Danielle Steel

A szellem

A könyvet scannelte és javította Matyi Sándor

2002 november

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: The Gost

Published by Delacorte Press

Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York ^ 1997 by Danielle Steel

Fordította Sóvágó Katalin

Fedéltipográfia: Szakálos Mihály Második kiadás

Hungarian edition

^ Maecenas Könyvek, Budapest, 1998

^ Maecenas Könyvkiadó, 2002

Hungarian translation

^ Sóvágó Katalin, 1998, 2002

Tomnak,

reményért és az újrakezdésekért.

..
1. fejezet
Örökkévalóságig tartott, amíg a taxi a novemberi felhőszakadásban elvergődött Londonból a
Heathrow-ig. Olyan sötét volt, mintha késő délután lenne, Charlie Waterston alig látta az ablak mögött
elsuhanó ismerős tájat, holott délelőtt tízre járt az idő. Hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét.
Komor lelkiállapota tökéletesen megfelelt a kinti időnek.

Nem tudta elhinni, hogy,mindennek vége. Pedig milyen tökéletesen indult! Uj élet, új karrier, tíz
boldog, izgalmas év Londonban. Most pedig itt áll negyvenkét évesen, és úgy érzi, neki már nincs
mire várnia. Elkezdődött a hosszú, vánszorgó ereszkedés a csúcsról. Tavaly óta mintha lassan,
kitartóan fel-bomlana az élete. Még mindig nem tért magához.

A taxi végre megállt a repülőtérnél. A sofőr hátra-fordult, és felhúzott szemöldökkel nézett az utasra.

- Vissza az Államokba, uram?

Charlie egy töredék másodpercig tétovázott, majd bólintott. Vissza. Az Államokba. Tíz londoni év
után.

Amiből kilencet Carole-lal élt. Annak ís vége.

Mindennek. Néhány perc alatt.

- Igen - felelte. A hangja olyan volt, mintha nem az övé lenne, ám a sofőr ezt nem tudhatta. Ő csak egy
elegáns férfit látott, jól szabott angol öltönyben, esőkabátosan. Drága esernyő volt nála és kopottra
hordott aktatáska, amelyben a szerződéseket és ok-mányokat tartotta. Ám a gondosan összeválogatott
tartozékok ellenére sem látszott angolnak, hanem annak, ami volt: jóvágású amerikainak, aki évekig
élt Európában. Itt érezte otthon magát, valósággal borzadt elmenni. El sem tudta képzelni, hogy megint
New Yorkban lakjon, de mi értelme maradni Carole nélkül?

Majd megszakadt a szíve, amikor a szállodából ki-lépve borravalót adott a poggyászát cipelő
portásnak, és közben eszébe jutott az asszony Mindössze két kis bőrönddel utazott, a többi holmiját
beraktá-

roztatta.

Jelentkezett a pultnál, majd beült az első osztályú váróba. Nagy örömére nem látott ismerőst. Sokáig
kellett várni a beszállásra, de volt nála munka, elfoglalta magát, amíg az utasokat szólították. Szokása
szerint most is hátramaradt, és utolsónak szállt föl a gépre. Sötétbarna haja, meleg barna szeme nem
egy tekintetet vonzott, miközben a légikísérő odavezette az üléséhez. Magas, sportos alkatú,
vitathatatlanul vonzó férfi volt, azonkívül nem viselt karikagyűrűt, mint a légikisasszony és a túlsó
ülést elfoglaló nő

akaratlanul megállapította. De Charlie rájuk sem nézve csusszant be az ablak melletti ülésre, aztán,
csak ült és bámult ki a felszállópályát áztató esőbE.
Képtelen volt nem gondolni arra, ami történt; újra és újra végigfuttatta az agyában, mintha az öltést
keresné, ahol felfeslett a varrás, a léket, ahol észrevétlenül elszivárgott kapcsolatukból az élet.

Hogy lehetett ilyen vak? Miért nem sejtett semmit? Miért képzelte, hogy tökéletesen boldogok, holott
Carole egyre távolodott tőle? Hirtelen változott meg a kapcsolatuk, vagy sohasem volt az, aminek ő
képzelte? Meg volt győződve róla, hogy boldogságuknak semmi híja, és máig sem hiszi, hogy ez volt
az igazság… egészen tavalyig… amíg Carole be nem vallotta Simont. Nagyon ostobán érezte magát.

Mekkora bolond volt, hogy röpködött ide-oda To-kiótól Milánóig, irodaházakat tervezni, miközben
Carole az irodájuk ügyfeleit képviselte szerte Euró-

pában. Nagyon sokat dolgoztak, és mindketten a maguk életét élték. Bolygók voltak, külön körpá-

lyán, de azért ha találkoztak, egy pillanatig sem ké-

telkedtek benne, hogy ők akarták így; még mintha Carole is álmélkodott volna azon, amit csinált. Csak
az volt a feneség, hogy nem akarta visszacsinálni.

Próbálta, de végül belátta, hogy nem megy.

Felszállás előtt az egyik légikisasszony itallal kí-

nálta Charlie-t, de ő nem kért. Ekkor a lány a kezébe nyomta a menüt, a fejhallgatót és a filmek
listáját.

Charlie-t egyik sem érdekelte. Ő csak gondolkozni szeretett volna, még egyszer végigpergetni magá-

ban a történetet, mintha azt remélné, hogy más lesz a vége, ha elég sokat töpreng rajta, és most meg
fogja találni a helyes válaszokat. Néha szeretett volna üvölteni, beleöklözni a falba, megrázni valakit.
Mit művelt vele az asszony? Hogy került a képbe az a pi-szok strici, miért tette tönkre az életüket? De
közben tísztában volt vele, hogy nem Simon tehet róla, itt csak ő és Carole lehet a hibás. Időnként el
is tűnő-

dött, miért olyan fontos neki, hogy okvetlenül találjon egy bűnbakot. Azért, mert muszáj volt hibáztatni
valakit. Bár az utóbbi időben már magát vádolta.

Neki kellett elkövetnie valamit, amitől a felesége szí-

ve elfordult tőle.

Carole azt mondta, hogy egy éve kezdődött, amikor Párizsban dolgoztak együtt egy ügyön.

Simon St. James az ügyvédi iroda vezetője volt.

Carole szívesen dolgozott nála; kacagva emlegette, milyen szellemes a főnöke, és milyen arcpirítóan
pi-masz a nőkkel. Simon joviális volt, fess, jóképű, elragadóan kedves. Továbbá hatvanegy múlt.
Carole harminckilenc. Charlie-nál három évvel fiatalabb, Simonnál huszonkettővel. Nem volt értelme
emlé-

keztetni, hogy Simon az apja lehetne, tisztában volt vele. Okos lány volt, tudta, hogy őrültséget csinál,
azt is tudta, mit művel Charlie-val. Ez volt a legpo-kolibb. Carole nem akart bántani senkit, csak úgy
megesett a dolog.

Amikor megismerkedtek, huszonkilenc éves volt, és gyönyörű, az esze mint a borotva. Remek állása
volt a Wall Streeten egy ügyvédi irodában. Egy éve találkozgattak már, amikor Charlie-t a Whittaker
Jones kinevezte a londoni tervezőiroda vezetőjének, de sose fordult közöttük komolyra a dolog.
Charlie, aki akkor két éve dolgozott a cégnél, nagyon örült az áthelyezésnek.

Carole gondolt egyet, átugrott Londonba a barát-jához. Tulajdonképpen nem akart maradni, de
beleszeretett Londonba, aztán meg a férfiba. Olyan más volt itt, London sokkal romantikusabb.
Rákapott, hogy átjárjon a hétvégeken, amikor csak lehetett. A helyzet maga volt a tökély. Síeltek
Davosban, Gstaadban, St. Moritzban. Carole Svájcban járt iskolába, amikor az apja
Franciaországban dolgozott, így egész Európában voltak barátai. Otthonosan mozgott az Óvilágban.
Folyékonyan beszélt németül és franciául, simán beilleszkedett a londoni társasági életbe. Charlie
bálványozta. Hat hónapi ingázás után Carole állást talált egy amerikai cég londoni irodájánál.
Vásároltak Chelsea-ben egy ócska házat, Carole odaköltözött Charlie-hoz, és őrülten boldogok
voltak. Kezdetben majdnem minden estét az Annabelben táncolták át, aztán fölfedezték London összes
elbűvölő, eldugott kis éttermét, régiségbolt-ját. Maga volt a mennyország.

A ház teljesen lepusztult állapotban volt, amikor megvették, és majdnem egy évbe telt, mire kitata-
rozták szerető gonddal, de az már igaz, hogy csodá-

latosan sikerült. Gyönyörűen bebútorozták, felékesí-

tették összegyűjtögetett kincseikkel. Bebarangolták az országot régi ajtók, szép antik tárgyak után, és
mikor belefáradtak az angliai országjárásba, Párizsban kezdték tölteni a hétvégeket. Áloméletet éltek.

Számos üzleti útjuk között szakítottak maguknak annyi időt, hogy összeházasodjanak, és Marokkó-

ban töltötték a nászutat, egy palotában, amelyet Charlie bérelt a feleségének. Stílusos, mulatságos és
izgalmas dolgokat csináltak. Az emberek versengtek az ismeretségükért és a társaságukért. Pazar
partikat adtak, ismertek minden érdekes személyiséget.

Charlie imádta a feleségét. Carole magas volt, vé-

kony, szőke, keze-lába tökéletes, testét mintha fehér márványból faragták volna. Kacagása zengett,
mint a harangszó, Charlie összeborzongott mély, szexi hangjától. Elég volt, ha kimondta a férje nevét,
hogy Charlie tíz év után is elkezdjen bizseregni.

Arany életük volt: két karrier, két erős, okos, érdekes, sikeres ember Egyetlen híja volt az örömüknek:
a gyerek. vagy nem is akartak? Nem volt rá szüksé-

gük? Többször szóba került, de valahogy sohase volt megfelelő az idő. Carole-nak túl sok és
túlságosan igényes ügyfele volt. Ök voltak a gyerekei. Charlie nem is bánta igazán. Kacérkodott a
gondolattal, hogy milyen lenne egy kislány, aki az anyjára hasonlít, de igazság szerint túlságosan bele
volt bolondulva a feleségébe, semhogy osztozni akart volna rajta.

Sohasem mondták ki, hogy nekik nem kell gyerek, csak egyszerűen nem kerítettek rá sort, és az utóbbi
öt évben egyre ritkábban emlegették. Egyedül az zavarta Charlie-t, hogy amióta a szülei meghaltak,
Carole maradt az egyetlen rokona. Nem voltak unokatestvérei, nagyszülei, nagynénjei, nagybátyjai;
testvérei. Carole és a közös élet volt a mindene; csak most értette meg, hogy túlságosan is. Az utóbbi
években nem talált egyetlen pillanatot sem, amelyen változtatni szeretett volna. Tökéletesnek tartotta
családi életüket. Carole sohasem volt unalmas vagy fá-

rasztó, és ritkán veszekedtek. Egyikük sem kifogá-

solta, hogy a másik annyit utazik. Ettől csak még izgalmasabb volt visszatérni Londonba. Charlie
szeretett úgy hazajönni, hogy feleségét ott találta a nappaliban, amint a díványon olvas, vagy, ami még
jobb; a kandalló előtt szunyókál. Bár Carole leginkább dolgozott, amikor a férje befutott Milánóból,
Tokióból vagy akárhonnan. Ám amíg otthon tartózkodott, addig csak a férjéé volt. Ehhez nagyon értett.

Charlie-nak sohasem kellett azt éreznie, hogy ő csak második a munka után. Ha néha így volt is,
Carole akkor is vigyázott, nehogy elárulja a férjének. Úgy bánt Charlie-val, mintha ő lenne a világ
közepe… Az is volt, kilenc nagyszerű éven át.

A gép feltartóztathatatlanul szállt New York felé, Charlie pedig akarata ellenére ismét visszacsúszott
az időben. A viszony pontosan tizenöt hónapja, augusztusban kezdődött, mondta Carole, amikor vé-

gül kitálalt. Mindig őszinte volt Charlie-hoz. Őszinte, becsületes, hűséges. Charlie nem is vethetett a
szemére semmit azonkívül, hogy már nem szereti őt. Carole és Simon hat hétig dolgoztak Párizsban
egy fontos és fáradságos ügyön, miközben Charlie éppen egy kényes szakaszába ért annak a nagy
horderejű tárgyalásnak, amelyet dúsgazdag új megrendelőkkel folytatott. Csaknem három hónapja
úgyszólván hetente repült Hongkongba, és a tárgyalás nehézségei majdnem megőrjítették. Alig volt
egy perce a feleségére, ami ritkán fordult elő, és, ismerte el Carole, aligha szolgál mentségül arra,
amit mű-

velt. De, magyarázkodott, nem azért tette, mert a férje nem volt mellette… valahogy úgy hozta az
idő… meg a sors… meg Simon, aki nagyszerű ember és ő szereti. Teljesen elcsavarta a fejét. Tudja,
hogy hibázott, de, hangoztatta makacsul, nem tehet róla.

Először megpróbált küzdeni az érzései ellen, de rá-

jött, hogy képtelen rá. Túlságosan régóta csodálta, túlságosan kedvelte Simont, és egyszer csak
rájöttek, milyen sok közös tulajdonságuk van. Charlie-val is így volt valamikor réges-rég, a kezdet
kezdetén, amikor még minden olyan izgalmas és érdekes volt.

De hát mikor változott meg? - kérdezte kétségbeesetten Charlie, miközben ballagtak a Sohón át az
esős délutánban. Még most is érdekes, tiltakozott gyámoltalanul. Minden pontosan olyan, mint volt,
próbálta győzködni Carole-t, ám az asszony csak né-
zett rá, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Már egyáltalán nem érdekes, mondta a könnyeivel
küzd-ve, ez már más. Külön életet élnek, különböző igé-

nyeik vannak, túlságosan sok időt töltenek másokkal. Ő, Carole, azt hiszi, hogy bizonyos értelemben
sose nőtt be a fejük lágya. A férfi ezt nem értette. És mivel Charlie annyit van távol, a felesége annál
in-kább megbecsülte Simon társaságát, aki mindennap mellette volt, és olyan gyengédséget kapott
tőle, amit a férjétől soha. De hogyan? - könyörgött Charlie a magyarázatért, és Carole próbálta is
megmagyarázni, de nem tudta. Olyan apró, észrevehe-tetlen finomságokról volt szó, amelyek túl
vannak a megmagyarázhatöság határán, de épp ezektől kell beleszeretni valakibe, bármennyire nem
akarja az ember, zokogta. Charlie vele sírt.

Carole, amikor annak idején behódolt Simonnak, azt mondogatta magának, hogy hiszen úgyse lesz
több futó enyelgésnél. Egyszer csak ki lehet rúgni a hámból. Komolyan is gondolta. Először csalta
meg a férjét, és nem akart semmi olyat, amivel kockára teszi a házasságát. Miután hazajöttek, szakítani
akart; Simon azt mondta, tökéletesen megérti. Azelőtt is voltak viszonyai, és bevallotta Carole-nak,
hogy há-

zasságai alatt gyakran hűtlenkedett. Jól ismerte az árulás és a csalás természetrajzát. Most éppen nem
volt felesége, de mélyen együtt érzett a lelkifurdalástól gyötört Carole-lal. Csak azt nem vették számí-

tásba, mennyire fognak hiányozni egymásnak, amikor hazajönnek és ott élnek egymástól távol
Londonban. Nem bírták a különlétet. Rákaptak, hogy délutánonként együtt menjenek el az irodából
Simon lakására, sokszor csak beszélgetni, hogy Carole kiönthesse a szívét. Az asszony rájött, hogy
leginkább ezt a mindent megértő, dédelgető imádatot szereti Simonban, aki bármire hajlandó volt,
hogy Carole közelében lehessen, még arra is, hogy barát-ként viselkedjen, ha már szerető nem
lehetett.

Carole megpróbálta távol tartani magától, de nem bírta. Charlie örökösen utazott, ő egyedül volt, és
úgy vágyakozott Simonra, mint az őrá. Csak most döbbent rá, mennyire magányos, milyen sokat hagyja
egyedül a férje, és milyen jó, hogy Simon itt van mellette. Szakítási kísérleteik után két hónappal az
ágyban is újra kezdődött a viszonyuk. Ezután egyetlen hosszú csalássá fajult az élet. Carole majdnem
minden estét Simonnal töltött, hétvégeken azt hazudta, együtt dolgoznak. Simon csakugyan ott maradt a
városban, hogy a szeretőjével lehessen, ha pedig Charlie elutazott, lementek vickendezni Simon
berkshire-i házába. Carole tudta, hogy bűn, amit csinál, de olyan volt ez, mint a megszállottság.
Semmit-sem tehetett ellene.

Karácsonyra észrevehetően feszültté vált a házaspár viszonya. Egy milánói építkezés válságba került,
egy tokiói üzlet kudarcba fulladt. Charlie sose volt otthon, vagy ha véletlenül igen, akkor is
kifacsartan, időeltolódástól nyúzottan, pocsék hangulatban.

Noha nem akarta, legtöbbször Carole-on töltötte ki a mérgét, már ha találkoztak, ami elég ritkán
fordult elő. Charlie folyton repült valahová, hogy megold-jon valamilyen problémát. Ezekben a
hónapokban kimondottan örültek, amiért nincsenek gyerekeik.

Carole pedig újból megállapíthatta, mennyire kü-

lönvált az életük. Már egyáltalán nem volt idejük együtt lenni és beszélgetni. Charlie-nak ott volt a
munkája, Carole-nak is a magáé; közös életük a partikra és vacsorákra zsugorodott, valamint havonta
néhány, ugyanabban az ágyban töltött éjszakára.

Carole-nak hirtelen arra kellett gondolnia, egyáltalán volt-e valami értelme ennek a házasságnak.
Vagy csak képzelte, hogy közük van egymáshoz? Már azt se tudta, szerette-e igazán a férjét.
Mindeközben Charlie annyira beletemetkezett a munkájába és ba-jaiba, hogy nem tűnt fel neki semmi
különös. Észre sem vette, hogy Carole a nyár óta, fokozatosan távo-lodik. Egyedül szilveszterezett
Hongkongban, mi-közben Carole Simonnal köszöntötte az újévet Annabelben. Charlie annyira
belefeledkezett a tárgyalásaiba, hogy elfelejtette felhívni a feleségét.

Februárban már érlelődött a tályog. Egy hétvégén Charlie váratlanul érkezett vissza Rómából, és nem
találta a feleségét. Carole vasárnap este került haza, ezúttal egy szót sem szólt, nem emlegetett
barátokat, akiknél vickendezett, de volt benne valami, amitől Charlie-n végigfutott a hideg. Olyan
gyönyörű volt, annyira oldott, úgy sugárzott, mint valaha, amikor ki se keltek az ágyból, és
átszeretkezték a hétvégét.

Kinek volt már arra ideje? Olyan sok lett a dolguk.

Charlie mondott is róla pár szót aznap éjszaka, de igazából nem aggódott. Valahol mélyen felütötte a
fejét valami, de a tudata nagyobbik része még mindig szunyókált.

Carole volt az, aki könnyített a lelkén, és mindent kitálalt. Érezte, hogy Charlie sejt valamit, és nem
akart addig várni, amíg valami szörnyűség történik; így hát egy este munkából hazajövet fogta magát,
és elmondta, Charlie meg csak ült, figyelt, és könnyesen bámulta a feleségét. Carole semmit sem
hallgatott el, meggyónta, mikor kezdte csalni; akkor már öt hónapja tartott a viszony, nem számítva egy
rövid szünetet azután, hogy eljöttek Párizsból, amikor egy darabig igyekezett nem találkozni
Simonnal, de nem sikerült.

- Nem tudom, mit mondhatnék még, Charlie, hacsak azt nem, hogy szerintem tudnod kell róla. Ez nem
mehet így örökké - szólt halkan, fátyolosan. A hangja érzékibb volt, mint valaha.

- És most mit akarsz csinálni? - kérdezte a férfi.

Viselkedj civilizáltan, intette magát, előfordul az ilyesmi; holott közben majd megszakadt a szíve a
gyötrelemtől és a szerelemtől. Hihetetlen, mennyire tud fájni, ha az ember felesége lefekszik egy
másik férfival! De most az a fontos, szereti-e Carole Simont, vagy csak szórakozik? Meg kell
kérdeznie. -

Szerelmes vagy bele? - A szavak egymásra torlódtak a szájában. Az istenért, mihez kezd, ha Carole
elhagyja? El sem tudja képzelni. Épp ezért kész volt mindent megbocsátani, csak el ne veszítse. Az
asz-szony sokáig hallgatott.

- Azt hiszem - szólalt meg végül. Mindig nagyon őszinte volt. Azért is vallotta be. - Nem tudom. Ha
vele vagyok, biztosnak érzem… de téged is szeretlek… mindig is szeretni foglak. - Senki se volt neki
annyira fontos, mint Charlie… és mint Siman. Szerette mindkettejüket a maga módján, de tudta, hogy
választania kell. Még sokáig elvegetálhatnának így, a legtöbb ember ezt teszi, de ő nem bírja. Most,
hogy megtörtént, szembe kell néznie a tényekkel.

Charlie-nak is. Simon már közölte, hogy feleségül szeretné venni, de Carole nem is akart erre
gondolni addig, amíg nem tisztázta a dolgot a férjével. Simon azt mondta, ő ezt is megérti, hajlandó
akármeddig várni.

- Úgy mondod, mintha el akarnál hagyni!

Charlie magához ölelte a feleségét. Sírtak. - Hogy történhetett ez velünk? - kérdezgette mindegyre.

Olyan lehetetlenül, hihetetlenül hangzott. Hogy tehetett ilyet Carole? És valahogy úgy nézett a férjére,
mintha egyáltalán nem akarna hátat fordítani Simonnak. Charlie próbált ésszerűen viselkedni, de
akkor is arra kellett kérnie a feleségét, hogy ne találkozzék többé Simonnal. Házassági tanácsadóhoz
akart menni. Bármire hajlandó volt, csak helyrehozza a kapcsolatukat.

Carole is megpróbált mindent, hogy segítsen a férjének. Beleegyezett, hogy elmegy a tanácsadó-

hoz, sőt Simonnal sem találkozott többé. Teljes két hétig. Addigra kikészültek az idegei és belátta,
hogy nem tud lemondani Simonról. Ami rossz volt a há-

zasságukban, hirtelen még jobban megromlott.

Folyton haragudtak egymásra. Olyasmiken is össze-kaptak, amiken azelőtt soha. Együttlét nem múlt el
civakodás nélkül. Charlie dühöngött a feleségére azért, amit tett, legszívesebben megölt volna valakit,
lehetőleg Simont; Carole nem rejtette véka alá mennyire boldogtalanná tette, hogy annyit kellett
egyedül lennie, mintha nem is lettek volna házasok, csak haverok, alkalmazkodó szobatársak. Charlie
egyáltalán nem törődött vele annyit, mint Simon. A férje éretlen és önző. Felpanaszolta, hogy a
hazatérő

Charlie kimerültségében ügyet sem vetett rá, a feleségére, néha nem is szólt hozzá addig, amíg be nem
feküdtek az ágyba! De hát, magyarázkodott a férfi, nála ez a kötődés jele, sokkal többet fejez ki a
szavaknál. Igazság szerint arról árult el sokkal többet, ami a különbség a férfiak és a nők között.
Hirtelen elkeseredettebbek, epésebbek lettek a szemrehá-

nyások, és Carole a férje elképedésére azt mondta a tanácsadónak, hogy szerinte az ő házasságuk
kizá-

rólag Charlie körül forgott, és Simon az első, akinek az ő érzelmei is fontosak. Charlie nem hitt a
fülének.

Carole akkor már ismét lefeküdt Simonnal, de Charlie-nak letagadta, és néhány hétre rá már fülig
belegabalyodtak a hazudozásokba, veszekedésekbe, vádaskodásokba. Márciusban, amikor Charlie
három napra átrepült Berlinbe, felesége összecsomagolt, el költözött Simonhoz, majd felhívta a férjét,
és tájékoztatta. Charlie ült a szállodai szobában, és sírt. Carole azt is közölte, hogy nem akar így élni
tovább. Ez kínszenvedés, mindnyájan tönkremennek idegileg.
- Nem akarom, hogy idáig fajuljon - telefonálta sírva. - Gyűlölöm, hogy így bánok veled! Gyülölöm
magamat, gyűlölöm, amit mondok és teszek! És már téged is kezdelek gyűlölni… Charlie… abba kell
hagynunk. Nem bírom tovább!

- Miért nem? - tombolt a férfi. Nem is fegyelmez-te magát. Carole elismerte, hogy minden alapja
megvan a dühöngésre. - Más házasságok is kíbírnak egy viszonyt. A mienk miért nem? - Úgy mondta,
mint aki az életéért könyörög.

Hosszú, hosszú csönd a vonal másik végén.

- Charlie, én ezt nem csinálom tovább - szólalt meg végül Carole. A férfi hallotta, hogy komolyan
beszél. Akkor lett vége mindennek. Carole részéről feltétlenül. Beleszeretett egy másik férfiba,
kiszere-tett a férjéből. Talán nem is kellett okot és bűnbakot keresni. Emberek voltak,
kiszámíthatatlanul csapongó, emberi érzelmekkel. Ki tudná megmondani, mi-

ért történt? Megtörtént. Carole ott fogja hagyni Simon kedvéért, ha tetszik Charlie-nak, ha nem.

A következő hónapokban Charlie dühöngés és kétségbeesés között hányódott. Alig bírta elvégezni a
munkáját. Nem találkozott a barátaival. Néha csak ücsörgött egyedül a házban, és a feleségére
gondolt.

Éhesen, kimerülten gunnyasztott a sötétségben, és még mindig nem tudta elhinni, ami történt. Folyton
reménykedett, hogy egyszer csak véget ér a viszony, Carole visszatér, belátja, hogy Simon túl öreg
hozzá, túl mézesmázos, talán még azt is felfogja, hogy a szeretője egy nagyképű szélkakas. Charlie
imádkozott, hogy így legyen, de hiába. Carole láthatólag nagyon boldog volt Simonnal. Charlie
időnként találkozott a fényképeikkel az újságokban és képeslapokban, még látni is utálta őket. Néha
annyira hiányzott a felesé-

ge, hogy azt hitte, összemorzsolja a kín. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát, és amikor nem bírta
tovább, felhívta az asszonyt. Az volt a legszörnyűbb, hogy Carole mindig ugyanolyannak tűnt, mindig
ugyanolyan meleg, szexi, érzéki volt a hangja.

Charlie néha már azzal áltatta magát, hogy Carole hazajön, épp csak elutazott vagy m’kendezik. De
Carole nem jött. Elment, valószínűleg örökre.

A ház rideg lett és elhanyagolt. Carole mindenét elvitte. Charlie úgy érezte, összetört minden, amiről
valaha álmodott. Ő is összetört. Szilánkok hevertek csak a lábánál. Semmije se maradt, amit szeretett
vagy amiben hinni tudott volna.

Az irodában is feltűnt, mennyire sápadt, fáradt És sovány. Ingerlékeny lett, mindenbe belekötött. Nem
kereste föl a barátaikat, elhárította a meghívásokat.

Bizonyosra vette, hogy Simon mostanára rohammal meghódította az ő egykori társaságát. Egyébként
sem akart tudni róluk, nem akart részleteket hallani ar-ról, mit művel valahai felesége, nem akart
jóakaratú kérdésekre válaszolni. Mégse tudta megállni, hogy el ne olvassa az újságban, hogy Carole-
ék milyen összejövetelekre járnak és hol töltik a hétvégét. Simon St. James nagy társasági életet élt.
Carole mindig is szeretett partikra járni, de sohase annyit, mint most. Charlie megpróbált nem
gondolni folyton rájuk, de nemigen jutott eszébe más.

A nyár kínszenvedés volt. Tudta, hogy Simonnak van egy villája Dél-Franciaországban; Beaulieu és
St-Jean-Cap-Ferrat között, mert ők is meglátogatták egyszer. Jókora jachtja is horgonyzott a
kikötőben, És Charlie örökösen Carole-t látta maga előtt ezen a jachton. Néha voltak is rettenetes
lidércnyomásai a vízbe fúló Caroleról, aztán meg lelkifurdalása tá-

madt, mert nem tudta, nem azért álmodik-e ilyeneket, mert szeretné, ha tényleg vízbe fulladna a
felesége. Visszament a házassági tanácsadóhoz, beszá-

molt az álmairól, de itt már nem volt mit tenni. Szep-temberre Charlie Waterston elszomorítóan
összetörtnek látszott, és még annál is rosszabbul érezte magát.

Telefonált Carole, és közölte, hogy beadta a váló-

pert. Charlie utálta magát, de nem tudta megállni, hogy föl ne tegye a kérdést, együtt vannak-e még
Simonnal, holott tudta a választ. Látta maga előtt Carole-t, ahogy félrehajtja a fejét, amikor válaszol.

- Hiszen tudod, Charlie - mondta szomorúan az asszony. Úgy gyűlölte, hogy fájdalmat kell okoznia a
férjének. Nem akart ő ilyet csinálni, de hát megtör-tént. Ő nem tehet róla. Simon pedig olyan boldoggá
tette, mint még senki. Sose kívánt magának ilyen életet, ám most rájött, hogy élvezi. Az augusztust a
francia villában töltötték, és Carole-t meglepte, milyen rokonszenves barátai vannak Simonnak, aki
derekasan igyekezett megtenni mindent, amivel kedvében járhat a barátnőjének. Élete nagy
szerelmének, álmai asszonyának nevezte Carole-t. Valahogy hirtelen sebezhető lett; Carole valami
újfajta gyöngédséget fedezett föl benne. Szenvedélyesen szerette Simont, ám ezt a világért nem árulta
volna el Charlie-nak. Ettől még világosabb lett, mennyire kiürült a házasságuk. Két, önmagába merült
ember kerülgette egymást, jóformán egymáshoz sem érve, sohasem találkozva. És még csak tudomást
sem vettek róla, hogy ez a helyzet! Carole most már tudta, de azzal is tisztában volt, hogy Charlie még
nem ébredt rá. Hogy szerette volna boldognak látni, meny-nyire remélte, hogy talál magának valakit,
bár férje, a hangjából ítélve, még meg sem próbálta.

- Feleségül mégy hozzá? - Ha ilyeneket kérdezett, mindig úgy érezte, hogy fuldoklik, de meg kellett
kérdeznie, bármennyire gyűlölte magát érte.

- Nem tudom, Charlie. Nem szoktunk beszélgetni róla. - Hazudott, Simon alig várta, hogy feleségül
vehesse, de ez egyelőre nem tartozik Charlie-ra. - Ez ř

most nem fontos. Először nekünk kell tisztáznunk a dolgainkat. - Végre rákényszeritette, hogy fogadjon
ügyvédet, de Charlie jóformán szóba sem állt a jogá-

szával. - Ha lesz egy kis időnk, el kell osztanunk a holmit.

Charlie-nak a szó szoros értelmében felfordult a gyomra.

- Nem próbálod meg még egyszer? - Undorítóan gyenge volt a hangja, de annyira szerette a feleségét,
majd belehalt a gondolatba, hogy el fogja veszíteni.

És miért kell “elosztaniuk a holmit”? Fütyül ő a porcelánra, a kanapéra és az ágyneműre. Neki Carole
kell és a közös múlt, az életük, úgy, ahogy volt. Még mindig nem akarta megérteni, mit mond a
felesége.

- És ha lenne egy gyerekünk? - Valamiért úgy gondolta, Simon már túl öreg hozzá. Hatvanegy évesen,
három feleség és egy rakás gyerek után nyilván nemn Carole-tól akar kisbabát. Ez az egyetlen, amit ő
meg tud adni Carole-nak, Simon viszont nem.

Carole megint nagyon elhallgatott. Behunyta a szemét, úgy próbált bátorságot gyűjteni a válaszhoz,
Nem akart gyereket Charlie-tól. Senkitől sem akart gyereket. Sose hiányzott. Neki ott volt a karrierje,
és most itt van Simon. Egy csecsemő az utolsó, amit akar Csak váljanak már el, hogy ki-ki élhesse a
saját életét! Igazán nem olyan nagy kérés!

- Túl késő, Charlie. Ne beszéljünk most erről. So-ha, egyikünk sem akart gyereket.

- De talán tévedtünk! Talán változtatna a dolgokon, ha lenne. Talán ez lenne az összetartó erő, ami
hiányzott!

- Csak bonyolitaná a helyzetet. A srácok nem ösz-szetartják a házasságot, hanem megnehezítik.

- Tőle akarsz gyereket? - keseredett neki újfent Charlie. De utálatos, hogy így beszél! Gyülölte ma-gát
miatta, de nem jutott eszébe semmi más. Bármit megadott volna, ha Carole otthagyja Simont, és visz-
szatér hozzá.

Nem - felelte ingerülten az asszony -, nem akarok. Élni akarok, a magam életét akarom élni, ővele, a
te életedet pedig nem akarom még annál is jobban elcseszni, mint amennyire muszáj. Miért nem nyug-
szol bele, Charlie? Valami történt velünk, még én sem értem, hogy mi. Vannak dolgok, amelyek
megmásíthatatlanok. Mint a halál. Nem vitatkozhatsz vele. Nem tolhatod vissza a mutatót, nem
támaszt-hatod fel a holtat. Mi meghaltunk. Én legalábbis meghaltam számodra. Nélkülem kell tovább
élned.

- Nem bírok! - Majdnem megfulladt, míg kimondta. Carole tudta, hogy a férje komolyan beszél.

Előző héten összefutottak, és Charlie rettenetes színben volt: sápadt, nyúzott, kifacsart, ám az asszony
különös módon ennek ellenére is rendkívül megnyerőnek találta. Charlie nagyon jóvágású férfi volt,
és a szenvedés cseppet sem csökkentette a vonzerejét. - Nem bírok nélküled élni, Carole!

- De tudsz, Charlie! Muszáj!

- Miért? - Egyetlen okot sem talált mostanában, ami értelmet adott volna az életének. A szeretett nő

elment. A munkát unta. Folyton egyedül akart lenni.

Még a ház sem érdekelte, amelyhez valaha úgy ragaszkodott. Ám ennek dacára sem akarta eladni.
Túlságosan sok közös emlék fűződött hozzá. Carole átitatta minden sejtjét. Nem tudta elképzelni, hogy
valaha is megszabadulhatna tőle. Nem is akar. Ő azt akarja, ami nem lehet az övé, mert már
mindenestül Simoné, azé a stricié.

- Charlie, te túl fiatal vagy ahhoz, hogy így viselkedj. Előtted az élet! Fényes karriert futottál be,
tehetséges vagy. Biztos megismerkedsz valakivel, ta-lán még gyerekeid is lesznek! - Maga is érezte,
mennyire bizarr ez a beszélgetés, de fogalma sem volt, mivel építhetné le a férjét. Simont nagyon
bosz-szantották ezek a diskurzusok. Osztozzanak már meg a motyójukon, váljanak el és menjen ki-ki a
ma-ga útján. Simon közölte, hogy véleménye szerint Charlie nagyon sportszerűtlen, és fölöslegesen
szag-gatja Carole idegeit.

- Előbb-utóbb mindenkivel vagy majdnem mindenkivel megtörténik az ilyesmi! Engem is otthagyott az

első két feleségem, de én nem fetrengtem egy éven át hisztérikus rohamokban a padlón. Van
szerencsém tudatni veled, hogy a férjed roppantul el van kényeztetve! - mérgelődött Simon.

Carole vigyázott, hogy lehetőleg ne hozza szóba a férjét. Épp elég volt neki a saját lelkifurdalása és
konfliktusai. Nem akart visszamenni Charlie-hoz, de nem is hagyhatta ott vérbe fagyva az út szélén, ha
már ő volt az, aki elgázolta. Csak azt nem tudta, mivel segíthetne. Megpróbált könnyíteni a helyzetén,
de Charlie egyszerűen nem volt hajlandó elengedni őt. Valahányszor beszéltek, Carole mindig úgy
érezte, hogy a férje fuldoklik, és ha nem vigyáz, őt is a mélybe rántja kétségbeesett vergődésében.
Már csak a saját életben maradása érdekében is le kellett fejtenie magáról valahogy.

Szeptember végén sikerült nagy keservesen meg-osztozni az ingóságaikon. Simonnak családi ügyben
Észak-Angliába kellett utaznia, és a házaspár egy gyötrelmes hétvégét töltött a régi házban. Charlie
belekötött minden tárgyba, nem azért, mintha bármit el akart volna venni a feleségétől, hanem mert
minden percben lehetőséget látott arra, hogy Carole-t lebeszélje Simonról. Lidércnyomásos volt,
Carole legalább annyira utálta hallani, mint ameny-nyire Charlie utált minden kimondott szót. Szinte
nem hitt a fülének. De akkor se hagyhatta elillanni a feleségét csak úgy, szánalmas óbégatás és
jajveszé-

kelés nélkül. Hátha meggondolja magát. Persze nem gondolta.

Vasárnap este bocsánatot kért a távozni készülő

asszonytól. Carole szomorúan mosolygott az ajtó-

ban álló férjére. Szörnyen festett. Carole csak egy hajszállal volt szebb látvány.

- Ne haragudj, hogy ilyen barom módjára viselkedtem egész hétvégén. Nem tudom, mi van velem, de
valahányszor látlak vagy beszélünk, teljesen megőrülök. - Most látszott a legnormálisabbnak az-

óta, hogy szombat reggel ellcezdtek leltározni.

- Semmi baj, Charlie… tudom, milyen nehéz neked. - Bár neki sem könnyű. Belátja ezt Charlie?

Dehogy látta. Itt ő volt az elhagyott férj, és Carole döntött úgy, hogy elhagyja. Azonkívül az
asszonynak ott volt Simon. Más férfi karjába vetette magát, egy pillanatra sem kellett egyedül lennie,
mindig volt, aki szórakoztassa és babusgassa. Charlie-nak nem volt semmije. Mindent elveszített,
amit szeretett.

- Rohadt ügy ez - mondta, és megint ránézett az asszonyra. - Mindőnknek. Csak azt remélem, hogy nem
bánod meg, amit csinálsz.

- Én is remélem - mondta Carole. Puszit lehelt a férfi arcára, kérte, hogy vigyázzon magára, és egy
perccel később elhúzott Simon Jaguárjával, Charlie pedig állt, bámult utána, és próbálta elhinni, hogy
mindennek vége, Carole nem jön vissza soha többé.

Visszament a házba, meglátta a szétdobált holmit, az ebédlőasztalon a feltornyozott porcelánt, és nem

menekülhetett többé a történtek elől. Bezárta az aj-tót, meredten nézett maga elé, aztán beleroskadt
egy székbe, és sírt. Iszonyúan hiányzott Carole. En-nél még az is jobb volt, amikor végigosztozkodták
a hétvégét.

Besötétedett, mire elfogytak a könnyei. Furcsa módon megkönnyebbült. Most már nem tagadhat-ta.
Nem menekülhetett. Carole elment. Ugyszólván mindenről lemondott a javára. Mást már úgysem
adhatott neki.

Október elejére azonban, ahelyett, hogy jobbra fordult volna, csak még rosszabb lett az élet. A
tervezőintézet New York-i irodájának vezetője szívroha-mot kapott, a poszt lehetséges várományosa
közölte, hogy kilép, és saját céget alapít Los Angelesben, mi-re a két igazgató, Bill Jones és Arthur
Whittaker átrepült Londonba, ahol felkérték Charlie-t, jöjjön vissza New Yorkba, és vegye át az iroda
vezetését. Ez volt az utolsó, amit Charlie kívánt magának. Amikor tíz éve Londonba költözött, már
akkor tudta, hogy so-ha többé nem akar New Yorkban dolgozni. Tervezni sokkal izgalmasabb
külföldön, főleg Olasz- és Franciaországban. Élvezte ázsiai portyáit is. Nem, mindenképpen itt akart
maradni Európában.

- Nem tehetem - mondta konok arccal. Ám a két igazgató felkészült, és nem engedett. New Yorkban
volt szükségük Charlie-ra, hogy elvezesse az irodát.

- Miért nem? - Charlie nem szerette volna mindenre azt felelni, hogy azért nem, mert nem akar, így
inkább hallgatott. - Még ha később vissza akarna is térni Londonba, akkor se látjuk be, miért ne
tölthet-ne el New Yorkban egy-két évet. Rengeteg érdekes dolog történik ám az Államokban! Lehet,
hogy örö-

mét is lelné benne. - Charlie nem akart magyarázkodni, hogy ez kizárt, az igazgatók sem akarták az
orra alá dörgölni, hogy most, amikor a felesége elhagyta, semmi oka nincs visszautasítani az állást. A
többi lehetséges jelölttel ellentétben Charlie független ember, se gyerek, se feleség, se rokonság nem
korlátozza a mozgását. Miért ne adhatná bérbe egykét évre a házát, hogy elvezesse a New York-i
irodát? Legalább addig, amíg találnak valakit. Charlie-t egyáltalán nem hozta lázba az ötlet.

- Nekünk ez nagyon-nagyon fontos, Charlie!

Nincs más, akihez fordulhatnánk! - Ez igaz is volt.

Az igazgatók kínos helyzetbe kerültek. A chicagói iroda vezetője nem mozdulhat. A felesége egy éve
súlyos beteg, mellrákja van, kemoterápiás kezelést kap, most nem várhatják tőlük, hogy
költözködjenek. A New York-i iroda szamárlétráján senki sincs, aki átvehetné a vezetést. Charlie tűnt
a magától értetődő választásnak. Ő is tudta, hogy ha egyszer s mindenkorra megtagadja a kérést,
kiköszörülhetetlen csorbát ejthet a szakmai megítélésén. - Őszintén hálásak lennénk, ha fontolóra
venné - makacskod-tak az igazgatók. Charlie elborzadt a várható következményektől. Úgy érezte,
expresszvonat száguld felé, és mindjárt elgázolja. Nem tudta, mit mondjon.

Bárcsak felhívhatná Carole-t, hogy megbeszéljék, de erről persze szó sem lehet.

Egyszerűen hihetetlen, hogy alig pár hónap alatt elveszítette a feleségét, és most kénytelen feladni az
európai életet, amelyet úgy szeret. Egész világa megingott. Két gyötrelmes hétig vívódott. Az
igazgatók két nap után hazatértek New Yorkba; Charlie megígérte, hogy rögtön válaszol, amint dűlőre
jut magával. De akármennyit gondolkozott, nem bírt kiagyalni semmit, amivel kicselezhette volna
Whittakert és Jonest.

Még arra sem hivatkozhatott, hogy a felesége nem akarja. Az igazgatók tökéletesen tisztában voltak
vele, hogy egyedül Charlie-n múlik a döntés. A hónap közepére már ő is belátta, hogy nincs
választása. Mennie kell. Sose bocsátanák meg neki, ha megtagadná. Megpróbált kialkudni hat hónapot
mire azt felelték, hogy ők igyekeznek találni valakit a New York-i iroda élére, ám figyelmeztették,
hogy ez bizony igénybe vehet egy évet, akár több időt is.

Pályájuk csúcsán álló, tehetséges építészek nem te-remnek minden bokorban. Azt tervezték, hogy
Charlie helyett addigi helyettesére, Dick Barnesra bízzák a londoni kirendeltség irányítását. Dick
Barnes ügyes ember volt, Charlie biztosra vette, hogy el tudja majd látni a munkát, amelyre egyéb-
ként régóta ácsingózott. Kapni fog a nem várt alkalmon. Ugyanolyan tehetséges és majdnem olyan ru-
tinos volt, mint a főnöke. Charlie attól tartott, hogy ha Barnes egy éven át sikerrel igazgatja a londoni
kirendeltséget, Jones és Whittaker esetleg majd nem akarják engedni, hogy ő visszavegye a pozícióját.

Márpedig ő nem akart ott ragadni New Yorkban. Vé-

gül arra szerződtek, hogy egy évre visszatér Amerikába. Az igazgatók ragaszkodtak hozzá, hogy
legyen odaát még Hálaadás napja előtt. Telefonált Carole; egy barátnőjüktől hallotta a hírt, akinek a
férje Charlie-éknál dolgozott. Gratulált a férfi új beosztásához, noha csodálkozott, hogy hajlandó
elhagyni Londont.

- Nem éppen így képzelem az előrelépést -

mondta borúsan Charlie, bár örült, hogy az asszony felhívta. Rossz éve volt, már alig emlékezett a
boldog, derűs, gondtalan napokra. Amióta Carole elment, minden napra jutott valami rémség. - New
York az utolsó hely, ahol kedvem van dolgozni - só-

hajtotta. Carole tudta, milyen drága neki London, mennyire boldog volt itt. Azért is hívta fel.
Mindennek ellenére szerette volna jobb kedvre deríteni, bár tisztában volt vele, hogy Simon nem
helyeselné ezt a telefont. Ő meglehetős rendszerességgel tartotta a kapcsolatot legalább két levitézlett
feleségével, de ők már több férjet is elfogyasztottak Simon óta, és egy-
általán nem ragadtak rá úgy, mint Charlie Carole-ra.

- Talán használni fog a változás - szólt szelíden. -

Egy év nem a világ, Charlie.

- De én úgy érzem - mondta a férfi. Merőn bá-

mult ki az iroda ablakán, és Carole-t látta maga előtt.

Olyan gyönyörű volt, és még mindig olyan ingerlő!

Charlie kezdte azt kívánni, bár ne lenne az. De külö-

nös lesz ilyen távol kerülni Carole-tól! Most már vé-

letlenül se találkozhatnak. Eddig még megvolt az esély, hogy összefutnak étteremben, boltban, a
Harrodsból kijövet. - Magam sem értem, hogy másztam bele ebbe a pácba.

- Nem úgy hangzik, mintha sok választásod lett volna - állapította meg a gyakorlatias Carole.

- Nem is. - Nem volt már semmiféle választása, se Carole-t, se az áthelyezést illetőleg. Semmi sem
úgy történt, ahogy ő akarta.

Mi a szándéka a házzal, kérdezte Carole. Törvény szerint a felének még mindig ő volt a tulajdonosa,
de nem kifogásolta, hogy Charlie ott lakjon. Pénzre nem volt szüksége, és bizonyosan nem akart átköl-
tözni a régi házba Simonnal.

- Azt hiszem, bérbe adom - felelte Charlie. Carole helyeselt, ám két nappal később ismét telefonált.

Gondolkozott a dolgon, és megbeszélte Simonnal is, bár ezt nem árulta el Charlie-nak. Mert más az,
ha Charlie lakik a házban, de megint más, ha bérlők, akik esetleg lelakják, és csökkentik az ingatlan
érté-

két. Ezt figyelembe véve bölcsebb lenne eladni. Arra kérte Charlie-t, hogy hirdesse meg a házat az
ingat-lanpiacon, mielőtt elutazna Londonból.

Charlie úgy érezte, mintha még egy drága barátot kellene elveszítenie. Úgy szerette a házukat!
Mindketten úgy szerették! De most már nem volt energiá-

ja vitatkozni, különben is kezdte belátni, hogy nincs értelme ragaszkodni a házhoz. A múlt lezárult,
akár mehet utána a ház is. Gondolkozott néhány napig, aztán piacra dobta. Nagy meglepetésükre alig
tíz napon belül el is kelt jó áron, de ez csekély vigasz volt Charlie-nak.

Mire felszállt a gépre, az üzletet megkötötték, a házat eladták, minden holmiját elraktározták. Előző

héten Carole átjött még egy utolsó istenhozzádra.

Szomorú találkozás volt, Charlie gyászolt, Carole-t a bűntudat marcangolta, és a szobát majd
szétrobban-totta a kölcsönös, néma vádaskodás.

Carole nemigen tudta, mit mondjon, amikor a szobákat végigjárva apróságokra, mulatságos
pillanatokra emlékezett. Végül megállt a hálószobában, és sírva bámult ki az ablakon. Sivár volt a
kert, a fákról lehullottak a levelek, nem is hallatta, amikor a háta mögött Charlie is belépett a szobába.
Nem jött közelebb, emlékeiben elveszve bámulta a nőt, aki csak akkor vette észre, amikor megfordult,
hogy elmenjen.

- Hiányozni fog nekem ez a ház - mondta a köny-nyeit törölgetve. Charlie bólintott. Neki száraz volt a
szeme. Túl sokat gyötrődött, túl sokat vesztett.

Zsibbadtan figyelte az asszonyt, amint lassan elindul feléje.

- Te fogsz hiányozni - suttogta.

- És te is nekem - mondta halkan Carole. Hirtelen átkarolta a férfit. Charlie hosszan ölelte magához,
és azt kívánta, bár meg nem történtté lehetne tenni az egészet. Szentül hitte, hogy ha nincsen Simon; ők
még mindig együtt élhetnének szorgos munkában, többnyire a maguk útját járva, de mindig boldogan
térve haza egymáshoz. És ha még mindig együtt lennének, visszautasíthatta volna a New York-i
megbízatást. Carole túlságosan fontos munkát végez Eu-rópában, semhogy vállalhatnák az áthelyezést.
De az asszony csak annyit mondott: - Ne haragudj, Charlie - a férfi pedig törhette a fejét, hogyan
lehetett semmivé egy tízéves házasság. Elveszített mindent, a feleségét, a házát, még Európát is.
Mintha visszaállították volna az órát. Kezdhet elölről mindent. Ez az igazi “ki nevet a végén”,
életszagú változatban. Már majdnem beért a célba, erre egyetlen-egy rossz dobás, és mehet vissza a
starthoz. Volt benne valami őrjítően szürreális.

Kézen fogva ballagtak ki a házból. Carole néhány perc múlva elhajtott. Szombat volt, és ő megígérte
Simonnak, hogy lemegy hozzá Berkshire-be.

Charlie-nak ezúttal ahhoz sem volt energiája, hogy megkérdezze, boldog-e. Látni való, hogy az
asszony élete egészen összeforrott Simonéval. Csak neki, Charlie-nak telt kilenc hónapba, hogy ezt
felfogja.

Kilenc hónap, amelynek minden percét megszen-vedték Carole-lal.

Kevéssel ezután maradék holmiját is elraktároztatta, és londoni tartózkodása utolsó pár napjára a cég
költségére átköltözött a Claridge’sbe. Elutazását nagyon kellemes vacsorával tették emlékezetessé a
Savoyban. Eljött az egész iroda és számos fontosabb ügyfél. Néhány barátja korábban is próbálta már
meghívni Charlie-t, de ő azzal tért ki a vacsorák elől, hogy túlságosan sok a dolga, nem akar
félbemaradt ügyeket hagyni. Jóformán senkivel sem érintkezett azóta, hogy Carole elment. Túlságosan
fájt a magyarázkodás. Könnyebb volt kimaradni mindenből, és csöndesen elhagyni Londont.

Amikor utoljára járt az irodában, Dick Barnes udvarias kis beszédet tartott a türelmetlenül várt
viszontlátásról, amiből egy szó sem volt igaz. Barnes magától értetődően azt akarta, hogy Charlie
maradjon szépen New Yorkban, Londont pedig bízza rá.
Charlie nem is hibáztatta. Senkit sem hibáztatott, még Carole-t sem. Az elutazása előtti estén felhívta,
de Carole nem volt otthon. Nem is baj. Nem volt már mit mondaniuk egymásnak, legföljebb annyi,
hogy mennyire sajnálják mindketten. Charlie már csak magyarázatot szeretett volna, hogy miért tör-
tént így, mert még mindig nem értette. Carole sokkal higgadtabban viselte. De hát neki ott van Simon.

Charlie-nak senkije se volt, aki vigasztalja.

Zuhogó esőt hozott az utazás napja. Charlie so-káig nem kelt föl a szállodai szoba ágyából, csak té-

pelődött, hogy mi történik itt, hová megy és miért.

Kőszikla ült a mellén. Percnyi kísértést érzett, hogy lefújja az egészet, kilép a cégtől, megpróbálja
visszavásárolni a házát, és nem mozdul Londonból. Eszeveszett ötlet volt, még tőle is. Tudta, hogy
úgyse csinálna ilyet. Ám egy pillanatra nagyon csábítónak tűnt, míg az ágyban heverve hallgatta az
esőkopogást, és próbálta rábeszélni magát, hogy álljon be a zuhany alá. A gépe egykor indult,
tizenegyre kellett a repülőtéren lennie. Siváran ásított előtte a délelőtt.

Ha erre gondolt, úgy kellett visszafognia magát, nehogy felhívja Carole-t. Hosszan zuhanyozott forró
vízzel, sötét öltönyt, fehér inget vett, Hermés-nyakkendőt kötött. Pontosan tízkor kint állt a szálloda
előtt, és várta a taxit. Utoljára még beleszimatolt a londoni levegőbe, hallgatta a közlekedés robaját,
felnézett az ismerős házakra. Majdnem olyan volt, mint amikor valaki először hagyja el az otthonát.

Még most sem bírta elhinni. Egyre azt várta, hogy feltűnik a rohanó Carole, a nyakába ugrik, és azt
mondja, felejtsék el, rossz álom volt az egész.

Ám csak a taxi jött. A portás csodálkozva nézett Charlie-ra, hogy miért nem száll már be. Csakugyan
nem volt más hátra, mint beülni és kitaxizni a repü-

lőtérre. Carole nem jött, nem is fog. Ő már Simoné.

Áthajtottak a városon. Charlie ólomnehéz szívvel nézte a munkájuk után futkosó, jövő-menő,
vásárolgató embereket. Zuhogott a jéghideg novemberi eső. Jellegzetes angol ősz volt. Nem egészen
egy óra múlva megérkeztek a Heathrow-ra. Most már nincs visszaút.

- Most se parancsol valami innivalót, Mr.

Waterston? Egy kis pezsgőt? Esetleg egy pohár bort?

- kérdezte kedvesen az utaskísérő, amikor a révüle-téből fölrezzent Charlie elfordult az ablaktól. Egy
órája repültek, végre elállt az eső.

- Nem, köszönöm, nem kérek - hárította el Charlie. Most valahogy nem látszott olyan komor-nak, mint
a felszállásnál, amikor az egész személy-zetnek szemet szúrt kétségbeesett boldogtalansága.

Nem ivott koktélt, hozzá se nyúlt a szomszéd ülésre dobott fejhallgatóhoz. Visszafordult az ablakhoz,
és mire tálalták a vacsorát, ő már mélyen aludt.
- Vajon mi történhetett vele? - súgta oda a konyhában az egyik légikisasszony a kisegítőnek. - Teljesen
kész van.

- Biztos minden éjjel a feleségét csalta - vigyorgott az egyik nő.

- Miből gondolod, hogy felesége van? - kérdezi csalódottan a pezsgőt kínáló utaskísérő.

- A bal keze középső ujján van egy csík, de nem visel gyűrűt, ami kétségbevonhatatlan jele a
hűtlenségnek.

- Talán özvegy - vélte egy jóindulatú hang. A konyha-tábor felhördült.

- Ez is csak egy hetyegésben elfáradt üzletember, nekem elhiheted - vigyorgott a legidősebb utaskísé-

rő, majd elindult az első osztályra a gyümölccsel, sajttal, jégkrémmel. Charlie mellé érve megállt a
székközben, és ránézett. Az utas mélyen aludt, meg se moccant; a stewardess lassan továbbgurította a
kocsit.

A kolléganő nem is tévedett olyan nagyot. Charlie utazás előtt, az utolsó londoni estén mégis lehúzta a
jegygyűrűjét. Sokáig tartogatta a kezében, mert bámulta, és arra a napra emlékezett, amikor Carole az
ujjára húzta. Rég volt… tíz év Londonban, kilenc Carole-lal. De most, miközben szálltak New York
fe-lé, már ő is tudomásul vette, hogy vége, bár a zsebé-

ben -még mindig ott lapult a gyűrű. Caroleról álmodott. Carole nevetett, mondott valamit, de amikor
Charlie meg akarta csókolni, az asszony elfordult.

Charlie nem értette, egyre csak nyújtogatta a kezét.

Ekkor észrevette, hogy a messzeségből valaki figyeli őket, és integet Carole-nak. Az asszony kisiklott
Charlie kezéből, és futott ahhoz az emberhez… Simon volt az, és nevetett.
2. fejezet
A zökkenés, amellyel földet értek a Kennedyn, gorombán kitépte álmából Charlie-t. Orák óta aludt,
kimerítette az utóbbi napok (vagy hetek vagy hónapok) munkája és érzelmi feszültsé-

ge. Rémes volt. New York-i idő szerint délután há-

romkor érkeztek. A legszebb utaskísérő odanyújtotta az esőkabátját. Charlie rámosolygott, és a lány

is-mét sajnálta, hogy az utas nem ébredt fel hamarabb, és nem válthattak szót repülés alatt.

- Hamarosan jön vissza velünk Londonba, Mr.

Waterston? - Volt egy olyan sejtelme, hogy ez a férfi Európában lakik.

- Sajnos, nem - mosolygott Charlie. Bárcsak visz-szamehetne! - New Yorkba költözöm - tette hozzá
mintha ez olyan fontos lenne a lánynak. Másnak se az. A légikisasszony bólintott és ment tovább.

Charlie magára kanyarította az esőköpenyt, és fölvette az aktatáskáját.

Csigatempóban haladt a leszálló utasok sora, de nagy sokára csak sikerült lejutnia a gépről. Elhozta
két bőröndjét a csomagkiadóból, és keresett egy taxit, hogy bevitesse magát a városba. Ahogy beült a
gépkocsiba, elcsodálkozott, milyen hideg van. Még csak november, de már fagy. Négy órára járt,
Charlie a garzonlakásba igyekezett, amelyet a cég bérelt ne-ki addig, míg nem talál magának lakást. A
garzon a Keleti Ötvenötödik utcában volt, a Lexington és a Harmadik sugárút között. Nem nagy, de
legalább kényelmes.

- Honnét? - kérdezte a sofőr Szivart rágcsált, és fogócskát játszott egy limuzinnal meg két másik
taxival. Majdnem nekiment egy teherautónak, aztán belevetette magát a péntek délutáni forgalomba.
Ha más nem is, ez legalább ismerős volt Charlie-nak.

- Londonból - felelte, és kinézett az ablak mögött elvillanó Queensre. Rút egy útvonal a városba
vonuláshoz.

- Meddig vót oda? - fecsegett kedélyesen a sofőr, miközben ide-oda szlalomozott. Ám ahogy
közeledtek a központhoz, és a csúcsidő eldugaszolta az utakat, a sport is elveszítette a varázsát.

- Tíz évig - vágta rá gondolkodás nélkül Charlie.

A sofőr megnézte magának a visszapillantóban.

- Jó sok. Látogatóba gyött?

- Most költözöm vissza - magyarázta Charlie.

Hirtelen iszonyúan elfáradt. Az ő időszámítása szerint este fél tíz volt, és nyomasztotta a sivár
környék.
A Londonba vezető út se szebb, de az legalább haza-visz. Ez nem. Hét évig lakott New Yorkban,
miután elvégezte a Yale építészeti karát, de Bostonban nőt fel.

- Nincs még egy ilyen hely a világon - nyilatkoz-tatta ki vigyorogva a taxisofőr, és a szélvédőn túlra
mutatott a szivarjával. Akkor keltek át a hídon, a szemhatáron lenyűgöző cakkok rajzolódtak a szürkE

égre, de Charlie-t még az Empire State Building lát-ványa sem vidította fel. Az út hátralevő részében
egyetlen szót sem szólt.

Az Ötvennegyedik utca és a Harmadik sugárút sarkán fizetett, kiszállt, és bemutatkozott a portásnak.

Már várták. A tervezőiroda otthagyta a kulcso-kat, és ő hálás is volt, amiért van hol lehajtania a fe-
jét, de mikor meglátta, mit béreltek neki, egészen el-hűlt. Az egyetlen szobában minden műanyagból
ké-

szült. Volt egy aranycsillámos, hosszú, fehér pult, két bárszék, fehér műbőrrel bevonva, egy ággyá
kihúzható rekamié, egy olcsó garnitúra rideg zöld mű-

anyag ülésekkel, sőt, amire rögtön belépés után felfigyelt, még a növények is műanyagból voltak!
Elállt a lélegzete ennyi pökhendi rondaságtól. Hát ide jutott! Se feleség, se otthon, se semmi. Mintha
egy ol-csó hotelszobában lenne. Ugyan mi jó sült ki a tavaiyí év megpróbáltatásaiból? Semmi más,
csak veszteség, veszteség, veszteség.

Letette a csomagjait, körülnézett, sóhajtott. Levet-te az esőkabátját, és az egyetlen asztalra dobta. Hát
az biztos, ez hatalmas hajtóerő, hogy minél előbb sa-ját lakást találjon. Kivett a hűtőszekrényből egy
sört, a rekamiéra rogyott, és a Claridgé sre meg a londoni házra gondolt. Pillanatnyi bolond ötlettel
szerette volna felhívni Carole-t. “El nem tudod képzelni, milyen pocsék ez a helyi” Miért akarja
mindig elmondani Carole-nak, ha valami szomorút, mulatságosat vagy felháborítót tapasztal? Maga
sem tudta, hogy ez a lakás melyik, talán mindhárom egyszerre, ám annyi energia sem volt benne, hogy
a telefon után nyúljon, csak ült, és igyekezett nem látni a környező

sivárságot. Elszivárgott belőle minden erő. Poszterek is voltak a falon, naplementéket és pandákat
ábrá-

zoltak, a fürdőszoba akkora volt, mint egy szekrény.

Charlie azonban még ahhoz is fáradt volt, hogy levetkőzzön. Bámult a levegőbe, majd hátradőlt a
rekamién, behunyta a szemét, és próbált nem gondolni semmire, hogy ne is emlékezzék arra, honnan
jött. Sokáig hevert, aztán mégis kihúzta az ágyat, és kilenckor már aludt is, nem bajlódva a
vacsorával.

Másnap ragyogó napfényre ébredt. Tíz óra volt, de az ő londoni időre állított órája még mindig hár-
mat mutatott. Ásított, és kikászálódott az ágyból. A szoba olyan volt, mint egy szemétdomb, a közepén
a bevetetlen ággyal. Ennyi erővel cipősdobozban is lakhatna. Kinyitotta a hűtőszekrényt, talált benne
kávét, üdítőt, sört, de ételt egy falatot sem, így lezu-hanyozott, farmert, vastag pulóvert öltött magára,
és tizenkettőkor kióvakodott az utcára. Gyönyörűen sütött a nap, és dermesztő hideg volt. A Harmadik
sugárúton evett egy szendvicset egy delikáteszben, aztán lassan bandukolt fölfelé, nézegette a
kirakatokat, megállapította, milyen mások az emberek, mint Londonban. New Yorkot egyetlen más
várossal sem lehet összetéveszteni. Eszébe jutott, hogy volt idő, amikor szerette. Itt ismerte meg
Carole-t, itt kezdő-

dött a karrierje, itt aratta első szakmai sikereit, mégsem volt kedve visszajönni. A látogatást nem
bánta, de azt nem tudta elképzelni, hogy még egyszer itt éljen. Mégis ez történt. Késő délután vásárolt
egy New York Timest, és megnézett két lakást. Förtelme-sek és drágák voltak, ráadásul kisebbek, mint
amilyet akart. Bár be kellett látnia, hogy a garzon, ahova este hatkor visszatért, még rémesebb.
Elviselhetetlenül nyomasztó volt ott gunnyasztani az egyetlen szűk szobában. Utált itt lenni, de még
mindig nem heverte ki az időeltolódást, fáradt is volt, megint nem ment el vacsorázni, inkább egész
este dolgozott egy néhány folyamatban levő New York-i építkezés ter-vein, amelyeket megküldtek
neki, másnap pedig, noha vasárnap volt, bement az irodába.

A rusnya kis garzon csak négy és fél háztömbnyi-re volt a tervezőintézettől. Nyilván azért is bérelték
ki. Felajánlották Charlie-nak, hogy lakjon szállodá-

ban, de ő inkább a lakásra szavazott.

A tervezőintézet viszont gyönyörű helyen volt, a tizenötödik emeleten, az Ötvenegyedik és a Park su-
gárút sarkán. Charlie, amikor belépett az előcsarnokba, először megállt, és elgyönyörködött a
kilátásban, aztán lassan körüljárta a modelleket. Érdekes lesz itt dolgozni megint. Hirtelen olyan más
lett minden, annyi év után. De hogy mennyire más, azt csak hétfőn reggel tudta meg.

Négykor ébredt, a hosszú várakozást munkával csapta agyon. Még mindig londoni óra szerint járt a
szervezete. Alig várta, hogy elkezdhessen dolgozni.

Ám az irodában olyan feszültség fogadta, hogy való-

sággal sűrű volt tőle a levegő. Nem tudta, mi az oka, de a munkatársak mintha egyfolytában helyezked-
tek volna. Csepülték egymást, amikor sorra behívatta őket. Hát itt nincsen csapatmunka. Ez itt egy
csomó tehetséges törtető, akik mindent elkövetnek, hogy átgázoljanak a másikon. Charlie-t azonban
leginkább a tervek képesztették el. A gárda állítólag tehetséges, úgy tetszik, hajtanak is keményen, ám
a terveik sokkal ásatagabbaknak tűntek azoknál, mint amiket ugyanez a cég Európában produkált. Úgy
látszik, volt itt valami, amire korábbi villámlátogatá-

sainál sohasem figyelt föl, de mindig annyira lefoglalták londoni feladatai. Ez itt egészen más volt, és
jóval érdektelenebb.

Bent volt a két igazgató, Bill Jones és Arthur Whittaker is, akik összeismertették Charlie-t
mindenkivel. A stáb óvatos barátsággal fogadta, már mindenki hallott róla, és nagyon várták. Tíz éve,
amikor New Yorkban élt, dolgozott is együtt a két vezető tervezővel, akik azóta valami elképesztő
módon mintha egyáltalán nem fejlődtek volna. A legnagyobb örömmel maradtak meg ugyanazon a
poron-don, és csinálták ugyanazt, mint amire Charlie emlé-

kezett. Komolyan megrendült, ahogy járt asztaltól asztalig, építésztöl építészig. És a fiatal kezdők
mintha még a többieknél is idegesebbek lettek volna.
- Mi folyik itt? - vetette oda hanyagul egyszer, a kintröl hozatott ebéd mellett, amelyre meghívta két
munkatársát. Az ő tágas irodájában ettek, egy fabur-kolatú sarokszobában, ahonnan csodaszép kilátás
nyílt egészen le az East folyóig. - Itt mintha mindenki félne egy kicsit. A tervek megdöbbentően
konzer-vatívak. Mivel magyarázzák? - A két mérnök egymásra sandított, de nem válaszoltak. -
Nézzék, fiúk, ne kerülgessék a kását. Tizenöt éve izgalmasabb terveket láttam itt. Ez az iroda mintha
visszafelé fejlőd-ne. - Az egyik tervező elnevette magát, a másik komolyan aggódni látszott, de a Ben
Chow nevűben volt annyi kurázsi, hogy válaszoljon. Ez kellett Charlie-nak. Ha tisztességesen akarja
vezetni az irodát, információra van szüksége.

- Kurta pórázon tartanak bennünket - magyaráz-ta Chow. - Ez itt nem Európa. A górék itt vannak, és
egész idő alatt itt szuszognak a nyakunkba. Ókon-zervatívok, mint maga is tudja, és utálnak
kockáztatni. Szerintem nem is érdekli őket, mi történik Euró-

pában. Ugyanolyan terveket akarnak, amilyeneket mindig csináltak. Azt állítják, azoktól lettünk
híresek.

Az európai kirendeltségünket valami hóbortos elő-

őrsnek, szükséges rossznak tartják. - Ez a meggyőző-

dés tette lehetővé, hogy Charlie-nak tíz szabad éve legyen Londonban. Bezzeg itt egész más volt.

- Komolyan beszél? - hüledezett. Chow bólintott, kollégája fölöttébb idegesnek látszott. Komoly kö-

vetkezményei lennének, ha valaki hallotta volna, amit most mondtak!

- Ezért van, hogy egyetlen kezdő sem marad meg sokáig nálunk - folytatta Ben. - Egy darabig
próbálkoznak, aztán átmennek I. M. Peihez, a KPF-hez, Richard Meyerhez vagy akármelyik irodához,
ahol megmutathatják, mit tudnak. De itt nincs áttörés a tervezésben - panaszolta. Charlie feszülten
figyelte.

Majd maga is tapasztalni fogja, kivéve, ha megenge-dik, hogy gyökeresen változtasson a dolgokon.
Ők nyilván magát is pányvára fűzik, ha úgy látják, hogy megtehetik. - Erre már elvigyorodott Charlie.
Nem azért jutott idáig, nem azért dolgozott ennyit, hogy felsőbb utasításra tervezzen vagy ilyen
munkákat szentesítsen. Senki sem kényszerítheti erre.

De hamarosan rájött, hogy épp ezt várják tőle.

Nem is csináltak titkot belőle. Bürokratának hozták vissza New Yorkba, nem azért, hogy
megváltoztassa a világot. Egyáltalán nem érdekelték őket Charlie európai tervei. Ismerték őket, de,
mondták, Európa, az egy másik piac. New Yorkban azt csináljuk, amit várnak tőlünk, és amiről
híresek vagyunk. Charlie döbbenten hallgatta, miket mondanak, és New York-i tartózkodása második
hetében úgy érezte, megőrül. Félrevezették, megcsúfolták, sárba tapos-ták. Nem ezért jött ide.
Körbemutogatták a legfontosabb ügyfeleknek, de ő itt csak cégérnek kellett.

Szükség volt a szakértelmére, hogy eladhassák a ter-veiket, de nem volt köztük egy sem, amelyre
Charlie büszke lehetett volna, vagy nyugodt lelkiismerettel adhatta volna hozzá a nevét. Próbált
változtatni, de valahányszor akár a legcsekélyebb mértékben mó-

dosított egy tervezetet, valamelyik igazgató (vagy mindkettő) nyomban beállított az irodájába, hogy
elmagyarázza neki “a New York-i piac légkörét”.

- Nem hallgathatom el - rukkolt ki végül az University Clubban, ahol Arthur Whittakerrel ebé-

delt -, hogy én a falra mászok ettől a New York-i “légkörtől”, amiről egyfolytában magyaráznak.

- Megértem - mondta láthatólag őszinte együtt-

érzéssel Arthur. Ők igazán nem akarták idegesíteni Charlie-t. Szükségük volt rá, mert nem találtak
mást New Yorkba. - De nézze, Charles, legyen már egy kis türelemmel. Ez a legfontosabb piacunk. -
Ez sem volt igaz, de itt éltek, itt alapították a céget, és termé-

szetesen a maguk ízlése szerint akarták vezetni.

- Nem hinném, hogy egyetérthetnék önnel -

mondta Charlie, olyan udvariasan, amennyire bírta.

- Évek óta Európa hozza a legnagyobb hasznot a cégnek. Meg Japán. Éppen csak az ottani tervek nem
olyan nagyszabásúak vagy közismertek, mint ezek, amelyeket itt készítenek, viszont nemcsak jö-

vedelmezőbbek, hanem számos téren sokkal izgal-masabbak is. Szeretném kipróbálni, hogy át tudunk-
e ültetni egy kis európai ízt. - Egy pillantással meg-

állapíthatta, hogy az igazgató valami diplomatikus választ keres, mert egyáltalán nincs ínyére, amit
hallott. Charlie csak azt nem értette, miért őrködnek ilyen csökönyösen a New York-i iroda unalmán.
Teljesen elmaradtak a kortól.

- Ezen valóban érdemes elgondolkozni, Charles -

felelte Whittaker, aztán hosszasan fejtegette, hogy Charlie elveszítette a kapcsolatot az amerikai piac-
cal, de ők majd tesznek róla, hogy a lehető leggyor-sabban alkalmazkodjék az irányvonalhoz. Már
meg is szerveztek neki egy rövid körutat, hogy láthassa a folyamatban levő legfontosabb
építkezéseiket. Fél tucat nagyvárosban építkeztek országszerte, és a kö-

vetkező héten végigfuvarozták rajtuk Charlie-t a cég repülőgépével. Mindenütt ugyanazokat a fád
terveket látta, amelyek tizenöt éve voltak frissek, de azóta az unalomig ismételgették őket. Nem hitt a
szemé-

nek. Miközben ő rengeteg munkával valóban lélegzetelállitó házakat húzott fel Tajpejben, Milánóban
és Hongkongban, ezek elaludtak itt a New York-i kormánynál, és kézzel-lábbal tiltakoznak minden
ébresztési vagy változtatási szándék ellen. Miután meghallgatták a véleményét, félreérthetetlenül
tudtára adták, hogy a változás az utolsó, amit óhajtanak. Charlie most már teljesen összezavarodott,
ma-ga sem tudta, hogyan dolgozzon. Nyilvánvalóan nem kívánnak tőle egyebet mint hogy fogja be a
száját és vezesse az irodát. Ovó bácsinak érezte ma-gát egy játszótéren. A munkatársak mást se
csináltak, mint marták egymást unalmukban és tehetetlen mérgükben. A helyzet reménytelennek
látszott. Mi-re eljött a Hálaadás napja, Charlie hangulata mély pontra zuhant. Utálta a munkáját, de
annyira beletemetkezett, hogy semmit sem tervezett az ünnepre, amelyet nem volt kivel eltöltenie.
Igaz, mindkét igazgató meghívta egy nappal Hálaadás előtt, de Charlie olyan kínosan érezte magát a
társaságukban, hogy inkább azt hazudta, már eligérkezett bostoni unokatestvéreihez. Így hát a
garzonban gunnyasztott, futballmeccset nézett a tévében, és hozatott pizzát evett a műanyag pulton.
Olyan borzalmas volt, hogy azon már nevetni kellett. Carole mindig pulykát sütött, és vendégeket
hívtak rá, de ez is inkább csak ürügy volt, hogy jól bevacsorázzanak, mert angol barátaik csak eggyel
több amerikai hóbortnak tekintették a Hálaadást. Vajon az idén is megtartotta az ünnepet Carole? Nem
akart erre gondolni, és a hétvége hátralevő részét az irodában töltötte, fény-képeket, aktákat,
alaprajzokat tanulmányozva, terv-történeteket olvasva, de nem talált semmi újat. Be-következett az,
amitől tartott: utált mindent, amit az irodában csináltak, és nem tudta, hogy mondja meg.

Amikor hétfőn visszament dolgozni, akkor kapott észbe, hogy hétvégén elfelejtett lakást keresni. Nem
is tudta, ne tekintse-e baljós előjelnek, ha ránézett a munkatársakra, akik még mindig kínosan fe-
szengtek a jelenlétében. Egy részük gyanakodott rá, a többi csodabogárnak tartotta, az igazgatók pedig
leginkább azzal foglalkoztak, hogy lejárassák vagy betörjék.

- Na, mit szól hozzá? - kérdezte Ben Chow, amikor ugyanazon a héten, valamivel később benézett
Charlie-hoz. Chow harmincéves volt, értelmes, tehetséges pasas, a Harvardon végzett. Charlie
nemcsak a munkájáért kedvelte, hanem az egyenességé-

ért is.

- Őszintén? - Charlie a szemébe nézett, és érezte, hogy Ben sohasem árulja el. Megkönnyebbülés,
hogy nyíltan beszélhet valakivel, az irodai örökös köntörfalazás után. - Azt hiszem, még nem ismertem
ki a helyet. Zavarba ejtő a terveknek ez az egy-formasága. Mintha rettegnének előállni valami ere-
detivel, egyáltalán gondolkodásra használni a fejü-

ket. Valahogy ijesztően lélektelen az egész. Még a visellcedésük is kínos. Főleg mikor egymást
szapulják.

Legtöbbször fogalmam sincs, mit mondjak. Biztos, hogy ez nem egy boldog alkotóközösség. - Ben
Chow elnevette magát a jellemzésen, és hátradőlt a szemközti széken.

- Ráhibázott, barátom. Csak a régi terveken kérő-

dzünk újra, még abból az időből, amikor maga elő-

ször dolgozott itt. - Nem túlzott. Tíz év alatt, amíg Charlie odaát volt Európában, az intézet nem talált
ki semmi újat. Csak az volt a megdöbbentő, hogy Európában senki sem figyelt föl rá.

- De miért? Mitől félnek ennyire?

- Gondolom, a haladástól. A változástól. Az évek óta bevált képleteket használják. Nem akarnak
kockáztatni. Tizenöt éve nyertek egy rahedli díjat, és valamikor, amikor senki sem figyelt oda, kiment
a szuf-la az egész vállalkozásból. Minden izgalmas munkánk odaát van Európában. -
Összemosolyogtak.

Örültek, hogy szót értenek egymással. Ben Chow legalább annyira utálta, amit csinált, mint amennyire
Charlie utált felelősséget vállalni érte.

- De itt miért nem engedik ugyanezt csinálni? -

értetlenkedett Charlie.

-Mert ez az ő grundjuk - mondta nyíltan Ben.

Charlie tudta, hogy igaza van. A két tulajdonos csak olyasmit engedett át, amely mindenben megfelelt
az ő elvárásaiknak. Olyan eltévelyedésnek tekintették Charlie terveit, amelyek csak a Távol-Keleten
vagy Európában arathattak sikert.

- Akkor miért marad? - kérdezte kíváncsian.

Magának se lehet valami izgalmas, és ilyen tempó mellett a szakmai tapasztalatai sem gyarapodnak.

- Tudom, de ennek a névnek akkor is megy még a varázsa. A legtöbb ember még mindig nem tudja,
amit mi tudunk. Adok neki még vagy öt évet, aztán kész. Jövőre vissza akarok menni Hongkongba, de
előbb lehúzok itt egy évet. - Logikus. Charlie bólintott.

- És maga? - Ben már több barátjával megtárgyal-ta, hogy szerinte Charlie nem fogja kibírni hat
hónapig. Túlságosan magasra jutott, és túlságosan alkotó tehetség, hogy itt pocsékolja az idejét a
hulladék új-rafeldolgozására.

- Belementek, hogy egy év múlva visszahelyez-nek Londonba. - Már előre főtt a feje Dick Barmes
miatt, aki bizonyosan nem akar majd lemondani a londoni iroda vezetéséről. Ebből még komoly baj
lehet.

- Én ezt nem fogadnám le - mondta Ben. - Ha megtetszik nekik a stílusa, akkor megpróbálják örökké
itt tartani.

- Nem hinném, hogy kibírnám - mondta majdnem súgva Charlie. Nagyon, de nagyon messze-esett ez
attól, amit Európában alkotott. Ennek ellenére adhat nekik még egy évet. Megígérte, kész volt állni a
szavát. Ámde hétfő reggel hatalmas szóváltás-ba keveredett az igazgatókkal egy chicagói nagyszabású
építkezésről. A nézeteltérés egy hétig elhúzódó küzdelemmé, ideológiai csatározássá fajult, amely
előbb-utóbb mindenki tisztességét-becsületét megkérdőjelezte. Charlie eltökélte magát, hogy most
nem enged. Mivel azonban mindenki érintett volt a vitában, az iroda pártokra hullott. Mire véget ért a
hét, lehiggadtak a kedélyek, és a legtöbb résztvevő

belenyugodott a kompromisszumba, bár a legfontosabb kérdések megoldása nem egészen felelt meg
Charlie ízlésének. Alig néhány nap múlva egy phoenixi tervezet ügyében robbant ki ugyanilyen
háború. Majdnem olyan épület volt, mint a housto-ni, csak a megrendelő nem tudta.

- Mi ez itt? - tombolt Charlie a két igazgatónak karácsony előtt egy héttel, a zártkörű megbeszélé-

sen. Egy hete havazott, három munkatárs kint ragadt a peremvárosokban, a bentiekre még nagyobb
nyomás nehezedett. Már reggel óta veszekedtek a phoenixi terven. - Mi az ördögöt művelünk mi itt?

Nem hozunk létre semmi eredetit! Még csak terveket sem forgalmazunk! Közönséges pallérok lettünk!

Hát nem látják? - Az igazgatók erre felhúzták az orrukat, és emlékeztették Charlie-t, hogy ők az
Egyesült Államok egyik legnagyobb tiszteletben álló épí-

tészeti tervezőirodája. - Akkor miért nem viselkedünk aszerint, miért nem alkotunk ismét terveket, és
nem ezt a szemetet, amire idióták is képesek?! Nem tűrhetem, hogy ezt műveljék! - Whittaker és Jones
összenéztek, de Charlie nem vette észre, mert nekik háttal állva bámult ki az ablakon. Mérhetetlenül
bő-

szítette és megalázta az, ami itt folyik. Micsoda ka-tasztrofális év volt ez! Ugyancsak meglepődött,
amikor az igazgatók szájából ugyanezt hallotta.

- Tudjuk, hogy nehéz időket élt át… hallottunk a feleségéről - fogalmaztak óvatosan. - Nagyon meg-
viselhette az idegeit, Charles. Az sem lehetett köny-nyü, hogy tíz év után vissza kellett költöznie Euró-

pából. Talán tévedés volt azt kérnünk, hogy rögtön ugorjon fejest a munkába, lélegzetet sem véve
London és New York között. Talán időre van szüksége, hogy alkalmazkodjék… Mit szólna egy kis
szabadsághoz? Van egy építkezésünk Palm Beachen, esetleg lemehetne ellenőrizni a nevünkben.
Tulajdonképpen lent is maradhatna egy kicsit. Akár egy hó-

napot - mondták, egymás szájából véve ki a szót és némileg restelkedve.

- Egy hónapot? Floridában? Ez az udvarias mód-ja, hogy megszabaduljanak tőlem? Akkor már miért
nem rúgnak ki? - Az igazgatók ezt is fontolóra vették, ám tekintettel Charlie óriási külföldi sikereire
az aláírt szerződésre, a kirúgás rendkívül kínos és valószínűleg roppant költséges lenne, rossz fényt
vetne rájuk, márpedig Whittakerék aggályosan ke-rülték a per vagy a botrány minden lehetőségét.

Charlie nagy elismerésnek örvendett építészi ber-kekben, olyan felzúdulást keltene, ha lapátra tennék,
amiből megint nekik lenne bajuk. Vajon meg-nyugodna és magába szállna, ha lent hagynák
Floridában? Nekik mindenképpen időre volt szükségük, hogy tárgyalhassanak az ügyvédeikkel.

- Kirúgni? Magát? - hahotáztak. - De Charles!

Hanem Charlie átlátott rajtuk. A floridai kiküldetés csak trükk, hogy ne legyen púp a hátukon. Azt is
tudta, hogy nemcsak ő boldogtalan New Yorkban, hanem Whittakerék is a plafonon vannak tőle. Kül-
földi évei után ő testesít meg mindent, legalábbis szakmailag, amit az igazgatók utálnak. Túlságosan
merész volt a New York-i irodához, de a főnökségnek annyira sürgős volt betölteni az állást, hogy ezt
nem vették figyelembe.
- Miért nem küldenek inkább vissza Londonba?

reménykedett Charlie. Mert nem tehették. Épp most írták alá a szerződést, amellyel Dick Barnes
minden hájjal megkent ügyvédje legalább öt évre megkapa-rintotta ügyfelének Charlie egykori
beosztását. Ő

azonban nem tudott róla, mert a szerződést a legnagyobb titokban tartották. - Sokkal boldogabb lennék
odaát, és gondolom, maguk is - mosolygott a főnö-

keire. Nem voltak rossz emberek, de fogalmuk sem volt a művészi alkotás öröméről, és az utóbbi
időben, mintha a bátorságnak is híján lettek volna. Elfáradtak, fáradt dolgokat műveltek, és despotikus
elvek szerint kormányoztak, hogy minden úgy legyen, ahogy ők akarják.

- Magára itt van szükség, Charles - magyarázták.

Még sohasem emlékeztettek ennyire egy sziámi ikerpárra. - A lehető legjobbat kell kihoznunk egy
ilyen nehéz helyzetből. - Ám egyáltalán nem lát-szottak boldogabbnak Charlie-nál.

- Miért? Miért kell azt csinálnunk, amit nem aka-runk? - kérdezte váratlanul Charlie. Hirtelen valami
furcsa függetlenség töltötte el. Carole-lal úgyis elveszített mindent, ami fontos. Nincs felesége,
otthona, családja, még a cókmókja is raktárban van. Nincs egyebe, mint ez az új állás, ezt pedig
utálja, mint a bűnt. Minek maradjon? Hirtelenjében nem is tudott semmi okot, a szerződésen kívül,
ami idekötné. De egy okos ügyvéd még a szerződést is felbontathatja.

Ez villant át az agyán vitatkozás közben. Egyszerre úgy érezte, hogy szabad. Nem kell itt lennie. Ha
alkotói szabadságot venne kí, Whittakerék még örül-nének is, mert nem kellene fizetniük. - Talán el
kellene mennem - mondta minden indulat nélkül. Ám Whittakerék sokkal jobban szorongtak az
esetleges távozástól, mint Charlie. Nem volt senkijük, akire rábízhatták volna az iroda vezetését,
nekik meg nem akarózott vállalni.

- Szabadságra? - pedzegették óvatosan, és lesték Charlie-t, hogy mit szól hozzá. Hét hete nem látták
ilyen boldognak. Pontosan erre gondolt. Rádöbbent, hogy ő nem tulajdona az irodának. Akkor megy
el, amikor akar. Hirtelen már nem is érdekelték a következmények. Ha szabadságot vesz ki, akár
Londonba is elutazhat.

- Azt hiszem, a szabadság kitűnő ötlet - mosolygott, szinte mámorosan az izgalomtól. Olyan volt, mint
a síugrás: béklyók, koloncok nélkül, szabadon lebegni ég és föld között. - Azért sem haragszom, ha ki
akarnak dobni - vetette oda hanyagul. Az igazgatók megborzongtak. A szerződés értelmében felmon-
dás esetén két évre ki kellene fizetniük Charlie-t, ha nem akarják, hogy beperelje őket.

- Miért ne venne ki pár hónapot? Természetesen fizetéssel? - Ugyszólván minden pénzt megadtak
volna, csak ne kelljen folyton csatározniuk Charlie-val. Az idegeikre ment. - Szakítson magának egy
kis időt, és döntse el, hová akar menni. Némi megfontolás után talán még azt is belátja, hogy nem
vagyunk mi olyan rosszak. - Egész jól meglennének egymással, csak fogadná el a játékszabályaikat.
De Charlie ebben a pillanatban, pont erre nem volt hajlandó.
Ha kell, Charles, akár hat hónapra is elmehet. Majd akkor folytatjuk a megbeszélést, ha készen áll rá.

Végül is jó építész, szükségük is van rá, de nem így, ha folyton ár ellen úszik, és beleköt minden
tervbe.

Charlie azonban sejtette, hogy főnökei tartogatnak még egy-két ászt a markukban, és nem egészen
voltak őszinték. Már azt is kétségbe vonta, hogy csakugyan vissza akarják-e küldeni Londonba.
Persze, a maga erejéből is átmehet. De egyelőre más városokba szeretett volna utazni, legalább egy
hónapig, mondjuk Philadelphiába és Bostonba, és majd csak azután akart visszatérni Európába.

