A. Z.

Manfred

NAPÓLEON
Kossuth Könyvkiadó / Gondolat Kiadó / 1982

Tartalom

ELŐSZÓ

1. fejezet A FELVILÁGOSODÁS ESZMÉINEK ZÁSZLAJA ALATT

2. fejezet A FORRADALOM KATONÁJA

3. fejezet A DIREKTÓRIUM TÁBORNOKA

4. fejezet AZ 1796-1797. ÉVI OLASZORSZÁGI HADJÁRAT

5. fejezet EGYIPTOM ÉS SZÍRIA

6. fejezet BRUMAIRE ELŐESTÉJÉN

7. fejezet BRUMAIRE 18-19.

8. fejezet AZ ELSŐ KONZUL

9. fejezet PRÓBÁLKOZÁSOK OROSZORSZÁGGAL VALÓ

SZÖVETKEZÉSRE

10. fejezet ÖRÖKÖS KONZUL

11. fejezet A CSÁSZÁRSÁG

12. fejezet AUSTERLITZTŐL TILSITIG

13. fejezet VÁLTAKOZÓ SZERENCSÉVEL

14. fejezet A DÖNTŐ ÖSSZECSAPÁS ELŐTT (1808-1811)

15. fejezet AZ OROSZORSZÁG ELLENI HADJÁRAT ÉS A

CSÁSZÁRSÁG BUKÁSA

16. fejezet A SZÁZ NAP

EPILÓGUS
Előszó

Stendhal Napóleonról írt első könyvének előszavában ezt írta: „Minthogy

mindenkinek meghatározott véleménye van Napóleonról, ez az életrajz senkit
sem elégíthet ki teljesen. Egyaránt nehéz kielégíteni az olvasókat, akár kevés
érdeklődésre, akár túl nagy érdeklődésre számot tartó kérdésről írunk.”

A nagy regényírónak e felfogása nemcsak akkor volt helytálló, amikor az

idézett sorok íródtak - 1818 februárjában -, hanem ma, másfél évszázad
múltán, ugyanúgy megállja a helyét.

A csodálatos korzikairól, aki az egész világ figyelmét magára vonta, mindig

nehéz volt írni - elsősorban a Stendhal által megjelölt okokból. Ahogy múlt
az idő, és a forrásoknak, dokumentumoknak, a kortársak leveleinek,
memoárjainak feltartóztathatatlanul növekvő mennyisége gyarapította a
tudomány adattárát, a Napóleonra vonatkozó irodalom szinte
áttekinthetetlenné vált, évről évre nehezebb lett írni róla. A Napóleon koráról
szóló könyvek szakadatlanul bővülő áradata már korlátozó tényezővé is
válhatott. A legendák, az úgynevezett általánosan elfogadott vélemények, a
kialakult ítéletek, a megingathatatlan dogmák egymásra rétegeződtek,
mesterséges akadályokat teremtettek, amelyek miatt nehezebben lehetett
hozzáférni a történelmi folyamat élő szövedékéhez. Minden új kutató, aki
visszatért ehhez a témához, nehezebb helyzetbe került, mint amilyenben
előde volt. Hogy ítéleteiben teljesen önálló és eredeti maradjon, le kellett
küzdenie a kialakult koncepciók és sémák nyomását, le kellett fúrnia az
eredeti források éltető altalajához és követnie útjukat végig a
kanyargó mederben az eredettől a torkolatig. Ez más szóval azt jelentette,
hogy mindig mindent elölről kellett kezdeni.

Ezekhez a nehézségekhez, amelyek a Napóleon-téma kutatásának útjában

állottak, számomra még egy további nehézség is járult, amelyről okvetlenül
szólnom kell.

Mint ismeretes, a Szovjetunióban és határain túl megérdemelt elismerésnek

örvend J. V. Tarle akadémikus „Napóleon” című könyve. Számos kiadást ért
meg oroszul és sok nyelvre lefordították. Jevgenyij Viktorovics Tarléval,
kiváltképpen életének utolsó éveiben, meleg, baráti viszonyban voltam. Sokra
tartottam nagy tehetségét, és megtisztelt irántam tanúsított jóindulata.

Sok éven át, miközben a Napóleon-témán dolgoztam, nem éreztem magam

erkölcsileg feljogosultnak arra, hogy ebből a tárgykörből bármit is
közzétegyek. De múltak az évek. Azóta, hogy Tarle megírta „Napóleon”-ját,
csaknem harminc esztendő múlt el - és milyen esztendők! -, telve
nagyszabású történelmi eseményekkel. Ezek alatt az évtizedek alatt a világ
sokat változott, s a XX. század hetvenes évei utolsó harmadának nemzedéke
sok mindent másként lát és fog fel, mint a harmincas években -
századunk első harmadában - élő emberek.

A mondottakhoz hozzá kell fűznöm, hogy az elmúlt évtizedekben a

történettudomány sem topogott egy helyben. Ez nemcsak általános
fejlődésére vonatkozik, hanem szűkebb értelemben a szóban forgó témára is.
Az utóbbi harminc-negyven esztendő alatt a napóleoni korszak
problematikájának különféle vonatkozásairól nagy számú új, értékes forrás
látott napvilágot, hozzáférhetővé vált néhány olyan levéltár, amely fontos
dokumentumanyagot tartalmaz; végül, sok új történelmi munkát
nyomtattak ki, kezdve olyan összefoglaló jellegű munkáktól, mint Louis
Madelin tizenhat kötetes műve, s végezve a legszűkebb körű, speciális
kérdések monografikus tanulmányozásával.

Ezeknek a körülményeknek az összessége arra indított, hogy végül is

feloldjam a napóleoni tematikára vonatkozó „tabut”, amelyet annak idején
belső ösztönzésre magam állítottam fel. Nem minden habozás nélkül
határoztam el magam erre. De emlékeztem arra, amikor Jevgenyij
Viktorovics Tarle arról beszélt, milyen kétségei támadtak, amikor először
nyúlt ehhez a témához.

- Micsoda elődök! Walter Scott, Stendhal, Tolsztoj... Volt min

elgondolkodni. És mégis - tette hozzá rövid szünet után - rászántam magam!

Napjainkban mindenki számára, aki Napóleonról ír, tovább növekedett az

elődök listája. Az említett nevekhez még újabbakat kell hozzátenni - J. V.
Tarle, Georges Lefébvre, André Maurois, Emil Ludwig, Bertrand Russell és
sok-sok más.
Persze, mennél impozánsabb ez a névsor, annál nehezebb dolga van a
szerzőnek, aki elhatározta, hogy újból bejárja az utat, amelyet annyi
kiemelkedő előde megtett.

Ámde számos ok folytán a napóleoni problematika iránti érdeklődés nem

szűnik meg, s szemmel láthatólag minden új nemzedék igyekszik a maga
módján értelmezni ezt a témát, amely régi ugyan, de nem avult el.

Amikor a Napóleonról szóló könyvön dolgoztam, természetszerűleg az

eredeti forrásokból kellett merítenem: Bonaparte irodalmi hagyatékából,
leveleiből, parancsaiból stb.; a környezete által hátrahagyott
dokumentumanyagokból - egyszóval a kor mindazon emlékeiből, amelyeket
egyetlen kutató sem hagyhat figyelmen kívül. Amikor visszatértem ezekhez a
régóta ismert forrásokhoz, elfogultság nélkül, a XX. század végi marxista
történész szemével akartam elolvasni és megérteni őket.

Hogy jobban megértsem e rég letűnt időket, igyekeztem egybevetni ezeket a

régi, de pótolhatatlan forrásokat egy sor más kútfővel, amelyeket a
szakemberek különböző okoknál fogva nem eléggé vagy egyáltalán nem
tanulmányoztak. A Szovjetunió külügyminisztériuma archívumainak nagy
értékű állományairól van itt szó, különösen a cári diplomatáknak Európa
különböző részeiből az orosz külügyi kollégiumba, majd (1801-től) a
külügyminisztériumba küldött jelentéseiről; a kor kéziratos anyagainak a
leningrádi Szaltikov-Scsedrin-könyvtárban őrzött gazdag
gyűjteményéről; részben a párizsi Nemzeti Levéltár anyagáról, azoknak az
éveknek orosz és francia sajtójáról.

A legőszintébb hálámat fejezem ki a levéltárak, a moszkvai könyvtárak és a

leningrádi könyvtár, valamint a tudományos intézetek munkatársainak az e
munkához szükséges anyagok összegyűjtésében nyújtott értékes és készséges
segítségükért.

A szerző

1. fejezet
A felvilágosodás eszméinek zászlaja alatt

A XVIII. század a csodálatos emberi sorsok korszaka volt. A szigorú rendi

tagozódásnak, a gondosan kimért hierarchikus lépcsőfokoknak, az anyagi és a
szellemi életet regulázó szigorú szabályoknak látszólag mozdulatlan
világában hirtelen megbomlott a rend. Egyszerű származású emberek,
legénykék, akiket isten tudja, mi szél hozott a hatalmas monarchiák
fővárosaiba, egyszerre csak a társadalom csúcsaira emelkedtek; bármiféle
észrevehető erőfeszítés nélkül - legalábbis így látszott -
meghódították kortársaik elméjét és szívét, a nemzedék gondolkodásának
irányítóivá lettek.

Az összes ranglisták, a századok által rögzített szabályok, kánonok,

hagyományok elsöpörtettek és megdőltek.

Egy órásmester fia, autodidakta, aki semmiféle rendszeres oktatásban nem

részesült, kóbor, hajléktalan alak, aki kenyerét hol mint vésnöksegéd kereste
meg, hol mint lakáj, hol pedig a kottamásoló napibéréből, egy csapásra a
legismertebb ember lett Franciaországban, Európában, a világon. Párizs és
Versailles zárt körű arisztokrata szalonjainak ajtajai kinyíltak e mogorva,
félénk plebejus előtt, aki nem törekedett arra, hogy szeretetreméltó legyen.
Maga XVI. Lajos király meghívta magához, és kegydíjat ajánlott föl neki, de
ez a különös ember nem fogadta el a kegyes meghívást, amelyre pedig
annyian vágytak. Gyöngélkedésre hivatkozott, betegségére - tessék! -
hólyaghurutja volt. Később a „Vallomások”-ban Jean-Jacques Rousseau,
mert természetesen az „Új Héloise”, a „Társadalmi szerződés” szerzőjéről
van szó, nyíltan beszámolt erről. Még hozzátette: „Igaz, elveszítettem a
kegydíjat, amit bizonyos mértékben felajánlottak, de megmenekültem az
igától is, amelyet rám kényszerítettek volna.”

Egy másik plebejus, szintén egy órásmester fia, aki életpályáját apja
mesterségével kezdte, majd elsajátította azt a művészetet, hogy vakmerő
pénzügyi műveletekkel nagy pénzeket keressen, Pierre-Augustin de Caron,
aki a világirodalomba Beaumarchais néven került be, nemesi címet szerzett,
meggazdagodott és közel került az udvarhoz, s ráadásul mindezek után
kigúnyolta a kiváltságos rendek fennhéjázó társaságát két sikeres
színművében: a „Sevillai borbély"-ban és a „Figaró házasságá"-ban,
amelyek - tehetségét dicsérve - csaknem kétszáz éve nem kerülnek le a világ
színpadairól.

A császárságok és a királyságok abszolutisztikus uralkodói, II. Katalin orosz

cárnő, II. Frigyes porosz király, a lengyel királynő hízelgő levelekben
hajhászták Voltaire-nek, a „szó köztársasága” koronázatlan királyának
kegyét. Vajon kinek a dicsősége volt nagyobb - XVI. Lajosé, a franciák Isten
kegyelméből felkent királyáé, vagy pedig a sem címekkel, sem rangokkal
nem terhelt ferney-i remetéé? Amikor egy hosszú élet alkonyán, a halála
előtti utolsó esztendőben az agg író, elhagyva ferney-i magányát, Párizsba
utazott, a főváros népe olyan fogadtatásban részesítette, amilyenben a
legdicsőségesebb egyeduralkodónak sem volt része. Ahol csak megjelent,
lelkes ovációkkal ünnepelték, az emberek ezrei követték az író hintóját, s
amikor színházi páholyában meglátták, az egész nézőtér és a színpadon levő
művészek állva, hosszas tapssal üdvözölték a legnevezetesebb halandót.
Pedig ez az óriási, mérhetetlen, mámorba és bronzba merevített dicsőség
egészen másként kezdődött: egy ironikus szellem merész, csípős
gúnyolódásaival, amelyek miatt a fiatal epigrammaírót szigorú büntetéssel
sújtották: a Bastille börtönébe zárták.

Egy késgyártó kézműves fia, aki egy régi kisvárosban, Langres-ban született
és Párizsban alkalmi angol fordításokból tengődött, életének harmincadik
esztendejében közzétett egy könyvecskét „Filozófiai gondolatok” címmel. A
párizsi parlament az évi július 7-i határozata a könyvet elégetésre ítélte.
Három évvel később, a névtelenül kiadott „Levél a vakokról a látók
okulására” megjelenése után a munka szerzőjét, akit Denis Diderot-nak
hívtak, a hatóságok rendelkezésére letartóztatták és a vin-cennes-i erődbe
zárták.

Eltelt néhány esztendő, s az egykori vincennes-i fogoly híres író és filozófus

lett, „az enciklopédia manufaktúrájának igazgatója”, ahogy Jacques Proust
nevezte, ösztönzője, szerkesztője és legfőbb szerzője a XVIII. század
legnagyobb szabású kiadványának, amely óriási befolyást gyakorolt a kor
egész szellemi életére.

1762 július-augusztusában II. Katalin cárnő, aki egy palotaforradalom

következtében nemrég lépett a trónra, D. A. Golicin herceg és I. I. Suvalov
útján meghívta a nevezetes „Enciklopédia” szerzőjét Oroszországba, hogy ott
nyélbe üsse a kinyomtatását ennek a kiadványnak, amelyet hazájában - a
francia királyságban - üldöztek. Gyakorlatilag erre már nem volt szükség: a
kiadás Franciaországban folytatódott, ám a megtisztelő ajánlat kellő
megbecsülésben részesült, és levelezés kezdődött Diderot és az orosz cárnő
között. A cárnő a bölcselőt az északi Palmyrába hívta, Diderot köszönetet
mondott érte, és sokáig halogatta a hosszú és akkor előtte kockázatosnak tűnő
utazást. Végre 1773-ban Diderot elszánta magát. Tavasszal, májusban indult
el Párizsból. A postakocsikon csak szeptember utolsó napjaiban érkezett
meg az orosz birodalom fővárosába. Diderot-t pétervári fogadtatása - amint
erről Sophie Volland-hoz írt levelei tanúskodnak - meghatotta. A késgyártó
fiát, aki mint „az enciklopédiai köztársaság követe” érkezett Szentpétervárra,
a cári udvarban nemcsak tisztelettel fogadták: a hatalmas cárnő úgy
beszélgetett vele, mint magával egyenlővel, kikérte tanácsát, tisztelettel
hallgatta meg véleményét.

Vajon azok a hivatalnokok, akik 1749-ben aláírták a kezdő író

bebörtönzésére vonatkozó parancsot, előre láthatták-e, hogy a jövőben ilyen
dicsőség fogja övezni?

Ámde az emberi sorsnak ilyen váratlan fordulatai nemcsak a francia

királyságban mentek végbe.

Mihajlo Lomonoszov, Arhangelszk kormányzóság szülötte tizenkilenc éves

korában elhagyta szülőföldjét, hogy gyalogszerrel menjen el a távoli
Moszkvába. Lomonoszov nemcsak az ősi székvárosba jutott el, hanem a
legmagasabb tudományos fokozatokat elnyerte; a zseniális autodidakta
harmincnégy éves korában az Orosz-országi Akadémia tagja, majd a Svéd
Tudományos Akadémia tagja és a bolognai akadémia tiszteletbeli tagja volt.

1782. január 13-án Mannheimben bemutatták egy olyan szerző színmüvét,

aki ismeretlen akart maradni. A színdarabnak példátlan sikere volt. A nézőtér
tombolt, a tapsvihar nem akart elülni, az emberek felugrottak a helyükről,
összeölelkeztek, kiáltoztak, felemelték öklüket. Ilyesmi színházban még nem
fordult elő. Mindenki kérdezősködött a valamennyiüket egy csapásra
lenyűgöző dráma ismeretlen szerzője felől. Ki ő? Hol van? Mi a neve a
mindenkit izgalomba hozó darab írójának? Az író pedig ott ült, az igazgatói
páholy mélyén rejtőzve; senki sem látta, senki sem ismerte. Ez Johann
Christof Friedrich Schiller volt, katonaorvos Augé táborszernagy
híres gránátosezredében. Nem sokkal a „Haramiák” bemutatója előtt töltötte
be huszonkettedik életévét. Ezen emlékezetes naptól, 1782. január 13-tól
fogva Friedrich Schiller nevét szárnyra kapta a hírnév. Egyetlen estén
meghódította a világot.

Felhozhatnánk még jó néhány hasonló példát, de van-e erre szükség? A

rakéta felröpüléséhez hasonló sebességgel felemelkedik egy, az előző napon
még teljesen ismeretlen név, amelyről tegnap még senki sem tudott, ma meg
mindenki róla beszél - vajon nem egyik biztos jele volt-e ez a vihar
közeledtének, a világ labilitásának, állandótlanságának ?

Elég, mondja talán egyik-másik olvasó, nem kell túlozni. Az egyszerű

emberek milliói, a parasztok, azok, akik a földet túrták és a gabonát
termelték, mit sem tudtak a XVIII. század e hírességeiről; írástudatlanok
voltak, s amikor szükség volt rá, a hivatalos papírra a nevük helyett egy
keresztet rajzoltak.

Igen, ez persze így van. Ám ezek az írástudatlan, megfélemlített emberek,

akiket elgyötört az erejüket meghaladó munka, akikre a számtalan feudális
szolgáltatás és adóteher súlya nehezedett, a földesúr, a seigneur (hűbérúr), a
Landgraf (tartománygróf) hatalmában, az egyeduralkodó és az egyház nehéz
jármában érezték a közelgő változások elkerülhetetlenségét. A felületes
megfigyelő előtt a világ mozdulatlannak tűnt, az Európában vezető szerepet
betöltő hatalmas, sokszázados monarchiák pedig megrendíthetetlennek. Ám a
külső látszat csalóka volt: minden mozgásban volt, s fennállt egy bizonyos
összefüggés a nép azon fékezhetetlen törekvése között, hogy felszabaduljon a
nyomasztó iga alól, és a régi kontinens sötét láthatárán csaknem egyidejűleg
feltűnő tucatnyi új név között, amelyek a tehetség minden színében
ragyogtak.

Bármennyire különbözőképpen alakult is a Voltaire néven ismert Marie-

Francois Arouet vagy Jean-Jacques Rousseau vagy Gabriel de Mably abbé
vagy Gotthold Ephraim Lessing és Friedrich Schiller, Thomas Paine és
Richard Sheridan, Alekszandr Ragyiscsev és Nyikolaj Novikov, Benjamin
Franklin és Thomas Jefferson élete, bármilyen jelentékenyek voltak is a
mindegyikükre jellemző és a nemzeti feltételekből, valamint a
megismételhetetlen egyéni vonásokból fakadó különbségek, mindegyikükben
volt valami közös is.

S ez a közös nemcsak az említett nevekben volt fellelhető, hanem sok más,

meg nem nevezett egyénben, személyben is, akik nem kisebb jogot
formálhatnak az utánuk következő nemzedékek hálájára. Olyan emberek
voltak ezek, akik az elégedetlenek nyugtalan fajtájához tartoztak. Az őket
körülvevő világ, ennek társadalmi intézményei, a szociális viszonyok, a
törvények, a jog, az erkölcs - mindez tökéletlennek tűnt előttük; mindent
kétségbe vontak, elítéltek és bíráltak. S jóllehet egyiküktől ez a
híres aforizma származott: „Minden a legjobb a világok e legjobbikában”, ki
kételkedhet abban, hogy ez a lojális szentencia nyílt gúnyolódás volt? (Mint
ismeretes, Voltaire „Candide”-jában Pangloss doktornak e szavai kissé
másként hangzanak, parodizálva Leibniz hasonló mondatát.)

A legfőbb tényező, amely ezeket az annyira különböző személyiségeket

eszmeileg közel hozta egymáshoz, az őket körülvevő világ tagadása volt. A
világ rossz - ebben valamennyien egyetértettek. Persze, nem a természet, nem
a zöldellő fű, nem a falevelek, nem a földet megvilágító nap keltették fel
elégedetlenségüket. Ellenkezőleg, a természet örök szépsége és nagysága
még élesebben hangsúlyozta az ember által létrehozott világ rútságait és
hibáit. A kor gondolkodó emberei, tekintetüket a szépségében tökéletes
természetről az emberi hangyabolyra fordítva, megrémültek. A XVIII. század
haladó társadalmi eszméinek egyik megkülönböztető vonása a természet
törvényeinek és az ember által hozott törvényeknek az összehasonlítása volt.

Ebből fakadtak a „természeti törvényekre” (lois naturelles), a

„természetjogra”, a „természetes emberre” vonatkozó ideák, valamint az az
eszme, hogy a természettől és törvényeitől való eltávolodás végzetes hatású, s
e megállapítások logikus következményeként megszületett az az egyszerű, de
óriási vonzerővel bíró gondolat, hogy ezt a rossz világot jobbá kell tenni. A
törekvés egy jobb, igazságosabb, az ember természetes jogainak inkább
megfelelő rendre - egy olyan rendre, amely boldogságot hoz az embereknek -
ez volt a XVIII. század haladó gondolkodóinak közös vonása.

A felvilágosodás ideológiája sohasem volt homogén. Eszmei áramlatainak

széles spektrumában ott vannak az összes osztályoknak és
osztálycsoportoknak a színei - a polgárságnak, a parasztságnak, a városi
plebejusoknak az összes belső tagozódásokkal -, amelyeket a harmadik rend
az összes véleménykülönbségek és a részben látható, részben rejtett ellentétek
mellett is egységes s az uralkodó feudális renddel és a kiváltságos rendekkel
való konfliktusában összekapcsolnak a közös érdekek. Napjaink terminusával
élve, antifeudális frontot alkotott.

A század komor láthatárán a tehetségek feltűnése - a kor haladó társadalmi

gondolkodásának valamennyi árnyalatát képviselő filozófusok,
közgazdászok, történészek, szépírók -, látszólag váratlan megjelenése
természetesen igencsak törvényszerű jelenség volt. Az antifeudális tábor
hatalmas erőinek hadba lépését adta hírül.

Később ez az egész eszmei mozgalom a felvilágosodás elnevezést kapta. A

XVIII. században az ezen irányzathoz tartozó írókat többnyire
„filozófusoknak” vagy a „filozófusok pártjának” nevezték. A század második
felében a „filozófusok pártja”, amelyet a monarchia és az egyház hajszolt és
üldözött, az elmékért és a szívekért vívott harcban már nyilvánvalóan
győzelmet aratott. Óriási befolyást gyakorolt - főképp a fiatal nemzedékre.

Ezek immár nem a vihar közeledését jelző magányos viharmadarak voltak. A

vihar maga közeledett, és az eszmék területén folyó ádáz küzdelem, amelybe
a „filozófusok pártja” - támadást intézve a régi világ erődjei ellen -
belebonyolódott, biztos jele volt annak, hogy a XVIII. század végi európai
társadalomban óriási, páratlan erejű robbanás fog bekövetkezni.

A növekvő népharag hatalmas földlökései egyre gyakrabban felszínre törtek,

megremegtetve az ablakokat a nemesi kúriák és az úri paloták szalonjaiban.
1774-ben kirobban az amerikai telepesek felkelése a brit uralom ellen, s az
angol király reguláris seregei, amelyeket a legyőzhetetlen flottával dobtak át
az óceánon, egymás után vereséget szenvedtek az egyszerű farmerektől és
marhakupecektől, akik a fiatal amerikai köztársaság szabadságáért és
függetlenségéért küzdöttek.

1775-ben Franciaországon széles körű parasztfelkelés söpört végig, amely

„lisztháború” névvel került be a történelembe. A királyság óriási
erőfeszítéssel elfojtotta, de a parasztzendülések folytatódtak.

A Habsburgok osztrák császárságában, a kis Svájcban, az olasz

tartományokban a XVIII. század utolsó harmadában hol itt, hol ott indultak
meg különböző erejű népi mozgalmak. Még II. Katalinnak, a hatalmas északi
birodalom uralkodójának a távoli birtokain is arra emlékeztetett a Jemeljan
Pugacsov vezette félelmetes paraszt-felkelés, hogy a feudális-abszolút
monarchia megingathatatlannak tetsző épületét itt is aláássák belülről a
népharag hullámai.

Amikor Rousseau „Emil” című híres regényében ezt írta: „A válság

állapotához közeledünk és a forradalmak évszázadához. Lehetetlennek
tartom, hogy Európa nagy monarchiái még sokáig fennmaradhassanak”,
akkor ez nemcsak egy olyan éles elme zseniális jóslata volt, amely fel tudta
ismerni a fátyol mögé rejtett jövőt. Ez a kor szellemének a megérzése is volt,
az Európa fölött, a világ fölött a XVIII. század második felében süvöltő
szelek pontos észlelése.

De áthatoltak-e a kor e heves szelei az isten háta mögötti Auxonne városka

laktanyáinak ablakán, a szegény tüzérhadnagy szerény hajlékába? Mire
gondolt, miről álmodott ez a sovány, sápadt tiszt, a könyökén elkophatott
tüzérségi egyenruhában, amikor késő éjszakáig ült a gyertya halvány
fényénél a könyvek és a teleírt papírlapok mellett?

Napoléon Bonaparte hadnagy Korzika szigetéről, Ajaccio városából

származott. Másodszülött fia volt Carlo-Maria Buonaparte kisbirtokos
nemesnek és feleségének, Letizia Ramolinónak. 1769. augusztus 15-én
született, három hónappal azután, hogy a franciák meghódították Korzikát.
(Napóleon olaszországi hadjáratáig Napoleone Buonaparténak írta a nevét,
mivel családja olasz eredetűnek számit. Később családjától is megkövetelte,
hogy tekintsék magukat franciáknak.)

A család nem volt gazdag, és sok volt a gyerek. Carlo Buonaparte igyekezett
a fiait úgy iskoláztatni, hogy ez ne terhelje a szűkös családi költségvetést.
Ezért a két legidősebbiket, Joseph-et és Napóleont, 1778 decemberében
Franciaországba vitte. Ott, nem minden nehézség nélkül, sikerült őket úgy
elhelyezni, hogy államköltségen tanulhattak. A második fiút, Napóleont,
miután rövid ideig az autuni kollégiumban tanult, ösztöndíjasként a brienne-i
katonaiskolába küldték. Öt évet töltött Brienne-ben. Ahogy később
Bourrienne, iskolatársa és barátja elbeszélte, Bonaparte
rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, s ebben a tárgyban
mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el a történelemben, a
földrajzban és más tárgyakban is, a latin és a német nyelv kivételével:
nyelvérzéke nem volt. 1784 októberében átirányították a párizsi
katonaiskolába, amely akkor, mint most is, a Mars mezőn volt.

A párizsi katonaiskola joggal számított az ország egyik legjobb ilyen jellegű

intézményének: nemcsak nagyszerű épületben volt elhelyezve, hanem
hozzáértő, tapasztalt tanárai is voltak. (Az a több Napóleon-életrajzban
szereplő állítás, hogy a katonaiskola tanárai közé tartozott Monge, a híres
matematikus is, félreértésen alapul. Ahogy ezt Fr. Masson kimutatta, az
iskolában nem Gaspard Monge, hanem egy névrokona adott elő.) Az ifjú
növendékről, aki nagy érdeklődést mutatott a tudományok iránt, csaknem
valamennyi tanára hízelgően nyilatkozott. A tüzérséget választotta szűkebb
szakterületéül; egy év múltán sikeresen levizsgázott, és 1785-ben
alhadnagyi rangban elhagyta a tanintézetet. Lyon közelébe, egy Valence-ban
állomásozó ezredhez irányították. Itt a tüzérségi alakulatoknál kezdődött meg
Bonaparte alhadnagy helyőrségi szolgálata.

Még a katonaiskolában érte az első megrázkódtatás: 1785 februárjában

meghalt apja, aki még negyvenedik életévét sem érte meg. Ez váratlan csapás
volt, ráadásul a fiatal tüzértisztre családi gondok szakadtak: anyja kiskorú
gyermekekkel egyedül maradt, csaknem minden pénz nélkül. Igyekszik anyja
segítségére lenni és, miután tíz hónapig szolgált Valence-ban, szabadságot
kért, hogy hazalátogasson. 1786 szeptemberében Napoléon Bonaparte - több
mint hétévi távoliét után - ismét átlépte az ajacciói szülőház küszöbét.

Joseph, a bátyja, azt írta, hogy hazaérkezése „nagy boldogság volt anyjuk
számára”. Boldogság volt ez, kétségkívül, a szülői házba hazatérő Napóleon
számára is. Brienne-ben, Párizsban, Valence-ban sokat gondolt ősei földjére,
gyermekkora helyszínére; abban az időben a Korzika boldogságáról,
nagyságáról szőtt álmok éltették. 1787 októberéig tartózkodott szülőföldjén.

Anyja ügyeiben, amelyeket nagyon szívén viselt - régóta húzódó perek,

melyek nem nyertek megfelelő elintézést - 1787 őszén Párizsba kellett
utaznia. 1787 októberétől decemberéig a királyság székhelyén ezen ügyek
intézésével tölti az időt; 1788 januárjában ismét visszatér Ajaccióba és a
katonai parancsnokságtól szabadságának meghosszabbítását kéri. Megkapja
az engedélyt; újabb családi gondok még öt hónapig visszatartják a szülői
házban; katonai alakulatához, amelyet közben áthelyeztek a burgundiai
Auxonne-ba, csupán 1788 júniusában térhetett vissza.

Napóleon édesanyja

Egy évvel ezután, 1789. július 14-én a Bastille bevételével megkezdődött a

nagy francia forradalom. Így folytak, dióhéjban előadva, Napoléon Bonaparte
életének eseményei huszadik életévének betöltéséig.

Mi töltötte ki az életét a fiatal tisztnek az isten háta mögötti Auxonne

városkában, mire gondolt, miről ábrándozott? - ismételjük meg a kérdést.
Miben reménykedett? Mire számított a szegény hadnagyocska, akinek nem
volt előkelő származása, előkelő családja, az olajbarna arcú korzikai, aki
idegenszerű kiejtéssel beszélt, ez a jövevény, akinek nem voltak sem
összeköttetései, sem ismeretségei, sem pénze, s aki a legalacsonyabb tiszti
rangban tengődött egy senki által sem ismert, eldugott helyőrségi
alakulatban?

Óh! Mily vakmerő álmok, grandiózus tervek kavarogtak a fiatal

tüzérhadnagy szegényes hajlékának alacsony bolthajtásai alatt.

Látták Auxonne-ban, amint gondosan teljesítette összes szolgálati

kötelességeit; szorgalmas tiszt volt, kitűnően értette a dolgát, különösen a
tüzérség művészetének titkait. Ismeretei e téren annyira felülmúlták sok
ezredbeli társának tudását, hogy ez szükségképpen szembeötlött. (Jean-Pierre
Duteil báró, az auxonne-i tüzérségi iskola parancsnoka, akinek a helyőrség
tüzérségi alakulata is alá volt rendelve, észre is vette Bonaparte képességeit
és 1788-ban - egyedül őt az alhadnagyok közül - kinevezte egy olyan
különbizottság tagjának, amely a bombavetés legjobb módszereinek a
megállapításával volt megbízva.)

De vajon még az oly serényen végzett szolgálat is lefoglalta-e minden idejét,

minden gondolatát, minden vágyát?

A tüzérezred alhadnagyának élete igen egyszerű és eseményekben szegény

volt. Valence-ban valószínűleg naponta legfeljebb egyszer-kétszer betért a
„Három galambhoz” címzett kis vendéglőbe; étrendje roppant szerény volt:
egy pohár tej, egy darab kenyér, néhány sou italra, semmi több. Ugyanilyen
szűkösen étkezett Auxonne-ban is. Mindent megtagadott magától: a
szegénység serdülőkora óta nyomába szegődött.

Bonaparte emberkerülő, remeteéletet élt; már Brienne-ben és Párizsban, majd

Valence-ban és Auxonne-ban idegenkedett kortársaitól - a fiatal nemesektől,
akik megszokták, hogy gondtalanul szórják a pénzt és a szórakozásokat
keressék. Ő nem ezt az utat járta, ő nem abban a világban élt, amelyben ezek
az ifjak; mi közük lehetett egymáshoz? Egyébként ez a barátságtalan korzikai
fiú valamilyen módon úgy tudott viselkedni, hogy elhallgattatta a
gúnyolódókat, akik csúfolódásukhoz céltáblát kerestek. Nyilvánvalóan egy
kicsit tartottak is tőle vagy jobbnak látták kerülni. Bár Napóleon nem volt
magas termetű és nem tűnt ki nagy testi erővel, ki tudta mutatni a foga
fehérjét, így kitértek az útjából. Tanárait is rákényszerítette, hogy
számoljanak ezzel. Már a brienne-i tanintézetben, tizenegy éves korában, a
tanár haragos felkiáltására: - Ki vagy te! - komolyan és méltóságteljesen
válaszolta: - Ember vagyok!

Az, hogy gyermekkora óta a családon kívül, egy idegen, talán ellenséges
világban kellett élnie, szükségképpen nyomot hagyott rajta. Távol az
otthontól, a francia katonaiskolák laktanyáiban a fiatal Bonaparte
elszigeteltnek, egy legyőzött nép képviselőjének érezte magát. Ne
feledkezzünk meg arról, hogy Korzikát, amely 1755-ben Paoli vezetésével
felszabadult a genovaiak hatalma alól, tizennégy esztendei szabadság és
függetlenség után 1769-ben ismét meghódították, ezúttal a franciák.
Bonaparte korzikai volt, aki a sors akarata folytán arra kényszerült, hogy a
győztes franciák között éljen. Az azokból az évekből származó leveleiben
szereplő aláírása - Napoleone (sőt esetleg Napolione) di Buonaparte
hangsúlyozottan korzikai írásmódjával a szülőföldjéhez fűződő hazafias
érzések afféle demonstrálása volt. Reális gondolkodású ember lévén,
felismerte, hogy nem egyenlő erők állnak szemben egymással.
Vajon Korzika, ez a földközi-tengeri kicsiny sziget szembeszállhat-e a
hatalmas francia királysággal? Napóleon e tekintetben nem táplált illúziókat,
de mégis nagyon hitte kis nép erejében és úgy érezte, hogy vérségi kötelékek
fűzik hozzá. 1786-ban, tizenhat éves korában, lelkes dolgozatot ír a korzikai
nép védelmében. Később intenzíven foglalkozik Korzika történelmének
tanulmányozásával, a Korzika múltjáról szóló könyvek tucatjait olvassa el,
megfogalmazza Korzika történetének általános vázlatát. Napóleon Paolit, a
korzikai hazafiak vezérét idealizálja, minden erénnyel felruházza, a viták
során hevesen védelmezi. A fiatal tiszt képzeletét izgatja Korzika, az
egyenlőtlen harcban legyőzött kis népnek a jövője.

Egyébként a korzikai tragédia csak egyike volt az élet nehéz könyvében

fellelhető sok sötét lapnak. A világ tökéletlen volt, mi több - rossz. A rómaiak
szigorú és férfias erényének kora letűnt. A romlott erkölcsöknek ebben a
társadalmában, amely lábbal tiporta az ember természetes jogait, nincs talaja
a polgári erénynek - így vélekedett a fiatal korzikai hazafi.

Ez a zárkózott tiszt nemcsak azért kerülte ezredbeli társait, mert kopott

mundérja zsebében nem volt ezüst a dorbézolásra és a lakomákra. Végtelenül
távol érezte magát tőlük; zajos társaságukban továbbra is magányos maradt.

„Az emberek között mindig magányos lévén, visszatérek álmaimhoz csupán

önmagam társaságában.” Ezek a sorok akkor íródtak, amikor szerzőjük még
tizenhetedik évét sem töltötte be. Pontos dátum szerepel alattuk: május 3. Ez
figyelmet érdemel. Május a tavasz rügyfakasztó hónapja, s a feljegyzések
tizenhét éves szerzőjét a magány érzése nyomasztja.

Honnan származott ez az érzés? Mi táplálta? Mi idézte elő a fiatal tiszt komor

hangulatát? A természet virágzó tavaszának napjaiban, saját tavaszának
napjaiban ő... a halálra gondolt, a földi élet hiúságára, öngyilkosságra.

Ugyanezekben a feljegyzésekben bevallotta, hogy egész környezete utálatot

kelt benne, hogy az életet elviselhetetlennek érzi: „... mit tegyek ebben a
világban? Ha meg kell halnom, nem jobb-e, ha magam ölöm meg magamat?
Ha már túl lennék hatvanadik életévemen, tiszteletben tartanám az emberek
előítéleteit és türelmesen a természetre hagynám folyását. De mert csak most
kezdem felfogni boldogtalanságomat, és semmi sem szerez nekem örömöt,
minek viseljem el a hosszú napokat, amelyek semmi jóval sem kecsegtetnek?
Ó, mily távol vannak az emberek a természettől! Mily gyávák, hitványak,
szolgalelkűek! Mit fogok látni hazámban? Bilincsbe vert honfitársaimat, akik
remegve csókolják meg azt a kezet, amely leigázza őket?”

Ismét visszatér a járomba hajtott korzikai nép szenvedéseire és

nyomorúságára. „Ha honfitársaim felszabadítása érdekében csupán egy
embert kellene leterítenem, talán nem indulnék-e el nyomban, hogy a zsarnok
keblébe döfjem a hazáért és az eltiport jogokért bosszút álló kardot?” De
tudatában volt annak, hogy e zsarnokölő hősiesség ebben a században már
nem elégséges és hogy az életben való csalódottságának is szélesebb körű
okai vannak.

„Azért érzem nehéznek az életet, mert semmi sem szerez örömöt és minden a
terhemre van. Azért érzem nehéznek, mert azok az emberek, akikkel élek, s
akikkel mindig is élnem kell majd, erkölcsileg olyan távol állnak tőlem, mint
a holdfény a napfénytől...”

Ez a hangulat, ezek az érzések mintegy előhírnökei Byron „Childe Harold”-ja

érzéseinek és gondolatainak. Mi ez - affektálás, az ifjúkorra oly jellemző
érzések felnagyítása? A Laurence Sterne, Prévost abbé művei és
természetesen Rousseau híres „Új Héloise”-a által divatba hozott
szentimentalizmusnak, mizantróp érzékenységnek lerótt adó?
Igen, magától értetődik, bizonyos fokig ez is, az is. Ám aligha lenne helyes
ezekből a háborgó és fájdalmas monológokból kizárólag a fiatalság mutáló
hangját kihallani és csak irodalmi divathóbortok utánzását látni bennük. Ez a
kortársait kerülő, hallgatag, zárkózott hadnagy kora igazi gyermeke volt, a
kor eszméi és reményei hevítették.

Időnként történelmi munkákban a fiatal Bonapartét cinikus spekulánsként

ábrázolják, aki hidegen és számítóan tört utat magának a sikerhez.
Véleményem szerint ez a kép nem felel meg a valóságnak. Az ilyen
leegyszerűsített felfogást megcáfolja a vitathatatlan dokumentumanyag:
magának Bonaparténak a feljegyzései, jegyzetei, irodalmi kísérletei.

Bonaparte alhadnagy katonai hivatásához való minden ragaszkodása mellett

is elsősorban olyan ember, akinek bizonyos szenvedélyei és meggyőződései
vannak. S itt nemcsak a korzikai nép felszabadításának ábrándjáról van szó.
Szélesebben értendő és mélyebb törekvés ez, eleven és állandóan megújuló
kapcsolat a kor egész szellemi életével, vitáival és viszályaival, villámaival és
viharaival.

De Bonaparte kadét, majd alhadnagy nemcsak korzikai hazafi, hanem

mindenekelőtt százada gyermeke volt. Ám ezt a kérdést nyilván tüzetesebben
kell elemeznünk.

A Napóleonnal foglalkozó nagy mennyiségű irodalomban különös módon a

legkevesebbet a fiatal Bonaparte eszmei állásfoglalásait, vagyis nézeteinek
rendszerét, a forradalom előtti évek és a forradalom időszaka társadalmi és
politikai mozgalmaihoz való viszonyát tanulmányozzák. Röviden szólva, úgy
tűnik, nincs még válasz arra az önként felvetődő kérdésre: ki volt Bonaparte,
amíg neve be nem került a történelembe?

Nem mondhatjuk, hogy a híres államférfi életrajzírói nem érintették ezt a

kérdést.
A fiatal Bonaparte arcképe, Jean-Antoine Gros festménye

Mégpedig nincs hiány sem sokkötetes monográfiákban, sem a franciák

jövendő császárának serdülőkorával és ifjúkorával foglalkozó speciális
cikkekben.
Ám e történelmi munkákban az dominál, hogy Bonaparte fiatalkorának éveit
későbbi tevékenységének fényében vizsgálják, azt helyezzék előtérbe, ami a
szerzők véleménye szerint felemelkedésének előtörténetébe „beillik”, és
mintegy bizonyítja ennek a maga nemében egyedülálló életútnak a rendkívüli
céltudatosságát. Sőt Napóleon egyik legjobb életrajzírója, a nagy tehetségű és
megdöbbentő történelmi éleslátású író, Stendhal, Napóleonról írt munkáiban
szintén ezt a módszert követte.

Ám Stendhalt meg lehet érteni: ha ő hőse ifjúkoráról futtában szólott, széles

ecsetvonásokkal vázolva föl azt, ez jórészt azzal magyarázható, hogy
azokban az években, amikor ezeken a műveken dolgozott - 1817— 1818-ban,
majd 1836-1837-ben - Napóleon irodalmi hagyatéka még csaknem
ismeretlen. Stendhal abban az időben nem írhatott másként.

Meglepőbb, hogy komoly kutatók, akik munkáikat Bonaparte irodalmi

hagyatékának és számtalan visszaemlékezés, levél és egyéb
dokumentumanyag közzététele után írták, lehetségesnek tartották, hogy
továbbra is figyelmen kívül hagyják azt a kérdést, milyen filozófiai-politikai
nézeteket vallott a fiatal Bonaparte, hogy ment végbe eszmei fejlődése.

A fentiek alátámasztására két példát említek. Olyan nagy tudós, mint Arthur
Chuquet, „Napóleon fiatalsága” című hatalmas monográfiájában, amely
értékes tényanyagot tartalmaz, három kötetben, amelyek több mint
ezerkétszáz oldalt tesznek ki, hőse eszmei nézeteinek mindössze harminc-
negyven oldalt szentel. Egy történész, Louis Madelin akadémikus, aki
Chuquet-nél jóval később írt, Napóleonról szóló tizenhat kötetes (!)
munkájában, amely valószínűleg öt-hatezer oldal, alig húszharminc oldalon
foglalkozik a szóban forgó kérdéssel.

Márpedig ez a kérdés természetesen választ kíván. Az a dokumentumanyag,

amely jelenleg a kutató rendelkezésére áll, minden lehetőséget megad arra,
hogy teljesen egyértelmű választ adjon rá.

Bonaparte Napóleon, mint ismeretes, kivételes tehetségű ember volt, ami

tevékenységének legkülönbözőbb területein megmutatkozott. Már
gyermekkorában és tanulóéveiben észrevehetően megnyilvánult az a
figyelemreméltó képessége, hogy gyorsan tájékozódjék bonyolult
kérdésekben, másoknál hamarább találja meg a nehéz matematikai feladat
helyes megoldását, s különösen bámulatos emlékezőtehetségével tűnt ki.

Bonaparte gyermekkorától kezdve élete végéig csaknem abszolút memóriával

rendelkezett. Minden különösebb erőfeszítés nélkül emlékezetébe véste a
matematikai szabályokat, a száraz jogi formulákat, hosszú szakaszokat
Corneille, Racine vagy Voltaire műveiből. Később, a hadseregben sohasem
tévesztette el azoknak a katonáknak és tiszteknek a nevét, akiket ismert,
megmondta, melyik évben és hónapban katonáskodtak együtt és gyakran azt
is, hogy melyik ezredben, sőt olykor zászlóaljban szolgált volt katonatársa.

A pontos memóriának ez a ritka adománya és a gyors tájékozódó képesség

már a brienne-i és párizsi iskolai éveiben is megnyilvánult, és megkönnyítette
számára a tananyag elsajátítását. De a puszta veleszületett adottságok
elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy valamiféle előnybe kerüljön társaival
szemben. Szegénysége, a világfias fesztelenség hiánya, a vidékies félszegség
mintegy semlegesítették a veleszületett képességeket. Ráadásul az
apologetikus irodalom állításai ellenére - amely Napóleont valamiféle
„felsőbbrendű embernek” vagy „Isten kiválasztottjának” tünteti föl,
aki mindenben egyaránt kiváló volt - Bonaparte a valóságban korántsem
minden téren ért el kiemelkedő eredményeket. Mint már mondottuk, rosszul
ment neki a nyelvtanulás - a holt nyelveké és az élő nyelveké egyaránt.
Később is, mint a franciák császára, követett el hibákat a francia beszédben,
nyelvtani hibákat, sőt jelentésbeli hibákat is, s beszéde tele volt olaszos
fordulatokkal. Szeretett sakkozni, de - ami matematikai hajlamú embernél
meglepő - nem értette meg a sakkművészet titkait. Szívesen kártyázott -
huszonegyest játszott - és, ha tudott, csalt. Egy szó mint száz, mint
mindenkinek, neki is megvoltak a gyöngéi és a fogyatékosságai, s nehéz
fiatalkorában, amikor gyakrabban kellett védekeznie, mint támadnia, ezek
még jobban szembeötlöttek. Sem a brienne-i, sem a párizsi katonaiskolában,
sem az ezredben nem sikerült vezető szerepre szert tennie, mindig a társaitól
félrehúzódó, magányos fiú maradt, akit végül már meg sem hívtak a
gondtalan fiatalság vidám esti összejöveteleire.

Ámde látszólagos gyöngesége mellett ennek a nem magas termetű, nagyon

sovány, az első pillantásra csaknem beteges külsejű fiatal tisztnek
veleszületett adottságain kívül még két olyan tulajdonsága volt, amelyek igen
fontosnak bizonyultak: rendkívüli munkabírás és kivételes szívósság
jellemezte.

Munkaképessége bámulatos volt. Fiatalkorában Napóleon legkésőbb hajnali

négy órakor felkelt és hozzálátott a munkához. Azt tartotta, hogy minden
tisztnek a szolgálatban tudnia kell elvégezni azt, amit bármely katona
megcsinál, kezdve a lovak befogásán, s a saját zászlóaljában maga adta erre a
példát. A kiképzés ideje alatt s később a hadjáratokban együtt gyalogolt a
katonákkal a tűző napon vagy a hideg szélben, példát mutatva szívósságból.

Serdülőkorának és ifjúságának éveiben legfőbb, mondhatni egyetlen, mindent

felemésztő szenvedélye az olvasás volt. Amint Bourrienne elbeszéli, már a
brienne-i katonaiskolában, mihelyt megszólalt a szünetet jelző csengő, „a
könyvtárba sietett, s itt mohón olvasta a történelemkönyveket, kiváltképpen
Polübioszt és Plutarkhoszt”. Iskolatársai játszani mentek, ő meg egyedül
maradt a könyvtárban, belemerülve a könyvekbe.

Ugyanilyen önfeledten adta át magát az olvasásnak Valence-ban is;

előfizetett könyvekre a lakásától nem messze lévő Aurel-féle
könyvkereskedésben. Megtagadta magától a szórakozásokat, sőt a
legszükségesebbet is, megtakarított pénzén könyveket rendelt Genfből és más
városokból. Amikor 1786-ban szülőföldjére, Korzikára utazott, Joseph
tanúsága szerint „az az útibőröndje, amely könyvekkel volt tele -Plutarkhosz,
Platón, Cicero, Cornelius Nepos, Titus Livius, Tacitus francia
nyelvre fordított műveivel, Montaigne, Montesquieu, Raynal műveivel...
méreteit tekintve sokkal nagyobb volt annál, amelybe ruházatát csomagolta”.

Bonaparte azon képessége folytán, hogy órákon át tudott könyvek mellett

figyelmesen ülni, ismeretek tekintetében felmérhetetlen fölényre tett szert
társaival szemben. S ezeket az ismereteket mélyebben, jobban, másként
sajátította el, mint iskolatársai.

Bonaparte olvasmányaiból készített jegyzetei, kivonatai, egyéb feljegyzései,

amelyek ezekből az évekből fennmaradtak, mindmáig a legmeggyőzőbb
bizonyítékai annak, milyen állhatatos erőfeszítéseket tett kora ismereteinek
elsajátítására, arra, hogy ne maradjon el a század színvonalától.

Katona volt, tüzér, és néhány füzete - apró, dőlt betűs írásával teleírva -
tüzérségi kérdésekkel foglalkozik. Ezek közt vannak a részletes „Jegyzetek
De Valliére márki emlékiratából” is (De Valliére márki azt javasolta, hogy
különféle számítások alapján ötféle űrméretű szabványosított egységes
tüzérséget hozzanak létre), és „A tüzérségi alapelvek” című terjedelmes
kézirat, valamint egy füzet, amely a tüzérség történetére vonatkozó
feljegyzéseket tartalmaz, továbbá az „Emlékirat az ágyúk
elhelyezésének módjáról bombázáskor”, matematikai számításokkal.

E fiatalkori feljegyzések megmutatják, milyen komolyan vette Bonaparte a

szakterületét.

Napóleon életrajzírói - Costontól és Chuquet-tól kezdve Madelinig és

Castellóig -a matematikai hajlam mellett hangsúlyozták a fiatal Bonaparte
rendkívüli, mi több, szenvedélyes érdeklődését a történelem iránt. Az ókor
hősi éposza vonzotta, lelkesítette, Hellasz és Róma állampolgári
hősiességének utánzására serkentette. Feljegyzéseinek fennmaradt füzetei,
amelyeket annak idején Frédéric Masson tett közzé, megmutatják, milyen
gondosan tanulmányozta Napóleon, kivonatokat készítve, az olvasottakat
szintetizálva, az ókori világ - Egyiptom, Asszíria, Babilon, Perzsia -történetét.
Különös szenvedéllyel foglalkozott az ókori városállamok - Athén, Spárta,
Róma - történetével, nemcsak olyan összefoglaló jellegű történeti
műveket kivonatolva, mint Rollin akkoriban ismert művei, hanem ókori
szerzők - Platón, Plutarkhosz, Suetonius, Cicero és mások - francia
fordításban megjelent munkáit is.

Füzetei között fennmaradtak részletes, ötvenkilenc oldalt kitevő jegyzetek

Anglia történetéről, Julius Caesar inváziójától kezdve a XVII. század végéig -
e jegyzetek alapjául John Barrow tízkötetes művének tanulmányozása
szolgált. Ezek mellé sorakoztak azok a füzetek, amelyek II. Frigyes porosz
király uralkodásának történetére vonatkozó jegyzeteket tartalmaztak; továbbá
Marigny abbénak az arabok történetéről írt kétkötetes művére, Machiavelli
Firenze történetére, Mably Franciaország történetére vonatkozó feljegyzések,
részletes jegyzetek a Sorbonne történetéről és sok egyéb.

Nemcsak megismerni igyekezett a régi Görögország és Róma hősi époszát,

hanem le is akarta vonni a múlt tanulságait. Füzeteiben a történelmi tények
összefoglalása - Rollin vagy Plutarkhosz alapján - keveredik a szerző
szavaival, magának Bonaparténak általánosító megállapításaival. Az a
néhány oldal, amelyet „önállóan” írt, mindenekelőtt a fiatal Bonaparte
politikai érzelmei miatt figyelemre méltó. Az antik világ története
megerősítette benne a szabadságszeretetet, a zsarnokság, az
elnyomás gyűlöletét. „Akkor a zsarnokság fölemeli förtelmes fejét, s a
megalázott ember elveszti szabadságát és energiáját...” - ilyen hangnemben
fejti ki gondolatait. Athén története alkalmat nyújtott neki arra is, hogy a
monarchia és a köztársaság előnyeire vonatkozóan feltegye a kérdést a
következőképpen: „Következtethetünk-e arra, hogy a monarchikus uralom a
legtermészetesebb és a primér? Kétségkívül nem” - válaszolta.

Füzetei különféle olyan jegyzeteket is tartalmaznak, amelyek a híres Buffon

„Természetrajz”-ának tanulmányozásával kapcsolatosak. A füzetekben
jelentős helyet foglalnak el a földrajzi jegyzetek, többnyire a történelem
tanulmányozásával összefüggésben.

A történelemnek és a vele érintkező tudományágaknak hosszas, elmélyült, sőt

mondhatnánk beható tanulmányozása kétségkívül nagy befolyással volt
Bonaparte eszmei fejlődésére. Nemcsak kitűnő ismerője lett a történelemnek
- az első konzul, majd a császár felszólalásai, beszédei csaknem mindig
tartalmaznak hivatkozásokat történeti példákra, történeti tényekre, történelmi
nevekre.

Figyelmet érdemel az a hajlama, hogy elemezze a történelmi folyamat

társadalmi tartalmát, hogy feltárja a történelmi jelenségek rejtett hátterét. Az
egyik műben - a „Párbeszéd a szerelemről” címűben (1791) - Bonaparte Des
Mazis-val vitázva hangsúlyozza, hogy a jelenlegi társadalmi rend nem érthető
meg azoknak a mélyreható változásoknak a figyelembevétele nélkül,
amelyeken az ember keresztülment a földön való megjelenése óta,
fokozatosan egészen más lénnyé válva. „Lehetségesnek tartják-e, hogy e
változások nélkül olyan sokan tűrnék a maroknyi nagyúr által
gyakorolt elnyomásból fakadó szenvedéseket, s hogy olyan emberek, akik
szűkében vannak a kenyérnek, megbékélnének a pompás palotákkal?”

A társadalmi ellentmondások élességére, amelyeket oly világosan látott, a

„Párbeszéd a szerelemről” huszonkét éves szerzője elsősorban történeti
magyarázatot adott. A gondolkodás történetisége időnként az érett
Bonaparténál is felbukkant. De erre később visszatérünk.

Mindamellett, bármekkora is a jelentősége Bonaparte intellektuális fejlődése

szempontjából a történelemnek, nem ez a tudomány állt számára az első
helyen, bár néhány életrajzírója ezt állítja.

Mint már mondottuk, a fiatal Bonaparte nemcsak katona volt, hanem kora
gyermeke is. A XVIII. században ez egyebek közt azt jelentette, hogy ő is az
elégedetleneknek a fiatalok közt oly elterjedt fajtájához tartozott, és hogy az
őt körülvevő bajoktól való szabadulást az értelemnek - ahogy akkor látta -
legyűrhetetlen erejében és a régi társadalmi renden gyakorolt merész
bírálatban kereste, amelyet a felvilágosodás korának felszabadító eszméi
hoztak magukkal.

A Napóleonnal foglalkozó irodalomban meggyökeresedett az a vélemény,

hogy Napóleon könyörtelen ellensége volt minden „ideológusnak”.
Érthetetlen módon elfelejtették vagy nem vették észre, hogy társadalmi útját
maga is „ideológusként” kezdte, egy bizonyos társadalmi-politikai párt
híveként.

Az a törekvés, hogy Bonaparte életrajzát hozzáillesszék egy mesterségesen

kidolgozott modellhez (hogy napjaink terminusával éljünk), valamiféle
eszményi mintához, amelyet a második császárság félhivatalos történetírása
hozott létre és amely azóta mintegy klasszikussá lett, olyan messzire ment,
hogy életrajzának egész szakaszait vagy teljesen törlik, vagy a legkisebb
betűtípussal - petittel vagy nonpareille-jel - szedik, így lényegében vagy
„megfeledkeztek”, vagy csak futtában érintették Napóleon életrajzának
irodalmi tevékenységére vonatkozó oldalait. (Ennek alapját egy harminckét
kötetes kiadvány rakta le: Napóleon /. Correspondance (a továbbiakban -
Corr.) 1-32. köt. Párizs 1858-1870. Ebből a kiadványból, amelyet II.
Napóleon irányításával rendeztek sajtó alá, teljesen ki vannak rekesztve az
1795 előtti anyagok, tehát összes politikai, filozófiai és irodalmi munkái.)

A franciák leendő császára ifjúkorában nemcsak lelkes tisztelője és kiváló

ismerője volt a szépirodalomnak és a politikai irodalomnak, hanem őt magát
is teljes joggal mondhatjuk írónak.

Már a brienne-i katonaiskola padján megismerkedett a klasszikus francia

irodalommal és később egész élete során bámulatba ejtette
beszélgetőpartnereit Corneille, Racine, Lafontaine, Bossuet, Fénelon,
Voltaire, Rousseau, Bernardin de Saint-Pierre és a francia irodalom más
korifeusai műveinek alapos ismeretével. A szépirodalom mindig különleges
érdeklődésének tárgya maradt: nemcsak értett hozzá és voltak állandó
kedveltjei, hanem maga is a toll mestere volt.

A hírneves államférfiúnak a szó szoros értelemben vett irodalmi hagyatékát,

az áttekinthetetlen „napóleoni” irodalom ellenére, nemcsak hogy nem
becsülik meg eléggé, hanem nincs is összegyűjtve egyetlen egységes
kiadványban. (Azok a fő kiadványok, amelyekben Bonaparte voltaképpeni
irodalmi művei megjelentek, továbbra is a következők: F. Masson-G. Biagi:
Id. mű; Fr. Mosson: Manuscrits inédits. Párizs 1908.; S. Ascenazy:
Manuscrits de Napoléon (1793-1795) en Pologne. Varsó 1929.; a „Glisson et
Eugénie” című, javarészt önéletrajzi regény (alapja a fiatal Napóleonnak
Désirée Clary iránti rajongása) 1920-ban Bécsben került napvilágra.
Közzétették, de nem teljes egészében, később újra kiadták.)

Pedig hagyatéka korántsem csekély. Abból, amit ismerünk, biztonsággal

megállapítható, hogy Bonaparte könnyen és gyorsan írt, prózában is, versben
is, a publicisztikai műfajban is.

Azok a tréfás, ironikus versek, amelyeket a Bezout-féle matematikai

tankönyv egyik példányára írt a párizsi katonaiskolai vizsgák idején, s
amelyek a pillanatnyi rögtönzés benyomását keltik, azt bizonyítják, hogy a
versírás könnyen ment neki. Bebizonyította, hogy tud verset írni, de éppoly
nyilvánvaló az is, hogy nem volt érzéke a költészet iránt, s nem is óhajtott
költészettel foglalkozni.

A ránk maradt prózai irodalmi kísérletei műfajukat és jellegüket tekintve igen

különfélék. Vannak köztük voltaképpeni szépirodalmi művek is, s olyan
munkák, amelyek valahol a belletrisztika és a publicisztika határán
mozognak, vannak tisztán publicisztikai írásai is, s végül tudományos vagy
féltudományos értekezések. Maga ez a műfaji sokféleség általában igen
jellemző vonása a XVIII. századi irodalomnak.

A katonaiskolák fiatal növendéke, majd az alhadnagy csupán a felvilágosodás

legjobb mintaképeit követte. Egyébként a fiatal Napóleon nemcsak ebben,
hanem gondolkodásában is, műveiben is, leveleiben is a XVIII. század
képviselője volt.
Bonaparte írt olyan munkákat, amelyek nyomban létrejöttük után napvilágot
láttak. A „Levél Matteo Buttafocóhoz” - ez a kifejezőerejét tekintve ragyogó
vádirat Korzika nemzetgyűlési képviselője ellen - 1790-ben jelent meg.

Három évvel később jelent meg a „Beaucaire-i vacsora”. (Le souper de

Beaucaire. 1793. Masson, Charvel kutatásaira hivatkozva, rámutat arra, hogy
1793-ban a „Beaucaire-i vacsora” két különböző kiadásban jelent meg, 1821-
ben pedig megjelent az első utánnyomás.) Erről az írásról
nehéz megmondani, melyik irodalmi műfajhoz sorolandó. Formáját tekintve
szépirodalom. „A vásár utolsó napján jártam Beaucaire-ben; a véletlen a
vacsoránál összehozott ...val” - így, a XVIII. századi irodalom csaknem
klasszikus modorában kezdődik ez a mű. A beaucaire-i vacsora közbeni
beszélgetésnek kifejezetten politikai, vagy ha úgy tetszik, filozófiai-politikai
tartalma van. Szépirodalmi mű ez vagy politikai értekezés? Alighanem ez is,
az is.

Egyébként a „Beaucaire-i vacsora” című írásra még vissza fogunk térni;

eszmei tartalmát tekintve Bonaparte életének következő szakaszához tartozik.

A „Glisson és Eugénie” című regény még mindig nem teljes egészében

ismert; egyébként annak alapján, ami eddig megjelent belőle, nem lehetünk
nagy véleménnyel róla.

Az a két kisebb novella - „Essex grófja” (1788) és „A próféta álarca” (1789)

amelyeket Fr. Masson tett közzé1 2, nem egyforma értékű. Az első főleg
drámaiságával emelkedik ki, amelyet az ábrázoló eszközök puritánságával ér
el, a második, egy kissé esetlenül előadott keleti történet, véleményem szerint
nem nagy értékű. A „Kalandok a Palais-Royalban” című novella
befejezetlenül maradt: úgyszólván egy mondat közepén szakadt meg; erről a
félben maradt írásról nehéz bármily ítéletet alkotni.

A széppróza területére tett kalandozásai Bonaparte ifjúságának vétkei

maradtak; később nem tért vissza hozzájuk és ritkán említette őket.

Irodalmi feljegyzéseiben sokkalta nagyobb helyet foglaltak el a filozófiai

vagy, helyesebben, filozófiai-politikai tanulmányok - ez az irodalmi műfaj
különösen a felvilágosodás irodalmára jellemző. Ilyenek: Korzikáról szóló
cikk- és levélsorozata, „A dicsőség szeretete és a hazaszeretet”, a „Párbeszéd
a szerelemről”, az „Értekezés a lyoni akadémiának”, a Rousseau-ról írt
megjegyzések, a befejezetlen vázlatok, a társadalmi szempontból érdekes
nyersfogalmazványok. E füzetek lapjairól, amelyek sok-sok évvel megírásuk
után láttak első ízben napvilágot, a fiatal Napóleon tekint ránk - egészen
másvalaki, mint az, aki a franciák császáraként került be a történelembe.

Azok a kutatók, akik Napóleon életútját tanulmányozták, szükségképpen fel

kellett hogy figyeljenek egy érdekes körülményre. Napóleon hadvezéreinek
ragyogó csillagképében, a konzul és a császár legközelebbi munkatársai
között nem akad egy sem hajdani brienne-i és párizsi iskolatársai vagy azon
ezredtársai közül, akikkel a katonai szolgálatot elkezdte. (Mint ismeretes, ez
alól Napóleon két barátja kivétel: Bourrienne, aki Brienne-ben volt
évfolyamtársa, és Des Mazis, akivel Párizsban és Valence-ben tanult együtt.
Mindketten az emigrációból visszatérve keresték fel Bonapartét. Bourrienne
nem váltotta be Bonaparte hozzá fűzött reményeit, akit azután le is váltott.
Des Mazis, aki nem akart visszatérni a hadseregbe, nem játszott
fontos szerepet.) Miért? Elsősorban azért, mert a fiatal Bonaparte éles
konfliktusban állt iskolatársaival és ezredtársaival.

Bonaparte nemcsak azért idegenkedett társaitól, mert szegényebb volt náluk

és szokatlanok voltak számára durva, gyermeteg szórakozásaik, amelyek
értelmetlen pénzkidobással jártak. Idegenek voltak tőle nézeteik és
meggyőződésük miatt is. Más világhoz, más táborhoz tartoztak.

Frédéric Masson, Napóleon életének igen lelkiismeretes kutatója

megállapította, hogy a forradalom kitörése után Bonaparte legtöbb brienne-i
és párizsi évfolyamtársa emigrált. Erre a megállapításra jutott el Chuquet is,
aki mindenkitől függetlenül, önállóan vizsgálta ugyanezt a kérdést. Bonaparte
volt évfolyamtársai fegyverrel a kezükben harcoltak a forradalom ellen.
Néhányan közülük Condé seregében szolgáltak, mások átálltak Franciaország
ellenségeinek - az angol, az osztrák, a portugál kormánynak - a szolgálatába.

Napóleon valamennyi életrajzírója említést tesz arról az engesztelhetetlen

gyűlöletről, amely a párizsi katonaiskola két növendékét - Bonapartét és Le
Picard de Phélippeaux-t elválasztotta egymástól. Picot de Peccaduc, aki
kettejük között ült, elmenekült helyéről, mert lába tele volt kék foltokkal
azoktól a dühös rúgásoktól, amelyeket az ellenfelek az asztal alatt egymásnak
szántak. Mi volt az alapja ennek a kibékíthetetlen, az idők során sem
csillapuló ellenségeskedésnek? Elmúlik néhány év, s 1799-ben a régi
ellenfelek újból találkoznak majd: ezúttal a csatamezőn, a szíriai Saint-Jeand
d’Acre falainál, Bonaparte - mint a francia hadsereg főparancsnoka, Le
Picard de Phélippeaux mint a francia hadsereg ellen harcoló angol hadsereg
ezredese. Véletlen volt-e ez vajon? S nem lehet-e a távoli Szíriában a két
különböző zászló alatt küzdő seregtől a fonalat a párizsi katonaiskola két
növendékéig húzni?

És Picot de Peccaduc ki volt? A Mars mezei iskola legkiválóbb, első

tanulója... Vajon sorsának további alakulása nem figyelemre méltó-e, nem
mutatja-e meg, hogyan szóródott szét különféle oldalakra az a nemzedék,
amely a forradalom előestéjén lépett ki az életbe?

A katonaiskola befejeztével, számos kitüntetés birtokában, Bonapartéval

együtt Strasbourg-ba került, s itt gyorsan emelkedett felfelé a szolgálati
létrán. A forradalom után hamarosan emigrált, tüzérkapitányként szolgált
Rohan emigráns-ezredében, majd átállt az osztrák hadseregbe, az intervenciós
háborúban harcolt honfitársai ellen. Az 1805-ös hadjáratban nem volt
szerencséje: Mack seregével Picot de Peccaduc osztozott a kapituláció
szégyenében; Mackkal ütött lett, ahogyan Bilibin Tolsztoj „Háború és béke”
című regényében élcelődik, volt évfolyamtársa foglya lett. (Szójáték Mack
győztes osztrák hadvezér nevével.) Elengedték, de a megpróbáltatások nem
használtak neki. Megrögződött a hazája iránti gyűlöletben, s az 1809-es
hadjáratban az osztrák hadsereg ezredeseként ismét a franciák ellen harcolt és
újból fogságba esett, ezúttal Davout-éba. Másodszor is szabadon engedték.
De az irányában tanúsított nagylelkűség nem változtatta meg. Nemcsak
végleg hazaáruló lett, de apai nevét is elhagyta: 1811-ben Peccaduc
lemondott francia nevéről és felvette a német Herzogenberg nevet. Becstelen
igyekezetét megjutalmazták, bár csak mértékkel: a bárói címet adományozták
neki. Az 1813-as hadjáratban báró Herzogenberg a franciaellenes szövetség
seregeiben részt vett a drezdai és a kulmi ütközetben, s egy francia golyó
eltalálta. A sebesülés, egyébként, nem volt halálos; tovább szolgálta az
osztrák császárt; később kinevezték Bécsben Mária Terézia
lovaglóiskolájának parancsnokává. Az osztrák hadsereg altábornagyaként
halt meg 1820-ban.

Ez a saját népe iránti gyűlölet logikája. Egy francia nemest osztrák báróvá
változtatott, aki egész életében egykori honfitársai ellen szögezte a pisztolyt.

„Mindig magányosan az emberek között” - ez az 1786-os feljegyzéséből való

néhány szó nem irodalmi frázis. Pontosan meghatározta azt a viszonyt, amely
a fiatal Bonaparte és a környezetében levő emberek közt kialakult.
Magányosnak érezte magát a katonaiskolában és ezredtársai között: más-más
világban éltek. Az ő világukból az út az ellenforradalomhoz vezetett; az a
világ, amelyben Bonaparte élt, a forradalomhoz vezette el őt.

Bonaparte alhadnagy világa - Voltaire, Montesquieu, Helvetius, Rousseau,

Raynal, Mably, Volney világa, a XVIII. század szabadságszerető, lázadó
irodalmának a világa volt. Lehetett-e ez másként?

Vajon a szegény korzikai, akit állandóan népe szenvedése foglalkoztatott, aki

szakadatlan gondok közt élt anyja, testvérei nehéz helyzete miatt, aki idegen
maradt a gondtalanul vidám társai számára, aki kénytelen volt a kezét a háta
mögé rejteni, hogy ne látszódjék kopott régi kesztyűje, az alhadnagy, aki arra
volt kárhoztatva, hogy húzza a katonai szolgálat igáját az előléptetésre való
remény nélkül - vajon felkészült-e rövid és nem éppen könnyű élete alatt a
XVIII. század haladó irodalma nagy felszabadító eszméinek befogadására?

Mohón szívta őket magába, megkísérelte megtalálni bennük azoknak a

kérdéseknek a megoldását, amelyek régóta szakadatlanul nyugtalanították, s
amelyeket szinte körülzártnak mondható élete hozott a felszínre? Sok
bizonyíték van arra, hogy Bonaparte hadnagy a „filozófusok pártjának”
követőjévé lett; egész életpályája felkészítette erre.

1788-ban, a királyi szolgálatban álló Bonaparte alhadnagy ezt írta: Európában

„igen kevés olyan király maradt, aki meg ne érdemelné, hogy megdöntsék”.
Kellett-e ennél világosabban kifejeznie gondolatait? Egy olyan korban,
amikor Franciaországban a haladó gondolkodású emberek túlnyomó többsége
az alkotmányos monarchia mellett foglalt állást, a fiatal tüzértiszt
megkérdőjelezte feljegyzéseiben magának a monarchia intézményének a
törvényességét, és azt állította, hogy Európa tizenkét királyságában a
monarchia trónja bitorlók kezében van. Vajon nem forradalmi gondolatok-e
ezek ?

De nem véletlenszerűek-e ? Hogyan juthatott el ilyen lázadó nézetekhez a

királyi hadsereg tisztje? Talán csak egy meggondolatlan mondat futott ki
önkéntelenül tolla alól? Talán ellentmondásban volt minden egyébbel, amit a
magát filozófusnak tartó fiatal tiszt írt?

Nem, már a fiatal Bonaparte legrégibb keletű fennmaradt kéziratában, a

„Korzikáról” című írásban (1786. április, a szerző még ekkor nem volt
tizenhét esztendős) olyan gondolatmenettel és terminológiával
találkozhatunk, amely nyilvánvalóan a felvilágosodás lázadó irodalmából
származik. Bonaparte a „genovaiak zsarnoksága által elnyomott”
korzikaiakról beszél, lelkesen nyilatkozik az általuk
megindított „forradalomról, amelyet olyan merészség és hazafiasság
jellemez, amely csak a rómaiak hőstetteihez fogható”. Hamis érvként
felháborodva utasítja el azt, hogy „a népeknek nincs joguk felkelni
egyeduralkodóik ellen”, ő ezt a jogot vitathatatlannak tartja.
Figyelemreméltó, hogy gondolatait megalapozva olyan terminusokat használ,
mint „nemzeti szuverenitás”, „társadalmi szerződés”, „társadalmi
egyezmény”, „közakarat”, „természeti törvények”, amelyek cáfolhatatlanul
bizonyítják, hogy már akkor is jól ismerte Jean-Jacques Rousseau munkáit és
befolyásuk alatt állt. Egyébként, az 1786. tavaszi kéziratban többször
közvetlenül Rousseau-hoz fordul. Így „Rusztán »A keresztények védelme«
cáfolata” ezekkel a szavakkal kezdődik: „Rousseau! Egyik honfitársad és
barátod...”, s következik ezután a híres író „Társadalmi szerződés” című
műve egyik fejezetének taglalása. 3 3

Ha figyelmesen tanulmányozzuk a forradalom előtti évek Bonapartéjának

irodalmi hagyatékát, könnyűszerrel meggyőződhetünk arról, hogy tizennyolc-
húszesztendős korára kialakult nála egy meghatározott nézetrendszer.

A jelenlegi társadalmi rendszer rossz, igazságtalan, hamis alapokon nyugszik,

amelyek ellentmondanak a természeti törvényeknek és az ember
természetének, vélte Bonaparte. Az erőn alapuló állatvilágtól eltérően az
emberi társadalom a megegyezésen alapszik. „Az emberek boldogságra
születnek.” Az élet szépségeinek élvezete - ez az ember felsőbb rendeltetése,
amelyet a természeti törvények határoznak meg. Ám a mai társadalomban az
embernek ezeket a vitathatatlan természetes jogait lábbal tiporják. Az
embernek az egyenlőségre való természetes törekvését durván
megsértik; mindenütt egyenlőtlenség uralkodik; a világ két osztályra
tagozódik: az uralkodókra és az elnyomottakra, a gazdagokra és a
szegényekre.

A fiatal filozófus nemcsak a zsarnokságot ítéli el, amely utálatot kelt benne,
mivel elfojtja a szabadságot, nemcsak a politikai egyenlőtlenséget bélyegzi
meg, amelyet a természeti törvények megsértésének tart; elítéli a szociális
egyenlőtlenséget is. A gazdagság, a fényűzés pusztulásba dönt; megrontja az
erkölcsöket, bomlasztja a társadalmat; egyesek - kevesek,- gazdagsága mások
- a többség - nyomorán és szenvedésein alapszik, ez igazságtalan és
ellentmond az emberi természetnek.

A fiatal Bonaparte kora társadalmi rendje fölött gyakorolt bírálata bátor,

forradalmi jellege kétségbevonhatatlan. De melyek a baj leküzdésének
eszközei? Milyen utat javasol arra, hogy a világ jobbá, igazságosabbá
legyen?

Ezekre a kérdésekre Bonaparte hadnagy füzetei nem adnak határozott választ.

Nincs erről kialakult, egyértelmű véleménye. Sőt, helyesebb azt mondani,
hogy kitér e kérdések elől vagy elodázza megoldásukra vonatkozó válaszát.

Bonaparte a negatív nézetekben teljesen határozott és egyértelmű. Az akkori

társadalmi renden gyakorolt bírálata következetes és szisztematikus. Egészen
közel jut a forradalmi következtetésekhez, ezek logikusan adódnak
gondolatmenetéből.

De az utolsó szót - hogyan, mikor és miként valósíthatók meg a forradalmi

következtetések - a szerző nem mondja ki hangosan.

A társadalmi-politikai kérdések iránt érdeklődő fiatal tisztre kétségtelenül a

legnagyobb befolyást a „Társadalmi szerződés”, az „Új Héloise”, a „Hegyi
levelek” neves szerzője gyakorolta. Még a gondolkodásmódban is - egészen
megközelíteni a forradalmi következtetéseket és megállni anélkül, hogy
gondolatát teljesen kimondta volna - Jean-Jacques Rousseau-t követte a fiatal
filozófus.

Mint már mondottuk, Bonaparte ifjúságában a felvilágosodás kora sok

írójának, gondolkodójának a munkáiért lelkesedett. Szerette Voltaire,
Montesquieu, Raynal, Mably és mások írásait. Róluk alkotott ítéletei nem
mindig voltak azonosak: megtörtént, hogy megváltoztatta véleményét a
XVIII. század egyik-másik nagy írójáról.

Bonaparte a leggyakrabban közvetlenül Rousseau-ra hivatkozik mint

általánosan elismert tekintélyre. A zseniális „genfi polgár” szavának olyan
súlya van az ő szemében, hogy helyettesíti az érvelés szükségességét.
Bonaparte csaknem valamennyi korai munkájában többször közvetlenül
Rousseau-hoz fordul, vagy hivatkozik rá („Korzikáról”, „Rusztán »A
kereszténység védelme« cáfolata”, „Beszéd a dicsőség szeretetéről és a
hazaszeretetről”, „Párbeszéd a szerelemről” stb.). De még, amikor nem is ejti
ki Rousseau nevét, ez utóbbinak a fiatal szerzőre gyakorolt befolyása
teljes bizonyossággal megállapítható, ha szemügyre vesszük a terminológiát,
a politikai szótárt, végül a társadalmi fejlődés törvényszerűségei
magyarázatának a rendszerét.

A „Párbeszéd a szerelemről” című munkában, amely Bonaparte egyik

legérdekesebb műve, s amelyben a párbeszéd tárgya nem annyira a szerelem,
mint inkább az állampolgári kötelesség és az „állampolgári érzület”, a
beszélgetés részvevői valóban létező emberek: Bonaparte és barátja, Des
Mazis.

A szerző álláspontja itt teljesen világos: véleményét a vita során Bonaparte

fogalmazza meg. Csak figyelni kell arra, amit mond. Teljesen szabatosan
kifejezi álláspontját. „A nép le van igázva. Látja a gyorsan meggyökeresedő
egyenlőtlenséget... A vallás siet vigaszt nyújtani a szerencsétleneknek, akiktől
minden tulajdont elvettek. Örökre bilincsbe akarja verni őket.”

Nem kisebb mértékben áll ez Bonaparte egy másik, korábbi művére, melynek
címe: „A Calotte-társaság alkotmánytervezete” (1788) (calotte - katonai
kifejezés, a páncéltorony felső fémrészének megjelölésére szolgál - a szerző).
De a forradalom előtti években Franciaországban ezzel a névvel tréfásan
azokat a társaságokat jelölték, amelyeket a tüzérezredekben a fiatal tisztek
alakítottak. Íratlan szabály szerint „calotte-isták” azok a tisztek lehettek, akik
még nem érték el a kapitányi rangot. A „La Calotte” társaságot létrehozták
abban az ezredben is, amelyben Bonaparte szolgált. Bonaparte alhadnagyot
az a megtiszteltetés érte, hogy megbízták a társaság alkotmánytervezetének
összeállításával.
Ezt a megbízást igen felelősségteljesen fogta fel. A félig tréfás társaság
alkotmánya nagyon komolyan volt megfogalmazva. Az „Alkotmánytervezet”
mind eszmei tartalmát, mind formáját és terminológiáját tekintve közel áll
Rousseau társadalmi-politikai nézeteihez. A társaság politikai alapelvének és
fő polgári erényének az egyenlőséget proklamálta. Bonaparte alhadnagy a
forradalom előtti években Jean-Jacques Rousseau nyomán az egyenlőség
eszméjének meggyőződéses híveként lép fel.

Bonaparte viszonylag nem hosszú élete alatt, amely bővelkedett a

legváratlanabb sorsfordulókban, megtörtént, hogy - mint egyébként sok
másról - Rousseau-ról alkotott véleményét is megváltoztatta. Változott az
élet, változott Bonaparte, változtak nézetei. De kétségtelen, hogy a szóban
forgó időszakban Jean-Jacques Rousseau volt az a gondolkodó, akinek a
legnagyobb hatása volt rá.

Ismeretes bátyjának, Joseph-nek 1786-ból származó tanúbizonysága:

„Szenvedélyes tisztelője volt Jean-Jacques-nak és, ahogy mondják, egy
eszményi világ lakója volt”.

Ezt a tanúbizonyságot bizalommal kell fogadnunk. Teljes egészében igazolja

a forradalom előtti évek Bonapartéjának irodalmi hagyatéka.

A Napóleonról szóló legendák némely hívei, többek közt azé a legendáé,

amely szerint Bonaparte úgyszólván gyermekévei óta vérbeli egyeduralkodó
volt, „potenciális egyeduralkodó”, és némely szkeptikusok, akik úgy vélik,
hogy Bonaparte mindig csupán a hatalomra törő kalandor volt, egyaránt
hajlandók mindenképpen kisebbíteni vagy teljesen tagadni Rousseau-nak
Bonapartéra gyakorolt hatását, valamint azt is, hogy a leendő császárnak,
akár ifjúkorában is, bármi köze lett volna a forradalmi eszmék világához.

Pedig Joseph Bonaparte tanúsága teljesen megbízható. Az ifjú Bonaparte,

századának haladó férfiaival karöltve, a „filozófusok pártja” nagyszerű
felszabadító eszméinek zászlaja alatt haladt és teljesen őszinte volt a régi,
igazságtalan, pusztulóban levő világ iránti engesztelhetetlen gyűlöletében és e
világ megjavítására irányuló vágyában.

2. fejezet
1

3
A forradalom katonája

1789. július 14. - a Bastille eleste - nemcsak a francia nép történetében nagy
nap, hanem az emberiség felszabadító harcának krónikájában is. Ez a nap új
történelmi korszak beköszöntését jelezte.

Július 13—14-én, ahogyan ama történelmi napok részvevői tanúsítják,

mindenkit annyira magával ragadott az események feltartóztathatatlan árja, a
spontánul kibontakozott népi felkelés követelései, hogy nem maradt idő
annak átgondolására, mi is történt. Július 14. az évtizedek során felgyülemlett
népharag hirtelen és dühödt erejű kirobbanása volt. A felszínre törő áradat
olyan sodró erejű, olyan ellenállhatatlan volt, hogy senki sem tudott
szembehelyezkedni vele. A Bastille-ra felhúzták a kapituláció fehér zászlaját,
s a leeresztett csapóhidakon, a sáncárkokon át, a falakhoz támasztott létrákon
a párizsiak ezrei rontottak be az erődbe.

Csak az ezt követő napokban kérdezték maguktól csodálkozva a párizsiak, az

abszolutizmus megdöntött erődjére tekintve: ez a mi kezünk műve?

Egy dr. Edward Rigby nevű angol orvos, aki a forradalom kívülállójaként
véletlenül az események szemtanúja volt, 1789. július 18-i levelében így írt:
„Tanúja voltam a talán legjelentősebb forradalomnak, amely az emberi
társadalom történetében valaha is végbement. Egy nagy és bölcs nép harcolt
az emberiség jogaiért és szabadságáért; hősiességét, körültekintését és
állhatatosságát siker koronázta, s az az esemény, amely elő fogja mozdítani
az utódok millióinak boldogságát és virágzását, igen csekély vérontással
járt...”

Minden könnyebbnek bizonyult, mint ahogy várható lett volna. Az

abszolutizmus fölötti gyors győzelem, a néhány óra alatt történt óriási
változások bámulatosak voltak. Vajon vannak-e olyan erők, amelyek képesek
ellenállni az elemi erővel előrelendülő népnek? Ettől fogva már semmi sem
látszott lehetetlennek. A portugál követ, aki figyelte Párizsban a
fejleményeket, azt írta, hogy „ha saját maga nem lett volna a forradalom
szemtanúja, nem kockáztatná meg, hogy beszéljen róla, mert attól tartana,
hogy az igazságot koholmánynak fogják hinni”.
A nép önfeláldozó határozottságával kivívott győzelem és szabadság
mámora, a bajtársiasság, a testvériség hevítő érzései, amelyek
egybeforrasztották a harmadik rendet, a „nemzet” váratlanul megtalált új
szavának teljes jelentése - mindez elszédítette az agyakat, büszkeséggel
töltötte el a szíveket. Egy új korszak hajnala, első órái voltak ezek, a
határtalan remények ideje, az illúziók ideje.

Napóleon Bonaparténak, az auxonne-i tüzérezred húszéves tisztjének nem

kellett a fejét törnie azon, elfogadja-e vagy ne fogadja el a forradalmat. A
kérdés régen eldőlt: már ifjúkora óta, szinte még mint gyermek a nagy
átalakulások idejéről ábrándozott. Spárta, Athén, Róma, amelyekről már a
brienne-i katonai intézet iskolapadjában álmodozott, vajon nem a jövendőről
való, de a múltba burkolt álmok voltak-e, álmok a szabadság, az
igazságosság, az erény birodalmáról?

Bonaparte hadnagy, Jean-Jacques Rousseau és Raynal követője, Mably

tisztelője, aki tizennyolc éves korában republikánus volt, a zsarnokság
ellenfele, csak tapsolhatott a forradalomnak. Az első napoktól kezdve a nép
mellett állt, amely véghezvitte a július 14-i csodát, a forradalom mellett és a
vele szembenállók ellen volt.

Ezt a leghatározottabban ki kell jelentenünk, minthogy vannak nyomai a

történeti irodalomban annak, hogy e kérdést másként értelmezzék. Némely
szerzők szükségesnek tartották, hogy kifejezzék kétségüket az iránt, hogy a
franciák majdani császára ifjúkorában híve volt a forradalomnak. Így például
Jacques Bainville, a szélsőjobb-oldali politikai nézeteket valló történetíró,
Napóleonról írt könyvében megállapította, hogy Bonapartét korántsem hozta
izgalomba a Bastille bevétele, és hogy a forradalommal kívülálló
megfigyelőként állt szemben.

Bainville-től eltérően Louis Madelin, a tények talaján maradva elismerte,

hogy Bonaparte csatlakozott a forradalomhoz és ennek híve volt. De
Bonaparténak a forradalom iránti rokonszenvét főleg azzal magyarázta, hogy
a forradalom eltávolította azokat a korlátokat, amelyeket egy 1780. évi
törvény emelt azoknak a tiszteknek az előmenetele elé, akik nem voltak
főnemesi származásúak. Bonaparte, aki családfájában csak négy olyan
nemzedéket tudott kimutatni, amelynek ereiben nemesi vér csörgedezett,
természetesen üdvözölte minden olyan korlátozás megszüntetését, amelyek
katonai pályája elé akadályokat gördítettek.

Ma, úgy véljük, fölösleges érdemi polémiát kezdeni Bainville-jel és

Madelinnel. Az adott összefüggésben csak annak a megállapítása fontos,
hogy ebben a nézetünk szerint vitathatatlan kérdésben a történeti irodalomban
más vélemények is vannak.

Mint már említettük, a fiatal Bonaparte, bár Rousseau és Raynal követője

volt, „az egyenlőség és a szabadság barátja”, ahogyan a XVIII. században
mondották, ugyanakkor megmaradt szenvedélyes korzikai hazafinak. Az
egyik nem mondott ellent a másiknak, sőt, a kettő szervesen egybeolvadt.
Korzika le volt igázva és el volt nyomva, s Bonaparte serdülőkora óta tudta,
hogy hazája függetlenségének visszaállítása felszabadító harc nélkül nem
lehetséges.

Arthur Chuquet annak idején azt írta, hogy ifjúkorában Bonaparte „szívvel-
lélekkel korzikai volt, ízig-vérig korzikai”. Ez a vélemény helytálló abban az
értelemben, hogy abban az időben állandóan népe körül forogtak gondolatai.
Korzikai hazafisága egzaltált és túlzott volt. A brienne-i iskola kemény
fekhelyén, az éjszaka csöndjében nem az igazi Korzikáról álmodozott, hanem
valamiféle eszményített képzeletbeli országról. A korzikaiakat kizárólag
erényekkel ruházta fel: vakmerőséggel, bátorsággal, férfiassággal,
szabadságszeretettel. Már nem volt gyermek, hanem tizennyolc éves, amikor
Korzikáról szóló írását kihívó, optimista magabiztossággal teli állítással
fejezte be: „Így hát a korzikaiak, az igazságosság összes
törvényeinek megfelelően, le tudták rázni a genovaiak jármát, s le tudják
majd rázni a francia igát is!”

Fiatalkorában Bonapartét bizonyos büszkeséggel töltötte el, hogy a

szabadságszerető korzikai nép fia. A felvilágosodás eszméinek híveként a
korzikai nép történetében újabb igazolásokat merít nézetrendszerének
helyességére vonatkozóan. „Gondoljatok Korzika tanulságaira” - mondja
politikai ellenfeleinek. Már nincs távol a bosszú órája!

S amikor ütött ez az óra, amikor megtörtént a július 14-i nagy csoda, amikor
beköszöntött a nagy változások ideje, a fiatal Bonaparte, akiben benne élt a
cselekvés szükséglete, kezdett módot keresni nagy erőtartalékainak
felhasználására.
Ki volt 1789-ben ez a húszéves fiatalember? Tüzér alhadnagy, aki négy
esztendő alatt egyetlen lépéssel sem jutott előre a szolgálati létrán? Igen, az
volt.

Ámde 1789-ben, „a szabadság első évében”, nem annyira tüzértisztnek érezte

magát, mint inkább a forradalom katonájának. A fiatal Bonapartéban óriási
dinamikus potenciál volt, amely levezetést kívánt; szavak, eszmék, könyvek,
elhangzott beszédek - ez most, július 14. után kevés volt neki. Az új
helyzetben a megfigyelő szerep már nem felelt meg számára. Cselekednie
kellett. Nyomban a forradalom kitörése után belső logikáját tekintve
vitathatatlan lépésre határozza el magát: Korzikára kell utaznia.

Bonaparte, természetesen, tisztában volt azzal, hogy gyakori és hosszú

távollétei az ezredből nem tetszenek feletteseinek és lassítják karrierjét a
katonai pályán. De ezzel most nem törődött. Mit tehet ő a forradalomban, ha
Auxonne-ban marad egy tüzérezred alhadnagyára vonatkozó szolgálati
szabályzatok szűk keretei között? Olvassa esténként a Nemzetgyűlésben
folyó viták ismertetését? Bejegyezze füzetébe a neves politikusok
beszédeinek tartalmát?

Bonaparte ezzel nem akart megelégedni. Hogyan, miben használhatná föl

erőit a forradalomban? Hogyan cselekedhetne? Nem kellett keresnie a
döntéseket. A válasz magától adódott. Bonaparte számára a forradalom
elsősorban Korzika volt. A forradalmat, természetesen, e számára szent
szigeten kellett működésbe hozni.

Bonaparte feletteseinek jelentést tett, amelyben kérte, hogy engedélyezzenek

neki szabadságot, hogy hazautazhasson családjához. Augusztusban megkapta
az engedélyt és szeptember 9-én elindult Auxonne-ból a távoli és abban az
időben hosszú útra.

Napóleon Bonaparte 1789 szeptemberének utolsó napjaiban érkezett meg

Ajacció-ba. Boldog volt, hogy viszontláthatta anyját - aki iránt mindig
gyöngéd és tisztelet-teljes fiúi szeretettel viseltetett fiú- és lánytestvéreit, a
szülői házat. Ámde Bonaparte ezúttal nem a rokoni ölelések kedvéért utazott.
Alig várta, hogy bekapcsolódhasson a harcba. Már első este azt kívánta
Joseph-től, aki szülővárosában már megindult a családban hagyományos
ügyvédi pályán, hogy teljes tájékoztatást adjon neki a szigeten kialakult
politikai helyzetről.

Az, amit bátyjától hallott és amit személyes benyomásai is megerősítettek,

meghökkentő volt. Franciaországot, Európát, az egész világot felkavarta,
felrázta a forradalom, a Bastille elleni roham. Az egész világ Párizsra és
Versailles-ra szögezte tekintetét. Ajaccióban, Bastiában pedig - Korzikán
mindenütt - minden változatlan maradt, mintha a világon semmi nem mozdult
volna, minden békés álmát aludta. A kormányzó, a városparancsnok és a
katonai parancsnok még mindig XVI. Lajos, az isten kegyelméből való király
alattvalóiként irányítottak, nem tájékoztatva senkit a távoli Párizsból érkező
képtelen és furcsa hírekről. Az élet itt továbbra is lassan, sietség nélkül
folydogált, kitöltötték az időt a régi helyi viszályok - az Ajaccio és Bastia, az
elsőbbség jogáért harcoló két város patríciusai közti sohasem szűnő
ellenségeskedés -, a klánok versengései, kis cselszövések, intrikák, pletykák,
amelyeket esténként suttogva közöltek egymással, hogy reggelre már az
egész város tudjon róluk.

Lehet, hogy akkor, 1789 őszén érezte Bonaparte először, milyen kevéssé
hasonlók szülőföldje, e szigetország lakosai a hősök nagy népéhez, akiket
képzelete teremtett. Korzika a maga valóságában jelent meg előtte. Nem, ez
nem a dicsőség sugaraival beragyogott Thermophülé volt.

Bonaparte nem leplezte türelmetlenségét - sietett cselekedni. Terveinek

legközelebbi részvevője Joseph lett. A két testvér politikai nézetei akkor
közel álltak egymáshoz. Joseph nemrég tért haza Franciaországból; ott
ugyanazt a forradalmi vihar villamos kisüléseivel teli levegőt szívta; az
eszmék embere volt, a zsarnokság ellensége; ráadásul, mint azokban az
időkben a legtöbb fiatalember, nagy politikai szerepről ábrándozott - talán
Mirabeau dicsőségéről vagy Lafayette világhíréről.
Szülővárosában, Ajaccióban Joseph-nek volt bizonyos befolyása: a
Buonaparte-család nagyszámú, szerteágazó klánjára és ennek klientúrájára
támaszkodott. Joseph volt a családban a legidősebb, a klán feje; a kicsiny
Ajaccio patriarchális világában ez is jelentett valamit. Mi több, mint minden
Bonaparte, ha kellett, meg tudta nyerni, maga mellé tudta állítani az
embereket. Nem rendelkezett öccse képességeivel, de nem volt ostoba, volt
gyakorlati érzéke, amely időnként ennél több is volt. Napóleon Szent Ilona
szigetén ezt mondta Joseph-rői: „Lucienne, öreg nagybátyám, Joseph-ről azt
mondta, hogy bugiardo (csaló). Azt mondta nekem: te vagy a családfő. Azt
állította, hogy Joseph ravasz, agyafúrt. Bizonyára. Abban az időben először
vettem észre szélhámoskodását.” S Napóleon 1789-1792-ben mégis a
legszorosabban együttműködött bátyjával.

Bonaparténak sikerült szoros szövetségre lépnie egy fiatalemberrel, aki

szintén elég nagy befolyással rendelkezett Ajaccióban. (A szövetség nem volt
hosszú életű.) Ez Carlo-Andrea Pozzo di Borgo volt. Amikor Bonaparte
1786-1787-ben első ízben Korzikára látogatott, Pozzo di Borgo - aki csaknem
vele egykorú - legközelebbi barátja és bizalmasa volt. Akkor a lelki rokonság,
az érzelmek hevessége fűzte össze őket, legalábbis ők így vélték. Akkor
mindketten Jean-Jacques Rousseau-nak és a felvilágosítók filozófiájának
követői voltak, mindketten készen álltak arra, hogy az első kürtszóra hadba
szánjanak a nagy eszmékért, Korzikáért. Amikor 1789-ben ismét találkoztak,
észre kellett venniük a bennük végbement változásokat: a hajdani
lelkesültségük lelohadt, mindketten idősebbek és megfontoltabbak lettek.

Bonaparte hamar megállapodott egykori barátjával az együtt végrehajtandó

közös akciókat illetően. Egy szakaszon céljaik egybevágtak, miért ne
haladjanak együtt?

Az alattomos, hitszegő, ügyes Pozzo di Borgo életútja során még többször

találkozik Napóleonnal - mindig ádáz ellenfélként. Bonaparte mindenkit
elhomályosított dicsőségével, s ezt nem tudta megbocsátani neki a becsvágyó
korzikai, aki pályája kezdetén megelőzte Bonapartét, de aztán sokáig
megrekedt alhadnagyi rangban. Pozzo di Borgo egész életében
bosszúhadjáratot viselt egykori barátja ellen: találkozni fogunk vele majd I.
Sándor cár szolgálatában, a napóleoni Franciaország összes ellenségeinek
szolgálatában. Meg fogja ünnepelni 1815-ben hatalmas vetélytársa
bukását, és ismét felbukkan Párizsban XVIII. Lajos király udvarában az orosz
cár nagyköveteként, a haladó gondolkodású oroszok felháborodására.

De addig még sok év eltelik.

1789 őszén azonban Carlo-Andrea Pozzo di Borgo még előnyösnek vélte a

fiatal Bonapartéval való szövetkezést. A városban két befolyásos klán - a
Bonaparte-klán és a Pozzo di Borgo-klán - egyesítette erőit. A kicsiny
Ajaccióban ez sokat számított.
A Bonaparte által választott politikai irányvonal világos volt: Korzikát be kell
vonni a forradalomba. Ez más szóval azt jelentette, hogy a Franciaországban
végbemenő forradalmat ki kell terjeszteni a Földközi-tengernek erre az
elfeledett szigetére is. Kezdeni a legfontosabbal kellett: mindenekelőtt szólni
kellett a Franciaországban történt nagy változásokról, meg kellett győzni a
korzikaiakat arról, hogy régóta ideje volna a fehér kokárdát felcserélni a
háromszínűre, a király régi fehér zászlóit a forradalmi Franciaország fiatal
kék-fehér-vörös lobogójára. Bonaparte hadnagyra hárult az a feladat, hogy
Korzikán a forradalom előhírnöke legyen.

Október 31-én a Bonaparte-testvérek és Pozzo di Borgo hívei fáradozásának

eredményeképpen az ajacciói Szent Ferenc templomban az új rend követői
gyűlést tartottak. A nap hőse Bonaparte Napóleon volt. Beszédet mondott és
azt javasolta a jelenlevőknek, hogy mindannyian írjanak alá egy feliratot a
Nemzetgyűléshez Korzika népe nevében. A szöveget előre megfogalmazták:
ez erélyes hangú dokumentum volt, amely haragosan elítélte Barrinnek,
Korzika parancsnokának tevékenységét. Korzika népe nevében kérték a
Nemzetgyűlést, nyújtson segítséget és „állítsa vissza a korzikaiaknak azon
jogait, amelyeket a természet adott az országnak”. A beszédet és a feliratot
nagy ovációval fogadták. Bonaparte első politikai szereplése kétségtelen
sikert aratott.

Néhány nappal később, november 5-én, Bastiában, amely abban az időben

Korzika fővárosa volt, fegyveres megmozdulás ment végbe. Ez a Bastille
bevételének késői, negyedfél hónappal elkésett reflektorikus reakciója volt.
Barrin parancsnok, a nép gyülekezését látva, parancsot adott Rully
ezredesnek, hogy vezényeljen ki az utcára katonákat. Ennek a rendszabálynak
a hatása a vártnak éppen az ellenkezője volt: a nép körülvette a katonákat,
aztán hatalmába kerítette a város erődjét, itt fegyvereket szerzett és a város
urává vált. Barrin sietett engedményeket tenni: a szerencsétlen ezredest
Franciaországba küldték.

1789. november 30-án az Alkotmányozó Gyűlés Korzika kérdésével

foglalkozott. A Bonaparte által megfogalmazott és az ajacciói polgárok által
aláírt felirat elérte célját. Felhívta Franciaország legfelsőbb képviseleti
szervének figyelmét a kicsiny sziget sorsára. Az ülésen jeles szónokok
szólaltak fel, Mirabeau, Barére. Salicettinek, Korzika képviselőjének
javaslatára - róla még a továbbiakban lesz szó - a Nemzet-gyűlés egyhangú
dekrétumot fogadott el, amely Korzikát minden vonatkozásban egyenjogúvá
tette a királyság többi részével. A Gyűlés, arra törekedve, hogy
Korzika teljesen egyesüljön Franciaországgal, Mirabeau javaslatára
amnesztiát adott mindazoknak, akik annak idején a sziget függetlenségéért
küzdöttek, kezdve Pasquale Paolival, akit felhívott, hogy térjen vissza
szülőföldjére.

Azon az ünnepi napon, amelyen Ajaccio a templomban imákkal és esti

kivilágítással ünnepelte a november 30-i dekrétumot, a Buonaparte-család
házának feldíszített, kivilágított falán nagy transzparens hirdette: „Éljen a
nemzet! Éljen Paoli! Éljen Mirabeau!”

A Buonaparte-család régi házát díszítő három jelszó közül csak az egyik volt
világos mindenki előtt. „Éljen Paoli!” - ez az összes korzikainak jelszava
volt. De mit jelentett a két másik? Vajon nem volt-e elegendő az öreg, bölcs
Paoli dicsőítése? Mire való a nemzet magasztalása ? Mirabeau-é?

Persze, ezek a korzikai fül és szem számára szokatlan jelszavak nem

véletlenül bukkantak fel. A fiatal Bonaparte új nézeteinek külső kifejezői
voltak. Dicsőség a nemzetnek, dicsőség Mirabeau-nak, Bonaparte a francia
forradalmat dicsőítette. Ez érthető volt. Az új az volt, hogy most, a
forradalom kitörése után, Korzika függetlenségének régi programkövetelését
egy másik követeléssel cserélte fel: a francia forradalommal való
egybeolvadással, Korzikának a forradalmi Franciaországban való
feloldódásával.

Így kezdődött Bonaparte eszmei fejlődése. A gyakorlatban kitűnt, hogy nem

is olyan „ízig-vérig korzikai”, amilyennek annak idején feltüntették. Elég
széles látókörű volt ahhoz, hogy egy csapásra megértse és eldöntse: a
forradalom után Korzikát nem szabad szembeállítani Franciaországgal,
ellenkezőleg, Korzika saját érdekei, jövője azt követelik, hogy
Franciaországgal minden szempontból eggyé váljon.

Bonaparte ifjúkori műveit olvasva, a leggyakrabban Pasquale di Paoli

nevével találkozunk.

Paoli kedvelt hőse Bonaparte fiatalkori álmodozásainak. Brienne-ben,

Párizsban, Valence-ban, Auxonne-ban Napóleon gondolatai állandóan Paoli
körül forogtak. A korzikai köztársaság egykori feje, fegyveres erőinek
főparancsnoka, aki vitézül harcolt a genovaiak, majd a franciák ellen, nem
hajtott fejet a győztesek előtt és önkéntes száműzetésbe ment. Bonaparte
szemében Paoliban az összes erények szerencsésen párosultak. Paoli bölcs,
merész, nagylelkű, igazságos; nem ismeri a félelmet, szereti a szabadságot,
védelmezi a jót a rossz ellen, népének igazi atyja.

A fiatal Bonaparte határtalanul lelkesedett Paoliért. Nem ismert határt

dicséretében: Lükurgoszhoz, Szolónhoz, a római decemvirekhez (Tíz tagból
álló testület) hasonlítja, magasztalja „átható és termékeny géniuszát”, kora
legnagyobb emberét látja benne.

A félig legendás hős, aki az ifjú Bonaparte jegyzetlapjain megjelenik,

természetesen a lángoló képzeletnek, egy serdülő álmainak szülötte. Később,
amikor idősebb lett, Bonaparte már annyira összenőtt ezzel a hősi alakkal,
amely gyermekévei óta kísérte, hogy nehezére esett elválasztani a realitást a
kiagyalástól, a valóságot az álmoktól.

1789. június 12-én Bonaparte felindult levelet írt Paolinak. „Én akkor
születtem, amikor a haza meghalt. Ön elhagyta szigetünket, s Önnel együtt
eltűnt a boldogság reménye.” Tiszteletteljesen közli a nagy vezérrel azt a
kívánságát, hogy benyújtson a „közvélemény ítélőszéke elé” egy történelmi
tanulmányt: Paoli korának és a jelenlegi időszaknak összehasonlítását. De a
levél ennél többet is tartalmaz: lényegében a fiatal korzikai felajánlja a
vezérnek karját, kardját és tollát, hogy hűségesen szolgálja őt és Korzika
felszabadításának ügyét.

A levél megválaszolatlan maradt. Talán a korzikaiak emigrációban élő vezére

nem tulajdonított jelentőséget a levélnek, amelynek ifjúi lángolása írójának
éretlenségéről tanúskodott? Vagy talán a Bonaparte név nem volt
rokonszenves neki: emlékezett arra, hogy Carlo Buonaparte átállt a franciák
szolgálatába. A kérdés tisztázatlan, s nem érdemes találgatásokba
bocsátkozni.

Bonaparte szó nélkül tudomásul vette, hogy a vezér nem kíván válaszolni. Ő
csak katona volt, aki nem merészelte bírálni a főparancsnok cselekedeteit.
A november 30-i dekrétum után Bonaparte segíti a szigeten egy nemzetőrség
létrehozását, de nem tart igényt benne vezető szerepre. A nemzetőrség
ezredesévé Peraldit választják meg, egy a Bonapartékkal ellenséges
viszonyban levő klán tagját, de Bonaparte nem emel kifogást ez ellen. Részt
vesz a sziget direktóriuma és a helyi direktóriumok választásainak
előkészítésében is. Saját maga számára semmit sem készít elő, nem
szerénységből, hanem mert mint tiszt nem tölthet be semmiféle tisztséget.
Joseph érdekében fáradozik, Pozzo di Borgo érdekében - egyszóval, az ő
pártján állókért.

Miféle párt ez? Nyilvánvalóan a legtágabb értelemben vett forradalmi párt.

Ez határozatlan, de pontos. Ne felejtsük el: 1789-1790-ben, amikor a kis
szigeten négy-öt hónapnyi késéssel csak éppen megkezdődött a forradalom,
híveinek politikai differenciálódása még csak csíraállapotban lehetett.

Mindamellett figyelmet érdemel, hogy Bonaparte fegyvertársainak, illetve

politikai barátainak sorában Filippo Buonarroti nevével is találkozunk.
Babeuf majdani neves harcostársa, az „Egyenlők összeesküvésé”-nek egyik
vezetője, majd első történetírója, már kora ifjúságában baloldali nézeteket
vallott.

1836-ban az agg Buonarroti elbeszélte A. I. Turgenyevnek: „Fiatalkorában és

utána közelről ismerte Napóleont, Korzikán anyja házában lakott, s amikor
Napóleon meglátogatta anyját, az utolsó éjjel, amelyet Bonaparte hadnagy a
szülői házban töltött, egy ágyban aludt vele.” Napóleon Szent Ilona szigetén,
Buonarrotira emlékezve, nagyon melegen nyilatkozott róla: „Rendkívül okos
ember volt, a szabadság fanatikusa, de egyenes, tiszta, terrorista és
ugyanakkor egyszerű és jó ember...” Bonaparte és Buonarroti kapcsolata nem
tekinthető teljesen tisztázottnak, és itt nincs mód arra, hogy belemélyedjünk
ebbe a kérdésbe. Mindamellett figyelemre méltó maga az a tény, hogy
Bonaparte és Buonarroti - ha rövid ideig is - barátságban voltak. Ez újabb
igazolása annak, hogy 1789-ben Bonaparte baloldali nézeteket vallott.

De térjünk vissza Paolihoz. 1790. április 22-én érkezett meg Angliából

Párizsba, megjelent a Nemzetgyűlésen, ott nagy tiszteletadásban részesítették.
Ugyanígy ünnepelték Lyonban, Marseille-ben, Toulonban. Marseille-be elébe
utazott Pozzo di Borgo és Joseph Bonaparte, hogy elkísérjék őt szülőföldjére.
1790. július 17-én érkezett Bastiába. Itt hatalmas tömeg várta, amely régóta
készült a „haza atyjának” ünnepélyes fogadására. Kell-e hozzátennünk, hogy
az a fiatal tiszt, aki ifjúkora évei alatt mindig Paoli nevével az ajkán zárta
álomra szemét, roppant izgatottan készült a korzikai vezérrel való
találkozásra.

A Padival való találkozás hamarosan ennek megérkezése után történt, Ponte-

Nuovóban - itt fogadta Joseph és Napoléon Bonapartét.

1790-ben Paoli hatvannégy éves volt. Vagy a nehéz megpróbáltatások,

amelyeket elszenvedett, vagy a száműzetés keserű kenyere elvégezte
munkáját: koránál jóval öregebbnek látszott. Magas, testes férfiú volt, hosszú,
fehér haja Lear királyéra emlékeztetett, kék szeme volt, ami korzikainál ritka,
s a megmaradt arcképek és a kortársak tanúsága szerint nagyon fáradt, sőt
talán minden iránt közömbös embernek látszott. Egyébként ez a benyomás
csalóka volt. A látszólagos roskatagság ellenére a korzikaiak öreg, nagy
tapasztalatú vezére megőrizte a gondolkodás nagy élénkségét,
hajlékonyságát, ügyességét. Korántsem volt olyan egyszerű ember, mint
első pillantásra látszott.

A ponte-nuovói találkozásra vonatkozó adatok ellentmondóak, hiányosak. De

abból, ami ismeretes, kiderül, hogy egészében véve nem jól ütött ki
Napóleonra nézve. Paoli a testvéreket hűvösen fogadta: számára annak a
Carlo Buonaparténak a fiai voltak, aki elpártolt az ő zászlajától, nem bízott
hát bennük. Napóleon, aki nyilván nem tudta leküzdeni izgatottságát - hiszen
az istenített vezérrel találkozott! - váratlanul valami tapintatlan megjegyzést
tett az 1769. évi ponte-nuovói ütközetre. Valamennyi ezt követő
próbálkozása, hogy megnyerje a vezér rokonszenvét, sikertelennek bizonyult.
A beszélgetés hamarabb végződött, mint tervezték. A korzikai vezér
nem rokonszenvezett a Bonaparte fivérekkel.

Bonaparte számára az a hideg fogadtatás, amelyben Paoli részesítette, csapás,

megrázkódtatás lehetett. Az a férfiú, akit egész életében bálványozott,
gyermeki és ifjúkori álmainak hőse, a valóságban egészen másnak bizonyult:
ridegnek, közönyösnek, s ami a legfőbb, nyíltan rosszindulatúnak rajongó
tisztelője iránt.

Bonaparte kijózanodása, amely 1789-ben kezdődött, amikor Korzikára

visszatért, folytatódott. Az illúziók szertefoszlottak. Lassanként, fokozatosan
megismerte a valóságos világot, az élet realitásait. Külsőleg Bonaparte
cselekvésmódjában kevés változott. Ő és klánjának tagjai Orezzában a
megyei gyűléseken (1790. szeptember) elsősorban Paolit támogatták.
Egyébként Paolinak nem volt szüksége erre a támogatásra; egyhangúlag
megválasztották a korzikai megyei direktórium elnökének és a sziget
fegyveres erői parancsnokának. Paoli ténylegesen ismét Korzika
egyszemélyes feje lett és az összes felsőbb igazgatási szervekbe legközelebbi
fegyvertársait ültette. Joseph-nek be kellett érnie az ajacciói kerületi
direktórium tagjának tisztével; később a helyi direktórium elnökévé
választották.

A fiatalabb Bonaparténak Joseph-hez írt és részben fennmaradt leveleiből

látni, hogy teljesen lefoglalta az a politikai harc, amelybe belesodródott.
Pártja érdekeinek élt. „Légy azon, hogy megválasszanak képviselőnek” - írta
Joseph-nek 1790 augusztusában. A Bonaparte-testvérek politikai nézetei
ebben az időben egészen egyértelműek. „Igen lelkes híve vagyok a
forradalomnak” - írta Joseph 1790 novemberében egy magánlevélben.
Ugyanezt mondhatta magáról öccse, Napóleon is. Napóleon 1790 nyaráról
származó levelei világosan kifejezésre juttatták politikai szimpátiáit.

Beszámol Joseph-nek Barnave és Cazalés párbajáról, és arról, hogy az utóbbi

halálos sebet kapott, s ehhez ezt a rövid szentenciát fűzi: „Egy arisztokratával
kevesebb lesz!” Változatlan helyesléssel ír Salicettinek a Nemzetgyűlésben
mondott beszédeiről; szoros kapcsolatban áll Buonarrotival - nemcsak
politikai, hanem személyes kapcsolatban is. (Joseph-hez intézett egyik
levelében Napóleon ezt írja: „Sürgősen vissza kell adni Buonarrotinak azt a
12 tallért, amellyel tartozunk neki. Már többször kérte.” Ő maga változatlanul
szegény volt és emlékeztette Joseph-et: „A mama küldje el nekem azt a 6
éeut, amellyel tartozik.”)

Régóta ideje, hogy Bonaparte alhadnagy visszatérjen Franciaországba az

ezredéhez. A helyi hatóságok elégedetlenek vele. De la Férandiére, Ajaccio
katonai parancsnoka már 1789 decemberében a hadügyminiszterhez írt
levelében panaszkodott Bonapartéra, aki a városban izgatja a népet. „Jobb
lenne, ha ez a tiszt az alakulatánál volna, mert itt állandóan forrongást idéz
elő a nép körében.”

Bonaparte minden tőle telhetőt megtett, hogy elnyerje Paoli bizalmát,

megolvassza a jeget, módot találjon a tábornokhoz való közeledésre. Persze
látta, hogy Paoli politikájában egyre inkább felülkerekednek bizonyos
veszélyes tendenciák. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy egyszemélyes
diktátorként jár el. Paoli kegyeibe fogadta Pozzo di Borgót: nyilvánvalóan
kiemelte ezt a zárkózott, óvatos fiatalembert. Mi rejlett emögött? Mi hozhatta
közel őket egymáshoz? 1790 tavaszától Pozzo di Borgo jobbra tolódott.
Feljegyzéseiből ítélve bizalmatlan volt a franciaországi
forradalommal szemben. Feltehetően már akkor nem álltak távol tőle a
szeparatista törekvések. Alighanem itt találkoztak az érdekeik.

Bonaparte észrevette a fiatalkori barátjának gondolkodásában végbemenő

változásokat is, Paoli iránta tanúsított érdeklődését is. Nem maradt titok
előtte, hogy Paoli emberei a Bonaparte-klánt igyekeznek mennél távolabb
tartani a parancsnoki hídtól. S Bonaparte mindamellett továbbra is
állhatatosan támogatta Paolit. Pozzo di Borgóhoz, Joseph-hez írt levelei azt
mutatják, hogy még fitogtatta is a tábornok iránti odaadását.

Vajon ez csak taktikai meggondolásokkal magyarázható, ahogyan ezt az

irodalomban gyakran állítják? Valószínű, hogy taktikai számítások is
játszottak bizonyos szerepet Bonaparte magatartásában. De nem szabad
leegyszerűsíteni a kérdést: ne felejtsük el, hogy Bonaparténak nem lehetett
könnyű elvetni a korzikai vezérről alkotott régi elképzeléseit. Paolinak
Bonaparte iránti nyilvánvaló hidegsége egy csapásra nem szüntethette meg a
korzikai vezető iránti régi ragaszkodását. Paoli az ő szemében mégis nagy
ember maradt, továbbra is hitt benne.
Napóleon (F. Bartolini metszete)

Amikor Ajaccióban megtudták, hogy Buttafoco - a korzikai nemesség

képviselője a Nemzetgyűlésben - megsértette Paolit, Napóleon az elsők
között lépett fel Buttafoco ellen.

Miközben már készült elutazni Franciaországba, a hátszelet várva, 1791

januárjában Bonaparte vádbeszédet írt Buttafoco ellen, amely egyben
dicshimnusz Paoli tábornokhoz. Bonaparte a beszédet az Ajaccióban 1790-
ben alapított „Hazafias klub”-ban olvasta fel. A pamfletnek nagy sikere volt,
szerzője nagy tapsot kapott. Masseria, a klub elnöke Napóleonhoz írt
levelében közölte, hogy a „Hazafias klub, miután megismerte ezt a művet,
amelyben Ön részletesen, erőteljesen és az igazságnak megfelelően feltárja a
megvetett Buttafoco titkos szándékait, elhatározta a munka közzétételét”.

Ez volt első irodalmi sikere, s ami fontosabb, politikai elismerés volt!

1791 februárjában Auxonne-ba visszatérve, Bonaparte minden nehézség

nélkül intézte el művének kiadását. Csaknem valamennyi példányt sietett
elküldeni Paolinak, a korzikai vezérhez intézett kedves köszöntő sorok
kíséretében. (Ez a levél nem maradt fenn, de tartalmáról képet alkothatunk
magunknak Paoli válasza alapján.) Feltehető, hogy Bonaparte, amikor
elküldte munkáját, vérmes reményeket táplált: Paoli el fogja ismerni
odaadását és bátorságát, s teljes egyetértés jön létre közöttük.

Minden arra vall, hogy Bonaparte, amikor 1791 februárjában visszatért

Francia-országba, kitűnő hangulatban volt. Amikor útközben megállt a kis
Serve községben. Saint-Vallier közelében, Feschnek, nagybátyjának igen
bizakodó hangú levelet ír. Továbbra is érdeklik őt a politikai kérdések.
„Mindenütt olyan parasztokat látok, akik megingathatatlanok
meggyőződésükben. Különösen a Dauphinében; valamennyien készek
meghalni az Alkotmány védelmében.” Vagy másutt: „A nők mindenütt
királypártiak. Ez nem meglepő. A szabadság szebb nő, mint azok,
akiket elhomályosít.” Ugyanezen az estén, ugyanebben a kis faluban
hozzákezd a szerelemről szóló munkája megírásához.

Anyja anyagi helyzetének megkönnyítésére magával vitte Franciaországba

öccsét, Louis-t: földrajzra, matematikára és más tárgyakra oktatta. Ő maga
továbbra is sokat olvas, s mint mindig, terjedelmes kivonatokat készít
olvasmányaiból. Valószínűleg ezekben a munkával töltött napokban várta
Paoli válaszát, első kinyomtatott műve megítélését. Sok reményt fűzött ehhez
a műhöz. S végre megjött a rég várt levél.

„Igen tisztelt signor Buonaparte! - írta Paoli. - Március 16-i levelével együtt
megkaptam az ön által küldött nyomtatott példányokat. Ne fáradozzék
Buttafoco hazugságának cáfolatával; ennek az embernek nem lehet befolyása
a népre, mely mindig a tisztességet tartotta becsben és most visszakapta a
szabadságot... A nevét kiejteni - annyi, mint örömöt szerezni neki... Engedje
át őt a nyilvánosság megvetésének és közönyének...”

És ugyanilyen hideg hangon Paoli terjengősen folytatta a fiatal korzikai

hazafi kioktatását. Egyetlen szóval sem fejezte ki helyeslését a pamflet
szerzőjének. Ellenkezőleg, rosszindulatúan megleckéztette Bonapartét, mint
egy iskolásfiút, egy taknyos kölyköt.

