
pederasztiát – az erre vonatkozó tilalom: 77. novella (törvény).
72. o. a tolvajokat üldöző hatóság – a quaestor plebis, vö. 20. fejezet.
73. o. Anthemios – nyugatrómai császár volt 467-472.
74. o. edessai – Edessa, ma Urfa, mezopotámiai város.
elmondtam – Iustinianos háborúi 2. könyv 21. fejezetben, az 542-es év
eseményei során.
litra – súlymérték (font): 327 g.
Darar – római erőd Mezopotámiában, a perzsa határon.
Nika felkelés – a konstantinápolyi nép lázadása 532 januárjában.
beszámoltam – Iurtinianos háborúi 1. könyv 24. fejezet.
76. o. el is fogom mondani – a 18. fejezetben.
78. o. útközben – ezekről a 9. fejezetben írt.
79. o. "vadul ... – Aristophanés Béke 620 sor nyomán.
81. o. " ...hajózik" – Aristophanés Felhők 225. sora nyomán.
Tribónianos – a kor legnagyobb jogásza, a iustinianusi kodifikáció irányítója; a
20. fejezetben is említi őt Prokopios.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 73

 86. o. referendarius – udvari tisztviselő, aki a császárhoz benyújtott kérvényekkel
foglalkozott.
"hamis beszéd" – Aristophanés Felhők 889. skk. sorai nyomán.
93. o. Hérion – a Márvány-tenger ázsiai partján, Konstantinápolyhoz közel.
94. o. Amalasuntha – Nagy Theoderich gót király lánya, 526-tól kiskorú fia, Atalarich
helyett uralkodott.
elmondtam – Iustinianos háborúi 5. könyv 2. fejezet.
kisérők nélkül – egy követség általában több személyből állt.
utasításokat – Iustinianos háborúi 5. könyv 4. fejezete szerint arról kellett
tárgyalnia, hogy milyen feltételek mellett fogadják be Amalasunthát és
unokatestvérét, Theodatast a birodalomba.
Theodatas – 534-ben Atalarich halála után Amalasuntha segítségével lett keleti
gót király. Amalasunthát 535. ápr. 30-án gyilkolták meg.
95. o. magisteri méltóság – magister officiorum, az udvari hivatalok elöljárója; Petros
540-ben nyerte el ezt a tisztséget.
paphlagón – kisázsiai nép: mivel nevük egybecseng a görög "pöfögő" szóval,
átvitt értelemben fölfuvalkodott embert jelent.
99. o. obolos – klasszikus kori pénz; Prokopios archaizálásból így nevezi a korában
használt rézpénzt, a follist.
100. o. elmondom – be nem váltott ígéret.
104. o. elszenvedte – a kappadokiai Ióannést bukása után pappá szentelték, és a
kisázsiai Kyzikosban lakott. Amikor az ottani püspököt meggyilkolták, Ióannést
gyanúsították, hogy a merénylet értelmi szerzője volt. Bár nem tudtak semmit
rábizonyítani, megszégyenítő bántalmazás után Egyiptomba száműzték.
106. o. Afrika – természetesen nem az egész kontinens, hanem a római uralom alatt
lévő északi partvidék.
107. o. számvevők – a hadsereg gazdasági ügyeit intéző hivatalnokok; részletesen ír
róluk a 24. fejezetben.
gótok – keleti gótok.
gallok földje – a mai Franciaország.
Dakia – ismét archaizáló elnevezés: a dák állam már a 2. sz. elején megszűnt.
Központja Erdélyben volt, de hatalma csúcsán területe kiterjedt az Alföld egy
részére is.
Sirmion – a mai Sremska Mitrovica Jugoszláviában.
venetusok földje – Itália északkeleti része.
germánok – frankok.
gepidák – népvándorláskori germán torzs.
108. o. Hellas – kb. a mai Görögország.
chersonnésosiak földje – a mai Gallipoli-félsziget.
"szkíta pusztaság" – teljesen elhagyott vidéket jelentő szólás.
109. o. elmondtam – Chosroés gonoszságát Iustinianos háborúi 1. könyv 23. fejezetében
jellemezte.
foglalkoztatta – Iustinianus valóban szenvedélyesen érdeklődött a teológia
iránt, maga is írt teológiai értekezéseket.
111. o. leírom – e munkában nem tér vissza az edessai árvízre.
Az Építkezések című iratában (2. könyv 7. fejezet) írt: még róla, ott azonban
éppen a császár nagyszabású építkezéseit magasztalja az árvíz után.
írtam – Iustinianos háborúi 7. könyv 29. fejezet, az 547-es év eseményei között.
Kydnos – ma Tarsus Cayi.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 74