- Londonba szeretnék menni - felelte nyíltan.

Nem hinném, hogy beválna nekem a New Yorki iroda, akár hat hónapra, akár egy hosszú vakáció után.
Itt egész más a légkör Csinálhatom valamed-dig, ha szükségük van rám, de kétlem, hogy itteni
tartózkodásom kedvezne az alkotásnak.

- Ez már nekünk is eszünkbe jutott - mondták, látható megkönnyebbüléssel az igazgatók, akik szerint
Charlie-ból hitehagyott kalandort csinált a tengeren túli tartózkodás. Túlságosan sokáig dolgozott
függetlenül, túlságosan teleszívta magát európai szellemmel ahhoz, hogy ismét helyesen tudjon
gondolkozni.

Charlie is megértette, hogy nem zárhatja ki az, legalábbis ideiglenes - kompromisszum lehetőségét.

Hat hónapi szabadság után esetleg New Yorkot is képes lesz elviselni, bár ebben kételkedett.
Túlságosan horzsolta ez a város, itt nem tudott olyan munkát végezni, mint amilyennel hírnevet
szerzett ma-gának. De hat hónap elegendő gondolkodási idő

lesz mindannyiuknak; talán eldől, hol a helye.

Azon is eltöprengett, nem Whittakeréknek van-e igazuk bizonyos értelemben. Céloztak rá, hogy
Charlie kimerült, idegei pattanásig feszültek magán-

életi problémái miatt. Lehet, hogy időre van szük-sége, amíg összeszedi magát. Itt hagyni a munkát,
elmenni szabadságra, ez a legvakmerőbb dolog, amit életében művelt. Még sosem csinált ilyet. Ami-

óta elvégezte az egyetemet, jóformán nem is vett ki szabadságot. Nem hiányzott. Ilyen körülmények
kö-

zött azonban hirtelen roppant csábítónak tűnt. El kell szakadnia a New York-i irodától, mielőtt
belebolondul.

- Hová akar menni? - érdeklődtek aggodalmasan az igazgatók. Akármennyire csalódtak a visszatérő

munkatársban, azért még mindig kedvelték.

- Fogalmam sincs róla - felelte nyíltan Charlie.

De ahelyett, hogy riadozott volna, inkább élvezni akarta a bizonytalanságot. Úgysem volt itt semmije.

Egyelőre nem kívánkozott Londonba, dehogy akart beleszaladni Simonba és Carole-ba! jobb, ha egy
ideig marad az Államokban. - Talán Bostonba - felelte szórakozottan. Ott nőtt fel, de már egyetlen
rokona sem élt a környéken. Szüleí rég meghaltak, a legtöbb ismerőse gyerekkori játszópajtás volt,
akikkel egy örökkévalóság óta nem találkozott, és nem is nagyon akart. Főleg most, amikor veszedel-
mesen kifelé áll a szekere rúdja a munkahelyről, és mindenféle szomorú dolgot kellene mesélnie
Caroleról.

Arra gondolt, hogy síel egy-két hetet Vermontban, utazgat egy ideig, és a végleges döntés előtt még
átrepül Londonba. Nem voltak tervei, tökéletesen szabad volt. A válás után még mindig maradt némi
pénze a bankban; ebből és a fizetéséből kényelmesen megélhet. Az angol fővárosból akár síelni ís át-
ugorhat Svájcba vagy Franciaországba. De Londonban neki már nincs otthona. Sehol sincsen. Ezzel
együtt bárhogy döntsön, minden vonzóbb, mint itt fulladni meg lassan a New York-i irodában.

- Akkor majd tartjuk a kapcsolatot - mondták az igazgatók. Kezet ráztak, Whittakerék mérhetetlenül
megkönnyebbültek, amiért így végződött a megbeszélés. Kis ideig attól tartottak, hogy Charlie nagyon
megnehezíti a dolgukat, mert megtehette volna. A szerződése értelmében ragaszkodhatott is volna
hozzá, hogy marad, akkor pedig sose lesz vége a há-

borúzásnak.

- Ha lejár a szabadságom, jelentkezem, és akko-r majd eldöntjük, mi a teendő. - Hat hónapba egyeztek
meg, és bár Charlie egyelőre nem tudta mit kezdjen ennyi idővel, el volt szánva, hogy kihasználja és
élvezni fogja. Azt nem hitte, hogy képes lenne még egyszer ennek a cégnek dolgozni, legalábbis New
Yorkban. Azt is sejtette, hogy minden szerződéses egyezség dacára lehet itt valami bökkenő
Londonnal kapcsolatban. Talán csak azért biztatták, hogy jobb kedvre derítsék. Nem is sejtette,
mennyire jó helyen tapogatózik. Ráadásul az igazgatók sokkal inkább kedvelték Dick Barnest: jóval
sí-

mulékonyabb volt, sokkal könnyebben ki lehetett jönni vele, mint Charlie-val.

Akkor is ezen töprengett, amikor összeszedte az asztaláról kevéske holmiját. Visszajön még valaha,
Whittaker és Joneshoz? Bármilyen minőségben, bármelyik városba? Most már őszintén kételkedett.

Késő délután elbúcsúzott a munkatársaktól. Mindene belefért egy aktatáskába. Már korábban leadott
minden anyagot. Nem volt semmi, amit magával vi-hetett volna: se határidős munka, se tervezet, se
fénymásolat. Szabad volt. Ben Chow volt az egyetlen, akit sajnált itt hagyni.

- Hogyhogy így megütötte a főnyereményt?

Súgta oda Ben szélesen vigyorogva a távozni készü-

lő Charlie-nak. Elnevették magukat. Charlie szinte mámorosan köszönetet mondott Whittakernek meg
Jonesnak, és elvonult. Maga sem tudta, kirúgásnak, kilépésnek vagy csak hosszú vakációnak tekintse,
és életében először nem is érdekelte. Ha itt marad, elpusztították volna benne az alkotót.
És most mi lesz? Évődött, miközben visszafelé baktatott a lakására. Már közölte, hogy reggel kihúr-
colkodik. A hideg levegő és a szemébe csapó hó ki-józanította. Most mit csinál? Hová megy?
Csakugyan síelni akar, ahogy mondta, vagy csak visszakí-

vánkozik Londonba? És ha igen, ott mihez kezd?

Egy hét múlva karácsony, ha Londonban tölti az ünnepeket, csak még nyomorultabb lesz, mert Carole-
ra kell gondolnia. Látni akarja majd, vagy legalább a hangját akarja hallani telefonon. Ajándékot akar
majd venni neki, és találkozni akar vele, hogy oda-adhassa. Bizonyos szempontból könnyebb, ha itt
marad.

Nehéz volt nem gondolni arra, hogy tíz év óta ez lesz az első karácsony, amelyet nem töltenek együtt.

Carole az első évben, amikor még nem is voltak há-

zasok, átrepült Londonba, hogy vele karácsonyoz-hasson. Az idén nem. Az idén Simonnal ünnepel.

Ez a síelés egész jó ötlet. Ahogy belépett a lakásba, rögtön telefonált, és rendelt egy kocsit másnapra.

Meglepetésére kapott is, holott ünnepeken elkap-kodják az összes autót, rokonokat látogatni, ajándé-

kokat fuvarozni. Kibérelte egy hétre, és kért még vermonti, New Hampshire-i, massachusettsi térké-

peket is. Úgy tervezte, sífelszerelést majd akkor köl-csönöz, ha megérkezett. Otthonról elszökött
srácnak érezte magát, ahogy ült a rekamién, és azon tűnő-

dött, mit csinál. Fényes karrierjét épp most dobta ki az ablakon, és nem is tudta, bánja-e. Kész téboly
Lehet, hogy a végén belebolondul az elmúlt év feszült-ségeibe? Gondolt rá, hogy felhívja londoni
barátait és eldicsekszik nekik, de úgyszólván mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Nem akarta
pertraktál-ni a bánatát, és kimerítette a kérdezősködés, a puha-tolózás meg a pletyka. Még az
együttérzés is fárasztotta. Jobb is, ha nem keresi meg őket, a legtöbbjük nyilván sűrűn találkozik
Carole-lal meg Simonnal, róluk pedig végképp nem akar hallani. Így hát üldö-

gélt magában, azon tűnődött, mit szólna Carole, ha tudná, hogy most hagyta ott a céget több hónapra,
ha ugyan nem örökre. Nyilván hüledezne. Csakhogy ebben a helyzetben épp az a szép, hogy senkinek
sem tartozik magyarázattal.

Este becsomagolt, kitakarított, egyet-mást kido-bott a hűtőszekrényből. Reggel nyolckor útra készen
állt. Eltaxizott a belvárosba, hogy fölszedje a bérelt kocsit. A nagyáruházak mellett elhaladva látta a
fényárban úszó karácsonyi kirakatokat. Most nagyon örült, hogy elszabadulhat a városból. Nagyon
keserves lenne figyelni az irodában a többiek készülődé-

sét, hallgatni tervezgetésüket, meg ahogy a felesé-

güket, családjukat, gyerekeiket emlegetik. Neki semmi ilyenje nincs már Senkije sincs. Még munkája
sem. Egy éve még volt felesége, háza, állása, mindene, ami egy tízéves házassághoz jár, aztán hirtelen
semmi. Egy bérelt kocsi, két bőrönd, egy marék új angliai térkép.
- Terepjáró abroncs van rajta - magyarázta a köl-csönző munkatársa -, de okosabb, ha felteszi a hó-

láncot, ha nagyon északra megy. Mármint Conneci cutnál északabbra. - Charlie megköszönte a taná-

csot. - Uj-Angliában karácsonyozik? - kérdezte mosolyogva az alkalmazott. Charlie bólintott.

- Síelni megyek.

- Hát jó sok hó van az idén. Aztán ki ne törje valamijét! - figyelmeztette, és boldog karácsonyt kí-

vánt a távozónak, miután Charlie megérdeklődte, hogy leadhatja-e Bostonban a kocsit. Úgy gondolta,
előbb síel egy kicsit, aztán otthagyja Bostonban az autót, és átrepül Londonba. Semmi oka New
Yorkba menni, legalábbis most nem. Talán majd hat hónap múlva. Vagy soha.

Sietve berakta holmiját a fehér kupéba, és áthajtott a városon. Masszív kocsi volt, jó tágas, elfér majd
benne a kölcsönzött sífelszerelés. Egyelőre nem volt hátul más, mint a két bőrönd és a láncok.

Charlie farmert viselt, hozzá vastag pulóvert és síanorákot. Rámosolygott magára, miközben bekap-
csolta a fűtést, aztán bepöccentette a rádiót, és éne-kelni kezdett.

Mielőtt besorolt volna az FDR sztrádára, megállt és vett egy csésze kávét molnárkával. Ivott egy kor-
tyot, rásandított a térképre, és indult tovább. Fogalma sem volt róla, hová megy. Északra, ahogy a
kölcsönzőben mondta. Connecticutba, aztán Massachusettsbe… talán Vermontba. Vermont épp a
megfelelő hely, ahol eltöltheti a karácsonyt. Átsíelheti az ünnepeket. Addig pedig nincs más dolga,
mint vezetni, figyelni az utat, a havat, és igyekezni, hogy ne nézzen hátra. Ott úgysincs semmi, amit
magával vi-hetne.

Halkan zümmögve robogott kifelé a városból, és mosolyogva nézett előre. Most már nincs egyebe
csak a jövő.
3. fejezet
mikor átkelt a Triborough hídon, és óvatosan manőverezett a Hutchinson River sztráda fe-lé, eleredt a
hó. Charlie nem bánta. Így kará-

csonyiasabb. Meglepően ünnepi kedwel robogótt észak felé, még karácsonyi dalokat is dudorászott.

Olyan emberhez képest, akinek nincs állása, feltű-

nően jó hangulatban volt. Még mindig nem tudta elhinni, ami történt. Gondolatban újra és újra vé-

gigpergette. Ezek szerint letette a lantot a Whittaker és Jonesnál? Mi lesz a következő hat hónapban:
Utazgatni fog, és esetleg még festeget is egy kicsit.

Időtlen idők óta még csak a gondolatára sem volt ideje! Vonzó kilátás! Esetleg, ha lehet, építészetet is
oktathat egy darabig. Volt egy olyan titkos álma, hogy beutazza Európát, és megnézi a középkori
kastélyokat, amelyek egyetemista kora óta elbűvöl-ték. De legelőször irány Vermont, aztán London,
ahol majd keres lakást. Úgy érezte, határkőnél áll.

Egy év óta először nem az történik vele, amire má-

sok kényszerítik. Választott, és most azt csinálja, amit ő akar.

Már torlaszokat alkotott a hó, amikor háromórai vezetés után Charlie megállt Simsburyben, ahol egy
lakályos külsejű kis fogadó kínált szállást és reggelit.

Épp ideális helynek tűnt, hogy ott töltse az éjszakát.

A tulajdonos házaspár örült a vendégnek. A legcsi-nosabb szobát adták Charlie-nak. Micsoda

megkönnyebbülés, hogy otthagyhatta az utálatos gar-zont! Bár őszintén szólva az egész New York-i
tartózkodás tömény utálat volt. De jó, hogy vége!

- Utazik a családhoz az ünnepekre? - érdeklődött az asszony, egy tenyeres-talpas, festett szőke hajú,
egyébként nagyon nyájas és szívélyes teremtés, aki elvezette a szobájához.

- Tulajdonképpen nem, csak síelni megyek. - A fogadósné barátságosan bólintott, és elmondta, hogy
fél mérföldre sincs innen a falu két legjobb étterme; foglaltasson asztalt a vacsorához? Charlie
gondolkodóba esett, majd megrázta a fejét, miközben letérdelt, hogy fellobbantsa a tüzet az odakészí-

tett gyújtóssal.

- Majd bekapok valahol egy szendvicset, de azért köszönöm. - Utált egyedül járni hangulatos étter-
mekbe, sosem értette azokat, akik ezt teszik. Olyan magányos az ember, ha egyedül ücsörög a fél
palack bor meg a vastag marhasült mellett, és nincs kihez szólnia. Már a gondolat is nyomasztó.

- Ha velünk akarna enni, szívesen látjuk - must-rálgatta kíváncsian a szállodásné. Olyan jóképű
fiatalember, vajon mit keres itt egyedül? Furcsa, hogy nincs családja. Nyilván elvált. De kár, hogy a
lányom még nem érkezett meg New Yorkból! Ám Charlie-nak fogalma sem volt a hölgy orv
gondolatairól, így még egyszer köszönetet mondott, és magára csukta az ajtót. Mindig fölkeltette a nők
érdeklődését, bár ő

ezt általában nem vette észre, és évek óta meg sem fordult a fejében ilyesmi. Egyetlen randevúja sem
volt, amióta Carole elhagyta. Túlságosan belemerült a bánatba. Most, amikor ledobott magáról
minden felelősséget, hirtelen sokkal jobban érezte magát.

Este elment egy hamburgerért, és álmélkodva nézte, milyen magas a hó: majdnem méteresre nőtt a
gondosan letakarított felhajtó két oldalán. Magá-

ban mosolygott, ahogy elhajtott a kis fogadóból.

Olyan gyönyörű volt minden! De szerette volna megosztani valakivel! Furcsa, hogy folyton egyedül
van, és nincs kihez szólni. Elköltötte a hamburgerét, vett magának reggelire egy zacskó molnárkát. A
szállóban megígérték, hogy főznek majd neki egy termoszra való kávét. Reggelivel is kínálták, ő
azonban korán akart indulni, feltéve, ha a hó engedi.

Amikor visszatért a fogadóhoz, egy percre megállt a csendes, tiszta éjszakában, és nézte az eget.
Kimondhatatlanul gyönyörű volt. Arca bizsergett a hi-degtől, és egyszer csak fölnevetett. Évek óta
nem érezte magát ilyen jól. Már csak valaki kellett volna, akit meghógolyózhasson. A hecc kedvéért
gyúrt egy kemény labdát a ropogós, fehér hóból, és hozzávág-ta egy fához. Gyerek volt újra. Még
akkor is mosolygott, amikor felballagott a szobájába, ahol meleg és fényesen lobogó tűz várta.

Csupán a nagy, mennyezetes ágyban, a ropogó lepedőn, a pehelypaplan alatt fájdult meg a szíve is-
mét. Bárcsak itt lenne Carole! Bármit megadna, csak együtt tölthessenek még egy éjszakát! Gyötrelem
el-gondolni, hogy soha többé nem lesz ilyen! Feküdt és bámult a tűzbe, és tudta, hogy oktalanságot
művel.

Nem teheti ezt magával, nem búsulhat örökké a felesége után. De olyan átkozottul nehéz nem gondolni
rá! Sokáig milyen jó volt a házasságuk! Még mindig azt a fogyatékosságot kereste magában, ami miatt
nem vette észre, mikor kezdte elveszíteni Carole-t. Talán ha akkor látja, megakadályozhatta volna.
Úgy marcangolta magát, mint az, aki nem tudott megmenteni egy életet. Ez az élet az övé volt, az
áldozat pedig a házasságuk. Fog-e még egyszer ugyanígy érezni más nő iránt? Hogy tud Carole eny-
nyire megbízni Simonban? Ő bizonyosan nem lenne képes rá még egyszer.

Sokáig feküdt ébren. Már melegen izzó parázzsal égett a tűz, mire elaludt. Odakint elállt a hóesés.

Reggel a szállodásné meleg áfonyás süteménnyel és egy kancsó gőzölgő kávéval ébresztette.

- Gondoltam, örülni fog neki, Mr Waterston! - mosolygott az ajtót nyitó férfira. Charlie egyetlen szál
tö-

rülközőt csavart a derekára, mert minden pizsamája a raktárban volt, és folyton elfelejtett újat venni.
A szállodásnénak azonban semmiféle kifogása nem volt a hosszú, szikár atlétatest látványa ellen.
Csak azt fájlalta, hogy miért nem fiatalabb húsz évvel.

- Nagyon köszönöm - mosolygott álmosan és kissé kócosan Charlie. Elhúzta a függönyt, és leesett az
álla, olyan gyönyörű volt odakint a világ. A hótakaró lágyan fodrozódott, a fogadó tulajdonosa
szorgosan lapátolt a felhajtón.

- Aztán óvatosan vezessen ám! - figyelmeztette az asszonyság.

- Jeges? - kérdezte szórakozottan Charlie. Nem látszott rajta, hogy nagyon aggódna.

- Még nem, de később az lesz. Azt mondják, dél-után megint havazni fog. Viharfront közeledik a ka-
nadai határ felől. - Charlie ezt se bánta. Korlátlanul volt ideje, akár húszmérföldes szakaszokban is
át-hajthatott Uj-Anglián. Nem volt semmi, ami sürges-se, még a síelés sem, akármennyire örült is
neki. Az Államokban, amikor itt éltek Carole-lal, Sugarbushba jártak síelni, még mikor Charlie New
Yorkban dolgozott, de azt máris eldöntötte, hogy oda nem megy: Nincs szüksége több zarándoklatra
olyan helyekre, ahol Carole-ra kellene emlékeznie.

Főleg karácsonykor nem.

Lezuhanyozott, sínadrágot, anorákot vett, és egy óra múlva, kezében a kávés termosszal, kilépett a
fogadóból. Simán odaért a 91-es úthoz, és elindult Massachusetts felé. Sokáig vezetett a meglepően
tiszta úton. Alig lassította le a hó, föl se kellett tennie a kölcsönzőtől kapott láncokat. Minden baj
nélkül megérkezett Whatelybe. Ott szállingózni kezdett a hó, a pelyhek meggyűltek a szélvédőn.

Charlie addigra elfáradt. Meglepődve konstatálta milyen régóta úton van. Orák óta vezetett, most
éppen Deerfield peremén járt. Nem volt határozott célja, de úgy döntött, megpróbál belehúzni, ezzel
is lefaragva valamit a holnapi vermonti útból. Hanem mire átkelt Deerfielden, a hó amúgy
istenigazából rákezdte.

Deerfield óvárosa festőien szép látványt nyújtott.

Charlie erősen kacérkodott a gondolattal, hogy meg-

áll és körülnéz. Gyerekkorában járt itt a szüleivel, és máig nem felejtette el, mennyire lenyűgözték a
féltő

gonddal megőrzött, háromszáz éves házak. Már gyerekfővel rajongott a különleges épületekért, és
itteni látogatása nagy hatást gyakorolt rá. De aztán úgy döntött, késő már a megálláshoz, inkább rálép
a gázra. Kis szerencsével elérheti a vermonti határt.

Nem volt határozott célja, azért ment, hogy úton legyen. Csodálatos, milyen bájosak és kedvesek erre
felé a faluk! Áthajtott fedett hídakon, elrobogott tör-ténelmi nevű települések mellett, tudta, hogy víz-
esés zubog a közelben. Ha nyár lenne, megállna, odasétálna, talán még úszna is egyet. Uj-Anglia volt
az otthona, itt nőtt fel. Hirtelen ráeszmélt, hogy nem véletlenül vetődött ide, hanem azért, hogy
meggyógyuljon a jól ismert földön. Talán itt az ideje, hogy végre letegye a gyászt és összeszedje
magát.
Hat hónapja még elképzelhetetlennek tartotta volna, de most úgy érezte, azzal, hogy idejött, elkezdő-

dött a gyógyulás.

Elmaradt a deerfieldi erőd. Eszébe jutott, mennyire elbűvölte kisfiúként, de most csak mosolygott míg
elhúzott mellette. Aztán az apjára gondolt, aki csodálatos meséket mondott a Deerfield mellett futó-

Mohók-ösvényen járó indiánokról, irokézekről, algonkinokról. Hogy szeretett róluk hallani, és meny-
nyi mindent tudott az apja! Amerikai történelmet ta-nított a Harvardon. A kis Charlie-nak az ilyen
mesék és utazások jelentették a legdrágább ajándékot. Bárcsak elmondhatná az apjának, mi történt
Carole-lal.

Könnyek szöktek a szemébe, hogy így egyszerre gondolt kettejükre, de most föl kellett hagynia a ré-

vedezéssel és az útra kellett összpontosítania, mert megsűrűsödött a hóesés. Deerfield óta alig tíz
mér-földet tett meg félóra alatt. Most már rosszul lehetett látni.

Elhaladt egy útjelző tábla mellett, és látta, hogy Shelburne Fallsban jár Úgy számította, talán tíz mér-
földet távolodhatott Deerfieldtől északnyugati irányban, és a Deerfield lehet a közelben az a befagyott
folyó. Shelburne Falls furcsa, ódon falucska volt, a hegyoldalon megbújva nézett le a völgyre.

Mivel a szél dühösen kavarta a havat, Charlie lemondott róla, hogy elhajtson Vermontig. Oktalanság
lenne folytatni az utat. Van itt vajon fogadó, esetleg egy kis szálloda? Mert csak takaros házikókat lá-

tott vezetés közben.

Egy percre megállitotta a kocsit, mert nem tudta, merre menjen, majd leengedte az ablakot. Baloldalt
egy utca vezetett valahová. Elhatározta, hogy megpróbálkozik vele, és óvatosan bekanyarodott. Félt,
hogy a kocsi megcsúszik a friss havon, de a terepjá-

ró abroncsokban lehetett bízni. Lassan gurult lefelé a Deerfield folyóval párhuzamos utcán, és mikor
már épp azt hitte, eltévedt, és ideje visszafordulni, megpillantott egy zsindelytetős, mutatós házat: te-
tőterasza volt, fehér léckerítés övezte. Egy tábla ló-

gott a kerítésen: PALMER, SZOBA REGGELIVEL.

Ez kell neki. Óvatosan rákanyarodott a felhajtóra.

A postaláda olyan volt, akár egy fészek. Termetes ir szetter közeledett farkcsóválva, hosszú szökkené-

sekkel, amikor meglátta az idegent. Charlie megállt, megpaskolta a kutyát, majd leszegett fejjel
odatörtetett az örvénylő hóban a bejárathoz, és megkocog-tatta a fényesre szidolozott rézkopogtatóval.
Sokáig nem válaszoltak, Charlie már azt hitte, nincsenek itthon. Égett a villany, de semmi hang. Az ír
szetter le-csüccsent melléje, és várakozón nézett a férfira.

A jövevény éppen feladta, és már fordult volna, hogy lemenjen a lépcsőn, amikor óvatosan kinyílt az
ajtó, és egy apró, ősz asszony pillantott ki Charlie-ra.
Tipp-topp jelenség volt: szürke szoknya, halvány-kék szvetter, a nyakában gyöngysor. Hófehér haját
kerek kontyba tűzte a tarkóján, ragyogó kék szeme tüzetesen fölmérte a férfit. Charlíe-t azokra az idős
hölgyekre emlékeztette, akikkel bostoni fiú korában találkozott. Nem úgy festett, mint egy penziósné.

- Tessék? - Csak annyira nyitotta meg az ajtót, hogy a kutya beférjen. Kíváncsian méregette Charlie-t,
de nem sietett beinvitálni. - Segíthetek valamiben?

- Láttam a hirdetést, és arra gondoltam… vagy té-

len zárva tart? - Vannak penziók, ahol csak nyáron kapható kvártély és reggeli.

- Nem számítottam vendégre az ünnepeken -

mondta tartózkodó hangon az öreg hölgy. - Van egy motel a bostoni sztrádán. Valamivel Deerfielden
túl.

- Köszönöm, és ne haragudjon, hogy én… - Charlie zavarban volt, amiért így rátört erre az idős asz-
szonyra. Olyan finomnak, előkelőnek látszik, ő meg minden előzetes értesítés nélkül, hívatlanul
becsörtet hozzá, akár egy huligán. Javában mentegetőzött, amikor az öregasszony egyszer csak
elmosolyodott.

Meghökkentően fiatal szeme volt, szinte delejes, annyira túláradt benne az energia és az élet. Az is
látszott rajta, hogy bár a hetvenhez közeledik, nem is olyan rég még nagyon szép lehetett. Hirtelen
hátralépett, és Charlie meghökkenésére olyan szélesre tárta az ajtót, hogy a jövevény beléphessen.

- Ne mentegetőzzék - mosolygott. - Csak a meglepetés tette, mert nem vártam senkit. Attól tartok,
neveletlenül viselkedtem. Nem jönne be legalább egy csésze meleg italra? Nem készültem fel vendé-

gek fogadására. Ők általában enyhébb időkben szoktak jönni: - Charlie tétován ácsorgott a küszö-

bön, azon tépelődött, nem kellene-e mégis elmen-nie, amíg teheti. Talán meg kellene keresnie azt a
motelt, amelyet az öreg hölgy ajánlott. De olyan csá-

bító volt a gondolat, hogy megnézheti ezt a házat.

Még innen is láthatta, milyen szép a nappali. A ház is gyönyörű volt, talán még a polgárháború idején
építették. Súlyos mestergerendák tartották a meny-nyezetet, a szoba tele volt bájos régiségekkel, angol
és korai amerikai festményekkel. -jöjjön már! Jók le-szünk Glynnisszel, megígérem! - mutatott a
háziasszony a kutyára. A nagy szetter a neve hallatán vi-harosan csóválta a farkát, mintha
megerősítené az ígéretet. - Nem akartam ilyen barátságtalan lenni, csak meglepődtem. - Charlie
egyszerűen nem bírt ellenállni az invitálásnak. Belépett a meleg, hívogató nappaliba, amely nyomban
lenyűgözte varázsával.

Bentről még elragadóbb volt, mint a küszöbről. A kandallóban lobogott a tűz, és csodaszép antik zon-
gora állt a sarokban.

- Elnézést kérek, amiért így betörtem. Északra tartok, Vermontba, de olyan sűrűn havazik, hogy nem
tudok tovább vezetni. - Követte vendéglátóját, aki könnyű léptekkel kisietett a patyolat konyhába, és
föltett a tűzhelyre egy jókora rézkannát.

- De gyönyörű otthona van… Mrs. Palmerhez van szerencsém? - jutott eszébe a táblára írott név A há-

ziasszony elmosolyodott.

- Személyesen, köszönöm kérdését. És nekem? -

Úgy nézett a férfira, mint egy feleletet váró tanítónő.

Most Charlie-n volt a mosolygás sora. Nem ismerte ezt az asszonyt, nem tudta, mi vezette hozzá, de
azt rögtön tudta, hogy tetszik neki.

- Charles Waterston vagyok - nyújtotta a kezét udvariasan. Az öregasszony elfogadta és megszorí-

totta. Korához képest sima és fiatalos kezén egyetlen, dísztelen arany karikagyűrűt viselt. Ez és a
gyöngysor volt minden ékszere, mert összes fölös pénzét a körülöttük pompázó festményekbe és mű-

tárgyakba fektette. Charles méltányolta a minőségü-

ket. Gyerekkorában és Londonban épp elég szép dolgot látott ahhoz, hogy rögtön felismerje az érté-

kes tárgyakat.

- Hová való, Mr Waterston? - kérdezte Mrs.

Palmer, miközben tálcára rakosgatta a teához valót.

Charlie nem tudta, csak teára szól-e a meghívás, vagy éjszakára is. Nem merte megkérdezni. Pedig ha
az idős hölgy nem engedi, hogy itt aludjon, akkor jó lesz sietnie, mielőtt még sűrűbb lesz a havazás, és
eljegesednek az utak. De egy szót sem szólt, csak nézte, amint Mrs. Palmer elhelyezi az ezüst teáskan-
nát a hímzett lenvászon abroszon, amely jóval öre-gebbnek látszott a ház úrnőjénél.

- Hát ez érdekes kérdés - mosolygott Charlie, mi-közben Mrs. Palmer leültette a tűzhely elé egy ké-

nyelmes bőrszékbe, majd egy III. György stílusú tá-

lalóasztalon szervírozta a teát. - Az utóbbi tíz évben Londonban éltem; oda is megyek vissza ünnep
után. De ide tegnap érkeztem New Yorkból. Ott töl-töttem az utolsó két hónapot. Eredetileg egy évet
terveztem, de úgy tűnik, máris visszatérhetek Londonba. - Rövidre fogta a magyarázatot, mellőzött
minden részletet. Mrs. Palmer szelíden mosolygott, mintha sokkal többet értene annál, amit hallott.

- Megváltoztak a tervei?

- Úgy is mondhatjuk - válaszolta Charlie. Megve-regette a kutyát, majd fölnézett a háziasszonyra, aki
mintha kimerítőbb feleletre számított volna, de végül, csak egy tál fahéjas aprósüteményt tett az
asztalra.

- Vigyázzon, nehogy Glynnis egye meg! - figyelmeztette. Charlie fölnevetett. Eszébe jutott, nem zavar
e, mindjárt vacsoraidő, nem várhatja el, hogy Mrs. Palmer őt teáztassa, főleg ha nem is ad ki szobát
telente. Am úgy látszott, az idős asszony örül a betoppanásának. - Glynnis roppantul szereti a fahéja-
sat, bár bűnös szenvedélye a zablisztes is -jellemez-te Mrs. Palmer az ebet. Charlie rámosolygott a
Sütifaló Rém gazdasszonyára, és azon tűnődött, vajon itt élt-e mindig. Nehéz volt úgy ránézni, hogy az
ember ne legyen rögtön kíváncsi ennek a finom, tö-

rékeny teremtésnek a történetére. - Visszamegy még New Yorkba a londoni utazása előtt, M
Waterston?

- Nem hinném. Vermontba igyekszem síelni, úgy terveztem, visszafelé repülőgéppel megyek Bostonon
át. Be kell vallanom, New York nem a kedvenc városom, bár sokáig éltem ott. Európa elkényeztetett.

Mrs. Palmer szelíden mosolyogva leült a finom kis-asztalhoz.

- A férjem angol volt. Időnként átlátogattunk Eu-rópába a rokonaihoz, de ő nagyon jól érezte magát itt,
és miután a hozzátartozói meghaltak, soha többé nem mentünk vissza. A férjem azt mondogatta, hogy
neki itt, Shelburne Fallsban megvan mindene.

Vajon mit látok a szemében, tűnődött Charlie. Bá-

natot vagy csak emléket? Szerelmet a férfi iránt, akivel megosztotta az életét? Nekem az ő korában
ilyen lesz a tekintetem, ha Caroleról beszélek?

- És ön hová való? - érdeklődött, és belekortyolt a remek Earl Greybe. Szerette a teát, de ehhez
foghatót még sohasem ivott. Mrs. Palmer mindent elvará-

zsolt maga körül.

- Ide - mosolygott az öreg hölgy, és letette a csé-

széjét. Wedgwood-porcelán volt, áttetsző, akárcsak a ház asszonya. A jelenet az angol utazásokra és
az Anglia-szerte látott házakra, emberekre emlékeztette Charlie-t. - Egész életemben itt éltem
Shelburne Fallsben. Egészen pontosan ebben a házban, amely a szüleimé volt. A fiam pedig a
deerfieldi iskolába járt.

- Charlie nehezen tudta elhinni, hogy ez a nő ki sem tette a lábát Uj-Angliából. Sokkal
nagyvilágibbnak tűnt. Érezte, hogy háziasszonya elhallgat valamit. -

Fiatalkoromban egy évet töltöttem Bostonban a nagynénémnél. Nagyon izgalmas városnak találtam.
Ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki a Harvardon volt vendégprofesszor Miután összeháza-sodtunk,
ideköltöztünk. Idén volt ötven éve, úgy bizony Hetven leszek a nyáron. - Úgy mosolygott, hogy
Charlie legszívesebben puszit nyomott volna az arcára. Elmesélte, hogy az ő apja meg amerikai
történelmet tanított a Harvardon. Nem lehetséges, hogy ismerte Mr Palmert? Aztán mesélt a
gyerekkori utazásokról Deerfieldbe, hogy mennyire elbűvöl-ték az itteni házak és az üregek,
amelyeket a jég vájt a Deerfield folyó hatalmas görgetegszikláiba.

- Máig emlékszem rájuk! - tette hozzá. Mrs.

Palmer még egy csésze teát töltött neki, elrakott ezt-azt a konyhában, majd meleg mosollyal fordult
visz-sza vendégéhez. Tökéletes biztonságban érezte ma-gát ennek a kitűnő modorú, láthatólag nagyon
jó nevelést kapott embernek a társaságában. Vajon mi-

ért utazik egyedül ünnep idején? Mrs. Palmert meglepte, hogy a jövevényt nem kíséri család, de nem
tett megjegyzést.

- Szeretne maradni, Mn Waterston? Engem nem zavar Majd kinyitom az egyik vendégszobámat. -

Amíg ezt mondta, kinézett az ablakon. Szakadt a hó.

Még akkor is kíméletlenség lenne kizavarni az utazót, ha nem ilyen megnyerő és rokonszenves. Re-
mélhetőleg elfogadja a-meghívást.

- Egész biztos, hogy nem zavarom? - Ő is látta a kinti hóförgeteget, nem volt valami nagy mehetnék-je.
Rendkívül rokonszenvesnek találta a háziasz-szonyt. Mintha ablakot nyitott volna a múltba,
ugyanakkor nagyon szilárd lábakon állt a jelenben.

Nem szeretnék gondot okozni. Ha más tervei vannak, ne is törődjék velem, de nagyon szeretnék
maradni, ha nem haragszik érte. - Így járták még né-

hány percig a szellemi menüettet kedves körülmé-

nyeskedéssel, majd Mrs. Palmer felvezette vendégét az emeletre, a szobájához. Gyönyörű ház volt.

Charlie-t sokkal jobban érdekelték szerkezeti forté-

lyai, mint hogy hol fog hálni; ám amikor meglátta a neki szánt szobát, megtorpant a küszöbön, és úgy
érezte: gyerek, és hazaérkezett. Hatalmas ágy, kopott kárpitok, de az összhatás elragadó. Csupa kék
fehér kreton volt a szoba, bájos, ódon porcelánfigu-rák álltak a kandallópárkányon, a falon
hajómodell lógott, a régi, kitűnő Moran-képek is hajókat ábrá-

zoltak, hol békés, hol viharos tengeren. Legszívesebben egy évre bezárkózott volna ebbe a szobába. A
többi helyiséghez hasonlóan itt is volt jókora kandalló és a kandallóban farakás, amelynek csak alá
kellett gyújtani. Olyan ápolt és takaros volt az egész ház, mintha Mrs. Palmer arra számítana, hogy
bármikor betoppanhatnak a legkedvesebb rokonai vagy egy vendégsereg.

- Hát ez csodálatos! - hálálkodott Charlie. Lelkesedése láthatólag kedvére volt Mrs. Palmernek.
Szeretett olyan embereket látni az otthonában, akik méltányolták a szép dolgokat, és megértették, hogy
a ház úrnője mit oszt meg velük. A legtöbb vendégét úgy ajánlották be hozzá. Nem hirdetett, és a
táblát is csak tavaly akasztotta ki.

Hét éve fogadott szállóvendégeket; társaságuk megvédte a túlságos magánytól. Különösen az ün-
nepektől félt. Úgy érezte, az Isten küldte Charlie-t, amikor meglátta a küszöbén.

- Örülök, hogy tetszik a ház, Mr Waterston. -

Charlie, aki éppen a festményeket nézegette, elragadtatott arccal fordult hátra.

- Nem tudok elképzelni olyan embert, akinek nem tetszene! - mondta elismerően. Az öreg hölgy
fölnevetett. Szomorú volt a szeme, de vidám szikrák is villóztak benne.

- Én tudok. A fiam utálta a falut és a régiségeímet.

Ö csak a modern dolgokat szerette. Pilóta volt Viet-námban, aztán mikor hazajött, megmaradt a
tengerészetnél, és berepülöpilótaként ő próbálta ki a legtöbb csúcstechnikai gépet. Szeretett repülni. -
Volt valami a hangjában, ami visszatartotta Charlie-t a kérdezősködéstől. De az idős nő anélkül is
folytatta.

A mozdulatai és a szeme elárulta, hogy Gladys Palmer nem megy bátorságért a szomszédba. - A
felesége is repült. Miután a kislányuk megszületett, vásároltak maguknak egy sportgépet. - Könnyek
ültek ragyogó kék szemében, ahogy ránézett Charlie-ra, de nem ingott meg. - Én nem tartottam okos
ötletnek, de az ember nem szólhat bele a gyerekei éle-tébe. Úgyse hallgattak volna rám, ha
megpróbálom lebeszélni őket. Tizennégy éve zuhantak le Deerfield közelében, amikor hozzánk jöttek
látogatóba. Mindhárman ott voltak a gépen, és szörnyet-haltak. - Charlie torkában dagadt a szúrós
gombóc; ösztönösen kinyújtotta a kezét, mintha a szavaknak és a fájdalomnak akarna megálljt
parancsolni. Min mehetetf keresztül ez az asszony!

- Nagyon sajnálom - suttogta. Még mindig fogta Gladys karját, de egyikük sem vette észre. Tekintetük
találkozott és összefonódott. Mintha réges-rég ismerné ezt az asszonyt.

- Hát még én… A fiam nagyszerű ember volt. Har-minchat évesen halt meg, a kislánya csak öt volt…

Sóhajtott, megtörölte a szemét. A férfi borzasztóan szerette volna magához ölelni. Ekkor Gladys ráné-

zett, és Charlie-nak elállt a lélegzete, annyi őszinteség, bátorság, minden szenvedésen győzni akaró
adakozás volt abban a szempárban. - Azt hiszem, a bánat azért jön, hogy tanuljunk belőle. Nálam
soká-

ig tartott, tíz évig, mire egyáltalán beszélni tudtam róla. A férjem sosem tudott. Soha többé nem lett a
régi. Már fiatalkorában is bajlódott a szívével. Há-

rom évvel az után meghalt. - Mennyivel többet ve-szített ez az asszony! Charlie még mindig láthatta
rajta a sebhelyeket, és mégis itt állt, acélosan, maga biztosan. Nem volt hajlandó összeroskadni az
élet kemény ökle alatt. Charlie önkéntelenül arra gondolt, véletlen-e a találkozásuk. Nem különös,
hogy épp ide kellett jönnie?

- Nincsenek… más rokonai? - Hirtelen elrestellte magát, hogy ilyeneket kérdez; mintha bizony más
gyerek pótolhatná az elveszett fiút.
- Nincsenek - mosolygott az idős asszony. Charlie ismét elámult, hogy mennyire tele van élettel. Nem
volt sem keserű, sem bánatos, sem csüggeteg. - Senkim sincs. Egy szál magam voltam tizenegy éven
át, azért is kezdtem el nyári szállóvendégeket fogadni.

Azt hiszem, nagyon magányos lettem volna nélkü-

lük. És borzasztóan sajnáltam volna elkótyavetyélni ezt a házat. Olyan csodálatos, igazán kár lett
volna, ha nem osztom meg másokkal. James fiam… Jimmy és Kathleen sosem egyeztek volna bele.
Nyilván el kellett volna adnom, akkor is, ha a fiam életben marad. - Csakugyan borzasztó kár lenne
érte. És most már nincsen senki, akire Mrs. Palmer a kincseit hagyja. Charlie is ugyanebben a cipőben
járhat egy napon, ha nem kezd valamit, ha nem házasodik meg, és nem lesznek gyerekei. Pillanatnyilag
egyik megoldás sem vonzotta. - És maga? - pillantott rá Gladys, mielőtt kiment volna a szobából. -
Önnek van családja, Mr Waterston? - A látogató épp a megfelelő korban volt ahhoz, hogy nős legyen
és egy csomó gyerek apja. Gladys még valamivel fiatalabb-nak is nézte a koránál, azt hitte, annyi
idős, mint Jimmy. Negyvenkét évesen meg szoktak állapodni az emberek.

- Nincsen - vallotta be halkan Charlie. - Egyedül vagyok, akárcsak ön. A szüleim rég meghaltak,
gyerekeim sosem voltak.

A háziasszony csodálkozott. Csak nem a hajlama-ival lehet valami baja ennek a fiatalembernek, amit
nem vett észre? A, képtelenség!

- Nem nősült meg? - Tényleg elképesztő! Ilyen vonzó, kedves ember, hogyhogy elkerülték a komoly
kapcsolatok? De aztán észrevette a férfi szemén, hogy többről van itt szó.

- De igen. Most válok. Tíz évig voltunk házasok, csak nem születtek gyerekeink.

- Szomorúan hallom - mondta gyengéden Mrs.

Palmer, és olyan anyás volt a hangja, hogy Charlie-nak könnyek szöktek a szemébe. - Rettenetes dolog
lehet a válás; hogy két ember, akik szerették egymást, így elszakadjon. Elviselhetetlenül fájhat.

- Fáj - bólogatott eltűnődve Charlie. - Nagyon nehéz. Még sosem kellett elveszítenem senkit, akit
szerettem, kivéve persze a szüleimet. A múlt évet jó-

formán önkívületben vegetáltam át. A feleségem kilenc hónapja költözött el. És amilyen elképesztően
ostoba vagyok, én még azt képzeltem, olyan boldogok vagyunk, akár egy gerlepár. Úgy látszik, rettentő
keveset tudok a mások érzelmeiről: Nem valami vonzó tulajdonság - mosolygott szomorúan. Gladys
Palmer szeretettel nézte. Mintha régi barátok lenné-

nek, pedig alig pár órája ismerik egymást. Bármeddig el tudta volna hallgatni ezt az embert.

- Szerintem túl szigorú önmagához. Nem ön az első, aki azt hitte, minden a legnagyobb rendben van,
aztán rá kellett jönnie, hogy szó sincs róla. Bár igaz, rettenetes ütés lehetett… nemcsak a szívének, a
hiúságának is. - Telibe talált. Charlie nemcsak a veszteségtől szenvedett, a büszkesége és az önérzete
is halálos sebet kapott. - Kegyetlenség ilyet mon-danom, de túl fog jutni rajta. A maga korában nem is
lehet másképp. Persze élete végéig dajkálgathatja a törött szívét, de nem lenne helyes. Biztos, hogy
idő

kell hozzá, de előbb-utóbb ki kell merészkednie a kagylóhéjából. Nekem is meg kellett tennem.
Amikor Jimmy, Kathleen és Peggy… majd őutánuk Roland is elment, én is magamra zárhattam volna
az aj-tót, ücsöröghettem volna ebben a házban, várva, mikor jön értem a halál. De mi jó sült volna ki
belőle?

Mi értelme lett volna eltékozolnom az éveket, amelyek még maradtak? Persze hogy emlékszem rájuk,
néha még mindig megsiratom őket, és nincs nap óra vagy perc, amikor ne jutna eszembe
valamelyikük, néha annyira hiányoznak, hogy úgy érzem, nem bírom… mégis itt vagyok. Mennem kell
tovább.

Vissza kell adnom valamit, különben hiába jöttem a földre, elpocsékoltam az időt, ami nekem adatott.

Márpedig nem hiszem, hogy ehhez jogunk lenne.

Fölnézett, elmosolyodott. - Nem lenne kedve velem vacsorázni, Mr Waterston? Báránybordát és

salátát terveztem. Nem vagyok nagy étkű, nem is olyan tar-talmas, amilyenhez ön szokhatott, de innen
a legkö-

zelebbi étterem is messze van, és zuhog a hó… - Elhallgatott, nézte a férfit. Milyen jóképű, és valami
sajátos módon mennyire emlékeztet Jimmyre!

- Boldogan. Segíthetek főzni?

- Nagyon kedves lenne mosolygott az idős asz-szony. Glynnis a farkát csóválta, mintha ő is értené
miről beszélnek. - Általában hétkor vacsorázom. Jöj-jön le, amikor jónak látja - tette hozzá
szertartásosan. Egy hosszú pillanatig nézték egymást. Tudtákk, hogy mindketten ajándékot kaptak a
másiktól ezen a délutánon, és az a megmagyarázhatatlan érzésük támadt, hogy szükségük van
egymásra.

Charlie begyújtott, majd az ágyon ülve sokáig bá-

multa a tüzet, és a háziasszonyán tűnődött, újra és újra átgondolva, amit a fiáról mondott. Mélységes
megindultsággal és csodálattal töltötte el ez az asz-szony. Micsoda nagyszerű teremtés! Micsoda él-
mény, hogy találkozhatott vele! Egészen elmerült ennek a simogatóan meleg kis világnak a
szépségében.

Mielőtt lement volna, gyorsan megfürdött, meg borotválkozott és átöltözött. Fontolgatta, hogy öl-tönyt
vesz a háziasszony tiszteletére, de az túlzás lett volna: végül szürke flanelnadrág, sötétkék kámzsa-
nyakú pulóver és blézer mellett döntött. Frissen igazíttatott hajával, tökéletesen szabott ruháiban így is
makulátlanul festett. Olyan mutatós volt, hogy Gladys Palmer elmosolyodott a láttán. Ritkán szokta
félreismerni az embereket, akiket beengedett a házá-

ba, és tudta, hogy most sem tévedett. Rég nem találkozott ilyen rokonszenves férfival. Charlie-hoz
hasonlóan neki is úgy tetszett, hogy találkozásuknak mélyebb értelme van. Úgy érezte, sok mindent
adhat Charles Waterstonnak, ha mást nem, legalább az otthon melegét ilyen zord időben, Charlie
pedig vissza-hozta neki a fiú, a szeretett és elveszített család emlé-

két. Mindig a karácsonyt viselte a legnehezebben.

Charlie megsütötte a báránybordát, az idős hölgy isteni salátát és tört krumplit csinált hozzá. Zsemle-
puding volt a desszert. Olyasfajta vacsora volt, amilyet Charlie anyja tálalt volna, de emlékeztetett a
Carole-lal elköltött angliai étkekre is. Miközben Mrs.

Palmer mesélt, Charlie azon búsult, miért nincs mellette Carole, majd figyelmeztette magát, hogy idő-

pocsékolás ilyesmin rágódnia. Tényleg abba kellene már hagynia, hogy minden élményhez odakívánja
a feleségét, aki már úgyis kiesett az életéből, és Simonhoz tartozik. De akkor is fájt az emlékezés.
Kezdte sejteni, hogy mindig is fájni fog. Hogy bírhatta ki Mrs. Palmer a fia, a menye és az egyetlen
unokája elvesztését? Iszonyúan szenvedhetett, mégis túlélte, bár nyilván érzi még a sajgást, mint
ahogy a levágott végtag is hasogat. Ebben a percben döbbent rá, hogy neki is tovább kell lépnie,
bármibe kerüljön.

Mrs. Palmer főzött még egy teát, és órákig beszélgettek mellette a helyi történelemről, felelevenítették
a deerfieldi erődről szóló meséket, emlegették az embereket, akik itt laktak. Charlie apjához hasonló-

an Mrs. Palmer is kiapadhatatlan forrásként ontotta magából a környékbeli legendákat. Beszélt az

itteni indiánokról; a regék hallatán Charlie-ban is feltá-

madtak a rég elfelejtettnek hitt mesék, amelyekkel, az apja mulattatta valamikor. Éjfélre járt, mire fel-
ocsúdtak, hogy mennyire elszaladt az idő, de mindketten ki voltak éhezve az emberi kapcsolatra.
Charlie beszámolt még a New York-i kudarcról is. Mrs.

Palmer meglepő bölcsességgel elemezte a helyzetet.

Azt javasolta, hogy Charlie mindenképpen menjen tovább, okosan használja fel az idejét, és a hat
hónap leteltével majd eldönti, vissza akar-e térni Whittakerhez. Ez itt most remek alkalom lenne-hogy
új területeket találjon a tehetsége kibontakoz-tatásához. Talán még saját irodát is nyithatna. Szóba
került a vendég rajongása is a középkori kastélyok, hajdani mesterek építészi zsenialitása és az ehhez
hasonló régi házak iránt.

- A maga építészi tehetségével annyi mindent lehet kezdeni, Charles. Nem kell irodákra és vasszer-
kezetekre korlátoznia. - Charlie azt is bevallotta, hogy mindig szeretett volna tervezni egy repülőte-
ret, de ahhoz valami nagyszabású céghez kellene belépnie. A többi kedvenc tervét egy kis egyéni vá-

lalkozásban is megvalósíthatná. - Úgy veszem észre, jó sokat kell majd gondolkoznia a következő hat
hó-

napban… de azért szórakozzon is! Nem hiszem, hogy az utóbbi időben nagyon kijutott volna magá-

nak a szórakozásból, igaz? Ez a vermonti síelés okos ötletnek tűnik. Talán még egy kis
rendetlenkedésre is lesz alkalma. - Charlie rákvörös lett, majd mindketten elnevették magukat.

- El sem tudom képzelni ezek után az évek után.

Azóta, hogy Carole-t megismertem, rá se néztem más nőre.

- Akkor talán most jött el az ideje - mondta hatá-

rozottan Mrs. Palmer.

Charlie vállalta a mosogatást, háziasszonya elra-kosgatta a tiszta evőeszközt és porcelánt. Glynnis a

tűzhely mellett szundikált. Idilli jelenet volt. Charlie jó éjszakát kívánt, fölment, fogat mosott, levetkő-

zött, és belezuhant a nagy, kényelmes ágyba. Hónapok óta először úgy aludt, mint a tej.

Tíz óra is elmúlt, mire fölébredt. Kissé restelkedett is, amiért így elnyomta a buzgóság, de most
sehova sem kellett mennie, nem várta munka vagy kötelesség. Nem kellett hajnalban kiugrani az
ágyból, hogy inaszakadtából loholjon az irodába. Öltözködés közben kinézett az ablakon. Majdnem
méternyivel magasabb volt a hó, mint tegnap este, és Charlie meghökkenésére még mindig esett: Nem
nagyon volt az ínyére, hogy így kelljen vezetnie Vermontig, de nem is akart visszaélni a
vendégszeretettel. Talán ideje lenne szedelőzködni. Deerfieldben majd keres ma-gának fogadót vagy
kiadó szobát.

Amikor lement, Mrs. Palmer javában szorgosko-dott a patyolat konyhában. Glynnis most is a tűzhely
mellett aludt, amelyben az illatok után ítélve sült valami.

- Zablisztes süti? - érdeklődött Charlie, és beleszimatolt a sütőből felhőző pompás illatba.

- Pontosan - mosolygott Mrs. Palmer, és töltött ne-ki egy csésze kávét.

- Micsoda vihar van odakint - pillantott ki a ka-vargó hópelyhektől ostromolt ablakon Charlie.

Gladys bólintott. Pazar lesz a sípálya, ha egyáltalán odaér valaha.

- Nagyon siet Vermontba? - érdeklődött aggodalmasan az öreg hölgy. Abból, amit Charlie mondott
illetve elhallgatott, sejtette, hogy vendégét nem vár-ja senki. Persze lehet nő a dologban, akit a
lovagias Charlie nem említett, de remélhetőleg nincs, és a vándor marad még egy kicsit.

- Én nem nagyon - mondta Charlie -, de önnek bizonyára vannak fontosabb tervei. Úgy gondoltam, -
megyek tovább Deerfieldbe. - Gladys alig bírta leplezni a csalódását. - Nyilván sok még a tennivaló
ka-rácsony előtt - folytatta udvariasan. Mrs. Palmer megrázta a fejét, és nagyon nem akarta mutatni,
mennyire kifosztottnak érzi magát. Tényleg szamár-ság, alig ismeri ezt az embert, aki előbb-utóbb
úgyis elmenne. Nem zárhatja be Shelburne Fallsba, pedig de szívesen tenné!

- Nem akarok beleszólni a dolgába - mondta, és igyekezett, hogy ne legyen kétségbeesett a hangja,
mint ahogy nem is esett kétségbe, épp csak olyan sokáig volt egyedül, és annyira örült a társaságnak,
igazi felüdülés volt ezzel a fiatalemberrel beszélgetni -, de roppant boldog lennék, ha maradna.
Nekem egyáltalán nem teher, sőt… - Hirtelen nagyon sebezhetőnek és furcsán ifjontinak tűnt. Charlie
könnyen el tudta képzelni, milyen bájos lehetett lány korában. - Maga jó társaság, Charles. Őszintén
élveztem a vacsorát, bár elhiszem, hogy maga jobban mulatott volna fiatalabb barátokkal… úgy örül-
nék, ha maradna… egyáltalán nincsenek terveim.

Csak az, hogy túléljem a karácsonyt, súgta a szíve.

- Egészen biztos? Nem nagyon fűlik a fogam a vezetéshez, de kényelmetlenséget sem szeretnék okozni.
- December huszonegyedike volt, négy nap múl-va karácsony, az a nap, amelytől mindketten retteg-
tek, noha egyikük sem mondta ki.

- Ilyen viharban nem utazik az ember - jelentette ki Mrs. Palmer, látva, hogy már meggyőzte a vendé-

gét, akit nagy örömére mégsem fog elveszíteni. Bár örökre itt maradhatna, de ő még néhány napért is
hálás lesz neki. Évek óta nem volt ilyen boldog. És sok minden volt errefelé, amit meg szeretett volna
mutatni Mr Waterstonnak: házakat, amelyek bizonyosan érdekelni fogják, egy ódon hidat, egy távoli, a
deerfieldinél kevésbé ismert erődöt. És voltak indi-

án emlékek, amelyek a tegnap esti beszélgetésből ítélhetően ugyancsak számot tarthatnak Charles
érdeklődésére. Bár igaz, amíg ilyen rossz az idő, nem mozdulhatnak ki. Ha szerencséje van, Charles
talán visszajön a nyáron. De addig is rengeteg munka van hátra, például reggelit kell szervírozni.
Ragyogó mosollyal tálalta Charlie elé, aki pironkodva fogadta a kiszolgálást. Gladys Palmer
egyáltalán nem volt az a fogadósné-alkat, Charlie inkább úgy érezte, mintha valamelyik barátja
anyjának társaságában lenne.

Igen, mintha valóban ismerte volna Jimmyt, és azért jött volna ide, hogy meglátogassa az édesanyját.

Mrs. Palmer a környékbeli házakról mesélt, Charlie kérdezgetett, táplálta a tüzet. Egyszer csak
valahogy nagyon furcsán nézett rá az idős asszony. Ezt a fényt még nem látta a szemében. Egy fiatal
lány pillantása volt, aki valami örvendetes titkot tud.

- De csibészes képet vág! - mosolygott Charlie, aki épp magára akarta dobni az anorákját, hogy ki-
menjen fáért. A fahordás általában valamelyik szomszéd gyerek szívességéből történt, de Charlie,
amíg itt volt, igyekezett mindenben segíteni. Gladys még mindig azzal a pajkos pillantással méregette.
- Mint a macska, amelyik bekapta a kanárit!

- Épp csak eszembe jutott valami… amit meg akarok mutatni magának… Rég nem jártam ott, de
nagyon drága nekem. Egy ház, amelyet a nagyanyám-tól örököltem; neki pedig a nagyapja vásárolta
1850-ben. Rolanddal laktunk ott egy-két évig, de ő sohasem szerette annyira, mint én. Azt mondta,
túlságosan eldugott helyen van, és egyáltalán nem praktikus. Jobban szeretett a faluban élni. Ennek
ellenére sosem tudtam rászánni magam, hogy eladjam, csak tartogattam, akár egy eldugott ékszert,
amelyet úgysem viselhet az ember: nagy néha előveszi, kifényesíti, nézegeti. Van benne valami nagyon
különleges - folytatta csaknem félénken. - Szeretném, ha lát-ná… - Úgy emlegette a házat, mint egy
műtárgyat, egy festményt vagy drága ékességet. A ház, mondta, fent van a hegyekben, nem is tudja,
képesek lesznek-e elvergődni odáig ilyen hóesésben, de meg akarja próbálni. Láthatólag teljesen
biztosra vette, hogy a ház elnyeri Charlie tetszését is, a férfi pedig boldogan kapott az alkalmon.
Úgysem volt mit csinálnia. Ha ez ilyen sokat jelent Mrs. Palmernek, akkor megnézi. Mindig vonzották
a régi házak.

Az öregasszony elmesélte, hogy a házat 1790 körül építtette egy francia gróf, akit széles körben
ismertek a vidéken. Lafayette unokatestvére volt, ővele érkezett 1777-ben az Újvilágba. De többet
nem mondott róla, csak annyit, hogy a ház egy hölgynek készült.

Ebéd után elindultak Charlie kocsiján, mert az nagyobb volt, mint a háziasszonyé, és Mrs. Palmer
örült, hogy nem kell vezetnie. Útközben végigmuto-gatta az elragadtatott Charlie-nak a különböző
helyi nevezetességeket, legendákat is mesélt, csak arról a házról mérte nagyon fukaron a szót, ahová
tartottak.

Öt mérföldre volt Gladys otthonától, a hegyekből né-

zett le a Deerfield folyóra. Mrs. Palmer azt is elmondta, mennyire szeretett a házban lenni,
valahányszor elhozták kislánykorában. Lakni senki sem lakott benne, holott százötven éve a család
tulajdona.

- Hát az valami szenzációs lehet. Hogyhogy senki sem akart itt élni? - Csak mert nem praktikus? Vagy
valami más oka is van? Izgatta a fantáziáját, ahogy Gladys emlegette a házat.

- Valóban szenzációs. Lelke van, valami leírhatatlan érzés fogja el a falai között az embert. Mintha a
nő, akinek építtették, még mindig ott lenne. Évekkel ezelőtt megpróbáltam rábeszélni Jimmyt és
Kathleent, hogy használják nyaralónak, voltak is ott egyszer, de Kathleen ki nem állhatta. Jimmy
egészen ráijesztett azzal a sok badarsággal, amit összehor-dott a kísértetekről, úgyhogy a menyem
soha többé be nem akarta tenni oda a lábát, ami nagy kár, mert a legromantikusabb ház, amit valaha
láttam. - Charlie elmosolyodott, miközben keményen birkózott a havas úttal. Erősödött a vihar, a szél
nagy torlaszokat emelt körülöttük a hóból.

Addig mentek, amíg Mrs. Palmer nem szólt, hogy szálljanak ki. Charlie csak fákat látott körös-körül,
és aggódott, hogy eltévednek, ám az öregasszony csak mosolygott. Szorosabban összehúzta magán a
ka-bátját, és intett, hogy kövesse. Tudta, hová megy.

- Úgy érzem magam, mint Jancsi és Juliska a ren-getegben! - mondta Charlie. - Figyelmeztetnie kellett
volna, hogy hozzak kenyérmorzsát. - Leszegte a fejét, és karon fogta az öreg hölgyet, nehogy elessék.

Ám Gladys erős volt és szívós, s járt már itt mindenféle időben, bár mostanság ritkábban. Most úgy
mosolygott Charlie-ra, mintha mindjárt valami szép ajándékot nyújtana át neki. - Ki volt az a nő,
akinek építették? - kérdezte Charlie, miközben lehorgasztott fejjel törtettek a ház felé.

- Sarah Fergusonnak hívták - mondta Gladys, majd hirtelen elkapta a férfi karját, mert megbotlott.

Egészen olyanok voltak, mint anya és fia. Charlie kissé aggódott a háziasszonyáért. Az utóbbi pár
percben eléggé fölerősödött a hófúvás, Charlie komolyan attól tartott, hogy eltévednek. Lehet, hogy
ösvényen mentek, de ő nem vette észre. Gladys an-nál inkább. Egy pillanatig sem tétovázott. -
Csodálatos asszony volt. Egyes-egyedül jött át Angliából.
Nagyon titokzatos és romantikus történeteket me-sélnek róla. Megszökött a férjétől, Balfour grófjától,
egy brutális vadállattól… 1789-ben érkezett ide.

- Hogy ismerkedett meg a franciával? - kérdezte fellobbanó érdeklődéssel Charlie. Máris rabul ejtette
Mrs. Palmer stílusa: a fukaron adagolt célzások, amelyek csupán pillanatokra gyújtottak fényt a mö-

göttük elterülő tartományban.

- Hát az egy hosszú-hosszú történet. Engem mindig lenyűgözött Balfour grófné alakja - folytatta
Gladys Palmer a hóvihartól hunyorogva. - Hihetetlenül erős és bátor teremtés volt. - De mielőtt
többet mondhatott volna, hirtelen szétváltak a fák, és ők egy apró tisztáson álltak. Mrs. Palmer még
hóviharban is tudta, merre kell menni. Tökéletesen arányos, gyönyörű kis kastély emelkedett előttük
egy tavacs-ka partján, amelyben, mondta az öreg hölgy, valaha rengeteg hattyú élt. Charlie még a
távolság és a va-kító hó ellenére is fel tudta mérni az elébe táruló lát-vány csodálatos szépségét. Még
sohasem látott ilyet, ami ennyire emlékeztetett volna egy pazar kis ékszerre. Szinte áhítattal
közeledtek a házhoz. Charlie alig várta, hogy belül legyen a küszöbön.

Fölmentek az első lépcsőn, amely Charlie nagy meglepetésére márványból készült. Mrs. Palmer elő-

vette a régimódi rézkulcsot, és a zárba illesztette.

- A háznak az az egyik különlegessége - fordult hátra a férfihoz -, hogy Francois de Pellerin kizáró-

lag indiánokkal és helyi mesteremberekkel építtette.

Mindent ő mutatott meg, ő tanította be őket, mégis olyan lett, mintha Európából hozatott iparművészek
alkották volna.

Másik világba kerültek: magas mennyezet, gyö-

nyörű, intarziás padló, minden szobában hosszú, elegáns franciaablakok, márványkandallók,

tökéletesen méretezett szobák. Olyan gyönyörű volt, hogy Charlie könnyen ide tudta képzelni az
elegáns embereket, amint kecsesen suhannak a ragyogó napfényben, különleges virágok között,
csodálatos zene hangjaira. Felért egy időutazással, ugyanakkor olyan barátságos és hívogató volt,
hogy az embEr legszívesebben el se mozdult volna innen. Tökéletes volt még a falak színe is, a sok
vajsárga, elefántcsont szín, gyöngyszürke; az ebédlő kék volt, akár a nyári ég, az a helyiség, amely
nyilván Sarah öltözőszobája lehetett, halvány baracksárga. Charlie még sohasem látott ehhez fogható
házat. Vajon milyen lehetett, amikor szerelem, kacagás és boldogság töltötte be a falakat?

- Ki volt ez az asszony? - súgta tisztelettel, míg végigjárták a szobákat. Charlie fölnézett, és ámulva
állapította meg, hogy a mennyezetet aranykoszorú-

ba foglalt festmények ékesítik. Minden apró részlet kiváló ízlésről, aggályosan pontos kivitelezésről
árulkodott. Amikor beléptek a hálószobába, szerette volna ideképzelni Balfour grófnét. Miért építette
ne-ki ezt a páratlan parányi palotát a francia gróf? Mi volt benne, ami ilyen mérhetetlen szerelmet
ébresztett? Ő csak annyit tud róluk, hogy az egyik gróf volt, a másik grófné, de ez nem lehet minden.
Hirtelen borzasztóan szeretett volna minél többet tudni róluk, ám Gladys nagyon szűkszavúnak
bizonyult.

- Nekem úgy mesélték, hogy Sarah Ferguson csodaszép volt. Én csak egyetlen rajzot láttam róla meg
egy miniatűrt, amelyet a deerfieldi múzeumban őriznek. Errefelé mindenki ismerte. Amikor
megérkezett, tanyát vásárolt, ott élt egyedül, ami valószí-

nűleg meglehetős felzúdulást keltett… Aztán, mikor a gróf megépítette neki ezt a házat, itt éltek együtt
az esküvőjük előtt, a helybéliek mélységes megbotránkozására. - Charlie elmosolyodott. Annyira
szerette volna látni a kastély úrnőjét, legszívesebben rögtön indult volna a helytörténeti társasághoz,
hogy mindent elolvasson Sarah Fergusonról. Ám a ház építtetője legalább annyira lenyűgözte, mint a
lakója.

- Mi lett velük? Visszamentek Európába, vagy maradtak?

- Pellerin meghalt, a felesége sok évvel túlélte. Itt lakott, itt is halt meg. Innen nem messze temették el,
egy apró tisztáson. Van a közelben egy vízesés, amelyet az indiánok szentnek tartanak. A házaspár
úgy-szólván naponta elsétált a zuhataghoz. A férfi szoros kapcsolatban állt az indiánokkal, az itteni
törzsek nagyon tisztelték. Sarah előtt egy irokéz nő volt a felesége.

- És mi hozta össze őket, ha már mindkettejüknek volt házastársa? - kérdezősködött zavart áhítattal
Charlie. De még Gladys sem ismert minden részletet.

- Gondolom, a szenvedély. Nem hinném, hogy sok közös év jutott volna nekik, de az a kevés
bizonyára odaadó szerelemben telt. Nem lehettek átlag-emberek. Jimmy esküdözött, hogy látta Sarah-
t, amikor itt nyaraltak, de szerintem ez nem igaz. Inkább az én rengeteg mesém, amikkel megtömtem a
fejét, azok okozhattak érzékcsalódást. - De szeretett volna Charlie egy ilyen érzékcsalódást! Ez a hely,
ez a ház olyan túláradó érzelmeket keltett benne, hogy alig bírt velük. És hogy szerette volna ismerni
Sarah Fergusont! Mintha már látta volna valaha álmában.

Meg akarja találni!

- Ez a legszebb ház, amit életemben láttam - szó-

lalt meg, amikor ismét végigjárták a szobákat. Charlie képtelen volt elszakadni a kastélytól. Amikor
visszamentek a földszintre, leült a lépcsőre, tünődve bámult maga elé, és beitta tekintetével a
látványt.

- Örülök, hogy tetszik magának, Charles - mondta boldogan Gladys Palmer Mindig nagyon drága volt
neki ez a ház. A férje sohasem értette egészen ezt a rajongást, a fia folyton kifigurázta érte. Ezt a
vonzalmat nem lehetett megmagyarázni, csupán az értette, aki ugyanígy érzett. Mint például Charles,
akinek elakadt a szava a megindulástól. Évek óta nem tapasztalt békesség töltötte el, és úgy tetszett,
hazaérkezett. Miközben nézte a hóesésen át a mélyben elterülő völgyet, olyan érzések rohanták meg,
amelyeket nem tudott mivel magyarázni; ő csak annyit tudott, hogy nem akar elmenni innen. A lelke ült
ki a szemébe, amikor fölnézett az öregasz-szonyra. Gladys úgy olvasott a pillantásában, akár a
könyvben.
- Tudom - mondta halkan, és megfogta a férfi ke-zét. - Ezért nem adtam el soha. - Jobban szerette a kis
kastélyt minden otthonánál. Szép és barátságos volt a falusi ház is, de nyoma sem volt benne a kastély
igézetének. Ennek lelke volt, még mindig a valahai Balfour grófné báját és kedvességét árasztotta
magából, és mindig ilyen marad. Sarah kitörölhetetlen nyomot hagyott mindenen, amit megérintett.

Francois szerelmét varázsfényként sugározták visz-sza a falak. Semmihez sem fogható hely volt.

- Bérbe adná nekem? - Gladys nem is csodálkozott olyan nagyon. Lehet, hogy épp ezért hozta ide ezt a
férfit? Charlie könyörögve nézett rá. Soha éle-tében semmit sem akart ennyire. Hitte, hogy a há-

zaknak is van lelkük, sorsuk, szívük. Londoni szeretett otthona sem érintette meg így. Ez egész más
volt. Valami megmagyarázhatatlan okból rögtön úgy tűnt, hogy neki köze van ehhez a házhoz; mintha
ismerte volna az embereket, akik itt éltek. - Még sohasem éreztem ilyet - magyarázkodott félszegen.

Mrs. Palmer tűnődve nézte. Sohasem akarta kiadni a házat. Ő alig egy évet élt itt, majdnem fél
évszázada Jimmy és családja pár hónapig ha nyaraltak benne, egyébként a szó szoros értelmében
lakatlan volt Sarah Ferguson halála óta. Családja ingatlannak, kü-

lönc befektetésnek tekintette a kastélyt. Még arról is szó volt, hogy múzeummá alakítják át, de aztán
valahogy nem került rá sor. Mindent egybevéve kész csoda, hogy ilyen jó állapotban megmaradt. Ez
Gladys érdeme volt, mert mindent elkövetett a kar-bantartásáért.

- Tudom, hogy ostobán hangzik - folytatta Charlie, kétségbeesetten igyekezve, hogy meggyőző legyen -
, de úgy érzem, ezért jöttem ide, ezért találkoztunk… mintha el lett volna rendelve. Mintha ha-
zaérkeztem volna! - tette hozzá megilletődötten. Rá-

nézett Mrs. Palmerre, és látta, hogy az megérti, Gladys bólintott. Valóban nem ok nélkül keresztezték
egymást útjaik. Külön életet éltek, évek választották el őket, és mégis, oly sok mindent adhattak
egymásnak. Gladys Palmer elveszítette a családját, Charlie elveszítette Carole-t, ám a két életpálya
ösz-szehajlott, hogy ők valami becses, ritka dologgal ajándékozhassák meg egymást. Nem egészen
voltak tudatában, hogy ez a sors keze, mégis mindketten érezték erejét. Charlie Londont és New
Yorkot járta meg, hogy ideérkezzen, ahol Gladys mintha őt vár-ta volna. Ez a fiatalember volt az ő
karácsonyi aján-déka. Most ő is adni akart valamit neki, mert tudta, ha ezt teszi, a férfi a közelében
marad, legalább egy ideig, amíg kiélvezheti a társaságát, mondjuk, pár hónapig… egy évig… talán
tovább. Neki nem kellett más. Nem a fia, akit elveszített, de akkor is adomány És tudta, hogy gondja
lesz a kastélyra, hiszen látni lehet, hogy máris szereti. Gladys családjából megkö-

zelitőleg sem kedvelte ennyire a házat senki. Csak neki volt drága.

- Jól van - szólt halkan, picit megremegő szívvel.

Charlie egyetlen szó nélkül hozzálépett, magához ölelte, és megcsókolta az arcát, úgy, mint az anyjáét.

Gladys a könnyein át mosolyogva bontakozott ki a karjából. Charlie ragyogott.

- Köszönöm! - lelkendezett. - Köszönöm, és ígé-

rem, hogy úgy fogok vigyázni rá… - Alig találta a szavakat a boldogságtól. Álltak egymás mellett a
bá-

jos szalonban, és nézték a völgyet, amelyre némán hullott a hó.

4. fejezet
Másnap Charles végigjárta a Shelburne Fallsi boltokat; amit ott nem talált, azért átment Vl
Deerfieldbe. Mrs. Palmer átengedte neki a garázs fölötti padláson tárolt ódon ágyat és még né-

hány szerény bútort: fiókos szekrényt, asztalt és egy régi, viharvert ebédlőasztalt. A férfi erősködött,
hogy ennél többre nincs szüksége. Egy évre bérelte ki a házat; még ha visszamegy is Londonba vagy
New Yorkba, akkor is nyugodtan eltölthet Shelburne Fallsben néhány hónapot. És ha mégis beáll újra
a Whittaker és Joneshoz, akkor is feljöhet a hétvégeken. Tudta, hogy ha változnának a tervei, Mrs.

Palmer nem ragaszkodna mindenáron az egyezség betartásához, ugyanakkor azzal is tisztában volt,
hogy akár egy évig szívesen látják. Háziasszonya legalább annyira örült a szerződésnek, mint ő.

Mint két boldog gyerek tértek vissza a falusi ház-ba. Charlie izgatottan számolgatta, mi mindenre lesz
szüksége. Meghívta Gladyst vacsorázni, hogy meg-

ünnepeljék az üzletet, karácsony előtt három nappal pedig átugrott Deerfieldbe, hogy beszerezze, ami
még hiányzik. Benézett egy apró ékszerüzletbe is, egy aranyos kis gyöngy fülbevalót vásárolt Mrs.
Palmernek. December huszonharmadikán költözött be a kastélyba. Ahogy állt és gyönyörködött a
kilátásban, egyszerűen nem hitt a szerencséjének. Még sohasem lakott ilyen gyönyörű és békés helyen.
Este apróra átkutatta a kastély minden zegét-zugát. Fél éjszaka csomagolt és rendezkedett, noha nem is
hozott sok holmit. Még telefonja sem volt, de nem is bánta. Ha lenne, nyilván nem tudná megállni,
főleg karácsonykor, hogy fel ne hívja Carole-t.

December huszonnegyedike reggelén, ahogy ki-nézett az ablakon, egyszerre elfogta a mélabú, mert a
korábbi karácsonyokra gondolt. Még egy éve is Carole-lal ünnepelt. Sóhajtott, elfordult az ablaktól.

Egyébként nagyon simán zajlott az első éjszaka az új házban. Nem történt semmi baj, nem voltak külö-

nös zörejek. Csak mosolygott, amikor eszébe jutottak Mrs. Palmer fiának meséi, akinek állítólag
megjelent Sarah. A hajdani Balfour grófné még mindig le-nyűgözte Charlie-t. Elhatározta, hogy
mindent megtud róla. Már tervbe vette, hogy rögtön karácsony után bemegy a könyvtárba és a
helytörténeti társasághoz. Minden hozzáférhetőt el akart olvasni Sarah-ról és Francois-ról.

Bár Shelburne Falls csendes kis hely volt, azért sok mindent lehetett itt csinálni. Charlie vásárolt
rajztömböt, tollat, krétát, és alig várta, hogy kime-hessen a szabadba rajzolgatni. A házról már több
gyors vázlatot készített különböző szögekből, mert mindenféle ötlet járt a fejében. Még őt magát is
megdöbbentette, mennyire szereti a kastélyt.

Szentestén Gladyshez ment vacsorázni, akinél ott találta néhány barátját. Miután elmentek a látogatók,
Charlie kizárólag a kastélyról tudott beszélni.

Már fölfedezett néhány titkos fülkét, egy pohárszé-

ket, amely szerinte tulajdonképpen rejtekajtó volt, és alig várta, hogy fölmehessen a padlásra. Úgy
lelkendezett, akár egy kisfiú. Gladys elnevette magát a boldog karattyoláson.
- No és mire számít odafent? - ugratta. - Kísértet-re? A grófné ékszereire? Egy levélre, amelyet Fran-
ois-nak írt? Vagy magának? Az lenne csak a valami!

- Nem tudta megállni, hogy ne csipkelődjék. Úgy örült, hogy megoszthatja valakivel a ház iránti
szeretetét! Mindig odament elmélkedni és álmodozni.

Ez volt az a hely, ahol megnyugvást keresett. Sok csendes délutánt töltött odaát Jimmy - majd később
Roland - halála után. Az ottlét mindig segített. Mintha Sarah jóságós szelleme csitította volna el
lelkének lázait.

- Csak találnék róla egy képet! De szeretném tudni, milyen lehetett! Mintha azt mondta volna, hogy
látott róla egyszer egy rajzot - emlékeztette Charlie új barátnőjét, akinek a legnagyobb ajándékot kö-

szönhette: a bizalmat és a kastélyok gyöngyét, amelyet Francois építtetett Sarahnak. - Hol van?

Az öreg hölgy eltűnődve kínálta oda vendégének az áfonyamártást. Kiadós pulykát sütött a szentesti
vacsorára, amelyhez Charlie egy palack borral járult hozzá. Úgy tervezte, ma is a kastélyban alszik,
és huszonötödikén visszajön, hogy átadhassa Gladysnek a gyöngyös fülbevalót.

- Majdnem bizonyos, hogy a helytörténeti társaságnak van egy könyve Balfour grófnéról. Azt hiszem,
abban láttam a rajzot. A nyakamat nem tenném rá, de úgy rémlik.

- Majd bemegyek karácsony után, és utánanézek.

- Én is átnézem a könyveimet - ígérte Gladys.

Van egy-kettő Francois de Pellerinről. Fontos szere-pet játszott mifelénk a tizennyolcadik század
második felében. Az indiánok maguk közül valónak tekintették; az egyetlen francia volt a környéken,
akit a telepesek és az indiánok is kedveltek. Azt hiszem, még a britek tiszteletét is kivívta, ami egy
franciánál ugyancsak nagy hőstett.

- Miért jött ide Pellerin? - kérdezte Charlíe. Imád-ta hallani, ha Mrs. Palmer erről a témáról beszélt.

Eredetileg nyilván a függetlenségi háború miatt, de biztos volt valami oka, ha itt maradt.

- Gondolom, az irokéz feleség tartotta itt… vagy talán Sarah. Már nem emlékszem minden részletre.

Engem mindig jobban érdekelt az asszony, bár a kettejükröl szóló legendákat is faltam. Nagyanyám
szeretett regélni róluk. Néha már azzal gyanúsítottam, hogy szerelmes volt Francois-ba. Egyébként
nagyanyám nagyapja még ismerte a grófot! jóval előbb halt meg, mint Sarah.

- Szegény asszony - mondta halkan Charlíe. Ezt Mrs. Palmerre is értette. Milyen magányos lehetett a
férje halála után! No de majd ő elszórakoztatja. P

Shelburne Fallsban is élt egy csomó barátja, de Charlie különleges volt és újfajta.

-Mondja, Charles, már nem akar elmenni síelni?

Érdeklődött Mrs. Palmer az almás pite és a házi va-níliafagylalt mellett. Ezúttal nem Charlie
szakácskodott, túlságosan sok dolga volt, mert még délután el-akart készülni mindennel, mielőtt sötét
öltönyben, nyakkendősen tiszteletét tette volna a faluban.

Gladys fekete selyemruhában fogadta, amelyet a férje húsz éve vásárolt Bostonban, és föltette hozzá a
Rolandtól nászajándékba kapott gyöngysort. Charlie elragadónak találta, és örült, hogy nála lehet. Ez
a karácsony mindkettejüket megajándékozta a családdal, amelyet elvett tőlük az élet. Remekül érezték
magukat egymás társaságában, és Charlie-nak csupán most jutott eszébe, hogy a költözködés lázában
egészen elfeledkezett a síelésről.

- Talán majd az új évben - felelte bizonytalanul.

Gladys mosolygott. Charles annyival boldogabbnak és felszabadultabbnak látszik most, mint amikor
megérkezett! És bár Mrs. Palmer ezt nem tudhatta vendégének már nem volt olyan űzött, riadt a
tekintete, mint az elmúlt évben. - Olyan kár lenne most elmenni - tette hozzá szórakozottan. Vermont
mesz-sze van Shelburne Fallstól, és az utazás nem vonzotta. Most valahogy nem akarózott itt hagyni új
barát-nőjét és új házát.

- Miért nem megy Charlemontba? Az csak húsz percre van. Azt nem tudom, van-e olyan jó a sípálya,
de megpróbálhatná. Valamivel később még mindig elmehet Vermontba. - Majd ha a ház igézete már
megkopott, és nem köti annyira ide. Ő tökéletesen megértette Charles lelkiállapotát.

- Kitűnő ötlet! - helyeselt Charlie. - Esetleg el is megyek pár nap múlva. - Ezt a kényelmet! Sípálya az
ajtótól húszpercnyire! Tényleg megtalálta a töké-

letes helyet!

Aznap este megint sokáig beszélgettek. Nehéz napja volt ez az évnek, egyiküknek sem akarózott
búcsúzkodni, hogy ki-ki egyedül nézzen szembe bá-

natával és démonaival. Túl sok fájdalmat éltek át, fő-

leg Mrs. Palmer, hogy magányosan akarják tölteni a szentestét. Charlie addig maradt, amíg öreg barát-
nője el nem álmosodott: akkor gyengéd puszit nyomott az arcára, megköszönte a vacsorát, és elment.

Glynnis farkcsóválva nézett utána.

Charlie átgázolt a térdig érő, ropogós friss havon.

A deerfieldi út mentén helyenként embernyire, de a kastély közelében még annál is magasabbra nőttek
a torlaszok. Szép látvány volt. Olyan tisztának, idill-nek tetszett a puha fehér vattába bugyolált világ.

Nyulak cikáztak a havon, az út széléről szarvas né-

zett utána. .Az emberek mintha eltűntek volna, és nem maradt volna más, mint állatok, csillagok és az
angyalok.
Simán odaért a kastélyához vezető útra. A kocsit otthagyta egy helyen, ahol másnap is megtalálhatja és
az út hátralevő részét gyalog tette meg. Nem bán-ta a kényelmetlenséget. Ettől csak még eldugottabb-
nak tűnt a ház, még különlegesebbnek a hely.

Dudorászva sietett az éjszakában, élvezve a rég nélkülözött békét. Csodálatos, milyen bőkezű a sors
vagy az élet vagy az Isten: hogy így megajándékozta a hellyel, amely gyógyulásra és gondolkodásra
va-ló. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy neki épp erre a házra van szüksége. Ahogy
elfordí-

totta a rézkulcsot, és belépett, ugyanaz a boldogság töltötte el, mint amikor először járt itt. Mintha
annyi öröm lett volna itt valaha, hogy futotta belőle két év századra. Még mindig érezni lehetett. De
nem volt ebben semmi kísérteties, hajmeresztő vagy hátborzongató: még éjnek évadján is napfényről
és szere-lemről mesélt. Charlie feltétlen bizonyossággal érezte, hogy nem a falak színe, a szobák
nagysága vagy a kilátás okozza, hanem a hely szelleme. Ha csakugyan járnak itt szellemek, azok
csakis nagyon boldog szellemek lehetnek, mélázott, miközben fölbaktatott az emeletre. Mrs. Palmer
járt a fejében. Mivel kedveskedhetne neki? Fest egy képet, például a völgyről, ahogy a hálószoba
ablakából látszik: Ezzel a gondolattal nyitott be az ajtón, és felkattintotta a villanyt. Egy nő állt a
szobában, és őt nézte. Fehér ruhát viselt, feléje nyújtotta a kezét, és mosolygott.

Mintha mondani akart volna valamit Charlie-nak, de aztán megfordult, és eltűnt a függöny mögött.

Hollófekete hosszú haja volt, a bőre elefántcsont-szín, a szeme feltűnően kék. Charlie szeme beivott
minden részletet. Tudta, ki lehet és hogyan jutott ide. Ez nem a kísértet, hanem egy nő, aki besurrant a
házába, nyilván azért, hogy rossz tréfát űzzön ve-le. Vajon hová ment és honnan jött?

- Halló! - kiáltotta, hogy a nő előjöjjön a függöny mögül, ahová elbújt. Nem jött. Nyilván restelkedik.

Micsoda buta vicc, főleg karácsony éjszaká-

ján! - Halló! - Ezúttal még hangosabban. - Kicsoda maga? -Átsietett a szobán, és heves mozdulattal
félrerántotta a függönyt, de nem volt mögötte senki.

Neszt sem lehetett hallani, az ablak mégis nyitva állt.

Egészen biztos, hogy ő becsukta, hátha elered a hó, amíg nincs itthon. Vagy téved, és mégis
elfelejtette?

Odament a másik függönyhöz. Ez mégis nagyon különös! A nőnek itt kell lennie valahol a szobában.

Micsoda gyönyörű teremtés! Bár most ez nem fontos. Vele ne szórakozzanak a helybéliek, ne is mász-
káljanak be a franciaablakokon át! Mert nyilván ott jöhetett be a nő. Az ablakok nagyon régiek, a
zárak kétszáz évesek, rögtön engednek, ha elég erélyesen meglöki őket valaki. A házban eredeti volt
minden, az összes ajtó, ablak, zsanér, még az ablaküveg is: kézműves munka volt, látni lehetett rajta a
szabály-talanságokat és a csorgásokat. Csak a villany és a vízvezeték volt új, már annyira, amennyire:
Mrs.
Palmer az ötvenes évek elején szereltette be. Charlie már meg is ígérte, hogy átnézeti szakemberrel:
egyéb se kellene, mint egy rövidzárlat, hogy elpusztítsa a házat, amelyre Gladys és ősei annyi gonddal
vigyáztak! De most nem bírt erre gondolni, hanem csak a nőre, akit a hálószobájában látott. Ismét
bené-

zett a függönyök mögé, a szekrényekbe, a fürdőszobába, de ott sem találta; és mégis, amikor
körüljárta a szobát, érezte, hogy nincs egyedül. Mintha a nő figyelné. Tudta, hogy itt van, de képtelen
volt rábuk-kanni a búvóhelyére.

- Mit keres maga itt? - kérdezte bosszankodva.

Selyem suhogott mögötte. Megpördült a sarkán.

Semmi. És ekkor valami különös béke töltötte el, mintha a nő mutatkozott volna be, vagy ő ismerte
volna fel. Hirtelen rádöbbent, kit látott. Már nem hitte, hogy a franciaablakon át érkezett.

- Sarah? - suttogta. Egyszerre nagyon ostobának érezte magát. És ha mégsem ő? Ha egy halandó le-
selkedik rá, aki alig várja, hogy elpletykálhassa a ba-rátnőinek, mekkora szamár a kastély lakója? De
nem tudta elhinni. Érezte, hogy Sarah az. Némán állt, pillantása ide-oda vándorolt a szobában, de nem
látott semmit. Sokáig nem mozdult, és mindvégig úgy rémlett, hogy ő ott van mellette. Pedig
pisszenést se hallott, semmi se moccant, és a fehér ruhás nő is el-tűnt. És mégis, milyen tisztán látta,
ahogy ránéz, mosolyog, mintha szívesen látná a hálószobájában.