A korzikai vezér leveléből az következett, hogy a mű, amelyhez Napóleon

annyi reményt fűzött, többet fog ártani, mint használni. Paoli ezt nem mondta
ki nyíltan, de ez volt a levél veleje. Paoli ugyanilyen határozottan elutasította
Bonaparte azon kérésének teljesítését, hogy küldjön neki anyagot Korzika
történelmére vonatkozóan. Nincs ideje arra, hogy régi írásai után keresgéljen,
„de különben is, a történelmet nem az ifjúság éveiben írják” - jegyezte meg
hidegen Paoli.

Bonaparte nyilvánvalóan dühöngött. Erre abból következtethetünk, hogy

Paoli levelének vétele után nyomban megbízta Joseph-et, „minden
ésszerűséggel szemben”, hogy követeljen Paolitól Korzika történelmére
vonatkozó anyagot. Paoli ezt válaszolta Joseph-nek: „Megkaptam fivére
brosúráját, jobb benyomást keltett volna, ha mértéktartóbb és kevesebb
elfogultságról tesz tanúságot. Nekem más gondjaim vannak, mint hogy most
megpróbáljam írásaimat megkeresni...” Tehát másodszor is elítélte Bonaparte
levelét és ismételten durván megtagadta, hogy segítséget nyújtson neki
Korzika történetének megírásához.

Paoli eltaszította magától Bonaparte Napóleont. A szavaknál fontosabb volt a

levél lekezelő, közönyös hangja; olyan emberrel beszélnek így, akit semmire
sem becsülnek.

Ezzel Bonaparte reményei összeomlottak. Szertefoszlottak az illúziók.

A politikai szenvedélyek forró szelei, amelyek 1791-ben Franciaország

légkörét átizzították, elterelték Bonaparte figyelmét az apró gondoktól, a
korzikai politika béka-egér harcától. Még a kis Auxonne-ban is érezhető volt,
hogy az ország nagy időkön megy át.

A forradalom új szakaszába lépett. Az első napok ujjongása, az általános

testvériség érzése a múltba tűnt. Most mindannyian marakodtak. A
forradalom mély választóvonalat húzott - vele vagy ellene. Ezredében
Bonaparte a színlelt pártatlanság mögött látta a rejtett éles politikai harcot.
Hogy igazolja hosszú távollétét, Bonaparte az ajacciói forradalmi
szervezetektől igazolványokkal, bizonyítványokkal látta el magát, amelyek
szerint hazafias feladatok teljesítésével volt elfoglava. Bemutatta őket
feletteseinek. A fiatal tisztet ettől fogva még hidegebben kezelték.

Ennek egyébként nem voltak gyakorlati következményei Bonapartéra nézve,

mert 1791 júniusában - végre! - hatévi szolgálat után előléptették hadnagynak
és egyúttal áthelyezték a 4. tüzérezredhez, amely Valence-ban állomásozott.

1791 nyarán tehát Bonaparte hadnagy visszatért a régtől fogva jól ismert
Valence-ba. Úgy tűnhetett, hogy az élet visszafordul. Az első pillantásra
minden a régi maradt. Bonaparte ugyanabban a házban talált szobát Mlle
Bou-nál, ahol hat évvel azelőtt lakott. Ugyanabba a „Három galambhoz”
címzett kisvendéglőbe járt ebédelni. Ugyanazok a lánykák szolgáltak fel.
Minden olyan volt, mint régen, s ő ugyanolyan szegény volt, mint régen.

Az előléptetés után havi hét frankkal több lett a zsoldja. Kilencvenhárom

helyett száz frankot kapott. De most két embert kellett eltartania: magát és
öccsét, a legfontosabb létszükségleti cikkek ára pedig az utóbbi évek alatt
jelentősen emelkedett.

Kevés volt a pénze, fogához kellett vernie a garast, sok mindent meg kellett
tagadnia magától és öccsétől, még egy csésze kávé is számított. Sokkal
később, több mint egy évtized múlva, a már mindenható első konzul
véletlenül összeakadt egy valence-i ezredtársával, Montalivet-vel.
Kérdezgette őt a régi ismerősökről, s különös érdeklődést tanúsított a
valence-i „derék limonádé-árusnő” iránt. Montalivet nem értette ezt az
érdeklődést. „Attól tartok - magyarázta meg neki az első konzul hogy annak
idején nem egészen pontosan egyenlítettem ki minden csésze kávé árát, amit
megittam nála. Itt van 50 Lajos-arany, adja át neki a nevemben.” Lehet, hogy
nem ez volt az egyetlen ilyen eset?

Az élet Valence-ban látszólag nem sokat változott. Ugyanaz az égbolt,

ugyanazok a házak, ugyanaz a kisváros. De azért minden más volt már. Az
emberek itt, az isten háta mögötti zugban is lélegzet-visszafojtva figyelték a
nagy politikai színtéren, Párizsban zajló eseményeket, itt is folyt az a
könyörtelen, kompromisszumokat nem ismerő elhatárolódás - a forradalom
mellett vagy ellen.

Az ezred azon tisztjei, akikhez Bonaparte közelebb állt, mint a többihez -

Monta-livet, Hédouville, Sucy - mind a király pártján és a forradalom ellen
voltak. 1791-ben ez már nem absztrakt vita volt: ez politikai döntések
kérdésévé lett. Aki a királyhoz hű volt, annak Koblenzben vagy Torinóban
volt a helye, az emigráns hadseregben, amely fegyverrel próbálta leverni a
forradalmat. Bonaparte iskolatársai és ezredtársai, Des Mazis, Bourrienne,
Montalivet és sokan mások - ki előbb, ki utóbb - a határ túlsó oldalára került,
az ellenforradalmi hadsereg soraiban harcolt.

Bonaparte hadnagy számára nem volt kérdéses, hogy melyik oldalra álljon. A
forradalom katonája volt, készen állt a forradalom megvédésére és arra, hogy
harcoljon mindazok ellen, akik a forradalom ellen támadnak.

Valence-ban, akár a többi franciaországi városban, klubok alakultak. Egyikük

- „Az Alkotmány barátainak társasága” - a jakobinus klub fiókja volt.
Bonaparte hadnagy az elsők között lépett be tagjai közé.

Mi vezette, amikor belépett a valence-i jakobinus klubba? Karrierista

szempontok? Ezt teljesen kizártnak kell tartanunk. Tudta, hogy az ezredben,
ahol a tisztek többsége királypárti, a jakobinusokhoz való csatlakozását
egyértelműen el fogják ítélni. Talán a helyi lakosság között akart
népszerűségre szert tenni? A jakobinus klubba való belépése után a város
több házának ajtaja bezárult előtte. Tudta, hogy Valence-ból az út nem vezet
Párizsba. Ráadásul abban az időben nem annyira Párizs, mint inkább Korzika
járt a fejében.

Azok a történetírók, akiket zavarba hoz, hogy a franciák majdani császára

önként belépett a jakobinusok klubjába, és ezt karrierista szempontokkal
próbálják magyarázni, nem akarják megérteni és elfogadni a nézetünk szerint
egyetlen helyes magyarázatot: Bonaparte meggyőződésből cselekedett.

A varennes-i válság napjaiban - 1791 júniusában, amikor sikertelenül

végződött a királynak az a kísérlete, hogy külföldre szökjön - Bonaparte
álláspontja a párizsi Cordeliers-klub balszárnyának petíciójához állt a
legközelebb, jóllehet a fiatal tiszt ezt feltehetően nem ismerte. A király
trónfosztását és magának a monarchia intézményének megszüntetését
követelte. A köztársaság mellett foglalt állást.

Republikanizmusa nem pillanatnyi felbuzdulás volt. A „Monarchia vagy

köztársaság” című értekezésének - amelyhez ezekben a napokban fogott
hozzá és amely befejezetlen maradt - gondolatmenete megmutatja, hogy
előnyben részesítette a köztársaságot. A „Párbeszéd a szerelemről” című
munkában, amelynek keletkezését Masson ugyanerre az időre, 1791 nyarára
teszi, Bonaparte azt bizonyítja, hogy az ember életében az állampolgári
kötelességnek primátusa van, és kereken kijelenti, hogy ha az állam, a nép, a
nemzet érdekei követelik, mindenki köteles „katonának menni”.

Bonaparte ezekben a napokban buzgón dolgozik a lyoni akadémia által

meghirdetett pályázatra szánt munkáján: milyen igazságok és érzelmek a
legszükségesebbek az emberek számára a boldogsághoz? A forradalom
harmadik esztendejében ez a kérdés csaknem retorikusan hangzik. Bonapartét
ez nem zavarta. Aligha számított arra, hogy ő is bejárja a Jean-Jacques
Rousseau által megtett utat - olyan sikert arat, mint a dijoni akadémia
pályázatára benyújtott értekezés szerzője. Valószínűbb az, hogy türelmetlenül
várta, rendezhesse gondolatait, szabatosabban
megfogalmazhassa meggyőződését.

Bonaparte értekezése bebizonyította, hogy szerzője továbbra is a francia

politikai gondolkodás radikális szárnyához tartozik. Jakobinus lévén, kifejezi
hódolatát Rousseau iránt. A kor stílusában, emelkedett, patetikus nyelven
felkiált: „Ó, Rousseau! Miért éltél csupán hatvan évig. Az igazság érdekében
halhatatlannak kellene lenned!”

Persze, az emberek boldogságához elsősorban állampolgári erényekre van

szükség. Rousseau és Raynal tanítványaként dicsőíti a nagy szabadságot, a
nép szent jogait; megbélyegzi a zsarnokságot, az elnyomás minden formáját.
Nagyon sajnálja, írja, hogy nem lehetett Brutus mellett, amikor az bosszút állt
a meggyalázott köztársaságért és a békéért!

A forradalom korszaka, rohanó eseményeivel, dinamizmusával

módosításokat visz be Bonaparte rousseau-ista világszemléletébe. Akár a
jakobinizmus vezetői, Robes-pierre, Saint-Just, leküzdve a rousseau-izmus
szemlélődő természetét, Bonaparte is felismeri a cselekvés erejét. Agir!
Cselekedni! - a forradalomnak ez az elve, amely magából a dinamikájából
fakad, teljesen megfelel Bonaparte belső akaratának. Ebben az értelemben a
fiatal Bonaparte jakobinizmusa sem véletlenszerű. A lyoni akadémiának írt
értekezésben az energiát, az erőt, a hatékonyságot magasztalja. „Az energia -
a lélek élete” - írja, s ez a tömör megfogalmazás általánosítja a tapasztalatát a
harcba bekapcsolódott tömegek koncentrált akaratának, amelyek szeme előtt
átalakították a világot.

Bonaparte tanul a forradalomtól. Nemcsak hű katonája - figyelmes tanítványa

is a forradalomnak, s gyorsan elsajátítja tanulságait. S az általa megértett
egyik legfontosabb tanulság az, hogy a tettnek hatalmas ereje van, a
cselekedetnek, a cselekvő-képességnek elsőbbsége van a szóval szemben.

1791 szeptemberében, nem kis nehézségek árán, az őt pártfogoló Du Teil

támogatása révén háromhavi szabadságot engedélyeztek neki, s Bonaparte
újból Korzikára utazott.

Vajon miért? Állhatatos volt és makacs. Kudarcai ellenére még mindig nem
akart megválni fiatalságának álmaitól, foglalkoztatta Korzika, továbbra is
reménykedett abban, hogy Paoli elfogadja közeledését. Nyilván még mindig
élt benne a régi tisztelet a korzikai vezér iránt.

Nehéz hitelesen megállapítani, találkozott-e ezúttal Bonaparte Paolival, de

mindenből kiviláglott, hogy sem közvetve, sem közvetítők útján nem jutott
vele megállapodásra. Ellenkezőleg, teljes joggal állíthatjuk, hogy a korzikai
vezér viszonya a fiatal tiszthez egyre rosszabb lett.

Napóleon Bonaparte, a józan gondolkodású és gyakorlati férfiú a korzikai

ügyekben csaknem Don Quijoténak mutatkozott; egy elérhetetlen álomképet
hajszolt és sorra kudarcot vallott. Azért utazott oda, hogy segítse bátyja
beválasztását a törvényhozó gyűlésbe, s vereséget szenvedett. Paoli nem
akarta, hogy Joseph-et megválasszák. Korzika részéről a gyűlésbe a
mindenható diktátor utasítására Pozzo di Borgót és Peraldit választották meg.
Az előbbi barátból ellenséggé lett, Peraldi pedig régi ellensége volt a
Bonaparte-klánnak.

De nemcsak Pozzo di Borgóval került sor szakításra. Az események

logikájánál fogva Bonaparte harcot indított a hatalmas Paoli ellen is. Ez a
harc még rejtett formákban folyt: az igazi szándékokat leplező korzikai
agyafúrtsággal, mosolyok kíséretében, a jószándékok hangoztatásával. A
politikai alakoskodás művészetét Bonaparte Korzikán kezdi megtanulni.

A francia hadsereg huszonkét éves tisztjének, akit Paoli még nemrég nem
volt hajlandó számításba venni sem barátként, sem ellenségként s megvetően
eltaszította magától, ennek a kardját alázatosan felajánló hadnagynak - Paoli
számára váratlanul - erős szövetségesei akadnak. Elsőként közülük Cristoforo
Salicettit kell megemlítenünk, ezt a legyűrhetetlen bátorságú és energiájú,
heves, lendületes férfiút, aki óriási befolyásra tett szert szülőföldjén,
Korzikán, és jelentős politikai súlyra Francia-országban, a jakobinus párt
soraiban. Salicettit - aki Korzikán született, ügyvéd volt és baloldali politikai
nézeteket valló publicista - még a forradalom előtt és 1789-ben beválasztották
Korzika harmadik rendje küldöttének a rendi országgyűlésbe.
Az Alkotmányozó Gyűlésben jelentős szerepet játszott, és 1792-ben, bár
Paoli ellenezte, ismét megválasztották a Konvent küldöttének. Salicetti, a
lángoló jakobinus, aki a volt király halálára szavazott, a Konvent erélyes
biztosa a háború frontjain, sok kötelezettsége és megbízása mellett,
amelyeket kellő időben és gyorsan tudott teljesíteni, sohasem feledkezett meg
Korzika szigetéről. Paoliért eleinte, mint minden korzikai, lelkesedett, és
sokat tett annak érdekében, hogy tekintélyét megszilárdítsa. De kifinomult
politikai érzékével elsőként vette észre Paolinak a forradalommal szembeni
tartózkodó magatartását és szeparatista tendenciáit.

1791-ben Korzikára visszatérve élére állt Paoli ellenzékének, amely eleinte

jóindulatú, majd egyre kibékíthetetlenebb volt. Akkor tűnt fel neki
Ajaccióban Napóleon Bonaparte, és azonnal fel tudta mérni értékét. Bizalmas
viszony, sőt, mondhatni, barátság alakult ki köztük. Ez persze nem az
egyenlők barátsága volt. Salicetti tizenkét évvel idősebb volt Bonaparténál, s
pozíciójukat sem lehetett összehasonlítani. A képviselő neve Franciaország-
szerte ismert volt, Korzikán pedig Paoli után ő volt a legbefolyásosabb
politikus. Napóleont pártfogásába vette. Salicetti támogatása kivételes
jelentőséggel bírt Napóleon sorsára nézve. Alighanem ez volt az a
férfiú, akinek a legnagyobb része volt Bonaparte felemelkedésében; talán ez
az oka annak, hogy később Napóleon ritkán tett említést róla.

Később persze a szerepek felcserélődtek. Bonaparte gyorsan emelkedett, s

Salicetti-nek el kellett ismernie egykori tanítványa elsőbbségét. Brumaire 18
előestéjén Salicetti csatlakozott az Ötszázak Tanácsának jakobinus részéhez.
De tudomásul vette a történteket, és teljesíteni kezdte a tábornok és az első
konzul utasításait. Idővel azonban felébredt benne a lázadó jakobinus
szellem. Mint maga bevallotta, egy ízben, amikor kettesben voltak
Bonapartéval Genovában, a keskeny partszakaszon magasan a tenger fölött,
erős kísértést érzett arra, hogy belökje beszélgetőtársát a tengerbe. Nyugodtan
beszélgetve mentek a néptelen tengerparton, s Salicetti gondolatban vagy
hússzor elmondta magában: „Egyetlen csapás, egyetlen pillanat, s a
szabadság ismét győzedelmeskedik.” De nem volt ereje ehhez az egyetlen
csapáshoz.

Napóleon, vagy mert finom intuíciójával megsejtette titkos gondolatait, vagy

más meggondolásoknál fogva eltávolította környezetéből Salicettit. Brumaire
18 után Salicetti fontos megbízással Luccába, Genovába került, majd József
király és Murat mellett a nápolyi királyság mindenható rendőrminisztere lett.
Sem József király, sem Murat nem szerette. Féltek tőle. Salicetti befolyása
Nápolyban óriási volt, alkirálynak hívták; a valóságban a hatalma időnként
nagyobb volt a királyénál.

1809-ben, ötvenkét éves korában hirtelen meghalt, amikor hazatért egy zárt
körű ebédről, amelyet a nápolyi rendőrfőnök az ő tiszteletére adott. Széles
körben elterjedt az a vélemény, hogy Salicettit a rendőrfőnök, aki nem
szerette, megmérgezte. Ez valószínűnek látszik. Napóleon, amikor Salicetti
haláláról értesült, felkiáltott: „Európa elvesztette egyik legerősebb
koponyáját; válság idején Salicetti egymagában többet jelentett egy százezer
főnyi hadseregnél.”

De mindez később fog bekövetkezni. 1792-ben azonban még Salicetti volt

Bonaparte leghatalmasabb pártfogója, s a Korzikán uralkodó bonyolult és
zavaros helyzetben ez a támogatás sokat jelentett.

Bonapartét politikai indítékokból a Konvent két másik korzikai küldötte is

támogatta: Luce Chirio Casabianca tengerésztiszt, jakobinus, a Konvent
tengerészeti bizottságának tagja és Jean Moltedo - szintén jakobinus.
Bonapartét a korzikai belső kérdésekben támogatták Filippo Buonarroti, a
Korzikai Hazafias Hírlap kiadója, amelyben nem ritkán tette közzé cikkeit
Joseph Bonaparte, Masseria, aki nagy szerepet játszott az ajacciói „Hazafias
Klub”-ban, és az ajacciói baloldali csoportokkal szoros kapcsolatot tartó
demokrata Arena fivérek.

Bonaparte józanul ítélte meg az ellenfél hatalmát: sőt, meglehet, hogy régebbi
érzelmei alapján túlbecsülte Paoli erejét. 1792. május 29-én Joseph-hez
intézett levelében Napóleon ezt írta: „Tarts ki szilárdan Paoli tábornok
mellett. Ő mindent megtehet, s ő minden (II peut tout et il est tout).” És nagy
jövőt jósol neki.

Bár Bonaparte sokra tartotta Paoli erejét, nem mondott le az ellene való
harcról. De ezt a harcot sajátos formákban vívta. Önálló politikát folytatott,
szövetkezett a korzikai tábornok ellenfeleivel, de továbbra is igyekezett
közeledni Paolihoz. Most már nemcsak Joseph-nek, hanem Luciennek, a
harmadik Bonaparte-fiúnak is igyekeznie kellett elnyerni a diktátor
jóindulatát. Ez a behálózás ravasz politikája volt: Paolin felülkerekedni csak
baráti ölelésbe szorítva lehetett.

Egyébként Bonaparte ebben is kudarcot vallott. Paoli, ez a „vén sárkány”,

ahogy később Lord Elliot nevezte, nem engedte bekeríteni magát. Átlátott a
Bonaparték tervein. Joseph 1792. május 14-i levelében ezt írta Napóleonnak:
„Lucien nem reménykedhet többé abban, hogy a tábornoknak kedve lesz őt
maga mellé venni. A tábornok egész nyíltan kijelentette: elismeri Lucien
képességeit, de nem akar velünk együtt dolgozni. Ez a dolog veleje.”

Magának Bonaparténak sikerült Ajaccióban egy fontos hadműveletet

végrehajtania. Salicettire és saját klánjának tagjaira támaszkodva elérte, hogy
Paoli akarata ellenére megválasszák az önkéntesek zászlóaljának
alezredesévé. Ez siker volt. De ennek a tisztségnek a betöltése együtt járt a
valence-i tüzérezredből való elbocsátással. Napóleon választásra
kényszerülve elküldte a megfelelő papírokat Franciaországba.

Ám közvetlenül a siker után az események váratlanul bonyolultabbá váltak.

Vagy Napóleon meggondolatlansága, vagy Paoli titkos adui következtében
április 8-12-én, húsvétkor, Bonaparte önkéntesei fegyveres összetűzésbe
sodródtak a reguláris katonaság egy osztagával. Az összetűzésnek a katonák
közt is, a békés lakosság közt is voltak áldozatai.

Párizsba, a hadügyminisztériumba a távoli szigetről sűrűn érkeztek panaszok

Bonaparte alezredes törvénytelen akcióira. Ahhoz sem fért kétség, hogy
mindkét korzikai küldött - Peraldi és Pozzo di Borgo - olajat öntött a tűzre.
Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a ténylegesen felmerült veszélyt: azt,
hogy Bonapartét elbocsátják a reguláris hadsereg kötelékéből és ugyanakkor
lefokozzák az önkéntesek alezredesének tisztjéről. Az is megtörténhetett,
hogy ellenfelei hadbíróság elé viszik az ügyet.

Bonaparte gyorsan tudott dönteni. Május elején az első megfelelő hajóval

elhagyta Korzikát, s május 28-án már Párizsban volt.

Éppen jókor érkezett. A hadügyminiszter asztalán két ajacciói alezredes

dossziéja hevert: Bonapartéé és Couens-é. A miniszter még nem döntötte el,
mindkét tisztet átadja-e a hadbíróságnak; a vádak megalapozottnak látszottak;
más időkben gondolkodás nélkül hadbíróság elé állította volna őket.

De 1792 nyarán a helyzet bonyolult volt. Április 20-án Franciaország hadat

üzent Ausztria császárának, s az egész országra a háború gondjai nehezedtek.

A hadműveletek a francia hadseregre nézve roppant kedvezőtlenül alakultak.

A franciák visszavonulóban voltak. Az intervenciósok seregei valamennyi
fronton támadást indítottak. Az árulás a királyi palotában fészkelt. A
hadseregparancsnokok nem akartak győzelmet. Nem voltak véletlenek a
katonai kudarcok. Az arisztokráciához tartozó magas rangú tisztek külföldre
szöktek; példájukat követte több beosztott tiszt is. A hadseregnek nem volt
elég tisztje, különösen tüzértisztje.

Az izgalomban élő Párizsnak ebben a nyugtalan légkörében Bonaparte

könnyen elérte az ellenfelei által megindíttatott eljárás megszüntetését. A
hadügyminiszternek akadt bőven más gondja. Ráadásul az önkéntesek e
vétkes tisztjének kitűnő politikai reputációja volt. Bonapartének
könnyűszerrel sikerült elérnie, hogy visszahelyezzék a szolgálatba
ugyanabban a 4. tüzérezredben. Mi több, magasabb rangfokozattal: kapitány
lett. Július 10-én Bonaparte kapitánnyá való kinevezését XVI. Lajos írta alá.
Ez a francia király utolsó aláírásai közé tartozott. Bonaparténak azonban
várnia kellett a parancs hivatalos átadására; augusztus végén kapta meg.

Az 1792 nyarán Párizsban töltött három hónap alatt sok mindent láthatott.
Nagy történelmi eseményeknek lett a szemtanúja: a forradalmi fellendülés
fokozódásának, az 1792. augusztus 10-i népi felkelésnek, amely megdöntötte
az ezeréves monarchiát.

Bonaparténak az abból az időkből megmaradt levelei, valamint

megnyilatkozásai nem adnak világos képet akkori nézeteiről. A
legáltalánosabb formában azt mondhatjuk, hogy nézetei ellentmondásosak
voltak.

Bonaparte nyilván nem tudott azonnal eligazodni a főváros feszült politikai

harcának bonyolult és gyorsan változó képeiben. Ne feledkezzünk meg róla:
ő eddig a forradalmat nem a szenvedélyektől forrongó Párizsban látta, nem
ott volt részvevője maga is, hanem Korzika kis politikai színterét ismerte,
annak minden sajátosságával, patriarchális csökevényeivel és klán-
előítéleteivel. Ezen a távoli szigeten a régi törvények, a múlt árnyai sikeresen
harcoltak az új idők követelményei ellen. A forradalom mennydörgései oda
csak tompán jutottak el, s többnyire összeesküvők
suttogásaiként hallatszottak.

Bonaparte, aki a nagy események napjaiban Párizsban volt, ezeket az

eseményeket kívülről látta, csak szemlélő maradt. S mégis megérezte a
legfontosabbat. Egy május 29-i levélben ezt írta: „A helyzet [a fővárosban]
minden vonatkozásban kritikus.” Június 14-én ezt a véleményét juttatta
kifejezésre: „Nem tudom, hogy fog folytatódni minden, de a dolog egyre
inkább forradalmi fordulatot vesz.” Ám ha a fejlődés tendenciáját helyesen
látta is, nehezen tudott eligazodni a politikai harc tartalmában. A jakobinusok
és a girondisták közötti nézeteltérések, amelyek jelentős
mértékben kiéleződtek, előtte nyilván rejtve maradtak. A június 20-i tüntetés
után ő, a valence-i jakobinus klub tagja, ezt írta Joseph-nek: „A jakobinusok -
őrültek, nem értik meg a közös feladatokat.” A június 20-i tüntetést
ellentmondásosan ítéli meg. Beszámolva arról, hogy hét-nyolcezer fegyveres
betört a királyi palotába, Napóleon ezt írta: „A királyt választás elé állították.
Válassz, mondták neki, hol akarsz uralkodni, itt vagy Koblenzben. A király
helyesen viselkedett. Vörös sapkát tett a fejére, a királyné és a királyi herceg
ugyanezt tették. A királynak bort adtak. A nép négy órán át maradt a
palotában. Ez bőséges tápot adott a Feuillant-ok arisztokrata szellemű
nyilatkozatainak. Ugyanakkor látnunk kell, hogy mindez ellentmond az
alkotmánynak és veszélyes példa lesz. Igen nehéz előre látni, merre tart az
ország ebben a nyugtalan helyzetben.” Napóleon levele eltér Bourrienne
ismert beszámolójától. (Bourrienne azt mesélte, hogy Napóleon a királyt
nyomdafestéket nem tűrő szóval illette és a népről is rosszallóan
nyilatkozott.) Az is figyelemreméltó, hogy július 14-én Joseph-nek írt
levelében Napóleon közli, hogy jó viszonyba került Arenával, és hozzáfűzi:
„Ő buzgó demokrata.”

Ugyanilyen ellentmondásosság fejeződik ki Lafayette-ről, Dumouriez-ről

alkotott véleményében. Egy rövid ideig ezek a vélemények változtak.

Bonapartét Párizsban is elsősorban a félbemaradt korzikai ügyek

foglalkoztatják. Folytatja a harcot a déli szigeten levő ellenfeleivel. Joseph-
nek minden levelében instrukciókat, megbízásokat, utasításokat ad. Ezek a
kérdések széles körét fogják át, az olyan tanácstól kezdve, hogyan írjon
levelet Arenának, addig a rendelkezésig, hogyan szállítson át huszonhat
puskát a Bonaparte-házból a Pietri-házba, mivel „a jelenlegi pillanatban nagy
szükség lehet rájuk”.

Bonaparte még akkor is, mikor megkapta a hivatalos okmányokat kapitánnyá

való előléptetéséről, ahelyett, hogy ezredéhez indult volna Valence-ba -
ahogy ezt a miniszter előírta neki -, újból Korzikára utazott. A feletteseinek
adott jelentésben ezt azzal indokolja, hogy húgát, Mariannát kell elkísérnie,
mert az már nem maradhat tovább Saint-Cyrben. De aligha ez volt a valódi
oka annak az elhatározásnak, hogy megváltoztatja az útvonalat. Korzika
továbbra is gondolatainak középpontjában állt. Nem fejezte be a játékot, s
annak a játékosnak a szenvedélyével, aki azt reméli, hogy az utolsó
játszmában visszanyeri korábbi veszteségeit, újból bekapcsolódik az
immár három éve folyó veszélyes játékba.

Október közepén Bonaparte ismét Ajaccióban van. Néhány napra utazott oda,
de még nyolc hónapot tölt a szigeten. Mindent kockára tesz: a francia
hadsereg tisztjének csak nemrég visszanyert pozícióját, katonai karrierjét,
egész jövőjét; mindent feltesz egy kártyára - a korzikai kártyára, amely eddig
csak vereségeket hozott neki. Úgy látszik, éles szimatával érzi a kifejlet
közeledtét. Az ügy hamarosan befejeződik. Az utolsó húzások ebben a
hosszú játszmában nyereséggel kell hogy végződjenek számára.

Nincs módunk itt arra, hogy ismertessük a korzikai harc utolsó felvonásának
összes bonyolult fordulatait, ördögien ravasz fondorlatait. Mindkét fél
mindent bevetett: ármányt, ravaszságot, hitszegést, hangzatos fogadkozásokat
és ígéreteket, titkos machinációkat, hízelkedést és fenyegetőzést, olajágat és
éles tőrt. Bonaparténak nemcsak Paoli volt az ellenfele, hanem az okos,
gonosz, ügyes Pozzo di Borgo is, aki napról napra nagyobb befolyásra tett
szert a szigeten. A fiatalkori barát veszélyesebb lett, mint az elaggott diktátor.
Pozzo di Borgo képes volt arra, hogy ajkán bűbájos mosollyal mérget
tartalmazó serleget nyújtson át. Egyébként a mosolyok ideje már elmúlt; a
nyílt ellenségeskedés farkasvicsorítása váltotta fel.

A nagy forradalom korszakában a két pártnak ez az ádáz háborúja nem

folyhatott már a korzikai családi vérbosszú klasszikus stílusában, átnőtt
politikai ütközetbe.

1792-1793-ban bármely politikai vita mágneses erővel a két ellentétes

pólushoz - a forradalom és az ellenforradalom pólusához - vonzott. A
korzikai szeparatizmusnak 1793-ban meg kellett ütköznie a forradalmi
Franciaországgal, az tehát ellenforradalom volt. A harc logikája nem hagyott
közbülső fokokat. Paoli, Pozzo di Borgo, a szeparatisták pártja, akik Korzika
függetlenségére törekedtek, egyetlen reális erő felé orientálódhattak, amely
támogatta őket: Franciaország ellensége, Pitt Angliája felé. Paoli pártja az
ellenforradalom pártjává lett.

A Szardínia elleni katonai expedíció, amelyet 1793 februárjában Párizs

utasítására indítottak, megmutatta, milyen messzire ment a két párt leplezett
harca. Bonaparte önkéntes-zászlóaljával részt vett ebben az expedícióban, s a
Maddalena-sziget bevétele végett végrehajtott hadművelete katonai
szempontból kifogástalan volt. De az expedíció egészében szégyenletes
kudarccal végződött. 1793 februárjában Bonaparte ezt írta a
hadügyminiszternek: „... teljesítettük kötelességünket; a Köztársaság
érdekei és hírneve azonban megköveteli, hogy megállapíttassék, kik voltak
azok a gyáva alakok vagy árulók, akik vereségre kárhoztattak bennünket.” (A
levelet Bonaparte elküldte Paolinak és a tüzérhadsereg parancsnokának is, a
2. önkéntes zászlóalj sok tisztje aláírta.) Az „árulók” itt szó szerint értendő.
Colona de Cesari ezredes, az expedíció parancsnoka megkapta Paolitól a
megfelelő instrukciókat. „Ne felejtsed - mondta neki Paoli hogy Szardínia
természetes szövetségesünk.” Az expedíció kudarca előre elhatároztatott.
Ettől a perctől kezdve a harc nyílt lett. Az ádáz ellenségeskedés külső
szövetségesek keresését is megkövetelte. Bonaparte számára a természetes
szövetséges Francia-ország volt. A fáradhatatlan Salicetti a távoli Párizsból
éles szemmel tudta követni a szigeten zajló eseményeket, mindenre jutott
ideje. Szoros kapcsolatot tartott Napóleonnal, az Arena-testvérekkel,
Buonarrotival. Január végén a Konvent határozatot hozott arról, hogy
Korzikára három katonai biztos küldendő, élükön Salicettivel: ez nyílt
kihívás volt Paolival szemben.

Salicetti és kísérői csak április elején érkeztek meg Korzikára, Bastiába. Paoli
kitért a velük való találkozás elől, nem adott alkalmat tárgyalásokra. Salicetti
is ajánlatosnak tartotta, hogy ne élezze ki azonnal a helyzetet.

De miközben mindkét fél manőverezve és egymást szemmel tartva igyekezett

az összeütközést halogatni, váratlanul kitört a vihar. Párizsból, a Konventtől
fenyegető utasítás érkezett: váltsák le Paolit és Pozzo di Borgót minden
tisztségéről és tartóztassák le őket árulás gyanújával. Ennek az utasításnak a
híre óriási felháborodást keltett a szigeten. A korzikaiak szemében Paoli a
„haza atyja” maradt. Még Napóleon is szükségesnek látta, hogy a „Hazafias
Klub”-ban Paoli védelmére keljen. De most már sem szavak, sem beszédek
nem változtattak semmin. A nyájas mosolyok egy szempillantás alatt
eltűntek, a kezek a tőrökhöz nyúltak. Az álarcokat eldobták; megkezdődött a
háború.

De vajon mi adott okot a Konventnek az eseményeket siettető, szigorú

határozat hozatalára? Paoli rendőrsége elfogta a legifjabb Bonaparte fiú, a
heves vérű, hóbortos, tizennyolc éves Lucien levelét, amelyben az büszkén
közölte, hogy a Konvent határozatának oka az, hogy ő, Lucien Bonaparte a
touloni jakobinus klubban leleplezte Paolit mint a Köztársaság árulóját. A
touloni klub feljelentést küldött a Konventbe, s ezután ez haladéktalanul
megtorló intézkedéseket hozott az árulók ellen.

Lucien Bonaparte levelét nyilvánosságra hozták, s Paoli híveinek egész dühe

a Bonaparte-klán ellen fordult.

A zendülés egész Korzikára kiterjedt. Paoli meghirdette a háborút a

függetlenségért; titkos tárgyalásokat kezdett Angliával. A május végén
Cortéban megnyíló Consulta - a Pozzo di Borgo elnökletével tartott gyűlés -
kinyilatkoztatta, hogy Paolinak teljesen igaza van a Konvent azon zsarnoki
frakciója elleni harcban, amely a korzikai népet le akarja igázni és el akarja
adni a genovaiaknak. A Consulta ugyanazon határozata kijelentette, hogy a
Bonaparte testvéreket is, az Arena testvéreket is kirekeszti a korzikai
nemzetből. Már ezt megelőzőleg kiátkozták őket, s hajsza kezdődött ellenük.

Napóleon Bonaparte megértette, hogy az élete forog kockán. Titokban

megszökött Ajaccióból, remélte, hogy a hatalmas Salicetti oltalma alatt eljut
Bastiába. Útja egy fantasztikus középkori kalandregényre emlékeztet.
Négykézláb mászott hegyi ösvényeken, egy pásztorkunyhóban és az erdei
bozótban rejtőzködött, eltüntette a nyomait, útközben - Bocognanóban -
Peraldi emberei mégis fölismerték, elfogták és majdnem megölték.

Őrizetbe vették, hogy elszállítsák és átadják a felsőbb hatóságoknak. Éjjel az

ablakon át sikerült megszöknie; újból kezdődött a bolyongás; elvergődött
Uccianiig, ahol egy időre menedéket talált; azután igen óvatosan,
vargabetűkkel, kerülve az emberekkel való találkozást, titokban visszatért
Ajaccióba. Itt a kutató pillantások elől egy barlangba rejtőzött, majd
menedéket talált unokatestvérénél, Jean Jerome Levie-nél, a város volt
polgármesterénél. De itt ráakadtak a csendőrök; behatoltak a
házba; Bonaparte a kerten át menekült, eltűnt üldözői elől; ezer akadályt
legyőzve eljutott a tengerig; ugyanilyen titokban egy csónakon Maginajóig
evezett; onnan lovon, hegyeken át és az ellenség elől elrejtőzve végül eljutott
Bastiába, Salicettihez.

Bastiából, még ki sem fújta magát, máris néhány rövid sort írt anyjának
Ajaccióba. Olaszul írta; „Preparatevi: questo paese non é per noi.” -
„Készüljetek, ez az ország nem nekünk való.” Letizia felfogta a sorok
értelmét.

Már az éjjel elmenekült hazulról három kiskorú gyermekével, klánja odaadó

embereinek oltalma alatt. Még idejekorán ment el: szökése után néhány
órával Paoli hívei az ajacciói Malerta utcai Buonaparte-házat teljesen
szétverték.

Különböző utakon, üldözőik elől sietve, maguk mögött hagyva őseik

elpusztított házát, a Buonaparte-család tagjai nagy nehezen elvergődtek a
tengerhez, hogy elhagyják ezt a tőröktől tüskés földet. Elismételhették: „Ez
az ország nem nekünk való.”

Bonaparte kapitány hát ismét Franciaországban van.

Gyermekéveinek és serdülőkorának földjétől, az álmok távoli országától a

tenger választja el; ott máglyákat raknak és lövöldöznek; azon a földön a
lázadás tüze lobog, oda nincs visszatérés: Ideje volt megvonni a mérleget.
Ötesztendei reménység, várakozás, illúzió; ötesztendei harc, fáradozás,
erőfeszítés, agyafúrt tervek, matematikailag pontos számítások, öt olyan
esztendő, amelyben nyereségre játszott, teljes veszteséggel, fiaskóval
végződött. Az ötesztendei erőfeszítéseknek ezt a mérlegét nem lehetett
balsikernek nevezni, mert az nem lett volna igaz, ez annál több volt.
Annak, ami történt, teljesen pontos elnevezése volt, s bármely nyelven,
katonai vagy politikai nyelven egyetlen szó fejezte ki - vereség.

A mérleg, akárhogyan számolt is, nem változott: negatív volt. Az élet öt

esztendeje! Ifjúsága legjobb éveit elvesztette! A Nagy Forradalomnak, a
történelem megismételhetetlen napjainak öt esztendeje múlt el.
Szemrehányásokat tett magának, hogy ha nem ásta volna be magát ebbe a
forró, száraz korzikai földbe, ha nem szűkítette volna le látókörét a régi
korzikai házak szűk ablakaira, akkor felmérhetetlen lehetőségek nyíltak volna
meg előtte. Vajon ugyanolyan fiatal emberek, mint ő, akik tegnap
még teljesen ismeretlenek voltak, s bátran belevetették magukat az
események forgatagába, nem szereztek-e egy csapásra elismerést, hírnevet?
Vajon Antoine Saint-Just, aki csaknem egykorú vele, egy évvel idősebb
csupán, miután az isten háta mögötti Blérancourt-ból Párizsba érkezett, nem
lett-e huszonnégy óra alatt a Konvent tagja és a jakobinusok egyik
kiemelkedő vezetője? Vagy Hoche, a volt lovász, nem szerezte-e meg
huszonöt éves korára a Köztársaság legyőzhetetlen tábornokának hírnevét? A
forradalmat a fiatalok vitték véghez. A legidősebb közülük,
Maximilien Robespierre, a jakobinus párt elismert feje, 1793-ban harmincöt
éves. Öccse, Augustin, a Konvent küldötte, aki óriási hatalommal
rendelkezett a hadseregben, csak néhány évvel volt idősebb Bonaparténál. S a
vele egykorúak közül hányan játszottak már régóta olyan fontos szerepet a
forradalomban, hogy tisztelettel ejtették ki nevüket.

Ő pedig, Napóleon Bonaparte, a párizsi katonaiskola befejezése után nyolc

évvel még mindig csak a harmadik tiszti rangfokozatot érte el... Ki ismeri őt?
Ki hallott róla? Mindent elölről kellett kezdenie.

Ám nemcsak becsvágyó reményeinek összeomlásáról volt szó. A Bonaparte

által átélt tragédia elsősorban abban rejlett, hogy a legkegyetlenebb ütéseket
az mérte rá, akit bálványozott, akiben az összes emberi értékek legfőbb
megtestesülését látta. 1789-ben úgy érkezett meg Korzikára, mint egy
legendás hős rajongó hódolója, aki kész volt minden áldozatra érte, a korzikai
népért. 1793-ban, amikor üldözött, hajszolt vadként rejtőzött Paolinak a
nyomában levő emberei elől a sűrű erdőben, csak ellenséget látott bennük.

A sors kegyetlen megpróbáltatásai Napóleonból más embert faragtak. Nem

volt többé egy „eszményi világ lakója”, ahogy egykor Joseph mondta róla;
semmi sem maradt a múltból: minden elhamvadt. Idealizmusa, ifjúi
lelkesedése, naiv reményei eltűntek. Józan lett, száraz, számító, gyakorlatias;
nem hitt többé senkinek a szavában; gyanakvó és bizalmatlan lett.

Egy évvel a tragikus finálé előtt, 1792-ben, már ezt írta Párizsból Luciennek:
„Ismered az ajacciói históriát? Párizsban ugyanez a helyzet; csak talán az
emberek még kicsinyesebbek, még rosszindulatúbbak, még nagyobb
rágalmazók és gazfickók.”

Revideálta mestereihez való viszonyát. 1792-ben még egyszer elolvasta Jean-

Jacques Rousseau-nak az egyenlőtlenségről szóló értekezését és terjedelmes
kivonatokat készített belőle, csaknem mindenütt rövid megjegyzést fűzve
hozzájuk: „Ebben nem hiszek.” „Én nem így gondolom.” A Rousseau
műveihez való visszatérés célja nyilvánvalóan az az óhaja volt, hogy
hangsúlyozza, mennyire nem ért egyet azzal, akit nemrégiben még első
tanítójának nevezett.

Ez a fiatalember huszonnégy éves korára nagy lelki megrázkódtatáson esett

át; sok mindenből kiábrándult, hajlott arra, hogy mindenben kételkedjen.
Mindamellett nem volt benne semmi Hamletból, semmi Wertherből - ha
ugyan egymás mellé állíthatjuk e sok tekintetben különböző irodalmi
alakokat. Egyaránt távol álltak tőle a dán királyfi akaratát gyöngítő belső
kételyek és Goethe fiatal hősének passzív melankóliája.

Erős jellemű férfi lévén, a rá mért csapások alatt nem hajolt meg, nem lett
gyöngébb, puhább, engedékenyebb. Ellenkezőleg, akarata megedződött az
osztályrészéül jutó megpróbáltatások erős tüzében. Bonaparte kapitány, aki
üldözői elől Francia-országba menekült, 1793-ban már sokban különbözött az
1789. évi, rózsás reményekkel eltelt alhadnagytól, aki alig várta, hogy
hazájának, Korzika szigetének földjére léphessen.

Persze hiba volna a Bonaparte és Paoli közötti viszony tragikus fejlődésében,

Bonaparte egész korzikai drámájában csak két férfi kölcsönös meg nem
értésének végzetes következményeit, holmi személyi összeütközések
szomorú eredményét látni.

A korzikai drámának és kifejletének megvolt a maga törvényszerűsége.

Bonaparte és Paoli összeütközése, még ha figyelembe vesszük is az összes
személyi tényezőket, mindenekelőtt két politikai irányvonal összeütközése
volt. Ebben a kíméletlen elhatárolódásban - a forradalom mellett vagy ellen -,
amelyet 1792-1793-ban maga az élet hajtott végre, Bonaparte nem ismert
ingadozást. Egész addigi élete juttatta el a forradalomhoz; a forradalom fia
volt, ebből nem engedett. S amikor Paoli, Pozzo di Borgo a forradalom ellen
fordult, az összeütközés, az összecsapás elkerülhetetlenné vált.

Ilyen szempontból az elkerülhetetlen vereségért Bonaparte nem tehetett

magának szemrehányást. A veszteség nem egyéni hibák vagy téves politikai
irányvonal követése volt. Más irányvonalat nem követhetett, s a szigeten
kialakult körülmények között ez szükségszerűen vereséghez vezetett.

Bonaparte ezekből a megrázkódtatásokból nem megtörve, hanem még jobban

megedződve került ki. S miközben a forradalom hadseregének katonájaként
verekedett, magáévá tette a forradalom fő tanulságait; a cél eléréséért
tevékenyen, következetesen kell küzdeni.

1793 nyarán a Köztársaság válságos napokon ment át. A május 31-június 2-i
népi felkelés megbuktatta az ellenforradalomhoz átállt Gironde hatalmát. De
az intervenciósok seregei valamennyi arcvonalon offenzívába lendültek. A
belső ellenforradalom szövetkezett a külsővel. A királypártiak, a Feuillant-ok,
a girondisták egyesültek a jakobinusok megdöntésére. Paoli átadta Korzikát
az angoloknak, az angolok Toulonba is bevonultak. Július 13-án
meggyilkolták Marat-t. Egy nappal ez előtt meggyilkolták Chalier-t, a lyoni
jakobinusok vezetőjét, valamivel ezt megelőzően Le Peletier de Saint-
Fargeau-t. Az ellenforradalom a terror útjára lépett.
A halálos veszély óráiban a jakobinusok szilárd eltökéltséget tanúsítottak az
ellenség elleni küzdelemben. „Ahhoz, hogy sorainkban megteremtsük és
megszilárdítsuk a demokráciát, hogy az alkotmányos törvények békés
uralmához jussunk el - mondotta Robespierre -, végig kell küzdenünk a
szabadságháborút a zsarnokság ellen, és becsülettel helyt kell állnunk a
forradalom viharában.” „Háború a zsarnokság ellen” - ez volt a lényege a
jakobinus forradalmi-demokrata diktatúrának és az egész általa folytatott
politikának.

Egész Európa - Anglia, Poroszország, Ausztria, Hollandia, Spanyolország, a

német és az olasz államok -, hatalmas ellenforradalmi koalícióba tömörülve,
hadjáratot indítottak a forradalmi Franciaország ellen.

A Köztársaság felvette az odadobott kesztyűt, elfogadta a kihívást. Csapásra

csapással válaszolt. A külső és a belső ellenségekkel való könyörtelen
élethalálharc követelménye arra kényszerítette a jakobinusokat, hogy a
legdemokratikusabb alkotmány szentesítése után forradalmi-demokratikus
diktatúrát vezessenek be. Ez új, a történelemben eddig ismeretlen hatalom
volt. Robespierre kitűnően meghatározta a lényegét. „A forradalmi vezetés
elmélete - mondotta 1793. december 25-én - ugyanolyan új, akár a
forradalom, amely ezt a kormányzási rendet megteremtette... A forradalmi
kormányzás cselekedeteiben a társadalom megmentésének szent
törvényeire és az összes indokok legvitathatatlanabbjára - a szükségességre -
támaszkodik.”

Ebben a döntő időpontban, nevezetesen 1793. június 13-án szállt partra

Toulonban Bonaparte kapitány, aki a paolisták által üldözve elmenekült
Korzikáról. A család ideiglenesen a Toulon melletti La Valette faluban szállt
meg; onnan hamarosan átköltözött Marseille-be, Bonaparte pedig Nizzába
ment, ott állomásoztak a 4. tüzérezred alakulatai, amelyben szolgált.

Nizzában a sors összehozta Jean Du Teil tábornokkal, annak a Du Teilnek az

öccsével, aki annak idején Auxonne-ban felismerte Bonaparte képességeit.
Jean Du Teil hallott bátyjától a fiatal, tehetséges tisztről; segítette őt abban,
hogy a hosszú távoliét után beilleszkedjék az ezredbe, rábízta a parti üteg
parancsnokságát, majd felelős megbízással Avignonba küldte.

1793 nyarának és őszének időszaka Bonaparte életrajzában nincs pontosan

felkutatva. Mindamellett a fő tények ismertek. Bonaparte, amikor Avignonba
vezényelték, nem jutott el odáig, mert a város a lázadók kezén volt.

Az elkeseredett polgárháború izzó légköre, amikor a Köztársaság sorsa,

minden egyes ember élete, minden kockán forgott, magával ragadta
Bonapartét. Ez nem a korzikai intrikák béka-egér háborúja volt, hanem
gigászok küzdelme.

Feltehetőleg Avignonban, miután azt a lázadóktól Carteaux tábornok

visszahódította, egy rövid szünet alatt írta meg „A beaucaire-i vacsorá”-t.
Egyetértünk André Maurois-val abban, hogy ez Bonaparte legjobb irodalmi
műve. Ez a biztos kézzel, világos, szabatos, kifejező nyelven,
irodalmiaskodás nélkül megírt munka inkább az értelem, mint az érzelmek
műve. Politikailag teljesen megfelelt a pillanat követelményeinek; az
ellenforradalmi zendülőkről volt szó benne, Carteaux csapatairól,
Paoli árulásáról, Dubois de Crancéról és Albitte-ról, a Konvent
komisszárjairól. De ez nem kérészéletű agitációs röpirat. Az aktuális
problémák ebben a műben, amely megfelel a XVIII. századi irodalom szigorú
kánonjainak, mélyreható, általános gondolatokkal fonódnak össze. „Most már
nem hisznek a szavakban, a tetteket kell elemezni” - mondja egy katona, és
ebben a rövid mondatban a szerzőnek, Bonaparténak élet-tapasztalata
fogalmazódik meg.

„A beaucaire-i vacsora” sikert aratott. Az első kiadást a szerző saját szerény

anyagi eszközeiből finanszírozta. Ezt a köztársasági hatóságok
rendelkezésére követte a második kiadás. „A beaucaire-i vacsora”
összhangban volt a jakobinus forradalmi kormány feladataival. A
Köztársaság első konzulja talán éppen ezért adott parancsot nyolc évvel
később arra, hogy kutassák föl az összes megmaradt példányokat
és semmisítsék meg őket.

1793-ban még minden másként volt. „A beaucaire-i vacsora” felhívta a

figyelmet szerzőjére. A jakobinus tisztet észrevették. Abban az időben
Bonaparte - akit bántott, hogy csak igen szerény feladatokkal bízták meg, s
levelet írt Bouchotte hadügyminiszternek, amelyben felajánlotta szolgálatait a
rajnai hadseregben - életútján ismét összeakadt Salicettivel. Augustin
Robespierre-rel, Gasparinnel, Ricord-ral együtt Salicetti a nép képviselője
volt a déli seregeknél. A Konvent komisszárjai közül ő volt az egyetlen, aki
jól ismerte a Bonaparte-testvéreket: Joseph-et és Napóleont. És amikor 1793.
szeptember derekán Beaucaire-ban a Konvent komisszárjánál, Salicettinél
egy kicsit elfogódottan megjelent a fiatal Bonaparte kapitány, igen szívélyes
fogadtatásban részesült. Joseph Bonaparténak Salicetti máris segítséget
nyújtott, a rá jellemző határozottsággal nyomban felajánlott a fiatalabb
Bonaparténak egy megfelelő feladatot: legyen a tüzérség parancsnoka
Carteaux seregében, amely Toulont ostromolta. (Kinevezte
zászlóaljparancsnoknak a déli hadseregek törzskarához. Az irodalomban
utalást találunk arra, hogy Joseph és Salicetti a szabadkőműves páholyok
révén is kapcsolatban álltak egymással.)

Így kezdődött Bonaparte Napóleon felemelkedése. Egész Franciaország

Toulonra szögezte a tekintetét. A régi francia város fölött a Bourbonok fehér
zászlója lobogott: a kivégzett király zászlaja, s ezt a zászlót az angol, spanyol,
szardíniái katonák kényszerítették rá az országra, akik behatoltak a
Köztársaság területére. A Toulonért folyó csatának nemcsak katonai
jelentősége volt: ez elsősorban politikai ütközet volt. A Köztársaság nem
veszíthette el.

Salicetti bemutatta Bonapartét Carteaux tábornoknak s a Konvent

küldötteinek: Gasparinnek meg a fiatalabb Robespierre-nek.

Carteaux negyvenkét éves, egészségtől duzzadó férfi volt, egykori dragonyos,

majd csendőr, azután festő - csatakép-festészettel foglalkozott. Nem volt sem
katonai, sem egyéb képzettsége, s ennek hiányát hallatlan magabiztossággal
pótolta. A körülmények véletlen találkozása folytán, amely csak viharos
időkben lehetséges, gyorsan emelkedett a katonai hierarchiában, ezredessé,
dandártábornokká, hadosztálytábornokká, majd hadseregparancsnokká
léptették elő - mindezt néhány hónap alatt. Napóleon kompetens tanúsága
szerint „Carteaux sem a csapatok felállításához, sem az ostromhoz semmit
sem értett”. Carteaux kérkedve beszélt Napóleonnak Toulon bevételére
készített tervéről és magával vitte a hadállások megtekintésére.
Bonaparte nevetségesnek találta mindazt, amit látott és hallott. (Napóleon
kinevette munkáiban Carteaux-t, de nem táplált haragot iránta. Amikor
később Carteaux a mindenható első konzulhoz fordult, akinek valaha a
felettese volt. Napóleon kinevezte az Országos Lottójáték igazgatójának.)

Bonapartének mindent az alapoknál kellett kezdenie. Tüzérparkot hozott

létre, két üteget létesített a tengerparton, amelyeket a hegypártiak és a sans-
culotte-ok ütegének nevezett el.

Toulon bevételére teljesen új tervet készített, amelynek semmi köze sem volt
Carteaux elgondolásához, s kezdett azon dolgozni, hogy ezt elfogadtassa a
parancsnoksággal. A terv a helység természeti adottságaiból indult ki, és az
első pillantásra túlságosan egyszerűnek tűnhetett. Ám éppen egyszerűségében
volt visszaverhetetlen ereje. A nehézséget Carteaux-nak a tervvel szembeni
ellenállása okozta. A tudatlanok gőgjével a maga véleményét
megcáfolhatatlannak tartotta. Szerencsére a fiatal tüzérparancsnokot
támogatta Gasparin, a Konvent befolyásos komisszárja. Thomas de Gasparin
hivatásos katona volt: a forradalom kitörésekor kapitányként
szolgált. Lelkesen fogadta a forradalmat, s minden erejét annak áldozta.
Megválasztották a Törvényhozó Gyűlés küldöttének, a Konvent küldöttének,
a Közjóléti Bizottság tagjának. Gasparint - a Konvent küldöttei kis számú
katonáinak egyike lévén hol az egyik, hol a másik sereghez küldték: mindig
oda, ahol különösen veszélyes volt a helyzet. Szilárd elvű jakobinusként, aki
elsősorban a forradalom érdekeit tartva szem előtt, nem kímélte magát, a
hadseregben és a Konventben egyaránt nagy tekintélynek örvendett.

Gasparin kiválóan eligazodott a katonai kérdésekben. Sokra tartotta

Bonapartét és teljes támogatásában részesítette. Napóleon, aki nem értett
egyet Carteaux-val, Gasparinhez benyújtott egy jelentést, amelyben nyíltan
beszámolt a hadseregparancsnokkal való nézeteltéréseiről és javasolta
haditervét. Gasparin teljesen egyetértett Bonapartéval és futárt küldött
Párizsba, hogy leváltassa Carteaux-t.

Ez volt Gasparin utolsó politikai intézkedése. Erejének állandó túlfeszítése, a

munkával töltött álmatlan éjszakák megtörték ezt a látszólag vasfizikumú
férfit. November első napjaiban Gasparin a kimerültségtől ágynak dőlt. Még
sikerült elszállítani őt szülővárosába, Orange-ba. November 11-én
harminckilenc éves korában elhunyt. „Az erényes Gasparin nem él többé. A
Köztársaság elvesztette a szabadság egyik legodaadóbb védelmezőjét” - írta
munkatársa, Cervoni, a majdani tábornok. A Konvent Salicetti jelentése
alapján határozatilag kimondta, hogy Gasparin szívét a Panthéonban kell
elhelyezni. A számtalan halaszthatatlan probléma és teendő miatt ezt a
határozatot nem hajtották végre.
Ámde Bonaparte sorsára nézve Gasparin segítsége döntő jelentőségű volt.
Carteaux-t leváltották. Doppet, az új parancsnok okosabb volt, mint Carteaux,
de neki sem voltak katonai tapasztalatai. Képzettségét tekintve orvos,
hivatását tekintve szépíró volt; a forradalom előtt regényeket és apokrif
memoárokat írt. A touloni hadműveletekben irodalmi készségeinek nem
vehette hasznát, tíz nap múlva felmentették tisztségéből. Dugommier
tábornokot nevezték ki helyére, egy tapasztalt parancsnokot. Bonaparte
feltűnt neki a többi tiszt között, néhányszor beszélgetett vele, és bizalmat
érzett iránta. November 25-én Dugommier elnöklete alatt összeült a
haditanács. Ebben az ifjabb Robespierre, Salicetti, Ricord, Fréron, a főtisztek
vettek részt. Végleg jóvá kellett hagyni a hadműveletek tervét. A Konvent
komisszárjai - márpedig az ő véleményük sok tekintetben döntő volt -
Bonaparte tervét támogatták. Ezt támogatta Du Teil tábornok is. Dugommier
is helyeselte a tervet. Most a szavakról át kellett térni a tettekre.

Toulon ostromának és bevételének katonai történetét olyan tüzetesen leírta

sok szerző, kezdve főhősén, Bonapartén, hogy nincs szükség itt részletes
ismertetésre. Csak a legfontosabb tényeket említjük meg.

December 14-én a francia ütegek tizenöt mozsárból és harminc nagy

űrméretű ágyúból tüzet nyitottak az ellenfél erődítéseire. Az ágyúzás 15-én és
16-án folytatódott.

A roham 17-én éjjel kezdődött. A támadók eredeti célja az volt, hogy

kezükbe kerítsék az ellenfél által legjobban megerősített pontot - az
úgynevezett kis Gibraltárt. Az offenzívát, amelyet három hadoszlop hajtott
végre, Dugommier vezette. A támadás vaksötétben kezdődött, s az ellenfél
visszaverte. Ekkor bekapcsolódott a harcba a negyedik hadoszlop; ezt
Bonaparte vezette. Elöl a zászlóalj haladt, amelynek Muiron kapitány volt a
parancsnoka, aki kiválóan ismerte a helységet. Hajnali három
órakor Muironnak sikerült egy lőrésen át behatolnia az ellenséges erődbe,
utána benyomultak a franciák; hajnali öt órára a „kis Gibraltár” a
republikánusok kezén volt.

Ez a döntő siker meghatározta az ütközet kimenetelét. Az angol meg a

spanyol hajók elhagyták a touloni kikötőt. De a csata 18-áig folytatódott. 18-
án este hatalmas robbanás remegtette meg a levegőt, s a sötét eget vörösen
izzó füstgomolyag világította meg. A felrobbantott lőporkamra a levegőbe
röpült. Hamarosan ezután Cervoni katonái, betörve a kapukat, a városba
nyomultak. Az ellenség megfutamodott. Toulon elesett. A republikánusok
serege győztesként vonult be a városba.

Toulon a Köztársaság nagy győzelme volt. Persze nem döntötte el a háború

kimenetelét, de ez volt az első nagy győzelem a külföldi koalíció egyesült
erői fölött. Ez a győzelem jelentős részben annak volt köszönhető, hogy
elfogadták a Bonaparte által javasolt merész, egyszerűségében és
világosságában figyelemre méltó hadműveleti tervet.

Bonaparte Toulonnál nemcsak hadvezéri tehetségről tett tanúságot, hanem a

katonákat lelkesítő egyéni bátorságról is. Kilőtték alóla a lovát, szuronnyal
sebet ejtettek a lábán, zúzódást szenvedett, de semmi sem állíthatta meg
támadó lendületét.

„Nem találok szavakat annak leírására - írta Du Teil tábornok Bouchotte

hadügyminiszternek -, hogy milyen szolgálatokat tett nekünk Bonaparte.
Hatalmas tudás, éles elme és igen nagy bátorság, ha mindezt kellőképpen
méltatom is, még mindig csak halvány képet vázoltam föl e kiváló tiszt
képességeiről. Neked kell, miniszterem, részt juttatni neki a Köztársaság
dicsőségéből.” Bonaparténak nem soká kellett várnia, hogy a
hadügyminiszter részt juttasson neki a dicsőségből. 1793. december 22-én az
ifjabb Robespierre és Salicetti komisszári hatalmuknál fogva
Napóleont dandártábornokká nevezték ki. Ezt a döntést a kormány 1794
februárjában megerősítette.

Bonaparte ekkor huszonnégy éves. Ötesztendei balsiker, vereség, tévedés

után sorsában fordulat állt be.

Tolsztoj „Háború és béke” című regényében Andrej Bolkonszkij hercegnek,

amikor megtudta Bilibintől, hogy Napóleon hadseregének előhada átkelt a
Duna hídján és Brünn felé nyomul előre, eszébe jutott Toulon. „Andrej
herceget fájón, de ugyanakkor kellemesen is érintette ez a hír. Mihelyt
megtudta, hogy az orosz hadsereg milyen reménytelen helyzetben van, az
ötlött eszébe, hogy éppen neki kell kirántania az orosz hadsereget ebből a
helyzetből - így rendelte a végzet -, és hogy itt van végre az a Toulon, amely
kirántja őt az ismeretlen tisztek sorából és megnyitja előtte az utat a dicsőség
felé!”
A XIX. századi fiatalok nemzedékei számára Toulon az éles és gyors
sorsfordulat jelképévé vált. Tolsztoj megtalálta azokat a szavakat, amelyek
pontosan meghatározták Toulon jelentését. Ez volt a „dicsőséghez vezető első
út”, Toulon kiemelte Bonaparte Napóleont a tisztek sokaságának soraiból,
akiknek a létezéséről csak ezredtársaik tudtak, az ezredparancsnok és a
kisvárosok unatkozó kisasszonyai. Az ő nevét megismerte az ország.

Szent Ilona szigetén, amikor már minden mögötte volt, Napóleon letűnt élete
felé fordulva, a leggyakrabban és a legszívesebben Toulonra emlékezett.
Életében sok dicső győzelem volt: Lodi, Rivoli, az arcole-i híd, Austerlitz,
Jena, Wagram... Bármelyik közülük a dicsőség babérkoszorújával övezhette
nevét. De a legkedvesebb szívének Toulon maradt.

Toulon - ez a reménység napja, az út kezdete volt. Ezek a borús, sötét, esős

decemberi napok és éjszakák egy hosszú, elszálló élet távolságából
napsugaraktól beragyogott, rózsaszínű hajnalnak, egy boldog nap kezdetének
tűntek fel előtte.

Huszonnégy éves koráig Bonaparte olyannyira megismerte a be nem vált

remények keserűségét, hogy józanul megítélhette a történtek jelentőségét.
Tudta, hogy egy hónappal Toulon előtt, október 15-16-án, Jourdan győzelmet
aratott az ellenfél fölött Wattignies-nél, egy héttel Toulon után pedig,
december 26-27-én Hoche megverte az osztrákokat Weissenburgnál. A
dicsőség babérkoszorújáért sokan versengtek.

Bonaparte mindezt tudta és megértette. De Toulon mégis fordulópont volt

sorsában. Annyi vereség után melléje szegődött a szerencse.

Toulon napjaiban kezdett Bonaparte köré tömörülni a fiatal tisztek eleinte kis
számú csoportja, akik bíztak szerencsecsillagában. Először négyen voltak:
Junot, Muiron, Marmont és Duroc. Később „Bonaparte cohors”-ához mások
is csatlakoztak. (Az ókori római hadsereg kisebb egységeit nevezték így. Itt
Napóleon szoros katonai környezete.)

Andoche Junot két évvel fiatalabb volt Bonaparténál. Parasztfiú volt, mint
fiatal gyerek beállt a dragonyosokhoz, s már tizennyolc esztendős korában a
Nemzetőrség egyik osztagának a parancsnoka; a háború kitörésekor az északi
és a déli hadseregben harcolt. Toulonnál felkeltette Bonaparte figyelmét
vidám, gondtalan merészségével. Egy alkalommal Bonaparténak az ütegben
kellett valaki, akinek szép kézírása volt, hogy tollba mondhasson neki egy
parancsot. Junot, akinek kaligrafikus írása volt, felajánlotta szolgálatait. Egy
ágyútalpra könyökölve, buzgón írta lúdtollal a diktált szöveget, amikor
hirtelen egy ellenséges lövedék robbanása feje búbjáig homokkal borította el
Junot-t és papírját. „Szerencsénk volt! - kiáltott fel Junot vidáman, amikor
talpra állt és lerázta magáról a földet. - Most nem kell a tintára homokot
szórnunk!”

Bonaparte el volt ragadtatva a bátorságnak ettől az őszinte és közvetlen

megnyilvánulásától. Kinevezte Junot-t hadsegédjének. Attól fogva sok éven
át Bonaparte egyik legközelebbi barátja. A lendületes, heves Junot, akit
„viharnak” neveztek el, részt vett minden fontos hadjáratban, s Bonaparte
bizalmát élvezvén, gyorsan emelkedett felfelé a szolgálati hierarchiában.

Jean-Baptiste de Muiron, fiatal tüzérkapitány, aki kitüntette magát Toulon

bevételekor (ekkor csak tizenkilenc éves volt), Bonaparte közvetlen
munkatársa lett. Mint képzett tiszt, akiben az elme élessége párját ritkító
bátorsággal és kezdeményezőkészséggel kapcsolódott össze, a tábornok
egyik legtöbbet ígérő munkatársa volt. De korán elesett: huszonkét éves
korában az arcole-i hídon. Napóleon mindig hálásan emlékezett vissza
Muironra. Róla nevezte el azt a fregattot, amelyen 1799-ben Egyiptomból
Franciaországba hajózott. Waterloo után, amikor arra gondolt, hogy elrejtőzik
Angliában, Muiron vagy Duroc nevét akarta felvenni.

Auguste-Frédéric-Louis de Marmont, mint neve is mutatja, nemesi

származású volt. 1774-ben született, tüzérségi iskolában tanult, majd
Metzben, Montmédyben szolgált, s 1793-ban főhadnagyi rangban Toulonba
küldték. Itt „találkozott azzal a rendkívüli férfiúval... akivel élete hosszú
évekre összekapcsolódott”.

De Bonapartéhoz legközelebb Duroc állt, ő volt az egyedüli, akiben mindig

feltétlenül megbízott. Bonaparte és Duroc Toulon után barátkoztak össze.
Duroc is tüzértiszt volt. Szűkszavú és lassú mozgású, ráérős, nem volt benne
semmi élénkség, semmi, ami magára vonta volna a figyelmet, de, ahogy
később Napóleon mondotta, e szenvtelen külső mögött szenvedélyek, meleg
szív és éles elme rejtőzött. Az összes memoárírók egyhangúlag megegyeztek
abban, hogy Bonaparte környezetében Duroc volt egyike azon keveseknek,
akikre Bonaparte hallgatott.

Bonaparte Toulonnál felfigyelt néhány más tehetséges tisztre is: Victorra,

Suchet-re, Leclerc-re. S bár nem kerültek vele közeli személyes kapcsolatba,
mint Duroc vagy Junot, szemmel tartotta őket: ők voltak a „Bonaparte
cohors” második oszlopa.

1794 tavasza Bonaparte szemében alighanem életének legboldogabb

tavaszának tűnt. Érezte vállain a győzelem szárnyait, s gyönyörűnek látta a
jövőt. A kormányzó jakobinus párt teljes bizalmát élvezte: hiszen nemcsak a
touloni csata győztese volt, hanem „A beaucaire-i vacsora” című valóban
hazafias műnek a szerzője is. Sokra becsülték a Konvent komisszárjai -
Salicetti, Ricardo, Barras. Egyikükkel, a legbefolyásosabbal, Augustin
Robespierre-rel szoros kapcsolatba, csaknem barátságba került. Augustin
ereje nemcsak abban rejlett, hogy jó viszonyban volt bátyjával. Augustin
Robespierre erélyes, célratörő, lendületes férfiú volt; huszonkilenc
éves korára csaknem kamaszos élénkséget őrzött meg; könnyen fellelkesült
és állhatatosan haladt célja felé.

Bonaparte az ifjabb Robespierre előtt kifejtette egy itáliai hadjárat gondolatát.

Minek követnének defenzív taktikát? Nem jobb-e kezükbe ragadni a
kezdeményezést és széles körű offenzív akciókba kezdeni idegen területen?
Bonaparte legközelebbi feladatként a Genovai Köztársaságba való betörést
jelölte meg. Genova semleges? Igen, de mi hasznunk van ebből? Vajon
Anglia nem sértette-e meg többször is Genova semlegességét...

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bonapartét Toulon után. Augustin

Robespierre eleinte habozott. Majd kezdett hajlani Bonaparte terve felé. De
ilyen nagy kérdést nem dönthetett el egyedül. Elhatározta, hogy Párizsba
utazik, és ott a Közjóléti Bizottság elé terjeszti az itáliai offenzíva tervét.

Közben Bonaparte, akire a Földközi-tenger partvidékének megerősítését

bízták, a tengerparti városokban utazgatott; gyakran járt Nizzában,
Toulonban, Marseille-ben. Különösen Marseille-be látogatott el gyakran.

Ide Bonapartét nemcsak a szolgálati ügyek és az az óhaj vonzotta, hogy

találkozzék anyjával, az egész családdal. Letizia Bonaparte és leányai
Marseille-ben szűkösen éltek. Egy emigráns házában laktak, amelyet Salicetti
bocsáttatott rendelkezésükre. A fiúk támogatásából s abból a szerény
segélyből éltek, amelyet a kormány a Korzikáról elűzöttek részére állapított
meg. Szegények voltak, de a házban jókedv uralkodott. A Bonaparte
kisasszonyok, főképpen a szép Raoletta - Marseille-ben Pauline-nek kezdték
nevezni - mágnesként vonzották a fiatalembereket. A Bonaparte-házból,
ahol az ifjúság uralkodott, esténként nevetés, éneklés hallatszott. Pauline-ba
beleszeretett Junot - egyébként nem ő egyedül.

Forradalom, háború, szerelem - minden egyesült ezen az emlékezetes 1794-es

tavaszon a ház fiatal nemzedéke számára, amelyből még a legidősebb sem
volt huszonöt esztendős. Bonaparte tábornok sem menekült meg. Bátyja,
Joseph egy alkalommal magával vitte egy Clary nevű marseille-i
nagykereskedő házába, ahol a vonzási központot szintén a lányok - Julie és
Désirée - alkották. A Bonaparte testvéreknek a házban való megjelenését egy
romantikus história előzte meg. A marseille-i lázadás elfojtása után
bíráskodás céljából odaküldték a Konvent komisszárjait: Albitte-ot, majd
Barrast és Fréront. Ezek, kivált az utolsó napokban, a város lakosaira
kegyetlen megtorlásokat zúdítottak, vétkeseket és ártatlanokat egyaránt
sújtva. A letartóztatottak között volt a Clary kisasszonyok fiútestvére, Etienne
Clary is; mint sok más letartóztatottra, rá is guillotine várt. A leányok
kétségbeesésükben Joseph Bonapartéhoz fordultak: ez a fiatalember
akkoriban közel állt a hatalom birtokosaihoz.

Joseph segített rajtuk. Vagy a kisasszonyok szép szeméért, vagy más okoknál
fogva, de sikerült megmentenie a guillotine-tól Etienne Claryt. Ettől a perctől
kezdve szívesen látott vendég lett a Clary házban; hamarosan elvitte oda
öccsét is.*

A Clary-házban tett első látogatáskor minden eldőlt. A fiatalabbak -

Napóleon és Désirée nyomban megtalálták a közös nyelvet. A szerelmesek
között fennmaradt levelezés - gyakran kellett elválniuk egymástól -
megmutatja, milyen gyorsan érlelődtek a kölcsönös érzelmek. Az első levelek
egyikében még így ír Napóleon Désirée-hez: „A bája, jelleme észrevétlenül
meghódította szerelmese szívét.” Nem sok időbe telik, s a „szép Eugénie”-
hez intézett leveleit Bonaparte már így írja alá: „Aki az egész életre a tied.”

Egyébként az idősebbek megelőzték őket. Joseph nőül vette Julie Claryt. A

fiatalabbaknak csak az ő példájukat kellett követniük. De Desirée-től
eltérően, akit teljesen lekötött a szerelem: „Szeress örökre, semmiféle baj
nem számít nekem!” - Bonapartét sok minden foglalkoztatta.

Augustine Robespierre Párizsba utazott. Meg akarta kapni a Közjóléti

Bizottság döntését az olaszországi támadó hadműveletekre vonatkozóan.
Itáliai háború... Bonaparte minden gondolata a közelgő háború körül forgott.
Ez öregbíteni fogja a Köztársaság dicsőségét, hadvezérei dicsőségét.
3. fejezet

A Direktórium tábornoka

1794 végén Párizsból nem olyan hírek érkeztek, amilyeneket Bonaparte várt.
Augustin Robespierre, akinek visszatéréséhez annyi reményt fűzött, nem tért
vissza. Thermidor 10-én (július 28-án) bátyjával, Maximilien Robespierre-rel,
Saint-Justtel, Couthonnal és másokkal együtt ítélet nélkül kivégezték a
párizsi Place de Gréve-en.

Robespierre-nek és elvbarátainak a kivégzése a jakobinus diktatúra végét

jelentette. Mi több, a forradalom végét.

A kortársak nem érthették meg ezeket az eseményeket. A thermidor 9-i

fordulat a „zsarnokság elleni harc” jelszavával zajlott le, a népnek a
republikánus elvek győzelmeként tálalták fel.

A Lombard-szekció polgári bizottsága, amely thermidor 9-én és 10-én

megszakítás nélkül ülésezett, 10-én este jóváhagyta a Konventhez intézett
átiratot, amelyben helyeselte „az összeesküvők és árulók ellen hozott üdvös
rendszabályokat”, biztosította a nép képviselőit arról, hogy a „Lombard-
szekció őszinte odaadással viseltetik a Nemzeti Konvent hatóságai - az igazi
republikánusok tömörülésének egyetlen központja - iránt.” A Gravillier-
szekció gyűlése viharos tapssal és ovációkkal üdvözölte a Konvent által az
„aljas árulás” elfojtása ellen hozott intézkedések hírét. Hasonló volt a
véleménye a Mont Blanc-, a Múzeum-, a Bondy-szekciónak meg a
többieknek.

Vajon hittek-e azok, akik elfogadták a Konventhez intézett helyeslő

üzeneteket abban, amit írtak?

Mint tudjuk, thermidor 9-én a párizsi szekciók egy része, azok, amelyekben a
sans-culotte-ok voltak többségben, Robespierre és barátai védelmére keltek.
A párizsi plebejusoknak ez a spontán megmozdulása, amely kiszabadította
Robespierre-t, Saint-Justöt és Couthont a fogságból, megmutatta, hogy a nép
forradalmi ösztönével megérezte, kit kell védelmezni. Egy ideig úgy látszott,
hogy a plebejusok megmozdulása megváltoztatja az események menetét. De
az általános erőviszonyok nem kedveztek a forradalmi kormány vezetőinek,
akik a november 9-ről 10-re virradó éjjel összeültek a párizsi Városháza
épületében. Az egyenlőtlen harcban vereséget szenvedtek. Attól a perctől
fogva, hogy törvényen kívül állónak nyilvánították, majd 10-én reggel
vérpadra küldték őket, már egyetlen párizsi szekcióban sem mert senki
szót emelni a megdöntött hegypárti vezetők mellett.

Ámde tévedés lenne azt hinni, hogy a helyeslés szavait, amelyek thermidor 9.
után valamennyi gyűlésen elhangzottak, csak a félelem vagy az önző politikai
számítások diktálták. A fordulatot helyeslők közül sokan őszinték,
jóhiszeműek voltak, csak megtévedtek. Ezek nemcsak az úgynevezett
baloldali thermidoristák voltak - mint Billaud-Varenne vagy Gilbert Romme
akik tevékenyen elősegítették a fordulatot, azután keserűen megbánták, amit
tettek. Azok között, akik eleinte helyeselték thermidor 9-ét, akadtak olyanok
is, akik távol álltak a kormányzó köröktől, s a demokrácia meggyőződéses
hívei voltak, mint például Gracchus Babeuf. A „Journal de la liberté de la
presse” című lapban, amelyet 1794 szeptemberében kezdett kiadni mint
az „Egyenlők összeesküvésének” a vezetője, üdvözölte Robespierre-nek és
elvbarátainak a bukását; azt hitte, hogy megdöntötték a személyes diktatúra
zsarnokságát és hogy ezentúl a republikánus erények fognak diadalmaskodni.

De nem sok idő telt el... és az eltévelyedetteknek kinyílt a szemük. A

thermidor 9-10-i események igazi jelentése egészen másban rejlett. A
történtek jelentőségéhez nem fért kétség. Ahogyan Filippo Buonarroti a
thermidor 9. utáni eseményekre emlékezve írta: „Ettől a perctől kezdve
minden elveszett.”

A forradalom befejeződött. A népi energiának a világot elkápráztató, a

történelemben páratlan hősi lendülete, amely szétzúzott mindent, ami útjában
állt, megtorpant, és elfojtották. Thermidor 9. nemcsak a forradalom lelkét,
hanem vezetőit is megölte.

A burzsoá uralom józan, profán hétköznapjai következtek. Az 1793 végén

meghirdetett nagy program, a merész tervek, a politikai maximalizmus -
thermidor 9. után mindezt elvetették.

A Köztársaság, mihelyt lehántották róla a jakobinus leplet, visszataszító

burzsoá meztelenségében jelent meg. A kortársak csodálkozó tekintete előtt
feltárult a történtek valódi lényege, igazi, nem képzeletbeli tartalma. A
szabadság, egyenlőség, testvériség köztársasága feltárta burzsoá lényegét.
Kiderült, hogy az alantas szenvedélyek, a zsákmány elosztásáért folyó
farkasmarakodás kegyetlen világa, a készpénz, a spekuláció, a harácsoló,
könyörtelen, mások véréből és verítékéből gazdagságot teremtő önzés
köztársasága. Példátlan nyomor uralkodott Párizs és más városok plebejus
negyedeiben, a spekulánsok és üzérkedők kényének kiszolgáltatott szegények
viskóiban. Ilyen éhséget az árak maximalizálásának megszüntetése után a
francia plebejusok még nem ismertek, csak thermidor után ismerkedtek meg
vele. Új mozzanat volt az is, hogy Robespierre kivégzése után senki sem
törődött a nép ínségével. Kinek mi köze mások szenvedéseihez? Mindenki
csak magáról gondoskodjék.

Robespierre-nek a tisztes szegénységről szóló tézise a gúny céltáblájává lett.

Csak a gazdagság tisztes. Le a kalappal az arany előtt! Pénz, paloták, villák,
föld, tulajdon - ezek az örök értékek, amelyek tiszteletet érdemelnek! Az
egyenlőség köztársaságának tegnapi szószólói már nem rejtőztek el, nem
bújtak a sarokba, nem pislogtak félénken a jakobinus diktatúra büntető kardja
felé, mint nemrégiben, hanem nyíltan, dühödten, leplezetlen élvezettel
vetették bele magukat a gazdagság utáni hajszába.

A rómaiak - ahogyan egykor Saint-Just mondta -, vagyis a szigorú erkölcsű, a

civil erényekkel ékeskedő emberek letűntek a színről. Felváltották őket a
profitra és könnyű életre vágyók, az életművészek, a mohó, durva harácsolok,
akik amit csak lehetett, magukhoz ragadtak, siettek mindent és egy csapásra
megszerezni.

Az eseményeknek azon részvevői, akiknek tiszta maradt a szívük és

mocsoktalan a kezük - René Levasseur vagy Filippo Buonarroti - rémülten
állapították meg, hogy ugyanazok az emberek, akik tegnap fegyvertársaik
voltak, azok, akikkel váll váll mellett járták végig a harc útját, egészen
másnak bizonyultak, mint amilyeneknek hitték őket. Levasseur elbeszéli,
hogy egy ízben a Konvent ülésén Merlin de Thionville mellett ülve
meghallotta, hogy ez utóbbi könnyedén és hidegvérűen beismerte, hogy
ő, Merlin, hatalmas földeknek, parkoknak és szarvasoknak, lóistállóknak,
vadászkutya-falkáknak a birtokosa.
Lavasseur megdöbbent, haragra lobbant. De Merlin nem kérkedett: amikor a
Direktórium idején nem kellett titkolnia vagyoni helyzetét, mindenki
megtudta, hogy uralkodó hercegként él, olyan fényűzésben és gazdagságban,
amely elhomályosítja a régi nagyurak palotáinak a pompáját.

Hogyan történhetett ez? Hiszen Merlin de Thionville nem véletlenül

sodródott a jakobinus pártba. Nem Barras volt, nem Boissy d’Anglas. Igazi
jakobinus volt, s élete a nyilvánosság előtt folyt.

Antoine-Cristophe Merlin, a Törvényhozó Gyűlés tagja, a Konvent tagja, az

1792. augusztus 10-i felkelés részvevője, aki elsőként hatolt be a Tuilériákba,
aki haragosan támadta a monarchiát, követelte a király testvéreinek a
megbüntetését és az emigránsok vagyonának elkobzását, az egyik
legbuzgóbb és leglelkesebb jakobinusnak számított. Heves vérmérsékletű
férfiú volt, bátran vállalt kockázatot. A gyors elhatározások embere volt, neve
országszerte ismertté vált, amikor 1793 telén a Konvent komisszárjaként
bekapcsolódott a mainzi hadműveletek irányításába. Mindenkit
megmozgatott, mindent felforgatott, átszervezett; olyan dühvei és
eréllyel támadta az ellenséget, hogy megfélemlítette és megzavarta. A
félelmetes előnyomulástól megdöbbent németek ezt a haragos komisszárt
elnevezték Feuerteufelnek - tüzes ördögnek. Mainz végül mégis elesett, de
egyetlen jakobinus sem tagadhatta, hogy Merlin az erőd védelmének
napjaiban törhetetlen erélyről és óriási személyes bátorságról tett tanúságot.
(Mainz elestének okait a Konvent 1793. augusztus 4-i ülésén tárgyalták meg,
s itt külön szó esett Merlin magatartásáról, amely Robespierre-ben bizonyos
kétségeket keltett, de Chabot, Thuriot, Barére felszólalása után tevékenységét
teljes egészében jóváhagyták.)

Hogyan történhetett, hogy azt a férfiút, aki a jakobinus mozgalom soraiban

egyik legvakmerőbb harcosnak számított, a hegypártit, aki Robespierre
hívének vallotta magát, magával sodorta egy egészen más ár: a gazdagság és
az élvezetek utáni hajsza, s Robespierre halála után a jakobinizmus egyik
legkegyetlenebb üldözőjévé vált?

Ez volt a thermidorizmus a gyakorlatban, vagyis a politikai vezetők

elfajulása, ami törvényszerű, úgyszólván elkerülhetetlen a polgári
forradalomban.
Merlinnél nehéz meghúzni a fordulatot jelentő határvonalat, amellyel züllése,
forradalmárból konkvisztádorrá válása kezdődött. Meglehet, hogy Chabot-val
való közeli kapcsolata idézte ezt elő, aki belekeveredett a Kelet-indiai
Társaság sötét üzelmeibe, lehet, hogy az az óriási, ellenőrzés nélküli hatalom,
amelyet 1793 őszén Nantes-ban gyakorolt, az a lehetőség, hogy emberek
élete és vagyona fölött rendelkezzen? Alighanem ez is, amaz is. S Merlin
nem az egyetlen és nem is a legrosszabb volt a thermidori vezetők uralkodó
felső rétegében.

Barras, Tallien, Robert, Bourdon de l’Oise - tegnapi terroristák, akik

Marseille-ben, Toulonban, Bordeaux-ban erőszakos cselekedeteikkel és
kegyetlenkedéseikkel lejáratták magukat, s akiket a tevékenységükkel
elégedetlen Közjóléti Bizottság vissza is rendelt, hogy felelősségre vonja őket
- ezek csak most, thermidor után, amellyel elsősorban a fejüket mentették
meg, mutatták ki a foguk fehérjét, most derült ki, mi is volt valójában
politikai extrémizmusuk. Ezek az „egyenlőség apostolainak” tógáját felöltő
prokonzulok valójában tolvajok, sikkasztok, hidegvérű gyilkosok voltak, akik
a „forradalmi könyörtelenség” zászlaja alatt ártatlan emberek
ellen alkalmaztak megtorlásokat, s az ő rovásukra szedték meg magukat.
Elkövetett bűneikért a vérpadra kellett volna küldeni őket - ehelyett thermidor
jóvoltából a hatalom csúcsára kerültek; a Konvent szószékéről ők határozták
meg a politikát; törvényhozókká lettek; a Köztársaság sorsának irányítóivá,
és éppen ők mutatták meg, mi az igazi tartalma thermidornak mint polgári
ellenforradalomnak.

Persze, mint XVI. Lajos kivégzésének részesei és újgazdagok, akik

vagyonukat a régi arisztokrácia rovására gyarapították, szükségképpen a
Köztársaság hívei és a királyság ellenségei maradtak; a monarchia
visszaállítása veszélyekkel terhes volt számukra. De republikanizmusuk ennél
tovább nem ment. A thermidori köztársaság elsősorban az igazi hazafiakkal -
a jakobinusokkal - való leszámolást jelentette, a nép eltávolítását a politikai
színpadról, a meggazdagodást, az élet javainak nyílt, semmi által nem
korlátozott élvezetét. Ez utóbbit ezek a törtetők, akik váratlanul az állam-
hatalom kormánykerekéhez kerültek, alantas ízlésüknek megfelelően
képzelték el: hatalom, arany, bor, nők: közszemlére tett gazdagság,
dorbézolások, orgiák az éhező városban. Lakoma pestis idején.
A hivatalos frazeológia csaknem ugyanaz maradt. Dicsőítették a „thermidor
9-i forradalmat”, a „Robespierre zsarnokságától” való megszabadulást, a
Konvent bölcsességét, amely, mint mindig, a „nép akaratát” fejezte ki. De ki
hallgatta a „népképviselők” dagályos beszédeit? Ki kísérte figyelemmel a
Konventben ismét kibontakozó harcot?

Valahogy észrevétlenül, láthatatlanul - pedig mindenki szeme előtt -

megváltozott Párizs külső arculata, a párizsiak arculata, megváltozott maga
az élet. Senki sem tudta megmondani, mikor történt ez, de tény, hogy a nagy
bulvárok és terek új urak hatalmába kerültek, a feltűnő öltözékben, kezükben
sétapálcával vagy tőrrel sétálgató ficsúrokéba és áttetsző anyagú ruháikban
félig mezítelen asszonyokéba vagy „nagyvilági”, önző leányokéba, akik
igyekeztek megvásárolható nőkhöz hasonlítani. A sans-culotte-ok, mint
június 14. előtt, ismét kénytelenek voltak a falhoz lapulni, utat engedve az új
uraknak, vagy a város peremrészeire vonulni.

Hol, milyen résekben bújtak meg a forradalmi diktatúra napjaiban a

guillotine-tól megmenekült spekulánsok e fiacskái, az arisztokraták
gyermekei, ezek a vivőrök? Az „aranyifjúságnak” az utcákat benépesítő
csapatai a főváros igazi uraivá váltak. Kezdetben ez látszhatott véletlennek, a
városi krónika egy epizódjának, de amióta az „aranyifjúság” minden este,
mihelyt bealkonyodott, elözönlötte Párizs utcáit, s ütlegelte a jakobinusokat,
a sans-culotte-okat, mindazokat, akik tegnap még félelmet keltettek bennük, s
porrá zúzták a jakobinus klubot, nem fért többé kétség hozzá: egy új,
valóságos erő kapcsolódott be az ország közéletébe.

Sokan nem értették: talán a régi Lutetiát újból meghódították a barbárok?

Hiszen nem ez történt. Senki sem tört be Párizsba. Csak éppen az új sarj
hirtelen kibújt a föld alól a vihar után, mely elzúgott Franciaország fölött a
fülledt thermidori éjszakán. Az „aranyifjúság” szerves kapcsolatát a
tegnappal az igazolta, hogy élükön a Konvent tagja, Marat egykori
tanítványa, a „L’Orateur du Peuple” („A nép szónoka”) szerkesztője, Louis-
Marie Stanislas Fréron állott.

A „vak amnesztia”, amely megnyitotta a börtönök kapuját a forradalom

valamennyi ellensége előtt, de a vasrács mögött hagyta Robespierre barátait,
feltöltötte a társadalmat girondistákkal, feuillant-okkal, királypártiakkal,
sikkasztókkal, vesztegetőkkel, pénzhamisítókkal, spekulánsokkal,
martalócokkal - mindazokkal, akiket thermidor éjszakája felmentett az
igazságszolgáltatás büntetése alól.

Párizs az elnémult nép szeme láttára alakult át. Politika! Senkit sem érdekelt
már. Az elvhűség, az eszmeiség nevetség tárgyává lett. A közérdek!
Megingathatatlan elvek! Nagy eszmék! Mindezt a régi kacatot - a
szemétdombra!

Az eszmei értékekkel ettől fogva a földi anyagi értékeket állították szembe.

Az élet értelme nem az igazság szolgálatában, hanem az élvezetekben rejlik!
Hadd éhezzen a nép, ez senkit sem érint.

Hősünk, Napóleon Bonaparte messidor 6-án (1795. június 24-én) Párizsból

ezt írta szerelmének, Désirée Clarynak: „A fényűzés és az öröm meglepő
módon újjászületett Párizsban.”

(1793. október 5-én a Konvent elhatározta, hogy 1792. szeptember 22-tól, a

Köztársaság első napjától bevezeti a köztársasági időszámítást. Ekkortól a
keltezés: a Köztársaság I., ill. II. stb. éve. Az évet 12, egyenként három
dekádból álló 30 napos hónapra osztották, a vasárnap helyett mindegyikben
„décade” ünnepnappal. 1793. október 24-én Fabre d’Eglantine terjesztett elő
újabb javaslatot a naptárra vonatkozólag. Költői elnevezéseket talált ki,
amelyek a bevezetéstől számítva sorrendben a következők:

vendémiaire (szüret hónap, szept. 22-okt. 21.),

brumaire (köd hónap, okt. 22-nov. 20.),

frimaire (fagy hónap, nov. 21-dec. 20.),

nivôse (havas hónap, dec. 21-jan. 19.),

pluviöse (eső hónap, jan. 20-febr. 18.),

ventôse (szél hónap, febr. 19-márc. 20.),

germinal (kikelet hónap, márc. 21-ápr. 19.),

floréal (virág hónap, ápr. 20-máj. 19.),

prairial (rét hónap, máj. 20-jún. 18.),

messidor (aratási hónap, jún. 19—júl. 18.),

thermidor (hőség hónap, júl. 19-aug. 17.),

fructidor (gyümölcs hónap, aug. 18-szept. 16.).

A szeptember 17-től 21-ig terjedő 5 (szökőévenként 6) kiegészítő napot

köztársasági ünnepeknek szentelték. A köztársasági időszámítást és a
forradalmi naptárt 1806. január 1-től Napóleon eltörölte.)

Egy hónappal korábban pedig így írt Joseph bátyjának: „Minden ijesztően
drágul; hamarosan nem lehet majd megélni; mindenki türelmetlenül várja a
termés betakarítását.” Ez is, az is igaz volt. Július 7-én közölte Joseph-fel:
„Továbbra sincs elég kenyér” - és panaszkodott, hogy a hideg és esős idő
késlelteti a termés betakarítását. Július 30-án pedig keserű iróniával
írta: „...minden jól megy; ez a nagy nép átadja magát a szórakozásnak:
táncok, színi előadások, nők - akik itt a legszebbek az egész világon - fontos
dologgá válnak. A jómód, a fényűzés, a jó modor - minden visszatér: a
terrorra úgy emlékeznek, mint valami álomra.” Két témának - az éhezésnek
és a szórakozásoknak - ez a váltakozása Bonaparténak 1795 nyarán Párizsból
írt leveleiben híven visszatükrözte ezeknek az időknek jellemző vonásait.

A nép éhezett, ki volt szolgáltatva a spekulánsok és a martalócok

önkényének; kiszorították valahova a hátsó udvarba, s betömték a száját. Az
egyszerű emberek szenvedtek az árak emelkedése, az assignaták
devalválódása, a gabonahiány, a reménytelen ínség miatt. Miután két ízben -
germinalban és prairialban (1795 áprilisában és májusában) - egy-egy
sikertelen kísérletet tett arra, hogy fegyveres megmozdulással változtasson a
dolgok vészthozó menetén, már nem reménykedett semmiben. Babeuf,
Buonarroti, Darthé, akik töretlen forradalmi demokraták maradtak,
a börtönben csak ekkor gondolkoztak a harc folytatásának útján.

A népi mozgalmat szétzúzták. A népet elnyomták, demoralizálták; erő nélkül,

a jövőben való hit nélkül immár nem folytathatta a harcot; az éhségtől, az
ínségtől szenvedve, üldözve és meghajszolva visszavonult, elhagyta a
harcmezőt. A nép letűnt a színről.
Az új burzsoázia Párizsa, a thermidoristák Párizsa pedig dorbézolt, mulatott,
táncolt. A tánc láza Párizs gazdag negyedeiben valahogy hirtelen támadt és
mindenkit magával ragadott. Új, furcsa táncok voltak ezek, nem hasonlítottak
a forradalmi évek népi táncaihoz, sem a régi idők lassú füzértáncaihoz.
Megrendezték az „áldozatok báljait” - ide csak olyanokat engedtek be,
akiknek valamelyik családtagját kivégezték. Félmeztelen nagyvilági nők,
akik prostituáltakhoz hasonlítottak, prostituáltak, akiket nem lehetett
megkülönböztetni a nagyvilági nőktől, kikent-kifent gavallérjaikkal a
homályos gyertyafényben szánalmas és fülsértő zene mellett furcsa táncot
jártak, amely a guillotine kése alatt lehulló fej és test görcsös vonaglásait
utánozta. Táncoltak sötétben vagy holdfénynél a temetőkben, a sírköveken.

Thermidor igazi értelméről nem a „Moniteur” cikkei, nem a Konventben

elhangzó hivatalos kijelentések adtak képet, hanem Párizsnak a
megismerhetetlenségig megváltozott esti utcái. A városban minden más lett.
A házak lezárt zsalui, amelyek mögül mégis kiszivárgott a fény és az ingerlő
muzsika hangja, a lámpásokkal megvilágított zárt hintók, a parfümök és a bor
új illatai, a merész toalettek, a vakmerő tréfák és a tőrök vészjósló
felvillanása a sötét kapualjban - minden arra emlékeztetett, hogy a forradalom
befejeződött, lezárult, és ez a közelmúlt már távoli, rég letűnt korszaknak
tetszett.

Bonaparte tábornok nem várt többé jó híreket Párizsból. Parancs itáliai

hadjáratra... Nem erre kellett most gondolni. Nehéz idők jártak. Minden a
visszájára fordult: a plusz jel mínusz jellé változott, a dicsőség
kegyvesztettség lett. Alig ragyogták be Bonapartét Toulon sugarai, s máris
felhők borították el őket. A parancsnok, aki az ifjabb Robespierre támogatását
élvezte, nem számíthatott bizalomra. Űr keletkezett körülötte.

1794. július 27-én, thermidor 9-én érkezett Bonaparte tábornok Genovából

Nizzába. Tillyhez, a Genovai Köztársaság mellett működő francia
képviselőhöz küldték kényes diplomáciai megbízással: szimatolja ki Genova
álláspontját arra az esetre, ha a francia seregek megsértenék semlegességét,
egyben pedig magának Tillynek politikai állásfoglalását. Ezt a megbízatást
Augustin Robespierre és Ricord adta; a Konventnek a tábornok iránti
bizalmáról tanúskodott.

Bonaparte július 11-től 27-ig tartózkodott Genovában, Genovából a Nizza

közelében levő Antibes-ba utazott anyjához és leánytestvéreihez, akik már
egy ideje ott laktak. Valószínűleg körülbelül egy hetet töltött anyja
otthonában, miközben mit sem tudott a Párizsban történtekről. Nizzába
augusztus első napjaiban tért vissza és csak itt értesült a thermidor 9-10-i
eseményekről.

Hogyan fogadta ezeket? Nehéz ezt pontosan megállapítani. Marmont később

elbeszélte, hogy Robespierre bukását Bonaparte úgy ítélte meg, mint
„szerencsétlenséget Franciaországra nézve. Persze nem azért - sietett
hozzáfűzni Ragusa hercege mert híve volt a fennálló rendszernek (emléke
fölötte áll az efféle vádaknak), hanem mert úgy vélte, hogy elérkezett az ideje
az elkerülhetetlen változásoknak. ...Ezt mondta nekem, s íme a saját szavai:
»Hogyha Robespierre hatalmon marad, megváltoztatta volna politikájának
irányát: visszaállította volna a rendet és a törvények uralmát, s ezt az
eredményt megrázkódtatások nélkül értük volna el, mivel a hatalom
segítségével jutottunk volna el odáig...«”

Nyilvánvaló, hogy Marmont elbeszélését, mint mindent, amit írt, kritikusan

kell fogadnunk. De Marmont tolmácsolásában érdekes Bonaparte
gondolatmenete maga, van ebben az elmefuttatásban valami, ami jellemző
Bonapartéra.

Abból az időszakból - az 1794-es események idejéből - fennmaradt még egy

dokumentum: Bonaparte 1794. augusztus 7-én Tillyhez intézett levele. „Egy
kissé megdöbbentett - írta Bonaparte tábornok - Robespierre katasztrófája,
akit szerettem és tisztának hittem; de ha testvérem lett volna is, magam
döftem volna belé a tőrt, ha tudtam volna, hogy zsarnokságra törekszik.”

Ez a levél keveset is mond, sokat is. Louis Madelin a nagy nyugalom és

bátorság tanújelét látta benne. Nyilvánvalóbb másvalami: ezt a
dokumentumot a körülmények halaszthatatlan követelményei diktálták. Ha
Bonaparte szükségesnek tartotta, hogy megírja ezt Tillynek, akivel nem volt
közeli kapcsolatban és rendszeres levelezésben, ennek nyilván az az oka,
hogy amikor nála volt Genovában, beszélt arról - vagy valamilyen formában
célzott rá hogy barátságban van Augustin Robespierre-rel. (Bonaparténak
Robespierre-hez való viszonyát természetesen nem az 1794 nyarán tett
kijelentéseiből kell megítélni, hanem a későbbi időszakból származó
nyilatkozatai alapján. Szent Ilona szigetén nem egy alkalommal nagy
rokonszenvvel beszélt Augustin Robespierre-ről, elismerve érdemeit és
tisztelettel nyilatkozott az idősebb Robespierre-ről.) Bonaparte nem tartotta
kizártnak, hogy erről az oldalról támadás éri, s ezzel a levéllel be akarta
biztosítani magát.

De a támadás, ahogy az nemegyszer megtörténik, a legváratlanabb oldalról

érte. Már egy nappal azt megelőzően, hogy Bonaparte megírta Tillynek azt a
levelet, amellyel meg akarta erősíteni pozícióit, Salicetti, Albitte és Laporte
(Laporte csak kezdetben vett részt ebben az akcióban; nemsokára áthelyezték
Lyonba. Mint a kor jellemző vonását, érdemes megemlíteni, hogy ugyanaz a
Laporte, aki 1794-ben a köztársasági erkölcsök tisztaságának bajnokaként
lépett fel, később hadiszállításokkal foglalkozott, s 1796-1797-ben leleplezték
mint nagy szélhámost és tolvajt, aki több mint húszmillió frankot vágott
zsebre.) - a Konventnak az alpesi hadseregnél tevékenykedő három
befolyásos komisszárja - a Közjóléti Bizottsághoz Párizsba feljelentést
küldött Ricord, a Konventnek az itáliai sereg melletti képviselője és
Bonaparte tábornok - „Robespierre emberei” - ellen, akik, szerintük, árulással
és kincstári pénzek elsikkasztásával voltak gyanúsíthatok. Bonaparténak
különösen a genovai utazást rótták fel bűnéül. Salicetti és Albitte -nem várva
meg Párizs válaszát és megtudva, hogy Ricord már kicsúszott a
kezükből, mert felutazott a fővárosba - Dumerbion tábornoknak, az itáliai
hadsereg parancsnokának azt az utasítást küldték, hogy Bonaparte tábornokot
mentse fel tisztsége alól és tartóztassa0 le. Az öreg tábornok sokra tartotta
tüzérparancsnokát és rokonszenvezett vele, de amikor megkapta az akkortájt
mindenható komisszárok utasítását, megijedt és ellentmondás nélkül
teljesítette a rendelkezést. Bonapartét felmentették állásából és őrizetbe
vették, iratait pedig lepecsételték. Helyettesét, Dujart bízták meg a
tüzérparancsnoki teendők ellátásával.

Bonaparte letartóztatásának körülményei mindmáig nincsenek teljesen

tisztázva. Ebben a kérdésben százötven évvel ezelőtt zajlott le egy polémia.
Bourrienne indította el, amikor megbírálta Walter Scott verzióját Bourrienne,
jóllehet számos értékes dokumentumot sorakoztatott föl, mégis tévesen
próbálta tagadni a kapcsolatot Bonaparte letartóztatása és az ifjabb
Robespierre-rel való barátsága között. Bourrienne tévedéseit hamarosan
kimutatta munkájában.) Ez elsősorban Salicetti szerepére vonatkozik. A
Konvent befolyásos képviselője, mint láttuk, addig mindenkor pártfogolta
Napóleont és az egész Bonaparte-családot. Mi késztette arra, hogy ilyen
ellenséges álláspontra helyezkedjék?

1794 nyarán nyilvánvalóan nézeteltérés támadt közöttük. Ez kitűnik abból az

időből fennmaradt levéltöredékekből. 1794. augusztus 6-i levelében Salicetti
ezt írta: „Nizzai tartózkodásom alatt Bonaparte, nagysága magaslatáról, alig
méltatott egy pillantásra.” Mi rejlett e szavak mögött? Megfeleltek-e a
valóságnak? Semmit sem állíthatunk határozottan, de annyi bizonyos, hogy
Salicettit valami nagyon felingerelte. Ismeretes Bonaparte egy levele is. 1795
júniusában egy - formailag Permon asszonyhoz címzett - levélben, (Permon
asszony jó kapcsolatban állott Napóleon anyjával. Permonék azután Párizsba
költöztek, s Napóleon járt hozzájuk. Laura, Permon asszony leánya Junot-hoz
(Napóleon fegyverhordozója) ment férjhez, és később emlékiratairól vált
ismertté (amelyeket Balzac segítségével írt meg). Ezeket hivatalos nevén,
Abrantés hercegné néven adta ki.) amelyben nyilvánvalóan Salicettihez
fordul, ezt írja neki: ő, Bonaparte, hiteles forrásból értesült arról, hogy
Salicetti a prairiali felkelés napján Permon asszony házában rejtőzött.
„Salicetti, látod, okozhatnék neked ugyanolyan bajt, amilyet te okoztál
nekem, s ha így járnék el, csak jogos bosszút állnék, holott amikor te okoztál
bajt nekem, én semmivel sem bántottalak meg. Ki járt el jobban, én vagy te?
Igen, bosszút állhattam volna, de nem tettem...” (Ez a levél egyáltalán nem
magyarázza meg a helyzetet, már azért sem, mert a prairiali felkelés
napjaiban Napóleon maga még nem volt Párizsban. Hogyan tudhatta „hiteles
forrásból” prairial 1-én, hogy Salicetti Permonéknál van?)

Ennek a levélnek igen érezhető korzikai mellékíze van. „A bosszúállás joga”

-így csak korzikaiak beszélhetnek, mert ez a jog a vendetta kötelességének az
anyatejjel magukba szívott fogalmával függ össze - vagyis a nemzedékről
nemzedékre szálló törzsi bosszú fogalmával. De a vizsgált kérdés
összefüggésében ez a levél annak tanúbizonyságaként fontos, hogy Bonaparte
Salicettivel szemben ártatlannak tartotta magát. Akárhogy álljon is a dolog,
csak azt állapíthatjuk meg, hogy nem volt éles konfliktus közöttük. Mert ha
Salicettinek volt is része Bonaparte letartóztatásában, ugyanilyen kétségtelen,
hogy döntő szerepe volt szabadlábra helyezésében. Nyilván csak Salicetti
jóvoltából küldték őt Párizsba, s engedték ott szabadon.

Bonaparte mintegy két hetet volt fogságban. Hűséges fegyverhordozói, Junot

és Marmont, akik Toulon óta állandó kísérői voltak, felajánlották neki, hogy
erőszakkal kiszabadítják. De ezt a javaslatot Bonaparte elvetette.

A fogságból rövid, de erélyes tiltakozó levelet intézett Albitte-hoz és

Salicettihez: „Vajon a forradalom első napjaitól kezdve nem voltam-e mindig
odaadó híve a forradalomnak? Vajon nem láttak-e mindig harcban a belső
ellenséggel vagy mint katonát az idegenekkel?...” Nem nagyította fel
érdemeit, de nem is kisebbítette őket, s emlékeztetett arra, hogy a forradalom
alatt egész élete a nyilvánosság előtt folyt. Követelte, hogy ügyét
haladéktalanul vizsgálják meg.

Ez a tiltakozás lényeges szerepet játszott. A komisszárok megvizsgálták

iratait. Semmit sem találtak, ami kompromittálta volna Bonapartét. Fructidor
3-án (augusztus 20-án) Albitte-nak és Salicettinek, a Konvent
komisszárjainak rendeletére Bonapartét szabadon bocsátották. Igaz, a
rendelet azzal a fenntartással élt, hogy a döntést be kell nyújtani a Közjóléti
Bizottsághoz jóváhagyás végett.

Mivel Albitte egyáltalán nem ismerte Bonapartét, fel kell tételeznünk, hogy a
tüzérparancsnok szabadlábra helyezése Salicettinek köszönhető. Nyilván
egyetérthetünk Bourrienne azon véleményével, hogy a szabadlábra helyezés
után újból barátságban volt Bonapartéval. (Ezt megerősíti Marmont is:
„Salicetti barátilag viselkedett vele és elősegítette kiszabadulását.”)

Bonaparte tábornok tehát visszanyerte szabadságát. A thermidori reakció

napjaiban, persze, a Robespierre-ek egykori „kegyeltje”, ahogyan nevezték,
nem számíthatott bizalomra és támogatásra. Az itáliai hadsereg törzskarában
maradt - itt az öreg Dumerbion személyes rokonszenve megszépítette életét.
A Piemonte elleni hadművelet tervét, amelyet annak idején Bonaparte
javasolt és Augustin Robespierre támogatott, a Közjóléti Bizottság elvetette.
Ám az osztrákok, felbátorodva a franciák olaszországi tétlensége által,
elsőként kezdtek támadó hadműveleteket. Bonaparte felhívta a
hadseregparancsnok figyelmét a helyzet rosszabbodására. „Gyermekem -
felelte neki a tábornok -, nyújtsa be nekem a hadjárat tervét, ahogyan
azt szükségesnek tartja, és én megvalósítom, ahogy erőmből telik.”

Támadó hadműveletek Olaszországban - ez volt Bonaparte régi vágya.

Dumerbionnak nem kellett megismételnie felszólítását. Bonaparte biztos volt
a küszöbön-álló hadművelet sikerében és Turreau de Linniére-t, a Konvent
küldöttét, aki a törzskarhoz látogatott, biztosította arról, hogy ha adnának
neki ötvenötezer katonát, meg tudná hódítani Itáliát.

Nagyvonalú tervek, nagy szándékok, tetterő... Ám az energiával teli tábornok

hamarosan meggyőződött arról, hogy javaslatai, bár beszélgető partnerei
rokonszenvvel fogadják őket, nem testesülnek meg gyakorlati
cselekedetekben. Sem Dumerbion tábornok, sem a Konventnek a
hadsereghez kiküldött képviselői nem mertek a párizsi legfelső hatóságok
jóváhagyása nélkül cselekvési szabadságot biztosítani a kezdeményező kedvű
tábornoknak. Párizsban pedig, a thermidorista felső rétegekhez közelálló
fórumokon leplezetlen ellenségeskedést tanúsítottak azzal a
tábornokkal szemben, akit a Robespierre-ek támogattak.

Nizzában, az itáliai hadsereg törzskarában, ezt hamarosan megértették. Az

osztrákok elleni hadműveleteket leállították. Dumerbion tábornok és az itáliai
hadsereghez kiküldött kommiszárok a legbarátságosabb érzelmeket táplálták
a tehetséges tábornok irányában, de semmiképpen sem óhajtották
pozíciójukat kockáztatni az ő kedvéért. Bonaparte tábornoknak lényegében
nem volt semmi dolga az itáliai hadseregben.

1795 tavaszán Párizs utcáin és bulvárjain az olyan emberek flangáló

járásával, akiknek nincs hová sietniük, három fiatal katona sétált: az egyik
tábornoki, kettő kapitányi egyenruhában. Lassan mentek, figyelmesen
szemlélték a szembejövő járókelőket, főleg persze a nőket. A sétálók néha
megálltak, hogy elolvassák a megmaradt falragaszokat. Az egyik közülük - a
Nemzeti Konvent felhívása Párizs polgáraihoz, amely a Francia Köztársaság
3. évében, Prairial 2-án (1795. május 21-én) kelt, közölte, hogy a Nemzeti
Konvent hatalmon marad, hogy megmentse a hazát, s bízik „a jó polgárok
odaadásában, valamint a szabadság és az egyenlőség iránt érzett
szeretetükben”. Ezek Párizs népének csak az imént elfojtott félelmetes
felkelésére emlékeztettek. De tavasz volt, melegen sütött a nap, s a három
fiatalember továbbra is tempósan, kíváncsian nézegetve mindazt, ami útjába
akadt, a Luxembourg-kert zöld lombjai felé tartott, hogy ott, kényelmesen
elhelyezkedve egy gesztenyefa hatalmas koronája alatti széles padon, elfogja
a lehanyatló nap meleg, ferdén eső sugarait.

A legidősebb közülük - Bonaparte dandártábornok, akit a Közjóléti Bizottság

Párizsba rendelt huszonöt éves volt. A tábornokot hű barátai, Junot és
Marmont kísérték, akik továbbra is szárnysegédeinek tekintették magukat, s
készen álltak arra, hogy elmenjenek akár a világ végére fölöttesükért és régi
barátjukért, akinek a jó csillagzatában hittek. (Louis Madelin szerint
Marmont azért tartózkodott állandóan Bonaparte mellett, mert összekapcsolta
őket az, hogy együtt jártak iskolába. De ez nyilvánvaló tévedés. Marmont öt
évvel volt fiatalabb Bonaparténál és, mint emlékirataiból kiderül, először
1792-ben látta Napóleont.)

Május 7-én (floréal 18-án) Bonaparte parancsot kapott: áthelyezték a nyugati

hadseregbe, vagyis abba, amely a Vendée ellen harcolt. Fegyverhordozóival
együtt már másnap elutazott.

Bonaparte a postakocsikon sietség nélkül utazott délről északra, gondolatban

visszatérve a maga mögött hagyott helységekhez. 1795 telén és tavaszán
gyakran látogatott Marseille-be.

Amikor Avignonban megállt, így írt Marseille-be „drága Eugénie”-jének:

„Minden szavadban saját érzéseimre, gondolataimra ismerek... Képed be van
vésve szívedbe... Az egész életre tied vagyok."

Az érzelmek változatlanságára vonatkozó fogadkozásoknak most szilárdabb

alapjuk volt. Napóleon Bonaparte Désirée-Eugénie Clarytól nemcsak
gyöngéd szerelmesként vált el: 1795 tavaszán Napóleon hivatalosan
eljegyezte Eugénie-t.

Ámde Bonaparte gondolatai és érzései nemcsak a múlt felé, Marseille felé

fordultak; az út a bővizű Rhone mentén haladt, s a folyó völgye fölött
emelkedő fehér esti ködfátyolon át próbálta kivenni a távoli Párizs
körvonalait. Mit ígér neki? Milyen jövő várja őt?

Bonaparte tudatában volt annak, hogy a nemrégiben történt letartóztatása

után, azok után, hogy barátságban állt a Robespierre-ekkel, nem számíthat
szívélyes fogadtatásra. Thermidor szétfoszlatta Toulon dicsőségét. Mindent
elölről kellett kezdeni.

De az elmúlt évek sok mindenre megtanították. Huszonöt éves korára

Bonaparte már jelentős élettapasztalatokra tett szert. A naiv idealizmus, a
lelkes hiszékenység, a boldog remények, amelyeket akkor táplált, amikor
ugyancsak a Rhone menti úton Valence-be utazott, már réges-rég semmivé
váltak. Az utóbbi évek alatt nemegyszer tapasztalta a sors szeszélyét. Hol
fölemelte, hol letaszította; sok mindent megismert: a kemény harc
feszültségét és a siker örömét; a megcsalt reményeket és a győzelem diadalát;
a bizalmat és a gyanakvást; az ellenségeskedést és a barátságot; a jót és
a rosszat.

Észak felé, Párizshoz közeledve, mérlegelte, fontolgatta a lehetőségeket; látta

az útján tornyosuló akadályokat, s gondolkodott leküzdésük útjain-módjain.
Ki ismerte őt Párizsban? Ki ő? Egyike a sok tábornoknak, akiket a
forradalom teremtett, s ráadásul kompromittálta a Robespierre-ekkel való
baráti kapcsolata. Kinek a támogatására számíthat? Ki akar majd segíteni
neki?

A befolyásos politikusok közül a fővárosban Bonaparte csupán Ricord-ban

reménykedhetett, a Konvent komisszárjában, aki Toulonban és Nizzában
hathatós támogatásban részesítette. Napóleon tudta, hogy Ricord visszatért
Párizsba, elfoglalta helyét a Konventben, s ismét olyan politikai erővé vált,
amellyel számolni kellett.

Ám akar-e majd Ricord segítséget nyújtani egy olyan tábornoknak, aki csak
nemrég szabadult ki a dutyiból? Bonaparte ebben nem volt bizonyos. De
némi esélye azért volt; nem sok és nem biztos esélye, de már megtanulta,
hogy könnyű szívvel vállaljon kockázatot, s ráadásul nem is volt más
választása.

Az itáliai hadsereg volt tüzérparancsnoka prairial 9-én érkezett meg Párizsba:

a népi felkelést már éppen leverték, s a győztes reakció hullámai most
elsodortak mindenkit, akinek csak némi köze volt a megmozduláshoz, amely
a rezsim megdöntésével fenyegetett. Ezek közé tartozott Ricord is;
hamarosan a felkelés elfojtása után letartóztatták. Azt a kártyát, amelyben
Bonaparte a legjobban reménykedett, leütötték.

Bonaparte kénytelen volt a közvetlen hivatalos utat járni. Elment a Közjóléti

Bizottság katonai osztályára. 1795 áprilisa óta ennek élén Francois Aubry, a
Konvent küldötte állt.
Bonaparte aligha ismerte Aubry nevét. Az a férfiú, aki 1795 tavaszán
kezében tartotta a francia hadsereg katonai állományát, nem tartozott a híres
hadvezérek közé, noha hivatásos katona volt. Csaknem kétszer idősebb volt
Bonaparténál, 1769-ben kapta meg a tüzér főhadnagyi rendfokozatot, a
dandártábornok egyenruháját pedig csak két éve öltötte föl. Már ennél az egy
oknál fogva sem számíthatott rokonszenvére a huszonöt éves dandártábornok.

De nem ez volt a fő dolog. Jóllehet Aubry tüzér volt képzettségénél és

szakmájánál fogva, sohasem szagolt puskaport. Ügyes intrikusként igyekezett
minél közelebb lenni a törzskarhoz, s az előléptetést a folyosói béka-egér
harcban való részvétellel, nem pedig a csatamezőn véghez vitt hőstettekkel
akarta elérni. Tervei kitűnően sikerültek, kivívta, hogy megválasszák a
Konventbe Gard megye küldötteként. A Konventben meg a katonai
bizottságban, ahol hivatásos katonaként vezető szerepre tartott igényt, ismét
szokásos intrikáihoz folyamodott. Ám meggyőződés nélküli és széles
látókörű ember létére kétszer elszámította magát: a katonai
bizottságban Dubois de Crancé ellen, a Konventben a hegypárti képviselők
ellen szőtt intrikái teljes kudarccal végződtek. Az utóbbiért - a girondistákra
helyezett tétért - drágán fizetett. 1793 októberében letartóztatták és csak 1794
decemberében került szabadlábra.

A több mint egyévi börtön Aubryban kialakított valamiféle meggyőződést,

dühödt antijakobinussá lett. A germinali felkelés szétzúzása után, amikor
növekedett a kereslet az antijakobinusok iránt, Aubryt ismét forgalomba
hozták: kinevezték a Közjóléti Bizottságba, s megbízták azzal, hogy a
hadsereget minden gyanús elemtől megtisztítsa.

Bonaparte a jakobinus múltjával elfogadhatatlan volt számára: fiatalságát

végső soron még csak megbocsáthatta neki - hiszen ezt meg kellett
bocsátania Marceau-nak meg Hoche-nak is de jakobinizmusát nem
bocsáthatta meg. Egy ideig gyötörte a fiatal tábornokot, majd végül azt
javasolta neki, menjen gyalogsági dandártábornokként a Vendée ellen.
Aubrynak, aki képzettségét tekintve tüzér volt, tudnia kellett, hogy
tüzértábornoknak azt javasolni, hogy menjen a gyalogságba - sértés.
Bonaparte elvetette a javaslatot: nem is tehetett mást.

S ekkor ismét elkezdődnek a pénztelenség, a kényszerű tétlenség napjai;

Bonaparte társaival ismét a párizsi bulvárokon sétálgat; nincs hova sietnie -
semmi dolga, semmiféle kilátásai nincsenek.