 Tarsos – ma Tarsus Törökországban.
Seleukeia – romjai a mai Magarcik falu közelében, Antiochiától kb. harminc
kilométer.
Anazarbos – ma Anavarza Törökországban.
Ibór – azonosítása vitatott.
Pontos – pontosabban Helenopontos kisázsiai tartomány a Fekete-tenger
partján, a mai Törökország északkeleti részén; székhelye Amaseia, a mai
Amasya volt.
Palybotos – ma Bolvadin Törökországban.
pisidiaiak – kisázsiai nép.
Philomédé – ma Aksehir Törökországban.
Épeiros – tartomány a Balkán félsziget nyugati partján.
Lychnidor – a mai Ohrid helyén, Jugoszláviában.
112. o. Chalkédón – Bizánccal szemben, a Márvány-tenger ázsiai partján épült város, ma
Kadiköy.
115. o. praefectur – Konstantinápoly kormányzója, a praefectus urbi. E tisztséget nem
Iustinianos állította föl, csupán a hatáskörét szélesítette.
116. o. méltóságviselő – az előbb említett praefectus urbi.
117. o. a nép praetora – praetor plebis; a hivatal fölállítását 535-ben a 13. novella
rendelte el.
quaeritor – a 80. novella rendelkezik e hivatal megszervezéséről 539-ben. (Nem
tévesztendő össze a quaestorral, e méltóságról alább lesz szó.)
118. o. volt szó – Iustinianos háborúi 1. könyv 24. fejezetében írt Tribonianusról:
magasztalta képességeit, műveltségét, tudományát, de kemény szavakkal
megbélyegezte kapzsiságát és megvesztegethetőségét. Megemlítette őt a Titkos
történet 13. fejezetében is.
rétorok – a szó eredetileg szónokot jelent; e korban felső fokú végzettséget
szerzettek viselték, mely elsősorban jogi jellegű volt.
praefectur praetorio – a legmagasabb rangú kormánytisztviselő; ezt a hivatalt
viselte bukásáig a kappadokiai Ióannés.
120. o. Phókas – 532-ben volt praefectus praetorio, amikor Iustinianus a Nika-felkelés
lecsillapítására átmenetileg fölmentette e tisztségből a kappadokiai Ióannést.
Phókasról ugyanilyen elismerően irt Prokopios a Iustinianos háborúi 1. könyv
24. fejezetében is.
Bassos – 548-ban viselte e tisztséget.
122. o. írta elő – az 535-ben kiadott 8. novellában.
125. o. Theodotos – praefectus praetorio volt 541 májusától 542 végéig.
Petrost tették – ez a Petros 543-tól 546-ig (vagy 548-ig) volt praefectus
praetorio.
127. o. gabonaflotta – a főváros ellátását az Egyiptomban termelt gabona biztosította,
melyet a betakarítás után Konstantinápolyba szállítottak.
bithyniai – Bithynia Kisázsia nyugati partvidékén fekvő tartomány.
130. o. verette – lásd erről a 25. fejezetben.
131. o. egész Európát – értsd: a birodalom európai területét, vagyis a Balkán félszigetet.
132. o. Kabadés – perzsa nagykirály 502-506-ig állt háborúban Anastasiusszal.
137. o. Itáliában – a helyzet 540 után romlott el gyökeresen, s ezen Belisarios második
odaküldése sem tudott változtatni. Csak az ötvenes években sikerül egy másik
főparancsnoknak, Narsésnak végleg levernie a keleti gótokat, ezzel az
időszakkal azonban már nem foglalkozik a Titkos történet.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 75