Charlie már hallotta Gladystől, hogy ebben a szobá-

ban, amelyet ő találomra választott ki, háltak annak idején a szerelmesek: Sarah itt hozta a világra
Francois gyermekeit.

Megint ki akarta mondani a nevét, de nem merte.

Ő mintha belelátott volna a gondolataiba. Charlie egyáltalán nem félt. Szerette volna még egyszer lát-
ni a jelenést, hogy alaposabban szemügyre vehesse.

Pedig már így is az emlékezetébe vésődött, és tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni.

Végül bement a fürdőszobába, és átöltözött pizsamára. Vett magának néhányat, mert éjszakánként
hideg volt a házban. A fűtés hibátlanul működött, és mindenfelé kandallók álltak, de Charlie igyekezett
kímélni őket. Abban reménykedett, hogy ha visszajön a szobába, újra látja őt, ám nem így történt. Pár
percnyi szemlélődés után lekattintotta a villanyt, és ágyba bújt. Nem hajtotta be a zsalut, mert sohasem
zavarta a reggeli világosság. A szobát elárasztotta a holdfény.

És akármekkora bolondságnak tűnt, bármennyire nem szeretett volna magyarázkodni, még mindig
érezte a közelében őt. Mást nem, csak őt. Egészen biztos, hogy ez Sarah. Sarah Ferguson de Pellerin.

Milyen előkelő, finom név, akár a viselője. Azt a pá-

ratlan szépséget! Ahogy feküdt, és Sarah-n töprengett, egyszer csak elkezdett halkan kuncogni.
Ugyancsak megváltozott az élete az utolsó évben!

Karácsony estéjét egy hetvenesztendős asszonnyal tölti, az ünnep éjszakáját pedig egy százhatvan éve
halott nő szellemével. Hát ez bizonyosan más, mint a feleségével karácsonyozni Londonban! Ha ezt
elmondaná valakinek, azt hinnék, meghibbant. Pedig tökéletesen ép az esze.

Sarahra gondolt, felidézte, milyen volt, emlékezett ragyogó szemére, és újra belesuttogta nevét a
sötétségbe, de nem kapott választ, bárhogy fülelt.

Maga sem tudta, mire vár, hangra vagy jeladásra?

Még sosem hallott szellemről, aki szóba állt volna a halandókkal, Sarah mégis úgy nézett rá, mintha
mondani akarna valamit. Mintha örült volna neki, Charlie-nak. És mosolygott.

- Boldog karácsonyt! - mondta ki fennhangon, a szerelmesek egykori szobájának sötétjében… de most

sem felelt senki, csak azt a gyöngéd kisugárzást érezte maga mellett. Néhány perc múlva már az igazak
álmát aludta a holdfényben.
5. fejezet
mikor huszonötödikén felébredt, még inkább álomnak érezte Sarah éjszakai látomását. Rög-tön
elhatározta, hogy nem szól róla senkinek, rögtön ráfognák, hogy ivott. Ez a minimum! Pedig milyen
valóságosnak tűnt, mennyire bizonyosra vette, hogy a szellem ott van vele a szobában. Tisztán látta!
Annyira tisztán, hogy valamelyik szomszédjának nézte, bár persze nem volt az. Még a havat is
megnézte a ház körül, de ott sem talált egyebet, mint a saját kifelé és befelé vezető nyomait. Hacsak
nem helikopterrel jött a szomszédasszony, hogy a kéményen szánkázzon le, mint Mikulás apó, akkor a
kastélyban nem járt tegnap este látogató.

Akit a hálószobájában látott karácsony éjjelén, az nem lehetett ember Csakhogy ő soha életében nem
hitt a kísértetekben. Ez bizony komoly dilemma.

Nem tudta, mit gondoljon, és a nappal józan vilá-

gosságában elég hülyén érezte magát. Még Gladis-nek se nagyon akarózott elmondania, és mire felöl-
tözött a látogatáshoz, már bizonyosan tudta, hogy mélyen hallgat majd a látomásról. A friss havat lá-

balva megint vizslatott nyomok után, de egyet sem látott a magáén kívül. Beült a kocsiba, és megtapo-
gatta zsebében a gyöngy fülbevalót.

Gladys Palmer nagy örömmel fogadta. Akkor érkezett haza a templomból. Charlie is fontolgatta, hogy
elkíséri öreg barátnőjét, de a végén csak úgy döntött, hogy nem. Mrs. Palmer melegen átölelte és meg
is pirongatta, amiért nem jött, bár Charlie a szentestén figyelmeztette, hogy ne várja.

- Olyan Istentől elrugaszkodott pogány vagyok, biztos elijeszteném az angyalokat!

- Azt kétlem. Szerintem Isten hozzászokhatott a pogányokhoz. Nagyon unalmas lenne, ha mind
angyalok lennénk. - Charlie elmosolyodott, és Gladys kezébe nyomta az ajándékot. Mrs. Palmer
rendkívü-

li elővigyázattal oldotta ki a szalagot, és a papírt is a lehető legóvatosabban fejtette le, nehogy

elszakadjon. Charlie sosem értette, miért csinálják ezt az emberek. Ugyan mihez kezdenek vele?
Sosem használ-ták föl másodjára a szalagot és a papírt. De azért Mrs. Palmer ugyanúgy félretette,
mint Charlie nagy-anyja annak idején, majd kinyitotta a dobozt, olyan gyanakodva, mintha oroszlánra
vagy egérre számí-

tana, és aprót sikkantott, amikor meglátta a gyöngy fülbevalót. Nagyon tetszett neki, örömkönnyek kö-

zepette mondott köszönetet a férfinak. Elmesélte, hogy valamikor régen a férjétől is majdnem ilyet
kapott; majd megszakadt a szíve, amikor öt éve elveszítette.

- Micsoda drága ember maga, Charles! - hálálkodott szívből jövő őszinteséggel. - Nem is érdemlem
meg. Nekem igazából magát hozta az angyal. - Most nem akart arra gondolni, milyen magányos lesz
jö-
vőre, ha a férfi elmegy Mert az bizonyos, hogy nem marad itt örökre Shelburne Fallsban, de Gladys
már azért is hálás volt, amiért ilyen hirtelen-váratlan, mintegy imáira adott válaszként, betoppant az
életé-

be ez az ismeretlen. - Megígérem, hogy mindennap viselni fogom! - A fülbevaló aligha érdemelt

ekkora lelkendezést, de azért Charlie örült, hogy az idős asszonynak tetszik az ékszer. Meglepetésére
ő is kapott ajándékot: egy verseskötetet, amely Mr. Palmeré volt; és egy meleg egyujjas kesztyűt.
Gladys Deerfieldben vásárolta, mert észrevette, hogy Charles-nak nincs téli kesztyűje. A férfit
megindította a két ajándék, főleg a verseskötet. Még mindig benne volt Gladys ajánlása és a dátum:
1957. kará-

csony. De régen volt! Bár korántsem olyan rég, mint amikor Sarah élt. Itt eszébe jutott, hogy elmondja,
mit látott tegnap este, aztán mégsem merte. Mrs.

Palmer azonban megérzett valamit.

- Minden rendben? - pillantott rá tea közben?

Mármint a házban. - Mintha tudta volna, vagy azt várta volna, hogy bérlője meglátja őt. Szúrósan né-

zett Charlie-ra. A férfi mímelt közönnyel tette le a csészét, ám reszketett a keze.

- A legnagyobb rendben. Kényelmes, meleg, minden működik, még a fűtés és a vízvezeték is. Forró-

vízben dagonyáztam ma reggel! - Még mindig a tegnapi éjszaka járt az eszében, de nem szólt. Mrs.

Palmer átható pillantással fürkészte.

- Látta, ugye?

- Kit? - köntörfalazott Charlie, és vett magának egy zablisztes aprósüteményt. Glynnis irigykedve
bámulta, mire tört neki egy falatot. - Nem láttam én senkit! - Háziasszonya elmosolyodott és
megfenyegette.

- Dehogynem! Tudtam én, hogy látnia kell, csak nem mondtam, mert nem akartam megíjeszteni.

Gyönyörű, ugye? - Charlie már megint tagadni akart, de ránézett az öregasszonyra, és a torkán akadt a
szó.

- Tehát maga is látta? - kérdezte megilletődve. Micsoda megkönnyebbülés, hogy beszélhet valakivel
róla! Mintha ugyanazon sötét titkon osztoznának mindketten, azzal az eltéréssel, hogy Sarah-ban nem
volt semmi sötét. Ő maga volt a napfény és a tavasz.

- Csak egyszer - felelte Gladys, majd szomorkás arccal hátradőlt a székén. - Tizennégy éves voltam,
de sohasem felejtettem el. Még sosem láttam hozzá-

fogható gyönyörű teremtést. A szalonban állt, hosz-szasan nézett, majd elmosolyodott, és eltűnt a
kertben. Utána szaladtam, hogy megkeressem, de nem találtam. Jimmy kivételével senkinek sem
szóltam róla, de úgy vélem, ő sem hitte el. Nyilván kísértet históriának tartotta, amíg Kathleen meg
nem pillantotta őt a hálószobájukban. A menyem azonban úgy megrémült, hogy soha többé nem akarta
betenni a lábát a házba. Érdekes, hogy épp ott jelenik meg az embereknek, mintha üdvözölni akarna
bennünket magánál. Csak az a különös, hogy engem, bármilyen fiatal voltam, nem ijesztett meg.
Nagyon szerettem volna viszontlátni, és össze voltam törve, amiért nem jelent meg többé. - Charlie
bólintott. Nagyon jól megértette, mit érezhetett az idős hölgy. Az első

megrendülés után ő is azt várta, mikor tűnik fel újra a jelenés. Addig várta, míg el nem aludt.

- Azt hittem, valamelyik szomszéd akar megvic-celni. Annyira biztosra vettem, hogy sorra jártam a
szobákat, és benéztem minden függöny mögé, mert ott láttam utoljára. Ma reggel még a hóban is
kerestem nyomokat, de nem leltem. Akkor vettem tudomásul, mi történt. Nem is akartam szólni róla,
való-

színűleg nem is teszem, ha maga nem szorít sarokba. Egyébként nem hiszek az ilyesmiben, de nem
tudom mivel magyarázni.

- Sejtettem, hogy el fog jönni magához, mert ma-ga annyira fogékony, és úgy érdekelte Sarah történe-
te. Őszintén szólva én sem hiszek ezekben a dolgok-ban. Errefelé rengeteg mese szól manókról,
kísértetekről, boszorkányokról. Mindig az volt a vélemé-

nyem, hogy szamárság az egész… de Sarah valami-

ért nagyon erősen úgy érzem, hogy ő más. Olyan valóságosnak tűnt, mikor láttam… Még mindig úgy
emlékszem rá, mintha tegnap történt volna - fejezte be elmélázva.

- Nekem is valóságosnak tűnt - töprengett Charlie. - Meg voltam győződve róla, hogy élő asszony.

Még csak nem is ijedtem meg, hogy valakit látok a házamban, csak bosszankodtam, amiért ilyeneket
csinálnak. Komolyan azt hittem, buta vicc. Bárcsak az első perctől tudtam volna, kicsoda az! Igazán
figyelmeztethetett volna! - lamentált szemrehá-

nyóan, de Gladys Palmer csak nevetett, és megrázta új gyöngy fülbevalóját, amelyre olyan büszke
volt.

- Ne legyen csacsi. Zárt intézetbe csukatott volna, abban a szilárd meggyőződésben, hogy szenilis
vagyok. Maga figyelmeztetett volna, ha a bútorok tán-colnak? Ugye, hogy nem?

- Igaza van. És most mi lesz? - kérdezte kíváncsian. - Maga szerint visszajön még? - Nem való-

színű, ha Mrs. Palmer is csak egyszer látta hetven év alatt. Elszomorító gondolat volt, hogy soha
többé nem látja Sarah-t.

- Fogalmam sincs. Nem nagyon vagyok ismerős ebben a témakörben. Már mondtam, hogy nem hiszek
az ilyesmiben.
- Én sem. - De akkor is borzasztóan szerette volna látni, bár ezt még Gladysnek sem árulta el.
Csodálkozott saját magán, hogy egyszerre így megbű-

völi egy olyan nő szelleme, aki a tizennyolcadik szá-

zadban élt. Hát nem valami nagy dicsőség Charlie Waterston szerelmi életére nézve.

Egész délután Sarah-ról és Francois-ról beszélgettek. Gladys megpróbált felidézni mindent, amit t
tudott róluk. Négykor Charlie elbúcsúzott, és lassú tempóban visszahajtott a kastélyba, miközben
Sarah-n tűnődött. A faluban egyszer csak eszébe jutott, hogy telefonál Carole-nak, így megállt egy fül-
kénél. Már reggel óta motoszkált a fejében a gondolat. Azt sem tudta, hol keresse, de úgy gondolta
semmit sem veszít, ha felhívja Simon számát. Ugyszólván biztos, hogy Carole ott van, ha csak le nem
mentek vidékre a hétvégén. Angliában este kilencre jár az idő, Carole-ék, ha házon kívül voltak is a
bará-

taikkal, nyilván hazaértek mostanára. Ha ugyan Londonban töltik a karácsonyt.

Sokáig ácsorgott és tépelődött a készülék mellett, de végül csak tárcsázott. Már épp fel akart hagyni a
próbálkozással, amikor az ötödik kicsengésre fölvették. Carole volt, kissé pihegett, mintha a
földszintről vagy egy másik szobából szaladt volna a telefonhoz.

Charlie-nak egy pillanatig nem jött ki hang a torkán, csak állt a készülék mellett a hóban, és vacogott.

- Halló! - szólt bele ismét Carole. A telefon bádog hangon búgott, ami távolsági hívásra utalt. Charlie
készüléke nem egészen állt a hivatás magaslatán.

- Szia… én vagyok… Csak boldog karácsonyt akartam kívánni… - és arra akartalak kérni, hogy gyere
vissza, ha még mindig szeretsz… Úgy kellett kényszeríteni magát, nehogy kibökje, mennyire hiányzik
neki az asszony. Hirtelen belátta, hogy ostobaság volt felhívni. Már a hangjától úgy érezte, mintha
gyomor-szájon öklözték volna. Nem beszéltek, amióta ő elutazott Londonból. - Hogy vagy? -
Igyekezett köny-nyed hangot megütni, de csúfos kudarcot vallott, és ami még szörnyűbb, tudta, hogy
ezt Carole is hallja.

- Klasszul. És te? Milyen New York? - Úgy be-szélt, derűsen, élénken, mint aki roppant elfoglalt.

És Charlie közben kísérteteket kerget Uj-Angliában.

Adják vissza a régi életét!

- Gondolom, New York is klassz. - Sokáig hallgattak, aztán Charlie elszánta magát. - Eljöttem a múlt
héten.

- Síelni? - kérdezte megkönnyebbülten Carole.

Végre egy egészséges ötlet! Először csüggedtnek és idegesnek érezte a férfi hangját.

- Majd arra is sor kerül. Egyelőre kivettem hat hó-

nap szabadságot.

-Mi? - Ez annyira nem volt jellemző Charlie-ra, hogy Carole nem hitt a fülének. - Mi történt? -
Elhagyta ugyan valaki másért, de azért még mindig felelősnek érezte magát a volt férjéért.

- Hosszú történet. Kész lidércnyomás volt. Húsz-

éves ötleteken kérődznek, elhasznált, átdolgozott terveket adnak el milliárdos ügyfeleknek! Nem is
értem, hogy lehetnek még mindig a piacon! Az iroda pedig egy viperafészek! Mindenki csak
helyezkedik és megfúrja a legjobb barátját is. Nem tudom, mitől lehetett Európában annyira más, vagy
miért nem tűnt fel, mivé fajultak, de én ezt nem bírom! Bár én is az agyukra mentem. Túl sokat
kérdezgettem.

Nem is tudom, visszamegyek-e még. Azt mondták, menjek el fél évre. Majd valamikor áprilisban
eldön-töm, mit akarok csinálni, de én ezt a baromságot képtelen vagyok elviselni!

- Visszajössz Londonba? - kérdezte megdöbbenten Carole. Sajnálta a férfit. Tudta, hogy Charlie
szerette a céget, és hűséges volt hozzá. Kemény ütés lehetett, hogy így kellett távoznia, ha csak
szabadságra is.

- Még nem tudom. Mindenesetre ki kell találnom pár dolgot, például hogy mit kezdjek az éle-temmel.
Most béreltem házat egy évre Új-Angliá-

ban. Esetleg itt maradok egy darabig, aztán visszamegyek Londonba, és keresek lakást.

- Most hol vagy? - kérdezte zavartan az asszony.

Nem értette a férjét. Az volt a feneség, hogy Charlie sem értette saját magát.

- Massachusettsben, egy Shelburne Falls nevű faluban, Deerfield mellett. - Carole csak nagyjából
sejtette, hogy hol lehet. San Franciscóban nőtt fel a nyugati parton. - Tényleg csodaszép, és
megismerkedtem a létező legfantasztikusabb asszonnyal.

Gladysre értette, nem Sarahra. Carole mérhetetlenül megkönnyebbült, mert már nagyon szerette volna
ezt hallani. Charlie így már egész másként fog viselkedni vele és Simonnal. Hirtelen nagyon meg-

örült, amiért felhívta.

- Jaj de boldog vagyok, Charlie! Gratulálok! Épp erre volt szükséged! És nekünk is!

- Igen, tudom - mosolygott csöndes szomorúsággal a férfi. - De azért ne éld bele magad. A hölgy
hetvenéves és a főbérlőm. Bűbájos kis kastélya van, amelyet egy francia arisztokrata építtetett 1790-
ben a kedvesének.

- Nagyon érdekes - mondta kissé zavartan Carole. Csak nincs ideg-összeroppanása Charlie-nak? Mi
ez, hogy kibérel egy új-angliai kastélyt, és fél évre otthagyja a munkáját? Mi a csuda lelte? - Jól vagy,
Charlie? Illetve… szóval…
- Azt hiszem, igen, bár néha nem is tudom. Máskor viszont úgy érzem, ki fogom bírni. Majd
tájékoztat-lak. - Nem bírta tovább. Tudnia kellett. Még mindig van egy hajszálnyi esély, hogy Carole
az ő távozása óta ejtette Simont. - Mellesleg mi van veled? Hát Simonnal? - Belefáradtál már?
Megutáltad? Nem lépett le valaki mással? Csaljátok egymást? Fütyült rá, hogy mi van Simonnal. Neki
a felesége kellett.

- Jól van - mondta halkan Carole. - Mindketten jól vagyunk. - Pontosan tudta, mire céloz a férje.

- Sajnálattal hallom - duzzogott gyerekesen Charlie. Az asszony elnevette magát, annyira látta maga
előtt az arcát. A maga módján még mindig szerette, de nem annyira, hogy ismét a felesége kívánt volna
lenni. Nagyon szerelmes volt Simonba. Még mindig nem értette, mi történt velük, ő csak annyit tudott,
hogy valahol és valamikor kiábrándult a férjéből. Ezzel Charlie is tisztában volt, bármennyire nem
akarta tudomásul venni. Majd megtanulja, hogy negyven-

ötven éven át ezzel a tudattal éljen. De legalább, gondolta bánatos mosollyal, megvan neki Gladys…
és Sarah. Bár szemrebbenés nélkül odaadná őket Carole-ért. Nem akart a feleségére gondolni, a szép
hosszú lábára, a darázsderekára, amely mindig úgy felforrósította a vérét. Carole épp azt mondta,
hogy szilveszter után átmennek St. Moritzba.

- Én meg Vermontba tartottam, amikor megálltam itt - magyarázta Charlie. - Öt napja történt, akkor
találkoztam az asszonnyal, akié a kastély, és…

majd egyszer elmesélem. - Ahhoz túlságosan hosz-szú történet, hogy itt adja elő, a massachusettsi
Shelburne Falls utcai telefonfülkéjében. Eleredt a hó.

-Tájékoztass majd, hogy hová mész - mondta Carole. A férfi elkomorodott.

- Miért fontos az?

- Csak tudni akarom, jól vagy-e. - Rögtön megbánta, amint kiszaladt a száján.

- Jövő héten beszerelik hozzám a telefont és a faxot. Felhívlak, ha meglesz a száma. - Legalább lesz
indoka, hogy beszélhessen Carole-lal, aki máris fe-szengett. Ráadásul Simon is akkor jött be a
szobába, hogy lássa, hová lett Carole. Épp vacsoránál ültek a vendégeikkel, már nem győzték várni.

- Csak faxold meg az irodámnak, ott is megka-pom! - kérte. Charlie nyomban megérezte, hogy az
asszony már nincs egyedül. Hát nem nevetséges?

Egy éve őt szarvazta fel Simonnal, most meg tőle ije-dezik, ha a volt férjével kell beszélnie.

- Majd felhívlak. Hát, vigyázz magadra… - Most már hallotta az idegen hangokat. A vendégek akkor
zúdultak be a szobába, ahonnan az asszony beszélt, hogy megigyák vacsora után a feketekávét.

- Te is - mondta szomorúan az asszony Charlie, elbúcsúzott, Carole, hirtelen észbe kapva, még
odakiáltotta, hogy boldog karácsonyt. Majdnem hozzá-

tette, hogy szeretlek, de tudta, hogy nem mondhat ilyet többé Charlie-nak, mert nem értené, hogy a
felesége két férfit is képes szeretni egyszerre, de élni, csak Simonnal akar. Charlie most már olyan,
mint az ő legdrágább, legrégibb barátja. Nem volna rendes tőle, ha felzaklatná.

Charlie letette a kagylót, aztán csak állt, és bámúl-ta hosszan, miközben lassan pörögtek körülötte az
apró hópelyhek. Szeretett volna sírni, beleöklözni valamibe, vagy megint megkérdezni Carole-t, hogy
miért történt ez. Mit keres Simon házában, Simon barátaival, miért játssza, hogy Simon felesége?
Egyelőre az ő felesége, az istenfáját, még nem mondták ki a válásukat! Persze előbb-utóbb kimondják,
hogy azután mi történik, elképzelhető, de ő nem képes rá-

gondolni. Sóhajtva visszament a kupéhoz, és még mindig Carole-on töprengve lassan felhajtott a
hegyekbe.

Még akkor is a felesége járt az eszében, amikor el-

érte a tisztást, ahol a kocsit szokta hagyni. Visszagá-

zolt a havon át a kastélyhoz, amelybe valósággal beleszeretett. A ház sötét volt és élettelen. Vajon
várja-e a nő, akit látott? Szüksége volt valamire, valakire, akihez szólhat, akit szerethet. De az nem
lehet más, mint Carole. Belépett az ajtón. Ezúttal senkit sem ta-lált. Semmi hang, semmi jelenés,
semmi érzés. Üres volt a ház. Belesüppedt kevés székei egyikébe, és bá-

multa az ablakból a sötétséget. Még arra sem volt energiája, hogy villanyt gyújtson. Nem akart mást,
mint ülni és az asszonyra gondolni, akit szeretett és elveszített… majd meg arra az asszonyra, akit egy
villanásra látott tegnap éjszaka, és akiről csak álmodhatott.
6. fejezet
December huszonhetedikén korán és túláradó energiával ébredt. Le akart menni a faluba
padlóápolóért, kandallótisztítóért, márvány-fényezőért. Vásárlás előtt kerített egy létrát, és felka-
paszkodott a padlásra. Tágas tér volt, négy nagy kerek ablakon kapta a fényt, könnyen el lehetett iga-
zodni benne. Rábukkant arra a néhány ládányi ócs-ka ruhára és mindenféle cókmókra, amit Gladys tá-

rolt odafent. És ott voltak a múlt szomorú emlékkö-

vei: Jimmy tengerész-egyenruhái, gyerekkori játé-

kai, Peggy pár holmija. Szívszorító látvány volt.

Gladys nyilván azért tette ide őket, hogy sose kerüljenek a szeme elé.

Egy óráig tartott, mire átnézte a tucatnyi kis ládát és kartonpapír dobozt, de nem talált semmi érdeke-
set, olyat végképp nem, ami Sarah-é lehetett volna.

Meglehetős csalódottan mászott le a létrán. Maga sem tudta, mít várt, de valamiért arra számított,
hogy a grófné néhány tárgya idefent maradt. Holott Gladys annyira tipp-topp, bizonyára nem kerülte
volna el a figyelmét egy láda, tele Sarah ingóságai-val. Charlie tulajdonképpen maga sem tudta, mihez
kezdett volna velük, de úgy érezte, a segítségükkel közelebb kerülhetett volna az asszonyhoz.
Figyelmeztette magát, hogy ez a nő majdnem kétszáz éve meghalt, és ha nem vigyáz, a végén
belekergül Balfour grófnéba. Van épp elég baja a való életben, nem kell még egy kísértetben is hinnie,
pláne bele-habarodnia! Ezt mivel magyarázná Carole-nak? De nem volt szükség magyarázkodásra.
Semmit sem lelt, ami Sarah-é lehetett volna, és abból, amit Gladystöl hallott, úgyszólván biztosra
vehette, hogy nem fogja másodszor látni a kísértetet. Két nappal később, a nappal józan
világosságában már már hajlott rá, hogy csak káprázat volt a látomás, amelyet a válási procedúra meg
az irodai herce-hurca feszültsé-

gétől kifáradt képzelete koholt. Talán nem is volt itt semmiféle nő. Talán álmodta az egészet.

De azért délután, amikor kijött a háztartási boltból, nem tudta megállni, hogy be ne nézzen a szomszéd
helytörténeti gyűjteménybe. A keskeny, zsindelytetős házban, amelyet évekkel ezelőtt adomá-

nyoztak a városnak, gazdag helytörténeti könyvtá-

rat és egy kis múzeumot helyeztek el. Charlie kíváncsi volt, hogy van-e valamilyen könyv Francois-
ról és Sarah-ról.

A fogadtatás minden várakozását alulmúlta. A nő

a pult mögött háttal ült neki, és amikor végre mél-tóztatott megfordulni, ecetes undorral mérte végig az
alkalmatlankodót, bár egyébként olyan arca volt, amilyet csak kámeákon lehet látni. Olyan kurtán
viszonozta Charlie köszönését, ami a gorombaság ha-tárát súrolta. Láthatólag haragudott a
betolakodóra.
- Elnézést kérek - szabadkozott meleg mosollyal Charlie. A nő jegesen bámult rá. Talán pocsék volt a
karácsonya, vagy az élete volt pocsék; bár lehet, hogy csak a természete az. Pedig szép teremtés volt,
nagy zöld szemével, sötétbronz hajával, hozzáillő

tejfehér bőrével, magas, törékeny alakjával. Feltűnő-

en finom arca volt, és amikor föltette a kezét a pultra, Charlie láthatta, hogy hosszú, vékony ujjai
vannak. Ennek ellenére valósággal áradt belőle az elutasítás. Nincs véletlenül valamilyen könyvük
Sarah Fergusonról és Francois de Pellerinről? A pontos idő-

pontot nem tudom, de valamikor a tizennyolcadik század vége felé lehetett, illetve Ferguson még a
szá-

zadforduló után is élt. Szóval olyan 1790 körüli forrásmunkák kellenének. Ismeri a témát? - kérdezte
jóhiszeműen. A nő úgy nézett rá, mint aki harapni akar Lefirkantott két címet egy papírra, és
odanyújtotta Charlie-nak.

- Ott hátul megtalálja - mutatott a szoba túlsó vé-

gébe, valahová a férfi mögé. - Most éppen nagyon sok a dolgom. Ha nem találja, szóljon. - Charlie-t
komolyan bosszantotta a visellcedése, főleg mert olyan kiáltóan különbözött attól, amit eddig akár
Shelburne Fallsben, akár Deerfieldben tapasztalt. Az emberek a lelküket tették ki, hogy ő itthon érezze
ma-gát, és harsányan örvendeztek, amikor kibérelte a kastélyt. Ez a nő nem. Charlie leginkább a New
York-i metrón találkozott ilyen típusokkal, azon ritka alkalmakkor, ha földalattival utazott, de még
azok is nyájasabban viselkedtek.

- Valami baj van? - Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. Lehetetlenség, hogy a könyvtáros ok
nélkül legyen ilyen kelletlen.

- Miért? - A szeme akár a zöld jég. Ha egy árnya-latnyival kevesebb lenne az íriszében a sárga, sma-
ragdhoz lehetne hasonlítani. Vajon milyen lehet, amikor mosolyog?

- Olyan felindultnak látszik - mondta kedvesen vharlie. A két pillantás - a meleg csokoládébarna és a
hideg zöld - összeforrott.

- Nem vagyok felindult, csak sok a dolgom. - Is-mét hátat fordított a férfinak.

Charlie megtalálta a két könyvet, és lapozgatni kezdett. Azt tervezte, kikölcsönzi őket, és kíváncsi
volt, talál-e ábrákat. A második könyvnél elakadt a lélegzete. Itt nem volt helye kételynek.
Döbbenetes volt a hasonlóság: ezt a szemet, ezt a mosolyogni, szólni vagy nevetni készülő szájat
látta… ezt a hosz-szú, fekete hajat, hatalmas kék szemet… Sarah-t. A fiatal helytörténész ismét
megfordult, és látta rajta a megdöbbenést.

- Csak nem rokona? - kérdezte, mert fölkeltette az érdeklődését a férfi ámulata. Enyhe bűntudata volt,
amiért olyan kurtán-furcsán bánt vele, de ide, a turistaidényt leszámítva, nemigen vetődött be senki.

A helytörténeti gyűjtemény leginkább szakkönyvtárként szolgált, és Francesca Vironnet azért fogadta

el a kurátori és könyvtárosi állást, mert tudta, hogy így alig kell emberekkel érintkeznie, minden idejét
a doktori értekezésére fordíthatja. Két művészettörté-

nészi diplomája volt, amelyek közül az egyiket Franciaországban, a másikat Olaszországban szerezte,
ta-nitani is elmehetett volna, de az utóbbi időben jobban kedvelte a könyveket az embereknél. Büszke
volt a helytörténeti társaságra, feltérképezte a könyvek előéletét, szükség esetén kijavíttatta őket, és
buzgón őrködött a múzeumnak kinevezett emeleti szobákban tartott tárgyak fölött, amelyek csak nyá-

ron vonzottak ide látogatókat.

Bosszankodott, amikor észrevette, hogy Charlie kíváncsian nézi. Rosszul tűrte, ha figyelik. Charlie
már azon is csodálkozott, hogy ez a tüskés modorú nő méltóztat odavetni neki egy kérdést.

- Nem, csak a barátaimtól hallottam Sarah-ról és Francois-ról - magyarázta. - Érdekes emberek

lehettek. - Úgy tett, mintha nem venné észre a könyvtá-

ros elutasító arcát.

- Rengeteg mítoszt és legendát szőttek köréjük, mondta óvatosan Francesca, és próbálta nem mutatni,
hogy érdekli ez az ember. Intelligensnek, pallé-

rozottnak látszott, sokkal inkább tűnt európainak.

Azért sem akar megismerkedni vele. - Gyanítom, hogy a legtöbbje nem igaz. Mintha életnagyságúnál
nagyobbra nőttek volna kétszáz év alatt. Valószínű-

leg egészen hétköznapi emberek lehettek, bár ezt nem lehet bízonyítani. - Charlie lehangolónak tartotta
ezt a felfogást, egyáltalán nem tetszett neki, hogy közönséges halandókká fokozzák le a szerelmespárt.
Sokkal jobban tetszett a nagy szenvedély, amelyről Gladys mesélt, a megható románc, a közerkölccsel
dacoló bátorság. Vajon mitől lett ez a lány ilyen kellemetlen és harapós? És milyen különös, hogy a
savanyú képe és a komor tekintete ellenÉre is majdnem szépségszámba megy. - Talált még valami
mást? - kérdezte a nő olyan hangon, mintha Charlie púp lenne a hátán, majd közölte, hogy hamarosan
zárnak. Nyilván nagyon szerette volna, ha a látogató elpályázik, hogy befejezhessék a báj-csevegést.

- Miért, van? Akármilyen régi könyv, amelyben szerepelnek? - makacskodott Charlie. Nem engedi,
hogy kitegyék a szűrét, csak mert a könyvtáros em-bergyűlölő. Nem is tudta, mennyire beletalált.
Francesca ronnet a rábízott könyveket és műtárgyakat szerette, mert azok nem bánthatták.

- Utána kell néznem - felelte hűvösen. - Van tele-fonszáma, ahol utolérhetem?

Charlie megrázta a fejét. - Még nincs. Csak a jövő

héten kapok telefont. Majd én ideszólok, hogy tudjam, mire jutott. - És mintha a könyvtárost akarta
volna jobb kedvre deríteni (maga sem tudta, miért, csak valahogy kihívónak érezte a fagyosságát),
elmesélte, hogy most bérelte ki a házat, ahol Francois és Sarah éltek.

- A kastélyt a hegyoldalon? - érdeklődött Francesca. A szeme felcsillant, de csak egy pillanatra.

- Igen, azt - felelte Charlie, még mindig a nőt für-készve, aki mintha most csapott volna be az orra
előtt egy épp csak résnyire nyitott ajtót.

- Kísértetet látott már? - kérdezte gunyorosan a könyvtáros. Komikusnak találta, hogy a férfit ennyire
érdekli Sarah Ferguson és Francois de Pellerin.

Persze kedves történet, de ő sosem tulajdonított ne-ki túlzott jelentőséget.

- Miért, van? - vetette oda hanyagul Charlie. -

Nekem még senki sem szólt róla.

- Nem tudom, én csak feltételeztem. Errefelé szerintem nincs is ház, amely ne dicsekedne legalább
egy kísértettel. Lehet, hogy egyszer éjfélkor maga is meglátja a csókolózó szerelmeseket. - Elnevette
magát a gondolatra. Egy töredék másodpercre fölengedett. Charlie rámosolygott, de a nő nyomban
elkapta a tekintetét. Mintha megriadt volna a férfi mosolyától.

-Majd telefonálok, ha látok valamit. - De a könyvtárost már nem érdekelte a téma. Az ajtót nemcsak
becsapta, hanem belakatolta, és kereszt-pántot is tett rá. - Kell kitöltenem kölcsönzőcédulát?

- folytatta hivatalos modorban Charlie. A nő bólintott, és egy cédulát tolt át a pulton, majd
figyelmeztette, hogy a könyveket egy hét múlva vissza kell hozni.

- Köszönöm - vetette oda Charlie, és félszájjal kö-

szönést morgott, ami egyáltalán nem volt jellemző

rá, de mit tehetett ennyi elutasító hidegséggel szemben? Majdnem megsajnálta a könyvtárost. Nehéz
lehet ilyen nyersnek és fagyosnak lenni, ilyen fiatalon.

Huszonkilenc-harmincnak saccolta, és akaratlanul az ennyi idős Carole-ra kellett gondolnia, aki maga
volt a melegség, a kacagás, az érzékiség. Ez meg mint egy téli hosszú, vékony napsugárdárda. Ez
ugyan nem melegít föl semmit, főleg férfiúi szíveket nem. Az övét legalábbis semmi esetre. Szép nő,
de jégből van.

Mire visszaült a kocsijába, és elindult vissza a kastély-ba, már meg is feledkezett a könyvtárosról.

Alig várta, hogy elolvashassa a helytörténeti társaságtól hozott könyveket. Mindent tudni akart
Sarahról és Francois-ról.

Másnap meglátogatta Gladys. Charlie lelkesen dicsekedett a könyveivel. Az egyiket már kiolvasta, a
másikba aznap reggel kezdett bele.

- Látta azóta? - kérdezte cinkos pillantással az öregasszony. Charlie akaratlanul elnevette magát.

- Ugyan! - felelte halkan. Már abban is kételkedett, hogy első alkalommal tényleg látott-e valamit.
- Kíváncsi vagyok, megjelenik-e még - tűnődött Mrs. Palmer, miközben számba vette, milyen
változások történtek Charlie beköltözése óta. Ragyogó tiszta és rendes volt a ház, a kevés új tárgy,
amellyel a bérlő egészítette ki a berendezést, kiváló ízlésre vallott. Örült a szíve, hogy éppen Charlie
lakik a kastélyban, amelyet úgy szeretett. Mindig úgy elsszo-morította, hogy üresen kell állnía.
Boldogtalan volt, amikor a menye nem volt hajlandó odaköltözni.

- Maga sem látta viszont!

Gladys nevetett.

- Én talán nem voltam elég tiszta vagy elég bölcs vagy elég erős lelkű - ugratta a férfit.

- Ha ezek a feltételek, akkor legyen nyugodt, én sem fogom látni - felelte mosolyogva Charlie, majd
szóról szóra beszámolt róla, hogy miről beszélt két napja Carole-lal. - Azt hitte, hogy maga lesz a
következő feleségem, és először egészen felvidult, de az-tán lehervasztottam, hogy nincs nekem olyan
szerencsém! - Imádtak viccelődni egymással. Gladys Palmer naponta hálát adott a csillagainak azért a
dél-utánért, amelyen odavezérelték hozzá az országút-ról ezt az ismeretlent. Mindketten a végzet ujját
lát-ták benne.

- Milyen érzés volt beszélni vele? - kérdezte sze-liden az öregasszony. Charlie már meggyónta, meny-
nyit szenvedett a múlt évben.

- Nehéz. Simon otthon volt, és vendégeik is voltak. Olyan furcsa gondolat, hogy a feleségem valaki
mással él. Nem tudom, megszokom-e valaha, vagy mindig dühöngeni fogok, amikor meglátom azt az
alakot.

- Meg fogja szokni. Beletelhet egy időbe, de azt hiszem, mindent meg tudunk szokni, ha muszáj. -

Nagyon hálás volt a sorsnak, hogy vele nem történt ilyen, bizonyosra vette, hogy bele is hal, ha
Roland elhagyja. Már az is elég szomorú, hogy a kor és a betegség miatt el kellett veszítenie, de hogy
egy másik nő vegye el, az még gondolatnak is elviselhetetlenül fájdalmas és megalázó. Becsülte
Charlie-t, amiért ki-bírta, sőt, mintha még meg sem keseredett volna.

Megmaradt ép lelkűnek, egészségesnek, jónak, de még a humorérzék sem veszett ki belőle! Gladys ki-
tapinthatta rajta a sebhelyeket, hol itt, hol ott, időn-ként a szemében is látott valami szomorúságot, ám
ez nem durvította el és nem tette kellemetlenné Charlest.

- Úgy gondoltam, föl kellene hívnom, hogy boldog karácsonyt kívánjak neki. Azt hiszem, téved-tem…
Jövőre majd okosabb leszek.

- Jövőre talán már mással fog karácsonyozni - re-ménykedett Mrs. Palmer. Charlie a maga részéről el
sem tudta képzelni, hogy lehet más nővel is élni.

- Kétlem - mosolygott szomorúan -; hacsak Sarah-t nem sikerül levennem a lábáról.

- Ez ám az ötlet! - kacagott Gladys Palmer. Charlie elmesélte, hogy megfogadta a tanácsát, és másnap
indul síelni Charlemontba. Négy napra bérelt szobát, így átsíelheti a szilvesztert. Kérdezte, hogy jól
ellesz-e öreg barátnője az óév utolsó napján. Ne jöjjön haza Charlemontból, hogy Gladis ne maradjon
egyedül? Mrs. Palmert mélyen meghatotta az ajánlat; olyan jellemző volt a bérlőjére, aki hol fát vá-

gott, hol bevásárolt, hol főzött neki. Mintha az a fiú lenne, akit tizennégy éve veszített el, és olyan
borzasztóan hiányolt. Áldás ez a Charles. - Nagyon drá-

ga, hogy ilyet kérdez, de én évek óta nem ültem meg az újévet. Rolanddal sose mentünk sehová.
Otthon maradtunk, és tízkor ágyba bújtunk, a többiekre bíz-va, hogy kirúgjanak a hámból,
karambolozzanak, majmot csináljanak magukból részegen. Én sose voltam odáig a szilveszterért.
Szóval nagyon kedves, hogy kérdi, de nem fog hiányozni. Maradjon csak Charlemontban, és síeljen! -
Charlie felírta a szállodája nevét, ha mégis szükség lenne rá, Mrs. Palmer szeretetteljes puszit adott
neki, jó időt kívánt és elment.

- El ne törje valamijét! - figyelmeztette, miközben Charlie besegítette a kocsijába. - Sarah nem

örülne.

- A férfi nevetett.

- Én sem, azt elhiheti! Az utolsó, amire szüksé-

gem van, egy törött végtag! - mondta őszintén. Egy törött szív is épp elég a tavalyi évre, a törött
végtag már sok lenne a jóból.

Integetett egy darabig Gladys után, aki a faluba tartott egyik barátnőjéhez, majd visszament a ház-ba,
és kiolvasta a második könyvet Sarah-ról és Francois-ról. Lenyűgöző olvasmány volt. Főleg
Francois-nak a hadseregnél kifejtett tevékenységével foglal-kozott; hogy miként igyekezett
szerződéseket kötni az indiánoknak. Ezen a környéken ő volt az indiá-

nok legfőbb szószólója, akit szoros kapcsolatok fűztek mind a hat irokéz nemzethez.

Sarah nem jött vissza ezen az éjszakán. Charlie nem érzett semmit, miközben fel-alá ődöngött a
házban, csupán békét és megnyugvást. Lefekvés előtt becsomagolt a síeléshez, és hétre állította az
ébresztőórát. Elalvában mintha függönyök surrogását hallotta volna, de a fáradtságtól ki sem bírta
nyitni a szemét. Ennek ellenére azzal a tudattal aludt el, hogy Sarah ott van mellette.
7. fejezet
Charlemontban meglepően kellemesre sikerült a síelés, pedig Charlie-t elkényeztették az eu-rópai
üdülők, ahol annyi vakációt töltött Carole-lal. Főleg Val d’Isére-t és Courchevelles-t szerették, bár
Charlie kedvelte St. Moritzot is, és istenien érezte magát Cortinában. Charlemont szerény helyecske
volt hozzájuk képest, ám jó tereppel büsz-kélkedhetett, és a profiknak kijelölt pálya elég sok kihívást
tartogatott. Remek érzés volt a szabad levegőn, a lejtőn siklani ismét, olyasmit csinálni, amihez ért.
Ez kellett neki.

Egy éve nem síelt, így délre egészen új embernek érezte magát, miközben fölliftezett még egy utolsó
futamra az ebéd és a csésze tüzforró kávé előtt. Csí-

pős hideg volt, fázott is reggel, amikor kilépett a házból, de mostanára fölmelegítette a nap.

Fölfelé egy kislánnyal utazott, aki feleakkora volt, mint ő. Csodálkozott is, hogy ilyen csöppség
egyedül síel, hozzá mindjárt a csúcsról, ahonnan csak profi pályák indultak. Hogyhogy nem féltik a
szü-

lei? Amikor bekapcsolták a biztonsági láncot, megkérdezte a szélesen mosolygó gyerektől, gyakran
jár-e ide.

- Nem gyakran. Amikor a mamámnak ideje van.

De ő most ír - tájékoztatta a férfit, és közben jó alapo-san megnézte magának. Vörhenyesszőke, nagy

kék szemű kislány volt, a korát nem lehetett megállapíta-ni, úgy hét és tíz között lehetett, ami
meglehetős idő-

köz, de Charlie nem értett a gyerekekhez. Bájos kis útitársa tökéletesen otthon érezte magát a csúcs
felé suhanó síliften. Valamit dudorászott, aztán kérdő

szemmel, csibészes mosollyal sandított a férfira.

- Neked vannak gyerekeid?

-Nincsenek - mondta majdnem bocsánatkérően Charlie, és úgy érezte, magyarázattal tartozik de a

lányka bólintott, mintha tökéletesen értené. Ő csak megpróbálta betájolni a rövid út alatt ezt az
érdekes řembert. Charlie fekete sínadrágot és zöld anorákot viselt, apró társa égszínkék kezeslábast,
amely majdnem úgy kéklett, mint a szeme. Piros sapkája remekül illett a sok kékséghez. Charlie-t
azokra a gyerekekre emlékeztette, akiket Franciaországban láttak, ha átmentek síelni. Volt valami
nagyon európaias ebben az angyalarcocskában, a ragyogó szempárban, a fürtös hajban. Noha
tökéletesen fesztelenül viselkedett, egyáltalán nem volt neveletlen, koravén vagy mesterkélt.
Értelmes, derűs gyerek volt, és ellenállhatatlanul tudott mosolyogni. Charlie örült, amiért mellette
ülhet.

- Van feleséged? - érdeklődött a kislány A férfi elnevette magát. Talán mégis rafináltabb, mint első lá-
tásra hitte? Pedig a gyerek csak szeretett beszélgetni, és sok barátot szerzett liftezés közben, noha az
anyja figyelmeztette, hogy ne álljon szóba idegenekkel.

- Van - vágta rá ösztönösen Charlie, aztán meggondolta magát. Gyereknek nem hazudunk. - Illetve ez
bonyolult. Nincs. Illetve… szóval már nem lesz sokáig. - A kislány komolyan bólintott.

- Szóval elváltál - állapította meg ünnepélyesen.

- Én is. - Úgy mondta, hogy Charlie-nak megint mosolyognia kellett. Aranyos kis manó!

- Sajnálattal hallom - mondta, és igyekezett ugyanolyan komoly lenni, mint a gyerek. Lassan
közeledtek a csúcshoz. - Mennyi ideig voltatok házasok?

- Egész életemben - felelte szomorúan a kicsi.

Charlie észbe kapott. Dehogy ugratta, a szüleiről be-szélt. Nyilván elváltak, és ettől ő is
félbevágottnak érzi magát.

- Sajnálom - mondta őszintén. - Hány éves voltál a váláskor?

-Majdnem hét. Most nyolc vagyok. Sokáig laktunk Franciaországban.

- O! - mondta fellobbanó érdeklődéssel Charlie.

Én sokáig éltem Londonban, amikor nős voltam.

Most itt laksz, vagy csak látogatóba jöttél?

- Itt lakunk a szomszédban - közölte a gyerek. -A papám francia - tette hozzá kéretlenül, mert örült,
hogy beszélhet. - Courchevelles-be jártunk síelni.

- Én is - mondta öreg haverok között szokásos hangon Charlie. - Nagyon tudhatsz, ha a szüleid
egyedül fölengednek a hegytetőre.

- Papával tanultam síelni - büszkélkedett a kislány: - Mama túl lassú, úgyhogy el szokott engedni
egyedül. Csak arra figyelmeztet, hogy vigyázzak magamra, sehová se menjek senkivel, és ne beszél-
jek túl sokat. - Charlie örült, hogy az anyai lecke nem nagyon fogott a gyereken, mert kimondhatatlanul
élvezte a társaságát.

- Merre laktatok Franciaországban? - Régi cimborákként szökkentek le a liftről a hegytetőn. Charlie

segítő kezet nyújtott a kislánynak, ám a gyerek a gyakorlott síző ügyességével ugrott ki a hóba, és ma-
gabiztosan indult az egyik profi pálya felé, amelytől felnőttek is megszeppentek volna.

- Párizsban laktunk - felelte, és megigazgatta ‘

szemüvegét. - A Bac ucában, a hetedik kerületben.

A papám most is ott lakik a régi házunkban. - Charlie szerette volna megkérdezni, miért jöttek át, hogy
amerikai-e az anyja. Feltételezhetőleg az, mert a gyerek folyékonyan beszélt angolul. Sok mindent
szeretett volna kérdezni, de nem tudta, helyénvaló-e. Közben a kicsi nekivágott a lejtőnek, sebesen,
mint egy sarki nyúl, egyenesen le a lejtőn, olajozott ügyességgel, tökéletesen véve a kanyarokat.
Charlie, méternyire lemaradva, játszva követte. A kislány hátranézett, észrevette a férfit, és szélesen
vigyorogva jelezte, hogy örül neki.

- Te pont úgy síelsz, mint a papám! - mondta ámulattal. Charlie azonban még nála is jobban elál-
mélkodott ezen a pompás kis síelőn. Úgy érezte, új barátot szerzett a hegyekben, és ezen már
kénytelen volt nevetni, miközben a kislány nyomában kanyar-gott. Hát jól megváltozott az élete! Egy
hetvenéves öregasszony, egy kísértet és egy kisgyerek a társasá-

ga. Milyen más, mint az a szorgos, megállapodott, kiszámitható lét Londonban, amikor egy építészeti
terřvezőirodát vezetett! Most nem volt állása, nem voltak barátai, tervei, nem volt felesége. Nem
létezett más, csak a hegyi napsütés meg ez a vakító fe-hér hótakaró a léce alatt, amelyben a síelő
gyereket követte a hegyről lefelé.

Végre megállt a kislány. Charlie látványosan fékezett mellette.

- Klasszul síelsz! Pont mint a papám! Ő versenye-zett is lesiklásban. Benne volt a francia olimpiai
vá-

logatottban. De most már azt mondja, hogy öreg.

Harmincöt éves.

- Én még nála is öregebb vagyok, és sosem voltam benne az olimpiai válogatottban, de azért köszö-

nöm. Hogy hívnak?

- Monique V’aronnet - felelte a kislány, franciásan ejtve a szavakat. - A papámat Pierre-nek hívják.
Láttad már lesiklani?

- Lehet, bár a nevére nem emlékszem.

- Bronzérmet nyert - folytatta Monique, és a tekintete elborult.

- Biztos nagyon hiányzik neked - mondta gyengéden Charlie. Nézték a mélyben a kezdőknek való
enyhe lejtőt, de egyiküknek sem akaródzott lemen-ni. Charlie élvezte a gyerek csacsogását, és
Monique-on is látszott, hogy szeret vele lenni.

- Vakációkor meg szoktam látogatni - magyarázta a kislány -, de mama nem szereti, ha odamegyek.

Azt mondja; nem tesz nekem jót, ha Párizsban vagyok. Folyton sírt, amikor ott laktunk. - Charlie bó-

lintott, ismerte ezt az érzést. Bizony fáj, ha véget ér egy házasság. Vajon milyen lehet Monique anyja?
Ő
is ilyen szép és eleven, mint a kislánya? Annak kell lennie, hiszen ez a gyerek maga a napsugár Nem
lehet magától ilyen. A gyerekek általában a szüleik fé-

nyét verik vissza.

- Nem kellene lemennünk? - kérdezte végül. So-káíg voltak a hegyen, elszaladt az idő, jóval elmúlt
egy óra, Charlie farkaséhes volt. Követte Monique ot, tökéletes összhangban síeltek a lejtő aljáig. -
Hát ez pazar volt, Monique! Köszönöm!

- Klasszul síelsz! Pont mint a papa! - Charlie érezte, hogy ennek a gyereknek a szájából ez a
legnagyobb bók.

- Ezt is köszönöm, bár te sem vagy rossz. - De most mitévő legyen? Nem akarta faképnél hagyni a
gyereket, de magával sem akarta vinni. - Találkoztok valahol a mamáddal? - Nem mintha aggódott
volna a kislányért. Chárlemont törvénytisztelő és biztonságos helynek látszott. De Monique akkor is
gyerek.

Nem lenne jó, ha magában csatangolna, miután le-jöttek a hegyről.

- Mama azt mondta, hogy ebédnél találkozunk -

bólogatott Monique.

- Majd én odakísérlek! - ajánlkozott Charlie, akiben felébredt az oltalmazó ösztön. Ritkán találkozott
gyerekekkel, épp ezért meglepte, milyen jól feltalál-ja magát ezzel a kedves kislánnyal.

- Köszi - mondta Monique. Felsétáltak a teraszra, átfurakodtak a tömegen de sehol sem látták a ma-
mát. - Talán felment - vélte a gyerek. - Mama nem eszik sokat. - Charlie elképzelt egy parányi, madár-
csontú Edith Piafot modern változatban, bár Monique egy szóval sem állította, hogy az anyja is
francia lenne. Megkérdezte a kicsit, hogy mit szeretne enni. Monique hot dogot, csokoládés tejet és
ró-

sejbnit kért. - Papa folyton egészséges kajákkal töm.

Fuj! - Olyan szörnyű arcot vágott, hogy Charlie-nak nevetnie kellett. Magának hamburgert és kólát
rendelt. Még csak nem is fázott a szélsebes lesiklás után és istenien érezte magát.

Leültek egy apró asztalhoz. Felénél jártak az ebédnek, amikor Monique sikkantva felpattant, és
integetni kezdett. Charlie megfordult, hogy lássa, kit szúrt ki a tömegben. Mindenfelé emberek hado-
násztak, beszélgettek, kiabáltak; a délelőtti lesiklá-

soktól felajzottan cammogtak fel-alá ormótlan ba-kancsukban, és alig várták, hogy visszamehessenek
a hegyre. Nem találta, kinek integet Monique, amíg oda nem toppant az asztaluk mellé egy magas, vé-

kony nő. Prémszegélyes, elegáns bézs anorákot, bézs sztrecsnadrágot, bézs pulóvert viselt, és mikor
napszemüvegét lekapva haragos pillantást vetett a kislányra, Charlie-nak az az érzése támadt, hogy
lát-ta már ezt az arcot, csak azt nem tudta, hol. Talán modell? Vagy Európában keresztezték egymást az
útjaik? A nő nagyon jó ízléssel öltözködött, a szőr-mekucsmája is minőségi darab volt.

- Hol voltál? - kérdezte dühösen a gyerektől. -

Már mindenfelé kerestelek! Megmondtam, hogy tizenkettőre itt légy az étteremben! - Monique meg-
szeppenve sandított rá. Charlie-t megdöbbentette, hogy ezzel a melegszívű gyerekkel ilyen jéghidegen
bánhat az anyja. Persze, az elegáns fiatal nő azért is haragszik, mert már nagyon aggódhatott, amiért
nem is lehet hibáztatni.

- Nagyon sajnálom - mentegetőzött -, de ez az én hibám. Együtt lifteztünk föl, azután lesiklottunk, és

elbeszélgettük az időt. - A nő ettől még inkább düh-be gurult.

- Egy nyolcéves gyerekkel? - Úgy nézett, mint aki ölni tudna. Charlie-nak derengett valami, de még
mindig nem kapcsolt. A nő valamilyen ismeretlen okból ismerősnek tetszett. Ekkor rátévedt a tekintete
a kislányra, és látta, hogy majdnem elsírja magát.

- Ki fizetett az ebédért, Monique? - folytatta engesz-telhetetlenül az anya.

- Én - vágta rá Charlie. Sajnálta a gyereket, amiért el kell viselnie az anyai dorgatóriumot.

- És a pénz, amit reggel adtam? - kérdezte dühö-

sen a fiatal nő, és lekapta sötétrőt sörényéről a kucsmát. Charlie-nak már az előbb feltűnt, hogy a
szeme sötétzöld. Egyáltalán nem hasonlított a lányára.

- Elvesztettem - vallotta be Monique, és szeméből kibuggyant két könnycsepp. - Ne haragudj, mami…

- Eltakarta az arcát, hogy Charlie ne lássa sírni.

- De tényleg nem történt semmi! - próbálta nyug-tatgatni őket Charlie. Rettentő kínosan érezte magát,
hogy ekkora felzúdulást keltett, először, mert miatta késett el a kislány, másodszor, mert kifizette a
hod-dogját. Monique anyja azonban továbbra is sötéten nézett rá, és miután fogcsikorgatva köszönetet
mondott, karjánál fogva elvonszolta a lányát, azt sem engedve, hogy befejezze az ebédjét. Charlie
meghara-gudott. Minek ilyen jelenetet csapni, így rápirítani a gyerekre? Igaza van az asszonynak, ha
nem türi, hogy a lánya idegenekhez csapódjék, de ő, CharliE

már csak elég jámbor fajta. Igazán nézhette volna a humoros oldaláról is az a nő. Még akkor is ők
jártak az eszében, amikor lenyelte az utolsó falat hamburgert, a kislány, akivel olyan élvezet volt
beszélgetni és az anyja, aki olyan indulatos és riadt… és ekkor hirtelen eszébe jutott. Tudta már, hol
látta, és hogy kicsoda: ez az a kelletlen könyvtáros a shelburne-i helytörténeti társaságnál. Akkor is
úgyanolyan el-lenszenvesnek találta, mint most. Ám most eszébe jutott, mit mondott Monique: hogy az
anyja Párizsban folyton sírt. Ettől még talányosabbnak érezte őket. Mi elől menekül ez az asszony?
Mit rejteget?

Csakugyan olyan undok teremtés, amilyennek mutatja magát?

Anyán és lányán töprengve liftezett föl a hegyre, ezúttal egyedül, és a csúcson rögtön beleszaladt
Monique-ba, aki még mindig zavartnak látszott, és ezúttal nem oldódott meg olyan könnyen a nyelve.

- Ne haragudj, hogy a mama így pattogott rád.

Mostanában sokat mérgelődik. Biztos azért, mert fá-

radt. Rengeteget dolgozik. Sokáig fennmarad és ír.

Még ő is tudta, hogy ez nem mentség az anyja viselkedésére. - Akarsz síelni velem megint? - kérdezte
szomorúan. Olyan magányosnak látszott. Nagyon hiányozhat neki az apja. Ilyen anya mellett nem
csoda. Charlie a gyerek érdekében remélte, hogy az apja azért több szeretettel bánik vele, mint az a
vipe-ranyelvű és tört tekintetű anyja.

- Biztos, hogy a mamád nem fog haragudni érte?

- Egyéb se kell, mint hogy az asszony valami per-verz hülyének higgye. Bár kint a szabad ég alatt, a
hegy tetején csak nem lesz félreérthető. És egyéb-ként sem volt szíve elutasítani a gyereket. Annyira
ki volt éhezve a társaságra.

- Mamát nem érdekli, hogy kivel síelek, csak nem szabad beülnöm autóba, és nem mehetek be semmi-
yen házba - tájékoztatta a kislány. - Igazából azért haragudott, mert engedtem, hogy kifizesd az ebéde-
met. Azt mondta, megélünk mi a magunk embersé-

géből. - Nagy szemekkel nézett föl a fértira, mintha bocsánatot kérne, hogy ekkora költekezésre
kényszerítette. - Sokba került? - aggodalmaskodott.

Charlie-t megnevettette az ártatlan kérdés.

- Egyáltalán nem. Én azt hiszem, mamád csak ag-gódott, azért lett mérges. A mamák csinálnak ilyet
néha - magyarázta buzgón, hogy eloszlassa Monique aggályait -, és persze a papák is. A szülők, ha
nem lelnek benneteket, mindig attól félnek, hogy valami bajotok történt, ezért borzasztó idegesek, mi-
re végül megtalálnak. Egész biztos, hogy estére már a mamádnak sem lesz semmi baja. - Monique
nem vette olyan biztosra; ő jobban ismerte az anyját, mint Charlie. Már nem is emlékezett arra az
időre, mikor a mama nem volt ilyen szerencsétlen és rosszkedvű, bár azt sejtette, hogy az ő kicsi
korában boldogabb lehetett. Akkor más volt az élet, anyja illúziói még nem semmisültek meg, még
volt hit, remény és szeretet. Mára csak düh, keserűség és boldogtalan hallgatás maradt.

- Mama Párizsban folyton sírt, itt meg mérges. -

Charlie mérhetetlenül megsajnálta. Elég hitványság az anyjától, hogy a kislányon torolja meg a
nyomorúságát. - Biztos nem boldog. Talán nem szereti a munkáját.

Charlie bólogatott. Sejtette, hogy többről lehet szó, de ezt nem tárgyalhatta meg egy nyolcéves
gyerekkel.

- Talán hiányzik neki a papád.

- Nem - tiltakozott egy éles kanyar közben Monique. - Azt mondja, gyűlöli a papát. - Na, szép!

Ideális légkör a gyereknevelésre! Charlie egyre jobban haragudott Monique anyjára. - Szerintem nem
is igaz - reménykedett a kicsi, ám a szeme szomorú maradt. - Talán még mi is visszamegyünk egyszer,
mondta vágyakozva -, de papa most Marie-Lise-s-ben él. - Amit a leányka láthatólag nehezen
emésztett meg. Charlie-nak eszébe jutott a saját házassága, de nekik legalább nem volt gyerekük, akit
tönkretegye-nek. Monique is túlélte, az anyja ellenére is.

- Ezt mondja a mamád? - kérdezte könnyedén, nem mintha a legcsekélyebb mértékben is érdekelte
volna az anya. Kizárólag azért tette, mert megkedvelte a kislányt. - Hogy visszamentek?

- Nem pontosan… legalábbis most még nem. Azt mondja, hogy most itt kell maradni. - Hát, vannak
rosszabb sorsok is. Vajon Shelburne Fallsban laknak Monique-ék? Lefelé menet rákérdezett. A gyerek
bólintott. - Honnan tudtad? - kíváncsiskodott.

- Onnan, hogy találkoztam a mamáddal. Én is ott lakom. Karácsonykor költöztem át New Yorkból.

- Jártam egyszer New Yorkban, amikor visszajöt-tünk Párizsból. Nagymama elvitt a Schwarzba.

- Az nagyon klassz játékbolt - dicsérte Charlie.

A kislány zajosan helyeselt. Leértek a pálya aljába, ezúttal együtt lifteztek vissza. Charlie úgy döntött,
hogy a kislány csacsogásáért érdemes megkockáztatni a mama haragját. Nagyon tetszett neki a gyerek,
annyira pezsgett az örömtől, a lelkesedéstől, az energiától, akármilyen zürös volt is a családi
helyzete. Nem úgy, mint az anyja, aki láthatólag össze-roppant, és nem bírt kimászni a veremből. Vagy
igen, akkor is kiveszett belőle az élet, a remény és boldogság készsége. Majdnem olyan volt, mintha
meghalt volna, és egy keserű, fáradt, megtört szellem költözött volna az üresen maradt testbe. Charlie
tulajdonképpen sajnálta. Monique túl fogja élni, de az anyja nem.

Ezúttal Európáról beszélgettek lefelé menet.

Charlie élvezte a diskurálást, azt, hogy egy mindenben mulatságot kereső gyerek friss, romlatlan
szűrő-

jén át láthatja a világot. Monique felsorolta, mi mindent szeret Franciaországban. Sok volt belőlük.
Azt tervezte, hogy visszamegy egy szép napon, ha majd akkora lesz, hogy maga döntheti el, hol akar
élni, és akkor a papával fog lakni. Idén nyáron két hónapot töltött Franciaországban. Hogy az milyen
jó volt! A papa, mondta, tévés sportriporter, és nagyon híres.

- Te a papádra hasonlitasz? - kérdezte Charlie, el-gyönyörködve a laza arany fürtökben és a nagy, kék
szempárban.

-Mama azt mondja, hogy igen. - Charlie szerint ez is oka lehetett a mama boldogtalanságának. Ha a
papa olimpiai lesiklóbajnok, sportriporter, és van egy Marie-Lise nevű barátnője, akkor Monique
anyja ugyancsak beleválasztott. A folytonos sírás nemigen válik a férj dicséretére. Ahogy siklott
lefelé a csi-vitelő Monique oldalán, egyszer csak azon kapta magát, hogy azon tűnődik, mennyire el
tudják szúr-ni az emberek az életüket: csalnak keresztül-kasul, hazudnak, rossz társat választanak,
elveszítik a tisz-teletet, a reményt, a szívüket. Kész csoda, hogy van, akinek sikerül a házasság. Neki
nem sikerült. A világ legboldogabb emberének hitte magát, amíg ki nem derült, hogy a felesége
belehabarodott egy másik férfiba. Olyan banális, hogy az már kínos. Vajon mi történhetett Monique
szülei között? Talán annak is megvan az oka, hogy az asszony olyan komor Az az eperajak egyetlen
kemény, elutasító vonal. Talán nem volt mindig ilyen, csak Pierre V’aronnet keserí-

tette meg. Bár lehetett hárpia is, akit boldogan rázott le a férj. Ki tudja? És egyébként is, fontos? Nem
az.

Charlie-nak egyedül a gyerek volt a fontos.

Monique ezúttal nem késett el. Charlie előre meg kérdezte, mikor találkoznak, pontosan háromkor le-
küldte, ő pedig felliftezett egy utolsó futamra. Meg kellett állapítania, hogy egyedül sem síel
gyorsabban, jobban vagy vakmerőbben, mint ifjú barátnőjé-

vel. Monique játszva lépést tartott vele. Jól megtaní-

totta az apja. Akkor is a párizsi kislány járt az eszé-

ben, amikor, immár egyedül, leért a hegy lábához.

Hogy megismerte Monique-ot, már már azt kívánta, bárcsak lett volna gyereke. Megnehezítette volna
a dolgokat, mostanra valószínűleg ugyanúgy pocsék-ba ment volna a házassága, de legalább lett volna
valami látszata a tíz közös évnek. Most mije van: pár dísztárgy, néhány szép festmény, fél ágy és
asztalne-mű meg egy fél szerviz. Ugyan gyér eredmény tízévi házasság után. Ennyi idő alatt többre
vihették volna.

Még mindig ezen rágódva lépett be a szállodába.

Másnap is elment síelni, de most nem látta sem Monique-ot, sem az anyját. Hazamentek volna? Két
napig magában síelt, és bár látott néhány csinos nőt, egy sem érte meg a fáradságot. Mostanában úgy
érezte, nincs már mit mondania, senkinek sem adhat semmit, se derűt, se támaszt. Kiszáradt. Egy
nyolcéves gyerek volt az egyetlen, akinek sikerült megoldania Charles Waterston nyelvét. Elég
szomorú a lelltiállapotára és a kilátásaira nézve.

Meglepetésére az év utolsó napján ismét összefutott Monique-kal. - Hát te hol voltál? - kérdezte nagy
boldogan, amikor felcsatolták léceiket a hegy lábánál. A kislány anyját megint nem lehetett látni.

Charlie nem értette ezt az asszonyt. Plafonig ugrik, ha egy idegen meghívja a gyereket hot dogra és ro-
sejbnire, de hagyja a srácot egyedül síelni.

Francesca csakugyan nem ült rá a lánya életére, bár azzal is tisztában volt, hogy Charlemontban
Monique biztonságban van. Egy éve, amióta ideköl-töztek, csaknem minden hétvégén átjöttek.

Pierre elvette a kedvüket úgyszólván mindentől, amit közösen csináltak Franciaországban, síelni to-
vábbra is szerettek, noha Francesca jobban kedvelte az enyhébb lejtőket.
- Visszamentünk, mert mamának dolga volt, magyarázta ragyogó arccal a kislány. - De ma este itt
leszünk, és csak holnap reggel megyünk haza.

- Én is. Fenn maradsz éjfélig?

- Talán - reménykedett Monique. - Papa megen-gedi, hogy pezsgőt igyak. Mama azt mondja, hogy
tönkreteszi az agyat.

- Az lehet - mosolygott Charlie. - Azt hiszem, egy kis korty nem fog megártani.

- Mama azt sem engedi! - Majd, valamivel vidá-

mabban: - Tegnap moziba mentünk. Szuper volt!

Ezúttal pontosan délben leküldte a gyereket. Dél-után ismét találkoztak. Monique ezúttal hozta egy
barátját és iskolatársát is. Charlie-nak feltűnt, hogy a fiú kissé figurázik a lejtőn, de Monique komoly
arccal odasúgta, hogy Tommy vacak síelő. A férfi mosolyogva siklott a gyerekek nyomán. Ezúttal a
szokottnál is körültekintőbb volt, és estére meglehetősen el-fáradt. Monique akkor már bement, de
vacsora után megint összefutottak a szálloda tágas nappalijában.

Francesca hosszú lábát kinyújtva ült a kandalló előtt, éppen mondott valamit Monique-nak, és
mosolygott! Charlie-nak el kellett ismernie, hogy gyönyörű

így. Csodaszép teremtés volt, bármilyen jeges komorság ült is a tekintetében.

Előbb tétovázott, ám aztán mégis úgy döntött, hogy odamegy és köszön. Olyan sok időt töltött
Monique-kal, neveletlenség lett volna, ha nem üd-vözli az anyját. Francesca most lófarokban viselte
hosszú haját. A közeledő Charlie akaratlanul is meg-

állapította, hogy a nő mandulaszeme hatalmas, haja pedig sötétvörösen villódzik a lángok fényében.
Ha mosolygott, volt benne valami titokzatos és misztikus, ám ahogy megismerte a férfit, nyomban
bezá-

rult, mint amikor leengedik a redőnyt. Charlie még sosem látott ehhez foghatót.

- Újfent üdvözlöm - mondta, és igyekezett feszte-lenebbnek látszani, mint ahogy érezte magát. Elszo-
kott ő már az ilyesmitől. Francesca vasvillaszemek-kel meredt rá. - Pazar hó volt ma, ugye? - vetette
oda hanyagul. A nő bólintott, pillantása megreb-bent, majd visszatért a tűzhöz, de aztán csak
kényszerítette magát, hogy ránézzen a férfira.

- Csakugyan pazar volt. - Charlie észrevette, hogy valóságos testi szenvedést okoz neki a beszéd.

- Monique mesélte, hogy megint találkoztak. Nagyon köszönöm a kedvességét - tette hozzá halkan.

Monique éppen egy másik gyerekkel cserélt eszmét, de az asszony nem hívta Charlie-t, hogy üljön le
az asztalához. - Magának vannak gyerekei?
- Nem, nincsenek - válaszolta Charlie, maj d hosz-szas dicshimnuszban áradozott Moniqueról. Milyen
visszahúzódó ez az asszony! Akár egy verembe esett, megsebzett állat. Csak a szeme villog elő a sö-

tétségből. Charlie szerette volna kicsalogatni a fény-re, maga sem tudta, miért, talán puszta
kíváncsiság-ból. Valamikor régen épp az ilyen kihívásokat szerette, de jóval a házassága előtt
megtanult tartózkodni tőlük, mert többnyire nem érték meg a kínlódást vagy az időt, és mégis… Ennek
a nőnek a pillantása köteteket mondott el a bánatról.

- Nagyon szerencsés, hogy ilyen lánya van mondta csendesen. Az asszony most a szemébe né-

zett, és a jégfal mögött, amely mögé rejtőzött, végre föllobbant egy parányi, meleg szikra.

- Az vagyok - felelfe, de nem csengett meggyő-

zően a hangja.

- Ráadásul remek síelő - mosolygott a férfi. - Legtöbbször lehagyott.

- Engem is lehagy. - Francesca majdnem fölnevetett, de még idejében visszafogta magát. Nem akarta
ismerni ezt a férfit. - Azért is engedem, hogy egyedül síeljen. Hozzám túl gyors, nem bírom tartani a
tempót. - Elmosolyodott, és megint majdnem gyönyörűnek látszott, de csak majdnem. Ahhoz sokkal
több melegség kellett volna.

- Monique mesélte, hogy Franciaországban tanult síelni - vetette oda könnyedén a férfi, és látta,
hogyan zárul be a szavaitól Francesca arca. Akár egy páncélszekrény távirányított ajtaja. Kulcs, lakat,
ke-resztpánt, amit legföljebb dinamittal lehetne lerob-bantani. Nyilván olyasmit juttathatott eszébe,
amire gondolni sem bír Most bezárta az ajtót, és messze menekült Charlie-tól. Még akkor is sebzett és
riadt volt az arca, amikor Monique visszaslattyogott hozzájuk. Fölállt és kijelentette, hogy ideje
lefeküdni.

Monique porba omlott. Olyan remekül érezte ma-gát, és úgy szerette volna megvárni az éjfélt! Charlie
tudta, hogy a kislány száműzetése részben az ő bű-

ne, mert elijesztette Francescát, aki rémülten menekül, és persze viszi a kicsinyét is. Szerette volna
megmondani az asszonynak, hogy nem akarja ő bántani, neki is megvannak a maga sebei. Nem
fenyeget ő

senkit. Olyanok, mint két sebzett állat, akik ugyanan-nál a pataknál isznak, minek megint bántani
egymást vagy menekülni és elrejtőzni? De nem mond-tta meg. Nem akar ő semmit, se barátságot, se
meghittséget, csak áll csendesen az út szélén, amerre Francesca jár De az asszonynak még ez is sok,
hogy akár egy-két percre el kelljen viselnie egy másik emberi lényt. Vajon miről írhat? Úgyse merné
megkérdezni. Már csak kis barátnőjéért akart közbenjárni: - Szilveszterkor borzasztó korai ilyenkor
lefeküd-ni. Mi lenne, ha rendelnénk Monique-nak egy gyömbérsört, magunknak pedig egy üveg bort? -

Ezzel még jobban megriasztotta Francescát. A fejét rázta, köszönetet mondott, és két perc múlva már
ott sem voltak. Charlie sajnálta, hogy elmentek. Még sohasem talállcozott nővel, aki ilyen sérült lett
volna.

Mivel tehette tönkre ennyire a sportriporter? Valami szörnyűséggel, vagy legalábbis az asszony annak
képzeli, és neki az is épp elég. Pedig jóravaló teremtés lehet, ez átsejlik még a vastag páncélon is.

Charlie átment a bárba, majd fél tizenegykor fölbaktatott a szobájába. Mi értelme lett volna odalent
bámulni a hahotázó, kurjongató, lerészegedő embereket? Gladys Palmerhez hasonlóan ő sem szerette
a szilvesztert. Éjfélkor, amikor dudálás-harangozás közepette csókolózó párok ígérték egymásnak,
hogy jövőre minden másképp lesz, ő már mélyen aludt.

Másnap korán és kipihenten ébredt. Odakint havazott, rosszul lehetett látni. Erősen fújt a szél, hideg is
volt. Charlie elhatározta, hogy hazamegy a kasté-

lyába. Olyan közel van Charlemont, bármikor visz-szajöhet, nem kell rossz időben is síelnie vagy itt
ücsörögnie, mikor otthon is van dolga. Háromnapi kiadós síelés éppen elég.

Fél tizenegykor kijelentkezett, és húsz perc múlva otthon volt. A szél ismét falakká torlasztotta a
havat, isteni csend ült a vidéken. Orákon át olvasgatott Sarah egykori öltözőjében. Időnként fel-
felnézett, odakint még mindig esett a hó.

A Charlemontban megismert kislányra gondolt.

Milyen élete lehet egy ilyen ádáz, ugyanakkor szomorú anya mellett? Szerette volna viszontlátni a
gyereket, de az nyilvánvaló, hogy a mamával sosem keveredhet puszihaverságba. A nőről eszébe
jutott a két könyv, amelyeket vissza kell vinnie a helytörté-

neti társasághoz. Az egyiket odaadta Gladys Palmernek. Úgyis meg akarta látogatni, holnap majd
beugrik hozzá, és ha onnan eljött, mindkét könyvet visszaviheti a könyvtárba.

Épp amikor ezt gondolta, valami különös csoszo-gást hallott a feje fölött a padlásról. Akaratlanul
ösz-szerezzent, majd elnevette magát, hogy ilyen bolond. Egy házban, amelynek ilyen múltja van,
persze mindent természetfölötti okoknak tulajdonítanak. Az eszébe nem jutna senkinek, hogy mókus
vagy patkány is rejtőzhet a padláson.

Elhatározta, hogy nem figyel oda, ám amint belemerült volna az újonnan vásárolt építészeti folyó-

iratokba, ismét hallotta ugyanazt a zajt. Mintha egy állat vonszolna valamit, de néha majdnem olyan
hangja volt, mintha ember csinálná. Aztán valarmi rágcsálás. Ez azt igazolta, amit az előbb gondolt.
Dehogyis Sarah szelleme. Egy rágcsáló. Azok után, hogy Gladysnek is csak egyszer jelent meg a fan-
tom, már belenyugodott, hogy hozzá sem fog visz-szatérni. Még mindig nem tudta mivel magyarázni a
jelenséget, de bármi volt is, eltűnt, és a ház üresen állt, kivéve azt a patkányt a feje fölött, amely egész
délután bosszantotta a motoszkálásával. Szürkületkor, amikor még mindig esett a hó, előkerítette a lét-
rát, hogy utánanézzen. Más se kell, mint hogy a patkány megrágja a drótokat. A ház elég öreg, nem hi-

ányzik, hogy a rágcsálók még azt is megrongálják, ami maradt, és esetleg tüzet okozzanak. Többször is
mondta Gladysnek, hogy nagyon fog vigyázni az ilyesmire.
Fölemelte a csapóajtót, és feltornászta magát a padlásra. Csend volt, nem talált árulkodó jeleket,
pedig tudta, hogy nem képzelődött. Remélhetőleg a patkányok nem rágták be magukat a falakba. Egész
biztos, hogy a feje felől hallatszott. Mindenüvé bevilágított a magával hozott zseblámpával, de csak
ugyanazokat a ládákat, egyenruhákat, játékokat, falnak támasztott ócska tükröt látta, mint első
alkalommal. Ám a túlsó oldalon mégis volt valami, ami korábban elkerülte a figyelmét: egy ódon,
kézzel faragott bölcső. Gyengéden végighúzta rajta a kezét. Gladysé lehetett? Sarah-é? Elszomorító
lát-ványt nyújtott, üressége megindította Charlie-t, hiszen rég halottak voltak a gyerekek, akik a két
asz-szony életében a bölcsőben fekhettek. Hátat fordí-

tott a bölcsőnek, és bevilágított a leghátsó zugokba, hogy lássa, nem építettek-e oda fészket apró, pré-

mes teremtmények. Csíkos mókusok csinálnak ilyet néha. Itt sokáig el is élhettek volna. Ahogy lassan
ballagott vissza a létrához, felfigyelt az egyik nagy, kerek ablak alatt egy kis beugróra és abban egy
régi, viharvert ládára. Ezt eddig még nem is látta, bár a láda külseje és az érintésre pöffentett
porfelhő

elárulta, hogy örök idők óta állhat itt. Nem csoda, ha nem vette észre, a kopott bőrborítás tökéletesen
beleolvadt a falba. Megpróbálta felnyitni, de le volt lakatolva, ami még inkább fölkeltette a
kíváncsiságát.

Nem volt különös ismertetőjele: se monogram, se név, se címer. Charlie-t nem lepte volna meg a
címer, hisz valamikor két európai arisztokrata lakott a házban. Ahogy megrántotta a lakatot, a réges-
régi bőr-ből levált egy darabka. A burkolat rendkívül töré-

kenynek tűnt, de maga a láda nem volt az. Megpró-

bálta fölemelni; mintha kövek lettek volna benne.

Ám olyan kicsi volt, hogy némi erőlködéssel fel tudta emelni. Odacipelte a csapóajtóhoz, majd a
vállára emelte, és leóvakodott a létrán.

A láda nagyot puffant az előszoba padlóján, Charlie leengedte a csapóajtót, átvitte a ládát a konyhába,
és szerszámot keresett, hogy lepattintsa a lakatot. Némileg kínosan érezte magát, mert arra gondolt,
nem Gladys Palmer rejtette-e ide apró kincseit vagy olyan papírokat, amelyeket senkinek sem akar
megmutatni. Majdnem telefonált neki, mielőtt elkezdte volna feszegetni a zárat. Szinte mintha erő-

szakra akarna vetemedni, bár ugyanakkor való-

sággal megdelejezte az ódon láda. Ahogy ott bajlódott, a lakat hirtelen eltört és lehullt. Rézszege-csek
voltak a törékenyre száradt bőr alatt; könnyen el lehetett képzelni, hogy a láda egyidős a házzal.

Charlie-nak furcsán összeszorult a szíve, amikor megérintette a fedelét. Maga sem tudta, mit vár,
pénzt, ékszereket, kincseket, okmányokat, térképeket, mumifikált parányi koponyát, hátborzongató
trófeáját elmúlt századoknak, de a szíve valósággal dübörgött, amikor fölemelte a fedelet, és
majdnem biztosra vette, hogy közben mintha surrogott volna mellette valami! Belenevetett a régi
konyha csendjé-
be, mert tudta, hogy képzelődik. Ez csak egy tárgy, egy dolog, egy ócska ládikó! Enyhe csalódására
csupán bőrkötésű könyvecskéket talált benne, olyasté-

léket, mint a zsoltáros-vagy imakönyvek, hosszú selyemjelzők voltak bennük. Vagy tucatnyi egyfor-ma
kötetet rejtett a láda. A bőrkötés valaha piros lehetett, de mostanára tompa barnára fakult. Charlie
fölemelte és kinyitotta az egyiket. Vajon kié lehettek? Talán egy templomból kerültek ide? Ezeken sem
volt jelzés. Rápillantott az első lapra, és megborzongott, mert Sarah nevét olvasta rajta, Sarah
tulajdon elegáns kis gyöngybetűivel. “Sarah Ferguson, 1789 írta olyan tintával, amely több mint két-
száz éve száradt meg. Charlie-t fájdalmas vágyakozással töltötte el a kézírás. De rég volt… milyen
lehetett ő? Ha behunyja a szemét, el tudja képzelni, amint ül a szobájában, és ír

Végtelenül gyengéd óvatossággal lapozott a kö-

vetkező oldalra, nehogy széthulljon az érintésétől, és akkor döbbent rá, mit tart a kezében: nem zsoltá-

roskönyvet, hanem naplót. Sarah naplóját. Elkerekedő szemmel fogott neki az olvasásnak, akár egy le-
vélnek, amelyet Sarah küldött. És ahogy olvasta a két évszázados szavakat, egy könnycsepp futott
végig az arcán, és lehullott a kezére. Alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje van, és
megborzongott a lázas izgalomtól.
8. fejezet
Sarah Ferguson az ablaknál állt, és a fenyért néz-te, mint az utóbbi két napban mindig. Augusztus
ellenére párás idő volt, az ég sötét, lógott a vihar lába a levegőben. Baljós fenyegetés ült a tájra, ami
éppen illett a várakozó fiatalasszony hangulatá-

hoz. Négy napja már, hogy férje, Edward, Balfour grófja elment.

Azt mondta, vadászni indul, öt szolgáját is magá-

val vitte. Azt mondta, a barátaival találkozik, Sarah pedig sohasem kérdezősködött. Leszokott róla.
Azt mondta a gróf keresésére indult embereknek, hogy keressék az urat a fogadóban, a szomszéd
faluban, esetleg a tanyasi cselédlányoknál. Jól ismerte a fér-jét: könyörtelenségét, kicsapongását,
durvaságát, méregtől csöpögő nyelvét, visszakézből adott po-fonjainak csípését, amivel hitvese
többszörös alkalmatlanságát torolta meg. Csak három hónapja, hogy eltemették a szülés közben
meghalt, hatodik gyereket. Edward egyetlen dolgot akart a feleségétől: örö-

köst, ám azt sokévi házasság után sem kapta meg.

Sarah vagy elvetélte, vagy idő előtt hozta világra a gyerekeit, és akik időre születtek, azok sem éltek
pár óránál tovább.

Sarah anyja maga is meghalt gyermekágyban másodszülöttjével együtt; attól kezdve apja nevelte a
kislányt. Már idős ember volt Sarah születésekor és felesége halála után nem nősült meg újra. Imádott
leánykája, a pajkos, gyönyörű Sarah volt minden öröme. Ahogy vénült, úgy lett egyre törékenyebb.

Sarah odaadó ápolása évekkel hosszabbította meg az életét, de amikor a lány betöltötte a tizenötöt, az
apjának is tudomásul kellett vennie, hogy már nem húzza sokáig. Nem halogathatja tovább a döntést:
mielőtt meghalna, férjhez kell adnia Sarah-t.

A megyében több lehetőség is kínálkozott: egy gróf, egy herceg, egy báró, befolyásos, fontos emberek.
De Balfour volt a legerőszakosabb, ő ostromolta a leghevesebben a lányt, és a két család földjei is
ha-tárosak voltak. A gróf többször ís felhívta Sarah apjá-

nak figyelmét, hogy micsoda nagyszerű birtok lenne a kettőből, az egyik legnagyobb és legjelentősebb
szerte Angliában. Az öreg Ferguson hatalmasan fel-szaporította földjeit az évek során, és Sarahnak
akkora hozománya volt, mint egy királykisasszonynak.

Végül Balfour győzött. Túlságosan agyafúrt volt, túlságosan mohó, túlságosan hihetően érvelt. Sarah
inkább hajlott egy fiatalabb kérője felé, de Edward meggyőzte Fergusont, hogy az a lány, aki ennyi
ideig élt egy idős ember mellett, sosem lenne boldog egy korabeli suhanccal: érettebb, atyás férjre
van szüksé-

ge. Sarah pedig oly kevéssé ismerte Edwardot, hogy nem könyörgött kegyelemért, irgalomért.

Eladták a földért, tizenhat évesen Balfour grófné lett belőle. A lakodalom kicsi volt, a birtok óriási, a
bűnhődés végtelen. Öt héttel az esküvő után Ferguson meghalt.

Edward ettől fogva rendszeresen verte a felesé-

gét, addig, amíg Sarah teherbe nem esett. Attól kezdve csak ijesztgette és mocskolta, alkalmanként
egy-egy pofonnal fűszerezve. Az volt a refrén, hogy megöli, ha nem szül neki örököst. Keveset
tartózkodott otthon, járta a birtokaít, berúgott a kocsmákban, rendet vágott a cselédlányok között,
végigvendégeskedte Angliát a barátainál. Szomorú volt minden nap, amikor hazatért, de egy sem
annyira szomorú, mint az, amelyen első gyermekük, Sarah életének egyetlen reménysugara meghalt.
Alig néhány órát élt. Az apát jóval kevésbé törte meg a haláleset, hiszen a gyerek csak lány volt.
Utána három fiú következett - kettő koraszülött, a harmadikat még náluk is előbb vetélte el az anyja -,
majd megint két lány.

Sarah, aki mindegyik gyerekének elkészítette a ke-lengyét, órákig ölelte magához legutolsó kislánynak
bepólyázott holttestét, amíg el nem vették tőle, hogy eltemessék. Azóta Edward alig szólt hozzá.

Bár annak idején gondosan titkolta embertelensé-

gét a menyasszonya elől, sőt a vidéket is lóvá tudta tenni, Sarahnak fülébe jutott, hogy Edward számos
zabigyereket nemzett, köztük hét fiút. De az nem ugyanaz. Bár már megfenyegette a feleségét, hogyha
nem ajándékozza meg örökössel, végül valamelyik fattyát fogja törvényesíteni. Inkább ez, minthogy
öccsére, a gyűlölt Havershamre szálljon a címer és a birtok.

- Úgysem hagyok magára semmit! - acsarogta a feleségének. - Inkább megölöm, de nem fog túlélni, ha
nem szül nekem egy örököst! - A huszonnégy éves Sarah félig már úgyis meghalt a házasság nyolc éve
alatt. Élettelen arcot látott, ha néha tükörbe né-

zett. Főleg az utolsó újszülött halála óta már nem nagyon érdekelte, él-e, hal-e. Az apja magánkívül
lett volna, ha tudja, milyen sorsra ítélte a lányát.

Sarahnak nem volt élete, nem voltak reményei, álmai. Férje, akitől iszonyodott, verte, bemocskolta,
utálta, kigúnyolta. Neki mégis vele kellett hálnia, nyolc év óta, hogy gyerekeket, főleg pedig örököst
adjon neki.