A kegyvesztett tábornok, akit semmiféle kötelezettségek nem terhelnek,

gyakran jár a postára, s ott átveszi „drága Eugénie”-jének Marseille-ből
érkező leveleit; a borítékon még mindig ez a címzés: „Bonaparte
tábornoknak, a nyugati hadsereg jelenleg Párizsban tartózkodó
tüzérparancsnokának.” Bonaparte nem siet kijavítani a menyasszonya keze
írásától származó címzést. „Tüzérparancsnok” - hadd legyen így. Nem
tájékoztatja az őt ért kudarcról. Azt sem tartja szükségesnek, hogy Joseph-
et tájékoztassa a történtekről. Több levélben homályosan és anélkül, hogy
pontosabban meghatározná, arról beszél, hogy gyöngélkedik: hiszen
valahogy meg kellett magyaráznia elhúzódó fővárosi tartózkodását.

De az ember gyönge, s Bonaparte sem volt kivétel, megvolt benne minden

emberi gyöngeség. Olykor szomorúság, sötét búskomorság fogta el.
Szentimentális leveleket írt Joseph-nek; „Bárhogy bánjon is veled a sors,
tudnod kell, kedvesem, hogy nem lehet jobb barátod, akinek szívéhez ennyire
közel állsz és aki ennyire őszintén kívánná boldogságodat.” Kéri Joseph-et,
küldje el neki képmását.

Egyre rosszabb anyagi helyzetbe kerül. Junot kiprésel apjából minden

kipréselhetőt, de az ínség mégis sarkukban van. Bonaparte változtatja a
szállodákat; megtalálja a legolcsóbbat - hetente mindössze három frank;
ennél már nincs alacsonyabb ár.

Ha hihetünk Laure d’Abrantésnek, a tábornok ebben az időben kesztyű nélkül

jár, igencsak kopott egyenruhában; s elég szánalmas látványt nyújt.
(D’Abrantés hercegné a memoárjait 1831 és 1839 között írta, s ezek nemcsak
azért figyelemre méltóak, mert afféle irodalmi emlékművet állítanak
Napóleonnak. Nem lehet elvitatni, hogy Laure d’Abrantésnak jó a
megfigyelőképessége; más leírásokkal összehasonlítva Napóleonra
vonatkozó emlékezései igen pontosan leírják külső megjelenését, s ebből a
szempontból figyelemre méltók.) Jobbára komor és gondterhelt, noha
időnként megpróbálja nyomott hangulatát mosolygós arccal palástolni.

Időnként benézett a katonai bizottságba, s egyik látogatásakor megállapította,

hogy Aubry már nincsen ott és íróasztalánál új főnök ült: Doulcet de
Pontécoulant. (Meg kell jegyeznünk, hogy Aubry, aki meg volt győződve
arról, hogy csak a jobboldalra feltett kártya nyerhet, kegyetlenül elszámította
magát. Arra alapozta számításait, hogy a reakció győz és sor fog kerülni a
monarchia restaurálására. Fructidor 18-án letartóztatták és mint
ellenforradalmárt Guyanába száműzték, ahol nemsokára meghalt.) A katonai
bizottság új vezetője, aki szintén Konvent-küldött, egészen más
vágású fölöttes volt, mint Aubry. Szeretetreméltó, mindenkihez barátságos,
tapasztalt férfi, aki a forradalom előtt Bécsben, Berlinben, Pétervárott élt,
mind a régi rendszerben, mind az újban kitűnően boldogult, voltak barátai
minden pártban, s igen ügyesen elkerülte a szirteket, amelyek között a
viharos idők árja sodorta, el tudta kerülni az óhatatlannak látszó letartóztatást
is, bár ennek veszélye különböző időpontokban és különböző okokból
leselkedett rá.

A szolgálaton kívüli fiatal tábornokot jóindulatúan fogadta; figyelmesen

meghallgatta kívánságait, és nem halogatva az ügyet, beosztotta a Katonai
Bizottság topográfiai irodájába, s megbízta, hogy foglalkozzék azzal, ami a
leginkább kedvére való volt: az itáliai hadsereg hadműveleti terveivel.
Bonapartéba visszatért az élet. Lelkesen foglalkozott az itáliai hadjárat
tervével, szívügyével.

Ámde abban az átmeneti időszakban, amikor a politikai irányvonal állandóan

változott, amikor az inga hol jobbra, hol balra lengett ki, nem soká ültek az
emberek egy helyen. Egy ízben, amikor bement a Katonai Bizottságba,
Bonaparte Doulcet de Pontécoulant íróasztalánál új, ismeretlen arcot látott. A
katonai hivatal szeretetreméltó vezetője, aki jó érzékkel megszimatolta a
politikai légkör legcsekélyebb változásait, az előző napon kiröppent: sietve
elhagyta az íróasztalt, amely veszélyessé válhatott. Ezzel az udvarias,
szívélyes úrral már nemigen fogunk találkozni a történelem lapjain. Ez nem
azt jelenti, hogy befejezte földi pályáját, ellenkezőleg, bár öt évvel idősebb
volt Bonaparténál, harminckét évvel túlélte - életének kilencvenedik évében
halt meg. De a viharos évek tapasztalatai megtanították őt arra, hogy ne
törekedjék főszerepekre; előnyben részesítette a nyugodtabb és természetesen
jól honorált második és harmadik helyeket. Lekerült a történelem lapjairól, de
jól boldogult a magánéletben, a császárság alatt szép tisztségeket töltött be
(Napóleon nem feledkezett meg jóindulatáról), és a restauráció és a júliusi
monarchia alatt Franciaország pairje (a felsőház tagja) volt. Az 1848. februári
forradalom megszüntette a felsőházat, s ezzel állami szolgálata befejeződött.
Doulcet de Pontécoulant ekkor nyolcvannégy éves volt.

Pontécoulant eltűnt, s a Katonai Bizottság munkatársai, akiket még Aubry

válogatott össze, a legcsekélyebb előzékenységet sem tanúsították a fiatal
jakobinus tábornok irányában.

Bonaparte ismét a rosszindulat áttörhetetlen falát látta maga előtt. Újból

félreállították. A már megvalósíthatónak látszó olaszországi hadjárat ismét a
távolba tűnt, mítosszá vált.

A sors viszontagságai megtanították Bonapartét arra, hogy az események

menetének váratlan változásait higgadtan fogadja. Joseph-hez és
menyasszonyához írt levelei azt mutatják, hogy ez nem idézett elő nála
nagyobb lelki megrázkódtatást. Nem váltak valóra az itáliai álmok... Nos,
majd kieszel másvalamit...

Nem is kellett sokáig törnie a fejét. Augusztus végén kedve támadt arra, hogy
Törökországba menjen katonai tanácsadónak. Hivatalos beadványt nyújt be
erre vonatkozóan a Katonai Bizottsághoz, és közli terveit menyasszonyával.

Napóleonnak most sok a szabad ideje és ezt nem tölti céltalanul. Sokat olvas,
figyelemmel kíséri az események menetét. Nem leplezi ellenségességét az
erősödő királypártiakkal szemben. („Az egyik alsó szintű gyűlés a király
mellett foglalt állást; ez nevetséges” - írta Joseph-nek 1795. szeptember 12-
én.) Nem csekély mértékben foglalkoztatják gyakorlati kérdések. Szeretné
rendbe hozni anyagi ügyeit, s a Joseph-fel folytatott levelezésben egyre
gyakrabban szóba jön a tulajdon - föld vagy ház - témája. Visszatér ahhoz
a gondolathoz, hogy siettetni kell az Eugénie Claryval való házasságkötést.
„...Vagy végig kell vinni a dolgot Eugénie-vel, vagy pedig szakítani” - írja
1795 szeptemberében Joseph-nek, s ez a néhány szó megmutatja, milyen
nagy szerepet játszott a számítás ebben a látszólag olyan érzelmes
kapcsolatban.

Bonaparte gyakran ellátogat Permonékhoz; új ismeretségeket is köt. 1795

nyarától bejáratos az abban az időben közismert Thérésa Tallien szalonjába,
akit vendégei félig tiszteletteljesen, félig ironikusan „thermidor
boldogasszonyának”, „Notre Dame de Thermidornak” neveztek.
A thermidorista vezetőknek az illetéktelen szemek előtt rejtett, szűk, zárt
körében az egyik legfontosabb szerepet, legalábbis eleinte, Tallien játszotta.

Tallien, nem kevésbé, mint Barras vagy Fréron, megtestesítette magában a

thermidori rezsim úgyszólván valamennyi hibáját és bűnét. Gróf Brécey
főkomornyikjának volt a fia, s dühödt irigységgel és rajongással figyelve az
urakat a cselédszobából, átvette modorukat, szokásaikat és mozdulataikat, sőt
valamit a műveltségükből, de meg kellett elégednie egy közjegyző
íródeákjának szánalmas szerepével, amíg ki nem tört a forradalom, mely igen
tág lehetőségeket nyitott meg előtte. 1789-ben huszonkét éves, nem ostoba,
ékesszóló, szemtelen, s nem volt nehéz kiemelkednie - előbb a Faubourg
Saint-Antoine-ban, majd a párizsi Városházán. Huszonöt éves
korában megválasztották a Konvent küldöttének, s isten tudja, minek hitte
magát: arcátlansága nem ismert határt. A jakobinus párt soraiban Tallien a
szélsőséges szárnyhoz csatlakozott. Amikor a Konvent komisszárjaként
Ysabeau-val együtt a félig-meddig lázadó Bordeaux-ba küldték, a rázúduló
megtorlások kegyetlensége megdöbbentette a város sok vihart látott
lakosságát. Egyébként néhány igen vagyonos ember megtalálta a módját
annak, hogy mentesüljön a szigorú büntetés alól. Peixoto bankárt, miután
lefizetett egymillió-kétszázezer livre-t, szabadlábra helyezték - a Rabaut-
testvéreket ötszázezer livre-ért, Lafond-t háromszázezerért. Tallien
Bordeaux-ban bebizonyította, hogy nemcsak az arany iránt, hanem a
női bájak iránt sem közömbös. Thérésa Cabarrus, egy spanyol bankár lánya,
aki tizennégy éves korában férjhez ment egy üzletemberhez, majd elvált tőle,
óriási befolyást gyakorolt Tallienre. A Közjóléti Bizottságba özönlő
feljelentések szerint nemcsak fellép népi ünnepélyeken frígiai sapkában,
megtestesítve a Szabadságot (ezzel talán még megbékéltek volna), hanem
segítségével arisztokraták, pénzemberek és spekulánsok megfelelő
ellenszolgáltatás fejében sötét üzelmeket folytatnak. Tallient
visszahívták Párizsba; Thérésa Cabarrust egy idő után a fővárosi La Force
börtönbe zárták.

Tallien érezte, hogy szűkül a kör, s igyekezett javítani a pozícióin azzal, hogy
a Köztársaság ellenségei ellen, megjátszott pátosszal vádbeszédeket mondott
a Konventben és a jakobinus klubban. Túlzott buzgalmára Robespierre
megvető, nyíltan ellenséges választ adott. Tallien mentegetőzni akart, de
Billaud-Varenne félbeszakította: „Tallien arcátlansága határtalan, hallatlan
vakmerőséggel hazudik a Gyűlésnek.”

A jakobinus klub kizárta őt tagjai sorából. A kétségbeesés, az a törekvés,

hogy bármi áron elkerülje a felelősségrevonást mértéktelen gaztetteiért és
bűneiért, amelyek - ebben biztos volt - nem maradtak rejtve Robespierre vagy
Saint-Just éles szeme előtt, Tallient a thermidori összeesküvők soraiba vitte, s
bátorságot öntött belé thermidor 9. döntő óráiban. Ha ilyen paradox
szókapcsolás megengedhető, azt is mondhatnánk, hogy a félelem vakmerővé
tette. Ő lett a tragikus thermidori események egyik főszereplője.

A forradalmi kormány vezetőinek kivégzése után Tallien megkönnyebbülten

fel-lélegzett. Immár megvolt mindene, amire törekedett: hatalom, pénz, bor,
ínyencségek, Thérésa - aki kiszabadult a börtönből és hivatalosan Tallienné
asszony lett. Tallien azt a befolyást, amelyet mint a thermidorista párt egyik
főkolomposa élvezett, elsősorban arra használta föl, hogy megsemmisítse a
becsületes jakobinista vezetőket, akik feltárhatták volna bűntetteit - Collot
d’Herbois-t, Cambont, Choudieu-t, Billaud-Varenne-t és még másokat.
Talliennek sok minden sikerült. A rá jellemző önhittséggel és a karrierista
arcátlanságával, akinek kedvezett a körülmények találkozása, amelyet ő saját
erőfeszítései eredményének tekintett, úgy vélte, Franciaország a lábainál
hever. Kegyetlenül elszámította magát.

A bűnök súlya lehúzta. Minden ügyetlen lépésénél újabb vádakat emeltek

ellene a régi bűnökért. Mohósága és gonoszsága, farkastermészete - bármely
vetélytársának bármikor kész volt átharapni a torkát - óvatosságra késztette
vele szemben az embereket. Igyekeztek megszabadulni tőle. Tallient
megválasztották még az Ötszázak Tanácsába, de már semmi befolyása sem
volt. 1798-ban állás nélkül maradt. Bonaparte harmadrendű beosztásokban
magával vitte az egyiptomi expedícióra és... Egyiptomban hagyta.
Franciaországba Tallien csak három év múlva térhetett vissza, ott nem kellett
senkinek. Még hosszú ideig élt, igyekezett kiszolgálni minden rezsimet, de
megvetéssel elfordultak tőle. A felesége régen elhagyta, egyetlen leánya,
aki Narbonne-Pelet gróf felesége lett, nem akart tudni apjáról; barátai nem
voltak, rossz híre mindenütt megelőzte - hátat fordítottak neki.
Elefantiázisban (Valamely testrésznek, többnyire végtagnak megvastagodása,
rendkívüli megnagyobbodása.) megbetegedve, ijesztően elcsúfítva,
szánalmasan tengődött, nyomorgott, magányosan és elfeledve. 1829-ben
koldusként halt meg, mindenkitől eltaszítva és megvetve, XVIII.
Lajos kormányától hízelgő, talpnyaló levelekben alamizsnáért esedezve.
Életének vége az idősebb Alexandre Dumas kalandregényeinek utolsó
oldalaira emlékeztet, ahol az elkövetett bűnökért óhatatlanul meglakolnak.

Ámde 1795 nyarán, amikor a kegyvesztett Bonaparte tábornok átlépte a

Thérésa Tallien által szerényen „kunyhónak” nevezett szalon küszöbét, a
Tallien-házban még senki sem láthatta előre a ház ura pályafutásának
siralmas fináléját.

Napóleon később, Szent Ilona szigetén, így emlékezett vissza erre: „Tallien
asszony akkor feltűnő szépség volt; mindenki szívesen megcsókolta a kezét
és mindazt, amit lehetett.” Szült egy leánygyermeket, aki a Thermidor-
Thérése-Rose nevet kapta; ez a szokatlan név hangsúlyozta, mekkora
jelentőséget tulajdonított a Tallien házaspár thermidor 9-ének.

Soubrany, egyike az „utolsó hegypártiaknak”, aki hősi halált halt a prairiali

felkelés napjaiban, nem sokkal halála előtt így írt „thermidor istennőjéről”,
Thérésa Tallienről: „Most ez az asszony helyettesíti Marie-Antoinette-et; az
általános ínség közepette fitogtatja gazdagságát, a színielőadásokon
brilliánsokkal teleaggatva jelenik meg, római nő öltözékében, és ő adja meg a
hangot mindahhoz, ami Párizsban mindkét nem bűneit leplezi.”

Tallien asszony „kunyhója” volt abban az időben a legbefolyásosabb politikai

szalon; állandó látogatói Barras, Fréron, Ouvrard, a roppant sikeres fiatal
francia bankár; itt nemcsak a szépasszonyoknak udvaroltak és bort ittak,
hanem két pohár között néhány szóban megállapodtak a legfontosabb állami
ügyek megoldásában, amelyek két-három nap múlva a Köztársaság hivatalos
intézményeiben befejezett jogi formát kaptak.

Menyasszonyához, Eugénie Claryhez írt leveleiben Bonaparte Tallien

asszony szalonjáról mellékesen, közönyös hangon beszél, mintha csak egy
kicsit ingerkedni akarna „thermidor istennője” általánosan elismert szépsége
említésével. Elérte a célját. Désirée Clary nyugtalankodni kezdett: jó
intuíciójával megsejtette, hogy a vőlegénye által közölt összes hírek közül
Tallien asszony mellékes emlegetése a legfontosabb. Csaknem minden
levelében érdeklődik nála Madame Tallien felől.
Az a körülmény, hogy Bonaparte látogatta Thérésa Tallien szalonját, valóban
fontos következményekkel járt rá nézve. De nem azért, mert nem tudott
ellenállni a háziasszony varázsának; bár elismerte Thérésa szépségét,
közömbös maradt iránta, s abban az időben Tallien asszony sem érdeklődött
iránta; szegény volt és ismeretlen; a nagy hatalmú asszony hajlandó volt őt
némileg pártfogolni - néhány sora alapján a szegény tábornoknak
köpenyszövetet utaltak ki -, ennél többet azonban nem tett érte.

Tallienék szalonjában Bonaparte emlékezetébe idézte önmagát olyanoknak,

akik ismerték őt jobb napokban - 1793 decemberében -, majd pedig teljesen
megfeledkeztek róla. Barras és Fréron Toulonban volt, amikor Bonaparte
irányította a város ostromát. De vajon kevés tehetséges tiszt akadt-e útjukba?

Bonapartének sem igen jutottak az eszébe; közömbösek voltak számára. Ám

amikor 1795 késő nyarán a véletlen ismét összehozta őket „thermidor
istennőjének” elegáns „kunyhójában”, más volt a helyzet. Bonaparte
kegyvesztett tábornok volt, nem bíztak benne, valójában szolgálaton kívül
helyezték. Barras, Fréron, Tallien a thermidoristák uralkodóvá vált pártjának
az élén álltak, a thermidori köztársaság tényleges vezetői voltak.

Bonapartét ritkán csalta meg emberismerete. Ami Barrast, Fréront és Tallient

illeti, nem is volt szükség nagy éleslátásra. Ezek az emberek, mondhatni,
fitogtatták bűneiket. Bonaparte megvetette őket; ezt nemcsak Szent Ilona
szigetén írt visszaemlékezéseiben olvasható közvetlen kijelentései igazolják,
hanem brumaire 18. utáni cselekedetei is. Amikor a hatalom Bonaparte
kezébe került, mindhármukat kirekesztette a politikai életből: Barras, akit
birtokán rendőri felügyelet alá helyeztek, hosszú ideig nem mozdulhatott ki
onnan - megtiltották neki az utazást; Fréront elküldték Santo Domingóba, a
trópusokra alprefektusnak, s itt egy fél év alatt elpusztult sárgalázban; Tallien
- mint mondottuk - koldusbotra jutott.

1795-ben azonban másként állt a helyzet: Barras, Fréron, Tallien mindenható

volt, Bonaparte dandártábornok pedig nem számított.

De az 1795. évi Bonaparte már nem az, aki tíz évvel ezelőtt volt. Rousseau és
Raynal követőjének hevessége, egyenessége, elvhűsége már a múlté.
Bonaparte dandártábornokban kevés maradt annak az alhadnagynak a
lelkesedéséből és ábrándosságából, aki Paolinak felajánlotta kardját, karját és
tollát, sőt kevés maradt „A beaucaire-i vacsora” szerzőjéből is. A korzikai
illúziók összeomlása után, annyi csalódás, felemelkedés és újabb bukás,
annyi váratlan sorsfordulat után sok tekintetben más emberré lett. Megtanulta
leplezni érzéseit, elrejteni gondolatait és dédelgetett terveit, álarcot viselni, a
körülmények diktálta szerepet játszani. A korán megnyilvánuló
sok adottsághoz a nehéz új körülmények között még egy képesség járult:
kétségtelenül nagy, sőt nyugodtan állíthatjuk, óriási színészi tehetség.

Ennek az alacsony termetű, sovány, csaknem beteges külsejű fiatalembernek,

akinek hosszú, sima, fekete haja a vállára hullott, nem franciás barna arcában
szeme különösen élénken csillogott, aki mindig hanyagul, csaknem rosszul
öltözött, valami titokzatos képessége volt arra, hogy felhívja magára a
figyelmet, kényszerítse az embereket arra, hogy meghallgassák, mi több,
hogy számoljanak vele. Bár félszeg volt, szögletes modorú, ha kellett, tudott
rendkívül kellemes, elbűvölő lenni, meg tudta nyerni magának az embereket.

Párizsba mint idegen érkezett; azok, akiknek támogatására számított - Ricord,

Salicetti, akkor nem rendelkeztek befolyással. Az óriási város távol álló
maradt számára. Mindenütt követte Augustin Robespierre árnyéka; Aubry a
legkevésbé sem törekedett arra, hogy megfeledkezzenek róla, s ez az árnyék
1795-ben elriasztotta azokat, akik Bonapartéval érintkezésbe kerültek.

Ő pedig megkockáztatta azt, hogy elmenjen „thermidor istennőjének” a

házába, a thermidorista vezetők barlangjába, a thermidorista párt vezetőinek
zárt körű, az idegenek számára hozzáférhetetlen találkozóhelyére. A tőlük
távoli világhoz tartozó férfi, a „Robespierre-ek kegyeltje”, ahogy még
nemrégiben beszéltek róla, megkockáztatta, hogy átlépje ennek a
„kunyhónak” a küszöbét, elérte - anélkül, hogy akár arcátlan hízelgéshez
folyamodott volna, akár a szokásosnál jobban csapta volna a szelet a
háziasszonynak -, hogy megbékéljenek jelenlétével, sőt később még
kellemesnek is tartsák...

Mire kellett ez neki? Hogy ingerelje Désirée Claryt? Hogy változtasson

sorsán? Annyira fontos volt ez neki?

1795 szeptemberében egyszerre két - egymást kizáró - okmányt kapott

kézhez. Az egyiket a Közjóléti Bizottságtól Cambacérés aláírásával. Ebben
arról értesítették, hogy Bonaparte dandártábornokot, mivel nem jelent meg
azon a helyen, ahová vezényelték, elbocsátják a működő hadseregből; a
másikat a Katonai Bizottságtól. Ebben közölték, hogy Bonaparte tábornokot
kinevezik a Törökországba küldendő katonai misszió vezetőjének.

A thermidori rezsim napjaiban a kormány apparátusában uralkodó zűrzavar

és rendetlenség mellett semmi rendkívüli nem volt abban, hogy egy és
ugyanazon a napon ugyanarról a katonáról két teljesen különböző tartalmú
okmányt adtak ki. Nyilván sem az egyik, sem a másik okmány nem volt
kötelező érvényű...

Bonaparte egy cseppet sem idegenkedett a törökországi utazástól.

Vendémiaire 5-én (1795. szeptember 27-én) ezt írta Joseph-nek: „Elutazásom
időszerűbb, mint valaha. Teljesen eldöntött kérdésnek tekinthető, ha itt nem
volna minden forrongásban.” Egyébként abban reménykedett, hogy a
legközelebbi napokban minden rendbe jön.

Egy évvel a thermidor 9-i puccs után ennek osztálytartalma már világosan
feltárult. Annak az új burzsoáziának a győzelme volt ez, amely a forradalom
évei alatt alakult ki, gazdagodott meg és vezette be teljes uralmát, hogy
akadály nélkül élvezhesse a szerzett javakat. A thermidori reakció politikai
tartalma ellenben kevésbé volt világos. Meddig fog jobbra tolódni? Mi lesz
az utolsó szakasz? A monarchia visszaállítása? A Bourbonok visszatérése?

1794 végén még senki sem mert erről hangosan beszélni. De úgy látszott,
hogy a politikai helyzet is teljesen kizárta ezt a lehetőséget. A helyzet
sajátossága abban rejlett, hogy az országon belüli burzsoá ellenforradalom
párosult azzal, hogy a háború arcvonalain a Köztársaság seregei győzelmeket
arattak a feudális ellenforradalom fölött.

A jakobinus diktatúra titáni erőfeszítései az után hozták meg gyümölcseiket,

hogy vezetőiket már vérpadra küldték. 1794 második felében a Köztársaság
seregei mindenütt offenzívába lendültek. Pichegru hadserege a franciákat
felszabadítóként fogadó lakosság ujjongása közepette elfoglalta Hollandiát. A
Jourdan parancsnoksága alatt álló Sambre et Meuse hadsereg, amelyben
különösen kitüntette magát Kiéber, súlyos vereségeket mért az osztrákokra, a
poroszokra meg a hesseniekre. Az egész Rajna-vidék a franciák kezére került.
1794 végén még a pireneusi fronton is, a Spanyolország elleni háborúban,
amelyben a franciák sokáig nem tudtak eredményt elérni, fordulat kezdődött:
a hadsereg Pérignon, majd Schérer parancsnoksága alatt támadásba ment át.

A Köztársaság seregeinek csapásai alatt a franciaellenes koalíció kezdett

felbomlani. Az intervenció összeomlott. A republikánus Franciaország fényes
győzelmeivel bebizonyította fölényét az európai monarchiák hadseregei
fölött. A két világ - a régi és az új - összeütközésében az új világ kerekedett
fölül. Ráadásul a francia fegyverek győzelmei kiélezték a franciaellenes
koalíciót belülről marcangoló ellentéteket. 1794 tavaszán a lengyel felkelés,
élén Tadeusz Kosciuszkóval, majd leverése és Lengyelország ezt követő
harmadik felosztása a végsőkig kiélezte az ellentéteket Porosz-ország és
Ausztria között.

1794 végén béketárgyalások kezdődtek Poroszországgal. Ezek a bázeli

békeszerződéssel nyertek befejezést, amelyet 1795. április 6-án Barthélemy
és Hardenberg írt alá. A szerződés értelmében a Rajna bal partja
Franciaországé marad. 1795. július 22-én ugyancsak Bázelben aláírták azt a
békeszerződést, amely véget vetett a Spanyol-országgal folyó háborúnak.
Igaz, már világosan kirajzolódtak az új francia-ellenes szövetségnek - Anglia,
Ausztria és II. Katalin Oroszországa szövetségének - körvonalai. Ám ez nem
kisebbítette a két bázeli szerződés óriási politikai jelentőségét: akárhogy
ítéljük is meg őket, a történelemben a franciaellenes feudális koalíció
vereségének jogi és diplomáciai emlékei maradnak.

Azoknak az éveknek katonai-diplomáciai történetében más tények is

figyelmet érdemelnek. A Batáviai Köztársasággal Hágában 1795 májusában
kötött szerződés a hollandokat valójában a franciáktól teljesen függő
helyzetbe hozta. A Batáviai Köztársaság a Francia Köztársaság hűbéresévé
vált. Vajon erről álmodott-e Németalföld, amikor 1794-ben üdvözölte a
francia hadseregeket? Belgiumot az 1795. október 1-i nevezetes dekrétummal
egyszerűen Franciaországhoz csatolták. Merlin a Konventben 1795.
szeptember 30-i beszédében cinikusan kijelentette: „A Köztársaság számára
fontos, hogy a belgák meg a lüttichiek csak annyira legyenek
szabadok, amennyire franciák lesznek...”

Ez a híres jelszó: „Béke a kunyhóknak! Háború a palotáknak!” - amely az

intervenciós seregeket megfutamító önkéntes ezredek zászlain lángolt -
elhalványult, elmosódott, egyre kevesebb szó esett róla. A háború
észrevétlenül új tartalmat kapott; a nagyvonalú hódító tervek lelkesítették a
nagyburzsoáziát, amely napról napra inkább az ország gazdájának érezte
magát.

Lehetséges-e, hogy az új urak, akik megkaparintották a régi nagyurak

vagyonát, akik a guillotine alá küldték XVI. (Capet) Lajost, s ezzel felégették
maguk mögött a hidakat, beleegyeztek volna a Bourbon-monarchia
restaurálásába? Ez kizártnak tekinthető, mivel ellentmondott érdekeiknek.

Ámde az ezeréves monarchiának sok híve volt az országban, a királypárt élén

álló emigráns arisztokrácia nem akarta, s talán nem is tudta józanul megítélni
a tőle idegen érdekeket. A királypárti körökben thermidor 9. után felébredt
remények egyre erősödtek, ahogy a thermidoristák csapást csapásra mérve
zúzták szét a nép erőit. Germinal és prairial után a félénk várakozások
biztonságba nőttek át. A pétervári, torinói, bécsi, londoni emigráns körök már
készültek XVIII. Lajos diadalmas bevonulására ősei palotájába. A fehér
liliomok ismét divatba jöttek.

Az 1795 nyarán megvitatott új alkotmány, bár megtartotta Franciaországban

a köztársasági államformát, élével a nép ellen irányult. Az új alkotmány
megalkotói megszüntették az általános választójogot, bevezették a vagyoni
választási cenzust, egy kamara helyett a két kamarát, és mint végrehajtó
hatalmat - a Direktóriumot, amelyet igen széles körű jogokkal ruháztak föl -
új rendszert hoztak létre, új országot, „a tulajdonosok által igazgatott
országot”, ahogy azt nyíltan megmondta az egyik thermidorista vezető:
Boissy d’Anglas.

A királypártiak nem ok nélkül számítottak arra, hogy a III. évi alkotmány

által bevezetett választójogi rendszer többségre fogja őket juttatni a majdani
gyűlésekben és ennélfogva lehetővé teszi a monarchia „törvényes”
helyreállítását.

A királypárt nem volt homogén képződmény. Ellenkezőleg, nehezen

képzelhető el tarkább, ellentmondásosabb, disszonánsabb párt, mint a
monarchia híveinek a pártja volt. A reakciós politika logikája folytán sokan
jobbra tolódtak azok közül, akik még nemrégiben a „szabadság
védelmezőjének” nevezték magukat. Az egykori girondisták, feuillant-ok,
Lafayette hívei 1795-ben már a monarchia előnyeinek elismerése
felé hajlottak. A thermidorista Konvent legtekintélyesebb vezetői, az új
alkotmány szerzői, Boissy d’Anglas, La Révelliére-Lépeaux, Lanjuinais,
Lacretelle monarchistáknak számítottak, s joggal, jóllehet jelentős politikai
különbségek voltak köztük.

Még nagyobb különbség volt a franciaországi alkotmányos monarchisták és

az emigrációban élő királypártiak között. Az összes emigránsokat egyesítő
közös vonás a forradalom iránt táplált ádáz gyűlölet volt. Kiszáradt a torkuk
az olthatatlan bosszúvágytól. D’Antraigues gonosz és gyalázkodó
kijelentéseiben: „Az ellenforradalom Marat-ja leszek; százezer fejet fogok
levágatni” nemcsak az ő egyéni vágya fejeződött ki. Ferrand gróf, később
XVIII. Lajos minisztere, negyvennégyezer kivégzést követelt. Outremont
gróf azt akarta, hogy lőjék agyon mindazokat, akik egyházi
javakat vásároltak. Ám a királypártiak egysége sem terjedt tovább a véres
bosszúról szőtt álmoknál. Az emigrációt marakodások, intrikák, kölcsönös
vádaskodások marcangolták.

1795-ben a monarchia híveinek többsége úgy vélte, hogy a jobbratolódás,

amely thermidor 9. óta állandóan folyt Franciaországban, a dolgok meneténél
fogva hatalomra fogja juttatni őket.

Ám ezzel a lehetőséggel a thermidoristák is számoltak. Arra, hogy

meggátolják a királypártiak túlsúlyra jutását a majdani törvényhozó
szervekben és szilárdan kezükben tartsák a hatalmat, egyszerű megoldást
találtak. A thermidorista Konvent a fructidor 5-i és 13-i (1795. augusztus 22-i
és 30-i) dekrétummal elrendelte, hogy a jövőbeni törvényhozó gyűlések
tagjainak kétharmad része a Konvent tagjaiból választandó.

Azok a remények, amelyeket a királypártiak a monarchia restaurációjának

könnyű, alkotmányos útjához fűztek, összeomlottak. A kétharmadról szóló
rendelet feldühítette őket. Vajon nem lehet-e elérni ugyanazt az eredményt
más utakon? Szeptemberben ez a gondolat foglalkoztatta a monarchia híveit.
A fővárosban sok volt a jól felfegyverzett királypárti, akik a viharos évek
alatt megtanulták a fegyverek kezelését. A párizsi helyőrség tisztjei között
sok híve akadt a monarchiának. Úgy hírlett, közéjük tartozik Menou generális
is, a fővárosi fegyveres erők parancsnoka. Még óvatosabban, négyszemközt
és igen bizonytalan dologként arról is suttogtak az emberek, hogy átállt a
monarchia mellé „maga” Pichegru tábornok.
Abban az időben Pichegru hírneve elérte a zenitet. A hollandiai győzelmek
után a Konvent „a haza megmentője” címet adományozta neki. Majd a
prairiali felkelés elfojtásáért tömjénezték; ezt követően kinevezték az északi
hadsereg parancsnokának, alárendelve neki a rajnai hadsereget és a Sambre et
Meuse hadseregét is. A forradalom évei alatt első ízben összpontosult
egyetlen tábornok kezében ilyen óriási hatalom. Vajon miként kerül majd
felhasználásra? A kortársak ezt nem tudták. Később ismeretessé vált, hogy
1795 augusztusában a hatalmas tábornoknál megjelent egy bizonyos Fauche-
Borel, a Bourbonok megbízottja; eleinte Rousseau kéziratairól beszélt,
később óvatosan az embereknek a változásokra való hajlamára, a monarchia
visszaállításának lehetőségeire terelte a szót. Fauche-Borel attól tartott, hogy
az első kétértelmű szó után agyonlövik. Nem ez történt - meghallgatták.
Később gróf Montgaillard is beszélt ugyanerről Pichegruvel. Ez persze még
titokban maradt, de a párizsi éles fülekhez elérkező hírek felbátorították az
összeesküvőket.

Vendémiaire elején (szeptember végén) az összeesküvők úgy vélték, ütött a

cselekvés órája: októberben befejeződik a Konvent tevékenysége és életbe
lép az új alkotmány. Nem késlekedhetnek.

Vendémiaire 11-én a Konventben megtudták, hogy a Lepeletier-szekcióban

ellenséges elemek gyülekeznek, hogy a Comédie Frangaise termében
törvénytelen gyűlések folynak, hogy „Le a kétharmaddal!” jelszóval lázítják
az elégedetlenkedőket. A zendülők mellett állt a thermidor 9. után
„megtisztított” Nemzetőrség, amely a szélső-jobboldali erők bástyája lett. A
Konvent kijelentette, hogy megszakítás nélkül ülésezik és megbízta Menou
tábornokot, hogy fegyveres erővel állítsa helyre a rendet a fővárosban.

Menou nem sietett. A Konvent parancsának teljesítése helyett 12-én

tárgyalásokat kezdett a zendülőkkel, s mindenképpen igyekezett értésükre
adni, hogy hajlandó engedményekre. Megértették, s a két fél megállapodott
abban, hogy visszavonul anélkül, hogy fegyverhez nyúlna. Menou elsőként
adta ki katonáinak a parancsot a visszavonulásra.

Míg Menou csapatai visszavonultak, a királypártiak összegyűjtötték erőiket

és gyorsan szervezkedtek. A zendülők élére Richer de Serizy állt,
főparancsnoknak Danican tábornokot nevezték ki, helyettesének az igen
talpraesett Lafond-t, aki nemrég tért haza az emigrációból.
A vendémiaire 13-i eseményeket főszereplőik különféleképpen beszélik el.
Mindamellett valamennyien egyetértenek abban, hogy Menou furcsa
passzivitása lehetővé tette a királypártiaknak, hogy a thermidori Konvent erői
fölött számbeli fölényre tegyenek szert. Napóleon azt tartotta, hogy a
zendülőknek negyvenezer katonájuk volt. Későbbi kutatók úgy vélekedtek,
hogy a királypártiaknak nem volt több, mint huszonnégy-huszonötezer
katonájuk - de így is négyszer annyi, mint a Konventnek.

A vendémiaire 12-én este kialakult válságos helyzet a thermidoristáktól

erélyes intézkedéseket követelt. Menout leváltották és letartóztatták. A
Konvent fegyveres erőinek parancsnokává Barrast nevezték ki. Barrastól
számtalan hibája és fogyatékossága mellett nem vitatható el az erély és
határozottság. Arisztokrata származású volt, s életpályáját a nemeseknél
hagyományos katonai szolgálattal kezdte, sőt mint hadnagy részt vett egy
indiai expedícióban. Ám a katonai ügyekhez nem értett és nem szerette őket.
Ilyen veszélyes helyzetben nem kockáztatta meg, hogy katonai szakértők
nélkül tevékenykedjék. Barras több tábornokot igénybe vett, többek között
Bonapartét Brune-nel, Carteaux-val és másokkal együtt.

Bonaparte nem volt a főparancsnok helyettese, ahogyan emlékirataiban írta.

Szakképzettségének megfelelően tüzérparancsnoknak nevezték ki. Hogy
Bonaparte neve miért jutott eszébe Barrasnak, az nincs kiderítve. Talán
szerepet játszottak ebben a Tallien-házban töltött esték, ahol Barras
találkozott Bonapartéval? Lehet, hogy Fréron említette meg a nevét?
Mindenesetre Bonaparte beszámolója arról, hogyan nevezték meg őt a
Közjóléti Bizottság tagjai, valószerűtlennek látszik. Bárhogy álljon is a
dolog, Bonaparte, aki olyan hosszú ideig félre volt állítva, váratlanul a
rohamosan kibontakozó események középpontjába került.

Intellektusának talán egyik leginkább figyelemre méltó vonása az volt, hogy

a külső eseményekre igen gyorsan, szinte egy pillanat alatt tudott reagálni.
Alighogy Barrastól megkapta a megbízást, nyomban nekifogott a feladat
megoldásához; fejest ugrott belé, és teljesen lefoglalták azok a nehéz
problémák, amelyeket ez a feladat felvetett.

A helyzet valóban súlyos volt. Az ellenfél négyszeres túlerővel rendelkezett.

Döntő támadást készített elő a Tuileriák ellen: ebben a palotában ülésezett a
Konvent. A kormány rendelkezésére álló ötezer katona nyilvánvalóan kevés
volt ahhoz, hogy ellenálljon a zendülők hatalmas erőinek. A megoldás
magától kínálkozott. Az ellenfél számbeli fölényének végzetes
következményeit csak a hadviselés legerősebb eszközéhez, a tüzérséghez
folyamodva lehetett kivédeni.

Ámde az ágyúk - negyven ágyú, különböző űrméretűek - néhány kilométerre

voltak a Tuileriáktól, a Neuilly melletti sablons-i táborban. A győzelmet az a
fél fogja kivívni, amelyiknél a tüzérség lesz.

Éjszaka egy óra volt, s egy pillanatra sem állt el a zuhogó eső, amikor
Bonaparte parancsot adott ki a 21. lövészezred parancsnokának, hogy
katonáival és háromszáz lóval siessen a sablons-i táborba, s az ágyúkat vigye
vissza a Tuileriákhoz. A feladat nem volt könnyű, mert a városnak a
zendülők által elfoglalt területén kellett áthaladni, s fennállt az a veszély,
hogy a királypártiak is megpróbálják a tüzérséget megszerezni.

Az a fiatal parancsnok, aki szívesen, sőt vidáman fogadta ezt a parancsot,

ragyogóan teljesítette is. Századával szélsebesen száguldott át az éjszakai
Párizs utcáin, félrelökve és feldöntve az útját állni akaró őrjáratokat,
visszaszorította az ellenfélnek a sablons-i síkságra előtte megérkező csapatát,
kezébe kerítette az ágyúkat, és reggel hat órára a Tuileriák parkjába szállította
őket.

A fiatal tisztet Joachim Murat-nak hívták. Huszonnyolc éves volt; egy

kocsmárosnak volt a fia, 1787-ben beállt katonának a lovassághoz, s ötévi
szolgálat után elnyerte az első tiszti rangfokozatot. Lényegében alig volt
életrajza, valójában ez csak azon a szeles, esős szeptember 4-i éjszakán
kezdődött, amikor gyorsaságával és céltudatos eljárásával sok tekintetben
eldöntötte a vendémiaire 13-i események kimenetelét.

Bonaparte nyomban értékelte a fiatal tiszt bátorságát és erélyét. Az ilyen

embereket azonnal észrevette és igyekezett maga mellett tartani őket.
Szárnysegédjének nevezte ki Murat-t; 1795. szeptember 4-e éjszakáján útjaik
egyesültek, mégpedig hosszú időre - húsz esztendőre.

Vendémiaire 13-án reggel a Tuileriákat - a Konvent rezidenciáját -

védelmező kormánycsapatok lakonikus, tárgyilagos parancsot kaptak,
amelyek megszabták az alakulatok és a lövegek új elosztását. A parancsok
Bonaparte tábornoktól származtak. Ezt a nevet senki sem ismerte. „Ki az
ördög ez?” - kiáltott föl Thiébaut, abban az időben kapitány, később a
császárság tábornoka és bárója, amikor azon az emlékezetes reggelen először
hallotta az előtte ismeretlen nevet. Thiébaut színes leírást ad arról, mi volt az
első benyomása a tábornokról. „Elhanyagolt öltözéke, a hosszú, lelógó haj, a
kopott ruházat igen nagy szegénységre mutatott, de kegyvesztettsége és
huszonhat éves kora ellenére, egészében oly kevéssé imponáló külseje
ellenére... ettől a naptól kezdve állandóan emelkedett a közvélemény
szemében.”

Bonaparte megtalálta a legegyszerűbb megoldást. Abban az időben még nem

kötötte össze olyan sok híd a jobb partot a bal parttal, mint napjainkban.
Carteaux előbb megszállta az Új Hidat, s ennélfogva nem kellett tartani a bal
partról kiinduló csapástól. Ez lehetővé tette Bonaparténak, hogy tüzérségi
lövegeinek zömét a Palais-Royal irányában helyezze el - ugyanis innen volt
várható a fő támadás.

Várt, amíg a zendülők nagy erőket összpontosítanak a támadáshoz; utcai harc

esetén feltétlenül ezt kellett tenniük. S amikor a Saint-Roche templomnál az
ellenfél jelentős egységei gyűltek össze, hogy megrohamozzák a Tuileriákat,
Bonaparte kiadta a parancsot: „Tűz!”

Néhány sortűz a tüzérségi lövegekből, s az ütközet kimenetele eldőlt. Az

utcákon sok száz halott és sebesült hevert. A zendülők futottak - a szélrózsa
minden irányába.

A történészek később, túlzásokba esve, hajlottak arra, hogy az ágyúk

felhasználását a vendémiaire 13-i zendülés elfojtásakor rendkívüli dolognak
tüntessék fel. Holott az úgynevezett Réveillon-ügy (1789. április) idején is,
1790-ben Nancyban a katonai zendülés elfojtásakor is, az 1793. május 31-
június 2-i felkelés idején is szerepeltek ágyúk. Egyes esetekben lőttek,
máskor ez nem vált szükségessé, de a polgárháborúba átnövő éles osztályharc
már 1789-től kezdve mindkét felet arra kényszerítette, hogy a tüzérség
erejéhez folyamodjék. Abban, hogy a vendémiaire 13-i események
során felhasználták az ágyúk érvelését, semmi rendkívüli sem volt.

Ugyanis el kell utasítanunk bizonyos történészeknek azt a törekvését, hogy

mesterségesen dramatizálják az eseményeket. Amikor például Henri d’Estre
(Dufestre) azt írja, hogy Bonapartéban 13-a reggelén az „érzelem és a
kötelesség” között belső harc folyt, amikor azt állítja, hogy az, aki „annyi
csatában győzött, útját a saját lelkiismerete előtti kapitulációval kezdte,”
akkor ezt egyszerűen a szerző kiagyalásának kel! tekintenünk. Mintha
Bonaparte két évvel ezt megelőzően nem ágyúzott volna a királypártiakra
Toulonnál, tíz évvel később pedig nem lövette volna agyon d’Enghien
herceget. Bonaparte egy pillanatig sem kételkedett annak jogosságában, hogy
a királypárti zendülést az ágyúk erejével fojtsák el.

Ámde nehéz egyetérteni Emile Tersen haladó francia történetíróval, egy

érdekes Napóleon-monográfia szerzőjével is, aki a vendémiaire 13-i
események leírása kapcsán azt állítja, hogy Bonaparte abban az időben
„kétségkívül forradalmár és jakobinus volt”.

Forradalmárnak lenni 1795-ben annyit jelentett, mint közel állni a „jakobinus

felső réteghez”, amely prairialban kipusztult, közeledést keresni Babeuffel,
Buonarrotival, Darthéval, akik már kezdték lerakni az alapjait „az egyenlőség
nevében szőtt összeesküvésnek”. Bonaparte ettől igen távol állott. Persze,
1795-ben és még utána is republikánus, a monarchia és a királypártiak
meggyőződéses ellensége, de jakobinizmusa már a múlté.

Bonaparte vendémiaire-ben minden kétség és ingadozás nélkül cselekedett.

Vendémiaire-ben egyetlen elvileg új mozzanat sem lelhető fel. Hoche
szétzúzta a királypártiakat Quiberonnál; mi jelentősége volt ennek hadvezéri
pályáján?

Bonaparte kezdetben attól tartott, hogy vendémiaire esetleg nem is lesz

kihatással sorsára. Barras, amikor a Konventben jelentést tett a rábízott
hadművelet sikeres végrehajtásáról, nem is vélte szükségesnek Bonaparte
nevének megemlítését. A sikeres tábornok a nap eseményeinek névtelen
statisztája maradhatott volna. Ámde Fréron váratlanul a szónoki emelvényre
lépve, lelkes beszédet mondott Bonaparte tábornokról. Fréront korántsem a
szerepek igazságos elosztására való törekvés késztette erre, hanem, mint
mindig, személyes érdekei mozgatták. Egy ideje tetszett neki
Paulette Bonaparte; kinek nem csavarta el a fejét a szép Paulette?
Beleszeretett Junot, szerette volna elvenni egy bizonyos Billon, sokan
pályáztak kezére, s Fréronnak, aki feleségül akarta venni, fontos volt, hogy
megnyerje Paulette bátyjának támogatását.
Bármi lett légyen is az oka, de Bonaparténak mint vendémiaire 13 egyik
hősének a neve elhangzott a Konvent szószékéről. Ennek következményei
jelentősnek bizonyultak. Brumaire 4-én Bonapartét hadosztálytábornoknak
léptették elő, és majdnem ezzel egyidejűleg Párizs belföldi hadseregének,
más szóval a főváros helyőrségének főparancsnok-helyettesévé, majd
főparancsnokává nevezték ki. A belföldi hadsereg parancsnoka alá nagy
katonai erők tartoztak, amelyek a fővárosban és környékén voltak elhelyezve.
Marcel Reinhard számítása szerint Bonaparte tábornoknak legalább
harminckilencezer - különböző fegyvernemekhez tartozó - katona és tiszt
volt alárendelve.

Bonaparte befolyásos férfiúvá vált. Mint korzikai nem feledkezik meg arról,
hogy egy klán feje; ennélfogva gondoskodnia kell rokonairól, s Joseph-et
leveleiben - amelyek egyre rövidebbek és ritkábbak - rendszeresen
tájékoztatja a rokonok kinevezéseiről vagy áthelyezéseiről. Bonaparte
tábornoknak ez most semmiféle nehézséget nem okoz.

Minthogy kitűnő színész, aki ügyesen eljátszik bármilyen szerepet, hamar

megtalálja a közös nyelvet a Köztársaság új uraival: a kapzsi, hitszegő
Barrasszal, aki egyre nagyobb befolyásra tesz szert a Direktóriumban; a
felbőszült Talliennel, aki mindenképpen szeretné megtartani a kezéből
kicsúszó hatalmat; a becsületes, tehetséges, de merev Carnot-val, aki ismét a
katonai hatóság élére került. Mindenkivel megtalálja a megfelelő hangot, a
megfelelő nyelvet.

Bonaparte ezt a játékot olyan ügyesen játssza, színészi tehetsége olyan nagy,
hogy teljesen különböző benyomást tesz beszélgetőpartnereire. Carnot-t, aki
előítéleteket táplált Bonapartéval szemben, fokozatosan megnyeri magának,
helyesebben az olasz-országi hadjárat dédelgetett tervének. A kiváló
matematikussal, „a győzelem híres szervezőjével” a hadművészet száraz és
pontos nyelvén tárgyal - mosoly nélkül, túlzások nélkül.

Barrasszal egész más játékot folytat. Együgyű, durva katonának tünteti fel
magát, akinek véletlenül szerencséje volt, aki nem is konyít a politikához és
kész végrehajtani a Direktórium mindenható tagjának rendelkezéseit. Ezt a
szerepet olyan mesterien játssza, hogy a tapasztalt, minden hájjal megkent
Barras, akit szinte lehetetlen félrevezetni, felül neki: elhiszi, hogy a
pallérozatlan korzikai generális bárdolatlanul egyenes, némi lenézéssel beszél
róla: „mamlasz”, sőt, ha hiszünk a Napóleon-ellenes irodalomnak, még
megvetőbben: „Egy kis fajankó”. És Barras szívesen pártfogolja ezt a
„mamlaszt”. Barrasra nehéz harc vár a Direktóriumban vetélytársaival, keresi
- főképpen a katonák között - az olyan embereket, akik személy szerint
odaadok iránta.

Bonapartét azonban a legkevésbé sem csábította, hogy egy olyan hitvány

alaknak az utasításait teljesítse, mint Barras; nem elégítette ki őt a párizsi
helyőrség parancsnokának a tiszte sem. Egy tüzértisztnek, aki szerette
hivatását, éreznie kellett a rá bízott feladatok kétértelműségét, sőt, sértő
voltát. „A belföldi hadsereg parancsnoka” - magában az elnevezésben is volt
valami rendőri, de nemcsak az elnevezésben. A Direktórium utasította őt a
„Panthéon” klub bezárására, mert azt túlságosan baloldalinak s ezért
veszélyesnek tartotta. S Bonaparte tábornoknak teljesítenie kellett ezt az
utasítást, holott ennek az akciónak már nem katonai jellege volt - mint
vendémiaire 13-ának, hanem merőben rendőri jellege. Vajon erről álmodott
ő?

Bonaparténak éreznie kellett, hogy katonai körökben, bajtársai között, sőt

szélesebben, a közvélemény előtt új tisztsége nem kelt rokonszenvet. S ebben
nem tévedett. Egy akkori rendőri jelentésben az olvasható, hogy „a párizsi
fegyveres erők parancsnoka nem élvezi a köz bizalmát”.

Nehéz idők jártak. Párizs éhezett. A papírpénz - az assignaták - állandó

devalválódása az élelmiszerárak gyors emelkedéséhez vezetett. A parasztok
nem akartak gabonát eladni papírpénzért, amely egy fityinget sem ért. A
Párizsba irányuló élelmiszer-szállítás nagymértékben csökkent. A szegények
éheztek és elégedetlenkedtek, s ilyen körülmények között a közrend
fenntartása a fővárosban nem bizonyult egyszerű feladatnak. Később, Szent
Ilona szigetén Napóleon visszaemlékezett arra, hogy egyszer őt és
törzstisztjeit az utcán izgatott asszonyok tömege állította meg.
„Kenyeret! Kenyeret!” kiáltással tömör falként vették körül a tiszteket. Egy
„ijesztően nagydarab asszony” háborogva mondta: „Ez az egész vállrojtos
banda csúfot űz belőlünk; ők maguk zabáinak és híznak, s nem érdekli őket,
ha a szegény ember éhen hal.” Bonaparte föltalálta magát: „Mama, jól nézz
meg: kettőnk közül ki a kövérebb?” A tömegből kitört a nevetés; a tisztek
folytathatták útjukat. „Én akkor olyan vékony voltam, akár a pergament” -
fűzi hozzá Napóleon.

Nem, nem ilyen sikerekről álmodozott Napóleon ifjúsága napjaiban.

Gondolatai továbbra is régi álma körül forogtak - az olaszországi hadjárat
körül. A párizsi helyőrség parancsnoka feljegyzést készít az olaszországi
hadseregről, ebben pontosan kifejti a hadművelet tervét. Bonaparte számára
továbbra is ez a legfontosabb. Több ízben felkeresi Carnot-t, ismerteti vele a
hadjárat tervét. A kiváló stratéga szükségképpen helyesli a tábornok
elképzeléseit: hiszen ezek a stratégia új elvei, amelyeket a forradalom szült, s
Carnot bárkinél jobban megértette ezeknek az elveknek ellenállhatatlan
erejét.

Carnot támogatta Bonaparte tervét. A Direktórium nevében végrehajtás

céljából átküldi Schérer tábornoknak, az itáliai hadsereg akkori
parancsnokának. De Schérer-nek nincsen ínyére, hogy felülről
kényszerítsenek rá tervet. „Hajtsa végre az, aki készítette” - veti oda. Szaván
fogták és leváltották.

És 1796. március 2-án Carnot előterjesztésére Bonapartét kinevezik az itáliai

hadsereg parancsnokává. Álma valóra vált! Kilenc nap múlva, március 11-én,
elutazott a működő hadsereghez.

1796 tavasza azonban nemcsak azért maradt emlékezetes életében, mert

megnyitotta előtte Olaszország előhegységét, amire olyan régóta vágyott, s
sietett oda kipróbálni a hadiszerencsét. A tavasz más változásokat is hozott.

Désirée Clary, a „nyugati hadsereg tüzérparancsnokának” menyasszonya

egyre ritkábban kapott leveleket Párizsból vőlegényétől, s ezek is egyre
hűvösebbek lettek. A menyasszony sírt és nem értette a dolgot. Pedig a talány
megfejtése egészen egyszerű volt.

1795-1796 tavaszán Bonaparte Thérésa Tallien „kunyhójában”

megismerkedik e szalon egyik gyakori látogatójával. Ez az asszony már nem
egészen fiatal, hat évvel idősebb Bonaparténál, nem is olyan szép, mint a ház
asszonya, mindamellett már az első percben megigézte Napóleont. Ez Marie-
Joséphine Tascher de la Pagerie, férjezett Beauharnais vicomtesse volt, annak
az Alexandre Beauharnais tábornoknak az özvegye, akit 1794-ben a
Forradalmi Törvényszék nyaktiló általi halálra ítélt. A Martinique-szigetről
származó élénk, gyors mozgású és beszédű, okos kreol nő, aki életének
harminckét esztendeje alatt sok tapasztalatot szerzett, mint azt a XIX. század
elején mondották, „kalandornő” volt: merész, kockázatok vállalására kész
asszony. A rossz nyelvek szerint közeli kapcsolatban állt Barrasszal, Hoche
tábornokkal, s nevéhez más pletykák is kapcsolódtak. De a
mártíromság nimbusza is körülvette nevét: férjét kivégezték; ő maga a
jakobinus diktatúra napjaiban a Carmes-börtönbe volt bezárva; két gyermeke
árván maradhatott volna.

Az egyszerű, naiv Désirée Claryval összehasonlítva Joséphine Beauharnais

rendkívüli asszonynak tűnt fel Bonaparte szemében, az arisztokratizmus, a
nagyvilág megtestesülésének. Bonaparténak nem volt nagy élettapasztalata,
kiváltképpen a nőket illetően. A hadnagy, aki csaknem egész életét vidéki
kisvárosokban töltötte

Valence-ben, Auxonne-ban, Ajaccióban - kivel akadhatott össze? Egy szó

mint száz, új ismerőséért úgyszólván az első találkozástól kezdve rajongott, s
ez a rajongás egyre fokozódott.

Bonaparte hideg, kemény levelet írt Désirée Clarynak. Ez szakító levél volt, s
Bonaparte nem nagyon igyekezett azon, hogy enyhítse a csapás erejét. Úgy
hagyta ott, hogy meg sem fordult utána. Vajon sejtette-e akkor Bonaparte,
hogy ez az egyszerű, naiv marseille-i kislány, akitől könnyű szívvel vált meg,
Svédország és Norvégia királynéja lesz és túl fogja élni őt a trónon. Amikor ő
mindent elvesztett - a császári koronát, Franciaországot, feleségét, fiát élete
végét egy kicsi, távoli óceáni szigeten fogolyként élte le, első menyasszonya
a stockholmi királyi palotában annak a királyi dinasztiának lett a
megalapítója, amely ma is uralkodik Svédországban.

Bonaparte nem törődött anyja elégedetlenségével sem, pedig megszokta,

hogy adjon véleményére. Senkire a világon nem hallgatott. Az estéket
Beauharnais asszony Chantereine utcai házában töltötte. Március 8-án
házasságot kötött Joséphine-nel: Bonaparte tanúi Barras és Tallien voltak.

Augustin Robespierre barátja, aki nemrég még arról írt, mennyire szerette ez
utóbbit, életének nagy fontosságú aktusához mint hozzá közelállókat a
thermidori összeesküvés főkolomposait hívta meg, akik a fő vétkesek voltak
a Robespierre-ek kivégzésében.
Napóleon Bonaparte, akit betöltött az egész lényét átható érzés, talán az
egyetlen erős érzés, amelyet életében nő iránt táplált, mindamellett egy
pillanatra sem feledkezett meg az előtte álló próbáról. Első ízben bízták rá
egy hadsereg parancsnokságát; győzni vagy elveszni - középút nem volt. (A
Joséphine Beauharnais-val foglalkozó óriási irodalom nemegyszer veti fel azt
a kérdést, mi volt a jellege ennek a házasságnak: érdekházasság volt-e vagy
szerelmi házasság? Napóleonnak Joséphine-hez intézett levelei bizonyítják,
hogy legalábbis eleinte a Joséphine iránti szerelem olyan érzés volt, amely
teljesen eltöltötte Napóleont.)

Három nappal az esküvő után már rohant, lovakat, kocsisokat, kocsikat

váltva, délre az itáliai hadsereghez.

4. fejezet
Az 1796-1797. évi olaszországi hadjárat

Bonaparte 1796. március 27-én érkezett Nizzába, az itáliai hadsereg

főhadiszállására. Schérer tábornok átadta neki a parancsnokságot és
ismertette az ügyek állását. Jóllehet a hadseregben százhatezer katonát
tartottak nyilván, valójában csupán harmincnyolcezer volt fegyverben; ebből
nyolcezer Nizza és a partvidéki övezet helyőrségét alkotta; csupán
harmincezer fő vehetett részt a hadjáratban. Hetvenezer volt a holt lelkek
száma; ezek kiestek - fogságba kerültek, dezertáltak, meghaltak,
kórházban feküdtek, más katonai egységekhez mentek át.

A hadsereg éhezett, híján volt a ruházatnak, a lábbelinek. Zsoldot régóta nem

fizettek, tüzérsége kevés volt; mindössze harminc ágyúból állt. Nem volt elég
lovuk sem. A hadseregnek két lovas hadosztálya volt, de mindössze kétezer-
ötszáz lovassági kardja.

Az ellenfél hadserege az itáliai hadszíntéren nyolcvanezer főből állt, s kétszáz

ágyúja volt, tehát két és félszer több volt a katonája és majdnem hétszerte
nagyobb a tüzérsége, mint a franciáknak.

Az osztrák-szardíniai hadsereg parancsnoka, a belga származású Beaulieu,

részt vett a hétéves háborúban. A két parancsnok korát egyforma számokkal
jelölték, de fordított sorrendben: Beaulieu 72 éves volt, Bonaparte - 27.

Az 1796-1797. évi olasz hadjárat katonai történetét olyan nagy tekintélyek

írták le és elemezték, mint Bonaparte, Clausewitz, Jomini, és számos
speciális hadtörténeti munka részletesen feldolgozza. Ezért nincs szükség a
hadműveletek menetének az ismertetésére. Csak három kérdésre fogunk
kitérni, amelyeknek nagy jelentőségük volt Bonaparte további életútja
szempontjából.

Amikor az itáliai hadsereghez utazott, Bonaparte tudta hogy az 1796. évi

hadműveleteknek a Direktórium által jóváhagyott, általános terve szerint a fő
feladatok az úgynevezett Sambre et Meuse hadseregre hárulnak, amely
Jourdan parancsnoksága alatt állt, valamint a rajnai hadseregre, amelyet
Moreau tábornok vezetett. A két hadseregnek Dél-Németországban döntő
vereséget kellett mérnie az osztrákokra és utat törnie Bécs felé. Az itáliai
hadseregre viszont segédszerepet osztottak ki; az a szerep hárult rá, hogy az
ellenfél erőinek egy részét lekösse. Bonaparte másként látta feladatait.
Általában hangsúlyozzák, hogy az 1796. évi olasz hadjárat volt
Bonaparte életében az első nagyméretű hadművelet.

Ez nagyjából megfelel a valóságnak, de szem elől tévesztik, hogy Bonaparte

már régóta készült az olaszországi hadjáratra. 1794 óta több, gondosan
kidolgozott tervet állított össze az olaszországi támadó hadműveletekre
vonatkozóan. Két év alatt a legalaposabban tanulmányozta a majdani
hadszíntér térképét. Clausewitz szavai szerint „úgy ismerte az Appennineket,
akár a tenyerét”. Bonaparte terve lényegében egyszerű volt. A franciákkal
Olaszországban két fő erő állt szemben: az osztrák hadsereg és a piemonti
király hadserege - „az Alpok kapusáé”, ahogy Bonaparte a királyt nevezte. A
feladat abban állt, hogy ezeket az erőket elválassza egymástól,
döntő csapásokat mérjen elsősorban a piemonti seregre, békére kényszerítse
Piemontét, s azután teljes erővel az osztrákok ellen forduljon.

A terv egyszerű volt, s ebben állott ellenállhatatlan ereje. A fő nehézség

abban rejlett, hogyan valósítsa meg ezt az elgondolást a gyakorlatban. Az
ellenfél hatalmas erőfölényben volt. Az ilyen erőt Bonaparte csak úgy
háríthatta el, ha gyorsaságban és mozgékonyságban fölényre tesz szert.

Ezt a taktikai megoldást nem Bonaparte fedezte fel. Ügyes alkalmazása volt
ez annak a tapasztalatnak, amelyet a republikánus Franciaország az európai
monarchiák koalíciója ellen viselt három és fél évi háborúja során
felhalmozott. A hadviselésnek új, a forradalom által kialakított elvei voltak
ezek, új stratégia és taktika, s Bonaparte, mint korának gyermeke, kitűnően
elsajátította őket.

S a Párizs és Nizza közötti hosszú úton Bonaparte robogott a gyorskocsival,

váltott lovakkal, hajszolta őket, hogy az elgondolásokról mielőbb áttérjen a
tettekre.

Néhány nappal Nizzába érkezése után Bonaparte tábornok parancsot adott a

hadseregnek a hadba vonulásra.

Természetesen helytelen volna a dolgot úgy feltüntetni, hogy Bonaparte,

miután átvette az itáliai hadsereg fölötti parancsnokságot, azonnal a
győzelmek és a dicsőség útján haladt, nem ismert nehézségeket, nem érték
balsikerek. A valóságban ez nem így volt és nem is lehetett így.

Az olaszországi hadjárat - Bonaparte első nagy hadjárata, amellyel európai

hírnévre tett szert - megvilágításában a történeti irodalomban két ellentétes
véglet figyelhető meg. Egyes szerzők - elsősorban Ferrero - minden úton-
módon kisebbíteni próbálták Bonaparte érdemeit az 1796-os hadjáratban,
szerepét a Direktórium parancsai (vagy Carnot útmutatásai) végrehajtójának
egyszerű funkciójára redukálták, (Ferrerónak ez a tézise alapul szolgált egy
élénk sajtópolémiához Louis Madelin és Ferrero között, amelyben más
történészek is részt vettek. Az ilyen jellegű munkák között időbelileg az
utolsó Aimé Malvardi könyve, amely igen tendenciózusan antibonapartista.)
sőt, azzal vádolták, hogy beosztottainak győzelmeit és sikereit
magáénak tulajdonította.

Azok a történészek viszont, akik hajlanak hősük apológiájára, mindenképpen

magasztalták személyes érdemeit, és széles ecsetvonásokkal ábrázolták az
akadályokat, amelyeket csakis Napóleon géniusza tudott leküzdeni. Ezek a
szerzők többek közt különösen szívesen beszéltek arról, hogy a régi, képzett
tábornokok a fiatal fő-parancsnokkal való első találkozásukkor ellenállást
tanúsítottak, sőt lázadoztak. Mai kutatók (így Huard, René Valentin és
mások) felhívták a figyelmet arra, hogy a Bonaparténak alárendelt
tábornokok ilyen ellenállást már csak azért sem tanúsíthattak, mert az
olaszországi hadsereg alakulatai különböző pontokon voltak elhelyezve:
Masséna Savoyában tartózkodott, Augereau Pietrában, Laharpe Voltriban és
így tovább. Ez a két ellentétes tendencia, éppen mert végleteket
képvisel, egyoldalú, s ezért helytelen képet nyújt. Az igazság valahol
középütt keresendő.

Bonaparte, amikor megérkezett az itáliai hadsereghez, számos nehézségbe

ütközött, többek között személyi természetűek be is. Ki volt Bonaparte az
itáliai hadsereg tapasztalt, képzett parancsnokainak a szemében? Karrierista,
„vendémiaire tábornoka”. Ebből a ragadványnévből világosan kiérződik a
gúny. Nem az életkorról volt szó. Hoche-t huszonöt éves korában nevezték ki
parancsnoknak, de Dunkerque, az angolok és az osztrákok fölött aratott
győzelmek voltak mögötte. Bonaparte a tábornoki vállrojtot nem idegen
hadseregekkel vívott ütközetekben szerezte, hanem a lázadó franciák elleni
csatában. Katonai pályafutása nem jogosította föl a főparancsnoki rangra.

Bonapartéban számos külső maradványa volt korzikai származásának.

Nemcsak a francia fül számára szokatlan kiejtése szolgáltatott kétségtelen
bizonyítékot arra, hogy anyanyelve az olasz. A francia nyelvben durva
fonetikai és értelemzavaró hibákat is elkövetett. A „gyalogság” (infanterie)
szót úgy ejtette, hogy „gyerekség”-nek (enfanterie) hangzott; „szekciót”
(section) mondott „ülésszak” (session) helyett; összekeverte a
„fegyverszünet” és az „amnesztia” szavak (armistice et amnistie) jelentését,
és még sok egyéb durva hibát követett el. Helyesírási hibákat is
ejtett. Beosztottai mindent észrevették, egyetlen hibát, egyetlen botlást sem
bocsátottak meg neki.

A parancsnoknak még a hadsereghez érkezése előtt sértő gúnyneveket adtak.

Ki „korzikai intrikusnak” nevezte, ki „alkov-generálisnak”, ki pedig
„előszobázó katonának”. Amikor meglátták a nem magas termetű, sovány,
sápadt, hanyagul öltözött tábornokot, a gúnyolódás és a pletyka még
fokozódott. Valaki „nyápicnak” nevezte, s ezt a szót azonnal felkapták.
Bonaparte tisztában volt azzal, hogy meg kell törnie a bizalmatlanság jegét, le
kell küzdenie a hadsereg különböző fokozatú parancsnokainak előítéleteit;
tisztában volt azzal, hogy csak magának a parancsnak az erejével nem
hajthatja végre a maga elé tűzött feladatokat.

Az olaszországi hadseregben négy tábornok volt vele egy rangban: Masséna,

Augereau, Laharpe, Sérurier. Ezek, akár ő, hadosztálytábornoki rangban
voltak, de kétségtelenül felülmúlták őt harci tapasztalatok tekintetében.

A legnagyobb tekintélye közülük André Massénának volt. Tizenegy évvel

volt idősebb Napóleonnál és sok tapasztalatot gyűjthetett életében. Korán
elvesztette atyját, tizenhárom éves korában elszökött rokonaitól, beállt
matrózinasnak egy kereskedelmi hajóra, négy évet töltött a hajón, majd 1775-
ben belépett a hadseregbe. Tizennégy évig szolgált mint katona, de az a
körülmény, hogy nem volt nemesi származású, elzárta előtte az előrejutás
útját; amikor 1789-ben kilépett a hadseregből, csupán az őrmesteri rangig
vitte. Masséna, miután otthagyta a katonai szolgálatot, megnősült, egy kis
üzletet nyitott, csempészéssel foglalkozott. A forradalom után belépett a
Nemzetőrségbe, kapitány lett; a háború alatt megválasztották egy
önkéntes zászlóalj parancsnokának. Miután egy évig szolgált a forradalmi
Franciaország hadseregében, 1793 augusztusában kinevezték
dandártábornoknak.

Ezután eredményesen harcolt a Tengeri-Alpokban, kitüntette magát Toulon

bevételénél. Toulon után hadosztálytábornoknak léptették elő.

Thiébaut tábornok, aki 1796-ban látta először Massénát, színes arcképet

hagyott ránk róla: „Masséna nem részesült neveltetésben, még elemi iskolai
oktatásban sem, de arckifejezése erélyt és éleselméjűséget árult el, sasszeme
volt, s abban, ahogyan fejét magasra emelve és egy kissé balra fordítva
tartotta, imponáló méltóság és kihívó vakmerőség érződött. Parancsoló
gesztusai, hevessége, rendkívül tömör beszédmódja, amely a gondolatok
világosságára mutatott... mindez olyan férfiúra vallott, aki parancsolásra és
vezetésre termett...” Marmont hasonlóképpen nyilatkozott róla: „Vastestében
tüzes lélek lakozott... Soha senki nála bátrabb nem volt.”

Augereau, akiről általában lenézően beszéltek, a maga módján szintén nem

volt átlagember. 1757-ben Párizsban született, szegény sorsú családban apja
lakáj volt, anyja zöldségárus. Tizenhét éves korában beállt katonának a
hadseregbe, majd dezertált, utána a porosz, az orosz, a spanyol, a portugál, a
nápolyi hadseregben szolgált, s amikor ráunt egyikre vagy másikra,
otthagyta. A közbeeső időszakokban Augereau tánc- és vívóleckéket adott,
párbajozott, idegen nőket szöktetett meg; kalandor és párbajhősként
bebarangolta az egész világot, mindig újabb kalandokat keresve, amíg a
forradalom meg nem nyitotta előtte azt a lehetőséget, hogy visszatérjen
hazájába. 1790-ben belépett a Nemzetőrségbe, és mint hadviselt és bátor
férfiú gyorsan emelkedett fölfelé. A kortársak általános véleménye szerint
Augereau bátor katona volt. Békés viszonyok között azonban bajtársai
nehezen állapíthatták meg, hol végződik a bátorság és hol kezdődik az
arcátlanság.

Sérurier tábornok volt köztük a legidősebb, s a legtöbb katonai tapasztalata is

neki volt; már a régi hadseregben is tisztként szolgált. Nem bíztak meg
benne, de számítottak tapasztalatára és tudására. Ez a hallgatag, tartózkodó
tábornok, aki élete során sok mindenen keresztülment, de sorsa szeszélyei
folytán hajlott a borúlátásra, nagy tekintélynek örvendett a katonák között.
Bonaparte sokra tartotta, Sérurier az elsők között kapta meg a marsallbotot.
De érdemes megemlítenünk, hogy Stakelberg gróf, a jól értesült torinói orosz
követ egy I. Pál cárhoz küldött jelentésében közli, hogy Sérurier „gyűlöli
Bonapartét”.

Két hadosztálytábornok: Laharpe - I. Sándor cár nevelőjének a testvére - és

az elzászi származású Stendhal, a lovasság parancsnoka az 1796. évi hadjárat
elején elesett.

Az új hadosztályparancsnok és a hadosztályparancsnokok első találkozásának

történetét már többen leírták: Bonaparte Massénát, Augereau-t, Sérurier-t és
Laharpe-ot magához hívatta a hadiszállásra. Egyidejűleg jelentek meg -
széles vállú, jól megtermett férfiak, azonnal megtöltötték a parancsnok kis
szobáját. Amikor beléptek, nem vették le háromszínű toliakkal díszített
csákójukat. Bonaparte is csákóban volt. A tábornokokat udvariasan, de
szárazon, hivatalosan fogadta, hellyel kínálta őket. Amikor leültek és
megkezdődött a beszélgetés, Bonaparte levette a csákóját, és a
tábornokok követték a példáját.

Kisvártatva Bonaparte fejére tette a csákót. De eközben olyan pillantást vetett

beszélgetőtársaira, hogy egyikük sem mert a csákójához nyúlni. A
parancsnokok továbbra is fedetlen fővel ültek a főparancsnok előtt. Amikor
szétszéledtek, Masséna ezt dörmögte: „No, ugyancsak megfélemlített ez a
fickó.”

Bonaparte tudatában volt annak, hogy a parancsnokok, a katonák, a hadsereg

bizalmát nem szavakkal, hanem csakis tettekkel, hadisikerekkel,
győzelemmel nyerheti meg.

A Napóleon-ellenes irodalom által terjesztett azon verzió, miszerint az itáliai

hadsereg jórészt savoyai útonállókból és gályarabokból állt, természetesen
szemenszedett hazugság. Ez a hadsereg politikai szempontból tekintve a
leginkább republikánus érzelmű hadseregnek számított. Megőrizte a
jakobinus korszak hagyományait, amelyektől más hadseregekben már
eltávolodtak: például a tisztek tegezték egymást. Ámde egészében mind a
közkatonák, mind pedig a tisztek között nyilvánvalóan érezhető volt az
elégedetlenség, amely olykor igen éles formában nyilvánult meg. Bonaparte
ismerte ezt a hangulatot és számolt vele; a hadjárat sikerét végső soron a
katonák döntik el.
Akadt néhány különleges probléma is.

Nem sokkal Bonaparténak Nizzába érkezése előtt az itáliai hadsereg

törzskarához érkeztek a Direktórium komisszárjai: Salicetti és Garrau.

A Bonaparte és Salicetti között 1794-1795-ben felmerült nézeteltérés a múlté

volt. A két korzikai között ismét baráti viszony alakult ki. Sőt Masséna úgy
vélte, hogy Salicetti kinevezését Bonaparte eszközölte ki, de ez aligha felel
meg a valóságnak.

Maga az a tény, hogy komisszárok érkeztek a hadsereghez, nem hozhatta

zavarba Bonapartét, saját tapasztalatából tudta, milyen nagy a szerepük a
komisszároknak a katonaságnál. A nehézség másban rejlett. Salicettit az a
vágy fűtötte, hogy Olaszországban forradalmi mozgalmat indítson el. Szoros
kapcsolatokat létesített az olasz forradalmi körökkel, főként nizzai külföldi
bizottságukkal. Salicetti és az olasz forradalmárok között összekötő
kapocsként Buonarroti szolgált. Babeuf barátja és az „Egyenlők
összeesküvésének” egyik legtekintélyesebb részvevője régóta mozgalmi és
baráti kapcsolatot tartott fenn Salicettivel. 1796 tavaszán az olaszországi
forradalmi események várt kibontakozása miatt Buonarrotinak Nizzába
kellett volna utaznia: ilyen értelmű megbízást kapott a Direktóriumtól. Már el
akart indulni, de több okból (kinevezésének ellenzése, és, feltehetően,
Babeufnek az az óhaja, hogy ne utazzék el az „egyenlők” megmozdulásának
előestéjén) Párizsban maradt.

Amikor Bonaparte Nizzába érkezett, az olasz forradalmi bizottság képviselői

azonnal egy emlékiratot nyújtottak be hozzá. A hadseregparancsnok
határozatlan választ adott rá. Kijelentette, hogy a Köztársaság kormánya
nagyra becsüli azokat a népeket, amelyek készek „nemes erőfeszítéseket
tenni a zsarnokság igája ledöntésének elősegítésére. A francia nép a
szabadság érdekében ragadott fegyvert.” Noha Bonaparte megerősítette azt a
készségét, hogy tárgyalásokat kezdjen az olasz bizottság képviselőivel, a
hadjárat elején nem rokonszenvezett az olasz forradalom gondolatával.
Természetesen nem ellenezte az olaszországi forradalmat, ellenkezőleg. De a
hadjárat tervét az ellenfél erőinek megosztására építette; ehhez mielőbb
fegyverszünetet kellett kötnie Piemonte királyával. A forradalom ezt a
feladatot megnehezítette volna. Az olasz forradalomra vissza kellett térni, de
később, amikor a hadjárat már nyilvánvaló sikereket mutathat fel.
A hadsereg 1796. április 5-én kezdett menetelni. A keskeny úton széthúzódó
francia ezredek gyors ütemben vonultak az ellenfél elé. Bonaparte a
legrövidebb, de a legveszélyesebb útvonalat választotta. A hadsereg a
Tengeri-Alpok szegélyén haladt, az úgynevezett párkányúton (Route de la
Corniche) - ez az egész út tűz alá vehető volt a tenger felől. Így lehetővé vált
a hegyvonulat megkerülése, ami nagymértékben meggyorsította az
előrehaladást. A gyorsan menetelő sorok előtt, szürke tábori egyenruhában,
kesztyű nélkül gyalogolt a hadseregparancsnok. Mellette - szintén igénytelen
civil ruhában, amely elütött a tisztek színes egyenruhájától - Salicetti,
a Direktórium komisszárja.

Bonaparte számítása helyesnek bizonyult. Az osztrák-szardíniai csapatok

parancsnokságának eszébe sem jutott, hogy a franciák ilyen vakmerő
kockázatot vállalnak. Négy nap alatt megtették az út legveszélyesebb részét -
április 9-én a francia ezredek átlépték az olasz határt.

Bonaparte hadseregének nem volt választása, csak előre mehetett. A

katonákat hajtotta az éhség; rossz lábbeliben, rossz ruhában, nehéz
puskájukat előredöntve inkább csavargók bandájához, mint reguláris
hadsereghez hasonlítottak, csak a győzelemben reménykedhettek, minden
más a pusztulást jelentette volna számukra.

Április 12-én ütköztek meg a franciák az osztrákokkal Montenotte mellett.

Az ütközetet Bonaparte vezette. Az osztrák hadseregnek Argenteau
parancsnoksága alatt álló középpontját Masséna és Laharpe hadosztályai
szétzúzták. A franciák négy zászlót, öt ágyút zsákmányoltak és kétezer
foglyot ejtettek. Ez volt az olaszországi hadjárat első győzelme. „Családfánk
Montenottéval kezdődik” - mondta később büszkén Bonaparte.

Bécsben nyugtalankodtak ugyan, de a történteket véletlennek tartották.

„Argenteau generális csapatai Montenotténál némi kudarcot szenvedtek... de
ennek semmi jelentősége sincs” - írta Bécsből gróf Razumovszkij cári
nagykövet 1796. április 23-án.

Két nappal később, április 14-én, a Millesimo melletti ütközetben a piemontei

hadsereg szenvedett vereséget. A franciák hadizsákmánya tizenöt zászlóból,
harminc lövegből állt, a foglyok száma hatezerre rúgott. Az első taktikai
feladatot végrehajtották: az osztrák és a piemontei hadsereget
szétválasztották; a franciák előtt megnyíltak az utak Torino és Milánó felé.

Most még nagyobb csapásokat kellett mérni a piemontei hadseregre. A

Mondovi melletti április 22-i ütközet az olaszok súlyos vereségével
végződött. Újabb zászlókat, ágyúkat zsákmányoltak, foglyokat ejtettek. A
franciák, az ellenfelet üldözve, bevonultak a Torinótól tíz mérföldnyire lévő
Cherascóba. Itt április 28-án aláírták a fegyverszünetet Piemontéval, a francia
félnek igen kedvező feltételekkel. A cherascói szerződés kivonta Piemontét a
háborúból. Szimolin cári diplomata teljes joggal jelentette Pétervárra, hogy az
április 28-i szerződés folytán a franciák „egész Piemonténak és Genova egész
területének uraivá lettek”.

Április 26-i hadseregparancsában Bonaparte ezt írta: „Katonák, két hét alatt
hat győzelmet arattunk, 21 zászlót, 55 ágyút zsákmányoltunk, sok erődöt
bevettünk, és elfoglaltuk Piemonte leggazdagabb részét. 15 000 foglyot
ejtettünk, 10 000 a halottak, illetve a harcképtelenné tett sebesültek száma. Ti
mindentől meg voltatok fosztva - most mindent megkaptok. Ágyúk nélkül
csatákat nyertetek meg, hidak nélkül keltetek át folyókon, lábbeli nélkül
nehéz meneteléseket hajtottatok végre, pihentetek bor nélkül és gyakran
kenyér nélkül. Csakis a republikánusok falanxai, a Szabadság katonái
képesek ilyen hőstettekre!”

Minek köszönhette az itáliai hadsereg a sikerét? Elsősorban roppant nagy

gyorsaságának és mozgékonyságának. A támadó hadműveletek ekkora
ütemére az ellenfél nem számíthatott. Marmont azt írta apjának, hogy
huszonnyolc órán át nem szállt le a lóról, csak ezután pihent három órán át,
majd ismét tizenöt órán keresztül nyeregben ült. S hozzáfűzte, hogy nem
cserélné el ezt a veszett tempót „Párizs minden szórakozásáért sem”. A
hadsereg hadműveleteinek villámsebessége lehetővé tette Bonaparténak,
hogy kezében tartsa a kezdeményezést és az ellenségre kényszerítse akaratát.

Más körülményeknek is volt jelentőségük. Jóllehet Bonaparte és a

Direktórium óvatosan fogadta Piemonte „forradalmasításának” gondolatát, a
francia katonaság előrenyomulásával fokozódott az országban a
feudalizmusellenes, abszolutizmusellenes hangulat. Amikor a francia
csapatok bevonultak két kisvárosba - Albába és Cuneóba -, egy Ranza nevű
piemontei hazafi ott forradalmi bizottságokat alapított. A városokat
kivilágították, a terekre a „Szabadság” fáit ültették, a templomokban pedig
forradalmi-vallásos énekeket énekeltek. Salicetti ez alkalommal szigorúan
megrótta az olasz forradalmárokat: „A templomok kivilágítása helyett
sokkalta hasznosabb lett volna kivilágítani (tűzzel) a feudális urak kastélyait.”
(Salicetti, gyakorlati ember lévén, nem elégedett meg az olasz hazafiak
kioktatásával, hanem a város gazdag embereire százhuszonháromezer líra
összegű hadisarcot vetett ki.)

A forradalmi mozgalom viszonylag szerény kezdetei ellenére a torinói udvar

szörnyen megrémült. Massénának igaza van, amikor azt a körülményt, hogy a
piemontei király sietve igyekezett Franciaországgal külön megállapodást
kötni, nem annyira a katonai vereséggel magyarázza, mint inkább azzal, hogy
a király attól tartott, hogy Torinóban és az egész királyságban népi felkelés
tör ki.

A fegyverszünet aláírása után Junot, majd pedig Murat elvitte a

Direktóriumnak Párizsba az ellenség zászlóit és a többi trófeát; május 15-én
Párizsban aláírták a békeszerződést Piemontéval. Ámde a francia
hadseregben a cherascói fegyverszünet megkötése után bizonyos zavar
uralkodott. Miért nem vonultak be Torinóba? Miért siettek a fegyverszünet
megkötésével?

Bonaparte mindenekelőtt azért törekedett állhatatosan a Piemontéval való

fegyver-szünet mielőbbi aláírására, mert a kis létszámú és rosszul
felfegyverzett francia hadsereg huzamos ideig képtelen lett volna harcolni két
erős ellenféllel.

Miután a piemontei hadsereggel szemben biztosította a hátát, az egyik

ellenséget harcképtelenné tette, Bonaparte folytatta az offenzívát. Most már
csak egy ellensége maradt - az osztrák hadsereg. Ennek fölénye a francia
hadsereggel szemben a számszerűséget, a tüzérséget, az anyagi ellátottságot
tekintve vitathatatlan volt. Bonaparténak továbbra is alapelvét követve kellett
eljárnia: „A számbeli gyöngeséget a hadmozdulatok gyorsaságával pótolni.”
Május 7-én a francia hadsereg átkelt a Pó folyón. Három nappal ezután
Bonaparte a Lodi melletti híres csatában, kezébe kerítve az Adda folyón át
vezető, megközelíthetetlennek tartott hidat, megsemmisítette az osztrák
hadsereg utóvédjét. Ebben az ütközetben Bonaparte, óriási egyéni
bátorságot tanúsítva, meghódította a katonák szívét. Ámde Lodi jelentősége
nem ebben rejlett. Clausewitz ezt írja: „...a Lodi melletti híd megrohamozása
olyan vállalkozás, amely, egyfelől annyira eltér a szokásos eljárásoktól,
másfelől annyira indokolatlan, hogy önkéntelenül felmerül a kérdés,
igazolható-e vagy sem”. Valóban, a háromszáz lépés hosszúságú hidat
hétezer katona és tizennégy ágyú védte. Volt-e remény a sikerre ?

Bonaparte a győzelemmel bebizonyította akciói indokoltságát. Adjuk át a

szót Clausewitznak: „A vakmerő Bonaparte vállalkozását teljes siker
koronázta... Vitathatatlan, hogy egyetlen fegyvertény sem ejtette úgy
bámulatba Európát, mint ez az addai átkelés... Amikor tehát a Lodi melletti
rohamot stratégiailag indokolatlannak mondják, miután Bonaparte ezt a hidat
másnap ingyen megkaphatta volna, akkor csak a szokásos stratégiai
vonatkozásokra gondolnak. De vajon azok az erkölcsi eredmények,
amelyeket említettünk, nem tartoznak-e a stratégiához?” Clausewitznak igaza
van. Május 11-én Bonaparte ezt írta Carnot-nak: „A Lodi melletti
csata, kedves Direktorom, egész Lombardiát a Köztársaság kezébe adta...
Számításainál abból indulhat ki, hogy máris Milánóban vagyok.”

Ez nem volt kérkedés. Május 15-én a francia hadsereg diadalmasan bevonult

Milánóba. Lombardia fővárosa ünnepélyesen fogadta. Virágok, virágok,
virággirlandok, mosolygó asszonyok, gyermekek, óriási néptömegek az
utcán, lelkesen köszöntve a Köztársaság katonáit; a milánóiak a forradalom
harcosait, az olasz nép felszabadítóit látták bennük. A köztársasági hadsereg
fáradt, elgyötört, boldog, puskaporkoromtól fekete arcú katonáinak ezredei
sorban vonultak el Milánó ujjongó lakossága között. Az előző napon
Ferdinánd osztrák főherceg kíséretével és csendőreivel megszökött
Lombardiából. A franciák felszabadították Lombardiát a gyűlölt
osztrák elnyomás alól.

Ki ne emlékeznék Stendhal „A pármai kolostor” című regényének híres

soraira? „Ezekkel az ágrólszakadt franciákkal olyan boldogság és jókedv tört
be Lombardiába, hogy csak a papság és néhány nemes eszmélt rá, milyen
súlyos teher a hatmilliós sarc, amelyet hamarosan még sok más követett.
Ezek a francia katonák egész nap nevettek és énekeltek; még huszonöt évesek
sem voltak, s huszonhét éves tábornokuk a sereg legidősebb katonája volt.”

A huszonéveseknek ez a hadserege reményeket keltett a holnapot illetően.

Hadseregparancsában a főparancsnok ezt írta: „Katonák, az Appenninek
csúcsairól sebes árként zúdultatok le, megsemmisítve, szétzúzva mindent,
ami megkísérelt szembeszállni veletek. Reszkessenek, akik Franciaország
fölé a polgárháború tőrjeit vitték; ütött a bosszú órája. De a népek ne féljenek.
Mi barátai vagyunk valamennyi népnek, s kiváltképpen Brutus meg Scipiók
ivadékainak... A szabad francia nép, amelyet tisztel az egész világ, méltó
békét fog hozni Európának...”

Lombardiában Bonaparte Salicettivel teljes összhangban minden úton-módon

támogatta a forradalmi erőket. Ébredésük teljesen megfelelt a francia
érdekeknek. Az olasz forradalom szövetségessé lett a Habsburgok feudális
birodalma elleni háborúban. Milánóban megalapították „A szabadság és
egyenlőség barátainak klubjá”-t, új községtanácsot választottak, Matteo Galdi
szerkesztésében megindult a Giornale dei patrioti d’ítalia (Az olaszországi
hazafiak lapja). A napilap fő jelszava Olaszország egyesítése lett. Lombardia
a maga 89. évét élte. A forradalmi mozgalomban két irányzat rajzolódott ki: a
jakobinusok (giacobini) - élükön Porro, Salvadore, Serbelloni állt - és a
mérsékeltek - Melzi, Verri, Resta. Mindkét párt egyaránt Lombardia
függetlenségének és szabadságának biztosítására törekedett. Bonaparte
sürgősen instrukciókat kért a Direktóriumtól: ha a nép a köztársaság
létrehozását fogja követelni, lehetővé kell-e ezt tenni? „El kell dönteniük ezt
a kérdést és közölniük szándékaikat. Ez az ország sokkal hazafiasabb, mint
Piemonte, s jobban megérett a szabadságra.”

Ámde a Köztársaság hadserege Itáliának nemcsak a gyűlölt osztrák elnyomás

alóli felszabadulást hozta. Amióta a Francia Köztársaság seregei a háborút
idegen területre vitték át, szilárdan tartották magukat ahhoz a szabályhoz,
hogy a győztesek hadserege fenntartásának költségeit áthárítja a
legyőzöttekre. Godechot a Direktórium komisszárjairól írt kitűnő
tanulmányában bebizonyította, hogy 1794 őszétől kezdve a thermidorista
Konvent képviselői a hadseregben nagymértékben megsarcolták
a meghódított területek lakosságát. Még olyan baloldali nézeteket valló férfiú
is, mint Bourbotte, aki a Sambre et Meuse hadseregben képviselte a
Konventet, hárommillió frank összegű sarcot vetett ki 1794-ben a megszállt
Trier-vidékre, ugyanazon év novemberében pedig négymillió frankot
Koblenzra. 1795 júniusában a Konventnek a hadsereghez küldött képviselői a
Maastricht-Bonn terület elfoglalása után erre huszonötmillió sarcot vetettek
ki - később ezt nyolcmillióra csökkentették. A Direktórium utasítására Bonn-
Koblenz vidékén Joubert a nagykereskedőket, a bankárokat és más gazdag
embereket kényszerkölcsön nyújtására kötelezte. A Konventnek, majd a
Direktóriumnak a komisszárjai nagymértékben folyamodtak gabona, barmok,
zöldség, a lovasság céljaira lovak rekvirálásához. (A Direktórium Salicettinek
adott utasításaiban állandóan emlékeztetett arra, hogy Olaszországból mennél
több pénzt, értéket, élelmet, lovakat stb. szerezzenek.)

Bonaparte a Direktórium gyakorlatával teljes összhangban járt el. A hadsereg

a meghódított területek terhére látta el magát.

Salicetti és Bonaparte, a Direktórium utasításainak megfelelően, a

legszélesebb körű rekvirálásokat hajtották végre és sarcokat vetettek ki. A
toszkánai hercegnek kétmillió lírát kellett lerónia ércpénzben, ezernyolcszáz
lovat, kétezer birkát, tízezer mázsa gabonát, ötezer mázsa állati takarmányt
stb. kellett beszolgáltatnia.

Ez csak a kezdet volt. 1797 januárjában a toszkánai nagyherceg, egy

pótlólagos megállapodás alapján, amely szerint a francia csapatokat kivonják
Livornóból, további egymillió tallér fizetésére kötelezte magát. „Ez az utolsó
csapás teljesen tönkretette Toszkána pénzügyeit” - szögezte le Mocenigo
gróf. Egyébként a legyőzőnek veszteségei nem korlátozódtak a kirótt
pénzösszegekre. A franciák, amikor elhagyták Livornót, elvittek magukkal
huszonhat ágyút, lőport, lövedékeket és „a palota ezüstedényeinek nagyobbik
részét”. Toszkána kormánya bölcsen szemet hunyt efölött. A pármai
hercegségnek kölcsön (soha vissza nem adott kölcsön) formájában
kétmillió arany lírát kellett lerónia. Bonaparte és Salicetti még Milánóra is, az
ujjongó Lombardiára - amely virágokkal szórta be a Köztársaság katonáinak
útját - szemrebbenés nélkül rótták ki már az első napokban az óriási,
húszmillió líra összegű sarcot.

Mindamellett a főparancsnok és a komisszár, akik abban az időben teljes

egyetértésben cselekedtek, azon igyekeztek, hogy az adók súlya elsősorban
Lombardia vagyonos és reakciós köreire nehezedjék. Lombardiai akcióiknak
teljesen meghatározott politikai tartalma volt. A feudális Ausztria elleni
háborúban igyekeztek felhasználni ezt a harci jelszót: „A népek háborúja a
zsarnokság ellen.”

A „Felhívás Lombardia népéhez”, amelyet Bonaparte és Salicetti a IV. év

floréal 30-án (1796. május 19-én) írtak alá, többek közt a következőket
tartalmazza: „A Francia Köztársaság esküvel fogadott gyűlöletet a zsarnokok
és testvériséget a népek iránt... A köztársasági hadsereg, amely kénytelen
életre-halálra háborút viselni az egyeduralkodók ellen, barátsággal viseltetik
azon népek iránt, amelyeket felszabadított a zsarnokság alól. A tulajdon
tisztelete, a személyiség tisztelete - ezek a Köztársaságnak és a győztes
olaszországi hadseregnek az érzései.” A továbbiakban pedig,
megmagyarázva, hogy az osztrák zsarnokság fölötti győzelemhez anyagi
eszközökre van szükség, s hogy a Lombardiára kirótt húszmillió líra sarc ezt
a célt szolgálja, a felhívás hangsúlyozza, hogy a terhek súlyát a gazdagokra
kell hárítani és a papság felső rétegeire: óvni kell a vagyontalan osztályok
érdekeit. (Ez nem zárta ki azt, hogy amikor például Páviában franciaellenes
felkelés kezdődött, amelyben parasztok is részt vettek, Bonaparte ezt a
felkelést kegyetlenül elfojtsa.)

Az 1796. évi hadjárat különbözött az ezt követő háborúktól, még az 1797. évi
hadjárattól is. Az itáliai hadseregnek a világot bámulatba ejtő 1796. évi
győzelmeit nem érthetjük meg világosan, ha nem vesszük kellőképpen
figyelembe Bonaparte és Salicetti szociálpolitikáját.

A francia seregek előnyomulása Itáliában, a sarcok, a rekvirálások és

fosztogatások ellenére az egész Appennini-félszigeten elősegítette a
forradalmi mozgalom kibontakozását. 1797 januárjában Mocenigo, az egyik
legtájékozottabb cári diplomata Olaszországban, azt a meggyőződését fejezte
ki, hogy ha „az angolok kivonulnak a Földközi-tenger partvidékéről, egy év
leforgása alatt egész Olaszországra ki fog terjedni a forradalom”. Valóban,
semmiféle kormányzati megtorlásokkal és engedményekkel sem lehetett
feltartóztatni a forradalmi hullámot, még azokban az olasz államokban sem,
amelyek megőrizték függetlenségüket és önállóságukat,
például Piemontéban. 1797 nyarán egész Piemontéra kiterjedt a forrongás. A
királyi udvar - a trón megőrzése érdekében - nagy engedményekre
kényszerül. Az augusztus elején kiadott ediktumok a cári nagykövet
meghatározása szerint „az utolsó csapást mérték az országban a feudális
rendszerre”.

Történelmietlen lenne kisebbíteni Bonaparténak, tábornokainak és katonáinak

érdemeit az 1796-os év győzelmeiben, ahogy ezt Ferrero tette; tagadni
Bonaparte vitathatatlan hadvezéri képességeit. Ám ugyanilyen
történelmietlen lenne az olaszországi háború társadalmi tartalmának
lebecsülése. Minden rekvirálás, sarc, erőszak ellenére ez lényegében
antifeudális háború volt, az abban az időben haladó polgári rend háborúja a
levitézlett feudális-abszolutista rend ellen. És a francia fegyverek győzelmeit
az osztrák fegyverek fölött még az is megkönnyítette, hogy az
olaszországi haladó erők, a holnapnak, a „fiatal Olaszországnak” az olaszai a
„Szabadság katonáival”, a Francia Köztársaság hadseregével
rokonszenveztek, amely felszabadította őket az idegen osztrák és feudális
elnyomás alól.

1796 tavasza Bonaparte Napóleon nagyszerű és bonyolult életútjának

mindvégig a legnevezetesebb időszaka maradt. Sem Austerlitz világhíre, sem
a császárság aranynyal kihímzett bársonya, sem az előtte behódoló Nyugat-
Európa sorsát irányító mindenható császár hatalma - semmi sem volt 1796
napsugaras tavaszának izgalmas, veszélyekkel teli napjaihoz képest.

A hírnév nem Toulon napjaiban és még kevésbé vendémiaire 13-án kapta

szárnyra Bonapartét. A hírnév akkor kapta szárnyra, amikor a rongyos és
éhes katonák kis seregének élén, szinte a csodával határos módon sorra aratta
a győzelmeket: Montenotte, Millesimo, Dego, San Michele, Mondovi, Lodi,
Milánó - fényes győzelmek, amelyek arra kényszerítették Európát, hogy
minduntalan ismételje Bonaparte tábornok addig előtte ismeretlen nevét.
Akkor már hittek benne a tapasztalt tábornokok, akkor kezdték őt a katonák
„kis káplárunknak” nevezni; Bonaparte azon a tavaszon hitt önmagában.
Később bevallotta, hogy ez az új érzés - az óriási lehetőségek megérzése -
először a Lodi melletti győzelem után fogta el.

Serdülőkora és fiatalsága a kudarcok, tévedések, vereségek baljós láncolata

volt. Tíz éven át a sors könyörtelennek mutatkozott vele szemben. A
remények, az álmodozások, a várakozások - minden szertefoszlott, minden
vereséggel végződött. Az a veszély fenyegette, hogy szerencsétlen flótásnak
érzi magát. De, mint maga mondotta, élt benne valami előérzet, az a
tudatalatti érzés, hogy a jövőben sikerek várnak rá. Hányszor megcsalta őt ez
az előérzet! S végül a remények beteljesültek. A schönbrunni udvar bevetette
Bonaparte ellen legjobb, legtapasztaltabb hadvezéreit. Argenteau, Beaulieu,
Alvinczy, Dawidovich, Provera, Wurmser, Károly főherceg - mindezek a
Habsburg-birodalom valóban nagyérdemű tábornokai voltak. Igen
nagy katonai tekintélyek adóztak nekik elismeréssel. S a rongyos, éhes fiatal
katonáknak ez a hadserege, amely alatta maradt az osztrák hadseregnek
számbelileg és a tüzérség tekintetében, sorra mérte a vereségeket az
osztrákokra.

Bonaparte, amikor 1796 áprilisában megindította a háborút, körültekintően

átgondolt és kidolgozott terv alapján cselekedett. Mint egy tüzetesen
eltervezett sakkjátszmában, kiszámította az összes változatokat, lépéseket - a
magáét és az ellenfélét -, körülbelül a huszadik lépésig. De ekkor
bekövetkezett az az idő, amikor a több változatban kidolgozott terv végéhez
értek. A háború új szakaszba lépett: az előreláthatatlannak a szférájába;
elérkezett az ideje a rögtönzésnek, az elodázást nem tűrő, pillanatok alatti
döntéseknek. S ekkor Bonaparte először fedezte fel, hogy ebben a szférában
érzi elemében magát, itt senki sem veheti fel vele a versenyt. Ez a
szféra hozta neki a legnagyobb sikereket.

„Harcba kell bocsátkozni, s azután meglátjuk!” - a napóleoni taktikának ez a

nevezetes elve az 1796-1797. években született meg. Ez a szabad, merész
gondolat princípiumának a győzelme volt a rutin, a dogma, a századok óta
érvényes megcsontosodott szabályok fölött. Keresnünk kell az új
megoldásokat, nem szabad félnünk az ismeretlentől, vállalnunk kell a
kockázatot! Keresnünk kell és meg kell találnunk a győzelemhez vezető
legjobb utakat! Ez a huszonhét éves hadseregparancsnok megdöntötte a
hadviselés századok óta kialakult szabályait. Egyidejűleg adott parancsot a
milánói erőd ostromára, Sérurier tábornoknak pedig Mantova
bevehetetlennek hitt erődje körülzárására és ostromzár alá helyezésére, s arra,
hogy Mantova ostromát folytatva, a fő erőkkel nyomuljon keletre - a
Velencei Köztársaságba és délre, Róma meg Nápoly ellen. Minden egyesült
itt: Mantova állhatatos, módszeres ostroma, villámgyors mozdulatok és a
csapások hevessége által a maximumig fokozott mozgó háború.

Az után, hogy Bonaparte hadserege 1796 májusában diadalmasan bevonult

Milánóba, a háború még sokáig elhúzódott - egy kerek esztendeig. A
hadművészet történetébe a háború jó néhány ütközete bekerült: Castiglione,
az arcolei híd, Rivoli. Ezek a csaták, amelyek régóta klasszikussá váltak,
változó hadiszerencsével folytak: a francia hadsereg ezekben az ütközetekben
ugyanolyan közel került a vereséghez, mint a győzelemhez. Bonaparte
ezekben a csatákban természetesen igen nagy kockázatot vállalt. Az arcolei
hídon vívott legendássá vált csatában nem riadt vissza attól, hogy egy
kártyára tegye fel a hadsereg sorsát is, saját életét is. Amikor a golyózáporban
az arcolei hídon a lobogóval előrevetette magát, csak azért maradhatott
életben, mert Muiron saját testével védte: felfogta azokat a halálos
csapásokat, amelyek Bonaparténak voltak szánva. A Rivoli melletti
háromnapos csata a vége felé teljesen elveszettnek látszhatott. Ám az utolsó
percben (és ebben a véletlenszerűségben törvényszerűség volt!) a francia
parancsnokság felülmúlta az osztrákot - megnyerte a csatát!

Az 1796-1797. évi hadjáratban Bonaparte a mozgó háború kitűnő mesterének

bizonyult. Elvben csak azt az utat folytatta, amit a forradalmi Franciaország
hadseregei teremtettek meg. Ez a hadoszlopok új taktikája volt, amelyet
összekötöttek a szétszórt alakzatokkal és azzal a lehetőséggel, hogy
villámgyors mozdulatok révén egy korlátozott frontszakaszon számbeli
fölénybe kerüljenek az ellenféllel szemben, továbbá az a képesség, hogy az
erőket a támadó ékbe összpontosítsák, amely a gyönge pontján törte át a
másik fél ellenállását. Ezt az új taktikát alkalmazta Bonaparte előtt Jourdan,
Hoche, Marceau is: elemezte és általánosította már Lazare Carnot szintetikus
elméje, de Bonaparte új tartalommal tudta megtölteni, fel tudta tárni a benne
rejlő lehetőségeket.

Bonaparte hadvezéri tehetsége az 1796— 1797-es hadjáratban azért is

tárulhatott fel a maga teljességében, mert hadműveletei során kiváló
tehetségű tábornokokra támaszkodhatott. André Masséna - „a győzelem
kedvelt gyermeke” autodidakta tehetség volt, aki maga is joggal igényt
tarthatott volna a nagy hadvezér hírnevére, ha a sors nem Napóleon
harcostársává teszi. Az olaszországi hadjáratban megmutatkozott az addig
viszonylag kevéssé ismert Joubert kezdeményező képessége, bátorsága,
katonai tehetsége; a rivoli csata győztes kimenetelében és Tirolban igen nagy
érdemeket szerzett. Stendhalnak igaza volt, amikor sokra tartotta Joubert-t.
Toulon óta Bonaparte kezdett maga köré csoportosítani olyan embereket,
akik valamiféle különös tulajdonsággal voltak felruházva, s ezáltal
kiemelkedtek a többiek közül. Bonaparte értett hozzá, hogy bátorítsa, arra
késztesse őket, hogy higgyenek jó csillagzatukban: mindezek az emberek
odaadó hívei lettek. Kezdetben csak hárman voltak: Junot, Marmont, Muiron.
Azután csatlakozott hozzájuk Duroc meg Murat. Később a parancsnok teljes
bizalmát élvező tisztek e kis köréhez tartozott még Lannes,
Berthier, Sulkowski, Lavalette is.

A Bonapartéval egykorú Jean Lannes, egy lovász fia, a hadseregben mint

közkatona kezdett szolgálni; 1796-ban már ezredes.
Kezdeményezőkészségével, leleményességével, egyéni bátorságával felhívta
magára a parancsnok figyelmét. Lannes-t előléptették dandártábornokká, és a
hadműveletek önálló vezetése során figyelemre méltó képességekről tett
tanúbizonyságot. Meggyőződéses republikánus volt, baloldali nézeteiről a
külföldi nagykövetségeken is tudtak. Őszintén ragaszkodott Bonapartéhoz: a
republikánus erények megtestesülését látta benne. Az 1796-1797. évi
hadjáratban két ízben mentette meg Napóleon életét. Lannes a ragyogó
napóleoni plejád egyik legkiválóbb hadvezére volt. Ez a merész, egyenes,
nyers tiszt a francia hadsereg Roland-jának megtisztelő nevét érdemelte ki.

Amikor megindította az olaszországi hadjáratot, Bonaparte Berthier

tábornokot kérte fel a hadsereg törzsfőnöki posztjának ellátására. Alexandre
Berthier-nek nagy tapasztalatai voltak: szolgált a régi hadseregben is, harcolt
az amerikai függetlenségi háborúban, ám hivatását tekintve törzskari tiszt
volt. Nézeteiben és előítéleteiben nem volt könnyű eligazodni. A forradalom
alatt jó kapcsolatot tartott Lafayette-tel és Custine-nel, de Ronsinnel és
Rossignollal is. Mire törekedett? Ezt senki sem tudta. Bámulatos
munkaképessége volt, csaknem valószínűtlen szakmai - törzskari -memóriája,
s különleges tehetsége ahhoz, hogy a parancsnok általános direktíváit egy
parancs pontos paragrafusaira változtassa. Vezető vagy önálló szerepre nem
volt alkalmas, de senki sem tudta ugyanilyen eredményesen helyettesíteni a
törzs főnökének posztján. Bonaparte nyomban felismerte Berthier különleges
tehetségét, s nem vált meg tőle a császárság 1814-ben bekövetkezett
összeomlásáig.

1796-ban Bonaparte még egy fiatal lengyel tisztre, Józef Sulkowskira is

felfigyelt, és maga mellé vette. Sulkowski 1768-ban született. A kitűnő
neveltetésű arisztokrata, aki folyékonyan beszélt több európai nyelven,
Rousseau és a francia felvilágosodás tisztelője, ifjúkorában Lengyelország
függetlenségéért harcolt, majd, ahogy a XVIII. században mondották, a
„szabadság szerelmeseként” felajánlotta kardját a Francia Köztársaság
védelmére.
Az olaszországi hadjárattól fogva közel állt Bonapartéhoz Antoine Marie
Lavalette is. Formailag csak a főparancsnok egyik szárnysegédje volt, ám
valójában nagyobb volt a szerepe: Lavalette Bonaparte bizalmát élvezte és mi
több, talán gyakorolt rá némi befolyást is.

Lavalette nevét általában összekapcsolják az 1815-ben végre nem hajtott

kivégzésének egész Európában nagy port felverő történetével. A „száz nap”
idején Lavalette-et halálra ítélték, amiért átállt Napóleonhoz. Feleségének,
Emilie Beauharnais-nak, Joséphine unokahúgának összes erőfeszítései, hogy
kieszközölje a kegyelmet, hiábavalónak bizonyultak. A kivégzés előtti utolsó
órákban beengedték hozzá feleségét, hogy utoljára találkozzanak. Az asszony
nem sokáig tartózkodott a siralomházban; lehajtott fővel távozott, befedve
arcát, meggörnyedve a keserű bánat súlya alatt, s bizonytalan léptekkel ment
el az őrök mellett...

Amikor reggel az őrök az elítéltet a kivégzés helyére akarták kísérni,

Lavalette nem volt a siralomházban. Az előző napon, miután feleségével
ruhát cserélt, az asszony ruhájában elhagyta a börtönt.

Ez a rendkívüli história annyira bámulatba ejtette annak idején a kortársakat,

hogy Lavalette több nemzedék emlékezetében csupán mint Eugéne Sue vagy
Dumas regényeinek stílusához hasonlító drámai esemény sikeres hőse élt.
Kezdtek elfeledkezni arról, hogy a napóleoni korszak egyik tehetséges
közéleti személyisége volt. Lavalette sohasem emelkedett a legmagasabb
tisztségekbe, de bár árnyékban maradt, valójában befolyásos részvevője volt
ama évek bonyolult politikai harcának.

Ez volt „Bonaparte cohorsa” - nyolc-kilenc ember, akik az olaszországi

hadjárat idején csoportosultak köréje. Különféle emberi tulajdonságoknak - a
bátorságnak, a tehetségnek, az észnek, a szilárdságnak, a
kezdeményezőkészségnek - sajátos egyesülése volt ez, s ezek tették
Bonaparte nagy „cohorsát” legyűrhetetlen erővé. Ezeket az oly különböző
embereket a barátság, a bajtársiasság érzése forrasztotta össze; a forradalom
szülöttei voltak és sorsukat a Köztársaság jövőjével kötötték össze; hittek
hadvezérükben. Bonaparte szemükben az első volt az egyenlők között, s nem
lehetett jobban szolgálni a Köztársaságot és Franciaországot, mint az ő
parancsnoksága alatt a zsarnokok hadseregei ellen. Végül mindannyiukat
egyesítette és vitte hullámain a szilaj fiatalság. Náluk a mindig bizonytalan
kimenetelű kemény ütközetek veszélyei és a velük járó lelki feszültség
váltakoztak a „szív viharaival”. S ebben éppen a főparancsnok mutatott
példát. Az egész olaszországi hadjárat alatt nem szakadt el gondolatban
Joséphine-től. Naponta több levelet is írt neki: mindegyik ugyanarról szólt:
hogy milyen végtelenül szereti; zsebeiben tartotta a tőle ritkán érkező
leveleket; újra meg újra elolvasta, betéve tudta őket, s úgy érezte, talán
nem alaptalanul, hogy az asszony nem eléggé szereti őt. Annyira úrrá lett
rajta ez a lángoló szenvedély, hogy nem tudott hallgatni róla; beszélt róla a
hadseregben barátainak, sőt Carnot-hoz, a száraz, szigorú Carnot-hoz írt
egyik levelében is kicsúszott a tolla alól a vallomás: „Eszeveszetten szeretem
őt.”

A főparancsnok után ugyanez a sors jutott osztályrészül helyettesének.

Berthier tábornokot, akit a Bonaparte környezetéhez tartozó fiatalemberek a
történelem előtti időkből valónak néztek - tizenöt-tizenhat évvel volt idősebb
náluk! Berthier-t, akit úgy tűnt, semmi sem érdekel a térképeken és az
ezredek személyi állományaira vonatkozó kimutatásokon kívül, szintén
hatalmába kerítette ez az erős érzés. Stendhal választékos és pontos
fogalmazásban ezt írta erről: „Mesélik, hogy a szép Visconti hercegasszony
megpróbálta elcsavarni a fejét nem kisebb személynek, mint magának a
vezénylő tábornoknak: de idejében rájött, hogy ez nem könnyű feladat,
ezért lecsapott a hadsereg második emberére, és be kell vallani, teljes sikert
aratott. Ber-thier tábornokot tizenkilenc évvel később, 1815-ben
bekövetkezett haláláig már csak ez a kapcsolat érdekelte.

Mit mondjunk hát a fiatalokról? Junot-ról, a „viharról” - így nevezték el -, aki

híres volt merész és gyakran kockázatos kalandjairól, a féktelen Murat-ról, a
hitvesét gyöngéden szerető Muironról? Mindannyian teljes életet éltek,
élvezték a jelent, amely telítve volt mindennel - kimerítő hegyi átkelésekkel,
az ellenfél felülmúlásának szenvedélyével, véres csaták ágyúdörgésével,
hazaszeretettel, harci dicsőséggel, szerelemmel. A halál a közelükben járt,
mindenütt leskelődött rájuk; hol egyiküket, hol másikukat döntötte ki a
sorból; az első Muiron volt, utána Sulkowski következett. A többiek lehajtott
fővel, leeresztett zászlóval búcsúztak örökre eltávozott bajtársaiktól. De
fiatalok voltak, s a halál nem rettenthette meg őket. Mindennap feltették egy
lapra életüket ellene - és nyertek. Mentek előre, anélkül, hogy
hátrapillantottak volna.
Bonaparte az olaszországi hadjárat idején még republikánus volt. A
katonáknak adott parancsai, az olaszokhoz intézett felhívásai, hivatalos és
magánlevelezése, végül Olaszországban kifejtett gyakorlati tevékenysége -
minden igazolja ezt. Egyébként ez másként nem is lehetett volna. Az, aki
nemrég még Jean-Jacques Rousseau híve volt, a jakobinus, „A beaucaire-i
vacsora” szerzője nem válhatott teljesen más emberré egy csapásra.

Persze az elmúlt években Bonaparte, akár valamennyi többi republikánus,

sokat változott. Megváltozott az 1793-1794. években maga a Köztársaság is.
A polgári köztársaság evolúciója, amely különösen a Direktórium éveiben
vált észrevehetővé, nem mehetett végbe nyom nélkül. A hadseregben
azonban, kiváltképpen az itáliaiban, amely régóta el volt szakítva a
fővárostól, a Köztársaság evolúciója nem érződött olyan nagymértékben. A
politika általános célját a hadseregben a korábbi jelszavakkal határozták meg:
A Köztársaság igazságos háborút visel! A monarchiával szemben védekezik!
Halál a zsarnokokra! Szabadságot a népnek!

Az itáliai hadsereg katonáinak és tisztjeinek a szemében az 1796-os hadjárat

ugyanúgy a Köztársaság védelmében viselt igazságos háború volt, akár az
1793-1794. évi hadjárat. A különbség legfeljebb abban állhatott, hogy a
Köztársaság megerősödött, s az osztrákok meg az angolok ellen immár nem a
saját földjén, hanem idegen földön harcolt.

Victor tábornok, akit az itáliai hadsereg parancsnoksága Rómába küldött,

elsősorban megkoszorúzta Brutus szobrát. Lannes felhívásaiban a
királypártiak, az emigránsok és a fellázadt papok teljes kiirtását sürgette. Az
itáliai hadsereg hangsúlyozta republikanizmusát.

Az 1796. évi győzelmek lehetetlenek lettek volna, ha a Köztársaság

hadserege morális szempontból nem áll az osztrák hadsereg fölött, ha a
franciák jóvoltából az osztrák iga alól felszabadult olasz lakosság nem
rokonszenvezik vele, nem támogatja.

Ámde helyzeténél fogva Bonaparte, a hadseregparancsnok, aki közvetlen

kapcsolatot tartott a kormánnyal, természetesen a többieknél sokkal jobban
volt értesülve a Köztársaságban kialakult politikai helyzetről és jól fel tudta
mérni az országban végbemenő változások jelentőségét.
Kapcsolatai a Direktóriummal napról napra bonyolultabbakká váltak.
Külsőleg mindkét fél igyekezett tartani magát a szokásos formai
szabályokhoz: a Direktórium utasításokat adott, a tábornok jelentéseket: a
hierarchiát teljes mértékben tiszteletben tartották. Ámde Bonaparte
lényegében már az első győzelmek után, Montenotte, Millesimo, Lodi után,
amikor meggyőződött arról, hogy a hadjárat sikeresen folyik, kezdte a saját
irányvonalát érvényesíteni, bármennyire hangoztatta is, hogy a Direktórium
összes parancsait végrehajtja.

1796. május 20-án az itáliai hadsereg főparancsnoka közölte a beosztottaival,

hogy a zsold felét ércpénzben fogják megkapni. A Köztársaság egyetlen
hadseregében sem fizettek ily módon. Bonaparte maga döntött így, senkitől
sem kért rá engedélyt. Párizsban ez a túlságosan nagy önállóság
elégedetlenséget keltett, az itáliai hadseregben viszont a főparancsnok
döntését, természetesen, helyesléssel fogadták.

Még ezt megelőzően, május 13-án, Bonaparte a Direktóriumtól egy - Carnot

által előkészített - parancsot kapott, amely szerint az Olaszországban működő
hadsereget két önálló hadseregre osztják fel. Az egyiknek, amelyik északon
működik, Kellermann tábornok áll majd az élén, a másik, Bonaparte tábornok
parancsnoksága alatt, huszonötezer főnyi létszámmal, Róma és Nápoly ellen
fog vonulni.

Még alig ült el a lodi győzelem nyomán támadt tapsvihar, amikor Bonaparte
megkapta ezt a parancsot. A hadseregnek a fényes győzelem utáni általános
ujjongása közepette ez a parancs elképesztő volt. Bonaparte nyomban megírta
rá a választ. Kijelentette, hogy az Olaszországban működő hadsereg
kettéválasztása ellentmond a Köztársaság érdekeinek. Bonaparte ellenvetéseit
ezzel a pontosan és világosan megfogalmazott érvvel indokolta meg: „Jobb
egy rossz tábornok két jó tábornoknál." És a rá jellemző stílusban kiélezte a
kérdést. „A Köztársaság itáliai hadseregének a helyzete olyan, hogy önöknek
a teljes bizalmukat élvező főparancsnokra van szükségük; ha ez nem én
leszek, nem fognak tőlem panaszt hallani... Mindenki úgy visel háborút,
ahogy tud. Kellermann tábornok tapasztaltabb nálam; jobban fogja csinálni;
ketten rosszul fogjuk csinálni.” Lemondással való fenyegetőzés Lodiból -ez
bizony erős kihívás volt.

Vajon elfogadhatta-e a Direktórium Bonaparte lemondását? Jourdan és

Moreau hadseregei, amelyekre a kormány a fő feladatokat bízta Ausztria
szétzúzásában, kudarcokat szenvedtek. Az egyetlen olyan hadsereg, amely
előrenyomult és minden harmadik napon újabb győzelmet jelentő futárokat
küldött a fővárosba, ez a lerongyolódott itáliai hadsereg volt. Ennek a
hadseregnek a helyzete tegnap még csaknem reménytelennek számított, most
pedig egész Európa figyelmét magára vonta diadalmenetével. Bonaparte
neve, amelyet nemrég még kevesen ismertek, most közszájon forgott.
Bonaparte győzelmei megerősítették a Direktórium pozícióját,
növelték presztízsét, amelyet a sok balsiker nagymértékben aláásott. A
Direktórium kormánya nem fogadhatta el Bonaparte tábornok lemondását.