138. o. Zénón – császár, uralkodott 474-491.
140. o. Galatia – kisázsiai tartomány.
142. o. Helléspontos – a tengerszoros mai neve: Dardanellák.
Séstos és Abydos – az első a szoros európai partján, a másik vele szemben, az
ázsiai parton épült.
Hieron – valószínűleg azonos a 15. fejezet végén Hérion néven említett
helységgel, ahol Theodóra palotája is feküdt.
144. o. aranystatér – archaizáló név; az aranypénz neve solidus vagy nomisma volt.
Bérytos és Tyros – a mai Bejrut és Tir Libanonban; itt dolgozták fel a
Távol-Keletről behozott selymet.
perzsáknak – a selymet a perzsa birodalmon keresztül szállították.
145. o. uncia – súlymérték, a litra (font) tizenketted része.
148, o. két consul – a császárkorban az uralkodó nevezte ki őket, gyakorlati hatalmuk
nem volt, de igen nagy kitüntetésnek tekintették. A birodalom kettéválása (395)
után az egyiket a Rómában székelő császár (ill. később a keleti gót király), a
másikat a Konstantinápolyban székelő császár jelölte ki.
a közre költenie – ünnepi játékok rendezésével.
nem került sor erre – már a harmincas években rendszertelenné vált a consulok
kinevezése, 541 után pedig egyáltalán nem nevezett ki senkit.
149. o. mondom majd el – utalás tervezett, de el nem készült egyháztörténeti
munkájára.
151. o. Theoderichos – keleti gót király (uralkodott 474-526) 493-ban foglalta el Itáliát,
megdöntvén ott a nyugatrómai császárságot fölszámoló Odovakar uralmát.
Palatium – Róma egyik dombja, ahol a császári palota és udvartartás volt.
medimnos – gabona mérésére szolgáló űrmérték, kb. ötven liter.
Alexandros – már említette a 24. fejezetben.
152. o. hellének – itt a görögországi lakosságot jelenti.
thermopylai erőd – a közép-görögországi Thermopylai-szorosban lévő erőd a
Dél felé vezető szárazföldi utakat ellenőrizte.
153. o. Dioklétianos – Diocletianus római császár, uralkodott 284-305.
155. o. maga állított – az egyházi törvények, kánonok értelmében a császárnak ehhez
nem volt joga.
főpapot – patriarkát.
alexandriai eretnekeket – az egész alexandriai patriarkátus elutasította a
chalkédóni zsinatot, vagyis monofizita volt.
Skythopolis – palesztinai város, Jeruzsálemtől északra.
156. o. ellentétes úton – Theodóra a monofizitákat támogatta.
diakonus – az áldozópap alatt lévő egyházi fokozat.
Liberios – itáliai előkelő; 534-től fogva Konstantinápolyban élt, 538-tól 542-ig
volt Alexandria kormányzója.
Bigilos főpap – Vigilius római pápa, uralkodott 537-555.
Pelagios – a pápa állandó képviselője – apokrisiarios – a konstantinápolyi
udvarban. A római egyház archidiakonusai a pápa bizalmas munkatársai voltak.
158. o. Bizáncban tartózkodott – 546-tól 555-ig.
159. o. Emesa – szíriai város, ma Homs.
160. o. tabellio – nagyjából megfelel a mai közjegyzőnek.
hypothéka – zálog.
kiadott egy törvényt – 530-ban; Codex Iustiniani 1, 2, 13. (Ezt a törvényt
egyébként 541-ben a 112. novellában hatályon kívül helyezte.)

Prokopios: Titkos történet Oldal: 76

 később – 536-tól 539-ig volt Konstantinápolyban praefectus urbi.
162. o. birkahúst fogyasztottak – a zsidó passzah-ünnep szertartásához tartozott egy
bárány levágása és elfogyasztása. Ha a zsidók ünnepe megelőzte a húsvétot,
akkor ez a nagyböjt idejére esett, s a zsidók emiatt megszegték a böjtöt.
Pelagios – bizonyára a 27. fejezetben említett római archidiakonus.
164. o. Askalón – délpalesztinai kikötőváros.
élvezzék – e rendeletet még II. Theodosius hozta 428-ban (Codex Iustiniani 10,
35, 2); a városi tanácsosokra e korban rendkívül súlyos közterhek jutottak, s ha
egy tanácsos fiú utód nélkül halt meg, tanácsosi helyét nem örökölte senki, s
emiatt a teherviselők köre szűkült.
Törvényt hozott – a 38. novella 536-ban.
166. o. elmondtam – a 14. fejezetben (87-88. o.)
169. o. Dakiviza – a mai Gebze a Márvány-tenger izmiti öblének északi partján. A
megszüntetett szakasz kb, ötven kilométer.
Helenopolis – a mai Herek az izmiti öböl déli partján.

Prokopios: Titkos történet Oldal: 77