Edward ötvennégy évesen is vonzó, arisztokrati-kusan jóképű ember volt, akit a cselédek és kocsmai
felszolgálólányok még mindig elragadónak tartottak, mert nem ismerték. Balfour durván használta és
eldobta őket, ha pedig gyerek született a viszonyból, azzal egyáltalán nem törődött. Semmivel sem
törő-

dött. Két érzés töltötte ki az életét, az öccse iránti lángoló, féltékeny gyűlölet és a kapzsiság, hogy
megka-parintson minden földet, amelyre ráteheti a kezét.

Így szerezte meg apósa birtokát is az öregember ha-lála után. Sarah pénzét rég elverte, a szüleitől
örö-

költ ékszereket nagyrészt eladogatta. Minden elképzelhető módon kihasználta a feleségét, és a hajdani
Sarah Ferguson roncsai már nem érdekelték. Csak az örökös érdekelte, mert arról a tragédiák után
sem mondott le. Sarah tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb belepusztul a név fenntartására irányuló
eről-ködésbe. Már nem számított. Csupán abban re-ménykedett, hogy minél előbb eljön a vég - egy
baleset, egy irgalmatlan verés, egy meg nem született, halott magzat alakjában -, és ő elmenekülhet
ebből a világból. Már semmit sem várt a férjétől, csak a ha-lált és a szabadságot, amellyel a halál
ajándékozza meg. Most is biztos azon a rosszindulatú lován fog bevágtatni, visszatérőben valami
szennyes kaland-ból, Sarah meg volt győződve róla, hogy a férjének nem történhet baja. Nyilván
részegen fetreng egy cemendével, de előbb-utóbb hazavetődik, hogy be-piszkolja a feleségét. Addig
jó, amíg nincs itthon.

Mindenki más aggódott érte, csak Sarah nem. Ő ismerte Edwardot. Túlságosan gonosz és komisz
ahhoz, hogy meghaljon.

Elfordult az ablaktól, és megint ránézett a kandallópárkányon levő órára. Most múlt négy. Ne küldes-
sen a sógoráért? Nem kellene megkérnie, hogy se-gítsen felkutatni Edwardot? Haversham, Edward
féltestvére, bizonyosan készségesen jönne, ha hívná.

Nem, dőreség lenne nyugtalanítani Havershamet, azonkívül ha Edward itt találná, magánkívül lenne
dühében, és a feleségén töltené ki a mérgét. Vár még egy napot, csak azután értesíti a sógorát.

Lassan leült. Smaragdként csillogó, zöld atlasz ab-roncsszoknyájában, szorosra fűzött sötétzöld
bársony ruhaderekával olyan karcsú volt megint, akár egy fiatal lány. Bőre majdnem olyan fehérnek
látszott, mint a habos ingváll. Nagyon törékenynek, ki-finomultnak tűnt, pedig szívósabb volt, mint
amilyennek látszott, különben nem bírt volna ki ennyi verést.

Elefántcsont bőrétől élesen elütő, fényes, fekete hosszú hajfonatát többszörösen megcsavart kontyba
tűzte a tarkóján. Mindig elegáns volt, de sohasem majmolta a divatot. Ösztönös méltósággal
viselkedett, ami meghazudtolta a szemében sötétlő kétségbeesést. A szolgákhoz mindig volt egy jó
szava, ki-járt a tanyákra, ápolta, etette a beteg gyerekeket, mindig ott volt, ahol segíteni kellett.

Rajongott az irodalomért és a művészetért, kislányként beutazta az apjával Itáliát és Franciaorszá-

got, ám azóta sehol sem járt. Edward bezárta a kastélyba, mintha ő is bútor lenne. Már Sarah
rendkívü-

li szépsége sem érdekelte. A lovaival jobban bánt, mint a feleségével.

Kíméletet és szeretetet csakis Haversham érzett az asszony iránt. Haversham látta meg a bánatot a
tekintetében, Haversham esett kétségbe, ha hírt kapott a betegeskedéseiről. Borzadt a bátyja
kegyetlenségétől, de nemigen tehetett semmit, hogy könnyítsen azon a poklon, amelyet Sarahnak el
kellett szenvednie Edward mellett. Haversham huszonegy esztendős volt, amikor féltestvére
megnősült, és mi-re Sarah az első gyereket várta, már halálosan szerelmes volt a sógornőjébe. Újabb
két év kellett neki, mi-re be is merte vallani, ám ezzel csak megrémítette Sarah-t. Edward
mindkettejüket megölné, ha ő vi-szonozná Haversham szerelmét! Megeskette a fiatal férfit, hogy soha
többé nem ejt ki ilyesmit a száján.
Ám érzelmeiket nem fojthatták el. Sarah titokban évek óta viszontszerette a sógorát, de a világért meg
nem mondta volna, mert ezzel kockáztatta voLna Haversham életét, az pedig a sajátjánál is fontosabb
volt neki.

Mindketten tudták, hogy nem táplálhatnak remé-

nyeket. Négy éve Haversham oltárhoz vezette egyik unokatestvérét, a butácska, egyébként jólelkű,
tizenhét éves Alice-t. A cornwalli kuzin ugyancsak egy-

ügyű volt társnak, viszont jó partinak számított.

Mindkét család örült a frigynek, Alice négy év alatt négy elragadó kisleánnyal ajándékozta meg a
férjét.

Ám továbbra is Haversham volt az egyetlen örökös.

A leánykák nem oldottak meg semmit, mert a címert és a birtokot csakis fiúgyermek örökölhette.

Sötétedett, Sarah gyertyát gyújtott. Ekkor zajt hallott az udvarról. Reszketve behunyta a szemét és
imádkozott, hogy ne a férje legyen. Ilyeneket gondolni természetesen gonoszság, de ő mérhetetlenül
boldog lenne, ha olyasmi történne a férjével, amitől soha többé nem jöhet vissza. Bármilyen kevés
legyen is hátra az életéből, még az is túl hosszú lenne, ha Edward mellett lenne kénytelen eltengetni.

Letette a gyertyát, az ablakhoz sietett, és látta, hogy fél tucat cseléd akkor vezeti el a férje üres nyergű
lovát. Mögöttük parasztszekér hozta a grófot.

Úgy hevert a tulajdon köpenyén, mint egy halott.

Sarah rémülten verdeső szívvel várakozott. Ha a fér-je meghalt, akkor a cselédek gyászos csöndben
lesznek, és valamelyik majd feljön szólni. Ám odalent rögtön elkezdődött az ordítozás és a futkosás.
Valakit doktorért szalajtottak, Edwardot vendégoldalra fektették, és behozták a házba. Sarah nem
tudta, mi történhetett vele, csupán annyit állapított meg ösz-szeszoruló szívvel, hogy a férje él, és még
a felépülé-

sében is reménykednek.

- Istenem, bocsáss meg… - suttogta. Ebben a pillanatban kivágódott a hatalmas szalon túlsó ajtaja, és
a cselédei becipelték Balfourt. Hullának tűnt, de Sarah tudta, hogy nem az.

- Őlordsága leesett a lóról! - siettek közölni.

Edward nem mozdult. Sarah intett a szolgáknak, hogy vigyék fel a férjét a hálószobájába. Némán néz-
te, amíg letették az ágyra. Még mindig ugyanazt a ruhát viselte, amelyben elment. Az inge poros volt
és szakadt, az arca szürke, a szakállába tövisek akadtak.

Balfour a közelben, egy tanyasi asszonynál kezdte kis kiruccanását. Az embereit elküldte egy csárdá-
ba, hogy ott várjanak. Azok vártak is rá türelmesen három napon át. Őlordságánál nem volt szokatlan
az ilyen hosszas duhajkodás, így a cselédek csak ültek, röhécseltek, és nyakalták akószám a sört és a
whiskyt. De hogy a méltóságos úr nem akart előke-rülni, csak keresésére indultak, mire kiderült, hogy
Balfour már három napja otthagyta az asszonyt és a tanyát. Ekkor a békebíróhoz fordultak, és kutatni
kezdtek, de csak ma reggel bukkantak rá. Edwardot levetette a ló, napokig hevert önkívületben.
Először azt hitték, nyakát szegte, ám aztán látták, hogy mégsem. Hazafelé jövet fel is ocsúdott egy
alkalommal, majd megint elveszítette az eszméletét. Most úgy fe-küdt az ágyán, mint aki halálán van.

De a grófnénak csak annyit mondtak, hogy az úr leesett a nyeregből, és gyaníthatólag csúnyán be-

ütötte a fejét.

- Mikor történt? - kérdezte halkan az asszony?

Mondták, hogy ma reggel. Nem hitte el. Edwardon többnapos vér és okádék száradt. Sarah jóformán
semmit sem tudott mondani a megérkező orvosnak.

Aztán a cselédek félrevonták a doktort, és elsut-togták neki az esetet, amely nem az első volt.
Őladységének nem kell tudni, hogy az ura hol járt és mit csinált. Balfournak most érvágás kell és
köpölyö-

zés, aztán majd várnak, hogy mi sül ki belőle. A gróf amilyen erős, egészséges ember, lehet bár nem
biztos -, hogy kora ellenére is fölépül a balesetből.

Sarah kötelességtudóan álldogált az ágy mellett, amíg a férjén eret vágtak. Balfour meg sem moccant.

Az egészben a piócák voltak a legundokabbak, de mire Sarah kimenekülhetett a szobából, már

majdnem olyan zöld volt, mint a férje. Az asztalához sietett, és levelet írt Havershamnek. Sógorának
tudnia kell, mi történt. Legyen csak itt, ha Edward esetleg meghal az éjszaka.

Lepecsételte a levelet, és elküldte egy fullajtárral.

Haversham egyórányi lovaglásra lakott tőlük. Sarah bizonyosra vette, hogy azonnal jön, amint
megkapta a levelet. Visszament Edward szobájába, csendesen leült, nézte a férjét, és próbálta
kibogozni, mit érez. Nem harag volt, nem is gyűlölet, csupán kö-

zöny, félelem és megvetés: Már nem is emlékezik arra az időre, amikor szerette a férjét, olyan rövid
volt, annyi hazugság szőtte át. Szinte nyomtalanul megfakult az emléke. Bárcsak ne élné túl az
éjszakát.

Voltak percek, amikor úgy érezte, egy perccel sem bírja tovább a házasságot. Nem éli túl, ha Balfour
még egyszer hozzányúl. Inkább meghal, mint hogy még egy gyereket kihordjon neki. Pedig tudta, hogy
csak idő kérdése. Ha Edward felépül, előbb-utóbb megint leteperi, Jés belé oltja magát. Éj-fél előtt
bejött Margaret a szobalány hogy megkérdezze, nem kíván-e valamit. Kedves teremtés volt, alig
tizenhat éves, annyi, mint ő, amikor Bal-lur grófné lett belőle. Sarah meglepődött, hogy a lány még
mindig talpon van, és ágyba parancsolta.
Margaret rajongott úrnőjéért, ott volt mellette, amikor az utolsó gyermek meghalt, és Sarah-t tartotta a
legnagyszerűbb asszonynak az egész világon. Bármit megtett volna érte.

Haversham csak hajnali kettőkor jött. A felesége ágynak esett, két kislány is megkapta a kanyarót.

Nyomorúságos állapotban voltak, befoltosodtak, va-karóztak, köhögtek. Haversham nem szívesen

hagyta ott őket, de ahogy megkapta Sarah levelét, tudta, hogy mennie kell.

- Hogy van? - A huszonkilenc éves, hosszúra nőtt Haversham ugyanolyan fekete és jóképű volt, mint
Edward lehetett az ő korában. Sarah szíve megremegett a láttán. Sógora hozzásietett és megfogta a
kezét.

- Orákkal ezelőtt eret vágtak rajta és megköpö-

lyözték, de ő meg sem moccant, hangot sem adott.

Nem tudom, Haversham… azt hiszem… a doktor azt mondta, belül pattanhatott meg egy ere. Kívül
nem látszik, csontja sem törött… de úgy látszik, nem éli túl - mondta kifürkészhetetlen pillantással. -
Arra gondoltam, jó lenne átjönnie.

- Én maga mellett akartam lenni. - Sarah hálásan pillantott rá. Együtt léptek be Edward szobájába.

Nem tapasztaltak változást. Haversham csupán akkor nézett rá a sógornőjére, amikor átmentek a szot
bából a szalonba, és ő elfogadta a főkomornyiktól a pohár konyakot; ekkor beismerte, hogy Edward
máris halódni látszik. Képtelenség, hogy túlélje. -

Mikor történt? - kérdezte zavartan. Ha Edward meghal, súlyos felelősség szakad a nyakába. Sosem
gondolta, hogy bekövetkezhet. Mindig azt hitte, Sarah előbb-utóbb megszüli a bátyjának a fiú örö-

köst, ha már neki csak lányai vannak. Sógornője azonban csak három halott fiút hozott a világra, de
Haversham már csak azt kívánta, legalább a következő maradjon életben.

- Azt mondták, tegnap reggel - folytatta csendesen Sarah. Ahogy Haversham ránézett, ismét arra
kellett gondolnia, milyen erős ez az asszony erő-

sebb és bátrabb, mint a legtöbb férfi, őnála mindenesetre. - Hazudnak - tette hozzá higgadtan.
Haversham keresztbe vetette egyik lábát a másikon, és két-ségbeesetten próbálta fegyelmezni magát,
hogy ne kapja sógornőjét a karjába. - Nyilvánvalóan nem ilyen egyszerű az eset, de most már ez sem
fontos.

Akármi volt, akárhol esett, az nem változtat a mostani helyzetén.

- Mondott valami biztatót az orvos? - kérdezte szorongva Haversham. Az asszony kifejezéstelen

arccal nézett rá. A férfi letette a poharat, és megragadta sógornője kezét. - Sarah, mihez fog kezdeni,
ha Edward meghal?

Végre szabad lesz. Havershamen és egy maroknyi szolgán kívül senki sem tudta, hogy Balfour egy dú-
vad.

- Nem tudom. Gondolom, élek megint. - Sóhajtva hátradőlt és elmosolyodott. - Fellélegzem… léte-
zem. Csendben meghúzódom és leélem, ami még hátravan. - Talán ha a férje hagy rá valamit, bérel
egy kis házat, esetleg tanyát, és elvegetálgat csendesen. Nem volt ennél forróbb vágya. Balfour
megölte az álmait. Már nem akart semmit, csak szabadulni.

- Eljönne velem?

Sarah megrendült. Évek óta nem beszéltek ilyesmiről; amikor Haversham megnősült, Sarah
megtiltotta, hogy még egyszer szóba hozza a szerelmét.

- Ne legyen nevetséges - mondta halkan. - Felesége van és négy lánya. Nem hagyhatja cserben őket,
hogy megszökjék velem. - Pedig Haversham épp ezt akarta. Nem volt szerelmes a feleségébe, csak
azért vette el, mert tudta, hogy Sarah-t sohasem kaphatja meg. De ha most Edward meghal… nem
bírja ki, hogy másodszor is elveszítse! - Ne is gondoljon ilyesmire! - szólt határozottan Sarah.
Tisztességes asszony volt, és hiába töltötte ki életének im-már egyharmadát a sógora iránti szerelem,
voltak illanatok, amikor azt érezte, hogy Haversham úgy viselkedik, akár egy iskolás fiú. Mivel
sohasem kellett viselnie a rang terhét, sohasem nőtt fel a vele já-

ró kötelességekhez. Grófi cím nélkül azonban sohasem lesz egy fillérje sem, leszámítva a felesége
hozományát.

- És ha életben marad? - súgta a reszkető gyertya fényben Haversham.

- Akkor én halok meg - mondta szomorúan az asszony - Remélhetőleg minél előbb.

- Azt nem engedhetem! Nem bírom tovább, Sarah! Nem nézhetem, amint napról napra, évről évre
gyilkolja magát! Istenem, ha tudná, mennyire gyülölöm! - Pedig nem is volt rá annyi oka, mint az
asszonynak, bár Edward az öccse születése óta mindent elkövetett, hogy megnehezitse Haversham
éle-tét. Csak az apjuk volt közös, Havershamet az előző

Valfour gróf második felesége szülte. - Jöjjön velem!

- ismételte a férfi. A konyak csak egy kicsit szállt a fejébe. Már évek óta tervezgette, hogy megszökteti
Sarah-t, de még egyszer sem volt bátorsága kimondani. Tudta, milyen kényes a sógornője a
tisztességé-

re, sokkal kényesebb, mint ő. Alice kedves, rokonszenves kislány, de ő sosem volt szerelmes belé. -

Amerikába megyünk! - folytatta, és szorosabban fogta az asszony kezét. - Szabadok leszünk! Bele kell
egyeznie, Sarah! - unszolta suttogva a hideg, sötét szobában. Sarah szíve szerint azt mondta volna,
hogy nincs ennél nagyobb vágya. De tudta, hogy nem teheti. Se Havershammel, se Alice-szel. És ha
Edward mégis életben marad, akkor egészen biztos felkutatja és megöli őket.

- Nem szabad ilyen dőreséget beszélnie! - szólt rá erélyesen. - Ne kockáztassa az életét ilyen
semmiségért!
- Magával élni nem “semmiség” - tiltakozott Haversham. - Az megéri a halált… komolyan mondom…
- Közelebb húzódott a sógornőjéhez. Sarahnak elakadt a lélegzete, de nem mutathatta a felindulását.

- Tudom, hogy komolyan mondja, kedves. - Mosolygott, megszorította Haversham kezét. Bár más-
képp alakulhatott volna az életük! Semmi olyat nem tesz, amivel veszélybe sodorná a férfit. Ahhoz
túlsá-

gosan szereti. Ám Haversham kiolvasta a szeméből a szerelmet, és nem bírta tovább. Karjába kapta
az asz-szonyt, és megcsókolta. - Ne! - suttogta ő. Haragudni akart a férfira, ki akarta utasítani, ha
másértt nem, hogy megmentse, de túlságosan régen ki volt éhezve erre a csókra. Haversham ismét
megcsókolta, és egy darabig nem is tiltakozott, de aztán szomorúan megrázta a fejét. - Nem szabad ezt
tennünk, Haversham. Lehetetlen. - És nagyon-nagyon veszélyes, valaki észreveszi őket.

- Semmi sem lehetetlen! Ön is tudja! Hajóra szál-lunk Falmouthban, vitorlát bontunk az Ujvilág felé
és együtt fogunk élni! Senki sem állhat az utunkba.

- Sarah elmosolyodott ezen az ártatlan naivitáson.

Mennyire nem ismeri Haversham a bátyját! Arról nem is szólva, hogy egyiküknek sincs egy fillére
sem.

- Az ön szájából olyan egyszerűen hangzik minden. Éljünk szégyenben és gyalázatban? Gondolja el,
mit mondanak majd a lányainak, ha elég idősek lesznek hozzá… És szegény Alice?

- Alice gyermek, talál magának mást. Ő sem szerelmes belém.

- Majd megszereti. Előbb-utóbb összeszoknak.

Nagyon szerette Havershamet, mégis őszintén kí-

vánta neki a családi boldogságot, hiszen a sógora sokkal inkább volt fiú, mint férfi. valóban nem fogta
fel a veszedelmeket, amelyekkel kacérkodott, és haragudott, hogy Sarah nem akar vele menni. Egy
darabig durcásan ücsörgött, majd kéz a kézben fel-mentek az emeletre, és megnézték Edwardot.
Addigra majdnem kihajnalodott. Aludt a ház, csak az ágy mellett ülő inas virrasztott.

- Hogy van az úr? - kérdezte halkan Sarah.

- Semmi változás, mylady. A doktor reggel visszajön, hogy még egyszer eret vágjon rajta. - Sarah bó-

lintott, neki ugyanezt mondták, bár Edward nem úgy festett, mint aki megéri az érvágást. Haversham
reménykedő hangulatban hagyta el a szobát.

- A gazfickó! Ha elgondolom, mit művelt önnel ezekben az években!

-Hát ne gondoljon rá - mondta nyugodtan Sarah, majd felajánlotta sógorának, hogy pihenjen le az
egyik vendégszobában. Haversham mindenképpen maradni akart, amíg a bátyja magához tér vagy
meghal. Magával hozta a saját szolgáit, akik már réges-rég húzták a lóbőrt. Hálásan fogadta az
ajánlatot, bár ugyancsak megdöbbent, amikor látta, hogy sógornője nem siet nyugovóra térni.

Miután Haversham elvonult, az asszony visszanent a férje hálószobájába, és felváltotta a virrasztót,

hogy az is pihenhessen. Elbóbiskolt az ágy melletti széken, és a sógoráról álmodott. Milyen csodá-

latos, amit Haversham mondott! Micsoda remek ötlet, Amerikába menni! Csak hát akármilyen vonzó,
a legcsekélyebb lehetőségük sincs rá. Bármilyen felelőtlen legyen Haversham, ő, Sarah, sosem tenne
ilyet Alice-szel meg a kislányokkal, bár boldogan megszökne Edwardtól, akkor is, ha az életével
kellene fizetnie érte.

Feje a mellére csuklott, és mélyen elaludt. Feljött a nap, kakasok kukorékoltak. Hirtelen mintha satuba
fogták volna a karját. Álmában azt hitte, hogy egy állat kapta el, de olyan erővel, mintha le akarná
tépni.

Fölriadt, halkan nyöszörögve a félelemtől és a fájdalomtól, és még jobban megrémült, mert Edward
markolta a karját, olyan kegyetlenül, hogy ő majdnem felsikoltott kínjában.

- Edward! - Eszméletén volt, gonosz volt, mint rendesen. - Jól van? Napokig súlyos beteg volt.
Parasztszekéren hozták haza, és a doktornak eret kellett vágnia magán.

- Képzelem, hogy sajnálja, amiért életben maradtam - mondta Balfour leplezetlen, hideg gyűlölettel.

Még mindig szorította a feLesége karját. Élvezte, hogy legyengülten is képes bántani az asszonyt.

Idehívta azt a hülye öcsémet? - A szeme lángot vetett, és elengedte Sarah karját, ugyanolyan hirtelen,
ahogy megragadta.

- Kénytelen voltam, Edward… az orvos azt hitte, hogy ön haldoklik - mondta az asszony. Úgy tartotta
szemmel a férjét, mint egy mérges kígyót. Balfour csakugyan az volt.

- Mennyire csalódhattak! A gyászos özvegy és az új Balfour gróf! Nem eszik olyan forrón a kását,
drá-

gám! Kicsit várni kell a boldogságra! - Fájdalmasan megmarkolta Sarah arcát. Elképesztő, hogy a
mély eszméletlenség után még mindig ennyi ereje maradt. Nyilván a gyűlölet táplálhatta.

- Senki sem kíván rosszat magának, Edward -

szólt csendesen, miután a férfi elengedte. Az ajtóhoz ment, azzal az ürüggyel, hogy hoz reggelire egy
kis zabkását.

- Sosem nyerem vissza az erőm azon a latyakon - tiltakozott a gróf, bár mint Sarah épp most láthatta
és tapasztalhatta, annyi ereje még maradt, hogy őt bánthassa.

- Majd intézkedem, hogy készítsenek valami tar-talmasabbat - felelte nyugodtan.

- Tegye azt - mondta dühösen szikrázó szemmel.

Balfour Sarah jól ismerte ezt a pillantást; amikor fiatalabb volt, rettegett tőle. Most egyszerűen
megpa-rancsolta magának, hogy ne vegyen róla tudomást emelkedjen fölül rajta. Ez az egyetlen mód,
hogy ki-bírja. - Tudom én, mit forgat a fejében az öcsém, és, hogy mennyire gyönge! Nem fogja
megmenteni tő-

lem, drágám! És ha mégis megpróbálná, akkor legyenek nyugodtak, bárhová menjenek, megtalálom
magukat, és megölöm Havershamet vagy mindkettejüket. Jól jegyezze meg, Sarah, mert nem tréfálok.

- Ebben bizonyos vagyok, Edward - felelte zavartalanul az asszony, - Egyikünktől sem kell tartania.

Nagyon aggódtunk maga miatt. - Reszkető térdekkel kisurrant a szobából. Mintha a férje kihallgatta
volna őket az éjszaka, amikor Haversham megpró-

bálta rábeszélni, hogy szökjön vele Amerikába. Mi-yen dőre gyermek Haversham, ha azt képzeli,
hogy elmenekülhet a testvérétől. Azt elhiszi, hogy Edward boldogan megölné az öccsét. Még ha
akarná, sem sodorhatná Havershamet ilyen helyzetbe!

Többé egy ujjal sem érhetnek egymáshoz, akármilyen szerelmesek legyenek. Csakugyan, nem kellene
elszöknie, persze egyedül, éppen Haversham érdekében? Akkor megszűnne a vádaskodás.

Vad gondolatok tolongtak az agyában, miközben lesietett a konyhába, és maga készítette össze egy
tálcára a reggelit. Amikor, nyomában a tálcát cipelő

Margarettel, visszatért a hálószobába; az egyik inas éppen borotválta a grófot. Egészen civilizált
külseje lett, mire végzett a reggelivel: a tojással, hallal és a frissen sütött lángossal, amit egy szóval
sem köszönt meg. Szaporán pattogtatott parancsokkal ugráltatott mindenkit, és bár nagyon sápadt volt,
felesége gyanúja szerint nem is érezhette jól magát, az eret vág-ni visszatért orvos nem hitt a
szemének, látván őlordsága figyelemre méltó felépülését. Eret nem vághatott, mert a gróf nem
engedte, sőt azzal fenyegetőzött, hogy ebrúdon vetteti ki, ha megpróbálja.

Szegény öregember rémülten hebegve oldalazott ki a szobából, Sarah pedig szokása szerint elnézést
kért a férje helyett.

- Nem szabad túlságosan korán felkelnie - figyelmeztette az orvos -, és egyelőre nem ehet ilyen ne-héz
ételeket. - Látta a reggeli maradékát, és a szakács épp akkor küldetett fel egy sült csirkét. - Vissza-
esik az eszméletlenségbe, ha meggondolatlanul viselkedik! - riadozott. Ugyanő vezette le Sarah szülé-

seit, végignézte, amint a kicsinyek meghaltak az anyjuk karjában, vagy kéken, mereven, holtan,
éretlenül jöttek a világra. Jól ismerte a grófnét, és rajongott érte. Edwardtól viszont annyira rettegett,
hogy egyszerűen nem volt hajlandó közölni vele a három legutóbbi koraszülés hírét. Első alkalommal
Balfour megverte, ahogy a rossz hír hozóját szokás, sőt még hazugsággal is megvádolta.

- Majd vigyázunk rá, doktor - ígérte Sarah, mi-közben kikísérte az öregembert. Elbúcsúztak, de az
asszony még sokáig állt az udvaron, süttette az arcát a nappal, és azon töprengett, mit tegyen most. Ha
tegnap éjszaka fölcsillant is egy halvány reménysugár, mostanra az is kialudt.
Edwardnál ott találta Havershamet. A fiatalember a többiekhez hasonlóan egészen elhűlt, hogy a fivé-

re magához tért, de egyáltalán nem fogadta olyan nyugodtan, mint a sógornője.

Délután megint találkoztak a folyosón. Előzőleg; Sarah levest vitt a férjének, ám a gróf hozzávágta a
tányért, és leforrázta a karját.

- Hallgasson rám, Sarah - súgta riadtan a fiatalember - Most már nincs választása. Itt nem maradhat.
A bátyám cudarabb, mint valaha, szerintem elment az esze - mondta dühösen. Délelőtt Edward
megfenyegette, hogy táguljon a feleségétől, különben megöli. Azt is mondta, hogy még nem végzett az
asszonnyal; még kisajtol belőle egy örököst, az sem érdekli, ha belehal. Nem számít, csak legyen meg
a fiú!

- Nem őrült, csak gonosz - mondta nyugodtan Sarah. Egyik sem volt újdonság, bár Balfour most
mintha kevésbé próbálta volna leplezni. Leplezetlen durvasággal bánt a feleségével, és láthatólag
öröme telt benne, hogy ilyen.

- Keresek egy hajót! - győzködte Haversham.

Sarah dühösen nézett rá, majd felszisszent, amikor sógora megérintette égett karját.

- Nem csinál semmi ilyet, mert Edward megöli.

Komolyan gondolja! Ne jöjjön a közelembe, Haversham! Úgyse megyek magával sehová! Maradjon
ahol van, és engem felejtsen el!

- Soha! - fogadkozott kétségbeesett indulattal a fiatalember:

- Muszáj! - sziszegte Sarah, és olyan haragosan nézett rá, ahogy bírt, majd bement a férjéhez. Este
jelentették neki, hogy Haversham visszatért a felesé-

éhez és a gyerekeihez. Most, hogy Edward lábado-zott, nem volt értelme maradni. Sarah-t aggasztotta,
az amit sógora a hajóról mondott. Amilyen romantikus szavát bohó, még képes nekivágni, hogy valóra
váltsa a tervét. De ő nem fogja tűrni, hogy az életét kockáztassa érte vagy otthagyja a családját miatta.
Bele kell nyugodniuk, hogy nekik nincs közös jövőjük.

Éjszakára visszament a saját szobájába. Nyugtala-nul aludt, hajnalban kakaskukorékolásra ébredt.

Tör-te a fejét. Ő is valóra válthatná Haversham tervét, nem kell ahhoz együtt menniük. Eszeveszett
ötlet volt, de minél többet gondollcozott rajta, annál in-kább belátta, hogy megvalósítható, ha
körültekintő-

en tervez, és nem szól senkinek. Az anyjától örökölt ékszerek zömét Edward elvette tőle. Nyilván
szét-osztogatta a cafkáknak meg a barátainak; Sarah még olyat is hallott, hogy eladta. De azért maradt
annyi, hogy új életet kezdhessen. A pompáról le kell mondania, de nem is kívánja. Ő csak menekülni
akar, hogy szabad lehessen. Ha belefúl is a tengerbe, útban az Ujvilág felé, még az is jobb, mint
rettegő, bemocskolt rabszolgaként meghalni egy olyan ember kezé-
től, akit gyűlöl, és aki gyűlöli őt. Megkockáztatja.

Egész délelőtt ezen járt az esze. Hirtelen célja lett az életének. Edwardból folyt az epe és a panasz;
két emberét is megpofozta, akik megpróbálták kitámo-gatni az ágyból és felöltöztetni. A felesége látta
rajta, hogy még mindig rosszul érzi magát, noha be nem vallaná. Délre felöltöztették, és átvitték a
szalonba. A szokott emberevő kedvében üldögélt, halálsápadtan, komoran. Ebédre ivott egy kis bort,
és ez mintha javított volna az állapotán, de a feleségéhez ettől sem lett nyájasabb. Még akkor
viselkedett vele a leg-emberségesebben, ha levegőnek nézte.

Miközben Balfour ebéd után a székében bóbiskolt, Sarah nesztelenül kisurrant a szalonból, és visz-
szasietett a szobájába. Rengeteg gondolkozni- és ter-veznivalója volt. Kinyitotta a lelakatolt kazettát,
amelyben anyja ékszereinek maradékát tartotta.

Látni akarta, megvannak-e még, nem lopta-e el őket Edward. Még mindig megvolt néhány szép antik
darab; hacsak rájuk nézett, az apja jutott eszébe.

Kendőbe csavarta az ékszereket, a csomagot köpenye zsebébe rejtette, a köpenyt óvatosan beakasztot-
ta a ruhásszekrénybe, majd visszazárta a kazettát.

Még sok dolga volt.

Este behívatta Margaretet, és megkérdezte, komolyan gondolja-e, hogy szükség esetén mindent
megtesz úrnőjéért.

- O, igen, asszonyom! - pukedlizett a szobalány.

- Eljönnél velem valahová, ha kérnélek?

- Hogyne! - mosolygott boldogan Margaret. Titkos londoni utazást sejtett, talán hogy találkozzanak
Haversham úrral, aki úgy imádja a grófnét!

- És ha messzire mennénk? - Vagyis Franciaországba? Margaret tudta, hogy ott most zavargások
vannak, de Sarah-ért ezt is vállalja.

- Bárhová elkísérem asszonyomat! - mondta bátran. Sarah köszönetet mondott neki, és a lelkére kö-

tötte, hogy senkinek ne szóljon egy szót sem a be-szélgetésükről, amit a leány készségesen megígért.

A következő éjszaka már nehezebb volt. Sarah vastag ruhát, gyapjúköpenyt öltött, és éjfélkor leosont
az istállóba. Senki sem vette észre.

Maga nyergelte föl Nellie-t, majd kivezette az is-tállóból, amilyen csöndesen tudta, de addig nem
mert fölszállni, amíg jó messzire el nem távolodtak.

Ott könnyedén nyeregbe pattant, és vágtában indult Falmouth felé. Valamivel több mint két órába telt
az út, hajnali fél három volt, mire odaért. Fogalma sem volt, van-e ilyenkor ébren valaki egy kikötő-
ben, csak remélte, hogy igen, és megtudhatja, amit lehet. Szerencséjére egy csoport matróz éppen egy
kis vitorlást készített elő, hogy kifuthassanak a hajnali négyórás dagállyal.

Tőlük megtudta, hogy a napokban tér vissza Franciaországból egy, a célzásokból ítélve fegyver-
csempészhajó, amely szeptemberben vitorlát bont, az Ujvilág felé. Ismerték a legtöbb tengerészét,
erős-ködtek, hogy jó hajó, a fiatalasszony biztonságban lesz a fedélzeten, de ne számítson sok
kényelemre, Sarah pedig megnyugtatta őket, hogy a kényelem nem fontos. Nem kérdezték, kicsoda,
pedig szerett ték volna tudni, majd elmagyarázták, hol foglaltasson helyet. Miután Sarah elment, a
matrózok egybe-hangzóan kijelentették, hogy volt valami fölöttébb titokzatos az ismeretlenben, és még
az arcát félig eltakaró csuklyában is látszott, mennyire szép.

Sarah meg sem állt a házig, ahová a tengerészek irányították, és bezörgetett. A ház lakója egészen el-
hűlt, hogy egy ismeretlen asszony így fölveri, és még jobban meghökkent, amikor Sarah közölte, hogy
nincs pénze, viszont itt ez a rubin karkötő a bostoni átkelésre.

- Mit kezdjek én ezzel? - kérdezte, álmélkodva ló-

bálva az ékszert.

- Adja el. - Nyilván többet ér, mint az egész hajó, amelynek ez az ember az ügynöke. De most már
nincs visszaút.

- Kemény dolog ám egy ilyen amerikai út! - figyelmeztette az ügynök, aki még hálóingben és há-

lósipkában pompázott. - Van, hogy meghalnak a fe-délzeten.

Sarah-t ez sem ijesztette el.

- Én meg akkor halok meg, ha itt maradok. - Ezt úgy mondta, hogy az ügynök hitt neki.

- De ugye, nem a törvény elől menekül? - Hirtelen arra gondolt, hátha lopott a karkötő. Bár azelőtt is
szállítottak zsiványokat az Újvilágba, nem ez lenne az első alkalom. Az asszony megrázta a fejét. -

Hová küldjük a jegyet?

- Tartsák csak itt, majd bejövök érte. Mikor indulnak?

- Szeptember ötödikén, teliholdnál. De ha elkésik, itt marad!

- Itt leszek.

- Dagállyal indulunk, korán reggel. Innentől már csak Bostonban köt ki a hajó. - Sarah ennek is örült.

Semmivel sem lehetett visszariasztani. Számított rá, hogy nehéz lesz, de nem érdekelte. Otthagyta a
karkötőjét, és lefirkantotta a nevét egy darab papírra, de csak annyit írt: Sarah Ferguson.
Remélhetőleg eb-ből nem tudják meg, kicsoda, és nem hozzák kapcsolatba Balfour grófjával.
Tehát három hét múlva indul a hajó! Sarah hajnali négykor hagyta el Falmoutht. Kemény vágta volt,
Nellie egyszer megbotlott, és majdnem ledobta, ám éppen kakaskukorékolásra sikerült hazaérniük.

Sarah az udvarból fölnézett az ablakra, amely mö-

gött Edward aludt, és elmosolyodott, évek óta elő-

ször. Három hét múlva mindennek vége. Edward nem kínozhatja tovább.
9. fejezet
Úgy érezte, sosem lesz vége az utolsó három hétnek. A percek napokká nyúltak. Senkit sem avatott be,
csupán Margaret tudta, hogy elutaznak, de ő megígérte, hogy még a szüleinek sem árulja el.

Sarah bevarrta a megmaradt ékszereket a köpenye bélésébe. Naphosszat varrogatott, és igyekezett

kerülni a férjét. Edward nem egészen egy hét alatt felépült, és újból eljárt vadászni. Augusztus végén
odacsődítette egy csomó barátját, akik egyebet sem csináltak, mint faltak és nyakaltak a nagycsarnok-
ban. Duhaj, kötekedő, bárdolatlan alakok voltak, Sarah fellélegzett, amikor eltakarodtak. Mindig
féltette a szolgálókat a férje cimboráitól, de nemigen tehetett mást a védelmükre, mint hogy a
csinosakat és fiatalokat lehetőleg eldugta a szemük elől.

Havershamet Edward betegsége óta nem látta.

Hallotta, hogy a másik két kislány is megkapta a kanyarót, hogy Alice még mindig beteg, már
tüdőgyul-ladástól tartanak. Sógorának nyilván rengeteg dolga akadt, de Sarah akkor is bánkódott,
amiért nem látogatja meg. Szerette volna látni még egyszer utoljára, hogy néhány szót válthassanak,
ám a végén úgy döntött, jobb is, ha nem találkoznak. A fiatalember még kitalálna vagy megsejtene
valamit. Sokkal jobban ismerte Sarah-t, mint Balfour.

Semmi sem árulta el, mit tervez. Élt, ahogy addig, épp csak egy kicsivel derüsebbnek látszott, és néha
énekelgetett is magának munka mellett a kastély túl-só végében. Már hónapok óta stoppolta a
tapétákat, hogy ne rongyolódjanak szét.

Itt talált rá Edward. Sarah egyedül volt, nem hallotta a férjét. Összerezzent, amikor meglátta a hosz-
szú, huzatos teremben.

- Hol volt egész délután? Sehol sem találtam.

Sarah el nem tudta képzelni, miért kíváncsi rá a fér-je. Azelőtt sosem hiányzott neki: Hirtelen
megrettent. Talán valaki Falmouthból felderítette a kilétét a jegy alapján? Az lehetetlen! Nem tudják,
hol lakik, azonkívül semmi okuk idejönni és leleplezni.

- Valami baj van? - kérdezte egykedvű arccal, de űzött pillantással.

- Beszélni akartam magával.

- Miről? - Sarah letette a varrnivalót, és a szemé-

be nézett a férjének. Akkor látta, hogy Balfour ivott.

Az egész nyarat végigrészegeskedte. Nem mintha számított volna. Néha erőszakosabb lett tőle, de
Sarah vigyázott, hogy ne provokálja, a gróf pedig az utolsó gyerek halála óta nem szorgalmazta, hogy
ve-le háljon.

- Miért bujkál itt?

- Az ön megboldogult apjának faliszőnyegeit ja-vítgatom. Azt hiszem, egér rághatta meg. Próbálom
megmenteni őket - magyarázta nyugodtan Sarah.

- Itt szokott találkozni az öcsémmel? - kérdezte gonoszul Balfour. Az asszony visszahőkölt.

- Sehol sem találkozom az öccsével! - mondta élesen.

- Dehogynem. Szerelmes magába. Nekem ne mondja, hogy nem könyörög titkos találkákért! Ismerem
én Havershamet! Alamuszi, ostoba kölyök, az ilyesmi pont rávall!

- Haversham sosem vetemedne ilyesmire Edward. Én sem.

- Azt igen bölcsen teszi, mert tudja, mit csinálnék magával, ha mégis ilyesmire vetemedne? Tudja?

Gonosz pillantással közelebb lépett a feleségé-

hez. Sarah lesütötte a szemét, nem akarta mutatni, hogy retteg. Balfour megállt előtte, kíméletlenül be-
t lemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét, hogy az asszony kénytelen legyen ránézni. -
Megmutassam mit tennék, kedves? - Sarah nem felelt. Tudta, hogy minden szó csak rontana a
helyzeten. Nem tehetett mást, várnia kellett, amíg Balfour beleun a kín-zásába. Csak hamar vége
legyen! - Miért nem felel? Havershamet védi? Ugye, azt képzelték pár hete, hogy meghalok? Akkor
mihez kezdtek volna?

Mondja csak el, mit műveltek, amíg beteg voltam! -

acsarogta bele Sarah arcába, majd lendületet vett, és teljes erőből pofon csapta a feleségét. Sarah a
falnak tántorodott volna, ha Balfour nem markolja még mindig a haját. Gyűrűje felhasította az asszony
száját.

- Kérem, Edward… nem csináltunk semmit… -

Igyekezett nem pityeregni. A vér lecsöpögött a ruhá-

jára, vörösen lángolt a fehér pamuton.

- Hazug cafat! - rikácsolta Balfour, és ezúttal az öklével ütötte meg. A járomcsontját találta; Sarah úgy
érezte, szilánkokra törik. Elködösült szemmel bámult a férjére, aki ismét megütötte, majd Sarah
legnagyobb megdöbbenésére magához rántotta, és szájon csókolta. Nyála összekeveredett az asszony
vérével. Sarah rettenetesen szerette volna megha-rapni, de tudta, hogy ha védekezne, a férje még
jobban bántaná. Volt alkalma megtanulni a keserű leckét. Hátrazuhant a padlóra, fájdalmasan beütötte
a fejét, Balfour pedig rávetette magát, és fél kézzel felrántotta felesége szoknyáját.

-Ne csinálja ezt, Edward - súgta a tulajdon vérét nyeldekelve az asszony. Házasok, a férjének nem
szükséges vernie és megaláznia. Nem itt kell megeröszakolnia az ódon kastély kőpadlóján, de a gróf
épp ezt és épp így akarta. És ha őlordsága akart valamit, a hitvesnek szolgálnia kellett. - Ne, Edward,
kérem… - suttogta, miközben férje belefúrta magát.
Pisszenni se mert, nehogy meghallják őket. Olyan megalázó lenne, ha mások megtudnák, és különben
is, ha zajt csapna, Balfour csak még több fájdalmat okozna neki, így hát tűrt. Mintha homok lötyögött
volna a koponyájában, amikor Edward újra és újra odacsapta a padlóhoz. Végre megkapta, amit
akart, elengedte a feleségét, rázuhant, kiszorítva belőle a levegőt, majd feltápászkodott, és úgy mérte
végiga földön heverő asszonyt, mintha szemétkupac lenne.

- Most pedig szüld meg nekem azt a fiút, vagy pusztulj el! - Sarkon fordult és elvonult, otthagyva a
padlón a feleségét. Balfour rég elment, mire Sarahnak sikerült lélegzethez jutnia. Eligazgatta a
szoknyáját, és kitört belőle a zokogás. Még egy gyerek nem, az már elviselhetetlen lenne! Bár
elbújhatna.

meghalhatna békességben… akár a Concordon, boston felé! ha mégis teherbe esett, és esetleg
mindketten megélnek, ő egy szóval sem árulja el Edwardnak. Inkább meghal, mint hogy odaadja ne-ki
a gyermekét! Vagy hogy még egyszer eltűrje a fér-je érintését! Soha többé!

Megtépázva, vérben ázva, kékre vert arccal vánszorgott vissza a szobájába. Ajka felhasadt, megda-
gadt, szíve majd kiugrott, és annyira gyűlölte a fér-jét, mint még soha. Szennyes állat, könyörtelen dú-

vad! Amikor később találkoztak az előcsarnokban Balfour gonoszul elmosolyodott, és gúnyos

kegyetlenséggel meghajolt.

- Csak nem baleset, kedves? O, mily sajnálatos.

Máskor legyen óvatosabb, nehogy elessék. - Azzal elcsörtetett a felesége mellett. Sarahnak szeme sem
rebbent. Már nem voltak szavai. Se Balfourhoz, se máshoz. Neki nem kell többé férfi. Se férj, se
szerető

és remélhetőleg fiúgyerek se. Neki csak a szabadság kell.

Edward ezután békén hagyta. Megkapta, amit akart, ő legalábbis azt hitte. Korábban egyetlen brutális
közösülés is elég volt, hogy az asszony teherbe-essék; a gróf reményei szerint most is így történt.

Sarah teljes szívéből az ellenkezőjét kívánta, habár biztosat csak odakint tudhatott meg az óceánon.

Különösebb esemény és botrány nélkül vánszo-rogtak tova az utolsó napok. Eljött a szökés éjszaká-

ja; az égen magasan állt a telihold, fényesen ragyog-tak a csillagok. Sarah szeretett volna érezni
valami megkönnyebbülést, bánatot, talán nosztalgiát, mi-közben sarkában Margarettel és két kis
csomagjuk-kal leosont az istállóhoz, de nem érzett semmit. Szeretett volna búcsúlevelet írni
Havershamnek, de tudta, hogy lehetetlen. Majd ír neki az Ujvilágból.

Történetesen aznap Edward vadászni ment, és még nemjött vissza, ami némileg megkönnyítette az
éjfé-

li szökést. Fényes jókedwel vágtattak Falmouth felé, főleg Margaret, aki izgalmas kalandot remélt.

Két óra alatt kényelmesen elérték a kikötőt, anél-kül, hogy bárki útjukat állta volna. Sarah kissé aggó-
dott a zsiványok és útonállók miatt, de nem szólt Margaretnek, mert akkor dehogyis jött volna vele.

Egyébként se nyertek volna rajtuk, mert Sarah az ékszereit és kevéske pénzét belevarrta a köpenye bé-

lésébe.

Falinouthba érve Sarah visszafogta a lovakat. Né-

ma csendben léptettek a dokkhoz, ahol Sarah rögtön meglátta a Concordot. Jóval kisebb volt, mint
várta: ez a kis kétárbocos alkotmány még ahhoz sem látszott elég erősnek, hogy a Csatornán átkeljen!
De most már nem volt visszaút. Az sem érdekli, ha vízbe fúl.

Margaretnek szeme-szája elállt a hajótól. Ur-nője még mindig nem árulta el az úti célt, csupán ar-ra
figyelmeztette, hogy sokáig nem fogja látni a szü-

leit, ám a lány azt felelte, nem baj. Látta, hogy jól ka-piskált: Itáliába mennek, vagy talán
Franciaországba, bár ott most forrongások vannak. Margaret nagyon kíváncsi volt a külföldre, így
csak fél füllel figyelt úr-nője és a kapitány halk beszélgetésére. A kapitány becsületes ember volt,
pontosan visszafizette Sarahnak a hajójegy és a rengeteg pénzért elkelt rubin karkötő különbözetét.
Sarah éppen köszönetet mondott neki, amikor Margaret odajött hozzájuk.

- Mennyi ideig tart az út? - kérdezte derűsen a lányka. Sarah és a férfi összenézett, majd a kapitány
válaszolt.

- Ha szerencsénk van, hat hét, ha viharba kerü-

lünk, két hónap, de mindenképpen októberben érünk Bostonba. - Sarah magában imádkozott, hogy
semmi baj ne történjen, bár ő mindenképp menni akart. Neki már nem volt vesztenivalója, Margaret
azonban egészen elborzadt MacCormack kapitány szavaitól.

- Bostonba? Én azt hittem, Párizsba megyünk? -

hebegte rémülten. - O, én nem mehetek Bostonba, mylady! Nem bírnám… de tényleg, meghalnék…
tudom, hogy belehalnék, egy ekkorka hajóval! Ne, ké-

rem szépen! - ragadta meg zokogva Sarah kezé; -

Ne tessék parancsolni, hogy ezt tegyem… kérem küldjön vissza! - Sarah magához ölelte és sóhajtott.

Pont ettől félt. Nagyon kínos lesz egyedül utaznia, de nem volt szíve kényszeríteni a rettegő
Margaretet.

Rászólt, hogy csillapodjék, és megfogta a kezét.

- Nem kényszerítelek olyan helyre, ahová nem akarsz jönni - mondta csendesen, hogy megnyug-tassa a
hisztérikus komornát. Nem volt könnyű. -
Esküdj meg, hogy senkinek sem árulod el, hova mentem, akármit mondjanak, akármit tegyen
őlordsága! Még Mr Havershamnek se! Ígérd meg, hogy senkinek sem mondod el, hol vagyok. Mert ha
úgy gondolod, hogy nem bírod megállni, akkor velen kell jönnöd - mondta szigorúan. Margaret sírva,
he-vesen bólogatott. Sarah most már sehová sem akarta vinni, de úgy gondolta, inkább ráijeszt egy
kicsit, mintsem a lány hazamenjen és kitálaljon Edwardnak. - Most esküdj! - Fölemelte a komorna
állát. Margaret úgy tapadt hozzá, mint egy gyerek.

- Esküszöm… de mylady.. kérem, ne tessék felszállni arra a hajóra! Könyörgök! Vízbe tetszik fúlni.

- Inkább azt, mint így élni - felelte nyugodtan Sarah. Arcán még mindig sajgott a zúzódás, napokig
tartott, míg dagadt ajka lelohadt, és még mindig nem tudta, teherbe esett-e a legutóbbi erőszaktól. In-
kább tízszer körbehajózza a világot egy mosóteknő-

ben, minthogy még egyszer eltűrje Edward brutali-tását. - Megyek, Margaret. - A komornára bízta a
lovakat. Eredetileg Falmouthban akarta hagyni az állatokat, már szólt is az istállómesternek, hogy adja
el őket, de most már erre sincs szükség. - Nagyon erős légy, ha rólam kérdeznek! Csak annyit mondj,
hogy otthagytalak, és egyedül indultam Londonba! Ez le-foglalja őket egy darabig. - Szegény
Haversham.

Edward biztosan az öccsét fogja vádolni.

Havershamnek épp a tudatlansága lesz a védelme.

Egyszer jusson át az Újvilágba, Edward onnan már nem hozhatja vissza. Végül is ő nem bútor és nem
rabszolga, akit a férje megvásárolt, bár őlordsága így gondolja. Edward legföljebb nem hagy rá
semmit, és megtagadja, hogy kifizesse az adósságait. Neki nem kell semmi Balfour grófjától. Az
ékszereit is eladja, aztán él, ahogy tud. Legrosszabb esetben, ha mu-száj, lehet nevelőnő vagy
társalkodónő egy úriasz-szony mellett. Még sosem próbálta, de nem fél a munkától. Nem fél
semmitől, csak attól, hogy Edward elpusztítja; vagy ami még rosszabb, olyan szívósnak bizonyul,
hogy bírja a kínzásokat addig, amíg a férje meg nem hal. Edward ötvennégy éves, de még sokáig
elélhet. Túlságosan sokáig.

Könnyes búcsút vett Margarettől a mólón; a lány a nyakába borult, és kétségbeesett zokogással siratta
halálba menő úrnőjét. Sarah azonban rettenthetetlenül szállt föl az apró kétárbocosra, amelynek
fedélzetén még fél tucat utas tartózkodott. Pitymallatkor akartak indulni.

A korlátnál álló Sarah még akkor is integetett, amikor a hajó vitorlát bontott, és kifutott a dokkból.

Margaret könnyben úszó szemmel nézett utána.

- Sok szerencsét! - kiáltotta bele a hajnali szélbe, ám úrnője ezt már nem hallhatta. Sarah boldogan
mosolygott. Szabad volt és élt. A vitorlás lassan megfordult, és eltávolodott az angol parttól, az
asszony pedig behunyta a szemét, és hálát adott Istennek, amiért új életet adott neki.

Charlie behajtotta a könyvet, és sokáig ült mozdu-latlanul. Hajnali négy óra volt, és ő órák óta
olvasott.
Micsoda rendkívüli teremtés volt ez az asszony! Micsoda hihetetlen lelltierő kellett abban a korban;
hogy valaki ott merje hagyni a férjét, és egy apró ha-jón, egyes-egyedül, társ és barát nélkül
elinduljon Bostonba! Amennyire a naplóból megállapítható, Balfour grófné senkit sem ismert az
Ujvilágban.

Charlie el sem tudta képzelni ennek a nőnek a bátorságát vagy az életet, amelytől menekült. Azok a
borzongató történetek, amelyeket a férjéről írt.

Hogy szerette volna ismerni Sarah-t, felajánlani ne-ki a barátságát vagy ott lenni mellette a vitorláson,
amely Falrnouthból repült az Ujvilág felé!

Óvatosan összecsukta a naplót, és elgyönyörkö-

dött a drága kincsben. Mintha egy fenséges titokba nyert volna beavatást. Fölballagott a szobájába.

Hogy szerette volna látni őt! Most már sokkal többet tudott róla, tudta, ki volt, hol járt.
Legszívesebben egész éjszaka fönnmaradt volna olvasni, de tudta, hogy aludnia is kell egy kicsit.

Feküdt az ágyban, Sarah-n tűnődött, hegyezte fülét, hogy nem hallja-e, és azon mélázott, micsoda
hihetetlen szerencse, hogy meglelte a ládát. Csakugyan a szerencse műve? Talán nem is járt ott mókus
vagy patkány; Sarah akarta, hogy ő megtalálja a naplókat. Elmosolyodott. Ez azért túlzás! Még ő

hiheti, hogy Balfour grófné maga adta a kezébe az írásait. De ő kimondhatatlanul örült nekik, bárho-
gyan jutott is hozzájuk.
10. fejezet
Másnap reggel, ébredés után azt hitte, álmodta az egészet. Hideg volt, és még mindig havazott.
Charlie faxolni akart londoni ügyvédjének, néhány New York-í hívást is el kellett intéznie, de
mindennél jobban szeretett volna zuhanyozás-öltözködés után egy csésze kávé társasá-

gában leülni Sarah naplói mellé, és egész délelőtt azokat olvasni. Szinte megdelejezték az asszony
írá-

sai, Legszívesebben egy ültő helyében felhabzsolta volna valamennyit, de legalább azt, amelyiket
elkezdett.

Végül csak dolgozott egy kicsit, de aztán belevetette magát a frissen vásárolt, kényelmes karosszék-
be, és elkezdte olvasni Sarah átkelését az óceánon.

Gyereknek érezte magát, akire roppant titkot bíztak.

Majd Gladysnek is megmutatja a naplókat, de most még nem. Legyenek előbb csak az övéi. Pisszenés
sem hallatszott a házban, amikor elővette a tegnap este félbehagyott naplót, és folytatta az olvasást.

A kis Concordot öt éve építették: két árboca volt, és szögletes tatja. Négy kabinjában kellett elférnie
annak a tucatnyi embernek, akik úton voltak az Ujvilágba. Miközben lassan távolodtak Falmouthtól,
Sarah lement, hogy megnézze a kabint, amelyen Margarettel kellett volna osztoznia.

Erre bizonyosan nem számított, erre a talán száznyolcvan centiméter hosszú, százhúsz centiméter
átmérőjű lyukra. Két ösztövér matrac, két ijesztően keskeny deszkán: ez volna az ágy Mihez kezdtek
volna, ha valamelyikük testes? Nem érdemes törni rajta a fejét. Nyilván leszakadt volna a polc. Az
ágyak fölött egy-egy kötél lógott; azzal kötözték magukat a priccshez az utasok, ha vihar tombolt az
óceánon.

Az utasoknak többedmagukkal kellett szoronga-niuk, ám Sarahra, mint az egyik női utazóra a kettő

közül, ez természetesen nem vonatkozott. A másik asszony a férjével és ötéves kislányukkal utazott. A
gyereknek Hannah volt a neve, Sarah látta már a fe-délzeten. Amerikaiak voltak, az északnyugati ohiói
területről származtak, Jordanéknek hívták őket. Né-

hány hónapos látogatásra érkeztek Mrs. jordan családjához, és most hazafelé tartottak.

Rajtuk kívül csak férfiak voltak a hajón: négy kereskedő, egy patikus, aki még kapóra jöhetett, egy
lelkész, aki a nyugati vadembereket ment pásztorol-ni, és egy francia újságíró, aki rengeteget
emlegette Ben Franklin amerikai diplomatát és feltalálót, akivel, mint mondta, öt éve találkozott
Párizsban. Mikor beértek az erős hullámzásba, ahonnan már alig látszott az angol part, már majdnem
minden utas tengeribeteg volt, ám Sarah meglepően jól érezte ma-gát. A fedélzeten köszöntötte a kelő
napot, mélyen beszívta a tengeri levegőt, élvezte a szabadság ízét.

Repülni tudott volna ujjongó boldogságában. Amikor lement a fedélzet alá, összefutott Martha
Jordannel és Hannah-val, akik akkor léptek ki a kabinból. Sarah nem értette, hogy férhet el három
ember ebben a lyukban.

- Jó napot, kisasszony - köszöntötte Martha Jordan illedelmesen lesütött szemmel. Ő és a férje már
megtárgyalták ezt a különös teremtést, aki gardedám és kísérő nélkül utazik. Sarahnak, ahogy ránézett
a másik asszonyra, eszébe jutott, hogy ki kell agyalni valamilyen magyarázatot. Nagyon megnehezíti a
dolgát, főleg Bostonban, hogy Margaret nem kísérte el. Nőnek borzasztó illetlenség egyedül utazni.

- Szervusz, Hannah - mondta gyengéden, és rá-

mosolygott a kislányra. Csúnyácska, de nagyon kedves gyerek volt, szakasztott anyja, ugyanolyan
sápa-tag, mint Martha. Talán a tengeribetegségtől? -

Hogy érzed magad?

-Nem jól - bökte ki a gyerek. Az anyja akaratlanul felnézett, a két asszony pukedlizett.

- Én boldogan látom vendégül Hannah-t bármikor, ha kettesben szeretnének maradni a férjével -

mondta kedvesen Sarah. - Van még egy ágy a kabi-nomban. Nekem sajnos nincsenek gyermekeim, no-
ha boldogult férjemmel nagyon szerettünk volna. -

Óhiói Martha Jordan nyomban hegyezni kezdte a fülét.

Sarah épp ezt akarta.

- Kegyed tehát özvegy? - kérdezte látható megkönnyebbüléssel. Ez mindent megmagyaráz. Persze így
sem ártana egy szobalány vagy nőrokon, de egy özvegy, az más, így már sokkal kevésbé megbotrán-
koztató.

- Igen, nemrég özvegyültem meg. - Sarah szemérmesen lesütötte a szemét. Bár igaz lenne! Sajnos nem
az. - Az unokahúgomnak kellett volna velem jönnie - folytatta, feltételezve, hogy Martha látta a mólón
zokogó Margaretet -, de ő borzasztóan félt.

Bostonig végighisztériázta volna nekem az utat.

Egyszerűen nem volt szívem felkényszeríteru a ha-jóra, noha megígértem a szüleinek, hogy magammal
hozom. Kegyetlenség lett volna, bár így én kerültem kínos helyzetbe - tette hozzá gyászos arccal.
Martha Jordan rögtön megszánta.

- O, drágám, de borzasztó is lehet, főleg egy ilyen friss özvegynek! - És még gyerekei sincsenek
szegénykének! - Ha bármiben segíthetünk, kérem, szóljon azonnal! Talán el is látogathatna hozzánk
Ohióba! - Sarahnak ez nem állt szándékában. Ő

Bostonba akart menni.

- Igazán kedves! - hálálkodott Marthának, majd visszavonult a kabinjába. Meséje alátámasztására

nagy, fekete selyem főkötőt és fekete gyapjúruhát viselt, de nem nagyon látszott gyászolni. Épp
ellenkezőleg, ragyogott a szeme az örömtől, amikor kiértek a nyílt óceánra, és Anglia eltűnt a
látóhatár mögött.

Az első napok eseménytelenül teltek. Hoztak magukkal néhány vágni való disznót meg birkát, és a
szakács egészen kitett magáért a koszttal. Sarah azonban megjegyezte, hogy éjszakánként nagy a ri-
csaj; Seth Jordantől hallotta, hogy a legénység minden este tökrészegre issza magát rummal. Jordan
ragaszkodott hozzá, hogy a két asszony ne mozduljon ki a kabinból vacsora után.

A kereskedők leginkább a fedélzeten ácsorogtak és átdiskurálták a napot. Mindenki fényes kedvé-

ben volt, azt a kis tengeribetegséget leszámítva MacCormack kapitány elbeszélgetett minden utasával,
és nérna rajongója volt Sarah szépségének.

Walesi volt, feleséget és tíz gyereket hagyott Wight szigetén, akiket, mint szomorkásan bevallotta,
ritkán láthatott. Két éve nem járt otthon. Időnként nehezé-

re esett az összpontosítás, ha meglátta Sarah-t, amint a fedélzetről nézi a tengert, vagy csendesen
meghú-

zódva írogat a naplójába. A férfiak tüzet fogtak tőle és óráról órára hevesebben lobogtak. A kapitány
bizonyosra vette, hogy a fiatal özvegy észre sem veszi hódolóit. volt benne valami szelíd erő és
alázat, amely még vonzóbbá tette.

Majdnem egy hete voltak úton, amikor lecsapott az első vihar: Hát az megérte a pénzét. Sarah épp
aludt, amikor kitört. Az egyik tengerész becsörtetett a kabinjába, hogy odakötözze a falhoz az e célra
rendszeresített kötéllel. A mély álmából felriadt Sarah rémülten nézett rá. A matróz bűzlött a rumtól,
de a keze gyengéd volt és ügyes. Gyorsan meghúz-ta a csomókat, azzal már sietett is vissza a
fedélzetre a többiekhez. Sarah hegyezte a fülét, és hallotta, hogyan nyög és csikorog a hajócska
minden eresztéke.

Hosszú éjszaka volt, minden utas belebetegedett a folytonos emelkedésbe-zuhanásba. Sarah behunyt
szemmel imádkozott, valahányszor a reszkető

Concord alászállott egy hullámvölgybe. Két napig ki sem jöttek a kabinjukból, de Martha Jordan
például egy hét után sem jelentkezett. Sarah megkérdezte Jordantól, mi van a feleségével.

- Martha sosem volt nagyon erős - magyarázta a férfi. - Tavaly megkapta az influenzát, és majdnem
megölte. A vihar óta borzasztóan kínozza a tengeribetegség - folytatta kissé gondterhelten. Nagyon sok
dolga volt Hannah-val.

ř Délután Sarah bekopogtatott a kabinba, hogy meglátogassa Jordannét. Martha halálsápadtan fe-küdt
a priccsén, maga mellett egy vödörrel. Nem ř volt szép látvány Alighogy Sarah belépett, szegény
asszony elkezdett öklendezni.

- O, kedvesem, hadd segítsek! - kérte őszinte ag-godalommal Sarah, és tartotta a beteg fejét. Mire ř
Martha ismét szólni tudott, elmesélte, hogy nemcsak tengeribeteg, hanem állapotos is.

Sarah, mérhetetlen örömére, tegnap tudta meg, hogy ő nem az. Mázsás kő esett le a szívéről. Semmi
köze többé Edwardhoz! Most már csakugyan szabad! Ha Balfour grófjának örökösre van szüksége,
keressen magának más tenyészállatot! A karjában öklendező szegény teremtés helyzete persze egész
másért volt kétségbeejtő.

- Maradhattunk volna Angliában a családomnál, amíg meg nem születik a kicsi - nyöszörögte
Sarahnak dőlve a lehunyt szemű Martha -, de Seth úgy gondolta, inkább menjünk vissza Ohióba. -
Kitört belőle a sírás. - Bostonból az még többheti út! - És még Boston is két hónap, két hónapnyi
emelkedés-zuhanás-dülöngélés a tengeren! Ennél rosszabb ebben az állapotban el sem képzelhető.
Mennyire örült Sarah, hogy ő megmenekült ettől! Megőrült volna a tudattól, hogy Edward magzatát
hordja ma-gában.

Most inkább azon töprengett, mivel tudna segíte-ni az összetört Marthán. Átment a kabinjába a leven-
dulavízért, amelyet magával hozott a poggyászá-

ban, meg egy darab tiszta ruháért, és lemosta az állapotos asszony homlokát a hűvös, illatos vízzel.

Marthának még a gyöngéd levendulától is felfordult a gyomra. Sarah ennek ellenére megpróbálta
letörölgetni az arcát, majd hátrafésülte a haját. Kivitte a vödröt, hozott helyette egy üreset, és
megígérte, hogy szerez egy csésze teát, ha talál valakit a hajón, aki elkészítse.

- Köszönöm - suttogta rekedten a szegény asz-szony - Kegyed nem tudja elképzelni, milyen ez.

Hannah-val is egész idő alatt rosszul voltam… - De-hogyisnem tudta elképzelru Sarah. Túlságosan is
bő-

séges tapasztalatai voltak, és ettől még jobban sajnálta Marthát. Szerencsére a szakácstól kapott csé-

sze tea és pár szem kétszersült után alkonyatra a vá-

randós asszony jobban érezte magát, és nem hányt többé. Seth Jordan az irgalom angyalának nevezte
Sarah-t, és nem győzött hálálkodni. Sarah egy időrE

átvitte magához Hannah-t, és eljátszott vele. Kedves gyerek volt, de mivel nagyon vágyakozott az
anyja után, Sarah egy idő múlva visszavitte. De Martha akkor már megint hányt, és olyan rosszul volt,
hogy figyelni sem tudott a kislányra, így Ismét fel kellet vinni a gyereket a fedélzetre. A férfiak
egymás kö-

zött diskuráltak, és valamilyen szivart szívtak, amelyet egyikük hozott az Indiákról. Nagyon jó szivar
volt, és olyan édesen illatozott a tengeri levegőben, hogy Sarah is szerette volna kipróbálni, de tudta,
hogy örökre oda lenne a jó híre a férfiak szemében.

Ezután néhány nyugodt nap következett, majd is-mét kitört a vihar, és két hétig nem is láttak jó időt.

Az utasok jóformán ki se merészkedtek a kabinok-ból. Már három és fél hete hajóztak, a kapitány
becs-lése szerint megtették az út felét. Az átkelés Bostonba általában hét hét, hacsak nem kerülnek
valamely eget rázó förgetegbe. Sarah a rossz idő ellenére körbesétált néhányszor a fedélzeten: nézte a
vitorlá-

kat, figyelte a matrózokat, és azon töprengett, mit szólhatott Edward az eltűnéséhez. Vajon kitalálta
már, hová ment a felesége? Sikerült-e kiszedni Margaretből, vagy a lány állta a szavát? De őlordsá-

ga most már úgysem tehet semmit. Nem hurcolhat-ja haza. Legföljebb gyűlölheti, de azelőtt is
gyűlölte, úgyhogy mit számít?

Valamelyik reggelen csatlakozott hozzá egy másik merész utazó: Ábrahám Levitt, az egyik kereskedő.

Vannak rokonai Bostonban? - érdeklődött. Levitt gazdag ember volt, aki kereskedelmen szerzett
hatalmas vagyont, az a fajta, amellyel Sarah még sohasem találkozott, és most örömmel használta ki az
alkalmat, hogy faggathatja utazásairól, ügyleteiről, ka-landjairól a Távol-Keleten meg Nyugat-
Indiában.

Levittre mély benyomást tettek Mrs. Ferguson kér-dései. Asszonyban ritkaság az ilyen. De Sarah a
töb-bi utastársat is megostromolta, hogy minél többet megtudjon Bostonról, a tőle keletre és nyugatra
eső

telepekről, a connecticuti és massachusettsi indiá-

nokról, erődökről, emberekről. Olvasott egy Deerfield nevű kies helyről, ahol gyönyörű vízesé-

sek meg indiánok vannak, és ez fölkeltette a kíváncsiságát. - Látogatóba megy? - kérdezte Levitt, mi-
után megtudta, hogy Sarahnak egyetlen rokona sem él Bostonban.

- Azt tervezem, hogy maj d veszek egy tanyát - felelte az asszony, és merengve nézte a tengert. Levitt
megbotránkozott.

- Azt nem teheti! Nem vásárolhat tanyát csak úgy.

Magányos asszonyra csőstül szakadnak a bajok. Hát hogy akarja vezetni a gazdaságot? Az indiánok
meg, ahogy meglátnák, rögtön elrabolnák! - Amit legszí-

vesebben Levitt is megtett volna, ám MacCormack, más kapitányokkal ellentétben, szigorúan őrködött
a fedélzet erkölcsein, és atyaian gyámkodott Sarah felett, a férfiak nagy bánatára. Olyan gyönyörű
volt, hogy mágnesként vonzotta őket, amit egyedül ő

nem vett észre.

- Nem gondolom; hogy az indiánok elrabolnának -nevetett az asszony. Levitt megnyerő ember volt; a
harmincas évei elején járt, otthon feleség várta Con-necticutban. Ragyogóan keresett gyümölcsöző
vállalkozásán, Sarah pedig, noha tudta, hogy ez nem úrias foglalkozás, csodálta érte. De Amerika, az
egy más világ, amely egy napon remélhetőleg az Ábrahám Levitteket is megjutalmazza teljesítmé-
nyükért. Ezt meg is mondta neki, amikor vacsora előtt a korlátnál diskuráltak.

- Maga remek fehérnép, Mrs. Ferguson. Ezt már szeretem! - dicsérte darabos őszinteséggel a kalmár.

Az első tiszt jelentette, hogy tálalva van, és Ábrahám Levitt asztalhoz vezette Sarah-t.

Seth és Hannah jordan már asztalnál ültek.

Martha hetek óta nem vacsorázott. Most már ki mozdult a kabinból. Nagyon elesett volt, ijesztőEn
lefogyott, de még a patikus sem tudta, mivel lehetne gyógyítani. Orvosszerei, akárcsak Sarah-éi,
hatásta-lannak bízonyultak.

A vacsora kellemesen élénk hangulatban zajlott, mint rendesen: az emberek mesékkel, regékkel, sőt
még kísértethistóriákkal is szórakoztatták egymást.

Abban mind egyefértettek, hogy Sarah mesél a legszínesebben, akár felnőttnek, akár gyereknek.

Hannah-t is ő altatta el akkor este, hogy az apja fent maradhasson a fedélzeten a férfiakkal. Martha
mé-

lyen aludt a kabinban. Hetek óta hányt, szemláto-mást fogyott. Sarah úgy vélte, az asszonyokkal így
szokott lenni, a kapitány legalábbis ezt mondta. Tengeribetegségbe még senki sem halt bele. Ám az
éjszakai vihar után kételkednie kellett benne.

Utólag MacCormack kapitány bevallotta, hogy ritkán élt át ehhez fogható szörnyű vihart. Három napig
tartott, a matrózok az árbochoz kötözték magukat, az utasok a priccshez, de két tengerészt így is
elsodort a fedélzetről a hullám, amikor megpróbál-ták menteni az egyik elszakadt vitorlát. Elszabadult
felszerelések úszkáltak a fedélzeten. A hajó akkora csattanással zuhant alá egy-egy hullámtoronynál,
mintha sziklára futott volna. Minden eresztéke remegett, és most még Sarah is attól félt, hogy a brigt
aprófává esik szét. Azon sírdogált a kabinjában, hogy vajon szaván fogják-e. Inkább a tengerbe fúlás,
mint Edward? Ha igen, akkor sem bánja.

A negyedik napon előbújt a nap, és a tenger is csi-tult, noha még mindig erős maradt a hullámzás. Az
utasok meglehetősen rozzant állapotban szállingóztak elő kabinjaikból, kivéve Ábrahám Levittet, aki
mint mondta, rondább viharokat is látott már kele-ten, s rémtörténetekkel ijesztgette sápadt és maródi
utastársait. Feljött Seth és Hannah; Jordan rendkívül zaklatottnak látszott, és rögtön Sarah-t kereste.

- Martha beteg - mondta feldúltan. - Nincs magá-

nál… Napok óta egy korty vizet sem ivott, képtelen vagyok belediktálni.

- Pedig meg kell próbálnia - aggodalmaskodott Sarah. Hallott már nőkről, akik belehaltak a kiszára-
dásba.

A patikus a fejét csóválta. - Eret kellene vágnia rajta. Elég baj, hogy nincs orvos a fedélzeten, aki
megcsinálhatná.
- Megleszünk érvágás nélkül - mondta határozottan Sarah, és lement az utastérbe, hogy megnéz-ze
egyetlen útitársnőjét. Martha rettenetes állapotban volt: a bőre szürke, a szeme besüppedt. Magá-

ban motyogott. - Martha! - szólította szelíden Sarah, de a betegen nem látszott, hogy hallaná. - Össze
kell szednie magát! Próbáljon inni egy kis vizet… - Megkísérelte belekanalazni a szájába, ám a víz
haszonta-lanul folyt végig a beteg asszony arcán és állán.

Sarah órákig ült mellette, győzködte, hogy igyék, de Martha meg sem ismerte. Önkívületben volt, és
egyetlen cseppet sem ivott, hiába erőlködött Sarah.

Jordan késő este jött le a kabinba, karján a félig al-vó Hannah-val. Letette közös priccsükre a
gyermeket, aki azonnal álomba szenderedett. Sarah és a férj kétségbeesetten sürögtek a beteg asszony
körül, de reggelre be kellett látniuk, hogy nem tudják megál-litani az elkerülhetetlent. Martha négy
hónapos terhes volt, és olyan szívfájdítóan sovány, hogy ha a szervezete tudott volna is küzdeni
magáért, a mag-zatot akkor is elveszítette volna. Talán már meg is halt a gyermek, bár ezt nem
tudhatták biztosan.

Ahogy fölkelt a nap, Martha kinyitotta a szemét, és békésen rámosolygott a férjére:

- Köszönöm, Seth - mondta szelíden. Jordan ma-gához ölelte, Martha egyet sóhajtott, azzal meghalt.

Sarah csak akkor volt szomorúbb, amikor a kicsinye-it vesztette el. Valamivel később fölébredt
Hannah, és ránézett az anyjára. Sarah addigra megfésülte az elhunytat, és a saját fátyolszövet sálját
kötötte a nyakába. Martha egészen megszépült a halálban.

- Jobban van édesanya? - reménykedett a kislány.

Martha olyan volt, mintha aludna.

- Nem, drágám - mondta könnybe lábadt szemmel Sarah. Nem akarta zavarni a gyászukat, Seth kö-

nyörgött neki, hogy maradjon. - Nincs jobban.

Várta, hogy Seth mondjon valamit, de Jordan csak nézett rá könnyes rimánkodással. - Édesanya fent
van az égben. Nézd, hogy mosolyog… ő már angyal… - Akárcsak az ő kicsikéi… Siratta ezt az alig
ismert asszonyt, aki sohasem láthatja nővé érni a lányát. Sohasem fog visszatérni Ohióba.

- Meghalt? - kérdezte Hannah, előbb Sarahra, majd az apjára meresztve tágra nyitott szemét. A
felnőttek bólintottak. A kislány zokogni kezdett. Sarah felöltöztette, és kivitte a fedélzetre. Seth a
kapitány-nyal akart beszélni, hogy mitévők legyenek Marthá-

val. MacCormack azt javasolta, egyelőre hozzák át az ő kabinjába, majd délben temessék a tengerbe.

Ez az egyetlen megoldás. Seth azonban iszonyodott a gondolattól. Martha mindig azt szerette volna, ha
a tanyájukon temetnék el, vagy Angliában, a családi sírba.

- Nem tehetünk mást - mondta nyersen a kapitány - Lehetetlen itt tartogatni a fedélzeten, amíg
megérkezünk Bostonba. Képtelenség. Itt kell elte-metnünk. - Ritka volt az olyan utazás, ahol ne kellett
volna temetni: vagy egy utast, vagy egy tengerészt.

Mindig előfordult baleset vagy betegség. Hosszú utakon számítani kell az ilyesmire; ennek ellenére
mindenkit megrendített a halál.

Két matróz átvitte Martha tetemét a kapitány kabinjába, beburkolták a szemfedőnek használt pony-
vába, majd súlyokat erősítettek rá. Délben kihozták a fedélzetre, és lefektették a hajó közepén egy
palló-

ra. Előbb a kapitány mondott imát, majd a lelkész olvasott föl a zsoltárokból; dicsérte Marthát, hogy
milyen jó asszony volt, bár egyikük sem ismerte köze-lebbről. A matrózok lassan megdöntötték a
pallót, a halott alásiklott a gyorsan suhanó vitorlásról a tengerbe, a súlyok szempillantás alatt lehúzták
a mély-be. Szegény kis Hannah jajgatva siratta az anyját, órákig zokogott Sarah karjában. Sethen,
amikor át-jött köszönetet mondani, ugyancsak látszott, hogy sírás kerülgeti. Nyomorúságos nap volt,
Sarah ledőlt apriccsére, mert fájt a feje, de Seth jordan érkeztére nyomban fölkelt. Mérhetetlenül
sajnálta a férfit, és már csak abban reménykedett, az özvegy és az árva érdekében, hogy minél előbb
befutnak Bostonba.

Ideje volt, már öt és fél hete utaztak. Jövő héten vagy talán tíz nap múlva remélhetőleg feltűnik Boston
a szemhatáron.

-Ha akar, velünk jöhet Ohióba - mondta félszegen jordan. Sarah-t meghatotta az invitálás.
Megkedvelte az utóbbi hetekben a családot, főleg Hannah-t. - Nagyon nehéz lesz most nekem
řHannah-val. - Vajon visszamennek-e Anglíába Martha családjához? tűnődött Sarah. Ők segíthetnének
rajtuk. De jordanék bizonyosan félnének még egyszer átkelni az Atlantí-óceánon.

- Inkább maradok Massachusettsben. De önök meglátogathatnak, ha majd lesz egy tanyám -

mondta mosolyogva. Ha majd sikerül eladnia az ékszereit. Bostonban csak lesz valaki, aki jó pénzt ad
értük.

- Ohióban több földet kap kevesebb pénzért. - De Sarah tudta, hogy ott az élet is keményebb, az indiá-

nok is harciasabbak. - Talán majd elnézhetne hozzánk - reménykedett jordan. Sarah bólintott, és
felajánlotta, hogy hagyja nála Hannah-t aznap éjszaká-

ra, ám Jordan elhárította, mondván, hogy a gyermek mellett akar lenni.

A következő héten a kislány valósággal csüggött Sarah-n, akinek majd megszakadt a szíve ennyi
ragaszkodástól. Seth napról napra feldúltabbnak látszott, és végül egy este sort kerített rá, hogy
beszélhessen Sarah-val. Már hetedik hete hajóztak. Jordan otthagyta az alvó Hannah-t, aki anyja
halála óta vi-gasztalhatatlanul bújt Mrs. Fergusonhoz, és bekopogtatott Sarah kabinjába.

- Nem tudom, mit fog szólni hozzá kezdte fe-szengve, és körbehordozta tekintetét az apró kabinban,
majd visszatért a kék selyempongyolás Sarah-hoz. - Biztos különösen hangzik, de én sokat
gondolkoztam rajta Martha halála óta. - Kezdett belega-balyodni a mondanivalójába, Sarah pedig
kezdett aggodalmaskodni. Már sejtette, mit fog hallani. Szerette volna elejét venni, de nem tudta,
hogyan.

Szóval ugyanabban a cipőben járunk… mármint ugye, Martha meg a kegyed férje is… Tehát kegyed is
tudja, milyen ez… illetve nem is, mert nekem itt van Hannah… szóval nem bírom ezt egyedül… -
Köny-nyek szöktek a szemébe. - Nem tudom, mihez kezdjek Martha nélkül! Tudom, nem ez a módja…
Meg ékesebben is szokták kérni… nézze, Sarah, lenne a feleségem, és eljönne velünk Ohióba? -
Martha tíz napja halt meg. Sarah-ba belészakadt a szó. Kimondhatatlanul sajnálta ezt az embert, de
nem any-nyira, hogy feleségül menjen hozzá, már ha egyáltalán megtehette volna. Jordannek egy lány
kell, aki dolgozik rá, vagy egy asszony, aki boldogan lesz a felesége, talán egy otthoni ismerős, egy
özvegy, olyan, amilyennek Balfour grófné adja ki magát, Ő

szóba sem jöhet. Szelíd megbotránkozással csóválta a fejét.

- Nem tehetem, Seth! - mondta határozottan.

- Dehogynem teheti. Hannah szereti magát, még jobban, mint engem. Idővel megszoknánk egymást,
nem kérnék én sokat, legalábbis elsőre nem… Tudom, hogy hirtelen volt, de… hamarosan befutunk
Bostonba. Meg kellett kérdeznem. - Reszkető ujjakkal nyúlt az asszony keze után. Sarah sziklaszilárd
volt. Nem vezetheti félre ezt az embert.

- Több okból is lehetetlen. Igazán nagyon meg-tisztel, de nem tehetem. - A férfi látta a szemén, hogy
komolyan beszél. Nem akarta férjének Seth Jordant, pedig jó ember, Hannah pedig szeretni való
gyermek. A saját életét akarta élni. Ezért jött, és nincs, amiért változtatna az elhatározásán. Mellesleg
még mindig van egy férje, aki, sajnos, harsogó egészségnek örvend valahol Angliában.

-Ne haragudjon… nem kellett volna kérdeznem… csak arra gondoltam, hogy mivel kegyed is özvegy..
- Elvörösödött, és hirtelen nagyon sürgős lett kívül kerülnie az ajtón.

- Semmi baj, Seth! - nyugtatta Sarah. - Megértem magát. - Rámosolygott, becsukta az ajtót, majd só-

hajtva lesüllyedt a priccsre. Ideje, hogy megérkezze-nek Bostonba. Túl rég vannak már a hajón.
11. fejezet
végül pontosan hét hétig és négy napig tartott az átkelés. A kapitány azt mondta, hogy rövidebb idő
alatt is meg tudta volna csinálni, ha nincs ennyi vihar, amelyek óvatosságra kényszerí-

tették. Ám az utazás minden kényelmetlensége feledésbe merült a partvonal láttán. Az utasok boldog
kurjongatással rohantak föl a fedélzetre. Majdnem két hónapja múlt, hogy elhagyták Angliát. 1789. ok-
tóber huszonnyolcadik napja volt. Boston csípős napfényes idővel várta őket.

Az utasok kiszálltak a hosszú mólóra. Kissé bizonytalanul dülöngéltek a szilárd talajon, izgatottan
kacarásztak, beszélgettek. A kikötőben pezsgett az élet. Voltak ott telepesek és katonák a helyőrségből,
kereskedők százszámra; állatokat tereltek, hajóról le hajóra fel; szekerekre rakodtak, fogatok hozták-
vitték az utasokat. MacCormack kapitány a gondjaiba vette Sarah-t, segített lehozni a holmiját, és
bérelt neki egy kocsit, hogy vigye el a kapitány által ajánlott fogadóba.

Sorra siettek el az utasok, ki a delizsánszhoz, ki lovat bérelni, ki a közeli fogadókba, ki egyszerűen

ha-za, de azért Ábrahám Levitt, a patikus és a nyugatra induló lelkész nem mulasztott el istenhozzádot
mondani Sarahnak, sőt még a tengerészek is odajöttek hozzá kezet rázni. Aztán szegény kicsi Hannah
fogta át a térdét, és könyörgött, hogy ne hagyja el őket, de Sarah megmagyarázta, hogy mu-száj,
viszont megígérte, hogy majd ír. Errefelé ugyan lassan jár a posta, de azért megpróbálja.

Megcsókolta, magához szorította a gyermeket, majd kezet nyújtott a kissé restelkedő Sethnek.

- Vigyázzanak magukra - mondta azon a szelíd hangján, amelyet Seth úgy megszeretett.

- Maga is, Sarah. Nehogy valami bolondot csináljon… aztán óvatosan azzal a tanyával. Csak olyat
vegyen, ami közel van a városhoz.

- Olyat veszek - hazudta az asszony Neki épp ez kellett, az új föld önállóságának mámora. Hogy ő vá-

rosi házat vegyen, vagy megbújjon az erődben, esetleg a helyőrség árnyékában? Olyan helyre van
szük-sége, ahol zavartalanul járhat-kelhet, és élvezheti a szabadságot.

Beült a fogatba, amelyet MacCormack kapitány bérelt neki, és elvitette magát özvegy Ingersollné
fogadójához, a Court és a Tremont utca sarkán. Nem foglaltatott szobát, nem ismert senkit, nem voltak
tervei, ennek ellenére félelem nélkül integetett az utastársaknak. A kocsi lassan döcögött felfelé a
State utcán, és Sarah érezte, hogy nem lesz semmi baj.

Charlie elolvasta az utolsó sort, és eltöprengett.

Milyen meghatóan bátor volt ez az asszony! Nem félt semmitől. Elviselte a kínok kínját, és azt sem
bánta, ha még többet kell szenvednie. Mindig mert kockáztatni. Charlie már attól is megrémült, ha
csak rágondolt arra az atlanti átkelésre. Ő ugyan nem élte volna túl. A napló izgalmasabb volt minden
regénynél, amit valaha olvasott, főleg azért, mert igaz volt.

Felállt, nyújtózkodott, letette a naplót. Mostanára megszokta Sarah írását, olyan játszva olvasta, akár
a sajátját. Az órájára pillantott. Csuda, hogy elszaladt az idő! Be akart nézni Gladys Parkerhez, és
vissza akarta vinni a helytörténeti társasághoz a múlt héten kölcsönzött könyveket. Vajon ott lesz-e
Francesca?

Ivott egy csésze teát Gladysszel. Alig fért benne a szó, annyira szeretett volna eldicsekedni, mit talált
a padláson. De előbb végigolvassa az összeset, majd csak aztán osztozik rajtuk. Ez még Gladysre is
érvé-

nyes. Mintha Sarah így csak az övé lenne egy darabig. Furcsa felismerés volt, hogy teljesen
megbűvöl-te egy nő, aki rég halott, ám papírra vetett szavai-nak, kalandjainak, érzéseinek fényében
élőbbnek tűnik minden valóságos asszonynál.

Megbeszélték, mi történt a faluban. Gladys mindig bővében volt a híreknek. Egyik barátnője szívro-
hamot kapott tegnap délután. Párizsból írt egy régi ismerőse. Franciaországról Charlie-nak eszébe
jutott, hogy rákérdezzen Francescára. Gladys látta egyszer kétszer: Az egész falunak az a véleménye,
hogy nagyon helyes, de magának való. Senki sem ismeri igazán. Gladysnek fogalma sem volt róla,
miért jött ide. - Pedig csinos teremtés - mondta mértéktar-tó elismeréssel. Charlie egyetértett, bár
szeretett volna ennél többet tudni Francescáról. Érdekes nő, a kislány pedig egyszerűen elragadó!

Fél ötkor jött el Gladystől, de a helytörténeti társaság már bezárt. Ott állt, kezében a könyvekkel, és
nem tudta hol hagyni őket. Fontolgatta, hogy leteszi a legfelső lépcsőfokra, de félt, hogy ellopják,
vagy megrongálja őket az esetleges havazás. Így visszatet-te a két kötetet a kocsijába, és úgy döntött,
holnap vagy holnapután ismét próbálkozik.

Hazafelé menet beugrott a bevásárlóközpont fű-

szer-csemegéjébe. Épp gabonapelyhet vett volna, amikor fölnézett, és meglátta Francescát, amiről
eszébe jutott a Gladysszel folytatott beszélgetés. A nő pillanatnyi tétovázás után elmosolyodott, majd
kurta kis biccentéssel és valahogy félős elővigyázattal köszönt is neki.