Volt még egy lényeges tényező, amely Bonaparténak ilyen magabiztosságot

kölcsönzött. Az általa vezetett hadsereg volt az egyetlen, amely a
Direktóriumnak nem csupán győzelmi jelentéseket és az ellenségtől
zsákmányolt zászlókat küldött, hanem pénzt is - mégpedig nemesfémben,
aranyban. Ennek igen nagy jelentősége volt a Köztársaság pénzügyi válsága
mellett - amely krónikus betegséggé vált - és a Direktórium meg a
kormányapparátus tagjainak farkasétvágya mellett, hiszen ez utóbbiak kezén
átmenő arany az ujjaikhoz tapadt. Nem volt szokás hangosan beszélni róla; a
hivatalos felszólalásokban efféle „részletekről”, természetesen, nem tettek
említést, de Bonaparte mindenkinél jobban tudta, hogy milyen sokat
számítanak. Néhány nappal a Milánóba való bevonulás után Salicetti közölte
a Direktóriummal, hogy a meghódított területek, Modenát és Pármát nem
számítva, már harmincöt és fél millió (lírát) kifizettek.

Lemondhatott-e a Direktórium a mindig üres államkincstár - s egyúttal talán

saját zsebei - megtöltésének ilyen fontos forrásáról? Vajon egy másik
tábornok is állandóan küldeni fogja az aranyat Olaszországból? Ez
kétségesnek látszott. Jourdan és Moreau nemcsak hogy nem küldtek aranyat,
seregeik sok pénzt felemésztettek.

Bonaparte jól számította ki a lépéseket, a Direktórium kénytelen volt

elfogadni az általa megjelölt feltételeket. Az itáliai hadsereg kettéosztásáról
szóló parancsot átadták a feledésnek. Bonaparte győzött; a Direktórium
meghátrált. Ám a tábornok és a Direktórium között továbbra is voltak
nézeteltérések. Ezek most lényeges kérdésre vonatkoztak: az Olaszországban
meghódított területek jövőjére, a holnapra.
A Direktórium rendelkezései két alapvető követelést tartalmaztak:
Olaszországból mennél több aranyat és egyéb értéket kiszipolyozni,
műtárgyaktól kezdve gabonáig, és nem ígérni az olaszoknak semmiféle
kedvezményt és szabadságokat. A Direktórium elgondolása szerint az olasz
földek megszállt területek maradnak, s ezeket később, az Ausztriával való
béketárgyalásokon, váltópénzként kell felhasználni, például át lehet őket adni
Ausztriának, cserébe Belgiumért vagy a Rajna-vidékért, és így tovább
(Különösen Lombardiával kapcsolatban gondoltak erre), vagy pedig
Piemonténak, ezzel fizetve a Franciaországgal való szövetségért.

A Direktórium e cinikus állásfoglalásában világosan megnyilvánult a Francia

Köztársaság külpolitikájának evolúciója. Thermidor után új szakasz
kezdődött. A Direktórium a zömében új, üzérkedő nagypolgárságot
képviselte, s a külpolitikában ugyanaz vezette, mint a belpolitikában: a
gazdagodásra törekedett, vagy területi hódítások vagy sarcok és közvetlen
fosztogatások révén. A Direktórium külpolitikájában egyre világosabban
előtérbe kerültek a hódításra, a fosztogatásra irányuló törekvések. A háború
tartalma megváltozott. Lenin ezt írta: „A nemzeti háború imperialista
háborúvá változhat és fordítva.” 1796-ban ez a folyamat már megkezdődött.

Az itáliai hadseregben - amilyen mértékben a Direktórium külpolitikájának

egyik eszköze volt - fellelhetők az e politikát egészében jellemző vonások.
Ám a főparancsnok és a Direktórium kormánya közötti nézeteltérések éppen
az ilyen alapvető kérdések körül merültek föl: Bonaparte nem értett egyet
azzal a politikával, amelyet a Direktórium rá akart kényszeríteni. 1796-ban
természetesen már ment volt azoktól az egalitárius-demokratikus - Rousseau
és Raynal eszméi által sugallt - illúzióktól, amelyeket tíz esztendővel azelőtt
táplált. Most lényegében nem zavarta annak szükségessége, hogy a legyőzött
országot megsarcolja; ott, ahol ez szükségesnek vagy célszerűnek látszott,
már lehetségesnek tartotta a monarchia fenntartását egy ideig (így történt ez
Piemontéban vagy Toszkánában), holott azelőtt úgy vélte, hogy minden
monarchiát fel kell számolni. Mindamellett Olaszországban követett
politikája jelentős mértékben eltért a Párizsból kapott direktíváktól.

Amikor Milánóban május 15-én Bonaparte első ízben beszédet mondott,

kijelentette: „A Francia Köztársaság minden erőfeszítést meg fog tenni annak
érdekében, hogy boldoggá tegyen benneteket és ennek útjából minden
akadályt eltávolítson. Csak érdemeik fogják megkülönböztetni egymástól az
embereket, akiket a testvéri egyenlőség és a szabadság egységes szelleme
forraszt össze.” A „Lombardia népéhez” floréal 30-án intézett, már említett
felhívásában a főparancsnok ismét szabadságot ígért a népnek, ami
gyakorlatilag azt jelenthette, hogy a továbbiakban létrehoznak egy lombardiai
államot, ilyen vagy olyan elnevezéssel megalapítják a lombardiai
köztársaságot.

Bonaparte erőfeszítései valóban erre irányultak. Nyilvánvaló ellentétben a

Direktórium előírásaival, amelyeket különféle kibúvókhoz folyamodva
gyakorlatilag szabotált, arra törekedett, hogy mielőbb létrehozzon néhány
olasz köztársaságot. Később arra a meggyőződésre jutott, hogy meg kell
teremteni a Franciaországgal barátságos viszonyt tartó, s tőle független
köztársaságok rendszerét. Ahogyan Dumouriez I. Pálnak írta, 1797-ben
Bonaparte a genfi szenátusban kijelentette: „Kívánatos lenne, ha
Franciaországot kis köztársaságok gyűrűje venné körül, olyanoké, mint az
Önöké; ha ilyen gyűrű nincs, meg kell teremteni.”

A francia hadsereg parancsnoka abban a felhívásban, amelyet vendémiaire 5-

én (1796. szeptember 26-án) az olaszokhoz intézett, Itália felébresztésére
szólította fel az olasz népet. „Eljött az idő, amikor Itália becsülettel lép majd
a hatalmas nemzetek közé... Lombardia, Bologna, Modena, Reggio, Ferrara s
talán Romagna, ha méltónak bizonyul erre, egy napon bámulatba fogja ejteni
Európát, s tanúi leszünk Itália legszebb napjainak! Siessetek fegyvert
ragadni! A szabad Itália népes és gazdag. Reszkessenek ellenségeitek és a
szabadság ellenségei!

Vajon ez a Direktórium követelésének teljesítése? Ez - merész programja a

polgáridemokratikus forradalomnak, amelyre Bonaparte számos felhívásában
és kiáltványában állhatatosan buzdította az olaszokat.

És ha a szabad Olaszország megteremtésére való felhívás nem vált valósággá,

ennek oka főképpen a kis olasz államok partikularizmusában keresendő,
abban, hogy akkor még nem érett meg eléggé a nemzeti egységmozgalom,
hogy nem tudták leküzdeni a helyi és a vallási különállásra irányuló
törekvéseket.

Bonaparte képes volt arra, hogy realista módon ítélje meg annak az
országnak a sajátosságát, amelyben tevékenykedett. 1796 októberében
Milánóban hivatalosan proklamálták a Transzpadán Köztársaság (a Pón-túli
Köztársaság) megalapítását, s Ferrara, Bologna, Reggio és Modena
küldötteinek ugyanazon hónapban Bolognában tartott kongresszusa
bejelentette a Ciszpadán Köztársaság (a Pón-inneni Köztársaság)
megalapítását. Az itáliai francia hadsereg parancsnoka külön
üzenetben köszöntötte az olaszországi köztársaságok megalakulását.

Párizsban a Direktórium körei dühöngtek a tábornok engedetlensége,

önkényessége miatt. Olyan instrukciókat adtak neki, hogy „a népeket
közvetlen függőségben kell tartani” Franciaországtól. Bonaparte egyszerűen
nem vett tudomást ezekről a direktívákról, elősegítette az olyan önálló olasz
köztársaságok létrehozását, amelyeket az érdekközösség fűzött össze
Franciaországgal.

Bonaparte és a Direktórium közötti konfliktusokat gyakran úgy ábrázolják,

mint a vetélkedő becsvágyak összeütközését, mint a tábornok által a
hatalomért ezt követően vívott harc kezdetét. Ez az értelmezés nem meríti ki
a kérdést. Bonaparte 1796-ban történelmileg haladóbb politikát folytatott.
Igyekezett teljesen kihasználni a Francia Köztársaság még meglévő
forradalmi-demokratikus potenciálját. A holnappal nem törődő Direktórium
elvakult kapzsiságától eltérően Bonaparte más feladatot tűzött ki. A hatalmas
Ausztria elleni háborúban szükségesnek tartotta, hogy mozgósítsa a
monarchia ellen a haladó erőket és Franciaország számára megnyerje
szövetségesként az olaszországi nemzeti-felszabadító mozgalmat.

Félreértések elkerülése végett ismételjük, hogy Bonaparte, bár 1796-ban

Olaszországban történelmileg haladó feladatot hajtott végre, igen távol állt a
forradalmi háború Hébert-féle koncepciójától. 1796. október 19-én Bologna
népéhez intézett kiáltványában kijelentette: „Ellensége vagyok a
zsarnokságnak, de mindenekelőtt ellensége vagyok a gonosztevőknek, -a
rablóknak, az anarchistáknak.” Állandóan hangsúlyozta, hogy tiszteli a
tulajdont és minden egyes embernek az összes javak élvezésére való jogát. A
polgári tulajdon, a polgári demokrácia bajnoka maradt. S a feudális osztrák
monarchia elleni harcban Bonaparte polgári-forradalmi programja
kétségkívül erős fegyver volt, amely megingatta a régi világ pilléreit és
szövetségeseket nyert meg magának a Habsburgok zsarnoksága által leigázott
népek között.

1796. november 29-én Milánóba, az itáliai hadsereg törzskarához érkezett

Clarke tábornok. 25-én indult el a fővárosból, s nem kímélve a lovakat, négy
nap alatt tette meg a Párizs-Milánó közti utat. Clarke nagyon sietett, de hová?
Bécsbe. Bonapartét Clarke röviden, nem bocsátkozva részletekbe,
tájékoztatta arról, hogy meghatalmazása van arra, hogy tárgyaljon az osztrák
kormánnyal a fegyverszünet s esetleg a béke megkötéséről.

Az itáliai hadsereg parancsnokának nem volt nehéz felismernie, hogy a

Direktórium siet magának tulajdonítani az ő győzelmeinek a gyümölcseit,
Clarke útján győztesként békét kötni, amelynek az egész ország tapsolni fog,
s őt, Bonapartét mindenből kirekeszteni. A mór megtette kötelességét, a mór
mehet.

Bonaparte 1796. decemberi levelezése nem tartalmaz közvetlen utalásokat

akkori hangulatára. E tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Tisztában
volt azzal, hogy a kialakult helyzetben a Direktóriummal folyó harca tollal
nem dönthető el. Itt más, hatékonyabb eszközökre van szükség. Az is
nyilvánvaló volt, hogy a Direktórium, amikor Clarke-ot Bécsbe küldte,
nemcsak meg akarta kaparintani magának Bonaparte babérait, hanem kezébe
akarta venni az olaszországi ügyek irányítását, s az Ausztriával kötendő
megállapodással keresztülhúzni mindazt, amit olyan nagy nehézségek árán
sikerült elérni Olaszországban.

A Direktóriumnak az az elhatározása, hogy eltávolítja a győztes tábornokot,

azzal magyarázható, hogy 1796 őszén Barras, Carnot, Larevelliére-Lépeaux -
a Direktórium vezetői - úgy vélték, hogy helyzetük megszilárdult. Ebből
indultak ki, de számításuk, ahogy azt a további fejlemények megmutatják,
téves volt. 1796 májusjúniusában a Direktórium rezsimje ismét válságba
került. Felfedték az „összeesküvést az egyenlőségért”, letartóztatták vezetőit:
Gracchus Babeuföt, Darthét, Buonarrotit. De ezzel a dolog nem ért véget.
Fructidorban szétzúzták a grenelle-i táborban a babeufistákkal szoros
kapcsolatban levő forradalmi-demokratikus mozgalmat; ezt számos újabb
letartóztatás követte. A támadás kiszélesedett; nemcsak a babeufisták, hanem
általában a baloldali, jakobinusbarát körök ellen irányult.

1796 őszén a Direktórium vezetői úgy vélték, hogy lényegében túljutottak a

válságon. A „hintapolitika” folytatódott. Az 1795 októberében a jobboldalra
mért csapás után 1796 május-júniusában a baloldalra mértek csapást. Az
egyensúly helyreállt; a direktorok azt gondolták, hogy helyzetük ismét
megszilárdult; elérkezett az ideje annak, gondolták, hogy foglalkozzanak a
nyakas olaszországi tábornokkal.

A Clarke-misszióval kapcsolatos elgondolás (szerzőjének általában Carnot-t

tartják) pontosan beilleszthető a Direktórium akkori politikájának - a
baloldalra mért csapásnak - keretei közé. Clarke-ra nemcsak diplomáciai
feladatokat bíztak, hanem különlegesebbeket is - Bonaparte megfigyelését.
Erre vonatkozólag közvetlen utasításokat kapott Carnot-tól és Larévelliére-
től. Természetesen Bonapartét, a belföldi hadsereg volt parancsnokát, aki
annak idején bezáratta a Panthéon klubot, nem lehetett a babeufistákkal való
kapcsolattal vádolni. Nem lehetett neki felróni a Buonar-rotihoz közelálló
Salicettivel való kapcsolatát sem, hiszen Salicetti a
Direktórium komisszárjaként működött Bonaparte mellett, s a
Direktóriumnak Salicettit védelmeznie kellett. (Carnot-nak, a Direktórium
elnökének a IV. év messidor 23-án (1796. július 11-én) Salicettihez írt levele,
amely megállapítja, hogy az összeesküvők Salicetti támogatására számítottak,
mindamellett a Direktórium teljes bizalmáról biztosítja ez utóbbit.) Ámde
önkényes cselekedeteiért Bonapartét kérdőre akarták vonni, mégpedig
szigorúan. A Direktórium azzal, hogy az Ausztriával való
tárgyalások folytatásával Clarke tábornokot bízta meg, megfosztotta
Bonapartét attól a lehetőségtől, hogy befolyást gyakoroljon az olaszországi
események menetére. Bonapartét nem egykönnyen lehetett figyelmen kívül
hagyni. Még egyszer józanul szemügyre vette a helyzetet, mérlegelve az
összes lehetőségeket. Az elemzés azt mutatta, hogy a helyzet nem
reménytelen.

A Direktórium nem választotta meg szerencsésen az Ausztriával folytatandó

tárgyalások időpontját. Bécsben 1796. november-decemberben még nem
vélekedtek úgy, hogy a hadjáratot elvesztették. Ellenkezőleg, éppen akkor
újból feléledtek a remények arra, hogy döntő fordulatot tudnak elérni a
háború menetében. Jourdan és Moreau hadseregeit Károly főherceg
visszavetette a Rajna mögé; defenzívába szorultak. Bonaparte hadserege ellen
új tartalékokat készültek bevetni; ezekkel együtt Alvinczy hadserege elérte a
nyolcvanezer főt. Az öreg magyar táborszernagy el volt tökélve, hogy
revansot vesz Arcole-ért. Alvinczy elindult, hogy felszabadítsa
Wurmser hadseregét, amely be volt zárva az ostromlott Mantovába. Alvinczy
nyolcvanezer katonája és Wurmser húsz-harmincezer főnyi serege impozáns
erőt képviselt. Kételkedhetett is bárki abban, hogy ilyen nyomasztó túlerővel
szemben Bonaparte negyvenezer fáradt katonája nem állja meg a sarat ?

Clarke hiába hajszolta a lovakat. Alvinczy nem volt hajlandó beengedni őt

Bécsbe. Mi értelme lett volna, hogy Ausztria tárgyalásokba kezdjen egy
olyan időpontban, amikor megsemmisítő csapást készült mérni a francia
hadseregre? Bonaparte, aki eleinte igen hűvösen fogadta Clarke-ot, most
kezdett roppant szívélyes magatartást tanúsítani a diplomata tábornokkal
szemben. Clarke-nak - nemesi, ráadásul ír származású lévén - 1793-ban igen
sok kellemetlensége volt, s rövid élete alatt sok megpróbáltatáson ment
keresztül; napról napra jobban az itáliai hadsereg szívélyes parancsnokának a
varázsa alá került.

Ámde Bonaparte tudta, hogy a Direktóriummal való harc kimenetelét nem az

dönti el, hogy „meghódítja” Clarke-ot, hogy az ellenfélből szövetséges lesz.
Ezen a téren Bonaparte gyors eredményt ért el: behízelgő viselkedésével
könnyűszerrel átállította Clarke-ot a maga oldalára. De Clarke megnyerése
még semmit sem döntött el. Minden az Alvinczyvel való összecsapás
kimenetelétől függött.

Bonaparte 1796 decemberében-1797 elején megbetegedett: láz gyötörte.

Arcszíne sárgás volt, még jobban lesoványodott, kiszáradt; királypárti
körökben az a hír terjedt el, hogy napjai meg vannak számlálva, hogy egy
hét, de legkésőbb két hét múlva „le lehet őt írni” az ellenfelek listájáról. De
eltelt két hét, s ez az „élő halott” újból megmutatta, mire képes. Az 1797.
január 14-15-i híres rivoli csatában - amelyet a hadművészet egyik
legfényesebb eredményének tekintenek - Bonaparte tönkreverte ellenfelét.
Alvinczy hadserege eszeveszetten menekült a csatatérről, s több mint
húszezren francia fogságba estek. Bonaparte - arra törekedve, hogy
megszilárdítsa sikereit és végleges vereséget mérjen az ellenfélre -, amikor
értesült arról, hogy az osztrák hadsereg egy része Provera tábornok
parancsnoksága alatt Mantova felé vonul, parancsot adott Massénának, hogy
állja el az útját. A katonák rendkívüli kimerültsége ellenére Masséna január
16-án a La Favorite palota mellett utolérte Provera katonáinak egy csoportját
és szétverte.

A rivoli győzelem, melyet megkettőzött a La Favorite melletti siker,

Bonaparte tekintélyét elérhetetlen magasságba emelte. Gróf Mocenigo
Firenzéből Pétervárra ezt jelentette: „A francia hadsereg heves ütközetben
szinte teljesen tönkreverte az osztrákokat... s ennek eredményeként
Bonaparte, aki négy nap alatt csaknem megsemmisítette az olaszországi
császári seregeket, győztesként vonult be Veronába az összes diadalmi
jelvényekkel.”

Most minden figyelem a mantovai csatára összpontosult; Szimolin Mantovát

„egész Lombardia kulcsának” nevezte. Mocenigo megjósolta, hogy
Mantova soká nem fogja tartani magát és „elestét egész Olaszország azonnal
meg fogja érezni”. Valóban, két héttel Rivoli után Wurmser hadserege
Mantovában, mivel szertefoszlott a felszabadulásba vetett minden reménye,
megadta magát. Ettől fogva egész Itália a győztesek lábainál hevert.

Amikor január 14-én reggel a döntő rivoli ütközetet elkezdte, Bonaparte

tudatában volt annak, hogy a küszöbön álló ütközet nem csupán az egész
olaszországi hadjárat sorsát fogja meghatározni, hanem ezzel a
Direktóriummal folyó hosszú vitája is eldől. Bonaparte számításait a francia
fegyverek győzelmei igazolták. Nemcsak Alvinczy és Wurmser fölött aratott
győzelmet. Legyőzte a Direktóriumot is, amely hízelgő kifejezésekkel
gratulált a diadalmas tábornoknak. S a Direktórium most már csak szerényen
közölhette óhajait a győztes tábornokkal, jóllehet Bonaparte sikerei egyre
jobban nyugtalanították tagjait. Az a régebbi szándéka, hogy
„megleckéztesse”, sőt elmozdítsa az önkényes főparancsnokot, legalábbis
időszerűtlennek látszott.

Bonaparténak most le kellett aratnia győzelme gyümölcseit.

Rivoli és Mantova óriási pánikot keltett a nagy és kis itáliai államok

udvaraiban.

1797. február közepén Firenzéből azt jelentették Pétervárra, hogy „Rómában

tetőfokára hágott a riadalom és a félelem”. A francia seregek a pápai állam
fővárosa felé nyomultak előre, miközben semmiféle ellenállással nem
találkoztak, s Rómában főként azon törték a fejüket, hová rejtőzhetne el a
szentatya. Ugyanilyen rémület uralkodott Nápolyban; a nápolyi udvar fő
erőfeszítései arra irányultak, hogy békét kössön Bonapartéval. A toszkánai
nagyherceg sietett a győztes hadsereg pénztárába egymillió tallért befizetni
és, mint Mocenigo írta, nem vette észre a rejtett humort azon közlésében,
miszerint „igen boldognak kellett éreznem magam, hogy lehetőségem nyílt
ilyen áron megúsznom a dolgot abban az időpontban, amikor Mantova eleste
a franciák kezére adta egész Olaszországot”.

Február 19-én Tolentinóban Bonaparte a római pápa megbízottjának, Mattei

bíborosnak és kollégáinak lediktálta a békefeltételeket. Ezek nagyon is
különböztek attól a programtól, amelyet a Direktórium több dokumentumban
megszabott. A tolentinói megállapodással Bonaparte meg akarta mutatni a
Direktórium tagjainak, hogy az olaszországi ügyekben ő maga fog dönteni;
jobban eligazodott bennük, mint a magasrangú párizsi urak.

Egyébként tudta, kikkel van dolga, s mi teheti Párizsra a legmélyebb

benyomást. 1797. február 19-én a Direktóriumhoz intézett levelében,
ismertetve a harmincmillió livre összegű sarcot előirányzó békefeltételeket,
Bonaparte fölényesen megjegyezte: „Harmincmillió tízszerte többet ér
Rómánál, ahonnan ötmilliót sem tudtunk volna kipréselni.” A
Direktóriumnak el kellett fogadnia a pápával való béke feltételeit, amelyek
nem feleltek meg utasításainak. Párizsban nyilvánvalóan örültek annak
is, hogy a tábornok még mindig küldött aranyat - több tízmilliót. És ha
hirtelen mást gondol?

Bonaparte állandóan figyelemmel kísérte azt is, ami szülőföldjén, Korzikán

történik. Az angolok hatalma nem volt szilárd. A francia fegyverek
olaszországi győzelmei kedvező feltételeket teremtettek a harc felújításához.
1796-ban Bonaparte a szigetre küldte megbízottját, Bonellit, s ennek sikerült
erős partizánmozgalmat létrehozni Korzika nyugati kerületeiben. Ezután
átdobták oda Gentili tábornokot egy két-háromszáz főnyi osztag élén. Az
angolok, akik a szigeten teljesen el voltak szigetelve, kénytelenek voltak
onnan 1796 októberében kivonulni.

Salicetti, majd a helyére lépő Miot de Melito és Joseph Bonaparte viszonylag

gyorsan helyreállították Korzikán Franciaország uralmát. De a szenvedélyek
lecsillapítása nem ment könnyűszerrel. A mai kutatók megállapítása szerint
Paolinak és a monarchiának a hívei titkos ellenállást fejtettek ki a francia
köztársasági rezsimmel szemben.

Sem az akkori harc részvevői, sem Korzika történetének kutatói nem tudták,
nem is tudhatták, hogy 1797 őszén a korzikai szeparatisták, élükön Colonna
de Cesarival új, nagy akcióra határozták el magukat. Amint azt az
oroszországi külügyi kollégium archívuma, nevezetesen a Firenzéből 1797.
december közepén I. Pálnak küldött jelentés tanúsítja, Mocenigónál
megjelent a Korzikáról érkezett Colonna de Cesari. Egy bizalmas beszélgetés
során kijelentette, hogy „Korzika szigete éppen olyan elégedetlen a
franciákkal, mint az angolokkal...”, és hogy „az ország legtekintélyesebb
és legtevékenyebb erőinek” véleménye szerint a sziget sorsa csakis úgy
oldható meg megfelelő módon, ha Korzika az orosz cár fő hatalma alá kerül.
Colonna de Cesari azt állította, hogy az Oroszország számára a földközi-
tengeri támaszpontként fontos sziget meghódítása nem fog nagy
nehézségekbe ütközni: a korzikaiaknak vannak fegyvereik.

Mocenigo megígérte, hogy a hallottakat jelenti Pétervárra. Semmiféle

kötelezettséget nem vállalt, de nyitva hagyta a kaput a tárgyalások folytatása
előtt. A titkos találkozások és tárgyalások egy éven át folytak. 1798
novemberében Mocenigo részt vett a korzikaiak „titkos találkozóján”. Ezen a
találkozón „terjedelmes beszámolót és tervet” terjesztettek eléje „egy korzikai
vállalkozás könnyű és hasznos voltáról és a támadás eszközeiről, amelyhez
6000 puska, 2000 kard, 100 hordó lőpor és 3000 főnyi reguláris csapat
szükségeltetik”. Mocenigo, talán hogy kitérjen a határozott válasz elől,
rámutatott arra, hogy „ha Paoli tábornok ezt nem segíti elő vagy nem az
angol udvar egyetértésével történik...”, akkor a tárgyalás nagy nehézségbe
fog ütközni. A tárgyalások elhúzódtak...

Vajon tudott-e róluk Bonaparte? Feltehetőleg nem. Semmi sem mutat arra,
hogy 1798-ban nyugtalanította volna őt a korzikai helyzet. Figyelme más
fontos problémákra irányult: Bonaparte sietett békét kötni az osztrák
monarchiával.

A győzelem éve szétzúzta az osztrák hadsereget. Szimolin 1797 áprilisában

azt írta Frankfurtból, hogy a közvélemény már „az osztrák ház válságáról”
beszél és a hadseregben elkerülhetetlennek tartják a békekötést a köztársasági
Franciaországgal. Ámde Bonaparte hadserege is roppantul kifáradt. A háborút
sürgősen be kellett fejezni, még amíg vállukon a győzelem szárnyai lengtek.
Bonaparte azért is sietett, mert attól tartott, hogy Hoche, aki Jourdant
felváltotta a hadseregparancsnok tisztségében, friss erőkkel offenzívát kezd
és megelőzi az itáliai hadsereget Bécsben. Ám a béketárgyalásokat nem
Bonaparte akarta kezdeményezni. Biztos volt benne, hogy az osztrákok
elsőként fogják kérni a béketárgyalások megkezdését. És hogy siettesse ezt
(Bonaparte maga sem várhatott sokáig) a fáradságtól legyöngült
hadseregével észak felé vonult. Joubert, Masséna, Sérurier seregei és
Bernadotte új hadosztálya átlépték az osztrák határt.

Alvinczy veresége után a Bonaparte ellen harcoló osztrák hadsereg

parancsnokául Károly főherceget nevezték ki. Károly a legjobb osztrák
hadvezér hírében állt: súlyos csapásokat mért Jourdanra, visszavonulásra
kényszerítette Moreau-t. Beaulieu, Argenteau, Alvinczy, Davidowich,
Quasdanowich, Wurmser, Provera - az osztrák hadsereg legjobb tábornokai -
hírneve csorbát szenvedett azokban az ütközetekben, amelyeket ezzel a fiatal
korzikaival vívtak, akit már a legyőzhetetlenség dicsfénye övezett.
Megkísértse-e a sorsot?

Károly főherceg megpróbálta megállítani a franciák előnyomulását. Ámde a

Tagliamento és a Gradisca melletti csata, ha nem tekinthetők is teljes
vereségnek, újból a francia fegyverek vitathatatlan fölényéről tanúskodott.
Minek megvárni a legrosszabbat? A francia seregek előőrse százötven
kilométernyire volt Bécstől. A Habsburg-fővárosban pánik tört ki.

Április 7-én Leobenben megjelentek Bonaparte előtt az osztrák fél

képviselői: Beauregard és Merveldt tábornokok. Közölték, hogy a császár
felhatalmazta őket az előzetes békefeltételekről való tárgyalásra. Bonaparte
álmai valóra váltak! Maga a császár, a német nemzet Szent Római
Birodalmának a feje küldte el képviselőit, hogy tárgyaljanak a békekötésről.
Minden kedvezett Bonaparténak az 1797-es esztendő e csodálatos tavaszán.
Nem engedte meg a Direktóriumnak, hogy elragadja előle győzelmeinek
gyümölcseit, megelőzte a direktor urakat, akik azt hitték, hogy dróton
rángathatják, mint egy bábot. Clarke teljesen közömbösítve van. Hoche
és Moreau nem tudnak bevonulni Bécsbe. Bonaparte most egymaga, oktatók
és tanácsadók nélkül fog tárgyalni a császár meghatalmazottaival, és olyan
feltételekkel fog békét kötni, amilyeneket a legcélszerűbbeknek tart.

Az április 7-én kezdődött tárgyalások tíz nap alatt eredményesen

befejeződtek. Április 18-án a Leoben melletti Eggenwald kastélyban a
Köztársaság nevében Bonaparte, az osztrák császár nevében Merveldt gróf és
Gallo márki aláírta az előzetes békefeltételeket. Bonaparte a tárgyalások
során beszédes volt.

Kezdetben többet kért, felmérte, miben a leginkább érdekelt a másik fél, s

gyorsan megtalálta a megállapodáshoz vezető utat. Ausztria lemondott
Belgiumról, beletörődött észak-olaszországi birtokainak elvesztésébe,
Bonaparte viszont nem ragaszkodott a rajnai területek elcsatolásához. Egy
titkos megállapodásban ellenszolgáltatásképpen odaígérte Ausztriának
Veneto egy részét.

A leobeni megállapodások ellentétben álltak a Direktórium követelésével; ez

ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a Rajna-vidéket Franciaországhoz
csatolják és kárpótlásul visszaadják Ausztriának Lombardiát. Bonaparte előre
látta, hogy a megegyezéssel a diktátorok elégedetlenek lesznek. Április 19-én
a Direktóriumnak írt levelében, áttekintve a hadjárat kezdete óta kifejtett
tevékenységét, igyekezett bebizonyítani ennek helyességét, és az előzetes
megállapodás jóváhagyását kérte. Kívánságát fenyegetéssel támasztotta alá:
azt kérte, hogy ha ténykedésével nem értenek egyet, fogadják el lemondását a
parancsnoki posztról, és tegyék lehetővé számára, hogy civil tevékenységet
folytasson.

Jól számított. A Direktórium tagjai nem helyezhették szolgálaton kívül a

tisztességes és előnyös békét kiharcoló tábornokot népszerűsége
csúcspontján. Szimolin közlése szerint Párizsban azt a hírt, hogy Bonaparte
aláírta a békeszerződést, „a nép lelkesedéssel fogadta”. Még kevésbé akarták
a Direktórium tagjai, hogy ez a nyugtalan és nyakas ember Párizsban
munkatársukként tevékenykedjék. Barras már világosan látta, hogy ettől a
„kis fajankótól”, ahogy Bonapartét még nemrégiben és olyan tévesen, olyan
rövidlátóan nevezte, mindenféle meglepetések várhatók. A Direktórium
kénytelen-kelletlen jóváhagyta a leobeni szerződést. Bonaparte elérte,
amit akart; megnyerte a háborút, rálépett a béke megnyeréséhez vezető útra, a
legfontosabb lépést megtette. Nem volt többé megkötve a keze: az
olaszországi ügyekkel foglalkozott.

Májusban, felhasználva ürügyül, hogy néhány francia katonát megöltek, a

francia hadsereg behatolt a Velencei Köztársaság területére és elfoglalta a
köztársaságot. A köztársaság kormányát meg kellett dönteni. Velencében
ideiglenes kormány alakult, de Bonaparte a legkevésbé sem segítette elő
megszilárdulását. Nem feledkezett meg a leobeni szerződés titkos
cikkelyéről. (Ezek a titkos megállapodások nem sokáig maradtak titokban.
Szimolin 1797. április 25-május 6-i jelentésében már megírta, hogy a hírek
szerint Ausztria kárpótlásként megkapta Velencét.)

Júniusban a francia katonaság behatolt a Genovai Köztársaság területére; erre

is akadt ürügy. Ámde a leobeni megállapodásokban Genováról nem esett szó;
itt semmi sem állta útját, hogy azonnal megtalálják a megfelelő állami
formákat. Június 6-án Genovában proklamálták a Liguriai Köztársaság
megalakulását. Mo-delljéül a Francia Köztársaság III. évi alkotmánya
szolgált. A Liguriai Köztársaságnak ennek mintájára szintén két tanácsa és
Direktóriuma volt.

Júniusban a Transzpadán és a Ciszpadán Köztársaságot átalakították az

egységes Ciszalpin (Alpokon-inneni) Köztársasággá. Bonaparte ebben a
majdani egységes Olaszország alapját látta. Ez az Olaszország arra volt
hivatva, hogy Franciaország biztos támaszává váljon. A köztársaságban
számos antifeudális, polgári jellegű szociális és politikai intézkedést hoztak:
megszüntették a feudális szolgáltatásokat és adókat, szekularizálták az
egyházi birtokokat, új törvényhozást vezettek be, amely rögzítette minden
állampolgár törvény előtti egyenlőségét, az összes ebből adódó
következményekkel. A köztársaság politikai felépítése közel állt a francia
mintához: Direktórium, két törvényhozó tanács, hasonló helyi önkormányzati
rendszer. A Ciszalpin Köztársaságot szoros kapcsolatok fűzték
Franciaországhoz. Ez egyébként másként nem is lett volna lehetséges. Képes
lett volna egy csak éppen megszületett, gyenge kis köztársaság - amelyet
minden oldalról ellenséges monarchiák vettek körül - szembeszállni ez
utóbbiakkal a köztársasági Franciaország támogatása nélkül?

A cári diplomaták kifejezték azon (el kell ismerni, eléggé megalapozott)

aggályukat, hogy az új köztársaságok eszközök lesznek Franciaország
kezében, és elő fogják segíteni az ország forradalmasítását. Így is történt.

Akkoriban az olasz kortársak közül sokan úgy vélték, hogy Bonaparte

elsősorban mint olasz hazafi cselekszik, akinek a szülőhazája a legdrágább.
Mascheroni, a neves matematikus, amikor „Geometria” című könyvét a
hadseregparancsnoknak ajándékozta, az ajánló sorokban megemlékezett a
nevezetes napról, amikor „átkeltél az Alpokon..., hogy felszabadítsd drága
Itáliádat”. Ezek a szavak arról tanúskodnak, hogy az olasz tudós szemében a
győztes generális Olaszország hű fia maradt - számára Napolione di
Buonaparte volt. De vajon csakugyan így volt-e?

„Franciaország a Földközi-tengert a maga tengerének tekinti és uralkodni

szándékozik rajta” - jelentette ki határozottan Bonaparte a meghökkent
Cobenzl grófnak, aki Ausztriát a campoformiói békével végződő
tárgyalásokon képviselte. De hiszen az olaszok is kijelentették, hogy a
Földközi-tenger - mare nostro: „a mi tengerünk”. Bonaparte tehát
Franciaország érdekeit fölébe helyezte az olasz érdekeknek. Ehhez semmiféle
kétség nem férhet.

Bonaparte olaszországi politikáját Franciaország érdekei határozták meg - ez

vitathatatlan. Csakhogy Franciaország érdekei is különféleképpen foghatók
fel. Azok a nézeteltérések, amelyek az olaszországi politika kérdéseiben
Bonaparte és a Direktórium között felmerültek, éppen az érdekek e különféle
felfogásának szemléletes példájaként szolgálnak. Amikor a Direktórium
ellenezte a független olasz köztársaságok alakítását, és Bonapartétól csak
aranyat és még több aranyat kért „Francia-ország érdekeire” hivatkozva, ez
csak azt bizonyította, milyen szűk értelemben fogta fel a Direktórium
Franciaország érdekeit. Ez nyílt rablópolitika volt, amely teljesen megfelelt
az új, üzérkedő, mennél több zsákmány harácsolására törekvő
polgárság farkasétvágyának. Bonaparte Franciaország érdekeit szélesebb és
mélyebb értelemben fogta fel. Kijárta a forradalom iskoláját, és látta, hogy
Franciaországra nézve milyen óriási előnyökkel jár, ha a haladó polgári
viszonyok rendszerét szembeállítja a reakciós feudális rendszerrel, maga
mellé állítva az elnyomottak és az elégedetlenek erőit. Olaszországi politikája
lényegében a történelmi haladás medrében maradt; s ez volt erejének forrása.

A kortársak ezt érezték és megértették, még ha véleményüket másként

fejezték is ki. Stendhal az 1796-os esztendőt Napóleon hősi korszakának
nevezte, élete költői és nemes időszakának: „Nagyon jól emlékszem, milyen
lelkesedéssel töltött el zsenge dicsősége minden nemes szívet.” Gros, Vernet,
David megörökítették az előretörő fiatal, sovány harcos alakját, sápadt arcát a
szélben lobogó hajával, amint a katonák előtt az ellenség felé rohan.
Beethoven később, a nagyszerű győzelmek és a párjukat ritkító hőstettek
mély hatása alatt alkotta meg „Eroica” című halhatatlan szimfóniáját.

Mindez így van. Mégis Bonaparte által az európai politika nagy színterén
kifejtett tevékenységnek már abban a kezdeti és legjobb időszakában
időnként magatartásában és cselekedeteiben jelentkeztek bizonyos vonások,
bizonyos sajátosságok, amelyek még a leglángolóbb republikánus tisztelőit is
megzavarták. Például a legyőzött olasz államokra kivetett sok óriási sarc...

Bonapartét még az olasz hazafiak közül való hívei is azzal mentegették, hogy
ezek a „háború törvényei”, ahogyan a XVIII. században felfogták őket, hogy
a fővezér csak a Direktórium követeléseinek tett eleget, hogy sarcot más
köztársasági hadseregek is kivetettek, s hogy Bonaparte csak az
egyeduralkodókkal, az egyházzal és a gazdagokkal fizettetett.

Általában véve mindez igaz. De mások, bár nem egészen magabiztosan,

mégis ellene vetették, vajon a „háború törvényei” a köztársaságra is
kiterjednek? Vajon Bonaparte tábornok mindig teljesítette-e a Direktórium
követeléseit? Végül megint mások igen félénken megkérdezték: vajon
kivetettek valaha is ilyen óriási mértékű sarcot?

Észre kellett venni, hogy a republikánus tábornoknak a magatartásában,

életmódjában megváltozott valami. Amíg a hadsereg ütközeteket víva
előrenyomult, Bonaparte a katonákkal jobbára együtt gyalogolt, s az ütközet
idején a legveszélyesebb helyeken jelent meg, részt vállalt a hadjárat minden
terhéből. Amikor a puskaropogás elhallgatott, aláírták a fegyverszünetet,
várták a békét, Bonaparte visszatért Milánóba.

A Milánó melletti pompás Mombello kastélyba költözött, ahol afféle kis

udvartartást rendezett be, amely meglepte a látogatókat fényűző voltával. Itt a
nagy fogadásokon, a zárt körű ebédeken, az estélyeken Joséphine uralkodott.
Ekkor - úgy látszik először - kezdte értékelni férjét: végre lehetővé tette
számára, hogy kielégítse oly hosszú évekig csillapított szenvedélyét - a
tékozlást. Egyébként a tábornok feleségének ilyen irányú tehetségével
vetélkedtek a tábornok nőtestvérei, kivált a szép Paoletta, aki végleg Pauline-
ná lett, s továbbra is elcsavarta a fejét a hadsereg fiatal tisztjeinek. Vidám,
fényes udvar volt ez, szikrázott a fiatalságtól, a nevetéstől, a tréfáktól, a
kristályserlegekben habzó bortól, a női mosolyoktól - a győztes
hadsereg fővezérének udvara volt.

De vajon ki fizette az ősi Mombello palota termeiben zajló gondtalan, zajos

estélyeket, ahol patakokban folyt a bor és számlálatlanul adták ki a pénzt?
Gróf Melzi és más olasz miniszterek poharukat emelték a felszabadító
hadsereg parancsnokának és tisztjeinek egészségére. Talán teljesen őszinték
voltak. De végül is ez az arany az olasz nép verítékes munkájából származott.

A Mombello kastélyban kissé csöndesebb lett az élet, miután az oly sok

ezredest oda vonzó Pauline Bonaparte választása végül is Leclerc-re esett.
Bátyja a kellő formában megünnepelte a menyegzőt, és hozományul
negyvenezer livre-t adott neki. A tábornok tisztelői és Pauline hódolói azt
mondták: vajon egy olyan nő, aki szépségével Itália összes nőit
elhomályosítja, nem méltó erre? Ki mert volna ellentmondani nekik? Ám
azok, akik közelebbről ismerték a Bonaparte-családot, emlékeztek arra, hogy
alig három esztendeje Paoletta mezítláb öblögette a fehérneműt a
folyó jéghideg vizében. Amikor Bonaparte elutazott Olaszországból, a
Ciszalpin Köztársaság Direktóriuma hálája jeléül neki ajándékozta a
Mombello palotát: előző tulajdonosának egymillió livre-t fizetett ki érte.

Szent Ilona szigetén Napóleon szükségesnek tartotta, hogy visszatérjen - a

jövő nemzedékre való tekintettel - olaszországi kiadásainak kérdésére.
Elmondta, hogy a modenai herceg, Salicetti útján, négymillió aranyat ajánlott
fel neki, ő pedig elutasította. Nem fér kétség ahhoz, hogy amit elmond, igaz.
Beszél arról is, hogy az Olaszországban általa kapott egész összeg nem
haladta meg a háromszázezret. Frédéric Masson, aki egész életét annak
szentelte, hogy e nagy ember életrajzának egyes részleteit kutassa, ezzel
kapcsolatban szerényen megjegyzi, hogy a császár minden bizonnyal
kifelejtett egy nullát. Nehéz teljes biztonsággal megállapítani, milliomos volt-
e már Bonaparte a mombellói boldog estélyek idején; lehet, hogy nem.
Jobban éhezett a dicsőségre, mint a pénzre. De a Mombello kastély
mosolygós, az olasz vendégeket szellemességével elbűvölő gazdájában már
nehéz volt felismerni a topográfiai hivatal mogorva, űzött farkashoz hasonló
tisztjét, aki az árnyékba húzódott, hogy ne lássák kopott egyenruháját és
foltozott csizmáját.

Persze 1797-ben Bonaparte, Montenotte, Lodi, Rivoli dicsfényétől övezve

már más ember volt, mint két évvel korábban.
Ez alatt az idő alatt életében minden teljesen megváltozott, minden más lett.
Fontos, hogy megértsük azt a pszichológiai fordulatot is, amely az
olaszországi háború hónapjai alatt végbement benne.

Tudatos életének első éveiben, mi több, egy teljes évtizeden át Bonaparte

lépten-nyomon kudarcot, vereséget szenvedett. A babonára való korzikai
hajlamával kész volt elismerni, hogy „nincs szerencséje”. Talán egész
életében üldözni fogja a bal-szerencse? S íme, tíz esztendei balsiker után
sorsa teljesen megváltozott. Szél dagasztotta vitorláit. Győzelem győzelmet,
siker sikert követett.

Bonaparte kora műveltebb férfiai közé tartozott. Mombellóban neves

tudósokat látott vendégül: Monge matematikust, Berthollet vegyészt, s ezeket
meglepte, milyen ismeretei vannak a szaktudományokban. Az olasz zenészek
és művészek csodálkoztak zenei jártasságán. Ám mindez párosult benne
valami atavisztikus, korzikai babonássággal. Ha izgatott volt, gyakran és
gyorsan keresztet vetett; hitt az előjelekben, az előérzetekben. Az
olaszországi hadjárat napjaiban végre kezdett szilárdan hinni jó csillagában.
Megszabadult a nyomasztó, talán tudatalatti félelemtől: hátha hirtelen újból
elhagyja a szerencse? Felélénkült, felvidult, hitte, hogy ezentúl melléje
szegődik a szerencse, a siker. Mosolygósnak, derűsnek, boldognak látszott,
főképpen azért, mert az olaszországi háború e tizennégy hónapja alatt
ráragyogott a szerencsecsillag, és érezte, hogy képes nagy tettek
véghezvitelére.

Napóleon némely életrajzírói, akik hajlanak arra, hogy tetteiben és

gondolataiban csaknem 1796-tól a trón megszerzésére irányuló terveket
fedezzenek föl, nézetem szerint rosszul látják evolúcióját. Ebben jelentős
szerepet játszottak Miot de Melito állításai, amelyek Albert Sorel ragyogó
tolla nyomán kerültek be a történelemtudományba, s amelyek ebben a
szellemben orientálták az olvasókat. Sorel elfogadta őket, s irodalmi
tehetsége ezeknek az állításoknak megadta a hiányzó hitelüket. Holott Miot
de Melito Fleischmann württembergi tábornok által kiadott memoárjainak
figyelmes tanulmányozása megmutatja, hogy nem tekinthetők autentikus
forrásnak. Egyébként, függetlenül Miot apokrif visszaemlékezéseitől, teljesen
nyilvánvaló, hogy az az út, amelyet Bonaparte megtett a jakobinustól a
mindenható császárig, nem lehetett sima és egyenes.
Bonaparténak 1797-ben Olaszországban óriási volt a tényleges hatalma. Gróf
Stakelberg, a torinói cári követ, 1797 augusztusában ezt írta: „Nem fér kétség
ahhoz, hogy egész Olaszországban az összes francia megbízottak kivétel
nélkül a fővezértől függenek.” Ez igaz volt. Persze Bonaparte, akár
kortársainak többsége, sok csalódáson ment keresztül a polgári forradalom
tragikus menete következtében. Ám Bonaparte is, mint hasonló politikai
életrajzú harcostársainak zöme, vagyis az egykori jakobinusok, republikánus
maradt. Semmi alap nincs ahhoz, hogy akkori republikanizmusát kétségbe
vonjuk. Amikor az osztrák meghatalmazottak a leobeni tárgyalásokon olyan
engedményként, amelyért cserébe fizetni kell valamit, felajánlották a
Köztársaság hivatalos elismerését, Bonaparte ezt megvetően elutasította. A
Köztársaságnak nincs szüksége semmiféle elismerésre... „A Köztársaság -
olyan, mint a nap! Annál rosszabb azoknak, akik nem látják” - felelte
gőgösen.

Stendhal, aki csodálatos történelmi éleslátással volt megáldva, nem véletlenül

jelölte meg 1797 tavaszát, a franciák bevonulását Velencébe mint olyan
határvonalat, amely Bonaparte élete hősi időszakának végét jelzi.

A franciák bevonulását Velencébe a leobeni megállapodások eleve

eldöntötték. Ezek mindkét fél részéről kompromisszumot jelentettek, s
magának a kompromisszumnak a gondolata ellen senkinek sem volt
ellenvetése. Ám a leobeni megállapodások első ízben tértek el a republikánus
külpolitika elveitől. Az a titkos megegyezés, hogy a Velencei Köztársaságot
átadják Ausztriának, a Köztársaság által meghirdetett elvek lábbal tiprását
jelentette. Bonaparte megkísérelte cselekedeteit azzal igazolni, hogy Velence
átadása Ausztriának csupán időleges, a körülmények által ki-kényszerített
intézkedés volt, amelyet 1805-ben jóvátett. Ezek az érvek, természetesen,
nem változtatnak a leobeni paktum elvi jelentőségén. Lényegileg Velence
átadása Ausztriának semmivel sem volt helyesebb, mint lett volna Lombardia
átadása Ausztriának, amit a Direktórium kívánt, Bonaparte pedig ellenzett.

Bonaparte olaszországi politikájába a leobeni megállapodások óta lényeges új

elemek kerültek be. Hiba volna azt hinni, hogy 1797. április-május után,
Leoben után és Velence megszállása után Bonaparte egész politikája
gyökeresen megváltozik, haladó politikából agresszív, hódító politikává
válik. Ám ugyanolyan hiba volna, ha nem vennénk észre Bonaparte
politikájában azokat a változásokat, amelyek teljesen világosan
körvonalazódtak 1797 tavaszától kezdve: a hódító törekvések jelentkezését.

A Direktórium, noha elégedetlenséget keltett benne Bonaparténak csaknem

egész olaszországi ténykedése (a beküldött milliókon kívül), saját pozícióinak
ingatagsága miatt kénytelen volt megbékélni a tábornok önfejűségével.
Alighogy sikerült elhárítani a baloldali veszélyt - a babeufista mozgalmat
még nagyobb veszély fenyegette, ezúttal a jobboldalról. Az V. év
germinaljában (1797 májusában) tartott választások mindkét tanácsban a
Direktórium ellenfeleit - a királypártiakat és a királypártiakhoz közelálló
elemeket, az úgynevezett Clichy-pártot - juttatták többségre.
Pichegru megválasztása az Ötszázak Tanácsa elnökének és Barbé de
Marbois-é az Öregek Tanácsa (a legfelsőbb törvényhozó kamara) elnökének
nyílt kihívás volt a Direktóriummal szemben: mindketten ellenségei voltak. A
jobboldali többség a törvényhozó tanácsokban nyomban kitapogatta a
legsebezhetőbb pontot: azt követelte, hogy a Direktórium számoljon el
kiadásairól. Mi lett az Olaszországból befolyt arannyal? Miért üres állandóan
a kincstár? Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre a Direktórium Barras
ördögi leleményessége ellenére sem tudott válaszolni. Ám ez csak a kezdet
volt. A törvényhozó szervek nem leplezték azt a szándékukat, hogy
Barrast meg a többi „királygyilkost” kiebrudalják a kormányból. Mi lesz
azután? Ez még nem volt egészen világos, alighanem valamiféle átmeneti
forma a monarchia felé. A vélemények különböztek. A kormányt
jobboldalról a „szalon-ellenzék” bírálta, amely Madame de Staël körül
csoportosult. Madame de Staël politikai programját nem könnyű
meghatározni. Thibaudeau elmés megjegyzése szerint „Madame de Staël
délelőtt a jakobinusokat, este a királypártiakat fogadta, vacsora után pedig
a többieket”. Amiben mindannyian megegyeztek, az a „triumvirekhez” való
kritikus viszony volt. („Triumvireknek” Barrast, Rewbellt és Larévelliére-
Lépeaux-t nevezték, akik egy húron pendítitek. Carnot és Barthélemy a
Direktórium ellenzéki kisebbségét alkották.) Összekapcsolta őket a közös
meggyőződés: el kell kergetni a „triumvireket”, akik görcsösen kapaszkodnak
a direktori bársonyszékbe.

Barras lényegében csak ezt tartotta fontosnak, semmi egyéb nem érdekelte. A
direktori tisztség hatalmat jelentett, tekintélyt, nagyszerű appartement-t a
Luxembourg-palotában, fogadásokat, dáridókat, éjszakai orgiákat és pénzt,
pénzt számlálatlanul, amely mindenfelől özönlött a kezébe. Vajon
megválhatott-e mindettől? Az az ember, aki a pokol összes köreit megjárta,
aki a mélyből bukkant fel újból, aki a halál torkából menekült meg, az álnok
és arcátlan Barras lázasan kereste az útját-módját annak, hogy túljárjon
ellenségeinek az eszén. A forradalom éveiben, amikor a jobboldali veszély
körvonalazódott, a nép kilépett a politikai porondra és elsöpörte az ellenséget.
Ámde germinal és prairial után, a babeufisták szétzúzása után a népre
gondolni sem lehetett. Maradt a hadsereg. A szuronyok erősebbek bármilyen
alkotmányos törvényeknél. A szuronyok mindenre képesek. Csak az a fontos,
hogy ne forduljanak maga Barras ellen...

Barras ingadozott: kihez forduljon - Hoche-hoz, Moreau-hoz, Bonapartéhoz?

Bonapartétól félt a legjobban. Ezért előbb Hoche-hoz fordult, ám mivel nem
tudott vagy nem volt ideje mindent előkészíteni, csak kompromittálta a
tábornokot.

Az idő pedig múlt, nem lehetett késlekedni. Barras mint tapasztalt játékos,
hidegvérűen megállapította, hogy ha a dolgot nem sikerül nyélbeütni,
felkötheti magát.

Thermidor közepén (újból az a végzetes thermidor hónap) a „triumvirek” arra

a meggyőződésre jutottak, hogy csak Bonaparte húzhatja ki őket a csávából.
Mint Barras írta, „boldogok lennének, ha láthatnák körükben a tábornokot,
aki olyan nagyszerűen járt el vendémiaire 13-án”.

Barras ekkorra már végiggondolta a dolgot: a legjobb Bonaparte, az a tettek

embere, ráadásul az alkotmány által szentesített törvényhozó tanácsok
szétkergetése a legkevésbé sem fogja növelni a rivoli győztes népszerűségét.
Barras nyeresége Bonaparte számára veszteség lesz. Bár Barras már régen
nem tartotta Bonapartét „kis fajankónak”, újból lebecsülte. Napóleon kitalálta
Barras titkos gondolatait. A monarchikus veszély ellen harcolni kellett -
ebben Bonaparte a legkevésbé sem kételkedett. Felhívást intézett a
hadsereghez, hogy támogassa a Köztársaságot, keményen elítélte a royalista
mesterkedéseket, s hajlandónak mutatkozott fegyveres segítséget nyújtani a
Direktóriumnak. Csakhogy Bonaparte egyáltalán nem
szándékozott kompromittálni Rivoliban és Leobenben szerzett hírnevét a
vendémiaire szellemében végrehajtott hadműveletekkel. Erre más is akad. És
Augereau-t küldte Párizsba egy osztaggal. Augereau - a párbajhős, a ripők, a
mindenre elszánt nyers katona, aki képtelen volt bármiből hasznot húzni a
maga számára, nem fogott elég gyorsan az agya - látszott a
legalkalmasabbnak erre a szerepre.

Augereau akkor érkezett Párizsba, amikor a direktorok helyzete, tulajdon

megítélésük szerint, kritikussá vált. Szájról szájra járt Pichegrunek a Carnot-
val folytatott beszélgetése során elhangzott megjegyzése, amikor ez utóbbi a
„triumvirekre” panaszkodott: „A maguk Luxembourg-palotája nem a
Bastille; lóra ülök és egynegyed óra alatt mindennek vége lesz.”

Barras, Rewbell, Larévelliére-Lépeaux rémülten várták, mikor érkezik el az

utolsó „negyedóra”.

Augereau Párizsba érkezve hidegvérűen jelentette a „triumvireknek”:

„Megjöttem, hogy lemészároljam a királypártiakat.” Carnot nem tudta
leküzdeni Augereau iránti ellenszenvét, s megjegyezte: „Micsoda cégéres
gazember!”

Ámde Bonaparte a vad Augereau személyében nemcsak átütő erőt adott a

Direktórium kezébe, hanem politikailag i s felvértezte. Már korábban
lefoglalták Veronában gróf d’Entraigeus royalista ügynök irattáskáját, amely
egyéb iratok közt cáfolhatatlan bizonyítékokat tartalmazott Pichegru
árulására, a trónkövetelő megbízottaival való titkos kapcsolataira
vonatkozólag. Ezeket a dokumentumokat Bonaparte a Direktórium
rendelkezésére bocsátotta.

Barras és cinkostársai, mihelyt birtokukban voltak a Pichegrura nézve

végzetes dokumentumok - amelyek az egész erőszakos akciónak a
Köztársaság védelmében tett nemes intézkedés látszatát kölcsönözték -,
elszánták magukat a cselekvésre. (Barras felháborodása Pichegru árulásán
merő képmutatás volt; néhány nappal később maga lépett kapcsolatba
Fauche-Borellel, s bármennyire igyekezett is rehabilitálni önmagát nem tudta
megcáfolni, hogy akkor a trónkövetelőtől (a későbbi XVIII. Lajostól)
„pátenst” kapott, azzal az ígérettel, hogy a monarchia restaurálásáért
tizenkétmillió livre fogja ütni a markát.)

Fructidor 18-án (1797. szeptember 4-én) Augereau parancsnoksága alatt

tízezer katona körülvette a Tuileries-palotát, ahol a két Tanács ülésezett, s
ezek semmiféle ellenállásba nem ütközvén - ha nem számítjuk a „törvényes
jogról” való félénk kiáltozásokat „tisztogatást” hajtottak végre közöttük.
Ekkor tette Augereau egyik tisztje - nevét nem jegyezte fel a történelem - ezt
a nevezetes kijelentést: „A törvény - a kard!”

A nem kívánatos képviselők zömét, élükön Pichegruvel, letartóztatták.

Carnot-nak, akit figyelmeztettek, hogy letartóztatás fenyegeti, sikerült
megszöknie. Negyvenkilenc megyében megsemmisítették az V. év
germináljában tartott választások eredményét, s új választásokat tűztek ki,
megtéve minden szükséges intézkedést ahhoz, hogy a megfelelő jelöltek
kerüljenek ki győztesen. Magas rangú hivatalnokokat, alkalmazottakat,
bírákat váltottak le, lapokat szüntettek meg - egyszóval, mindent megtettek
annak érdekében, hogy semmi se veszélyeztesse közvetlenül vagy közvetve a
triumvirek hatalmát...

A fructidor 18-i fordulat kellemetlen következményekkel járt a Köztársaság

bel- és külpolitikájára nézve. Anélkül, hogy tüzetesebb vizsgálatukba
bocsátkoznánk, mégis megállapítjuk a legfontosabbat: a fructidor 18-i
események igen nagy mértékben hozzájárultak a Direktórium rezsimjének
további lejáratásához. Ha e hatalom jogi alapja már előzőleg is igen
ingatagnak látszott, fructidor 18. után mindenki előtt - a rezsim ellenségei és
hívei előtt egyaránt - nyilvánvalóvá lett, hogy csak a hadseregre támaszkodva
képes fennmaradni. „A törvény - a kard!” - ez a mondat, amely véletlenül
csúszott ki egy tiszt száján, beigazolódott és a gyakorlatban mutatkozott meg
a legfelső országos fórum gyakorlati tevékenységében.

Bonaparte, figyelemmel követve a távoli Párizsban folyó események menetét,

gyakorlati következtetéseket vont le belőlük: a Direktórium most nem
gátolhatja meg őt az Ausztriával való béke megkötésében. Egészében véve ez
a számítás helyesnek bizonyult, de a részleteket illetően Bonaparte tévedett.

Barras az élet ama mohó élvezői közé tartozott, akik csak a mának élnek.
Nem ijedt meg a saját árnyékától, s tudatában volt annak, hogy a nemrégiben
végrehajtott akció nem gyarapította barátainak számát. De viharos élete során
annyi ellenséget szerzett magának az általa eladott, elárult vagy meglopott
emberek közül, hogy már rég nem is számolta őket - nem is lehetett volna
mindet összeszámolni! Fructidor után újból úrnak érezte magát a
Luxembourg-palotában, s azzal az arcátlansággal, amely még a minden hájjal
megkent embereket is meghökkentette, kész volt most „megleckéztetni”
azokat, akiknek tegnap ijedtségében még a kegyeit hajhászta.

Barrast Augereau katonái mentették meg, akiket Bonaparte küldött.

Csakhogy közvetlenül fructidor után éppen Bonaparte és Augereau
haragították magukra a leginkább.

Szeptember 17-én Schérer hadügyminiszter ezt írta Lazare Hoche-nak:

„A Direktórium azt akarja, hogy a két rajnai hadsereg egy parancsnokság

alatt egyesüljön és legkésőbb vendémiaire 20-án hadba induljon. A
Direktórium önt választotta ki arra, tábornok, hogy győztes falanxainkat Bécs
kapuiig vezesse.” Bonapartét pedig felszólították, hogy szakítsa meg
tárgyalásait a bécsi kabinettel és készítse fel a hadsereget az új hadjáratra.

Bonaparte haragra gerjedt. Szeptember 23-án ismét felajánlotta lemondását.

„Ha nem bíznak bennem, nincs mit tennem... Kérem, mentsenek fel
tisztségem alól.” A Direktórium nem fogadta el a lemondását, a béke
kérdésében azonban nem változtatta meg álláspontját.

Ám a fructidor 18-i fordulatnak Franciaország határain túl is voltak

következményei. Ausztriában Leoben után kétségtelenül tétovázások
mutatkoztak a békekötés kérdésében. Bonaparte számos jelből
meggyőződhetett arról, hogy Bécs nem siet a békeszerződés aláírásával.
Könnyűszerrel ki lehetett találni, miből fakadnak ezek a tétovázások. A
germinali választások és a franciaországi törvényhozó szervek royalistabarát
többségének létrejötte után Bécs abban reménykedett, hogy a
Direktórium megbukik és Franciaországban éles politikai fordulat következik
be. Minek sietnie hát a békével?

Bonaparte igyekezett befolyást gyakorolni a bécsi kormányra. 1797

augusztusában közölte a piemontei királlyal azt a kívánságát, hogy bocsásson
tízezer katonát az itáliai hadsereg parancsnokságának a rendelkezésére, mivel
„valószínűnek látszik az Ausztria elleni hadműveletek felújítása”. Ez a
követelés, a várakozásoknak megfelelően, riadalmat keltett Torinóban, és
nyomban értesültek róla valamennyi követségen, majd az összes európai
fővárosban is.
Ez a lépés Bécsben hatásos volt. A fructidor 18-i fordulat az utolsó illúziókat
is szertefoszlatta. Két héttel e fordulat után, szeptember 20-án, Ferenc császár
közvetlenül Bonapartéhoz intézett levelében javasolta a béketárgyalások
haladéktalan megkezdését. Bonaparte nem várta meg a Direktórium
jóváhagyását és elfogadta a javaslatot. A tárgyalások Olaszországban,
Udinéban kezdődtek szeptember 27-én és október 17-ig tartottak. A bécsi
kabinet a Bonapartéval való tárgyalásokra a nagy tapasztalatú gróf Ludwig
Cobenzlt, a császárság legjobb diplomatáját küldte. Cobenzl az előző nyolc
év alatt követ volt Pétervárott, s el tudta nyerni II. Katalin cárnő bizalmát. Ez
a roppant kövér, rossz külsejű „északi jegesmedve”, ahogy
Napóleon nevezte, testessége ellenére rendkívüli elevenségről és ügyességről
tett tanúságot a diplomáciai tárgyalásokon. Szívós volt, céltudatos, határozott.
Az osztrák kormány, amikor Cobenzlt küldte Olaszországba, megmutatta,
milyen jelentőséget tulajdonít a küszöbön álló tárgyalásoknak.

A cherascói, a tolentinói, a leobeni megállapodásból kiderült, hogy a fiatal

generális nemcsak kitűnő hadvezér, hanem kiváló képességű diplomata is.
Campoformio ezt teljes egészében igazolta.

Bonaparte arra kényszerítette az osztrák diplomatát, hogy hosszú utat tegyen

meg és Olaszországban találkozzék vele. Jóllehet Bonaparte Milánóban csak
egy macska-ugrásnyira volt Udinétől, huszonnégy órát késett, s a császár
képviselője arra kényszerült, hogy türelmesen várakozzék megérkezésére. Az
első ülésre Bonaparte a kardjukat csörtető tábornokok és tisztek óriási
kíséretével jelent meg. Már az első ülésen meg akarta értetni
tárgyalópartnerével, hogy a két egyenjogú fél tárgyalásaiban vannak
legyőzöttek és győztesek.

A tárgyalások nehezen haladtak előre. Bonaparténak azért volt különösen

nehéz dolga, mert Párizsból olyan direktívákat kapott, hogy Ausztriának
nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltételeket szabjon, Cobenzl pedig ki akart
térni az egyértelmű kötelezettségvállalás elől, s a Franciaország és Ausztria
közötti megállapodást igyekezett függővé tenni a német birodalmi rendek ezt
követő kongresszusának jóváhagyásától. Bonaparte úgyszólván két tűz közé
került. Ráadásul mielőbb meg akarta kötni a békét Ausztriával, mert csak így
fejezhette be a hadjáratot.

Cobenzl konok volt. Bonaparte megpróbált ráijeszteni az osztrákokra a

tárgyalás megszakításával való fenyegetőzéssel. Cobenzl higgadtan felelte:
„A császár békét akar, de nem fél a háborútól sem, nekem pedig elégtételül
fog szolgálni, hogy ilyen híres, ilyen érdekes férfiúval ismerkedtem meg.”
Bonaparténak más utakat kellett keresnie.

A történelmi irodalomban általában rámutatnak arra, hogy Udinében az

Ausztriával való megállapodás kulcsa Poroszország problémája volt. Ezt a
kulcsot Bonaparte nem Udinében és Passeranóban, hanem már előzőleg,
Leoben időszakában találta meg. Mocenigo 1797. április 27-én (május 8-án)
Pétervárra küldött, rejtjelzett jelentésében közölte: „Bonaparte fivére, aki
követ Párizsban, azt írja, hogy ez a szerződés [a leobeni előzetes
megállapodás - A. M.] Franciaország és a császár közötti szövetségen alapul,
amely azt célozná, hogy együttesen ellensúlyozzák a porosz király törekvését
a felemelkedésre.”

Bonaparte már a leobeni tárgyalások során kitapogatta a legkényesebb pontot

az osztrák fél pozícióiban. Elhatározta, hogy a Cobenzllel folytatott tárgyalás
során ezt ismét érinti. Szóba hozta a bázeli békét, a porosz királlyal
fenntartott kapcsolatokat... Hiszen ez természetszerű volt.

Cobenzl gyors felfogású férfiú volt. Nem kellett neki megismételni a célzást.
Óvatosan érdeklődött: hajlandó lenne-e Franciaország titkos megállapodással
támogatni Ausztriát a porosz király túlzott igényeivel szemben. „Miért ne -
felelte nyugodtan Bonaparte -, nem látom ennek semmiféle akadályát, ha
minden másban megállapodásra jutunk.” A beszélgetés fokozatosan üzleti
alku jellegét öltötte. A beszélgető felek jól megértették egymást, de a
tárgyalások mégis nehezen haladtak előre, mert a konkrét kérdésekben
mindegyik fél igyekezett kicsikarni a legelőnyösebb döntést.

Bonaparténak Párizsból a kormány újabb utasításokat küldött - a „szeptember

29-i ultimátumot”, amely azt kívánta, hogy szakítsa meg a tárgyalásokat, és a
kérdéseket a fegyverek erejével döntse el -, indítsa meg az offenzívát Bécs
ellen. Bonaparte a Direktóriumnak azzal felelt, hogy megismételte a
leváltására vonatkozó kérését, s elhatározta, hogy az ügyet a „maga módján”
intézi. Cobenzl azonban továbbra is minden pont körül alkudozott, a
tárgyalások egy helyben topogtak. Bonaparte nem maradhatott tovább ilyen
bizonytalan helyzetben. Merész húzásra szánta el magát: megmutatta
Cobenzlnek a Párizsból kapott direktívákat. Megmagyarázta, hogy bármely
percben megszakíthatja a tárgyalást, kormánya ennek csak örülne.

Cobenzl halálra rémült. Beleegyezett Bonaparte összes követeléseibe. Ez a

zsákmány nyílt elosztása volt. A Velencei Köztársaságot, mint nemrég
Lengyelországot, feldarabolták: Ausztria, Franciaország és a Ciszalpin
Köztársaság közt osztották fel. Mainz és a Rajna egész bal partja
Franciaországhoz került. Ausztria elismerte az észak-olaszországi
köztársaságok függetlenségét. Cserébe, a titkos megállapodások értelmében,
meg kellett kapnia Bajorországot és Salzburgot.

Október 9-ig rendezték az összes vitás kérdéseket, és megfogalmazták a

megegyezés szövegét. Ámde 11-én, amikor Bonaparte és Cobenzl ezt alá
akarták írni, váratlanul újabb nehézségek merültek föl.

Bonaparténak nem tetszett a Mainzra és a rajnai határra vonatkozó cikkely,

javasolta ennek módosítását. Cobenzl ellenkezett, Bonaparte ragaszkodott
álláspontjához. Cobenzl azt állította, hogy a Rajna-határ a birodalom
hatáskörébe tartozik. A feldühödött Bonaparte félbeszakította: „Az ön
birodalma egy kivénhedt ringyó, s megszokta, hogy mindenki erőszakot tesz
rajta... Ön elfelejti, hogy itt, gránátosaim közepette alkudozik velem!”
Ordítozás közben feldöntött egy asztalt egy pompás porcelán étkészlettel, II.
Katalin ajándékával, amely ezer darabra tört. „Így fogom szétzúzni egész
birodalmukat” - kiáltotta mérgesen. Cobenzl megrémült, amikor Bonaparte
tovább kiabált és valami érthetetlen szitkozódás közepette lármásan kiment a
szobából. Az osztrák diplomata pedig nyomban bevezette az okmányokba
a Bonaparte által követelt változtatásokat. „Nem volt észnél, részeg volt” -
bizonygatta később Cobenzl. Aztán úgy emlegette a dolgot, hogy a
tárgyalások alatt a generális puncsot ivott, az egyik poharat a másik után
hajtotta le, s valószínűleg ez hatott rá.

Ez aligha történt így. Az osztrák diplomata mentegetőzni akart, meg akarta

magyarázni, hogyan engedhetett meg egy ilyen jelenetet. Bonaparténak nem
ment el az esze és nem volt részeg. Általában úgyszólván sohasem itta le
magát. A dühkitörésben inkább egy szerep olyan teljes átélésének művészetét
kell látnunk, amikor nem lehet megkülönböztetni: játék-e ez vagy igazi érzés.

Harmadnapra a szöveget végleg egyeztették a Bonaparte által javasolt

megfogalmazásban. Az osztrák diplomata a megállapodás-tervezetet Bécsbe
küldte jóváhagyás végett, ezt megkapta, s most már csak az aláírása maradt
hátra.

Megállapodtak abban, hogy az aláírásra egy Campoformio nevű falucskában

kerül sor, félúton a két fél rezidenciája között. Ám október 17-én, amikor a
dokumentum teljesen elkészült, Cobenzl gróf, aki félt Bonapartétól, s attól
tartott, hogy még érheti részéről valami meglepetés, nem várta meg
Bonaparte megérkezését Campoformióba, hanem elment rezidenciájába,
Passeanóba. A tábornoknak is megvolt rá az oka, hogy ne halasztgassa az ügy
befejezését. A szerződést Passeanóban az október 17-ről 18-ra virradó
éjszakán aláírták.

S jóllehet ily módon sem Bonaparte, sem Cobenzl nem volt

Campoformióban, a történelembe ez a szerződés, amely véget vetett az
Ausztria és a Francia Köztársaság között öt éve folyó háborúnak, mint
campoformiói béke került be.

5. fejezet
Egyiptom és Szíria

A VII. év frimaire 20-án (1797. december 10-én) a Francia Köztársaság

kormánya ünnepélyesen fogadta a Luxembourg-palotában Bonaparte
tábornokot.

Óriási tömeg árasztotta el az utcákat. Úgy látszott, a főváros egész lakossága

üdvözölni akarja azt a férfiút, akinek a neve az utóbbi időben közszájon
forgott. A tábornok hintója, amelyet díszkíséret követett, nehezen tudott előre
haladni - olyan szorosan vették körül az éljenző emberek ezrei. A
Luxembourg-palota udvarán a tábornokot az egész hivatalos Franciaország
várta. A Direktórium öt tagja, arannyal kivarrt vörös köpenyben és toliakkal
ékesített kalapban, a miniszterek, a Köztársaság legfőbb tisztségviselői, az
Öregek Tanácsának és az Ötszázak Tanácsának tagjai, tábornokok, magas
rangú tisztek. A Konzervatórium kórusa a Szabadság himnuszát énekelte, s
ennek hangjai mellett Bonaparte, a zászlókat vivő Berthier és
Joubert kíséretében végigment az utat engedő sorok között a „haza
oltárához”, ahol állva várták a kormány tagjai.

A jelenlevőket meglepte, mint ezt a sajtó megemlítette, a tábornok rendkívüli

soványsága. Ez a cingárság, a fénytelen arcbőr rendkívüli sápadtsága, a vállra
hulló hosszú, fekete haj a huszonnyolc éves tábornoknak egészen fiatal
ember, csaknem ifjú külsőt kölcsönzött. Csak az összeszorított ajkak és a
mozdulatlan arc áthatolhatatlan kifejezése árulták el életkorát.

A Direktórium megbízásából Talleyrand üdvözölte a tábornokot választékos

és hízelgő beszéddel. Bonaparte röviden és tartózkodóan válaszolt, szavai
nem voltak eléggé érthetők: éles hangon, de nem hangosan beszélt,
idegenszerű kiejtéssel, melyet még nem szoktak meg, s ez megnehezítette a
beszéd megértését. Csak egyes szavak jutottak el a hallgatók füléhez: dicsérte
a forradalmat, a Direktóriumot, a katonákat. Később az újságokból kiderült,
hogy beszélt Európa szabadságáról is - sőt! - a legjobb organikus
törvényekről.

Bonaparténak Barras válaszolt. Dagályos, cikornyás beszédet mondott,

amelyben az égig magasztalta a Köztársaság kiváló hadvezérét. Mint sok
akkori szónok - ez volt a divat -, Barras a történelem tapasztalataihoz fordult.
Emlékeztetett Caesarra, de nem összehasonlításképpen, hanem
szembeállításként. A Direktórium tagja Bonapartét olyan hősként üdvözölte,
aki Franciaország nevében tizennyolc évszázad után bosszút állt Caesar
tetteiért. „Az rabságot és rombolást hozott földünkre, Ön e régi hazának
szabadságot és életet hozott.” E néhány szó figyelmeztetést tartalmazott:
Barras időszerűnek tartotta, hogy a győztes tábornokot erkölcsi
oktatásban részesítse.

Bonaparte szenvtelen arccal hallgatta a direktort.

Barras beszédét testvéri öleléssel fejezte be. Azután a Direktórium többi tagja
ölelkezett össze a tábornokkal. A jelenlevők hosszas és viharos tapssal
kísérték ezt a jelenetet. A Köztársaság kormányának és a híres hadvezérnek -
immár a béke megteremtőjének is - ez az ünnepélyes találkozása a kölcsönös
elismerés szavaitól, testvéri ölelésektől és általános tapsvihartól kísérve a
megfigyelőkben a teljes összhang, egység és harmónia benyomását keltette.
De lehetett-e hinni a szavaknak, a mosolyoknak?

Csaknem kétesztendei olaszországi tartózkodása alatt Bonaparte tábornok

katonai, politikai és diplomáciai területen tevékenykedett, anélkül, hogy
figyelembe vette volna a kormány direktíváit, sőt gyakran ezekkel
homlokegyenest ellentétben cselekedett. A tábornok és a Direktórium közötti
nézeteltérések tartalma és jellege, mint már mondottuk, ezen idő alatt
változott. A rejtett harc fokozódott. S ebben a harcban Bonaparte mindig
felülkerekedett a Direktóriumon. S éppen, mert politikája az új, polgári
Franciaország érdekeinek tágabb értelmezéséből indult ki, Bonaparte,
a Direktórium utasításait megszegve, arra kényszerítette ez utóbbit, hogy még
üdvözölje is ezért. Így történt ez régebben is, így történt most is, 1797
decemberében. A Direktórium világos utasításokat adott neki: ne kössön
békét, indítson offenzívát Bécs ellen. De amikor a kormány határozott
utasításai ellenére Bonaparte Campoformióban megkötötte a békeszerződést,
mit tehetett a Direktórium?

Az első pillanatban arra gondolt, hogy elutasítja, megsemmisíti a szerződést.

Ámde Campoformiót olyan hangos ujjongással fogadták a törvényhozó
tanácsokban, az egész országban, amelyet elgyötört a háború és amely békére
vágyott, hogy ez nyomban kijózanította a Direktórium tagjait. Kénytelen-
kelletlen, öklüket a zsebükbe rejtve, úgy tettek, mintha örülnének a békének,
amelyet a tábornok a kardja élén hozott. Nyomban feledésbe merültek a
háború folytatására adott direktívák, a békekötésre vonatkozó tilalom. Barras
kénytelen volt magába fojtani a hallatlanul arcátlan és veszélyes tábornok
ellen benne fortyogó dühöt és haragot, mézédes mosollyal széttárni karját,
hogy a békét hozó tábornokot barátságosan magához ölelje.

Nem, nem lehetett hinni sem a szemnek, sem a fülnek, sem a látottaknak, sem
a hallottaknak. De a kialakult körülmények között mindkét félnek meg kellett
őriznie a látszatot - a közönség, Franciaország, a világ előtt -, megjátszani a
testvéri barátságot és az egyetértést, holott ennek hamis és képmutató
voltával egyaránt tisztában voltak a Direktórium tagjai és Bonaparte.

Merő képmutatás? Minden bizonnyal. De mi lesz, ha erről lemondanak, ha

levetik az álarcot?

Volt min gondolkodni Napóleonnak is és a Direktórium tagjainak is.

Barras, Rewbell és a kormány többi tagja haragudott Bonapartéra és félt tőle;

igen sokszor kerültek megalázó helyzetbe miatta, s arra kényszerítette őket,
hogy alávessék magukat akaratának. A direktorok szíves örömest leszámoltak
volna vele, de abban az időpontban, amikor a legnépszerűbb emberré vált az
országban, tehetetlenek voltak; csak nyájasan mosolyoghattak és
hízeleghettek neki.

De akkoriban Bonaparte sem látott perspektívát maga előtt. Hogyan tovább?

Merre tartson? Csaknem két esztendeig távol volt Párizstól. Ezalatt - erről
könnyűszerrel meggyőződhetett - a Köztársaság helyzete nem javult,
ellenkezőleg. A kincstár, mint mindig, kongott az ürességtől; a pénzügyek
ziláltak voltak; a kormány képtelennek bizonyult arra, hogy az országban
stabilizálja a pénzforgalmat. Egy maroknyi csoport - hadiszállítók,
spekulánsok, sikkasztok - óriási vagyonokat szerzett; a köznép, s
kiváltképpen a városi szegények, nagyon megsínylették az
élelmiszerárak emelkedését, az élelemhiányt. Az elégedetlenség a társadalom
széles rétegeire kiterjedt: vagyonosok és vagyontalanok egyaránt
panaszkodtak. De ez az elégedetlenség még nem tudatosodott teljesen; a
társadalom erjedésének kezdeti vagy talán középső foka volt. A növekvő
társadalmi felháborodás még nem kristályosodott ki meghatározott
követelésekben; még nem fogalmazódott meg világosan, hogy mi kell és
mi nem kell.

A forradalom a tulajdon óriási méretű újrafelosztását hajtotta végre az

országban. A népesség jelentős többsége azok közé tartozott, akiknek volt
tulajdonuk - nem nagy tulajdonuk, de legalább kicsiny, amelyhez különböző
úton-módon jutottak a forradalom éveiben. Ezen új tulajdonosok zömét a
parasztok és a különböző kategóriájú polgárság alkotta. Ez a két osztály - a
polgárság és a parasztság - anyagilag többet kapott a forradalomtól, mint
mások. Természetes, hogy éberen őrködtek a nemrég szerzett tulajdonon.
Már ez egymagában is kérlelhetetlen ellenségeivé tette őket a restaurációnak,
ellenségeivé a monarchiának, a régi rendhez való visszatérésnek. Az új
tulajdon összekapcsolódott a Köztársasággal, s ezért többségükben a
Köztársaság oldalán álltak.

A republikanizmus akkoriban még a franciák túlnyomó többségének

feltétlenül domináló politikai meggyőződése volt. A polgárság körében, a
jómódú parasztság körében fokozódott az elégedetlenség a Direktórium
politikájával, mivel az képtelennek bizonyult stabil rezsim létrehozására, a
pénzügyi helyzet rendezésére, arra, hogy véget vessen az árdrágításnak, a
spekulációnak. Ám lehetett valaki elégedetlen a kormánnyal, elítélhette a
Direktórium tevékenységét és politikáját, de a bírálat megállt ott, ahol a
Köztársaság kezdődött. A Köztársaság a bírálat határain túl maradt.

Ráadásul a társadalom különféle rétegeiben még elevenen éltek azok az

illúziók, hogy ha legyőzik az ellenséget, vége lesz a háborúnak és eljő a béke,
akkor a Köztársaság felragyog egész napsugaras fényében, akkor végül
beköszönt a régóta várt „aranykor”. (Journal de Francfort, 1797. november 4.
A lap egy október 28-án kelt párizsi tudósításban hírt ad arról, milyen nagy
volt a lelkesedés Párizsban október 26-án, amikor megérkezett az
Ausztriával való béke aláírásának híre: a párizsiak ezrei özönlötték el a
főváros utcáit.)

A Bonaparte vezette hadsereg győzelmeit a társadalom valamennyi rétege,

városon és falun egyaránt, nemcsak azért fogadta olyan lelkesen, mert ezek
felszították a franciák nemzeti és hazafias érzelmeit, hanem azért is, mert
közelebb hozták a béke várva várt napját. Öt éve folyt a kegyetlen, pusztító
háború, amely a népre nyomorúságot hozott, nem pedig olyan javakat,
amelyeket a Köztársaságtól remélt. A békéhez való közelebb jutást,
Bonaparte győzelmeit sokan úgy tekintették, mint közeledést a szociális
boldogsághoz.

Bonaparte, amikor megtette a diadalútját Milánóból Rastattba, a nép

mindenütt - Mantovában, Genfben, Lausanne-ban, Bernben - virágokkal,
énekekkel, őszinte lelkesedéssel fogadta. (A Direktórium felkérésére
Bonaparte meghatalmazottként elutazott a német birodalmi rendek rastatti
kongresszusára. November 17-én utazott el Milánóból és 28-án érkezett meg
Rastattba; az utat nyolclovas hintón tette meg.) Meggyőződhetett hát arról,
hogy nemcsak nagy hadvezérnek tekintik, hanem felszabadító hősnek, a béke
megteremtőjének. „Caesar leigázta Itáliát, te pedig visszaadtad neki a
szabadságot” - ilyen vers kíséretében nyújtották át Napóleonnak lausanne-i
fiatal lányok a virágokat. Bernben, ahol éjszaka utazott át, kivilágított fogatok
hosszú sora fogadta, s az érkezését türelmetlenül váró szép asszonyok
lelkesen kiáltották: „Éljen Bonaparte! Éljen a békeangyal!” Francia-
országban a sajtó, magasztalva a Köztársaság fegyvereire dicsőséget hozó
hadfit és a campoformiói béke létrehozóját, mindenekelőtt azt emelte ki, hogy
Bonaparte igazi republikánus, a „testet öltött erény”, „filozófus, a
felvilágosodás barátja”. Lehetett-e kételkedni ezeknek az oly világosan
kifejezett érzelmeknek a jelentőségében, értelmében?

De vajon tudta-e maga Bonaparte, mire törekedjen? Megvetette Barrast,

bosszantotta a Direktórium politikája, tisztán látta, hogy a „triumvirek”
gyöngék és képtelenek az ország kormányzására. Mi legyen az ő szerepe az
elkövetkező időben? Ezt nem látta teljesen világosan, s határozott terv nélkül
tért vissza Párizsba. Alighanem úgy vélte, hogy a legtöbb, amit elérhet az,
hogy a formai akadályokat leküzdve bekerül a kormányba, a Direktórium
tagja lesz. (A formai nehézség az alkotmány által megszabott életkori cenzus
volt: ennek értelmében a Direktórium tagjainak alsó korhatára negyven év
volt. A törvényhozó tanácsoknak, természetesen, jogukban állt Bonaparte
esetében kivételt tenni.) Az ország politikai életében való részvételének
bármely formáját akkor mindenképpen a köztársasági rendszer keretei között
képzelte el.

Szent Ilona szigetén, tollba mondva visszaemlékezéseit Las-Cases-nak,

Napóleon azt állította, hogy „mindkét tanács befolyásos küldöttei, a hazafiak,
a fructidoristák, akik oltalmazót kerestek, a legfelvilágosultabb és
legtekintélyesebb tábornokok sokáig igyekeztek rávenni az olaszországi
tábornokot [azaz Bonapartét] arra, hogy indítson mozgalmat és álljon a
Köztársaság élére; ő ezt elutasította, akkor nem volt elég erős ahhoz, hogy
minden simán menjen”. Napóleon ebben az esetben is, mint más
visszaemlékezéseiben, sok tekintetben túlzott; 1797-ben aligha akarta őt bárki
is rávenni arra, hogy „indítson mozgalmat és álljon a Köztársaság élére”,
ez igen valószínűtlen. Mindamellett figyelmet érdemel, hogy ebben a sok
tekintetben fantasztikus beszámolóban arról volt szó, hogy a Köztársaság
élére álljon; Bonaparte húsz év múltán is teljesen tisztában volt azzal, hogy
1797-ben a Köztársaságon kívül lehetetlen volt a hatalomnak bármilyen más
formája.

Valójában abban az időben másként vetődött fel a kérdés. Talleyrand joggal

írta Bonapartéról: „Eléggé becsvágyó volt ahhoz, hogy a legmagasabb
tisztségekre törekedjék, de nem volt annyira vak, hogy higgyen annak
lehetőségében, hogy ezeket elérheti Franciaországban a körülmények
különleges találkozása nélkül, ez pedig sem közelinek, sem valószínűnek
nem látszott.” Kevesebbről volt szó: hogyan legyen tagja a Direktóriumnak.

Ebben az irányban történtek próbálkozások. Felmerült az a gondolat, hogy az

Ötszázak Tanácsa határozatot hoz, amely engedélyezi, hogy Bonapartét
kivételképpen a Direktórium tagjává válasszák. Ezzel Tallien - aki minden
alkalmat megragadott ahhoz, hogy a felszínen maradjon -, valamint Régnault
de Saint-Jean-d’Angély foglalkozott. A dolog azon hiúsult meg, hogy a
Direktórium tagjai, elsősorban Barras, határozottan ellenezték. (Barras azt
írja, hogy Bonaparte annyira törekedett erre a tisztségre, hogy még börtönnel
is meg kellett fenyegetni. Ez nem érdemel hitelt. Bonaparte
visszaemlékezéseiben hallgat erről a pontról, s egy más sérelmet említ: az
Öregek Tanácsa azt javasolta, hogy adományozzák neki Chambord-t (a
királyi család egykori birtokát) és egy házat Párizsban. A Direktórium ezt
elutasította.)

Az ország politikai vezetéséhez vivő egyenes, törvényes út tehát el volt zárva

Bonaparte előtt. Más utak akkor még járhatatlanok lettek volna, s nem is
gondolt rájuk. Mit tegyen hát a továbbiakban?

Már másfél hónappal Bonaparte brumaire 5-i (1797. október 26-i)

visszatérése előtt a Direktórium határozatával kinevezte őt az „angliai
hadsereg” - vagyis a brit szigetek megtámadására hivatott hadsereg -
parancsnokává. Ez fontos, felelős pozíció volt; a campoformiói béke
megkötése után Anglia maradt a Köztársaság egyetlen le nem győzött
ellensége; hatalmának megsemmisítése látszott akkor a legfőbb feladatnak.

Fogadja el ezt a megtisztelő megbízást ? Összpontosítsa minden erejét a

küszöbön-álló hadműveletekre? Öregbítse hírnevét a hatalmas Albion fölötti
győzelemmel? Bonaparte készen állt erre. Miután meggyőződött arról, hogy
életkora és a Direktórium vonakodása elzárja előtte az utat a jelentős politikai
tevékenység elől, könnyű szívvel megbékélt a rábízott fontos katonai
feladattal.

Bonaparte higgadtan meg tudta ítélni a Köztársaság helyzetét is, a

társadalomban a saját maga által elfoglalt helyet is. Nem kellett panaszkodnia
a figyelem hiánya miatt. Legalábbis eleinte általános érdeklődés tárgya volt,
és nemcsak jóindulattal, hanem nagy tisztelettel kezelték. A Rue Chantereine-
t, ahol a háza volt (megvásárolta és így tulajdonává vált) a községtanács
átkeresztelte Rue de la Victoire-ra, a Győzelem utcájára.

December 25-én a Nemzeti Intézet - a Köztársaság legfelső tudományos

intézménye (amely megfelel a mi Tudományos Akadémiánknak - A. M.)
Bonapartét megválasztotta tagjai, a „halhatatlanok” közé. Ennek annál
nagyobb jelentősége volt, mert Bonaparténak tizenegy vetélytársa volt, akik
szintén a fizikai-matematikai osztály mechanikai szekciójában voltak jelölve
a Carnot után megüresedett helyre. Bonaparte kapta a legtöbb szavazatot.

Napóleon valamennyi megkülönböztetés és kitüntetés közül a legjobban az

Intézetbe való megválasztásának örült. Az Intézet elnökéhez intézett köszönő
levelében ezt írta: „Az Intézethez tartozó kiváló tudósok választása
megtisztelt. Tudatában vagyok annak, hogy mielőtt velük egyenlővé válok,
még sokáig tanítványuk kell hogy legyek.” A híres hadvezér hangsúlyozott
szerénysége még növelte népszerűségét a tudósok között. Pontosan látogatta
az Intézet szekciójának, osztályának valamennyi ülését; nem kereste a
találkozásokat a politikusokkal, de szívesen elbeszélgetett a tudósokkal,
főként a matematikusokkal - Laplace-szal, Lagrange-zsal, Monge-zsal - s
Berthollet-vel, a vegyésszel. Olyan nagy jelentőséget tulajdonított
annak, hogy az Intézet tagja, hogy nemcsak a levelekben és hivatalos
iratokon fűzte neve mellé az „Intézet tagja” megjelölést, hanem a
hadseregparancsokat is így írta alá: „Bonaparte, a Nemzeti Intézet tagja, az
angliai hadsereg parancsnoka.” Az Intézet tagjának címét többre tartotta a
hadseregparancsnokénál.

Bonaparte igen sok meghívást kapott: befolyásos politikusok igyekeztek jó

kapcsolatot tartani vele. A legtöbb meghívást elhárította: mit nyújthatott
neki? Csak Talleyrand-nal tett kivételt.

Autun egykori püspöke csak nemrég lett külügyminiszter - nőknek,

különösen az őt pártfogoló Madame de Staëlnak segítségével, de még mindig
sok nehézséggel küzdött. Harmadszor kellett életét újrakezdenie: először úgy
kezdte meg, mint egy előkelő arisztokrata család sarja, aki sántasága miatt
arra kényszerült, hogy megelégedjék tiszteletbeli állásokkal a papi hierarchia
magas fokain; másodszor a forradalom után, mint az Alkotmányozó Gyűlés
küldötte, aki javasolta, hogy vegyék el a földeket az egyháztól, melyet
korábban szolgált; most, harmadszor, az emigrációból visszatérve, ismét el
kellett nyernie a bizalmat - ezúttal a Direktóriumét. Ez nem
ment könnyűszerrel, hízelgett Barrasnak, de nem tudta leküzdeni Rewbell
ellenszenvét és a Direktórium többi tagjának iránta tanúsított gyanakvását.

Valami egészen különleges szimattal megsejtette a fiatal korzikai

tábornokban az új csillagot. Még nem találkoztak személyesen, de már
rafinált hízelgésekkel leveleket intézett hozzá. Miután 1797 decemberében
Párizsban először találkozott Bonapartéval, még jobban megerősödött intuitív
feltevéseiben. Azt remélte, hogy e férfiú segítségével sikerül majd
felemelkednie.

Talleyrand megtalálta a tábornok rokonszenvének elnyerésére a biztos

eszközt. Az új, 1798-as esztendőben, január 3-án fogadást rendezett a
campoformiói béke megteremtőjének a tiszteletére, a külügyminisztérium
Rue du Bac-i pompás palotájában (ez az épület ma is dísze ennek a régi
utcának). Vagy ötszáz ember volt hivatalos a fogadásra, tout Paris - egész
Párizs -, ahogy már a XVIII. században mondották. Ám Taileyrand értett
ahhoz, hogy észrevétlen, de biztosan ható fogásokkal az est központjává ne a
híres generálist, hanem feleségét, Joséphine-t tegye meg.

Tudta, mit csinál. Ez volt a más nőktől annyira elütő, varázsát mindvégig
megőrző kreol asszony kései és teljes kivirágzásának ideje. Férjének - akinek
nagyságát eleinte nem ismerte fel - a sikere most szárnyakat adott neki.
Tartásában, viselkedésében most volt valami fenséges. Hamar beletanult a
„bálkirálynő” szerepébe, amelyet ügyesen előkészített számára Taileyrand. A
miniszter számítása hibátlannak bizonyult. Amikor különleges, hangsúlyozott
tiszteletet és figyelmet tanúsított Bonaparte tábornok hitvese iránt, Taileyrand
külszínre megmaradva a nőbarát nála megszokott szerepében, elterelte
magáról a Direktórium őt különösen figyelemmel követő tagjai nak gyanúját;
maga pedig - mivel ezzel Joséphine-nek örömet szerzett - ezáltal befolyásos
pártfogót szerzett magának nagyhatalmú férjuránál.

Joséphine kitűnően betöltötte új szerepét. A mombellói fényes fogadások óta

megkedvelte az estély első hölgyének helyzetét; úgy látszott, mintha csak
arra született volna, hogy vezető szerepet játsszon. Bonaparténak ez hízelgett
és tetszett; még mindig felesége varázsának rabja volt. Joséphine-nek nagy
hatalma volt fölötte. Egyébként magának Bonaparténak sem esett rosszul,
hogy állandóan a tisztelők és hódolók gyűrűje veszi körül, mindenki
igyekszik a közelébe férkőzni, mindenki örül, ha bemutatják Franciaország
legnevezetesebb emberének.

Germaine de Staël is azok között volt, akik találkozni kívántak a híres

hadvezérrel. Necker leánya ebben az időben még nem írta meg azokat a
műveket, amelyek európai hírnevet szereztek neki, de már elég nagyra
tartotta a világban elfoglalt helyét. Azokban a napokban bolondult az
„acélkék szemű korzikaiért” és bosszantotta apját a hőséről írt elragadtatott
levelekkel.

Talleyrand mindent neki köszönhetett. Ő járta ki neki Barrasnál a

külügyminiszteri tárcát; pénzt kölcsönzött neki; természetes hát, hogy meg
kellett hívnia az asszonyt január 3-ra. Germaine de Staël azzal az eltökélt
szándékkal jelent meg a bálon, hogy meghódítja a generálist. Elérte, hogy
azon előkelő vendégek körébe vezessék, akik körülvették Bonapartét. Miután
néhány hízelgő frázist mondott a tábornoknak, aki ezeket hűvösen fogadta,
feltette neki az előre kigondolt kérdést;

- Szeretném megkérdezni tábornok, hogy a most élő vagy múltbeli

asszonyok között kit nevezne a világ első asszonyának?
- Azt, asszonyom, aki a legtöbb gyereket szülte - felelte éles hangon
Bonaparte.

Madame de Staël ezt halálos sértésnek vette: nem értik meg, nem ismerik el
őt.

- Miféle asszony ez? - kérdezte később Bonaparte Talleyrand-tól.

- Intrikus, mégpedig olyan nagymértékben, hogy az ő jóvoltából vagyok itt

-válaszolta a külügyminiszter azzal a lefegyverző cinizmussal, amely annyira
jellemezte.

- De legalább jó barát?

- Barát? Valamennyi barátját bedobná a folyóba, hogy aztán egyenként

kihalássza őket...

1798. január 3-tól Madame de Staël és Bonaparte ellenségekké váltak.

Egyébként az asszony nem nagyon foglalkoztatta a tábornokot.

Más nyugtalanította: az idő múlt, s ő még mindig nem döntötte el, mi legyen
a következő lépés. Józanul ítélte meg a lelkes rokonszenvet, figyelmet,
amelyet fővárosi tartózkodásának első napjaiban tanúsítottak irányában.
Tudta, hogy ez nem tarthat így sokáig: - Párizsban az emberek semmit sem
őriznek meg emlékezetükben - mondotta Bourrienne-nek. - Ha sokáig itt
maradok anélkül, hogy bármit végeznék, mindent elveszítek. Ebben a nagy
Babilonban az egyik dicsőség elhomályosítja a másikat: elég lenne, ha
háromszor látnának a színházban, hogy rám se nézzenek többé.

Bourrienne azt az ellenvetést tette, hogy a tábornoknak mégis kellemes lehet,

hogy csődület keletkezik, ahol csak megjelenik, mire Bonaparte, nem minden
keserűség nélkül, ezt mondta: - Nem, a nép ugyanilyen érdeklődéssel
szemlélné, ha a vérpadra vinnének.

Bonaparte nem ringatta magát illúziókba. Az iránta mutatkozó általános

érdeklődés szükségképpen csökkenni fog. Ismét végre kell hajtania valami
nagy tettet ahhoz, hogy lekösse az apadó figyelmet.
A leggondosabban tanulmányozta az Anglia elleni hadműveletek
perspektíváit. A brit szigetek fegyveres inváziójának gondolata maga persze
csábító volt. Partraszállás a szigeteken - kedvelt terve volt ez Carnot-nak,
akihez az okos stratégia nemegyszer visszanyúlt. A vezérkarban gyakorlatilag
több változatot kidolgoztak. 1796-ban Hoche-t megbízták az inváziós
hadsereg parancsnokságával, sikerült kapcsolatot teremteni ír nemzeti-
forradalmi körökkel, nevezetesen az „Egyesült írek" szervezetével, amelynek
élén Wolfe Tone állt. Carnot és Tone között már 1796 februárjában szoros
kapcsolat jött létre. Katonai és politikai tekintetben az akció elképzelése
helyes volt, de kudarcot szenvedett Franciaország tengeri
gyöngesége következtében. Egy Anglia fölötti győzelem stratégiai hatása
Bonaparte előtt teljesen világos volt. Éles eszével már régen felismerte egy
Angliára mérendő csapás elsőrendű jelentőségét.

1797 nyarától Bonaparte végiggondolta az Anglia elleni támadás

lehetőségeit, de ezt más oldalról tervezte - a Földközi-tenger, Egyiptom
övezetében. Nyáron Desaix-vel beszélgetve kifejtette Egyiptom inváziójának
gondolatát. 1797. augusztus 16-án a Direktóriumhoz írt levelében már
hivatalosan felvetette Egyiptom meghódításának kérdését. „Nincs távol az az
idő, amikor meg fogjuk érteni - írta hogy Anglia tényleges
megsemmisítéséhez Egyiptom birtokában kell lennünk.” Felismerve tehát az
Anglia elleni támadás elsőrendű fontosságát, Bonaparte, még mielőtt
kinevezték volna a brit szigetek ellen küldendő hadsereg parancsnokává,
gondolkozott azon, miként lehetne a legnagyobb csapást mérni a Köztársaság
legerősebb ellenségére, és az Egyiptom elleni támadás felé hajlott.

De amikor megkapta a parancsot, amely szerint kinevezték az inváziós

hadsereg vezérének, Bonaparténak ezt tudomásul kellett vennie. A parancs
parancs. Ráadásul annak a gondolatnak, hogy partra száll Angliában vagy
kezdetben Írországban, óriási vonzereje volt. Kitűzni a Buckingham-palotára
a győztes háromszínű lobogót, a legveszedelmesebb ellenséget szíven szúrni
- mi lehet csábítóbb egy olyan hadvezér számára, aki öregbíteni akarja
hírnevét?

1798. február 8-án Bonaparte előzetes értesítés nélkül, inkognitóban, Lannes

Sulkowski és Bourrienne kíséretében a nyugati partvidékre utazott. Számot
vetett a tervbe vett vállalkozás óriási nehézségével. Minden kockán forgott
itt: a Köztársaság tekintélye, Franciaország nemzeti dicsősége, az ország
jövője, magának Bonaparténak a sorsa. A győzelem óriási nyereséggel
kecsegtetett... De biztosra vehető-e a győzelem? Vajon a Direktórium minden
szükséges intézkedést megtett-e a partraszállás sikere érdekében? Ez
kétségesnek látszott. Vajon nem éri-e Bonapartét ugyanolyan kudarc, mint
Hoche-t? Nincsen-e a Direktórium által ráerőszakolt tervben valami rejtett
kelepce? Nem akarják-e őt a direktor urak egy végzetes akcióba sodorni,
amelynek roncsain szertefoszlik Lodi és Rivoli dicsősége?

Minden lehetségesnek látszott. Bonaparte a legkevésbé sem bízott

„direktóriumbeli barátaiban”. Mindent saját szemével akart látni,
kitapasztalni, ellenőrizni. Elment Boulogne-ba, Calais-ba, Dunkerque-be,
Nieuwpoortba, Oostendébe, Antwerpenbe és kisebb helyekre. Bourrienne
tanúsága szerint éjfélig beszélgetett tengerészekkel, halászokkal,
csempészekkel „a rá jellemző türelemmel, leleményességgel, hozzáértéssel,
éleslátással”, s ezekből a beszélgetésekből megszerezte a szükséges
információkat. A parancsnok beutazta az összes part menti kikötőt, mindent
tanulmányozott.

Mindebből kevéssé biztató következtetéseket vont le. A partraszállás sikere

katonai, de főleg haditengerészeti, valamint pénzügyi vonatkozásban nem
látszott biztosítva. (A kortársak világosan látták e feladat nehézségét. V. P.
Kocsubej gróf, konstantinápolyi orosz követ, 1797. december 9-én ezt írta:
„Talán tévedek, de feltételezem, hogy nem lesz annyira ostoba [mármint
Bonaparte - A. M.], hogy olyan feladatot vállaljon, amely foltot ejtene nagy
hírnevén.") „Olyan vállalkozás ez, ahol minden a szerencsétől, a véletlentől
függ. Ilyen viszonyok között nem fogom kockáztatni a szép Franciaország
sorsát” - ez volt Bonaparte végleges elhatározása.

Február 17-én vagy 18-án tért vissza Párizsba, ezzel a már megérlelődött
elhatározással: Anglia ellen tovább kell harcolni, de a csapást nem a Temze
partján, hanem a Nílus partján fogja mérni Angliára.

Az egyiptomi hadjárat Bonaparte viharos eseményekben gazdag

élettörténetének legmeglepőbb, legnehezebben megmagyarázható lapjai közé
tartozik.

A kortársakat is, a későbbi nemzedék tagjait is sok minden bámulatba ejtette

ebben az azokhoz az időkhöz képest szokatlan és grandiózus vállalkozásban:
a koncepció nagyvonalúsága, egzotikus jellege, az elképzelések
vakmerősége, amelyek a merész expedíció parancsnokát az antik világ
legendás hőseivel egy sorba emelték.

Szívesen írtak arról, hogy ebben a tervben felelevenedtek a Macedóniai

Sándor dicsőségét megirigylő Bonaparte ifjúkori éjszakáinak „Keletről szőtt
álmai”, az „egyiptomi ábrándok”. Versben és prózában magasztalták annak a
harcosnak az elszántságát és vitézségét, aki vállalkozott arra, hogy kardjával
utat törjön a Rhone-tól a Nílusig és a Nílus partjaitól az Indus és a Gangesz
partjáig. Mindebben természetesen sok volt a túlzás. Maga az a gondolat -
hogy Franciaország meghódítsa Egyiptomot - sem új, sem szokatlan nem
volt. Nem Bonaparténak jutott eszébe először, s még kevésbé tekinthető
lángelméje vívmányának.

Amióta Leibniz azt a tanácsot adta XIV. Lajosnak, hogy hódítsa meg
Egyiptomot, ez a gondolat az egész XVIII. században foglalkoztatta
Franciaország államférfiait és több gondolkodóját. Choiseul megkísérelte a
némileg elvont kutatásokat a francia diplomácia gyakorlati akcióivá
változtatni. Előbb Raynalnak az európaiakról és a két Indiáról szóló nagy
feltűnést keltő műve, amely név nélkül jelent meg 1770-ben, majd Savary
„Utazás Egyiptomban és Szíriában”, „Levelek Egyiptomról” című könyvei és
sok más írásmű - nyilvános és titkos, irodalmi értekezés és politikai
memorandum - hívta fel a figyelmet Egyiptom problémájára. A vélemények
és variánsok minden különbsége mellett a legfontosabban azonosak voltak:
Egyiptomot meg kell kaparintani.

Több mint fél évszázaddal ezelőtt Francois Charles-Roux egy igen alapos
tanulmányban tüzetesen megvilágította e nagyszámú terv történetét. Kellő
megalapozottsággal azt állította, hogy „míg az expedíció kezdeményezése
egyenlőtlen arányban Talleyrand, Bonaparte és a Direktórium között oszlik
meg, az eszméje semmiképpen sem tulajdonítható nekik. Ez a gondolat nem
befejezett formában született meg egyetlen ember agyában, hanem hosszú
fejlődés gyümölcse volt...” A politikai és történelmi irodalomban joggal
mutattak rá arra is, hogy Egyiptom meghódításának gondolata maga szilárd
gazdasági alapra épült. A francia polgárság befolyásos körei, különösen a
nagykereskedők, Marseille és a Földközi-tengeri partvidék
más hajótulajdonosai régóta és igen széles körű kapcsolatokat tartottak fenn
Egyiptommal és más levantei országokkal. Charles-Roux úgy vélekedett,
hogy a XVIII. században a Franciaország és Egyiptom közötti évi
kereskedelem átlagos volumene megközelítette az öt és fél millió piasztert.
Franciaország egyiptomi pozícióinak valamilyen formában való megerősítése
teljesen összhangban állt az akkori francia gyarmati politika feladataival.

Az a tény, hogy Anglia elfoglalt több francia gyarmatot (Martinique, Tobago

stb.), valamint holland és spanyol gyarmatbirtokokat is, gyakorlatilag a
gyarmati kereskedelem csaknem teljes megszűnéséhez vezetett. Talleyrand
1797. július 3-án az Intézethez „Emlékirat új gyarmatok előnyeiről a jelenlegi
körülmények között" címmel benyújtott jelentésében egyértelműen
rámutatott Egyiptomra mint amely kárpótolhatja Franciaországot az
elszenvedett veszteségekért. Vitathatatlan volt Egyiptom katonai-stratégiai
jelentősége is a gyarmatbirtokaik kibővítésére törekvő európai nagyhatalmak
vetélkedésében. Törökország hanyatlása, amely egyre nyilvánvalóbbá vált a
XVIII. században, különösen időszerűvé tette a „török örökség” kérdését. A
vitatott örökségben Egyiptom ínyencfalat volt, s Anglia és Franciaország
régi vetélkedése még egy fontos vitatott kérdéssel egészült ki: az egyiptomi
csontért való marakodással. Mindezek az okok és indítékok eléggé súlyosan
nyomtak a latban ahhoz, hogy Egyiptom kérdését a Direktórium külpolitikai
problémáinak napirendjére tűzzék. Természetesen nem véletlen, hogy két
nagy politikus - Bonaparte és Talleyrand - csaknem egyidejűleg jutottak arra
a következtetésre, hogy meg kell hódítani Egyiptomot. Ez újból bizonyította,
hogy Egyiptom birtoklása mennyire megfelelt az akkori francia polgárság
érdekeinek.

Ilyen módon az egyiptomi expedíció gondolatában magában semmi talányos,

semmi szokatlan nem volt. Teljesen prózai számításokban rejlett a
magyarázata, amelyek meghatározott gazdasági és politikai érdekekkel álltak
kapcsolatban.

Nehezebb megmagyarázni egy másik kérdést. Miként lehetséges, hogy

Bonaparte, aki Anglia vitathatatlan tengeri fölénye miatt letett a brit szigetek
elleni invázióról, figyelmen kívül hagyta az ellenfélnek e fölényét a Földközi-
tenger déli partvidékén való partraszállás kérdésének eldöntésekor? Hiszen ha
az Írország vagy Nagy-Britannia valamelyik más körzete elleni támadás
sikere teljes egészében a „szerencsétől” vagy a „véletlentől” függött, mivel a
francia flotta gyöngébb volt az angolnál, akkor az egyiptomi expedíció során,
mikor a kis sebességű francia hajóknak hosszabb vízi utat kellett megtenniük,
a „szerencse” meg a „véletlen” szerepe nem csökkent, hanem megnőtt. De az
első változatot illetően Bonaparte úgy vélte, hogy nincs joga „kockáztatni
Franciaország sorsát”, a második esetben pedig, bár az esélyek ugyanolyan
csekélyek maradtak, ha ugyan nem még kisebbek lettek, cselekvésre szánta
el magát. Hogyan magyarázzuk ezt?

A kortársak tisztán látták a tervbe vett vállalkozás kockázatos mivoltát.

Marmont, aki tevékeny részt vállalt az expedíció előkészítésében, ezt írta:
„Az összes valószínűség ellenünk szóit; nem volt egy százalék esélyünk
sem... Be kell vallani, hogy ez azt jelentette, hogy eszeveszett játékot
folytatunk, s még a siker sem igazolhatta.” (Természetesen figyelembe kell
venni, hogy Marmont ezeket a sorokat akkor írta, amikor Napóleon már nem
válaszolhatott rájuk.)

S Marmont megítélése lényegében helyes. Ez csakugyan „eszeveszett játék

folytatását” jelentette.

A cinikus és rosszindulatú Talleyrand, amikor azt magyarázta, hogy

Bonaparte miért részesítette előnyben az egyiptomi változatot az angollal
szemben, ezt írta: „Ez a vállalkozás [a brit szigetek elleni támadás - A. M.],
függetlenül attól, hogy sikerül-e vagy kudarcot vall, szükségképpen rövid
tartamú lett volna, s visszatérésekor Bonaparte ugyanabba a helyzetbe került
volna, amelyet el akart kerülni.” Ez a magyarázat nem kielégítő, túlságosan
leegyszerűsíti a kérdést. Mindamellett tartalmaz helyes elemeket is.
Bonaparte és a Direktórium között a viszony annyira feszültté vált, hogy ez
így nem folytatódhatott tovább. Amikor az egyik összetűzéskor a ráhatás
legerősebb eszközéhez folyamodva Bonaparte lemondással fenyegetőzött,
Rewbell nem is engedte, hogy befejezze a mondatot.

- Ne vesztegesse az időt, tábornok. Tessék toll és papír. A Direktórium várja

a bejelentését.

Bonaparte nem írta meg a lemondásáról szóló bejelentését. De ezzel

elvesztette a Direktóriumra gyakorolható nyomás utolsó hatékony eszközét.
A kormánnyal való elhúzódó konfliktus miatt zsákutcába került.
Bonaparte vérmérséklete folytán, élettapasztalatai, a forradalom által kijárt
politikai iskolája következtében a tettek embere volt. Természetének nem
felelt meg a halogató állóháború, az előnyök fokozatos kiharcolása. 1798-ban
Párizsban világosan érezte, hogy - ha a sakk nyelvén fejezzük ki magunkat -
eljutott a középjátékhoz, és az állás egyelőre döntetlen színezetű. De
világosan látta azt is, hogy ha tétlen marad, el fogja veszíteni a játszmát.

Miután tanulmányozta a brit szigeteken való partraszállás lehetőségeit,

elvetette ezt a tervet. Persze nem azért, mert a hadművelet túlságosan rövid
tartamú lett volna, hanem mert az Anglia elleni csatában az egész Európa
szeme láttára elszenvedett vereségnek katasztrofális következménye lett
volna a Köztársaságra és magára Bonapartéra nézve. De nem tétlenkedhetett
és, elvetve a brit szigeteken való partraszállás gondolatát, azonnal a Keletre,
Egyiptomra vonatkozó régi elgondolás felé fordult.

Vajon látta-e az óriási kockázatot, a kudarc, sőt a megsemmisülés veszélyét,

amely fenyegető árnyként vetődött a keleti hadjáratra? Kétségtelen, hogy ezt
a veszélyt lehetetlen volt nem látni. De egy pontban Bonaparténak igaza volt:
Egyiptom, a Kelet mégis perifériája a világnak; bármi történik is ott, nem
lehet olyan katasztrofális következménye, mint ha egy közvetlenül Angliával
vívott párharcban vereséget szenved.

Szívesen álmodozott nagyszerű győzelmekről, amelyeket a képzelet vázolt

fel előtte. Marmont-nak igaza van, amikor azt írja, hogy az olaszországi
hadjárat óta az Egyiptom elleni háború volt Bonaparte dédelgetett álma.
Ezzel a háborúval óriási terveket kapcsolt össze, azt remélte, hogy a
görögöket felszabadító harcra késztetheti, megállapodásra juthat indiai
törzsekkel és szövetségesekre találhat bennük az angolok ellen, kiűzheti a
briteket Indiából, eljuthat az Indus partjaiig, s aztán talán meg is fordulhat és
Konstantinápoly ellen vonulhat... Merészebbnél merészebb tervek kavarogtak
a fejében. Hihetünk Bourrienne-nek, amikor idézi Bonaparte szavait:
„Európa vakondtúrás! Itt sohasem voltak olyan nagy vagyonok és olyan nagy
forradalmak, mint Keleten, ahol hatszázmillió ember él!” Ez nem kiagyalás -
ilyet csak Bonaparte mondhatott lelkesedése hevében.

Elhatározta, hogy kockáztat. Az olyan óriási, mesés, fantasztikus nyereség

kedvéért, amely képzeletében kirajzolódott - magasabbra emelkedni Nagy
Sándornál! -vállalta az óriási kockázatot.
Bonaparte világosan látta, hogy mindent feltesz egy kártyára. Már
nemegyszer - igaz, nem ilyen méretekben - játszott ilyen hallatlanul
kockázatos, állandóan veszedelmes „fej vagy írás” játékot! A Lodi és a Rivoli
melletti csatában a hadsereg órákon át a győzelem és a vereség közötti
mezsgyén állt. Napóleon kész volt ismét vállalni ezt a kockázatot;
Montenotte, Lodi, Rivoli után hitt a sors kegyességében. Hitt
szerencsecsillagában!

1798. május 19-én, egy korai napsugaras reggelen a francia hajók armadája -
nagy sorhajók, élükön az „Orient” vezérhajóval, fregattok, gyorsvitorlások,
kétárbocos vitorlások - felszedte a horgonyt a touloni kikötő révéből, és
elindult Kelet felé.

Merre tartott? Szicília meghódítására indult? Máltáéra? A legfelső katonai

parancsnokon kívül ezt senki sem tudta. Még Schérer hadügyminiszter is
csak az indulás előtti napokban kapott pontos tájékoztatást. Sem
Franciaországban, sem Európában semmi biztosat nem tudtak az
expedícióról. A lapok a legellentmondóbb híreket közölték. Május elején az a
hír járta, hogy az expedíció a Gibraltári-szoroson átkelve, nyugatra fordul.
Miután a francia hajóraj Toulonból kifutott a tengerre, nagyvonalú elterelő
hadműveletet hajtottak végre - partraszállási kísérletet Írországban.
Augusztusban egy francia hajóhad Humbert tábornok parancsnoksága alatt
elindult a „smaragdzöld sziget” felé, és eleinte sikeresen végrehajtotta a
partraszállást.

Úgy látszott, hogy mindent előkészítettek a keleti hadjárat sikere érdekében.

Harmincnyolcezer válogatott, kipróbált katona, tüzérség, lövedékek, lovak,
élelem, könyvek tartottak Kelet felé a szállítóhajók százain, fedezet mellett.
A Köztársaság legjobb tábornokai - Kiéber, Desaix, Berthier, Lannes, Murat,
Bessiéres -, Bonaparte legközelebbi munkatársai: Junot, Marmont, Duroc,
Sulkowski, Lavalette, Bourrienne alkották a „keleti hadsereg”
főparancsnokának közvetlen környezetét. A katonákkal együtt tudósok is
utaztak - a majdani „Egyiptomi Intézet”, amely az összes tudományágak
képviselőit egyesítette: a hírneves Monge, Berthollet, Geoffroy-Saint-Hilaire,
a természettudós, Conté vegyész, Dolomieu mineralógus, két orvos -
Larrey és Desgenettes -, Arnault és Parseval-Grandmaison írók és mások.

Amikor kifutott a tengerre az „Orient”, a vezérhajó, az óriási túlterheléstől

megsérült a hajófenék; ebben némelyek rossz előjelet láttak, de ki mert volna
ilyen gondolatot hangosan kimondani?

Úgy látszott, minden kedvez a sikernek. Május volt, a még nem forró nap
fényesen ragyogott, erős hátszél dagasztotta a vitorlákat. Az óriási hajóhad
könnyedén és gyorsan siklott a hullámokon.

Három hét múlva, június 9-én, a francia hajók elérkeztek Málta partjaihoz. A
szigetet úgyszólván ellenállás nélkül foglalták el. La Valetta erődjére kitűzték
a francia zászlót.

Június 19-én a francia flottilla folytatta útját. Ismét hátszél fújt, a francia
armada jó ütemben haladt, az angol hajóraj nem volt látható.

Az „Orient” fedélzetén jó hangulat uralkodott. Málta volt az első győzelem.

A hadseregparancsnok, mint mindig, kora reggel óta dolgozott. Ebédre a
tiszti étkezőben összegyűltek a tudósok, a magas rangú tisztek. Ebéd után
élénk viták folytak, A viták tárgyát csaknem mindig a főparancsnok vetette
fel: vallási kérdésekről, a politikai kormányzás különféle formáiról, a Föld
szerkezetéről folytak a beszélgetések. Egy ízben azt javasolta, hogy
tárgyalják meg az előérzetek, az álomfejtés kérdését. Talán ő, a babonás
korzikai, ezekben a napokban állandóan a baljós előjelre gondolt - arra, hogy
a hajófenék megsérült az „Orient”-en, amikor kifutott a tengerre?

Július 2-án a francia flottilla Észak-Afrika partjaihoz érkezett. Marabunál,

Alexandria mellett, a hadsereg sietve, de teljes rendben partra szállt. A
csapatok azonnal elindultak, s néhány óra múlva szemük elé tárult a nagy
keleti város: lapos tetejű, alacsony fehér házak, felfelé törő, karcsú minaretek,
a mecsetek szép kék kupolái. A francia hadsereg bevonult Alexandriába.

Az expedíció legveszélyesebb szakasza - a hosszú út a hullámzó tengeren -

mögöttük volt. Ez a csodával határosnak tűnhetett: a francia hajóhad több
mint negyven napig volt a tengeren, nyugatról keletre és északról délre
úszott, s nem találkozott angolokkal. A franciák, mihelyt földet éreztek a
lábuk alatt, már semmitől sem féltek: a szárazföldön ismét a győztes
hadseregnek tudták magukat. Lehetett-e kételkedni Bonaparte tábornok
szerencsecsillagában ?
A francia hajóhad egész földközi-tengeri útján nem találkozott angolokkal.
De vajon azt jelentette-e ez, hogy az ellenfél, amelyet már a XVIII.
században is „álnok Albionnak” neveztek, csakugyan annyira együgyű, hogy
készpénznek veszi a megtévesztésére irányuló nem éppen ravasz fogásokat,
amelyekhez a Köztársaság kormánya és ügynöksége 1798 tavaszán
folyamodott?

Körülbelül egy hónappal az előtt, hogy a keleti hadsereg Toulonból

kihajózott, Párizsban különös eset történt. 1798. április 21-én késő éjszaka a
Temple nevű börtön parancsnokánál csendőrök jelentek meg és megmutatták
neki a Direktórium parancsát, amelynek értelmében át kellett adnia nekik
egy, a börtönben fogva tartott veszélyes bűnözőt - Sidney Smith angol tisztet
-, aki még Toulonban tevékenykedett a franciák ellen. A parancs teljesen
szabályszerűen volt kiállítva, a Direktórium valamennyi tagja aláírta: a börtön
parancsnokának teljesítenie kellett.

Csak miután dübörögve becsapódtak a börtön kapui a bűnöst elvezető

csendőrök mögött, támadtak kétségek a börtön igazgatójában...

Hamarosan tisztázódott, hogy semmiféle parancsot nem adtak ki Sidney

Smith szabadon bocsátásáról vagy áthelyezéséről, ilyesmit a Direktórium
egyetlen tagja sem írt alá, egyetlen csendőrt sem küldtek azon a szerencsétlen
napon a Temple-börtönbe...

A Smith-re vonatkozó parancs utánzatnak bizonyult, az aláírásokat

hamisították; a Köztársaság régi ellenségei öltöttek magukra
csendőruniformist - royalisták, akiket Le Picard de Phélippeaux vezetett,
Bonaparte régi ellensége még a párizsi katona-iskolában, ellenforradalmi
összeesküvések és hadjáratok vezetője. Az egyik legveszélyesebb rabnak ezt
a példátlanul vakmerő megszöktetését egy fővárosi börtönből, minden
nyomozás ellenére szárazon megúszták a tettesek. A szöktetés egyetlen
részvevőjét sem sikerült felkutatni.

William Sidney Smith az Erzsébet királynő korabeli brit kalózok kihalófélben

levő fajtájának egyik utolsó képviselője. Joggal tekinthették volna Sir Francis
Drake törvényes utódjának. Ez az ügyes, alattomos, célratörő férfi, akár egy a
XVI. századból feltámadt konkvisztádor vagy kalóz, akit se szárazon, se
vizen nem lehetett elfogni, mindig igen veszélyes ellenfele volt
Franciaországnak. S miután bezárták a Temple-börtön vastag, ágyúlövedék
számára át nem hatolható falai közé, meg tudott szökni onnan és eltűnt, akár
homokszem a tengerben...

Az idő múltával kiderült, hogy egy hónappal a Temple-börtönből való

szökése után Sidney Smith és Le Picard de Phélippeaux, akik amíg keresésük
folyt, valahol Franciaországban rejtőzködtek, átjutottak Angliába anélkül,
hogy a határőrség észrevette volna őket.

Eltelt még egy kis idő, és az Egyiptomban működő keleti hadsereg

főparancsnoka jelentést kapott arról, hogy az ellenséges katonai erőknek
jelentős segítséget nyújtanak régi ellenfelei: Le Picard de Phélippeaux, az
angol hadsereg ezredese, és William Sidney Smith, az angol flotta kapitánya,
később tengernagya.

Hamarosan más is kiderült. Nelson és az angol felderítő szolgálat sem volt

hiszékeny és együgyű. Nelson hajóival a Gibraltári-szorosnál állt, készen
arra, hogy bármely pillanatban elinduljon keletre vagy nyugatra. Ám azon a
napon, amikor Bonaparte hajóhada kifutott Toulonból, a Földközi-tenger
nyugati részén vihar tombolt, s ez Nelson hajóit ugyancsak megtépázta;
Nelson figyelmét teljesen lekötötte az elemekkel való harc, s így a francia
hajók kifutása a tengerre észrevétlen maradt. Nelson csak akkor vette
üldözőbe a franciákat, amikor értesült arról, hogy elfoglalták Máltát. Az
admirális égett a vágytól, hogy az ellenfelet utolérje és megsemmisítse, s
ezért hajóraja, felhúzva a vitorlákat, oly sebesen szelte át a tengert, hogy
megelőzte a franciákat: éjjel az angol hajók Krétától északra elsuhantak a
lassan úszó francia hajók mellett.

Nelson hajóraja Alexandriába sietett, de ott sem Bonapartéról, sem általában

a franciákról senki sem hallott. Az angol tengernagy úgy gondolta, hogy a
francia flotta Alexandrette-be vagy Konstantinápolyba vette útját, és sietett
oda.

Az angol hajók gyorsasága a franciákra nézve szerencsésnek bizonyult, de

azért a tengeri ütközetet nem sikerült elkerülniük, csak elodázniuk. Várható
volt, hogy Nelson hamarosan visszafordul.

Bonaparte Alexandriából felhívást intézett az egyiptomi néphez. A felhívás a

VI. év messidor 14-én (1798. július 2-án), a hidzsra utáni 1213. év muharrem
havának 18-án kelt. (Hidzsra vagy hedzsra: Mohamed menekülése Mekkából
Medinába - a mohamedán időszámítás innen veszi kezdetét.) A kiáltvány így
hangzott:

„Bonaparte, a Nemzeti Intézet tagja, hadseregparancsnok.

Az Egyiptom fölött uralkodó bejek már régóta sértegetik a francia nemzetet

és megalázzák kereskedőit: ütött a bosszú órája... Egyiptom népei, azt fogják
mondani nektek, hogy azért jöttem, hogy megsemmisítsem vallásotokat - ne
higgyétek el ezt! Válaszoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszaállítsam
jogaitokat, megbüntessem a bitorlókat, s hogy a mamelukoknál jobban
tisztelem Istent, az ő prófétáját és a Koránt. Mondjátok meg, hogy minden
ember egyenlő Isten előtt, csak a bölcsesség, a képességek és az erények
visznek be különbséget az emberek közé...”

Bonaparte arra hívta fel az egyiptomi népet, hogy bízzék a franciákban,

egyesüljön velük, hogy lerázza a mamelukok igáját és új, boldog életet
teremtsen magának.

Bonaparte felhívása bizonyította, milyen gondosan meggondolta és

előkészítette az egyiptomi akciókat. Bonaparténak és egyiptomi
munkatársainak sok gyakorlati intézkedését is ugyanez az ésszerűség
jellemezte - bizonyítva azt, hogy világosan felismerték feladataikat -, egészen
a rosette-i kő feltárásáig vagy Larrey és Desgenettes egészségügyi-
járványügyi intézkedéseiig.

Ám még ennek az első kiáltványnak is volt egy hibája: katonai nyelven

szólva: túllőtt a célon. Bonaparte, a keleti hadjáratra készülve átgondolta a
katonai stratégiát: arra számított, mint Olaszországban is, hogy
szövetségesekre talál az elnyomottakban és elégedetlenekben. Első
felhívásában arra ösztökélte az egyiptomi népet, hogy keljen fel a katonai
feudális urak - a mameluk bejek - uralma ellen. De az egyiptomi népesség
zömét alkotó arab fellahok és városlakók annyira megfélemlítettek és
politikailag elnyomottak voltak, a társadalmi tudat olyan alacsony fokán
álltak, hogy a harci felhívások nem jutottak el hozzájuk, még nem voltak
képesek felfogni őket. Bonaparte nem egycsapásra, de egy hét vagy egy
hónap múltán felismerte, hogy nem találja meg a közös nyelvet az arabokkal,
hogy nem hallgatnak rá, bármit mond is.

Bonaparte Egyiptomban - és ez lett a tragédiája az egész hadjáratnak -

társadalmi vákuumba került. Az ország népe nem támogatta. Bonaparte a
forradalom teremtette stratéga volt, a forradalom kategóriáiban gondolkodott,
s stratégiai terveiben a társadalmi erőknek - legalábbis eleinte - ugyanakkora
jelentőséget tulajdonított, mint az ágyúknak és a szuronyok számának.
Amikor felvázolta a nagy keleti hadjáratnak és Britannia gyarmati hatalma
teljes szétzúzásának őt annyira vonzó képét, nem úgy számított, hogy ezt a
nagyszerű eredményt harmincötezer főnyi kis hadseregével fogja elérni.

Nem, ő abban reménykedett, hogy katonái előharcosai lesznek a felszabadítás

azon nagy hadseregének, amelybe beáramlanak a felkelt arabok, görögök,
perzsák, indiaiak. Ő a felszabadulásért felkelt népek állandóan növekvő,
sokmilliós hadseregének élén fog haladni, s nem lesz a világon olyan erő,
amely ellent állhatna e mindent megsemmisítő lavinának. Megbízottakat
küldött Tippu szultánhoz, aki Dél-Indiában, Mysore államban (Bonaparténak
reális alapja volt arra, hogy számítson a Tippu szultánnal való
megegyezésre; ez utóbbi már korábban foglalkozott azzal, hogy a franciákkal
kapcsolatot létesítsen.) vezette az angol hódítókkal szembeni ellenállást -
sürgette Talleyrand-t, hogy utazzék Konstantinápolyba, ellentétes terveket
szőve: egyfelől a Porta kormányának megnyerésére, másfelől a lázadó
erőknek a hatalma elleni felbujtására vonatkozóan.

Politikája, amint azt megmutatta áz olaszországi hadjárat, kiváltképpen

Leoben és Campoformio, tartalmazott haladó tendenciákat is, hódító
tendenciákat is; ezek ellentmondásosan fonódtak össze.

Egyiptomban Bonaparte, amint erről hamarosan meggyőződött, teljesen el

volt szigetelve a lakosságtól. A magok, amelyeket a nap perzselte talajba
szórt, nem szökkentek szárba: ez a föld nem válhatott termékeny talajjá.
Bonaparte számos anti-feudális jellegű vakmerő reformot hozott, de nem
nyerte el az arabok támogatását.

Olaszországtól eltérően Egyiptomban Bonaparte hadserege a siker elérésében

kizárólag merőben katonai eszközökre számíthatott. A háború társadalmi
aspektusa csaknem teljesen ki volt rekesztve. Ez tragikus következményekkel
járt a francia hadseregre nézve: felszabadító hadseregből - mert végső soron
Olaszországban ez volt és Keleten is ez akart maradni - a hódítók
hadseregévé válva mérhetetlenül gyöngébb lett; kis létszáma és a fő
támaszpontjaitól való nagy távolsága folytán előbb vagy utóbb vereségre volt
kárhoztatva.

Az éles eszű Bonaparte ezt hamar felismerte. Szíriai hadjáratát nem annyira
szorosan vett taktikai (szembekerülés a török hadsereggel), mint inkább
stratégiai elgondolások diktálták. Szent Ilona szigetén, amikor mindez már
régmúlttá vált, Las-Cases-zal beszélgetve és visszatérve az őt még mindig
izgató témára, igen világosan feltárta stratégiai elgondolását. „Ha Saint-Jean-
d’Acre-t [az erődöt] a francia hadsereg bevette volna, nagy forradalom
robbant volna ki Keleten, a hadsereg parancsnoka ott államot alapíthatott
volna, s Franciaország sorsa egészen másképpen alakul.”

De Saint-Jean-d’Acre erődjét, mint tudjuk, a franciák nem vették be...

Az egyiptomi háború hódító jellege végzetes hatással volt a katonákra, sőt

magára Bonapartére nézve is. Az afrikai nap forró sugarai alatt a sivatag izzó
homokján való kimerítő menetelésekben - minek a nevében? milyen célból? -
elhalványodtak vagy talán el is tűntek a forradalmi érzelmek, a köztársasági
elvekhez való hűség, a forradalmi hazafiság, amelyek még nem régen, az
olaszországi hadjáratban ugyanezeket a katonákat lelkesítették. Egy, az első
pillantásra jelentéktelen, de mégis igen szimptomatikus példa: az olasz
hadjárat idején a július 14-i, augusztus 10-i, szeptember 21-i nagy forradalmi
ünnepségekről a fővezér parancsban emlékezett meg és az egész hadsereg
megünnepelte őket. Az egyiptomi hadjárat során valahogy észrevétlenül
megszűnt a róluk való megemlékezés; még a Bastille 1799. július 14-i tízéves
jubileumáról is megfeledkeztek a fővezér által kiadott sok parancs közepette.
Az egyiptomi hadjárat baljós szerepet játszott magának Bonaparténak eszmei
fejlődésében is.

Bonaparte persze nem olyan ember volt, aki lógatja a fejét és ölbe teszi a
kezét a rázúduló szerencsétlenségek közepette. Ellenkezőleg, Egyiptomban,
amikor napról napra egyre nyilvánvalóbbá lett az a számtalan nehézség,
amely a hadsereg útjában állt, a legnagyobb erélyről és lelki szilárdságról tett
tanúságot.

A francia hadsereg újból fényes győzelmeket aratott. A Damanhuri-sivatag

forró homokján megtett út után, amikor a távolból már látszottak Kairó
minaretjei, a franciák előtt hirtelen ott termett a mameluk lovasság. 1798.
július 21-én a piramisok lábainál lefolyt ütközetben Murad bej
mamelukjainak összes dühös támadása megtört a francia hadsereg szilárd
négyszögein. Akkor hangzott el ez a híres mondat: „Katonák, negyven
évszázad tekint le rátok!” A csata az ellenfél teljes
megsemmisítésével végződött.

Bonaparte hadserege bevonult Kairóba. Kiéber elfoglalta a Nílus deltáját.

Desaix, aki Murad bej mamelukjait üldözte, vereséget mért rájuk
Szedimánnál, és hatalmába kerítette Felső-Egyiptomot.

Ámde augusztus 1-én, délután 6 órakor az Abukiri-öbölben horgonyzó

francia flotta előtt megjelent Nelson admirális régóta - de mégsem erre az
időpontra - várt hajóraja. (Amikor Nelson hajóraja megjelent, a francia
legénységből háromezer fő a parton tartózkodott.) Egy félórán belül
megkezdődött a tengeri ütközet. Bár a két fél erői csaknem egyenlők voltak,
sőt a franciák túlerővel rendelkeztek a lövegek terén. Nelson, aki magához
ragadta a kezdeményezést és a tengeri ütközet irányításában Brueys-
szel szemben fölénybe került, a mérleg serpenyőjét a maga javára billentette.
Elvágta a francia hajókat parttól és kétoldalról nyitott rájuk tüzet. Augusztus
2-án délelőtt 11 órára a francia flotta megszűnt létezni; csak négy hajó
menekült meg, a többit megsemmisítették vagy foglyul ejtették.

Az abukiri katasztrófa tragikus következményekkel járt az egyiptomi francia

hadseregre nézve.

Az országban a kommunikáció olyan rossz volt, hogy Bonaparte a

történtekről csak két hét múltán, augusztus 12-én Szalejohban értesült, itt érte
utol őt a Kiéber által küldött futár. Bonaparte, ez az erős lelkű férfi, amikor
ezt a szörnyű hírt megkapta, mint a veszély pillanatában mindenkor, óriási
energiát érzett magában. Ganteaume tengernagyhoz, Kiéberhez, a
Direktóriumhoz intézett levelei dinamikusak, gyakorlatiasan józanok; az
ingadozásnak nyoma sem lelhető fel bennük; magabiztosan jelöl meg néhány
halaszthatatlan intézkedést, amelyek arra hivatottak, hogy megmentsék azt a
keveset, ami a flottából megmaradt; kész arra, hogy minden földközi-
tengeri kikötőből egyenként összeszedve a hajókat, újból kezdje a francia
flotta létrehozását. Erős lelki felindulása csak sejthető abból, hogy
állhatatosan igyekszik bizonygatni - kinek, a Direktóriumnak?-, hogy a sors,
a szerencse nem hagyta el őt. Ez kiérződik az elhunyt Bruyes tengernagy -
Rousseau egykori tanítványa - özvegyének írt részvétleveléből is.

A kortársak tanúsága szerint Abukir híre nyomasztó hatással volt a

hadseregre. Voltaképpen a kiábrándulás, mi több - az elégedetlenség már
korábban kezdődött. Miot és Bourrienne, két egymástól teljesen különböző
tanú, egyformán írja le az egyiptomi hadsereg hangulatát egyhónapi
egyiptomi tartózkodás után. Egyiptom valóban annyira nem hasonlított a
keleti szépségek és csodák világához, amely a Toulonból Alexandriába
vezető úton a katonák képzelete előtt kirajzolódott, hogy nem tudtak
megbékélni vele. Ez nagyon is elütött Olaszországtól. Terméketlen, a
nap által kiégetett sivatagok, forró homok, szegénység, ínség, nyomor,
tudatlan, megfélemlített nép, amely ellenséget látott a franciákban,
pénztelenség, vízhiány, az állandóan gyötrő szomjúság és a hőség, a hőség, a
mindent elemésztő hőség! Milyen vétkekért és bűnökért kárhoztatták az
olaszországi győztesek seregét ilyen szenvedésekre? Az abukiri katasztrófa
még szította a rossz hangulatot. Nemcsak a közkatonák között, hanem a
tisztek, sőt a magasabb beosztású parancsnokok közt is ilyen hangulat
uralkodott.

Napóleon, aki egész életében állhatatosan igyekezett igazolni az egyiptomi

expedíciót, mégis kénytelen volt beismerni a hadseregben uralkodó nagy
elégedetlenséget. Maga beszélte el, hogy egy ízben, amikor elégedetlenkedő
tábornokok egy csoportja igencsak lázongó beszélgetésének volt a fültanúja,
egyikükhöz, a legmagasabb termetűhöz ezekkel a szavakkal fordult: - Ön itt
lázadó beszédet tart, tábornok, vigyázzon, nehogy teljesítsem kötelességemet:
magas termete nem fogja meggátolni két órán belüli főbelövetését.

De ha hihetünk Bourrienne-nek, Bonaparte, amikor kettesben maradt vele,

nemegyszer maga is szabadjára engedte rosszkedvét. Amikor Bourrienne
kifejezte azt a reményét, hogy a Direktórium segítséget küld, Bonaparte nem
is engedte, hogy befejezze mondandóját: - A maga Direktóriuma egy ... - itt
nyomdafestéket nem tűrő szavak következtek. -Irigyelnek és gyűlölnek:
szívesen hagynának itt elpusztulni ...

A Direktóriumban nem reménykedett, csak saját magára számíthatott.

Óriási energiával fogott hozzá Egyiptom társadalmi átalakításához. De ahogy
múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy minden erőfeszítés hiábavaló - a
franciák homokra építettek a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A
kairói felkelés, az arabok felkelése a meghódított ország legkülönbözőbb
pontjain, a kegyetlen megtorlások, mészárlások és az újabb zendülések -
mindez azt bizonyította, hogy a jövevények nem találhatnak támogatást az
arab népesség körében, hogy megmaradnak a hódítók hadseregének, amely
hatalmát a szurony erejével tartja fenn. De ez az erő csökkenni fog. Mi lesz
akkor?

Bonaparte kiutat keresett ebből a kutyaszorítóból. Ki kell törni a terméketlen

sivatagból; el kell jutni Kelet beláthatatlan termékeny térségébe, és akkor
mindent újra lejátszani.
Nem mondott le grandiózus terveiről. 1799. január 25-én egy futárral levelet
küldött Tippu szultánnak. „Valószínűleg értesült már arról, hogy a Vörös-
tenger partjaihoz érkeztem egy megszámlálhatatlan és legyőzhetetlen
sereggel, amelyet az a vágy tölt el, hogy felszabadítsa önöket az angol iga
alól" - írta az indiai vezetőnek. Megszámlálhatatlan sereg? Ez persze csak
túlzás volt. Ám ha ez a sereg eljuthat az Indusig meg a Gangeszig, ki
kételkedhet benne, hogy csakugyan megszámlálhatatlan lesz?

1798 végén az egyiptomi francia expedíciós hadsereg huszonkilencezer-

hétszáz főből állott, ezek közül, hivatalos adatok szerint, ezerötszáz fő
harcképtelen volt. A szíriai hadjáratra a fővezér csak tizenháromezer katonát
vehetett igénybe. Ez a szám véleménye szerint bőven elegendő volt a kezdeti
támadó hadműveletekhez. Szíria csak az első felvonás lett volna egy
nagyvonalú hadműveleti tervben. Mint Bonaparte később írta, arra számított,
hogy „ha a sors kedvezni fog, a hajóhad elvesztése ellenére 1800
márciusában egy negyvenezer főnyi hadsereg élén eléri az Indus partjait”.

1799. február 9-én vonult hadba a kis sereg. A keleti világ meghódítására
indultak Bonapartével együtt legjobb tábornokai - Kiéber, Junot, Lannes,
Murat, Régnier, Caffarelli, Bon és mások. Az út nehéz, kimerítő volt, még
februárban is perzselt a nap, szomjúság gyötörte a katonákat. De
mindannyiukat éltette a remény; a hadsereg vonult előre, maga mögött
hagyva a gyűlölt sivatagot. A hadműveletek sikeresen folytak. Az El-Arish és
Gaza melletti összecsapások győzelemmel végződtek. Szívós harcok után
elesett Jaffa és Haifa; a törökök elleni ütközetben meghódították Palesztinát.
Március 18-án a sereg elérkezett az ősi erőd, Saint-Jean-d’Acre falaihoz.

Mennél messzebbre nyomult kelet felé Bonaparte hadserege, annál nehezebb

lett a dolga. A törökök ellenállása fokozódott. Szíria lakossága, amelynek
támogatásában Bonaparte reménykedett, éppoly ellenségesen állt szemben a
„hitetlenekkel”, akár az egyiptomi arabok. Jaffa bevételekor a városban a
franciák fosztogattak, és igen kegyetlenek voltak a legyőzöttekkel szemben.
De sem az arabokat, sem a druzokat, sem a törököket nem lehetett sem
megfélemlíteni, sem megnyerni. Jaffában jelentkeztek a pestis első jelei. A
betegség megrémítette a katonákat, de még remélték, hogy elkerülhetik a
járványt.

Bonaparte a hadsereg élén haladt - komoran hallgatott. A háború

szerencsétlenül alakult, nem úgy folyt, ahogy várta, minden ellene fordult. A
sors már nem kedvezett neki... De más is nyomasztotta. A Szíriai hadjárat
legelején, El-Arishnál, ahogy arról Bourrienne beszámol - s adott esetben
hitelt adhatunk neki -, Junot, aki szokás szerint a főparancsnok mellett ment -
barátok voltak, tegeződtek -, olyasmit mondott neki, amitől Bonaparte
elsápadt, majd görcsösen vonaglani kezdett.

Később Bourrienne magától Bonapartétól tudta meg, mi rendítette meg

akkor. Junot, nem tudni miért, elmondta, hogy Joséphine hűtlen hozzá.
Bonaparte dühe nem ismert határt. Átkokat, katonai szitkokat szórt arra a
névre, amely tegnap még drága volt számára. Rárontott Bourrienne-re. -
Maga nem ragaszkodik hozzám... Köteles lett volna mindent elmondani...
Junot az igazi barát! Junot ezért egyébként drága árat fizetett, Bonaparte
sohasem bocsátotta meg neki, amit El-Arishnál elmondott. A Bonapartéhoz
közelálló tábornokok között egyedül Junot nem kapta meg a tábornagyi
rendfokozatot.

Később Bonaparte összeszedte magát. Mit is tehetett volna Párizstól sok ezer
kilométernyi távolságban? Többé senkivel sem beszélt már erről a kérdésről,
minek is beszélt volna? Mit változtathattak volna a szavak? Babonás
emberként ebben a rossz hírben újabb igazolását látta annak, hogy a sors
ellene fordult. Mérhetetlenül szerette Joséphine-t, és úgy hitte, hogy az
asszony szerencsét hoz neki. Az 1796. tavaszi csodálatos sikerek -
Montenotte, Lodi, Rivoli - mindezt Joséphine-nel együtt kapta.
Most megcsalta őt, s vele együtt cserbenhagyta a szerencse.

De Bonaparte katona volt, s a katonai kötelesség azt parancsolta neki, hogy

előre menjen. Hadseregparancsnok lévén egyedül őt terhelte a felelősség
ezekért az emberekért, akik a perzselő napon vonultak Kelet felé.

Ennek a régi erődnek az ellenállását erélyes nyomással kell megtörni. „A sors

ebben a kagylóhéjban rejlik.” Saint-Jean-d’Acre mögött nyíltak meg a
Damaszkuszba, Aleppóba vezető utak; Bonaparte már látta magát, amint
Macedóniai Sándor nagy útjain halad. Csak jussanak el Damaszkuszba,
onnan pedig gyors menetben az Eufráteszhez, Bagdadba - s nyitva az út
Indiába!

Ám a régi erőd, amely még a XIII. században került a keresztes lovagok

birtokába, ellenállt a győztes hadseregnek. Sem az ostrom, sem a rohamok
nem vezettek a várt eredményhez. Le Picard de Phélippeaux - ugyanaz,
akinek egy évvel előzőleg sikerült a párizsi Temple börtönből megszöktetni
Sidney Smith-t -, Bonaparte régi ellensége, örült, hogy lehetősége nyílik a
régi számlák kiegyenlítésére, s kiválóan irányította az erőd védelmét. Smith
sem vesztegette hiába az idejét: ellenőrizte az Alexandria és az ostromló
hadsereg közötti összeköttetést, maga pedig biztosította az erőd részére
az állandó utánpótlást emberanyagban, lövedékben, élelemben. Hatvankét
nap és éjjel tartott Saint-Jean-d’Acre ostroma; a veszteség - halottak,
sebesültek, pestisbetegek száma - állandóan növekedett. Meghalt Caffarelli,
Bon, Rambeau tábornok, már korábban elesett Sulkowski, megsebesült
Lannes, Duroc, sok tiszt.

Vajon nem fenyegeti-e az egész francia hadsereget az a veszély, hogy Saint-

Jean-d’Acre falai alatt felőrlődik? Bonaparte tartott ettől. Egyre inkább arra a
meggyőződésre jutott, hogy apadó hadseregének nincs elég ereje ahhoz, hogy
birtokába vegye ezt a szánalmas kagylóhéjat, ezt az ócska erődöt, amely
leküzdhetetlen akadállyá vált a nagyszabású terveinek megvalósításához
vezető úton. Kevés volt a lövedék, hiány volt töltényben, puskaporban,
szállításuk pedig szárazföldön és vízen lehetetlen volt. Puszta kézzel az
erődöt nem lehet bevenni. A rohammal való bevételre irányuló
próbálkozások sorra kudarcot vallottak. A hosszú, kéthónapos csatát Saint-
Jean-d’Acre falainál Bonaparte elvesztette. Ez igen hamar nyilvánvaló
lesz mindenki előtt.

Május 21-én kora reggel a francia hadsereg zajtalanul elhagyta hadállásait. A

hadseregparancsban a fővezér hőstettekről, dicsőségről, győzelmekről
beszélt. De mire valók voltak ezek a szavak? Kit vezethettek félre? A
hadsereg gyors menetben, megrövidítve a pihenés idejét, nehogy az ellenség
utolérje, ugyanazon az úton, amelyen jött, hosszú ideig tartó szenvedés,
hiábavaló áldozatok után visszafordult kiinduló állásaiba.

Ez szörnyű visszavonulás volt. A felhőtlen égen az aszaló nap kegyetlenül

tűzött. Az elviselhetetlen, bágyasztó hőség, úgy tetszett, megolvasztja a bőrt,
a csontokat; a katonák nehezen húzták a lábukat a sivatag forró homokján,
megrepedezett utain. Elviselhetetlen szomjúság gyötörte őket. A közelben
zúgott a végtelen tenger, de ivóvíz nem volt. Az emberek kimerültek, de
folytatták az utat; aki lemaradt, aki elesett -menthetetlenül elpusztult. Hátul a
katonák széthúzódó láncának utolsó sorai fölött nagy szárnycsattogással
valamiféle furcsa madarak köröztek: hosszú csupasz nyakuk és éles csőrük
volt: alighanem kondorkeselyűk. Várták, ki esik el, hogy éles rikoltással a
zsákmányra vessék magukat.
Az emberek jobban féltek e szörnyű madaraktól, mint a láthatáron hol itt, hol
ott felbukkanó lovas mamelukoktól. Megfeszítve utolsó erejüket, a katonák
mindent megtettek, hogy ne maradjanak el a hadoszloptól. De akinek már
nem maradt ereje, mégiscsak a földre bukott, s akkor a továbbvonulók
hallották a hátuk mögött a rettenetes halotti torra lecsapó szörnyű madarak
éles torokhangjait. A hadsereg sorait megritkította a pestis, a perzselő hőség,
a kimerültség. Csaknem egyharmada elpusztult.

Bonaparte megparancsolta, hogy mindenki gyalogoljon, a lovakat pedig

adják a betegeknek. Elsőként mutatott példát: egyszerű, szürke
egyenruhájában, magas szárú csizmában, mintha észre sem venné az égető
hőséget, megfeketedett arccal vonult az izzó homokon a hosszú oszlop élén, s
úgy látszott, sem szomjúságot, sem fáradságot nem érez.

A hadseregparancsnok némán ment. Tudta, tudnia kellett, hogy nemcsak a

Saint-Jean-d’Acre melletti ütközetben szenvedtek vereséget, elvesztették az
egész hadjáratot, elveszhették a háborút, elvesztettek mindent.

De nem erre kellett gondolni. A fontos az volt, hogy ami megmaradt a

hadseregből, azt elvezesse Kairóig. S egy rövid pihenő után a hívó kürtszó
újból talpra állította az elgyötört katonákat, s Bonaparte tábornok az oszlop
élén újból egyenletes léptekkel, lábaival a forró homokot söpörve ment, ment
nyugat felé, észre sem véve az égető hőséget.

Huszonöt napon és éjszakán át tartott a visszavonuló hadseregnek ez az

elviselhetetlen, pusztító szíriai menetelése. Június 14-én hajnalban a hadsereg
a távolból megpillantotta Kairó magas minaretjeit és fehér házait.

6. fejezet
Brumaire előestéjén

Franciaország 1799. évi társadalmi állapotára, a VIII. év Köztársaságának

politikai színvonalára abból lehetett következtetni, hogy az állam első embere
Sieyés volt.

Sieyés, ez a vén varjú, most tolláit felborzolva ült az állam épületének

főbejárata előtt és alvást színlelve, éles szemmel ügyelt arra, hogy senki be ne
lépjen. Isten tudja, miért nevezték vénnek. Hiszen tulajdonképpen egyházi
viszonylatban Emmanuel Joseph Sieyés egyáltalán nem volt öreg. 1798-ban,
amikor nevét újból tisztelettel ejtették ki országszerte, alig múlt el ötvenéves.
Talán azért mondták öregnek, mert szürke, jelentéktelen, az évek során
mintegy elkopott külseje mindig egyformának tűnt? Vagy talán mert ő volt az
egyetlen neves személyisége ama már roppant távolinak tűnő, forradalom
előtti időnek, aki életben maradt, s ép bőrrel úszta meg mindezeket a viharos
éveket. Ki tudja...

Tény, hogy Sieyés ez alatt az idő alatt nem sokat változott. Ennek a kicsit
meggörnyedt férfinak sötét sziluettjére az idő semmiféle ismertetőjelet nem
vésett. Modorában, magatartásában megmaradt ugyanaz a körültekintés,
behízelgő óvatosság; továbbra is keveset beszélt és igyekezett minél többet
hallgatni. Soha semmit sem mondott magáról; elrejtette véleményét és
érzéseit; az egyenesen feltett kérdésre mindig tudott határozatlan, elmosódó
választ találni; ez jelenthetett igent is, nemet is -aki tudja, találja ki, mit
gondol. Sieyés megfontolt volt, nem sietett; bizonyára nem is kérdezősködött
sokat, mégis mindig mindent tudott másokról. Halkan megjelent ott, ahol
nem várták; apró, fürkésző szeme mindent észrevett. Figyelt, jól
körülnézett; ahogy beszívta a levegőt, tévedhetetlenül megállapította, merről
fúj a szél. Nesztelenül, az esti szürkületben, szinte elveszve, hol itt, hol ott
bukkant föl. Azt mesélték, hogy amikor az Ötszázak Tanácsának ülésén egy
külföldi megkérdezte, láthatná-e Sieyést, azt válaszolták neki: „Ha akadna itt
a teremben ajtófüggöny, Sieyés biztosan ott volna mögötte...”

Mindezen évek alatt Sieyés az előtérben volt és mégis észrevétlen maradt.

Tagja volt valamennyi felső képviseleti szervnek - az Alkotmányozó
Gyűlésnek, a Konventnek, az Ötszázak Tanácsának. Túlélte valamennyi
rendszert: a régi rezsimet, a Feuillant-ok uralmát, a Gironde-ot, a jakobinus
diktatúrát, a thermidori reakciót, a Direktóriumot. Azok közül, akik 1789-ben
vele együtt kezdték meg politikai pályafutásukat, azokból az igazi férfiakból,
akiknek forró vér, nem pedig víz folyt az ereikben, senki sem maradt meg; ki
előbb, ki utóbb - mind letűnt. Az óvatos, hallgatag, nesztelenül lépkedő
Sieyés valamennyiüket túlélte; átgázolt a tajtékzó áradaton anélkül, hogy a
lábát benedvesítette volna, egyetlen sérülés, egyetlen karcolás nélkül. Hogyan
tudta ezt megtenni ?

Igen ismert a válasz, amelyet arra a kérdésre adott, hogy mit csinált a viharos
és veszélyes időben: - J’ai vécu (Éltem) - felelte. S ez nem is volt kevés.

Csakugyan, tőle telhetőén mindent megtett azért, hogy életben maradjon. A

fő - túlélni, más nem számított.

A kis dél-franciaországi városka, Fréjus postafőnökének a fia katonai

pályáról álmodozott, de szülei a jezsuiták intézetébe adták be, s papi pályára
kellett mennie. Elégedetlen volt sorsával, talán ez tette fogékonnyá a kor
szabadságszerető eszméi iránt. A forradalom előestéjén Sieyés abbé közzétett
két brosúrát „Tanulmány a kiváltságokról” és „Mi a harmadik rend?” címmel.

Az első észrevétlen maradt, a második zajos sikert hozott szerzőjének. Nehéz

ma elképzelnünk, hogy ez a közepesen megírt könyvecske mivel hívta fel
magára a figyelmet. Lehetséges, hogy ez a formájával magyarázható -
katekizmusszerűen, kérdések és feleletek formájában íródott. „Mi a harmadik
rend? Semmi. Mit kíván? Hogy legyen valami.” Valószínűleg a válaszok
egyszerűségének, sőt talán mondhatnánk, primitív jellegének köszönhette
sikerét.

De akárhogy álljon is a dolog, Sieyés abbé neve ettől fogva az országban a

legismertebbek közé tartozott. Ez lehetővé tette számára, hogy a huszadik
helyen szerepeljen a harmadik rend párizsi jelöltjeinek a listáján.
Természetesen megválasztották.

Az Alkotmányozó Gyűlés, az általános vélemény szerint, a kiemelkedő

koponyáknak és tehetségeknek Franciaországban sohasem látott ragyogó
csillagképe volt. Egy ilyen gyűlésen nem egykönnyen lehetett kitűnni. Úgy
látszott, Sieyés számára ez egyszerűbb lesz, mint másoknak, mert a szószékre
lépését megelőzte országos híre. Ám a várakozások ellenére, vagy talán
éppen ezek miatt, a Gyűlésen való szereplése nem járt sikerrel: Sieyés nem
volt született szónok, márpedig a forradalom időszakában, Mirabeau idejében
ez nehezen megbocsátható fogyatékosságnak számított. De mégis ismerünk
néhány kivételt. A természet Talleyrand-t sem ruházta fel
szónoki tehetséggel. A kortársak tanúsága szerint „keveset és rosszul
beszélt”. Ám a szónoki tehetség hiányát pótolta felszólalásainak tartalmas
mivolta: az első szavaktól kezdve célba talált. Elegendő arra emlékeztetnünk,
hogy Talleyrand volt a szerzője az egyházi vagyon szekularizálásáról szóló
híres rendeletnek, amelyet a Gyűlés 1789. november 2-án fogadott el.

Sieyés felszólalásai általános csalódottságot keltettek. Hosszú, unalmas

beszédeit rosszul hallották; gyakorlati javaslatait a Gyűlés nagyrészt elvetette.
Hamarosan el is hallgatott. Makacs hallgatása eleinte, mint azt Aulard
feltételezi, talán a sértett hiúságnak volt tulajdonítható. Hiszen a forradalom
első esztendeiben a forradalom tanítóinak sorába tartozott, s bánthatta őt az
Alkotmányozó Gyűlés küldötteinek nem eléggé tiszteletteljes magatartása.
Ám nem fér kétség ahhoz, hogy a felszólalástól való tartózkodásának
hamarosan egészen más oka lett.

Sieyés finom, éles érzékével megszimatolta, hogy a szél erősödik. Nem

ésszerűbb-e kivárni? Látta, milyen gyorsan forrósodik át a politikai légkör.
Azok a politikai formulák, amelyeknek eleinte hangosan tapsoltak, szeme
láttára váltak a kritika nyilainak céltábláivá; a tegnapi bálványokat a
támadások özöne érte. Az óvatosság, a józan számítás érvei azt sugallták
neki, hogy jobb hallgatnia. A vakmerő, kockáztatásra mindig kész Mirabeau
megsejtette Sieyés makacs hallgatásának igazi okait. Az Alkotmányozó
Gyűlés szószékéről felhívta arra, hogy mondja meg őszintén véleményét. -
Sieyés polgártárs hallgatása csapás a társadalomra - kiáltott föl Mirabeau, s e
szavakból kiérződött a rejtett irónia.

De Sieyés tovább hallgatott. Hallgatott a feuillant-ok, a girondisták, a

jakobinusok idején egyaránt. Elhatározta, hogy valamennyiüket túlhallgatja.
Amikor a Konvent tagjává választották, természetesen a „mocsár”-hoz
csatlakozott. A girondisták és a hegypártiak harcában persze az előbbiekkel
rokonszenvezett, de olyan óvatosan viselkedett, hogy úgy látszott, semmi
sem árulhatja el politikai szimpátiáit. Robespierre sasszeme mégis felismerte.
Vakondoknak nevezte Sieyést. - Állandóan földalatti tevékenységet fejt ki; a
Gyűlés alatt a földet túrja és eltűnik - mondta Sieyésről a Közjóléti Bizottság
ülésén. De más sürgős napi gondok elterelték a „Megvesztegethetetlen”
figyelmét, s Sieyés tovább áshatta a lyukat. Robespierre nem tért vissza
rá többé. Sieyés ugyanolyan észrevétlen maradt thermidor után is, a
Direktórium első esztendeiben is. Hallgatott - igyekezett életben maradni.

Végül is Sieyés mindenkit túlhallgatott, mindenkinek túljárt az eszén.

Meggazdagodott, magas rangja, nagy súlya volt, akadémiai fokozatot
szerzett. Még sokáig élt, túlélte a konzulságot, a császárságot, a restaurációt,
a júliusi forradalmat, Lajos Fülöp monarchiáját. 1836-ban, magas életkorban
- csaknem kilencven esztendősen - halt meg. Életének utolsó hónapjaiban
kitűnő memóriája kezdte felmondani a szolgálatot: hosszú életének
eseményei összekeveredtek tudatában. Váratlanul a múlt legfélelmetesebb
mozzanata merült fel emlékezetében. Nem sokkal halála előtt Sieyés ezt
mondogatta: „Ha jönne Robespierre úr, mondjátok, hogy nem vagyok
itthon.”

Ámde abban az időben, amelyről most szó van, 1799-ben, Sieyés még az út
felén tartott, s úgy vélte, most köszönt be a legjobb idő. Tíz éven át az
árnyékba húzódott, a félhomályban rejtőzött, igyekezett észrevétlen maradni.
Most ismét csapkodni kezdett szárnyával; úgy látta, a Köztársaság haldoklik,
érezte a közeli végét; kezdtek gyülekezni a varjak, ő is kilépett az árnyékból,
szintén keringeni kezdett.

1799 májusában Sieyést a Direktórium tagjává választották. A kormány

külön közleményben hozta nyilvánosságra, hogy Sieyés elvállalta e tisztség
betöltését. Június elején visszatért Berlinből, ahol követ volt. Ágyúlövésekkel
üdvözölték és beköltözött a rendelkezésére bocsátott rezidenciába - a
Luxembourg-palotába. „Nem merült fel kétség afelől - írta Talleyrand -, hogy
kész és biztos eszközei lesznek mind a belső, mind a külső bajok orvoslására.
Alig szállt ki a hintóból, máris kérték őket tőle.” A Direktóriumba való
belépésekor mondott beszéde azt mutatta, hogy keveset változott: önhitt és
határozatlan beszéd volt. A Direktórium valamennyi tagja közül mégis Sieyés
lett a legnevezetesebb: csak neki volt országszerte ismert neve.

Hallgatásának, alig észrevehető létezésének hosszú évei különös módon

gyarapították politikai súlyát. Hallgatása mögött valami jelentőset sejtettek.
Hallgat, tehát tud valami fontosat, ami a többiek előtt nem ismeretes. Még az
önhitt Barras is szükségesnek érezte, hogy összébb húzódjék, szó nélkül
átengedje az első helyet és az új direktorral szemben tiszteletteljes hangot
használjon. Minden úgy alakult, hogy Sieyés lett a Direktórium első embere,
az ő véleménye, szava nyomott a legtöbbet a latban.

A felfújt, nagyképű, méltóságteljes, saját fontosságának tudatától áthatott

Sieyés nem leplezte lenézését sem kollégái iránt, sem azon állami
intézmények iránt, amelyeknek ténylegesen az élén állt. Hű maradt ahhoz a
szokásához, hogy elrejtse szándékait, ne mondjon és tegyen semmiféle
egyértelmű kijelentést. Csak ritkán nyitotta ki a csőrét, hogy ezt károgja:
„Rossz! Rossz! Minden rossz” - és ezt az emberek politikai változások
közeledtének fogták fel. Valamiként kialakult az a vélemény, majd
meggyőződés, hogy Sieyésnek megvan a teljes, részletekbe menő terve az
ország alkotmányos átalakítására, hogy az alkotmányos kérdések alapos
ismerője.

A valóságban viszont, mint az ezt követő események mutatták, Sieyésnek

semmi új alkotmánytervezete nem volt, sem erre vonatkozó világos
elképzelése. Vakondlyukában megbújva, csak néhány homályos gondolat
fogant meg agyában: az új alkotmánynak jellegét és szellemét tekintve
konzervatívnak kell lennie, minden demokratikus kilengést meg kell gátolnia.
Magától értetődik, hogy az új alkotmánynak ihletője, Sieyés számára
biztosítania kell a megfelelő helyet az állami hierarchia legfelsőbb fokain.

Egyébként Sieyés gondolatainak befejezetlensége, amely a környezete

számára titok maradt, korántsem gátolta szándékainak megvalósítását.
Kívánságainak teljesüléséhez lényegében nem sok kívántatott meg: egy
engedelmes kard, amely vonakodás nélkül teljesít minden parancsot.
Fructidor 18. precedenst teremtett és gyarapította a tapasztalatokat. Újból
meg kellett ismételni ezt a kísérletet.

A gyümölcs már teljesen megérett; elérkezett az ideje, hogy leszedjék, s ezt

meg kellett tennie valakinek, hogy a tálcát átnyújtsa neki - Emmanuel Joseph
Sieyésnek.

A közelgő eseményekben cselekvő szerepre igényt tartó személyekben nem

volt hiány. Az államcsíny gondolata a levegőben volt. Egyszerre csak
mindenki azt hangoztatta, hogy ez így tovább nem mehet, hogy a torkukig ér
a víz... Erélyes tettekre, gyökeres változásokra van szükség. De hogy milyen
irányba fordul majd a közelgő ár, milyen mederbe fog ömleni - jobbra vagy
balra, az kétséges maradt.

Bernadotte tábornok, a hadügyminiszter, szívesen bekapcsolódott volna a

nagy játszmába. De a majdani Károly János svéd király tevékenységének e
kezdeti időszakában a baloldali politikára helyezte a tétet. Ez az ügyes,
leleményes, ravasz gascogne-i úgy vélekedett, hogy a közeli jövőben a
sikerre a legnagyobb reményük a jakobinusoknak van, persze a 99-es év
jakobinusainak, akik nem olyan szélsőségesek, mint elődeik. Bernadotte
gyújtó hatású beszédeket tartott és felhívásokat írt, hűséget esküdött a
megingathatatlan republikánus elveknek.

Készségesen támogatta őt Jourdan tábornok, Fleurus kegyvesztett hőse, aki

maga is hajlandó volt alkalomadtán bankot robbantani a maga érdekében.
Jourdan tábornok az utóbbi időben többet használta a tollát, mint a kardját.
Az 1796-1797-es hadjáratban elszenvedett számos balsiker után eltávolították
a parancsnoki tisztségből, és most önrehabilitációval foglalkozott. A
személyes sérelem fokozta fogékonyságát a kormányellenes koncepciók
iránt. 1799-ben ismét a jakobinusok iránti határtalan odaadással viseltető
tábornok hírében állt. Az Ötszázak Tanácsában a legszélsőségesebb
álláspontokat képviselte. Kész volt a szavakról áttérni a tettekre,
és puhatolózott Bernadotte-nál: nem érkezett-e el az ideje a jakobinus
tábornokok kormánya megalakításának?

Sieyés aggódva figyelte ezeket a tábornokokat. Nem mert velük nyíltan ujjat
húzni, de alattomban előkészítette Bernadotte nyugállományba helyezését.
Sieyés nem vesztette szem elől Lafayette-et sem; ebben a tábornokban - nem
ok nélkül - nem kevésbé veszélyes vetélytársat látott. Az „új és a régi világ”
egykori hőse külföldön élt, Franciaország közelében, s időnként küldöttei
révén hallatott magáról. Türelmesen várta, mikor hívják az ország
megmentésére - már készült arra, hogy fehér lovon bevonul Párizsba.

Sieyés sietett mindezekkel a veszélyes versenytársakkal egy másik

sakkfigurát szembeállítani; elhatározta, hogy a királlyal lép. Titkos tervei
legalkalmasabb végrehajtójának Sieyés Joubert tábornokot tartotta.
Barthélemy Joubert még a forradalmi korszak tábornokainak fényes
csillagképéből is kiemelkedett mint kivételesen nagy tehetség. Bonaparte
kortársa volt, de tőle eltérően semmiféle katonai kiképzésben nem részesült.
Amikor a háború kitört, a dijoni egyetem jogi karának hallgatója volt.
Huszonkét éves elmúlt, s a gyülekezőt fúvó első kürtszóra jelentkezett egy
önkéntes zászlóaljnál. Az önkéntesként katonának beálló diák természetesen
a legalsó rendfokozatban kezdte a szolgálatot. Különösen bátornak,
tehetségesnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki három-négy év alatt
közkatonából tábornoki rangra emelkedjék. 1795-ben Joubert-t kinevezték
dandártábornoknak. Az olaszországi hadjáratban kitüntette magát a lodi, a
castiglonei ütközetben, a nevezetes arcolei csatában. Ámde katonai tehetsége
teljes nagyságában a rivoli csatában mutatkozott meg. Bonaparte sokra
tartotta Joubert-nek a rivoli csatában játszott szerepét. Nem véletlenül bízta rá
a hadjárat legnehezebb - befejező - hadműveletét. Joubert-re hárult az a
feladat, hogy néhány sereg élén (összesen tizenhatezer főt számláló három
hadosztály) dél felől, az Alpokon át támadva, csapást mérjen Bécsre.

Joubert-nek apjával folytatott levelezése - ez a nagy értékű dokumentum -

megmutatja, hogy a huszonhét éves hadvezér teljesen tisztában volt e példa
nélkül álló hadjárat nehézségeivel. De Joubert-nek ugyanezek a levelei
tanúskodnak arról is, hogy el volt tökélve a nehézségek leküzdésére. A
gleccsereken és a hegyszorosokon át előnyomulva és megsemmisítve az
ellenséget, Joubert átvonult Tirolon és végrehajtotta az eléje tűzött feladatot.
Ettől fogva Joubert nevét csaknem ugyanolyan tisztelettel ejtették ki, mint
Bonaparte, Hoche, Marceau, Desaix nevét; ezek a nevek dicsőséggel övezték
Franciaországot. Joubert kezdett felfelé emelkedni a ranglétrán, Velence
kormányzója, a hollandiai, majd az olaszországi hadsereg
főparancsnoka, végül a 17. hadsereg, vagyis a párizsi helyőrség parancsnoka
lett.

Joubert-nek volt oka arra, hogy elégedetlen legyen a Direktóriummal.

Kicsinyes gyanakodása, a rendelkezéseibe való beavatkozása bosszantotta.
Ráadásul fiatal volt, vakmerő, elbizakodott, a sors rendkívülisége, amely a
szegény diákot a Köztársaság hírneves hadvezérévé tette, megszédítette: azt
képzelte, hogy a világ minden szele az általa felhúzott vitorlát dagasztja.
Sieyés suttogása a fülébe jutott. Joubert értésére adta Sieyésnek, hogy nem
ellenzi az országban a rend megváltoztatását. Neki tulajdonítják ezeket a
szavakat: „Nekem, ha akarom, elég húsz gránátos, hogy
mindennel végezzek.” Jóllehet, a direktor és tábornok közti tárgyalásnak nem
minden részlete ismeretes, kétségtelennek tekinthető, hogy 1799 tavaszán
Sieyés és Joubert megállapodtak.’' Ez volt a brumaire 18-i államcsíny terve,
amelyet néhány hónappal az államcsíny előtt és más részvevőkkel agyaltak
ki. Milyen célt tűzött ki maga elé az államcsíny? A monarchia visszaállítását?
Egy tekintélyuralmi köztársaságot? Ez még nem volt világos.

Ámde előre nem látott külpolitikai bonyodalmak folytán lényeges

változtatások váltak szükségessé ebben a tervben. Nyáron a frontokon a
helyzet hirtelen rosszabbodott. Április 15-én Szuvorov Valeggióba érkezett
és átvette a parancsnokságot a szövetséges - orosz és osztrák - olaszországi
seregek fölött. Négy nap múlva a hadsereg hadba vonult. Április 26-28-án az
Adda folyó melletti ütközetben Szuvorov vereséget mért Moreau tábornok
francia hadseregére, s másnap bevonult Milánóba.

Olaszország keleti részéről gyors menetben a nyugati részébe vonulva

Szuvorov kiszorította a csapásai alatt visszaözönlő francia seregeket. Május
végén a szövetséges hadseregek Szuvorov parancsnoksága alatt bevonultak
Torinóba, bevették Casale, Valenza erődöket. Június 18—19-én a Trebbia
folyó melletti csatában Szuvorov szétzúzta Macdonald hadseregét.

Az 1796. évi hadjáratnak óriási erőfeszítések árán elért eredményei két-

három hónap alatt elvesztek. Párizsban a fejetlenség egyre fokozódott. Bár a
kormánysajtó eltitkolta a frontokon uralkodó tényleges helyzetet, a francia
seregek vereségeiről szóló hírek eljutottak a fővárosba. (A lapok még a
trebbiai vereség után két héttel is olyan dajkameséket tálaltak föl, hogy a
francia hadsereg körülzárta az orosz-osztrák hadsereget.) Sieyés tisztában
volt azzal, hogy a tervezett államcsíny nem hajtható végre, mielőtt
Franciaországot ismét be nem ragyogja a francia fegyverek győzelmének
fénye. Joubert-nek, mielőtt betöltené Monk szerepét, a haza megmentőjének
szerepében kell megjelennie az ország előtt.

Július 6-án a sajtó közölte, hogy Joubert tábornokot kinevezték az itáliai

hadsereg parancsnokává. A fiatal tábornok sietett a csatamezőre, úgy égette a
türelmetlenség, akár Akhilleuszt, alig várta, hogy megütközzön a
legyőzhetetlen Szuvorovval. Mielőtt elindult a hadsereghez, pompás esküvőt
tartott. Amikor feleségétől búcsút vett, megígérte, hogy hamarosan visszatér -
élve vagy halva.

Augusztus 4-én érkezett Joubert a hadsereghez és azonnal parancsot adott az

előnyomulásra. Tíz nap múlva, augusztus 15-én, megpillantotta maga előtt
Novinál a Szuvorov vezette orosz hadsereget.

Virradatkor megkezdődött az ütközet. A csata legelején, első perceiben

Joubert, aki lovon száguldott az ellenség elé, elesett - egy eltévedt golyó
terítette le. A novi csata menete és kimenetele szempontjából Joubert
halálának nem volt olyan döntő jelentősége, amilyet később tulajdonítani
próbáltak neki. Joubert eleste után a parancsnoklást nyomban átvette Moreau
tábornok - ez a kiváló képességű hadvezér, aki sem tapasztalatok, sem
tehetség tekintetében nem állt Joubert mögött. Moreau megtett minden tőle
telhetőt, hogy megnyerje a csatát, de az ütközet menetén nem
tudott változtatni. Szuvorov szörnyű, megsemmisítő csapást mért az
ellenfélre. A francia hadsereg Novinál vereséget szenvedett és sietve vissza
kellett vonulnia az Appenninek mögé.

Joubert megtartotta ígéretét. Hamarosan visszatért Párizsba - holtan tért

vissza. Nagy pompával temették el. Ám a kard, amelyre Sieyés számított,
nem létezett többé.

Közben a Köztársaság helyzete napról napra romlott. A Szuvorovtól Novinál

elszenvedett szörnyű vereség nyugtalanságot, csaknem pánikot keltett.
Minden órában várták az orosz seregek bevonulását Franciaországba. Az
ország déli részén vállalkozó szellemű emberek hamar megtanultak néhány
orosz mondatot. Marseille-ben a nők új divatot vezettek be - Szuvorov-
kalapokat viseltek. Az oroszok bevonulása elháríthatatlannak látszott.

Ekkor érkezett az a hír, hogy az angol-orosz hadsereg a yorki herceg

vezénylete alatt partra szállt Hollandiában. A Batáviai Köztársaság flottája
nemcsak hogy nem állta útját az ellenséges erőknek, amelyek a partraszállást
előkészítették, hanem letette a fegyvert és átállt az ellenség oldalára. A
második koalíció által megsemmisített olaszországi köztársaságok után
bekövetkezett a Batáviai Köztársaság pusztulása is. A fiók-köztársaságok
egész rendszere összeomlott. Párizsban rettegve várták, hogy az angol-orosz
seregek Hollandiából Belgiumba, onnan Franciaországba vonulnak be.
A nyugati megyékben ismét fellángolt a huhogok (chouanok) felkelése.
(Huhogok (chouanok) - breton, normandiai és vendée-i lázadó royalista
parasztok a Köztársaság idején.) Georges Cadoudal, Frotté neve közszájon
forgott, a félelem felnagyította a mozgalom tényleges arányait. A rémült
emberek képzeletében a chouanok leküzdhetetlen erővé nőttek. Minden
északi és déli, nyugati és keleti megyében rablók garázdálkodtak, s a
banditizmus soha nem látott méreteket öltött. A közlekedés megbénult. A
postakocsik csak világosban közlekedtek, de ez sem biztosította őket a
támadásokkal szemben.

A francia seregek vereségeket szenvedtek és visszavonultak a koalíció

egyesült erőinek támadásai nyomán. Úgy látszott, hogy Franciaország
visszatér 1793 veszélyekkel terhes június-júliusának napjaihoz. De akkor a
Köztársaság élén erős kormány állott, amely egyesítette a nemzetet az
intervenciósok visszaverésére. 1799 őszén a kormány-hatalom úgyszólván
illuzórikus volt. A Direktórium kormánya nemcsak általános megvetés
tárgya, hanem maga is annyira tehetetlennek érzi magát, hogy
lehetőséget keres arra, hogy átadja valakinek a hatalmat, s valamiképpen
letűnjön a színről.

Stendhal azt állítja, hogy Barras megállapodott XVIII. Lajos ügynökeivel

abban, milyen feltételek mellett adná át a hatalmat a Bourbonoknak. Ezt írják
- többé vagy kevésbé határozott formában - Gohier és más kortársak is. Maga
Barras, bár nem tagadja azt a tényt, hogy folytak tárgyalások a
trónkövetelőkkel, azt hangoztatta, hogy a Direktórium megbízásából
igyekezett a Bourbonok szándékait kifürkészni. Ezek a tanúbizonyságok nem
elégségesek ahhoz, hogy a kérdést tisztázottnak tekintsük, de magában véve
ez a verzió igen valószínűnek látszik.

A kormányhoz közelálló körökben szó volt arról, hogy kívánatos lenne

meghívni valamelyik német herceget. Szóba került a porosz Lajos Ferdinánd,
sőt suttogták a braunschweigi herceg nevét is.

Egy Párizsban 1799. szeptember 20-án kelt és Pétervárra küldött levélben két
royalista, aki nem fedte fel nevét, közölte, hogy szeptember 15-ről 16-ára
virradó éjjel a Direktóriumban tanácskozás folyt, amelyen az öt direktoron
kívül részt vett valamennyi miniszter, tíz tábornok és a Tanácsok húsz
küldötte, és valamennyien egyhangúlag arra a meggyőződésre jutottak, hogy
a Köztársaságot tovább fenntartani nem lehet és ennélfogva a monarchia
restaurálásával és az uralkodó kérdésének megoldásával kell foglalkozni.
Egyesek a fiatalabb orléans-i herceget javasolták, mások a spanyol infánst,
megint mások a yorki herceget, némelyek pedig a braunschweigi herceget.
Sieyés, aki a Direktórium elnökeként utolsóként nyilatkozott,
igyekezett meggyőzni a tanácskozást arról, hogy a béke elérésének egyetlen
eszköze a törvényes uralkodó visszahívása, hogy a hatalmas I. Pál ezt
mindenkor szó nélkül támogatná, s hogy XVIII. Lajos nélkül a háborúknak és
a zavargásoknak sohasem lesz végük.

Egy másik információban, amely ugyanazon év szeptember 22-én érkezett

Párizsból Pétervárra, arról volt szó, hogy „Sieyés abbé azt tervezi, hogy az
orléans-i herceget ülteti a trónra”. Amikor még mint követ Berlinben
tartózkodott, ismertette ezt a tervet a porosz királlyal, aki ezt helyeselte, több
további feltételt szabva (többek közt a braunschweigi hercegnek az összes
hadseregek generalisszimuszává való kinevezését). Ámde Sieyés, megtudva,
hogy ez a terv kiszivárgott, írta a továbbiakban a jelentés, „azt kezdte
terjeszteni, hogy XVIII. Lajosnak akarja biztosítani a trónt...”

Ezeket a jelentéseket természetesen kritikus szemmel kell olvasnunk. Nehéz

megállapítani, mennyi bennük az igazság. Ám maguk ezek a párizsi
jelentések igen szimptomatikusak, rokon vonásokat mutatnak más hasonló
tartalmú tanúságokkal.

Sieyés továbbra is gondosan és kitartóan kereste a kardot, amelyet céljaira

felhasználhatna. Gondolt Macdonaldra, de azt túlságosan kompromittálta a
trebbiai vereség. Tárgyalt Moreau-val is, de ez a tábornok mindig kitért a
tisztán politikai akciók elől. Joseph Bonaparte útján még magánlevelet is
küldött Bonaparte tábornoknak Egyiptomba: ajánlotta, hogy seregével
mielőbb forduljon vissza. Egyébként ennek az üzenetnek már csak azért sem
lett gyakorlati következménye, mert nem jutott el a címzetthez.

A katonai vereségek 1799 őszén csupán nyilvánvalóvá tették, mintegy az

elvesztett csaták és a tűzvészek baljós fényével világították meg azt, ami
korábban is ismeretes volt: a rezsim mélységes, gyógyíthatatlan baját, teljes
bomlását. Honnan eredt a veszély? Félix Lepeletier a jakobinus klub ülésén a
VII. év thermidorjában azt állította, hogy a Köztársaság védelmezőit két
frakció fojtogatja: „Egyfelől a tolvajok, másfelől az árulók, akik eladták a
hazát az európai királyoknak.” Ez a meghatározás aligha pontos és kimerítő.
A válság mélyebb volt. Úgy látszott, maga a szövet foszladozik. Az
államhatalom teljesen gyöngének, működésképtelennek mutatkozott.
Amikor Jourdan, továbbra is az 1793. évi jakobinus gesztusokhoz
folyamodva, a Tanács fructidor 27-i (szeptember 13-i) ülésén felvázolta a
bajok elriasztó képét és javasolta annak proklamálását, hogy „veszélyben a
haza”, a nemzeti energia e mozgósítására irányuló felhívást nem fogadták el.
Hosszú viták után, név szerinti szavazáson kétszáznegyvenöt szavazattal
százhetvenegy ellenében elvetették. Bármily indokok késztették is a Tanácsot
Jourdan javaslatának elvetésére, maga a szavazás jelentős volt: megmutatta,
milyen súlyosan megbénult a társadalmi szervezet.

S egyszerre csak, a teljes megsemmisülés és fejetlenség pillanatában,

váratlanul vigasztaló hírek kezdtek szállingózni a frontokról. Szuvorov
bevonulása Franciaországba, amelyet Novi után elháríthatatlannak és napok
vagy talán csak órák kérdésének tekintettek, nem történt meg. Eltelt egy nap,
kettő, három; elmúlt egy hét, kettő, s az elkerülhetetlennek tartott katasztrófa
nem következett be. Akkor a szemüket dörzsölték és körülnéztek... Mi is
történt?

Egy bizonyos idő múlva ismeretessé vált, hogy a veszély eltolódott.

Szuvorov, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy a Novinál aratott
fényes győzelmet realizálja, az ütközet másnapján parancsot kapott arra, hogy
Moreau visszavonuló hadseregének üldözése helyett Svájcba menjen. Az
osztrák Hofkriegsrat - az udvari hadi tanács amely alighanem veszélyesebb
ellensége volt Szuvorovnak, mint a franciák, érvényesíteni tudta a háború
viselésére vonatkozó új tervét. Az orosz fegyverrel felszabadított
Olaszországot az osztrákok gondozásba vették, Szuvorovot pedig megbízták
Svájc felszabadításával.

Szuvorov legendás átkelése az Alpokon ismeretes. Károly főherceg osztrák

hadserege, amellyel Szuvorovnak Svájcban egyesülnie kellett volna, mivel
erre a szükség nem kényszerítette, sietett visszavonulni az oroszok érkezése
előtt. Masséna, leszámolva az osztrákokkal, Rimszkij-Korszakov hadserege
ellen támadt, veszteséget okozott neki és visszavonulásra kényszerítette.
Szuvorov hadserege kritikus helyzetbe került. Most nem ő fenyegette
Franciaországot, hanem az osztrák szövetségesek tehetetlensége vagy
hitszegése következtében ő maga volt egérlyukban, ahonnan, úgy látszott,
nincs menekvés. (Gondoljunk Clausewitz megállapítására Szuvorov Szent
Gotthard-i átkelésével kapcsolatban: „...14 teljes napon át óráról órára
fokozódott benne az elégedetlenség és az utálat érzése az osztrákokkal
szemben, mind becsületességüket és jó szándékukat, mind pedig
képességeiket és eszüket illetően.)

Ámde Szuvorov nem ismert lehetetlent. Áttörte magát az ellenséges gyűrűn a

járhatatlan, jeges hegyekben, s emberfölötti erőfeszítéssel, elsöpörve az
útjában álló ellenséges ezredeket, átkelt az Alpokon és leereszkedett
Bajorország előhegységeibe. I. Pál, akit feldühített az osztrákok hitszegése,
parancsot adott az orosz seregeknek a hazatérésre.

Oroszország kilépése a háborúból teljesen megváltoztatta a helyzetet. Brune-

nek már korábban sikerült megállítania a yorki herceg egyesült erőit. Most,
az oroszok kilépése után, maguknak az angoloknak is visszavonulásra kellett
gondolniuk. Az osztrákok már régóta nem voltak veszedelmes ellenfelek.
Párizs ismét fellélegezhetett. A hadiszerencse ismét rámosolygott
Franciaországra. Szeptember végén a háborús veszély témája lekerült a
napilapok hasábjairól.

Ekkora ijedtség, mi több, pánik, általános fejetlenség után mindenki egy kissé
kényelmetlenül érezte magát: minek kellett ilyen gyönge idegzetűnek
mutatkozni! Mindamellett az általános zavarnak, az átélt betegségnek az
érzete nem múlt el. Tapsoltak az új katonai győzelmekről befutó híreknek, de
igazi lelkesedés nélkül. Győzelmek! Újabb győzelmek! Ez, persze, jó dolog,
de hiszen a vereségtől Oroszországnak a háborúból való kilépése folytán
menekültek meg.

S ebben a bizonytalan, zavaros időpontban, amikor a megkönnyebbülés és a

még le nem küzdött aggodalom érzései keveredtek, illetve váltakoztak,
érkezett az a hír, hogy Bonaparte tábornok visszatér Franciaországba, hogy
vendémiaire 17-én (október 9-én) egyedül, hadsereg nélkül partra szállt a
Fréjus melletti Saint Raphaelben.

A Direktórium erről az Ötszázak Tanácsát olyan fogalmazásban értesítette,

melynek különösnek kellett tűnnie. Brune tábornoknak a sikereiről küldött
jelentésekkel kezdődő hosszú közlemény így végződött: „A Direktórium
örömmel értesíti önöket, képviselő polgártársak, hogy az egyiptomi
hadseregről is hírek érkeztek. Berthier tábornok, aki e hó 17-én partra szállt
Fréjusnél Bonaparte tábornok főparancsnokkal és Lannes, Marmont, Murat,
Andréossy tábornokokkal, valamint Monge és Berthollet polgártársakkal
együtt, közli, hogy a francia hadsereget teljesen kielégítő állapotban hagyták
el.” Vajon ez a közlés voltaképpen nem Berthier tábornok
megérkezéséről szólt és még arról, hogy további öt tábornok (köztük
Bonaparte) és két fiatal tudós, az egyiptomi francia hadsereg állapotát
teljesen kielégítőnek tartja? Csakugyan furcsa információ! Vajon ki igazodik
el abban, mi belőle a legfontosabb, s hogyan kell megítélni ezt a hazatérést?

Arra a hírre, hogy Bonaparte Franciaországba érkezett, a Köztársaság

határain túl is felfigyeltek. A Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi beszámolt
erről az eseményről és közzétette a Direktórium közleményének sajátos
szövegét, azt is hozzáfűzve, hogy a Direktórium Bonaparte megérkezését
„mellékesen” közölte. Bonaparte hazatéréséről hírt adott a Moszkovszkije
Vedomosztyi is.

A kormányközlemény homályossága természetesen nem volt véletlen. A

Direktórium nem tudta egy csapásra eldönteni, milyen álláspontra
helyezkedjék azzal a tábornokkal szemben, aki önkényesen tért vissza
Franciaországba. A Direktórium ülésén, az egyik verzió szerint, Sieyés
elsősorban leszögezte, hogy a tábornok a Direktórium engedélye nélkül tért
vissza. Moulin ebből a megállapításból ezt a logikus következtetést vonta le:
az egyiptomi hadsereg főparancsnokát ennélfogva dezertőrként el kell ítélni.
Boulay de la Meurthe folytatta ezt a gondolatmenetet: - Nos, hajlandó vagyok
magam leleplezni őt holnap a szószékről és törvényen kívül állónak
nyilvánítani. Sieyés megjegyezte, hogy „ennek következménye főbelövés, ez
pedig lényeges, még akkor is, ha erre rászolgált”.

Boulay de la Meurthe-re ez a válasz nem tett mélyebb benyomást. - Ezek

olyan részletek, amelyekbe nem akarok belemenni. Ha mi törvényen kívül
helyezzük - akár a guillotine által hal meg, akár főbe lövik, akár felkötik -, ez
csupán az ítélet végrehajtása. Erre fütyülök!

Ámde a direktor uraknak ez a bátorsága nem tartott sokáig. Vajon milyen

álláspontra helyezkedik majd a visszatért tábornokkal szemben az Ötszázak
Tanácsa? Hát a nép? És a hadsereg? Volt min törni a fejüket. A szélsőséges
döntésektől hamar elálltak. Végül, hosszas tétovázás után úgy határoztak,
hogy a vérpadra vezető utat felcserélik a győztes tábornok ünnepélyes
fogadásának ceremóniájával. Jobbnak látták, hogy az Egyiptomban hagyott
hadseregről ne kérdezősködjenek.

A napilapok egy ideig foglalkoztak Bonaparte tábornokkal. Részleteket

közöltek kockázatos utazásáról, külső megjelenéséről, arról, hogy kinél mikor
tett látogatást, még arra is kitértek, hogy a beszélgetések során többet kérdez,
mint amennyit maga közöl. Majd ez a téma lekerült a lapok hasábjairól.
Elvesztette az újdonság érdekességét, más kérdések kerültek napirendre.

Az élet tovább folyt régi medrében; örömökkel és keserűségekkel, sikerekkel

és balsikerekkel vegyesen. A lapok tudósítottak Brune tábornok
hadseregének győzelmeiről, az angolok kapitulációjáról Batáviában, royalista
bandák betöréséről Nantes-ba, azokról az öldöklésekről és gyújtogatásokról,
amelyek az ország nyugati részében a chouanok útját kísérték, Cubiéres
polgártárs alexandrinusokban írt négyszázsoros költeményéről, az „Emma,
avagy a Gyanú” című új operáról, melynek szövegkönyvét Marsollier írta,
zenéjét Deffés szerezte, s amelyet Feydeau vitt színre.

Az élet tehát folyt tovább, ahogy régen. Párizs, úgy látszott, korábbi,
megszokott életét éli. Ám a város lakosait a nyugtalanság, a bizonytalanság,
az aggodalom határozatlan érzései kerítették hatalmukba. Homály sűrűsödött
Párizs, az ország fölött...

Vége felé járt az esztendő. Vége felé járt a század. A XVIII. század véget ért.

Ez a csodálatos század - a „nagy század” -, ahogy még nemrégiben nevezték,

sok reménységet, sok várakozást szült. A XVIII. század boldog nemzedékére
nagy események várnak - mondották a századelőn. Még egy évtizede, 1789-
ben, Francia-ország fölött az égboltot rózsaszínűre festette a hajnal.

Most pedig minden szájról ez a szó hallatszott: „századvég” (fin du siécle).

És ez nemcsak a naptári számítást jelentette, az nem volt olyan fontos -
hiszen az országban új, a forradalom által bevezetett időszámítás volt
érvényben; a VIII. évet írták ez egészen mást jelentett. Vége felé járt a
század, s vele szertefoszlottak az általa szült remények... Az évszázad határán
túli jövendő bizonytalannak, elmosódottnak, homályosnak, sötétnek látszott.
A politikai válság, amely 1799 augusztusában és szeptemberében éleződött ki
a legjobban, október elejére enyhült. A frontokon javult a helyzet, s ezzel a
Köztársaság belső állapota is megváltozott. Úgy látszott, az élet visszatér
medrébe: visszatér a Direktórium rezsimjében szokásossá vált
civakodásokhoz és kis politikai súrlódásokhoz. Ámde a politikai légkörnek ez
a nyilvánvaló, észrevehető enyhülése korántsem jelentette a válság
leküzdését. De nem is lehetett azt leküzdeni, mert nem múló jellegű,
részleges okok által előidézett válság volt, hanem a rezsim mélyreható, a
társadalom alapjaiban gyökerező válsága.

A thermidorista rezsim, amely öt évig állt fenn a thermidorista Konvent,

illetve a Direktórium formájában, már túlélte önmagát. Nemcsak az volt a
baj, hogy a Köztársaságban, amelynek élén annak idején olyan kaliberű
politikusok álltak, mint Robespierre, Danton, Saint-Just, a hatalom más
vágású emberek kezébe került. Ezek kapzsi sikkasztok és korrupt
élvhajhászok, meggyőződés nélküli, sárral és vérrel beszennyezett kezű
emberek voltak, mint Barras, vagy szappanbuborékok, mint Sieyés, a
pávatollakkal ékeskedő, fontoskodó varjú, vagy pedig egyszerűen középszerű
emberek, afféle Moulinek, Gohier-k, Roger Ducos-k.

Balzac az 1799. évi események képét felvázolva, ezt írta: „A Köztársaság

rendeletei - minthogy már nem álltak mögöttük azok a nagy erkölcsi eszmék,
amelyek egykor hatásossá tették őket, sem a hazafiság, sem a rémuralom -
olyan milliókról intézkedtek, amelyek nem folytak be a kincstárba, és olyan
katonákról, akik nem növelték a hadsereget. A forradalom rugója ügyetlen
kezekben elkopott, s a törvények végrehajtásuk során a körülmények
bélyegét viselték magukon, ahelyett, hogy úrrá lettek volna a
körülményeken.”

A felszínen semmi sem változott. Franciaország köztársaság volt, érvényben

maradt a forradalmi naptár. Az időszámítás a Konvent ama emlékezetes
napjával kezdődött, amely kimondta a monarchia megszűnését. E rendelet
megalkotói már régen letűntek a politikai színpadról: barátok és ellenségek,
ki a vérpadon halt meg, ki a csatamezőn. De az időszámítás, amely a
Köztársaság első esztendejének első napjával kezdődött, érvényben maradt.
Az egységes és oszthatatlan Köztársaság hetedik éve. Nyolcadik éve.
Kilencedik...
A kormány hivatalos iratain továbbra is szerepelt a széles oválisban a
lándzsás nőalak, frígiai sapkában, jobb kezével egy bárdra támaszkodva - a
Köztársaság jelképe. A kormányintézmények homlokzatán, a Köztársaság
nevében kiadott okmányokon továbbra is ez volt olvasható: „Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség”. Ám ezek a szavak, amelyeknek nemrég nagyszerű,
lelkesítő tartalmuk volt, immár elvesztették egykori jelentésüket. Elmosódtak,
megfakultak, holtak voltak.

A thermidoristák uralmának öt esztendeje során az ország a csaknem

gyógyíthatatlan betegség állapotába került: a gazdaság, a pénzügyek
szétzilálódtak, a közigazgatási szervezet felbomlott, az alkotmány alapjait
állandóan megsértették, törvénytelenség, önkény uralkodott. Az általános
elégedetlenség és kiábrándultság egyre nagyobb fokú lett.

A válság alapja az volt, hogy valamennyi alapvető osztály elégedetlen volt a

hatalmat megragadó és megtartó thermidorista klikk uralmával.

A Direktórium rezsimje csupán a rendszerré emelt alkotmányellenes erőszak

révén tarthatta magát. Fructidor 18., floréal 22., prairiál 30. - ezek a hol
jobbra, hol balra mért váltakozó csapások mesterségesen meghosszabbították
a Direktórium fennállását. „Jaj annak az országnak, amelyet naponta
megmentenek” - kiáltott fel Madame de Staël. De a Direktórium nem az
ország érdekeit fejezte ki, hanem egy klikk érdekeit, nem az országot akarta
megmenteni, hanem saját magát. 1799 végén a Direktórium hatalma nem a
társadalom széles köreinek vagy akár egy meghatározott osztálynak az
érdekeit képviselte, hanem egy klikknek az érdekeit. Politikailag ez a
jobboldali thermidoristák ugyanazon csoportja volt, akik a „hintapolitika”
segítségével hatalmon tudtak maradni. Társadalmilag ez a klikk főképpen az
új üzletelő polgárságot képviselte a forradalom éveiben - amely nem
bizonyult éppen finnyásnak a meggazdagodáshoz vezető eszközök
megválogatásában, s a bürokratikus apparátusnak e polgársággal szorosan
kapcsolatban levő részét. A thermidorista klikket, miután megkaparintotta az
államhatalmat és mint a dögkeselyűk raja, falánkan darabokra tépett mindent,
amit képes volt lenyelni, egyetlen eszme lelkesítette: az, hogy ne engedje ki
karmai közül, ne engedje át másnak a zsákmányt. Ezek a farkaserkölcsök
az állampolitika rangjára emelkedtek. Egyenlő elszántsággal és dühvei
vicsorították fogukat a baloldali és a jobboldali ellenfelekre és megsemmisítő
ütéseket mértek rájuk. Szolgálati érdemeik közt szerepelt XVI. Lajos
kivégzése is, Robespierre meggyilkolása is. Megünnepelték július 14-ét is,
thermidor 9-ét is, s erélyesen, csírájában elfojtották mind a royalisták, mind a
jakobinusok támadási kísérleteit. Öt éven át megtartották a hatalmat. De
mivel nem voltak sem eszményeik, sem eszméik, sem politikai céljaik, sem
állami programjuk - nem volt semmi egyebük, csak az a törekvés, hogy ne
engedjék ki a kezükből a szerzett zsákmányt, lassanként maguk ellen
hangolták az összes társadalmi erőket és elvesztették az országban
osztálytámaszukat.

A plebejusok, a munkások, a városi és falusi szegények, akiket a legnagyobb

ínségre kárhoztattak, gyűlölték őket. Ámde a germinali és a prairiali
népfelkelések elfojtása után, Babeuf kivégzése után a társadalom alsó rétegei
meggyöngültek és képtelenek voltak önálló megmozdulásokra. A nép
némaságba dermedt - ez igaz. Ámde Roederer ismert megjegyzése: „A nép
nyugdíjazását kérte”, legalábbis pontatlan. A nép nem kérte nyugdíjazását,
hanem a népet nyugdíjba küldték. Öt éven át befogták a száját, most
hallgatott. Ám a nép, hogy úgy mondjuk, a demokratikus ellenzék
potenciális tartalékát alkotta. A továbbra is igen aktív közép- és alsó
polgárság tagjaiból álló ellenzék maga pedig, az 1798-1799-es évek
neojakobinus kádereit alkotta, s észrevehetően megerősítette pozícióit a
katonai balsikerek hónapjaiban. „Az egyenlőség és a szabadság barátainak
társasága” nevű neojakobinus klub, amely július első dekádjában kezdett
ülésezni a Manége épületében, nagy befolyásra tett szert. A neo-
jakobinusoknak sikerült az Ötszázak Tanácsa útján elfogadtatni egy
sajtótörvényt, a vagyonos polgárok kényszerkölcsönéről szóló törvényt, a
kezesekről szóló törvényt; megkísérelték visszatéríteni a Köztársaságot az
1793. évi forradalmi törvényekhez. Ám az inga kilengése balra nyomban a
jobbra lendítéshez vezetett. Fouché, akit kineveztek rendőrminiszternek,
Sieyés sugalmazására thermidor 28-án (augusztus 13-án) egyszerűen
bezáratta a jakobinus klubot, és ez az erőszakos rendszabály nem találkozott
ellenvetéssel. A neojakobinusok nem tudtak vagy nem akartak a tömegekre
támaszkodni, túllépve a tiltakozás parlamenti formáit. Megmaradtak
alkormányos ellenzéknek.

Ám a Direktórium rezsimjével szembefordult a jobboldali ellenzék is - a

nagypolgárság-, amely thermidor után vezető erővé lett, s kezdetben a
thermidoristákat támogatta, most azonban elfordult tőlük. A Direktórium
rezsimje elsősorban azért vált elfogadhatatlanná a nagypolgárság számára,
mert egy szűk klikk érdekeit védelmezte, nem pedig az egész polgárságét.
Amikor ráadásul kitűnt, hogy ez a klikk nem képes biztosítani az országban a
stabilitást meg a rendet, hogy az államot a káoszba és a hanyatlásba sodorta, a
Direktórium hatalma tűrhetetlenné lett. A polgári rendnek a követelése
természetszerűleg fő jelszavává lett az összes tulajdonosi elemeknek.

Madame de Staël, „az alkotmánypárt igazgatónője”, ahogyan Eduard Herriot

nevezte, irodalmi művekben is, szalonjában is a tulajdonosoknak amerikai
minta szerinti - liberális-polgári - köztársaságának bevezetését propagálta.
Sieyés, mint már mondottuk, a konzervatív köztársaság mellett szállt síkra.
Thermidor 9-ének ötödik évfordulóján a Mars-mezőn mondott beszédében
Sieyés megígérte a népnek „a törvény nyugodt és szilárd alkalmazását... a
szabadságot, biztonságot, a tulajdon garantálását”. Ez volt „a rend
köztársasága”, „a tekintélyes polgárok hatalma”, amelyre a „tevékeny
emberek” törekedtek. A rend, a stabilitás, a baloldali veszéllyel szemben és a
jobboldali royalista törekvésekkel szemben garanciát nyújtó szilárd pillérek
elengedhetetlen feltételnek számítottak a normális gazdasági tevékenység
felújításához, a gazdasági kezdeményezés felújításához, a társadalom
életének virágzásához.

Benjamin Constant már amikor 1795-ben Párizsba érkezett, világosan

felismerte, hogy „itt... rendet, békét és köztársaságot akarnak”. „Itt” - ez a
nagypolgárok szalonjait jelentette, e szalonok körében forgott Constant. De
az azóta eltelt négy esztendő alatt ezek az óhajok sürgető szükségletté váltak.
Az 1799. évi válság, a katonai vereségek és a Közjóléti Bizottság rezsimjének
visszaállításától való félelem a „tevékeny embereket” sietségre késztette.
„Rend”, „szilárd hatalom”, a „tekintélyes polgárok hatalma” - mindezen
követelések mögött elsősorban a burzsoázia diktatúrájának visszaállítására
való törekvés húzódott meg.

Jórészt ugyanez a hangulat jellemezte a paraszti tulajdonosoknak a

forradalom által létrehozott osztályát. Ennek a témának konkrét történelmi
tanulmányozása még várat magára, s ezért itt jórészt találgatásokra vagyunk
utalva. Mégis, a tévedés kockáztatása nélkül mondhatjuk, hogy a parasztok,
akik nyugodtan élvezni akarták annak gyümölcsét, amit megszereztek, rendet
és stabilitást követeltek. A mesterséges árfolyamfelhajtás, az áringadozások,
a hol jobbra, hol balra hajló politika légköre nem volt ínyére a parasztoknak,
ellentmondott érdekeiknek, felhalmozásra való hajlamuknak, s ez a jövőt
illetően a bizonytalanság s a jelennel való elégedetlenség érzését szülte.

Így tehát a társadalom alapvető osztályainak képviselői jobbról is, balról is

nyíltan kifejezték elégedetlenségüket a Direktórium rezsimjével, a
thermidoristák politikájával. A kormány jelöltjeinek a törvényhozó szervekbe
való választásokon elszenvedett krónikus, szinte törvényszerűvé váló
vereségei külső jelei voltak a Direktórium rezsimje fokozódó társadalmi
elszigetelődésének. Ám mivel a történelmi tapasztalat - a thermidoristák
uralmának öt esztendeje - meggyőzően bebizonyította, hogy a Direktórium a
társadalmi támogatás hiányát az alkotmány megsértésével, a törvények lábbal
tiprásával helyettesíti, hogy hatalmát a hadsereg segítségével tartja fenn,
ezért ellenfeleinek soraiban is gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a rezsim
megváltoztatása is csak ugyanazokkal az eszközökkel, ugyancsak fegyveres
erővel, a hadsereggel mehet végbe.

Ezt a gondolatot határozottan magukévá tették a Direktórium rezsimjének

összes ellenfelei - a jobboldaliak is, a baloldaliak is. A babeufisták felkelési
kísérlete a grenelle-i táborban 1796-ban, Jourdan, Bernadotte és más
neojakobinusok végig nem gondolt tervei egy neojakobinus-tábornoki
kormány megalakításáról 1799-ben megmutatták, hogy a baloldali társadalmi
erők felismerték, mi a hadsereg jelentősége a politikai küzdelem vitás
kérdéseinek megoldása szempontjából. Ám az általános osztály-erőviszonyok
az országban a poszt-thermidorista időszakban nem kedveztek a baloldali
erőknek. Abban az időben a parancsnoki posztok betöltésére
hivatott hatalomra törekvő osztály a polgárság volt, mégpedig a legerősebb és
leggazdagabb része: a nagypolgárság. Most, amikor a forradalom hősi
időszaka már a múltba merült, megszakítva thermidor által, amikor a
thermidoristák dühöngéseinek és a Direktórium „burzsoá orgiájának” ideje
letűnt, most elérkezett a burzsoázia tulajdonképpeni uralmának korszaka. A
burzsoázia a hatalomra tört, sietett bevezetni a maga rendszerét.

Sieyés bevonulása a Luxembourg-palotába - aki ideológiailag, politikailag,

ahogy tetszett, éppen a nagypolgárságot képviselte - tulajdonképpen azt
jelentette, hogy a nagypolgárság hatalma bevezetésére törekszik. Ez az öreg
varjú csakis azért röpült oda, hogy ezt károgja: ideje, ideje, ideje bevezetni a
polgári rendet.

Ám a történelem úgyszólván sohasem halad egyenes utakon. És Sieyés,

miután bejutott a Luxembourg-palotába, minden önhittsége ellenére
hamarosan megértette, hogy az akkori labilis, ingatag politikai erőviszonyok
mellett, a sajátosan bizonytalan egyensúlyi helyzetben osztályának a rendről
szőtt álmai megvalósíthatatlanok, ha nem alkalmazzák a szükségessé váló
fegyveres erőt, hadsereget.

„Kardra van szükségem” - ismételgette Sieyés, s lényegében ez az álom a

kardról, mi több, a kard keresésére irányuló gyakorlati lépések lettek 1799-
ben a nagypolgárság voltaképpeni programjává. Ez konkrétan azt jelentette,
hogy napirendre kerül az államcsíny, amely felszámolja a Direktórium
rezsimjét és a kard segítségével az országban polgári rendet vezet be.

Napóleon történetének kiemelkedő kutatója, J. V. Tarle, ezt írta: „Napóleon

azzal a megmásíthatatlan elhatározással szállt hajóra Alexandriában, hogy
hazatérte után szétveri a Direktóriumot és kezébe veszi a hatalmat.” Tarle
nem bizonyítja ezt. Talán nem tartotta szükségesnek, mert ezen a ponton
Vandal véleményét, Vandal „Bonaparte hatalomra jutása” című híres művét
követte, aki ezt írta: „Bonaparte azzal a szilárd elhatározással tért vissza,
hogy végez a Direktóriummal és kezébe ragadja a hatalmat.” Ez
megfellebbezhetetlenül hangzott, márpedig Vandal, ennek a történelmi
verziónak, hogy úgy mondjuk, atyja, szintén nem hoz fel semmiféle tényt
alátámasztására. De Vandal tudományos tekintélye akkora volt, hogy ez
az általa közölt verzió vitathatatlan igazságként került be a tudományba.
Vandal után ismételte J. V. Tarle is, majd Louis Madelin, napjainkban újból
ismétli André Castellot.

Ám a kérdésnek eredeti források alapján való tanulmányozása nem igazolja

ezt a verziót. Amikor Bonaparte 1799. augusztus elején Egyiptomban
elhatározta, hogy a hadsereget Kiéber parancsnoksága alatt hagyja, maga
pedig közvetlen munkatársaival a Földközi-tengeren átkel Franciaországba,
kockázatot vállalt.

Számára a kockázat megszokott dolog volt, elválaszthatatlan hadvezéri

hivatásától, jellemének sajátja; természetesnek, csaknem szükségesnek
tartotta minden komoly ügyben. Ám mint józan, világos fejű férfiú,
hozzászokott, hogy adagolja, mérlegelje a kockázat elemeit, ügyeljen arra,
hogy ne lépjék túl a megengedett normát, a szükséges kockázat ne váljon
felelőtlen kalanddá. Éppen ezért Bonaparténak Egyiptomban látnia kellett,
hogy ezúttal igen nagy a kockázat.

Ez a kockázat kettős volt. Először is, miután Nelson megsemmisítette Afrika

partjainál a francia flottát és teljesen ellenőrzése alá vonta a Földközi-tengert,
mindazon közlekedési vonalakat, amelyek összeköthették a külvilággal az
Egyiptomba bezárt francia hadsereget, úgyszólván semmi valószínűsége sem
volt annak, hogy észrevétlenül elsiklik az angol flotta őrhajói mellett. Az
angol hajók Sidney Smith közvetlen parancsnoksága alatt - őrá bízta Nelson
ezt a feladatot - szemmel tartották a francia hadsereget; sietség nélkül,
türelmesen őrjáratot tartottak; nem engedtek ki a Nílus torkolatából egyetlen
francia hajócskát, egyetlen csónakot sem.

Józanul mérlegelve valamennyi körülményt, újból és újból ellenőrizve az

angol hajók helyváltoztatására, a part menti őrjáratok rendjére vonatkozó
minden információt, Bonaparte meggyőződött arról, hogy végtelenül csekély
annak esélye, hogy bármely francia hajó észrevétlenül átjusson, nem több egy
százaléknál. Az angolok fogságába esni - ez a legkevésbé sem állt Bonaparte
szándékában; ez bármely változatban is a pusztulást, a véget jelentette volna
számára... S mégis vállalnia kellett a kockázatot.

Ám még más kockázat is volt... Mint hivatásos katona, mint tiszt, aki
megtanulta a szolgálati szabályzatot, Bonaparte tudta, hogy felső parancs
nélkül nincs joga távozni helyéről, otthagyni a rábízott hadsereget. (Szent
Ilona szigetén Napóleon megpróbálta a dolgot úgy feltüntetni, hogy
Egyiptomba való elindulásakor a kormány korlátlan döntési szabadsággal
ruházta föl. Ezt az állítását azonban, sok máshoz hasonlóan, az a kívánsága
diktálta, hogy igazolja cselekedeteit.) Ha egy neki alárendelt ezredparancsnok
önkényesen otthagyta volna ezredét, átadta volna a hadbíróságnak. Nincs-
e joga a hadügyminiszternek ugyanígy eljárni vele szemben? Nem fogják-e
egyszerűen átadni őt a hadbíróságnak mint katonaszökevényt?

Már korábban, 1799 februárjában, amikor fülébe jutottak az első hírek arról,
hogy új koalíció van kialakulóban és közeleg a háború, a végrehajtó
Direktóriumhoz intézett hivatalos levelében felvetette Franciaországba való
visszatérésének kérdését. Ez a lépése válasz nélkül maradt. Tehát nem kapott
engedélyt a Franciaországba való visszatérésre. Önkényesen hagyta el a
rábízott hadsereget, a tábornok fegyelemsértést követett el. Vajon nem
fogják-e azzal vádolni, hogy ő is Dumouriez és Lafayette útját követi?
Kétségtelenül ez kockázat volt. Csaknem ugyanakkora, mint az első
esetben. De Bonaparténak nem volt választása, nem állt előtte alternatíva.

Igaz az, hogy amikor Bonaparténak - nem szándékosság nélkül - kezébe

kerültek a Sidney Smith által Menou tábornoknak küldött La Gazette de
Francfort (Frankfurti Újság) és Courrier frangais de Londres (Londoni
francia kurír) című 1799. májusi és júniusi lapok az olaszországi francia
vereségekről, Szuvorov győzelmes előnyomulásáról szóló közleményekkel,
Bonaparte dühbe gurult. Igaz az is, hogy közvetlenül Berthier-vel
négyszemközt folytatott hosszas beszélgetés után Bonaparte Bourrienne-nek
és Marmont-nak említést tett arról a szándékáról, hogy visszatér
Franciaországba, és utasítást adott az elutazáshoz való előkészületekre.

Mindez tény. Ugyanakkor kétségtelennek látszik, hogy a kapott hírek

Bonaparte számára csak kellő tetszetős ürügyet szolgáltattak régóta megérett
és a szükség diktálta elhatározásához. Bonaparte már egy idő óta kereste a
megfelelő alkalmat, hogy elmeneküljön Egyiptomból. Ennek oka az volt,
hogy megértette - meg kellett értenie, hiszen nyilvánvalóvá vált -, hogy
további egyiptomi tartózkodása óhatatlanul pusztulásba döntené. Amióta a
francia hadsereg el volt vágva az anyaországtól, azaz 1798. augusztus 1. óta,
amikor a francia hajóhad megsemmisült, azután pedig, amikor a szíriai
hadjárat teljes kudarccal végződött, Bonaparte világosan felismerte, hogy
az egyiptomi hadjáratot elvesztette.

Az egyiptomi hadsereg főparancsnoka, persze, ezt nem mondhatta meg sem a

katonáinak, sem a tiszteknek. Ellenkezőleg, Marmont tanúsága szerint
igyekezett bátorságot önteni beléjük. „Fejünket a viharzó szeleknél
magasabbra kell emelnünk, s a szelek le fognak csöndesedni” - mondotta.
Emlékeztetett arra, hogy annak idején Egyiptom hatalmas állam volt és hogy
a mai tudomány, ismeretek, technika révén ennek az államnak a hatalma
nagymértékben növelhető. De saját magát nem csaphatta be. Fényes
győzelmeket arathatott az ellenfél fölött, jelentést küldhetett Párizsba az
eredményekről (jóllehet ezek a jelentések a Saint-Jean-d’Acre-i
katasztrofális balsiker és a Szíriából való kényszerű visszavonulás után egyre
kétségesebbekké váltak), kivívhatott újabb részleges győzelmeket, ám
mindez nem változtatott a dolog lényegén. (Július 25-én a franciák legyőzték
a törököket Abukirnál, s Bonaparte a Direktóriumnak küldött jelentésekben
nyomatékosan hangsúlyozta ennek a győzelemnek a jelentőségét.) Bonaparte
kénytelen volt saját magának bevallani, hogy egyetlen általa aratott győzelem
és e győzelmek valamennyien együttvéve sem vezethetnek ahhoz, hogy
megnyerje a háborút az Abukir és a szíriai visszavonulás után
kialakult viszonyok között, amikor a hadsereg teljesen el van vágva
Franciaországtól.

A hadsereg létszámát a csaták, a pestis, más betegségek, az éghajlat állandóan

apasztotta. Különösen a pestis okozott súlyos veszteségeket. Az életek ezreit
követelte, s a parancsnokság által hozott rendszabályok ellenére képtelenek
voltak megállítani ezt a halált hozó járványt. A francia hadsereget sújtó
halálos betegségről szóló hírek bekerültek a külföldi sajtóba, tudósítottak róla
az orosz újságok is.

Egyiptom meghódított területein Bonaparte nem talált támogatásra a helyi

népesség egyetlen társadalmi csoportjánál sem. Csak a fegyver erejére
számíthatott. Ámde a francia csapatok kegyetlen megtorlásai ellenére vagy
talán éppen ezek következtében az arab törzsek felkelései egyre nagyobb
lángokat vetettek. A felkelőkkel vívott vég nélküli ütközetekben a francia
hadsereg veszteségeket szenvedett. Bonaparte továbbra is győzelmi
jelentéseket küldött a Direktóriumnak. De tudta, hogy a hadsereg létszáma
jelentős mértékben csökkent és a jövőben a veszteségek növekedni fognak.
Az általa vezetett hadsereg a katasztrófába rohant, s ezt elodázni is
csak áldozatok és erőfeszítések árán lehetett, de elkerülni nem. S bármilyen
változatokat latolgatott is, az eredmény egy és ugyanaz maradt: a hadjáratot
elvesztette, a hadsereg a pusztulás felé tart, s Egyiptomból ki kell vonulni, ez
elől nincs menekvés.

Van egy - a tudomány előtt már régóta ismeretes - dokumentum, amelyre alig
fordítottak figyelmet. Ez az az utasítás, amelyet Bonaparte a VII. év fructidor
4-én (1799. augusztus 22-én) adott Kiéber tábornoknak, akit a keleti hadsereg
főparancsnokává nevezett ki, miután már elhajózott Franciaországba.

Ebben az instrukcióban Bonaparte először is igyekszik megnyugtatni Kiébert:

hangsúlyozza, hogy Brestből a francia hajóraj és a spanyol hajóraj
Karthagóba érkezése után el fogja látni az egyiptomi hadsereget annyi
fegyverrel, hadifelszereléssel és emberi erővel, „amennyi elég lesz a
veszteségek pótlásához”.

Ám nyomban e vigasztaló perspektíva ecsetelése után Bonaparte áttért a fő

dologra: „Ha viszont kiszámíthatatlan és előreláthatatlan körülmények
folytán minden erőfeszítés meddőnek bizonyul és májusig Franciaországból
sem segítséget, sem híreket nem kapnak, és ha minden intézkedés ellenére a
pestis tovább tart és másfél ezer embernél több esik áldozatul...
felhatalmazom (vous étes autorisé) arra, hogy békét kössön az ottomán
portával, még ha ennek fő feltétele Egyiptom kiürítése lenne is.”

Ez utóbbi szavak voltak a legfontosabbak. Amikor felhatalmazta Kiébert arra,

hogy békét kössön Törökországgal Egyiptom kiürítésébe beleegyezve,
Bonaparte elismerte, hogy a hadjárat elveszett. A többinek lényegében semmi
jelentősége nem volt. Ebben az egész terjedelmes, több oldalas és több száz
szavas instrukcióban igazi jelentősége csak két szónak volt, amely semmivé
tette a többit: Egyiptom kiürítése.

Bonaparte kényszerítette magát arra, hogy kimondja és leírja ezt a két szót.
Ha bele kell egyezni Egyiptom kiürítésébe, akkor minek kellett háborút
kezdeni Egyiptomban, mire valók voltak mindezek az áldozatok?

A hivatali kötelesség arra kényszerítette Bonapartét, hogy megírja Kiébernek

- csak neki, senki másnak - ezt a két szégyenletes szót. Bonaparte azért volt
köteles ezt megírni Kiébernek, mert rá hárította át ennek a nehéz és megalázó
feladatnak a végrehajtását.

Az elveszett hadjáratot megmenteni már nem lehetett, de saját magát

megmenteni, elmenekülni a megaláztatás elől, ha kockázattal is, lehetett.
Bonaparte becsapta Klébert: abban a parancsban, amelyben Kiébert a keleti
hadsereg főparancsnokának nevezte ki, Napóleon ezt írta: „A kormány
hazarendelt.” Ez tudatos hazugság volt.

Bonaparte a kormány engedélye nélkül hagyta ott a rábízott hadsereget.

Megszökött ebből az elítélt hadseregből, csak személyesen magának tartva
fenn bizonyos esélyeket. Nem véletlen, hogy Bonaparte, amikor úgy döntött,
hogy átadja a parancsnokságot Kiébernek, az Egyiptomban maradó
hadvezérek közül a legerősebbnek és erre legméltóbbnak, elkerülte a vele
való találkozásokat és a parancsot és az instrukciókat Kiébernek Menou
tábornok útján már a ,,Muiron”-on való elindulás előestéjén adta át azzal,
hogy Kiéber huszonnégy órával elhajózása után kapja meg
őket. (Emlékezzünk arra, hogy a legjobb tábornokok közül a többit -
Berthier-t, Lannes-t, Marmont-t, Andréossit - magával vitte, s
megparancsolta, hogy Desaix-t és Junot-t később küldjék Franciaországba,
ami szintén közvetett bizonyítéka az egyiptomi hadsereg reménytelen
helyzetének.) Miért kerülte Napóleon Kiébert? Először is azért, mert Kiéber
nem akarta volna elfogadni ezt a „magas kitüntetést”, és azért is, mert ez a
tapasztalt hadvezér világosan látta, milyen nehéz jövő vár a hadseregre,
amelyet fővezére elhagy.

Valóban így is történt. Ismeretes, hogy Kiéber, amikor megkapta a parancsot

és tudomást szerzett a történtekről, dühöngött. A Direktóriumhoz a VIII. év
vendémiaire 4-én (1799. szeptember 26-án) írt levelében arról beszél, hogy a
hadsereg, amelyet Bonaparte ráhagyott „anélkül, hogy erről előzetesen bárkit
is tájékoztatott volna”, igen súlyos állapotban van. „A hadseregnek nincs
ruházata, s a ruházatnak ez a hiánya különösen azért nagy baj, mert ez ebben
az országban az egyik fő oka a dizentériának és a szembetegségnek”,
amelyekben a katonák szenvednek. Bonaparte elutazásakor nem maradt a
pénztárban egyetlen sou (Régi francia váltópénz, értéke a frank egyhuszada.)
sem és kifizetetlenül maradt egy körülbelül 12 milliót kitevő adósság. Kiéber
világosan látta a katonai helyzet reménytelenségét és Bonaparte
instrukciójából idézve a legfontosabbat, amit nyomban megértett - Egyiptom
kiürítésének szentesítését, jogosan és szomorúan hozzáfűzte: „Ez pontosan
meghatározza, milyen kritikus helyzetben vagyok.” Kléberről is elmondható
az, ami Neyről: „a legbátrabb volt a bátrak között”. Példás rendet tartott a
hadseregben, vitézül harcolt, s 1800. január 24-én El-Arishban (öt
hónappal Napóleon menekülése után) mégis alá kellett írnia a fegyverszüneti
megállapodást, amelynek értelmében a francia seregek kiürítik Egyiptomot.

Ám az ellenfél ezt már nem tartotta elegendőnek. Az angol kormány (Keith

tengernagy útján) megtagadta az El-Arish-i megállapodás aláírását - a francia
hadsereg feltétel nélküli kapitulációját követelte. Kiéber, kiút nélküli
helyzetbe kerülve, még egyszer megmutatta, mire képes. Oroszlánként vetette
magát az ellenfélre és a heliopo-lisi csatában (1800. március 20-án) szétzúzta
a törököket és kiűzte őket Egyiptomból. De a francia hadsereg helyzete mégis
reménytelen volt. Kiébert nem sokkal ezután meggyilkolták; a törökök és a
partra szálló angolok ismét offenzívát indítottak Egyiptomban. Óriási
számbeli fölényben voltak, s a hadsereg élén álló Menou tábornok minden
mesterkedése ellenére (Menou tábornok, katonai tehetség híján, igyekezett
másként boldogulni; felvette az iszlám vallást, egyiptomi nőt vett feleségül és
hivatalosan így irta alá a nevét: Abdallah-Menou.) vereségeket szenvedett,
Kairó és Alexandria feladására kényszerült és 1801 őszén letette a fegyvert.

Bonaparte azért ragadta meg olyan sietve a kínálkozó alkalmat, hogy

Egyiptomból elmeneküljön, mert előre látta az általa kitervelt egyiptomi
expedíció ilyen fináléját. A francia seregek európai vereségéről szóló hírt jó
ürügyül felhasználta a maga számára.

Figyelmet érdemel, hogy Bonaparte augusztus elején, amikor megkapta a

június 6-án kelt, vagyis csaknem kéthónapos hírt, meg sem kísérelte
megtudni, mi történt az azóta eltelt két hónap alatt, mi a helyzet 1799
augusztusában. Nem igyekezett későbbi időpontból származó információkat
szerezni - nem volt rájuk szüksége; nem akarta ismerni őket, mert nem akarta
megkérdőjelezni azt az ürügyet, amely azt a látszatot keltette, hogy erkölcsi
joga van a hadsereg elhagyásához. Érthető, hogy Bonaparte senkinek a
világon, még a hozzá legközelebb álló embernek sem árulhatta el az igazi
okokat, amelyek arra késztették, hogy elmenjen, helyesebben
elmeneküljön Egyiptomból.

A közvetlen indulása előtt írt levelekben és hivatalos dokumentumokban

tiszteletre méltóan hangzó indítékra hivatkozik: „a parancsoló kötelesség”
kényszeríti arra, hogy visszatérjen Franciaországba az Európában folyó
„rendkívüli fontosságú események” kapcsán.

A hozzá közelálló emberekkel beszélgetve - Marmont-nal, Bourrienne-nel és

másokkal -, akiknek elárulta elutazásának általa egyébként titokban tartott
tervét, érveit bővebben kifejtette. „Az európai dolgok állása kényszerített
ilyen fontos elhatározásra...” - mondotta Marmont-nak, és felháborodva
bélyegezte meg azokat a tehetségtelen vezetőket, akik az országnak ilyen
megrázkódtatásokat okoztak. „Nélkülem minden összeomlott. Nem lehet
várni, amíg bekövetkezik a teljes bukás; akkor már a katasztrófa
helyrehozhatatlan lesz - a sors, mely eddig támogatott, most sem fog
elhagyni. Ráadásul merni kell: aki nem kockáztat, annak nincs esélye a
nyerésre.”

Vajon volt-e Bonaparténak akkor, 1799 augusztusában, Egyiptomban

átgondolt terve az államcsínyre vonatkozóan vagy akár szilárd eltökéltsége a
Direktórium megdöntésére és a hatalom átvételére, ahogy azt Vandal
állította? A források ezt nem igazolják. Persze, nem szabad leegyszerűsíteni a
dolgokat. Bonaparte kétségtelenül őszintén felháborodott a Köztársaság
tehetségtelen vezetőinek a ténykedésén. Ám Napóleon újabb életrajzírói,
Louis Madelin vagy André Castellot, akik Vandal verziójához tartják
magukat, ugyancsak nem tudják egyetlen hiteles bizonyítékkal sem
alátámasztani állításukat. Mindketten arra a mondatra való hivatkozással
igyekeznek igazolni Vandal tézisét, amelyet Napóleon „Az egyiptomi és a
szíriai hadjárat” című, Szent Ilona szigetén diktált írásában idéz. Napóleon
állítólag ezt mondta elutazása előtt Menou tábornoknak: - Párizsba megyek, s
elkergetem mindazokat az ügyvédeket, akik csúfot űznek belőlünk és
képtelenek kormányozni a Köztársaságot, én állok majd a Köztársaság élére.

Napóleonnak a Szent Ilona szigeti száműzetés idejéből fennmaradt csaknem

egész irodalmi hagyatékával szemben kritikus álláspontra kell
helyezkednünk. Különösen vonatkozik ez az „Egyiptomi és szíriai hadjárat"-
ra - arra a műre, amely arra volt hivatva, hogy igazolja Bonaparténak 1798-
1799-ben kifejtett tevékenységét. S az a mondat, amelyre Napóleon először
csaknem húsz évvel elhangzása után emlékezett vissza, nem tekinthető hitelt
érdemlő tanúbizonyságnak.

De még ha ez a mondat elhangzott volna is - amit nem hihetünk -, mi

következik ebből? Hiszen ez csak egyik változata a hadseregből való
önkényes távozást igazoló verziónak, amelyeket Bonaparte azokban a
napokban, 1799 őszén, kialakított. Sőt, elképzelhető, hogy csakugyan jártak
Napóleon fejében efféle homályos, határozatlan gondolatok. Lehet, hogy az
igazsághoz az adott esetben - ismétlem, csak az adott esetben - Bourrienne jár
a legközelebb. „A sok nagy terv között, amely Bonaparte agyában
megfogamzott, kétségkívül szerepelt az a terv is, hogy a kormány élére áll;
ám tévedne, aki azt hinné, hogy hazatérésekor bármiféle kialakult terve vagy
határozott szándéka volt; valamennyi nagyratörő kívánságában volt valami
igen határozatlan,s azt mondhatjuk, hogy képzeletében igen szívesen
építgetett légvárakat.”

Legyünk még pontosabbak: hogy képzeletében épített-e ilyen „légvárakat”

vagy sem, annak nincs jelentősége; az ő helyzetében, amely a jövőre nézve
semmiféle perspektívákkal nem kecsegtetett, légvárak építgetése legalábbis
időszerűtlen volt. Bonaparte lépéseiben a meghatározó az a törekvés volt,
hogy elmeneküljön az egyiptomi hadsereg vereségének elkerülhetetlen és
immár közeli szégyene elől, és olyan kivezető utat találjon, amely ismét
távlatokat nyit előtte.

Bonaparte nem akart, nem tudott jövő nélküli emberré válni. Óriási önuralma
és bámulatos színészi tehetsége, az a képessége, hogy álcázza igazi indítékait
és érzéseit, ezúttal is lehetővé tették számára, hogy eljátssza az általa
választott szerepet, hogy ne csak sok kortársa higgyen neki, hanem
higgyenek neki azok a szaktudósok is, akik több mint száz esztendő múltán
tanulmányozták e férfiú tevékenységét.

- Merni kell - mondotta. És ő merte eljátszani Franciaország megmentőjének

a szerepét, holott saját menekülése foglalkoztatta.

Bárhogy állt is a dolog, Bonaparte gyorsan döntött. Augusztus 11-én érkezett

Kairóba; 18-án elindult onnan Alexandria felé; 22-én megírta az utolsó
hivatalos leveleket, augusztus 23-án a „Carrére” által kísért „Muiron”
fregatton útra kelt.

Bonapartéval együtt elhagyta Egyiptomot Eugéne Beauharnais, Bessiéres,

Duroc, Lannes, Lavalette, Marmont, Murat, Monge, Berthollet és az őket
kísérő őrség. Érdemes elgondolkozni ezen az összetételen. Az egyiptomi
hadsereg színe-java volt ez, a legkiválóbb tisztek és tudósok - ezekhez fűzte
Bonaparte minden reményét a hadjárat megindításakor. Azzal, hogy magával
vitte őket, megfosztva a hadsereget vezetőitől és csak Kiébert hagyta hátra
(Menou nyilván nem jött számításba), Bonaparte önkéntelenül elárulta magát:
az egyiptomi hadjárat az ő tudatában véget ért, bármennyire hangoztatta
ennek ellenkezőjét, nem várt már tőle semmi jót; új fejezetet nyitott.

A nem kívánatos tekintetek elől elrejtőzve, a sötétség leple alatt indult el a két
kis velencei hajó veszélyes útjára. „Minden talányos volt helyzetünkben; az a
remény, hogy meghódítjuk Kelet legnevezetesebb területét, már nem
lobbantotta lángra az ifjúi képzeletet, mint a Franciaországból való elindulás
napjaiban; utolsó illúzióink szertefoszlottak Saint-Jean-d’Acre falai alatt, s
Egyiptom mindent elnyelő földjében hagytuk fegyvertársaink nagyobbik
részét; a megfoghatatlan végzet sodort bennünket, s mi alávetettük magunkat
neki... Tizenöt hónap telt el, amióta elhagytuk hazánkat. Elutazásunkkor
minden mosolygott ránk; visszatérésünkkor minden komor volt.” Így írja le a
„Muiron” és a „Carrére” utasainak hangulatát e kockázatos expedíció egyik
részvevője.

Ámde a hajók elhagyták a partot, s a múlt nem létezett többé. Bonaparte

tábornok a „Muiron” fedélzetén hajózik. A „Carrére” fregatt nyomon követi.
A tábornokot most már csak az utazás foglalkoztatja, semmi egyéb. A kis
expedíciót vezető Ganteaume admirális szigorú utasításokat kapott: kerülje a
szokásos tengeri utakat, haladjon az afrikai parthoz közelebb. Nappal ne
hajózzon, csak éjjel, a sötétség vagy a köd leple alatt. Vajon ezek „az
emberiség csillagórái”, ahogy Stefan Zweig írta? Így van ez?

Az utazás végtelenül hosszúnak tűnik - negyvenhét nap és negyvenhét éjjel,

másfél hónap, sőt több; elképzelhető ez? Mintha csak az ő bosszantásukra
történne - az első két hét alatt nincsen hátszél. A hajók egy helyben állnak,
alig haladnak előre. Talán vissza kellene fordulni? Elrejtőzni valamelyik
öbölben? De „Bonatrappe tábornok”, ahogyan később élcelődve nevezték,
hajthatatlan. Várni! Türelmesen várni! S mihelyt erre az első lehetőség nyílik,
menni, ha csak három méternyit is egy nap alatt. A távolban angol őrhajók
úsznak. Nem törődnek ezekkel a mozdulatlan hajókkal, amelyek bizonyára
halásznak. Mozdulatlannak, halottnak kell tettetniük magukat, semminek sem
szabad gyanút keltenie.

Végre bekövetkezett a rég várt fordulat, erős, kedvező szél dagasztotta a

„Muiron” vitorláit. Most, mihelyt leereszkedik az oltalmazó sötétség, a
fregatt gyorsan halad előre.

Bonaparte és útitársai lent ülnek a hajó társalgójában. Senkinek sem szabad

kérdéseket feltennie sem a jövőről, sem a jelenről. Bonaparte mindenféle
történeteket mesél: múltbeli harci esetekről, vitézi tettekről, látomásokról.
Mestere az elbeszélésnek. Ám legtöbbnyire kártyajáték folyik -
huszonegyeznek. Bonaparte oszt: páros vagy páratlan? Csak a játék érdekli -
semmi más nem foglalkoztatja. Mennyi kell még a heteshez? Még egy lapot!
Még egyet - egy kicsit! Most vegyen saját maga! Csak a játékra figyel.
Nagyszerű! Nyertem!

Így telik az idő. Csikorognak az árbocok. Csobbannak a hullámok. A

fedélzeten éjszaka van, valahol a közelben az őrjáratot tartó angol hajók
fényei, mögöttük pedig - messze-messze Franciaország zöld lankái.

Néhány napot Korzikán kellett tölteniük. Újból látta szülőházát, gyermekkora

kék egét. De most nem tudott örülni nekik. A föld égette a talpát. Az
ismeretlen, bizonytalan holnap szörnyen nyugtalanította. Nem tudott tovább
várni. Vállalta a legnagyobb kockázatot, mindent feltett egy lapra; és a
játszma minden órai halogatása elviselhetetlenné vált. De most újból fújt a
szél. Újból elindultak. S vendémiaire 17-én (1799. október 9-én) Ganteaume
tengernagy megmutatja a tábornoknak a láthatáron a szárazföldnek szemmel
alig észrevehető keskeny, sötét sávját. Ez a cél. A „Muiron” közeledik
Franciaország partjaihoz.

Negyvenhét napi óriási feszültség, az akaratnak, az érzelmeknek, a

vágyaknak koncentrálása erre az egyre: észrevétlenül elhajózni, elsiklani az
angol őrhajók mellett, negyvenhét napi várakozás, elfojtott kétség, félelem,
remény volt mögöttük. A haza szilárd talajára lépve Bonaparte tábornok és
útitársai minden bizonnyal megkönnyebbülést éreztek. Azon, ami tegnap még
végtelenül nehéznek, csaknem elérhetetlennek látszott, túljutottak. E
kedvezőtlen esély mellett: egy a kilencvenkilenchez - az egy nyert.

Nagy, óriási, csaknem valószínűtlen nyereség volt ez. De most minden újra
kezdődött. Új gondok, új feladatok, új és nem kisebb nehézségek leselkedtek
az útitársakra azon a földön, amelynek úgy örültek. Először is Bonaparténak
le kellett mondani a gondosan előkészített vádbeszédről a kormány vezetői
ellen. „Mit tettetek Francia-országgal nélkülem?” - ezt a magában annyiszor
ismételt mondatot most nem mondhatta ki. Franciaországban, Saint-
Raphaélben már pontos értesüléseket szerzett a Köztársaság helyzetéről.
Oroszország kilépett a háborúból, a rettenetes Szuvorov messze volt;
Franciaország határait nem fenyegeti veszély; a yorki herceg, a Brune-
nel való megállapodás értelmében, megígérte, hogy októberben kiüríti az
egész elfoglalt területet; a kezdeményezést ismét a francia seregek ragadták
magukhoz. A Köztársaság túljutott a veszélyen.
Mindazon érvek, mindazon indokok, amelyeket addig az Egyiptomból való
titkos szökésének igazolására készenlétben tartott, elestek. A Köztársaságnak
immár nem kellett megmentő. Bonaparte egy pillanat alatt fölmérte a
megváltozott helyzetet. Ha nem megmentő, akkor ki ő? Katonaszökevény?
Egyébként, visszafordulni nem lehetett. Csak előre mehetett. Kitérve a
kötelező vesztegzár elől, azonnal útnak indult. Másnap benyújtotta jelentését
a Direktóriumnak, egy mértéktartó, tiszteletteljes, de egyúttal magabiztos
jelentést. Meggyőzően, amellett nem nagyon világosan ismertette az
egyiptomi helyzetet, a hadműveletek menetét, azokat az indokokat, amelyek a
Franciaországba való utazásra késztették, s amelyek természetesen merőben
hazafias jellegűek voltak, a haza javáról való gondoskodásból fakadtak.

Mindenütt örömmel fogadták, csaknem lelkesen. Az a tábornok, aki olyan

sok győzelmet aratott - kinek tapsolnának, ha nem neki ? Bonaparte a nép
rokonszenvének e megnyilvánulásait tartózkodóan fogadta, igyekezett
szerényen viselkedni. Öltözködésében, magatartásában, a beszélgetésekben, a
hivatalos szereplésben egyszerűnek mutatkozott: katona, republikános, aki
teljesíti kötelességét - semmi több. Párizsba érkezve sietett hivatalos
látogatásokat tenni a Direktórium tagjainál. Nem beszélt sokat, a
legkevesebbet magáról beszélt, lelkesen szólt a katonákról; mindenkinek
tudott mondani valami kellemeset.