- Épp most hiányoltam - vetefte oda hanyagul a férfi, és beleejtette a pelyhet a kosarába. Francesca
egyedül volt, a kislány sehol. - Próbáltam visszavin-ni a könyveket. Pár nap múlva majd behozom.

A nő bólintott. Már komoly volt megint, de némileg élőbbnek tűnt a szeme, mint legutóbb. Mintha
hiányzott volna belőle az a rémület, amellyel Charlie szilveszteri meghívását fogadta. Ugyan mi
okozhatta a változást?

Annyi történt, hogy Francesca sokat töprengett, és be kellett látnia, hogy goromba volt ezzel az
emberrel, Nem akart barátkozni, de azt el kellett ismernie, hogy a férfi nagyon kedves volt Monique-
hoz. Semmi oka bujkálni előle. Kifogástalanul tisztességes embernek látszik, és ha kereste Monique
kedvét, nyilvánvalóan azért tette, mert jószívű.

- Hogy telt a szilveszter? - kérdezte, és iparkodott, hogy ne remegjen a hangja.

- Jól - felelte Charlie, azzal a széles mosollyal, amit a legtöbb nő szeretett. Francesca úgy tett, mintha
nem venné észre. - Lefeküdtem aludni, és másnap hazajöttem. Nagyon lefoglalt az utóbbi napokban…
a berendezkedés. - És Sarah naplója. De egyelőre nem veri nagydobra. Sarah az ő titka.

-Talált valami újat Sarah-ról és Francois-ról? -

kérdezte mintegy mellesleg Francesca. Meglepődött, amikor a férfi összerezzent.

- Most… szóval… izé… nem. - Úgy hangzott, mintha bűnös titkot rejtegetne. Sietve elterelte magáról
a figyelmet. - Monique-tól hallom, hogy ír. - Arra szá-

mított, hogy az asszony kényelmetlennek találja a kérdést és begubózik. Ugyancsak csodállcozott,

amikor Francesca pillantása átmelegedett.

- Csak a helyi indián törzsekről. Róluk szól a disz-szertációm. De már gondoltam rá, hogy átdolgozom
könywé, ha elég anyag lesz hozzá, mert ez így elég száraz. - Nem úgy, mint Sarah naplója. Vajon mit
szólna hozzá Francesca?

- Hogy van Monique? - kérdezte. Kezdett kifogy-ni a témából. Érezte, hogy a nő egyfolytában
szemmel tartja, úgy próbálja eldönteni, barát-e vagy ellenség. De szomorú lehet így félni az élettől!
Meny-nyire más, mint a rettenthetetlen Sarah! Őt bezzeg semmi sem tarthatta vissza, még Edward
vadállati kegyetlensége sem, bár igaz, jó időbe telt, hogy megszökjék a férjétől. Nyolc évet várt,
ahelyett, hogy az első ütés után faképnél hagyta volna, de végül csak megtette, hála Istennek! Mikor
találkozik már Francois-val?

- Jól - felelte Francesca. - Megint el akar menni sí-

elni. - Charlie már csaknem kibökte, hogy majd ő el-viszi a kislányt, de tudta, hogy nem szabad.
Francesca legott elszaladna. Rendkívül óvatosan kell bánnia ezzel a nővel, úgy kell tennie, mintha
nem érdekelnék a reakciói. Maga sem értette, miért tartja olyan fontosnak, hogy ne riassza el. Biztos
azért, mert szereti a gyerekét. De van itt más is. A kihívás vonzaná?

- Milyen nagyszerűen síel az a kislány! - mondta elismerően. Francesca elmosolyodott, és újabb né-

hány fokot melegedett a tekintete. Mintha szólni is akart volna, miközben együtt indultak a kasszához,
aztán meggondolta magát. Charlie elhatározta, hogy szarván fogja a bikát. Lássuk, rá tudja-e
kényszeríteni az asszonyt, hogy megnyíljon. - Mit akart mondani az előbb?

- Én… én csak azt, hogy ne haragudjék, amiért akkor olyan neveletlenül viselkedtem Charlemon-
ban… az ebéd miatt, de nem akarom, hogy Monique idegenekhez csapódjon, vagy másokkal
fizettessen ki dolgokat, hogy aztán esetleg lekötelezve érezze magát, olyan módon, amit ő még nem ért.

- Tudom - mondta csendesen Charlie. Látta Francesca szemében, hogy máris húzódna vissza, mégsem
teszi. Mint egy bájos fiatal szarvasünő, amelyet előcsalogattak erdei menedékéből, és most szobor
mereven figyel minden hangra. - Megértem. - Francesca elkapta a tekintetét. Miféle szörnyűség
történhetett vele? Mennyivel lehetett rosszabb annál, amit Sarah átvészelt? Annál, amit Carole meg
Simon mű-

veltek ővele? - Nagy felelősség szülőnek lenni, mondta Charlie a sorban állva. Azt üzente vele, hogy
ő tiszteletben tartja Francesca álláspontját. Mást szeretett volna mondani, bár nem hitte, hogy lesz
alkalma. Francesca volt itt az egyetlen nőismerőse, aki korban közel állt hozzá. Gladys hetvenéves,
Monique nyolc, Sarah történelem. Francesca az egyetlen igazi, élő asszony; ha nem próbál legalább
néha szóba elegyedni vele, a végén azt is elfelejti, hogy kell beszélni a nőkkel. Fura ok a közeledésre,
ez logikus, gondolta Charlie. Még jobb lenne, ha ilyen sebzett, sérült ember össze is tudna barátkozni,
bár ez túl nagy igény Francescával szemben. Egyikük sem tudta, mi történt a másikkal, hacsak azt nem
szá-

mítjuk, amit Monique elhullatott párizsi életükről.

Nem szólt többet, segített föltenni az asszony kosarát a pultra. Francesca hamburgert, steaket, csirkét,
mélyhűtött pizzát, jégkrémet, pillecukrot, há-

romféle süteményt, rengeteg gyümölcsöt-zöldséget és egy hatalmas doboz tejet vásárolt. Nyilván ezek
Monique kedvencei.

Charlie kosarában nem volt más, mint dobozolt szódás whisky, jégkrém és gabonapehely. Igazi agg-
legénykoszt. Francesca elmosolyodott.

- Nem valami egészséges menü, Mr Waterston! -

A férfit meglepte, hogy Francesca emlékszik a családnevére. Azt hitte, oda se figyelt.

- Többnyire házon kívül eszem. - Legalábbis Londonban és New Yorkban. Francesca elcsodálkozott.

- Ugyan hol? - kérdezte halkan nevetve. Igaz Deerfieldben nagyon kellemes éttermek voltak, de
többnyire zárva tartottak telente, és az itteniek csak különleges alkalmakkor dugták ki az orrukat ott-
honról, mert nagyon hideg volt.

- Azt hiszem, megint rá kell szánnom magam a fő-

zésre - tűnődött Charlie. - Holnap még visszajövök ellátmányért. - Egészen fiús lett az arca, ahogy
elmosolyodott. Segített kicipelni a vásárolt holmit Francesca kocsijához. Három nehéz szatyorral mi
sem természetesebb, az asszonyt azonban már ez is feszé-

lyezte. Charlie betette a csomagokat a hátsó ülésre, és becsapta az ajtót. - Azt üzenem Monique-nak,
hogy szia. - Nem kérdezte, látják-e még egymást, nem ígérte, hogy majd beugrik, nem mondta, hogy
telefonál. Francesca gyanakvó mosollyal ült a kormánynál, de most mintha nem lett volna olyan riadt.

Charlie pedig, miközben visszaballagott a saját kocsijához, akaratlanul arra gondolt: ugyan mivel
lehetne kiolvasztani ezt a nőt a jégből?
12. fejezet
kinézett az ablakon, és látta, hogy megint havazik. Ma már nem is tettette, hogy dolgoznia kell. Nem
akart mást, mint belemerülni Sarah naplóiba és megtudni, mi történt vele azután, hogy leszállt
Bostonban a hajóról.

Kezében a bőrkötésű kis könyvvel mégis elálldogált egy darabig az ablaknál, és Francescára gondolt.

Miféle asszony ez? Mi hozta vissza Franciaország-ból, miért éppen Shelburne-be jött? Elég sajátos
hely egy kifinomultabb élethez szokott nőnek. Vajon lesznek-e annyira jó ismerősök, hogy egyszer
megkérdezhesse tőle? Aztán kiverte a fejéböl Francescát, leült egyetlen kényelmes karszékébe,
belemerült Sarah gyöngybetűibe, és nem egészen egy perc múl-va megszűnt számára a külvilág:

Bostoni tartózkodása alatt Sarah az Ingersoll-féle fogadóban szállt meg, a Court és a Tremont utca
sarkán. MacCormack kapitány tanácsára választotta a jókora, kényelmes, háromemeletes épületet.
Egy he-te maga George Washington lakott benne, és neki nagyon tetszett.

Mrs. Ingersoll és házvezetőnője ugyancsak meglepődtek, amikor megpíllantották az összesen két cso-
maggal és női kísérő nélkül érkező vendéget. Sarah elmagyarázta, hogy özvegy, most érkezett Angliá-

ból, egyedül, mert az unokahúga az utolsó pillanatban megbetegedett, ezért nem tarthatott vele. Törté-

nete nyomban elnyerte Ingersollné rokonszenvét, aki utasította házvezetőnőjét, hogy mutassa meg a
jövevénynek a lakosztályát.

Szép, tágas lakosztály volt, a nappali nehéz, vörös rokáttal, a mellette levő hálószoba halványszürke
atlasszal kárpitozva. A napfényes helyiség a Scollay térre nyílt, az ablakból látni lehetett a távoli
kikötőt.

Akkoriban Boston pezsgett az élettől. Sarah szeretett sétálni, amikor nézegethette az üzleteket, és
hallgat-hatta az embereket. Gyakori volt az ír meg a brit kiejtés. Sokan érkeztek Európából: katonák,
kereskedők, munkások. Sarah, egyszerű ruháján is átsugár-zó előkelőségével, ritkaságszámba ment
közöttük.

Még mindig ugyanazt a köntöst viselte, amelyet a hajóútra vásárolt, és a meglehetősen viharvert főkö-

tőt. Néhány napi tájékozódás után megkérte Ingersollnét, javasoljon neki néhány üzletet. Meleg
holmikat kellett csináltatnia, mert már csípős hideg volt, azonkívül nem volt más elegáns ruhája a
köpe-nyén kívül, amelynek bélésébe az ékszereit rejtette.

Az Union utca egyik kis szabóműhelyében talált di-vatképeket, amelyeket tavaly hozott Franciaország-
ból az egyik kuncsaft. Ez olyan roppant előkelő

hölgy volt, hogy a legtöbb ruháját Európában csináltatta; viszont, mivel volt öt lánya is, le kellett
másol-tatnia a modelleket. Sarahnak tetszettek a másolatok. Fél tucat ruhát rendelt, és a szabó ajánlott
neki egy kalapost, aki meg tudja csinálni a ruhákhoz illő
fejfedőket.

A ruhák, amelyeket Sarah Bostonban látott, többnyire egyszerűbbek voltak azoknál, amelyeket
Angliában viselt, és sokkal, de sokkal csúnyábbak a francia toaletteknél. Sarah francia ismerősei
roppant sikkesek voltak. Bár amióta négy hónapja elkezdődtek a zavargások, a franciáknak is
fontosabb gond-jaik voltak az öltözködésnél. De neki most nem divatos kreációkra, hanem komoly,
praktikus, józan és özvegyi állapotához illően méltóságteljes ruhákra volt szüksége. Ennek érdekében
majdnem kizáró-

lag fekete és kissé zord modelleket rendelt, ám volt egy szép bársonyruha, amelynek nem tudott ellen-

állni. Sötétkék bársonyból csináltatta, amely majdnem olyan árnyalatú volt, mint a szeme. Bár nem
tudta, hol viselhetné, mert egyelőre senkit sem ismert. De majd csak találkozik emberekkel, talán
meghívják bálba és összejövetelekre, és ott nem akar úgy megjelenni, mint egy vénasszony. Így hát
megengedte magának a kék bársonyt. A szabó meg-

ígérte, hogy egy-két hét alatt elkészül az egész ru-határ; csupán a bonyolultabb szabású kék bársony
kerül egy hónapba.

A szabó után a bank következett. Itt is elmagyaráz-ta, hogy özvegy, most érkezett Angliából, nincsenek
ismerősei, majd halkan hozzátette, hogy alkalmasint szeretne vásárolni egy tanyát Bostonon kívül.

- És hogyan vezetné, Mrs. Ferguson? - kérdezte Angus Blake, a bankár: - A tanyasi gazdálkodás ne-
héz dolog, főleg egy magányos asszonynak.

- Tisztában vagyok vele, uram - felelte higgadtan Sarah. - Fogadnék béreseket. Ha meglesz a föld,
meglesz a segítség is. - Blake erős helytelenítéssel nézett ki a pápaszeme mögül, és azt mondta, hogy
ő

inkább a várost ajánlaná. Vannak itt igazán szép há-

zak, kellemes környezetben; egészen biztos, hogy Mrs. Ferguson rövidesen számos barátra tenne szert.

Azt nem fűzte hozzá, hogy ilyen szép, fiatal teremtés úgysem sokáig marad férj nélkül, akkor meg
minek tanyát vásárolni? Micsoda badar ötlet!

- Én nem hamarkodnám el, Mrs. Ferguson. Mi-előtt döntene, ismerkedjék meg Bostonnal.

Mr Blake valóságos kampányt indított, hogy ügyfele otthon érezze magát a városban, és számos más
ügyfelével összeismertette a bájos, finom modorú özvegyet. Mrs. Blake-nek az volt a véleménye,
hogy Sarah Ferguson arca mögött titkok rejlenek.

- Nagyon sajátságos teremtés! - állapította meg, amikor férje bemutatta neki az új ügyfelet. Belinda
Blake, aki kora szerint anyja lehetett volna Sarahnak, még sohasem találkozott Mrs. Fergusonhoz
foghatóan erős, intelligens asszonnyal. Beleborzon-gott, ha csak elképzelte azt az átkelést a
Concorddal.
Egyetértett a férjével, hogy oktalan ötlet tanyát vásá-

rolni. - A városban kellene maradnia! - csatlakozott Mr Blake-hez a meggyőzésben. Ám Sarah csak

mosolygott.

Blake-ék maguk mutatták be a barátaiknak, és Sarah rövid idő múlva több meghívást kapott vacsorára
és teára. Nagyon megfontolta, hová menjen, és tartózkodó volt a barátkozásban. Mindig attól félt,
hogy felismeri valaki, aki Angliából jött. Edwarddal nemigen jártak Londonba vagy vendégségbe, ám
szökésének akkor is híre mehetett. Talán még az új-ságok is megírták. Innen nem tudhatta. Fontolgatta,
hogy Havershamtől kér tájékoztatást, de aztán nem nerte kockáztatni. Így részt vett egy-két vacsorán,
és lassacskán szert tett barátokra.

A kedves Angus megismertette egy diszkrét ékszerésszel is, akinek szeme-szája elállt, amikor Sarah
szétrakosgatta az asztalon fél tucat pompás ékszerét.

Volt még néhány kisebb darabja is, amelyektől egyelőre nem bírt megválni, de a nagyobbakat
mindenképpen pénzzé akarta tenni, főleg a gyönyörű gyé-

mántos nyakláncot, amely valahogy elkerülte Edward figyelmét, amikor elkótyavetyélte a felesége
anyjától maradt drágaságokat. Csak a nyakékből futotta volna több tanyára vagy akár a legfényűzőbb
bostoni házra. Belinda Blake nem győzte mutogatni ezeket a szép vörös téglaházakat abban a
reményben, hátha Sarah vásárol egyet. Ő azonban ragaszkodott a tanyához.

Az ékszerész nagyon hamar talált vevőt a nyakláncra, az árát pedig egyenesen átutalta Mrs. Ferguson
bankszámlájára. November végére Sarahnak volt csinos bankbetétje és meglepően sok ismerőse.

Elragadó kedvességgel bántak vele, folyton hívogat-ták villásreggelire. Sarah szándéka ellenére a
ritka alkalmak, amikor elmerészkedett hazulról, valósá-

gos felbolydulást keltettek a legjobb bostoni körökben. Mrs. Ferguson előkelősége, különlegessége,
szépsége állandó beszédtémája volt a Royal Ex-change Tavernben gyülekező, partiképes, gazdag
bostoni uraknak. Ugyszólván egyetlen nap alatt ke-rült a figyelem középpontjába, amitől csak még
sür-gősebb lett neki a távozás, hogy elbújhasson, mielőtt hollétének híre az óceánon átkelve elérkezne
Edwardhoz. Még itt is attól rettegett, hogy a férje keze messzire elér.

Blake-ékkel ülte meg a Hálaadás ünnepét; pár nappal később a híres Bowdoin famíliához kapott
meghívást vacsorára, ami azt jelentette, hogy Boston legfelső köre is befogadta. Először el sem akart
menni; nem érdekelte a társaság krémje, és dehogy akart feltűnést kelteni. Belinda azonban annyira
megütközött a húzódozásán, és addig nyaggatta, míg Sarah be nem adta a derekát.

- Hogy akar így férjhez menni még egyszer? - Pirongatta a vacsora után Belinda. Úgy bánt Sarah-val,
mintha ő is a lánya lenne. Sarah megcsóválta a fejét, és szomorúan mosolygott, mert azokra a dol-
gokra gondolt, amelyeket sohasem árulhat el a bankárnénak.

- Nem akarok férjhez menni még egyszer! -jelentette kí határozottan, és látszott a szemén, hogy
komolyan gondolja.
- Tudom, hogy most ezt érzi - mondta Belinda, és vigasztalóan megérintette a fiatalasszony karját -

abban is bizonyos vagyok, hogy Mr Ferguson kedves, jó ember volt… - Sarah gyomra összerándult.

Edward nem volt sem jó, sem kedves, még kezdetben sem. A legtöbb, amit el lehetett mondani róla,
hogy jó parti volt. Semmi több. Aztán idővel szörnyeteg lett belőle. - …de abban is bizonyos vagyok,
hogy egy napon találkozik valakivel, aki ugyan olyan kiváló jellem lesz, mint a megboldogult. Férjhez
kell mennie, Sarah, drágám. Maga olyan fiatal.

Nem maradhat mindig egyedül. Ki tudja, másodjára talán gyermekekkel is megáldja az ég. - Sarah
szemében kihunyt az élet.

- Nekem nem lehet gyerekem! - mondta fagyo-san. Belinda nem mert kérdezgetni.

- Az nem olyan biztos. - Gyengéden megfogta Sarah kezét. - Volt egy kuzinom, aki évekig meddő-

nek hitte magát, és negyvenegy esztendősen ke-rült áldott állapotba. Ikrei lettek - dicsekedett ragyogó
arccal -, és mindkettő életben maradt! Kuzinommal madarat lehetett volna fogatni. Maga pedig sokkal
fiatalabb nála. Nem szabad elveszítenie a reményt.

Itt egészen új élete lesz. - Sarah pontosan ezért, az új életért jött Amerikába, nem azért, hogy férjhez
menjen vagy gyerekei legyenek. Kijutott neki a házasságból, sajnos. Senkinek sem fogja azt hazudni,
hogy partiképes. Ovakodott flörtölni, nehogy valakit félrevezessen. A vacsorákon főleg az
asszonyokkal diskurált. A férfiak ennek ellenére állandóan keresték a társaságát, és Sarahnak többször
el kellett ismernie, hogy az erősebb nem képviselőivel intelli-gensebben lehet társalogni. Ő azonban
kizárólag azért állt szóba velük, hogy tanuljon valamit az üzletről, a gazdálkodásról, földművelésről.
Ám ez csak még vonzóbbá tette. A többi nőt semmi sem érdekelte a divaton és a gyerekeiken kívül.

Minden kacérságtól mentes tartózkodása állandó felhívást jelentett a férfiaknak. Többen is tiszteletü-

ket tették az Ingersollban, virágot hoztak, gyümöl-csöt óriási kosárral, amikor szezonja volt, sőt
egyszer még egy vékony verseskötetet is hozott egy fiatal hadnagy, akivel Sarah Anrbuckéknál
találkozott. Őt azonban a legpompásabb ajándékok, a legillatosabb virágok sem bírhatták rá, hogy
fogadja őket. Nem óhajtott udvarlókat.

Különösen Parker hadnagy bizonyult kitartónak.

Sarah többször összefutott vele, amikor őt várta a szálloda szalonjában. Azt sem tudta, hogy tüstén-
kedje körül az asszonyt, hátha viheti a csomagjait, vagy elkísérheti a nyilvános helyekre, ahol Sarah
megjelent. Huszonöt éves volt, tavaly érkezett Virgi-niából Bostonba, és fülig beleszeretett Mrs. Fer-
gusonba. Ám Sarah-t bosszantotta a legyeskedése.

Folyton ott lihegett körülötte, mint egy nagy kutya, amelyik játszani akar. Elviselhetetlenül idegesítő

volt. Bár tette volna inkább egy partiképes eladó ha-jadon lábához a szívét! Sarah értésére adta, hogy
ő
gyászol, és nem óhajt másodszor férjhez menni, amit a hadnagy természetesen nem hitt el, mint ahogy
Fergusonné kora sem érdekelte.

- Majd meglátja kegyed, mennyire másképp fog érezni hat hónap vagy egy év múlva! - győzködte, ám
Sarah csak a fejét rázta.

- Én máris tudom, mit fogok érezni egy vagy két vagy tíz év múlva! - Férjes asszonynak fogja érezni
magát, hacsak Edward jobblétre nem szenderül. De ha netán bekövetkezne, ő akkor sem akar férjhez
menni újra. Egy életre elege volt a házasságból. So-ha többé nem tűri, hogy egy férfi birtokolja,
használ-ja és verje! Hogy bírja ezt a többi asszony? Persze, vannak jólelkű férjek, nem is kevesen, de
ő nem óhajt még egyszer kockáztatni. Nagyon is boldog lesz, ha egyedül élheti le az életét, bár Parker
hadnagyot és többi bostoni férfiismerősét egyelőre nem sikerült meggyőznie.

- Örülnie kellene, amiért ennyi udvarlója van, ahelyett, hogy panaszkodik rájuk! - pirongatta Belinda
Blake, mikor Sarah kifakadt.

- Nem akarok udvarlókat! Férjes asszony vagyok.- csúszott ki egy nap a száján, majd villámgyor-san
folytatta: - Vagy legalábbis az voltam… és én tudom, hogy ez az egész csak híúság - fejezte be
szemérmesen.

- Persze hogy tudja. A házasság akkora áldás, ahhoz képest minden udvarlás csak morzsa a lakoma
asztaláról. De hát… nincs egyik a másik nélkül.

Képtelenség volt meggyőzni a bankárnét! Sarah egyelőre felhagyott a próbálkozással.

December elején ismerkedett meg Amelia Stockbridge-dzsel, majd rajta keresztül a férjével.

Stockbridge ezredes a deerfieldi helyőrség és a Connecticut folyó mentén húzódó erődlánc

parancsnoka volt. Sarah apróra kikérdezte a térségről, és az ezredes örömmel osztotta meg vele az
ismereteit. Az asszonyt főleg az indián törzsek érdekelték. Ugyancsak meglepődött, amikor
Stockbridge azt állította, hogy többségük nagyon békés.

- Most csak nonatakok és vampanoagok élnek a környéken, akikkel hosszú idők óta semmi bajunk.

Persze mindig előadódik valami, túl sok tüzes víz, birtokvita, de többnyire el lehet simítani. -
Majdnem úgy beszélt, mintha kedvelné az indiánokat. Sarah megjegyezte, hogy őt mindenki óvta a
külső terüle-tektől, ahol túl nagy veszélyt jelentenek a törzsek.

- Ez természetesen igaz - mosolygott Stockbridge. Csodálkozott, hogy létezik asszony, akit érdekel a
téma. - Tavasszal, a lazacok vándorlásakor megérkeznek az irokézek. Arra is mindig számítani kell,
hogy északról jöhet egy számkivetett csapat, vagy a mohókok rálépnek a hadiösvényre. Azok nagyon
meg tudják keseríteni a telepesek életét. -

Nem mesélte el Sarahnak, hogy tavaly egy egész családot - apát, anyát, hét gyereket - öltek meg
Deerfieldtől északra. - De a legveszélyesebbek, azok nyugaton vannak. Természetesen félő, hogy
keletre is átterjednek a sónik és a majamik okozta bajok, de azt nem hinném, hogy egészen Massa-
chusettsig eljönnének. Bár megtehetnék. Szóval odakint meglehetős problémát jelentenek. Az elnök
nagyon indulatos, azt mondja, elég pénzt költöt-tünk már az indián háborúkra, és nem hagyják hidegen
a területi veszteségek, de hát az mégsem lehet, hogy az indiánok, csak mert dühösek, tovább
öldököljék a telepeseket. Pillanatnyilag rengeteg fejfájást okoznak az embereknek. - Sarah hallott már
erről, de mennyivel izgalmasabb így, ha olyas-valaki beszél, aki át is élte! Ragyogó szemmel hallgatta
Stockbridge-et.

Az ezredes Bostonban töltötte a karácsonyt.

Stockbridge-éknek házuk volt a városban, az ezredesné leginkább ott lakott. Utálta a deerfieldi
helyőr-ségi életet, így a férje látogatta meg, ahányszor elsza-badulhatott, ami nem fordult elő gyakran,
mert Deerfield négynapi járóföldre volt Bostontól.

Pár nappal később meghívták Sarah-t egy kis ka-rácsonyi összejövetelre, amelyet barátaik és az
ezredes Bostonban tartózkodó, szabadságos alárendelt-tiszteletére adtak. Sarah boldogan elfogadta az
invitálást. Barátságos társaság volt; kórusban énekel-tek, Amelia Stockbridge zongorán kísérte őket.

Sarah önfeledten élvezte az estélyt. Örömében az volt az egyetlen csepp üröm, hogy Parker hadnagy is
a vendégek között volt. Úgy hemzsegett körülöt-te, akár egy kutyakölyök, Sarah azt sem tudta, merre
kerülje. Sokkal jobban szeretett az ezredessel beszélgetni. Szerencsére az estély vége felé sikerült
négy-szemközt szót váltani vele. Stockbridge-et kissé meghökkentette a kérése.

- Úgy vélem, meg lehet csinálni. - Elkomolyodva nézett Sarahra. - Kemény út, főleg ekkora hóba.

Egyedül nem lehet, egy két vezetőt kell fogadni ami beletelik jó négy öt napba. Még a feleségem sem
hajlandó rá - mosolygott búsan. - A fiatalabbaknak van feleségük a vidéken vagy a helyőrségben, és
kö-

rülvesznek bennünket a telepesek. Egész civilizáltak vagyunk, bár a kényelem nem valami nagy.
Kétlem, hogy elnyerné a tetszését, akár egy látogatás erejéig is. - Őszintén kötelességének érezte, hogy
elvegye a fiatalasszony kedvét a deerfieldi látogatástól. - Talán barátai vannak ott? - Nem tudott
elképzelni egy okot, hogy valaki otthagyja a bostoni kényelmet, ami olyan kellemes, és ez az asszony
túl kifinomult az ilyen utazáshoz. Bár azt tudta róla, hogy egy szál ma-ga érkezett Amerikába egy
riasztóan spártai hajócs-kán. Sarah Ferguson nyilván sokkal keményebb fá-

ból van faragva, mint amilyennek látszik. Stoc-bridge becsülte érte. - Ha mégis úgy dönt, hogy megy,
én hadd válasszam ki a vezetőit. Nem szeretnénk, ha mindenféle gazfickóra bízná magát, akik
eltévednek, vagy leisszák magukat. Tudassa velem, mikor szeretne indulni, majd én megkeresem a
kellő embereket.

Két vezető kell és egy kocsis meg egy jó erős kocsi.

Nem lesz kéjutazás, de legalább ép bőrrel odaér.

- Köszönöm, ezredes úr - hálálkodott Sarah, két szeme úgy ragyogott, amilyennek Stockbridge
sohasem látta. Ezt az asszonyt ugyan semmivel sem tudta volna visszatartani. Megpróbálta
elmagyarázni a feleségének is, amikor beszámolt a beszélgetésről.

- Hogy képzeled, hogy odaengedsz Deerfieldbe egy ilyen gyermeket? - förmedt rá Amelia. - Sarahnak
fogalma sincs róla, milyen bárdolatlan hely az.

És ha eltéved, vagy belebetegszik a hosszú utazás-ba? És még te fogadsz neki kalauzt! Felháborító!

A gyermek egyedül jött ide Angliából egy teknőn! Szerintem Sarah Ferguson nem az a meleg-házi
virágocska, aminek te képzeled, kedvesem. Sőt, a ma esti beszélgetésünk után azt kell gondolnom
hogy épp az ellenkezője. Sokkal több van benne, mint feltételeznénk, vagy amennyit elárul magáról.

- Bölcs ember volt az ezredes. Látta Mrs. Ferguson szemén, hogy hosszú, keserves utat tett meg, és
amíg él, semmi sem tarthatja vissza. Az az elszántság ott égett benne, amellyel Stockbridge a
nyugatnak tartó emberekben találkozott, azokban, akik szembenéztek az ismeretlennel, és a semmiből
csikartak ki maguknak egzisztenciát. Akik túlélték, épp olyanok voltak, mint Sarah. - Nem lesz semmi
baj. Ebben biztos vagyok, különben nem is ajánlottam volna fel, hogy segítek.

- Vén bolond! - morogta Amelia. Remélhetőleg Sarah megismerkedik Bostonban valakivel, és

elfelejti az egész utazást.

Ám Sarah már másnap meglátogatta az ezredest.

Egész éjszaka azon töprengett, amit Stockbridge-től hallott. Aludni sem bírt az izgalomtól. Közölte,
hogy él a kedves ajánlattal, és szépen kéri, szerezzen neki vezetőket, akik elkalauzolják Deertieldbe.
Kérdezte, mikor megy vissza az ezredes úr; Stockbridge azt vá-

laszolta, a jövő héten, újév után, és ezúttal tavaszig marad. Ameliának nélküle is lesz elég baja, mert
a legidősebb lányuknak bármikor megszülethet a kisbabája.

- Csatlakozhatna hozzánk - tűnődött Stockbridge ezredes -, csakhogy én a katonáimmal megyek, ezért

gyorsabb tempót diktálunk, hogy hamarabb megtegyük az utat. Kényelmesebb, ha nem kell hozZánk
alkalmazkodnia. Persze - mosolyodott el -, itt hagyhatom kísérőnek Parker hadnagyot, ha óhajtja!

Sarah rémülten elhárította a felkínált szívességet.

- Inkább ne - szabadkozott kedvesen. - Jobb, ha kísérőket fogadok, ahogy tegnap este tanácsolta.

Tudna ajánlani valakit?

- Hogyne. Jó lenne egy hónap múlva? - kérdezte és sorra vette azokat az embereket, akire rá merné
bízni Mrs. Fergusont.

- Nagyon jó - lelkesedett Sarah. Összemosolyogtak. Egyik Stockbridge kisasszony sem vállalkozna

önként hasonló utazásra. Ez a fiatal teremtés pedig úgy visellcedett, mintha ez lenne a soha vissza nem
térő alkalom. Sarahnak valóban az volt.

Az ezredes megígérte, hogy pár nap múlva értesí-

ti. Megegyeztek, hogy Ameliát nem avatják be a tervükbe. Biztosan haragudna Mrs. Fergusonra,
amiért ilyesmin töri a fejét, és a férjére, aki még segítő kezet is nyúj t neki.

Sarah nem győzött hálálkodni, és gyalog ment vissza a fogadóba, pedig messze volt, de neki
felajzottságában friss levegőre volt szüksége. Arcát-szemét csípte a szél, ám ő csak mosolygott, és
összébb-húzta magán a köpenyt.
13. fejezet
Ezerhétszázkilencven január negyedikén vágott neki az útnak, egy ócska, de nagyon erős bé-

relt fogaton. A kocsis fiatal volt, de már nagyon rég járta a vidéket. Deerfieldtől egynapi járás-ra
született, mérföldes körzetben ismerte az utakat, a bátyja a deerfieldi erődben lakott. Stockbridge
ezredes nagyon örült, hogy őt fogadhatja fel. johnny Drumnak hívták, alig valamivel volt idősebb
Sarahnál. A kísérők a kocsi két oldalán lovagoltak. Az egyik, George Henderson, öreg prérnvadász
volt, aki évekig járt föl Kanadába szőrmével kereskedni és ifjúkorában két évet töltött a huronok
fogságában, majd huron feleséget vett, de az már régen volt. Az-

óta elszállt az idő, de Massachusettsben még mindig az egyik legjobb vezetőnek számított. Társa,
Susogó Szél Tom, indián volt, egy varnpanoag törzsfőnök és szent ember fia. A helyőrségnél dolgozott
mint vezető, és amikor lejött Bostonba, hogy mezőgazdasági eszközöket szerezzen a törzsének,
Stockbridge ezredes arra a szívességre kérte, hogy kísérje el Sarah-t.

Susogó Szél komoly arcú ifjú volt, a haja hosszú, fekete, a vonásai élesek. Szarvasbőr térdnadrágot,
bö-

lénybőr zubbonyt viselt, és kizárólag a férfiakkal be-szélt, Sarah-hoz egyetlen szót sem szólt, ami nála
a tisztelet jele volt. Az asszony ennek ellenére nem tudta levenni a szemét a fogat mellett léptető
lovas-ról. Az első indián volt, akit életében látott, minden ízében olyan előkelő, zord és fenyegető,
amilyennek várta. Mégsem félt tőle, mert az ezredes megmagyarázta, hogy a vampanoagok békés
földművelők.

Esett a hó, amikor pitymallatkor kidöcögtek az éb-redező Bostonból, és elindultak nyugat felé.
Mindent magukkal vittek: szőrmét, takarókat, ételt, szerszámokat, vizet. A két vezetőre várt a főzés, a
prémvadász állítólag kiváló szakács volt, ám Sarah boldogan ajánlkozott, hogy segít.

Hajnalhasadáskor hagyták el a várost. Sarah még akkor sem volt ilyen izgatott, amikor a Concord
kijutott Falmouthból. Mintha előre tudta volna, hogy élete legfontosabb útjára indul. Valami
megmagyarázhatatlan módon biztosra vette, hogy a sors küld-te ide.

A Scollay térről indultak, és csupán öt óra múlva Concord után álltak meg, hogy a lovak pihenhesse-
nek. Sarah kiszállt, és járkált egy kicsit, gyönyörköd-ve a csodálatosan szép tájban. Félóra múlva
folytatták az utat. Mire a nyugati Mohók-ösvényhez értek, megszűnt a havazás. Vastag, fehér paplan
fedte be a vi-déket. Sarah nagyon szeretett volna lóháton utazni, ám az ezredes ragaszkodott hozzá,
hogy kocsival menjen, mert nehéz a terep. Így csak annyit tehetett, hogy ült, és türelmetlenül várta,
mikor érkeznek meg, miközben magában tudta, hogy nem fogna ki raj ta a lovaglás.

Aznap vacsorára Henderson nyulat sütött nyárson. A húst Bostonból hozták magukkal hó között.

Nagyon ízlett a hosszú lovaglás után. Susogó persze szokása szerint alig szólt, de barátságosnak és
derűsnek látszott. Főzött egy kis szárított tököt, és megkínálta útitársait. Sarah úgy érezte, még
sohasem kóstolt ilyen finom édességet, amely valóságos lakomává avatta az estebédet. Evés és
rendezkedés után bebújt a vastag prémek alá, és úgy aludt, mint a tej.

Az első napsugárral ébredt, a többiek tápászkodá-

sának és a lovaknak a hangjaira. A havazás elált, a hajnal máglyát lobbantott az égbolton. A fogat
meglódult, Johnny Drum és Henderson nótára gyújtottak, és az ülésdeszkán zötyögő Sarah lágyan
velük énekelte a dalokat, amelyeket valamikor régen tanult Angliában.

Aznap este Susogó Szél ismét szárított zöldségek széles választékát varázsolta elő, és ínycsiklandó
fo-gásokat remekelt. Miközben Johnny ellátta a lovakat, Henderson lőtt három madarat, és azokat is
megsütötték. Megint egy vacsora; amelyet Sarah sohasem fog elfelejteni. Itt minden olyan egyszerű

volt; sokkal valóságosabb, sokkal becsületesebb és olyan mérhetetlenül kedves.

A harmadik napon Henderson mindenfélét me-sélt, hogy milyen élete vált a huronoknál, akik
mostanára fölmentek Kanadába, de mikor a franciákkal szövetkeztek az angolok ellen, mindenütt
beléjük ütközött az ember, és komoly veszélyt jelentettek.

Őt, legalábbis azt állította, Deerfield közvetlen köze-lében rabolták el. De Sarah egy cseppet sem félt,
mert tudta, hogy a huronok rég elhagyták a vidéket.

Az is szóba került, mennyire kell tartani nyugaton a sóni Kék Kabáttól, akiről Susogó Szél igazán
rémes történeteket mesélt. Ezután Sarah elegyedett szóba a vampanoaggal, és kifaggatta törzsének
szokásairól.

Mintha villanásnyi derű lobbant volna az indián szemében, amikor válaszolt: elmondta, hogy egész
családja földet művel, az apja a szecsem, a törzsfő-

nök, ám a nagyapja pauvau volt, varázsló, ami a törzsfőnökénél is fontosabb tisztség. Elmagyarázta
hogy törzse különleges kapcsolatban áll a világmindenséggel, és hogy minden létező szent, mert
mindennek lelke van. Elmesélte, hogy Kiehtan -

úgy tűnik, a vampanoagok így hívják az istent - parancsol a világnak és minden lénynek; az ember
mindig mondjon hálát Kiehtannak, mert ő ad mindent, az ételt és az életet. Sarah tágra nyílt szemmel,
önfeledten hallgatta, milyen is a zöld kukorica ünnepe, amellyel a vampanoagok megülik a korai
betaka-rítást. Susogó Szél azzal folytatta, hogy az embereknek Kiehtan parancsára rendesen kell
bánniuk egymással; ha az ő törzsében egy férfi veri a feleségét, akkor az asszony otthagyhatja. Ezt
vajon miért mondta? - mélázott Sarah, elnézve az indiánt, aki oly büszkén ülte meg a lovát. Tudja
vagy megérezte, hogy őt verték? Ilyen ifjú emberhez képest szokatla-nul bölcsnek látszott, az
értékrend pedig, amelyről beszélt, fölöttébb ésszerűnek, sőt felvilágosodott és civilizáltnak tűnt, egyes
pontokon megközelíti a tökéletességet. Nehéz elhinni, hogy ezeket az embereket nevezték egyes utazók
“vadaknak, sőt nyugaton még mindig így becsmérelik őket! Susogó Tomban ugyan nem volt semmi
“vad”. Sarah egé-

szen felvillanyozódott, ha elgondolta, hogy egy napon ugyanez az ifjú lesz a vampanoagok főnöke.
A telepesekkel töltött időben jól megismerte a nö-

vényeket. Milyen bölcs ember lehet az apja, aki mintegy követként elküldte a fiút a fehérekhez.
Figyelte a lován ülő indiánt, és tudta, hogy haláláig nem fogja elfelejteni ezt a pillanatot.

A negyedik nap volt a leghosszabb. Elérték Millers Fallst, több erődöt láttak, de csak egynél álltak
meg élelemért és friss vizért. Tudták, hogy már nem járhatnak messze Deerfieldtől, ám leszált az este,
és még mindig nem tűnt fel a helyőrség. Elkel-lett dönteni, hogy utazzanak-e éjszaka, vagy várjanak
reggelig. Nagyon szerettek volna már megérkezni. Ha csak hárman vannak férfiak, a lovak közé
csapnak, de az asszony erejével nem mertek vissza-

élni.

Ám éppen Sarah kardoskodott amellett, hogy menjenek csak, ha kockázat nélkül tehetik.

- Kockázat mindig van - mondta őszintén Jóhnny a fiatal kocsis. - Bármikor beleszaladhatunk egy ha-
diösvényen járó indián csapatba, vagy elveszí-

tünk egy kereket ezen a kátyús és jeges úton.

Johnny, aki közismerten megfontolt ember volt, felelősnek érezte magát utasáért.

- Az nappal is megtörténhet - mutatott rá Sarah.

Végül megegyeztek, hogy hajtják még néhány órát a lovakat. A két vezető azt mondta, hogy ha íramot
tartanak, éjfélre elérhetik az erődöt.

Keményen hajszolták magukat, ám Sarah megsem pisszent a nagyokat ugráló kocsin. Egy-egy zökkenés
már majdnem megközelítette a Concord hányko-lódását, ám ő azért sem panaszkodott. Csak a célt
tartotta szem előtt. Tizenegy óra után egyszer csak feltűntek a távolban a helyőrség fényei. A négy
ember, hangos ujjongással szöktette előre a lovát, Sarah most csakugyan félt, hogy az utolsó szakaszon
elveszítenek egy kereket, ám épségben álltak meg a főka-pu előtt. johnny az őr után ordított, de mivel
Susogó Szél előrevágtatott, rögtön megismerték őket. A kapu lassan kitárult, a fogat bedöcögött és
megállt. Tucatnyi, halkan beszélgető ember járkált fel-alá a sötét-ségben, néhányan dohányoztak;
pokróccal letakart, kipányvázott lovak ácsorogtak a cölöpök mellett. A katonák hosszú, egyszerű
szállásain kívül voltak raktárak is és néhány kunyhó a családoknak. Deerfield a gyülekezőterével
nagyon emlékeztetett egy gondosan körüllcerített és őrzött, önellátó falura a telepesek életében, akik
az erődöktől és a helyőrségektől vártak segítséget és oltalmat. Sarah még éjnek évadján sem érezte
magát elhagyatottnak. Könnybe lá-

badt szemmel rázott kezet kísérőivel, és megköszön-te a “felejthetetlen és élvezetes utazást ezen a
szél-sebesen elröppenő négy napon. A férfiak erre már elnevették magukat, még Susogó Szél is, aki
úgy vélte, csigaként cammognak az asszony miatt.

Johnny beállította a fogatot a nagy színbe, megitatta a lovait, a kísérők elballagtak a barátaikhoz.

Sarah ott maradt egyedül a katonával, aki fogadta őket. Az ezredes, aki tegnapelőtt érkezett lóhalálá-
ban, arra utasította, hogy vigye a vendéget az erődben lakó egyik asszonyhoz. Úgy gondolta, hogy
Sarah majd bizonyára az asszonyok és gyerekek kö-

zött érzi legjobban magát.

A fiatal katona bekopogtatott egy házba. Pamutin-get, főkötőt viselő, pokrócba burkolózó álmos
fiatalasszony nyitott ajtót. Sarah két, házilag barkácsolt deszkabölcsőt látott mögötte. Egy-két szobába
ösz-szezsúfolva éltek. Az asszony két éve, az esküvője után került ide.

A katona elmagyarázta, kicsoda Sarah, a me-nyecske mosolyogva bemutatkozott: Rebeccának hívták.

Unszolta a jövevényt, hogy ne álljon kint a szélben. Sarah belépett egyetlen csomagjával; nagyon
kevés holmival érkezett. Rönkökből ácsolt, kezdetleges kis szoba sejlett Rebecca gyertyájának
fényében. Sarah alaposabban megnézte háziasszonyát, látta, hogy állapotos, és egy pillanatra majdnem
megirigyelte ezt az egyszerű életet a gyermekek között, ezen az eszményi vidéken. Milyen idilli lenne
így élni, inkább, mint kastélyban tűrni a gyű-

lölt férj ütlegeit. Átlépett a kínokon és a megcsúfolt reményeken, s letette életét Susogó Szél
Kiehtanjá-

nak kezébe. Kiehtan pedig, Tom azt mondta, igazsá-

gos teremtményeivel: neki is megengedte, hogy rá-

találjon a szabadságra. Sarahnak nem kellett több.

Ezen tűnődött, miközben Rebecca elvezette egyetlen hálószobájukba. Parányi helyiség volt, 1 kö-

rülbelül akkora, mint a kabin a Concordon, egyetlEn durván faragott ágy állt benne, amelyen épphogy
elfért két ember Ez volt Rebeccáék hitvesi ágya, ezen hált a hatalmasan nekiterebélyesedett fiatalasz-
szony, de rögtön felajánlotta Sarahnak, hogy ha a vendégnek úgy jobb, ő átmegy a gyerekeihez, és
megalszik a pokrócon. A férje vadászni ment, napokig nem lesz itthon. Ha Sarah akarja, átengedi neki
a hálószobát.

- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Sarah, meghatódva a készséges vendégszereteten. - Majd én al-szom
a padlón, ha muszáj. Nekem meg se kottyan.

Aludtam én kocsin is négy napig, mégis itt vagyok.

- De nem! - berzenkedett haragosvörösen Rebecca. Végül megegyeztek, hogy osztozni fognak az

ágyon. Sarah gyorsan levetkőzött a sötétségben, hogy ne zavarja háziasszonyát a kelleténél jobban, és
öt perc múlva testvériesen elfészkelődtek az ágyon.

- Miért jött ide? - kérdezte Rebecca. Nem bírta megállní, hogy ne tegye. Talán a szíve hozta? Gyö-

nyörűnek találta a jövevényt, és úgy vélte, nem is nagyon öreg. Rebecca nemrég múlt húsz.

- Kíváncsiságból - felelte őszintén Sarah. - Két hónapja,érkeztem Angliából, hogy új életet kezdjek…
- Úgy vélte, akkor cselekszik okosan, ha ra-gaszkodik az eredeti hazugsághoz. - Özvegy vagyok.

- Jaj, de szomorú! - sajnálkozott őszintén Rebecca. Andrew, az ő férje, huszonegy esztendős volt,
gyerekkoruk óta ismerték és szerették egymást. El sem tudott képzelni másfajta kapcsolatot férfi és nő

között, olyan életet főleg nem, amely miatt Sarahnak el kellett menekülnie Angliából. - Bocsásson
meg.

- Nem történt semmi… - Úgy döntött, legalább egy kicsit hadd legyen őszinte, így tisztességes ezzel a
fiatalasszonnyal. - Sosem szerettem a férjemet.

- Borzasztó! - szörnyülködött Rebecca. Egy szalonban sosem lettek volna képesek erre a
meghittségre, mint ebben a közös ágyban, ezen a varázslatos vidéken, oly közel Istenhez vagy
Kiehtanhoz.

Sarah elmosolyodott, amikor eszébe jutottak a Susogó Széltől hallott legendák. - Sokáig marad a
helyőr-ségnél? - firtatta Rebecca, majd ásított. A baba mo-corgott, a másik kettő is hamarosan
ébresztőt fúj.

Hosszúk a napok, amióta Andrew elment vadászni, és nincs senki, aki segítsen. A család ott maradt
Észak-Carolinában.

- Még nem tudom - mondta Sarah, és ő ís ásított.

Az ásítás ragadós. - Legszívesebben el se mennék. -

Rebecca elmosolyodott, és már aludt is. Valamivel később Sarah is álomba szenderedett, de még
akkor sem tudott hinni a szerencséjének, hogy itt lehet.

Rebecca hajnal előtt ébredt kisebbik gyereke mo-corgására. Melle feszült, ideje volt szoptatni. Néha
fájt a szoptatás, máskor attól félt, hátha idő előtt megszületik miatta a harmadik, de a fiúcska olyan
zsenge volt, mindössze nyolc hónapos, és annyira törékeny, hogy bűn lett volna teljesen elválasztani.
A fiatalasszony nem tudta, hány hónapos a magzat, ő

hétnek gondolta. Valahogy sokkal jobban kigömbö-

lyödött, mint másodjára. Az első, a kislány, már be-töltötte a másfelet.

Rengeteg dolga volt. Hogy a csemeték föl ne verjék a vendéget, adott nekik egy-egy szilke zabkását és
kenyeret. Itt a helyőrségben kényelmesebb az élet, mint valahol egy tanyán. Földet úgyse tudna
művelni, itt nagyobb a biztonság, több az élelem, és Andrew-nak se kell a családjáért aggódnia,
valahányszor elmegy.

Mire Sarah kilenc órakor felébredt, Rebecca meg-mosdatta a gyerekeit, felöltöztette őket, maga is fel-

öltözött, kimosott, és a sütőben már pirult a kenyér.

Zsúfolt délelőtt volt. Sarah elrestellte magát a lusta-ságán, amikor meglátta a barátságos kis szoba
pattogó tüze mellett sürgő-forgó háziasszonyt. Nyilván jobban elfáradhatott, mint gondolta. Úgy aludt,
mint akit agyonvertek, csak a kinti szekérzörgés és lónyerítés ébresztette föl. Azt tudta, hogy az ő
kocsija már elindult vissza Bostonba, két vezetője is korán elment. Susogó Szél apjának vitt híreket a
vásárolt szerszámokról és eszközökről; George, a prémvadász északnak tartott, telepesekkel üzletelni
a kana-dai határon. Kockázatos vállalkozás volt, de nem bánta. Ismerte a legtöbb törzset, amelyek
közül legföljebb néhány táplált ellenséges érzelmeket.

- Nem akarna valamit enni? - kérdezte kedvesen Rebecca, karján a csecsemővel. A másikkal a kislá-

nyát igyekezett távol tartani a varrókosártól.

- Majd én. Magának épp elég dolga van.

- Hát van is - helyeselt széles mosollyal Rebecca.

Apró termetével, varkocsba font hajával nappali vi-lágosságnál sokkal inkább látszott tizenkettőnek,
mint húsznak. - Andrew segít, mikor tud, de sokáig van távol, utánanéz a telepeseknek, vizitál a többi
erődben. Rengeteg itt a munka.

- Mikorra várja a babát? - kérdezte aggodalmasan Sarah, míg töltött magának egy csésze kávét. Ő
úgyt-látta, minden pillanatban esedékes.

- Hát, egy-két hónapig még nem… talán kettő, nem is tudom. - Elpirult. Zsinórban jöttek a gyerekek, ő
mégis egészségesnek és boldognak látszott.

Pedig még Sarah is megállapíthatta, hogy nem köny-nyű itt az élet, inkább nagyon is kezdetleges, zord
és híján van minden megszokott kényelemnek. Egé-

szen más világ volt, mint Boston.

Beágyazott, megkérdezte, mit segíthetne, de Rebecca azt mondta, kutya baja, később átmegy egy
közeli tanyára, ahol a barátnőjének épp most lett gyereke. Mikor Sarah látta, hogy háziasszonya sem-
miképpen sem szorul rá, elindult megkeresni az ezredest.

Hamar rátalált az irodára, de Stockbridge nem volt ott. Sarah sétálgatott egy darabig, figyelte az erőd
életét, a patkolókovácsot, a hahotázó-adomázó férfi-akat, a jövő-menő indiánokat. Nem hasonlítottak
Susogó Szélre; Sarah gyanította, hogy ezek lehetnek a nonatakok, akikről hallotta, hogy ugyanolyan
béké-

sek, mint a vampanoagok. Itt a környéken nem maradtak vad indiánok, ő legalábbis így gondolta, míg
meg nem pillantott egy csoportot, amely épp akkor vágtatott be a kapun. Még sohasem találkozott
ilyen félelmetes emberekkel. Tucatnyian lehettek, többsé-

gük indián, és látszott rajtuk, hogy hosszú, nehéz utat tettek meg. Négy vezeték ló rúgtatott mögöttük,
és a csapat nagyon olyannak látszott, mint akik nem állnak meg senki kedvéért. Az indiánok egyáltalán
nem emlékeztettek Susogó Szélre vagy a reggel látott nonatakokra. Áradt belőlük a nyers vadság, még
a lo-vaikkal is úgy bántak. Hosszú, fekete hajukat gyön-gyökkel és tollakkal ékesítették, az egyik
pompás melldíszt viselt. Sarah még attól is megszeppent egy kicsit, ahogy egymás között beszélgettek,
bár a hely-

őrségi katonák ügyet sem vetettek rájuk. Ott állították meg lovaikat a közelben. Sarah remegni kezdett
és nagyon haragudott magára. De olyan félelmesek voltak, olyan lélegzetelállítók; mintha förgeteg
robajlott volna el mellette. Az egyik ordított valamit a töb-bieknek, mire valamennyien hahotáztak. A
szemmel látható, szoros bajtársiasság mintha a fehérekre is ki-terjedt volna. Úgy ugrottak le idegesen
kapáló háta-saikról, hogy meg sem állították őket. Sarah látta, hogy több katona is odasandít a
jövevényekre, de nem szólnak. Az indiánok most halkan beszélgettek.

Nyilvánvaló, hogy nem ellenséges szándékkal érkeztek, hanem inkább küldöttségbe. Érezni lehetett,
hogy összetartoznak és erősek. Sarah némán, észrevétlenül falta őket a tekintetével, töprengett, kik-
mik lehetnek, és egyszer csak azon kapta magát, hogy úgy bámulja lobogó fényes fekete hajú
vezérüket, mint akit megbabonáztak. Szinte európainak tetszett, bár a nemes tartás, amellyel megülte
lovát, és a szoborszerű markáns vonások indiánra vallottak, mint ahogy társaival is valamilyen indián
nyelvjárásban beszélt. Abból, ahogy mozgott, és ahogyan a többiek válaszolgattak neki, látni lehetett,
hogy mélysé-

gesen tisztelik. Született vezető volt, harcias méltósá-

gú fejedelem; könnyen el lehetett képzelni szecsem-nek vagy a törzsfőnök fiának. Sarah úgy vélte,
hogy negyven felé járhat. Hosszú muskéta volt a kezében, és íjat viselt a hátán.

Most hirtelen megfordult, szemközt a bámuló asszonnyal. Sarah összerezzent. Arra nem számított,
hogy közelről is láthatja ezt az arcot, amelyben, úgy akart gyönyörködni, mint egy festményben. Mert
zenehallgatással fölérő élvezet volt a harcos beszé-

dét figyelni, nézni, amint térülfordul. A legkecse-sebb, legerősebb ember volt, akit valaha látott,
ugyanakkor csöndes és félelmetes. Sarahnak mintha földbe gyökerezett volna a lába, moccanni sem
bírt. Még sosem találkozott ilyen baljóslatú emberfi-

ával, mégsem félt attól, hogy bántani fogja. Olyan volt, akár az ismeretlenség fejedelme, annak a
világnak a követe, amelyről Sarah csak álmodhatott. Vé-

gigjártatta szemét az asszonyon, majd elfordult és besietett egy irodába, Sarah pedig borzadva álapí-

totta meg, hogy kocsonyaként reszketett, amikor a harcos elment mellette. Majd összerogyott, úgy
citerázott a térde, le kellett ülnie a közeli ház lépcsőjére, onnan nézte az indiánokat, ahogy átvágnak a
hely-

őrségen. Még mindig azon rágódott, kik lehetnek, milyen törzshöz tartozhatnak, és miért rontottak be
úgy, mintha egy légíó ördög lenne a sarkukban.

Tíz percbe telt, hogy elmúljon a reszketése. Amikor elindult vissza a parancsnok irodájába,
kiváncsiságból megkérdezte az egyik katonát, miféle indiá-
nok ezek.

- Irokézek - magyarázta egykedvűen a hadfi. -

Pontosabban szenekák, ami az egyik irokéz nemzet neve, és van köztük egy kajuga. Hat irokéz nemzet
van. - El is hadarta őket a mohón figyelő Sarahnak: - Onondaga, kajuga, oneida, szeneka, mohók;
utolsónak mintegy hetven éve a tuszkarorák csatlakoz-tak a szövetséghez, akik eredetileg észak-
carolina-iak. Akiket maga látott, azok szenekák, és az a kis alacsony, az kajuga.

-Igazán méltóságteljes vezetőjük van - jegyezte meg Sarah, kissé mé mindig szédelegve a vezér ha-
tásától. Mintha az Ujvilág minden félelmetessége ebbe az egy alakba sűrűsödött volna. Bár itt a hely-

őrségben aligha akarnák bántani. És az is megnyugtató, hogy akármilyen fenyegető a harcos, idebent
senki sem látszott aggódni miatta.

- Ki vezette őket? - érdeklődött a katona, de t Sarah csak személyleírást tudott adni. - Nem nagyon
ismerem. Nyilván a törzsfőnök valamelyik fia.

Lehet mohók is, azok kissé ijesztőbbek, mint a szenekák. Főleg harci színekben. - Hála Istennek,
legalább nem voltak kifestve! Mert ha igen, akkor Sarah minden elszántsága ellenére is alighanem el-

ájult volna.

Megköszönte a katonának a felvilágosítást, majd ment tovább, hogy megkeresse az ezredest.

Stockbridge már visszatért a reggeli kilovaglásból, és elé-

gedett volt a látottakkal. Rend volt a területén.

sarah-nak meg különösen örült. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy találkoztak Bostonban.
Megkönnyebbülten hallotta, hogy semmi baj nem tör-tént a hosszú úton, és a fiatalasszony
egészségben megérkezett. És milyen elragadó! Szépsége vakított még az egyszerű barna gyapjúszövet
ruhában és a sima főkötőben is. Bársonyos bőre majdnem olyan fehér, mint a hó, szeme akár a nyári
ég, szája, amely nem ismert pirosítót, csókra csábítana minden ifjabb embert. Ezzel együtt maga volt a
tartózkodó szemé-

rem, pillantásában csak az izgalom pattintott szikrá-

kat. Gyöngéd érzékiség lebegte körül, de olyan jól palástolta, hogy a felületesebb szemlélő jóindulatú
kedvességnek nézhette. Olyan túláradó boldogsággal hálálkodott, amiért idejöhetett, hogy az ezredes
kuncogni kezdett.

- Amelia mindig kínszenvedésnek tekintette a lá-

togatásait, olyasminek, amiért érkeztétől távozásig egyfolytában bocsánatot kellett kérnem. - Az utób-
bi öt évben az ezredesné igen ritkán járt az erődben. Betöltötte a negyvenkilencet, és úgy gondolta,
öreg ő már a töredelmekhez. Stockbridge-nek is ké-
nyelmesebb volt, ha ő látogatott Bostonba. Sarah egészen más, ő a vadon leánya. Eszményi telepes
asszony lenne belőle, jegyezte meg évődve az ezredes.

Este szűk körű vacsorát adott Sarah tiszteletére és érdeklődött, elég kényelmese a szállása. Nem
voltak vendégszobáik, a katonafeleségekhez kellett be-kvártélyozni a jövevényeket. Amelia különösen
azt utálta, hogy neki is osztozkodnia kellett a lakásban.

Sarah azt mondta, ő kitűnően érzi magát, és már megkedvelte Rebeccát. A vacsorára azonban
meghívták Parker hadnagyot is, aki még mindig fülig be-lé volt habarodva. Sarah mindent elkövetett,
hogy kiábrándítsa, majdnem goromba volt hozzá, de a hadnagy egyáltalán nem bánta, sőt, vélhetőleg
épp ez tetszett neki! Érdeklődést olvasott ki a csípős vá-

laszokból. Ráadásul Sarah elszörnyedésére néhány vendég azt gondolta, hogy ő a hadnagy kedvéért
jött Deerfieldbe!

- Szó sincs róla! - bizonykodott az egyik őrnagy feleségének. - Ön is tudja, hogy özvegyasszony
vagyok - tette hozzá zordonan. A saját nagyanyjának érezte magát, amikor ezt mondta, mindazonáltal
igyekezett nagyon dermesztő arcot vágni. Ha láthatta volna magát, aligha meg nem pukkad a nevetés-
től. Mutatványa azonban egyáltalán nem a remélt hatást gyakorolta az őrnagynéra.

- Nem élhet örökké egyedül, Mrs. Ferguson, mondta mézédesen, és elismerő pillantást vetett a fiatal
hadnagyra.

- Pedig az a szándékom - közölte olyan metsző

hangon Sarah, hogy az ezredes elnevette magát. A fiatalasszony menni készült, a hadnagy a közelében
lebzselt, hátha elkísérheti Rebeccához.

- Szabad a karomat ajánlanom? - kérdezte udvariasan Stockbridge. Sarah bólintott. A megértő

parancsnok nem akarta, hogy Mrs. Ferguson kínosan érezze magát, hiszen az ő vendége volt, és
nyilvánvalóan nem viszonozta a hadnagy gyöngéd érzel-meit.

- Nagyon hálás lennék érte - súgta Sarah, mire az ezredes mosolyogva közölte Parker hadnaggyal,
hogy igazán előzékeny dolog tőle, ha Mrs. Fergusonra vár, de vendégüket ő szándékszik hazakísérni.

Tehát még egyszer köszönet az udvariasságért, akkor a holnapi viszontlátásra. Sarah már tudta, hogy
megbeszélésük lesz azzal a fontos nyugati küldött-séggel, amely a Kis Teknős vezette felforgatókkal
folytatott béketárgyalásokat. Kimentek, a hadnagy elszontyolodva bámult utánuk.

- Igazán sajnálom, kedves, ha bosszankodnia kellett Parker miatt. Fiatal, és elveszítette a szívét, ami-

ért nem is hibáztathatom. Lennék harminc évvel fiatalabb, én is kísértésbe esnék, hogy bolondot
csinál-jak magamból. Egyetlen szerencséje, hogy Amelia megtanított viselkedni.

Sarah elpirult, nevetve köszönte a bókot.

- A hadnagy nem hajlandó megérteni, hogy nem szándékszom másodszor is férjhez menni. Pedig
félreérthetetlenül tudattam vele, de azt hiszi, nem gondolom komolyan.

- Én is azt hiszem - mondta határozottan az ezredes, miközben fölsegítette Sarahra a köpenyét. Az

utolsó vendégek is elszállingóztak. - Mert ha komolyan gondolja, súlyosan téved. Kegyed túl fiatal,
hogy kizárja az életet. Legalább a fele még hátravan, ha szerencsés, több is. Túl korán van még ahhoz,
hogy takarodót fújjon. - Sarah nem vitatkozott, in-kább, hogy témát változtasson, a holnapi gyűlésről,
a sónik és majamik zavargásairól kérdezősködött.

Az ezredes bekapta a horgot, olyannyira, hogy majdnem sajnálkozva vált el tőle Rebeccánál. Bár a
saját gyerekeit érdekelné ennyire, amit csinál! Ő-

nekik csak a családjuk a fontos, meg a bostoni társasági élet. A vendéget bezzeg lázba hozza a
körülöt-tük bontakozó világ, és mámorosan élvezi Deer-fieldet.

Sarah még egyszer köszönetet mondott a finom vacsoráért. Ízletes vadhúst ettek, amelyet az ezredes
nonatak szakácsa a közeli tanyákon termesztett zöldségekkel körített. Megígérte, hogy holnap a
megbeszélés végeztével vagy inkább késő délután meglátogatja Stockbridge-et. Ki akart lovagolni,
feltéve, ha talál más kísérőt Parker hadnagyon kívül.

Az ezredes vállalta, hogy megszervezi, és a lelkére kötötte, hogy legyen óvatos.

Sarah belépett a kis rönkházba, amelyet Rebecca oly nagylelkűen megosztott vele. Háziasszonya már
lefeküdt, a babák aludtak, a tüzet eloltották, a szóbá-

ban lehűlt a levegő. Sarah azonban túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy levetkőzzön és bebújjon
Rebecca mellé. Kiment, elálldogált a ház előtt, a holnapi lovagláson, a vacsoraasztalnál elhangzott
szavakon, a délután látott bősz indiánokon tűnődve. Bele-remegett, ha elgondolta, milyenek lehetnek,
amikor kiássák a csatabárdot, és örült, hogy nem látta őket olyannak. Bármennyire elbűvölte a
világnak ez a ré-

sze, nem óhajtott nyugatra menni pionírnak. Az már túlságosan kemény élet. Boldog lesz, ha itt
maradhat Deerfieldben.

Ezt gondolva kissé arrébb sétált a háztól, hogy levegőzzön egy kicsit. Csend volt, tudta, hogy itt
biztonságban van. Az erőd legtöbb lakosa már lefeküdt.

A kaput őrizték, a helyőrség aludt. Remek érzés volt itt lenni, sétálni a havon, felnézni a fényesen
ragyogó csillagokra. Eszébe jutott, mit mondott Susogó Szél arról, hogy minden ember, minden
teremtmény egy a világmindenséggel. Tekintete visszatért az ég-ről a földre, és hátrahőkölt. Nem
egészen méterni-re egy ember állt, menekülésre vagy támadásra készen feszes tartásban, és összevont
szemöldökkel, sötét arccal figyelte őt. Az asszony akaratlanul levegő

után kapott. A délután érkezett irokéz küldöttség vezetője volt, aki egyszer már megrémítette. Most
történt meg másodjára. Néma csöndben leste az asz-szonyt, akinek a szíve majd kiugrott ijedtében.
Nem tudta, rátámad-e a harcos, de a kihívó - Sarahnak úgy rémlett, bősz - pillantásból ítélve ez olyan
lehetőség volt, amelyet nem volt szabad figyelmen kívül hagyni.
Egy ijesztően hosszú percig dermedt mozdulat-lansággal hallgattak. Sarahnak volt egy olyan kósza
gondolata, hogy sarkon fordulhatna és visszarohan-hatna Rebecca kunyhójához, ahogy a lába bírja, de
tudta, hogy a harcos utolérné. Nem sodorhatja bajba Rebeccát és a gyerekeit. Ha pedig sikít, az irokéz
végezhet vele, mielőtt bárki meghallhatná a hangját.

Nem volt más hátra, mint belecövekelni a lábát a földbe, és csak azért se félni, ám ez egyáltalán nem
volt könnyű egy ilyen karvalyarcú emberrel szemben, akinek egyetlen, hosszú sastollal díszített üstö-

ke hollófeketén lobog a szélben, és vad szépségétől összeszorul az ember torka.

- Mit keres maga itt? - kérdezte halkan, hibátlan angolsággal, bár leheletnyi idegenes kiejtéssel.

Sarahnak minden izma megfeszült a rémülettől, ám pillája sem rebbent válasz közben: - Az ez-
redeshez jöttem látogatóba - mondta nagyon ta-goltan, abban a reményben, hogy a parancsnok neve
visszafogja az ölésre emelt kezet. Egész testé-

ben reszketett, bár remélte, hogy a sötétben nem lehet látni.

- Miért jött? - kérdezte a férfi, olyan hangon, mint aki haragszik. Egy betolakodóval több. Sarah
közben megfejtette, hogy franciás a kiejtése. Talán évekkel ezelőtt francia katonáktól tanulhatott
angolul? Talán nem is irokéz, hanem huron?

- Angliából jöttem, hogy új életet kezdjek -

mondta bátran, mintha bizony ez az ember értené, amit mond.

- Maga nem tartozik ide - szólt csendesen a harcos, és némileg fölengedett az arca. A legfurcsább
diskurzus volt, amit Sarah egész életében folytatott itt, a sötétben egy harcossal, aki haragszik, amiért
idejött Deerfieldbe. - Vissza kellene mennie oda, ahonnan jött. Már úgyis túl sok itt a fehér ember.

Magának túl veszélyes az itteni élet. Nem érti? Az asszony térde már nem reszketett annyira. Most mi-

ért mondja ezt? Miért figyelmezteti? Mi köze hozzá?

Bár ha ez a föld az övéié, nem a fehéreké, talán joga is van ilyet mondani.

- Értem én - szólt halkan -, de nincs máshova mennem. Szeretem ezt a helyet, és itt akarok maradni -
fejezte be szomorúan. Nem akarta még jobban felbőszíteni a férfit, de a tudomására akarta hozni,
mennyire szívéhez nőtt az országa. Nem azért jött, hogy elrabolja vagy kizsarolja a földjét, hódolni
akart neki. A harcos keményen nézett rá, és sokáig hallgatott.

- Ki fog vigyázni magára? - kérdezte végül.

Nincs férfi maga mellett. Itt nem élhet egyedül.

Mintha az olyan fontos lenne. És ugyan mi a jelentősége, ha ez az ember úgyis megöli? Bár ebben
egyre jobban kételkedett.
- Talán mégis - mondta szelíden. - Talán megtalá-

lom a módját, hogyan tegyem. - A harcos a fejét ráz-ta. Nem tudta megszokni a telepesek ostoba
ártatlanságát. Azt képzelték, idejöhetnek, elvehetik a földet, anélkül, hogy megfizetnék az árát. Az
indiánok meghaltak a földjükért. Persze a telepesek is meghaltak érte, többen, mint amennyit
bevallottak. Egy magányos asszony, ez még gondolatnak is őrűltség.

Csak nem ment el az esze? Vagy csak buta? Majdnem kísérteties volt, ahogy fehér arcával, a sötét
fürtjeire boruló csuklyával ott állt a holdfényben e szépség látomása.

- Menjen vissza - ismételte a férfi. - Bolond, asszony, egyedül idejön.

Ekkor a nő elmosolyodott, és valami váratlan szenvedély lobbant a pillantásában. Egyetlen asz-szonyt

ismert, aki hozzá lett volna fogható, az oneida lányt, Csivitelő verebet… erre itt csak az a név illene,
hogy Fehér Galamb. Nem szólt, csak nézte, ám aztán eszébe jutott, hogy a nő moccanni sem mer, amíg
ő itt van, így hát sarkon fordult és elment.

Sarah megkönnyebbülten kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és rohant haza Rebeccához.

14. fejezet
Senkinek sem számolt be éjszakai találkozásáról a harcossal, mert attól félt, nem engedik többet
egyedül csatangolni a helyőrségben. Nagy örömére reggel megtudta, hogy az ezredes egy kísé-

rőt rendelt mellé a kirándulásra. Fiatal közkatona volt, parancsnoka úgy gondolta, nyugodtan fel-
mentheti egy napra, hogy a vendég ne lovagoljon egyedül. A fölöttébb szégyellős ifjú nemrég érkezett
a vidékre, és nem egészen tudta, mit akar a hölgy.

Senki se magyarázta el neki, mit kellene tennie azonkívül, hogy udvariasan viselkedik, így
megkérdezte Sarah-tól, de az csak annyit mondott, hogy lát-ni szeretné a vidéket. Tegnap este
vacsoránál az egyik nő említett valami Shelburne nevü helyet itt a közelben, ahol van egy csodaszép
vízesés, bár ilyenkor nyilván félig fagyott lehet. Mivel azonban Will Hutchins nem tudta, hol a
zuhatag, így találomra elindultak északnak. Az asszonyt lenyűgözte a gyö-

nyörű, hegyes-völgyes táj, a sűrű erdők, a mindenfelé előbukkanó szarvasok. Olyan volt, akár a tündé-

rek országa. Sarah egyre jobban megmámorosodott ahogy távolodtak Deerfieldtől.

Ebédidőben Will megpendítette, hogy vissza kellene fordulniuk. Az ég kissé fenyegető. De mert addig
nem találkoztak zuhataggal, Sarah még szeretett volna menni egy kicsit, és mivel a lovak is jól bírták,
Will sem tiltakozott. Alkonyatra kényelmesen haza-

érhetnek; így hát lovagoltak tovább.

Amikor megéheztek, haraptak valamit a nyereg-táskában hozott élelemből. Valamivel két óra tájban,
megpillantották a fenséges vízesést, amely hatalmas üregektől odvas kőtömbökre hullott alá. Sarah
feluj-jongott a láttán. Igen, ez volt az a hely, amelyről hallott! Egészen biztos, hogy ez a Shelburne-
zuhatag! A fiatal katona osztozott az örömében, bár nem hozta annyira lázba a látvány. Ekkor már négy
órája lova-oltak egy göröngyös ösvényen, és Will Hutchins szeretett volna estére visszaérni a
helyőrségbe. Tudta, hogy az ezredes és a fölöttese nagyon dühösek lesznek, ha ennek az asszonynak
valami baja esik.

Azt mindenki tudja, hogy sötétedés után nem taná-

csos kidugni az orrát az erődfalak mögül. Akármilyen barátságosak a környékbeli indiánok, az ember
nem lehet elég óvatos, és a sötétben mindig könnyü eltévedni. Will majdnem olyan kevéssé volt
ismerős errefelé, mint Sarah. Csak novemberben érkezett Deerfieldbe, és a nagy havazásban nemigen
merészkedtek a szabadba. Az okos ezredessel ellentétben, aki ismerte a vendégét, a fiú parancsnoka
volt olyan naív, hogy azt hitte, a szép asszony pusztán a test-mozgás kedvéért szeretné körüllovagolni
a helyőr-séget. Fogalma sem volt Sarah mohó kíváncsiságá-

ról, amely majdnem tizenkét mérföldre vitte el őket Deerfieldtől északra, egészen a magányos kis
Shelburne faluig.

A zuhatagnál Sarah azonnal leugrott a nyeregből, és gyalog vezette közelebb a hátasát. Még sosem lá-
tott ehhez fogható gyönyörűséget. Bárcsak lenne ideje lerajzolni! Végül csak felült nagy fanyalogva a
nyeregbe, és nekivágtak a hosszú visszaútnak. Mér-földnyire a zuhatagtól Sarah hirtelen megállította a
lovát, mintha meglátott volna valamit, amit elveszí-

tett, és nem bírna továbbmenni, amíg vissza nem kapja.

- Mi az? - Will azt hitte, baj van. Idegesítette, hogy Sarah így bámul maga köré, és mintha fülelne.

Majdnem elsírta magát. Nagyon nem szeretett volna ellenséges indiánokkal találkozni, amíg ezt az
asz-szonyt kíséri.

Sarah nem emberi hangot hallott, de a fiú biztosra vette, hogy észre kellett vennie valamit, különben
nem állna úgy, mint akit villám sújtott. Will csak egy völgyre néző tágas tisztást és néhány öreg fát lá-

tott. - Mi az? - ismételte panaszosan. Fázott, és már nagyon szeretett volna a szállásán lenni.

- Kié ez a föld? - kérdezte halkan Sarah. Úgy meredt a tisztásra, mint aki szellemeket lát, holott ő azt
látta, amit ezerszer elképzelt, amióta elhatározta, hogy idejön.

- Gondolom, a kormányé. Az ezredest kéne kérdeznie. - Valaha az indiánoké volt, mint itt minden, de
elvették tőlük. Varázsos hely volt, könnyű volt ideképzelni a házat. Hátul patak csörgedezett, a kö-

zelben volt a vízesés, ha az ember hegyezte a fülét, szinte hallotta a harsogását. Szarvascsorda állt a
tisztáson, és őt nézték. Mintha a világmindenség urától hoztak volna üzenetet, attól, akiről Susogó Szél
me-sélt. Kiehtantól… egészen biztos, hogy az vezette ide! Szobormereven ült a lován. Kezdett
sötétedni.

- Mennünk kell, Mrs. Ferguson! - türelmetlenke-dett a fiú. - Későre jár! - Azt nem akarta mondani,
hogy fél. Mindössze tizenhét éves volt, és maga sem tudta, miért, de félt Sarah-tól.

- Annyit kell tennünk, hogy leereszkedünk a völgybe, és délkeleti irányban átkelünk rajta - felelte
higgadtan az asszony. Kitűnően tudott tájékozód-ni, ám Willt ez nem nyugtatta meg.

Sarah nem szívesen távozott a tisztásról, bár tudta, hogy könnyen meg fogja találni még egyszer.

Csak vissza kell mennie a vízeséshez, onnan már gyerekjáték. A fiú kedvéért elindította a lovát. Való-

ban sötétedett, ám ő egy cseppet sem félt.

Baleset nélkül, néma csendben lovagoltak két órán át. Nehéz, de kellemes útjuk volt. A szokottnál
erélyesebben hajtották a lovakat, mert az éjszakával futottak versenyt, ám az állatok erősek voltak, az
ös-vény többé-kevésbé jól követhető. Csak egy-két alkalommal nem tudták, melyik elágazást
válasszák, hol szeljék át a tisztást, de Sarah tájékozódási érzéke, majdnem Deerfieldig elvezette őket.
Ám egyszer-csak rá kellett döbbennie, hogy megint azon a tisztá-

son vannak, ahol húsz perce jártak. Már majdnem besötétedett, a szürkület csaphatta be. Egyelőre
nem szólt, de amikor harmadjára bukkantak ki a tisztá-
son, ő is elbizonytalanodott.

- Már nem lehetünk messze a helyőrségtöl - vél-te. A gyerekkori apró trükkhöz folyamodva megpró-

bált emlékezni, hol látott rovátkákat a fákon; az ap-jától tanulta, hogy így kell tájékozódni az erdőben.

Rendkívül hasznos dolgokat tanult tőle, ám ezúttal cserbenhagyta a tudása.

- Eltévedtünk, ugye? - kérdezte Will. Kezdett pá-

nikba esni.

- Csak egy kicsit. Vissza fogunk találni az útra.

Majd jobban odafigyelünk. - Ám a fogyó fény és a hó félrevezette, meg ismeretlen terepen is járt.
Jövet ösztönösen megjegyzett néhány kulcsfontosságú tá-

jékozódási pontot, ám most minden egészen másnak tetszett a korai sötétségben. És mindenfelé
hátborzongatóan furcsa hangok szóltak. A fiú kizárólag hadiösvényre lépett indiánokra tudott
gondolni, bár ittléte három hónapja alatt egyszer sem volt háború.

-Egész biztos, hogy mindjárt visszatalálunk az útra - biztatta Sarah, és odakínálta neki a vizeskulacsot.

Még a félhomályban is látta, hogy a suhanc falfehér a rémülettől. Neki sem tetszett a helyzet, de nem
ve-szítette el olyan könnyen a fejét, mint Hutchins.

Meg idősebb is volt.

Most más ösvénnyel próbálkoztak, de megint ugyanoda lyukadtak ki. Mintha varázskörhintán ül-
nének, amelyről nincs leszállás; egyre csak köröztek, köröztek, köröztek, és nem tudtak elszakadni
ugyanattól a tisztástól.

- No, jó - szólt végül Sarah, amikor a harmadik ösvényt is kipróbálták, és már csak a negyedik volt
hátra. Tökéletes tévútnak tűnt, mintha északnak tartott volna dél helyett, de ő elhatározta, hogy kipró-

bálja. - Elindulunk erre, és ha ez sem jó, akkor me-gyünk az orrunk után. Még ha nem találunk is visz-
sza a helyőrséghez, előbb-utóbb csak rábukkanunk valamelyik folyóparti erődre vagy egy tanyára,
ahol megalhatunk. - Willnek ez egyáltalán nem tetszett, de nem akart vitatkozni ezzel a rendkívül
csökönyös asszonyszeméllyel, aki ezt a bajt kavarta; mert elő-

ször mindenáron látni akarta a vízesést, majd meg úgy elbámészkodott a tisztáson, mint aki aranyat
keres. Kezdte azt hinni, hogy hiányozhat egy kereke, ami egyáltalán nem volt ínyére, de hát neki sem
akadt jobb ötlete.

Sarah előreindult; Will fanyalogva követte. Most már nem keveredtek vissza a tisztásra, de nem is a
jó irányba mentek, mint Sarah megállapította a csilla-gokból. De legalább nem köröztek! Ha
rábukkannak a folyóra, akkor előbb-utóbb ott lesz a civilizáció is.
Ámde hosszas lovaglás után sem találtak semmit, és már Sarahnak is be kellett látnia, hogy ezúttal
csakugyan eltévedtek. Vajon kiküld-e a keresésükre egy osztagot az ezredes? Milyen kellemetlen,
hogy eny-nyi gondot okoz neki. Elfogyott a vizük. Persze ott a hó, de nem úgy tarisznyáztak, hogy
éjszakára is elég legyen.

Hirtelen dermesztő hideg lett. Vacogott a foguk, de nem tehettek mást, menniük kellett tovább. A lovak
éppen kezdtek botladozni, amikor patadobogás hangzott fel a távolban. Félreismerhetetlen hang volt.
Sarah ránézett a suhancra, Will rémülten bá-

mult vissza. Ő is hallotta, és már ugrasztotta volna a lovát, hogy esze nélkül nyargaljon neki a
világnak.

- Ne mozdulj! - sziszegte az asszony. Elkapta Will lovának kantárját, és befaroltatta az állatot a magáé
mellé a cserjésbe, ahol még sötétebb volt. Tudta, hogy a lovak elárulják őket, de ha azok ott nem
jönnek túl közel, akkor talán észrevétlenek maradhat-nak. Imádkozott, mi mást tehetett volna?
Ugyanúgy meg volt rémülve, mint Will, de tudta, hogy nem szabad mutatnia. Az ő hibája, ha
eltévedtek, a gyerek miatta került bajba, de most már úgysem tehet semmit.

Nagyon gyorsan erősödött a patadobogás. Sarah-

ék lovai dobrokoltak, de nem adtak hangot, szemük majdnem olyan rémült volt, mint a fiúé. És
egyszer-csak előzúdultak, tucatnyi lovas indián, úgy vágtattak az erdőn át, mintha fényes nappal lenne,
nyilván úgy ismerték az ösvényt, mint a tenyerüket.

Ahogy elrobajlottak az asszony és a fiú mellett, az egyik hirtelen fölvijjogott, és a csapat megtorpant,
a lovak szilajon táncoltak. Sarah nem tudta, észrevették-e őket, legszívesebben leugrottak volna a
nyeregből, és illa berek, de nem mertek. Pedig az indiá-

nok biztos megtalálják őket, amennyire itthon vannak az erdőben. Ránézett a suhancra, és az ajkához
emelte az ujját; Will bólintott. Az indiánok lassan elindultak feléjük, libasorban, jobbra-balra nézve.

Már majdnem odaértek, Sarah torkában készülő-

dött a fülrepesztő sikoly, de minden erejével vissza-fojtotta. Szorosan markolta a fiatal katona karját,
és szerette volna behunyni a szemét, hogy ne kelljen látnia, amikor megölik, de nem bírta. Rémülten
tág-ra nyílt szemmel bámulta a közeledő indiánokat.

Már a nyergekhez erősített hótalpakat is látta. Alig háromméternyire az egyik mondott valamit, a
csapat megállt. Az az ember lassan elindult, egyenesen feléjük, és meg sem állt, amíg karnyújtásnyira
nem volt tőlük. Sarah karján és tarkóján égnek meredt minden szőrszál, amikor szemük találkozott a
sötétben. Ráismert. Ezúttal nem menekül. A harcos nem fogja engedni. A helyőrségben látott irokézek
vezé-

re volt. Sarah nem tudta a nevét, nem is volt rá szükség. Fogta a fiú karját, szeme rebbenés nélkül
állta a harcos kifürkészhetetlen pillantását. A csapat hallgatott, csak a lovak dobrokoltak. Az indiánok
nem tudták, mi lesz most. Sarah biztosra vette, hogy a vezér nem fogja megvédeni az embereitől.
Ő ugyan nem könyörög az életéért. Mit számít? De a fiúért igenis könyörög. Willre még hosszú élet
vár, ha szerencséje van.

A harcos ugyanolyan vadnak tűnt, mint tegnap. -

Nem megmondtam, hogy maga nem tartozik ide?! -

förmedt rá. Sarah megremegett. - Nem ismeri ezt a helyet! Itt nincs biztonságban.

- Tudom - mondta kiszáradt torokkal az asszony.

A hangja inkább emlékeztetett károgásra, de nem fordította el a szemét, és nagyon egyenesen ült a lo-
ván. A férfi látta, hogy a suhanc sír, de nem törődött vele. - Bocsánatot kérek, amiért idejöttem. Ez a
ma-ga földje; nem az enyém. Csak meg akartam nézni.

- Nagyobb higgadtsággal próbált beszélni, mint amennyit érzett, bár biztosra vette, hogy a harcos nem
kér az ő magyarázkodásából. Akkor most tér-jünk rá Willre. - Engedje el a fiút. Nem árthat senkinek.
Olyan fiatal - kérte hirtelen kitisztult hangon. A vezér szúrósan nézte. Ha Sarah kinyújtja a kezét,
megérinthette volna.

- És maga? Feláldozza magát érte? - Választékos angolságát csakis a fehérek körében sajátíthatta el
tudatos tanulással, ám arca, haja, ruhája, a belőlE

áradó vadság fennen hirdette büszke örökségét. -

Miért ne őt öljem meg maga helyett? - kérdezte leplezetlen dühvel.

- Mert az én hibám, hogy itt vagyunk. - Bárcsak tudná a nevét, de a harcos talán nem is tart igényt a
megszólitásra. Farkasszemet nézve, némán ültek lovaik nyergében, aztán a férfi lassan elfaroltatta a
há-

tasát. Sarah nem tudta, mit akar, de hogy távolabbra kerültek egymástól, egy picit szabadabban tudott
lé-

legezni. A vezér láthatólag nem akarta lepuffantani őket, bár két puska is volt nála.

- Az ezredes nagyon aggódik maga miatt - mondta haragosan, mereven bámulva az asszonyt. - Nem
rég mohókok jártak erre. Háborút robbanthatott volna ki az ostobaságával! - vakkantotta. - Maga nem
tudja, mit művel! Az indiánoknak békére van szük-ségük, nem arra, hogy mindenféle bolond bajt zú-

dítson rájuk! Bolondból van már épp elég! - Sarah némán, megrendülten bólintott. A vezér valamelyik
indián nyelven odakiáltott a kíváncsian bámészkodó csapatnak, majd visszafordult az ítéletükre váró
asszonyhoz. - Visszavezetjük magukat az erődhöz, mondta jóval csendesebben. - Már nincsenek mesz-
sze. - Megfordult, az élre rúgtatott, csapata követte.

Egy indián maradt csak le sereghajtónak, nehogy az asszony és a suhanc elkeveredjenek megint.
- Nem lesz semmi baj! - súgta Sarah a fiúnak, aki végre abbahagyta a sírást. - Nem bántanak! - Will
bólintott. Attól, ahogy Sarah alkudozott az életéért, egészen elment a hangja; rettentően szégyenkezett,
és mélységesen hálás volt. Ez az asszony képes lett volna meghalni őérte! Nincs is még egy ilyen a
világon!

Nem egészen egy óra múlva kiértek az erdőből, és megpillantották a helyőrséget. A csapat megállt,
majd rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hazáig kísérik az eltévedteket. Már úgyis órákat
veszítettek, ennyi erővel az erődben is tölthetik az éjszakát.

Majd reggel indulnak. Sarah-n hullámként csapott át a kimerültség, amikor belovagoltak a kapun. Az
őr kurjantott, Will elvigyorodott. Az asszony egyelőre mosolyogni sem bírt a megrendültségtől.
Valahol megfújtak egy kürtöt, futva érkezett szállásáról a riadt tekintetű ezredes, de nyomban
felvidult, mikor meglátta Sarah-t.

- Két csapatot is kiküldtünk a keresésükre! Már azt hittük, valami baj történt! - Az indiánokra
pillantott, akik körülvették a jövevényeket. Néhány harcosával együtt a vezér is leugrott a lováról, és
elindult feléjük. Sarah mozdulni sem mert a nyeregből, attól félt, összecsuklana, ám az ezredes
gyengéden lesegítette a földre. Az asszony csak azért imádkozott, hogy a harcos, aki visszavezette
őket, meg ne lássa, milyen gyönge, mennyire fél, hogy remeg a térde. Más volt itt szembenézni vele,
mint az erdő-

ben alkudozni Will életéért. - Hol talált rájuk? - kérdezte Stockbridge. Úgy látszik, ezek ismerik, sőt
tisztelik egymást.