Az Egyiptomból Párizsba való visszatérés indokai - e kellemetlen és számára

nehéz kérdés - egyszer sem került szóba. A direktorok nem mertek efelől
érdeklődni - bár teljesen határozott véleményük volt erről: Bonaparte a
kormány engedélye nélkül jött el másoknak nem volt joguk ilyen kérdések
feltevésére; a főparancsnok önkényes visszatérése a fővárosba a hadsereg
nélkül, egy-két nap múlva valami magától értetődő dolognak, szükségesnek,
sőt alighanem elengedhetetlennek tűnt.

A dörzsölt politikai fezőrök, újságírók, a kalandok keresői kivételes

érdeklődést tanúsítottak a tábornok iránt. A lapok csaknem naponta írtak róla;
a naplopók, amikor az utcán meglátták, megálltak, gyakran megtapsolták. Ő a
figyelem e jeleit hangsúlyozott szerénységgel fogadta, hiszen ő közömbös a
dicsőség iránt, nincs rá szüksége: igazi republikánus. Csak a hazát, csak a
népet szolgálja. A Bonaparte Párizsba érkezése által előidézett lelkesedésről
Thiébault által adott leírást - amelyet azután Bonaparte életrajzírói egymás
után átvették - természetesen különösen kritikusan kell fogadnunk. Ez a
csaknem kanonizált verzió Bonaparte kivételes népszerűségéről, arról, hogy
az egész ország mintegy varázsütésre felzárkózott köréje, a napóleoni
iskolához tartozó irodalmárok kiagyalása. De ha elvetjük is a túlzásokat és a
szélsőségeket, a napóleoni legendáknak ezeket a szükségszerű attributumait,
kétségtelen, hogy Bonapartét Fréjusben, Lyonban és Párizsba vezető egész
útján melegen fogadták, hogy mindenütt rokonszenvet, sőt lelkesedést
nyilvánítottak irányában. (Ez a sürgős látogatás a nap ilyen korai órájában,
nyomban a fárasztó utazás után, mutatja, milyen bizonytalanul érezte magát a
tábornok.) Ama idők legnépszerűbb tábornokai közé tartozott. Mindamellett,
hogy a történteket világosabban megértsük, szemügyre kell vennünk a
kronológia száraz nyelvén szóló eseménynaptárt.

Bonaparte vendémiaire 24 (október 16) hajnalán érkezett meg Párizsba, a rue

Chantereine-en lévő házába. Már reggel hat órakor Berthier, Monge és
Berthollet kíséretében megjelent a Direktóriumnál. Ezután visszavonult két
napra otthonába - erre nyomós okai voltak. Joséphine, aki elébe utazott,
útközben elkerülte - a tábornok az üres házba érkezett. De ez nem csupán
félreértésből fakadt; emögött több rejlett: Bonaparte tudta, hogy a nő, akit
szeret, hűtlen hozzá. Az Egyiptomban és Szíriában töltött egész szörnyű
esztendő alatt gyötörte őt az a hír, amelyet El-Arish-ban közöltek vele.
Amikor Joséphine hazaérkezett, Bonaparte bezárkózott dolgozószobájába,
nem akarta látni a feleségét. Az asszony addig zokogott a bezárt ajtó előtt,
amíg Napóleon nem engedett. Hosszú és nehéz kimagyarázkodás
következett. Bonaparte természetesen őszintén haragudott, őszinte volt az a
kívánsága, hogy elváljon attól az asszonytól, aki megcsalta. De szerette őt,
ráadásul józanul felmérte, hogyan befolyásolhatja az ő bizonytalan
helyzetében az események menetét a megcsalt férj bontópere. Tápot adni
azoknak a pletykáknak, hogy a tábornokot megcsalja a felesége, azt
jelentette, hogy minden nagy reményéről lemond. A párizsiak, kiváltképpen a
párizsi nők szemében ez rosszabb volt egy vesztett csatánál. Végül is kibékült
Joséphine-nel. Vendémiaire 26-án hivatalos látogatást tett a Direktóriumnál.
A Moniteur erről a látogatásról kitérően tudósított: „A termek és az udvar
zsúfolva volt olyan személyekkel, akik siettek viszontlátni azt, akit egy
esztendővel azelőtt a londoni toronyból leadott ágyúlövéssel holtnak
nyilvánítottak.” Azután
Bonaparte otthonában rendezett nagy fogadásokat; vendégei közt voltak
Talleyrand, Roederer, Maret, Régnault de Saint-Jean d’Angély, Réal, Boulay
de la Meurthe, Fouché és mások.* Joséphine ezeken a fogadásokon
pótolhatatlannak bizonyult. Enyhítette eleinte nem elég magabiztos, egy kissé
szögletes férjének ügyetlenségeit, mindenki számára talált egy nyájas szót,
megteremtette a gondtalan fesztelenség légkörét. Bonaparte járt Barrasnál.
(Barras azt bizonygatta, hogy Bonaparte olyan bizalommal volt iránta, hogy
még Joséphine-nel kapcsolatban is tanácsot kért tőle. Ezt nem hihetjük el.)
Sieyésnél brumaire 2-án és 3-án (október 24-én és 25-én) tette első
látogatásait, ezek hatással voltak a további fejleményekre. E beszélgetés
során semmiféle határozott kijelentés nem hangzott el, mégis az akció
kezdetének tekinthetők. A beszélgetés a hazaszeretetről folyt, de amint azt
Barras szellemesen megjegyzi, „attól a perctől kezdve, hogy a hazaszeretetről
kezdtek beszélgetni, mindkét fél világosan felismerte, hogy ez nem jelenthet
mást, mint a fennálló rend megdöntését. Csak meg kellett találni az
eszközöket, s mindegyikük felajánlotta a magáét.”

Idézzük fel még egyszer a dátumokat. A Bonaparte és Sieyés közötti

beszélgetések brumaire 2-án és 3-án folytak. Mi történt ezután? Brumaire 3-
át brumaire 18. követi - az államcsíny napja. E két időpontot kereken 15 nap,
két hét választja el egymástól. Ha feltételezzük is, hogy egy politikus az
országban kivételes népszerűségnek örvend, hogy bátor, tehetséges, zseniális,
mégis felmerül a jogos kérdés: vajon lehet-e két hét alatt megnyerni a népet,
felkészíteni az országot egy olyan államcsínyre, amely teljesen új útra tereli
fejlődését? Lehetséges ez vajon? Nem csoda ez? Nos, mindezt alaposabban
szemügyre kell vennünk.

A „szilárd rend” gondolata, hogy úgy mondjuk, kristálytiszta formákat öltött

már 1799 nyarán, de kiváltképpen a Szuvorov offenzívája által előidézett
válság idején. Minden világossá vált, a kétségeket sutba dobták - napirendre
került a fordulat.

Mint már mondottuk, a brumaire 18-i államcsíny első változatát már 1799
júliusaugusztusában előkészítették, mégpedig gondosan készítették elő. Ez
szellemét, tartalmát tekintve brumaire 18. volt, de természetesen más
dátumokkal és más nevekkel. Joubert halála lehetetlenné tette az adott
változatot, de a legkevésbé sem ingatta meg a gondolatát. Az államcsíny
terve, elgondolása megmaradt, s továbbra is készültek rá. Még egyszer
emlékeztetünk arra, hogy Sieyés Joubert halála után tárgyalásokat folytatott
Macdonalddal, Moreau-val, s tovább is kereste volna a neki
szükséges „kardot”. Gondolt az államcsínyre Bernadotte, Jourdan s a maga
módján Lafayette, valószínűleg Pichegru és sok más tábornok is foglalkozott
e gondolattal.

Amikor Bonaparte októberben, az Egyiptomban elháríthatatlanul közeledő

összeomlás elől menekülve, Párizsba érkezett, egyáltalán nem foglalkoztatta
az államcsíny gondolata, nem volt rá érkezése. Azon töprengett, hogyan
kerülje el a büntetést, amiért a hadsereget önkényesen cserbenhagyta és a sors
kénye-kedvére bízta. De a fővárosban különféle emberekkel találkozva, a
körülményekben való gyors tájékozódási képessége jóvoltából nyomban
megértette, mi van készülőben. Amint Thibaudeau helyesen írta, „a válság
elkerülhetetlen, óhatatlan volt; akkor is kitört volna, ha Bonaparte Keleten
marad”. Hogy lett volna elképzelhető, hogy Bonaparte ezt a helyzetet nem
érti meg?

Egyébként, a napóleoni legendák különféle változatai ellenére, amelyek úgy

tüntették fel a fejleményeket, mintha varázsütésre mentek volna végbe,
kezdetben még le is becsülte a tényleges lehetőségeket. (E legendák
kialakulását Napóleon maga is elősegítette, azt állítva Szent Ilona szigetén,
hogy már a Fréjusből Párizsba vezető úton mindent világosan látott, és
elhatározta, hogy megragadja a hatalmat.) Párizsi tartózkodása első
napjaiban Bonaparte, több tanúság szerint, még nem zárkózott el az elől,
hogy elvállalja az öt direktor egyikének szerény szerepét. (Ezt a tervet más
okokon kívül már azért is el kellett vetni, mert a direktor tisztsége csak a
negyvenedik életév elérése után volt betölthető, Napóleon pedig csak
harmincéves volt.)

Azután kezdett körülnézni, helyesebben kezdett figyelni. Harcba akarták őt

sodorni, ehhez nem fért kétség. Egy ideig ingadozott: nem tudta azonnal
eldönteni, kire orientálódjék, kivel szövetkezzék. Bizonyára ezekkel az
ingadozásokkal magyarázható meg az is, hogy nem sietett, sőt másodrendű
meggondolásokból nem is akart kapcsolatot teremteni Sieyésszel, az akkori
politikai intrikák főszereplőjével. Bonaparte később találkozott vele, mint a
Direktórium többi tagjával, egy Gohier által adott vacsorán, s kölcsönösen
kellemetlen benyomást tettek egymásra. Mint Gohier mondja, Sieyés, akit
bosszantott Bonaparte pökhendisége, ezt mondta róla: „Észrevette, hogyan
viselkedik ez a kis pimasz a kormány egyik tagjával szemben, aki parancsot
adhatna főbelövésére ?”

Arra is emlékeztetnünk kell, hogy Bonaparténak semmit sem kellett

javasolnia vagy kitalálnia: mindent teljesen készen kapott. A részvételével
végrehajtandó puccs gondolatát teljesen kidolgozott, sőt csiszolt formában
tálalták föl neki. Saját beismerése szerint „valamennyi párt változásokat
akart, és valamennyi az ő részvételével akarta ezeket megvalósítani”. Nem
Bonaparte hozta el Franciaországnak a megújulás eszméjét, a rezsim
megváltoztatásának gondolatát. Ez a gondolat a párizsi politikai körökben
már régóta érlelődött, s különféle változatai voltak. Bonaparténak ajánlatot
tettek, ő helyeselte és elfogadta.

Konkrétan ez így festett: Egy báránybőrbe bújt ravasz férfiú, Maurice

Talleyrand, egykori autuni püspök, aki kitalálta mások titkos gondolatait és
elrejtette a magáéit és nem sokkal ezelőtt kénytelen volt lemondani a
külügyminiszteri tárcáról, bár ezt sok oknál fogva minden más tárcánál
többre tartotta, meglátogatta Bonaparte tábornokot a rue de Chantereine-ben,
s nyomban rájött, hogy a tábornokot össze kell hozni Sieyésszel.

Talleyrand régóta ismerte Siéyest - a szabadkőműves páholyokból, a Palais

Royal-ban levő Valois-klubból -, 1789-től. Nem sokat tartott a Direktórium
legbefolyásosabb tagjáról, s ezt akkor nyíltan be is vallotta Cambacérésnek.
Később memoárjaiban ihletett rosszmájúsággal vezetett ecsettel festette meg
Sieyés képmását. „Nem filantrópiából, hanem a mások hatalma iránti ádáz
gyűlöletből hirdeti az egyenlőséget” - írta Sieyésről. Egyébként Talleyrand
részéről mindenféle moralizálás csak mosolyogni való. De világos, hogy nem
szerette Sieyést. Miről volt hát szó? Talleyrand-nak megvoltak a maga
merőben személyes okai arra, hogy elősegítse a sokat ígérő tábornok sikerét.
Sieyés nélkül, aki kulcspozíciókat foglalt el, nem lehetett boldogulni. Sieyés,
legalábbis egy bizonyos időpontig, meghatározó szerepet vitt. Vele tehát
közvetlen kapcsolatokat kell létesíteni, a mérleg serpenyőjébe kellett dobni az
ő befolyásának egész súlyát. Mi lesz azután? Még nem érkezett el az
ideje annak, hogy Talleyrand ezen gondolkodjék - az idő majd mindent a
maga helyére fog tenni. Egyelőre Talleyrand önkéntesen, sőt nem is
lelkesedés nélkül magára vállalta a közvetítő szerény szerepét.

Talleyrand járt Sieyésnél is, Bonaparténál is; mindkettőjüket meggyőzte a

találkozások hasznáról, kiküszöbölte a köztük felmerült félreértéseket, és az
első, némileg hivatalos jellegű találkozások után gyorsan, csaknem
észrevétlen részvételével előbbre vitte ezeket nemhivatalos tárgyalásokhoz,
vagyis a legfontosabbhoz.

Ezek a tárgyalások eleinte közvetítők útján - Talleyrand és Roederer útján -

folytak, akik esténként felkeresték Sieyést a Luxembourg-palotában.
Talleyrand, Roederer, valamint Volney szerepe az országban végrehajtandó
változásoknak az illetéktelen tekintetek elől elrejtett előkészítésében igen
jelentékeny volt. Ám ebben a döntő szakaszban kevesen tudtak róla. (A
Moszkovszkije Vedomosztyi 1799. december 12-i száma egy november 15-
én kelt párizsi tudósításban azt írja, hogy Bonaparte a konzulátus nevében
köszönetét mondott Talleyrand-nak, Roederernek és Volney-nak a
Köztársaságnak tett „fontos szolgálatokért”.) Az összes tárgyalások
közvetítők útján folytak. Ez időnként előnyökkel járt: először is, nem
kompromittálta a tárgyalásokban részt vevőket és eléggé nagy mértékben
szabad kezet biztosított nekik. Bonaparte ezt kihasználta. Egy bizonyos
időpontig kettős játékot folytatott, Sieyésre is, Barrasra is orientálódva. Ám
amikor szemmel láthatóvá lett, hogy a szavakról át kell térni a tettekre,
szükségessé váltak a Sieyés és Bonaparte közötti közvetlen tárgyalások. Egy
másik verzió szerint az, hogy Sieyés és Bonaparte közelebb kerültek
egymáshoz, elsősorban Chasseloup-nak, az Ötszázak Tanácsa tagjának az
érdeme, aki együttműködött Lucien Bonapartéval. Bárhogy álljon is a dolog,
Bonaparte és Sieyés útjai találkoztak.

Napóleon maga egészen pontosan megjelöli azt az időt, amikor

megállapodott Sieyésszel. Ez Barrasnál történt, ebéd után, brumaire 8-án
(1799. október 30-án). Barras az asztal mellett felfedte kártyáit. - A
Köztársaság tönkre megy; így ez nem folytatódhat tovább - mondotta -, a
kormány tehetetlen; változásokra van szükség, ki kell nevezni a Köztársaság
elnökévé Hédouville-t, önnek pedig, tábornok, vissza kell térnie a
hadsereghez. - Napóleon átható pillantást vetett rá, s nem felelt.
Barras lesütötte a szemét.

Így írta le ezt a jelenetet Napóleon. Bevallotta, hogy ennek a beszélgetésnek

döntő jelentősége volt az ő számára. Barrast, aki merészelte előtte
megemlíteni egy senkiházi Hédouville nevét, neki pedig, Bonaparténak
alárendelt, másodrendű szerepet felajánlani - ezek után nyomban törölte a
szereplő személyek közül. Barras megszűnt létezni.

A Barrasszal folytatott beszélgetés után Bonaparte felkereste Sieyést, és

hamarosan megtalálta vele a közös nyelvet. Ezután brumaire 10-én a direktor
és a tábornok érdemi megbeszélést tartott éjjel Lucien Bonaparténak a rue
Verte-ben levő lakásán. A tábornok öccsének elég sajátos híre volt Párizsban.
A hivatalos körökön kívül szerelmi kalandjairól volt ismert, s különösen
arról, hogy állhatatosan igyekezett megnyerni a híres Récamier asszony
jóindulatát, akit kortársai „a régi és az új világ legszebb asszonyának”
neveztek. A politika terén Lucien Bonapartét az Ötszázak Tanácsának
befolyásos tagjaként ismerték, aki a kellő időben tudott baloldali beszédeket
tartani, de ez nem gátolta abban, hogy kapcsolatot tartson fenn a jobboldali
Sieyésszel. A képességek e szerencsés ötvöződése hasznára vált. Nem sokkal
a szóban forgó események előtt megválasztották az Ötszázak
Tanácsának elnökévé. Egyesek úgy vélték, hogy ez Bonaparte tábornok
kedvéért történt; mások, köztük maga Lucien is, ezt a választást az Ötszázak
Tanácsa fiatal tagjának személyes érdemeivel magyarázták. Mindenesetre
tény, hogy brumaire 1-én elfoglalta ezt a további események szempontjából
igen fontos tisztséget.

A brumaire 10-i éjszakai találkozáson Lucien Bonaparte úgy tekintette magát,

mint harmadik, talán legfontosabb részvevőjét e tárgyalásoknak, amelyek be
fognak kerülni a történelem lapjaira. Ezen az éjszakai megbeszélésen a három
összeesküvő között közvetlen megállapodás jött létre arról, hogy mi a teendő.
Elsősorban a gyakorlati feladatokról beszéltek, a konkrét akciótervről. Az
ország jövőjéről kevés szó esett.

Elegendőnek bizonyult egy hét ahhoz, hogy a három férfiú, akik sietve
megvitatták az akciótervet, előkészítsék és azután irányítsák azoknak az
eseményeknek a menetét, amelyek hirtelen megváltoztatták Franciaország
sorsát. Hogyan történhetett ez? Olyan erősek, nagyhatalmúak voltak ezek a
férfiak? Nem erről van szó. Ez csupán azt mutatta, mennyire túlélte magát a
Direktórium rezsimje.

Az összeesküvők titkos tárgyalásaiban a leginkább figyelemreméltó talán az,

hogy a legpasszívabb - legalábbis látszólag - az összeesküvésnek éppen az a
részvevője volt, akire a főszerepet kiosztották: Bonaparte tábornok.

Bonaparte óriási színészi tehetsége, bámulatos színpadi érzéke, mármint ama

nagy politikai színpad iránti érzéke, amelyen négy éven át az előtérben volt,
az a képessége, hogy teljes biztonsággal megtalálja a helyét a többi szereplő
között, ezúttal is megsúgta neki, melyik szerep felel meg neki a leginkább az
olyan észrevétlenül megkezdődött bonyolult és felelősségteljes játékban.

Ezekben a napokban a nem buta, igen tapasztalt, de naiv katona szerepét

játszotta, aki talán túlságosan hiszékeny és egy kicsit különc is. Bemutatták
neki az államcsíny megszervezésének tervét, amelyben minden elő volt
irányozva, a legkisebb részletekig: a gyűlések áthelyezése Saint-Cloud-ba, a
majdani hatalomnak három konzul kollégiumának formájában való
létrehozása - s ő nyomban mindent elfogadott, vita nélkül, ellenvetés nélkül;
általában mindenbe beleegyezett. Nem kezdett beszélgetést a jövőről - milyen
legyen az alkotmány? Milyen a program? Vagy a majdani hatalom funkciói ?
Azt lehetett volna hinni, hogy mindez nem nagyon érdekli vagy talán nem az
ő területe. Hiszen ő csak katona.

Különösképpen arra fordította a figyelmet, aminek, úgy látszott, ezekben a

napokban nem lehetett semmiféle jelentősége. Járt a Nemzeti Intézet üléseire,
nagy érdeklődést mutatva az egyiptomi expedíció tudományos oldala,
tudományos eredményei iránt, hangsúlyozva tiszteletét és baráti érzelmeit
Monge és Berthollet iránt, barátságos leveleket írt Laplace-nak - egy szó mint
száz, a tudomány iránt érdeklődő és a tudományt tisztelő férfiúnak
mutatkozott: félig katona, félig tudós. Szemmel láthatóan annyi szabad ideje
volt és annyira foglalkoztatták az elvont témák, hogy szükségesnek vélte
látogatást tenni Helvetius igen idős özvegyénél, hogy a híres
filozófus családjában eltöltsön egy estét, a felvilágosodás nagy századára
visszaemlékezve.

Egyébként másokkal is igyekezett fenntartani a jó viszonyt. Fogadta

otthonában Jourdan tábornokot. A fleurusi csata hősének beszélgetésük során
értésére adta, hogy ő elsősorban republikánus: a Köztársaság mindenekelőtt.
Nem volt nehéz emlékeztetnie arra, hogy lényegében egész életrajza ezt
igazolja. Toulon, a 93. évi kiemelkedő jakobinus személyiségekkel való
közeli kapcsolata: hiszen ezt meg is szenvedte. S a vendémiaire-ben játszott
szerepe? A királypártiak joggal gyűlölhetik. Nemcsak Jourdan rokonszenvét
nyerte el; számos jakobinus bizalommal és reménykedve tekintett rá; ki tudja,
hátha „vendémiaire tábornokának” segítségével a szabadság és az egyenlőség
barátai ismét megszerzik az elvesztett pozíciókat?

Baráti szavakat talált Moreau számára, neki ajándékozott egy damaszkuszi

acélból kovácsolt kardot. Megpróbálta elnyerni Bernadotte rokonszenvét is,
de a ravasz gascogne-i fondorlatosan kitért előle: jobbnak látta, ha senki
mellé sem köti le magát.

Bonaparte senkinek sem hízelgett, senki előtt sem emelte le alázatosan a

kalapját, s figyelemmel követte a színjáték többi szereplőjét - nem engedte
meg, hogy átálljanak ellenségeinek táborába. Látszólag továbbra is jó
viszonyban maradt Barrasszal is, noha már szilárdan elhatározta, hogy végleg
meneszti. S nem azért, mert közöttük állt Joséphine, ahogy azt annak idején
Lefebvre állította, hanem Barras meggondolatlan nyíltsága miatt az említett
brumaire 9-i ebéd során. Ráadásul Barras annyira elválaszthatatlan volt a
Direktórium egész diszkreditált rezsimjétől, annyira gyűlölt és megvetett volt,
hogy minden vele való együttműködés ártalmas lett volna, holt súly, amely a
hajót a fenék felé húzza. Bonaparte olykor meglátogatta Barrast, hogy
éberségét eltompítsa: egy időre semlegesíteni kellett őt.

A rue Chantereine-i (amelyet mind gyakrabban új nevén - rue de la Victoire

néven - emlegettek) házban olykor néhány váratlan vendég is megjelent.
Nemegyszer kereste fel a tábornokot Joseph Fouché, a nemrég kinevezett
rendőrminiszter. Az 1793. év híres terroristája, aki annyi energiát fordított
egykori pártbeli elvtársainak üldözésére, a jakobinus, világosan értésére adta
a tábornoknak, hogy kész szolgálatára állni, amiben tud. A tábornok ezeket
az ígéreteket barátságosan fogadta, s ugyanolyan világosan, bár teljesen
határozatlan formában értésére adta a rendőrminiszternek, hogy értékeli
kezdeményezését és sokra tartja támogatását. Terveit azonban nem fedte föl
Fouché előtt; úgy gondolta, hogy az adott esetben az egészséges
bizalmatlanság a leginkább helyénvaló. Felkereste a fiatal tábornokot a kor
egy befolyásos pénzembere is: Collot. Collot nem sokkal ezt megelőzően
azzal vált nevezetessé, hogy nyíltan szembehelyezkedett a
kényszerkölcsönnel. Collot már korábban ismerte Bonapartét. Nem üres
kézzel ment hozzá, kezdetnek ötszázezer frankot, más adatok szerint pedig
egymillió frankot adott át neki. A tábornok átvette a pénzt; nemcsak
önmagában véve volt értékes, hanem annak bizonyítékaként is, hogy a
pénzvilág támogatja a tervezett akciót (amelyet megsejtett). Ez igen
lényeges mozzanat volt.

Egyébként úgy látszott, hogy Bonaparte egész magatartása cáfolja a városban

valamiféle küszöbönálló eseményekről szállingózó híreket. Sőt, valahonnan
felröppent az a hír is, hogy hamarosan elutazik a hadsereghez. Még a távoli
Szankt-Petyer-burgszkije Vedomosztyi is ezt írta november 22-i párizsi
tudósításában: „Bár vannak bizonyos ellentmondások, napról napra
valószínűbbnek látszik, hogy Bonaparte az itáliai hadsereg élére fog állni és
magával viszi Bernadotte-ot.”

A brumaire 18-át megelőző héten Bonaparte állandóan szem előtt volt. Hol a
külügyminiszter nagy fogadásán látták, hol maga adott vacsorát otthonában;
15-én Moreau-val együtt egy nagy fogadáson vett részt, amelyet a két Tanács
rendezett a Győzelem templomában - így hívták ekkor a Saint-Sulpice
templomot. 17-én Cambacérésnél ebédelt az igazságügy-minisztérium
helyiségében. Joséphine még brumaire 18. délelőttjére is meghívásokat
küldött ki Gohier úrnak és nejének, este pedig Bonaparte volt hivatalos
Gohier-ékhez vacsorára. Hogy is foglalkozhatott volna hát valami
összeesküvéssel, titkos előkészületekkel, amelyekről a városban suttogtak! A
társadalmi kötelezettségek lefoglalták Bonaparte tábornok egész idejét és
figyelmét; ki feltételezhette hát, hogy ez a nyugodt, nyájasan mosolygó fiatal
tábornok, aki szemmel láthatólag örül, hogy az egyiptomi sivatagból
visszatért a nagyváros forgatagába, valamiben töri a fejét?

Közben pedig láthatatlanul, észrevétlenül minden úgy folyt, ahogyan tervbe

vették. Sieyés, Roger Ducos, akik részt vettek az összeesküvésben,
Cambacérés, Roederer, Talleyrand, Lucien és Joseph Bonaparte, Murat,
Lannes, Berthier, Leclerc - Pauline Bonaparte férje -, Lefebvre, a párizsi
helyőrség parancsnoka - mindenki végezte a rá kiosztott feladatot.

Az óralapon a mutatók gyorsan közeledtek a tizenkettőhöz. Ütött a cselekvés

órája.

7. fejezet
Brumaire 18-19.

A brumaire 18-19-i (november 9-10.) eseményeket annak idején olyan

tüzetesen leírta Albert Vandal híres munkáiban, hogy az ezt követő kutatások
semmi lényegi új vonással sem gazdagíthatták e két drámai napnak már
ismert képét. Ez felment bennünket annak szükségessége alól, hogy
részletesen megvilágítsuk az ország életében fordulatot hozó ezen
eseményeket.

Csak röviden említjük meg a továbbiak megértése végett a brumaire 18-19-i

fordulattal kapcsolatos legfontosabb tényeket.

A szinte téliesen hideg novemberi reggel korai óráiban a rue Chantereine-en

levő egyemeletes háznál gyülekezni kezdtek a francia hadsereg magas rangú
tisztjei. Az összegyűltek között olyan hadvezérek is voltak, akiknek a nevét
országszerte ismerték: Moreau, Macdonald, Bernadotte, Lefebvre,
Beurnonville tábornokok...

Látszólag különösebb erőfeszítés nélkül, minden pontosan, szervezetten

folyt, nyilvánvalóan teljesen a tervvel összhangban. A megjelölt időben
Bonaparte házánál összegyűltek mindazok a tábornokok, akik Párizs és az
ország fegyveres erőinek vezetését a kezükben tartották. Szokatlanul korán,
hét és nyolc óra között a Tuilériákban összeült az Öregek Tanácsa Lemercier
elnöklete alatt. Először Cornet, a Tanács egyik kevéssé ismert tagja beszélt
eléggé általános formában a jakobinusok veszélyes összeesküvéséről, majd
Régnier, Meurthe küldötte, az alkotmány 102. cikkelyére hivatkozva
javasolta, hozzanak rendeletet a törvényhozó testületnek Párizsból Saint-
Cloud-ba való áthelyezéséről és Bonaparte tábornoknak Párizs és környéke
parancsnokává való kinevezéséről. Ugyancsak Bonaparte legyen felelős
a rendelet végrehajtásáért. Az összeesküvésbe be nem avatott képviselőket ez
váratlanul érte. Egyikük sem emelt kifogást a javaslat ellen egy árva szóval
sem. A Régnier által javasolt rendeletet egyhangúlag elfogadták.

Reggel nyolc órakor (ahogyan azt megbeszélték) a rue Chantereine-ben a

Bonaparte-ház előtt megállt egy hintó. Az Öregek Tanácsának a hintóból
kiszálló hivatalos képviselői felmentek Bonaparte tábornokhoz és
ünnepélyesen átnyújtották neki a Tanács rendeletét. A tábornok nem mutatott
meglepetést; hangosan felolvasta a rendeletet és az összegyűlt magas rangú
tisztek előtt kijelentette, hogy átveszi a főparancsnokságot. Most minden
világossá vált...

Ezután Bonaparte tábornok lovon, nagyszámú, tábornoki vállrojtokkal,

aranyhímzéssel, tollforgókkal ékes kísérettel a Tiulériák palotájához indult,
ahol a tábornokokat már várták az ott összevont ezredek. Minden úgy ment,
akár a karikacsapás, minden simán, a pontosan kijelölt időben történt. Az
egész nagyvonalú, bonyolult tervből csak két részletet nem sikerült
megvalósítani.

Gohier, a Direktórium elnöke, akit igencsak korlátoltnak tartottak, a

várakozásokkal szemben igen gyors felfogásúnak bizonyult. Nem esett a
kelepcébe. Joséphine Bonapartéhoz - akivel egyébként általában különösen
figyelmes volt - felderítési feladattal megbízva a feleségét küldte el a
villásreggelire, maga pedig nem ment el az oly korai órára kitűzött, neki
gyanúsnak tetsző fogadásra. Gohier asszony, amikor meglátta, hogy a szalon,
a dolgozószoba, valamennyi szoba zsúfolva van generálisokkal, nyomban
értesítette erről a férjét. Gohier megértette, miről van szó, s azonnal
Moulinhez, majd vele együtt Barrashoz sietett. Ilyenformán nem sikerült
bevonni az összeesküvésbe a Direktórium tagjainak többségét, ahogyan azt
programba vették.

Ugyancsak meddőnek bizonyult Bonaparte minden igyekezete, hogy a maga

oldalára állítsa Bernadotte-ot, bár ennek nagy fontosságot tulajdonított.
Bernadotte makacsul visszautasított mindent. A maximum, amibe
beleegyezett, az volt, hogy passzív megfigyelő marad.

Így hát a kitűzött programot nem hajtották végre teljes egészében. De az

aligha zavarhatta meg Bonapartét. Harmincéves korára már nagy katonai
tapasztalatokat szerzett, tudta, hogy a siker váltakozik a balsikerekkel; csak
az a fontos, hogy ne az utóbbiak nyomjanak többet a latban. Mindent az
események menete fog meghatározni.

Brumaire 18-án az események még kedvezőbben alakultak, mint ahogyan az

várható lett volna. A Tuilériákban Bonaparte díszes kísérettel megjelent az
Öregek Tanácsában. Rövid, nem túlságosan meggyőző beszédet mondott.
Hangsúlyozta a köz-társasági elvekhez való hűségét. „Önök kiadtak egy
törvényt, amely a haza megmentését ígéri, mi képesek leszünk ennek
végrehajtására. Mi a szabadságon, az egyenlőségen, a népképviselet szent
elvein alapuló köztársaságot akarunk.” Az öregek elhatározták, hogy
megszakítják az ülést a Tanács Saint-Cloud-ba való áthelyezéséig.

Azután Bonaparte kiment a parkba, hogy megszemlélje a csapatokat. Ekkor a

fő-parancsnok mellé furakodott Barras titkára, Bottot. Hogy került oda? Mit
akart?

A nagyhatalmú direktor, aki a megkezdődött államcsíny részvevőjének

tartotta magát (bár nem tudni, milyen szerepben), reggel óta várt híreket
Bonapartéról. Különféle ürügyekkel Barras megtagadta Gohier, Moulin,
néhány más látogató fogadását, akik a reggeli órákban jelentkeztek nála.
Barras Bonaparte tábornokot bár olykor kissé önhittnek, sőt szemtelennek, de
mégis teljesen irányíthatónak, a maga emberének tartotta: ő, Barras indította
meg útján vendémiaire-ben a tábornokot; mindig oktatta, tanította:
természetes, hogy ő, Paul Barras most is a súlyának megfelelő tisztséget fog
kapni az új kormányban. Így volt ez mindig a múltban, amikor a katonák
megtisztították az istállókat, így volt vendémiaire 13-án, így fructidor 18-án,
így kell lennie ennek brumaire 18-án is.

Barras türelmetlenül járt-kelt a Luxembourg-palota hatalmas termeiben,

türelmetlenül várva, hogy megszólal a csengő.

Ám az idő telt; az óramutató egyre tovább haladt; a csengő nem szólalt meg,
nem jött senki. Barras nem bírta tovább, magához hívatta titkárát, Bottot-t, és
utasította, hogy azonnal siessen a Tuilériákba, személyesen beszéljen
Bonapartéval, mondja meg neki, hogy neki, Barrasnak nincsenek hírei, hogy
ez nyugtalanítja, hogy vár.

Nehéz megmondani, milyen érzéseket keltett Bonapartéban Barras

küldöttének váratlan megjelenése ott a Tuilériák parkjában, a döntő órákban.
Valószínűleg ezúttal is az ihletett színész tévedhetetlen intuíciója sugallta
neki a hatásos rögtönzést. Azokat a szavakat, amelyeket számtalanszor
ismételt magában már Egyiptomban, s a „Muiron”-on a végtelenül hosszú út
során, ezeket a haragtól izzó szavakat végre hangosan, teli torokból
kimondhatta:
- Mit tettetek azzal a Franciaországgal, amelyet oly ragyogó állapotban
hagytam rátok? Békét hagytam itt, háborút találtam. Győzelmeket hagytam
rátok, most vereségekről hallok! Olaszországból milliókat hoztam nektek,
nyomorúságot és rabló törvényeket találtam! Mit műveltetek a franciák
százezreivel, akiket ismertem, akik dicsőségemben osztoztak ? Meghaltak!

Dörgő hangon, szörnyű indulatban lovával a rémülten hátráló Bottot felé

közeledve, a dermedten figyelő tömeg előtt kiáltotta Bonaparte e fenyegető
vádakat. Persze, nem a szánalmas Bottot-hoz intézte őket, nem is a már
veszélytelen, legyőzött Barrashoz, nem is ehhez a rokonszenvező, izgatott,
meghódított tömeghez. Ebben a késő délutáni órában, maga előtt látva a lomb
nélküli őszi park meztelen fekete ágait s az ezernyi, várakozóan rászegeződő
szempárt, érezve magán a parancsra váró ezredek leheletét, alighanem a
világfórum pódiumán képzelte magát, a világszínház színpadán; az
áttekinthetetlen, sokmilliós - jelenlegi és jövőbeli - közönséghez intézte
szavait, a századokhoz.

Brumaire 18-án este Augereau tábornok, aki egész nap a háttérben maradva
figyelte az események alakulását, előjött búvóhelyéről, megkereste a
Tuilériákban Bonapartét és szélesre tárta ölelő karját. - Hogyan, tábornok, Ön
nem bízik kis Augereau-jában! - kiáltott fel. Ez a krakéler és játékos eleinte
arról álmodozott, hogy maga robbantja a bankot, de meggyőződve arról, hogy
másnak kedvez a szerencse, elhatározta, hogy amíg még nem késő, részt vesz
a tét emelésében.

Az első nap végén a sikeres kimenetel már kétségtelennek látszott. Az

államcsíny egyik legfontosabb feladatát - a Direktórium hatalmának
megdöntését - végrehajtották. Sieyés és Roger Ducos, az összeesküvés
részvevői, visszaadták meghatalmazásukat és nyíltan a megmozduláshoz
csatlakoztak. Sőt, Sieyés ezt némileg szokatlan formában tette. Ez az idős úr,
ősz haja és a lovaglásban való tapasztalatlansága ellenére, lovon ment a
Tuilériákba, az utcai bámészkodók között élénk érdeklődést keltve.

Barras, akit mindenki magára hagyott és aki meggyőződött arról, hogy a

játszmát elvesztette, ellentmondás nélkül, egy szóval sem ellenkezve aláírta
lemondási nyilatkozatának Talleyrand által előre elkészített szövegét.
Mindmáig tisztázatlan, hogy ennek kapcsán zsebre vágott-e egymillió
frankot, amit bánatpénzként szántak neki, vagy ez a pénz a kényes megbízást
végrehajtó Talleyrand-nak jutott. Valószínű, hogy Talleyrand-nál maradt a
pénz: nagyon elérzékenyült ennél a jelenetnél. Egyébként az események
alakulása szempontjából ennek nem volt jelentősége...

Gohier és Moulin rövid és teljesen akadémikus ellenállás után szintén aláírták

a lemondásukról szóló nyilatkozatot. A Direktórium nem létezett többé... Az
Öregek Tanácsa és az Ötszázak Tanácsa, amelyek megszakították üléseiket,
19-én ültek össze Saint-Cloud-ban. Bonaparte tábornok törvényes, csaknem
alkotmányos úton a főváros összes fegyveres erőinek parancsnoka lett.
Megparancsolta a hozzá hű tábornokoknak, hogy foglalják el a város
valamennyi politikailag és stratégiailag fontos pontját. Lannes-ra a Tuilériák
palotáját bízta, Murat-ra a Bourbon-palotát, Marmont-ra Versailles-t stb.

Az államcsíny sikerét megerősítette egy közvetett, de fontos tanúbizonyság: a

tőzsdén az államkötvények árfolyama emelkedett, a kincstárba több pénz
folyt be.

Ám amikor Bonaparte 19-én kora délután Saint-Cloud-ba ment, minden

egészen másként folyt le, mint az előző napon.

Az olyan rohamosan egymást követő események kezdete óta eltelt

huszonnégy óra alatt a Törvényhozó Testület képviselői kijózanodtak.
Hogyan egyezhettek bele abba, hogy a Tanácsot Saint-Cloud-ba dugják?
Miért volt erre szükség? S voltaképpen miféle összeesküvésről is van szó?
Hol vannak a bizonyítékok? S milyen célt követtek, amikor széles körű
meghatalmazást adtak Bonaparte tábornoknak?

Mindkét Tanácsban sokan akadtak, akik titokban rokonszenveztek az

államcsínynyel. Az Ötszázak Tanácsának elnöke Lucien Bonaparte maradt.
De hasonlóan más brumairistákhoz - ahogyan hamarosan nevezni kezdték
őket -, neki sem sikerült a vezetést a kezébe ragadni. Mindkét Tanácsban,
kiváltképpen az Ötszázak Tanácsában, ahol túlsúlyban voltak a jakobinusok,
fokozódott az elégedetlenség, mi több - az eltökéltség, hogy megváltoztassák
az események menetét.

Bonaparte, Sieyés és a hozzájuk közelállók a saint-cloud-i kastély

földszintjén levő tágas szobákban hiába várták a győzelmi beszámolókat
fentről, ahol a Tanácsok üléseztek. Az előző nap sikere által megnyugtatva,
Saint-Cloud-ba kedélyes hangulatban mentek el, de ez hamar megváltozott.
Az emeletről aggasztó hírek érkeztek. A két Tanács küldöttei nemcsak hogy
nem siettek új kormányt alakítani - holott Bonaparte és Sieyés ezt várta tőlük;
éppen ellenkezőleg, arra hajlottak, hogy felmagasztalják az előző kormányt
és megkérdőjelezzék a tegnap hozott rendkívüli határozatok szükségességét,
sőt törvényességét. Mi több, hamarosan híre járt, hogy az Ötszázak Tanácsa a
jakobinusok követelésére elkezdte a tagokat név szerint felesketni a III. év
alkotmányára.

Az események Bonapartéra nézve előre nem látott veszélyes fordulatot

vettek. A III. évi alkotmányra való felesketés - a brumaire 18-án kezdődött
akció kifejezett elítélése volt. Ebben nem lehetett kételkedni. Augereau, aki
nem tudni, honnan került elő, durva, kioktató hangon azt tanácsolta
Bonaparténak, hogy mielőbb mondjon le a főparancsnoki tisztről. - Maradj
nyugton - felelte Bonaparte -, akinek a fejét veszik, nem a haját siratja! -
Világosan látta, hogy az! ő fejéről, sokak fejéről van szó. Komor volt és
elszánt.

De az idegei, úgy látszik, felmondták a szolgálatot. Türelmét vesztve gyorsan

felment a lépcsőn és belépett az Öregek Tanácsának termébe. Nyilván azt
remélte, hogy személyes beavatkozással sikerül az események menetét
meggyorsítani és a megfelelő irányba terelni. Az elnök megadta a szót a
tábornoknak. Bonaparte hosszú, de eléggé összefüggéstelen beszédet
mondott. Mentegetőzött, ismételten hangsúlyozta, hogy ő nem Cromwell,
nem Caesar, hogy teljesen idegen tőle a diktatúra gondolata, hogy ő csupán a
Köztársaságot, a népet szolgálja... Ugyanakkor, nevek megnevezése nélkül,
megfenyegetett egyeseket... Erre a beszédre nem készült fel, nem gondolta át,
rögtönzés volt, de nem ragadhatta magával a hallgatóságot, mert ellentétben
állt annak hangulatával.

Bonapartét félbeszakították; pontos adatokat kértek tőle a Köztársaság elleni

összeesküvésről, bizonyítékokat, arra kérték, hogy mondjon neveket. Kerülte
az egyenes válaszokat; megnevezte Barrast és Moulint mint felbujtókat, de
magyarázatai határozatlanok voltak és csak újabb tápot adtak a kételyeknek.
Mennél tovább tartott a két félnek ez a zavaros és éleződő vitatkozása, annál
nyilvánvalóbbá lett, hogy egyre mélyülő szakadék választja el őket.
Bonaparte úgy hagyta el az Öregek Tanácsát, hogy nem ért el semmit.
Néhány perc múlva gránátosok kíséretében az Ötszázak Tanácsának
üléstermébe ment. Miért?

Az Öregek Tanácsában az imént elszenvedett vereség után ez nehezen

magyarázható lépés volt. Vajon mire számított, amikor erre a gyűlésre indult,
ahol a jakobinusok voltak a hangadók, akiket ő csak az imént vádolt meg.
Nyilván nem a hideg értelem, nem valami józan stratégiai terv szabta meg
tetteit ezekben a percekben. Alighogy átlépte a küszöböt, felháborodott
kiáltások fogadták: „Le a diktátorral! Törvényen kívül! Helyezzék törvényen
kívül!” A száraz újságbeszámolók szerint „az egész terem felállt..., a legtöbb
képviselő a terem közepébe igyekszik. Körülveszik Bonaparte tábornokot,
galléron ragadják, lökdösik... A képviselők tömege, akik felugrottak a
padokról, ezt kiabálják: »Törvényen kívül! Le a diktátorral!«”

Más tanúságok szerint Bonaparte helyzete valójában még rosszabb volt.

(Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi párizsi tudósításában így írta le ezt a
jelenetet: „...megjelenése [Bonapartéé - A. M.] hallatlan zavart keltett a
Tanácsban. Mindenki felugrott a helyéről. Számos szónok sietett a szószék
felé. Bonaparténak nem sikerült oda feljutni. Indulatosan félrelökték.
Néhányan ezt kiabálták: »Bonaparte nem áll a törvények védelme alatt!
Törvényen kívül áll! Törvényen kívül áll!« Mások rárontottak, pisztollyal és
tőrrel fenyegették! Az egyik képviselő meglökte, a másik tőrrel döfött feléje,
de a szúrást egy gránátos szerencsére felfogta, s ennek felhasította a köpenye
ujját és a mentéjét...” ) Serdülőkorában a fizikai gyöngeség hirtelen fellépő
rohamaiban szenvedett, időnként ájult vagy félájult állapotba került.
Bizonyára nem készült fel a felháborodás ilyen dühös

kirobbanására. Nem vitatkozott, nem válaszolt, még csak nem is fejtett ki

ellenállást. A döntő pillanatban nyilván ez a különös gyöngeség fogta el;
félájult állapotban volt. Lefebvre tábornok ezt észrevette, felismerte. -
Mentsük meg a tábornokunkat! - kiáltással ő meg a gránátosok, félrelökve a
képviselőket, kitépték kezükből Bonapartét és kivitték a teremből.

A katonák által támogatva, Bonaparte támolyogva, sápadt arccal és

megrendülve lassan visszament földszinti szobájába. Eltartott egy ideig, amíg
magához tért. Nehezen lélegzett. Beszéde zavaros volt. Sieyést
„tábornoknak” nevezte. Ugyanazokat a szavakat ismételgette. Elhagyta ereje,
semmire sem tudta elhatározni magát. Fülében még nyilván a szörnyű
kiáltások csöngtek: „Törvényen kívül! Törvényen kívül!” Még félig ájult
állapotban is meg kellett értenie e szavak jelentését: ez a két szó
juttatta Robespierre-t a Place de la Gréve-i vérpadra.

Murat, aki megőrizte hidegvérét és egy lépésnyire sem tágított Bonaparte

mellől, egyszerű megoldást javasolt: katona lévén úgy vélekedett, hogy
katona módra kell cselekedni. Mi lehet ennél egyszerűbb?

Bonaparte azonban semmire sem tudta elhatározni magát. Egy ideig a

tehetetlenség, a fejvesztettség állapotában volt. Lassanként a gyöngeség
elmúlt, arca visszanyerte rendes színét. De még mindig dermedt volt. Talán
azt gondolta, hogy már minden elveszett?

A dolgozószobája melletti szobák, amelyek még az imént zsúfolva voltak

tisztekkel, képviselőkkel, politikai fezőrökkel, akik türelmesen várták
parancsszavát, kiürültek. Fouché, aki előbb többször is felbukkant, most
eltűnt. Mindenkinek akadt valami halaszthatatlan dolga, amiért kénytelen volt
távozni. A győzelem felé haladó tábornok fényes nagy kísérete megritkult.
Nem lehetett tévedni a tekintetben, mit jelentenek e változások. Ezek az
immár kétségtelenné vált vereség biztos előjelei voltak.

Az idő pedig múlt. A rövid őszi nap a vége felé közeledett. Sötétedni kezdett.
Tízezer katona kora reggel óta fegyverben állt. Bizonyára már zúgolódni
kezdtek. S vajon lehet-e számítani rájuk? A törvényhozók ülésterméből egyre
aggasztóbb hírek érkeztek. Lucien Bonaparte üzente, hogy már semmiért sem
kezeskedhet. Az államcsíny megbukott; következik a megtorlás.

Az utolsó, válságos pillanatban, amikor úgy látszott, hogy már minden

elveszett, Bonapartéba visszatért az energia. Kisietett, lóra ült, és Murat,
valamint a fentről lehívatott Lucien kíséretében körüljárta a csapatokat. Azt
harsogta, hogy meg akarták őt gyilkolni, hogy az Ötszázak Tanácsában
összeesküvők ülnek, hogy ott tőrdöféssel fenyegetik őt, a Köztársaságot, a
népet. - Katonák, számíthatok rátok? -ismételgette Bonaparte egy és ugyanazt
a kérdést, végigjárva a csapatokat.

Volt egy pillanat, amikor úgy látszott, hogy a sereg ingadozik. De Bonaparte
és az öccse a katonáktól rokonszenv-nyilvánításokat kényszerítettek ki. S
akkor Bonaparte jelt adott Murat-nak.
Elhangzott a vezényszó. Egy gránátos osztag, dobszóval, Murat és Leclerc
vezetésével, az Ötszázak Tanácsának termébe indult. Kitárva az ajtót, Murat
dörgő hangon kiadta a parancsot: - Rúgjátok ki ezt a csőcseléket!

Valójában a „rúgjátok ki” helyett még durvább, nyomdafestéket nem tűrő

kifejezést használt. A közkatonából lett tábornok, a kocsmáros fia még a
törvényhozó testületben sem tartotta szükségesnek a parlamentáris
kifejezések használatát.

A 99-es jakobinusok, akik vádbeszédekben ostorozták a diktátort, a dobszó

hangjaira megrémültek. Nem akadtak köztük olyan férfiak, mint a hegypárt
jakobinusai, Romme és barátai, akik kézről kézre adott egyetlen tőrrel
végeztek magukkal. Még riasztólövést sem kellett leadni. A képviselők
hanyatt-homlok menekültek a teremből. Nem telt bele öt perc, s az Ötszázak
Tanácsa megszűnt létezni, a terem kiürült. Minden egyszerűbbnek bizonyult,
mint ahogy várható lett volna. Ez volt, az akkori közkeletű kifejezés szerint
„a képviselők ablakon való kidobásának művészete”, amelyre olyan szép
példát mutatott brumaire 19-én Joachim Murat parancsnoksága alatt a
gránátos osztag.

Az államcsíny befejeződött. A Direktórium után az Öregek Tanácsát és az

Ötszázak Tanácsát is törölték a történelemből.

Egyébként, mielőtt még a már nem létező Tanácsok halálra rémült tagjainak
sikerült szétszéledniük, néhányat közülük, akik a katonák kezei közé
kerültek, visszakergettek a kastélyba. Ott utasításra, minden ellenkezés
nélkül, elfogadtak egy határozatot, amely szerint létrehoznak egy ideiglenes
konzuli bizottságot Sieyésből, Roger Ducos-ból és Bonapartéból, valamint
két bizottságot az alkotmánytörvények előkészítésére.

A nap véget ért. A városra leszállt az éjszaka. Megeredt az eső - ritkás, őszi
eső, amely a késő éjszakai órákig nem állt el. A katonák zárt alakzatban
visszavonultak a laktanyába. A kíváncsiskodó járókelők megijedtek az esőtől
és siettek haza. Az utcák elnéptelenedtek. Az épületek falaira közleményt
ragasztottak, amelyet a nem tudni mikor előbukkant Fouché rendőrminiszter
fogalmazott meg, s amely a párizsiakat a végbement fontos eseményekről
értesítette. A közlemény szerint Bonaparte ellen, aki leleplezte az Ötszázak
Tanácsában folyó ellenforradalmi mesterkedéseket, merényletet követtek el,
de a „Köztársaság géniusza” megmentette a tábornokot; visszatért Párizsba, a
törvényhozó testület pedig megtett minden intézkedést a
Köztársaság diadalának és dicsőségének megszilárdítására.

Esett, s az a kevés járókelő, aki csak rápillantott a közleményre, de nem

olvasta el, folytatta útját. Egyébként este, amint a lapok közölték, a
kormányépületek és néhány magánház ki volt világítva.

Sieyésnek ezt a mondást tulajdonítják: „...én a brumaire 18-át csináltam, de

nem a 19-ét”. Másfél évszázad múlva mint teljesen hitelt érdemlőt idézte
Stendhal. Ez a legenda életerősnek bizonyult. Napjainkban még az
alkotmányjog történetére vonatkozó szakmunkákban is találkozunk vele.

Bonaparte tábornok brumaire I9-i kiáltványa

Ez a verzió nem véletlenül született meg; teljesen meghatározott célokat

követett. Brumaire 19-ét szembeállították 18-ával. Az első nap - brumaire 18
- győzelmesen folyt le. Brumaire 19 nehéz nap volt, amikor, úgy tűnt, az
események menete megfordult, az államcsíny szervezői a vereség küszöbén
álltak, s már-már félő volt, hogy elsöprik, eltapossák és megsemmisítik őket.

Ámde brumaire 18-ának szembeállítása 19-ével, egy egységes egészet alkotó

eseménynek két külön eseményre való szétvágása teljességgel kiagyalt és
mesterkélt dolog. Lehetséges volt-e brumaire 19 brumaire 18 nélkül? Meg
lehetett-e állni annál, amit brumaire 18-án elértek? Egyetlen egységes,
összefüggő akcióról van itt szó, amelyet csupán az a törvényszerű szünet
tagolt ketté, amelyet mindig és elháríthatatlanul megteremt az éjszaka.

Igaz - de nem az egyik napra, hanem mindkettőre vonatkozóan -, hogy az

államcsíny általános tervét, mint napjainkban mondanák: forgatókönyvét,
lényegében Bonaparte nélkül agyalták ki és készítették elő - Bonapartéval
ismertették, ő pedig elfogadta, hangosan kimondott ellenvetések nélkül.

A forgatókönyv alapgondolata egyszerű és világos volt. Egy klikknek a

hatalmát, a Direktórium ingatag és labilis hatálmát fel kell váltania egy stabil
polgári rendnek vagy más szóval, a burzsoázia diktatúrájának. Ez a gondolat
nem Sieyés, nem Cambacérés, nem Talleyrand agyában született meg, a
történelmi helyzetből adódott, ennek fejlődése tűzte napirendre. Ez az idők
szava volt, a vagyonos osztályok követelése - a burzsoáziáé, a jómódú
parasztságé -, ebben az időben ezek irányították az események menetét.

Ámde Sieyés fentebb idézett szavaiból nem nehéz meghallani a nem nyíltan
kimondott, de mégis bennük rejlő gondolatot. Az államcsínyt 18-án Sieyés
hajtotta végre, 19-én pedig Bonaparte bitorolta. 18-án a hatalom Sieyés
kezében volt, 19-én pedig a kard megtagadta az engedelmességet: maga lett
hatalommá. E mögött a gondolat mögött egy másik is rejtőzik: 18-án a
hatalom polgári jellegű volt, 19-én átment a katonák kezébe.

Ez a gondolatmenet is arra hivatott, hogy eltávolítson a valóságtól és

helytelen képzeteket keltsen. Elsősorban a tények cáfolnak rá.

A brumaire 18-19-i események elsősorban abban különböznek lényegesen

számos, tartalmukat tekintve velük rokon eseményektől, hogy ez vértelen
puccs volt, s mint ilyen, Franciaország történetében a maga nemében addig
egyedülálló jelenség. Vendémiaire 13-án a kormányhatalom, hogy szétzúzza
a vele ellenséges zendülést, kénytelen volt nemcsak kardhoz és puskához
folyamodni, hanem nehéztüzérséghez is. Bonaparte tábornok, aki akkor a
kormány katonaságát vezényelte, kartácstüzet nyitott a zendülőkre. Brumaire
18-19-én ugyanez a kormányhatalom az ezúttal Bonaparte vezette
zendülőkkel való első érintkezéskor összeomlott anélkül, hogy védelmére
egyetlen lövést leadtak volna. Nem volt egyetlen halott, sőt egyetlen sebesült
sem a két fél részéről. Nem dördült el egyetlen lövés! Ez valóban
„glaszékesztyű-ben” végrehajtott államcsíny volt, ahogy azt a XIX.
században mondták.

Hogyan történhetett ez? Valóban abban rejlik a magyarázata, hogy a

zendülőknek Bonaparte állt az élén? Csak a „napóleoni legendák”
legfanatikusabb hívei támogathatnának egy ilyen verziót. A Direktórium
rezsimje annyira túlélte önmagát, annyira elszakadt mindazoktól a társadalmi
erőktől, melyek korábban támogatták, hogy az első lökésre összeomlott.

Rendben van, mondhatja valamelyik olvasónk, a Direktórium rezsimje túlélte

önmagát, nem volt többé ereje az ellenálláshoz. De miért nem szálltak
szembe a zendülőkkel az igazi republikánusok, az „utolsó jakobinusok”, a
demokrácia és a szabadság igazi hívei ?

Az ilyen kérdésfeltevés jogos volna, s nem lehet megválaszolatlanul hagyni.

Hiba lenne a 99-es jakobinusokat mind egy kalap alá venni, kizárólag
levitézlett politikusokat vagy frázishősöket látni bennük, akik képtelenek
bátor tettekre. A Manége-ben (lovarda) tartott gyűlések részvevői, az „utolsó
jakobinusok” között akadtak becsületes, bátor férfiak is, akik készen álltak
arra, hogy szembenézzenek a veszélyekkel. Antonelle, Félix Lepeletier,
Marc-Antoine Jullien, Drouet, Fiquet, Fyon - a babeufista mozgalom egykori
részvevői, politikai harcosok, akik szembe tudtak nézni a halállal - hol voltak
ezek brumaire 18-19-én? Miért nem alkottak falat, miért nem zárták el az utat
az államcsíny szervezői előtt? Nem hallatták hangjukat ezekben a napokban,
s ez, természetesen, nem tekinthető véletlennek.

Kit kellett volna megvédeniük? Robespierre gyilkosait? Babeuf hóhérait? A

népszabadság elfojtóit? Tolvajokat és sikkasztókat, megvásárolható
embereket és spekulánsokat, akik meggazdagodtak a nép ínségén? Azok a
bűnösök, akik a népképviselők vörös tógáját öltötték magukra, annyira
idegenek voltak a Köztársaságtól, amelynek a nevét bitorolták, sőt annyira
ellenségesek voltak irányában, hogy az igazi demokraták közül egynek sem
támadt kedve harcolni hatalmuk megóvásáért.

A nép, amelyet - Roederer mondását alkalmazva - nyugdíjba küldtek, néma

nézőként félrehúzódott. Az utolsó jakobinusok, még akik hívek maradtak is
eszményeikhez, megzavarodtak, nem tudták, mitévők legyenek. Annyi
katasztrófa, szertefoszlott illúzió, megcsalt reménység, beteljesületlen álom
után mire törekedjenek? Mit keressenek ?

Marc-Antoine Juliién politikai tévelygései, amelyeket olyan mesterien ír le V.

M. Dalin, Maximilien Robespierre egykori fiatal barátjáról szóló
tanulmányában, nem tekinthetők csak egyéni tragédiának. Ez egy nemzedék
tragédiája volt, azoknak a huszonéveseknek a tragédiája, akik akkor kerültek
be a forradalomba, amikor az már hanyatlóban volt, amikor már thermidor
kardja lebegett fölötte.

Brumaire 18-19-ének döntő óráiban az „utolsó jakobinusok” nem vettek részt

a harcban. Néhányan közülük, mint Jullien, egy ideig reménykedtek is a
bonapartista irányzatban, csatlakoztak is hozzá, annyira szerették volna
álmaik megvalósulását látni, hogy hajlandók voltak vágyaikat valóságnak
tekinteni. Mások egyszerűen félrehúzódtak. Nem akartak segíteni sem
Barrasnak, sem Sieyésnek, sem Bonaparténak; tudatában voltak annak, hogy
az események fő árja valahol mellettük rohan el; nem volt több teendőjük,
készek voltak összevegyülni a tömeggel.

Nevezzük nevén a dolgot: a brumaire 18-19-i államcsíny nem ütközött

ellenállásba a nép részéről, nem ütközött ellenállásba sem jobboldalról, sem
baloldalról. Minden államcsínynek e legvértelenebbike a thermidor utáni
történelem logikus és törvényszerű állomása volt.

Figyelembe kell ezt vennünk, mert ez magyarázza meg, hogy brumaire 18—
19-én miért nem érezték szükségét egy diktátornak, egy olyan legfőbb
személynek, aki összpontosítja kezében a hatalom teljességét. Brumaire 18-
án is, 19-én is, sőt még egy ideig utána is a hatalom testületi jellegű maradt.
Mint már fentebb megjegyeztük, a három konzulról szóló brumaire 19-i
hivatalos rendelet elsőként Sieyést nevezte meg. Bonaparte, akit betűrend
szerint elsőként kellett volna megnevezni, a rendeletben a harmadik helyen
szerepelt. Eszerint tehát formailag brumaire 18-án is, 19-én is a civil hatalom
játszotta a vezető szerepet...

Tehát azt a kísérletet, hogy az államcsínyt két különböző aktusra tagolják, el

kell vetnünk, mivel ellentmond a tényeknek, ezzel szemben vitathatatlan,
hogy az államcsíny főszereplője brumaire 18-án is, 19-én is Bonaparte volt.
Bonaparte tartotta kezében a fegyveres erőt, a hadsereget, márpedig ennek
döntő jelentősége volt. Jóllehet az államcsínyt részvevői igyekeztek
alkotmányos formák között végrehajtani, a terv sikerét mégis az biztosította,
hogy a parlamenti színen szereplő személyek háta mögött a Tuilériák vagy a
saint-cloud-i kastély parkjában parancsra várva készen állt tízezer katona. S
amikor Saint-Cloud-ban kiderült, hogy a szigorúan törvényes változat
nem vezet eredményre, a gránátosok beavatkozása néhány perc alatt
eldöntötte azt, amit rábeszéléssel és szónoklatokkal nem sikerült elérni.

Ám a hadsereg általánosabb értelemben is döntő jelentőségre tett szert. A

VIII. év Francia Köztársaságának tényleges viszonyai között, tíz évvel a nagy
polgári forradalom kitörése után, öt évvel thermidor 9. után, belső zavargások
és az országnak a második koalíció ellen viselt háborúja közepette, az új
burzsoá rendnek (más, haladóbb rend akkor lehetetlen lett volna) a
megszilárdítása csak a hadsereg segítségével volt elérhető.

Az elmúlt forradalmi évek fő gazdasági és társadalmi tartalma a tulajdon

újrafelosztása és jellegének ebből következő megváltozása volt. Országos
viszonylatban még mindig nem rendelkezünk mennyiségi adatokkal, de a
helyi kutatások igen sok eltérést mutatnak. Mindamellett e folyamatok
általános irányához nem fér kétség. A polgári tulajdon győzelmét jelentette a
feudális tulajdon fölött, a kapitalista tulajdon jelentős kiszélesedését és
megerősödését, a szabad parasztok - a kisbirtokosok -új, nagy számú
osztályának létrejöttét.

A kortársak a tulajdonnak ezt az újrafelosztását nem tekintették véglegesnek.

Az új tulajdonosok, akiket a forradalom hozott létre, nem érezték elég
stabilnak a szerzett tulajdont. Joggal tarthattak attól, hogy új tulajdonukat
megpróbálja elvenni tőlük egykori tulajdonosuk. Az európai hatalmak
koalíciója ellen hét éve viselt háború és a huhogók royalista zendülései azt
bizonyították, hogy ez a veszély nincs kiküszöbölve, továbbra is fennáll, s
hogy kiküszöbölésének vagy legalább csökkentésének csak egy eszköze van -
a fegyveres erő. Az új birtokosok - a burzsoázia és a jómódú parasztság -
ugyanúgy féltek a baloldali veszélytől is: az „agrártörvényektől”, a babeufista
„egyenlőségtől”, az 1793-1794. évi könyörtelen politikától: a szabott áraktól,
a rekvirálásoktól, a szabadkereskedelem betiltásától stb. Bár valójában a
gazdasági fejlődés akkori szintjén - a kapitalizmus manufaktúra-szakaszában
a polgári és a paraszti tulajdont nem fenyegette komoly veszély baloldalról,
már azért sem, mert az erők még nem lehettek elegendők az ilyen
támadáshoz, a pszichológiai veszély baloldalról nem volt kisebb, mint
jobboldalról.

Csakis egy erős hadsereg volt képes arra, hogy megvédje, fenntartsa és
megszilárdítsa a tulajdon újrafelosztását, megerősítse az új tulajdonosokat - a
polgárokat, a parasztokat abban, amit megszereztek. Végül, az új, polgári
állam kialakulásában a fegyveres erők - a hadsereg és a rendőrség - ennek az
államnak leglényegesebb elemeivé váltak.

A XVIII. század végi Franciaország konkrét történelmi viszonyai között tehát

a hadsereg a dolgok meneténél fogva az első helyre kerül. Sieyés és
Bonaparte párharcában, amely - anélkül, hogy környezetük észrevette volna -
megkezdődött már brumaire 18. előtt, abban a pillanatban, amikor
szövetségre léptek, Bonaparte győzelme eleve biztos volt. A brumaire 18-i
események előtt is, alatt is, után is Sieyés folyvást az előtérben állt - s
Bonaparte ebbe könnyű szívvel, ellenvetés nélkül beleegyezett, de az
államcsíny igazi vezetője mégis Bonaparte maradt. Ő tartotta kezében a
tényleges erőt, a hadsereget, s ez mindent meghatározott. Sieyés veresége
előre el volt döntve.

A kortársak azt az eseményt, amely véget vetett a Direktórium rezsimjének,

„brumaire 18-i forradalomnak” nevezték. A „brumaire 18-i forradalom”
kifejezéssel találkozni lehetett a történtekről szóló tudósításokban és
rendőrségi jelentésekben, hivatalos közleményekben, még a politikától távol
álló emberek is használták; kezdetben ez volt a végbement fordulat közkeletű
elnevezése.

A brumaire 18-i forradalom... Forradalom? Vajon ki hihetett ebben?

Persze, akkor is voltak együgyű emberek, vagy akik rosszul voltak értesülve
és nem igazodtak el a történtekben, olyan emberek, akik hajlottak arra, hogy
készpénznek vegyék a forgalomban levő kifejezéseket és hogy a brumaire
18-19-i eseményeket a forradalom felé tett új lépésnek vagy forradalomnak
tekintsék; például Lefebvre generális - jó katona, jó kardforgató - néhány
nappal az államcsíny után ezt írta Mortier tábornoknak: „Ez a csodálatos és
nemes forradalom minden megrázkódtatás nélkül zajlott le... A közvélemény
a szabadság oldalán áll; megismétlődnek a francia forradalom legszebb
napjai... Nekem úgy rémlett, hogy újból átéltem az 1789. évet... Ezúttal ca ira
fmenni fog - a francia forradalom ismert dalának kezdete], ezért kezeskedem
önnek.” Ez persze egy, a politikában járatlan tábornok rendkívül naiv
elmefuttatása. Bertrand Barére, a Közjóléti Bizottság volt tagja, aki Párizs
mellett illegalitásban rejtőzött, egy olyan férfiú, aki semmiképpen sem
nevezhető naivnak, az államcsíny után levelet írt Bonaparténak, amelyben
közölte, hogy csatlakozik az új rezsimhez, és a konzul elé terjesztett egy
teljesen demokratikus alkotmánytervezetet. Mi volt ez? Egy nagy tapasztalatú
politikus kísérleti sakkhúzása? Vagy egy az élettől elszakadt ember illúziója,
aki kénytelen beérni az illegalitásba eljutó töredékes értesülésekkel? Talán ez
is, az is.

Ám az efféle reakciók mégis kivételszámba mentek. A kortársak többsége

egészen más értelemben használta a „brumaire 18-i forradalom” kifejezést. A
többség számára ez csak ama korszak közhasználatú politikai terminológiája
volt. „Brumaire 18-i forradalom”? De hogy is nevezhetnék másként? Hiszen
hivatalosan a thermidor 9-i ellenforradalmi puccsot is „thermidor 9-i
forradalomnak” nevezték azoknak az éveknek a politikai
megnyilatkozásaiban. „Thermidor 9-i forradalom”, „fructidor 18-i
forradalom”, „brumaire 18-i forradalom”. Ez volt a Köztársaságban a
győzelemmel végződő politikai fordulatoknak egyezményes, kötelező
megjelölése.

A brumaire 18-19-i események valóságos tartalmát a kortársak egészen

másként ítélték meg, mint ahogyan ezt a hivatalos terminológia mutatta. A
vagyonos osztályoknak az államcsínyre való közvetlen reagálását pontosan
rögzíti egy rövid újságközlemény, amely közvetlenül az események után
megjelent: „A végbement változásokat megelégedéssel fogadta mindenki, a
jakobinusok kivételével. Kiváltképpen örülnek nekik a kereskedők;
újjászületik a bizalom; helyreáll a forgalom; sok pénz folyik be a kincstárba.”
E rövid feljegyzés, amely három nappal a fordulat után a napihírekben
található, a bonapartista rezsim társadalmi elemzése szempontjából igen
lényeges. Egyébként nincs hiány ennél részletesebb és megalapozottabb
tanúbizonyságokban sem.

Necker, az ismert bankár, Franciaország egyik leggazdagabb embere tíz

nappal a puccs után, brumaire 28-án leányának, Madame de Staëlnek ezt írta:
„S íme, a szín teljesen megváltozott. Meg fogják őrizni a Köztársaság
látszatát, de a hatalom teljessége a tábornok kezében lesz... Meggyőződésem
- folytatta Necker -, hogy az új rezsim a tulajdonosoknak sokat fog adni
jogok és erő tekintetében.” Az állami pénzügyek fő ellenőrének éleslátása
nem vonható kétségbe.

Öt nappal az államcsíny után a Moniteurben megjelent egy cikk, amelyet

plakátként kiragasztottak Párizs utcáin és amelyet Regnault polgártársnak
tulajdonítottak, szabatosan megfogalmazza azokat a várakozásokat, vagy
talán inkább követeléseket, amelyeket a burzsoázia az új hatalommal
szemben támasztott. A cikk felvetette ezt az alapvető kérdést: vajon a
Köztársaságban kedvező változás következik-e be? „Vajon meg fogják-e
ismételni a régi hibákat vagy elég bátorságuk lesz ahhoz, hogy beismerjék és
kijavítsák őket? Vajon továbbra is uralkodni fognak-e azok a
politikai előítéletek, amelyek megtévesztették törvényhozásunkat,
kormányunkat? Vagy képesek lesznek megérteni őket és találnak magukban
erőt arra, hogy végre megvalósítsák a nagy liberális eszméket, a szilárd
elveket, a társadalmi szervezet stabil alapjait?”

Mit jelentett ez? A cikk világosan megmondta, mit követel a nagyburzsoázia.

Nemcsak elítélte azoknak a „tehetségtelen és elvtelen vezetőknek” fennálló
rezsimjét, akik olyan szenvedélyek és bűnök világában éltek, melyeket
képtelennek bizonyultak megszüntetni vagy akár megbüntetni. A cikk nyíltan
rámutatott arra, min kell javítani. Elítélte a „progresszív adókat, amelyek
sértik a tulajdonjogot”, felpanaszolta a szerencsétlen járadékosok bajait, akik
hiába próbáltak hozzájutni a zűrzavar és ostobaság, az országot tönkretevő
polgárháború folytán kiürült államkincstárból nekik járó összegekhez.
„Nálunk nincsen sem alkotmány, sem kormány; ezt is, azt is akarjuk...
Franciaország olyasvalamit akar, ami nagy és állandó. A stabilitás
hiánya tönkretette; állandóságot kíván... Azt akarja, hogy képviselői... békés
konzervatívok legyenek, nem pedig nyughatatlan újítók... Be akarja takarítani
végre az évtizedes áldozatok gyümölcseit.” Ennél világosabban a cikk
szerzője nem fejezhette volna ki magát. Ez a polgári rend stabilizálásának
programja volt, a szilárd, stabil polgári „rend” követelése.

Brumaire 18. Franciaország belpolitikai történetében természetesen nem

forradalom, hanem ellenforradalom. Pontosabb, ha azt mondjuk, hogy
brumaire 18. az ellenforradalmi polgárság fejlődésében új szakaszt jelentett,
amely thermidor 9-én kezdődött. A brumaire 18. és thermidor 9. közötti
összefüggés kétségtelen. Ma is, akár korábban, teljesen értelmetlen az a
kérdés, amelyet szívesen feltesznek a brumaire 18. által bevezetett új rezsim
apologétái: vajon Bonaparte nem különb Barras-nál? Vajon a konzulság és a
császárság rezsimje nem különb a thermidoristák és a Direktórium
rezsimjénél?

Erkölcsi értékítéleteket, amelyek mindig szubjektivek és vitathatók, aligha

kell belevinni a történettudományba. Az összehasonlító-értékelő ítéleteknél
fontosabb a társadalmi fejlődés történelmi determináltságának pontos
meghatározása. Brumaire 18. és thermidor 9. genetikus összefüggése
nyilvánvaló, hiszen mindkét puccs meghatározó lépcsőfok volt a nép
elnyomásának és alávetésének folyamatában, melynek segítségével a
burzsoázia szétzúzta a feudális-abszolutista rendet, és hatalomra jutott.

Albert Soboul gondolata, aki azt írja, hogy „brumaire ugyanazon a vonalon
helyezkedik el, mint thermidor és a nyolcvankilences év”, egészében véve
érthető. De ez a vélemény akkor lesz helyes, ha egy lényeges módosítást
eszközlünk rajta; ez a vonal nem volt változatlan, egyforma. 1789-től 1794-
ig, július 14-től thermidor 9-ig a forradalom felfelé ívelő vonalon fejlődött.
Thermidor 9-én a forradalom megszakadt, s megkezdődött egy lefelé tartó
vonalon - a polgári ellenforradalom vonalán - folyó fejlődés.

Ám ha a francia nép vonatkozásában, amely öt éven át csinálta a forradalmat

és zúzta szét valamennyi ellenségét, a Francia Köztársaságnak öt ezt követő
esztendeje (1794-1799) a polgári ellenforradalom időszaka volt is,
nemzetközi aspektusban, azaz a polgári Franciaország és a feudális-
abszolutista Európa kapcsolatai szempontjából egészen másként állt a dolog.
A polgári Franciaország az első és a második koalíció monarchiáival vívott
párharcban természetesen élenjáró, progresszív erő maradt.
Marx és Engels ezt írta a „Szent család”-ban: „Napóleon a forradalmi
terrorizmus utolsó harcosa volt a szintén a forradalom által proklamált
polgári társadalom ellen... Napóleon végigvitte a terrorizmust azáltal, hogy a
permanens forradalom helyére a permanens háborút állította. A teljes
jóllakásig kielégítette a francia nemzetiség önzését, de megkövetelte a polgári
üzletek, az élvezet, a gazdagság stb. feláldozását is, valahányszor a hódítás
politikai célja ezt kívánta.” Később még vissza kell térnünk Napóleon és az
általa létrehozott rezsim e kitűnő jellemzésére. Marx e tömör és kifejező
megfogalmazásában meghatározta az egész napóleoni rendszer lényegét.
Az általunk vizsgált összefüggésben mindenekelőtt egy aspektusra kell
figyelmet fordítanunk. A brumaire 18-i államcsíny megszilárdította a
forradalmi polgári társadalmat Franciaországban, és arra volt hivatva, hogy a
továbbiakban a fegyverek erejével lerombolja Európában a feudális-
abszolutista rend bevehetetlennek látszó bástyáit, utat törve a kontinensen a
polgári rend elterjedéséhez. Lev Tolsztoj hű a történelmi igazsághoz, amikor
híres regénye elején, Anna Pavlovna Scherernek, az orosz
cárné udvarhölgyének szalonjában 1805 júliusában folyó politikai
beszélgetést leírva, Anna Pavlovna szájába felháborodott szavakat ad a
„forradalom hidrájáról”, amely „most még szörnyűbb alakot öltött ennek a
gyilkosnak és gonosztevőnek személyében”. Gyilkoson és gonosztevőn az
orosz cárné udvarhölgye Napóleont értette, akinek a nevét helyesebbnek
tartotta ki sem ejteni.

8. fejezet
Az első konzul

Louis-Jerome Gohier, a brumaire 18-19-i államcsíny által megdöntött

Direktórium elnöke elbeszéli, hogy az utolsó, válságos napon a saint-cloud-i
kastély mellett több órán át állt egy hatlovas hintó, amely utasára várt. Ez
Sieyés hintója volt. A körültekintő állami tisztségviselő, aki csatlakozott a
zendüléshez, szükségesnek tartotta, hogy balsiker esetére készen álljon egy
hintó, amely gyorsan mennél messzebbre viheti őt a végzetes események
színhelyétől.

Ám a lovak fölöslegesnek bizonyultak. A sikeres államcsíny győztes

„brumaire 18-i forradalommá” lett. Sieyésnek csupán le kellett aratnia a
néhány óra alatt beérett gazdag gyümölcsöket.

A rátarti, tekintélyes, saját fontosságának tudatától áthatott Sieyés sietség

nélkül indult el a három konzul első ülésére, amely brumaire 20-án déli
tizenkét órára volt kitűzve a Luxembourg-palotában. Teljes joggal ítélte meg
derűlátóan az események várható fejlődését. A dolgok természetes fejlődése
folytán végül az államhatalom csúcsára jutott. A másik két konzult nem
tartotta veszélyes vetélytársnak. Roger Ducos jelentéktelensége nyilvánvaló
volt, nem is jött számításba. A tábornok pedig, akitől Sieyés voltaképpen
tartott egy kicsit, gyöngébbnek mutatkozott, mint várható lett volna. Saint-
Cloud-ban rossz idegzetűnek bizonyult, ájulások környékezték - várható volt
ez egy katonától ? Nem lesz nehéz ezt a neuraszténiás alakot móresre
tanítani.

Ámde amikor a konzulok összeültek ugyanannál az asztalnál, ahol eddig a

Direktórium ülésezett, váratlanul minden másképpen alakult. Roger Ducos,
akit sértett Sieyés gőgös és lenéző magatartása, azt javasolta, hogy Bonaparte
elnököljön. A tábornok beleegyezett ebbe és azonnal erősen kezébe vette a
gyeplőt. Egyébként azonnal megértette, mit érez Sieyés, s azonnal azt
javasolta, hogy a konzulok felváltva, betűrendben elnököljenek.

Az államcsínyt követő első hetekben ez így is történt; a három konzul

egyenlő volt, minden kormányrendelkezést három aláírással adtak ki; ez
nyilvánvalóan testületi hatalom volt. Ha a közvélemény szemében a konzulok
közül valamelyiknek elsőbbsége volt, az természetesen csak Sieyés lehetett.
Brumaire 18. után még nagyobb lett reputációja mint messzetekintő
politikusnak, állami vezetőnek, az alkotmányjogi problémák ismerőjének. Őt
tartották az új hatalom igazi gazdájának; Bonapartéban inkább jobb kezét
látták, aki végrehajtotta Sieyés utasításait.

A három konzul: Cambacérés, Bonaparte és Lebrun (Duplessis-Bertaux

metszete)

A tábornok ezzel látszólag nem sokat törődött. Továbbra is hangsúlyozottan

szerényen viselkedett, a katonai uniformist felcserélte civil ruhára, a
nyilvánosság előtt csak kollégáinak, Sicyésnek és Roger Ducos-nak
társaságában mutatkozott, nem sokat szerepelt, szándékosan a háttérben
maradt.

Vajon mi lehetett ez? Ravasz politika, okos számítás? Aligha. Bonapartének

akkoriban nemigen lehetett huzamos időre szóló átgondolt akcióterve. Ebben
a szerénységben, engedékenységben, békülékeny hangnemben, amely
Bonaparténál brumaire másnapján annyira állandósult, inkább a színész
ugyanazon tévedhetetlen rögtönzési képességét kell látnunk, aki ösztönösen
megtalálja az adott pillanatnak megfelelő szavakat, gesztusokat,
hanghordozást.

Bonaparte megértette: közvetlenül a nagy megrázkódtatás, a törvényhozó

testületen brumaire 19-én elkövetett erőszak után, melyet nem lehetett
elleplezni, az országnak nyugalomra van szüksége. Béke, nyugalom,
stabilitás - ezt követelte a többség, ez volt a parancsoló feladat az államcsínyt
követő időben. Ez bizonyos mértékig megfelelt Bonaparte személyes
hangulatának is. Amióta nagyszabású tervei Saint-Jean-d’Acre falainál
összeomlottak, az 1799. esztendőnek - a XVIII. század utolsó esztendejének -
egész második felében Bonaparte folyvást a szakadék szélén táncolt,
hajszálnyira a vereségtől. Így volt ez Szíriában, Egyiptomban s a Földközi-
tengeren, a törékeny „Muiron” hajócskán. Így néhány napja, brumaire 19-én,
az Ötszázak ülésén Saint-Cloud-ban. Végeredményben nyert, de a legutolsó
pillanatban, már fél lábbal a szakadékban, és az utolsó pillanatban kicsikart
győzelem a már elháríthatatlannak látszó pusztulástól mentette meg. E
novemberi napokban bizonyára még mindig hallani vélte a szíriai sivatag
furcsa madarainak rikoltásait és ezeket a kiáltásokat: „Törvényen kívül!”
„Törvényen kívül!”, amelyek a megalázó gyöngeség pillanataiban hangzottak
fel a saint-cloud-i kastély szenvedélyektől átforrósodott termében. Szünet,
megnyugvás kellett.

Fouché mielőbb jóvá akarta tenni, hogy az államcsíny napjaiban tétlenkedett,

s ezért nagy erélyt tanúsított az egykori jakobinus társai elleni
megtorlásokban. Letartóztatta az Ötszázak Tanácsának azokat a küldötteit,
akik szembehelyezkedtek az államcsínnyel, így Jourdant, Félix Lepeletier-t,
Antonelle-t és más tekintélyes jakobinusokat. Fouché azt remélte, hogy ezzel
kedvében jár az új vezetőknek. Bonaparte javaslatára azonban ezeket a
megtorló intézkedéseket a konzulok ülésén hatálytalanították, a
letartóztatottak többségét szabadlábra helyezték. Jourdannak Bonaparte baráti
hangú levelet írt, amelyben kifejezte azt a reményét, hogy Fleurus hőse
együtt fog működni vele.

Az új hatalom - a konzulátus - nemcsak baloldali ellenfeleivel, a

jakobinusokkal szemben tanúsított nagylelkűséget, hanem jobboldali
ellenfeleivel, a royalistákkal szemben is. A fogságban levő royalisták nagy
csoportját, amely reszketve várta a halálos ítéletet, kiutasították a Köztársaság
területéről. A kezesekről szóló törvényt és a kényszerkölcsönről szóló
törvényt - amely a jómódú emberekben elégedetlenséget keltett - hatályon
kívül helyezték. A fructidori megtorló törvényeket szintén hatálytalanították.
A Párizsba visszaérkezett Carnot-t tisztelettel fogadták; ismét tagja lett az
Intézetnek, s Bonaparte hamarosan felajánlott neki egy, az érdemeinek
megfelelő tisztséget: a Köztársaság hadügyminiszteri tárcáját.

Az új kormánynak gondja volt a háború veteránjaira is. A pompás versailles-i

kastélyt - a „Napkirály” és utódai rezidenciáját - a rokkant katonáknak adták,
akik a Köztársaság zászlai alatt harcoltak. A három konzul 1799. november
28-i rendelete kidomborította ezen intézkedés republikánus jellegét: „A
királyok egykori lakhelye... azoknak a katonáknak legyen a hálóterme, akik
vérüket ontották, hogy megdöntsék az egyeduralkodókat.”

Ne feledkezzünk meg arról, hogy azokban az években a francia hadsereg

kilenctized részben parasztokból állt. A féllábú, egyszerű paraszt Mária
Antoinette termeiben vagy a francia király tükörtermében - mi lehetett volna
népszerűbb az ilyen kormányintézkedésnél egy paraszti országban? A
hadsereg is, a falu is tapsolt a „kis káplárnak”, mert egyedül neki
tulajdonították a parasztok naiv hiúságának hízelgő törvényt.

Az új hatalom hangsúlyozott tiszteletet tanúsított a tudósok irányában is. A

konzulok, a stabilitás fokozására törekedvén, igyekeztek a
minisztériumokban mennél kevesebb személyi változást eszközölni. Csak a
legfontosabb tisztségek alkottak kivételt. A hadügyminisztérium élére
Berthier-t állították; ez Bonaparte területe volt, s természetesnek látszott,
hogy a tábornok-konzul a hadsereg vezetését hozzá közelálló férfiúra bízta. A
pénzügyminisztérium élére Sieyés javaslatára Gaudin került. Ezt a választást
nem valamiféle részrehajlás diktálta.

Gaudin afféle arc nélküli ember volt; hosszú évekig dolgozott a

pénzügyőrségen, s kiváló pénzügyi szakembernek számított, aki kívül áll a
politikán és akinek nincsenek személyi kötöttségei. Már régebben is
felajánlották neki a pénzügyi tárcát, de akkor visszautasította. - Ha nincs pénz
és nincs mód az előteremtésére, akkor a miniszteri tisztség haszontalan -
mondotta. Brumaire után a teljesen kiürült államkincstár katasztrofális
állapota miatt csaknem rendeletileg kényszerítették rá ezt a posztot, melyet
ettől kezdve tizenöt éven át megszakítás nélkül betöltött. Végül a harmadik
kinevezés volt talán a legkülönösebb. A belügyminiszteri posztot, a
legfelelősebb miniszteri tárcát Pierre-Simon Laplace-ra, a híres
asztronómiára, matematikusra és fizikusra bízták.

Ez a gondolat Bonapartétól származott. Igen nagyra becsülte a kiváló francia

tudóst, akivel baráti kapcsolatot tartott fenn. Laplace széles látóköre kivívta
tiszteletét. Ismeretes Laplace válasza Bonaparte azon kérdésére, hogy mi
okból hiányzik az égi mechanika általa felállított rendszeréből isten: - A
naprendszer elméletének megkonstruálásához nem volt szükségem isten
létezésének hipotézisére - felelte egy kissé fölényesen a tudós. Bonaparte
nem felejtette el azt sem, hogy Laplace jóindulatú vizsgáztatója volt a párizsi
katonaiskolában és támogatta jelölését az Intézetbe való megválasztásakor.
Végül, amikor ezt a felelős állást felajánlotta a tudósnak, Bonaparte ezzel a
gesztussal hangsúlyozni kívánta az Intézet, a tudomány, általában a tudósok
iránt érzett tiszteletét.

Bonaparte balszerencséjére a neves csillagász, aki sok éven át eredményesen

működött a Mértékügyi Hivatal elnökeként, teljesen alkalmatlannak
bizonyult a belügyminiszteri tisztségre. Hat hét teljesen elegendő volt arra,
hogy kiderüljön: a tudós teljesen képtelen irányító közigazgatási munkára.
Laplace-tól meg kellett válni, s Bonaparte kárpótlásul kinevezte szenátornak,
később pedig a grófi címet adományozta neki, amelyet ez a paraszti sarj
emberi gyöngeségből elfogadott. Egyébként mindez később történt. A VIII.
év brumaire-jében azonban az Intézet tagjának, a csillagásznak és fizikusnak
belügyminiszterré való kinevezése nagy hatást gyakorolt a kortársakra.

Ezek mind egyes láncszemei voltak a megnyugtatás és a megbékélés

ugyanazon politikájának, amelyet az új kormány meghirdetett. Ez a kormány
minden szűkkeblű pártszellemet elutasított. Hogy a konzulátus köré széles és
szilárd többség tömörüljön, erélyesen véget kellett vetni a frakciók és
klikkek, a csoportérdekek és a csoportelfogultságok politikájának. A
leleményes Bonaparte hamarosan talált egy új összefogó jelszót, amelynek
nevében egyesíteni lehetett a nép többségét. Frimaire 3-án (1799. november
24-én) Beizhez intézett levelében, két héttel az államcsíny után,
szabatosan megfogalmazta az új jelszót:
„Csatlakozzatok mindannyian a néphez. A francia polgár egyszerű címe
kétségtelenül sokkal többet ér, mint a royalistáé, a clichystáé, a jakobinusé, a
feuillant-é és még ezer és egy elnevezés, amelyek a klikkszellemet táplálják
és tíz év alatt meggyorsítják a nemzet útját ahhoz a szakadékhoz, amelytől
ideje őt egyszer s mindenkorra megmenteni.”

A pártok szerinti megosztottsággal, a „hazafiakra” és „arisztokratákra” való

elkülönítéssel Bonaparte szembeállította a franciákat egyesítő lobogót.
„Franciaország”, „a francia zászló”, „franciák” - ezek voltak azok az átfogó,
pártok fölötti fogalmak, amelyek körül Bonaparte igyekezett egyesíteni és
tömöríteni a nemzet többségét. S ezek a jelszavak tetszettek a többségnek. A
nemzet tömörülése és konszolidációja francia zászló alatt! Ez volt az a széles
platform, amelyen a konzulátus kormánya egyesíteni akarta az eddig
egymással kibékíthetetlenül szemben álló társadalmi erőket. A viszály
leküzdése, a türelmetlenségről való lemondás elengedhetetlen feltételévé
lett a nemzeti tömörülés e programja megvalósításának.

- Se vörös sapkát, se vörös cipősarkot! - Ezek a szavak, amelyek

Bonapartétól származtak, vagy amelyeket legalábbis neki tulajdonítanak, de
így vagy úgy kifejezték gondolatait, óriási népszerűségre tettek szert. (A
vörös frígiai sapka, mint tudjuk, a sans-culotte-ok hagyományos szimbóluma
volt, a vörös cipősarok pedig a nemesek öltözékéhez tartozott.) Úgy fogták
fel őket, mint lemondást a szélsőségek politikájáról, lemondást a
jakobinizmus és a royalizmus támogatásáról. Ebben elsősorban a brumaire-i
rezsim pártonkívüliségét látták, azt, hogy nem az a célja, hogy egy bizonyos
pártot támogasson. Eltelik majd némi idő, s ebben még mást is látni fognak,
ami elkerülte a kortársak figyelmét az első napokban: az új hatalomnak azt a
törekvését, hogy nemcsak a pártokon kívül, hanem a pártok fölött is
álljon. De azt sokkal később fogják megsejteni.

Egyelőre, a brumaire utáni első hetekben, a XVIII. század utolsó napjaiban a

szenvedélyek lecsillapulására, a franciáknak Franciaország nemzeti zászlaja
alatti egyesülésére való felhívást a népesség többsége nyilvánvaló
elégedettséggel fogadta. A gondolkodó emberek előtt, persze, felmerült a
kérdés - voltaképpen melyik Francia-országról van szó? A konzulátus
kormánya erre a kérdésre is igyekezett a lehető legvilágosabban válaszolni.
„A franciákhoz” címzett kiáltványban, amelyet az alkotmány kidolgozásának
befejezése alkalmából csaknem bizonyosan Bonaparte írt vagy mondott
tollba, ezt olvashatjuk: „Az alkotmány a képviseleti rendszer igaz elvein, a
tulajdonon, az egyenlőség és a szabadság szent jogain alapszik.” E néhány
szó pontosan meghatározza Franciaország osztálytermészetét, amelyet a
brumaire-i rezsim meg akart szilárdítani. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem a
Bourbonok fehér zászlós Franciaországáról volt szó, s nem Babeuf „egyenlők
összeesküvésének” Franciaországáról, hanem a Köztársaság háromszínű
zászlós Franciaországáról, az új Franciaországról, a polgári Franciaországról.

„Tulajdon, egyenlőség és szabadság!” - vajon nem ezek voltak-e a

forradalom által megteremtett új társadalmi rend alapelvei? Igaz, a kortársak
könnyűszerrel észrevehettek, hogy a „tulajdon szent joga”, amely az emberi
és polgári jogok 1789-i nyilatkozatának 17. cikkelye, az 1793. évi jakobinus
nyilatkozatban pedig valahol a hátsó udvarban húzódott meg, a brumaire-i
rezsim programnyilatkozataiban előtérbe került, az első helyet foglalta el a
„szent jogok” között, ami teljesen összhangban állt a polgári Franciaország
jellegével és a XVIII. század vége történelmi fejlődésének általános
menetével. Vajon abban az időben a kor törvényszerű fejlődésével
lépést tarthatott volna egy más Franciaország, mint a polgári tulajdon
Franciaországa?

Az államcsínyt követő szünet - melynek szükségességét Bonaparte megérezte

- valóban valamelyest megnyugtatta a kedélyeket és megkönnyítette az új
rezsimnek első lépéseit. Abban az időben még a legélesebb szemű emberek is
illúziókba ringatták magukat. Az ifjabb Jullien, Maximilien Robespierre
egykori harcostársa és barátja, aki később közel állt Babeufhöz, a VIII. év
brumaire-jének végén, tíz nappal az államcsíny után ezt írta: „El kell ismerni,
hogy az új kormány, amely a közvélemény előtt rokonszenves személyekből
tevődik össze, ügyesen hoz olyan intézkedéseket, amelyek a
legalkalmasabbak arra, hogy megbékéljenek vele az emberek.”

Azokban a napokban nemcsak Jullien gondolkodott így, nemcsak azok, akik

a múltban részt vettek a baloldali politikában, mint Barére vagy Vadier. Más
okokból, de valljuk be, sokkalta több joggal a jobboldali társadalmi erők is
üdvözölték az új rezsimet. Az értékpapírok árfolyamának állandó emelkedése
bizonyította a legnagyobb meggyőző erővel, milyen vérmes reményeket
keltett a nagypolgárságban a brumaire-i rezsim. Igazolja ezt az is, hogy a
konzulátus a fukar bankároktól és pénzemberektől kölcsönöket tudott
felvenni. Reményeket fűztek az új rezsimhez még a szélsőjobboldaliak - a
királypártiak - is, akik általában hajlottak arra, hogy alaptalanul, kizárólag
„istentől eredő jogaikba” vetett hitüknél fogva mindig az ő javukra történő
gyors változásokat várjanak. Egyszóval, az új kormány felhívását az
egyesülésre és a megbékélésre Franciaország különböző társadalmi körei
nyilvánvaló helyesléssel fogadták, ha más-más okokból is.

Ám a szünet, amely az országban brumaire forró napjai után bekövetkezett,

nem lehetett hosszú. Szükségképpen véget vetettek neki azok a kiáltó
ellentmondások, amelyeket a brumaire 18-i államcsíny nem számolt föl;
élüket a brumaire-i kormány csak időlegesen tompította. Legelőször azoknak
az ellentmondásoknak kellett felszínre kerülniük, amelyek magában az
ideiglenes konzulátus rezsimjében rejlettek. A rezsim már ideiglenes
jellegénél fogva - a régi alkotmányt hatályon kívül helyezték, az újat még
nem fogadták el - sem működhetett sokáig ebben a formában. Ám e merőben
formai aspektus mögött a konzulátuson belüli két különböző irányvonal közti
teljesen reális ellentmondások - a Sieyés és Bonaparte irányvonala közötti
ellentmondások -rejlettek. Ezek a férfiak, akik időlegesen egybevágó
érdekeik folytán kénytelenek voltak a brumaire-i államcsíny idején együtt
haladni, hamarosan vetélytársakká váltak. Mivel mindegyikük igényt tartott
az első szerepre, az összeütközés elkerülhetetlenné vált. Igyekeztek ezt
halogatni, sőt a vetélkedést is álcázták az érintkezésbeli udvariassággal -
számolni kellett a következményekkel -, de az
összeütközés elkerülhetetlenségének mindkét fél tudatában volt.

A hadállások első kitapogatása nyomban az államcsínyt követő napokban

megtörtént. Ahogy erről Bonaparte beszámol - s később megerősíti Gohier is-
, amikor a két konzul egy ízben négyszemközt maradt a Direktórium
üléstermében, Sieyés óvatosan körülnézve és lehalkítva a hangját, váratlan
kérdéssel fordult a tábornokhoz. - Nézze meg ezt a gyönyörű bútort, van
fogalma arról, mit ér? - kérdezte, és egy régi komódra mutatott. Bonaparte
nem értette a dolgot. - Megmagyarázom önnek - nyolcszázezer frank van
elrejtve benne! - kiáltott fel Sieyés igen élénken és kidülledt szemmel. S
továbbra is suttogva elmondta, hogy ezt az összeget arra szánták, hogy
kártalanítsák a Direktórium tagjait, ha megválnak tisztségüktől. - A
Direktórium nincs többé. Most mi vagyunk a birtokosai ennek az összegnek.
Mit fogunk csinálni vele?

De Bonaparte nem volt olyan együgyű, hogy besétáljon egy olyan

egérfogóba, melyben néhány százezer frank a csalétek.

- Ha én tudok erről, akkor az összeg az államkincstárba kerül - felelte

gondolkodás nélkül de ha nincs tudomásom róla, egyelőre pedig még ez a
helyzet, akkor önök osztozkodhatnak rajta - ön meg Ducos, hiszen
mindketten direktorok voltak. De siessenek! Holnap már késő lesz.

Sieyésnek ezt nem kellett kétszer mondani. Tüstént magához vette a

zsákmányt és - Napóleon elbeszélése szerint - „úgy osztotta el, mint az
oroszlán az erről szóló állatmesében”. Magához vett hatszázezer frankot s
kétszázezret hagyott Roger Ducos-nak; egyébként ez utóbbi azt panaszolta
Gohier-nak, hogy mindössze százezret kapott kézhez. Ám a felek között ez
csak az első erőpróba volt; ráadásul ebbe Sieyés részéről anyagi érdekek is
vegyültek, amelyeknek alighanem mindig elsődleges jelentőségük volt nála.
A drámai kifejlet az új alkotmány kérdésének eldöntésekor következett
be. Az alkotmány elkészítését két bizottságra bízták, ezek tagjai közt sok
tapasztalt férfiú volt - Daunou, Roederer, Boulay de la Meurthe és mások, de
alkotmányjogi kérdésekben az elismert szaktekintély, s ezért a bizottságok
tényleges irányítója Sieyés volt. Sieyésnek, mint az alkotmányjog nagy
teoretikusának oly nagy volt a tekintélye, hogy mihelyt az ülésen kinyitotta a
száját, mindenki azt várta, hogy nyomban csak úgy ontani fogja a
Köztársaság alaptörvényének kész, kicsiszolt cikkelyeit. Ám múlt az idő, az
egyik ülés a másikat követte, s Sieyés még mindig nem produkált
semmiféle összefüggő szöveget. Csupán azt az általános formulát tudta
javasolni, hogy „a hatalomnak felülről kell kiindulnia, a bizalomnak alulról”,
s ez pedig, bármekkora jelentőséget tulajdonítottak is neki, lényegében üres
frázis maradt.

Boulay de la Meurthe, Roederer és Daunou segítségével Sieyés végül mégis

benyújtotta egy alkotmányos berendezkedés tervezetét, amelyet a
törvényhozó hatalom szerveinek igen bonyolult és mesterkélt
szétforgácsolása és a végrehajtó hatalom nem kevésbé komplikált rendszere
jellemzett. A végrehajtó hatalom csúcsa eszerint a „nagy elektor” (Grand
Électeur) személyében testesült volna meg. Az államnak ez az első embere -
Sieyés törvényhozó képzeletének kedvenc gyermeke - az
egyeduralkodó szintjére emeltetett: a versailles-i kastélyban lakott volna, évi
ötmillió frank jövedelemmel, fényűzéssel és a tisztelet jeleivel körülvéve
kormányozta volna az országot a neki alárendelt konzulok útján. Sieyés
később, a második tervezetben pontosító kiegészítéseket iktatott be: a
konzuloknak különböző funkciói legyenek - „a háború konzulja”, „a béke
konzulja”, vagyis az egyiknek a hatásköre a katonai kérdésekre, a másiké a
civil ügyekre korlátozódott volna.

Végre kezdtek világosabb körvonalakat ölteni Sieyés bonyolult tervei. A két

konzul rejtve folyó harca befejező szakaszába lépett. Az alkotmányjogi
bizottságok tagjai is megértették, hogy nem a jogi elvont elmélkedéseknek
van jelentőségük, hanem a tisztségek elosztásának a majdani
államgépezetben. Sieyés tervezetei Bonapartéra a „háború konzulja”
másodrendű szerepét osztotta ki... Nos, Bonaparte felvette az
odadobott kesztyűt... A bizottságban, amely Sieyés tekintélyének alávetette
magát, s hajlott arra, hogy már komolyan megvitassa a tervezeteket,
Bonaparte kinevette ezeket. A „nagy elektor” tisztségét kemény bírálattal
illette, „hízóba állított disznóhoz” hasonlította. Hát ezért hajtották végre a
nagyszerű brumaire 18-át? Sieyés tervezetét a legélesebb fegyverrel zúzta
szét - az iróniával, a gúnnyal. Sieyés megpróbált ellentmondani; Bonaparte
megmutatta, csupán megmutatta oroszlánkörmeit, s a „felülről
kiinduló hatalom” aforizmájának szerzője helyesebbnek vélte, ha elhallgat,
voltak már tapasztalatai ezen a téren. 1

Bonaparte kezébe vette az ügyet. Néhány nap alatt ugyanazokkal a bizottsági

tagokkal összeállította az új alkotmány alaptételeit, helyesebben mondva
elfogadtatta velük. Akkor hangzott el híres mondása: „Írjanak röviden és
homályosan.”

A VIII. év frimaire 22-i (1799. december 13-i) alkotmány teljesen megfelelt

ennek a direktívának. Csakugyan rövid is volt, homályos is. Eltérően a III.
évi (1795-ös) alkotmánytól, amely háromszázhetvenhét cikkelyt tartalmazott,
a Bonaparte irányításával készült alkotmány ennek alig több mint egynegyed
részét tette ki: mindössze kilencvenöt cikkelyből állt. Száraz, teljesen
szakmai jellegű okmány volt, amely szemmel láthatóan sietve íródott és
általában nem nagyon hasonlít egy állam alaptörvényére. A VIII. év
alkotmánya - megszegve az emberi és polgári jogok nyilatkozatát tartalmazó
1791., 1793. és 1795. évi alaptörvények által bevezetett tradíciót - egyáltalán
nem említett általában vett jogokat. Voltaképpen egyetlen általános
jellegű elvi tétele az első cikkely bevezető tétele: „A francia köztársaság - egy
és oszthatatlan.” A többi cikkely nagyobbik része teljesen gyakorlati jellegű,
s helyenként közel áll egy jegyzőkönyvi feljegyzéshez. Így például a 39.
cikkely egyik bekezdése leszögezi, hogy „az alkotmány kinevezi első
konzulnak Bonaparte polgártársat,... másodiknak és harmadiknak pedig
Cambecérést, illetve Lebrunt”. Az alkotmányjog történetében alighanem ez
volt az első eset, amikor „az alkotmány kinevezett” (?!) tíz, illetve öt évre
meghatározott, vezetéknevükön megnevezett személyeket.

A direktíva második részét - „írjanak homályosan” - szintén maradéktalanul

teljesítették. Az alkotmány nem volt világos: egyrészt az előadás formájánál
fogva, másrészt az államhatalmi szervek felépítésének roppant kusza
rendszerénél fogva. Sieyés tervezetéből Bonaparte azt vette át, ami első
pillantásra a leggyöngébbnek tűnt: a törvényhozó hatalom
szétforgácsolásának furcsa terveit. Bonaparte, aki kinevette Sieyés tervét, a
törvényhozó szerveknek ezt a szétforgácsolását látta benne a
legértékesebbnek. Az alkotmány négy testületi szerv megteremtését irányozta
elő. Ezek a következők voltak: az Államtanács, a Tribunátus (a
Törvényelőkészítő Testület), a Törvényhozó Testület és a Szenátus; ezek
közül mindegyiknek pontosan körülhatárolt funkciói voltak és ezért mind
külön-külön és együttesen teljes tehetetlenségre voltak kárhoztatva. Ám a
képviseleti szervek tényleges szerepének e nagymértékű csökkentését
külsőleg az új alkotmány látszatdemokratizmusa kompenzálta. Az
alkotmányozó bizottság tagjainak azon szándéka ellenére, hogy emeljék a
cenzust, Bonaparte gyors tájékozódási képességével nyomban felfogta
ezeknek a javaslatoknak politikai hátrányait. Bonaparte, bár csorbította, sőt
ténylegesen megszüntette a képviseleti szervek hatalmát, megértette annak
szükségességét, hogy a kialakult alkotmányos tradícióknak ezt a hirtelen
megszüntetését elfedje a látszatdemokratizmus leplével. Ragaszkodott az
általános választójog visszaállításához (a férfiak számára). Ebben már
jelentkeztek a bonapartizmus politikájának azok a sajátos vonásai, amelyeket
Lenin úgy határozott meg, mint törekvést az osztályok közötti lavírozásra a
demokratikus átalakítások és a demokratikus forradalom vívmányai
közepette. Lenin hangsúlyozta, hogy a bonapartista rezsim az ellenforradalmi
burzsoázia talajából nő ki. Bonaparte visszaállította ugyan az általános
választójogot, ami merész előrelépésnek tűnhetett föl a III. évi alkotmányhoz
képest, de több intézkedéssel teljesen fiktív jellegűvé tette. A népszavazás,
amely a rendőrség ellenőrzése alatt folyt, szintén fikcióvá lett.

Az alkotmány ténylegesen a személyi hatalom rendszerét vezette be. Az első

konzul jogai, ahogyan azt az alkotmány szerzője kívánta, teljesen
homályosan voltak meghatározva: „Az első konzul különleges funkciókkal és
meghatalmazással ruháztatik fel, amelyeket szükség esetén kollégái
segítségével ideiglenesen kiegészíthet.” E cikkelyből, minden homályossága
mellett, kiviláglik, hogy az első konzul, ha kívánja, korlátlan hatalommal
rendelkezhet.

Az alkotmány egyetlen, teljesen szabatosan és világosan megfogalmazott 43.

cikkelye így hangzott: „Az első konzul illetménye a VIII. évtől kezdve évi
ötszázezer frankban állapíttatik meg. A két másik konzul illetménye az első
konzul illetményének háromtized részével egyenlő.”

Ez az a cikkely, amelyből mindenki megértette a történtek igazi jelentését.

Ismeretes az anekdota, amelyet a La Gazette de France közölt annak
illusztrálására, miképpen fogadta az egyszerű nép az alkotmányt, miután az
utcákon meg a tereken a kikiáltók ismertették. Egy asszony így szól a
másikhoz:

- Figyelmesen hallgattam, de semmit sem értettem belőle.

- Én pedig - felelte az - minden szót megjegyeztem.

- Hát mit ad az alkotmány?

- Bonapartét adja.

Ez a két szó tartalmazza az igazságot, amelyet végül megértett a köznép.

Brumaire 18. igazi értelme csak frimaire végén - 1799. december 13. és 15.
között tárult föl, amikor az új alkotmányt megjelentették és közhírré tették.

Az ideiglenes konzulátus rezsimje befejeződött. A Bonaparte és Sieyés

közötti harc, amely e hat hét alatt úgy folyt, hogy a kívülállók nem vehették
észre, az előbbi teljes győzelmével végződött. De Bonaparte nem akarta
Sieyést kibékíthetetlen ellenségévé tenni, s amikor eltávolította a politikai
vezetésből, a Szenátus elnökének jól dotált tisztségével kárpótolta. Ez a
tisztség együtt járt azzal, hogy Sieyés a Saint Honoré városnegyedben egy
pompás kis palotába költözhetett. Egyébként az egykori abbé, aki új házában
nagy kényelemben élhetett és évi kétszázezer frank jövedelemmel
rendelkezett, továbbra is úgy vélte, hogy az emberiség nem értékeli
kellőképpen. De óvakodott attól, hogy az első konzullal közölje
elégedetlenségét. Félt tőle. - Ez az ember mindent tud, mindent akar és
mindent mer! - mondta Sieyés Bonapartéról.

A VIII. évi alkotmány Franciaországban, a köztársasági rend és a nemzeti

szuverenitás összes külső formáinak fenntartása mellett bevezette az első
konzul személyi hatalmának rendszerét.

Vajon azt jelentette ez, ahogy azt néhány szerző állítja, hogy Bonaparte már
akkor, 1799 két utolsó hónapjában tudatosan és célratörően előkészítette a
császári koronához vezető utat? Úgy vélem, ebben a tekintetben teljesen
egyetérthetünk Marcel Prelot-val, aki azt állítja: „1799 decemberében ilyen
célt senki sem tűzött maga elé, sőt nem is látott előre ilyen lehetőséget.”

Bonaparte tapogatózva, maguknak a dolgoknak a meneténél fogva került

hatalomra, persze becsvágyától hajtva. Az 1799 végén gyors iramban
kibontakozó események közepette úgy cselekedett, mint a harcmezőn.
„Harcba kell bocsátkozni, s aztán meglátjuk.” Elmenekült Egyiptomból,
egyetlen vágytól hajtva: hogy elkerülje a kapituláció, a vereség szégyenét. Itt
elsősorban önfenntartási ösztöne működött. Egyaránt kockáztatta azt, hogy az
angolok elfogják és azt, hogy honfitársai katonaszökevényként hadbíróság elé
állítják. Szerencsésen elkerülte a veszélyes Szküllát és Kharübdiszt, s
Párizsban előnyös helyzetbe kerülve, hamar elfeledkezett a múltról.
Tegnap még lavírozva, teljes erőből evezett az ár ellen, amely örvénybe
sodorta; ma, amikor ugyanezen erélye és merészsége folytán az őt előresodró
gyors árba került, ügyesen meggyorsította az események menetét, bár még
nem tudta, hova fognak vinni a hullámok.

A két másik konzullal egyenjogú ideiglenes konzulból mindenható első

konzullá válva, akit az alkotmány korlátlan hatalommal ruházott föl,
úgyszólván semmit sem változtatott magatartásán, külsején. Továbbra is a
Luxembourg-palotában lakott, szerényen, minden fényűzés nélkül,
republikánus módon. Ugyanabban a félig katonai egyenruhában járt, s a
beavatatlan, ha erre a sovány, hanyagul öltözött, mozgékony férfira nézett,
nem hitte volna, hogy a híres hadvezérrel áll szemben, aki a Köztársaság első
államférfiává lett. Mindamellett az első konzul ellen az abban az átmeneti
időben nagy számban megjelenő pamfletek közül az egyik, amelytől nem
lehet elvitatni az előrelátást, leszögezte: „Caesar átlépte a Rubicont.” Ez igaz
volt. Napoléon Bonaparte, aki annyiszor fogadkozott, hogy sohasem lesz
Caesar, a XVIII. század utolsó esztendejének utolsó hónapjában, miután
kivívta az első konzul korlátlan hatalmának törvényesítését, az alkotmányba
való beiktatását, az új évszázadot úgy kezdte meg, mint Caesar, aki átlépte a
Rubicont.

Az 1800. esztendő - a XIX. század első esztendeje - január 21-ének reggelén

a párizsi lakosok, akik részben munkába siettek, részben dolgaikat intézték a
nagybulvárok mindig élénk gyűrűjén, azt látták, hogy a Madeleine templom
pompás épülete szokatlan díszbe öltözött. A templom oszlopcsarnokát óriási
gyászlepel borította. Közepén a fekete háttérből fehér kereszt és fehér
liliomok emelkedtek ki. A fölöttük levő felirat felszólította mindazokat, akik
szenvedtek a forradalomtól, hogy egyesüljenek XVI. Lajos testvérei körül a
bosszúra.

Január 21. a volt francia király kivégzése napjának hetedik évfordulója volt.
A királypártiak példátlan arcátlansággal a Köztársaság fővárosának
központjában merészelték kiadni lázadásra való felhívásukat.

Párizs előkelő negyedeiben gyászruhás vagy fekete tollal díszített kalapos

„muscadinek” - piperkőc royalisták - lassan vonultak végig az utcákon: ez
csaknem nyílt királypárti tüntetés volt.

A royalisták pártja köszörülte a késeket, ehhez nem férhetett kétség. A

Bourbon-dinasztia híveinek egy része még mindig reménykedett, hogy az új
államfő Francia-ország történetében azt a szerepet fogja játszani, amelyet
Anglia történetében Monk játszott. Ilyenféle illúziókat táplált a trónkövetelő
is. XVIII. Lajos - ahogy hivatalosan nevezte magát - a hatalmas orosz cár
oltalma alá helyezkedett, s a távoli Mitauból, ahol I. Pál dotációjából élve
meghúzódott, az intrikák és az összeesküvések finom pókhálóját szőtte.
Európa különböző szögleteiben alattomos és vakmerő emberek, mint Frotté
vagy Georges Cadoudal, folytatták a titkos háborút, mely egy pillanatig sem
csillapult. XVIII. Lajos üzenetet küldött az első konzulnak, amelyben
magasztalta mint nagy hadvezért, és félreérthetetlen javaslatot tett neki arra,
hogy hajtsa végre élete hőstettét azzal, hogy restaurálja a törvényes
monarchiát. Az első levél megválaszolatlan maradt. XVIII. Lajos írt még egy
levelet. Ám ezzel a majdnem baráti hangú üzenettel egyidejűleg a mitaui
trónkövetelő megbízottai útján titkos direktívákat küldött Franciaországba és
az ezzel szomszédos országokba arra vonatkozóan, hogy szítsák fel a
zendülés tűzfészkeit és bármely eszközzel - mérgezett tőrrel, borba kevert
méreggel, vagy lőporhordók felrobbantásával - tegyék el láb alól a bitorlót.

Bonaparte sasszeme mindent látott, mindent észrevett. A mitaui levelet nagy

késéssel kapta kézhez. A trónkövetelőnek röviden, udvariasan válaszolt, nem
bocsátkozva vitába. Világosan megírta: „Ne kívánja a visszatérést
Franciaországba; ezer holttesten kellene keresztülgázolnia.”

Hajlandó volt fogadni a Luxembourg-palotában a royalisták megbízottait:

D’Andignét és Hyde de Neuville-t. A hosszas és heves megbeszélés nem
vezetett semmiféle eredményre. Bonaparte azt javasolta a huhogok
vezetőinek, hogy szüntessék meg a harcot, és tábornoki vállrojttal álljanak át
a konzuli köztársaság szolgálatába. Ők ezt megtagadták, ellenben
meggyőződhettek arról, hogy teljesen alaptalanok azok a remények, hogy
Bonapartét rá lehet venni Monk szerepének eljátszására.

Bonaparte parancsot adott Brune tábornoknak, a vendée-iek ellen harcoló

erők parancsnokának, hogy mielőbb fejezze be a hadműveletet: akiket lehet,
nyerjen meg magának, de akik nem győzhetők meg, azokat intézze el
erőszakkal. Azt tanácsolta, hogy a papok iránt tanúsítson türelmet. De sietett
hozzátenni: senki se essen tévedésbe őt illetően - nem keresi a lágyszívű
békeangyal szerepét. Ő békülésre nyújtja kezét - annál rosszabb annak, aki
nem fogadja el. Alárendeltjeit határozottságra ösztönözte. A 14. hadosztályt
vezető Gardane tábornokot, aki a huhogók ellen harcolt, direktívájában
lehordta a szilárdság hiányáért, gyöngeségéért. „Siessen rémületet és halált
vinni a haramiák soraiba.” Ezek nemcsak szavak voltak; amikor
Frottét sikerült elfogni, főbe lőtték. Az első konzulnak nehéz keze volt, s ezt
mindenkinek éreznie kellett.

Éles szemmel figyelte a jakobinusokat is, s általában a baloldaliakat. Az

egykori jakobinus ismerte ezeknek a nyugtalan és vakmerő embereknek a
fajtáját és előre látta, hogy a közeljövőben sor kerül az összeütközésre velük
vagy legalábbis egy részükkel. Egyelőre még bizalmas beszélgetéseket
folytatott velük, meg akarta őket szelídíteni. A VIII. év germinal 19-én (1800.
április 9-én) fogadta Marc Jullient; igyekezett megnyerni őt magának. - Meg
akarom erősíteni a Köztársaságot; tudom, nélküle nincs sem menekvésem,
sem dicsőségem - mondotta Julliennek. A kívülálló úgy vélhette, hogy ez két
eszmeileg egymáshoz közelálló férfiúnak, két republikánusnak beszélgetése.
Ámde Bonaparte titokban parancsot adott Fouchénak, hogy fokozott
megfigyelést vezessen be egykori pártbeli elvtársai fölött. Mindenkin
fokozott felügyeletet gyakoroltak. - Rendet kell teremteni - mondta
Bonaparte, s ott, ahol rendet teremtettek, megnőtt a rendőrség szerepe.

A rendőri és nyomozó szerveket Fouchéra bízta. Nem szerette ezt a hallgatag,

szenvtelen, maszkszerű arcú, behízelgő modorú férfit. Nem bízott benne és az
utálathoz hasonló érzést táplált iránta. De világosan látta, hogy ez az egykori
papneveldei tanár, a nevers-i és a lyoni terroristák volt vezetője, az egykori
hébert-ista, az egyház üldözője, könyörtelen lesz mindazokkal szemben, akik
valamilyen kapcsolatban állnak múltjával. Fouché már a Direktórium idején
megteremtette a rendőri nyomozás óriási, egyetemes, hibátlanul működő
gépezetét. „1799-ben többé már nem a terror, hanem az információ biztosítja
a hatalmat Franciaországban” - írja Stefan Zweig „Fouché” című ragyogó,
bár ténybeli hibáktól nem mentes könyvében. „1792 gépezete, a guillotine,
amelyet azért találtak ki, hogy elnyomjanak minden szembeszegülést az
állammal, otromba szerszám Fouché 1799-es rafinált, fölényes szellemmel
kiépített rendőri gépezetéhez képest.”

Bonaparte nem vehette semmibe ezt a felbecsülhetetlan apparátust; a

konzulátus szolgálatába állította. Hogy Fouchéban nem lehet bízni, hogy
egyszer még ismeretlen időpontban árulója lesz, abban Bonaparte nem
kételkedett. Feltételezte, hogy Fouché már 1800-ban megbízhatatlan volt egy
s másban. E gyanúsítások nem voltak alaptalanok. Van olyan vélemény, hogy
Fouché kémeit Bonaparte közvetlen környezetében helyezte el, sőt
Joséphine-től is kicsikart információkat. De Bonaparte ezt eltűrte, mert
erősebbnek érezte magát a veszedelmes rendőrminiszternél. A Fouchét
ellenőrző belügyminisztérium élére öccsét, Lucient állította. Később René
Savaryt, Desaix szárnysegédjét - aki Desaix halála után Bonaparte egyik
legodaadóbb embere lett - bízta meg Fouché és apparátusa megfigyelésével.
Így két rendőrség jött létre: Fouché hatalmas titkos rendőrsége, amely
csápjaival a franciák közéletének és magánéletének valamennyi szféráiba
elért, fölötte pedig - Savary láthatatlan, észrevehetetlen ellenrendőrsége,
amely éles szemmel követte Fouché minden lépését, akinek a
hatalma bizonyos fokig illuzórikussá vált.

Az a különös katona, akit Barras valamikor naivul együgyűnek tartott, sokkal

éleseszűbbnek és leleményesebbnek bizonyult, mint ahogy azt akár
legokosabb ellenségei is gyanították. A politikában, akár a csatamezőn, nem
félt a helyzet kiélezésétől, a legkockázatosabb vállalkozásoktól sem. Olyan
embereket kényszerített arra, hogy szolgálatokat tegyenek neki, akikben
nyilvánvalóan nem bízott. Ezektől csak egyet kívánt: hogy jól dolgozzanak.
Egyébként magára hagyatkozott; arra számított, hogy túljár az eszükön. Csak
ezzel magyarázható, hogy Joseph Fouchét, akit Szent Ilona szigetén nem
nevezett másként, mint intrikusnak és megvetett árulónak, sok éven
át továbbra is megtartotta a rendőrminiszter veszélyes posztján.

A királypártiak és a jakobinusok elleni harc feladatai egy erős, szerteágazó

rendőrség megteremtésének útjára terelték Savaryt. De ugyanezek a feladatok
arra indították, hogy a közigazgatási-politikai szférában más
rendszabályokhoz is folyamodjék.

A helyi és megyei közigazgatási tisztségek választás útján való betöltésének a

forradalom által bevezetett rendszerét, - amelyet a Bonaparte-testvérek
nagymértékben kihasználtak korzikai ifjúságuk napjaiban - az első konzul
már veszélyesnek és nem kívánatosnak tartotta: ez ugyanis legális
lehetőségeket teremtett az ellenzék kialakulásához. A választott
önkormányzatot megszüntették, helyébe a prefektúrák rendőrihivatalnoki
rendszerét állították: a belügyminiszter nevezte ki a megye prefektusát, a
prefektus nevezte ki a városi polgármestereket és alprefektusokat. Az
összes hatalmi szervek minden szinten egyetlen irányító kéznek voltak
alárendelve.

Az osztályharc követelményei által diktált új államhatalmi rendszer

megszervezése során Bonaparte ösztönösen jutott el annak a katonai-
bürokratikus rendszernek a megteremtéséhez, amely a legtartósabbnak és
legszilárdabbnak bizonyult mindabból, amit a konzulátus és a császárság
korszaka létrehozott. Ez a katonai-bürokratikus államgépezet nem azért jött
létre, mert az első konzul elméletileg felismerte szükségességét, hanem mert
ezt diktálták az akkor Bonaparte által a fő veszélynek tartott királypártiak és
jakobinusok elleni harc gyakorlati feladatai. S e mindennapi harc gyakorlati
gondjai arra ösztökélték, hogy az államapparátust tovább erősítse.

Bonaparte igen gondosan megrostálta a Köztársaság legfelső törvényhozó

szerveinek jelöltjeit, mindamellett számításaival és várakozásaival ellentétben
a konzulok hatalma a Tribunátus, sőt a Szenátus első üléseitől kezdve
ellenzékkel találta magát szemközt. A Szenátusban az ellenállás Sieyéstől
indult ki, aki úgy érezte, hogy nem értékelik, ám nagy óvatossága folytán ez
az ellenállás alig volt észrevehető. Sieyés összeszorította az öklét, de a kezét
a zsebébe dugta - bátorságából többre nem futotta. Az efféle teljesen
veszélytelen ellenzékkel Bonaparténak nem kellett számolnia:
nem nyugtalanította őt. A Tribunátusban azonban igen éles bírálatok
hangzottak el. Benjamin Constant - Madame de Staël által ösztönözve, aki
kedvese számára egy „második Mirabeau” dicsőségét kívánta - a konzuli
rezsim ellen fenyegető, leleplező beszédet mondott: azzal vádolta, hogy az
országot „rabságra és hallgatásra” akarja kárhoztatni. Bonaparte
megdühödött. Hamarosan megtalálta a hatékony eszközöket Benjamin
Constant elhallgattatására. De ne kényszerítse hallgatásra a többieket is? Az a
vád, amelyet az arcába vágtak, hogy „hallgatásra kárhoztatja az
országot”, váratlanul igen csábítónak tűnt fel előtte. - Azt akarják, hogy
betiltsam azokat a beszédeket, amelyeket négyszázan vagy ötszázan
hallhatnak, s megengedjem azokat a beszédeket, amelyek sokezrekhez
szólnak? - kérdezte később tanácsadóihoz fordulva. A megoldás önként
kínálkozott. Elsősorban, magától értetődően, azokat a szerveket kell
hallgatásra kényszeríteni, amelyek a legszélesebb közönséghez szólnak. Így
született meg a sajtószabadság megszüntetésének gondolata.

Van olyan vélemény, amely szerint a százhatvan újság betiltásának

gondolatát először Joseph Fouché sugallta Bonaparténak.

Lehet, hogy ez igaz. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Fouché

csak akkor tett javaslatot vagy adott tanácsokat, ha szilárd meggyőződése
volt, hogy ezek megfelelnek gazdája óhajainak. Bárhogy állt is a dolog,
nivôse 27-én (1800. január 17-én) megjelent az a rendelet, amely a Párizsban
kiadott 173 újságból 13 újság további fennmaradását engedélyezte, 160-at
pedig betiltott.

Ezt az erélyes rendszabályt a közvéleménynek természetesen nem úgy

tálalták fel, mint a sajtószabadság megszüntetését, hanem mint kényszerű
intézkedést, amely arra az időre korlátozódik, amíg „folytatódik a háború”.
Ez az „ideiglenes rendszabály” az egyik leghuzamosabb ideig érvényben levő
rendszabályok közétartozott: érvényben maradt a bonapartista rezsim
bukásáig és ellenfelei is felhasználták. Egyébként érvényessége alatt a nivôse
17-i törvényt továbbfejlesztették: hatékony eszközöket találtak arra, hogy a
Párizsban és vidéken megmaradt lapokat az államhatalom ellenőrzése alá
helyezzék: az összes sajtószervek szerkesztőségeit a belügyminiszter hagyta
jóvá és ezek állandóan a rendőrség éber megfigyelése alatt álltak. Így
erősödött meg a „szilárd rend” a Francia Köztársaságban.

De kinek az érdekeit szolgálta ez a rend? Az események kortársai

egyhangúlag megállapítják, hogy brumaire 18-19. emlékezetes napjai óta az
értékpapírok árfolyama állandóan emelkedett. Ez a legmeggyőzőbb
bizonyíték arra, hogy a brumaire-i rezsim az első napoktól fogva a pénzügyi
körök és általában a nagytulajdonosok teljes támogatását élvezte. Igazolja ezt
az is, hogy Bonaparténak a pénzemberekhez intézett felhívását, amelyben
kölcsönt kér, nagy megértéssel fogadták. Persze nem ment minden simán.
Marmont megbízatása, akit Amszterdamba küldtek, hogy kölcsönt vegyen fel
holland bankároktól, teljes kudarcot szenvedett. Az első konzul és
néhány befolyásos pénzember között időnként súrlódások voltak, ezek közé
tartozott többek között Ouvrard, akire Napóleon több okból gyanakodott.
Bonaparte éreztette, hogy az első konzul hatalma nagyobb, mint a
milliomosoké: letartóztatta Ouvrard-t. De ez csak múló incidens volt;
egészében véve a konzuli hatalom a fináncburzsoázia teljes és feltétlen
támogatását élvezte.

A konzuli rezsim és az akkori legnagyobb pénzemberek együttműködésének

a leg-megfoghatóbb eredménye a híres Francia Banknak (Banque de France)
1800. január 6-án történt megalapítása. Mint ismeretes, a bonapartista
hatalom minden alkotásából ez bizonyult a leghosszabb életűnek. A Francia
Bank, túlélve valamennyi rezsimet, valamennyi forradalmat, megérte az
Ötödik Köztársaságot, s működik napjainkban is.

A konzuli rezsim pénzügyi politikája, kiváltképpen pedig adópolitikája

szintén világosan megmutatta, kinek az érdekeit szolgálja az új hatalom. A
konzulátus a Direktóriumtól teljesen zilált pénzügyeket és üres
államkincstárat örökölt. Figyelemre méltó, hogy ahhoz, hogy megoldja az
egyik legnehezebb feladatot, amellyel meg kellett birkóznia, Bonaparte az
„ancien régime”, a forradalom előtti korszak olyan embereit használta fel,
akik ismertek voltak - hogy enyhe kifejezést használjak -konzervatív
nézeteikről. Ezek közé tartozott Gaudin, aki állandó pénzügyminiszter lett,
Barbé-Marbois, aki ellen fructidor 18-án megtorlásokat alkalmaztak,
Duphin, Necker volt munkatársa, Mollien és mások. Közös erőfeszítéseikkel
a Köztársaság pénzügyi helyzete viszonylag gyorsan rendbejött. Ezt nemcsak
szigorú takarékossággal sikerült elérni, minden frank, minden centime
szigorú ellenőrzésével, hanem pontosan meghatározott tartalmú
adópolitikával is. Az egyenes adókat, vagyis a jövedelemre kivetett adókat
csökkentették. Ezzel szemben nagymértékben emelték a közvetett adókat,
amelynek terhe a népesség legszélesebb köreire nehezedett. A konzuli
rezsim adópolitikája (éppúgy, mint a császárságé is) a nagytőke érdekeit
védelmezte. Nemcsak az adók szférájában, hanem egész gazdasági
politikájában támogatta és ösztönözte a konzulátus a vállalkozói
tevékenységet. Bonaparte különösen pártfogolta az ipart, amelynek elsőrendű
jelentőséget tulajdonított, és a nagyiparosok érdekeit mindig fölébe helyezte a
kereskedő vagy földbirtokos burzsoázia érdekeinek. Több mint fél évszázada
ezzel a kérdéssel J. V. Tarle olyan mélyrehatóan és tüzetesen foglalkozott a
konzulátus és a császárság éveinek francia iparáról szóló hatalmas művében,
hogy a legújabb kutatások ennek a kérdésnek a megvilágításához semmi
lényegessel nem járultak hozzá.

A konzuli rezsim által bevezetett „rend” nemcsak a nagypolgárságnak - a

pénzügyi, az ipari, a kereskedő, a földbirtokos polgárságnak - az érdekeit
védelmezte, hanem általában az összes tulajdonosok érdekeit, a paraszti
tulajdonosokét különösen. A bonapartista rezsim persze nem volt paraszti
hatalom; ez a tézis olyannyira nyilvánvaló, hogy nem kíván indokolást. Ám
éppen ilyen kétségtelen az is, hogy Bonaparte tudatosan igyekezett
politikájában számolni a parasztság érdekeivel, s amilyen mértékben ez
összefért a nagytőke pártfogásával, védelmezi a parasztság érdekeit.
Bonaparte szükségképpen megértette ennek a politikának életbevágó
fontosságát.
A parasztság az ország lakosságának túlnyomó többségét alkotta, s abból
került ki a hadsereg katonáinak zöme is. Bonaparte hadserege, a rezsim
legfőbb támasza, paraszti hadsereg volt. A történelmi irodalomban Bonaparte
parasztpolitikájának kérdése a legkevésbé feldolgozott kérdések közé
tartozik. Pedig több mint száz esztendeje Karl Marx az őt jellemző
mélységgel és világossággal kimutatta, hogy a konzulátus, a császárság volt
az a hatalom, amely a legnagyobb mértékben elősegítette a paraszti parcella
megerősödését és megfelelt a földtulajdonos parasztság érdekeinek.

Az a „szilárd rend”, amelyet Bonaparte a Direktórium „káosza” után

megteremtett, ennélfogva a tulajdon - természetesen a polgári tulajdon -
megszilárdításának rendje volt. A bonapartista rezsim a francia forradalom
hármas jelszavát - „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” - a „Tulajdon,
egyenlőség és szabadság!” új jelszavával cserélte föl és a korszak fő
jelszavainak e külső megváltoztatásával is nyomatékosan hangsúlyozta
azokat az eltolódásokat, amelyek a francia társadalom fejlődésében az eltelt
viharos évtized alatt végbementek. 1800-1801-ben Bonaparte nemegyszer
hangoztatta a republikánus rend megingathatatlanságát és az ő egyéni
ragaszkodását a Köztársasághoz. Őszintesége aligha vonható kétségbe: abban
az időben esze ágában sem volt a Köztársaságot monarchiával felváltani. Erre
a gondolatra később jutott. De bár állandóan beszélt a köztársasági elvekről, a
köztársasági rendszer fölényéről minden más rendszerrel szemben,
hangsúlyozta, hogy a Köztársaság fejlődésében valami új vonás mutatkozik.
Ez már nem jakobinus köztársaság, nem thermidorista. A konzulátus
köztársasága a stabil tulajdon köztársasága volt.

Az új vonás abban állt, hogy a konzuli köztársaság Bonaparte útján nyíltan,

hangosan befejezettnek nyilvánította a forradalmat. Mint ismeretes, a
forradalmat voltaképpen a thermidor 9-i ellenforradalmi puccs fojtotta meg.
A thermidorista puccs és a thermidoristák ezt követő ötéves hatalma
valójában az ellenforradalmi polgárság diadala volt: ez a polgárság véget
tudott vetni a nép azon próbálkozásainak, hogy tovább vigye a forradalmat.
De a thermidoristák, cserbenhagyva a forradalmat és folytatva a harcot a
forradalom feltámasztására törekvő népi erők ellen, a Konventben meg a
Direktóriumban nem merték megmondani, hogy a forradalom véget ért. Erre
nem futotta bátorságukból. Ellenkezőleg, valamennyi ellenforradalmi
cselekedetüket - Robespierre kivégzését, a germinali és prairiali népi
felkelések elfojtását, a babeufista mozgalom szétzúzását - mind a forradalom
ügye győzelmének nevezték. A hagyományokhoz való hűség, a szokások
ereje akkorák voltak, hogy, mint már mondottuk, a brumaire 18-i
változásoknak is a „brumaire 18-i forradalom” nevet adták.

Bonaparte hasznosnak tartotta, hogy nyíltan kijelentse: a forradalom véget

ért. Erről nemegyszer tett említést kormánynyilatkozatokban is, levelekben is.

A forradalomnak vége; most tartós és stabil hatalom, szilárd rend jön létre. A
tulajdon köztársasága. Az esetleges téves értelmezés elkerülése végett
hangsúlyoznunk kell, hogy a forradalom befejezésének hivatalos
proklamálása korántsem jelentette a forradalom megtagadását vagy elítélését.
Ellenkezőleg, a konzulátus rezsimje és maga az első konzul mindenképpen
fitogtatták a forradalommal való genetikus kapcsolatukat. A konzulátus
idején július 14-ről ünnepélyesebb külsőségek között emlékeztek meg, mint a
Direktórium alatt. Mindössze egy esztendővel a császárság proklamálása
előtt, 1803-ban Bonaparte ragaszkodott ahhoz, hogy az Intézetből kizárják -
ez volt a legsúlyosabb és ritkán alkalmazott büntetés! - egyik tekintélyes
tagját, amiért műveiben merészelte befeketíteni a forradalmat.

A „Tulajdon, egyenlőség és szabadság!” jelszava nem demagóg frázis vagy

rituális formula volt. Kifejezte a konzuli rezsim polgári tartalmát,
osztálylényegét. Hiszen a tulajdonosok túlnyomó többsége, akiket a
konzulátus hatalma védelmezett, új tulajdonosok voltak: parasztok, polgárok,
tisztségviselők, akik a forradalom éveiben különböző mértékű tulajdont
szereztek. Ez az oka annak, hogy ez a forradalom által létrehozott új tulajdon
elválaszthatatlan volt a polgári értelemben felfogott szabadságtól és
egyenlőségtől.

A forradalom befejeződéséről szóló tézis politikai és propagandisztikus

jelentése teljesen nyilvánvaló volt. Nemcsak törvényes alapot adott a konzuli
rezsimnek arra, hogy megakadályozza a „szélsőségeseknek” a forradalmi
tevékenység felújítására irányuló bármely kísérletét. Egyúttal azt is célozta,
hogy a konzulátus jelentőségét emelje a kortársak szemében.

Bonaparténak a XIX. század elejéről való terjedelmes irodalmi és

levélhagyatékában egyetlen olyan irodalmi emlék - dokumentum, levél vagy
feljegyzés - sem maradt fenn, amelyben közvetlenül szó esne arról a
kérdésről, amely a legjobban izgatta korát. Ez egyébként teljesen érthető.
Erről a kérdésről sem írni, sem hangosan beszélni nem lehetett. Itt csak
találgatni lehetett a közvetett bizonyítékokból.

1799 végének és 1800 elejének viharos hónapjaiban Bonapartéban -

bármennyire lekötötték az óriási fontosságú államügyek, gondok, a veszélyes
ellenfelek ellen egyszerre több sakktáblán folyó politikai játék bonyolult
számításai - szüntelenül motoszkált egy gyötrő gondolat. Vereséget
szenvedett, háborút vesztett Egyiptomban és megszökött a gyalázat elől. Ez a
gondolat bizonyára annál súlyosabban nyomasztotta, mert senkinek - sem
Joséphine-nek, sem testvéreinek, sem a hozzá közelállóknak, Durocnak,
Lannes-nak, Junot-nak nem vallhatta be. Ellenkezőleg, akár korábban,
továbbra is Franciaország megmentőjének szerepében kellett tetszelegnie,
aki a haza javáért feláldozza a katonai dicsőséget, a már közeli győzelmet.

Hogy mennyire kínozta az a tudat, hogy az általa Egyiptomban hagyott

hadsereg elpusztul és hogy a titok hamarosan napvilágra kerül, az látható
azokból a lázas intézkedésekből, amelyeket az egyiptomi események
végzetes menetének megváltoztatása érdekében tett. Mihelyt tényleges
hatalmat kap a kezébe mint ideiglenes, majd mint első konzul, minden lehetőt
megtesz az egyiptomi hadsereg megsegítésére. Parancsot ad Ganteaume
tengernagynak egy második expedíció szervezésére: szedjen össze mindenütt,
ahol csak lehet, vitorlásokat, szállítóhajókat, még öreg bárkákat is, amelyek
képesek a vízen fenntartani magukat, hogy újabb katonai erőket küldhesse-
nek Kiéber megsegítésére.

Ez sem sikerült. Az egyiptomi hadjáratot üldözte a balszerencse. A második

expedíció már az elején kudarcot vallott. De másként nem is történhetett: az
angolok a tengeren nyomasztó fölényben voltak. Bonaparténak ezt egyébként
eleve tudnia kellett. Az egyiptomi ügyekben politikáját szemet szúró
ellentmondások jellemzik. Egyidejűleg küld Egyiptomba erősítéseket és
utasítja Desaix-t a Franciaországba való visszatérésre. Hoche halála után
Desaix és Kiéber joggal a Köztársaság legtehetségesebb hadvezéreinek
számítottak (Bonapartén kívül). Bonaparte már elvitte magával az egyiptomi
hadsereg színe-javát. Ha hitt volna az egyiptomi siker lehetőségében, vajon
elvitte volna Klébertől az utolsót, ami megmaradt neki - a
legyőzhetetlen, nemes lelkű Desaix-t?
Semmi sem változtathatott Egyiptomban az események végzetes menetén.
Bonaparte tudta ezt a legjobban. Kiéber bátorsága és hadvezéri tehetsége a
katasztrófát csak elodázhatta, de ez mégis minden nap közelebb került.

Bonaparte tisztában volt azzal, hogy ha ő világosan látja a történtek

jelentését, nem kevésbé világosan látják azt mások is, különösen katonák.
Kiéber, Moreau, Bernadotte, valószínűleg Jourdan is - titokban nem ítélik-e
el őt? Ámde Bonaparte jelleme nélkülözött minden hamleti vonást. Nemhiába
járta ki a jakobinus iskolát -a tettek embere volt. Ha nem lehet javítani az
egyiptomi helyzeten, ha sem Menou, sem Kléber nem kerülheti el a
kapitulációt, akkor van egy másik lehetőség: meg kell nyerni az új háborút. A
felelősséget Egyiptom kiürítéséért az fogja viselni, aki aláírja a parancsot -
Bonaparte nem volt annyira szentimentális, hogy csak részben is elismerje
hibáját. Egy új háború, új győzelem jóvoltából majd elfeledkeznek
Egyiptomról; új fejezet nyílik; a nemzeti dicsőség krónikájába kardja az idő
által el nem mosható, új sorokat fog beírni.

Bonaparte 1799. december 25-én, alighogy az első konzul tisztségét

elfoglalta, az angol királynak és az osztrák császárnak üzenetet küldött,
amelyben javasolta béketárgyalások megkezdését. Ez jól kiszámított lépés
volt. Bonaparte rövid párizsi tartózkodás után meggyőződött arról, hogy az
egész ország, az egész nép békére vágyik. Nyolcévi vérontás, olyan háborúk,
amelyek váltakozva hol az egyik, hol a másik fél vereségével végződtek,
Európa-szerte felkeltették a békevágyat. Vállalva a békejavaslatok
kezdeményezését, Bonaparte nemcsak saját országának közvéleményében
és a Franciaország határain túli haladó közvéleményben szerzett jó pontot.
Mindazért, ami a továbbiakban bekövetkezett, másokra hárította a
felelősséget. Ő megtette, amit tehetett - elsőként nyújtott békejobbot.

Amint ez előre látható volt, az 1799 végén kialakult helyzetben a

franciaellenes koalíció részvevői nem voltak hajlandók a békés
megegyezésre. A Franciaország elleni háborúban nemrég aratott sikerek
folytán harcias hangulatba kerültek. Anglia is, Ausztria is elutasította a
francia javaslatokat. Pittnek ez alkalmul szolgált arra, hogy a parlamentben
beszédet mondjon, amelyben Bonapartét megrögzött
jakobinizmussal vádolta. „...Robespierre, Barras, az öt diktátor, a triumvirátus
jakobinizmusa... teljes egészében megmarad abban a férfiban, aki a
jakobinizmus méhéből származik, annak emlőin nevelkedett, aki szülötte is,
védelmezője is mindezen kegyetlenségeknek.”

Bonaparte teljesen biztos volt abban, hogy Franciaország

békekezdeményezését visszautasítják. Még mielőtt elküldte üzenetét
Londonba, illetve Bécsbe - már 1799. december első napjaiban készülődni
kezdett a nagy háborúra. Hivatalosan ismeretes volt, hogy Franciaország
keleti határán nagy hadsereg gyűlik össze Moreau parancsnoksága alatt. Ez a
hadsereg, amelyet, mint korábban is, rajnai hadseregnek neveztek, arra volt
hivatva, hogy benyomuljon Németországba és onnan Bécs ellen vonuljon. A
rajnai hadseregről sokat beszéltek, sokat írtak, az általános érdeklődés tárgya
volt.

Ugyanakkor, nem messze a svájci határtól, Dijonban, zajtalanul, suttyomban

kezdtek felállítani egy másik hadsereget. Erről keveset tudtak; a
legtájékozottabb katonai körök is csak annyit, hogy „tartalékhadseregnek”
hívják és hogy bizonyára az a rendeltetése, hogy a küszöbönálló hadjáratban
segédszerepet töltsön be. A „tartalékhadsereg” parancsnokává Alexandre
Berthier-t nevezték ki.

Éppen mert a „tartalékhadsereget” titokban állították fel, mert nyilvánvalóan

nem akartak említést tenni róla, felfigyelt rá London, Bécs, Berlin és az
Európa városaiban szétszórt nagyszámú ügynökség. Bonaparte erre alapozta
számításait. A dijoni hadsereg álcázás volt. A szigorú titoktartás, minden
hivatalos tájékoztatás hiánya azt célozta, hogy meggyőzze a külföldi
megfigyelőket arról, hogy Dijonban szervezik a francia hadsereg fő erőit. Az
új esztendő januárjától fogva figyelmük a „tartalékhadsereg” törzskarára
irányult.

Közben Bonaparte valójában egészen másban törte a fejét. Mint ahogy azt
később maga elbeszélte, szükségesnek tartotta, hogy az ellenséget
megtévessze, hamis nyomra terelje. Az általa kieszelt vakmerő terv szigorú
titoktartást követelt meg. A siker a gyorsaságra épült; ennélfogva csak akkor
volt lehetséges, ha az ellenfél semmit sem fog tudni, vagyis váratlan rajtaütés
esetén. A Bonaparte által kidolgozott terv roppant egyszerű és vakmerő volt.
Az Ausztria elleni hadjáratnak rövidnek kellett lennie. Először is a Francia
Köztársaságnak nem volt pénze hosszú háborúra, azonkívül a belpolitikai
helyzet és az első konzul presztízse sem engedett meg elhúzódó háborút. Az
egyiptomi katasztrófa után Bonaparténak gyors, teljes, átütő győzelem kellett.
Merész benyomulási hadművelet, általános ütközet, amelyet rákényszerít
az ellenségre és amellyel megsemmisíti annak hadseregét - s utána nyomban
fegyver-szünet a megfutamított ellenféllel.

Ez volt a hadjárat általános elgondolása, helyesebben absztrakt terve. Ámde

miként valósítható meg ez, milyen hadműveletekben testesüljön meg
gyakorlatilag? Ezt a feladatot nem hajthatta végre sem a rajnai hadsereg (már
csak azért sem, mert azt Moreau vezényelte, nem Bonaparte), sem a
„tartalékhadsereg”, amely lényegében mítosz maradt. Ausztriára az olasz
hadszíntéren - amelyet Bonaparte olyan jól ismert és neki annyira kedves volt
-, márpedig az itáliai hadseregnek kellett mérni a csapást. De hol volt ekkor
az itáliai hadsereg? Hol volt a vezérkara? Hol folyt szervezése?

Bonaparte azt írta, hogy az általa kigondolt terv „a megvalósításhoz

gyorsaságot, teljes titoktartást és nagy bátorságot” igényelt. Csak ennyit! E
három feltétel mindegyike hihetetlen nehézségek leküzdését követelte meg.

Bonaparte munkatársaival leküzdötte őket. Igen rövid idő alatt megszerveztek

és felállítottak egy hadsereget, amelyről az ellenség nem szerzett tudomást és
amely az osztrákok ellen vonult. A dijoni álcázás kitűnően bevált. Dijonban
nagyszámú törzskart és mintegy hét-nyolcezer katonát összpontosítottak,
zömükben újoncokat meg rokkantakat. A Dijonba utazó angol és osztrák
ügynökök erről a hadseregről teljesen pontos képet adtak; a
„tartalékhadsereg” hamarosan a karikaturisták szatirikus nyilainak
céltáblájává vált, az ügyefogyott első konzul pedig a gúnyolódás
legfőbb áldozatává. Az itáliai osztrák hadsereget vezénylő Melas tábornagy
vezérkarában azzal kérkedtek, hogy Bonaparte titkát kifürkészték: „A
tartalékhadsereg, amellyel annyit ijesztgetnek bennünket - mondták Melas
vezérkarában - hét- vagy nyolcezer újoncból és rokkantból álló banda, s
ezekkel akartak bennünket megtéveszteni, hogy felhagyjunk Genova
ostromával.” (Emlékeztetünk arra, hogy Genovában 1800 áprilisa óta ostrom
alatt tartották Masséna hadseregét, amely addig sikeresen védte a liguriai
partvidéket).

Miközben az osztrák törzskarokban a falábú francia rokkantakon

szórakoztak, Franciaország délkeleti határai felé különböző utakon gyorsan
és zajtalanul vonult a katonaság. Azt, hogyan őrizzék meg a titkosságot,
Bonaparte eszelte ki. A hadsereget nem kellett kezdetben egy helyben
összegyűjteni. Különböző, külön szervezett alakulatokból állították fel,
amelyeket egy meghatározott időpontban összevontak a svájci határnál. Ez
lehetővé tette a hadsereg megszervezésének teljes titkosságát, amely fő
feltétele volt a hadjárat sikerének.

1801. május 6-án Bonaparte elutazott Párizsból. Az első konzul feladatkörét

Cambacérésnek kellett ellátnia. Bonaparte, ahogyan azt mindenki várta is,
Dijonba ment; szemlét tartott az ottani helyőrség fölött, két napot töltött a
városban, majd nyoma veszett.

Május 8-án Bonaparte Genfben bukkant föl. Itt a hadsereg jelentős része
egyesült: a rajnai hadseregtől különválasztott egykori Lecourbe-hadtest,
amely Moncey parancsnoksága alatt érkezett oda, a jobbszárny Turregu
parancsnoksága alatt. Lausanne-ban volt a hadsereg előhada, Lannes
vezénylete alatt; ezt Bonaparte hadjáratai veteránjainak válogatott
alakulataiból szervezték.

Május 13-án az első konzul Lausanne-ba érkezett; 14-én kiadta a parancsot a

hadseregnek - továbbra is tartalékhadseregnek nevezték - a hadba vonulásra.
Mivel az éppen a Bonaparte által megfogalmazott VIII. évi alkotmány
homályossága folytán nem hatalmazta föl az első konzult a hadsereg
parancsnoklására, főparancsnoknak hivatalosan Berthier-t nevezték ki.
Valójában azonban Berthier, mint mindig, csak vezérkari főnök volt
Bonaparte mellett.

Bonaparte sohasem szerette megismételni a sakkhúzásokat. 1796-ban úgy

nyomult be Olaszországba, hogy kevéssé használt, valószínűtlen utat
választott, a Corniche-t, a párkányutat, ezt a tenger felől tűz alá vehető, az
Alpok szegélye mentén húzódó keskeny utat. Akkor ez lehetővé tette számára
a benyomulás váratlanságát. Ismételni ezt a szerencsés változatot? Babonás
ember lévén, hitt a jelekben, abban, hogy van szerencsés út. De mint katona,
aki ismerte szakmája törvényeit, mint stratéga, aki egyetlen pillantásra átfogta
a hadműveletek egész óriási színterét, megértette, hogy az új hadjáratban a
sakkhúzások egyszerű megismétlése nem szolgálja a sikert.

Egy másik megoldást talált - alighanem ez volt a legnehezebb és a

legkockázatosabb: átkelni a helyenként több mint háromezer méter magas
Pennini-Alpok és a Lepontini-Alpok hegyvonulatán, a Szent Bernát-hágón és
a Szent Gotthárd-hágón, leereszkedni a lombardiai síkságra és hátba támadni
az osztrák hadsereget.

Példátlanul vakmerő terv volt ez. A katonáktól hihetetlen erőfeszítéseket

kívánt meg, különösen hogy a tüzérséget felvontassák a hegyekre, majd
onnan leszállítsák. Bonaparte harcostársait azzal az érvvel lelkesítette, hogy
ezen az úton, az Alpokon át ment egykor a nagy Hannibál. A példa
kétségkívül követésre méltó volt, ezzel a tábornokok egyetértettek. Igen ám,
de Hannibál nem vontatott nehéztüzérséget a hegyeken át!

Mindamellett az Alpokon való lehetetlennek látszó átkelés sikerült. A

hadsereg megmászta a megközelíthetetlen meredélyeket. Marmont, akit
kineveztek a tüzérség parancsnokának, pofon egyszerű, de hatékony eljárást
eszelt ki. A lövegeket leszerelték az ágyútalpakról; kivájt fenyőtönkökre
helyezték őket; ezeket száz-száz katona vontatta a havon és a gleccsereken.
Bonaparte hol öszvéren, hol gyalogosan menetelt a hadsereg előtt. Május 17-
től 22-ig a hadsereg fő erői átkeltek a Szent Bernát-hágón a Pennini-Alpok
nyugati részén. Moncey hadteste a Szent Gotthárd-hágón kelt át. A hadsereg
másik része, élén Turreau-val, Moncey előtt vonult. A két és fél ezer méter
magasból az út lefelé még nehezebb volt, mint fölfelé. Május 24-én a
hadseregnek Lannes vezette előhada Ivrea mellett kivetette állásaiból az
osztrákok előretolt fedezőcsapatát. Bonaparte serege, lavinaként gördülve le a
magas hegyekről, benyomult Lombardiába.

A francia hadsereg az osztrákok hátába került. Melas, aki azt várta, hogy a
„tartalékhadsereg” - sánta öregek hada - Genova felől fog érkezni, mégpedig
nem egyhamar, boldog tudatlanságban maradt, amikor a franciák már Milánó
felé közeledtek. Június 2-án Bonaparte serege bevonult Milánóba; a
valószínűtlen valósággá vált, most már nem a franciákon kellett nevetni...

Június 4-én Masséna, aki Genovában igyekezett kiszabadulni az ostromló

osztrákok gyűrűjéből, miután minden készlete kimerült, kapitulációra
kényszerült; az osztrákok kénytelenek voltak tisztességes feltételekbe
beleegyezni. Ez mégis győzelem volt, s Melas sietett elragadtatott szavakkal
jelentést tenni róla Bécsbe; a sürgönyt elfogták, s a franciák megtudták
belőle, milyen megvetéssel nyilatkozik az osztrák fővezér az úgynevezett
tartalékhadseregről.
Milánóban a franciákat lelkesen fogadták. Az osztrák uralom egy esztendeje
elfeledtette a franciák részéről elszenvedett sérelmeket. Candeloro, a haladó
olasz történetíró joggal írta: „...a franciák érkezését nagy lelkesedéssel
fogadta az egész lakosság, a papság és az arisztokrácia kivételével”.

Az első konzul Milánóban proklamálta a Ciszalpin Köztársaságnak és az

osztrákok által hatálytalanított törvényeinek a visszaállítását. Úgy tetszett,
ismét 1796 nyelvén szólalt meg. A „tartalékhadsereg” prairial 14-i (június 3-
i) bulletinjében nyomban a Milánóba való bevonulás után az osztrák
elnyomók erőszakos cselekedeteiről és kegyetlenkedéseiről megjelent
közleményében leszögezte: „A francia népnek tudnia kell, milyen sorsot
szánnak neki Európa királyai, ha az ellenforradalom diadalt arat. Ennek a
meggondolásnak a nemzetet el kell töltenie a hála érzésével azon
republikánus falanxok iránt, amelyek örökre megszilárdították az egyenlőség
és a szabadságszerető eszmék diadalát.”

Mint 1796-ban, Bonaparte most is azon igyekezett, hogy erősítse a

hadsereget az olasz lakosság és az olasz katonai kötelékek támogatása révén.
Ez utóbbiak felállítását egyik legfontosabb feladatának tekintette. Az osztrák
hatóságok által bevezetett antidemokratikus törvényeket ünnepélyesen
hatályon kívül helyezték. Lombardiában visszaállították a Ciszalpin
Köztársaság hatalmi szerveit.

Úgy tűnt, az óra mutatója hátrafelé mozog. Június 3-án este Bonaparte s
tábornokai, akik ugyanolyan fiatalok voltak, mint ő, s akiknek a nevét most
egész Európa ismerte, ismét ott ültek a milánói Scala fényesen kivilágított
színháztermében, újból mosolygós olasz asszonyok, barátságos tekintetű
milánóiak vették körül őket, ugyanazon ifjúi hévvel tapsolták meg
Giuseppina Grassini - a milánói opera primadonnája - szépségét és lenyűgöző
hangját. Másnap Bonaparte tiszteletteljes és baráti hangú beszélgetést
folytatott az egyház legfőbb tisztségviselőivel.

Bármilyen sok feladattal kellett is megbirkóznia Bonaparténak Milánóban,

nem feledkezett meg arról, hogy a hadjárat fő céljait - a stratégiai célokat -
még nem érte el. A holnap bizonytalan volt.

A francia hadsereg széttagolása, amely lehetővé tette a csapatok

előnyomulásának leplezését és az osztrákok hátában való hirtelen
megjelenésüket, a franciák számára nemcsak előnyöket jelentett. Az előnyök
átcsaptak ellentétükbe. Moncey hadteste némileg elmaradt a fő erőktől. A
tüzérség nagyobbik része megrekedt a hegyekben. Bonaparte hadserege
azáltal, hogy különböző utakon nyomult előre, szétforgácsolta erőit. Lannes
és Murat a Pó folyó vonalát ellenőrizte, Moncey a Ticinóét, Duchesne az
Adda folyó menti utakat. Erre azért volt szükség, hogy megbénítsák Melas
kezdeményezését. Ám az erők ilyen szétforgácsolása folytán Bonaparte
elvesztette azt az előnyét, amelyet mindig meg akart tartani: az erők támadó
ékbe való összevonását. Melas ellenkezőleg, mivel lépten-nyomon francia
előőrsökbe ütközött, alakulatait összevonva, hamarosan hatalmas támadó erőt
összpontosított. Bármilyen paradoxul hangzik, bár kezdetben a franciák
szereztek előnyöket, most ugyanazon okból az osztrákok kerültek előnyösebb
helyzetbe. Megmutatkozott ez már június 14-én a Montebello melletti
csatában, ahol Lannes-nak nyolcezer embere állt szemben az Ott tábornok
vezénylete alatt álló húszezer főnyi osztrák sereggel. A csata a
francia hadsereg győzelmével végződött, de ez csak Lannes ragyogó katonai
tehetségének és Ott tehetetlenségének volt köszönhető. Ráadásul a francia
csapatok előrenyomulása során a gyorsaságra és a váratlan akciókra való
törekvés együtt járt azzal is, hogy a francia főhadiszállás nem volt eléggé
tájékozva az ellenfél erőinek elhelyezkedéséről. Figyelemre méltó, hogy a
hadsereg bulletinjeiben, Bonaparte parancsaiban sokszor előfordulnak az oly
határozatlan és a katonai nyelvben szokatlan „úgy látszik” szavak.

Kétségtelennek tekinthető, hogy körülbelül június 8-14-én, a döntő ütközetet

megelőző négy-öt nap alatt, Bonaparténak nem voltak pontos értesülései az
osztrákok fő erőinek állásairól, sőt feltételezte, hogy Melas serege Genova
felé tart.

Talán ezzel magyarázható az, hogy amikor június 14-én reggel az

Alessandria közelében levő Marengo falunál megkezdődött a döntő ütközet,
Bonaparte hadserege és Melas hadserege között az erőviszonyok roppant
kedvezőtlenek voltak a franciákra nézve. Negyvenötezer osztrákkal
Bonaparténak huszonháromezer katonája állt szemben. (A számadatokat
Napóleon becslései szerint közöljük egy kiigazítással: Desaix több mint
ötezer főnyi gyalogos hadosztályának leszámításával. A forrásokban és
az irodalomban a számadatok eltérnek egymástól.)
Néhány órával az ütközet előtt Bonaparte még mindig nem rendelkezett
pontos értesülésekkel sem Melas erőire, sem szándékaira vonatkozóan.
Bonaparte a nemrég a főhadiszállásra érkezett Louis Desaix-t, aki eljött
Egyiptomból és kiszabadult az angolok fogságából, egy hadosztállyal a
Noviba vezető útra küldte, hogy elvágja az utat Melas előtt, ha az arra vonul.
Egyúttal Lapoype hadteste parancsot kapott arra, hogy menjen Valenza felé.

Ilyen módon a csata előestéjén a főparancsnok - az erők felmérésében és az

ellenfél szándékainak megítélésében elkövetett végzetes hibák folytán -
meggyöngítette saját seregeit. (A kutatók közül néhányan inkább arra
helyezik a hangsúlyt, hogy Bonapartét félrevezették tisztjeinek pontatlan
adatai. Ez valóban így volt, de mit változtat ez a tényeken?)

Az ütközet 14-én reggel kezdődött. Menetét elsősorban az osztrák

tüzérségnek a francia tüzérség feletti döntő, óriási fölénye határozta meg. Az
osztrákok gyilkos tüze nagy pusztítást végzett Victor és Lannes kötelékeiben.
„Az emberek úgy hullottak, akár a jégeső” - írta a csata egyik részvevője.
Chambarlhac hadosztálya csaknem teljesen megsemmisült. Victor és Lannes,
a szívós ellenállás dacára, visszavonulásra kényszerült. Reggel tíz órakor úgy
látszhatott, hogy a csatát menthetetlenül elvesztették.

Bonaparte a 13-ról 14-re virradó éjszakát a főhadiszálláson, Torre di

Garofoliban töltötte. Reggel nyolc órakor értesült arról, hogy az osztrákok
kezdeményezésére az ütközet megkezdődött. Nyomban intézkedett, hogy
küldjenek futárokat Desaix-hez és Lapoype-hoz azzal a paranccsal, hogy
sürgősen forduljanak vissza. Monnier hadosztályával, amelyet az előző napon
majdnem elküldött Desaix-vel, és a konzuli gárdával a csatamezőre sietett.

A francia hadsereg helyzete súlyos volt - erről Bonaparte az első pillantásra

meggyőződhetett. Azok az új erők, amelyekkel Lannes hadtestét és a francia
hadsereg centrumát megerősítette, egy időre biztosították a túlsúlyt a francia
fegyvereknek. A prairial 26-i „Bulletin” a marengói csatáról ezt mondta: „Az
Első Konzul jelenléte lelkesítette a katonaságot.” Lehet, hogy ez így is volt.
De Lodi és Rivoli napjaiban Bonaparte nem írt ilyesmit: nem volt rá szükség.

Egy óra múlva az osztrákok meggyőződhettek arról, hogy a franciák által

bevetett tartalékok már kimerültek. Az ütközetbe újra beavatkozott a
tüzérség, s az osztrák gyalogság, előre örülve a közeli győzelemnek, szintén
erősen fokozta a nyomást. Az osztrákok tüzérségi és gyalogsági fölénye
leküzdhetetlenné vált. A halálmegvetéssel harcoló Lannes kénytelen volt
visszavonulni; hadteste, bár még megtartotta a rendet, az osztrákok csapásai
alatt hátrálni kezdett. A konzuli gárda, amely addig „gránit erődítményként”
állt, az ellenfél nyomásának nem tudva ellenállni, szintén visszavonulóban
volt. Marengo az osztrákok kezébe került. Melas végignézve az
óriási csatamezőn, amelyet hadserege meghódított, már győzelmet ült. Ami
nem sikerült sem Alvinczynek, sem Wurmsernek, sem Károly főhercegnek,
azt ő, Melas, véghez tudta vinni. Szétzúzta a magát legyőzhetetlennek tartó
Bonapartét.

Bonaparte pedig sápadt, mozdulatlan arccal állt szárnysegédektől körülvéve,

s nézte az előtte elhaladó visszavonuló ezredeket. Mire gondolt ezekben a
percekben? Arra, hogy az egyiptomi vereség után elszenvedett újabb vereség
- Európában! Itáliában! az osztrákoktól! - örökre szégyenfoltot hagy? Hogy
valamennyi ellensége fel fogja emelni a fejét? A visszavonuló, csaknem
menekülő francia hadsereg bő tápot nyújtott a szomorú gondolatoknak.

Mozdulatlanul állt, csak lovaglópálcájával ütögette a lába alatti apró

kavicsokat, s ez a gépiesen ismételt mozdulat, amelyet a megfigyelők
észrevették, egyedül árulta el ennek a férfinak az izgatottságát, miközben
arcizmai meg sem rándultak.

Az ütközet elveszett. De nem veszett el még minden. Amikor a franciák már

visszavonulóban voltak, egy tajtékzó paripán érkező futár, Savary jelentette,
hogy Desaix meghallotta az ágyúdörgést, parancsot adott a hadosztálynak,
hogy forduljon meg és siessen a fő erők segítségére. Lehet, hogy Bonaparte
ettől a perctől kezdve bízott Savaryban? Visszaadta neki a reményt. Desaix, a
nemes lelkű, bátor Desaix, csak ő, egyedül ő mentheti meg a francia
hadsereget!

Bonaparte számolta a perceket. - Tartsatok ki! Tartsatok ki! - kiáltotta a

katonáknak. De a hadsereg már nem tarthatta magát. A csatateret holttestek,
sebesültek borították. A hadsereg visszavonult, visszaözönlött minden
frontszakaszon.

Délután három óra volt. A csata kétségtelenül elveszett. A csatatér az

osztrákok kezén maradt. A tüzelést mindkét fél beszüntette. Melas futárokat
küldött mindenfelé a Bonaparte fölött aratott döntő győzelem hírével. Az
ügyet befejezettnek tekintette, Alessandriába utazott, parancsot adva Zach
tábornoknak a francia hadsereg üldözésére.

S ebben az utolsó pillanatban, amikor úgy látszott, már legördül a függöny a

tragédia ötödik felvonása után, erőltetett menetben odaérkezett a Desaix
vezénylete alatt álló hadosztály.

Desaix, megpillantva a vesztett csata szomorú képét, kivette zsebéből az

óráját és higgadtan mondta: - Az első ütközetet elvesztettük. De még van
időnk arra, hogy a másodikat megnyerjük.

A második ütközet azonnal nagy lendülettel indult meg az egész arcvonalon.

Desaix hadosztálya friss erőkkel rontott rá a fedezék nélkül álló osztrák
hadoszlopra. Bonaparte dermedtsége felengedett, és sorra adva a parancsokat,
átcsoportosította az erőket és visszaállította a támadó csapatok vonalának
folytonosságát. Kellermann lovassága villámgyorsan rontott neki az
osztrákok balszárnyának. Marmont, egyesítve az összes ott levő ágyúkat,
tüzet zúdított az ellenfélre. Az osztrákok, akik mindent inkább vártak, mint a
harc kiújulását, rövid ellenállás után pánikszerű futásnak eredtek. A csatatér a
franciák kezére került. Az osztrákok vesztesége hatezer halott és sebesült és
több mint hétezer fogoly volt.

Délután öt órára az eredetileg vesztett csata az ellenfél fölötti teljes,

megsemmisítő győzelemmé vált. Az osztrák hadsereget szétverték. Melas
megdöbbenve a váratlan fordulattól, amely kiragadta a kezéből a már
kétségtelennek látszó győzelmet, képtelen volt folytatni a harcot. Másnap
parlamentereket küldött Bonaparte vezérkarához a fegyverszünet
megkötésére vonatkozó kéréssel.

A francia hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett - a halottak és sebesültek

száma meghaladta a háromezret. Legnagyobb vesztesége talán Desaix halála
volt. Az előző napon Bonaparte hosszú baráti beszélgetést folytatott vele: rá
akarta bízni a hadügyminisztériumot. Desaix a támadó hadoszlop élén haladt,
és egy ellenséges golyó szíven találta. A földre zuhanva csak annyit tudott
mondani: - Ez - a halál.

Clermont-Ferrand-ban láttam Desaix szobrát. A város főterén modern, színes

neonreklámmal megvilágított korabeli házak között Vercingétorix szobrával
szemközt áll a Desaix tábornoknak emelt emlékmű. Az emberek elmentek
mellette, beszélgetve, elfoglalva mindennapi gondjaikkal. Talán a nekik
megszokott városi dekoráció iránti közöny miatt éreztem a szobrot kicsinek,
szegényesnek. A fiatal arcnak a márványban mozdulatlanná merevedett
vonásaira tekintve (Desaix harminckét éves korában esett el, a szobron pedig
még fiatalabbnak tűnik) arra gondoltam, milyen igazságtalanul merült
feledésbe a neve annak a férfiúnak, aki olyan nagy szerepet játszott a XIX.
század elejének egyik sorsdöntő napján.

Bonaparte a marengói csata napján teljesen tudatában volt annak, mit jelent
Desaix halála. Az ütközet után június 15-én a Torre di Garofolliból a
konzuloknak küldött első értesítésében Bonaparte röviden ezt írta: „A
hadseregről igen jó híreket közölhetek. Hamarosan Párizsban leszek...” És
lejjebb: „Mélységesen gyászolom annak a férfiúnak a halálát, akit a
legjobban szerettem és becsültem.”

E sorok őszinteségében hihetünk. De az idő múlt. A nevezetessé vált csata

moraja egész Európán végigzúgott. Kolicsov bécsi orosz nagykövet jelentette
Pétervárra, hogy a Melas parancsnoksága alatt álló osztrák csapatok közt
„olyan zavar keletkezett, hogy teljesen rendezetlenül vonultak vissza”.
Ausztriában és Olaszországban pánik tört ki. Czartoryski elbeszélte, hogy „a
naiv angol konzul, aki nemrég vett nőül egy bájos személyt, mihelyt
tudomást szerzett az osztrákok marengói vereségéről, kötelességének
tekintette, hogy elmeneküljön Nápolyból, elhagyva feleségét”. Pánik volt
mindenütt.

Múlt az idő, s Marengo klasszikussá vált. Ezt az ütközetet, amely néhány óra
alatt eldöntötte egy hadjárat sorsát, a katonai akadémiákon a hadvezetés-
művészet csúcspontjaként tanulmányozták. Egyre ritkábban emlegették
annak a nevét, aki valójában megváltoztatta a történelmi ütközet menetét:
Desaix-ét. Egyre hangosabban és diadalmasabban zengett a legyőzhetetlen
hadvezér neve; úgy beszéltek róla most, mint Gaius Julius Caesarról: „Veni,
vidi, vici!” - „Jöttem, láttam, győztem!”

Maga Bonaparte, ha nem voltak jelen idegenek, a történteket másként ítélte

meg. Bourrienne elmondja, hogy Párizsba visszatérve, ahol mindenütt
lelkesen üdvözölte a lakosság az első konzult, kettesben maradva a hintóban
Bourrienne-nel, ezt mondta: - Most azt mondják: „Sokat tett!” Igaz, nem
egész két év alatt meghódítottam Kairót, Párizst, Milánót. De ha holnap
meghalok, tíz évszázad múlva az egyetemes történelemben legföljebb egy fél
oldal marad belőlem.

9. fejezet

1
Próbálkozások Oroszországgal való szövetkezésre

A Szent Ilona szigetén írt vagy tollba mondott „Olaszországi hadjáratinak

Campoformióról szóló fejezetében Bonaparte ezt mondja: „A királyok harca
a Köztársaság ellen két rendszer harca volt: a guibellinek harca a guelfek
ellen; a Londonban, Bécsben, Szent-Pétervárott uralkodó oligarchiák
harcoltak Párizs republikánusai ellen. A francia meghatalmazott [vagyis
Bonaparte - A. M.] elhatározta, hogy változtat a dolgok olyan állásán,
amelynek folytán Franciaország mindig egyedül harcolt mindenki ellen;
elhatározta, hogy bedobja a viszály almáját a koalícióba tömörültek közé,
megváltoztatja a kérdésfeltevést és más szenvedélyeket és más
érdekeket ébreszt fel.”

A campoformiói, pontosabban a passarianói tárgyalások 1797-ben folytak.

Bonapartéban már akkor felötlött az a gondolat, hogy meg kell szüntetni
Franciaország elszigeteltségét és meg kell kísérelni szakadást előidézni a
koalíció frontjában, nézet-eltéréseket szítva fel tagjai között, és akit lehet,
Franciaország oldalára vonni. Már a leobeni tárgyalásokon, valamint a
passarianói és az udinei tárgyalásokon igen ügyesen kihasználta az Ausztria
és Poroszország közötti ellentéteket.

Így hát Bonapartéban már az 1796-1797-es években felmerült az a gondolat,

hogy a két rendszer közötti harcot - a köztársaságnak a monarchia elleni
harcát -az erők más csoportosításával, más külpolitikai kombinációval kell
felcserélni. Ez, mint mondotta, azt jelentette, hogy „más szenvedélyeket és
más érdekeket” kell működésbe hozni.

1797-1798-ban ez az elképzelés még csak igen korlátozott mértékben került

gyakorlati alkalmazásra a campoformiói szerződésben. Ebben az időben
Bonapartét más gondolatok, más tervek kötötték le. Olaszországban
létrehozták a Ciszalpin Köztársaságot, a Liguriai Köztársaságot, később a
Római és a Parthenopéi Köztársaságot. Amikor megindította az egyiptomi
hadjáratot, Bonaparténak nagyszabású tervei voltak. Társadalmi síkon meg
akarta ismételni az olaszországi kísérletet, természetesen több változtatással -
tekintettel a keleti viszonyok sajátosságaira. Ez azt jelentette, hogy a francia
hadseregnek Keleten olyan erővé kellett válnia, amely az elnyomott népek
közt széles körű nemzeti-forradalmi mozgalmat indít meg. Macedóniai
Sándor útja a XIX. század mezsgyéjén csak akkor volt megismételhető
és folytatható, ha a viszonylag kis létszámú francia hadsereg katonai
erőfeszítéseit támogatják az elnyomók ellen felkelő népek
szabadságmozgalmai. A fellahok Egyiptomban, a druzok Szíriában, a kurdok,
afgánok, az indiai törzsek - hány szövetséges megnyerésére számított
Bonaparte a Nílustól az Indusig terjedő hadjárat során: Ennek valóban
nagyarányú keleti forradalomnak kellett volna lennie, amely
három kontinenst rázkódtat meg - Európát, Afrikát, Ázsiát!

Persze, az ilyen tervekhez képest minden európai diplomáciai kombináció

kicsinyesnek, jelentéktelennek tűnt. Csakhogy ez az elgondolás 1798-1799-
ben teljes kudarcot vallott. Nem sikerült sem nagyarányú forradalmat
kirobbantani, sem tovább jutni Saint-Jean-d’Acre-nál. Saint-Jean-d’Acre
falainál minden merész álom szertefoszlott. Még Egyiptom meghódítása is
elérhetetlennek bizonyult. Bonaparte menekülni volt kénytelen. Vissza kellett
térnie az európai méretekhez. A nagy keleti forradalom tervének kudarca arra
késztette Bonapartét, hogy azon gondolkozzék, melyek a legközelebbi,
stratégiailag indokolt lépések az európai sakktáblán.

Ha lehetetlennek bizonyult szövetségeseket találni az elnyomott keleti népek

között, talán szövetségesekre találhat az európai nagyhatalmak között?

Ez volt Bonaparte logikája 1800-ban. A feladat megoldása lehetségesnek

látszott, mert a célok azonosak maradtak. Hiszen Bonaparte nem arra
törekedett, hogy felszítsa a forradalom lángját Keleten, harcra mozgósítsa az
elnyomottak sokmilliós tömegeit saját érdekükben és a forradalom elve
győzelmének érdekében. Ez a feladat vonzhatta a fiatal Bonapartét 1786-
1789-ben, de tíz évvel később a harmincéves tábornok már igen eltávolodott
kora ifjúságának vonzalmaitól. 1798-1799-ben Bonaparte a keleti
forradalomban elsősorban és főképpen eszközt látott arra, hogy szétzúzza
Franciaország kibékíthetetlen ellenfelét - Angliát. Az egyiptomi és
szíriai hadjárat, a druzokhoz intézett felhívás, a Tippu-szultánnal folytatott
tárgyalások - mindezek kísérletek voltak arra, hogy Nagy-Britanniát
megsebezze Achilles-sarkán - Indiában.

De vajon nem érhető el ugyanaz a cél más eszközökkel - az egyik

nagyhatalommal való megállapodással, szövetséggel?
Vajon ki lehetett Franciaország szövetségese e titáni harcban? Ezt a kérdést
nem volt könnyű megválaszolni. Világos, hogy sem a Marengo utáni
Ausztria, sem az állandóan ingadozó Poroszország, sem a meggyöngült
Spanyolország nem lehetett alkalmas, azonkívül számos oknál fogva nem is
lettek volna hajlandók ilyen szövetségre. A XIX. század elején sem a
skandináv országok, sem az olasz államok nem jöttek már számításba.
Egyetlen nagyhatalom jöhetett szóba - Oroszország, a hatalmas északi
birodalom, s természetesen elsősorban erre gondolhatott Bonaparte.

Oroszország tekintélye a századfordulón roppant nagy volt. Először ekkor

vált teljes mértékben világossá jelentősége az európai és a világpolitikában.

Abban a háborúban, amely 1792-ben kezdődött, s ezután csaknem egy

negyedszázadon át sújtotta Európát, az egymást rövid szünetekkel
szakadatlanul követő háborúk e szörnyű sorozatában már a bázeli
szerződések után, Campoformio és Lunéville után világossá vált, hogy az
ádáz küzdelemben az alapvető, a fő mozzanat Anglia és Franciaország
viadala. Sem Poroszország, sem Ausztria, sem Spanyol-ország, még kevésbé
az olasz államok nem tudnak szembeszállni az új Franciaországgal - amint
ezt a háború tapasztalatai bizonyították. Az egyetlen állam, amely nemcsak
helytállt a Francia Köztársaság elleni háborúban, hanem azt is megmutatta,
hogy el van szánva és képes is a háború folytatására, Anglia volt. 1794
után, amikor a háború jellege nyilvánvalóan megváltozott, teljesen
nyilvánvalóvá vált, hogy a „gigászok csatájának” alapja a két gazdaságilag
legfejlettebb nyugati hatalom vetélkedése, amelyek biztosítani akarják
hegemóniájukat Európában és a gyarmatokon.

A háború első tíz esztendeje bebizonyította, hogy a két fél erői

megközelítőleg egyenlők, hogy párharcban egyik sem képes legyőzni
ellenfelét. De a háború, valamint a második koalíció és az 1799-es hadjárat
tapasztalatai azt mutatták, hogy van a világon egy harmadik hatalmas állam -
Oroszország, és hogy a háború kimenetelét az határozza meg, hogy melyik
fél mellett avatkozik be. Oroszország abban az időben gazdasági és politikai
tekintetben jelentősen elmaradt Angliától és Franciaországtól. De jóval
felülmúlta őket óriási területe, lélekszáma (a XIX. század
elején: százhétmillió), katonai ereje tekintetében. Oroszország ereje katonai
hatalmára épült. Az 1799-1800-as években Oroszország döntő szerepe az
európai politikai porondon igen világosan megmutatkozott. Vajon Szuvorov
olaszországi hadjárata nem húzta-e át három hónap alatt a hírneves francia
hadvezérek összes győzelmeit és hódításait? Vajon nem juttatta-e
Franciaországot a vereség szélére? S azután, amikor Oroszország kilépett a
koalícióból, nem billent-e a mérleg serpenyője ismét Franciaország oldalára?

Bonaparte, képes lévén egy pillanat alatt tájékozódni a legbonyolultabb

helyzetben is, azonnal megértette ezt a fontos politikai tanulságot.

„Franciaország szövetségese csak Oroszország lehet” - ez volt a matematikai

képlethez hasonlóan pontos szavakban meghatározott kapitális jelentőségű
következtetés, amelyet 1801 januárjában véglegesen megfogalmazott. De
ennek az igazságnak a megértéséhez már előbb eljutott: mihelyt első konzul
lett és foglalkozni kezdett a Köztársaság politikai problémáival. Már 1800
elején keresni kezdte az Oroszországhoz való közeledés útjait.

Talán mondhatnák egyesek: az elnyomott népekkel való szövetséget

fölcserélni az orosz önkényuralommal való szövetségre - vajon elvi politika
ez? Ki vitathatná ennek a szemrehányásnak a megalapozottságát? De 1799-
1800-ban Bonapartét már a legcsekélyebb mértékben sem zavarta az elvek
ilyetén való megsértése. Miután Leobenben először evett a tiltott
gyümölcsből, már nem volt többé hajlandó tetteit elvont elvekhez vagy etikai
normákhoz igazítani. Érzelmek a politikában? Ugyan, ez már a távoli múlt -
egy ifjúi képzelet csapongása volt.

Bonapartét más foglalkoztatta: hogyan léphetne szövetségre Oroszországgal,

milyen eszközökkel, milyen áron lehet az orosz cárt megnyerni és rávenni a
Franciaországgal való szövetségre.

Sorel úgy véli, hogy az Oroszországgal való szövetség gondolata

Bonapartéban Guttin oroszországi francia megbízott 1799. október 25-i és
november 25-i keletű, a francia Direktóriumhoz küldött feljegyzéseinek
hatására alakult ki, amelyeket akkor ismert meg, amikor konzul lett. Guttin
feljegyzéseit először A. Tracsevszkij, ez az ok nélkül elfelejtett és nem eléggé
megbecsült történész tette közzé. Ezek valóban érdeklődésre tarthatnak
számot, s Sorel nem véletlenül hívta fel rájuk a figyelmet. Guttin azt állította,
hogy Franciaország nem számíthat valamelyest szilárd és tartós szövetségre
szomszédaival. „Induljunk el messzebbre, és keressünk szövetséget azzal a
nagyhatalommal, amely földrajzi helyzeténél fogva hadseregünktől és
elveinktől nem vélné magát veszélyeztetve és valóban nem is lenne az.”
Természetesen Oroszországról van szó. Guttin állhatatosan bizonygatta az
Oroszországgal való szövetség előnyeit. „Két nagyhatalom, ha egyesül, egész
Európának diktálhatna törvényeket.” Guttin egyébként merészebb álmokat is
szőtt, mintha kitalálta volna Bonaparte titkos gondolatait. „Oroszország ázsiai
birtokairól... segítséget nyújthatna az egyiptomi francia hadseregnek, s
Franciaországgal együttműködve, átvihetné a háborút Bengáliába.”

Alighanem magának Bonapartének is ezek voltak a titkos álmai, nagyszabású

tervei a szíriai hadjárat idején. Maradhatott-e közömbös ilyen
elgondolásokkal szemben ?

Mindamellett a Tracsevszkij-Sorel-féle történelmi konstrukcióban

kiigazításokat kell eszközölnünk. Guttin aligha tekinthető e termékeny
gondolat tulajdonképpeni atyjának. Az Oroszország és Franciaország közötti
szövetség gondolata a két század mezsgyéjén, mint mondani szokás, a
levegőben volt. Mivel történelmileg megérlelődött, a kialakult helyzetből
fakadt, ezért egyidejűleg sokakban felötlött. Amióta La Chétardie Erzsébetnél
járt és Séguier márki II. Katalin mellett nagykövet volt, a francia-orosz
szövetség vagy legalábbis együttműködés gondolata napirendre került.

Félreértések elkerülése és mendemondák kiküszöbölése végett

emlékeztetnünk kell arra a magától értetődő igazságra, hogy a XVIII.
században a francia-orosz szövetség problémája még sok tekintetben másként
vetődött föl, mint száz évvel később - a XIX. század végén. A XVIII. századi
európai kapcsolatoknak a nemesi-dinasztikus diplomácia által irányított
rendszere az ellentétek labilis, mozgékony gócaival még nem teremtette meg
a francia-orosz szövetség állandó előfeltételeit, s még kevésbé tette ezt
létszükségletté. Oroszországnak és Franciaországnak ez időben különféle
feladatai voltak, különféle akadályok álltak az elébük tűzött célok útjában,
és jórészt különféle ellenfeleik voltak. Éppen ezért a XVII. és a XVIII.
században a francia-orosz közeledés még nem volt állandó és egyre erősbödő
tendencia, hanem még epizód maradt, ama idők politikai kombinációinak
egyik lehetséges változata.

A nagy francia polgári forradalom a XVIII. század végi nemzetközi

kapcsolatok egész rendszerét megváltoztatta. Szovjet történészek joggal
hangsúlyozzák ezt a tézist.

A forradalom, különösen amikor a „Béke a kunyhóknak, háború a

palotáknak!” jelszavával folyt, más általa hozott változtatások között teljesen
levette a napirendről azt a gondolatot, hogy egyáltalán lehetséges a közeledés
Oroszország és Franciaország között. II. Katalin Oroszországa a paloták
uralmát védelmezte, és készen állt arra, hogy lesújtson - kezdetben mások
kezével - a kunyhók azon vakmerő lakóira, akik merészelték a kivégzett
francia király fejét az európai trónok lábához hajítani.

De múlt az idő, s a politikai viszonyok Franciaországban is, Európában is

megváltoztak. A thermidoristák és a Direktórium már más politikát
folytattak, mint az 1793. évi Közjóléti Bizottság. Az 1795. évi
békeszerződések Spanyolországgal és Poroszországgal azt bizonyították,
hogy a feudális-abszolutista monarchiák kormányai és a francia polgári
köztársaság kormánya között gyakorlatilag lehetségesek
a kompromisszumok. II. Katalin halála és Pál trónra lépése mindkét
országban reményt keltett Franciaország és Oroszország kibékülésére. Az
ebben az irányban tett kísérletek azonban nem vezettek gyakorlati
eredményekhez.

A francia terjeszkedés a földközi-tengeri medence keleti részén - Málta

megszállása, az egyiptomi expedíció; a Szíriai hadjárat - a közös veszély
láttán közeledésre kényszerítette a tegnapi ellenfeleket: Oroszországot,
Törökországot, Angliát, Ausztriát. Ez volt a második - az elsőnél
hatalmasabb - koalíció. Az 1799. évi hadjárat, Szuvorov olaszországi
hadjárata sok mindennek az átgondolására és átértékelésére késztetett.
Szuvorov hadseregének rohamos ütemű előnyomulása Valeggiótól
Noviig Európát bámulatba ejtette és megrémítette. Úgy látszott,
Oroszországtól függ az öreg kontinens holnapja. „Mindig meggyőződésem
volt, hogy jó orosznak kell lenni ahhoz, hogy jó osztrákká váljunk” - írta
hízelegve gróf Cobenzl Kolicsov ausztriai cári nagykövetnek.

Ámde a Franciaország, Nyugat-Európa fölött gyülekező viharfelhők

eloszlottak, anélkül, hogy kitört volna a vihar. A szövetségesek táborában a
viszályok erősebbnek bizonyultak az érdekközösségnél. Az osztrákok
hitszegése és titkos ellenhatása Szuvorov hadseregére nézve nagyobb
veszélyeket idézett elő, mint a csatamezőn a franciák ellen vívott ütközet. Az
Alpokon való legendás átkelés megmentette az orosz hadsereget,
megmentette Szuvorov becsületét - nem győzték le, de sokak előtt felmerült a
kérdés: mire való volt ez a sok áldozat? Miért harcoltak?

Ez a kérdés nyomban a háború befejezése után felmerült, fel kellett hogy

merüljön mindkét országban sok gondolkodó emberben. Nyilvánvalóvá vált,
hogy a két állam közötti háború - amelyek közül az egyik keleten, a másik
Európa nyugati részén folyt - az angolok, az osztrákok, a poroszok malmára
hajtotta a vizet, s a legkevésbé sem felelt meg Oroszország és Franciaország
tényleges érdekeinek. Mi több, ezt a gondolatot, ha már felmerült,
természetesen logikusan végig kellett vinni: a Franciaország és Oroszország
közötti háború, ellenségeskedés ellentmond a két ország nemzeti érdekeinek.
A következő logikai láncszemnek ebben a gondolat-menetben szükségképpen
annak kellett lennie, hogy elismerik a két nagyhatalom közötti szövetség
kívánatosságát, hasznosságát, szükségességét.

Bonaparte, alighogy megkapta az első konzuli meghatalmazást, a

Köztársaság kormánya legfontosabb külpolitikai feladataként az
Oroszországhoz való közeledést jelölte meg. „Nem kívánunk a porosz
királytól sem hadsereget, sem szövetséget; csak arra kérjük, tegyen nekünk
egy szolgálatot - békítsen ki bennünket Oroszországgal...” - írta Bonaparte
1800 januárjában. Abban az időben ennek a feladatnak a végrehajtását olyan
nehéznek tartotta, hogy csak Poroszország közvetítésével tudta elképzelni. De
hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított néki, az látszik abból, hogy
Berlinbe küldte személyes megbízottait: Durocot, majd Beurnonville-t s
végül Lavalette-et, mert nem volt megelégedve Talleyrand fáradozásaival,
sem a szokásos diplomáciai csatornákkal.

Bonaparte ekkor még nyilván nem tudta, hogy I. Pál egyidejűleg hasonló
következtetésekre jutott. Krüdner berlini orosz nagykövet 1800. január 28-i
jelentésére, aki a Berlin útján történt francia puhatolózásokról tájékoztatta,
Pál saját kezűleg ezt írta: „Ami a Franciaországhoz való közeledést illeti, nem
kívánnék semmi jobbat annál, mint hogy lássam, hogy hozzám folyamodik,
kiváltképpen mint ellensúlyhoz Ausztriával szemben.” Pál ezt körülbelül
ugyanazokban a napokban írta, amikor Bonapartét ugyanennek a feladatnak a
megoldása foglalkoztatta.

Pál „Ausztria ellensúlyáról” írt. Ám ugyanakkora ingerültséget érzett másik

szövetségesével, Angliával szemben is. Az orosz cárnak ez az új külpolitikai
orientációja nem maradt titok Whitworth pétervári angol nagykövet előtt; ezt
a diplomatát általában rendkívüli tudásvágy jellemezte, amely alig volt
összeegyeztethető hivatali beosztásával. „A cárnak a szó szoros értelmében
elment az esze” - írta Whitworth. Az orosz önkényuralkodó egyes meglepő
cselekedeteivel, jellemvonásaival, általában magatartásával kortársaiban
gyakran zavart, félelmet, sőt borzalmat keltett. A szóban forgó kérdésben
azonban a cár éppen józan észről tett tanúságot. Olyannyira józannak
mutatkozott, hogy az angol kormánytól Whitworth visszahívását kívánta; ez a
gentleman nem tetszett neki, nem keltett benne bizalmat. „Mivel régóta
okaim vannak, hogy elégedetlen legyek Whitworth lovag eljárásával... és
mivel ki akarom kerülni a kellemetlen következményeket, amelyek hazug
minisztereknek az udvaromnál való tartózkodásából fakadhatnak, Whitworth
lovag visszahívását kívánom...” A további események megmutatták 1. Pál
aggályainak megalapozott voltát.

Jóllehet az első konzul is, az orosz uralkodó is csaknem korlátlan hatalommal

rendelkezett, mindegyikük előre nem látott akadályokba és nehézségekbe
ütközött a kitűzött cél eléréséhez vezető úton.

Mint már mondottuk, a kialakult helyzetben a francia-orosz közeledés

gondolata olyan életfontosságú volt, annyira megfelelt mindkét hatalom
érdekeinek, hogy nemcsak az állam hivatalos vezetőiben vagy a
tisztségviselőkben ötlött fel. Ezt a népszerű eszmét többek között hajlandók
voltak bedobni a mérleg serpenyőjébe a harcban részt vevő harmadik fél, a
trónkövetelő XVIII. Lajos royalista pártjának képviselői is.

Csaknem azzal egyidőben, hogy Guttin Pétervárról Párizsba küldte azokat a

jelentéseit, amelyekben a francia-orosz szövetség szükségességét és előnyeit
igyekezett bebizonyítani, Párizsból Pétervárra kerülő utakon, Bécsen át,
terjedelmes levelek mentek ugyanennek a gondolatnak - a francia-orosz
szövetségnek - a megindokolásával. Az egyik levél szerint az események
menete folytán „Oroszország... fogja eldönteni Európa sorsát és megmenteni
szövetségeseit”. De vajon kik is Oroszország igazi szövetségesei? Ugyanez a
levél azt állította, hogy Oroszország és Francia-ország között nincsenek
ellentétek, hogy „Oroszország soha semmitől sem tarthat Franciaország
részéről”, és hogy ez utóbbi kész felajánlani szolgálatait és
„szilárd szövetségét”. A továbbiakban a levél figyelmeztet arra, hogy
Oroszország útja során kétségtelenül bele fog ütközni Angliába, és csak
akkor fogja megismerni az ezzel járó bajokat. Az egész elmefuttatásból
logikusan adódó következtetés így szólt: „Európában Oroszország első
szövetségese minden szempontból Franciaország.” Az egyetlen lényeges
módosítás, amelyet ez a dokumentum a Guttin érveihez sok tekintetben
hasonló általános érveken eszközölt, annak nem csekély jelentőségű
leszögezése volt, hogy az önkényuralmi cári Oroszország igazi szövetségese
csak a „törvényes”, a legitim francia monarchia lehet, a Bourbonok fehér
liliomos Franciaországa.

Az orosz külügyi kollégium archívumának anyagai nem adnak választ arra a

kérdésre, vajon ezek az érvek gyakorolhatnak-e valamiféle hatást Pétervárra.
Feltehető, hogy általában véve ezt a tézist Pétervárott rokonszenvvel
fogadták. Az 1799-es háborúban való orosz részvétel hivatalosan
kinyilvánított célja a „törvényes monarchia” visszaállítása volt. I. Pál június
16-i kiáltványában például ezt mondta: „Miután szövetségeseinkkel
megállapodtunk abban a szándékunkban, hogy a Franciaországban fennálló
törvénytelen uralmat kiirtjuk, minden erőnkkel hozzálátunk ehhez.”
Befolyásos társadalmi körök - és itt gróf Nyikita Petrovics Panyin alkancellár
színes alakjával kell kezdenünk - következetesen és állhatatosan
ragaszkodtak ahhoz a gondolathoz, hogy csak a „törvényes” dinasztiával
működnek együtt; minden más Franciaországot lázadónak és becstelennek
tekintenek. Pavlovnak és elvbarátainak a véleménye Oroszország
politikájában még annyira tradicionálisnak és természetesnek látszott, hogy
még az önfejű és szeszélyes zsarnok is kénytelen volt számolni vele. 1800
januárjában tett azon kijelentése, hogy közeledni kíván Francia-országhoz,
üres szó maradt, nem testesült meg cselekedetekben. Mi több, ugyanazon év
februárjában Poroszország közvetítési ajánlatát hivatalosan elutasították.

Mindamellett 1799-1800-ban, kiváltképp a háború után, amely bő tápot adott

az elmélkedésre, a Franciaországhoz való viszony Pétervárott és Moszkvában
már más volt, mint tíz évvel korábban, a forradalom elején. Persze, az eltelt
évtized alatt Franciaországban sok minden megváltozott. De a francia
tapasztalatok hatására sok minden más lett a külföldi kortársak értékelésében
is. Itt elsősorban emlékeztetnünk kell arra, hogy maga A. V. Szuvorov
generalisszimusz, a szövetségesek hadseregének főparancsnoka, kifejezésre
juttatta azt a meggyőződését, hogy a franciák nem akarnak visszatérni a régi
monarchiához. F. V. Rosztopcsin közlése szerint Szuvorov „sokszor
ismételgette, hogy egy Franciaországba való bevonulás
védelemre mozgósítaná az ország valamennyi lakosát és hogy amíg az
úgynevezett köztársasági hadsereg nem kívánja nyíltan a korábbi kormány
visszaállítását, addig a köztársaság megszüntetése csupán szélhámos
emigránsok fecsegéseiben és politikai álmodozók fejében létezik”.

Szuvorovnak ez a véleménye elsősorban mint a nagy hadvezér politikai

éleslátásának tanúbizonysága figyelemre méltó. De figyelemre méltó a kor
szellemének visszatükrözéseként is. Nemcsak Szuvorov, hanem azoknak a
viharos időknek néhány más tanúja is megértette, hogy a Köztársaság
kormánya erősebb, erélyesebb a régi monarchiánál, amely lejáratta magát a
francia nép szemében.

Ám amíg az új szemlélet utat nem tört magának, számolni kellett a szokásos

konzervatív nézetekkel, a meggyökeresedett tradicionális felfogással,
amelyek szerint a köztársasági Franciaország „forradalmi ragály forrása,
szociális bajok melegágya”.

A Franciaország tekintetében folytatandó, Pál által egyelőre deklaratív

formában 1800 januárjában proklamált és gyakorlati cselekedetekkel meg
nem erősített új politika előtt még egy akadály merült fel.

Bonaparte, az Oroszországhoz való közeledésre irányuló diplomáciai

tevékenységét kifejtve, nem tudta, hogy vele egyidejűleg Pétervárott más,
mondhatni ellentétes álláspontról kiindulva, nagyszabású diplomáciai
manőverbe kezdett egy másik, a maga módján szintén nagy politikus -
Charles Dumouriez tábornok.

1799. október 30-án érkezett Pétervárra Schleswigből Dumouriez

tábornoknak I. Pál cárhoz címzett október 20-i keltezésű levele. E levélben a
tábornok ezt írta: „Felségedet úgy tekintem, mint a gondviselés kezét,
amelyet kinyújt Európa fölé a vallás, az erkölcs, a törvények, a kormányok és
az uralkodók megmentésére.” A továbbiakban Dumouriez ugyanilyen
fennkölt stílusban, hivatkozva arra, hogy „minden francia, különösen, aki
híve a monarchiának és a rendnek”, kész mindent feláldozni a cár „nemes
szándékainak” megvalósulása érdekében, kihallgatást kért tervei ismertetése
céljából. Ezeket a terveket magukat Dumouriez a levélben nem tárta föl, de
igen általános formában kijelentette, hogy „minden óhaja a Királynak a
trónra való visszahelyezésére és a haza boldogulására irányul”.

I. Pált és környezetét ebben az időben már eléggé magára haragította az

Oroszországban megtelepedett nagyszámú francia emigráns, s „XVIII. Lajos
udvara” Mitauban. A cárt bosszantották a segélyekre, az állandóan növekvő
pénzbeli támogatásra, a különféle rendjelekre, kitüntetésekre vonatkozó
kérelmek. Ingerültségének foka megítélhető abból is, hogy a cár nem fogadta
audiencián d’Avré grófot, a trónkövetelőhöz legközelebb álló hivatalnokot,
aki személyesen óhajtotta átadni a cárnak XVIII. Lajos levelét. Dumouriez
esetében azonban a cár kivételt tett. Gatcsinából 1799. november 1-én írt
válaszában Rosztopcsin közölte, hogy a cár teljesíti Dumouriez kérését,
engedélyezte Pétervárra való utazását, és Muravjov hamburgi követ utasítást
kapott arra, hogy a tábornoknak útlevelet adjon.

Mivel magyarázható, hogy Pál ez esetben különleges kegyet gyakorolt?

A történettudomány igen keveset tudott Dumouriez 1800. évi megbízatásáról,

amit pedig elmondtak, az valószínűtlennek vagy ferdítésnek látszik. Maga
Dumouriez több kiadást megért memoárjaiban viharos életének erről az
epizódjáról nem beszélt.

Életrajzírói, Arthur Chuquet, Boguslawski, Pouger de Saint-André vagy alig

érintik ezt a témát, vagy röviden közölve az utazás tényét, ezt valószínűtlen
részletekkel színezik ki. Információik közös forrása egy bizonyos Georgel
abbé „Utazás Szent-Pétervárra” címmel 1818-ban megjelent könyve,
amelyben az igazság töredékei keverednek kiagyalásokkal vagy
értelmetlenségekkel. A kor levéltári anyagait tanulmányozó kutatók - s ez
vonatkozik mindenekelőtt Tracsevszkijre, aki ezen a téren többet végzett
bárki másnál -, nyilván véletlenül figyelmen kívül hagytak tintával írt, s az
idők során elhalványult, megsárgult papírkötegeket. A külföldi tudósok, még
az olyan nagyok is, mint Sorel, aki mindig szívesen írt I. Pálról, az orosz
történelemre vonatkozó információikat Tracsevszkijnek, részben
Tatyicsevnek dokumentáris közleményeiből merítették, továbbá
Valisevszkijnek, a Nyugaton indokolatlanul népszerű, igen kétes értékű
munkáiból. Bárhogy álljon is a dolog, a nagy történelmi tanulmányokból
Dumouriez megbízatása jórészt kimaradt; vagy semmit sem írnak róla, vagy
csak határozatlanul és homályosan. Természetes, hogy a múlt század elején
folyt politikai harc egyes részleteire vonatkozó levéltári dokumentumok
kötege egy adott kérdést nem világíthat meg teljes egészében. Van, ami
ismeretlen maradt, van, amire vonatkozóan találgatásokra vagyunk utalva.

Vonatkozik ez az itt felvetett kérdésre is. Mi az oka annak, hogy I. Pál, aki
nem sokkal előbb megtagadta az audienciát XVIII. Lajos befolyásos
képviselőjétől, hajlandó volt fogadni egy semmiféle hivatalos tisztséget be
nem töltő francia tábornokot, aki egy német kisvárosban tengette életét.

Ennek magyarázata valószínűleg magának Dumouriez-nek az egyéniségében

keresendő, vagy, helyesebben, a hírnevében. Charles-Francois Dumouriez
már a forradalom előtt felhívta magára a figyelmet. Részt vett a hétéves
háborúban, harcolt a bari konföderáció soraiban Oroszország ellen,
parancsnoka volt a cherbourgi erődnek, megjárta a Bastille kazamatáit.
Lelkesen üdvözölte a forradalmat, barátságot kötött Mirabeau-val. Európa-
szerte megismerték a nevét az 1792-1793-as években. Dumouriez előbb mint
a girondista kormány tekintélyes és tekintélyuralmi módszereket alkalmazó
külügyminisztere tett szert hírnévre, aki nem kis mértékben meggyorsította a
Franciaország és a kisebb monarchiák koalíciója közötti háború kitörését. A
diplomata tollát hamarosan fölcserélte a hadvezéri karddal, és új szerepében
még több sikert aratott, mint előbbi pályáján. Az ő nevéhez fűződnek a
forradalmi hadsereg első nagy győzelmei: az osztrákok szétverése Jemmapes-
nál, Belgium meghódítása. 1792-ben és 1793 elején a francia köztársaság
hadseregében nem volt híresebb hadvezér Dumouriez-nál.

1793 márciusában azonban vereséget szenvedett Neerwindennél, s ezután

megkísérelte, hogy a parancsnoksága alatt álló hadsereget a forradalmi Párizs
ellen fordítsa. A kísérlet nem sikerült; a döntő pillanatban Dumouriez
észrevette, amint egy a sorból kilépő fiatal tiszt lassan fölemeli a pisztolyát,
szemét összehúzva céloz, hogy leterítse az áruló tábornokot. A tiszt Davout
hadnagy volt - a napóleoni hadsereg majdani híres marsallja. Dumouriez
nyilván nem viselte el a feléje irányuló pisztolycsövet, a célzásra készülő tiszt
összehúzott szemét, lemondott terveiről, s az ellenség, az osztrákok táborába
menekült. Nagy politikai karrierje ezzel befejeződött, de a nagyvonalú és
leküzdhetetlen energiájú kalandor ebbe nem akart belenyugodni. Ráadásul
csakugyan átlagon felüli képességű férfi volt: Napóleon Szent Ilona szigetén
ezt nyíltan elismerte. Miután a hazaárulás és az ellenforradalom útjára lépett,
ezt az utat végig kellett járnia, s erőfeszítéseit arra irányította, hogy
visszaállítsa Franciaországban a legitim monarchiát. Az okos, cinikus
Rosztopcsin, aki Pétervárott találkozott Dumouriez-val, így foglalta össze
benyomásait: „Dumouriez tábornok... mindenhez ért. Rettenetesen szeretné,
hogy ne merüljön feledésbe a hírneve, s mivel régebbi tevékenységét jóvá
akarja tenni... nagy hasznára lehet a francia monarchiának.”

I. Pál természetesen ismerte Dumouriez katonai hírnevét, hiszen az egyik

legjobb francia hadvezérnek tartották, s ismerte politikai életrajzát is. Pál
válaszúton állott; amikor Dumouriez levelét kézhez kapta, még nem határozta
meg véglegesen, milyen messzire menjen a második koalícióbeli
szövetségesekkel való elégedetlenségében, milyen politikát válasszon
Franciaország irányában.

Ámde Dumouriez hosszú oroszországi utazása alatt a világon jelentős

változások mentek végbe. Az újesztendő előestéjén érkezett Pétervárra, s
addigra végrehajtották a brumaire 18-i államcsínyt, s az ideiglenes konzuli
rezsimet felváltotta a VIII. évi alkotmány által törvényesített konzulátus,
amely teljhatalmat biztosított az első konzulnak.

Talleyrand bámulatos szimatával megsejtette, bizonyára csak

általánosságban, hogy Dumouriez hajlandó aktív politikai tevékenységre;
javasolta az első konzulnak, használja föl Dumouriez-t, létesítsen, vele
valamiféle kapcsolatot. Bonaparte ezt elutasította, nem akarta, hogy bármiféle
dolga is legyen ezzel a „gazemberrel”. A „gazember” pedig megérkezett
Pétervárra, a legvérmesebb reményektől fűtve. 1800. január 2-án, 4-én és 5-
én magabiztosságot és optimizmust sugárzó leveleket írt Rosztopcsinhoz. „A
cár egész cselekvésmódjában roppant sok erélyt látok, s ez arra késztet, hogy
benne lássam Európa egyetlen lehetséges megmentőjét.” Dumouriez
érkezésére az angol nagykövetségen nyomban felfigyeltek. Whitworth
1800. január 14-én ezt írta Grenville-nek: „Dumouriez tábornok, aki kibékült
a mitaui udvarral, most itt van... Bevallom, hogy noha sohasem
szándékoztam együttműködni Dumouriez-val, mégis igyekszem megtudni,
mi a véleménye jelenleg.” Dumouriez azt remélte, hogy hamarosan
audiencián fogadják, és kérte Rosztopcsint, segítse őt fontos küldetésének
teljesítésében. Türelmesen várakozik. De az idő múlik, eltelik egy hét, egy
második, eltelik egy hónap, majd még egy, s a messziről érkezett francia
tábornok „még mindig ugyanabban a helyzetben” rostokol. Nem
fogadták audiencián, s nem tudni, hogy mikor fogadják és fogadják-e
egyáltalán. Dumouriez-t végül is nem fogadják; említést sem tesznek róla; az
orosz birodalom fővárosában elfeledett, magános idegenként él. Rosztopcsin
a leveleit válaszra sem méltatja, vagy ha igen, csak röviden, száraz hangon ír
neki.

Olykor Dumouriez-től információkat kérnek, például érdeklődnek nála

Beurnonville-ről (feltehetően a Berlinben Franciaországgal megkezdett
tárgyalásokkal kapcsolatban). A tábornok, akinek nincs semmi elfoglaltsága,
ennek a megbízatásnak is örül. Jellemzést ír Beurnonville-ről, nem tárgyi
ismeretek és szenvedély nélkül, elfogultan. „Beurnonvillé tábornok
körülbelül 60 éves... egészségét alaposan aláásták a kártya és a nők, ami
melankolikus külsőt ad neki... Polgári származású és soha semmit sem tanult,
keveset olvas, nem eszes és semmivel sem tűnik ki, kivéve katonás erélyét,
amely segítségére volt abban, hogy karriert csináljon... Szereti a pénzt
és önhitt...” Ez a jellemzés nincs híján az életszerűségnek és talán pontos is.
Hibája másban rejlik: szerzője pétervári magányában elszakadt a világtól,
nem találta meg a megfelelő hangot; egészen mást írt, mint amit vártak tőle.
Dumouriez nem tudta, hogy 1800 tavaszán és nyarán Beurnonville - elég
ügyesen - bonyolult játékba kezdett: Franciaország és Oroszország
kibékítésébe, s hogy Pétervárra Krüdnertől kedvező információ érkezett a
berlini francia követről.

Dumouriez, mivel már nem remélte, hogy hamarosan audienciát kap, az

uralkodóhoz írt levelekben fejtette ki terveit. „A brit kabinet kétségkívül
éppúgy, mint Felséged, vissza akarja helyezni Franciaország trónjára a
Bourbon-dinasztiát, és azt kívánja, hogy ez a véres és hosszan tartó háború
mielőbb befejeződjék.” Ezek még túlságosan általános elmefuttatások, s
Dumouriez végül is kénytelen volt írásban kifejteni fő törekvését: kifejezi azt
a reményét, hogy a cár „lehetővé fogja tenni számára Monk szerepének
betöltését”.

„Monk szerepe” - ez Dumouriez fő célja, a Pétervárra vitt tervezet magva.

Arra számít, hogy a hatalmas orosz uralkodó támogatásával és segítségével
visszaállíthatja a Bourbonok „törvényes hatalmát”, és ezzel véget vethet a
„véres és sok pénzt fölemésztő háborúnak”.

Ez újabb magyarázattal szolgál arra, hogy I. Pál 1800 január-márciusában

miért ingadozott Franciaországgal szemben követendő politikája
meghatározásában, miért mutatkoztak akkortájt ellentmondások
irányvonalában, rendelkezéseiben. A francia probléma megoldásának két útja
nyílt meg előtte: megállapodás a fennálló francia kormánnyal, Bonaparte első
konzullal, ami az Anglia és Amerika elleni megegyezést jelentette, vagy
pedig visszatérés ahhoz a Romanovok, a Habsburgok, Hohenzoller-nek
felséges dinasztiája szempontjából elvi, hagyományos politikához, amely a
„törvényes” Bourbon-dinasztiának a trónra való visszahelyezésére irányult. E
második változat szempontjából hasznos, sőt szükséges lehetett Dumouriez.
I. Pál nyilván azért nem fogadta az általa Pétervárra hívott francia tábornokot,
s azért nem küldte vissza, mert nem tudott végleg dönteni: ebben az időben
az ellentétes érzések és gondolatok küzdelme ment végbe benne. Ezek az
ingadozások nem az orosz cár hóbortosságából, szeszélyességéből fakadtak,
nem is a váratlan döntésekre való hajlamából, ahogy ezt általában magyarázni
szokták. Bár I. Pálban megvoltak ezek a tulajdonságok, politikájában látni
kell a mélyebb és reálisabb indítékokat is. A második változat mellett - a
Bourbonok restaurálására irányuló politika mellett - szóltak a
dinasztikus érdekek, a tradíciók, a feudális-abszolutista rend elvei, I. Pálnak a
legitimizmus „szent” jogairól való meggyőződése. De ezek az érvek, amelyek
elvont jelentőségükben megcáfolhatatlanoknak látszanak, ellentmondásba
kerültek a gyakorlattal: a tapasztalat, elsősorban a nemrég megszakadt háború
tapasztalata megdöntötte őket. A legitimizmus szent elve alapján álló
fegyvertársaknak, a második koalíció szövetségeseinek, Angliának és
Ausztriának kapzsisága, hitszegése, sőt árulása olyan súllyal esett a latba I.
Pál szemében, sértődöttsége, haragja akkora volt, hogy ez
lényegében lehetetlenné tette az előző politika folytatását. Ez a politika
elsősorban azért volt rossz, mert a gyakorlatban nem vált be. Tehát más
utakat kellett keresni...

1800. február 29-én Rosztopcsin Dumouriez-nek rövid levelet küldött,

közölve, hogy a cár parancsára a tábornok részére ezer dukátot utalnak ki
hazautazása költségeinek fedezésére. Ez azt jelentette, hogy Pál nem
ingadozott tovább. Döntött. (Dumouriez, amikor megkapta ezt az értesítést,
kétségbeesett levelet írt Rosztopcsinnak, amelyben könyörgött, hogy
eszközöljön ki neki audienciát, nehogy egész Európa előtt úgy tűnjön
fel, mint aki „kegyvesztett lett a legnagyobb uralkodónál”. „Ha nem eshetek
térdre az egyetlen uralkodó előtt... ez nagy diadal lesz Bonaparte és az
anarchisták számára”. Ez a levél nem maradt hatás nélkül. Rosztopcsin egy
rövid levélben értesítette Dumouriez-t, hogy másnap, március 4-én be fogják
mutatni a cárnak a díszszemle alatt. Dumouriez-t csakugyan bemutatták
Pálnak, amiről Dumouriez-nak március 11-én a cárhoz intézett levele
tanúskodik. Ebben kifejezi háláját. A beszélgetés tartalma nem ismeretes, de
az már mit sem változtathatott a dolgok menetén. Március végén
Dumouriez kérte Rosztopcsint, hogy állíttasson ki neki útlevelet Balazzi
névre. Dumouriez ezzel végleg letűnt a politikai porondról.)

Nem nehéz összevetni a dátumokat. Február 1-én I. Pál hivatalosan kérte az

angol kormánytól Whitworth visszahívását. Ugyanazon év március 16-án
Szuvorov generalisszimusz hivatalos utasítást kapott minden Franciaország
elleni hadművelet leállítására.

I. Pál február 29-i rendelkezése ezer dukát kiutalásáról Dumouriez részére a

Péter-várról való hazautazás céljára e két időpont közé esik, ezek egyazon
lánc szemei. Hosszas ingadozások után I. Pál arra a következtetésre jutott,
hogy Oroszország állami, stratégiai érdekeit a legitimizmus elvont elvei fölé
kell helyezni. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az orosz kormány kész
tárgyalni Franciaországgal.

Bonaparte, bár a „tartalékhadseregben” volt és elfoglalta az osztrákok elleni

döntő hadműveletek előkészítése, nem vesztette szem elől azt a fő
külpolitikai feladatot, amelynek megoldását abban az időben célul tűzte ki: az
Oroszországhoz, való közeledés útjainak keresését. A működő hadseregből
rövid leveleket vagy feljegyzéseket küldött Talleyrand-nak, amelyek
megmutatták, milyen nagy jelentőséget tulajdonított a kitűzött feladatnak.
Még Marengo előestéjén is emlékeztette a külügyminisztert: „A figyelem
jeleit kell tanúsítanunk Pállal szemben, s fontos, hogy tudja: tárgyalásokat
akarunk kezdeni vele.” Talleyrand-t nem kellett meggyőzni erről, elég
rugalmas volt ahhoz, hogy nagyon jól megértse a megkezdett politikai akció
egész fontosságát. Látta, hogy amíg az ügy közvetítők útján folyik - Berlin és
Koppenhága útján a hivatalos diplomáciai csatornákon -, lassan és nehezen
halad. „Ezideig még nem foglalkoztunk azzal a lehetőséggel, hogy közvetlen
tárgyalásokat kezdjünk Oroszországgal... ez kétségtelenül nem csekély
nehézségekkel jár, de nagy előnyei is vannak” - írta Talleyrand az első
konzulnak. A külügyminiszter e kezdeményezését Bonaparte erélyesen
támogatta. Marengo után újból úgy érezte, hogy biztosan ül a nyeregben;
most sietség nélkül körülnézhet és megtalálhatja a Pétervárhoz vezető helyes
utakat.

VIII. év thermidor 1-én Talleyrand Nyikita Petrovics Panyin grófhoz üzenetet

küldött, amely a rá jellemző mesteri módon volt megfogalmazva, és amelyet
Bonaparte kétségkívül jóváhagyott.

„Gróf, a Francia Köztársaság első konzulja ismerte az összes körülményeit

annak a hadjáratnak, amely Európába való visszatérését megelőzte. Tudja,
hogy az angolok és az osztrákok valamennyi sikerüket az orosz hadseregnek
köszönhetik...” - így kezdődött az üzenet. Minden pontosan ki van kalkulálva
benne: mintegy mellékes megemlítése annak, hogy Bonaparte nem vett részt
a szóban forgó háborúban, s néhány tűszúrás Angliának és Ausztriának,
tiszteletnyilvánítás a „bátor orosz seregeknek”. E bevezetést tömören
megfogalmazott, a bátor ellenfél iránti lovagias érzéstől indított javaslat
követi, mely szerint ellenszolgáltatás és minden feltétel nélkül visszaküldik
hazájába az összes orosz hadifoglyot - szám szerint mintegy hatezret
új egyenruhában, új fegyverrel, zászlóikkal és teljes katonai tiszteletadással.

Ezen az üzeneten Európa két legjobb diplomatája dolgozott, s nehéz lett

volna kieszelni hatásosabb első sakkhúzást a megkezdődő bonyolult
diplomáciai játékban. Még az a körülmény is, hogy az üzenetet Panyinhoz
címezték - a köztársasági Franciaország legkérlelhetetlenebb ellenségéhez
(Párizsnak ezt tudnia kellett) - sikeres leleménynek látszott a kezdethez, mint
a levélírók elfogulatlanságának és szigorú korrektségének, a hivatalos formák
betartására való törekvésének tanúbizonysága.

Az első húzást követte a második - ugyanilyen erős húzás. Talleyrand az első

konzul nevében ismét Nyikita Panyinnak írt a franciák azon eltökéltségéről,
hogy megvédik Máltát a szigetet ostromló angolokkal szemben. Így
észrevétlenül bekerült a tárgyalásokba a két fél érdekközösségének kérdése.
A francia diplomácia irányzatának ez az angolellenes éle kétségkívül erős
eszköz volt abban a politikában, amely a két államot közel hozta egymáshoz.
Sem a X. Leó pápa által a máltai lovagrend nagymesterének adományozott
kard, amelyet az első konzul az orosz cárnak ajándékozott, sem az udvarias
bókok, amelyek olasz fesztelenséggel mintegy önként csúsztak ki a híres
hadvezér száján, illetve tolla alól - a csábításnak, amelyben Bonaparte
olyan nagy mester volt, egyetlen eszköze sem ért volna célt, ha abban az
időpontban a két nagyhatalmat nem egyesítette volna az érdekek közössége.

A foglyok visszaküldésére vonatkozó ajánlatot Pétervárott nagy

megelégedéssel fogadták. Joggal nem annyira lovagi gesztust láttak benne,
mint inkább a kölcsönös megállapodás elérésére irányuló kívánságot. De
abban az időpontban ez teljesen megfelelt Pál, Rosztopcsin, az egész
angolellenes párt kívánságának. Pétervárról különleges megbízással
Franciaországba küldték a franciák iránti rokonszenvéről ismert, félig svéd,
félig finn származású, orosz szolgálatban álló Sprengporten tábornokot.
Hivatalosan Sprengporten megbízatása abban állt, hogy rendezze a
foglyok visszatérésével kapcsolatos kérdéseket. Ám a neki adott instrukció
jóval fontosabb feladatokat rótt rá: azt, hogy előmozdítsa baráti kapcsolatok
létesítését az Orosz Birodalom és a Francia Köztársaság között.
Franciaországban megértették Sprengporten megbízatását. Nagy tisztelettel
fogadták. Berlinben beszélgetett vele Beurnonville, Brüsszelben Clarke,
Párizsban Talleyrand, s végül az első konzul. A beszélgetések hangja egyre
barátságosabb lett. A foglyokról alig esett szó; főként az érdekek
közösségéről, a feladatok közösségéről beszéltek.

Albert Sorel ismert művében az első konzulnak az I. Pál Oroszországával

való közeledésre irányuló politikáját egy „csalfa szövetségért” való
lelkesedésnek mondja. Nem hajlandó elismerni e politika reális alapjait, s
Bonaparte életrajzának ez a fontos oldala a neves francia történetíró művében
megcsalt reményekről, tévedésekről, kiábrándulásokról szóló érdekes
elbeszélés, füstbe ment tervekről szóló szomorú beszámoló.

Márpedig a francia külpolitikának ez az irányzata, amelynek Bonaparte

államférfiúi tevékenységének első éveiben olyan állhatatosan és makacsul
igyekezett utat törni, a valóságban egészen másról tanúskodik: azt bizonyítja,
hogy Bonaparte milyen széles látókörűen, milyen józanul és realisztikusan
ítélte meg a nemzetközi helyzetet és az abban rejlő lehetőségeket.

Valóban, mire is alapultak Bonaparte számításai? I. Pál hóbortos, excentrikus

jellemére? Arra, hogy ki tudja puhatolni e jellem titkos húrjait? Hogy
elcsábítja a máltai rend játékszereivel ? Némely történetírók hajlandók
ezeknek a pszichológiai részleteknek elsőrendű jelentőséget tulajdonítani. De
vajon lehet-e politikát építeni ilyen ingatag alapokra? S vajon Bonaparte, aki
hosszú egyiptomi tartózkodás után nemrégiben tért vissza Franciaországba, s
először vette kezébe az államhatalom kormányrúdját, s akit számtalan
belpolitikai gond terhe nyomott, ismerhette-e vagy tanulmányozhatta-e az
orosz cár jellemét? Lehetett-e erre érkezése ama nehéz időkben?

Nem, Bonaparte számításai és politikája más, szilárdabb alapokra épültek. A

két hatalom, Franciaország és Oroszország „földrajzi adottságai olyanok,
hogy szoros kapcsolatban kell állniuk egymással” - mondotta Bonaparte 1800
végén, amikor Sprengportent fogadta.

A IX. év frimaire 30-án (1800. december 9-én) első, közvetlenül I. Pál cárhoz
intézett levelében Bonaparte ezt írta: „Huszonnégy órával azután, hogy cári
Felséged valakit, aki élvezi bizalmát és ismeri óhajait, különleges és korlátlan
teljhatalommal ruház föl - szárazon és vízen nyugalom fog uralkodni.”

Néhány nappal korábban, december 1-én, Clarke tábornok Brüsszelben,

válaszolva Sprengportennek arra a kérdésére, fejleszthetők-e a kapcsolatok a
két ország között, az első konzul környezetében uralkodó véleményt
kifejezve, így válaszolt: „...szerintem mi sem könnyebb, mint megállapodásra
jutni a Franciaország és Oroszország közötti béke ügyében... ez a
megállapodás egyetlen cikkelyből állhat, amely kimondja, hogy a két hatalom
között minden megmarad abban a formában, amely a háború előtt vagy akár
az 1786-1787-es évek korszakában volt.”

Idézhetnénk még számos, tartalmát tekintve hasonló kijelentést, de van-e

szükség erre ? Jelentésük teljesen nyilvánvaló. Az országok földrajzi
fekvésére, a megállapodás megkötésének viszonylag könnyű voltára
vonatkozó utalások mögött az a szilárd meggyőződés rejlett, hogy a két
nagyhatalom között nincsenek mélyreható, kibékíthetetlen ellentétek;
területileg nem lévén határosak egymással, területi viták nem merülnek föl
köztük. S ha nincsenek kiküszöbölhetetlen ellentétek, nem jön létre ezáltal az
alap a két hatalom közti megállapodás megkötéséhez ?

Bonaparte számítása egyszerű volt. A három vezető nagyhatalom - Anglia,

Franciaország, Oroszország - között az első kettőt éles, leküzdhetetlen
ellentétek választották el egymástól. A két hatalom érdekei a világ csaknem
minden zugában szembekerültek egymással. Az európai és a világpolitika
valamennyi kérdésében különböző és javarészt ellentétes nézeteket vallottak.
Ezen ádáz harc mögött a két gazdaságilag legfejlettebb hatalom vetélkedése
rejlett, amelyek közül mindegyik a túlsúlyra törekedett. Franciaország és
Oroszország közt nem voltak, s nem is lehettek ilyen ellentétek. A polgári
Franciaország expanziója és az orosz cárizmus expanziója
különböző, főképpen egymással nem érintkező irányban haladt. A Balti-
tengertől és a Feketetengertől a Csendes-óceánig húzódó óriási kontinentális
ország, Oroszország mint európai és világhatalom természetesen érdekelve
volt Európa és a világ valamennyi kérdésében. Ámde Franciaországgal
szemben követett politikájában nem voltak olyan immanens ellentétek,
amilyenek az angol-francia kapcsolatokat jellemezték. Ennélfogva, ha fel is
merültek nézeteltérések egy vagy más kérdésben (márpedig ilyenek
természetszerűleg felmerültek), ezek nem érintették a két ország alapvető
érdekeit. Ezáltal a két hatalom közötti megállapodáshoz az alap mindig
megmaradt. Bonaparte tézisének: „Franciaország szövetségese csak
Oroszország lehet” - igen szilárd alapja volt.

Figyelemre méltó, hogy Pétervárott is hasonló módon értelmezték a két

ország viszonyának jellegét. A Sprengportennek adott instrukcióban,
amelyet, mint ez utóbbi mondotta, I. Pál diktált le, ez olvasható: „...mivel a
két állam, Franciaország és az Orosz Birodalom, távol fekszenek egymástól,
kölcsönösen sohasem kényszerülhet arra, hogy ártson egymásnak, ezért
egyesülve és állandóan baráti kapcsolatot tartva meggátolhatja, hogy mások a
hódításra és uralomra irányuló törekvéseikkel ártsanak érdekeiknek.”
Lényegében ez ugyanaz az érvelés volt, mint Bonapartéé. F. V. Rosztopcsin,
a külügyi kollégium elnöke, Sz. R. Voroncovhoz egy későbbi időpontból
intézett levelében a Franciaországgal szembeni politikát hasonló
indítékokkal magyarázta. Rámutatott arra, hogy „sohasem gondolta, hogy egy
francia kormány, bármilyen legyen is az, veszélyessé válhat Oroszországra
nézve”, s hivatkozott „a két ország közötti távolságra, birodalmunk gigászi
erőire”. Ugyanez más szavakkal kifejezve azonos volt azzal a véleménnyel,
hogy Franciaország nem árthat Oroszországnak, és hogy nincsenek reális
okok és alkalmak a két állam közti konfliktusokra.

Persze, az efféle megállapítás lehetetlen lett volna akár 1793-ban, akár 1796-
ban, sőt még 1798-ban is. Arra, hogy a Francia Köztársaság és az Orosz
Birodalom között nincsenek tényleges ellentétek, csupán meghatározott
történeti szakaszban és meghatározott feltételek között gondolhattak csaknem
egyidejűleg mindkét ország vezető államférfiai. René Savary, később Rovigo
hercege, Marengo óta az első konzul, „Bonaparte cohors”-ából való egyik
legközelebbi bizalmasa világosan rámutatott a feltételek egyikére: „Pál
cárnak, aki hadat üzent az anarchista hatalomnak, nem volt többé oka arra,
hogy háborút viseljen egy olyan kormány ellen, amely proklamálta a rend
tiszteletét...” Ezzel világosan rámutatott a brumaire 18-i államcsíny
jelentőségére; s ebben Savarynak igaza volt: nem vitás, hogy a
Franciaországban végbement evolúcióra felfigyeltek világszerte, Pétervárott
pedig különösképpen.

Hiba volna leegyszerűsíteni az események valójában bonyolult menetét, vagy

az 1800-1802. évi eseményeket olyan emberek szemével nézni, akik a
későbbi történelmi tapasztalatokból okultak. A XIX. század első hónapjaiban,
sőt egy évvel a brumaire 18-19-i nevezetes események után sem lehetett még
világosan látni, merre tart a Francia Köztársaság, melyik oldal felé fognak
hajlani a brumairisták.

Ezzel kapcsolatban el kell ismernünk, hogy mindkét fél bátorságról tett

tanúságot. Franciaország és Oroszország formailag hadiállapotban voltak
egymással; a két fél között a diplomáciai kapcsolat teljesen megszakadt; még
nem halt el a visszhangja az ágyúdörgésnek és nem nőtte be a fű a sírját
Joubert tábornoknak, aki Szuvorov hadseregének a golyójától esett el. Ilyen
helyzetben közvetlenül az ellenfélhez fordulni, a csatamező fölött békejobbot
nyújtani - ehhez Bonaparte látókörére, határozottságára és
kezdeményezőképességére volt szükség. Bonaparte kockáztatott - és
nem tévedett!

Több szerző véleményével szemben az orosz kormányt is elismerés illeti,

amiért hirtelen és élesen politikai irányvonalat tudott változtatni a reá
gyakorolt nyomás ellenére. Ez a nyomás nemcsak bizonyos befolyásos hazai
köröktől indult ki - Nyikita Panyintól például, aki 1800 szeptemberében
feljegyzést nyújtott be a cárnak, s ebben azt igyekezett bebizonyítani, hogy az
Orosz Birodalom érdekei és kötelessége azt kívánják, hogy azonnal katonai
segítséget nyújtson „az osztrák monarchiának, amely a szakadék szélén áll”,
Sz. R. Voroncovtól és számos más hívétől, a Zubov-testvérektől, akik O. A.
Zserebcova útján szoros kapcsolatban álltak Whitworth-tal stb.

Nyomást gyakoroltak kívülről is. Marengo után és Marengo közvetlen hatása

alatt az osztrák uralkodóház széles körű diplomáciai kampányt indított, arra
törekedve, hogy a két ország között „helyreállítsa az egyetértést” és a „két
császári udvar igen szoros szövetségét.” Thugut, ravaszkodva és szokása
szerint igyekezve túljárni partnerei eszén, a legnagyvonalúbb ígéreteket tette,
és igyekezett szelíd báránynak mutatkozni. Igen erélyes tevékenységet
fejtettek ki a francia emigránsok, akiket nyugtalanítottak a „bitorlóval” folyó
tárgyalások. D’Antraigues, a főintrikus és olyan képtelenségek kiagyalója,
amelyeknek a valószínűség látszatát tudta kölcsönözni (ami lehetővé tette,
hogy megfelelő árat zsebeljen be értük) ez esetben sem húzódott félre. A
dezinformálás pókhálóját szőtte. Hivatkozva Serra Capriolának (Nápoly
pétervári követének) és Caramannak, XVIII. Lajos képviselőjének
leveleire, olyan híreket terjesztett Bécsben, hogy az orosz cár, akit
nyugtalanítanak az osztrák vereségek, kész hatékony segítséget nyújtani,
„hogy megmentse Ausztriát és egész Európát, s meggátolja szégyenletes
békekötését a franciákkal”. A brit kormány sem tett le arról a reményről,
hogy Oroszországot megtarthatja a koalíció hálójában és felhasználhatja
katonai erejét. Ezt a célt úgy igyekezett elérni, hogy mint szokás szerint, „az
erős gesztus diplomáciáját” is, a csábítás módszerét is felhasználta. Miközben
az angol kormány már készült kitűzni Málta fölött (amelynek elestét
napról napra várta) a brit lobogót, s nem is akart tárgyalásokba bocsátkozni
az ugyanezen szigetre igényt tartó orosz kormánnyal, egyidejűleg igyekezett
e kormánynak más rovására szívességet tenni. 1800 januárjában a firenzei
angol követ felkereste Mocenigo grófot, és kijelentette, hogy Angliának
nincsen igénye Korzika szigetére, és hogy véleménye szerint „Korzika
meghódításának nagy jelentősége lenne a cári Felség szempontjából”.

Ez „Danaidák ajándéka” volt. „Nagylelkűen feláldozva” azt, ami nem volt az

övé, Málta helyett felajánlva a francia Korzikát, a brit kormány azt remélte,
hogy ha Oroszország bekapja ezt a horgot, örökre összeveszíti
Franciaországgal. London e diplomáciai lépésében könnyűszerrel
fölfedezhető még egy hibátlan kalkuláció: ha az orosz kormány, elutasítva ezt
az ajándékot, mégis meg akarná vitatni Korzika kérdését vagy összekötné
Máltával, elérné a célt: a szakítás a korzikai első konzullal elkerülhetetlen
lenne, hiszen ő ezt személyes sértésnek venné.

Mindezek a diplomáciai mesterkedések eredménytelenek maradtak. 1800.

december 18-án I. Pál közvetlen levélben fordult Bonapartéhoz: „Első
Konzul Úr! Azoknak, akiknek Isten hatalmat adott a népek kormányzására,
kötelesek gondolni azok jólétére és gondoskodni róluk” - így kezdődik ez a
levél. Maga az a tény, hogy Bonapartéhoz mint államfőhöz fordul - ennek
formája szenzációként hatott. De facto és nagymértékben de jure elismerését
jelentette azon férfiú hatalmának, akit még tegnap „bitorlóként” bélyegeztek
meg. A legitimizmus elveinek teljes lábbal tiprása volt ez. Mi több, a
formailag megszakadt háború viszonyai között a két államfő közvetlen
levelezése a két állam közti békés kapcsolat tényleges helyreállítását
jelentette.

Pál első levele tartalmazta azt a híres mondatot, amelyet azután olyan
gyakran ismételtek: „Nem beszélek és nem akarok vitatkozni sem az emberi
jogokról, sem pedig az egyes országok különböző kormányainak elveiről.
Igyekszünk visszaadni a világnak a nyugalmat és a csöndet, amelyre
olyannyira szüksége van.” Mit jelent ez? Mai nyelvre lefordítva ez a
belügyekbe való be nem avatkozás megfogalmazása volt. A „különböző
kormányok elvei” belügyeiknek proklamáltattak. Kétségtelen, hogy ennek a
feltételnek nagyobb jelentősége volt Pétervár számára, mint Párizs számára.
Dumouriez nemrégen figyelmeztette I. Pált a Bonaparte részéről
fenyegető veszélyekre: „Ismeretes, milyen módszerrel folytat forradalmi
propagandát.” Pál akkor ezt elengedte a füle mellett, de nem feledkezett meg
a figyelmeztetésről. Biztosítania kellett magát, s az orosz cár felhívta
Bonapartét arra, hogy „ne vitatkozzék” az „emberi jogokról” és a kormányok
elveiről. Az első konzul ellenvetés nélkül elfogadta ezt a tételt. A belügyekbe
való be nem avatkozás elve már akkor, a XIX. század legelején, teljesen
megfelelt a különböző politikai rendszerű európai hatalmaknak.

A tárgyalások, amelyeket olyan sikeresen indított meg Sprengporten és

Bonaparténak Pállal folytatott személyes levelezése, Kolicsov hivatalos
párizsi megbízatása óta nehezebben haladtak előre. Nemcsak Kolicsov
jellembeli fogyatékosságain és a konzuli Franciaországgal szembeni
elfogultságán múlott a dolog, bár minden bizonnyal ennek is volt némi
szerepe. A tárgyalások azért haladtak lassan, mert Pál és a diplomatái által
követett irányvonalnak belső ellentmondásai voltak. Amikor I.
Pál beleegyezett a Bonapartéval mint a Francia Köztársaság fejével
folytatandó tárgyalásokba és elhatározta a Franciaországhoz való közeledést,
ezzel nyíltan elvetette a legitimizmus elvét, amely mellett korábban
síkraszállt. Ez logikus volt, mert mindkét korábbi szövetséges - Ausztria meg
Anglia - előzőleg megszegte már ezt az elvet. Ausztria, durván lábbal tiporva
a szardíniai király törvényes jogait, elfoglalta az orosz fegyverrel meghódított
Piemontét, Anglia pedig, ugyancsak lábbal tiporva a máltai lovagrend jogait,
elfoglalta Málta szigetét, amely sohasem volt az övé. (Az úgynevezett
Jeruzsálemi János Rend, amelynek nagymestere I. Pál orosz cár volt.)
Logikus és törvényszerű volt, hogy I. Pál, amikor kijelentette, hogy kilép a
koalícióból, amelyben Oroszországnak idegen, önös érdekekért kellett
harcolnia, egyúttal lemondott az 1799—1800-as évek gyakorlati tapasztalatai
által megcáfolt elvről is. Ugyanilyen logikus volt az is, hogy a cár a konzuli
köztársasághoz való közeledés útjára lépve, teljesen megváltoztatta a francia
trónkövetelőhöz való viszonyát, és nyers formában követelte, hogy Lille
grófja, azaz XVIII. Lajos, udvarával együtt hagyja el Oroszország területét.
Végül, következetesnek kell tekintenünk azt is, hogy I. Pál, élesen
megváltoztatva külpolitikai irányvonalát, elvetette Nyikita
Panyin programját, aki síkraszállt az Ausztriával és Angliával való szövetség
fenntartása mellett, és leváltotta Panyint az alkancellári tisztségről.

Ámde különös ellentmondásban ezzel az irányvonallal, I. Pál a francia féllel

folytatott tárgyalásokban a legitimizmus elveiből fakadó számos konkrét
követelést támasztott. Rosztopcsin 1800. szeptember 26-i, formáját tekintve
nyers jegyzéke a következő előzetes feltételét jelölte meg a két hatalom
közötti megállapodásnak: Málta visszaadása a máltai lovagrendnek, „a
szardíniái király visszahelyezése birtokaiba, a két Szicília királya,
Bajorország és Württemberg területeinek sérthetetlensége”. Később ehhez
hozzáfűzték Egyiptom visszaadását Törökországnak. Különösen érdekes,
hogy Rosztopcsin - a Franciaországhoz való közeledés híve és Panyin
ellensége - jegyzékének öt pontja teljes egészében Panyinnak a cár és
Rosztopcsin által elítélt memorandumából van átvéve.

E követelések, amelyeket a legitimizmus régi programja sugallt,

nehézségeket okoztak a tárgyalások során. Közülük néhány, például az
Egyiptomról való lemondás, merőben személyes okokból volt
elfogadhatatlan Bonaparte számára: abban az időben még nem adta föl azt a
reményét, hogy az utolsó pillanatban valami teljesen megváltoztatja az
egyiptomi események menetét; hitt még (bár erre semmi alapja sem volt)
valamiféle „egyiptomi Marengóban” - a vereség határán aratott győzelemben.
Teljesen érthető okokból Egyiptom kérdésében Bonaparte
érzékenyebbnek bizonyult, mint bármi más ügyben.

Bonaparte olyan nagy jelentőséget tulajdonított az Oroszországhoz való

közeledésnek, hogy úgy tett, mintha nem vette volna észre a szeptember 26-i
jegyzék nyers hangját, és nem menve bele a követelések tüzetes
megvitatásába, megbízta Talley-rand-t, hogy általános hozzájárulással
válaszoljon rájuk. A számítás helyesnek bizonyult. Miközben Kolicsov
vaskalaposan és nyilván minden sietség nélkül pontról pontra megvitatta
Talleyrand-nal az egyes kérdéseket, melyek közül mindegyik számos
problémát vetett föl, Bonaparte nem bocsátkozva a részletekbe, jelentős
sikereket ért el a lényegben. I. Pál cári Oroszországának közeledése
Bonaparte francia konzuli köztársaságához gyorsan haladt előre: nem fért
többé kétség ahhoz, hogy a két nagyhatalom szövetkezéséről van szó.

A két állam közti lényegbevágó különbségek mellett vezetőiben közös volt,

hogy szívesen álmodoztak a nagyszerű jövőről: természetes volt tehát, hogy
mindegyik kormány, a kölcsönös közeledésre törekedve, közben lassanként
messzemenő terveket kezdett szövögetni. Rosztopcsin abban a
memorandumban, amelyet a cár 1800. október 2-án hagyott jóvá és teljes
egészében helyeselt („mesteri módon van megírva”, jegyezte fel a margóra
Pál), a külpolitikai irányvonal fő feladataként a Francia-országhoz való
közeledést jelölte meg. Ám a közeljövő reális feladatai mellett Rosztopcsin
memoranduma meghatározatlanul távoli perspektívaként felvázolta
Törökországnak Oroszország, Franciaország, Ausztria és Poroszország közti
felosztására vonatkozó tervét is. „Ezen terv középpontja Bonaparte kell hogy
legyen” - írta Rosztopcsin, azzal a fenntartással élve, hogy ezt a perspektívát
titokban kell tartani, „s nem kell azonnal feltárni a Franciaországhoz való
közeledés igazi perspektíváit”. Bonaparte 1801. január 27-én Talleyrand-hoz
intézett levelében még nagyszabású, teljesen fantasztikus terveket vázolt föl
Írország, Brazília, India, Szurinam, Trinidad és az amerikai szigetek elleni
expedíciók szervezésével kapcsolatban, nem is szólva a földközi-tengeri
medencéről. Ezek mindkét fél részéről a távoli jövőre vonatkozó tervek,
szándékok voltak, s nélkülözték a reális alapot. Nem gyakorlati
jelentőségük tette fontossá őket - ilyen jelentőségük nem volt -, hanem hogy
bizonyították: mindkét állam kormánya hajlik az imperialista politikára, ha
ezt a terminust abban a tág értelemben fogjuk föl, amelyben helyenként Lenin
fölfogta.