- Innen nem egészen egyórányira, az erdőben -

felelte gúnyosan a vezér. - Maga nagyon bátor asz-szony - mondta Sarahnak, és a hangjában most elő-

ször csendült tisztelet, majd visszafordult az ezre-deshez: - Azt hitte, meg akarjuk ölni - folytatta azzal
az idegenes kiejtésével -, és fel akarta ajánlani az életét a fiúért.

- De Sarah, hogy tehetett ilyet? Hutchins közle-gény azért volt ott, hogy megvédje magát! - ször-
nyülködött az ezredes. Sarahnak könnyek szöktek a szemébe.

- Hiszen Will még gyerek! - Egy pillanatra elcsuk-lott a hangja. - Az én hibámból tévedtünk el… El-
piszmogtam az időt a vízesésnél, majd meg rosszúl értelmeztem az útjelzéseket… Azt hittem,
emlékszem az útra, pedig dehogy… - mentegetőzött zavartan. Az ezredes ismételten köszönetet
mondott az indiánnak, majd jól nevelt emberként visszafordult vendégéhez.

- Tehát önök már találkoztak, bár felettébb sajátos módon. - Úgy mosolygott, mintha nem egy
dermesztő éjszakán, hanem szalonban mutatná be a feltételezett gyilkost a halálra szánt áldozatnak: -
Francois de Pellerin - vagy mondjak inkább grófot? - Az indiánnak hitt férfi szúrós pillantással mérte
végig a parancsnokot. Sarah elképedten bámulta őket.

- És én még azt gondoltam, hogy ön… hogy, hogy… hogy tehetett ilyet? - Valósággal elszürkült az
arca. - Ön tudta, mit gondolok… miért nem mondott valamit tegnap vagy legalább ma, amikor ránk ta-
lált? - Képes volt hagyni, hogy gyilkos szándékot feltételezzenek róla! Ha csak egy pillanatra is! Ez
akkora kegyetlenség, hogy Sarah legszívesebben meg-

ütötte volna érte.

- De lehettem volna - mondta a férfi az ismert akcentussal. Sarah most már tudta, hogy nem huroni
kiejtés, hanem francia. Tehát ez az ember francia.

Hogy került ide? Olyan, mint a legvadabb harcos, de ha megsarkantyúzza a fantáziáját, el tudja
képzelni térdnadrágban és a hozzáillő cicomában. Így kiöl-tözve irokéznek látszik, de más köntösben
nagyon jóvágású francia lehet. Sosem bocsátja meg neki, hogy ilyen könyörtelenül félrevezette! -
Mohók is lehettem volna - folytatta, és nem kért elnézést. Az asszonynak meg kell értenie, hogy
veszélyes földön jár. Ez nem játék. Akár már útban is lehetne Kanada felé, pányvára fűzve, és
mentében vágnák le, ha nem elég gyors. - Vagy még mohóknál is rosszabb.

Tegnap éjszaka is belopózhattam volna a keritésen, amikor az őrök nem néztek oda. Maga nincs
biztonságban itt. Nem kellett volna idejönnie. Ez nem Anglia. Nincs joga itt lenni.

- Akkor ön mit keres itt? - vágott vissza bátorság-ra kapva Sarah. Az ezredes érdeklődve hallgatta a
szóváltást. Will rég elsietett a szállására, és már be is döntött két rendes adag whiskyt.

- Én az unokatestvéremmel jöttem tizenhárom éve, a függetlenségi háború idején - felelte a férfi, bár
véleménye szerint nem tartozott magyarázattal ennek a nőnek. Azt sem közölte, hogy ő magának
Lafayette-nek az unokatestvére, és a király szabályszerűen megtiltotta, hogy jöjjenek, ám ők dacoltak
vele. Lafayette tíz éve hazatért, Francois azonban tudta, hogy az ő hazája Amerika, és nem tudott
megválni ittení barátaitól. - Én harcoltam és véreztem ezért az országért. Éltem az irokézekkel,
minden okom megvan itt lenni.

- Az elmúlt két hónapban a gróf tárgyalt a ne-vünkben a nyugati törzsekkel. Vörös Kabát, az irokézek
vezére, úgyszólván fiának tekinti - magyaráz-ta nyilvánvaló tisztelettel az ezredes. Azt nem tette
hozzá, hogy Francois valamikor a törzsfőnök veje volt, hogy fiát és feleségét, Csivitelő Verebet
megöl-ték a huronok. - Ma este észak felé tartott, Mont-realba, látogatóba a mohók fönökhöz, és azt
mondta, utánanéz maguknak. Nagyon aggódtunk, mikor nem érkeztek meg alkonyatra.

- Elnézését kérem, uram - mondta kényszeredet-ten Sarah. Továbbra is haragudott erre az indián harci
maskarába öltözött francia grótra. Ezt az arcátlanságot, hogy tegnap este és ma is, az ösvényen, elhall-
gatta előtte a kilétét! Halálra rémítette, és ezt persze nagyon jól tudja!

- Vissza kellene mennie Bostonba - hajtogatta a francia.

Ő sem látszott különösebben boldognak.

- Oda megyek, ahová akarok, uram - mondta csí-

pősen az asszony. - Köszönöm, hogy ma este visszakísért. - Kecsesen bókolt, mintha egy angol bálte-
remben lennének, kezet fogott az ezredessel, még egyszer bocsánatot kért, amiért ennyi izgalmat
okozott, meghajolt, és egyetlen további szó nélkül, hát-ra sem nézve visszasétált a szállására. Kissé
ingado-zó térdekkel átvágott a helyőrségen, nesztelenül kinyitotta az ajtót, besurrant a sötét szobába,
becsukta az ajtót, majd a megkönnyebbüléstől és a rémülettől zokogva, lassan lecsúszott a padlóra.

Francois de Pellerin némán nézett a távozó asz-szony után. Az ezredes kíváncsian fürkészte az ar-cát.
A gróf nehezen megfejthető ember volt. Meglehetős vadság lappangott benne, Stockbridge néha azon
tűnődött, nem változott-e át legalább részben indiánná: A gondolkodásukat bizonyosan ismeri, és
időnként úgy viselkedik, mint ők. Beállt közéjük, évekre nyoma veszett, csupán akkor került elő,
amikor meghalt indián felesége, akiről egyébként sohasem beszélt. Ennek ellenére a környéken
mindenki ismerte a történetet.

- Remek nő! - sóhajtott az ezredes némileg zavartan. Aznap reggel fölöttébb furcsa levelet kapott a
feleségétől. - Azt állítja, özvegy… bár Amelia valami különös dolgot hallott Bostonban egy
asszonytól, aki az imént érkezett Angliából… Úgy tűnik, Mrs. Ferguson megszökött a férjétől, aki ma
is él…

bár nem valami kellemes fickó. Balfour grófja… akkor ezek szerint a szép asszony grófné lenne? Ezt
nevezem egybeesésnek! Maga gróf, a hölgy grófné, néha úgy érzem, nálunk köt ki az európai
arisztokrácia fele. - Meg a fekete bárányok, a kallódók, a betörhetetlen, szilaj fiúk. Francois mélán
mosolygott, mert eszébe jutottak a régi idők, az unokatestvére… a harcostársak, az ismerősök… és
most ez a nő, aki hajlandó lett volna odaadni az életét egy idegenért… milyen bátran és vakmerően
viselkedett az erdőben ma éjszaka. Még sohasem látott hozzá foghatót.

- Nem, nem a fele, ezredes… csak a legjobbak.

Jó éjszakát kívánt Stockbridge-nek, és visszament embereihez, akik indián szokás szerint a szabad ég
alatt háltak, a helyőrség védelmében, majd egyetlen hang és szó nélkül ledőlt közéjük.

Sarah már ágyban volt, és a férfin töprengett, akiről azt hitte, hogy meg fogja ölni. Maga előtt látta a
rámeredő, szílaj, sötét szempárt, hatalmas karját, ahogyan megfékezi a rúgkapáló lovat… a muskéta-
csövön megcsillanó holdsugarat. Vajon találkoznak még valaha? Behunyta a szemét, és megpróbálta
kiverni a fejéből a franciát. Remélhetőleg nem találkoznak.
15. fejezet
Charlie reggeltől éjfélig olvasta Sarah naplóját.

Amikor eljutott a Francois-val való találkozáshoz, letette a könyvecskét, és elmosolyodott.

Mennyire nem sejtette Sarah a jövőt! És milyen rettenthetetlen bátorsággal viselkedett a deerfieldi
erdő-

ben! Charlie ugyanúgy elámult tőle, mint a francia.

Nem tudta elképzelni, hogy ő valaha is találkozhatna ilyen nővel. Ettől még magányosabbnak lérezte
magát, ha Sarahra gondolt, amiről eszébe jutott, hogy karácsonyi lebőgése óta nem hívta föl Carole-t.

Most még jobban fájt az egyedüllét. Úgy döntött, ki-megy a szabadba, szív egy kis friss levegőt.
Tiszta hideg éjszaka volt, az ég csupa csillag. De bármit csinált, nem lett könnyebb a magány Nem
volt, akivel megossza a dolgait, senkivel sem beszélhette meg Sarah-t. Már a szellemét sem kívánta
látni, ha létezett egyáltalán ilyesmi, neki most valóságosabb él-ményekre volt szüksége. Visszament a
házba. Való-

sággal összeszorult a szíve, ha elgondolta, mit veszí-

tett Angliában. Voltak percek, amikor azt hitte, halá-

láig siratni fogja. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy még egyszer beleszeressen valakibe, és megossza
vele az életét. Bár unná meg Carole Simont! Egy pillanat alatt visszahódíthatná!

Lassan fölbaktatott az emeletre. Először Carole-en járt az esze, aztán Sarah-n és Francois-n. Milyen
szerencsések voltak, mekkora áldás, hogy útjuk keresz-tezte egymást. Vagy különleges emberek
voltak, akik rá is szolgáltak az áldásra. Még éjszaka, az ágyban fekve is a szerelmespáron töprengett.
Bár hallana valamilyen hangot, vagy hihetné, hogy itt vannak a közelében! Ám nem volt hang, nem kelt
fuval-lat, nem érzett szellemeket a szobában. Talán elegendők a szavak is… melyeket a naplókban
talált.

Álomba szenderedett, és megint a szerelmesekről álmodott, ahogy kacagva kergetőznek az erdőben…

különös hangok zsongtak az éjszakában, Charlie vízesésnek vélte… rátalált a helyre, ahol Sarah járt,
amikor eltévedt… és reggelre kelvén látta, hogy esik.

Megfordult a fejében, hogy fölkel, dolgozik valamit, de aztán nem volt kedve. Főzött magának egy
csé-

sze kávét, és visszabújt az ágyba a naplókkal.

Némileg aggasztotta, hogy már valóságos szenvedélye lett Sarah naplóinak olvasása, de nem bírt
ellenállni. Tudnia kell mindent, ami történt. Felütötte a könyvecskét a tegnap esti jelzésnél, és fejest
ugrott az olvasásba.

A visszatérés Bostonba nélkülözte a különösebb ízgalmakat. Stockbridge ezredes, mintha büntetni

akarná azért, hogy annyit kellett aggódniuk miatta, a szerelemittas Parkert rendelte ki Sarah
kísérőjének.

Ám a hadnagy tökéletes úriemberként viselkedett és Sarah is türelmesebben bánt vele, mint korábban.

Elutazása előtt hosszas megbeszélést folytatott az ezredessel, aki, noha kifejezésre juttatta helytelení-

tését, teljesítette, amit az asszony kívánt.

Repeső jókedvvel lépett be az Ingersoll-fogadóba.

Több nap elteltével tudta csak meg, hogy valaki, aki nemrég érkezett Bostonba, mindenféle pletykát
ter-jeszt róla. A skála a koholmányoktól a képtelensége-kig terjedt, az egyik éppen III. György
királlyal hozta hírbe. Ez az akárki tudni vélte, hogy Sarah a hitvese Balfour grófjának, aki meghalt, de
az is lehet, hogy él, illetve az a szörnyű tragédia történt vele, hogy útonállók meggyilkolták, jobban
mondva elment az esze, őrültségében le akarta gyilkolni a feleségét, aki ezért megszökött tőle. A
pletykák, amelyektől zsongott a város, nem nélkülöztek bizonyos vadromantikus színezetet, és még
kívánatosabbá tették Sarah-t. Q semmit sem ismert el senkinek, to-vábbra is Mrs. Fergusonként
mutatkozott be, a töb-bit rábízta az emberek fantáziájára, bár azzal tisztá-

ban volt, hogy ha férje személyazonossága máris ki-tudódott, akkor csak idő kérdése, hogy Edward
tudomást szerezzen az ő bostoni tartózkodásáról. Ettől a tudattól még türelmetlenebbül szerette volna
megvalósítani a tervét. Az ezredes összeismertette né-

hány rendes emberrel, akik megígérték, hogy tavasszal elkezdik a munkát. Sarah, mielőtt elutazott
volna Deerfieldből, népes kísérettel kilovagolt, és aránylag könnyen rátalált a tisztásra. Ezúttal jóval
rövidebb és sokkal kevésbé izgalmas volt a visszaút.

Még mindig nem bocsátotta meg Francois de Pellerinnek, hogy félrevezette.

Shelburne-i ismerősei azt ígérték, hogy ilyen egyszerű házat tavasz végére is fel tudnak építeni.

Sarah hosszú, dísztelen rönkházat kért: legyen benne egy nagy szoba, egy apró ebédlő, egyetlen háló-

szoba és egy konyha. Kellenek még csűrök és ólak, de azok ráérnek, továbbá egy kunyhó a két-három
béresének, semmi több. A felfogadott munkások erősködtek, hogy ezt akár már júniusra össze tudják
csapni, de lehet, hogy hamarabb is. Minden helyben fog készülni, a vasalásokat ők adják, csak az
ablako-kat kell Bostonban csináltatni és ökrös fogattal elho-zatni Shelburne-be. Már állt a közelben
néhány mutatós ház, de azok sokkal bonyolultabbak voltak an-nál, amit Sarah kívánt.

Egész tavasszal csak a Shelburne-ben épülő házra tudott gondolni. A tél csendesen telt Bostonban,
olvasott, naplót írt, baráti társaságba járt. Amikor megtudta, hogy Rebeccának kislánya született,
főkötőt és réklit kötött a babának. Májusban nem bírta to-vább. Ismét megtette a hosszú utat
Deerfieldbe, s amilyen gyakran tudott, átlovagolt Shelburne-be, és nézte, hogyan épül a ház, hogyan
illeszkednek, mintegy varázsütésre a rönkök.

Az építők szavuknak álltak: Sarah június elsején költözhetett. Immel-ámmal visszatért Bostonba cso-
magolni, mert még szüksége volt néhány holmira.

Két hét alatt összeszedte őket, és június közepén egy kocsival, egy magasan megpúpozott szekérrel,
két vezetővel és egy kísérővel nekivágott az útnak. Kü-

lönösebb baleset nélkül, épségben megérkezett Deerfieldbe, majd onnan Shelburne-be. Varázslato-san
szép volt nyáron a vidék. Buján zöldellt a tisztás, amelyen égbe nyúló fák árnyékában állt Sarah
otthona. Volt fél tucat lova, néhány birkája, egy kecské-

je, két tehene. Felfogadott két fiút.

Egyelőre nem nagyon törték magukat a növény-termesztéssel, mert Sarah előbb ki akarta ismerni a
földet. Kukoricát azért ültettek, mert az egyszerű. Az egyik kisbéres a környékbeli irokézektől kért
taná-

csot, hogy mit ültessenek, mert az indiánok nagyon értettek minden növényhez.

Júliusban meglátogatta az ezredes, és Sarah a tulajdon kezével főzött neki vacsorát. A béreseinek is ő

főzött minden este, és anyjuk volt anyjuk helyett. Az ezredest megindította a kevés, de tetszetős
tárggyal berendezett ház egyszerű szépsége, bár képtelen volt felfogni, hogy mondhat le valaki az
angol arisztokrácia tagjaként élvezett kiváltságos életről. Sarah úgyis hiába magyarázta volna. Még
mindig lidércnyomásai voltak borzalmas házaséletétől, és hálát adott szabadságának minden napjáért,
minden órá-

jáért, minden pillanatáért.

Ha ideje volt, akár naponta is elsétált a Shelburne-vízeséshez, és egyre jobban megszerette. Néha
órá-

kig elüldögélt a köveken, belelógatta lábát a jéghideg vízbe, és rajzolt, írt, gondolkozott. Szeretett
szikláról sziklára szökkenni, és megpróbálta kitalálni, hogyan keletkezhettek a sziklák hatalmas
üregei. Az indiánok gyönyörű legendákat szőttek köréjük.

Sarah el is tudta volna képzelni, hogy égi lények labdáztak velük. Tán üstökösök lehettek valamikor.
A vízesésnél megtalálta a sohasem ízlelt békét, és érezte, miként indulnak gyógyulásnak a régi sebek.
Elég sokáig tartott, ám most egészségesebbnek, szaba-dabbnak látszott, mint bármikor. Végre sikerült
ma-ga mögött hagynia démonait és bánatait. Már csak álomnak tűnt az angliai élet.

Csendesen dúdorászva tartott hazafelé egy július végi napfényes délután, amikor neszt hallott a kö-

zelben, és meglátta őt. Ha nem ismeri a történetét, most is megijesztette volna, amilyen félelmetes volt
övig meztelenül, szarvasbőr nadrágban, szőrén megült lován.
Sarah fölnézett rá. Egyikük sem szólt. Az asszony úgy vélte, a francia nyilván az erődbe tarthat. Való-

jában onnan jött, és pont Sarah-ról beszélt az ezredessel. Stockbridge továbbra is el volt ragadtatva a
jövevénytől, felesége meg azon búsult, miért nem tudta ott tartani Bostonban.

- Úgy látszik, itt akar élni a vadonban! Egy ilyen nő! Csak azt ne kérdezze, miért. Angliában lenne a
helye. Nem illik ide. - Francois helyeselt, bár más okokból. Őszerinte Sarah túlságosan veszélyes
életet választott magának, bár az a rettenthetetlen bátorság, amelyet az asszony hat hónapja tanúsított,
mély hatást gyakorolt rá. Azóta többször is eszébe jutott, és most, amikor Deerfieldből észak felé
ügetett, hogy meglátogassa az irokézeket, hirtelen ötlettel elhatá-

rozta, hogy benéz Mrs. Fergusonhoz. Sarah egyik munkása elmagyarázta, hol van az asszonyság. Elő-

ször nagyon megijedt, mert mohóknak hitte a jöve-vényt. Pedig Francois nagyon előzékenyen
viselkedett, azt mondta, régi barátja Mrs. Fergusonnak, amitől Sarah ugyancsak meglepődött volna.
Most is az arcára volt írva, hogy egyáltalán nincs elragadtatva.

- Jó napot - szólalt meg végül a férfi, és lecsúszott a lováról. Csupán akkor jutott eszébe, hogy nem
fe-szélyezi-e vajon Mrs. Fergusont az ő indiánosan hi-

ányos öltözéke? De Sarah mintha észre sem vette volna, azért viszont neheztelt, hogy a francia lesel-
kedik utána. - Az ezredes üdvözli - folytatta Pellerin, odaszegődve az asszony mellé. A ló mögöttük
ballagott. Sarah meglepődve nézett a férfira.

- Miért jött ide? - kérdezte nyersen. Még mindig haragudott a rémületért, amelyet át kellett élnie a té-

li erdőben. Azt hitte, soha többé nem kell látnia ezt az embert.

A férfi hosszasan nézett rá, majd lehorgasztotta a fejét. Ő is sokáig töprengett ezen a kérdésen, és már
bánta, hogy nem jött hamarabb. Pedig tudta szeneka barátaitól, hogy Mrs. Ferguson itt él Shelburne-
ben, egy erdei tisztáson. A világnak ezen a részén kevés dolog maradt titokban, az indiánok között
gyorsan terjedtek a hírek.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - mondta.

Mereven bámult maga elé, de aztán csak visszané-

zett Sarahra. Az asszony dísztelen kék pamutruhát, fehér ingvállat, kötényt viselt, olyasfélét, mint
angliai gyereksége idején a szolgálók az apai birtokon. És olyan egyszerű életet is élt, mint ők. Ám
Francois nem ilyennek látta, hanem másvilági jelenésnek, annak a nőnek, akiről csak álmodhatott,
mert sohasem találkozott vele. - Tudom, hogy kegyetlenül ráijesz-tettem önre a télen. Nem kellett
volna ezt tennem, de úgy véltem, súlyos hibát fog elkövetni, ha idejön.

Ez nem nőknek való hely Az élet nehéz, a tél hosz-szú… és nagyon sok a veszély. - Sarah megint
hallotta azt az idegenes hanglejtését, amely akarata ellenére tetszett neki. Leginkább franciás volt, és
árnyalatnyi indíán akcentus ragadt rá, mivel olyan sokáig beszélte az őslakosok nyelveit. Angolul még
gyerek-korban tanult meg, és jól is beszélte, viszont a franciát egyre kevesebb alkalma volt
gyakorolni. - A temetők tele vannak olyan emberekkel, akiknek nem lett volna szabad idejönniük, bár..
- és most lassan elmosolyodott (Sarah még sosem látta mosolyogni, olyan volt, mint amikor felbukkan
a nap a hegyek mögül) - …bár önt talán, bátor barátnőm, a sors küldte ide. - Megváltozott a
véleménye az asszonyról az erdei éjszaka óta. Hónapok óta szerette volna megmondani neki, de már
annak is örült, hogy most van rá alkalma, és hogy Sarah egyáltalán hajlandó meghallgatni. Akkor
annyira haragudott, hogy Francois attól félt, soha többé nem akarja látni. - Van egy indián legenda egy
asszonyról, aki odaadta az életét a fia becsületéért… ő meghalt, de örökké él a csillagok között, és
vezeti a harcosokat, hogy el ne tévedjenek a sötétségben. - Úgy nézett az égre, mintha ő is látná a
csillagokat, pedig sütött a nap, majd elmosolyodott ismét. - Az indiánok úgy tartják, hogy a halál után
minden lélek felmegy az égbe, és attól fogva ott lakik. Néha vigasztalónak érzem, ha azokra gondolok,
akiket ismertem és akik elhagy-tak. - Az asszony nem kérdezte, kik voltak azok, de Francois szavaitól
a kicsinyeire kellett gondolnia.

- Azt én is szeretném - szólt halkan, és félénken rámosolygott a férfira. Talán nem is olyan gonosz,
mint amilyennek hitte, bár azért még nem bízott benne feltétel nélkül. Lassan ballagtak egymás mellett.

- Az ezredes azt állítja, hogy bennünk van valami közös - mondta Francois. - Mindkettőnk élete ott
maradt Európában… - Sarah-ba hirtelen beléhasí-

tott, mondott-e ennél is többet Stockbridge, bár nemigen tudhat mást a pletykákon kívül, amelyeket
jómaga is hallott Bostonban. - Súlyos oknak kellett lennie, amely idehozta önt… ilyen fiatalon.
Bizonyá-

ra nehezére esett feladni a régi életét. - Még mindig nem tudta elképzelni, mi hozta ide ezt a nőt. Mert
bár az ezredes hat hónapja azt mondta, hogy a férje “nem volt egy kellemes fickóř, Francois gyanúja
szerint ennél fájdalmasabb ösztöke hajthatta Mrs.

Fergusont, ha meg sem állt Deerfieldig. Vajon boldog-e most ebben az igénytelen shelburne-i létben
az Isten háta mögött? Ha ránézett, legalább annyit láthatott, hogy az asszony megtalálta a békét.

Elkísérte a rönkházig, de mintha nem akarózott volna felpattannia a lovára. Sarah tétován nézte.
Annak ellenére, amit Francois az imént mondott, nekik nagyon kevés közös tulajdonságuk volt. A férfi
az indiánok között élt, ő itt és egyedül. Azért bizonyos szempontból érdekes barát lenne. Sarah
fantáziáját felkorbácsolták az indián legendák és népszokások, nagyon szeretett volna még többet
tudni róluk.

Rámosolygott a férfira, és arra gondolt, mennyire megijesztette valaha. Valóban nem mindennapi
jelenség volt szarvasbőr nadrágjában, mokaszinban a szélben lobogó hajával, mindazonáltal
tökéletesen ártalmatlannak látszott.

- Nem akarna itt maradni vacsorára? Semmi kü-

lönleges, csak gulyás. Nagyon egyszerű koszton vagyunk a fiúkkal. - A tűzhelyen egész délután rotyo-
gott a hús. Mindkét béres bostoni ír családból szár-mazott, akiknek az az egyetlen igényük volt az
étel-lel szemben, hogy sok legyen, Sarah pedig jóltartot-ta őket, és hálás volt a segítségükért. Patrick
és John tizenöt esztendősek voltak, és jó barátok.
- Ha indián családhoz hívnának, illene ajándékot hoznom, de most üres kézzel jöttem - mentegető-

zött Francois, aki eredetileg csak át akarta adni az ezredes üzenetét, és már indult is volna tovább. De
volt valami Sarah-ban, selymes hangjában, finom modorában, okos beszédében, ami itt marasztalta.

Szarvasbőr inget öltött a vacsorához. Megetette-megitatta a lovát, arcot-kezet mosott, vékony bőr-
szíjra fűzött zöld gyöngysorral hátrakötött hajába beletűzött egy tollat, nyakába medvekarom füzért
akasztott. Úgy ültek asztalhoz, mintha Bostonban lennének, és ídőtlen ideje ismernék egymást. A fiúk
már vacsoráztak, így Sarah csak kettejüknek terített csipkés abrosszal és a porcelánnal, amelyet egy
deerfieldi asszonytól vásárolt. Gloucesteri szerviz volt, évekkel ezelőtt került ide Angliából. Az ón
gyertya-tartókban égő gyertyák meleg fényben fürdették ar-cukat, és vibráló árnyékokat vetettek a
falakra.

Beszélgettek az évekkel ezelőtt dúlt indián hábo-rúkról, a férfi mesélt a törzsekről, főleg az
irokézekről, de az algonkinokról és a helyi népekről is. Elmondta, milyen más volt Amerika, amikor ő
idejött: akkor még sokkal több indián élt itt, mert a kormány nem kényszerítette őket, hogy északra és
nyugatra vándoroljanak. Sokan Kanadába mentek, de renge-tegen meghaltak a hosszú északi úton.
Tökéletesen érthető, miért védik olyan ádázul a nyugati törzsek a földjeiket a hadsereggel és a
telepesekkel szemben.

Francois nagyon nem bánt volna már egy békekö-

tést, de eddig még semmit sem sikerült elérniük.

- Ennek a harcnak nem lesz győztese. A háború nem válasz a kérdésre. Mindenki csak szenved tő-

le… és a végén úgyis az indiánok veszítenek - mondta csüggedten. Mélységesen tisztelte az

indiánokat.

Sarah szomjasan hallgatta, de még jobban élvezte, hogy nézheti a férfit, amíg az mesél. A francia sok
életet élt, sok minden érdekelte, sok szenvedély lobogott benne. Rengeteget adott magából az
Ujvilágnak, és nagy tiszteletnek örvendett, nemcsak az in-diánok, hanem a telepesek körében is. -
Igazából mi-

ért jött ide, Sarah? - kérdezte végül.

- Mert meghaltam volna, ha nem jövök - feleltE

szomorúan az asszony - Rab-voltam a tulajdon há-

zamban… illetve a férjemében… Tizenhat éves voltam, amikor eladtak egy darab földért. -
Mosolygott, de borús volt a szeme. - A férjem nyolc éven át rettenetesen bánt velem. Egyszer
balesetet szenvedett, és úgy látszott, meg fog halni. Életemben először ar-ra gondoltam, milyen lenne,
ha megint szabad lennék, ha nem vernének… ha nem bántanának… aztán felépült, és minden
visszazökkent a régi kerékvágás-ba. Elszöktem Falmouthba, helyet foglaltam egy kis kétárbocoson, és
eljöttem Bostonba. Három hétig kellett várnom, hogy kifusson a hajó. Minden nap egy évnek tűnt.
Akkor a férjem megint megvert, de valami iszonyatosan… és iszonyatos dolgokat mű-

velt velem, közvetlenül a távozásom előtt, úgyhogy akkor is elhagytam volna, ha biztosan tudom, hogy
a tengerbe veszek. Egy órával nem bírtam volna to-vább, és komolyan azt gondolom, hogy ha
maradok, megölt volna. - Ha nem veri halálra vagy nem ker-geti az őrületbe Sarah-t, akkor szinte
bizonyos, hogy a következő szülésbe halt volna bele. Ám ezt nem árulta el Francois-nak, csak annyit
kérdezett, ő miért nem tért vissza Franciaországba. Érdekelte ez az ember, és örült a társaságának.
Olyan sokat olvasott, annyit volt egyedül, hogy felüdülésnek érezte, ha egy másik értelmes lénnyel
cseveghet. John és Patrick kedvesek voltak, de egyszerű, iskolázatlan suhancok; velük beszélni annyi
volt, mintha gyerekekhez szólna. Francois nem. Ő kifinomult volt, okos, ragyogóan intelligens.

- Azért maradtam, mert szeretek itt lenni… és mert hasznomat veszik - felelte halkan a férfi. - Teljesen
céltalan életet éltem volna, ha visszamegyek.

Különben is Franciaországban kikiáltották a köztársaságot; ha Párizsban maradok, mostanára halott

lennék. Az én életem itt van - szólt egyszerűen. -

Réges-rég. - Nem valami szívesen beszélt magáról. -

És ön, barátnőm? Ön mihez kezd? Nem élhet örök-ké ebben az előretolt helyőrségben. Furcsa élet
lenne egy ilyen kislánynak. - Tizennégy esztendővel volt idősebb Sarahnál.

- Huszonöt éves vagyok! - nevetett az asszony -

Aligha nevezhet kislánynak, és bármeddig el vagyok egyedül. Pontosan ez a szándékom! Jövőre

bővíttet-ni akarom a tanyát. Azonkívül rengeteg munkát el kell végeznünk a tél beállta előtt. Jó életem
lesz nekem itt! - jelentette ki nagy önbizalommal. Francois összevonta a szemöldökét.

- És ha ellenséges indiánok jönnek? Akkor mit csinál? Felajánlja az életét a két suhancért, mint
tavaly? - Még mindig hatása alatt volt a jelenetnek.

Máig emlékezett a nő tekintetére.

- Mi nem ártunk nekik. Ön mondta, hogy errefelé békés indiánok élnek. Én nem jelentek fenyegetést.
Ezt ők is tudják.

- A nonatakok és a vampanoagok talán igen, de ha sónik jönnek nyugatról, huronok vagy akár mohókok
északról, akkor mihez kezd, Sarah?

- Imádkozom vagy meghalok - felelte az asszony.

Egyáltalán nem aggódott az indiánok miatt. Biztonságban érezte magát. A többi telepes is azt mondta,
hogy az indiánokkal nemigen van gond, és megígér-ték, hogy értesítik, ha látnak a környéken
hadiösvé-

nyen járó csapatot.

- Tud bánni a lőfegyverrel? - kérdezte Francois, akit ez nem nyugtatott meg. Sarah mosolygott. Egy-

általán nem látta vadnak a férfit. Most már barátok voltak.

- Lány koromban eljártam vadászni apámmal, de már évek óta nem próbáltam. - A férfi bólintott, most
már tudta, mire kell megtanítania. Azonkívül számos olyan dolog van, amit Sarahnak tudnia kel az
indiánokról. Majd szól a környéken a barátainak, hogy él itt egy fegyvertelen, magányos asszony, aki
az ő védelme alatt áll. Az indiánok között gyorsan elterjed a hír Bizonyára kíváncsiak lesznek
Sarahra, ide is jönnek, hogy megnézzék, közelről vagy távolról; talán még meg is látogatják, vagy
csereberélnek vele, de nem fogják bántani, ha maga az irokézek Fehér Medvéje védelmezi. Francois
ült a vigvamban, táncolt a harcosokkal a háborúk után, részt vett szertartásokban; Vörös Kabát
évekkel ezelőtt fiává fogadta. Amikor a huronok meggyilkolták Csivitelő

Verebet és csecsemő fiát, őseik mellett helyezték ők-et nyugalomra, hogy megtalálják az utat az
istenekhez.

Elköltötték a vacsorát, Sarah leszedte az asztalt, utána ismét elmentek sétálni. Meleg éjszaka volt.

Francois-ban különös érzéseket ébresztett Mrs. Ferguson. Rég nem látott ilyen fehér asszonyt. Voltak
női Csivitelő Veréb óta, de egyiket sem tartotta fontosnak. Sarah-t féltette. Olyan ártatlan volt az ő
szép új vílágában. Szeretett volna vigyázni rá, szerette volna megtanítani sok mindenre, szeretett
volna hosszú kenuban leereszkedni vele a folyókon, többnapos lovaglásokról álmodozott, de nem
tárhatta fel előtte érzéseit és aggodalmait. Sarah annyira naivan tévelygett ebben a könyörtelen
világban, amelynek veszélyeit föl sem fogta.

A férfi a lovak mellett töltötte az éjszakát. Feküdt a csillagok alatt, és Sarahra gondolt, aki oly nagy
utat tett meg; épp mint ő, oly sok évvel ezelőtt. És mennyivel nehezebb ez egy nőnek! Mennyivel több
hősiességet követel tőle az élet! És mintha egyáltalán nem lenne tudatában a saját derekasságának.

Sarah másnap szalonnát és kukoricakenyeret sü-

tött, tűzforró kávét is adott mellé. Francois rég nem evett ilyen reggelit.

- Egészen ellustulok maga mellett - mosolygott a férfi. Reggeli után fogták a puskákat, és elmentek lő-

gyakorlatra. Sarah meglepően jól bánt a fegyverek-kel, sorozatban szedte le a madarakat. Francois
meg-

ígérte, hogy itt hagy neki egy muskétát meg lőszert, és figyelmeztette, hogy a hatékonyabb védelem
érdekében vásároljon fegyvert a béreseinek.

- Nem hinném, hogy szükségünk lenne rá -

mondta határozottan Sarah, és megkérdezte, lenne-e kedve vele tartani a vízesésig, mielőtt folytatná az
útját.

Gondolataikba merülve, szótlanul ballagtak az er-dőn át, és néma áhítattal bámulták a fenséges víz-
esést. Sarah mindig úgy érezte, hogy meggyógyítja a lelkét a zuhatag látványa, harsogása. A férfi
mosolyogva figyelte elragadtatását, de most mintha megint magába zárkózott volna. Sarah nem
tudhatta, mire gondol. Kifürkészhetetlen volt, akárcsak in-dián barátai. Sok szokásukat átvette.

- Üzenjen a helyőrségbe, Sarah, ha valaha szüksé-

ge lesz rám. Ott tudják, hol vagyok, vagy utánam küldhetnek egy indián felderítőt. - Még soha,
senkinek sem ajánlotta fel így a segítségét, ám Sarah kö-

szönte szépen, és megrázta a fejét.

- Nem lesz semmi bajunk!

- És ha mégis?

- Majd értesitik a barátai - mosolygott az asszony.

- Errefelé, katonák és indiánok között nemigen van titok. - Nem is tudta, mennyire ráhibázott. Francois
nevetett. Ezen az eldugott helyen mindenki tudta, mit csinál a másik. Itt sem volt különb a helyzet mint
Bostonban, bár ott tovább tartott a hírek áram-lása.

- Jövő hónapban megint erre járok - közölte meghívást sem várva a férfi. - Majd megnézem, hogy van,
és nincs-e szüksége segítségre a ház körül.

- Addig hol lesz? - Kíváncsi volt ennek az embernek az életére. Könnyen el tudta képzelni az iroké-

zek hosszú házában a barátai mellett, vagy amint kenuban lapátol a folyón.

- Északon - mondta tömören Francois, majd ilyen talányosan folytatta: - Nem lesz ám mindig egyedül,
Sarah.

- Én nem félek az egyedülléttől, Francois - mondta tisztán csengő hangon az asszony. Rég tudomásul
vette a magányt. Inkább ez, mint a láncok Edward vagy egy hasonszőrű férj mellett. Az indián asz-
szonynak joga van otthagyni a brutális férjet; Sarah állítólag civilizált világában nem létezik ilyen jog.
-

Itt nincs mitől félni - folytatta könnyed mosollyal, miközben imbolyogva egyensúlyozott a sziklákon,
amelyeket úgy szeretett. Néha szinte olyan volt, mint egy gyerek. Akármilyen meglettnek képzelte
magát, Francois-hoz képest fruska volt. Most is olyan fiatal és bizakodó pillantással nézett a férfira.

- Akkor mitől fél?

Sarah leült egy naptól meleg, sima kőre. A férfi el-bűvölten bámulta.

- Öntől féltem - mondta nevetve -, pontosabban rettegtem… ez azért csúnyaság volt! - zsörtölődött.

Most már nyugodtan be merte vallani az ijedelmét.

- Azt hittem, megöl.

- Én meg annyira haragudtam önre - folytatta a vallomásokat Francois. Szégyellte magát, amiért így
megrémítette az asszonyt. - Nem bírtam másra gondolni, mint hogy mit művelhettek volna magával a
mohókok, ha esetleg hadiösvényre lépnek! Meg akartam menteni, úgy el akartam ijeszteni, hogy meg
se álljon Bostonig. Most már látom, túlságosan keményfejű ahhoz, hogy elfogadja egy becsületes
ember ésszerű érveit.

- Ésszerű? Becsületes? - csúfolódott Sarah. - Ez ma-gának becsület, indián jelmezben ijesztgetni egy
nőt? Véleményem szerint ez aligha nevezhető “ész-szerű érvnek! - Ültek egymás mellett, meztelen
lábbal tapicskolták a vizet, karjuk őrjítően közel volt, de nem ért össze. Francois-nak egyetlen
mozdulatába került volna átölelni és magához szorítani a nőt; ám még ismeretségük felületes volta
ellenére is érezte Sarah körül a magas falat, és nem mert közeledni. -

Ezt még visszakapja tőlem - figyelmeztette az asz-szony - Majd fölteszek valami borzalmas álarcot,
el-megyek a vigvamba, és megijesztem magát.

- Annak csak örülni fogok - mondta a férfi. A sziklának támaszkodva lubickoltak a forró napsugárban.

- Akkor valami cudarabbat kell kitalálnom, hogy megijedjen. - Nem sikerült volna. Francois-t a
felesége és a fia elvesztése után már nem nagyon lehetett megijeszteni. Nem érdekelte, hogy se a
francia udvar, se a telepesek nem ismerték volna el törvé-

nyes feleségének Csivitelő Verebet. Neki holtáiglan tartó szentséget jelentett az irokéz házasság.

- Önnek nem voltak yerekei, ugye? - vetette oda mintegy mellékesen. Ugyszólván biztosra vette, hogy
így van, és ez a téma elég biztonságos. Tévedett. Nyomban látta az asszony szemén, mekkora sebet
ütött rajta. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. - Bocsásson meg, Sarah… Nem akartam…

de azt hittem…

- Semmi baj - mondta szelíden az asszony Szomorú és bölcs volt a szeme. - A gyerekeim vagy holtan,
vagy idő előtt jöttek a világra. Talán azért gyű-

lölt annyira a férjem. Nem tudtam örököst adni ne-ki. Tudomásom szerint Anglia-szerte vannak
fattyai, de a törvényes fiút sohasem kapta meg. A hat gyermek közül három fiú volt - fejezte be
elgyötörten, és valamit bámult a vízen túl.

- Szívből sajnálom - mondta halkan Francois.

- Én is sajnáltam - mosolygott bánatosan Sarah. -

A férjem megkötötte magát, örököst akart bármi áron, és agyon is vert volna, ha nem esem teherbe.

Folyton állapotos voltam, de még akkor is vert, nem annyira, hogy a magzatnak ártson, de nem volt
szabad elfelejtenem, hogy sár vagyok a talpa alatt. Sokszor féltem, hogy megőrült, aztán meg attól
féltem, hogy én nem vagyok eszemnél… órákig ültem a templomban, és imádkoztam, hogy haljon
meg…

Francois összeborzongott, majd, hogy ő is megossza vele a gyászát, mesélt Csivitelő Verébről és a
csecsemőről, akiket annyira szeretett. Azt hitte, belehal a bánatba, amikor a falun rajtaütő huronok
megölték őket. Azt hitte, soha többé nem szerethet senkit, bár ebben már nem volt olyan biztos. Még
sosem látott ilyen nőt. Ahhoz képest, milyen kevéssé ismerte, megdöbbentően fontos lett számára. Ezt
persze nem vallotta be. Mindkettejüknek megvoltak a maguk bánatai, súlyos koloncokat hurcoltak a
bokájukon, Igaz, rég volt, amikor Francois elveszítette szeretteit, de Sarah szemén láthatta, hogy az
asszony sebei még nem forrtak be.

Üldögéltek még egy darabig a napsütésben, az egymásnak mondott szavakon és a kölcsönös gyó-

nástól enyhülő fájdalmon tűnődve. Elképesztő, gondolta Sarah, hogy épp ez az ember, akitől hat
hónapja úgy megriadt, ez legyen az első igazi barátja az Ujvilágban. Már-már sajnálta, hogy elmegy.
Késő dél-után visszatértek a házhoz, kérdezte a férfit, nem lenne-e kedve még egy vacsorához, de
Francois azt felelte; okosabb mennie, még nagy útja van hátra, és megígérte embereinek, hogy fent
északon találkozik velük. Az igazi ok az volt, hogy nem mert huzamo-sabb ideig Sarah közelében
maradni. Beszélgetésük-ből arra következtetett, hogy az asszony még nem készült fel az újabb
kapcsolatra. Francois csupán ba-rátságot várhatott tőle.

Sarah adott neki tartalék kukoricakenyeret, sonkát, szalonnát, Francois emlékeztette, hogy vásároljon
fegyvert és lőszert. A muskétát otthagyta a kunyhóban. Intett és elvágtatott, övig meztelenül szélben
lobogó hajjal, szarvasbőr nadrágban, móka-szinosan.

Sarah addig nézett utána, amíg el nem tűnt a tisztásról. Az ajtón belépve valami csillogót pillantott
meg az asztalon, ahol tegnap este vacsoráztak. Kö-

zelebb menve látta, hogy a medvekaromnyaklánc az, meg a zöld gyöngyfüzér, amelyet Francois a
vacsoránál viselt.

Csengett a telefon, Charlie letette a naplót. A fényből látta, hogy alkonyodik. Némileg összezava-
rodva érkezett vissza a kétszáz éves időutazásból.

Biztosan Gladys. Amikor beszerelték a telefont, megadta a számát Gladysnek meg a New York-i
irodának, és persze megfaxolta Carole-nak, de tőle igazán nem várhat hívást.

Fölvette a kagylót, és hátrahőkölt. Carole nem hívta azóta, hogy ő elutazott Londonból, és Charlie is
majdnem két hete telefonált neki utoljára. Csak nem tért észre? Simon talán valami szörnyűséget
müvelt vele, vagy végre elkezdett hiányozni neki a férje? Bármi volt is az ok, Charlie mámorosan itta
a hangját.

- Szia! - Az ágyon hevert, amelyből ki sem bújt reggel óta. Csak most tette le a naplót, még mindig
maga előtt látta a zöld gyöngysort, amelyet Francois hagyott Sarah asztalán. - Hogy vagy?

- Furcsa a hangod. Csak nincs valami baj? -

Charlie nem is sejtette, hogy a felesége mennyire ag-gódik miatta még mindig.

- Kutya bajom - közölte lezseren. - Fekszem az ágyban. - Akaratlanul az jutott eszébe, hogy Carole-
nak tetszene a ház. Szeretett volna mesélni róla. Az-

óta szeretett volna; hogy először látta a kastélyt. De most fontosabb, hogy miért telefonált a felesége.

- Te már egyáltalán nem dolgozol? - riadt meg Carole. Még mindig nem értette, mi történt New
Yorkban, és azon töprengett, nem kapott-e Charlie ideg-összeroppanást. Ez nem rá vall, hogy csak úgy
elmegy fél év szabadságra. És hogy délután négykor még ágyban van! Ez borzasztó és fölöttébb
gyanús!

- Olvastam - közölte sértetten Charlie, de nem mondta meg, hogy mit. - Egyszerűen szakítok egy kis
időt magamra. Évek óta nem tettem ilyet. - Carole igazán megérthetné, azok után, amiket tavaly művelt
vele! Persze, az ő nyüzsgő tárgyalótermi világában nem csinálnak ilyet a normális, épkézláb emberek.

Ott nem szokás lelépni a fontos munkából, és ágyban fetrengve olvasni át a következő hat hónapot.

- Nem nagyon értem, mi van veled, Charlie -

mondta búsan.

- Én sem - válaszolt nevetve a férfi. Pompás kedve kerekedett a telefontól. - Szóval mi újság, miért
hívtál? - Londonban este kilenc óra. Könnyen el tudta képzelni Carole-t, amint kilép az irodából.

Igazság szerint az íróasztalától telefonált, miután előzőleg bejelentette Simonnak, aki tízre várta az
Annabelben. Nyilván rá fog kérdezni a beszélgetés-re. - jól vagy?

Carole megborzongott a derűs hangtól. Nem akarta elrontani a férfi kedvét, de mindenképpen ő

akarta közölni, nehogy valamelyik barátjuktól tudja meg Charlie. Londonban nincs titok.

- Jól vagyok. Ide figyelj, Charlie, itt csak ajtóstul lehet rontani a házba… Júniusban, amint kimondják
a válást, összeházasodunk Simonnal.

Végeérhetetlen csend következett. Az asszony be hunyta a szemét, és az ajkába harapott. Charlie egy
örökkévalóságig nem szólt. Úgy érezte, mintha gyomron rúgták volna. Ismerős érzés volt.

- Most mit akarsz, mit mondjak? - kérdezte hirtelen elgyöngülve. - Könyörögjek, hogy ne? Ezért
telefonáltál? Közölhetted volna levélben is.

- Sosem tennék ilyet veled, és azt sem akartam, hogy mástól halld! - Már sírt. Még annál is rosszabb
volt megmondani, mint gondolta. És Charlie is sírt, bár Carole ezt nem hallhatta, és azt kívánta, bár
sose telefonált volna a felesége.

- Mit számít, kitől tudom meg? És mi a fenének mégy férjhez hozzá? A szentségit, hiszen az apád
lehetne, és ugyanúgy ejteni fog, mint a többi feleségét!
- Most már az életéért küzdött. Ezt nem engedheti.

Úgy érezte, mintha lejtőn bucskázna lefelé, és nem tudna megállni.

- Kettő magától lépett le - javította ki az asszony.

(Charlie keserűen felkuncogott). - Csak a harmadikat hagyta ott.

- Nagyon bizalomgerjesztő! Te mi leszel?

Numeró Négy? Elragadó! Ezt akarod? Neked nem elég egy viszony? Már úgyis a szeretője vagy.

Charlie kezdett átmenni undokba.

- Na és? - ütötte vissza a labdát Carole, aki kezdte pocsékul érezni magát a férje szavaitól. Nem
kellett volna felhívnia! Csak ne akart volna olyan rendes lenni! - Mit vársz tőlem, Charlie? Hogy
menjek vissza, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk? Miből tudnád, hogy visszajöttem? Sosem éltünk
együtt, mi csak két igazgató voltunk, akik közös házat és faxot használnak. Jézusom, hol volt az
házasság, egyáltalán van fogalmad róla, milyen egyedül éreztem magamat? - kérdezte elkeseredetten.
Charlie-nak ösz-szeszorult a gyomra, ahogy hallgatta. Ő ezt sosem vette észre.

- Miért nem mondtad? Miért nem mondtál valamit, ahelyett, hogy elmész, és félredugsz valakivel, a
kutya szentségit! Honnan tudhattam volna, mi jár a fejedben, ha sose mondtad?

Carole zokogott, Charlie arcán könnyek peregtek.

- Én is csak akkor jöttem rá, amikor már vége volt - mondta őszintén az asszony - Egész idő alatt
olyan szorgosan futkostunk egymás elől, hogy egy idő után nem éreztem semmit. Robot voltam csak,
egy gépjogász… és hébe-hóba, amikor valamelyikünknek jutott rá ideje, bár ez nem sűrűn fordult elő,
voltam a feleséged is.

- És most? - Nem önkínzásból csinálta, csakugyan tudni akarta. Tudnia kellett. - Vele boldogabb
vagy?

- Igen, boldogabb - vallotta be Carole. - Ez más.

Minden este együtt vacsorázunk, ha nem vagyunk együtt, Simon naponta háromszor-négyszer felhív
Érdekli, mit csinálok. Nem tudom, mitől van, de mellette több időm marad. Úgy csinálja, hogy több
időm maradjon rá. Visz magával, ha megy valahová, vagy ha teheti, ő jön velem; ha Párizsban vagy
Brüsszelben vagy Rómában vagy akárhol tárgyalok, ő is utánam repül, ha csak egy éjszakára is.
Sokkal fi-gyelmesebb.

- Ez nem tisztességes! - esett kétségbe Charlie. -

Ti egy cégnél dolgoztok! Én még annyira közel se lehettem hozzád, mint Párizs! Többnyire lent kellett
rostokolnom Hongkongban vagy Tajpejben! - Ami igaz is, de hát nemcsak erről volt szó, és ezzel
mindketten tisztában is voltak. Engedték, hogy meghaljon közöttük valami. Csak úgy elillant, amikor
nem figyeltek oda.

- Nemcsak az utazások, Charlie… te is tudod… hanem minden. Már nem is beszélgettünk… sosem
volt időnk szeretkezni… én örökösen dolgoztam, te örö-

kösen időeltolódástól szenvedtél. - Ez több volt, mint amit Charlie valaha beismert volna, és a
hivatkozás a nem létező nemi életre még elviselhetetle-nebbé tette. Ronda egy beszélgetés volt.

- De gondolom, a hatvanegy éves barátod minden éjjel szeretkezik veled? Mije van, ivari protkója?

Hagyjál már lógva, Carole!

- Charlie, az istenért! Mérsékeld magad!

- Te mérsékeld magad! - Harcra kész vigyázzülés-be vágta magát az ágyon. - Viszonyod volt vele! So-
se mondtad, mennyire boldogtalan vagy! Egyszerű-

en körülnéztél, és fogtál valaki mást a melóra, velem nem is közölve, hogy ki vagyok rúgva! Sosem
adtál esélyt; hogy helyrehozzam, és most nyakig ülsz a romantikus rizsában, amit Simon nyakló nélkül
adagol, mert ó, ő olyan figyelmes és cuki, és most azzal jössz nekem, hogy összeházasodtok! És ugyan
meddig fog tartani? Ne ámítsd már magad, Carole! Harminckilenc éves vagy, ő hatvanegy. Adok
nektek egy évet. Legfeljebb kettőt.

- Kösz a bizalmi szavazást és a szíves jókívánságokat! - gurult méregbe Carole. - Tudtam én, hogy
nem tudod tudomásul venni! Simon úgy gondolta, fel kel hogy hívjalak, azt mondta, így tisztességes,
pedig én megmondtam, hogy komplett idiótaként fogsz viselkedni, és úgy látszik, nekem volt igazam! -
Maga is tudta, hogy most rondán viselkedik, de utálta a férje hangját, utálta a tudatot, hogy Charlie
még mindig, ennyire sebzett. És ha sose heveri ki? Az ő lelkén fog száradni? Ám ettől sem akart
visszatérni hozzá.

Egyetlen vágya volt: feleségül menni Simonhoz.

- Miért nem bíztad Simonra, hogy telefonáljon?

kérdezte komiszul Charlie. - Sokkal egyszerűbb lett volna. E helyett a kölcsönös piszkolódás helyett
valami hülye sóder, legyél már haver, egykomám, Isten óvja a királynőt satöbbi… - Carole hallotta,
hogy megint sír Aztán csend, végeérhetetlenül. Szipogás.

Majd megszólalt, de valami szörnyű volt a hangja: -

Nem bírom elhinni, hogy júniusban összeházasodtok. Hiszen még a válási végzésen sem szárad föl a
tinta.

- Sajnálom, Charlie - szólt halkan az asszony -

Nem tehetek róla. Így akarom. - A férfi megint elné-

mult, a feleségén töprengett, ó, mennyire szerette.

Csak adott volna egy esélyt! Nem adott. Most Simo-non a sor Carole kídobta a közös múltjukat.

- Ne haragudj, bébi - mondta, olyan gyöngéden, hogy Carole-nak majd megszakadt a szíve. Ez sokkal
jobban fájt, mint mikor Charlie dühöngött, ám ezt nem árulta el neki. - Azt hiszem, nekem már csak az
maradt, hogy sok szerencsét kívánjak.

- Kösz. - Carole ült az asztalánál, és némán sírt.

Meg akarta mondani Charlie-nak, hogy még mindig szereti, de tudta, hogy nem lenne tisztességes.
Pedig bizonyos értelemben mindig is szeretni fogja. Olyan zűrzavaros és fájdalmas volt az egész, csak
az az egy volt biztos, hogy helyesen járt el, amikor telefonált a férjének. - Most mennem kell. - Fél tíz
múlt, Simon félóra múlva várja a bárban.

- Vigyázz magadra - szólt rekedten a férfi, aztán mindketten letették. Charlie az ágytámlának tá-

masztotta a tejét, és behunyta a szemét. Képtelen volt elhinni, amit hallott, és egy őrült pillanatig
biztosra vette, hogy Carole mindjárt visszahívja és megmondja, hogy Simonnal mindennek vége.

Hogy lehetett ilyen ostoba?

Felkelt, megtörölte a szemét, kibámult az ablakon.

Napfényes délután volt, és hirtelen már Sarah naplóit sem érezte fontosnak. Nem akart mást, csak
szabadulni a házból, hogy kiordíthassa magát. Farmert, vastag pulóvert, jégzoknit, csizmát rántott,
megke-félte a haját, dzsekit dobott magára, bezárta a házat, és bevágta magát a kocsiba. Azt sem tudta,
hová megy, annyit tudott, hogy meg kell járatnia magát.

Talán igazat mondott Carole, valami baja lehet, ha így faképnél hagyja a munkát, de mi mást tehetett
volna azok után, amilyen pocsék állapotok voltak New Yorkban?

Határozott cél nélkül robogott a falu felé. A visszapillantóból züllött ábrázat nézett rá. Egynapos bo-
rosta, karikás szem. Akkora pofont kapott Carole-tól, ami fölért egy lórúgással. Pedig túl kell tennie
magát rajta valahogy! Nem sirathatja holtáig az asz-szonyt. Vagy igen? Ha most ezt érzi, mi lesz itt
júniusban, amikor ezek összeházasodnak?

Ilyen kérdésektől zúgó fejjel hajtott el a helytörté-

neti társaság mellett, és egyszer csak megállt, maga sem tudta, miért. Francesca pont a legalkalmatla-
nabb személy lelki postaládának. A maga módján még nála is sebzettebb. Akkor is beszélnie kell
valakivel! Nem olvashatja örökké a naplókat. Valamiért úgy érezte, hogy most még az sem segítene,
ha Gladys Palmernek öntené ki a szívét. Bemegy valamelyik bárba, és iszik egy pohárral. Zajt akart
hallani, embereket akart látni. Muszáj csinálnia valamit, hogy elzsongítsa a fájdalmat, amit Carole
okozott!

Még mindig azon rágódott a kocsiban ülve, hogy kiszálljon-e, amikor meglátta Francescát. Éppen be-
zárta az ajtót, és félúton tartott a lépcsőn, amikor mintha érezte volna, hogy nézik: odafordult, és
meglátta őt. Egy pillanatig tétovázott, mintha azon töprengene, véletlenül van-e itt Charlie, vagy szán-
dékosan, aztán megfordult és elsietett. Charlie pedig gondolkodás nélkül kipattant a kocsiból, és utána
vetette magát. Sarahra és Francois-ra gondolt közben: Francois-nak is volt bátorsága visszajönni a
nő-

höz, akit halálra rémített, hogy nekiadja a zöld gyöngysort és a medvekarmokat. Ő sosem ijesztette
meg Francescát, az mégis folyton menekül előle, mert gyógyíthatatlanul retteg az élettől, az
emberektől, a férfiaktól.

- Várjon! - ordította. Az asszony megfordult, és űzött tekintettel bámult rá. Mit akar ez az ember?

Miért rohan utána? Tőle vár valamit? Senkinek sincs mit adnia, főleg Charlie-nak nem. - Bocsánat -
esett zavarba hirtelen a férfi. Francesca megállapitotta, hogy riasztóan fest.

- Holnap is visszahozhatja a könyveket - mondta.

Mintha Charlie holmi elfelejtett könyvek miatt futott volna utána egy saroknyit. Nem valószínű.

- Egye meg a fene a könyveket! - mondta nyersen a férfi. - Beszélnem kell magával… beszélnem kell
valakivel… - Kétségbeesetten szétcsapta a karját, és Francesca hirtelen észrevette, hogy közel áll a
síráshoz.

- Valami baj van? Történt valami? - Önkéntelenül megsajnálta. Látszott Charlie-n, hogy mérhetetlenül
szenved. Lerogyott egy sötét ablakú ház lépcsőjére, Francesca pedig úgy nézett rá, mint a kislányára
szokott. - Mi az? - kérdezte szelíden, és melléje telepedett. - Mondja el, mi történt. - Szorosan egymás
mellett ültek. Charlie bámult maga elé a levegőbe, és azt kívánta, bár lenne bátorsága megfogni
beszéd közben Francesca kezét.

- Nem kellene ezzel terhelnem… de muszáj be-szélnem valakivel. Most hívott fel a volt feleségem…

tudom, hülye vagyok… már egy éve, pontosabban tizenhét hónapja van viszonya ezzel a hapsival.
Lefeküdt vele, az illető az ügyvédi iroda vezetője, hatvanegy éves, három felesége volt… szóval a
felesé-

gem otthagyott miatta, tíz hónapja.

Ősszel beadtuk a válókeresetet, szóval ez egy hosszú történet, de engem áthelyeztek New Yorkba,
viszont az nem klappolt, ezért elmentem szabadságra… és most telefonál a feleségem… telefonált, és
én még azt hittem, azt akarja bejelenteni, hogy észre tért! - Fölnevetett, kurtán, élettelenül. Francesca
merőn nézte.

Már tudta, mi következik.

- De azért telefonált, mert közölni akarta, hogy férjhez megy - mondta szomorúan. Charlie
meghökkent.
- Magát is felhívta? - kérdezte bánatosan vigyorogva. Elnevették magukat.

- Nem kellett. Azt a hívást én már rég megkaptam.

- A férjétől?

Francesca bólintott. - Az ő sztorija kicsit pikán-sabb. Maga a francia tévé közvetítette az olimpia
alatt. A férjem, aki sportriporter, összejött egy fiatal lánnyal, Franciaország síbajnoknőjével. Meg
kellett enni őket! Az nem számított, hogy nős, és gyereke van. Az senkit sem érdekelt. Mindenki
szerelmes volt Pierre-be és Marie-Lise-be, aki a létező legtün-déribb cukorfalat. Tizennyolc éves
volt, a férjem harminchárom. Fényképezkedtek, együtt szerepeltek ; PÁris-Match címlapján. Még
közös interjúkat is adtak, de a férjem azt mondta, az egész nem számít. Jó reklám a sícsapatnak.
Mindent Istenért és a hazáért.

Én persze egy kicsit kiborultam, amikor a lány teherbe esett. Abból is mekkora felhajtást csinált a
tévé.

Az emberek egyfolytában küldözgették a babakelen-gyét Marie-Lise-nek, épp csak az én címemre! A

férjem azt hajtogatta, hogy szeret, és természetesen imádja Monique-ot… és egyébként jó apa volt…
úgyhogy maradtam…

- Es folyton sírt - fejezte be Charlie.

- Ezt meg ki mondta? - hökkent meg Francesca.

A férfi gyengéden mosolygott.

- Monique. De nem árult el többet. - Nem akarta bajba keverni a kislányt. Francesca bölcs mosollyal
vállat vont.

- Na, szóval én maradtam, Marie-Lise pedig hatalmasan nekigömbölyödött. Még több interjú, még
több címlapsztori, még több tévéműsor Az országosan ismert riporter és az ifi síbajnoknő, az olimpia
aranyérmese! Tökély. Még több szalagcím. Gyorshír.

Marie-Lise ikreket vár Hozza a postás a horgolt ba-bacipőket. Monique azt hitte, nekem lesz
gyerekem, próbálja ezt elmagyarázni egy ötéves porontynak.

Pierre egyre azt fújta, hogy idegbeteg és maradi vagyok, bezápult amerikai, és hogy ez milyen
franciás, csak én nem vagyok hajlandó felfogni. Csak az volt a baj, hogy én már átéltem ezt egyszer, az
apám olasz, és majdnem szóról szóra ugyanezt művelte az anyámmal, amikor hatéves voltam. Az sem
volt egy kéjmámor, de ez még annál is rosszabb volt. No jó, végül megszülettek a babák, és
természetesen bűbá-

josak voltak, egy fiú, egy lány. Jean-Pierre és Marie-Louise, apu és anyu két pici tündéri mása. Még
kö-

rülbelül két hétig bírtam, aztán kivertem a balhét.

Összecsomagoltam Monique-ot, közöltem a férjemmel, majd tudassa, ha ismét apává teszik, megtalál
New Yorkban az anyámnál. De anyámtól is meg kellett őrülni, ahogy egyfolytában üvöltve szidta a
ve-jét. Mintha a saját válását kellett volna újraélnie. Egy idő után nem akartam tovább hallgatni.
Kértem a házasságom felbontását. A francia sajtó leszögezte, hogy pocsék haver vagyok. Azt hiszem,
igazuk volt.

Egy éve, pont karácsony előtt, kimondták a válást; épp szentestén kaptam meg ugyanazt a hívást, mint
maga. Meg akarták osztani velem a jó hírt, hogy az imént házasodtak össze a courchevelles-i pályán,
hátukon az ikrekkel, és tudták, hogy én is velük szeretnék örülni! Monique szerint az asszony megint
terhes, akar egy harmadikat, mielőtt elkezdene edzeni a következő olimpiára. Hát nem aranyos.

Csak azt nem értem, mire kellettem én? A férjem nyugodtan kihagyhatta volna az epizódot, amelyben
szerepeltem, és egyenesen ráhajthatott volna a bajnokra. A mi házasságunk különben sem volt té-

véképes. Én csak egy dögunalmas amerikai voltam.

A francia sajtó is megmondta.

Sütött a hangjából a düh és a keserűség. Mélyen megsebezte a veszteség és a megaláztatás, amit csak
elmérgesített az apja árulása. Hogy fog ez lecsapód-ni Monique-on? O lesz a harmadik generációs
vesztes, akinek a házassága eleve kudarcra van ítélve?

Az ilyen dolgok hatását nehéz kíszámítani. Charlie és Carole szülei lám, milyen boldogan éltek, mégis
mi lett a gyerekeikből? Azt jelenti ez, hogy a házasságban eleve benne rejlik a bukás lehetősége? Vagy
csak némelyeknek?

- Mennyi ideig voltak házasok?

- Hat évig - mondta Francesca, és könnyedén nekitámaszkodott a férfinak, észre sem véve, mit csinál.

Jó érzés volt, hogy mesélhet Charlie-nak. Amint tudta, mi történt vele, már nem érezte magát olyan
egyedül. Mint ahogy Charlie sem. - És maga? - kérdezte kíváncsian. Hirtelen egy csomó közös dolgot
találtak egymásban. Profik dobták mindkettejüket.

- Mí kilencig, majdnem tízig. Én, az észkombájn azt hittem, olyan boldogok vagyunk, mint két ga-
lamb. Csak akkor kaptam észbe, hogy baj van, amikor a feleségem máshoz költözött. Nem értem, hogy
kerülhette el a figyelmemet! Ő azt állitotta, túl sokat dolgoztunk, túl sokat utaztunk, nem eléggé
figyeltünk egymásra. Néha azt hiszem, az volt a baj, hogy nem lettek gyerekeink.

- Miért nem?

- Nem tudom. Szerintem a feleségemnek volt igaza… - Francescának könnyebb volt beismerni, mint
Carole-nak. - Talán csakugyan túl sokat dolgoztunk.

Egyszerűen nem tartottuk szükségesnek a gyereket.

Most már persze bánom, főleg mióta ismerem a ma-ga lányát. Semmim se maradt kilencévi
házasságból.

Francesca elmosolyodott. Charlie-nak tetszett a mosolya, és örült, hogy megállította az utcán. Be-
szélnie kellett valakivel, és erre a célra talán épp Francesca a legalkalmasabb. Ő legalább megérti
amit mond.

- Pierre állítása szerint az egész azért történt, mert én túlságosan beletemetkeztem Monique-ba.

A munkát is abbahagytam, amint megszületett.

Modellkedtem Párizsban, amikor megismerkedtem Pierre-rel, de a házasságunk után lemondtam róla,

történelmet és művészettörténetet tanultam a Sor-bonne-on, le is diplomáztam. De Monique-kal
egyszerűen beleszerettem az anyaságba. Minden perce-met a gyerek mellett akartam tölteni, nem
bíztam senkire, azt hittem, a férjem is így akarja. Nem is tudom, Charlie… talán az van, hogy néha
egyszerűen nem lehet győztes az ember Bizonyos házasságban, talán már az első pillanattól bukásra
vannak ítélve.

- Az utóbbi időben én is így gondolom - bólogatott Charlie. - Én azt hittem, nagyszerű házasságot
kötöttem, maga azt hitte, hogy a tündérkirályfi francia változatához ment feleségül. Hogy is mondják:
prince charmant? - Francesca széles mosollyal bólogatott. - És kiderült, hogy mindketten bolondok
voltunk. Carole hozzámegy egy öreg faterhez, aki nő-

ket gyűjt, a maga férje meg elvett egy húszéves lányt, ikerpárral… ezt kapd ki… Hát honnan tudja az
ember, mikor jár el helyesen? Talán nem is lehet tudni. Talán az van, hogy fejest kell ugrani, aztán
majd kialakul. De mondok én magának valamit, legközelebb, ha egyáltalán lesz legközelebb, én úgy
fogok figyelni, mint egy kisangyal, és egyfolytában kérdezgetni fogok: hogy vagy? hogy vagyok? hogy
vagyunk? boldog vagy? jó ez? megcsalsz még? - Csak félszájjal viccelt, Francesca mégis nevetett,
majd ő is elszomorodott, és megcsóválta a fejét.

- Maga bátrabb, mint én. Nekem nem lesz legkö-

zelebb, Charlie. Ezt már eldöntöttem. - Azért mondta, mert barátja akart lenni ennek a férfinak, de
semmi több. Románc nem szerepelt a menün.

- Ilyesmit nem lehet csak úgy eldönteni - vitatkozott Charlie.

- De lehet - ellenkezett az asszony - Én eldöntöttem. Nem hagyom, hogy még egyszer rátapossanak a
szívemre.

- Mit szólna egy olyan változathoz, amit nem közvetítene a tévé? - ingerkedett a férfi. - Csak a szerzői
jogok lennének, és eladási jutalék a bulvárla-poktól. Esetleg osztalék a megfilmesítés után. -

Francesca félszájjal mosolygott. Csúnya sebeket kapott, még mindig forradásos volt a történtektől.

- Maga nem tudhatja, milyen volt - mondta heve-sen. Ám Charlie láthatott egy szikrányit, ha belené-

zett az asszony szemébe, amiben nem volt más, csak fájdalom. Eszébe jutottak a morzsák, amelyeket
Monique hullatott el. Hogy az anyja folyton sírt.

Mennyire magányos lehetett. Most is az. Gondolkodás nélkül átkarolta Francesca vállát, és magához
húzta. Nem volt ebben a mozdulatban semmi fenyegetés, csupán barátság. Az asszony megérezhette,
mert nem tiltakozott.

- Ide figyeljen, kislány - mondta gyöngéden Charlie -, ha esetleg újra fejest akarna ugrani a há-

zasságba, én leszek az ügynöke.

Francesca nevetve rázta a fejét.

- Ne várjon arra a foglalkozásra, Charlie. Az úgysem következik be. Nálam nem. Soha többé.

- Ne kössünk akkor egy szerződést? Többé egyikünk sem csinál bolondot magából, de ha
valamelyikünk mégis megteszi, akkor a másiknak a közös ön-gyilkossági paktum értelmében
ugyancsak kötelessége kamikaze-házasságot kötni… - Francesca nem haragudott az ugratásért. Most
először tudott nevetni a helyzetén, és meglepetésére jobban érezte ma-gát tőle, bár nem gondolta, hogy
ő is így tudott volna segíteni Charlie-nak. Ezt meg is mondta neki, ám a férfi tiltakozott. - Beszélnem
kellett valakivel Francesca… és örülök, hogy maga volt az. - Felálltak, az asszony bocsánatkérő
pillantást vetett az órájára, és szólt, hogy el kell mennie a lányáért.

- Igazán sajnálom, hogy most itt kell hagynom.

Nem lesz semmi baja? - Charlie most pillantotta meg azt az arcát, amellyel még nem találkozott rövid
ismeretségük alatt, de örült, hogy végre láthatta.

Kedvesebb volt és nyíltabb.

- Nem lesz semmi bajom - hazudta a férfi. Haza akart menni, hogy meghányja-vesse magában Carole-t
és Simont, hogy rnegpróbálja hozzászoktat-ni magát a házasságukhoz. Neki több idő kellett a
gyászhoz. Hirtelen támadt egy ötlete. - Mit szólna holnap este hármasban egy vacsorához? - Nem
akarta megriasztani azzal, hogy randevút kér.

Megígérem, hogy a könyveket is visszahozom! - tette hozzá mintegy bátorításul, miközben a kocsija
fe-lé ballagtak. Francescáé valamivel lejjebb állt az utcá-

ban. - Na, szóval? Csak egy spagetti vagy pizza vagy ilyesmi. Talán valamennyiünknek jót tenne egy
kiruccanás. - Francesca tétovázott. Charlie már várta hogy elutasítsa a javaslatot, ám az asszony
ránézett, és érezte, hogy ez az ember nem fogja bántani. Ő kö-

zölte a feltételeit, Charlie tudja, hogy csak barátságot várhat tőle. Amennyiben hajlandó ezt elfogadni,
Francesca is hajlandó vele vacsorázni. Döntött.

- Jól van - mondta mosolyogva.

- Lehet, hogy klasszul fogjuk érezni magunkat.

Vacsora Deerfieldben. Klakkban-frakkban. - Francesca elnevette magát a bolondozásán. Addigra
oda-

értek a másik autóhoz. - Hatkor ott leszek magukért -mondta Charlie. Majdnem embernek érezte magát
megint. Az asszony kiszállt. - Francesca… - szólt utá-

na szelíden - köszi.

Francesca integetett és elhúzott. Charlie azon töprengett, amit az asszonytól hallott. Kemény dolog
lehetett, sőt még annál is rosszabb… gyötrelmes és megalázó… Az emberek néha olyan rohadtul
tudnak bánni egymással, csak tudná, miért. Carole nem volt rohadt, fűzte tovább a gondolatait hazafelé
menet, csak összetörte a szívét. Kész. Egyelőre nem követett el komolyabbat.

Sarah jutott eszébe, amikor benyitott a házba.

Mennyit szenvedett Edwardtól, milyen boldog lehetett, amikor megtalálta Francois-t. Hogy lehet
összekötni a két életet, a két pillanatot? Valaki, akiből kiöl-ték a bizalmat az elviselhetetlen
gyötrelmek, mitől lesz ismét ép, megbocsátó, hogyan kezdhet új életet?

Még nem tudta a választ. Felkapcsolta a villanyt. A Francescával folytatott beszélgetés ellenére most
csak Carole-ra tudott gondolni. Már lefeküdt, de még mindig a felesége járt az eszében, nem Sarah
vagy Francois; és az élet rejtelmein tűnődve elhatá-

rozta, hogy pár napra abbahagyja a naplók olvasá-

sát. Most vissza kell térnie a való világba, és két ma-rokra kell kapnia az életet.
16. fejezet
Este hatkor fölszedte anyát és leányát, majd a Deerfieldi Di Maióba vitte őket vacsorázni.

Charlie és Francesca kicsit félszegek voltak.

Monique azonban boldogan végigcsacsogta az időt.

Mesélt az iskolai barátnőiről, arról, hogy szeretne egy kutyát, hogy mama ígért neki egy tengerimala-
cot, hogy holnap görkorizni akar, és panaszkodott, a sok házi feladatra.

- Franciaországban még ennél is több volt - vallotta be végül. Charlie a párizsi életre tett célzás
hallatán odapillantott Francescára, ám az asszony kibá-

mult az ablakon.

- Talán be kellene íratnunk téged németre vagy kínaira, hogy lekössük az energiádat - ugratta a
kislányt. Monique grimaszt vágott. Neki épp elég volt a két nyelv, bár mindkettőt folyamatosan
beszélte.

Hirtelen fölragyogott.

- Az én mamám beszél olaszul, mert nagypapa velencei volt! - És ugyanolyan strici, mint a mamád
férje, gondolta Charlie. Rendre szóba kerülnek Francesca kedvenc témái. Isteni estéjük lesz! Az
asszony egyelőre hallgatott. - Velencében nagyon sok hajó van! - informálta Monique. A tapintatos
Charlie hogy másra terelje a szót, megkérdezte, milyen ku-tyát szeretne. - Valami kicsit és aranyosat! -
vágta rá a gyerek. Nyilván sokat törte már a fejét a témán.

Olyat, mint a csivava!

- Éppen csivavát? - nevetett Charlie. - Olyan kicsi, még összetéveszted a tengerimalacoddal.

Monique pukkadozott.

- De nem is! - Erre Charlie mesélt neki Gladys ku-tyájáról, a termetes, barátságos ír szetterről, és
felajánlotta a kislánynak, hogy összeismerteti őket. A gyerek ujjongott, és Francesca is majdnem
elmosolyodott. Olyan komoly volt, és néha olyan szomorú, hogy Charlie-nak fájt érte a szíve. De
Monique legalább boldog. Ez elárul valamit arról, hogy Francesca milyen anya. Nagyon szeretheti a
kicsit, akit vi-szonylag jól sikerült megoltalmaznia a párizsi rém-ségektől.

Néhány perc múlva megérkeztek Deerfieldbe.

Sokan voltak a barátságos étteremben. Monique, alighogy leült, nyomban spagettit és húsgombócot
kért. A felnőttek ráérősebben válogattak, és végül ba-zsalikomos-paradicsomos cérnatészta mellett
dön-töttek. Charlie bort is rendelt. Felfigyelt rá, hogy Francesca olaszul beszél a pincérrel, aki ettől
egészen el volt ragadtatva. Charlie élvezettel hallgatta őket.
- Szép hangzású nyelv - mosolygott. - Élt valaha Olaszországban?

- Csak kilencéves koromig, de apámmal, amíg élt, mindig olaszul beszéltem. Szeretném, ha Monique
is megtanulná. A nyelvtudás hasznos dolog. Lehet, hogy egyszer vissza akar térni Európába - mondta
Francesca, bár a szíve mélyén remélte, hogy nem így lesz, majd kérdőn pillantott Charlie-ra, akiről
tegnap elég sokat megtudott, de az csak a házasságra vonatkozott. - És maga? Mihez kezd?
Visszamegy Londonba?

- Nem tudom. Vermontba tartottam síelni, itt csak úgy megálltam. Aztán megismerkedtem Gladys
Palmerrel, megláttam a kastélyt, és beleszerettem. Egy évre béreltem ki, de ha visszatérek is
Európába, ide mindig eljöhetek vakációzni. Egyelőre remekül érzem magam, bár van egy kis
bűntudatom, amiért nem dolgozom. Életemben először csinálok ilyet. De előbb-utóbb vissza kell
változnom építésszé. Remélhetőleg Londonban.

- Miért? - csodálkozott Francesca. A feleségét akarná üldözni, Charlie? Vagy más oka van? A
pillantása tele volt kérdésekkel.

- Ott alakítottam ki az életemet - felelte azonnal a férfi. Monique közben már rávetette magát a
húsgombócra. - Legalábbis - folytatta Charlie némi tű-

nődés után - ez így volt valaha. A házat eladtam, mi-előtt eljöttem volna. - És most már talán állást
sem találna. - Szeretem Londont - mondta konokul. És szereti Carole-t. Talán mindig is szeretni fogja.
Akkor is, ha Simon felesége lesz. Ám ezt nem mondta Francescának. Csüggesztő gondolat volt.

- Én is szerettem Párizst - mondta halkan Francesca. - De nem tudtam ott maradni azután… bár
próbáltam. De túl nehéz volt. Beleőrültem volna, ha azzal fordulok be minden sarkon, hogy most
futunk össze. És közben egyfolytában gyűlöltem. Sírtam, valahányszor megláttam a híradóban, de nem
bírtam nem bekapcsolni a tévét. Beteg dolog volt, úgyhogy eljöttem. Most már nem tudom elképzelni,
hogy ott lakjam. - Sóhajtott és rámosolygott Charlie-ra a cérnatészta fölött.

- Megmarad itt? - Jó ezzel az asszonnyal beszélgetni. Olyan megkönnyebbülés kimondani a dolgokat,

amelyekbe majdnem belehalt. Rögtön nem voltak olyan irtózatosak, mihelyt megosztotta őket mással.

- Talán - felelte az asszony Még nem határozott.

Anyám szerint vissza kellene vinnem Monique-t New Yorkba, hogy “tisztességes” iskoláztatásban
legyen része. De mi jól érezzük magunkat itt, és az iskola is jó. Monique szeret síelni. Én szeretem a
kis-házat a falu szélén. Olyan békességes. Itt akarom be-fejezni a doktori disszertációmat, aztán még
mindig dönthetek. Jó hely ez az írásra. - Vagy az olvasásra.

Charlie Sarah naplóira gondolt, de nem szólt.

- Milyen igaz - mondta végül. - Én meg festeni akarok. - A stílusa mindig emlékeztetett egy kicsit
Wyethére. Shelburne Falls környéke eszményi téma, főleg most, hogy belepte a hó.

- Micsoda sokoldalú tehetség! - dicsérte felcsillanó szemmel az asszony. Charlie elmosolyodott.

Tetszett neki, hogy Francesca ugratja. Aztán bevonták a társalgásba Monique-ot is, aki egyébként
tökéletesen beérte azzal, hogy eheti a spagettijét, és hallgat-hatja a felnőtteket. A kislány mesélt a
párizsi életé-

ről, a lakásról, amelyet úgy szeretett, a naponkénti sétákról iskola után a Bois de Boulogne-ban, az
utazásokról, amelyekre elvitték a szülei, főleg a síelés-ről, mert apjának az volt a hobbija. Francesca
nosz-talgikusan hallgatta a gyereket, Charlie szorongott.

Nem akarta, hogy az asszony megint bezárkózzék - önmagába. Gyorsan másra terelte a szót, mire
Francesca is fölengedett.

- Mi lenne, ha szombaton elmennénk síelni? -

kérdezte hirtelen ötlettel a férfi. - Csak egy napra, Charlemontba. - Gladystől hallotta, hogy sok
helybéli ezt szokta csinálni. Monique rögtön kapott az ajánlaton.

- Igazán, mama! Kééééérlek! - nyújtotta el a szót, - mint a rágógumit.

- Magának nyilván lesz más dolga is - mosolygott Francesca -, nekem pedig tényleg ideje lenne dol-
goznom, úgyhogy nem hinném…

- Ugyan már - vágott a szavába gyengéden a fér-t fi -, valamennyiünknek jót tenne. - A tegnapi
megrázkódtatásra gondolt, Carole telefonjára, arra, amit Francescától hallott. Rájuk fér egy kis
szórakozás.

Egy átsíelt nap maga a tökély - Szakíthat rá egy napot. Mindketten megtehetjük. - Ő úgysem csinált
mást, mint Sarah naplóját olvasta. - Menjünk! -

Olyan kedves konoksággal győzködte, hogy Francesca beadta a derekát, bár még mindig vonakodott
kissé szívességet elfogadni ettől a férfitól. Nem akarta. Aztán Charlie esetleg olyasmit vár tőle, amit ő

nem adhat meg neki.

- No jó, de csak egy napra! - Monique viharos jó-

kedvre derült, miután anyja rámondta az áment.

Csivitelt, kuncogott, kacarászott, a charlemonti pá-

lyát a courchévelle-ihez és a Ual d’Isére-ihez hason-litotta. A nagyok nevettek. Hát az itteni nem egé-

szen olyan, de azért meglesz a szórakozásuk. Vacsora után felajzott jókedvvel robogtak vissza Charlie
kocsijával Shelburne Fallsba.

Charlie megállt a léckerítéses, zöld ablaktáblás, fe-hérre festett, takaros kis ház előtt, és kiszállt.
Anya és lánya követték. Francesca megköszönte a vacsorát.
- Én nagyon jól éreztem magam - fogalmazott óvatosan a férfi.

- Én is! - csipogott közbe Monique. - Kössz Charlie!

- Nagyon szívesen. Akkor találkozunk szombaton. Mikor jöjjek? - Nem mutatta, hogy be akarna menni
a házba. Sejtette, hogy megrémítené Francescát. Még mindig olyan volt, mint egy fiatal szarvasünő,
amely, főleg itt, az ő terepén, bármelyik pillanatban kész elrugaszkodni a fák közé. Látni lehetett, hogy
nem akarja túlságosan közel engedni magához a férfit, akármilyen jóízűeket diskuráltak.

- Nyolc óra jó lesz? - felelt kérdéssel a kérdésre.

Kilenckor már kint lehetünk a lejtőn.

- Remek. Akkor viszlát. - Utánuk nézett, ahogy bemennek a házba, és bezárják az ajtót. Odabent ki-
gyúltak a fények, ő pedig kívülről bámulta, milyen hívogatóan barátságos lett a ház. Kétségbeejtően
ma-gányosnak érezte magát, miközben hazafelé robogott a kastélyába. Mostanában valahogy mindig
kí-

vül volt, kintről figyelte Francescát és Monique-ot, kívülállóként hallgatta, mi van Carole-lal és
Simonnal… kívülállóként olvasott Sarah-ról és Francois-ról.

Sehová sem tartozott, és borzasztóan hiányzott neki a kötődés. És ahogy ezt gondolta, ráérősen
lekanya-rodott az útról, mert elhatározta, hogy beugrik Gladys Palmerhez. Az öreg hölgy üde és
jókedvű volt, és örült a nem várt látogatásnak. Kamillateával és frissen sütött gyömbéres keksszel
kínálta Charlie-t.

- Mi újság a házban? - érdeklődött barátságosan.

Charlie elmosolyodott. Sarahra és a naplókra gondolt, amelyeket még mindig titkol, még Mrs. Palmer
elől is. Végig akarta olvasni, mielőtt beszámolt volna az öregasszonynak.

- Minden a legnagyobb rendben - felelte diplo-matikusan, majd elmesélte, hogy épp most vacsorá-

zott együtt Francescával és a lányával.

- Ez ígéretesen hangzik - mondta elégedetten Gladys.

- Majd meglátjuk! - Charlie ivott egy második csésze teát, aztán fölcihelődött, és elindult haza.

Meglepő módon már nem is érezte magát olyan egyedül! Mrs. Palmer mindig ilyen gyógyító erővel
hatott rá. Szinte olyan volt, mint az anyja.

Amikor belépett a házába, mintha zajt hallott volna odafentről, mielőtt villanyt gyújtott volna. Moz-
dulatlanná dermedt, fülelt, győzködte magát, hogy lépés volt. De akármilyen sokáig ácsorgott, semmi
sem törte meg a csendet. Végül csak felkapcsolta a villanyt.

Fölment az emeletre, és azt tervezte, hogy előveszi a naplót, de aztán úgy döntött, szünetet kell
tartania, mert már teljesen belegabalyodott a szerelmespárba.

Túlságosan valóságosak lettek a számára, folyton az ő társaságukra vágyott. Ez nem egészséges.

Aznap este egy regényt vett elő, és kényszerítette magát, hogy olvassa, de olyan unalmas volt Sarah
írásához képest, hogy tízkor már az igazak álmát aludta. Valami hangra fölneszelt, ki is nyitotta a
szemét, körül is nézett egy pillanatra, de félig aludt, így nem láthatta Sarah-t.

Egész héten ki sem nyitotta a naplókat. Szombaton elment Francescáért és Monique-ért. Útközben
benézett Gladyshez, és átadott neki egy korábban megígért könyvet. Gyorsan felhajtottak egy csésze
teát, majd ismét Francescáról beszélgettek. Gladys örült, hogy megint találkoznak. Örömmel hallotta,
hogy Charlie barátra lelt, és remélte, hogy egyszer ő

is megismerheti.

Monique lángvörösbe öltözött, míg Francesca rendkívül elegáns, fekete sztrecs kezeslábasban fogadta
Charlie-t. Fantasztikus alakját látva el is lehetett hinni, hogy valamikor fotómodellként kereste a
kenyerét. Anya és lánya kitűnő hangulatban voltak.

Berámolták sífelszerelésüket a kocsiba, és tizenöt perc múlva Francesca már Charlemontban

fenyegette Monique-ot, hogy rábízza az oktatóra. Neki nE

kódorogjon a hegyen, és ne álljon szóba idegenekkel! Charlie méltányolta az anyai aggályokat, dE

Monique búnak eresztette a fejét.

- A tanfolyam olyan rémes! - nyafogta. - Unalmas.

Nem akarok! - duzzogta. Charlie úgy megsajnálta a gyereket, inkább vállalta, hogy síel vele. Szívből
élvezte a kislány társaságát. Végül is így ismerkedtek meg, így kezdődött a barátságuk. Francesca
azonban nem akarta még ennél is jobban kihasználni.

- Nem szeretne inkább magában síelni? - kérdezte. Charlie-nak, bármennyire nem akarta, észre kellett
vennie, milyen zöld a szeme.

- Monique jobban síel nálam - mondta széleset vigyorogva. - Alig bírok lépést tartani vele.

- Az nem igaz! - vitatkozott Monique. - Egész klassz vagy Jó stílusod van, még a buckáknál is, mondta
kegyesen. Charlie nevetett az elismerésen.

A kislány vitathatatlanul az apja génjeit örökölte, legalábbis a síelésben.

- Köszönöm, kisasszony Akkor síelsz velem?

Majd az anyjához fordulva: -Nem lenne kedve csat-lakozni? Vagy hozzánk képest maga túlságosan
profi? - Még sosem látta síelni Francescát, csak a lányát.
- Mama elég oké - szögezte le Monique, mire Francesca elnevette magát. Elhatározták, hogy dél-előtt
hármasban síelnek, és Charlie kellőképpen elál-mélkodott, amikor Francesca nekirugaszkodott a
hegyoldalnak. Nem tudni, olimpiai bajnok exférje tanította-e meg néhány trükkre, vagy már korábban
is így tudott, de sokkal jobb síelő volt, mint Charlie-nak állította; majdnem olyan jó, mint a lánya, bár
nem annyira gyors. Olyan elegánsan, kecsesen síelt, hogy az emberek is megnézték.

- Maga nagyon jó - mondta Charlie csodálattal, amikor megérkeztek a hegy lábához.

- Mert szeretem - mondta az asszony - Gyerekko-romban Cortinába jártunk. Apám kitünően síelt, de
én mindig óvatos voltam egy kicsit. - Monique heve-sen bólogatott. Ő a sokkal gyorsabb tempót
kedvelte.

Ez a Francesca olyan bájos, tehetséges nő, és úgy titkolja a jó tulajdonságait. Annyit tudna adni magá-

ból, és annyira nem akart. Charlie őszintén fájlalta, hogy ennyi képesség így menjen pocsékba. De
azért őszintén élvezte az asszony társaságát. Nyoma sem volt benne annak a szúrósságnak, ami
kezdetben úgy idegesítette a férfit; oldottan, derűsen viselkedett, őszintén örült a síelésnek meg
Charlie társasá-

gának. Az utolsó menetnél már egész jó barátok voltak. Aki nem ismerte, családnak nézte volna őket,
ahogy Monique vezetésével siklottak lefelé. Este le-vették a léceiket, és beugrottak a hegy tövében a
vendéglőbe diós sütire és forró csokoládéra.

Monique már elfáradt, de Francescában valósággal pezsgett az élet. Tejfehér bőre rózsásra pirult, a
szeme ragyogott.

- Remekül éreztem magam! Mindig azon panasz-kodtam, hogy itt nincs olyan nívós síkultúra, mint
Európában, de már nem érdekel, így is élvezem. Kö-

szönöm, hogy elhozott bennünket - hálálkodott, és belekortyolt a forró csokoládéjába.

- Ki kellene próbálnunk a többi pályát is itt a kö-

zelben, fel egészen Vermontig. Sugarbushban nagyon jó a terep - mondta Charlie.

- Örömmel - lelkesedett Francesca. Most teljesen felszabadultan viselkedett. Nagyon szorosan ültek
az apró asztalnál. Charlie érezte a magáé mellett az asszony hosszú, karcsú lábát, és kissé
megbizsergett.

Ez nem fordult elő vele azóta, hogy Carole elhagyta.

Londonban lett volna alkalma néhány randevúra, de annyira viszolygott a lehetőségtől, hogy meg sem
próbálta. Érezte, hogy még nem lehet. Ám ez az okos, szívfájdítóan félénk, szenvedő asszony kezdte
felolvasztani rajta a jeget.

Nem szívesen ment vissza Shelburne Fallsbe, ezért javasolta, hogy vacsorázzanak valahol útközben,
amit Monique az anyja nevében elfogadott. Beugrottak a Charlemont fogadóba, pazar pulykahú-
sos meleg szendvicset ettek tört krumplival, jóízüen eldiskuráltak mindenféléről, többek között építé-

szetről. Kiderült, hogy Charlie-hoz hasonlóan Francesca is rajong a középkori kastélyokért. Monique
akkor már majdnem aludt. Ásítozva dülöngélt visz-sza a kocsihoz, el is esett volna, ha Charlie el nem
kapja. Hosszú és örömteli nap volt mindhármuk-nak. A kis háznál Francesca ezúttal megkérdezte a
férfitól, nem jönne-e be egy csésze kávéra. Úgy érezte, ki kell fejeznie valamivel a háláját.

- Még ágyba kell dugnom Monique-ot - súgta, elvitte a kislányt a ház hátuljában levő puha kis fész-
kébe. Charlie eközben a nappaliban várakozott, ahol egy egész falat elfoglaltak Francesca Európából
hozott könyvei. Voltak köztük gyönyörű kötetek, amelyeket évek alatt gyűjtögetett össze az európai
törté-t nelemről és művészetről, sőt számos ősnyomtat-vány is.

- Ugye, milyen könyvmoly vagyok? - kérdezte a belépő asszony. Nem kerülte el a figyelmét, hogy
Charlie begyújtott. A nappali apró, kényelmes hely-ség volt, tele patinásra nyűtt holmikkal,
amelyeknek többsége ugyancsak Európából került ide. Ez a helyiség sokat elárult Francescáról.
Charlie olyan hi-degnek, elutasítónak hitte első látásra, ám ez a szoba egészen másról beszélt, mint
ahogy mást mondott az asszony tekintete is. Valami félelmetes és különös történt kettejük között, ám a
férfi tudta, hogy ha bevallaná, Francesca talán örökre kitiltaná az életéből, ezért úgy döntött, nem vesz
tudomást róla. Francesca, mintha ezt akarná megerősíteni, kiment kávét-főzni. Charlie a konyhában
talált rá. Tudta, hogy most nagyon óvatosnak kell lennie mindenben, amit mond, így Balfour grófnét
választotta, mint veszélytelen témát.

- Sokat olvastam Sarah Fergusonról - kezdte.

Nagyszerű asszony volt, hihetetlenül bátor. Olyan csepp hajócskán jött ide Falmouthból, amilyenről
még nem is hallottam. Egy nyolcvantonnás kétárbocoson, amely összesen tucatnyi utast szállított. És
több mint hét hétig tartott az út! El sem tudom képzelni, milyen lehetett, nekem már a gondolatától is
forog a gyomrom. Sarah azonban végigcsinálta és túlélte. - Gyorsan elharapta a szót, mert egyelőre
nem akart beszélni a naplókról. Francesca elcsodálkozott.

- Ezt hol olvasta? Ilyen anyagot még nem is találtam, pedig töviről hegyire átkutattam a helytörténe-ti
társaság könyvtárát. Deerfieldben bukkant rá valamire?

- Én… öhm… hát igen. Meg Mrs. Palmer is adott néhány újságcikket. - Szeretett volna eldicsekedni,
hogy mit talált, de még nem mert. Beérte azzal, ha csak mesélhet Sarah-ról. Egy darabig dicsérték
Balfour grófné bátorságát, és párhuzamba állították sorsát a saját életükkel. - Uj életet kezdett nálunk,
miután otthagyta azt a szörnyeteg férjét Angliában.

- Összenéztek, Francesca tűnődve bólintott. Ő is egy szörnyeteget hagyott Párizsban. Illetve talán nem
is volt szörnyeteg, csak buta, mint Carole. Az is lehet, hogy kettejük házastársai másnál találták meg
azt, ami kiteljesítette az életüket. Charlie révetegen bá-

mult maga elé. Simonra és Carole-ra gondolt.

- Még mindig borzasztóan hiányzik, ugye? - kérdezte gyengéden Francesca. Kiolvasta a férfi szemé-
ből, hogy mi járhat az eszében.

- Néha arra gondolok, azt hiányolom, amit igaz-nak hittem ahelyett, ami volt. - Francesca tökéletesen
megértette, amit mondott. Ő is csak a boldog kezdetre és a rettenetes végre emlékezett, szinte
elfelejtette a hétköznapi valóságot, ami a kettő közé esett, pedig az tartott legtovább.

- Szerintem ezzel mindenki így van. Az álomra emlékszünk, amelyet mi álmodtunk, akár szép, akár
csúnya; inkább, mint a valóságra, amelyben éltünk.

Már azt se tudom, milyen volt Pierre, nekem csak az maradt meg, akit a végén úgy gyűlöltem.

- Gondolom, előbb-utóbb én is így leszek Carole-lal. Egyes részletek máris kezdenek elmosódni. -
Már maga is észrevette, hogy minden kezd jobbnak vagy rosszabbnak tűnni, mint amilyen igazából
volt. Ismét eszébe jutott Sarah. - Tudja - szólalt meg töprengve -, az volt a legdöbbenetesebb, hogy
így is képes volt belészeretni a franciába. Minden arra utal, hogy azok voltak a legfontosabb évei,
amelyeket a férfival élt 1ütt.

Mindazok után, ami vele történt, még mindig mert elölről kezdeni mindent. Csodálom érte - sóhajtott -
, de én nem tudnám, hogyan csináljam.

- Én sehogy - mondta ellentmondást nem tűrő

hangon Francesca. - Annál jobban ismerem magamat.

- Maga túl fiatal még, hogy így döntsön - felelte szomorúan a férfi.

- Harmincegy éves vagyok, ahhoz épp elég öreg, hogy tudjam, soha többé nem akarok beállni a tánc-
ba. Nem élnék túl még egy sérülést. - Charlie, bár még mindig érezte kettejük között a cáfolhatatlan
vonzalmat, tudta, hogy ez azt jelenti: ne próbálkozz.

Ha megteszed, örökre eltűnök az életedből. Megértette a figyelmeztetést.

- Szerintem ezt akkor is meg kell gondolnia, Francesca. - Legszívesebben a kezébe nyomta volna a
naplókat, de még nem akaródzott elárulni a létezé-

süket. Talán mindig is megtartja őket magának. Ez az ő titka. Nagyon közel álljon hozzá az, akivel
meg-osztja.

- Higgye el, semmi másról nem gondolkoztam az elmúlt két évben - mondta sötéten az asszony, majd
valami nagyon furcsát kérdezett: - Biztos, hogy sosem látta? Mármint Sarah-t, miután telebeszélték a
fejét kísértetekkel. Errefelé minden háznak megy a saját hazajáró lelke, nehéz elképzelni, hogy épp
vele ne találkozott volna. Tehát - nógatta mosolyogva -, látta a szellemét?

- Nem, én nem… én… - Utálta, hogy hazudni kell, de attól félt, ha beszámolna arról, amit látott, az
asszony azt hinné, megőrült. - Én… hallottam pár-szor különböző neszeket, de szerintem nem volt
jelentőségük. Csak az itteni legendák tették. - Francesca fürkészőn nézte, és olyan kajánul mosolygott,
hogy Charlie legszívesebben megcsókolta volna, de tudta, hogy nem szabad.
- Nem tudom, miért, de nem nagyon tudok hinni magának. Maga, aki olyan meghökkentően tájékozott
Sarah témájában… akkor miért érzem úgy, hogy valamit elhallgat előlem? - kérdezte kihívóan érzéki
hangon. Charlie idegesen nevetgélt. Miből tudja Francesca, hogy ő hazudott?

- Akármi is az, amit elhallgatok, semmi köze Sarah-hoz - felelte ugyanolyan fátyolos torokhan-gon,
mire mindketten elnevették magukat. - Bizonyosra veheti, hogy ha látom, szólni fogok, úgy is, mint
szellemfigyelő. - Az asszony kacagva nyugtáz-ta az ugratást. Még sosem volt ilyen szép. Ha csak egy
picit is fölengedett, máris gyönyörű, meleg és vonzó lett, ám az ajtó mindig becsapódott, mielőtt
Charlie utána nyújthatta volna a kezét. Meg kellett bolondulni tőle.

- Nem viccelek - mondta nyomatékosan Francesca. - Én hiszek ebben. Úgy gondolom, hogy néha
szellemek járnak körülöttünk, csak mi nem veszünk tudomást róluk. Pedig megtehetnénk, ha jobban
odafigyelnénk - fejezte be elragadó komolysággal.

- Hazamegyek és összpontosítok - mondta még mindig tréfálkozva a férfi. - Van valami elképzelése,
hogyan csináljam?

- Lehetetlen alak! - pirongatta Francesca. - Remé-

lem, a legmélyebb álmából veri föl a kísértet, és jól megijeszti!

- Ez ám a csábító kilátás! Csak sokat ijesztgessen, majd a végén itt kell aludnom a nappalijában! - De
az asszony valamiért nem nézett ki belőle ilyen szo-

ř rongásokat, bár Charlie örült volna egy meghívásnak. Cihelődni kezdett, és nem tudta, mit mondjon.

Megint érezte azt a hatalmas, néma, kölcsönös vonzást. Úgy döntött, dacol vele, és meghívta
Francescát, hogy a kislánnyal töltse nála a vasárnapot. Az asszony habozás nélkül elutasította.
Túlságosan ro-hamosan bontakozott a barátságuk.

- Nem tehetem. A disszertációmon kell dolgoz-nom. - Elfordította a fejét, hogy ne kelljen a férfira
néznie.

- Hát az nem valami szórakoztató program -

mondta együttérzőn és csalódott képpel Charlie.

- Nem is az - vallotta be Francesca. Nyugodtan el-halaszthatta volna a munkát, de nem akarta. Kezdett
félni Charlie-tól. Túl jól érezte magát vele. - De tényleg meg kell csinálnom.

- Átjöhetnének hozzám, és szervezhetnénk kísér-tetvadászatot - csipkelődött a férfi. Francesca

nevetett.

- Hát ennek a hívásnak nehéz ellenállni, de én in-kább maradok a könyveim mellett. Talán majd
valamikor máskor: Mindenesetre köszönöm.

Kiállt az ajtóba, és megvárta, amíg a férfi elmegy.

Charlie pedig egész úton hazafelé őrá gondolt. Bán-ta, hogy nem kapta el és nem csókolta meg, de
tudta, mit kockáztatott volna. Lehet, hogy sohasem láthatta volna viszont. Holott valósággal szikrázik
kö-

zöttük a levegő!

Fel-alá járkált üres házában, és kivételesen nem Sarahra gondolt, hanem Francescára. Komolyan
bosszantotta, hogy nem fogadta el a meghívást va-sárnapra. Olyan jól érezték magukat együtt, milyen
jogon zárja ki az életéből Charlie-t? Pedig ő szereti a kislányt, és Monique is szívesen van a
társaságában.

Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Fölvette a kagylót, és telefonált Francescának. Éjfél volt, de
még az sem érdekelte, ha fölveri az asszonyt. Bár még nem alhat. Charlie csak az imént jött el tőle.

- Halló? - szólt bele riadtan Francesca. Még sosem hívták éjfélkor Igazság szerint legföljebb
Monique-ot keresték hébe-hóba, de neki senki sem telefonált.

- Pont most láttam egy szellemet, és borzasztóan félek! Három méter magas volt, szarva volt, és piros
szeme, és mintha az én lepedőimet viselte volna!

Nem akar átjönni megnézni? - kérdezte egy haszon-talan kölyök hangján. Francescából akaratlanul ki-
pukkadt a nevetés.

- Maga szörnyeteg! Én komolyan beszéltem. Vannak, akik igenis látnak szellemeket. A helytörténeti
társaságban is folyton ezt hallom. Vannak köztük azonosítható kísértetek is. Magam úgyszintén
kutattam a témában. - Próbált szigorú hangot megütni, de közben egyfolytában azon kuncogott, amit
Charlie mondott.

- Helyes. Akkor jöjjön és azonosítsa ezt a pél-dányt. Én bezárkóztam a fürdőszobába.

- Reménytelen alak! - mosolygott Francesca.

- Igaza van, ez itt a bökkenő. Majd “Reménytelen” jeligével fogok írni a lelki klinikára: “Ismerek egy
nőt, és szeretnék a barátja lenni… és azt hiszem, rokonszenvesek is vagyunk egymásnak, de ha szóba
merném hozni, biztos megutálna.” - Mély csönd a vonal túlsó végén. Lehet, hogy most szúrta el végle-
gesen? Remélhetőleg nem!

- Nem utálná meg magát - mondta végül egy lágy hang -, csak nem tudna mit kezdeni vele. Túl-
ságosan elijesztette, ami történt. - Nagyon sebezhetőnek tűnt, és Charlie hirtelen szerette volna magá-

hoz ölelni, bár Francesca úgysem engedte volna.

- Hát én nem is tudom, hiszem-e, amit hallok. Tudom, hogy maga hiszi - mondta gyengéden. - Bár én is
elég romos vagyok. Nem nyújtok szép látványt mostanában, és a fene érti, mit művelek. Tíz éve ki
sem tettem a lábam a világba… vagyis inkább tizenegy éve. Én is ugyanazt mondom, mint maga… az
egyik percben siratom Carole-t, a másikban magával diskurálok, és olyasmit érzek, amit régóta nem…
Szó-
val zavaros. Talán sosem lesz köztünk több, mint ba-rátság. Talán nincs is jogom többre. Én csak…
azt akartam, hogy tudja… - Annyira kölyöknek érezte magát, hogy elvörösödött. Francesca is pirult a
vonal túlsó végén. - Azt akartam, hogy tudja, mennyire rokonszenves nekem - nyögte ki félszegen.
Jóval több volt rokonszenvnél, de ezt már nem tudta kimondani.

- Maga is rokonszenves nekem - vallotta be Francesca -, és nem akarom bántani.

- Nem fog. A profik már megtették. Maga amatőr lenne hozzájuk képest.

- Maga is, Charlie - mosolygott az asszony. - Igazán hálás vagyok a kedvességéért. Maga jó ember -

Pierre meg rossz ember volt, ezt minden köréje szőtt álom ellenére is tudta róla. Arcátlanul
kihasználta a feleségét, ocsmányul visszaélt a tisztességével, a jó-

ságával, a szerelmével. Nem, amíg él, senki mástól nem tűri el, hogy így bánjon vele. - Nem lehetnénk
csak barátok? - kérdezte szomorúan. Nem akarta elveszíteni ezt az embert.

- Dehogynem - felelte gyöngéden Charlie. - Mit szólna hozzá, ha barátja elvinné hétfőn este magát és
Monique-ot vacsorázni? A holnapot illetően már kosarat kaptam. Nem mondhat még egyszer nemet,
nem engedem. Csak egy gyors vacsora hétfőn este, munka után. Egy pizza Shelburne Fallsban. - Ez
ellen Francescának sem lehetett kifogása. Egyébként is a férfi tudomásul vette, hogy csak barátok
lehetnek.

- Rendben - adta be a derekát. Charlie lehenger-lően tudott alkudozni.

- Akkor hatkor odamegyek magukért. Jó lesz?

- Jó - mosolygott Francesca. Hát túlélték az első

párviadalt. - Akkor várom.

- Telefonálok, ha megint látok kísértetet! - Örült, hogy felhívta az asszonyt. Megérte. Francesca már
búcsúzott volna, de ő nem engedte, hogy letegye.

- Tessék? - mondta kissé elcsukló hangon az asz-szony. Ez tetszett Charlie-nak.

- Köszönöm… - szólt halkan. Francesca tudta, mire érti, és még akkor is mosolygott, amikor bontották
a vonalat. Csak barátság, mondogatta magának. Semmi több. Charlie tökéletesen belátó… vagy
mégsem az?

Charlie a kastélyban mosolyogva hátradőlt a szé-

kén. Komolyan tetszett neki ez a nő. Nem könnyű

eset, de megéri a fáradságot. Annyira elégedett volt magával meg azzal, hogy Francesca megint
hajlandó találkozni vele, hogy megjutalmazta magát, és elő-
vette az egyik naplót. Napok óta beléjük sem nézett, és már komolyan hiányzott neki Sarah. Tudni
akarta, mi történt vele. Fellapozta a kis kötetet, és szabályszerűen ünnepi érzések töltötték el az
ismerős kézírás láttán.
17. fejezet
Francois de Pellerin állta a szavát. Augusztusban visszatért Shelburne Fallsba, és eljött megnéz-ni
Sarah-t. Az asszony épp a veteményesben dolgozott, és nem vette észre, amikor közeledett nesztelen
lépteivel, csak amikor már ott állt mellette.

Sarah összerezzent és fölnézett, először meglepet-ten, aztán örömmel.

- Csengőt kell kötnöm a nyakára, ha még sokszor csinálja ezt! - Kissé elpirult, megtörölgette arcát a
kötényével, majd megköszönte a medvekarmokat. -

Jó ideje volt?

A férfi mosolyogva nézte. Sarah lebarnult, holló-

haját egyetlen hosszú copfba fonta, amitől majdnem olyan lett, mint az indián nők. Azt is észrevette,
mi-közben ráérősen ballagtak a ház felé, hogy Sarahnak ugyanolyan fejedelmi tartása van, mint
Csivitelő Verébnek.

- Hol járt, amióta utoljára láttam? - kérdezte kíváncsian az asszony, amikor megálltak inni a forrásnál.

- A testvéreimnél, Kanadában. A huronokkal ke-reskedtem. - Azt nem tette hozzá, hogy a fővárosban
is járt, magával Washingtonnal tárgyalt az ohiói majami indiánok okozta problémákról. Most jobban
érdekelte Sarah, aki valósággal kivirult Shelburne-ben. - Meglátogatta a helyőrségben Stockbridge
ezredest? - vetette oda könnyedén.

Sarah hideg vizet töltött egy bögrébe, és odanyújtotta a férfinak.

- Túl sok dolgom volt ahhoz, hogy a helyőrségbe járjak. Három hete egyfolytában palántázunk. -

Rengeteg paradicsomot meg úritököt ültettek, és ki-adós termésre számítottak.

Hallatott magáról Mrs. Stockbridge: könyörgött Sarahnak, hogy hagyja ott Shelburne-t, és térjen
vissza a civilizációba. Irtak Blake-ék is, és beszámol-tak, hogy mi újság Bostonban. Ám Sarah sokkal
boldogabb volt itt, és ez látszott is rajta. - Innen hova megy? - kérdezte, miközben beléptek a
nagyszobá-

ba. Itt hűvösebb volt, mert a háznak ezt a részét ár-nyékba borították a szilfák. Jó munkát végeztek,
akik építették.

- Stockbridge ezredessel találkozom. - Az ezredest még mindig aggasztotta a kentuckyi önkénte-sek

esete, akik tavaly kifosztottak és felgyújtottak több sóni falut, meg a szerződések csúfjára felhúzott
Washington-erőd. Biztosra vette, hogy nem marad el a megtorlás. A bosszúszomjas Kék Kabát már
átkelt az Ohión Kentuckyba, és több támadást intézett a telepesek ellen. Stockbridge igazából a
háború ki-terjedésétől félt. Francois-t is ez nyugtalanította.
Szóba is hozta Washingtonnak, amikor az elnök fogadta. Sarah figyelmesen hallgatta.

- Tud valamit tenni, hogy megállitsa? - kérdezte nyugodtan.

- Most nagyon keveset. Kék Kabát még mindig úgy érzi, nem vágott vissza eléggé. Nehezen lehet szót
érteni vele. Én próbáltam néhányszor, de az irokézeket sem szereti jobban, mint a fehér embert.

Annyit tehetün k, hogy reménykedünk, hátha belefárad, vagy úgy érzi, most már elég skalpot gyűjtött
elveszített embereiért. Nem tudom, miként tarthatnánk vissza, hacsak több nemzet is be nem lép a há-

borúba, azt pedig egyikünk sem akarja. - Bölcs higgadtsággal nézte az eseményeket, és megértette
mindkét felet, bár a szíve inkább az indiánokhoz húzta. Az indiánok többet szenvedtek és becsülete-
sebbek voltak.

- Nem veszélyes Kék Kabáttal tárgyalni? - aggodalmaskodott Sarah. - Nyilván inkább a fehéret lát-ja
önben, mint az irokézt.

- Nem hinném, hogy ennek lenne jelentősége.

Nem vagyok sóni, és ez elég, hogy Kék Kabát dühös legyen rám. Nagy harcos ő, csupa tűz és harag -

mondta leplezetlen tisztelettel és némi félelemmel, amely nem volt egészen alaptalan. Kék Kabát nem
riadt vissza attól, hogy újabb háborúba taszítsa a népét.

Sokáig beszélgettek, és mire kiléptek a házból, le-hűlt a levegő. Sarah szokása szerint megkérdezte a
férfit, elkísérné-e a vízeséshez. Ez a séta hozzátartozott a mindennapjaihoz. Csak nagy ritkán szóltak
egymáshoz, míg végigbandukolták a rövid mérföldet, és odaértek, ahol teljes szépségében és fenségé-

ben vetette magát a mélybe a zuhatag. Sarah letele-pedett kedvenc sziklájára, és nézte a diadalmasan
harsogó vizet, Francois gyönyörködött az asszony-ban. Szerette volna megmondani neki, hogy sokat
gondolt rá, sokat töprengett azon, amit utoljára hallott tőle. Szerette volna megmondani, hogy féltette,
és alig várta a viszontlátást, aztán mégsem mondta, csak figyelte Sarah-t, és hallgatott.

Így üldögéltek merengve, csupán a gondolataik társalogtak egymással. Sarah egyszer csak megfordult,
ránézett a férfira, és elmosolyodott. Jólesett lát-ni ezt az embert. Barnára cserzette az irokézekkel
töltött idő, nehéz volt elhinni, hogy nem tartozik kö-

zéjük. Ráérősen elindultak vissza a kis tanyára. A férfi csupasz karja súrolta az asszonyét.

- Most a helyőrségben fog megszállni? - kérdezte halkan Sarah, amikor odaértek a házhoz.

- Igen - pillantott rá a férfi. - Ott kell találkoznom néhány emberemmel. - Sarah meghívta vacsorára.

Francois elfogadta. Tudta, hogy akár meg is alhat az erdőben vagy Sarah csűrjében, mielőtt elindulna
szürkületkor az erődbe. Nem időre ment az ezre-deshez.

Fogott néhány nyulat, Sarah ragut főzött, amihez a kert adta a zöldségeket. Nagyon ízletesre sikerült, a
fiúk lelkesen köszönték, majd mentek, hogy elvé-

t-gezzék az esti munkát. Sarah és Francois halkan be-szélgettek a barátságos konyhában, aztán
kimentek a holdfényes estébe. Néhány perc múlva hullócsillag siklott át az égen.

- Az indiánok szerint jót jelent - mondta a férfi.

Kedvező előjel. Áldás fogja kísérni életét.

- Én már megkaptam az áldást - hordozta körbe a tekintetét Sarah. Nem is akart ennél többet. Megvolt
mindene, amiről álmodott.

- Ez csak a kezdete itteni életének. Tovább kell lépnie, sok munkát el kell végeznie, bölcsességet kell
ajándékoznia másoknak. - Úgy beszélt, akár egy irokéz. Sarah mosolygott. Nem egészen értette.

- Senkinek sem adhatok én bölcsességet, Francois. Én nagyon egyszerű életet élek. - Gyógyulni jött
ide, nem tanítani. Ám a férfi nem értett egyet.

- Az óceánon kelt át, hogy idejöjjön. Ön bátor asz-szony, Sarah. Nem szabad itt bujkálnia!

De hát mit akar tőle? Ő nem tud tárgyalni az indi-

ánokkal vagy az elnökkel. Semmi fontosat nem tud mondani másoknak. Fogalma sem volt róla, miről
beszél a férfi, aki most épp azt mondta, hogy valamikor majd szeretné elvinni az irokézekhez. Sarah
meghökkent.

- Vörös Kabát nagy ember. Ön is örülni fog, ha megismerheti. - Az asszony kissé megszeppent, ám
ugyanakkor fel is lobbant benne a kíváncsiság; azt tudta, hogy addig nem eshet baja, amíg Francois
mellett van.

- Csakugyan örülnék neki - felelte.

- Az ő orvosságuk nagyon bölcs - szólt sejtelme-sen a férfi -, akárcsak ön. - Sarah valami különös, ki-
mondatlan, idegesítően erős kapcsot érzett kettejük között, ahogy ott álltak a holdfényben. Olyan volt,
mintha Francois egyetlen szó, hang, mozdulat nél-kül, lassan húzná maga felé. Tudta, hogy tiltakozni
kellene, de belátta, hogy nem képes. Misztikus erőt sejtett maga körül, mintha azok fognák pányvára.

Ráérősen elballagtak a csűrhöz. Az ajtóban a férfi megállt, gyöngéden megfogta Sarah kezét, és
megcsókolta. Egy másik élet köszönt vissza a gesztus-ban; Franciaországban viselkedett volna így, ha
ko-rábbi életükben találkoznak. Meghökkentően keveredett benne az irokéz és a francia, a harcos és a
bé-

keszerző, a misztikus és a földi. Sarah utána nézett, amint hangtalanul eltűnik a csűrben, majd
megfordult, és visszament a konyhába.

Reggelre Francois-nak nyoma veszett, Sarah pedig egy tarkára festett kagylókból fűzött, vékony in-
dián karkötőt talált a konyhában. Olyan szép volt, hogy rögtön felhúzta. Ahogy ránézett az ékszerre,
hirtelen valami különös érzés fogta el a tudattól, hogy a férfi itt járt a konyhájában, mialatt ő aludt.

Milyen nesztelen és erős, milyen szép a fényes fekete hajával. Sarah megszokta a ruháját is, teljesen
ma-gától értetődőnek találta, hogy Francois szarvasbőr nadrágot és mokaszint visel. Kiment dolgozni
a ku-koricatáblába, és megállapította, hogy hiányzik neki a férfi. Nem tudta, mikor jön legközelebb,
semmi oka nem volt, hogy idekívánja. Csak barátok. Egyéb-ként is alig ismeri. De olyan izgalmas
vele beszélgetni, és annyira megnyugtató a jelenléte! Akár órákig tudtak sétálni egymás mellett
szótlanul. Időnként úgy tűnt, még azt is tudják, mire gondol a másik.

Francois bölcsességében titokzatos erők sejlettek.

Fennkölt értelmű beszélgetéseik jártak Sarah eszé-

ben, amikor délután a zuhatag felé bandukolt. Egész nap nem tudta kiverni a fejéből a férfit, és a
vízesés-nél is csak őrá bírt gondolni.

Belelógatta lábát a jéghideg vízbe, és Francois-n tűnődött, amikor árnyék hullott rá. Fölnézett, hogy
mi fogta el a napot, és látta, hogy a férfi áll ott, alig tenyérnyire. Összerezzent.

- Ön mindig képes lesz meglepetéseket szerezni nekem - mosolygott leplezetlen örömmel. - Azt
hittem, a helyőrségen van.

- Beszéltem az ezredessel - mondta Francois. Az asszony sejtette, hogy ez nem minden, ám hiába
várta a folytatást. Úgy rémlett, mintha a férfi valami nagyon hatalmas és felkavaró erővel viaskodna.

Sarah megérezte rajta.

- Valami baj van? - kérdezte szelíden.

- Meglehet - mondta Francois. Maga sem tudta, folytassa-e. Ám tudta, hogy ki kell mondania. Egész
délelőtt emiatt marcangolta magát. - Mindig önre kell gondolnom, Sarah. - Az asszony bólintott,
hallgatott. - Azt hiszem, nagyon veszélyes ilyet monda-nom magának.

Sarah nem értette. - Miért veszélyes? - A férfi megrendítően dúltnak és zaklatottnak látszott. De Sarah
is éppolyan nyugtalan volt, mint ő.

- Mert talán soha többé nem engedi, hogy idejöjjek. Tudom, mennyi gyötrelmet kellett elviselnie
valamikor .. mennyi bánat érte… tudom, mennyire tart az újabb sebektől… de én ígérem önnek, hogy
nem fogom bántani. Én csak a barátja akarok lenni. - Sokkal többet akart, ám ezt nem mondhatta ki.
Még nem. Előbb tudnia kellett, mit érez Sarah. Ám az asz-szony távolról sem látszott olyan
megrettentnek, mint amitől Francois tartott.

- Én is sokat gondoltam önre - vallotta be. - Még mielőtt visszatért volna - folytatta elpirulva, majd
fölnézett, és gyermeki ártatlansággal mosolygott. -

Nekem senkim sincs, akivel beszélhetnék.

- Kizárólag ezért gondolt rám? - kérdezte Fran-ois, az asszony szemébe nézve, és mellé telepedett,
vigyázva, hogy ne érjen hozzá. Sarah azonban így is érezte a testéből áradó forróságot. Nehezen
tagad-hatta volna le önmaga előtt, hogy vonzza ez a férfi.

- Szeretek önnel beszélgetni - felelte halkan. -

Sok mindent szeretek - tette hozzá szégyellősen.

Francois megfogta a kezét, sokáig ültek csendesen, majd nekivágtak a hazaútnak. A forrásnál ezúttal
Francois mert egy bögre vizet az asszonynak, majd megkérdezte, nincs-e kedve nyargalni egyet a
völgyben. Sarah boldog mosollyal kapott az ajánlaton.

- Magam is szeretem lovaglással kiszellőztetni a fejemet - mondta a férfi. Kivezette a csűrből a foltos
kancát, amelyen csupán kötőfék volt; Francois ritkán használt nyerget, jobban szeretett szőrén
lovagolni. Fölkapta és maga mögé ültette az asszonyt.

Sarah, aki férfiasan szétvetett lábakkal ülte meg a kancát, átkarolta a férfi derekát, bő pamutszoknyája
mögöttük lobogott, miközben fel-alá vágtáztak a bu-ja zöld völgyben. Francois igazat mondott; Sarah
szinte érezte, mint tisztul meg, amikor végignyargal-tak a folyó partján.

Estére értek haza, Sarah vacsorát főzött a férfiaknak, ahogy szokta. Vacsora után Francois szólt, hogy
elmegy. Az asszony nem kérdezte, akar-e maradni. Tudták, hogy nem lehet. Valami megváltozott
közöttük.

- Mikor jön vissza? - kérdezte szomorúan Sarah a szedelőzködő férfitól.

- Talán egy hónap múlva, ha tudok. - Sötéten né-

zett az asszonyra, úgy, mint akkor éjszaka az erdő-

ben. De Sarah most már nem félt tőle, csak arra tudott gondolni, mennyire fogja hiányolni. Nem akart
engedni ennek az idegesítő vonzalomnak, de úgy tűnt, nem tudnak mit tenni ellene. - Vigyázzon ma-
gára - kérte Francois. - Ne csináljon bohóságokat.

- És az én sokat emlegetett bölcsességem? - ingerkedett Sarah. A férfi nevetett.

- Ön mindig bölcs, kivéve, ha saját magáról van szó. Vigyázzon magára, Sarah. - Gyengéden kezet
csókolt neki, mint tegnap este, majd fölvetette ma-gát a lóra, intett, és elügetett a tisztásról. Sarah
addig nézett utána, amíg néhány perc múlva el nem tűnt a szeme elől.

Csak egy hónap múlva, szeptember elején került elő. Egy hetet töltött a helyőrségen, megbeszéléseket
folytatott Stockbridge ezredessel és más tisztekkel, akik őmiatta jöttek Deerfieldbe. A megbeszélés
tárgya, szokás szerint, a sónik és a majamik voltak, akik állandó fejfájást okoztak a hadseregnek.

Ezúttal nem látogatott el Shelburne-be. Amikor jól nevelten érdeklődött az ezredesnél Mrs. Ferguson
hogyléte iránt, a parancsnok is észbe kapott, hogy hónapok óta nem látta a fiatalasszonyt, és azonnal
meghívta vacsorára.
Sarah és Francois kölcsönösen játszották a meglepettet, mímelték, hogy nem érdeklik egymást.

Stockbridge ennek ellenére kiolvasni vélt valamit a francia szeméből, de annyival sürgetőbb dolgai
voltak, hogy vacsora végére már el is felejtette, amit lá-

tott. Sarah-ék sokat nevettek utólag az eseten, amikor Francois megint átjött vacsorára. A csűrben
aludt, remekül érezték magukat, élvezték az utolsó szép napokat, szokásuk szerint elsétáltak a
zuhataghoz, és lovagoltak, ezúttal ki-ki a saját lován. Sarah kiváló és rettenthetetlen lovas volt, bár a
férfival ellentétben szívesebben használt nyerget. Tartott tőle hogy nyereg nélkül a bő szoknyájában
leeshet a pa-ripáról. Jókat nevettek, amikor részletesen ecsetelte, milyen jelenet lenne, de nem történt
semmi baj.

Szép napokat töltöttek együtt, barátságuk egyre erő-

södött; Francois át nem lépte volna a vonalat, amelyet Sarah húzott kettejük közé.

Ám egy napon, visszatérőben a zuhatagtól, a férfi megkérdezte, nem tart-e tőle, hogy Edward a
keresésére indul, és átjön Amerikába. Amióta az asszony mesélt a férjéről, Francois-t időnként
meglepték ilyen aggodalmak. Sarah azonban nem látszott nyugtalankodni.

- Nem tudom elképzelni, hogy ilyet tenne! Őszintén szólva nem hiszem, hogy valaha is szeretett volna.
Azonkívül pokolian kényelmetlen dolog átkelni a tengeren. - Ő csak tudta, hiszen két hónapot töl-tött a
Concordon.

- De talán mégis úgy vélheti, hogy megéri, ha a tulajdonát, méghozzá nagyon becses tulajdonát kell
visszaszereznie - mosolygott halványan Francois.

- Kétlem. Azt hiszem, tisztában van vele, hogyha ilyen messzire futottam, úgyse mennék vissza vele
Angliába. Ha ezt akarná, meg kellene kötöznie, fel-kellene peckelnie a számat, eszméletlenre kellene
vernie. Ráadásul túl nyűgös lennék fogolynak. Nagyon jól megvan ő nélkülem! - Francois nehezEn
tudta elhinni. Egyszerűen nem bírt elképzelni olyan férfit, aki szívesen szabadulna ettől a nőtől. Sarah
férje nemcsak dúvad, hanem bolond is. Egy kurta gyűlölködő pillanatra szeretett volna szembenézni a
Balfour grófjával. De ami történt, megtörtént, Sarah már szabad, és ez így a jó.

Megint fölzaklatta a búcsúzkodás, Egyre nehezebb lett elválni Sarah-tól.

- Viszontlátom még? - kérdezte komolyan az asz-szony, miközben megtöltötte vízzel a kulacsot, amely
hosszú évek óta kísérte Francois-t. Szarvasbőrből készült, cirkalmas mintáját Csivitelő Veréb hí-

mezte gyöngyökkel.

- Soha többé. Utoljára találkoztunk - mondta rendkívül határozottan a férfi.

- De miért? - riadt meg Sarah. Olyan volt az arca, akár egy csalódott gyereké. Talán nyugatra költözik
Francois?

- Mert túl nehéz megválnom öntől. Viszont ön-höz képest mindenki elviselhetetlenül unalmas.
Sarah fölkacagott. Ő is ugyanebben a cipőben járt.

- Mélységes örömmel hallom! - Ám rögtön meg is remegett a férfi tekintetétől.

- Csakugyan? Önt nem aggasztja? - kérdezte nyersen, Tudta, mennyire fél az asszony minden
lehetséges kapcsolattól, férjhez meg nem mehet. Ám Francois nem tartotta ezt elégséges oknak az
örökös magányhoz. Sarah számüzetése önkéntes, magánya szükségtelen ostobaság. De ha ő akarja így?
- Nem akarom rémítgetni - szólt halkan. - Soha többé nem teszek ilyet. - Az asszony bólintott,
hallgatott, Nem tudott mit válaszolni.

Ezúttal Sarah nyugalma is oda lett. Tisztában volt vele, hogy közel kerültek egymáshoz: valami ki-
mondatlan meghittség kötötte össze őket. Képesek voltak mindent elmondani egymásnak, ugyanazok a
dolgok érdekelték őket, ugyanazon nevettek.

Sarah megrettent, ha a következményekre gondolt.

Elhatározta, hogy ha Francois netán mégis erre jár-na megint, szól neki, hogy ne jöjjön többé. Ám a
fér-fi olyan hosszú ideig elmaradt, hogy Sarah kezdett komolyan aggódni. Csak októberben látták
egymást viszont, amikor sárgulni kezdtek a levelek, és aranyvörösben lángolt a völgy. Akkor már hat
hete nem találkoztak. Sarah a tisztáson állt, amikor a fér-fi feltűnt a lován. Hiúzprém ujjú szarvasbőr
inget, szarvasbőr köpenyt, rojtos szarvasbőr lábszárvédőt viselt. Leírhatatlanul jóképű volt, ahogy
előrerúgtatott a tisztáson. Sastollakkal díszített pántot viselt ki-bontott haján, és rögtön elmosolyodott,
ahogy meglátta az asszonyt. Megállította a lovát, majd kecsesen a földre szökkenve üdvözölte Sarah-t.

- Hát maga hol járt? - kérdezte őszinte aggoda-lommal az asszony, aminek Francois nagyon örült.

Hetek óta gyötörte a balsejtelem, hogy legutóbbi ta-lálkozásukkor talán megijesztette Sarah-t. Nem
akarta, hogy helytelen következtetésekre jusson.

Nem is tudta, mennyire közel jár az igazsághoz.

Sarahnak is önmarcangolásban telt az utolsó hó-

napja, és el volt szánva, hogy megkéri a férfit, ne jöj-jön többet, de persze ahogy meglátta, rögtön
füstbe mentek dicséretes szándékai.

- Nagyon sok dolgom volt - mondta komolyan Francois. Mentegetőzött hosszas távolléte miatt, majd
előadta a rossz híreket. - Nem maradhatok. A helyőrségben várnak az embereim, és ma este indulunk
Ohióba.

- Már megint Kék Kabát? - riadozott Sarah, mintha egy régi ismerősét emlegetné. Francois
elmosolyodott. Rettentően hiányzott neki az asszony, és boldog volt, hogy láthatja, ha csak pár percre
is.

- A múlt héten kiújultak a villongások. Stockbridge megkért, hogy menjek el Ohdóba egy helyőr-ségi
szakasz élén, és vigyem az embereimet is. Nem tudom, mit csinálhatnánk, azonkívül, hogy támo-gatjuk
a hadsereget. Megtesszük, ami tőlünk telik, fejezte be higgadtan. Falta a tekintetével Sarah-t, de nem
merte megérinteni.

- De ez nagyon veszedelmes! - mondta kétségbeesetten az asszony. Azt akarta, hogy Francois

maradjon, és már sajnálta, amiért valaha is azt fontolgatta, hogy eltiltja magától. Talán megérezte a
szán-dékát, azért maradt el olyan sokáig? Tele volt megbá-

nással, és rettegett, hogy Francois megsebesül.

- Itt tud maradni vacsorára? - kérdezte nyugtala-nul. Már előre félt, hátha a férfi azt mondja, hogy
hamarabb kell indulnia, ám Francois bólintott.

- De nem túl sokáig. Még kell egy kis idő, hogy beszélhessek az ezredessel.

- Sietek! - ígérte Sarah. Repült a konyhába, és fél-

óra múlva kiadós vacsorát tálalt a férfi elé. Volt teg-napról maradt hideg csirke, amelyet a folyóparti
jég-veremben tárolt, úgy szalajtotta érte a fiúkat; volt pisztrángsült, amelyhez a halat reggel fogták a
fiúk, volt saját termésű ropogós, nedvdús úritök és rengeteg kukoricakenyér. Ez alkalommal megkérte
a fiú-

kat, egyenek kint, hogy kettesben maradhasson Francois-val. A férfi elköltötte az ízletes vacsorát, és
elragadtatva nézett a háziasszonyra.

- Sokáig nem eszem ilyen jót! - dicsérte. Sarah elmosolyodott. Ha valaki kívülről nézi őket,
bizonyosan azt mondja, hogy a gazdasszony egy indiánt etet. Francois-ban semmi sem árulta el a fehér
embert. De Sarah-t nem érdekelte, mit mondanának ró-

la. Mondják. - De most csakugyan legyen nagyon óvatos! - intette a férfi. - Akár idáig is átjöhetnek
Ohióból az ellenséges csapatok. - Ez ugyan nem látszott valószínűnek, de minden megtörténhet. A
nyugtalanság átragadhat a többi törzsre is.

- Nem lesz semmi baj! - Sarah, ígéretéhez hí-

ven, megvásárolta a puskákat. Biztonságban érezte magát.

- Ha bármit hallana a szomszéd telepesektől, menjen át a helyőrségre, és maradjon ott! - Úgy be-szélt,
mint férj a feleségéhez; mintha Sarahnak szá-

mítana, hogy ő mit akar. Sarah csendesen végighall-gatta az utasításokat. Meghányták-vetették

aggodal-maikat, félelmeiket, az asszony igyekezett, hogy addig jusson eszébe minden, amíg Francois
itt van. Re-pült az idő.

Már sötét volt, amikor Francois nekikészülődött, hogy felszálljon a lovára. Ekkor ránézett az
asszonyra, és egyetlen szó nélkül magához ölelte. Csak érezni akarta, egy szót sem szólt. Sarah is
hallgatott. Állt, ölelte a férfit, azon tépelődve, hogy lehetett ilyen ostoba, miért akart menekülni előle.
Mit számítanak a múlt gyötrelmei? Mit számít, hogy ő még mindig felesége Edwardnak? Úgysem látja
soha többé, ennyi erővel halott is lehetne. Bele fog szeretni ebbe a gyö-
nyörű, szilaj emberbe, aki olyan, mint az indiánok, és most elmegy harcolni a hadsereggel. És ha nem
látja soha többé? Mennyit veszítenének! Könnyes szemmel bontakozott ki a férfi karjából, és fölnézett
rá. Nem szólt a szájuk, csak a szemük beszélt, el-mondva, amit kellett.

- Vigyázzon magára! - suttogta Sarah. Francois bólintott, egy indián harcos könnyedségével fölvetette
magát a lovára, Sarah meg akarta mondani, hogy szereti, aztán mégsem tette, és tudta, hogy ha
Francois-nak baja esik, holtáig bánni fogja.
18. fejezet
Elkezdődött a végeérhetetlen várakozás. Sarah még a Hálaadás napján sem tudott semmit.

Mostanában gyakran ellátogatott a helyőrség-re, hátha hírt hall Francois-ról. Lóháton oda-vissza
majdnem egy napig tartott az út, de megérte. Időről időre lehullott egy-egy hírmorzsa az indiánok és a
katonaság csatározásairól. A sónik és a majamik megtámadták az embereket és a tanyákat, kiirtottak
egész családokat, foglyokat ejtettek, sőt, még a folya-mi dereglyékre is rátámadtak, és a csikaszók
csatla-koztak hozzájuk.

Josiah Harmer dandártábornok-főparancsnok eleddig siralmasan szerepelt. Csapatait kétszer is tőrbe

csalták, és majdnem kétszáz katonáját lemé-

szárolták. Abból, amit Sarah összeszedegetett, úgy tűnt, hogy Francois, legalábbis Hálaadásíg, nem
volt közöttük. Amikor leült a helyőrségben a Hálaadás napi vacsorához, amelyre Stockbridge ezredes
vele együtt számos deerfieldi családot is meghívótt, Sarah már azt sem tudta, hol áll a feje a
szorongás-tól, de senkinek sem mutatta. Próbált beszélgetni asztaltársaival, érdeklődött rokonaik és
gyermekeik iránt, de nagyon szórakozott volt.

Másnap visszatért a tanyájára, és előre örült, hogy nem kell beszélnie senkivel. Egy vampanoag
indián volt a vezetője. Parker hadnagyot sem kellett elviselnie többé, mert áthelyezték, hála istennek!

Shelburne-ben megköszönte indián kísérője segít-ségét, adott neki egy élelemmel tömött tarisznyát,
majd útjára bocsátotta. Hideg volt, szorosabban beburkolózott a köpenyébe. Ekkor zörgést hallott a
tisztáson túlról a fák közül, Megijedt, és amilyen sebesen tudott, iparkodott a konyha felé, ahol a
Francois-tól kapott muskétát tartotta. De még oda sem ért, amikor bevágtatott a tisztásra a férfi, teljes
harci díszben, lobogó hajában lobogó sastollakkal, amelyekkel az irokézek tisztelték meg valamikor
rég. Sarah elhűlve bámult rá, csak aztán kapott ész-be, hogy ez a diadalmasan mosolygó Francois, aki
harsány rikoltással már le is ugrott a lováról, és futott az asszony felé. Sarah ezúttal nem habozott
viszo-nozni az ölelést és a csókot.

- O, istenem, de hiányoztál - pihegte. Már nem is értette, miért tartotta távol magától ezt a férfit. - Úgy
aggódtam:.. olyan sok embert megöltek…

- Túl sokat - mondta szomorúan Francois, és erő-

sebben magához ölelte az asszonyt. - És még nincs vége. A harcosok most ujjonganak, de a katonák
vissza fognak jönni, erősebben és számosabban, mint valaha. Kis Teknős és Kék Kabát nem győzhet
örökké ebben a háborúban. Őrültek módjára viselkedtek. - Még több lesz a halott, a kiirtott család, a
rabszolga, a pusztítás, a düh, és az indiánok végül mindent elveszítenek. Szörnyű, hogy ezt végig kell
néznie! De most nem tudott másra gondolni, mint a karjában tartott Sarahra. - El sem tudod képzelni,
mennyire hiányoztál!

Gyöngéden megcsókolta, felnyalábolta és bevitte a házba. Hideg volt a konyhában, Sarah kétnapos tá-

volléte alatt nem tüzeltek, mert a béresek is elmentek az egyik szomszédhoz Hálaadást ülni. Hét lány
volt a háznál, a fiúk nagy örömére.

Francois leengedte az öléből az asszonyt, és be-gyújtott. Sarah levetette a köpenyét. A Bostonban

csináltatott kék bársonyruhát viselte alatta, amelyet a Hálaadás tiszteletére öltött magára. Francois
ráné-

zett, és megállapította, hogy a ruha pontosan olyan színű, mint viselője szeme. Még sohasem látott
gyö-

nyörűbb asszonyt, sem Párizsban, sem Bostonban, sem Deerfieldben, de még az irokézek között sem;
még az annyira szeretett Csivitelő Veréb sem volt ilyen szép. Most csak ez az egy nő volt a világon, ez
a fruska, aki olyan bátran viselkedett minden találkozásukkor, és akibe ő olyan szenvedélyesen belé-

szeretett. Nem várta volna, hogy az ő korában ez még bekövetkezhet. Majdnem negyven nyarat lá-

tott, ahogy az indiánok mondják, mégis úgy lángolt Sarah-ért, mintha most kezdődne az élet. Megint
fölkapta, összecsókolta; az asszony odaadóan simult hozzá. A szíve és a lelke már úgyis rég ezé a
férfié volt. Mindennap azért imádkozott, hogy térjen visz-sza épségben-egészségben, és átkozta magát,
amiért nem adta neki a testét is; legalább vallotta volna meg, hogy szereti! De most elmondta, újra és
újra, miközben Francois bevitte a hálószobába. Szeliden letette az ágyra, Sarah feléje nyújtotta a
karját, és be-leremegett Francois érintésébe. Nem tudta, hogy ilyen simogató is lehet egy férfikéz,
mint ez, amely most vigyázva lefejtette róla a bársonyruhát, és úgy takargatta be őt, akár egy
újszülöttet. Aztán elfordult, ledobta szarvasbőr nadrágját, és gyorsan besurrant az asszony mellé a
takaró alá.

- Szeretlek, Sarah! - súgta, és már egyáltalán nem olyan volt, mint egy indián, csak a férfi volt, akit
Sarah szeretett, maga a megtestesült szerelmes gyöngédség, ahogy magához vonta a nőt, és végig-
kutatta testét bűvös érintésű ujjaival. Sarah puhán nyöszörögve átengedte magát neki. Végül Francois
nem bírta tovább önuralommal, túlságosan perzsel-te a vágy, amely ismeretségüknek úgyszólván első

percétől égette. Cáfolhatatlan bizonyossággal tudta, hogy ők egymásnak születtek. Késő éjszakáig
szeretkeztek, amíg a férfi úgy nem érezte, hogy teste-lelke szikrazáporrá omlott.

Sarah némán simult hozzá, hallgatta szerelme szívdobogását.

- Sosem hittem volna, hogy ez ilyen is lehet - mosolygott jóllakott gyönyörűséggel a férfira.

- Nem lehet - súgta vissza Francois. - Ez az istenek ajándéka. Így még sosem szeretett senki. - Mo-t
solyogva behunyta a szemét, és szorosabban magá-

hoz ölelte az asszonyt.

Egymás karjában aludtak el, és amikor Sarah ébredés után ránézett a férfira, tudta, hogy most már
egyek, és sohasem válhatnak szét.

Varázslatos hetek következtek. Francois-nak nem voltak kötelezettségei, addig maradt a tanyán; amed-
dig akart. Mindennap elsétáltak a zuhataghoz, megtanította Sarah-t hótalpon járru, sosem hallott indián
legendákat mesélt neki. Hosszú órákat töltöttek az ágyban, szeretkeztek, isrnerkedtek egymás testével.

Francois azt mondta, ha elolvad a hó, el akarja vinni az indiánokhoz. A feleségének tekintette Sarah-t.

Közös életük második hetében elvitte az asszonyt a vízeséshez. Sarahnak feltűnt, milyen komoly. Séta
közben is hallgatott. Vajon mi járhat a fejében? A fia?

Csivitelő Veréb? Mintha nyugtalanítaná vagy zavarná valami.

A vízesés félig már befagyott, de így is fenséges látványt nyújtott. Hópaplan alá bújt a világ. Francois
megfogta Sarah kezét.

- Egymás szemében mi házasok vagyunk, kicsim… - mondta nagyon halkan - és Isten színe előtt is…
olyan, mintha sosem lettél volna felesége annak a szörnyetegnek ott Angliában… nincs az az isten, aki
azt akarná, hogy azt a kínszenvedést tűrd halá-

lodig. Isten szemében te szabad vagy. Megszolgáltad a szabadságodat. Nem akarlak leigázni megint -

folytatta, még mindig fogva Sarah kezét -, én csak a szívedet akarom, és neked adom az enyémet, ha
el-fogadsz engem. Mától fogva férjed vagyok halálomig. Tied az életem és a becsületem. -
Meghajtotta a fejét, majd apró aranygyűrűt vett elő a zsebéből. Kanadában cserélte hónapokkal
ezelőtt, még a nyáron, de akkor félt odaadni. Most jött el a pillanat. - Sarah, ha tehetném, címemet és
rangomat adnám neked, mert nincs más örökösöm, de így csak magamat ad-hatom, és azt, amim itt
van. - Az asszony ujjára húz-ta a parányi gyémántokkal kirakott, vékony arany-karikát. Tökéletesen
illett rá. Igazi jegygyűrű volt, Sarah csak azt remélte, hogy korábbi viselője is ilyen boldog lehetett.

- Annyira szeretlek, hogy ki sem tudom mondani!

- suttogta könnybe lábadt szemmel. Bárcsak neki is lenne gyűrűje! De neki nincs mása, csak a szíve,
az élete, a hite, amit Francois előtt senkinek sem adott még oda.

Esküt tettek egymásnak a vízesésnél, aztán ráérő-

sen hazaballagtak, és megint szeretkeztek. Sarah a férfi karjában ébredt, és boldogan nézte az ujján
csillogó szép gyűrűt.

- Olyan boldoggá tettél! - Pajkosan ráhenteredett a férfira, aki nem bírt ellenállni. Később, amikor az
ágyban ülve teát iszogattak, és kukoricakenyeret haraptak hozzá, Francois megkérdezte szerelmesét,
bánja-e, hogy a világ meg fogja szólni, ha kiderül, hogy együtt élnek. - Nem igazán - mondta Sarah. -

Ha bánnám az ilyesmit, sosem jöttem volna el Angliából. - Ám a férfi ennek ellenére tanácsosnak
vélte az óvatosságot. Nem okvetlenül kell kihívniuk az eklézsia megvetését. Ha kiderül, elviselik, de
addig se kell dicsekedni vele. Bár nem hitték, hogy bármelyikük is képes lenne titkot tartani.

Első alkalommal a helyőrség karácsonyi vacsorá-

ján tehették próbára magukat. Külön érkeztek, és játszották a meglepettet, amikor meglátták egymást.
Épp csak túlságosan adták az ártatlant és túl sűrűn pillantottak egymásra. Az agyafúrt Mrs.
Stockbridge rögtön átlátott volna rajtuk, ám szerencséjükre nem volt ott. Ezúttal megúszták, de Sarah
tisztában volt vele, hogy nem tudják örökké bolonddá tenni az embereket. Valaki meglátja őket,
elszólja magát, és neki nyomban folt esik a jó hírén. De, mint Francois-nak mondta, mit számít, amíg
ők megvannak egymásnak?

Ujévig semmi sem zavarta meg a békességet, ám egy délután, amikor Sarah épp a jeget próbálta be-
törni, hogy vizet merítsen a forrásból, egy városi ru-hás ember rúgtatott ki a tisztásra. Vénséges
nonatak volt a vezetője. A fehér ember, akin látszott, hogy majd megveszi az isten hidege, szúrósan
nézett az asszonyra. Sarahnak balsejtelmei támadtak, és kö-

rülnézett, mivel védhetné meg magát. Francois és a fiúk az egyik folyóparti kis erődítménybe mentek
lő-

szerért. A városi ruhás fehér egyenesen odanyargalt hozzá, és ádázul nézett le az asszonyra.

- Ön Balfour grófné?

Noha rég pletykáltak róla, ilyen nyersen még senki sem merte az arcába vágni. Először le akarta
tagadni, aztán úgy döntött, nem éri meg a fáradságot.

- Én vagyok. És ön, uram? Ön kicsoda?

- A nevem Walker Johnston. Bostoni ügyvéd vagyok - mondta az ember, és lekászálódott a lóról. Fá-

radtnak, elgémberedettnek látszott, ám Sarah nem sietett beinvitálni addig, amíg meg nem tudja, mit
akar. A vén indián vezető egykedvűen bámult maga elé. - Bemehetnénk?

- Miért jött, uram? - Nem tudta, miért, de reszketett a keze.

- Levelet hoztam önnek a férjétől. - Sarah egy pillanatig azt hitte, Francois-ról beszél, vele történt
valami, csak aztán kapott észbe.

- Bostonban van? - kérdezte remegő hangon.

- Természetesen nem. Angliában tartózkodik. A megbízást egy New York-i cégtől kaptam, amely ki-
nyomozta, hogy ön átjött Amerikába. Bár meglehetős időbe telt, míg megtalálták a nyomát. - Ezt úgy
mondta, mintha elvárná, hogy Sarah bocsánatot kérjen az okozott fáradalmakért.

- Mit óhajt a férjem? - Csak nem akarja ez az ember a vén indián segítségével feldobni az egyik lóra,
hogy aztán visszahurcolják Bostonba? De ez nem vall Edwardra. Walker megbízása sokkal inkább
arra szólhat, hogy lője le. Bár talán mégse, ha egyszer ügyvéd! Ha ugyan az. Ha nem csak mímeli a
tör-vény emberét. Sarah ösztönösen félt tőle, de el volt szánva, hogy nem enged a félelemnek.

- Fel kell olvasnom önnek őlordsága levelét - makacskodott az ember - Bemehetnénk? - kérdezte
fagyos konoksággal. Sarah látta rajta, hogy vacog.
- Rendben van - adta be a derekát. Bent a konyhában Walker lehámozta áthűlt kabátját. Sarah töl-tött
neki egy bögre forró teát, az öreg índiánt kukoricakenyérrel kínálta. Az nem kívánkozott fedél alá,
meleg szőrmeköpenyében fütyült az idöjárásra.

Majd a bostoni ügyvéd felfújta magát, mint egy csúf kis fekete madár, porig sújtó pillantást vetett a
szökött asszonyra, és széthajtogatta Edward levelét, hogy felolvassa. Sarah azonban hamisítatlan
kékvérű arccal és mozdulattal nyújtotta kezét a kül-deményért.

- Elolvashatnám magam, uram? - Csak azért imádkozott, hogy ne remegjenek az ujjai.

Nyomban fölismerte Edward irását és a szavakból fröcskölő mérget, amely már lepergett róla.
Balfour tombolt, amiért ő elhagyta, kígyót-békát kiabált rá, hogy ringyó, kapcarongy, senkinek sem
hiányzik a grófságban, arra sem volt jó, hogy örököst adjon ne-ki. Az első oldal alján közölte, hogy
kitagadja. A má-

sodik oldalon azzal folytatta, hogy visszatartja a felesége minden holmiját, az apai örökségéből se
számítson semmire, mint ahogy ő sem hagy rá egyetlen va-sat sem. Sarah nem csodálkozott. Balfour
közölte, hogy új végrendeletet ír, még azzal is megfenyegette, hogy feljelenti, amiért ő
“eltulajdonította” a tulajdon anyja ékszereit, illetve nem is, inkább azért, mert meglopott egy főrendet!
Mivel Massachusetts felszabadult az angol uralom alól, nem tehetett mást, mint mocskolta a feleségét,
viszont Angliában csakugyan vádat emelhetett volna ellene. Ova intette Sarah-t, nehogy valaha is be
merje tenni a lábát Angliába!

Majd kegyetlenül a fejéhez vágta, hogy bárhová vesse a sors, és bármit csináljon is, nem mehet
férjhez még egyszer, hacsak nem akar bíróság elé állni bigámia miatt, és esetleges gyerekei fattyak
lesznek, ha ugyan megélnek, ami egy ilyen, anyának is silány teremtésnél fölöttébb valószínűtlen.
Komor kilátás volt, de Sarah rég tudomásul vette. Ő is, Francois is tudták, hogy Edward éltében nem
házasodhatnak össze. Ezt is kibírják. Balfour hiába fenyegetőzik.

Hanem a harmadik oldalon, ahol Havershamra kerített sort, sikerült szíven találnia az asszonyt.
Nagyon meglepődött, írta, hogy nem együtt oldottak kereket. Gerinctelen féregnek nevezte az öccsét,
majd valami zavaros rész következett holmi hülye özvegyről és négy gyászba borult lányról, amit
Sarah csupán akkor értett meg, mikor tovább olvasott. Haversham hat hónapja meghalt, “véletlen
baleset következtében, közölte Balfour, amikor együtt vadásztak. Még hogy Edward bárhová is együtt
menjen halálosan gyűlölt fivérével! Nyilvánvaló, mi történt! Megölte Havershamet, dühében,
közönsé-

ges kapzsiságból, vagy csak mert unatkozott! Sarah szíve összeszorult.

A férj az utolsó bekezdésben közölte, hogy vagyonát és címét egyik fattyára hagyja, hangot adott ám
reményének, hogy szökött asszonya örök kárhozat-ra jut, végül alákanyarította: Edward, Balfour
grófja, mintha Sarah nem tudná, ki a feladó. Nagyon is tudta, kicsoda, és miféle borzalmakra képes.
Most jobban gyűlölte, mint valaha, azért, amit Haversham ellen elkövetett.

- A megbízója gyilkos, uram - szólt csendesen, és visszaadta a levelet az ügyvédnek.

- Én sosem láttam - vakkantotta Johnston. Mérges volt, amiért ide kellett zötyögnie Shelburne-be.

Ahogy eltette a papírt, már vette is elő a másikat.

Ezt alá kell íratnom önnel - lobogtatta meg az ár-kust. Sarahnak fogalma sem volt, mi lehet, amikor
átvette, látta, hogy nyilatkozat, miszerint nem tart igényt Edwardnak sem földjére, sem rangjára, sem
bármilyen forrásból származó örökségére. Férje kö-

vetelte, hogy mondjon le mindarról, ami Sarahnak egyébként sem ért egy ütet taplót. Ugyancsak
mondjon le a mai nappal kezdődő hatállyal a gróf-néi címről. Hát ez mulatságos! Mintha valaha is
gróf-nénak címeztette volna magát a deerfieldiekkel!

- Készséggel! - Gyorsan átment a szomszéd szobába, fölvette az asztalról a lúdtollat, tintába mártotta,
aláírta, hintett rá néhány szem porzót, majd visz-szasietett a konyhába, és odaadta a nyilatkozatot Mr
Johnstonnak. - Azt hiszem, ezzel le is zártuk az ügyet. - Állt, várta, hogy a fiskális elmenjen, amikor
mintha mozgást és elvillanó színeket észlelt volna az ablak előtt. Nem tudta, mi lehet az, de semmi jót
nem ígért. A puska után kapott. Az ügyvéd ugrott egyet ijedtében.

- Na, na, ezt azért ne! Nem az én hibám! Csak csinálhatott valamit, hogy így magára haragította a fér-
jét… - Egész elfehéredett a rémülettől. Sarah egy in-téssel beléfojtotta a szót, és fülelt. Ebben a
pillanatban Francois rontott a konyhába, és ők hátrahőköltek, olyan iszonytató volt téli öltözetében.
Mindkét válláról egy-egy hiúzbőr fityegett, szőrmesapkát viselt, gyöngyökből és csontokból fűzött
melldíszt, amelyet Ohióban kapott. Amikor elment, még nem volt rajta, Sarah hirtelen megértette,
hogy azért öl-tötte magára, mert meg akarja ijeszteni az idegent.

Az öreg indián odakint nyilván mondhatott neki valamit, hogy miért jött Johnston, feltéve, ha tudta;
vagy Francois következtethette ki a nonatak szavai-ból. Mindenesetre teljes beleéléssel alakította
szerepét, és úgy parancsolta oda a falhoz Sarah-t, mintha nem ismerné. A bostoni ügyvéd vacogva
emelte föl a két kezét.

- Lője le! - kiáltotta Sarahnak, de az asszony egé-

szen megbénult a rémülettől, hogy kipukkad belőle ř a nevetés, akkor pedig fuccs az egész színháznak.

- Félek… - rebegte.

- Ki! - vakkantotta Francois a bostoninak, és az aj-tóra bökött, mintha el akarná hurcolni. - Ki! -
Olyan ádázul mutogatott, hogy johnston nem mert ellen-kezni. Fölmarkolta a kabátját, repült a
konyhából a várakozó lovak és a vigyorgó nonatak felé. Az öreg indián jól tudta, kicsoda Francois,
tudták ők mind; és mivel törzsének legtöbb tagjához hasonlóan neki is jó humorérzéke volt, igen
mulatságosnak tartotta az előadást. Ő mondta meg Francois-nak, hogy a fe-hér ember nem jóban jár.
Ráadásul egész úton nem hagyta őt pihenni, és alig vetett oda valami ételt.

- Megy! - mutatott Francois a lovakra. Johnston fölevickélt a nyeregbe, Francois íj és nyíl után kapott.

- Az isten szerelmére! Hol a puskád, ember? -

áltotta Johnston a nonataknak, ám az öregember, csak bámult rá tehetetlenül. De amikor fölpattant a
nyeregbe, Sarah észrevette, hogy vigyorog.

- Nem lőhet. Indián testvér - magyarázta nonatak. Francois úgy táncoltatta a lovát, mintha mindjárt
űzőbe akarná venni őket. Erre már Johnston is oldalba rúgta bérelt gebéjét, és elvágtatott a tisztásról,
nyomában a harsányan hahotázó öreg nonatakkal és az üldözést mímelő Francois-val, aki csak öt perc
múlva tért vissza szélesen vigyorogva Sarah-hoz.

- Ez nagy dőreség volt! - pirongatta az asszony.

És ha fegyver van nála? Rád lőtt volna!

- Akkor megölöm - felelte nyersen Francois. - A vezetője megmondta, hogy ő nem tudja egész
pontosan, de a fehér ember azért érkezett, hogy bántson té-

ged. Remélem, nem volt rá alkalma! - szólt aggodalmasan. - Sajnálom, hogy nem értem haza
korábban.

- Még szerencse! - mondta Sarah, aki még akkor is mosolygott szerelmese meggyőző alakításán.

Szegény bolond most jelenteni fogja, hogy Sheel-burne-ben kiásták a csatabárdot az indiánok!

- Helyes, akkor talán ott marad Bostonban. Mit akart?

- Megfosztani a rangomtól - mosolygott szélesen az asszony. - Közrendű vagyok, vagy legföljebb a

házasságom előtti titulusom illet meg. Mély csalódá-

sodra közölnöm kell, hogy nem vagyok több lady Sarah-nál.

Francois összevonta a szemöldökét. - Egy napon az én grófném leszel. Ki volt ez az alak?

- Egy ügyvéd, akit Edward fogadott fel. Tőle hozott egy fenyegető és figyelmeztető levelet, hogy
kitagad abból az örökségből, amiből egyébként sem kaptam volna egy fabatkát, úgyhogy nem
lényeges.

Az az egy a lényeges, hogy megölte az öccsét.

- Az átkozott! - mondta indulatosan a férfi. - Nekem nagyon nem tetszik, hogy ez tudja, hol vagy most!

- Sosem jön ide - legyintett Sarah. - Csak meg akart alázni, és megfosztott valamitől, amit ő fontosnak
hisz, de engem sosem érdekelt… és - folytatta szomorúan - nyilván azt hitte, összetöri a szívemet
Haversham halálhírével. Sajnálom is, meg szegény bolondos Alice-t és a gyerekeket, de nem nagyon
le-pődtem meg. Mindig féltem, hogy Edward előbb-utóbb megteszi. Azt hiszem, Haversham is érezte.

- Szerencséd, hogy téged nem ölt meg - mondta borúsan Francois, majd gyöngéden elmosolyodott. -

Nekem szerencsém, hogy nem ölt meg. - Magához szorította az asszonyt, akit a feleségének nevezett.
Gyűlölte, hogy így utána nyúlt a múltja, és sajnálta, hogy nem volt itt, amikor a bostoni megérkezett.
Ám Sarah-t, a sógora halálát leszámítva, nem dúlta föl a látogatás.

Békés nyugalomban, baj nélkül telt a január. Februárban, noha még nem olvadt meg a hó, Francois
elvitte asszonyát az irokézekhez. Sarahnak felejthetetlen élménye volt ez az utazás. Vittek magukkal
egy csomó csereholmit meg ajándékokat Vörös Ka-bátnak. Sarah örült, hogy találkozhat indián
nőkkel.

Már értette, miért szeretett náluk élni Francois. Le-nyűgözően büszkék és becsületesek voltak.
Szerettek nevetni, mesélni, és el voltak ragadtatva Francois asszonyától, Sarah pedig rajongott
kultúrájukért, legendáikért, bölcsességükért.

Az egyik estén a törzs egyik javasasszonya megfogta a kezét, és halkan beszélni kezdett. A visszaté-

rő Francois, aki addig a férfiakkal szívta a pipát, fölismerte a varázsló nővérét, aki maga is
szellemlátó volt. Sarah nem értette, mit mond, és megkérte a férfit, hogy fordítson. Francois figyelt,
ám egyszer csak elborult az arca, és furcsán nézett Sarahra.

- Mit mondott? - Valami ijesztő lehetett, a férfi pillantásából ítélve.

- Azt, hogy nagyon nyugtalankodsz… nagyon félsz - válaszolta halkan Francois. - Igaz ez?

Edwardtól félne? Pedig most már keveset árthat ne-ki. És Sarah úgysem tér vissza Angliába. - Azt
mondja, messziről jöttél, és sok bánatot hagytál a hátad mögött. - Ez igaz. Sarah összeborzongott,
pedig az irokézektől kapott szarvasbőr inget és lábszárvédőt viselte, és kellemes meleg volt a
hosszúházban, ahol a törzs telente lakott. - Csakugyan nyugtalankodsz szerelmem? - kérdezte
gyöngéden a férfi. Sarah mosolyogva rázta a fejét. A tűz mellett ültek, senki-sem volt a közelben, hogy
kihallgassa őket. A jósnő

folytatta.

- Azt mondja, hamarosan átkelsz egy folyón, Egy olyan folyón, amelytől mindig féltél… mert többször
beléfulladtál előző életeid során. De most nem halsz meg. Biztonságban átkelsz a folyón. Azt mondja,
ha elgondolkozol, meg fogod érteni a látomását, mert te tudod, hogy ő mit lát. - A szibilla elhallgatott.

Francois és Sarah kimentek a ház elé levegőzni. A férfi feldúltan kérdezte, mire célzott a léleklátó
asz-szony. Ismerte és tudta róla, hogy ritkán téved. - Mi-től félsz? - Átölelte szerelmesét, aki olyan
volt szörmeköpenyében, mint egy gyönyörű indián asszony.

Érezte, hogy titkolózik, és ez egyáltalán nem tetszett neki.

- Semmitől! - tiltakozott meggyőződés néllkül Sarah. Francois tudta, hogy hazudik.

- Te titkolsz előlem valamit. - Az asszony nem felelt. - Mi az, Sarah? Nem szeretsz itt lenni? - Pár nap
múlva indultak volna haza. Heteket töltöttek az irokézeknél, Francois azt hitte, kedvese jól érzi magát.

Olyan boldognak látszott.

- Tudod, hogy szeretek…

- Én csináltam valamit, amivel fölzaklattalak: Kétségtelenül szokatlan életet éltek. Az asszony ta-lán a
másfajta világ után vágyakozik, amit Angliá-

ban vagy Bostonban ismert?

De Sarah-t sokkal fontosabb dolog nyugtalanította egy ideje. Hirtelen elmosolyodott. Francois magá-

hoz szorította.

- Addig nem engedlek el, amíg meg nem mondod! Nem engedem, hogy titkaid legyenek előttem,
Sarah!

- Úgyis el akartam mondani - kezdte az asszony.

Francois várt. Hátha olyasmi, ami elválasztja őket?

Azt nem bírná ki. És ha Sarah elhagyja? De hová menne? - Történt valami - folytatta bánatosan.

Eszerint igaza volt a varázsló nővérének.

Mi, Sarah? - súgta riadtan a férfi.

- Nem… nem is tudom, hogy mondjam. - Köny-nyek szöktek a szemébe. Francois-nak majd
megszakadt a szíve, annyira sajnálta. - Nem… nem bírom…

- Elfulladt a hangja. A férfi nem tudta, mit tegyen, csak ölelte magához. - Nem bírom kihordani a gyer-
mekeidet, Francois - súgta fájdalmasan. - Nincs fiad… pedig kellene, hogy legyen… de én nem tudom
megadni neked, amit érdemelsz… - Zokogni kezdett.

- Nem érdekel, szerelmem - mondta mély megindultsággal a férfi. - Te is tudod, hogy nem érdekel.

Nem számít. Kérlek, édesem… jaj, ne sírj… annyira szeretlek, édesem, ne, nem szabad… - De
akármit mondott, Sarah nem bírta abbahagyni a sírást. -

Nem számít!

- Minden kicsinyem meghalt - tördelte a hozzásimuló asszony. - Tudom, hogy ez is meg fog…

A férfi hirtelen megértette, és elhúzódott tőle, hi-tetlenkedve és riadtan, hogy láthassa az arcát.

- Állapotos vagy? - kérdezte elakadó lélegzet-tel. Az asszony bólintott. - O, istenem, szegény Sarah-
m… ó nem, most nem fog megtörténni. Nem engedem. - Könnybe lábadó szemmel ölelte magá-

hoz szerelmesét. Hát ettől fél! Majd eszébe jutott, - mit mondott a jósnő. - Elfelejtetted? Ezúttal
biztonsággal átkelsz a folyón. Nem halsz meg többé, kedvesem.
- A tudós asszony azt mondta, hogy én túlélem! -

figyelmeztette Sarah. - De a kicsi? Miért épp ő maradna életben? Nem tudom elhinni, hogy most más-
képp végződne!

- Majd én vigyázok rád. Kapsz gyógyfüveket, gyerek leszel és vidám, és lesz egy gyönyörű babád,
mosolygott a férfi. Sarah szorosan odabújt hozzá.

Most már semmi sem olyan, mint régen, Sarah. Vadonatúj élet kezdődik, neked, nekünk… és a
kicsinyünknek. Mikorra várod?

- Valamikor nyár végére - mondta halkan az asz-szony -, talán szeptemberben. - Nyilván az első
alkalommal történhetett, mert karácsonykor kezdett gyanakodni. Annak már majdnem három hónapja,
de nem volt mersze bevallani, csak küzdött a szorongásaival. És a prófétanő belelátott. Visz-
szaballagtak a hosszúházba, és lefeküdtek a többiek közé. Francois magához ölelte Sarah-t. Néz-te az
alvót, szíve csordultig telt szerelemmel, és kö-

nyörgött az isteneknek, hogy legyenek irgalommal asszonyához. És a gyermekükhöz.

19. fejezet
Vége felé járt a hétfő délután, amikor Charlie letette Sarah naplóját. Öltöznie kellett, hogy el-vigye
Francescát és Monique-ot egy pizzára.

Szíve túlcsordult a meghatott szeretettől, amikor Sarah és Francois születendő gyermekére gondolt.

Vajon mi lett vele? Ez még nem volt megírva a titkok könyvében, amely naponta tárulkozott ki előtte.
Milyen különös, hogy a napló szereplőit sokkal valósá-

gosabbnak érzi, mint itteni ismerőseit. Alig várta, hogy elmondhassa Francescának.

Még hatkor is elmélázó hangulatban volt, amikor fölszedte anyát és leányát. Monique szokása szerint
pezsgett az örömtől, és Francesca is derűsnek látszott. Eldicsekedett, hogy sokat haladt vasárnap a
disszertációjával.

Fesztelen és kellemes estéjük volt. Vacsora után Francesca meghívta magukhoz Charlie-t kávéra és
fagylaltra, amit ő lelkesen elfogadott. Monique ujjongott. Ki volt éhezve az apapótlékra, Charlie-nak
viszont a kislány mellett önkéntelenül gyerekekre kellett gondolnia.

Miután Monique lefeküdt, a felnőttek kiültek a konyhába kávéra és aprósüteményre. - Szenzációs

poronty! - mondta szívből jövő őszinteséggel Charlie. Francesca mosolygott. Imádta a lányát. - Sosem
akart másikat? - kérdezte a férfi. Sarahra gondolt közben.

- Akartam, valamikor régen, de aztán szétesett minden. Pierre-t nemigen érdekeltem tovább, mihelyt a
csinibabája ikreket hozott a világra. Most meg már mit számít, úgyis elkéstem - mondta csüggedten.

- Micsoda szamárság ez harmincegy éves korban?

- korholta Charlie. - Nehogy azt mondja már, hogy bármiről lekésett! Sarah Ferguson huszonnégy
évesen érkezett Amerikába, vagyis az akkori felfogás szerint középkorú asszony volt, sőt még annál is
öregebb. Mégis tudott új életet kezdeni a szeretett férfival, és teherbe is esett!

- Le vagyok nyűgözve - mondta gunyorosan Francesca. - Úgy látom, magának a mániája Balfour
grófné.

Charlie hirtelen döntött. Remélhetőleg helyesen teszi, amit tesz. Mindenesetre bízik Francescában, aki
még nagyobb ínségben van, mint ő.

- Szeretnék adni magának valamit. Jó lenne, ha elolvasná. - Az asszony fölkacagott.

- Tudom, tudom! Végigcsináltam az első évben.

Elolvastam az egész lélekgyógyászati irodalmat, az összes hogy-könyvet: hogy heverjük ki a válást,

hogy szabaduljunk a múlttól, hogy ne utáljuk meg a levitézlett férjet… De arra nincs recept, hogyan
tudjunk ismét bízni valakiben, aki nem fogja ugyanazt csinálni velünk. Nincs olyan könyv, amelyből
bátorsá-

got lehetne tanulni.

- Azt hiszem, nekem mégis van olyan - felelte titokzatosan Charlie, majd megkérdezte, nem jönné-

nek-e át hozzá szerda este vacsorára. Másnap iskola, de majd korán tálal. Az asszony először
tétovázott, ám Charlie azt hajtogatta, mennyire szeretné megmutatni a házat, amelyre Francesca is
kíváncsi volt.

- Monique-nak is tetszene! - Annyira erősködött, hogy az asszony végül beleegyezett. Charlie nem
árult el többet, de alig várta a viszontlátást.

Két napon át törölte a port, sikált, porszívózott, bort és ennivalót vásárolt, édes tésztát sütött
Monique-nak. Még arra sem volt ideje, hogy a naplókat olvassa. Azt akarta, hogy minden tökéletes
legyen.

Szerda este áthozta őket. Francesca le volt nyű-

gözve, persze nem a berendezéstől, mert az még hi-

ányzott, hanem a háztól és Charlie fáradozásaitól.

Őt is rögtön megérintette a kastély légköre, az a gyöngéd szellem, amelyet az is érzékelt, aki nem
tudta, ki lakott itt egykor.

- Kinek a háza ez? - kérdezte Monique, mintha ő

is érezné. Kíváncsian nézett körül.

Charlie elmagyarázta, hogy a ház egy kedves ba-rátnőjéé, aki Shelburne Fallsben lakik, de valamikor
egy különleges asszonyé volt, akit Sarahnak hívtak, és Angliából jött réges-régen.

- Akkor most kísértet? - firtatta a rettenthetetlen Monique. Charlie nevetett, és a fejét rázta, mert nem
akarta megijeszteni a kislányt. Hozott neki színes ce-ruzát, kifestőt, felajánlotta, hogy bekapcsolja a
tévét, ha a mamának nincs ellene kifogása. Francescának nem volt. Majd a felnőttek végigjárták a
házat, Charlie megmutatott mindent, amit talált, kivéve a naplókat. Az asszony odaállt az ablakhoz,
pont ahogy ő szokott, és kinézett a völgyre. Olyan volt ott az ablakban, mint egy festmény.

- Ugye gyönyörű? - kérdezte a férfi. Örült, hogy Francescának is tetszik.

- Már értem, miért szeretett bele - szólt áhítattal az asszony. Hálás volt a kedves apróságokért:
Monique kifestőkönyvéért, a tortáért, azért, hogy Charlie az ő kedvenc borát vásárolta, és Monique
kedvenc spagettijét főzte. Akarata ellenére el kellett ismernie, hogy Charlie remek ember.

Pompás vacsorát csaptak a konyhában. Evés közben Charlie mesélt egyet-mást Sarah-ról. Monique
egy idő után elvesztette az érdeklődését, Francesca annál kevésbé.
- Megmutatná, milyen könyveket talált róla? Azt hiszem, legalábbis részben egybevághat az én indi-

ánkutatásaimmal. A tizennyolcadik század végén ezen a területen Francois de Pellerin nagyon

hatékonyan hozzájárult egyes szerződések megkötéséhez.

Szeretném látni a forrásmunkáit.

Charlie mosolygott. Már alig várta, hogy kirukkol-hasson. Amikor Monique kellően belemerült a
tévé-

nézésbe, fölment a dolgozószobájába, ahol a napló-

kat tartotta. Kivette a jól elrejtett ládikából az első

kötetet, és egy pillanatig gyengéden tartotta a kezé-

ben. Nagyon a szívéhez nőttek ezek a naplók az itteni hetek alatt; bölcsességgel töltötték el nappalait,
éjszakáit, egész életét. Bátorságot adtak a folytatáshoz, hogy meg merje keresni Francescát, tudomásul
vegye Carole elvesztését. Francescának ugyanolyan szüksége van rájuk, mint neki. És nem ő adja az
ajándékot, hanem Sarah.

Kezében a naplóval lassan leballagott a földszintre. Francesca az üres nappaliban álldogált, amely
parkettázott padlójával, elegáns mennyezetével, magas ablakaival annyira emlékeztetett egy francia
szalonra. Az asszony elmosolyodott, amikor Charlie odament hozzá. Látszott rajta, hogy ő is érzi a
kastély varázsát. Lehetetlen volt nem érezni. Sarah és Francois szerelme olyan hatalmas volt, hogy
még kétszáz év múltán is átitatta a falakat.

- Volna egy ajándékom magának - állt oda Charlie az asszony mellé a holdfénybe. - Illetve csak
kölcsön, de nagyon különleges. Még senki sem tud róla. - Francesca értetlenül nézett rá. Charlie, ha
me-ri, átöleli és megcsókolja, de még nem volt itt az ideje. Francescának először el kell olvasnia a
naplókat.

- Mi ez? - mosolygott kíváncsian az asszony.

Olyan biztonságban és felszabadultan érezte magát itt, hogy még ő is meglepődött rajta. Nem ezt várta,
hogy ilyen hangulatba ringassa a kastély vagy a la-kója. Nehéz lett volna tagadni a vonzerejüket.

Charlie odanyújtotta a bőrkötésű könyvecskét.

Francesca átvette, ránézett. A gerincen nem volt név és látszott, hogy nagyon régi. Óvatosan tartotta
ujjai között, hamisítatlan bibliofil rajongástól fénylő

szemmel nézte, majd kinyitotta, és meglátta az elő-

zéklapon a nevet. Az első kötet volt, az, amelyet Sarah Angliából hozott.

- Mi ez, Charlie? - kérdezte csodálkozva. Lapozott néhányat, és már tudta. - Uramisten! Az ő naplója,
ugye? - súgta.

- Az - bólintott ünnepélyesen a férfi, majd elmondta, hogyan jutott hozzá.

- Hihetetlen! - Charlie boldogan látta, hogy Francescát ugyanolyan lázba hozza a lelet, mint őt. -

Maga már mindet olvasta?

- Még nem, most dolgozom rajta. Jó csomó kötetet teleírt, attól kezdve, hogy megérkezett Ameriká-

ba. Gondolom, haláláig vezette a naplót. Lenyűgöző

olvasmány! Egy kicsit még belé is szerettem Sarah-ba - vigyorgott -, de a grófné kicsit öregecske
hozzám, különben meg úgy bele van bolondulva a Francois-jába, hogy nemigen lenne esélyem. -
Francesca egészen megilletődött. Visszamentek a konyhába, ahol Monique boldogan színezett és
tévézett, így a nagyok nyugodtan beszélgethettek Sarah-ról.

- Engem leginkább az hökkentett meg, milyen bátor volt, mennyire nem félt az új nekifutástól. Azt
hiszem, volt egy pont, amikor ugyanazt érezhette, amit mi: ennyire agyonsebzetten hogy is merne to-
vább próbálkozni? És ehhez a Balfourhoz képest a maga férje is egy falat kenyér. Verte a feleségét,
megerőszakolta, sorozatban csinálta neki a gyerekeket, legalább hatot, akik mind meghaltak, ám Sarah
azért is új életet kezdett, és nem tagadta meg Francois-tól az esélyt. Tudom, hogy hülyén hangzík egy
olyan nővel kapcsolatban, akit sosem láttam, aki majdnem kétszáz éve halott, de reményt adott
nekem… és bá-

torságot… Ezt akartam megosztani magával.

Francesca annyira meghatódott, hogy szólni sem bírt, csak szorongatta a naplót, és bámulta a férfit.

- Maga látta őt, ugye? - súgta fojtottan, hogy Monique ne hallja. Charlie sokáig állta a tekintetét, majd
lassan bólintott. Az asszony majdnem felsikoltott izgalmában. - Istenem! Tudtam! Mikor? - faggatta
zölden ragyogó szemmel. Olyan gyönyörű volt, hogy Charlie szinte belekáprázott.

- Amikor beköltöztem. Szentestén. Még alig tudtam róla valamit. Akkor jöttem haza Mrs. Palmer ka-
rácsonyi vacsorájáról, és ő ott volt a hálószobámban.

Komolyan felbosszantott, mert azt hittem, valaki meg akar viccelni. Átkutattam az egész házat,
megnéztem kint a havat. Mindenütt kerestem, hogy ki akarja a bolondját járatni velem, és akkor
egyszer-csak összeállt a kép. Azóta is reménykedem, hátha láthatom még egyszer, de nem jött el. Az
valami hihetetlen… olyan gyönyörű volt, és olyan… olyan iga-zinak… olyan emberinek tűnt… -
Némileg hülyén érezte magát, míg ezt mondta, ám Francesca való-

sággal itta a szavait. Alig várta, hogy otthon lehessen és elolvashassa a naplót. Charlie reménykedett,
hogy ő is gyógyírt talál benne.

Még beszélgettek egy kicsit, azután tíz órakor Charlie hazavitte vendégeit. Pompás este volt. Monique
közölte, hogy klasszul érezte magát, Francesca szemében ragyogó fényeket gyújtottak vendéglátó-
juk szavai és ajándéka.

- Hívjon fel, ha befejezte - kérte Charlie, és évőd-ve hozzátette: - Van ám több is, úgyhogy jó kislány
legyen!

- Az a gyanúm, hogy erre a szerre nagyon rá lehet kapni! - nevetett izgatottan csillogó szemmel
Francesca.

- Én, amióta beköltöztem, gyakorlatilag egyebet sem teszek, mint olvasok. Disszertációt kellene írnom
róla - évődött a férfi.

- Inkább talán könyvet - vélte komolyan Francesca, de Charlie csak a fejét rázta.

- Az a maga szakterülete. Az enyém a házak.

Francois már emelt szerelmének emlékművet. Abban lakott most Charlie.

- Márpedig írni kellene róla, vagy legalább a naplóit meg kellene jelentetni - folytatta ugyanolyan
komolyan az asszony:

- Majd meglátjuk. Előbb olvassa el, és ha befejezte, akkor oda kell adnom őket Mrs. Palmernek. Jog
szerint ő a tulajdonosuk. - Pedig de szeretné meg-tartani a naplókat! Mégsem fogja. Elég, ha
olvashatja őket. Több örömet lelt bennük, mint ezer könyvben, amelyet életében olvasott. És most
megossza őket Francescával.

- Majd telefonálok - ígérte az asszony: Charlie tudta, hogy számíthat rá. Búcsúzóul Francesca még-
egyszer köszönetet mondott a kellemes estéért, de továbbra sem nyitott kaput a férfinak az erődbe,
amelybe elzárkózott.

Charlie, míg hazafelé robogott, csak arra tudott gondolni, mennyire szeretné kinyújtani a karját
Francesca felé… és milyen boldog lenne, ha ő is meg-ismerhetné azt, amit Sarah és Francois adtak
egymásnak.
20. fejezet
mielőtt búcsút vettek volna az irokézektől, Francois szót váltott a törzs néhány tudós asszonyával, és a
tanácsukat kérte. Azok adtak egy csomó gyógyfüvet, köztük egy nagyon nagy erejűt, továbbá édes
főzeteket, és azt is felajánlották, hogy ott lesznek Sarah mellett a szüléskor.

Sarah-t mélyen megindította a jóságuk. Megígérte, hogy szorgosan szedi a gyógyfüveket, amint
visszaérnek Shelburne-be, majd nekivágott Francois-val a hosszú útnak. Lassúbb ütemben haladtak,
mint jö-

vet, és prémekbe burkolózva aludtak a csillagok alatt. Francois nagyon vigyázott asszonyára, nehogy
baja történjék.

Jól benne jártak a márciusban, mire megérkeztek.

Április végén megmozdult a baba. Drága, ismerős érzés volt, ám az aggályos gonddal szedett
gyógyszerek és Francois örökös nyugtatgatása ellenére Sarah még mindig rettegett a jövőtől.

Az emberek most már gyanították, hogy együtt élnek. A shelburne-i asszonyok közül sokan benéztek
Sarah-hoz, és elég gyakran összeszaladtak Francois-val. Már a deerfieldi helyőrségben is pletykáltak,
sőt, Sarah még Mrs. Stockbridge-től is kapott egy levelet, amelyben az ezredesné könyörögve kérte,
cáfolná meg a rettenetes híresztelést, és ugye, hogy nem állt össze egy vademberrel? Sarah kuncogva
kanyarított neki egy gyors választ, hogy szó sincs semmiféle vademberről. De addigra, noha ők
senkinek sem szóltak, Stockbridge ezredesnek is fülébe jutott az igazság, amely egyetlen környékbeli
előtt sem volt többé titok. Júniusra mindenki tudta, hogy Mrs. Ferguson gyereket vár. Voltak telepesek,
akik nagyon emberségesen viselkedtek, néhány asszony felajánlotta a segítségét, ha majd eljön az idő,
viszont a többség megbotránkozott ekkora erkölcstelenségen, hogy a gyerek rózsabokorban jöjjön a
világra. Sarah és Francois fütyültek a pletykákra. Ők csak egymással törődtek meg a gyermekükkel.
Még sosem voltak ilyen boldogok. Sarah meglepően jól érezte magát, bár nála általában később
szoktak jelentkezni a problémák. Igaz, ezúttal sokkal egészségesebb is volt, talán ezért viselte jobban
az állapotát.

Még nyáron is naponta elsétáltak a vízeséshez. Az irokéz asszonyok a lelkére kötötték, járjon sokat,
hogy a fiának erős lába legyen, mert akkor hamarabb megérkezik. Ám augusztusra Sarah nagyon le-
lassult, és már alig bírta elvonszolni magát a zuhataghoz. Francois meghatottan figyelte nehézkesen
kacsázó kedvesét, akinek kétpercenként meg kellett állnia, hogy kifújja magát, ám Sarah remek
hangulatban volt, és ragaszkodott a sétához. Belekapaszkodott a férfi karjába, és végigbeszélgették az
utat.

Francois elmondta, mit hallott a helyőrségen, Sarah pedig nyugtalankodott, hogy Ohióban még mindig
puskaporos a levegő.

- Majd megint oda akarnak küldeni! - panaszkodott. Mostanában egy percre sem akarta elengedni
maga mellől szerelmét. Már akkor is nyugtalankodott, ha Francois-nak a helyőrségbe vagy valamelyik
erődbe kellett mennie. A férfi tudta, hogy ez az állapota miatt van. Egyébként ő is eltöprengett már
azon, mi lesz a legközelebbi kiküldetésekor, mert tisztában voltak vele, hogy erre előbb-utóbb sor ke-
rül. Szívesebben hagyta volna Sarah-t a tanyánál ke-vésbé eldugott és megbízhatóbb helyen. Régóta
álmodott egy kis kastélyról, és mostanában sokat emlegette, hogy megépíti Sarahnak ezt a parányi ék-
követ. De az asszony tiltakozott, hogy neki nagyon jó a mostani ház, nincs szüksége másra. Lakott ő
már kastélyban.

- Márpedig én akkor is építek neked egyet! - makacskodott Francois.

Egy napon maga elé ültette Sarah-t a foltos kancá-

ra, és elmentek lovagolni. Már jó messzire voltak a tanyától, amikor Francois megállította az állatot
egy helyen, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a völgyre.

Mérföldeken át semmi sem szabott határt a tekintet-nek. Francois a hazaérkező vándor mosolyával
sandított az asszonyra. Sarah rögtön tudta, mire gondol.

- Csodaszép!

- Csodaszép lesz - javította ki gyengéden a férfi.

Sarah ezúttal nem vitatkozott, túl fáradt volt hozzá.

A gyermek ideje is közeledett, érezte. Túl gyakran végigcsinálta, tudta, hogy már nincs sok hátra.
Éjszakánként rettegve virrasztott az ágyban, azon imádkozva, csak föl ne verje Francois-t rémült
sikol-tozásával. Néha fölkelt, és kiment friss levegőt szív-ni, csak hogy csillagokat lásson, és a
gyermekein gondolkozzék. Ez is az ő sorsukra fog jutni, bár most még él, sőt, őszintén szólva, sokkal
többet mozog, mint a testvérei. Igaz, most nem veri Edward, és olyan boldog Francois-val. A férfi
vigyázott rá, mint a hímes tojásra, időnként még olajokkal is bedör-zsölte, úgy, ahogy az irokéz nők
mutatták, itatta mindenféle varázsitallal, de Sarah nem hitte, hogy ez megmenthetné a kicsit. A
többieket sem tudták megmenteni. Megpróbált nem gondolni erre. Peregtek a napok, az augusztus
átfolyt szeptemberbe.

Pontosan két éve, hogy elhajózott a Concordon. Hihetetlen! És az is hihetetlen, hogy mekkora
szerencséjük volt egymással! Ennek ellenére megpróbálta hozzáedzeni magát a készülődő
fájdalomhoz, bár el-titkolta félelmeit a férfi elől, akit a férjének nevezett.

Kukoricát törtek egy teljes napon át, hogy legyen tartalékuk a télre. Este Sarah megkérte Francois-t,
kí-

sérje el a vízeséshez. Fáradt volt, de annyira szerette a zuhatagot, hogy mindenképpen látni akarta.

- Nem lesz az túl sok? - kérdezte gyengéden a férfi. Ha Sarah jól számított, akkor minden pillanatban
megérkezhet a gyerek. - Ne maradjunk inkább itt, vagy sétáljuk csak körbe a tanyát? - De az asz-szony
megmakacsolta magát.

- Hiányozna a víz. - Francois végül beleegyezett, hogy elkíséri, mert attól félt, ha nem, Sarah képes
nélküle nekivágni az útnak. Csigatempóban elván-szorogtak a zuhataghoz. Francois-nak mosolyognia
kellett, ha ránézett Sarahra, olyan boldognak, egészségesnek tűnt a hatalmas hasával. Nem akarta
megkérdezni, a többi terhességénél is ilyen volt-e, nehogy eszébe juttassa a múlt szörnyűségeit. Bár
így is érezte, hogy az asszony, ha nem mondja is, egyfolytában a gyermekért retteg.

Most másról beszélgettek, lehetőleg békés, ártalmatlan témákról, mert Francois azt sem akarta el-

árulni, hogy nyugaton zavargások vannak, nehogy felizgassa a míndenórás asszonyt: A visszaúton
szedett neki egy nagy csokor virágot. Sarah bevitte a karján a konyhába, majd szokása szerint aznap
este is nekilátott, hogy megfőzze a vacsorát. Francois csak a halk nyögés hallatán rohant ki a
konyhába, és rögtön látta, mi történt. Elkezdődött.

A görcsök rendkívüli gyorsasággal erősödtek, holott ez a hetedik gyereke volt Sarahnak. Amennyire
Francois emlékezett, Csivitelő Veréb fájdalom nélkül és könnyen szült. Anyja és nővérei ott voltak
mellette, s a kint várakozó férj mindössze egyetlen sikoltást hallott. A széknek támaszkodó Sarah
azonban szólni sem tudott a kíntól.

- Semmi baj, szerelmem, semmi baj… - duruzsol-ta Francois. Könnyedén felkapta az asszonyt, és
bevitte a hálószobába. Ma nem lesz vacsora. A fiúknak be kell érniük gyümölccsel és zöldséggel, de
nem fognak orrolni érte. - Akarod, hogy hívjak valakit? -

Több asszony is fölajánlotta a segítségét, de Sarah mindig azt mondta, hogy ne legyen mellette más,
csak Francois. Minden korábbi szülését orvos vezette le, de a doktorok sem tudták megmentení a
gyermekeit. A helyőrségnek volt egy orvosa, de az any-nyit ivott, hogy Sarah úgysem tűrte volna meg
a szülésénél.

- Csak téged akarlak - mondta megint, ám az arca eltorzult a fájdalomtól. Rémülten kapaszkodott a
férfiba. A magzat nagyon nagy volt, tudták, hogy nem lesz könnyű szülés. A többiek sokkal kisebbek
voltak.

Sarah igyekezett lehetőleg hang nélkül vonaglani az ágyon; Francois fogta a kezét, cserélte a
homlokán a hideg vizes borogatást. Az asszony egész este vajúdott. Éjfél felé nyomni kezdett, két óra
múlva teljesen kimerült, de a gyermek nem jött. Francois majdnem annyira elfáradt, mint vajúdó
asszonya, és nem tudta, hogyan segíthetne. Sarah most már si-koltozott minden fájásra.

- Semmi baj, kicsim… csak kitartás… - Majdnem sírt. Az asszony már beszélni sem tudott, és most,
mintha a lélegzése is akadozott volna. Levegő után kapkodott, ha jöttek a fájások. Francois lehunyt
szemmel ölelte magához, némán imádkozott, úgy próbált emlékezni, mit tanult az indiánoktól, és
egyszer csak eszébe jutott valami, amit Csivitelő Veréb-től hallott. Gyengéden megpróbálta felültetni
Sarah-t, de az asszony nem értette, mit akar. - Próbálj meg felállni! - Sarah úgy nézett rá, mintha a
férfi megbo-londult volna. Az indián asszonyok szerint a gyerek gyorsabban jön, ha az anyja guggol.
Ez Francois-nak is logikusnak tűnt. Ott tartott, hogy mindent megtett volna, bár már a gyerek sem
érdekelte. Csak Sarah-t ne veszítse el!

Fölkapta, leemelte az ágyról, megtámasztotta há-

tulról, átölelte erős karjával, hogy el ne essék. Sarahnak rögtön könnyebb lett nyomni, és igaz, hogy
si-kított minden nyomásnál, de mondott is valamit..

jön… jön… érzem… Francois meg akarta nézni, dE

nem tehette, csak tartotta és biztatta, hogy nyomjon, és akkor Sarah ugyanazt a hosszú, elgyötört
sikolyt hallatta, mint Csivitelő Veréb, amikor kiszakadt belő-

le a gyermek, és Francois az asszony jajgatásán túl, meghallotta az újszülött sivalkodását. Egy indián-
pokrócot dobott Sarah alá, és amikor a következő

pillanatban lenéztek, az újszülött nézett vissza rá-

juk. Nagy, kék szeme volt, akár az anyjának, az arca feltűnően sápadt, ám egyébként hatalmas gyerek
volt és fiú.

Sarah diadalmasan ujjongott, a baba pedig abban a pillanatban behunyta a szemét, és nem lélegzett
tovább. Az anyja sikított, utánakapott, és fölmarkolta az apró testet, amellyel még mindig összekötötte
a köldökzsinór. Francois látta, hogy a fiuk haldoklik.

Az ágyra tette asszonyát, majd gyöngéden elvette tőle a kicsit. Fogalma sem volt, mit tegyen, de nem
engedhette, hogy megint az történjék… most nem…

ezúttal nem… ennyi szenvedés után… Bokájánál fogva fejjel lefelé lógatta a gyereket, és paskolni
kezdte a hátát. Sarah zokogva, dúltan bámulta őket.

- Francois… - hajtogatta, mintha olyasmiért kö-

nyörögne, amire a férfi úgysem képes. Ez is meghal, mint a többi. A férfi tovább paskolta a baba
hátát. Az újszülött felköhögött egy adag nyálkát, levegő után kapott, és lélegezni kezdett.

- O, istenem… - suttogta az asszony A baba böm-bölt, szülei ellágyultan nézték. Gyönyörű gyerek
volt. Francois még sohasem látott ahhoz fogható lát-ványt, mint amikor az anyja mellére tette az újszü-

löttet, és Sarah megkönnyebbülten, hálásan mosolygott az ő tökéletes kisfiára. - Megmentetted…

vissza-hoztad… - pillantott föl a férfira mélységes szere-lemrnel.

-Inkább a szellemek tették - mondta megindul-tan Francois. Milyen közel álltak hozzá, hogy
elveszítsék a kicsit! De most már nincs semmi baj. Soha életében nem félt még így. Inkább nézett
volna szembe ezer harcossal. Nem tudta levenni a szemét Sarah-ról és a fiáról. Gyönyörűek voltak.

Vadászkésével elvágta a köldökzsinórt, elkötötte, letisztogatta Sarah-t, majd kiment, hogy elássa a
méhlepényt, amit az indiánok szentnek tartanak.

Amikor feljött a nap, hálát adott az isteneknek ezért a gyermekért, aztán visszament a házba. Az
ágyban fekvő Sarah mosolyogva nyújtotta felé karját.

- Úgy szeretlek… köszönöm… - Olyan boldog és fiatal volt, karjában a kisfiukkal. Annyi bánat után
végre jó volt hozzá az élet.

- A varázsló nővére is megmondta, hogy ezúttal biztonsággal kelsz át a folyón! - emlékeztette

Francois. - Pedig azt hittem - évődött -, hogy előtted fogok belefulladni. - Hosszú, nehéz éjszaka volt
mö-

göttük, ám Sarah nem panaszkodott, ahhoz túlságosan boldog volt.

Francois megetette, majd míg az anya és az újszü-

lött aludtak, rövid időre átment Deerfieldbe. Sarah éppen fölébredt, amikor visszatért, és ragyogó
mosollyal belépett a szobába.

- Hát te hol voltál? - kérdezte aggodalmasan az asszony.

- El kellett hoznom néhány papírt - felelte diadalmasan Francois.

- Miféle papírokat? - Sarah megpróbálta kényelmesebb helyzetbe igazgatni a babát. Életében elő-

ször szoptatott, kissé ügyetlen volt. Francois segített neki, párnát tolt a karja alá, hogy
kényelmesebbEn tarthassa az újszülöttet. - Mit hoztál te el? - kérdezte megint, mire a férfi a kezébe
nyomott egy bőrszíjjal összekötött pergamentekercset. Az asszony belenézett és elmosolyodott. - Hát
megvetted a földet!

Szólt meleg pillantással.

- Ez az ajándékom neked, Sarah. Felépítjük a há-

zat.

- Én boldog vagyok itt - mondta nyugodtan az asszony.

- Jobbat érdemelsz. - De mindketten tudták, hogy Sarahnak nem kell ennél több. Még sohasem volt
ennyire boldog, és bizonyosra vette, hogy nem is lesz. Ez maga volt a mennyország.
21. fejezet
A kisfiú szemlátomást gyarapodott. Két hét után Sarah is fölkelt a gyermekágyból, főzött Francois-ra,
dolgozott a kertben. A vizesésig még nem bírt elmenni, de erősen gyakorolta. Különben tökéletesen
egészségesnek látszott, csak egy kicsit fáradt volt a sok szoptatástól.

- Nem is volt olyan nehéz mondta gavallérosan egy napon.

- Hogy mondhatsz ilyet? - hüledezett Francois, és megdobta egy marék bogyóval. - Tizenkét órán át
va-júdtál, ez a legnehezebb munka volt, amit valaha láttam! Egy hegyet könnyebb lett volna
eltalicskázni!

Mit nevezel te könnyűnek? - csúfolódott. Pedig Sarah valóban elfelejtette a szenvedéseit. Az irokéz
asszonyok szerint így ís kell lennie: a nő nem emlékezhet a gyermeke születésére, különben félne
világra hozni a következőt. De Francois-nak ez is elég volt. Dehogy akarta kitenni Sarah-t újabb
kockázatnak. Semmi olyat nem akart, ami elronthatná asszonya örömét.

Ám szeptember végére mégis kénytelen volt ezt tenni. Stockbridge ezredes személyesen lovagolt ki a
tanyára, és közölte, hogy egy hét múlva indul az expedíció Ohióba, hogy leverje a lázongó indiánokat:
a sónikat, csikaszókat, majamikat, akik már két éve mozgolódtak Kék Kabát és Kis Teknős
vezetésével.

Átfogó indián háborútól lehet tartani, ha semmit sem tesznek ellenük.

Francois kénytelen volt egyetérteni, bár tudta, mennyire föl lesz dúlva Sarah, ha ő most itt hagyja a
háromhetes újszülöttel. Épp ettől félt. Márpedig, hogy maga Stockbridge jött ide, az mindent elmond.

Francois-ra szükség lesz Ohióban.

Amint az ezredes elment, megkereste Sarah-t. Éppen babot szedett a kertben, a hátára kötözött baba
mélyen aludt. Kizárólag evéshez szokott felébredni, de akkor pontosan.

- Elmész, ugye? - kérdezte szorongva az asszony.

Abban a pillanatban tudta, amikor meglátta Stockbridge-et. Francois-nak mondania sem kellett.

Majdnem tíz hónapja volt már itthon, ami hosszú idő. Egy éve, hogy utoljára próbálták megtörni Kék
Kabátot. Az sem sikerült, csak száznyolcvanhárom ember halt meg értelmetlenül. - Utálom Kék Kabá-

tot! - duzzogott Sarah, akár egy gyerek. Francois-nak muszáj volt mosolyognia, olyan édes, fiatal és
boldog volt. Annyira gyűlölte itt hagyni! De legalább itt marad helyette Sarahnak a baba. Alexandre-
Andrénak nevezték, Francois nagyapja és apja után.

Ő lett volna a tizennyolcadik Pellerin gróf. Indiánul Futó Póninak hívták. - Mikor mész? - kérdezte
szomorúan az asszony.
- Öt nap múlva. Idő kell a felkészüléshez. - Puskákra, lőszerre, meleg ruhára, élelemre lesz szüksé-

ge. Ismerte a katonák többségét, akikkel menni fog, indiánokat-fehéreket egyaránt. Sarah azonban úgy
érezte, mintha a halálos ítéletét mondták volna ki.

A férfit sem gyötörte meg kevésbé az elválás. Átszeretkezték az éjszakát, szemhunyást sem aludtak.

Az indiánok szerint ugyan a férjnek a szüléstől szá-

mított negyven napig meg kell tartóztatnia magát, náluk pedig még harminc sem telt el, ám Francois
annyira nekikeseredett, hogy nem bírt parancsolni magának, Sarah pedig nemhogy nem haragudott ér-
te, sőt. Legalább annyira ki volt éhezve a férfira, amennyire annak fájt otthagyni őt.

Ott állt a ház előtt, és sírva nézett az elvágtató Francois után. Nagyon rossz előérzete volt, mintha a
végzet legyintette volna meg fekete szárnyával. Rettegett Kék Kabáttól és Kis Teknőstől. Szentül hitte,
hogy valami szörnyűség fog történni. Meg is történt, de nem Francois-val. Három hét múlva a sónik és
a majamik megrohanták St. Clair brigadéros táborát: hatszázharminc embert megöltek, majdnem
háromszázat megsebesítettek. Ez volt a hadsereg legsúlyo-sabb veresége. Mindenki St. Clairt
hibáztatta, aki egyébként csakugyan gyalázatosan szerepelt. Egyként siralmas volt stratégának és
taktikusnak. Sarah több mint egy hónapig nem kapott hírt, és attól félt, megőrül. Csupán Hálaadás
napja után tudta meg, hogy Francois egészséges, és útban van hazafelé Ohióból. Az osztag, amely
őelőtte érkezett a deerfieldi helyőrségre, ugyancsak megerősítette, hogy Francois-nak semmi baja, és
még karácsony előtt itthon lesz.

Sarah a hátára kötözött fiúcskával éppen a füstö-

lőházból lépett ki azon a napon, amikor Francois megjött. Meg akart fordulni a lódobogás hallatán, de
a férfi már ugrott is le a kancáról, és a karjába kapta őket. Fáradtnak tűnt, lefogyott, de egészséges
volt.

Baljós hírekkel érkezett. Egyszerűen nem tudta, mit lehetne tenni a zavargások elfojtására. És mintha
ez nem lenne elég, a britek a párizsi szerződést meg-szegve új erődöt építettek Detroit alatt, a
Maumee folyó partján. Ám annyira örült asszonyának, hogy most egyáltalán nem érdekelte Kék Kabát
bosszúja.

Itthon volt. Sarah ujjongott.

Karácsonykor közölte vele a hírt, amelyet a férfi egyébként is gyanított: megint gyerekük lesz. Július-
ra várta. Francois jóval előbb neki akart látni az új ház építésének. Ohióban órákon át rajzolgatott,
ter-vezgetett a tábortűz mellett. Szinte haza sem ért, máris elkezdte felfogadni Shelbourne-ben a
munká-

sokat. Olvadás után rögtön el akarták kezdeni, hogy még tél előtt elkészüljenek.

A kis Alexandre már négy hónapos volt. Francois boldogan játszott vele, időnként ő is hurcolta a há-

tán, főleg ha lovagolni vitte. Sok időt töltött Shelburne-ben, megbízásokat adott új házuk építé-
sére, connecticuti, delaware-i, bostoni műbútorasz-talosokkal tárgyalt a berendezésről. Nagyon
komolyan vette a tervezést, és tavasszal végre Sarahnak is sikerült kedvet csinálnia a házhoz.

Épp kezdték feltörni a földet, amikor megérkezett Shelburne-ből egy ember, aki Sarah-t kereste. A
család éppen az új ház helyéről lovagolt haza a babával és ott találták a ház előtt az ismeretlent. Nem
volt rokonszenves jelenség, Sarah-t némileg a bostoni ügy-védre emlékeztette. Egyébként az is volt,
Walker Johnston partnere.

Johnston azóta sem heverte ki az ittlétekor esett indián támadást, egyre emlegette, hogy alig bírta
megmenteni a skalpját, csak azt nem magyarázta meg, miért hagyta ott Balfour grófnét, hogy egyedül
küzdjön meg a vadakkal, ami ugyanilyen megmagyarázatlan módon sikerült is neki. Hanem a partner
még utálatosabb alak volt. Sebastian Mosleynak hívták, Sarah nem tudta, nem annak köszönhetik-e a
látogatását, hogy Bostonban dühöngött a himlő-

járvány. A fiskálist nem ez hozta ide, és ezúttal aláír-ni való papírok sem voltak nála. Mindössze
annyit óhajtott közölni, hogy Edward meghalt. Sarah ráné-

zett Francois-ra. Hát nincs többé férje!

A gróf, mondta Sebastian Mosley, vadászaton esett áldozatul a fatális balesetnek, és noha szándé-

kában volt elismerni egyik, ööö, izé, törvénytelen fi-

át, makogta a fiskális, sőt, már a papírok is ki voltak állítva, őlordsága elmulasztotta aláírni őket
váratlan halála előtt. Most tehát komplikált jogi helyzettel vagyunk kénytelenek szembesülni, mert
igaz, hogy volt grófné elállt minden, az örökséggel szemben tá-

masztható igényétől, ám a testamentum nemléte megkérdőjelezi a fent nevezett okmányt; a Balfour

birtokokat és a vagyont pedig nincs kire hagyni, mert a grófnak nincs törvényes örököse. Csak
tizennégy fattya, de ezt nem tette hozzá Mosley. Azt óhajtotta tudni, kívánja-e megtámadni a volt
grófné a másfél éve aláírt okmányt.

Sarah nem látott ebben a helyzetben semmmi komplikációt. Azelőtt alig volt valamije, most meg van
mindene.

- Én azt javaslom, hogy kapjon mindent Lord Balfour sógornője és négy unokahúga, mivel most-már
ők a legközelebbi örökösei. Nekem egy fillér sem kell.

- Értem - szólt csalódottan Mosley, mert zsíros kis üzletecskében reménykedett arra az esetre, ha Mrs.

Ferguson mégis perelne az örökségért. Angliai kollé-

gája szerint a gróf gazdagabb volt, mint Krőzus.

Sarah-t nem érdekelte. A bostoni fiskális köszönetet mondott és elkotródott.

Nézték, ahogy ellovagol. Sarah Edwardra gondolt, de nem érzett semmit. Túl soká tartott, túl ször-nyű
volt. Mámoros boldogságában nem maradt ideje sajnálkozni Edwardon. Végre vége!

De Francois-nak csak most kezdődött az élet.

Ahogy nem látták többé Mosleyt, nyomban odafordult az asszonyhoz:

- Leszel a feleségem, Sarah Ferguson?

Április elsején tartották egyszerű esküvőjüket a shelburne-i boronafalú kis templomban. Nem volt
jelen más, csak a két kisbéres és a hét hónapos Alexandre. A másodikat három hónap múlva várták.

Amikor legközelebb elmentek a deerfieldi helyőr-ségre, Francois szertartásosan bókot vágott ki

Stockbridge előtt.

- Engedje meg, ezredes úr, hogy bemutassam önnek Pellerin grófnét. Azt hiszem, még nem találkozott
vele - mondta ragyogó szemmel.

- Csak nem azt jelenti ez, amire én gondolok? -

hökkent meg egy pillanatra az ezredes. Mindig kedvelte Francois-t és feleségét, együtt érzett velük kí-

nos helyzetükben, amin Stockbridge-né annyira megbotránkozott, hogy még csak nem is írt Sarahnak
többé Alexandre születése után. Mások is voltak, akik így viselkedtek. De most hirtelen annyira meg
akart ismerkedni mindenki az új házasokkal, hogy még Deerfield krémjétől is kaptak meghívásokat.
El-töltöttek néhány napot a helyőrségben, Sarah meglátogatta Rebeccát, akinek már négy gyereke volt,
és ugyancsak nyárra várta az ötödiket.

Francois-nak égett a talpa alatt a talaj, nagyon lát-ni akarta, hogy halad új házuk. Shelburne-be haza-

érve versenyt dolgozott a bérmunkásokkal és az in-diánokkal, akiket megtanított a Párízsban látott

épí-

tési fortélyokra. Mindenki azt mondta, hogy a ház gyönyörű lesz. Sarah majd elröpült a boldogságtól,
amikor megszemlélte. valóságos szenvedélyévé lett eljárni az építkezésre. Már a kertet tervezgette.
Ugy számították, hogy augusztusra lesz kész kívülről, és októberben költözhetnek, mielőtt leesik az
első hó.

Télen majd lesz idejük elbíbelődni a belső részletekkel.

Sarah már alig várta. Most még a gyerek miatt sem izgult annyira. Szedte a gyógyszereket, sokat
pihent, és sokat sétált, ahogy az indián nők tanácsolták. A legnagyobb rendben volt minden, és a kis
Alexandre is azt bizonyította, hogy mindig történ-hetnek csodák.

Eljött július elseje, ám a gyerek nem jött. Sarah idegeskedett, szeretett volna túl lenni a szülésen, hogy
láthassa a kicsinyét, és szabadabban mozog-hasson. Panaszkodott is Francois-nak, hogy ennek a
terhességnek sosem lesz vége.
- Ne türelmetlenkedj! - intette a férfi: - Róma sem egy nap alatt épült. - Pedig ő még a feleségénél is
jobban félt. Nagyon nehéz volt az első gyerek szü-

letése, kész szerencse, hogy meg tudta menteni. Remegett, hogy megint egy ilyen rémséggel kell
szembenéznie, ugyanakkor mámorosan boldog volt, akárcsak az asszony. Titokban reménykedett, hogy
nem lesz semmi baj. Felvetette, ne hívják-e ki a shelburne-i orvost, ám Sarah hallani sem akart róla.
Nagyon eleven volt július első felében, ami arra utalt, hogy a baba még nem áll készen. Alexandre az
utolsó napokban szemmel láthatóan lelassította, és ma-ga Sarah is megérezte, amikor a kisfiú elindult.
De most, bármennyire unta cipelni nagy terhét, fárat-hatatlan volt. Francois-nak úgy kellett
lebeszélnie, hogy ne lovagoljon át örökösen az új házhoz, csakhogy rajta tarthassa a szemét a
részleteken.

- Nehogy átmenj még egyszer egyedül! - korholta egy délután a feleségét, aki épp akkor tért haza.

Veszélyes. A végén még az út szélén kell megszül-nöd a gyereket! - Sarah csak nevetett. Alexandre-
ral tizenkét órán át vajúdott, és a többi szülése még to-vább tartott.

- Én nem süllyedek odáig - húzta föl arisztokrati-kus orrát.

- Csak aztán jól vigyázz! - fenyegette meg Fran-ois.

Boldog izgalommal figyelték, hogyan épül elragadó kis kastélyuk. Az egész környék erről beszélt.

Úgy vélték, hogy egy kastély legenyhébben szólva rendkívül kifinomult vállalkozás Shelburne-ben, de
nem bánták. Emelte szűkebb pátriájuk tekintélyét.

Ez lesz a bokréta Shelburne kalapján.

Sarah vacsorát főzött, Francois beült a nagyszobá-

ba, hogy átnézzen néhány tervet. Az asszony elmo-sogatott, rendet csinált a konyhában, majd megpró-

bálta rábeszélni a férjét, hogy jöjjön vele sétálni.

- Egész héten nem voltunk a vízesésnél - mondta vidáman.

- Fáradt vagyok - vallotta be mosolyogva a férfi. -

Gyereket várok.

- Nem - feleselt Sarah -, nem te várod, én várom, és én sétálni akarok. Hallottad, mit mondtak az
irokéz asszonyok. Akkor lesz erős lába a babának.

- Nekem meg gyenge! Vénember vagyok. - Nemrég töltötte be a negyvenegyet, de nem látszott any-
nyinak. Sarah huszonhét volt. Hogy a felesége kedvében járjon, Francois hagyta magát rávenní a sétá-

ra, de alig öt percig mentek, amikor Sarah egyszer csak belekapaszkodott a férje karjába, és
megtorpant. Francois azt hitte, kavics ment a cipőjébe, és ő

is megállt, ám hirtelen rádöbbent, hogy a vajúdás indult meg. Hála istennek, közel járnak a házhoz,
ké-

nyelmesen visszajuthatnak, de még arra sem volt ideje, hogy menésre bíztassa a feleségét, mert Sarah
levegő után kapkodva összerogyott. A rémült Fran-ois térdre esett mellette. - Mi bajod, Sarah?
Rosszul vagy? - Annyira nem voltak közel a tanyához, hogy elszalajthatta volna a fiúkat a doktorért.
Csapdába estek.

- Francois… nem bírok mozogni - nyöszörögte riadtan Sarah, amikor görcsbe rántotta a kín. Még csak
nem is olyan volt, mint az elején szokott, hanem mint a közepén és a végén, a legszörnyűbb fájdalom,
amely valaha meggyötörte, aztán elfogta az ismerős érzés: - Francois… jön a baba… - markolta
pánikba esetten a férje karját.

- Nem, még nem, szerelmem! - Nem adják azt olyan olcsón. Ám Sarah jobban tudta. Hörögve,
majdnem sikoltva kapkodta a levegőt. - Emlékezz, milyen sokáig tartott Alexandre-nál! - győzködte
Francois. Föl akarta nyalábolni, hogy visszavigye a házba, de Sarah tiltakozott.

- Ne! - sikoltotta kínokban vergődve. A férfi tehetetlenül térdepelt mellette.

- Sarah - könyörgött kétségbeesetten -, nem fek-hetsz itt: Nem lehet, hogy a kicsi ilyen gyorsan jöj-jön.
- Hirtelen gyanút fogott. - Mikor kezdődött?

- Nem tudom! - Sarah sírva fakadt. - Már akkor is hasogatott a hátam, amikor elmentem a kastélyhoz,
és a hasam is fájt egy darabig, de azt hittem, attól van, hogy Alexandre-ot cipeltem. - Alexandre tíz
hónapos, derekasan megtermett csecsemő volt, de még mindig megkövetelte, hogy felvegyék.

- Édes istenem - riadozott Francois -, akkor nyilván egész nap voltak fájásaid. Hogy nem jöttél rá? -

Felesége hirtelen olyannak tűnt, mint egy kislány; Francois nagyon sajnálta, de akkor is vissza akarta
vinni a házba, bármennyire kapálózott is az asszony, hogy fáj, ha mozgatja. Nem szülheti meg a
gyereket itt a fűben. Megint a karjába akarta kapni, Sarah vi-sított, rúgkapált, majd egész arca
összerándult a kín-tól és nyomni kezdett. A férfi még sosem látott ilyet.

Sarah szült, és ő tehetetlenül nézte, majd hirtelen megragadta a vállát, és próbálta tartani. Az asszony
vinnyogva küzdött a fájdalommal, majd felsikoltott, mintha szörnyű erő tépné a belsejét. Ez már
ismerős hang volt: Francois óvatosan leengedte a fűre, és felrántotta a szoknyáját. Sarah megint
sikoltott, és a felháborodottan sivalkodó újszülött kipottyant Francois tenyerébe. Makulátlan kislány
volt, lélegzett, és bőgött, ahogy a torkán kifért.

- Sarah… - Francois ránézett a feleségére, aki megbékélt arccal nyúlt el a füvön a félhomályban -

egyszer úgyis megölsz engem. Ne csinálj ilyet még egyszer! Ehhez én már öreg vagyok!

- Sokkal könnyebben ment, mint a múltkor -

mondta egyszerűen az asszony. Francois leült, és az anyja mellére tette az újszülöttet. Megint a
vadász-késsel vágta el a köldökzsinórt, majd ügyesen elkö-

tötte.

- Hogyhogy nem érezted, mikor jön? - kérdezte, még mindig szédelegve az élménytől. Döbbenetes,
hogy Sarah ilyen békésen tud heverni ennyi kín után! Anya és lánya tökéletesen elégedettek látszot-tak
lenni a világgal. Francois-nak reszketett a térde.

- Nyilván sok dolgomtól nem vettem észre. Any-nyi tennivaló van az új házban - mosolygott az asz-
szony. Kibontotta az ingvállát. A baba rögtön rátalált a mellbimbóra, és mohón bekapta.

- Soha többé nem bízom benned! Ha netalán lenne még egy gyerekünk, az utolsó hetekben odalán-
collak az ágyadhoz, nehogy még egyszer az út szé-

lén kelljen világra hoznod a kicsit. - Megcsókolta az asszonyt, feküdtek egy darabig, nézték az eget,
amelyen sorra gyúltak ki a csillagok. Hűvösödött. - Most már hazavihetem, Madame la Comtesse?
Vagy itt óhajt aludni? - Nem szerette volna, ha a baba megfázna.

- Hazavihet, Monsieur le Comte - engedélyezte méltóságteljesen Sarah. Magához ölelte a kicsit,

Francois fölkapta kettejüket, és öt perc múlva otthon voltak. Sarah elég kényelmetlennek találta, hogy
ölben vigyék, és megpróbált a saját lábán menni, de a férje nem engedte.

- Az indiánok állítólag így szokták - súgta halkan, mert már közeledtek a tanyához -, de én nem
hiszem. - Akkor már a két fiú is észrevette őket, és kérdezgették, mi történt az asszonysággal, elesett-
e, vagy tán megrándította a bokáját. Nem látták meg azonnal az újszülöttet. A kislány aludt,
elfárasztotta a sietős érkezés. - Ezt a babát találtuk a mezőn - tré-

fált Francois. - Hát nem különös - nevetett -, hogy szakasztott olyan, mint az asszonyság? - A fiúk ál-
mélkodtak.

- Csak úgy meglett, ahogy mentek a vízeséshez?

- hitetlenkedett az egyik.

- De úgy ám, menet közben - bizonygatta Francois. - Még csak meg se kellett állni. Az én feleségem
nagyon ügyes - mondta, és rákacsintott Sarahra.

- No, ha én ezt elmesélem anyámnak! - rikkantot-ta a kisebbik béres. - Nála sose akar vége lenni, és
mire jönne a gyerek, a tatám már mindig olyan ré-

szeg, hogy elalszik, anyám meg mérgelődik, hogy a tata sose láthatja a tulajdon csimotáját.

- Szerencsés flótás - jegyezte meg Francois, azzal bevitte a feleségét meg a kislányát. Alexandre, akit
a fiúk pesztráltak, ugyancsak elaludt, így ő sem láthatta a húgát.

- Mi legyen a neve? - kérdezte Sarah, amikor Francois ledőlt melléje az ágyra. Az asszony
kimerültebbnek látszott, mint amennyit hajlandó volt beismerni.

- Mindig szerettem volna egy Eugénie nevű kislányt, de angolul nem hangzik szépen - mondta a férfi.

- Mit szólnál Francoise-hoz? - kérdezte Sarah.

Boldog volt, hogy ismét az ágyában fekhet, mert szédült egy kicsit. Elég sok vért veszítet a gyors szü-

léssel.

- Nem valami eredeti - akadékoskodott Francois, bár meghatódott a javaslattól, és végül beleegyezett.

Francoise-Eugénie Sarah de Pellerint augusztusban, a fivérével egyszerre keresztelték a shelburne-i

kis templomban.

Addigra majdnem elkészült a ház. Sarahnak rengeteg munkát adott a két gyerek, mégis, amikor csak
tudott, átment megnézni, hogy halad az építkezés.

Októberben beköltöztek.

Ujjongó boldogságról árulkodott az aznapi napló-

jegyzet, az aprólékosan felsorolt részletek. Charlie is elmosolyodott, ahogy olvasta. A ház alig
változott, amióta Sarah és Francois fölépítette. Charlie letette a naplót, és valami meghatározhatatlan,
szomorkás vágyakozással gondolt Alexandre-ra és Francoise-ra.

Milyen szerencsések voltak a szerelmesek! Milyen teljes életet éltek! Bár Charlie lett volna olyan
bölcs és szerencsés, mint ők!

Javában sajnálta magát, amikor megcsörrent a telefon. Nem akarta felvenni, aztán eszébe jutott, hát-ha
Francesca az, és el akarja mondani, mi a vélemé-

nye a naplóról. Elmosolyodott, fölkapta a kagylót.

- Na, milyen, Francesca?

De nem ő volt, hanem Carole.

- Ki az a Francesca?

- Egy barátom. Miért? Mi van? - Egészen elvesztette a fejét, amikor meghallotta a felesége hangját.

Mit akarhat? Arról már tájékoztatta, hogy oltár elé áll Simonnal, amint május végén kimondják a
válást: - Miért hívtál? - Még mindig zavarban volt, amiért Francescának szólította. Hülyén érezte
magát, főleg amikor az is eszébe villant, nem lett-e féltékeny Carole. Hát ez már a komplett
agylágyulás!
- Mondani akarok valamit - kezdte félszegen az asszony.

Ez már ismerős szöveg.

- Nem beszéltük még meg? - bosszankodott leplezetlenül Charlie. De Carole-nak az volt a mániája,
hogy tisztességesen kell viselkednie a volt férjével.

Simon azt mondta, hogy ez hülyeség. Semmivel sem tartozik egykori házastársának. Am Carole
megkö-

tötte magát. - Már közölted, hogy összeházasodtok.

Vagy elfelejtetted?

- Tudom, de ez most más, és úgy gondolom, tudnod kell róla.

Charlie nem értette. Nem is tudta, akarja-e hallani. Nem érdekelték hitvese szerelmi életének intim
részletei.

- Csak nem vagy beteg?

- Tulajdonképpen nem… - A férfi hirtelen nyugtalankodni kezdett. Csak nem valami szörnyűség tör-
tént Carole-lal? Simon biztos nem fogja úgy ajnározni, mint ahogy ő tenné. - Terhes vagyok - folytatta
az asszony Charlie szeme előtt elfeketedett a világ.

Egy hang sem jött ki a torkán. - És szenvedek, mint a macska szenved éjjel, de ez most nem fontos.
Úgy gondoltam, tudnod kell róla, Charlie. Nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá. Látszani fog már az
esküvő

előtt.

Charlie maga sem tudta, gyűlölje vagy szeresse-e az asszonyt, amiért megmondta; érezte ezt is, azt is,
de az biztos, hogy komolyan megrendítette, és nagyon fájt neki a hír.

- De miért Simontól? - szakadt ki belőle. - Miért nem tőlem? Sosem akartál gyereket a házasságunk
alatt, és akkor csak úgy fogsz egy hatvanegy éves hapsit, és teherbe esel tőle! Én nyilván meddő
vagyok.

- Ugyan már - tiltakozott Carole. Volt egy terhességmegszakítása, mielőtt összeházasodtak volna. -

Nem tudom, Charlie. Betöltöttem a negyvenet, és majrézok, hogy soha többé nem lesz ilyen alkalom.

Nem tudom, mit mondjak neked, hacsak azt nem, hogy most akarom. Talán ha velünk történik, akkor is
ezt érzem, de sosem történt. Ennyi az egész. -

Nem ennyi volt, Carole is tudta. Az utolsó években nem tudott kijönni Charlie-val. A férje nem tette
boldoggá, már csak egy kegytárgy volt az ifjúkorából.
Simon nem az volt, hanem a férfi, akihez feleségül akart menni, és gyerekeket akart tőle. Simon
minden volt, ami Charlie nem. - Nem azért hívtalak fel, hogy bántsalak, csak úgy gondoltam, tudnod
kell. -

Akármilyen kínos megmondani.

- Kösz! - Charlie még mindig nem emésztette meg, amit hallott. - Ha velünk történik, talán még mindig
házasok lennénk.

- Lehet - mondta becsületesen az asszony -, de az is lehet, hogy nem. Talán oka van, hogy így történt.

Egyszerűen nem tudom.

- Boldog vagy? - kérdezte Charlie. Hirtelen Sarah jutott eszébe és a gyerekek, akiket Francois-nak
szült. Talán rá is vár egy Sarah valahol. Szép mese, de nemigen hitte.

- Igen, az vagyok - felelte továbbra is őszintén Carole. - Bár nem bánnám, ha kevesebbet lennék
rosszul. Nagyon pocsék. De azért egész izgalmas el-gondolni, hogy gyerekem lesz. - Az,
ahogy,mondta, valamiért mélyen megindította Charlie-t. Érezte az asszony hangján, milyen sokat jelent
neki a gyerek.

Ez egy egészen más Carole volt.

- Hát, vigyázz magadra. És mit szól hozzá Simon?

Kissé már öregecske a pelenkázáshoz. Vagy épp et-től érzi magát fiatalnak? - Komiszság volt ilyet
mondani, de nem tudta megállni. Féltékeny volt a pasas-ra. Előbb lecsapja a kezéről a feleségét, aztán
gyereket csinál neki. Ezt azért egy kicsit nehéz bevenni.

- Madarat lehetne fogatni vele, ahogy ő szokta mondani - mosolygott Carole, majd összerándult, mert
ismét elkapta a hányinger - Most inkább lete-szem, de én akartam közölni, nehogy a pletykából kelljen
megtudnod. - Bizonyos értelemben London is ugyanolyan falu, mint New York. Bár Charlie-nak már
egyikhez sem volt köze. Őt számkivetették.

- Shelburne Fallsba nem ér el a pletyka - tájékoztatta Carole-t. - Nyilván csak akkor hallottam volna,
ha visszamegyek Londonba.

- Az mikor lesz?

- Nem tudom - felelte bizonytalanul. Nem volt több mondanivalója. Ezt a hírt kellett emésztenie,
amellyel fejbe vágták. - Vigyázz magadra, Carole.

Majd hívlak. - Bár már ez sem biztos. Már vitatkozni-uk sincs min. Carole férjhez megy, és gyereke
lesz, ne-ki pedig a saját életét kell élnie. Most először érezte át igazán, és miközben letette a kagylót,
megállapította, hogy ezt nagyrészt Sarahnak köszönheti. Valamilyen alig észrevehető, különös módon
megváltoztatta a naplók olvasása. Még mindig ezen tűnődött, amikor újra megcsörrent a telefon.
Nyilván Carole.
- Szia, Carole - szólt bele különösebb lelkesedés nélkül. - Na most mi van? Ikrek?

De most sem az a hang válaszolt, amelyet várt.

- Itt Francesca. Zavarom? - kérdezte félszegen.

Charlie felnyögött.

- Formában vagyok ma este! Az imént telefonált a volt feleségem, akit Francescának szólitottam. Most
meg azt hittem, hogy Carole akar tudatni velem egy újabb örömhírt. - Olyan egykedvű volt a hangja,
hogy maga is meglepődött. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint amikor Carole házasságáról szerzett
tudomást.

- Szakítani fog a felesége a barátjával? - érdeklő-

dött Francesca.

- Épp ellenkezőleg, gyerekük lesz. A feleségem kábé hat hónapos terhesen lép az oltár elé. Nagyon
modern.

- És maga mit szól hozzá? - kérdezte gyengéden Francesca. A férfi eltünődött.

- Azt, hogy marha nehéz lesz esküvői ruhát talál-ni, ezért okosabb, ha előbb esküszik az ember
Legjobb gólyahír előtt, hogy egy kicsit ómódiak le-gyünk. - Francesca nem tudta eldönteni, hogy a fér-
fi közömbös-e vagy hisztérikus. Charlie maga sem tudta.

- Komolyan kérdem, Charlie. Hogy van?

- Én? - Sokáig hallgatott, majd sóhajtott. - Részben pipás vagyok, részben csalódott. Szeretném, ha
nekünk lett volna gyerekünk, de nem lett. És őszintén szólva igazából nem is akartunk. Én nem
akartam tőle, ő nem akart tőlem. Talán így ismertük el, hogy valami nincs rendben közöttünk, még
mielőtt a feleségem rátalált volna Simonra. És azt hiszem, valami fura módon szabadnak érzem
magam. Tudomásul vettem, hogy örökre vége. Carole nem jön vissza. Ő

most már Simonhoz tartozik, ami fáj is, nem is.

Most, hogy elolvastam Sarah naplóit, szeretnék egy gyereket… vagy talán Monique miatt érzem így
És tudja, mit mondok még?

- Mit? - kérdezte halkan az asszony Későre járt, Moruque már aludt.

- Azt, hogy hiányzik nekem. Azt reméltem, maga lesz az, amikor Carole telefonált. Borzasztóan
szerettem volna tudni, mi a véleménye Sarah naplójáról.

- Épp ezért hívtam. Olvastam egész este, és majd kisírtam a szemem a halott kisbabákon meg azon,
amit Edward művelt vele. Hogy bírta az a szerencsétlen asszony?
- Úgy, hogy vagány volt - mondta büszkén Charlie. - Mint maga. Mint én. Mi kibírjuk. Sok mindenen
mentünk keresztül, de még csak most jön a kezdet. - Sarah naplóinak olvasása után azt is érezte, amit
mondott. - Most hol tart? - Irigyelte Francescát, aki csak most kezdi. Bár ő is megteheti, hogy egyszer
majd elolvassa a naplókat megint.

Majd egyszer, ha már befejezte, és Gladys Palmerrel is elolvastatta.

- A hajóútnál.

- Még csak most jön a java. - Mintha egy titkos klub tagjai lennének. Francesca hálás volt, amiért el-
olvashatta a naplót. De Charlie-nak már más járt az eszében, ami azóta kísértette, hogy megismerte az
asszonyt, de sosem tudhatta, nem hamarkodja-e el a dolgot. - Mit szólna valamikor mostanában egy
igazi randevúhoz? Egy igazí vacsorához, csak kettesben. Fizetem a pesztrát.

- Nem szükséges - mosolygott Francesca. Úgy érezte, tartozik valamivel Sarah naplóíért. - Köszö-

nöm a meghívást.

- Szombaton? - kérdezte lelkesen és meghökken-ten Charlie. Nem hitte, hogy Francesca beleegyezik.

ř - Szombaton - felelte az asszony.

- Nyolckor ott vagyok. Kellemes olvasást. - Letették. Hosszú nap volt és hosszú este. Sarahnak lett a
két gyereke, Carole-nak is lesz egy, ö pedig randevú-

zik Francescával. Ugrálni és kurjongatni szeretett volna, ha jobban belegondolt.

22. fejezet
Szombaton este nyolckor elment Francescáért.

Az asszony gyönyörű volt: egyszerű fekete ru-hát viselt, egyetlen gyöngysorral, egyenes szá-

lú haja fényesen omlott a vállára. Nagyszerűen állt neki ez a frizura. Charlie szíve kissé összeszorult
Monique lógó orra láttán. A kislány a szobájában ücsörgött a pesztrával, és egyáltalán nem örült,
hogy kizárják a társasági életből. Ám az anyja gyengéden megmagyarázta, hogy néha a nagyoknak is
kel olyan idő, amikor magukban lehetnek. Monique ki-fejtette, hogy ez buta szokás, és reméli, soha
többet nem csinálnak ilyet.

Charlie a bernardstoni Andiamóba vitte Francescát, vacsora után pedig elmentek táncolni. Ez
csakugyan igazi randevú volt. Ismeretségük folyamán Francesca most először nem viselkedett úgy,
mint aki minden percben el akar rohanni. Charlie nem értette.

- Én sem tudom. Lehet, hogy most nő be a fejem-lágya - mondta Francesca a férfi megjegyzésére.

Van, amikor egyszerűen fárasztanak harctéri sérülé-

seim. Kicsit unalmas úgy viselni a forradásokat, mint az ékszert. - Charlie azon tűnődött, vajon a
naplóknak köszönhető-e a változás, vagy csak az időnek.

Lehet, hogy Francesca gyógyul?

Nagy meglepetésére az asszony egyszer csak kö-

zölte, hogy még a héten utazik Párizsba. Telefonált az ügyvédje, most kell elosztaniuk az utolsó
ingósá-

gokat, és aláírniuk a papírokat.

- Nem lehet átküldetni? - hökkent meg Charlie.

Kicsit nagy út pár papír aláírásához.

- Ragaszkodnak a jelenlétemhez. Pierre nem szeretné, hogy esetleg kényszerre, illetve félreértésre
hivatkozzam vagy becsússzon valami stikli. Nyilván azt hiszi, ha személyesen csináljuk, nem történhet
félreértés.

- Remélem, a férje legalább fizeti a repülőjegyet -

mondta nyersen Charlie, de Francesca csak mosolygott.

- Telik a pénzemből, emiatt nem aggódom. Sokkal inkább idegesít, hogy találkoznom kell vele és a
kis-mamával. Valaha rosszul lettem, hacsak láttam őket.
Most már nem olyan biztos. Talán jó lesz próbának.

Talán nem is foglalkoztatnak annyira, mint képzelem. - Tűnödve nézett a férfira. Igazán rövid ideje
ismerték egymást, de Charlie ennyiből is meg tudta állapítani, hogy Francesca változik.

- Nagyon fél, hogy Párizsba kell mennie? - kérdezte őszintén. Átnyúlt az asztalon, és megfogta az
asszony kezét. Van az úgy, hogy nehéz visszamenni.

Bizonyos értelemben ő is rettegett Londontól, bármennyire vágyott is oda.

- Kicsit - vallotta be Francesca félszegen. - De nem maradok sokáig. Hétfőn megyek, pénteken jö-

vök. Ha már odaát vagyok, találkozni akarok né-

hány barátommal, meg vásárolgatok.

- Monique-ot is viszi? - kérdezte aggódva Charlie, mert megértette, hogy nagy erőpróba lesz ez az
utazás.

- Monique-nak iskolába kell mennie, de jobb is, ha nem lesz ott. Nem akarom azt az érzést kelteni
benne, hogy ketten kétfelé rángatjuk. Az egyik iskolai barátnőjénél fog aludni.

- Majd felhívom - bólogatott Charlie.

- A lányom nagyon fog örülni.

Táncoltak egy kicsit. Egyikük sem szólt. Charlei élvezte, hogy a karjában tarthatja az asszonyt, de nem
mert ennél tovább menni, pedig de szeretett volna! Ám érezte, hogy Francesca még nem áll ké-

szen. Éppenséggel maga felől sem volt biztos. Sok minden történt vele az utóbbi napokban, sokat
változott a gondolkozása. Gyerekeket akar, és már nem haragszik Carole-ra. Egyáltalán haragudott rá
valaha? Minden jót kívánt a feleségének, és csak arra vá-

gyott, bár ő is élhetne olyan teljes életet, mint Carole. Vagy mint Sarah és Francois.

Hazafelé menet a naplókról és a házról beszélgettek. Charlie sokat adott volna érte, ha megtalálhatja
Francois terveit. Az lenne csak a csemege. Bár a naplók még jobbak.

Bekísérte Francescát a házba. Az asszony kifizette a pesztrát. Monique már mélyen aludt. Jó volt
kettesben lenni a csöndben.

- Hiányozni fog nekem - mondta komolyan Charlie. - Szeretek magával beszélgetni. - Régen nem volt
barátja. Még nem tudta, túllépnek-e Francescával a barátságon, de már az is megbecsü-

lendő, ha az embernek van kivel szót váltani.

- Maga is hiányozni fog - felelte halkan az asz-szony. - Majd felhívom Párizsból. - Charlie remélte is.
Francesca elmondta, hol száll meg: egy kis hotel-ben a bal parton. A szavak álmokat idéztek föl
Charlie-ban. Bárcsak ő is elkísérhetné! Milyen romantikus lenne, azonkívül Francescának is lenne ki-
re támaszkodni, amikor a volt férjével találkozik.

Francois is megvédte Sarah-t Edward emberétől. Ezt meg is mondta Francescának, mire mindketten
elnevették magukat. - Jó kis lovag lenne magából, fény-lő páncélban - mondta gyengéden az asszony.

- Attól tartok, némileg berozsdásodtam - feleltE

Charlie. Borzasztóan szerette volna megcsókolni Francescát, de csak a kezét fogta meg, és az ujjaira
lehelt csókot, mint Francois Sarahnak annak idején. -

Vigyázzon magára. - Tudta, hogy ideje indulni, mi-előtt szamarat csinálna magából. Elhúzott a
kocsijá-

val. Francesca az ablakból nézte.

Este megint a naplókat olvasta, de Sarah most leginkább csak a házról írt, meg hogy mi mindent
csináltak a télen. Charlie elaludt, és Francescáról álmodott.

Másnap az az ötlete támadt, hogy beugrik Francescáékhoz, de a végén mégsem tette, inkább Mrs.
Palmert vitte el ebédelni. Úgy kellett küzdenie magával, hogy ne dicsekedjen el a naplókkal, de azt
akarta, hogy először Francesca olvassa, mielőtt kiadná őket a kezéből. Gladys Palmer örült a
meghívásnak, és egyébként is rengeteg megbeszélnivalójuk volt. Charlie be akart számolni Caroleról
és Francescáról.

Egész nap csak Francescára tudott gondolni. Oda-telefonált, hogy meghívja őket vacsorára, de
Francescáék korcsolyázni mentek délután, és mire Charlie el tudta érni őket, már megvacsoráztak. Az
asszony egészen megilletődött a hívástól. Mostaná-

ban nagyon érzékenynek tűnt, Charlie gyanúja szerint a párizsi utazás nyugtalanította. Másnap reggel
kellett indulnia, miután leadta Monique-ot az iskolá-

ban. Charlie felajánlotta, hogy kiviszi a repülőtérre, de az asszony már megszervezte az utat.

- Majd felhívom Párizsból! - ígérte. A férfi remél-te, hogy úgy lesz. Elhagyott gyereknek érezte magát.

-, Sok szerencsét. - Francesca megköszönte, azt mondta, adja át üdvözletét Sarahnak, aztán elbú-

csúztak. Mennyire szerette volna tolmácsolni Charlie a rábízott üdvözletet! Szokása szerint aznap
éjszaka is hegyezte a fülét, de nem hallott semmit.

Ólomlábakon vánszorgott a hét. Charlie semmire sem tudott figyelni. Próbált dolgozni, elkezdett egy
képet, olvasta Sarah naplóját, átnézett minden épí-

tészeti szakfolyóiratot, amit beszerezhetett. Néhányszor telefonált Monique-nak, de semmit sem tudott
meg Francescáról, egészen addig, amíg csütörtökön az asszony fel nem hívta.
- Hogy ment?

- Remekül. Pierre még mindig hülye, én viszont kerestem egy kalap pénzt. Az olimpiai bajnokocska
egyfolytában hízik. Pierre utálja a kövér nőket.

- Úgy kell neki. Remélem, kis felesége másfél má-

zsát fog nyomni a legközelebbi olimpiára. - Francesca nevetett. Volt valami különös csengése a
hangjának, Charlie nem tudta megfejteni, mi az.

Shelburne-ben reggel volt, Párizsban délután. Az asszonynak néhány óra múlva kell fölszállnia a
BosToni gépre. Nem siette el a hívást. - Kimehetek holnap maga elé a repülőtérre? - Francesca
tétovázott, aztán elfogadta.

- Nem nagyon hosszú út az?

- Kibírom. Szólok, hogy álljon elő a hintó, és fogadok egy két indián vezetőt. Vasárnapra már ott is
vagyok.

- Jó, jó! - Francescának hirtelen sürgős mehetnék-je támadt. - Csomagolnom kell. Akkor viszontlátás-
ra holnap. - Shelburne-i idő szerint pénteken délben kellett érkeznie.

- Ott leszek! - ígérte Charlie. Másnap úgy érezte magát akár egy kölyök, miközben Boston felé
robogott. És ha Francesca sosem akar többet, csak barát-ságot? És ha örökké viseli a sebeit? És ha
Sarah sosem tudta volna túltenni magát Edwardon? Igaz, azt látnia kellett volna, milyen volt Balfour
grófné őzbőr nadrágban, sastollasan.

Francesca átesett a vámvizsgálaton, mielőtt ő oda-

ért volna, és egy órakor lépett ki a kapun. Elragadóbb volt, mint valaha. Tűzpiros kabátot viselt,
amelyet Diornál vásárolt, a haját levágatta. Nagyon sikkes és franciás jelenség volt.

- De örülök, hogy látom! - sietett hozzá Charlie.

Kivitte az asszony poggyászát a parkolóba, és rögtön indultak Deerfieldbe. Furcsa, milyen sokáig
tartott Sarahnak az út kétszáz éve: négy napig. Nekik egy óra és tíz perc. Meg még tíz perc Shelburne
Fallsig.

Vígan végigfecsegték az utat, az asszony elújságolta, hogy befejezte a naplók első kötetét. Ekkor
Sarahra terelődött a szó, és Francesca megkérdezte, olvasta-e ezen a héten, ám Charlie csak a fejét
rázta. - Túlsá-

gosan ideges voltam.

- Miért? - csodálkozott Francesca.

- Mert folyton maga járt az eszemben - vallotta be a férfi. - Féltettem, hogy bántják.
- Nem hinném, hogy Pierre tudna még bántani engem - mondta Francesca, és kinézett az ablakon. -

Hát épp ez a furcsa. A hosszú idő alatt, amíg nem láttam, egyfolytában valamiféle természetfölötti ké-

pességekkel ruháztam fel, mintha képes lenne tönk-retenni az életemet. Majdnem sikerült is neki. Nem
tudom, mi történt a legutolsó találkozásunk óta, de valami megváltozott, és Pierre visszatöpörödött az-
zá a nagyon önző, nem is olyan szívdöglesztő külsejű francia pasassá, akibe én olyan szerelmes
voltam.

Igen, sok fájdalmat okozott, de azt hiszem, túl vagyok rajta. Én is meglepődtem.

- Most lett szabad - mondta szelíden a férfi. - Velem is ez történt. Én ugyan nem láttam Carole-t, de
hogy kötődhetnék olyan nőhöz, aki másnak lesz a felesége, és tőle vár gyereket… tőlem meg sosem
akart… mintha mindent elveszítettem volna. - Ez itt t-a lényeg: ők vesztesek voltak. Pierre és Carole
jól el-cseszték a kettejük életét. Vagy talán csak megsze-rezték maguknak, amit akartak, de nem volt az
övék? Francesca és Charlie mindenesetre győztesek akartak lenni.

Mint ahogy Sarah is győzött végül, Francois-nál várta a győzelem, miután volt bátorsága otthagyni
Edwardot. Francesca bólogatott. Szótlanul tették meg a hátralevő utat, Charlie segített elvinni az
ajtóig a csomagokat, majd kérdőn pillantott az asszonyra.

- Mikor láthatom? - Francesca a szemébe nézett és halványan elmosolyodott, de nem szólt. - Mi lenne,
ha holnap hármasban vacsoráznánk Monique-kal? -

javasolta a férfi. Nem akart ajtóstul rontani a házba, bár kedve, az lett volna hozzá.

- Monique holnap születésnapi zsúrra megy, és ott is alszik - felelte árnyalatnyi szorongással az asz-
szony.

- Akkor főzhetek magának vacsorát a házamban?

- Francesca bólintott, bár kissé szurkolt. Charlie is.

De Sarah is ott lesz, legalább lélekben.

Charlie csókot lehet Francesca arcára, aki egészen más lett, mint amikor először látta. Még mindig
sebzett volt és óvatos, néha még mindig riadozott, de eltűnt belőle a keserűség és a harag. Már nem
semmisítette meg, ami történt. Mint ahogy a férfit sem.

- Hétkor itt leszek magáért. - Megfordult és elment.

Otthon a kastélyban olyan nyugtalanság fogta el, hogy elővette az utolsó naplót. Ott hagyta el a
szerelmeseket, amikor berendezkednek az új házban.

Francois régóta nem járt hadban, ám Sarah továbbra is följegyezte a villongásokat, amelyek nyugaton
szembefordították a fehér telepeseket a sóni és majami indiánokkal. A helyzet mindjobban elmérgese-
dett.
1793 nyarán, amikor Francoise egyéves volt, megszületett a harmadik gyerekük. Ez is kislány volt, és
majdnem olyan gyorsan jött a világra, mint a nővé-

re. Charlie rádöbbent, hogy a kísleány ugyanabban a szobában született, ahol most ő alszik. Marie-
Ange-nak keresztelték, mert az anyja szerint olyan volt, mint egy angyal.

Sarah-t mérhetetlenül boldoggá tette a kis család és a tény, hogy Francois-nak réges-rég nem kellett
el-kísérnie a katonákat, hanem otthon tökéletesítgette a házat, Felesége minden apró részletet
följegyzett a naplójában: Charlie-nak rögtön kedve támadt újból átfésülni a házat és megkeresni
minden zegzugot amelyről Sarah írt. Valószínű, hogy ezek a részletek még mindig változatlanul
megvannak.

A napló azt is megörökítette, hogy ugyanabban az évben meghalt Stockbridge ezredes, és halála
gyász-ba borította minden ismerősét. Az új parancsnokot sokkal hevesebb nagyravágyás fűtötte.
Barátja volt Wayne tábornoknak, a nyugati hadsereg új főparancsnokának, aki már egy éve
dresszírozta katoná-

it Kis Teknős ellen, Egyelőre még semmi sem történt azóta, hogy St. Clair tábornok az elsöprő
vereség után szégyenszemre visszavonult.

Ez a család ideje volt; Sarah feljegyzései békéről és rengeteg munkáról árulkodtak. Egyre ritkábban
vezetett naplót, minden idejét kitöltötte a három kis gyerek, a gazdaság és a férj.

1793 őszén följegyezte azt az aggasztó tényt, hogy Francois egyik barátja, az irokéz Nagy Fa ismét
megpróbált béketárgyalásokat folytatni a sónikkal, de elutasításba ütközött. Az volt a baj, hogy a
sónik ré-

gebben szövetséget kötöttek a britekkel, és a britek veresége után az amerikai hadsereg úgy tartotta,
hogy az ohiói sóniknak is el kell tűnniük, átengedve földjeiket a telepeseknek. Ám a sónik egyáltalán
nem óhajtották követni a bukásba a briteket. Nem voltak hajlandók lemondani a földjükről, majd öt-
venezer dollár kártérítést és tízezer dollár évjáradé-

kot követeltek, amiről persze szó sem lehetett. Hal-latlan!

Wayne tábornok nem is figyelt rájuk. Egész télen folytatta katonái kiképzését a Washington-erődben,
valamint az ohiói Recovery- és Greenville-erődben.

Semmi sem tántoríthatta el, és addigra már mindenki egyetértett abban, hogy Kék Kabátot és Kis
Teknőst, az indiánok két legbüszkébb harcosát meg kell verni. Eddig azonban még senkinek sem
sikerült.

Volt róla szó, hogy Wayne tábornok 1794 májusá-

ban megindítja a hadjáratot, de aztán semmi sem lett belőle, Sarah óriási megkönnyebbülésére. Békés
nyárra számított, és ugratta Francois-t, hogy ő is in-kább már telepes, mint indián harcos. “Öregember
“, “gazda” lett belőle. De az asszonynak éppen így tetszett. Férje szépségén, írta, mit sem fakított a
negy-venhárom év, és Sarah boldog volt, hogy nem kockáztatja örökösen az életét katonai
expediciókkal.

Azt tervezték, hogy nyáron a három gyerekkel együtt ellátogatnak az irokézekhez, mert ez volt az első
éve Francois-val közös életének, amikor Sarah végre nem volt állapotos. A napló soraiból szinte sü-

tött az anyai szeretet és a hitvesi szerelem. Francois volt az ő nagy szerelme, és Sarahnak nem volt
hőbb vágya, mint hogy együtt öregedhessenek meg, és örülhessenek a családnak. Aggasztotta, hogy
férjét időnként elfogja a nyugtalanság, de egy ilyen embernél mi sem természetesebb. Különben is,
Francois többnyire nagyon meg volt elégedve a családi élettel.

Egy július eleji bejegyzésen Charlie jól láthatta, hogy a kéz, amely írta, reszketett. Június tizenhar-
madikán Ohióban az indiánok Kék Kabát és Tecumseh vezetésével megtámadtak egy málhás osztagot
és száznegyven fős kíséretét, azt követően az ottavák rohanták meg a Recovery-erődöt. Pár nap múlva
a deerfieldi erőd parancsnoka üzent Francois-nak. Egy csaknem négyezer fős, a reguláris hadseregből
és a kentuckyi polgárőrségből toborzott rendcsináló kontingensnek egy hónapon belül ott kellett lennie
a Recovery-erődben. Ez iszonyú szám volt, még Francois sem látott ekkora sereget, és Wayne
tábornok természetesen azt akarta, hogy ő is menjen velük. Sarah férje felbecsülhetetlen volt a
hadsereg számára, mert rengeteget tudott az indián törzsekről, és a legellenségesebb harcosokkal is
ké-

pes volt tárgyalni. Felesége minden erejével próbál-ta visszatartani, gyermekeik életére könyörgött,
hogy ne menjen, sőt, azzal sértegette, hogy ilyen vénember úgysem élheti túl a vállalkozást.

- Annyi katona között mi bajom eshet? Meg sem találnak! - nyugtatgatta szeretettel Francois.

- Badarság! - feleselt az asszony. - Ezerszámra fognak hullani az emberek. Kék Kabát úgyis verhe-
tetlen, főleg azóta, hogy szövetkezett Tecumseh-vel!

- valóságos szakértő volt ezekben az ügyekben; Francois oktatása jó talajba hullott. Tecumseh-t
minden idők legnagyobb indián harcosának tartották.

Sarah nem akarta, hogy Francois akár csak a közelé-

ben is legyen.

De július végén vereséget szenvedett. Francois megígérte, hogy soha többé nem megy csatába, ha a
felesége ezt akarja, de most nem hagyhatja cserben Wayne-t, főleg azután, hogy a tábornok maga kérte
a segítségét. És neki csakugyan hasznát vehetik.

- Bűn lenne, ha most fordítanék hátat a barátaim-nak, szerelmem. - Francois mindenekfölött nemes-
ember volt. Sarah egyfolytában veszekedett, pörölt vele, de tudta, hogy most már nem tarthatja vissza.

Végigsírta az indulás előtti éjszakát. Francois ma-gához szorította, csókolgatta zokogó feleségét.
Hajnal előtt szeretkeztek, és Sarah imádkozott, hogy es-sék teherbe. Szörnyű balsejtelmei voltak.
Francois két gyengéd csók között emlékeztette, hogy ugyanilyen előérzetek gyötörték, valahányszor ő
átment Deerfieldbe. - Azt akarod, hogy folyton a szoknyád-ba kapaszkodjam, mint a gyerekeid? -
Sarah pontosan azt akarta. Ha valami történik a férjével, ő azt nem éli túl. De ahogy fölnézett
hajnalban a lován magasodó férfira, egyszerre tudta, ki az ő szerelmese. Ugyanolyan volt, mint az a
harcos, akitől úgy megrémült négy és fél éve az erdőben; magas egek büszke sasmadara, akit még az
asszonya sem ránthat le a földre.

- Vigyázz magadra - súgta az utolsó csóknál. -

Jöjj vissza hamar.. hiányozni fogsz.

- Szeretlek, bátor kis indián asszony - mosolygott Francois a foltos kanca nyergében, amelyet az
irokézektől kapott ajándékba valamikor régen, egy má-

sik életben. - Itthon leszek, mire a következő gyerek megszületik! - kacagott, és elvágtatott a völgyben.

Sarah sokáig nézett utána - a paták mintha a szívén dübörögtek volna -, aztán visszament a
gyerekeihez.

Aznap órákig hevert az ágyban, és Francois-ra gondolt. Bárcsak visszatarthatta volna! Ám tudta, hogy
úgysem lett volna képes. Francois mindenképpen elment volna. Mennie kellett.

Augusztusban azt hallotta a helyőrségben, hogy a sereg épségben elérte a Recovery-erődöt, és két új
erődöt építettek, a Defiance-ot és az Adamset. Ké-

meikjelentették, hogy Kis Teknős hajlandó lenne bé-

kéről tárgyalni, ám Tecumseh és Kék Kabát hallani sem akar róla, ők szét akarják zúzni a hadsereget.
De már az is biztató jel, hogy az egyik híres vezér mintha engedékenyebb lenne. A helyőrségben meg
voltak róla győződve, hogy Wayne tábornok a négyezer emberével hamarosan megsemmisíti
Tecumseh-t és Kék Kabátot. Sarah-t ennek ellenére egész hónapban rossz érzések gyötörték, és
augusztus vé-

gére elviselhetetlenné fokozódott a szorongása, mert nem kaptak semmiféle hírt. Majd egyszerre
felvillanyozódott a helyőrség. Augusztus huszadikán Fallen Timbersnél Wayne tábornok elsöprő
támadást intézett Kék Kabát ellen. Negyven indián meghalt vagy súlyosan megsebesült, míg a
hadseregnek alig volt vesztesége. Ezúttal kitűnő stratégiát alkalmaz-tak, és könyörtelenül szétverték az
indiánokat. Kék Kabát három nap múlva visszavonult, Wayne generális pedig győzedelmesen indult
hazafelé Ohión át.

Minden ok megvolt az ünneplésre, ám Sarah való-

sággal belebetegedett az izgalomba. Tudta, hogy addig nem lel békét, amíg Francois vissza nem tér
hozzá épen és egészségesen.

Kezdtek hazaszállingózni az emberek; Sarah tő-

lük remélt híreket a férjéről. Sokan ott maradtak Ohióban, hogy tovább harcoljanak. Kék Kabátot
megverték ugyan, de ő nem vallotta magát legyő-

zöttnek. Tecumseh nemkülönben. Talán Francois is ott maradt nyugaton a végső győzelemig. Bár az
va-lószínűtlen. Az még évekbe vagy legalább hónapokba telhet. Az ő férje nem tesz ilyet.

De amikor még szeptember közepén sem tudott semmit, annyira kétségbeesett, hogy Hinkley ezre-
deshez, a deerfieldi helyőrség parancsnokához fordult, hátha ő kapott valamilyen hírt a Fallen
Timbersből visszatért emberektől. Sarah már majdnem két hónapja nem hallott Francois-ról. Az
ezredes megígérte, hogy lehetőségei szerint igyekszik megtenni mindent, amivel csillapíthatja Mrs.
Pellerin aggodalmait.

Sarah, akit csak az egyik béres kísért, hazalovagolt a kastélyba. A három nevetgélő gyerek a ház előtt
játszadozott. Anyjuk leült, nézte, hogyan játszanak, és egyszerre úgy rémlett neki, mintha egy ember
figyelné őket az erdő széléről. Indián ruhát viselt, de az asszony látta, hogy nem indián, hanem fehér
Ám mielőtt kérdést intézhetett volna hozzá, vagy odaküldhetett volna valakit, az ember eltűnt, Sarah
pedig aznap este sötét balsejtelmek közepette sokáig bámulta a lemenő napot.

Két nappal később megint látta azt az embert, aki mintha most őrá lesett volna, ám most még sebeseb-
ben eltűnt. Egy héttel azután, hogy Sarah a helyőr-ségben járt, a parancsnok saját személyében
látogatott el a kastélyba egy Ohióból imént visszatért nyomkeresőtől kapott hírrel, de Sarah tudta;
mielőtt Hinkley kinyitotta volna a száját, hogy Francois-t megölték Fallen Timbersnél.

A hadsereg mindössze harminchárom főt veszi-tett, és Francois is köztük volt. Tudta ő. Mindig tudta,
hogy Kék Kabát meg fogja ölni a férjét. Megérezte. És már azt is tudta, ki volt az az ember az erdő-

ben, az, aki őt látszott figyelni, majd mintha levegő-

vé vált volna… Francois volt, aki azért jött, hogy istenhozzádot mondjon neki.

Szobormereven figyelte Hinkley ezredest; a parancsnok előadta a hírt, amely összezúzta Sarah vi-
lágát, majd sürgősen távozott. Ő pedig állt, és lené-

zett a völgyre, amelyet Francois úgy szeretett, nézte a helyet, ahol találkoztak, és úgy érezte, hogy
lélekben ők nem válnak el soha. Másnap hajnalban csendesen kilovagolt imádott vízesésükhöz, ahol
az első

csókot kapta Francois-tól. Mennyi emlék… mennyi mindent akart még mondani a férjének… és már
azt is tudta, hogy nem lesz több gyermeke. Marie-Ange volt az utolsó:

Francois nagy harcos volt, nagy ember, az egyetlen férfi, akit Sarah szeretett. Fehér Medve…
Francois de Pellerin… Majd el kell mennie az irokézekhez, hogy velük is tudassa a hírt. És ahogy a
vízesés-nél állva emlékezett a szeretett férfira, egyszer csak elmosolyodott a könnyein át… mert tudta,
hogy sohasem veszítheti el.

Kövér könnycsepp futott végig az olvasó Charlie arcán. Hogy történhetett ez? Hiszen csak négy év
jutott nekik. Hát lehet, hogy egy nő ilyen sokat adjon, és ilyen keveset kapjon? Mindössze négy évet a
szeretett férfival? Sarah nem így érezte. Hálás volt minden napért, minden pillanatért és a három
gyermekért.

Ezután megritkultak, rövidebbek lettek a napló-

jegyzetek, ám Charlie így is megállapíthatta, hogy Sarahnak szép és békés élet jutott. Megérte a nyolc-
vanat, abban a házban, amelyet a férje épített neki.

Sohasem szeretett más férfit, és nem felejtette el Francois-t, aki a gyermekeiben élt tovább. Az az
ember nem jelent meg többé a tisztáson. Sarah tudta, hogy Francois volt, aki búcsúzni jött a
feleségéhez.

Az utolsó napló utolsó bejegyzését más kéz vetette papírra. Sarah leánya azt írta, hogy anyjának, aki
tisztes kort ért meg, szép élete volt, és bár ő sohasem ismerte az apját, azt tudja, hogy nagyszerű
ember volt. Szüleinek szerelme, bátorsága, összetartozása fénylő példa volt mindenkinek, aki ismerte
őket. Mindezt Sarah halálának napján írta, amikor megtalálta anyja hálószobájában a ládába rejtett
naplót. Befejezésül alákanyarította a nevét.

Francoise de Pellerin Carver -, és még odaírta: “Isten áldása szálljon Reájuk.” A bejegyzés 1845-ben
kelt. Francoise betűi majdnem olyanok voltak, mint az anyjáéi. Ezzel véget ért a napló. Nem tudni, mi
lett Sarah gyerekeivel.

- Isten veletek! - súgta Charlie. Egy pillanatig szinte tehetetlennek érezte magát nélkülük. Micsoda
ajándék volt Sarah, ez a csodálatos asszony..

Francois… hogy lehet ilyen sokat adni ennyire kurta idő alatt? Szinte elképzelhetetlen. Charlie-t
megrendítette, amit olvasott és megtudott róluk.

Mintha sebesen suhanó selyemszoknya zizegését hallotta volna aznap este, amikor Sarah-ról szőt
gondolataiba merülve belépett a hálószobájába.

Ösztönösen felkapta a fejét. Kék árnyalak villant át a szobán, de olyan gyorsan eltűnt, hogy Charlie
nem tudta, látta-e vagy csak képzelte. Vagy olyasmi volt, mint az az ember, akit Sarah látott a tisztás
szélén? Azért jött, hogy elbúcsúzzon tőle? Tudta valahonnan, hogy ő megtalálta a naplóit?
Képtelenség! Ez a viszontlátás mégis olyan volt, mint Sarah búcsúajándéka. Charlie elárvultan
ácsorgott a csöndben.

Szerette volna elmondani valakinek, hogy Sarah meghalt, szerette volna felhívni Francescát, hogy
Sarah-ról és Francoís-ról beszéljen vele. De ez nem lenne tisztességes. Nem teheti. Különben is
hajnali három. Inkább lefeküdt, de még akkor is maga előtt látta a kastély úrnőjét. Olvasmányain
töprengve gyá-

szolta a szerelmespárt, a Fallen Timbersnél meghalt Francois-t és Sarah-t, aki oly sok évvel túlélte
társát.

Hallgatott a ház, és Charlie nemsokára elaludt.

23. fejezet
Másnap arra ébredt, hogy pászmákban ömlik a szobájába a napfény. Olomsúlyt érzett a mellén, mintha
valami szörnyűség történt volna. Hónapokig így ébredt, miután Carole elhagyta. Vajon most is azért
van? De nem, valami más okozza, csak nem emlékszik… hirtelen beugrott.

Sarah miatt van. Francois meghalt. És persze Sarah is, majdnem fél évszázaddal később. Hosszú idő
ez társ nélkül.

Az a legrémesebb, hogy most nincs mit olvasnia.

Sarah elhagyta, bár előbb megtanította rá, hogy az élet rövid, és minden pillanat drága. Mi lett volna,
ha Sarah sohasem nyitja meg a szívét Francois-nak?

Csak négy év jutott nekik; ám Sarah életének ez volt a legszebb időszaka, és három gyereket szült
Francois-nak. Ettől teljesen lényegtelenné szürkült minden, ami korábban történt vele. Charlie-nak
pedig aznap reggel a zuhany alatt ismét eszébe jutott Francesca, aki ugyancsak megváltozott párizsi
útja óta. Látta a szemén, amikor kiment eléje a repülőtér-re, és ami még fontosabb, az asszony nem is
igyekezett eltitkolni a változást. Charlie felöltözött, és hirtelen beléhasított, hogy ő máris szeretné
látni Francescát. Hogyne, hiszen egy vadonatúj élet állhat előttük! Úgy érezte, sosem lesz hét óra.
Nem kopog-tattak odalent? Ki lehet? Biztos Gladys Palmer, az egyetlen itteni ismerőse, persze
Francescán kívül, de vele csak este találkozik. Hogy miért nem csinált egész napos programot! De
ostoba volt! Lesietett a lépcsőn, és kikukkantott az ablakon. Francesca volt az. Aggodalmasan
ácsorgott a küszöbön, és őt várta.

- Ne haragudjon - kezdte idegesen. Gyönyörű

volt még ilyen borús arccal is. Charlie mosolyogva beinvitálta, az asszony megtorpant az
előcsarnokban. - Csak arra gondoltam… leadtam Moruque-ot a barátnőjénél, a közelben jártam, és…
arra gondoltam… - Könnyek szöktek a szemébe az idegességtől.

- Tegnap éjszaka befejeztem a naplót. Sarah Bostonban van, most készül Deerfieldbe.

- Még csak az elején tart - mondta eltűnődve a férfi. - Talán mind ott tartunk. Én tegnap este olvastam
ki az utolsó kötetet, és úgy éreztem, mintha meghalt volna valakim. - Valóban meghalt, valamikor
réges-régen, de Charlie még mindig gyászolta. -

Örülök, hogy eljött. Nem tudtam elképzelni, ki kopog, a rendőrség-e vagy a főbérlő… Borzasztóan
örülök, hogy maga volt az! - Hirtelen támadt egy ötlete. Talán szerencsét hoz nekik. - Nem megyünk el
autózni?

- De, persze - mondta megkönnyebbülten Francesca. Olyan sok bátorság kellett ehhez a látogatáshoz,
hogy kicsit még mindig összetörtnek érezte ma-gát. - Hová megyünk?

- Majd meglátja - felelte titokzatosan Charlie. Ka-bátot dobott magára, és elvitte Francescát arra a rö-
vid útra, amelyet Sarah mindig gyalog tett meg, még akkor is, amikor állapotos volt. Francesca rögtön
fel-ismerte. Egyszer már piknikeztek itt Monique-kal, és nagyon tetszett nekik; ám azt csak Charlie
tudta, hogy ez az a vízesés, amelyről Sarah olyan gyakran írt a naplójában.

- Hát nem gyönyörű? - A zuhatag fagyottan is hatalmas és fenséges volt. - Nekik ez különleges he-lyük
volt. - Szótlanul magához húzta Francescát, és megcsókolta. Elég szó esett má amióta ismerik
egymást, múltról, jelenről, jövőről, arról, hogy mit nem kellett volna tenni, mit nem bírnak elviselni,
hogy kik árulták el őket, és a sebhelyekről, amelyeket vi-selnek, míg meg nem halnak. Most már talán
ideje felhagyni a beszéddel és követni a régi szerelmesek példáját.

Francesca érezte a mellén a férfi lüktető szívveré-

sét. Amikor Charlie levált a szájáról, gyöngéden megsimogatta az ajkát, és rámosolygott.

- Örülök, hogy megtetted! - súgta.

- Én is - felelte lélegzet-visszafojtva Charlie.

Úgy éreztem, nem bírom tovább nélküled…

- Még szerencse… Hogy én milyen ostoba voltam.

- Letelepedtek egy hívogatóan horpadt sziklára.

Charlie-nak az jutott eszébe, vajon ez volt-e az a hely, ahol Francois megcsókolta Sarah-t. Remélhető-

leg. - Most, hogy róla olvasok, belátom, milyen semmiség volt, ami velem történt.

- Nem semmiség - javította ki Charlie, és megint megcsókolta. - Csak túljutottál rajta… és az más.
Le-győzted. - Francesca bólogatott. Tudta, hogy Sarah neki is segített.

Sétáltak még egy darabig, Charlie átkarolta az asz-szonyt.

- Úgy örülök, hogy átjöttél ma reggel!

- Én is - mosolygott Francesca. Éveket fiatalodott azóta, hogy először találkoztak. Charlie negyvenkét
éves, ő harmincegy: előttük az egész élet. Nagyjából annyi idősek, mint Francois és Sarah voltak,
amikor közös életük véget ért. Az övék még csak kezdődik.

Szédületes érzés volt, főleg azok után, hogy mindketten feltétlenül hitték, nekik már végük. Most
egyszerre olyan sok mindenük lett, amiről gondolkozni, álmodni, amiben reménykedni kell.

Visszahajtottak a kastélyhoz, ahol Charlie föltette a kérdést, hogy megfőzheti-e most a vacsorát. Olyan
komoly képet vágott, hogy az asszony fölnevetett.

- Félek, hogy estére fárasztónak találnál, ha már ilyen korán átjöttél.

- Az bizony komoly baj lenne, ha így lenne, de ebben nem hiszek… - mondta Francesca. Csókolóztak
a kocsiban, csókolóztak, amikor kiszálltak, és hirtelen leolvadt róluk minden magány, kín és harag,
nem maradt más, mint gyengédség, megnyugvás, boldogság és szerelem. Sokáig csókolóztak a kertben,
Charlie megsúgta, hogy meg akarja vásárolni a kastélyt Gladys Palmertől, és az utóbbi napokban azon
gondolkozott, hogy nyit Shelburne-ben egy irodát, régi házak restaurálására. Annyira belemerültek a
beszélgetésbe, hogy észre sem vették a nőt, aki mosolyogva nézett le rájuk az egyik emeleti ablakból.
Elégedetten figyelte őket, majd lassan eltűnt egy függöny mögött.

Charlie ajtót nyított, és belépett a házba Francescával. Kissé remegő ujjakkal kézen fogták egymást,
fölmentek az emeletre, és némán beléptek Sarah há-

lószobájába. Senki sem volt ott, de nem is azért jöttek, hogy őt megtalálják. Sarah már elment.
Egymást megtalálni jöttek. Nekik még csak most kezdődött az élet.