A két hatalomra váró legközelebbi gyakorlati feladatok viszont e rejtett

szándékoktól igencsak távol álltak. Bonaparte első és legfontosabb feladata,
melyet elsősorban az ország belső helyzete diktált, a béke elérése volt.
Nyolcévi szakadatlan háborúskodás után a nép, az ország békét akart. Ez
általános kívánság volt, több annál: szükségesség. Még a burzsoáziának azok
a körei is, amelyek a hadsereg szükségleteit kiszolgálva, sokat kerestek, a
háború befejezése mellett szálltak síkra; békés viszonyok között valószínűleg
ugyanannyit lehet keresni, mentesülve a sors viszontagságaitól és az előre
nem látott veszteségektől, a bizonytalanság, a véletlenszerűség baljós
elemeitől. A polgárság stabilitásra vágyott. Békét kívánt a parasztság
is: szüksége volt fiatal, erős munkáskezekre, melyeket felszívott a hadsereg; a
parasztok, miután teljes jogú tulajdonosok lettek, teljes mértékben élvezni
akarták gyümölcseit annak, amit megszereztek. A béke volt az első,
elengedhetetlen feltétele a társadalmi és politikai stabilizációnak, a normális
életfeltételekhez való visszatérésnek. A bonapartista rezsim, a konzulátus
hatalma nem szilárdulhatott meg, ha nem biztosítja az országnak a békét,
természetesen a méltányos békét.

A kortársak tisztában voltak vele, hogy az objektív feltételek arra

kényszerítik az első konzult, hogy az országot, amelynek élén áll, igyekezzék
elvezetni a békéhez. Tisztában voltak ezzel Oroszországban is. Rosztopcsin
említett memorandumában ezt írta: „Ezen hatalom [Franciaország - A. M.]
jelenlegi uralkodója túlságosan hiú, vállalkozásaiban túlságosan szerencsés,
és túlságosan nagy hírnevű ahhoz, hogy ne kívánja a békét.” Rosztopcsin
realista módon ítélte meg Bonaparte politikáját. Úgy vélekedett, hogy
Bonaparténak azért kell a béke, mert a nép belefáradt a háborúba és az
országnak fel kell készülnie az Angliával való harcra. Rosztopcsin
joggal feltételezte, hogy Franciaország fő ellensége Nagy-Britannia,
„irigységével, alattomosságával és gazdagságával Franciaországnak nem
vetélytársa, hanem rosszakarója volt, ma is az és az marad”. Franciaország
erőit arra fogja összpontosítani, hogy felkészül a nem könnyű küzdelemre.
„Bonaparte mindenképpen igyekszik elnyerni Felséged jóindulatát azért,
hogy nagyobb sikert remélhessen az Angliával való béke megkötésében.”

Bonaparte politikája fő irányainak ez a megítélése alapjában véve helyesnek

tekinthető. Ám Rosztopcsin nem vette észre a lényeget. Az első konzul
politikájában csupán annak angolellenes irányát látta, s nem tudta
kellőképpen értékelni és megérteni a Bonaparte által azokban az években
folytatott orosz politika értelmét, tartalmát.

Bonaparte megállapításának: „Franciaország szövetségese csak Oroszország

lehet” - mélyebb és általánosabb értelme volt. Az Oroszországhoz való
közeledés, s még inkább a vele való szövetség - magában véve is értéket
képviselt, mivel emelte Franciaország tekintélyét Európában, fokozta
presztízsét, növelte politikai súlyát. Röviden, az Oroszországhoz való
közeledés megerősítette Franciaország pozícióit Európában és világszerte.

Bonaparte az első francia államférfi, aki teljes egészében megértette a

Franciaország és Oroszország közötti szövetség fontosságát. Az orosz
szövetségben nem véletlenszerű, konjunkturális alkut látott, hanem a francia
nemzeti politikának az államérdekek szilárd alapján nyugvó, nagy fontosságú
elemét. Bonaparte tragédiája abban rejlett, hogy bár helyesen határozta meg,
mi a szerepe Franciaország szempontjából az Oroszországgal való
szövetségnek, ezt követő gyakorlati tevékenységével keresztezte saját
külpolitikai koncepcióját. De erre később visszatérünk.

Abban a bonyolult diplomáciai offenzívában, amelyet Bonaparte és

Talleyrand (akik akkor még egyetértésben működtek) egyszerre sok irányban
folytattak, az Oroszországhoz való, már érezhető közeledés gyakorolta a
legkedvezőbb hatást. Még semmit sem írtak alá, még semmiben sem
állapodtak meg, de a diplomáciai tárgyalások során már érződött a mérleg
serpenyőjében a hatalmas orosz támogatás láthatatlan, még testet nem öltött,
de már csöndben fölmért tényezője. Bonaparte tudta ezt és sietett: igyekezett
ezeket a kedvező körülményeket kihasználni mennél teljesebben, csaknem
egyetemesen.

Poroszországot, amely még nemrégiben borsos árat kért az Oroszországgal

való kapcsolatok egyengetése terén tett mindenkor kétes értékű közvetítő
szolgálataiért, most félreállították. A porosz király közölte Beurnonville-jel
azt az óhaját, hogy „Poroszország, Franciaország és Oroszország karöltve
haladjon”. Ámde, ahogy ez nem egyszer megtörtént vele, elkésett.
Poroszország szolgálataira nem volt többé szükség. Haugwitznak - továbbra
is ő irányította a berlini kabinet külpolitikáját -értésére adták, hogy elérkezett
az ideje annak, hogy Poroszország kedvében járjon Franciaországnak és
Oroszországnak. Észrevétlenül, mintegy spontánul úgy alakult a helyzet,
hogy a Hohenzollernek fennhéjázó udvarának hozzá kellett szoknia
a kérelmező szerepéhez.

Mintegy mellékesen megoldódtak bizonyos részfeladatok: szeptember 30-án

Párizsban aláírták az Egyesült Államokkal a megegyezést, amely
visszaállította a jó viszonyt a tengerentúli köztársasággal. Sikeresen haladtak
előre a Spanyolországgal folyó tárgyalások, amelyek az 1800. október 1-én
St. Ildefonsóban kötött megállapodással kezdődtek. Már kirajzolódtak egy
kétoldalú szerződés körvonalai. A pármai infánsnak „átadták” Toszkanát,
amelyet ettől fogva Etruria királyságának neveztek. Spanyolország átengedte
Franciaországnak Amerikában Louisianát és kötelezte magát arra, hogy
megszállja Portugáliát - Anglia hagyományos bázisát a Pireneusifélszigeten.
1801. március 29-én a Spanyolországgal való szerződést, számos
kiegészítéssel, aláírták Aranjuezben.

A legnehezebben Ausztriával mentek a dolgok. Azt lehetett volna hinni, hogy

Marengo után nincs többé semmiféle probléma. I. Pálnak 1800. szeptember
1-én Teplicből küldött jelentésében Kolicsov ezt írta: „... az itteni helyzet
ismeretében előre látható, hogy a kormánynak nincs elegendő eszköze a
háború további folytatásához, s azonkívül, vajon rendbe hozhatja-e a belső
szervezetlenséget?” Mindamellett a bécsi kabinet, ahogyan azt abban az
időben mondották, mindenképpen húzta-halasztotta a Franciaországgal való
béke megkötését. Június 20-án, öt nappal Marengo után, új megállapodást írt
alá Angliával, amely megerősítette az osztrák uralkodóház kötelezettségét a
háború folytatására; Angliának ezért két és fél millió fontot kellett fizetnie.
De még ha ezt a pénzt kifizette volna is, és nemcsak ígérte volna (ahogy ez a
legtöbbször történt), vajon lehetett-e arannyal pótolni egy harcképes
hadsereget? A „háború bárója”, a mindenható Thugut és a találékony
Cobenzl minden úton-módon igyekezett kiengesztelni I. Pált és
tisztségviselőit. Két héttel Marengo után Cobenzl felkereste Kolicsovot
Karlsbadban, Ferenc császár megbízásából; igyekezett elérni a két udvar
közötti tárgyalások felújítását, és uralkodója nevében alázatosan érdeklődött,
hogyan óhajt tárgyalni Pál cár - Cobenzl és Kolicsov, avagy Thugut útján? A
béke és háború eldöntésének kulcsa továbbra is Oroszország kezében maradt,
de Bécsben éppen akkor vesztették el az orosz uralkodóház kapuját nyitó
kulcsot, amikor az egymással nemrég még szembenálló felek - Oroszország
és Franciaország - újból felvették a közvetlen kapcsolatot.

S a bécsi kabinet eme igen kedvezőtlen körülmények egybeesése ellenére

továbbra sem hajlott a béketárgyalásokra. Hogy időt nyerjen és a diplomáciai
terepen legyőzze Bonapartét, Párizsba küldte gróf Saint-Julient - mindenféle
felhatalmazás nélkül. Csakhogy Bonapartét a diplomáciai asztal mellett
legyőzni talán még nehezebb volt, mint a csatamezőn. Kitalálta az osztrákok
szándékát, de úgy tett, mintha nem értené, miről van szó, s megbízta
Talleyrand-t, hogy csalja kelepcébe az osztrák diplomatát. A tapasztalt
mester, Talleyrand művészi módon folytatta le a játszmát, és július 28-án arra
kényszerítette Saint-Julient, hogy a császár nevében aláírja az előzetes
békefeltételeket - amelyek alapjában véve Campoformio megismétlését
jelentették, holott erre Saint-Juliennek nem volt meghatalmazása. Bécsbe
visszatérve ez utóbbit egy erődbe zárták, Ausztriának azonban ekkor meg
kellett kezdenie az igazi tárgyalásokat.

Cobenzl gróf október 28-án érkezett Párizsba, az első konzullal való előzetes
megbeszélés céljából. Az 1797-ben lefolyt passarianói megbeszélés óta nem
találkoztak. Bonaparte, akiben a nagy színészi tehetség a találékony rendező
intuíciójával párosult, gondoskodott arról, hogy éreztesse a vendéggel,
milyen sok minden megváltozott az elmúlt években. Este 10 órában jelölte
meg az audiencia időpontját a Tullériákban. „Maga választotta ki a szobát
ehhez a fogadáshoz... A sarokba egy kis asztalt állíttatott, ő maga amellé ült;
valamennyi karosszéket kivitette, s a szobában csak egyetlen dívány maradt,
távol Bonapartétól.” A csillárt sem gyújtották meg, s félhomály volt.
Cobenzl, aki a palotában ünnepélyes fogadásra számított, zavarba jött. Arra
kényszerült, hogy vagy álljon Bonaparte előtt, vagy a távoli,
kényelmetlen díványra üljön. Mint Talleyrand megjegyezte, „mindenkit az őt
megillető helyre állítottak, illetve arra a helyre, amelyet az első konzul
kijelölt neki”.

Vajon mire számított az osztrák diplomácia, amikor szabotálta a

megállapodás megkötését Franciaországgal? Miben reménykedett Bécs?
Valóban voltak reménységei, ezek fokozódtak, növekedtek, de ezek nem
függtek össze az osztrák diplomaták tehetségével, sem pedig az osztrák
hadsereg harci erejével. Ezek a reménységek azokból a titkos értesülésekből
táplálkoztak, amelyek kerülő utakon érkeztek Bécsbe, Londonba, Berlinbe és
más európai fővárosokba. „Bonaparte bukása nemcsak kétségtelennek,
hanem közelinek is tekinthető”-írta 1800 februárjában Dupeirou, a Párizsban
működő titkos royalista szervezet egyik vezetője. Sem maga Dupeirou,
sem cinkosai a földalatti royalista szervezetben, sem londoni gazdáik, sem
bécsi barátaik nem számítottak össznépi felkelés kitörésére Párizsban;
másban reménykedtek. „Módunk van arra, hogy az új párizsi kormányt
harcképtelenné tegyük; egész ereje egyetlen emberben rejlik”, - közölte
d’Artois gróffal Hyde de Neuville, a földalatti royalista szervezet vezetője.

Minek harcolni sokak ellen, a kormány és apparátusa ellen? Nem

egyszerűbb-e bármily eszközzel eltenni az útból - megölni, elrabolni,
felrobbantani - egy embert? Erre összpontosultak a földalatti royalista
szervezet összes erőfeszítései. Bécsben tudtak erről: az összeesküvőknek ott
is voltak embereik. 1800 januárjában Párizsból Bécsbe titkos úton közölték,
hogy „Bonaparte helyzete nem éppen vidám”; növekvő nehézségekkel kell
megküzdenie, „szeretné megőrizni azt, amije van...” abban a reményben,
hogy idővel Cromwell lehet belőle, de megváltoztak az idők. Bécs értesült a
júliusi válságról is, végül elérkezett a cselekvés ideje. Hyde de Neuville és
Dupeirou munkához látott. Találtak egy „félelmetes embert” - Margadel
lovagot, a politikai gyilkosságok mesterét -, az útonállásoknak és a
postakocsirablásoknak fiatal, gonosz, könyörtelen részvevőjét; Margadel
ugyanolyan zsiványokból, amilyen maga volt, tizenkét emberből álló titkos
csoportot - helyesebben semmitől vissza nem riadó, állig felfegyverzett
gyilkosok bandáját - hozott létre. Ezek illegalitásba vonultak, várva a
jeladást. Megkezdődött a vadászat az első konzulra.

Bonaparte, akit bosszantott a minden megállapodás alól kibúvó Cobenzl

érthetetlen makacssága (napról napra várta Bonaparte pusztulását), a végső
eszközhöz folyamodott, amely rendelkezésére állt. Parancsot adott Moreau-
nak, kezdjen újból offenzívát; eddig lemondott erről, mert nem akart Moreau-
nak módot adni arra, hogy katonai dicsőségét öregbítse. A rajnai hadsereg
főparancsnoka jól megbirkózott feladatával; nagyszerűen felkészült az
offenzív hadműveletekre, és a Hohenlinden melletti csatában december 2-4-
én János főherceg osztrák hadseregét tönkreverte. A Bécs felé vezető út
megnyílt. Károly főherceg, aki János helyét elfoglalta, fegyverszünetet kért;
ezt december 25-én Steyrben írták alá. (Napóleon, aki 1801-ben sokra tartotta
Hohenlindent, később Moreau megítélésében egyáltalán nem bizonyult
objektívnak és igazságosnak. Azért szentesítette a steyri fegyver-szünetet,
mert nem akarta, hogy Moreau bevonuljon Bécsbe.)

Miközben Hohenlinden véget vetett az egész világon visszhangot verő

háborúnak, Párizsban a vége felé járt egy másik háború, amelyet a
beavatatlanok nem láttak és amelyről nem hallottak. 1800 áprilisában a
rendőrség véletlenül egy összeesküvés szálaira bukkant. Margadel bandája
kénytelen volt még mélyebb illegalitásba vonulni. Ám egyidejűleg
elindítottak egy másik ügyet, amely ugyanazt a célt követte; a legújabb
technika alkalmazásával, gondosan volt előkészítve, s szervezője
ezért bizonyos volt benne, hogy akire egy kerek esztendeje vadásznak, ezúttal
nem ússza meg ép bőrrel. A „pokolgép” robbanása a rue Saint-Nicaise-ben
december 29-én megrázta egész Párizst és Európát, de a robbanás sok
áldozata között az első konzul nem szerepelt - ő sértetlen maradt.

Cobenzl Lunéville-ben letette a fegyvert, már nem volt miben reménykednie.

Február 9-én aláírták a békeszerződést. A lunéville-i béke alapjában véve
visszaállította a campoformiói helyzetet, de Ausztriára nézve kedvezőtlenebb
feltételekkel. Ez törvényszerű volt: a béke a háború eredményeit rögzítette, s
ezek közül a legfőbb Ausztria veresége volt.

1800. december 10-én Ganteaume tábornokhoz intézett levelében Bonaparte,

hírül adva a hohenlindeni győzelmet és Brune hadseregének Olaszországban
kezdődő offenzíváját, kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy a közeli
napokban aláírják a békét Ausztriával. „És három hónappal azután, hogy a
kontinensen helyreáll a béke, békét fogunk kötni Angliával."

Az Angliával kötendő béke maradt a konzuli köztársaság legfontosabb és

legnehezebb feladata. Bonaparte tisztában volt azzal, hogy még szárazföldi
ellenfeleinek megsemmisítése után sem tekinthető a béke Franciaország
szempontjából szilárdnak, sőt még valóban létezőnek sem, amíg Anglia
tovább folytatja a háborút.
De vajon mi jogosította föl az első konzult arra, hogy 1800 decemberében
úgy vélekedjék, hogy az a feladat, amely nyolc éven át megoldatlan maradt,
közel áll a sikeres megoldáshoz? Az Oroszországgal való együttműködés.
Maga Bonaparte teljesen egyértelműen rámutatott erre.

Joseph-hez 1801. január 21-én, azaz két héttel a lunéville-i béke aláírása előtt
intézett levelében Napóleon ezt írta: „Tegnap Oroszországból futár érkezett,
aki az utat két hét alatt tette meg; elhozta nekem a cár rendkívül barátságos,
saját kezűleg írt levelét: Oroszország igen ellenséges szándékokkal van
eltelve Anglia irányában. Könnyen megérthetitek, hogy nem érdekünk sietni,
mivel a béke a [osztrák] császárral - semmi azokhoz az akciókhoz képest,
amelyek szét fogják zúzni Angliát és megőrzik számunkra Egyiptomot.”

Ez nem szájhősködés vagy felszínes, megalapozatlan ítélet. A volt

szövetségesek közti viszály napról napra éleződött. Szeptember 5-én az
angolok kezükbe kerítették Máltát és korábban vállalt kötelezettségüket
megszegve, kitűzték a sziget fölé a brit lobogót. Málta angol megszállása
roppantul feldühítette I. Pált. De nemcsak Máltáról volt szó. Ahogy azt
helyesen írta D. A. Miljutyin kitűnően dokumentált tanulmányában, a
második koalíció felbomlása után „Európa rémülten vette észre az új
veszélyt, amellyel a brit tengeri uralom korlátlan megerősödése fenyeget”. A
békés Koppenhágának a brit hadiflotta általi minden jogalapot nélkülöző
ágyúzása háborította fel a legjobban az európai közvéleményt, de korántsem
ez volt az egyetlen agresszív brit tengeri cselekedet. A fordulat az angol
politika megítélésében nem Pál hóbortosságának vagy szeszélyének
tulajdonítható, ahogy azt olykor feltüntetik. A felháborodás széles körökre
átterjedt. A. F. Kruzenstern, a neves orosz utazó, 1800. december 5-én
Revalból Ribas tengernagyhoz írt levelében azt javasolta, hogy Anglia
megfékezésére állítsanak össze egy néhány hajóból álló könnyű hajórajt
és májusban indítsák el az Azori-szigetekhez, hogy ott elfogják a nagy angol
hajókat, a kicsiket pedig „egyszerűen el kell süllyeszteni”. Kruzenstern levele
figyelemre méltó mint a közvélemény Anglia fölötti nagy felháborodásának
kifejezése. S ez a hangulat nemcsak Oroszországban volt erősen érezhető. Az
orosz diplomácia különösebb erőfeszítései nélkül 1800 decemberében
gyorsan sikerült megállapodást kötnie Svédországgal meg Dániával az
Anglia elleni közös harcról. Így jött létre az „Északi hatalmak ligája”.
December 18-án csatlakozott ehhez Poroszország is. Anglia ellen létrejött a
koalíció.

Új politikai helyzet keletkezett Európában. Most már Oroszországot és

Francia-országot nemcsak az ellentétek hiánya és a tág értelemben felfogott
érdekközösség hozta közel egymáshoz, hanem az Angliával, a közös
ellenféllel szemben felmerülő konkrét gyakorlati feladatok is. A közös
angolellenes akció keresésében a kezdeményezés az orosz kormánytól indult
ki. Az első konzulhoz intézett második - 1801. január 2-i keletű - levelében I.
Pál ezt írta: „Kétségtelen, hogy két nagyhatalom, ha megegyezésre jut,
pozitív befolyást fog gyakorolni Európa valamennyi többi részére. Én készen
állok erre.” Jóllehet, ez a nyilatkozat, formáját tekintve még kissé általános,
politikai jelentése kétségtelen. Ez arra irányuló javaslat volt, hogy
megállapodást hozzanak létre a két nagyhatalom között. Bonaparte nem
véletlenül tulajdonított e levélnek olyan nagy jelentőséget.

Tizenkét nappal ezt követőleg, január 15-én, I. Pál még egy levelet küldött
Bonaparténak: „Nem az én dolgom rámutatni arra, mit kell Önnek tennie: de
mégis azt kell javasolnom, hogy vállalkozzon valamire, vagy legalábbis
tegyen valamit Anglia partjainál.” Ez közvetlen felhívás volt arra, hogy
szövetségre lépjenek Anglia ellen, gyakorlatilag közös akciókkal. Ezek nem
szavak voltak. Három nappal Bonapartéhoz fentebb idézett levele előtt,
január 12-én I. Pál Orlov tábornoknak, a Doni Sereg atamánjának küldött
néhány leiratot. Ezekben utasította, hogy azonnal mozgósítsa a kozák
ezredeket és menjen velük Orenburgba, onnan pedig egyenes úton
Indiába, hogy „az ellent szíven döfje". „Az egész expedíciót önre és seregére
bízom, Vaszilij Petrovics” - írta Orlovnak a cár. A parancs azonnali lépéseket
követelt. A Dontól elindultak Kelet felé a kozák ezredek. Orlov osztaga
kétezer-ötszázhét katonából állt, tizenkét lövegük és tizenkét régi orosz
ágyújuk volt.

Bonaparte dédelgetett álmai, az 1798-1799. években szőtt nagyszabású

tervek, amelyeket Saint-Jean-d’Acre falai mellett eltemetett a forró sivatagi
homokba, most feléledtek és közel álltak a megvalósuláshoz. A szerencsés
sors az elérhetetlen álmokat valósággá változtatta, csaknem hétköznapi
gyakorlati gondokká. Bonaparte boldog volt és büszke. Mindaz, amit
megígért, mindaz, amit előre látott, mind, mind beteljesült, még hamarabb,
mint várta. Az első konzulnak 1801 elején írt leveleiből, feljegyzéseiből,
rendelkezéseiből a közeli és teljes győzelemben való biztos hit sugárzik.
„Csak Oroszország lehet Franciaország szövetségese...” Az élet újból
megerősítette ennek az állításnak a helyességét. A korlátolt és pökhendi
Kolicsov, aki nem értette meg a nagypolitika törvényeit, továbbra is minden
betűn, minden vesszőn vitatkozott Talleyrand-nal. A két hatalom
meghatalmazottainak konferenciái hosszúak, de meddők voltak. Bonapartét
ez nem nagyon nyugtalanította. Azt javasolta Talleyrand-nak, hogy
tárgyaljon Kolicsovval keményebb hangnemben. Miféle jelentőségük lehet e
korlátolt hivatalnok vaskalapos követeléseinek vagy ellenvetéseinek, amikor
az első konzul a legbonyolultabb kérdéseket az orosz cárral folytatott
közvetlen baráti eszmecsere során dönti el? Bonaparténak
Sprengportenhez intézett szavai: „Az ön uralkodójával együtt meg fogjuk
változtatni a világ arculatát”, most, úgy látszott, közel álltak a
megvalósuláshoz.

Londont nyugtalanság fogta el. Az 1801. február 2-i parlamenti vihar

elsöpörte a tegnap még mindenható ifjabb William Pitt kormányát. Formailag
Pitt az ír ügyek miatt bukott meg, de az igazi ok mindenki előtt világos volt.
Az ellenzék szónokai azt kívánták, hogy folytassanak vizsgálatot az angol
politika vereségeinek okairól. Addington új kabinetje a bizonytalanság és az
általános nyugtalanság zavaros óráiban vette át a kormányzás gyeplőit.

S ezekben a napokban, amikor a közeledő vihart várták, amikor Orlov kozák

ezredei délkelet felé meneteltek, India előhegységei felé, amikor Párizsban
Bonaparte türelmetlenül várta legmerészebb terveinek megvalósulását, a
távoli Pétervárról hirtelen mindenkit megdöbbentő hír érkezett: I. Pál cár
halott.

Hogy az, ami március 11-ről 12-re virradó éjjel a pétervári Mihály-palota cári
termeiben történt, nem agyvérzés volt, amint azt hivatalosan bejelentették,
azzal nyomban mindenki teljesen tisztában volt. Hamarosan ismeretessé
váltak a részletek is. Ez persze csapás volt, mégpedig nem is egy, hanem
többféle csapás, és mindegyiket emberi kéz okozta. Pontosan meg is nevezték
az összeesküvők, a cárgyilkosság részvevőinek a nevét: Palen gróf, „livoniai
nagyvezír”, ahogyan Sz. R. Voroncov elnevezte, Bennigsen tábornok,
Nyikita Panyin, a Zubov-testvérek. Whithworth is kinyújtotta hosszú kezét a
cár torka felé. Tudnia kellett az összeesküvésről Sándor cárevicsnek is.
Bonaparte, amikor értesült a Mihály-palotában történtekről, dühbe gurult. -
Nivose 3-án nem találtak el, de Pétervárott eltaláltak - mondta. Az angolokról
beszélt. Párizsban nem kételkedtek abban, hogy a Mihály-palotai tragédiában
Anglia a cinkos. Később, amikor Szent Ilona szigetén Napóleon szóba hozta
I. Pál meggyilkolását, akivel ő olyan baráti kapcsolatokat tudott létesíteni,
mindig említette Whithworth nevét.

Nem fért kétség ahhoz, hogy az Oroszországgal való szövetség, amely

teljességgel biztosítottnak látszott, megvalósíthatatlanná vált - legalábbis a
közeljövőben. Bonaparte, hogy üdvözölje Sándort a koronázáskor, Pétervárra
küldte - azt a hozzá igen közelálló férfiút, akibe a legtöbb reményét helyezte -
Durocot. Ez azt bizonyította, hogy nem mondott le korábbi irányvonaláról.
De józanul ítélte meg a március 11-én történtek jelentését. Számolni kellett a
realitással, más utakat kellett keresni a politikában.

10. fejezet
Örökös konzul

Forgassuk hátrafelé az óramutatót. Térjünk vissza az 1800. júniusi

eseményekhez. Marengo felmérhetetlen következményekkel járt. A június
14-e utáni naptól mindenben, a köztársaság belső helyzetében,
Franciaországnak a nemzetközi porondon elfoglalt pozícióiban, az első
konzul egyéni sorsában valami új kezdődött.

Június 15-én Melas aláírta a Bonaparte által diktált fegyverszüneti

feltételeket. Nyomban, vita nélkül beleegyezett mindenbe, amit csak kívántak
tőle. Túlságosan lesújtották a történtek: a győzelem után, amely büszkeséggel
töltötte el, a három óra múlva bekövetkező teljes, megsemmisítő vereség. A
június 14-i megrázkódtatás felülmúlta erőit; nem tanulmányozta alaposan azt,
amit kívántak tőle; átadta a franciáknak csaknem egész Észak-Olaszországot,
s még örült, hogy megengedték neki, hogy szétvert serege maradványaival a
Mincio mögé vonuljon. Ha többet követeltek volna tőle - azt, hogy adja át az
ellenfélnek egész Ausztriát Bécsig, abba is beleegyezett volna. Melas mind
hadvezér, mint ember Marengo után megszűnt létezni.

Bonaparte Milánóba utazott. Sok teendője volt a Ciszalpin Köztársaságban.

Változásokat kellett végrehajtania a köztársaság államrendszerében,
alkotmányát közelebb kellett hoznia a VIII. évi alkotmányhoz. Igyekezett a
katolikus egyházzal való kölcsönös viszonyt jelentős mértékben módosítani.
Júniusban az első konzul katonai díszegyenruhában részt vett a milánói
dómban tartott ünnepi istentiszteleten; ez új lépés volt egyházi politikája
terén. Elutazott Páviába, hogy ünnepélyesen megnyissa az egyetemet,
amelyet az osztrákok bezártak. Bonaparte foglalkozott az olasz művészettel.
A rossz nyelvek szerint sokszor látták a híres szépség, Grassina
operaénekesnő társaságában. Egy szó mint száz, Olaszországban igen sok,
különféle dolga akadt.

Mindennek ellenére a megkezdett ügyeket félbehagyva, június 25-én

váratlanul elhagyta Milánót; július 2-án már a francia fővárosban volt.

Vajon mi késztette az első konzult arra, hogy annyira siessen a visszatéréssel?

Rossz hírek érkeztek. Megbízható forrásokból nyugtalanító értesüléseket
kapott. Már a második olasz hadjárat megkezdése előtt, 1800 áprilisában
Fouché közölte vele, hogy néhány volt jakobinus rosszban sántikál.
Bonaparte kellő figyelmet fordított e közlésekre. Megbízta Fouchét és
Cambacérést, hogy éles szemmel kövessék a lehetséges baloldali ellenfeleket.
Széles körű jakobinus mozgalom vagy új babeufista összeesküvés?
Bonaparte joggal feltételezhette, hogy a franciaországi helyzet nem kedvez
ilyen megmozdulásoknak. Mindamellett a hadseregből a konzulokhoz
intézett levélbeli direktívákban éberségre és szilárdságra intette őket. De az,
ami Olaszországban a fülébe jutott és amit Párizsban megtudott - bár nem
árulta el, hogy tudomása van róla - meghaladta legsúlyosabb aggodalmait.

Alighogy elutazott a fővárosból, szinte másnap, Párizsban minden a feje

tetejére állt. Nemcsak az ellenségek és ellenfelek - ez érthető lett volna
hanem az első konzul munkatársai is, azok, akiknek védelmezniük kellett
volna a konzulátus rezsimjét és érdekeit, valamennyien intrikákba,
fondorlatokba keveredtek, mindenféle sötét földalatti mesterkedésekbe
kezdtek. A legkülönösebb az volt, hogy valamilyen okból valamennyien azt
várták, hogy Bonaparténak balsikerei lesznek, bajok érik az Alpokon való
átkelés során, vereségeket szenved, esetleg el is pusztul. Távollétének
két hónapja alatt, ahelyett, hogy a fontos államügyekkel foglalkoztak volna,
mindannyiukat ennek a kérdésnek a megtárgyalása kötötte le: mi lesz, „ha
hirtelen...”

S ezekbe - a haza java miatti gondoktól alig álcázott - az intrikákba, mint

kitűnt, a konzuli rezsim legfőbb tisztségviselői is belekeveredtek. A
„csalódott brumairisták” - így nevezték őket - vezetője Emmanuel Sieyés,
volt a fő sugalmazója, sőt szervezője ennek a Bonaparte elleni, kulisszák
mögötti mesterkedésnek. Az első konzul iránt táplált ellenségessége nem
titok. A Párizsból érkező bizalmas jelentések arról tájékoztattak, hogy Sieyés
áll Bonaparte ellenfelei pártjának az élén, s a küszöbönálló harcban
lehetőségeit és perspektíváit igen nagynak tartották. Bizonyos híresztelések
szerint Sieyés az Orléans-i herceget vagy Lafayette-et javasolja államfőnek.
Nem könnyű megállapítani, vajon ez szóbeszéd volt-e, vagy pedig a dolog
valóban titkos összeesküvéssé fajul. Bonaparte rendőrminiszterétől nem
kaphatott tájékoztatást már azért sem, mert az maga is részt vett az 1800.
júniusi tisztességtelen tárgyalásokban. Persze, Fouché - „a fegyencek
felügyelőjének átható szemével”, ahogyan Soréi találóan megjegyezte mivel
a legtájékozottabb ember volt Párizsban, olyan sok mindent hallgatott meg és
tűrt el némán, hogy maga is cinkossá vált ebben a fél-összeesküvésben.
Bonaparte Párizsban hamarosan megtudta, hogy ebben a különös
összeesküvésben, amely a „ha hirtelen...” szavakkal kezdődött,

más miniszterei is részt vettek, mindenesetre mindazok, akik a legfontosabb

tisztségeket töltötték be: a külügyminiszter, a hadügyminiszter, a
belügyminiszter - Talleyrand, Carnot, sőt édestestvére, Lucien Bonaparte is.
Talleyrand, aki addig Bonaparte bizalmát és teljes támogatását élvezte,
auteuili házát a változásra várók főhadiszállásává változtatta. Carnot
elégedetten hallgatta azokat a javaslatokat, hogy álljon a kormány élére,
„ha...”

Lucien Bonaparte azt írta Joseph-nek, hogy „ha megtörténik...”, akkor ezt
elsősorban ők, a Bonaparte-testvérek fogják megsínyleni. Mindamellett ez
nem gátolta meg Lucient abban, hogy maga is szítsa az intrika lángját. Lucien
Bonaparte, aki becsvágyó, magát irodalmi tehetségnek tartó ember volt, s akit
bántott, hogy bátyja nem eléggé értékeli brumaire 19-én szerzett érdemeit, a
maga módján szintén konspirált ellene. Még Élise, Napóleon édestestvére is
megengedett párizsi szalonjában szabadelvű társalgást. Valamennyien
árulókká lettek, megtagadták Bonapartét, még mielőtt legyőzték volna.

Ez a hangulat június 20. emlékezetes napján érte el tetőfokát. Előzőleg, június

14-től kezdve, amint azt a rendőrség emberei megállapították, minden
kávéházban, utcán a hadseregből érkező rossz hírekről, kiváltképpen Genova
elestéről folyt a szó. A tőzsdén az értékpapírok árfolyamai zuhanni kezdtek.
20-án reggel érkezett egy futár a marengói vereség ijesztő hírével. Az
izgalom a csúcspontra hágott. Sokan kérkedni kezdtek: „Előre láttam.”
„Elsőként mondtam meg.” A licitálás, az izgalom elérte legfelső fokát.
Bonaparte sorsa senkit sem érdekelt, már nem is beszéltek róla, levitézlett
embernek tekintették. Mindenkit csak az a kérdés foglalkoztatott: mi
lesz most? A vezetők, sőt talán a többség számára a „Mi lesz?” gyakorlatilag
ezt jelentette: „Ki lesz?”

Ebben az általános fejetlenségben, amikor az, ami rejtve volt, nyilvánvalóvá

kezdett válni, amikor az arcokon kiütköztek a vágyak és az ajkakról új nevek
hallatszottak, ebben a válságos pillanatban újabb futár érkezik
Olaszországból. A beszélgetések a mondat közepén elakadnak, némán
figyelik a híreket. Nyilvánosságra kerül a teljes, döntő győzelemről szóló
rövid közlemény.

„Néma jelenet” - ahogyan Gogol a „Revizor” fináléját megjelölte. A

megrendülés, a meglepetés akkora, hogy senki egy szót sem tud szólni.
Azután, amikor a sokk elmúlt, mindannyian egyszerre, egymáson túltéve
kezdték magasztalni a nagy hadvezért. „Hát lehetett volna másként?” „Előre
láttuk ezt a győzelmet!” - hallatszott mindenfelől. Különösen igyekeztek
azok, akik a többieknél előbbre szaladtak. Cambacérés és Lebrun igen
kényelmetlenül érezték magukat. Ők is folytattak teljesen megengedhetetlen
beszélgetéseket. Az első konzulnak hosszú a karja, s előbb-utóbb meg fog
tudni mindent, ami távollétében történt.

Hogy elodázzák ezt a rájuk nézve félelmetes órát vagy hogy elaltassák
Bonaparte éberségét, a konzulok meg a miniszterek a marengói győztesnek
ünnepélyes, nagyszabású fogadtatást készítettek elő. Az első konzult úgy
fogják fogadni, mint Ceasart Gallia meghódítása után. Csakhogy Bonaparte
véget vet ezeknek a készülődéseknek. Hazafelé menet néhány soros levelet
küld: semmiféle ünnepélyes fogadtatás, semmiféle ceremónia ne legyen.

Akkor tért vissza Párizsba, amikor nem várták. E győzelem után, amelyet az
egész ország magasztalt, amely egész Európát, az egész világot bámulatba
ejtette, Bonaparte komoran, hallgatagon tért haza. Harmincéves korára
megismerte a csalódás egész keserűségét. Elvesztette hitét mindenben, a nagy
felszabadító eszmékben, amelyekért olyan őszintén lelkesedett ifjúsága
napjaiban, a szabad Korzikáról szőtt naiv álmokban, a forradalomban, a
jakobinizmusban, amelyben hatalmas erőt látott, csalódott feleségében, akit a
legjobban szeretett a világon. Most pedig már nem bízhatott testvéreiben
sem, akik készek lettek volna elárulni őt, legközelebbi harcostársaiban
sem, akiket ő maga választott ki, munkatársaiban sem, akikkel a konzulátus
rezsimjét megteremtette. Mind, mind tétovázás nélkül készek voltak arra,
hogy elárulják, eladják. Senkire sem támaszkodhatott.

„Megvénült szívvel tértem vissza” - mondta később 1800 nyaráról.

V-

A konzuli rezsim válsága, amely 1800 júniusában feltárult, a valóságban még

élesebb volt, mint első pillantásra látszott. A veszély nem Sieyés titkos
mesterkedéseiből fakadt, nem Fouché és Talleyrand hitszegéséből (ez nekik
második természetük volt), nem Lucien ellenzékieskedéséből. A veszély
abból fakadt, hogy a konzuli rezsim felső rétegeiben folyó erjedés, az a tény,
hogy az első konzul legközelebbi munkatársai változásokat vártak, mindenki
előtt nyilvánvalóvá tette a konzuli hatalom ingatag mivoltát. Balzac „Egy
homályos eset” című művében igen jól érzékelteti azoknak a napoknak
bizonytalan, nyugtalan politikai légkörét - a közeledő változások várásának
zavaros idejét, amikor senki sem tudta, hol végződik a konzuli
rezsim hatalma és hol kezdődik az összeesküvés titkos részvevőinek óriási
ereje. A konzulátusnak ez a mindenki előtt nyilvánvalóvá lett gyöngesége
felbátorította igazi ellenségeit, a tettek embereit, akik elhatározták, hogy
kihasználják a kedvező pillanatot.

A meggyöngült államszervezet pórusaiba behatoltak a vele szemben

ellenséges erők. Ez a behatolás észrevétlen maradt, vagy nem tulajdonítottak
neki jelentőséget, nem vették komolyan. De múlt az idő, s ezek a rejtett
folyamatok hirtelen éreztetni kezdték hatásukat.

Bonaparte, amikor Itáliából visszatért a fővárosba, kénytelen volt úgy tenni,

mintha mi sem történt volna, mit sem venne észre, mit sem tudna.
Szükségszerűen a kissé hiszékeny vagy túlságosan elfoglalt ember képét
mutatta, aki nem ismerte fel, mi történt, mert különben az államhatalom
valamennyi vezetője, valamennyi munkatársa ellen harcot kellett volna
indítania. Mindenki ellen nem lehet harcolni. Arra szorítkozott, hogy
eltávolítsa Carnot-t a hadügyminisztérium éléről. Szemében a hadseregnek
döntő jelentősége volt, s lehetetlennek tartotta azt olyan férfiúra bízni, aki
nem is leplezi ellenségességét. Újból Berthier-t nevezte ki
hadügyminiszternek.

Egyébként minden maradt a régiben, mindenki megtartotta tisztségét, s

Fouché, aki nem alaptalanul féltette rendőrminiszteri tárcáját, hamarosan
meggyőződhetett arról, hogy semmi sem fenyegeti. Csak azt vették észre,
hogy az első konzul élesebb, ingerlékenyebb, s nyilvánvaló volt az is, hogy
egyre inkább minden ügyet maga akar intézni, hogy egyre követelőzőbb és
bizalmatlanabb. Ámde Marengo győztesének mindent megbocsátottak,
pontosabban szólva, minden cselekedetét helyeselték. Egészében véve
egyébként a dolgok menete változatlan maradt.

De egy bizonyos idő óta, 1800 ősze óta, furcsa dolgok történtek. Vendémiaire
18-án (október I(5-én) az operában az előadás alatt, néhány lépésnyire az első
konzul páholyától, letartóztattak néhány embert. A vizsgálat megállapította,
hogy egykori jakobinusok: Arena (egyike az Arena-fivéreknek, Bonaparte
régi ifjúkori barátainak még a korzikai napokból), Ceracchi, Topino-Lebrun,
Demerville. A letartóztatottak nem tagadták: beismerték, hogy azért akartak a
konzuli páholyba menni, hogy tőrrel leszúrják. Vajon nem rendőrségi
provokáció volt ez, amelyet Fouché szervezett? Ez a kérdés sohasem
tisztázódott. A letartóztatottak mindenesetre életükkel lakoltak. Vagy egy
hónappal ezután a rendőrség Párizsban letartóztatott egy bizonyos Chevalier-
t, egy mérnököt, aki szintén közel állt a babeufistákhoz, s olyan
robbanóanyag gyártásával foglalkozott, amelyet persze szintén az első
konzulnak szántak.

Még korábban, vendémiaire elején, Touraine-ben rejtélyes eset történt.

Clément de Ris szenátornak, a köztársaság tekintélyes politikusának
kastélyába behatolt néhány fegyveres, s világos nappal elrabolta, magával
vitte a szenátort. Balzac számára ez az eset egyik legjobb regényének - a már
említett „Egy homályos eset” című könyvnek - cselekményéül szolgált. A
regényíró által adott cím teljesen pontos: a történet csakugyan homályos
maradt, sohasem tisztázódott teljesen, nemcsak Balzac idejében, hanem még
ma, 170 évvel később sem. Akkor, 1800 őszén, de Ris szenátor elrablása,
amely sokáig homályban és büntetlenül maradt, nagy felháborodást és
izgalmat keltett.

Bonaparte a szenátor felkutatását egyik legerélyesebb munkatársára bízta, aki

teljes bizalmát élvezte - René Savaryra. Sok kortárs feltételezte (s Balzac
osztotta ezt a véleményt), hogy Clément de Ris elrablása összefüggött az
1800 tavaszán folyt veszélyes beszélgetésekkel, amelyek ezekkel a szavakkal
kezdődtek: „Ha hirtelen...” Clément de Ris, hogy biztosítsa magát az
ellenségektől és a barátoktól, ésszerűnek vélte, ha kastélyában elrejt néhány
kompromittáló okmányt, amelyek abból az időből származtak. Ámde a
körültekintő szenátor lebecsülte barátainak a képességeit. Elrablásával nem
kapzsi célokat követtek, értékek nem tűntek el. De amikor Fouché rendőrsége
fáradozásainak eredményeképpen éppen olyan váratlanul megtalálták, mint
ahogyan eltűnt, kastélyába visszatérve meggyőződhetett arról, hogy
eltűntek azok az okmányok, melyeknek oly nagy jelentőséget tulajdonított.
(Emlékeztetünk arra, hogy Balzac a regényében egészen pontosan megjelöli a
Marengo napjaiban Párizsban folyó titkos tanácskozások részvevőinek
összetételét: Talleyrand, Fouché, Cambacérés és Clément de Ris (a
regényben egyedül ez utóbbi szerepel fedőnévvel [Malin])).

A közvéleményt már eléggé felkavarta a „sötét história”, amikor a fővárosban

egy újabb eset - és milyen méretű! - elfeledtette az előzőket.

Nivose 3-án este Bonaparte a Tuilériákból az operába hajtatott, Haydn

oratóriumának premierjére. Az első konzul szükségesnek tartotta, hogy
mutatkozzék az emberek között, különösen a színházi merénylet után,
különben is szerette Haydn zenéjét. A hintó gyorsan hajtott és már közel volt
az operához, amikor a rue Saint-Nicaise sarkán fülsiketítő robbanás zaja
hallatszott. Ezt kiabálások, jajgatás, sírás, a lovak nyerítése, egymásra zuhanó
tárgyak robaja követte. A sűrű füstben, amely a szűk közt betöltötte, eleinte
semmit sem lehetett látni. Amikor a füst szétoszlott, látható volt, hogy a
kövezet és a falak összetörve, a földön néhány halott, sok sebesült, egy hintó
roncsai, sérült lovak, vér, üvegszilánkok, téglatörmelék. Bonaparte sértetlen
maradt. Hogy történhetett ez? Ha a kocsis nem hajtja annyira a lovakat,
az első konzul halála elkerülhetetlen lett volna. Ezúttal a véletlen, egy csoda
mentette meg.

Bonaparte utasította a kocsist, hogy hajtson tovább a színházba. Mielőtt

felgördült a függöny, bement páholyába. Joséphine nem tudta visszafojtani a
könnyeit. Az első konzul nyugodt arckifejezéssel ült. A külső szemlélő előtt
úgy tűnhetett, hogy teljesen leköti a zene. A közönség, amikor értesült a
történtekről, megéljenezte Bonapartét, aki diszkréten meghajolt.

De alighogy az előadás befejezése után az első konzul visszatért a

Tuilériákba, szabadjára engedte indulatait. A sápadt, szótlan Fouchénak végig
kellett hallgatnia a rázúduló szitkokat. Mindaz, ami Marengo óta
felgyülemlett benne, mindaz, amit Bonaparte - aki miközben úgy tett, mintha
nem is sejtene semmit - megtudott és hallgatva tűrt, mindaz most
összefüggéstelen, ádáz dühtől tajtékzó szavakban tört ki belőle. Nem fogja
többé megengedni, hogy az első konzulra, az állam első emberére úgy
vadásszanak, mint egy fácánra. Mit ér az olyan rendőrminiszter, aki
megengedi, hogy az orra előtt egy egész városnegyedet aláaknázzanak. Ezek
mind „anarchisták”, s titkos cinkosuk a rendőrminiszter. Később, az
államtanács ülésén, Bonaparte újból megismételte Fouché elleni vádjait. -
Nem az összeesküvők vezetője volt-e? Talán! Nem tudom, mit csinált
Lyonban!

Fouchét mindenki levitézlett embernek tartotta, de Bonaparte valamilyen

oknál fogva nem sietett a leváltásával.

Az első konzul az államtanácsban szigorú megtorlásokat követelt:

kivégzéseket, száműzetéseket. A proskripciós listák összeállítását Fouchéra
bízták. Ő vonakodás nélkül vállalta a megbízást. 1 2

De, bár Fouché az első konzul parancsát vonakodás nélkül teljesítette, nem
hagyta abba a rue Saint-Nicaise-i robbanás szervezői utáni nyomozást. Réal,
a cordelier-k klubjának volt tagja, Chaumette helyettese a párizsi
községtanácsban, a babeufisták védője a vendöme-i pörben, a múltban egyike
a „legszélsőségesebbeknek”, égett a vágytól, hogy rehabilitálja egykori
küzdőtársait, legalábbis kisebbítse bűnüket és felelősségüket. Segítségére
sietett Fouchénak: végül is a volt cordelier-nek és a volt hébert-istának
lehettek egybevágó érdekeik. Réál segítségével Fouché nyomára bukkant a
„pokolgép”-robbantás igazi szervezőinek. A merényletet egy hatalmas,
szerteágazó royalista szervezet készítette elő és hajtotta végre, amely már egy
éve vadászott Bonapartéra. A „pokolgépet” közvetlenül Saint-Réjant, egy
royalista mérnök készítette, aki közel állt Georges Cadoudalhoz. Előbb
Carbont tartóztatták le, Saint-Réjant cinkostársát, majd pluviose-ban elfogták
a „pokolgép” robbantásának fő szervezőjét is.

Fouché bemutatta az első konzulnak az összes bizonyítékokat, az összes

bűnjeleket, és lehetővé tette neki, hogy maga is megismerje az ügy összes
részleteit. A vizsgálat feltárta a királypártiak Franciaországban s különösen
Párizsban rendkívül arcátlanul, büntetlenül folytatott tevékenységét. Mint
már említettük, 1800 tavaszától a királypártiak hajtóvadászatot indítottak az
első konzul ellen. Ennek a hajtóvadászatnak a célja igen pontosan meg volt
határozva: attól az órától kezdve, amelyben a trónkövetelő pártjának
törzskara meggyőződött arról, hogy Bonaparte nem szándékozik a „fehér
liliomok Monkjává lenni” (Azaz visszaállítani XVIII. Lajos uralmát),
elhatározták, hogy elteszik az útból. A végrehajtással Cadoudalt, Hyde de
Neuville-t, Dupeirou-t bízták meg, s a huhogók vezetői, higgadtan
mérlegelve az összes lehetőségeket, arra a következtetésre jutottak, hogy
Bonapartét viszonylag rövid időn belül meg lehet ölni. A rue Saint-Nicaise-
ben történt robbanás azt bizonyította, hogy számításaik nem voltak
megalapozatlanok. Bonaparte csak a véletlennek köszönhette, hogy életben
maradt.

Az első konzul most az összes bizonyítékával rendelkezett annak, hogy a rue

Saint-Nicaise-i „pokolgép” a királypártiak keze műve volt. De nem akart
változtatni korábbi rendelkezésein. Arenát, Ceracchit, Topino-Lebrunt,
Demerville-t nivôse 19-én kivégezték. A Fouché által bemutatott listán
szereplők közül százharminc jakobinust és babeufistát a Seychelle-szigetekre
küldtek vagy kiutasítottak Párizsból, rendőri felügyelet alá helyezve őket.
Szerepeltek köztük a baloldali republikánus mozgalom tekintélyes vezetői is:
Lepeletier, Rossignol és mások. A kiutasítottak túlnyomó többségének a
legcsekélyebb köze sem volt az 1800 őszén történt merényletekhez. Azután a
királypártiakra került a sor. Saint-Réjant-t és Carbont szintén kivégezték. A
rendőrséget utasították, hogy kétszerezze meg éberségét. Fouché a
helyén maradt. Bonaparte nehezen viselte el a rendőrminiszter jelenlétét:
nemcsak hogy nem bízott meg benne, hanem intrikáktól, fondorlatoktól,
orvtámadástól tartott részéről. Létrehozott egy „szuper-rendőrséget”, élén
Junot-val, majd Savaryval, amely azt a feladatot kapta, hogy figyelje Fouchét.
De a rendőrminiszteri tárcát meghagyta Fouchénak. Ez a rossz külsejű,
dermesztő tekintetű férfi jól értett a mesterségéhez.

„Minden oldalról ellenség vesz körül” - mondotta Bonaparte Roederernek

1800 decemberében. Amikor egy államfőnek ennyi az ellensége, nem
gyöngítheti a rendőrséget, még ha csaknem undort érez is vezetője iránt.

Az 1800. őszi kivégzések és megtorlások nem tekinthetők átmeneti

epizódnak a konzuli köztársaság történetében. Ennél többet jelentettek:
átmenetet Bonaparte Napóleon diktatúrájához.

A brumaire 18-19-i puccs után Franciaországban bevezetett rezsimet aligha

lehet cézári diktatúrának, vagyis Bonaparte diktatúrájának nevezni, ahogyan
azt az irodalomban olykor állítják. A diktatúra bevezetésére nem egycsapásra
került sor. Eleinte az ideiglenes konzulátus a hatalom jellegét tekintve közel
állt a Direktóriumhoz és főként abban különbözött ez utóbbitól, hogy az első
esetben öt direktor volt a hatalom teljességével felruházva, a másodikban -
három konzul. A különbség inkább mennyiségi, mint lényegi volt. Bonaparte
abban az időben csak egyike a három konzulnak, s hatalma nem nagyobb,
mint, például, Sieyés hatalma. 1799. december végétől, a VIII. alkotmány
hatályba lépésétől és az első konzul jogainak és kötelességeinek Bonapartéra
való ruházásától kezdve a helyzet megváltozott. Ettől fogva létrejött az, amit
ma „személyi hatalomnak” szokás nevezni; e személyi hatalom hordozója
természetesen az első konzul, Bonaparte volt. Ám a személyi hatalom ebben
az időszakban - még ha vezető szerepet játszott és tekintélyuralmi jellegű volt
is - megmaradt az alkotmányos keretek között, az első konzulnak ezekkel
számolnia kellett. Nem szánja rá magát arra, hogy hivatalosan átvegye a
hadsereg vezetését, mert ezt az alkotmány nem irányozza elő. Megengedi,
hogy a Tribunátusban politikájával szemben kifogásokat emeljenek, sőt
bírálják, mert a VIII. alkotmány - amelyet ő maga állított össze - nem
tartalmaz semmiféle korlátozásokat a véleménynyilvánítás szabadságát
illetően. Csupán az 1800. júliusi válság után, a merényletek után, a rue Saint-
Nicaise-i „pokolgép”-robbanás után kezdődik Napoléon Bonaparte -
lényegében semmi által nem korlátozott - személyi diktatúrája. (Azért
mondjuk, hogy „lényegében”, mert formailag a diktátori hatalmat
alkotmányos leplekkel álcázták, és a VIII. évi alkotmány névlegesen
érvényben maradt.)

Az alkotmányos előírások látszólagos megtartása ellenére, annak ellenére,

hogy Franciaország formailag köztársaság marad, az országban ténylegesen
létrejön az első konzul, Bonaparte tábornok egyeduralma.

Már a jakobinusok és a demokraták ellen alkalmazott kegyetlen

megtorlásokban teljes egészében megmutatkozott a diktatúra természete.
Semmiben sem vétkes jakobinusokat és babeufistákat nem a törvénnyel
összhangban, hanem a törvény ellenére ítéltek száműzetésre; a Seychelle-
szigetekre való deportálásukat politikai megfontolások diktálták, s a
törvénynek alkalmazkodnia kellett az első konzul akaratához. A törvény fölé
helyeződött az első konzul akarata.

Bonaparte - mivel nem bízott azon legközelebbi munkatársaiban, akik az

állami politika legfontosabb ágait irányították: Talleyrand
külügyminiszterben, Fouché rendőrminiszterben - mindennel maga akart
foglalkozni; fokozatosan kezébe ragadta az állami politika összes szálait,
mindenbe beleavatkozott. Kötelezte a minisztereket arra, hogy írásbeli
jelentéseket nyújtsanak be neki; ily módon fokozott felelősséggel tartoztak az
első konzulnak. A minisztereknek ritkán nyílt módjuk arra, hogy személyesen
beszélgessenek vele. Csak Talleyrand-nal tett kivételt, a
külügyminiszternek joga volt ahhoz, hogy személyesen jelentsen az első
konzulnak. Voltaképpen a miniszterek Napóleon akaratának végrehajtóivá
váltak; tudták, hogy éberen szemmel követik őket, felügyelnek rájuk, hogy
csupán az első konzul engedelmes hivatalnokai.

Ettől kezdve az országban mindent az első konzul, a diktátor akarata döntött

el, a konzulátus éveiben fennmaradt ellenzék csak fokozta Bonaparte
tekintélyuralmi törekvéseit. Az 1801 februárjában benyújtott törvénytervezet,
amely feljogosította a kormányt arra, hogy a megyékben rendkívüli
törvényszékeket hozzanak létre, éles ellenvetésekkel találkozott a
Tribunátusban és a Törvényhozó Testületben: jelentéktelen szótöbbséggel
fogadták el és vált törvénnyé. A polgári törvénykönyv cikkelyei ugyanilyen
határozott ellenvetésekbe ütköztek. Ez éppúgy nem maradt észrevétlen, mint
Benjamin Constant-nak és az ellenzék más vezetőinek némely kritikai
megnyilvánulásai. A konzuli hatalom megtalálta az egyszerű megoldást. Az
engedelmes Szenátusnak X. évi ventôse 27-i (1802. március 18-i) határozata
a Törvényhozó Testület kétszáznegyven tagjáról és a Tribunátus nyolcvan
tagjáról kimondta, hogy azok nem választhatók újra. Ez azt jelentette, hogy
egyszerűen kirekesztették őket a törvényhozó testületekből. A „tisztogatás”
nehézségek nélkül ment végbe. Ám mivel az ellenzék még nem tört meg, a
konzul mellőzni kezdte a Törvényhozó Testületet és a Tribunátust; az egész
munkát az Államtanácsba összpontosította, ez lett a kormánytevékenység fő
mechanizmusa.

Bonaparte azt is tudta, hogy az ellenzék a párizsi politikai szalonokban,

főképpen Germaine de Staël szalonjában fészkel. Itt egy ideje divatba jött
Moreau tábornok magasztalása; nevét kiejtve felsóhajtottak: ez az a férfiú,
akit nem becsülnek meg. Madame de Staël, aki - talán nem is alaptalanul - a
század egyik legokosabb asszonyának tartotta magát, igyekezett ingerelni az
első konzult. Talleyrand igen szívesen fenntartotta közöttük ezt a hangulatot.
Mint Barras megjegyezte, Talleyrand nem tudta megbocsátani Madame de
Staëlnek, hogy annak idején külügyminisztert csinált belőle és pénzt
kölcsönzött neki. Talleyrand-nak alighanem teljesen megfelelt volna, ha ezt
az éles nyelvű asszonyt kiutasítják Franciaországból. Bonaparte kezdett
is hajlani erre a rendszabályra, de úgy vélte, még nem érkezett el az ideje.
„Közöljétek azzal az asszonnyal, hogy nem vagyok XVI. Lajos” - mondta
testvéreinek, akik továbbra is látogatták Madame de Staël szalonját. Ezt
figyelmeztetésnek szánta.

Az első konzul azt is tudta, hogy akadnak elégedetlenek katonai körökben is,
mégpedig a tábornokok között. Ez már komolyabb dolog volt, hiszen itt
nemcsak szavakkal hadakozhattak. A katonai ellenzék vezetőinek
Bernadotte-ot, Jourdant, Augereau-t tartották. Az egyetlen veszedelmes
ellenfélnek Bonaparte Bernadotte-ot tekintette. Ez a ravasz gascogne-i -
bátyjának, Joseph-nek sógora, volt szerelmének, Désirée Clarynak a férje,
csaknem rokon - vonakodott kifejezésre juttatni a konzuli rezsimmel való
szolidaritását. Egyébként, Marengo után ezek a kegyvesztett generálisok nem
jelentettek veszélyt Bonapartéra nézve. Hadvezéri dicsősége már
megingathatatlanná vált. Desaix meghalt, Kiébert különös véletlen folytán
éppen Desaix halála napján - július 14-én - gyilkolták meg Egyiptomban;
Hoche már korábban elesett; a legnagyobb hadvezérek, Bonaparte lehetséges
vetélytársai, mind letűntek a színről. Csak Moreau maradt, de benne nem elég
az elszántság döntő lépésekre.

Leküzdve a különféle árnyalatú ellenzék ellenállását és fokozva személyi

hatalmát vagy helyesebben szólva, a cézári diktatúrát, hiszen elsősorban a
hadseregre támaszkodva jutott a teljhatalomhoz - Bonaparte igyekezett
elkendőzni, álcázni a rezsim diktatórikus jellegét és meghatározott társadalmi
bázist teremteni a maga számára a hadseregen kívül is. Lenin azon
megállapítását, amely szerint a bonapartizmusra jellemző a lavírozás
politikájára való hajlam, többszörösen igazolja a konzulátus és a császárság
története.

Aki úgy tüntetné fel a dolgot, mintha Bonaparte hatalma mint a cézári
diktatúra formája csupán a szuronyok erején nyugodott volna, tévedésbe
esne. Bonaparte politikája kezdetben - egy bizonyos ideig, amelyről később
lesz szó - teljesen realisztikus volt, s főképpen az ország szükségleteinek
figyelembevételén alapult, pontosabban szólva, a népesség tulajdonosi
többsége szükségleteinek figyelembevételén. Maga Bonaparte világosan
megmondta erről: „Végigvittük a forradalom regényét... Most meg kell
állapítani, mi benne a realitás.”

Bonaparte e realitások közé - amelyeket a forradalom teremtett - sorolta a

tulajdonnak a forradalom által végrehajtott újrafelosztását és a polgári
tulajdonnak, mint a társadalmi viszonyok uralkodó formájának
megszilárdítását. Ezek közé sorolta az egyenlőséget is, mindenekelőtt a
jogegyenlőség értelmében, a szabadságot, korlátozottan személyi
szabadságként értelmezve, a tulajdon felhasználásának szabadságát, de nem
többet. Ezeket a realitásokat Bonaparte hatalma megszilárdította és
védelmezte, s ő maga, aki kijárta a forradalom iskoláját, tisztában volt azzal,
hogy mihelyt e realitásoktól elfordul, mihelyt megtagadja őket, az egész
nemzet ellene lesz. Ám Bonaparte további érveket keresett a hatalom egy
kézben való egyre nagyobb összpontosításának ideológiai megalapozásához,
mivel a hatalmat egyre inkább a saját kezében összpontosította. Bár gyakran
megtörtént, hogy igencsak kritikusan nyilatkozott az „ideológusokról”,
jómaga is éppen annyira „ideológus” volt, mint hadvezér.

Ezzel kapcsolatban érintenünk kell egy problémát, amely részkérdés, de

mégis lényeges jelentősége van. Egyes történetírók és Napóleon néhány
életrajzírója hajlik annak a feltételezésére, hogy Bonaparte mindig, de
legalábbis 1796-tól ellensége volt a forradalomnak, s hogy mindig is főként a
jakobinusokat gyűlölte. Ezzel a véleménynyel nehéz egyetérteni, az efféle
megállapítások túlságosan leegyszerűsítettek és egyoldalúak. Elsősorban nem
szabad szem elől téveszteni a Bonaparte által vívott harc objektív tartalmát.
Bármennyire reakciós és antidemokratikus volt is az országa népe irányában
folytatott politikája, a polgári Franciaország a feudális-abszolutista
világgal való összeütközésben egy bizonyos ideig történelmileg haladó erőt
képviselt.

Ámde az is fontos, hogy világosan lássuk Bonaparte világnézetét, hogy

leegyszerűsítés nélkül megértsük nézeteinek evolúcióját, a
világszemléletében és a tetteiben végbemenő változásokat. A vizsgált
időszakon belül, vagyis a konzulátus időszakában hiba volna észre nem venni
a világnézetében, politikájában megmaradt belső ellentmondásokat. A
tegnapi jakobinus, a „Beaucaire-i vacsora” szerzője, Gasparin és az
ifjabb Robespierre barátja, még akkor sem tudta eltörölni múltját, amikor
Caesar útjára lépett. Bonaparte, az első konzul, a diktátor, még világosan
tudatában volt annak, hogy ereje a forradalommal való folytonossági
kapcsolatban rejlik, abban, hogy kardja a forradalom vívmányainak védelmét
és megszilárdítását szolgálja. Erről nemegyszer beszélt. „A nép méhéből
származom, nem vagyok holmi XVI. Lajos...” Ermenonville-be látogatva, azt
mondta Stanislas de Girardinnek: „A jövő meg fogja mutatni, nem lett volna-
e jobb a föld nyugalma szempontjából, ha sem Rousseau, sem én sohasem
léteztünk volna.” Ezek mély értelmű szavak. Az első konzul, a diktátor, aki
vaskézzel szilárdította meg könyörtelen hatalmát, tudta, mivel tartozik a
„Társadalmi szerződés” írójának. A konzulátus éveiben Berlier-vel
beszélgetve Bonaparte ezt mondta: „Voltak jó jakobinusok, s volt idő, amikor
minden valamelyest is fennkölt lelkű férfiúnak jakobinusnak kellett lennie;
jómagam is az voltam, akár ön, akár sok ezer más derék ember.”
Környezetében mindenkor sok olyan ember volt, akik jelentős szerepet
játszottak a jakobinus vagy a baloldali republikánus mozgalomban: elég
megemlítenünk Réalt, Lannes-t, a Bonaparte közigazgatásában működőket:
Jean Bon Saint-Andrét, Merlin de Douai-t, Barére-t stb. Végül pedig, amikor
már minden a múlté volt, Szent Ilona szigetén Napóleon arról beszélt,
hogy szerette a forradalmat, és mindig tiszteletteljesen nyilatkozott
Robespierre-ről és öccséről.

Természetesen mindez nem teszi meg nem történtté Bonaparte

antidemokratikus tetteit; bármit mondott is, nem téveszthető szem elől, hogy
az első konzul valójában militarista-despotikus diktatúrát vezetett be. De az is
fontos, hogy elkerüljük fejlődésének leegyszerűsített vagy túlságosan
sematikus ábrázolását.

Már az első itáliai sikerek után, s kiváltképpen brumaire után Bonaparte

felvetette a nemzeti összefogás eszméjét. Ezt az eszmét nem ő találta ki, ez a
forradalom szülötte volt, s előtte már Rousseau is kimondta, de Bonaparte új
módon értelmezte. A nemzeti eszme Bonaparte tolmácsolásában afféle
vetélkedés a katonai dicsőségben, felülemelkedés a pártviszálykodásokon a
haza iránti magasabb rendű kötelesség nevében. A forradalom idején csak a
szabadságharcosok nevét vette körül tisztelet - Brutus, a Gracchusok,
Wilhelm Tell nevét. Bonaparte a Tuilériák palotájában, ahová 1800 elején
költözött be, Brutus mellszobra mellé helyeztette Caesar szobrát. (Abban az
időben a Tuilériák palotájába való költözés nem volt antidemokratikus lépés;
1793-1794-ben a Tuilériákban ülésezett a Közjóléti Bizottság.) Tisztelet-
adásban részesítette Turenne-t, IV. Henriket, Jeanne d’Arcot. Saját maga
számára a legfőbb nemzeti döntőbíró szerepét készítette elő: ő a pártok fölött
áll, a nemzet egészének érdekeit képviseli.

Ilyen módon a kifejezetten tekintélyuralmi jellegű hatalom, amelyet szívósan

tartott a kezében, fennkölt és nemes megalapozást kapott. Az első konzul - a
nemzet megtestesítője; voltaképpen a nemzet személyi kifejezése. A katonai
dicsőség, amely övezte (Marengót immár fenntartás nélkül nagy
győzelemként magasztalták, s Desaix árnyéka egyre jobban elhalványult)
fenséges és fenyegető jelleget kölcsönzött ennek az eleven nemzeti
szimbólumnak. Ez, természetesen, a népi szuverenitás elveinek a Caesar
hatalma által megvalósított, felnagyított nemzeti elvvel való felcserélése
volt. Végső soron a cézári diktatúra ideológiai megalapozását jelentette. De
vajon sokan felfogták-e a lényegét?

Az 1801. esztendő egyik vasárnapján Párizs fölött végigzúgtak a párizsi

Notre Dame székesegyház nagy harangjainak dallamos, ütemes hangjai.
Több mint tíz évig némák voltak, mint ahogyan hallgattak Franciaország
csaknem valamennyi templomának harangjai. Az első konzul felélesztette a
templomi harangokat, s hangjuk az egész országban hallatszott. Talán ő maga
hivő, vallásos ember volt? Természetesen nem volt az. Fiatal korában
Voltaire és a materialisták őszinte tisztelője, Rousseau hódolója lévén, az
egyházzal, a vallással szemben igen szkeptikus álláspontot foglalt el.
Egy ideig egyáltalán nem is érdekelte. De jól tudta, hogy Franciaország
falvaiban és városaiban a harangok megkondulását ragyogó mosollyal fogja
fogadni csaknem minden francia nő és sok férfi is - parasztok és városlakók.
Tudta, hogy az ilyen egyszerű intézkedés, mint a régi, megszokott vasárnap
visszaállítása a dekád tizedik napja helyett, amely érthetetlen és nehezen
megjegyezhető volt, általános megelégedést fog kelteni. Élettapasztalatai
meggyőzték arról, hogy a vallás és az egyház óriási erő marad, s józansága
arra a következtetésre juttatta, hogy ezt az erőt nem szabad figyelmen kívül
hagyni.

Miként jutott ezekre a következtetésekre? A legvalószínűbb az, hogy

Olaszországban és Egyiptomban szerzett tapasztalatai vezették arra a
gondolatra, hogy felül kell vizsgálni az egyházzal szemben követett politikát.
1796-1797-ben Olaszországban meggyőződött arról, hogy az egyház ellen
hadakozva a franciák ellen hangolja a népet, elsősorban a parasztságot, amely
teljes egészében a papság befolyása alatt állt. Még világosabban érezte az
egyház erejét Egyiptomban, ahol a mohamedán arabokkal került szembe. Már
az egyiptomi néphez intézett első felhívásaiban kijelentette,
hogy mélységesen tiszteli a Koránt. De ha nyilvánosan kifejezte a
mohamedán vallás iránt érzett mély tiszteletét, akkor miért tagadja meg azt a
katolikus vallástól? Ennek a gondolatmenetnek megcáfolhatatlan logikáját
egy idő óta más nyomós érvek is kiegészítették. Olaszországban,
Egyiptomban Bonaparte politikája arra irányult, hogy semlegesítse,
ártalmatlanná tegye az egyházat. De amióta ő, Bonaparte az események
alakulása folytán a francia állam fejévé lett, logikusnak és célszerűnek
látszott, hogy megtegye a következő lépést: hogy az egyházat az állam
szolgálatába állítsa, semleges vagy ellenséges erőből szövetségessé, a
rendszer támaszává tegye.

Az egyház tekintetében követett politikában ilyen éles fordulatnak

ellenvetésekbe, ellenkezésekbe kellett ütköznie. „Az a gondolat, hogy
helyreállnak a pápának a franciák fölötti jogai, homlokegyenest ellentétben
állt a közvéleménnyel, a kor szellemével" - írja Chaptal. A francia népet tíz
éven át arra tanították, hogy az egyház a zsarnokok védőbástyája, és hogy a
papok a forradalom legádázabb ellenségei. Ez érinthetetlen forradalmi
tradíció volt, valamennyi republikánus, kiváltképpen pedig a republikánus
hadsereg vitathatlannak tekintette. Ámde nemcsak az igazi republikánusok
fogadták szükségképpen ellenségesen az egyházzal való kibékülést.
Bonaparte közvetlen környezetének tagjai közül nem egynek nyomós okai
voltak arra, hogy ellenezze az egyházzal való szövetséget. Maurice
Talleyrand, volt autuni püspök, aki 1789-ben javaslatot terjesztett be az
összes egyházi javak elkobzására, éppen ezért nem kívánta az egyház
tekintélyének visszaállítását: nem várt ettől semmi jót a maga számára.
Ugyanilyen indokokból helyezkedett szembe az egyházi politikában
végrehajtandó fordulattal Fouché is, az egykori papnevelői tanár, majd az
egyház üldözője és a kereszténytelenítés élharcosa: nem számíthatott az
egyházi körök rokonszenvére. Az egyházzal való kacérkodás
megbotránkoztatta az Intézet tudósait is: Franciaország legfőbb tudományos
intézete a hitetlenség központja volt. Az „ideológusok” mind szemben álltak
az egyházzal, a XVIII. század filozófiai hagyományait, a voltairizmus, a
szabadgondolkodás szellemét védelmezték.

Bonaparte mindezt figyelmen kívül hagyta. Az elit elégedetlenségénél

fontosabb volt számára a parasztok támogatása és rokonszenve. Bonaparte az
adott esetben nem annyira a parasztok értelméhez, mint inkább előítéleteihez
fordul. Biztos volt benne, hogy az egyháznak a jogaiba való visszahelyezését
a parasztság megelégedéssel fogja fogadni. A legfontosabb az volt, hogy az
egyház a rezsim erős támaszává váljék. A papok ki fogják egészíteni a
prefektusokat. Személyükben Bonaparte a konzuli rezsim látszólag független,
s ezért kiváltképpen értékes ügynökeinek hálózatát akarta megteremteni.
Ezek az indítékok késztették a katolicizmusnak mint
államvallásnak visszaállítását. Az 1801. július 15-i konkordátum, amelyet
Bonaparte és VII. Pius pápa írt alá, Franciaországban hivatalosan
visszahelyezte jogaiba az állam által támogatott katolikus egyházat.

Szent Ilona szigetén tollba mondott visszaemlékezéseiben, valamint

korábban, a konzulátus és a császárság éveiben is, Bonaparte sikereit
általában azzal magyarázta, hogy a „csillaga” oltalmazta. Hitt a csillagában,
vagyis a sorsában, s csillaga nem hagyta el, nem fordult el tőle. Ezekben a
nézeteiben sajátos módon kapcsolódott össze a tősgyökeres korzikai babona
és a furfangos, számító ámítás.

A valóságban azok a sikerek, amelyek egy meghatározott ideig Bonaparte

katonai és politikai tevékenységét kísérték, mint már mondottuk, számos
okkal magyarázhatók. Közülük néhányról már szóltunk. Helyénvaló, hogy itt
felhívjuk a figyelmet még egy sajátos tényezőre, amely megkönnyítette
Bonaparténak a maga elé tűzött feladatok végrehajtását.

Bonaparte minden idejét és figyelmét lekötötte azoknak a kérdéseknek egyre

táguló köre, amelyekkel első konzulként meg kellett birkóznia politikai,
állami, diplomáciai, katonai, közigazgatási, jogi téren. De óriási, fantasztikus
munkaképessége ellenére (akár Auxonne-ban, továbbra is hajnali négy órakor
kelt és nyomban munkához látott) nem jutott ideje mindenre. Egyre nagyobb
mértékben vette igénybe hozzá közelálló emberek - fiatalkori barátai -
Bonaparte minden idejét és figyelmét lekötötte azoknak a kérdéseknek egyre
táguló köre, amelyekkel első konzulként meg kellett birkóznia politikai,
állami, diplomáciai, katonai, közigazgatási, jogi téren. De óriási, fantasztikus
munkaképessége ellenére (akár Auxonne-ban, továbbra is hajnali négy órakor
kelt és nyomban munkához látott) nem jutott ideje mindenre. Egyre nagyobb
mértékben vette igénybe hozzá közel segítségét, akikben teljesen megbízott.
Ilyenek nem sokan voltak: Duroc, Lannes, Berthier, Junot, Marmont, Murat,
Lavalette - akiket már több ízben említettünk. Marengo után ezek közé
tartozott Savary és részben Réal is. Négy-öt éve jórészt még tejfelesszájú
legények voltak, hadnagyi vagy kapitányi váll-lappal, s nem gondoltak a
holnapra; talán nem is álmodtak fényes karrierről. De amióta a sors
összehozta őket Bonapartéval, a fiatal tisztek életében minden megváltozott:
a nevüket tisztelet és dicsőség övezte, arannyal kivarrt tábornoki
egyenruhát és vállrojtot viseltek, hadosztályokat, hadtesteket vezettek, az
egész ország ismerte őket. Ezek az - az első olaszországi hadjárat ideje óta
Bonaparte legközelebbi környezetéhez tartozó - emberek határtalanul hittek
Bonaparte lángelméjében, s ő bízott bennük. Néhány fontos üggyel,
amelynek véghezvitelére magának nem jutott ideje és amelyet nem bízott a
miniszterekre, legközelebbi fegyvertársait bízta meg. Bonaparte bonyolult
diplomáciai feladatokat bízott Durocra, és „Duroc katona” - ahogyan saját
magáról beszélt - kitünően megbirkózott velük. A beavatottak tudták, hogy
Lannes véleménye vagy Duroc véleménye az első konzulnál sokkalta
többet nyom a latban, mint a hivatalos tisztségviselőknek - a minisztereknek
vagy olykor a második, illetve a harmadik konzulnak a véleménye.

Ámde e hozzá közelálló munkatársak sem bizonyultak elegendőknek az

óriási és egyre növekvő államgépezet irányításához, s Bonaparte egy sereg új
embert választott közvetlen munkatársának. Létrehozta az államtitkári
tisztséget: az államtitkárra hárult az egész tárcaközi tevékenység
szabályozásának és összehangolásának a feladata. Erre a tisztségre Maret-t
nevezte ki - a mindig korrekt, pontos, minden apróságban precíz Maret-t, a
polgári hatóság afféle Berthier-jét. A jogi természetű kérdéseket, a polgári
törvényhozás kérdéseit átruházta Cambacérésre, fenntartva azonban magának
az utolsó szó jogát. Az Államtanácsban, amely a konzuli rezsim
legfőbb kormányszerve lett, Roederer, Régnault de Saint-Jean d’Angély,
Chaptal, Thibau-deau véleményére hallgatott. Mindenki másénál többre
tartotta Roederer véleményét, akit joggal tekintett egyik legokosabb és
legéleslátóbb munkatársának. Túlságosan önfejű öccsét, Lucient, eltávolította
a belügyminisztérium éléről, és Chaptalt nevezte ki erre a felelősségteljes
posztra. Bonaparte tudta, hogy Chaptal nem tartozik tisztelői közé: ez utóbbi
később az első konzulnak csaknem nyílt ellenfele lett. De Chaptalt azért
becsülte, mert kora egyik legnagyobb tudósa volt. S e kiváló vegyész, több
fontos felfedezés atyja, egyúttal nagyszerű szervezőnek bizonyult. A
forradalom alatt meg tudta szervezni a lőpor nagyméretekben való gyártását a
grenelle-i táborban. Bonaparténak Laplace-szal nem volt szerencséje; de nem
mondott le arról az elgondolásról, hogy a belügyminisztériumot egy tudós, az
Intézet tagja irányítsa. Chaptal teljes egészében beváltotta reményeit.
Miniszteri működése a legnagyobb mértékben gyümölcsöző volt.

Bonaparte mindig nagy tisztelettel adózott a tudománynak és a tudósoknak.

Így volt ez élete végéig. Másoktól is megkívánta, hogy tisztelettel
viseltessenek a tudomány iránt. A tudományos kérdésekben a
tájékozatlanság, a kompetencia hiánya vagy éppen a tudatlanság
megbocsáthatatlan vétek volt a szemében. Egy ízben Bernardin de Saint-
Pierre, a „Paul et Virginie” című regény neves írója, akinek tehetségét
Napóleon sokra tartotta, panaszkodott Bonaparténak, hogy az Intézetben nem
mutatnak iránta kellő tiszteletet. Napóleon egy pillanatra gondolkozott. -
Mondja - kérdezte egy kis szünet után -, ismeri a differenciálszámítást? -
Nem! - vallotta be becsületesen az író. - Hát akkor miért panaszkodik! -
Véleménye szerint az Intézet olyan tagja, aki nem ismeri a
differenciálszámítást, csakugyan nem érdemelt tiszteletet.

Bonaparte igyekezett az államirányításba bevonni a tudósokat. A

gazdaságpolitika kérdéseiben, kiváltképpen az ipari termelés szervezésében
elsősorban a tudósok véleményére hallgatott. A legnagyobb figyelemmel
Chaptal véleményét hallgatta - nem azért, mert miniszter, hanem mert tudós
volt.

Az 1800. évi júliusi válság után, amikor Carnot veszélyessé vált vagy
legalábbis Bonaparte annak vélte, hosszú évekig haragot tartott vele. De azért
továbbra is tisztelte, és nagyra tartotta a katonai vezető és a nagy
matematikus tehetségét.

Bonaparténak az olyan emberekhez való viszonyában, mint Chaptal, Carnot,

Monge, Laplace, Berthollet, mint már mondottuk, világosan kifejezésre jutott
a tudomány iránti tisztelete. De könnyűszerrel észrevehető emögött több is:
tisztelete a tehetségek iránt, az, hogy meg tudta becsülni a tehetséges
embereket. Bonaparte, aki maga kiváló adottságokkal, energiával, csaknem
határtalan munkaképességgel volt megáldva, nem félt a vetélytársaktól, és
tehetséges emberekkel vette körül magát, így volt ez kezdetben, később
persze lassanként más lett a magatartása e tekintetben. Bonaparte igen nagy
érdeklődést tanúsított a tehetségek iránt, felkutatta, figyelemmel követte őket.
Azt akarta, hogy az egész kormányapparátus tehetséges emberekből álljon.
Természetesen azzal a feltétellel, hogy ne keresztezzék az útját.

A XIX. századi Angliában néhány kabinetről - Aberdeen vagy Gladstone

kormányáról - félig ironikusan, félig komolyan azt mondogatták: „az összes
tehetségek minisztériuma”. Ha ennek a kifejezésnek volt valami értelme,
akkor különösen joggal alkalmazható a konzulátus, de kiváltképpen a
császárság vezérkarára, Bonaparte környezetére. Az első konzul legközelebbi
katonai és civil munkatársai valóban a „tehetségek minisztériumát” alkották,
a fényes és különleges képességek olyan ragyogó együttesét, amilyennel
akkoriban egyetlen más európai kormány sem rendelkezett. Azon a téren,
amelyet kiváltképpen szakterületének tekintett, vagyis katonai
téren, Bonaparte annyi tehetséget tudott maga köré gyűjteni, az elsőrendű
talentumok olyan csillagképét, amilyenhez hasonlót Franciaország története
sem előtte, sem utána nem ismert.

Masséna, Kiéber, Lannes, Davout, Ney, Berthier, Desaix, Murat, Brune,

Soult, Jourdan, Macdonald, Junot, Duroc, Mortier, Bessiéres, Marmont,
Augereau, Oudinot, Rapp, Lauriston, Victor - ez még korántsem teljes
felsorolása Bonaparte fegyvertársainak. E nevek mindegyike mögött
csodálatos pályaképek állnak, váratlan sorsfordulatok és haditettek. Ezek a
férfiak származásukat, képzettségüket tekintve különböztek egymástól:
Davout, Desaix és Marmont régi, jóllehet elszegényedett kemesi családok
sarjai; Lannes, Murat, Brune, Kiéber, Augereau, Junot a nép fiai, közülük
néhány a legalacsonyabb rétegből való, és a katonai szolgálatot egyszerű
közlegényként kezdte. De bármely rendhez tartoztak is, valamennyien a
forradalom fiai voltak.

Napóleon terjedelmes irodalmi hagyatékában kevés olyan oldalt találunk,

amely nem körültekintéssel, a kívülállók - a kortársak vagy az utókor -
véleményének számításba vételével íródott volna, mindenütt érződik a józan
ész hangja; szavai, még ha olykor a sietség bélyegét viselik is magukon,
csaknem mindig mérlegeltek és megfontoltak. De vannak kivételek - ilyenek
a Joséphine-hez írt korai levelek, az 1798-ból származók, amikor nem múlt el
nap anélkül, hogy ne emlékeztette volna az asszonyt, milyen határtalanul
szereti. Később e levelek tartalma megváltozott. De figyelemre méltó, hogy a
korai levelekben is, amelyek mindig rövidek, mivel kevés volt az ideje, sokat
beszélt tábornokai sikereiről. „Masséna intézkedései nagyon
eredményeseknek bizonyultak” - írta 1796. július 11-én a veronai ütközet
után: „Brune tábornokot hét golyó érte, valamennyi átfúrta a ruháját, de nem
sértette meg őt magát. Ez aztán a szerencse !” - írja ugyanebben a levélben.
Ezekben a rövid sorokban nyoma sincs az irigységnek vagy a vetélkedésnek,
holott az érthető volna a Mars szolgálatában versengő hadvezéreknél. Sem
Masséna, sem Brune nem állt közel Bonapartéhoz, s mégsem állta meg, hogy
ne beszéljen sikereikről a feleségének.

Bonapartétól természetesen távol volt minden érzelmesség,

szentimentalizmus. Éles tekintete nem vesztette szem elől egyetlen nagy
tábornokát sem, aki útjába állhatott volna vagy keresztezhette volna útját. Ha
kellett, vaskézzel eltávolította azt, aki veszélyessé válhatott. Így például nem
engedte meg Moreau-nak, hogy Hohenlinden után Bécs ellen vonuljon;
Moreau-t vetélytársának tartotta, ezért figyelemmel követte és korlátozta
tevékenységét. Szemmel követte Bernadotte-ot, nem bízott benne.
Amikor közvetlen érdekei forogtak kockán, könyörtelen volt. Kivégeztette
Arenát, pedig ifjúkori emlékek kapcsolták össze vele. Agyonlövette Frottét,
mert meg kellett törni a vendée-iak ellenállását.

Ámde emellett következetesen támogatta azokat, akiket nem tartott

ellenségeinek, megadta nekik, ami illette őket. Így értékelni tudta Desaix
adottságait, baráti jobbot nyújtott feléje. Nyomban felismerte Lannes katonai
tehetségét, és gyorsan vitte őt felfelé a katonai hierarchia lépcsőfokain.
Lannes-nak még éles kritikáját is megbocsátotta: ő egyike azoknak a
keveseknek, akik szemébe merték mondani az igazságot. Moreau
hadseregében felfedezte Michel Neyt, Grouchyt; nyomban értékelte és
támogatta őket. Davout-nál a tüskés külszín mögött megsejtette az
átlagon felüli képességű embert; támogatta, és nem tévedett ítéletében.

Vitás esetekben, amikor cl kellett dönteni, kire bízza felelős hadműveletek

irányítását, Bonaparte a tehetséget részesítette előnyben. Nem szerette
Kiébert - erről nyíltan beszámol visszaemlékezéseiben. Mindamellett
elismerte katonai tehetségét, s amikor 1799-ben határoznia kellett, kire bízza
az egyiptomi hadsereg parancsnokságát, nyomban úgy döntött, hogy ez csak
Kiéber lehet. Toulon óta ragaszkodott Junot-hoz mint régi bajtársához. Ney-t
is nagyra becsülte. De amikor később, 1810-ben Portugáliában Junot és Ney
nem tanúsítottak kellő erélyt, Bonaparte a portugáliai
hadsereg főparancsnokának minőségében fölébük helyezte André Massénát.
A nyakas öreg Masséna, aki a tábornagyi vállrojt mellett is megtartotta az
egykori csempész magatartását és modorát, az első konzultól, majd a
császártól is független tábornok maradt. Bonaparte ráadásul okkal
feltételezhette, hogy Masséna, ez a vén farkas, aki nem egy dicső győzelmet
könyvelhetett el, magányosan ül a tanyáján és azt üvölti, hogy hőstetteit nem
értékelik. S mégis, bármennyire közelebb állt is hozzá egyénileg Junot és
Ney, értékelte az öreg kardforgató tehetségét és elismerte mint elsőrendű
hadvezért. A Junot, Ney és Masséna közötti választás során ez utóbbit
részesítette előnyben, mint nagyobb tehetséget.

Bonaparte állhatatosan törekedett arra, hogy mind a hadseregben, mind pedig

a polgári közigazgatásban a legfontosabb tisztségeket tehetséges emberekkel
töltse be, jó koponyákkal, „des hommes d’esprit”-vel, ahogy mondani
szerette. Az a kívánsága, hogy legénységét elsőrendű játékosokból állítsa
össze, meghatározó tényező maradt akkor is, amikor létrehozta kormányát,
sőt tágabb értelemben az egész katonai és polgári igazgatást. Az, hogy ezek
az elsőrendű játékosok egyszer esetleg őt magát háttérbe akarják szorítani és
az első helyre akarnak kerülni, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta
Napóleont. Annyira bízott saját erejében, olyan mértékben meg
volt győződve arról, hogy bármely versenytársánál különb lesz, és végül is
mindegyiken túl fog tenni, hogy bátran vállalta a kockázatot, s a kormányba
olyan embereket is bevett, akikben tudvalevően nem bízott. Így például
Marengo után nem bízott többé Talleyrand-ban (mellesleg joggal), s a volt
autuni püspök iránt semmiféle személyes rokonszenvet nem érzett. De
kénytelen volt elismerni, hogy Talleyrand a legnagyobb mértékben olyan
„homme d’esprit”, amilyeneket igyekszik megnyerni és maga köré
tömöríteni. El kellett ismernie a külügyminiszter bámulatos munkaképességét
is, aki látszólag beteges külseje ellenére vasegészségnek örvendett, s képes
volt két-három éjszakát álmatlanul tölteni anélkül, hogy szellemi frissesége
csökkent volna.

Még kevesebb bizalmat érzett - ha lehet itt egyáltalán összehasonlításokat

tenni - Fouché iránt. Egyébként ebben a hallgatag férfiban senki sem bízott,
amióta békés oratoriánus abbéból dühödt terroristává és az egyház üldözőjévé
lett Nevers-ben és Lyonban, s szélsőséges hébert-istából a Direktórium
rendőrminiszterévé: sem életrajza, sem külső megjelenése nem keltett
bizalmat. Bonapartét semmi sem kényszerítette rá - és különös előnnyel sem
járt rá nézve -, hogy elfogadja Fouchénak még októberben, brumaire előtt,
felajánlott szolgálatait. Fouché mögött nem állt semmiféle erő, semmi, saját
árnyékán kívül. Nem képviselt senkit, saját magán kívül.

Mindamellett Bonaparte, bár sohasem bízott Fouchéban, elfogadta a

felajánlott szolgálatokat és nem annyira megtisztelő, mint inkább az
államgépezetben lényeges funkciót bízott rá - a rendőrség vezetését.

Lehet egyet nem érteni Stefan Zweiggel, amikor Fouchét afféle géniusznak -
a gonosz géniuszának - ábrázolja, de el kell ismernünk, hogy ez a félelmet és
utálatot keltő, sápadt, szinte vértelennek látszó ember valamiféle erővel volt
felruházva. Erkölcstelensége, elvvé avatott elvtelensége, az emberek iránti
megvetése, könyörtelensége - az összes hibák ilyen különös ötvözete egyazon
személyben - Fouché „sötét tehetségét" a maga módján színe jelentéktelenné
tette. S Bonaparte a saját tündöklésének fokozására hivatott ragyogó
tehetségek fényes csillagképéhez habozás nélkül csatolta Fouché sötét
árnyékát.

Bonaparte feltételezhette, hogy fegyvertársai közül némelyek - Fouché,

Talleyrand, Bernadotte, Augereau és mások is - mihelyt megfordul a
széljárás, ingadozni kezdenek, s ha erős az ellenszél, szembefordulnak vele.
Egyszóval, ezek olyan segítőtársak voltak, akik készen álltak arra, hogy az
első kudarckor elárulják urukat. Hát aztán? Bonaparte tudta, kikkel van
dolga. De hitt a csillagában, hitt az erejében. Le tudja majd fogni a mérgezett
tőrt tartó kezet, mielőtt lesújt. Azonkívül nem olyan volt a természete, hogy
azon töprengjen, mi lesz néhány év múlva. „Harcba kell bocsátkozni, s
azután meglátjuk.” Ha elérkezik az idő, újból meg fogja hozni az egyedüli
helyes döntéseket. Minek fürkészni a távoli jövőt?

Egyelőre bátran, magabiztosan, tétovázás nélkül helyezte a legmagasabb

tisztségekbe a tehetséges embereket. Tehetséges emberek, okos emberek - ez
kell Francia-ország újjászületéséhez. S Bonaparténak csakugyan sikerült
olyan kormányt alakítania, olyan állami, katonai vezetést teremtenie, amely a
tehetségek erejével és gazdagságával elhomályosított minden más akkori
kormányt.

S amikor Napóleon zsenialitásáról, bámulatos, csodálatos adottságairól

beszélnek, gyakran megfeledkeznek arról, hogy Bonaparte nem állt egyedül,
csak első volt a nagyszerű tehetségek sokasága között, hogy váll váll mellett
haladt a kiváló koponyák, tehetséges, erélyes férfiak hatalmas cohorsával. Ha
úgy tetszik, Bonaparte zsenialitása elsősorban annak a világos felismerésében
nyilvánult meg, hogy az igazi nagy művet nem egyetlen embernek, hanem
csak az ország valamennyi tehetségének erőfeszítéseivel lehet véghez vinni,
ha ezek egy nagy cél érdekében képességeiket kifejlesztik és
megsokszorozzák.

Eszerint hát a bonapartista rezsim, a konzuli Franciaország a tehetségek

köztársasága volt, afféle XIX. századi Athén? Vagy egy olyan különleges
állam, amelyben a képességek, a tehetség, az ész egy ragyogó hadvezér és
államférfi által ösztökélve, mentes az osztályfüggéstől, osztályokon kívül és
osztályokon felül áll ?

Dehogyis. A napóleoni kultusz vak apologétáin kívül ki vehetné komolyan az

efféle kiagyalásokat. Ha a konzulátus és egy bizonyos (nem éppen hosszú)
ideig a császárság csakugyan számos tehetséget egyesített és képviselt a
társadalmi tevékenység legkülönfélébb szféráiban, ennek oka korántsem az
volt, hogy osztályokon és osztályérdekeken kívül álltak. Ellenkezőleg, maga
az a tény, hogy egyidejűleg a különféle tehetségek sokasága jelent meg, egyik
kifejezése volt annak, hogy a burzsoáziának akkor még fiatal, felemelkedő,
erővel teli osztálya kilépett a közélet porondjára.

Első embere is - a Francia Köztársaság első konzula -, bármennyire

autokratikus lett légyen is az általa létrehozott rezsim, bármennyire erősödött
az egyeduralom, a polgárságnak és a polgári társadalom érdekeinek
megfelelő politikát folytatott. Az általa bevezetett és megszilárdított rend
polgári rend volt. A milliomos Ouvrard, aki a forradalom és a Direktórium
évei alatt óriási vagyont halmozott föl, és akinek 1793-ban és 1794-ben
bujkálnia kellett, most, a konzuli köztársaság idején, először fitogtathatta
gazdagságát. Bonaparténak személyi okai voltak arra, hogy nem kedvelte
Ouvrard-t, és időnként éreztette is hatalmát a milliomossal, de nem
akadályozta meg abban, hogy milliókat halmozzon föl és élvezze mindazon
előnyöket, amelyek a gazdagsággal járnak. Ouvrard Raincyben levő pompás
kis palotájában „királyok, hercegek, lordok fordultak meg, mindenféle
nagyságok, akik hírnevüket származásuknak, az irodalomnak, a művészetnek
köszönhették”. Bonaparte kardja, az első konzul korlátlan, zsarnoki hatalma
végeredményben Ouvrard-nak és a hozzá hasonlóknak a millióit védelmezte.
Megtörtént, hogy Bonaparte élesen elítélt gazdagokat, s el kell ismerni, hogy
nem tisztelte különösebben a gazdagokat meg a gazdagságot. Ebből a
szempontból nem hasonlítható Lajos Fülöphöz, a zsugoriak júliusi
monarchiájának királyához. Még nem érkezett el a pénz mindenhatóságának
az ideje. Ám a konzulátus egész politikája - gazdasági, pénzügyi,
adópolitikája, végül külpolitikája is - arra irányult, hogy megszilárdítsa az új
társadalmi rendet, a polgári rendet, a tulajdonosok államát.

A polgári törvénykönyvnek az Államtanácsban folyó előkészítésekor és

megvitatásakor, amelyek Bonaparte elnökletével és tevékeny részvételével
folytak, a legnagyobb figyelmet, sőt lelkesedést a tulajdon kérdései keltették.
„A tulajdonjog a polgári szabadság fő alapja”, „a tulajdon az az alapvető jog,
amelyen valamennyi társadalmi intézmény nyugszik” - állította Tronchet,
Portalis és a polgári törvénykönyvet kidolgozó bizottság többi tagja. A
forradalom vakmerően lábbal tiporta a tulajdonjogokat: elkobozta az egyház,
az emigránsok, a haza ellenségeinek vagyonát. De miután már végbement a
tulajdon újrafelosztása és diadalmaskodott a polgári tulajdon, szükségessé
vált ennek megszilárdítása és állandósítása. Bonaparte proklamálta a
„tulajdon sérthetetlenségét”, s ez lett a polgári törvénykönyv alapja.
Ugyanezen okból Bonaparte ellenezte az örökösödési jog korlátozását, nem
zavarta a vagyon szétforgácsolódása: mennél több lesz a tulajdon, annál jobb.
„A tulajdonosok alkotják az állam biztonságának és nyugalmának
legszilárdabb támaszát.”

A gazdasági tevékenység valamennyi szférája közül Bonaparte a legnagyobb

figyelmet az ipar fejlesztésére fordította. A kereskedelemnek, a
spekulációnak, a pénzügyi tranzakcióknak az ő szemében nem volt nagy
értékük - ezeket olyan tevékenységnek tekintette, amely nem hagy nyomot:
mi marad belőle? Más dolog az ipar, amely új anyagi értékeket teremt:
gyárakat, manufaktúrákat, iparcikkeket.

Az Angliával való kibékíthetetlen, elkeseredett háború végső soron a francia

ipar érdekeinek az angol konkurrenciától való védelme volt. Az ipar érdekei a
konzulátus és a császárság idején mindenkor első helyen álltak. Nem
véletlen, hogy egy esztendővel a konzuli rezsim bevezetése után Bonaparte
tevékeny támogatásával megalakult a „Nemzeti ipart serkentő egylet”.
Közvetlen szervezését és irányítását a legkiválóbb tudósok vették kezükbe:
Berthollet, Conté, Monge, Chaptal. 1802-ben megalapították a kereskedelmi
kamarát, 1803-ban a manufaktúrák kamaráját. 1801-ben Párizsban megnyílt
az első ipari kiállítás; ez megmutatta, hogy Anglia nyomán a francia
iparban is bekövetkezik a technikai forradalom ideje. A textiliparban, a
kohászatban kezdtek utat törni a gépek; mindenütt technikai újításokat
vezettek be, és a konzulátus kormánya ezt tevékenyen támogatta.
Nagymértékben fellendültek az építkezések (többek között ekkor épült meg
az Alpokon át - a Simplonon keresztül - Milánóba vezető út), fejlesztették a
tengeri kikötőket; a városokban a kor igényeinek megfelelő új házak épültek;
az újból Franciaországba látogató elragadtatott külföldiek szeme láttára
alakult át Párizs, új épületekkel, széles, szép bulvárokkal gazdagodva. A
konzulátusi hatalom kifejezetten polgári jellege különösen kifejeződött
munkásellenes törvényhozásában. Az 1803. április 12-i törvény tartalmazta a
Le Chapelier-törvény alapvető rendelkezéseit: újból megerősítette a
sztrájktilalmat és megtagadta a munkásoktól a szervezkedési jogot. A
„munkakönyvekről” szóló 1803. december 1-i törvény megmutatta, hogy a
munkások és a munkáltatók közötti osztályösszeütközésekben a kormány
határozottan a munkáltató pártját fogja. Lehetett-e ez másként? A konzulátus
kormánya a tulajdonosok kormánya volt.

Mint fentebb már mondottuk, itt sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a
konzuli hatalom természetesen óvta és védelmezte a parasztság érdekeit. De
vajon a parasztság, a tulajdonosi parasztság, amelyet a forradalom hozott
létre, nem alkotta-e fontos részét és támaszát az új polgári rendnek?

Egyszóval a konzuli hatalom egész politikájában teljesen nyilvánvalóan

megmutatkozott osztályalapja, a polgári rend védelme. Mindamellett
leegyszerűsítés volna figyelmen kívül hagyni ennek a hatalomnak
sajátszerűségét. Napoléon Bonaparte, jóllehet az új polgári társadalom
érdekeit védelmezte, e társadalomnak, mondhatnánk, megtestesítője volt,
ennek erős és negatív vonásaival együtt, nem biztosította a polgárság számára
a hatalom teljességét; az első konzul - majd a császár - diktátori hatalma
elkülönült attól az osztálytól, amelynek az érdekeit védelmezte, ez a
hatalom a burzsoázia és a többi osztály fölött állt.

Ámde kisajátítva magának a polgárság, valamint a többi osztály politikai

jogait, eltulajdonítva a politikai hatalom monopóliumát és egyúttal a
polgárság érdekében cselekedve, a konzulátus rezsimje igyekezett a kortársak
előtt úgy feltűnni, mint valamiféle felsőbb, osztályok fölötti, pártok fölötti
hatalom.

Bonaparténak az a jóslata, hogy a kontinens békéjét hamarosan követni fogja

az Angliával való béke, beteljesedett. 1801. október 1-én aláírták az előzetes
béke feltételeit, s öt hónap múlva, 1802. március 27-én, Amiens-ben
megkötötték a béke-szerződést egyfelől Anglia, másfelől Franciaország,
Spanyolország és a Batáviai Köztársaság között. Kompromisszum volt ez
mindkét részről, de egészében mégis Franciaországra nézve volt előnyösebb.
Nagy-Britannia kénytelen volt beleegyezni, mert elvesztette valamennyi
szövetségesét, elszigetelődött Európában, és a háború tíz esztendeje alatt
kimerítette erőforrásait és erőit. A vetélkedő hatalmak közötti ellentétek nem
szűntek meg, de a vitás kérdéseket igyekeztek megkerülni: a béke
szükséges volt, mert egyik nagyhatalom sem volt képes a háború folytatására.
Az ágyúk, a puskalövések tehát elhallgattak. Európában csönd honolt.

1802 tavasza a kezdődő évszázad egyik legboldogabb tavaszának látszott. Tíz

éven át az öreg kontinens csaknem valamennyi részén és messze a határain
túl is háború folyt, az emberek már nem is reménykedtek abban, hogy a
háború egyszer véget ér. S ismét nyugtalanul figyeltek fel a fém hangjára, de
most nem ágyúk dörögtek, hanem harangok zúgtak, hírül adva a rég várt
békét.

Az első konzul népszerűsége tetőfokára hágott. Még a legnagyszerűbb

győzelmei idején sem övezte ekkora elismerés honfitársai részéről, a
legnagyobb hadi győzelmek sem szereztek ekkora örömet a francia népnek,
Európa összes népeinek, mint az a nap, amely véget vetett a háborúnak.
Hová, merre fog fordulni most az erős kéz által irányított hatalom? A
békekötés utáni első napokban senki sem akart ezen gondolkozni. Az anyák
átölelték hazatért fiaikat, a feleségek férjüket, a gyermekek apjukat. Az öröm
napjai voltak ezek.
De telt az idő, elmúlt húsvét vasárnapja, melyen a békés országban első ízben
kondultak meg a harangok és tartottak misét. Az első konzul a Törvényhozó
Testület küldöttségének, amely a békekötés alkalmából felköszöntötte, a
„lelkiismeret békéjéről” beszélt, a belső békéről, melynek nem tulajdonított
kisebb jelentőséget, mint a hadviselő államok közti békének. De vajon mit
fog hozni a béke?

A konzuli köztársaság külpolitikai tevékenységében az amiens-i békét

megelőző két aktust a közvélemény különféleképpen ítélte meg. 1802. január
5-én Lyonban megnyílt a Ciszalpin Köztársaság Törvényhozó Gyűlésének az
ülésszaka. A milánói hazafiak keserű érzéssel utaztak a francia városba, hogy
ott határozzanak ügyeikben. De kénytelen-kelletlen meg kellett ezzel
békélniük: az osztrák iga alóli másodszori felszabadításukat az olaszok a
marengói győztesnek köszönhették. Már az első üléseken megindultak a
viták: milyen államot kell létrehozni? Január 11-én Lyonba érkezett a Francia
Köztársaság első konzulja. Hamarosan beszédet mondott olaszul; azt
javasolta a küldötteknek, hogy a megalapítandó államnak adjanak azt
megillető és hozzá méltó nevet: ne Ciszalpin Köztársaság legyen, hanem
Itáliai Köztársaság! Szavait hatalmas tapsvihar fogadta. Csoda-e, hogy
amikor január 25-én befejeződtek az ülések, az Itáliai Köztársaság elnökévé
Bonaparte tábornokot választották meg?!

Az európai fővárosokban ez a váratlan döntés meglehetősen nagy riadalmat

keltett. Mit jelent ez a perszonálunió? Olaszország békés annektálását? Ám
az idő lecsillapította a szenvedélyeket. Elvileg az Itáliai Köztársaság még
Bonapartéval az élén sem sokban különbözött a Batáviai vagy a Helvét
Köztársaságtól. Az előző irányvonal tehát folytatódni fog.

De a politikában járatos emberek felfigyeltek az első konzul olasz

politikájának egy olyan részletére, amelyet a többség nem vett észre.
Toszkánáról van szó. Firenzében megdöntötték a régi dinasztiát - ezen senki
sem csodálkozott, az ilyesmihez már egy idő óta hozzászoktak. Csakhogy
Toszkánából nem lett a Liguriai Köztársasághoz vagy a Helvét
Köztársasághoz hasonló újabb fiók-köztársaság. Etruria királyságává lett, s a
királyi trónt a pármai infáns foglalta el. Megmagyarázták ugyan, hogy ez
a Spanyolországgal St. Ildefonsóban kötött paktum folyománya, de ezek a
magyarázatok nem küszöbölték ki a szorongás érzését: a Francia Köztársaság
monarchiákat alapít. Amikor 1801 májusában Etruria királya feleségével, a
spanyol király nővérével Párizsba érkezett, s tiszteletükre a miniszterek sorra
adták a bálokat, ez a szorongás fokozódott.

Vajon merre fog fordulni az államhatalom kormánya? Merre tart az ország?

A személyi hatalomnak a köztársasági rend keretein belüli megszilárdítása
felé? Vagy pedig... De erről még beszélni sem mertek.

A X. év floréal 6-án (1802. április 26-án), kerek egy hónappal az amiens-i

béke után, közzétették az emigránsok amnesztiájáról szóló törvényt. Egy
meghatározott határidőn belül hazatérhettek, azzal a feltétellel, hogy leteszik
a hűségesküt a Köztársaságra. Megmagyarázták, hogy ez olyan törvény,
amely a belviszályok leküzdésére irányul, hogy ez is a belső megbékélés és a
nemzeti összefogás politikája, s a franciák egyetlen baráti családban való
egyesítését célozza. Talán valóban ezekből a gondolatokból indultak ki a
törvényhozók. De az egyenes gondolkodású emberek joggal kérdezhették,
hogy ez esetben miért nem részesítik még most sem közkegyelemben a
jakobinusokat és a babeufistákat, a baloldali republikánusokat? Miért
nyújtanak békejobbot csupán jobbra, s miért nem látható az a szándék, hogy
balfelé is békejobbot nyújtsanak?

Már egy hónap múlva május 19-én (a X. év floréal 29-én) kihirdették a

Becsületrend megalapításáról szóló törvényt. A törvényt különféleképpen
értelmezték. Néhányan a Köztársaság megszilárdításának az eszközét látták
benne, afféle ellensúlyt a hazatérő emigránsokkal, a régi arisztokráciával
szemben. Alapokmánya a köztársaság szolgálatának kötelességéről beszélt, a
szabadság és az egyenlőség védelméről; szerepelt benne egy olyan cikkely is,
amely kötelezőnek nyilvánította a harcot „a feudális rend és a feudális
renddel járó kiváltságok és jogok visszaállítására irányuló minden
kísérlet ellen”. A Becsületrend statútuma csakugyan olyan benyomást keltett,
hogy ez valóban köztársasági érdemrend lesz. Csakhogy ugyanez az
alapokmány tartalmazott olyan cikkelyeket is, amelyek szükségképpen
visszatetszést keltettek a republikánusok körében. A rend tizenöt cohorsból
állt; mindegyikben volt hét főtiszt, fejenként ötezer frank illetménnyel, húsz
őrnagy, kétezer frank illetménnyel, harminc tiszt, ezer frank illetménnyel stb.
Kialakulóban volt valamiféle elit, egy kiváltságos kaszt. Az egyenlőség
megóvására volt hivatva, de vajon maga a Becsületrend nem az egyenlőség
cáfolata-e? Nem egy arisztokrácia megteremtésének irányában tett lépés? -
kérdezte Berlier. A törvényhozó szervekben lefolyt szavazáskor
százötvennyolc szavazatot adtak le a törvényjavaslat ellen. Új időszak
kezdődik, ehhez nem fér kétség. Ami homályosnak tűnt, hamarosan
tisztázódott.

Az első konzulhoz közelálló férfiak - Cambacérés, Roederer, még néhányan

értésére adták a törvényhozó szervek tagjainak, hogy azok az óriási
szolgálatok, amelyeket Bonaparte a nemzetnek tett, megérdemlik a nemzet
hálájának valamilyen kifejezését. A Tribunátus tagjai értetlenek voltak vagy
annak tettették magukat. A tábornoknak valamiféle megtisztelő címet akartak
adományozni - a nép atyja vagy a nagy béketeremtő címét. Talán a „nemzet
megmentője” címet adták volna neki, ha ezt nem járatta volna le Pichegru,
akinek ezt első ízben adományozták. Csakhogy Bonapartét mindezek a
dagályos és értéktelen elnevezések nem elégítették ki. Őt nem a
hangzatos frázisok érdekelték, hanem valami reális. Azonkívül a legkevésbé
sem volt naiv. Azokban az években nagyon jellemezte a mérték, a politikai
tapintat, a megengedettnek a határai iránti érzék. Ráadásul csaknem ösztönös
érzéke volt ahhoz, mi illeti meg saját korában. Sohasem keverte össze azt,
amit elfogadhat életében, a jelenben kortársaitól, az olyan tiszteletadásokkal,
amelyekre csak a halál utáni dicsőség szerint számíthat. Az amiens-i
békekötés után a Szajna megyei Főtanács határozatilag kimondta, hogy ezen
örvendetes eseményre való megemlékezésül Párizsban a Chátelet terén
emeljenek diadalívet Bonaparte tiszteletére, aki visszaadta a békét. Az első
konzul levélben köszönetét mondott a Főtanácsnak azokért az érzésekért,
amelyek határozatuk hozatalára indították őket, de a határozat gyakorlati
megvalósítását elhárította: „Bízzuk az ilyen emlékmű emelésének a gondját a
jövőre, ha az jóváhagyja az önök rólam alkotott jó véleményét.” Ugyanígy
elutasította - Roederer tanúsága szerint - utcáknak vagy tereknek a róla való
elnevezését. „Ezek a tiszteletnyilvánítások nem az élőket illetik meg” -
mondotta. Nagyon ügyelt arra, hogy ne juttassa magát kellemetlen vagy
nevetséges helyzetbe. Négyszemközti beszélgetésekben világosan
megmondta, mi tekinthető hasznosnak.

A kényes missziót Cambacérés vállalta magára. A második konzul, aki az

ország első jogászának hírében állt, s higgadt, méltóságteljes férfiú volt, a
külső szigort, sőt ünnepélyességet egyesítette a legkényesebb feladatok
megoldásában tanúsított hajlékonysággal, sőt ravaszsággal. A nehézkesebb
észjárású embereknek türelmesen elmagyarázta, hogy egészen másra van
szükség: arról van szó, hogy megkérjék az első konzult arra, hogy a hatalom
terhét élete végéig viselje. (Mellékesen Cambacérés megjegyezte, hogy az
ügy érdekében valószínűleg megfelelőbb, tapintatosabb lenne, ha a
második és a harmadik konzul is egész élete során megosztaná a hatalom
terhét az első konzullal.)

A szenátorok, akikkel Cambacérésnek dolga volt, lassú észjárásúaknak és

nyakasaknak mutatkoztak. A floréali tanácskozások után elhatározták, hogy
kinyitják a bugyellárisukat és még tíz esztendőt adnak Bonaparténak; az
örökös konzulságot megtagadták tőle. Bonapartét bántotta, nyilván meg is
sértette ez a szőrszálhasogatás; levelet intézett a Szenátushoz - udvarias,
mértéktartó és magabiztos levelet, amelyben kijelentette, hogy ilyen
kérdésekben szükségesnek tartja a nép véleményének megkérdezését.

Ez jól kiszámított sakkhúzás volt. A szenátorokat megleckéztették - jó lesz,

ha nem feledkeznek meg arról, hogy a nép fontosabb náluk. Az első konzul
nem titkolta, hogy elégedetlen a Szenátussal, de nem egyéni indítékokból,
hanem mert a Szenátus nem vette figyelembe a nép jogait. A körmönfont
politikai játékban Bonaparte kezébe tudta ragadni a kezdeményezést és
támadásba tudott lendülni. De a játszmát végig kellett vinni. Amikor május
14-én fogadta a kormányzó szervek deputációját, Bonaparte ismét visszatért
ezekhez a gondolatokhoz. „Engem olyan viszonyok között szólítottak a
legfőbb állami tisztségbe, amikor a népnek nem nyílt lehetősége arra, hogy
nyugodtan, gondolkodva mérlegelje annak az érdemeit, akit
megválasztott. Akkor a Köztársaságot polgárháború marcangolta, határainkat
az ellenség fenyegette... Ma helyreállt a béke az összes európai államokkal...
Hadd fejezze hát ki a nép az akaratát teljesen függetlenül és teljesen nyíltan;
ezt az akaratot teljesíteni kell. Bármi legyen is a sorsom, konzul leszek vagy
polgár, egész életemet Franciaország nagyságának és dicsőségének fogom
szentelni.”

Ez a katona, ez a „mamlasz”, ahogyan valamikor lenézően nevezte a nem

éppen éles szemű Barras, most a sok éves tapasztalataikkal kérkedő
törvényhozóknak szemléltető oktatást adott politikai taktikából. Ismét túljárt
az eszükön, a nép szolgájának nemes és szerény szerepét játszva, s kiragadva
a szenátorok kezéből a döntések meghozatalának jogát. Egyúttal - a kérdést
teljes szélességében felvetve - még egyszer meg akarta kapni a nép
jóváhagyását brumaire 18-át illetően.

Az események további menete nem aggasztotta. Bonaparte most

félrevonulhatott. Elutazott Malmaisonba és már nem avatkozott bele
semmibe. Cambacérésnek és Roederernek nem került nagy fáradságába, hogy
megmagyarázzák: a nép jogait nem lehet azokra a döntésekre korlátozni,
amelyeket a Szenátus rá akar kényszeríteni. Ez annál is könnyebben ment,
mert immár nem a Szenátushoz fordultak, amely, mint már kiderült, nem
felelt meg várakozásaiknak, hanem az Államtanácshoz. Cambacérés
javaslatára az Államtanács úgy határozott, hogy népszavazást tartat az
örökös konzulátus bevezetéséről. E kérdés megvitatásakor a törvényhozó
szervekben csak négy szavazatot adtak le a javaslat ellen, ezek közül az
egyiket - Lazare Carnot.

A nyílt szavazással lefolytatott referendum során 3 000 569-en szavaztak az

örökös konzulátus mellett, 8 374-en ellene. Nyíltan ellenezték a nyugati
hadseregben, melynek élén Bernadotte állt. Nyilvánosan felszólalt ellene
Lafayette is. A X. év thermidor 14-én (1802. augusztus 2-án) a Szenátus,
amelyet kegyesen feljogosítottak arra, hogy a szavazás eredményeit
közzétegye, a francia nép nevében Napoléon Bonapartét örökös első konzullá
nyilvánította.

Két nappal később, thermidor 16-án (augusztus 4-én) nyilvánosságra hozták a

kiegészítő senatusconsultumot (Formákhoz kötött és óvással meg nem
támadott tanácshatározat), amelyet Bonaparte sugallt, s amely a francia
alkotmányjog történetében alaptalanul a X. évi alkotmány nevet kapta.

Ha a szenátorok hihettek volna Cornudet, az előadó érveinek, úgy

vélekedhettek volna, hogy a kormány legfőbb, mindenek fölötti gondja a nép
szuverén jogainak legnagyobb mértékű biztosítása. Ebben az időben még
szükség volt a szavakra. Valójában a thermidor 16-i senatusconsultum csupán
néhány részleges változtatást és kiegészítést eszközölt az államhatalom
szervezetének már megállapított rendjén.

Az első konzult feljogosították arra, hogy kijelölje utódát; a másik két konzul
funkcióit is örökösnek nyilvánították (Cambacérés nem hiába fáradozott), s
néhány módosítást foganatosítottak az állami szervek választásának
rendszerében, amelyek nem sokat változtattak a rezsim lényegén. Ám a
thermidor 16-i senatusconsultum prózai tartalmát gondosan elleplezték a nép
jogainak megingathatatlanságáról szóló hangzatos frázisok pompás
csokrával. Újból ünnepélyesen proklamálták, hogy a hatalom csupán a
szuverén népakarat kifejezése, újból fennhangon megerősítették azt az
eltökéltséget, hogy „biztosítják a legfelső állami szervek szoros kapcsolatát a
nemzettel”. Szavak, szavak, szavak... De vajon mit jelentettek? Megváltozott
valami? A személyi diktatúra egyre jobban közeledett a monarchiához, bár
továbbra is a népszuverenitásra való hivatkozásokkal álcázta magát.

11. fejezet

2
A császárság

Az Első Köztársaság történetében a thermidor baljós hónap. Thermidor 9.

megölte a forradalmat, thermidor 14-16. megölte a köztársaságot. A kortársak
egyik esetben sem ismerték fel azonnal a történtek jelentőségét...

A thermidor 14—16-i szenátusi határozatokat követő napokban sokan úgy

vélték, hogy az ország életében nincs nagy változás: a kormányépületek
homlokzatain továbbra is nagy betűkkel ékeskedett a „Francia Köztársaság”
felirat. Az összes törvényeket, az összes kormányrendeleteket a Köztársaság
nevében adták ki. Érvényben maradt a forradalom által bevezetett
időszámítás, a megszokottá vált köztársasági naptár. Az első konzul a
hivatalos levelekben a tisztségviselőkhöz a hagyományos köztársasági
formában fordult: miniszter polgártárs, tábornok polgártárs.

Ámde mindez csak látszat volt, a múltból megmaradt külső forma. A

köztársaság halott volt. Nem sok idő telik bele, egy hónap, kettő, s a
végbement változások tartalma a régi köntös megtartása ellenére is mindenki
előtt világossá válik.

Mivel kezdődött ez? Olyan apróságokkal, amelyeknek semmiféle jelentőséget

sem tulajdonítottak. Valahogy ráébredtek, hogy nem éppen illő az első
konzul feleségét „Bonaparte polgártársnőnek” szólítani. Nem helyesebb-e,
nem tiszteletteljesebb-e a régimódi, de udvariasabb megszólítás, a „madame”
használata? Ezt csak először kellett kimondani, aztán már minden magától
ment. A „madame” után előbb félénken, azután egyre határozottabban
visszalopózott a társalgási nyelvbe a „monsieur”, az „uram” szó. Egy ideig
mindkét megszólítás - a „polgártárs” és az „uram” egyaránt dívott. A
hivatalos iratokban még sokáig szigorúan ragaszkodtak a „polgártárs”-
hoz. De a mindennapi életben egyre ritkábban használták. Azután a magas
szárú férficsizmák helyett megjelentek a selyemharisnyák és félcipők, azután
a selyemmellények, az arannyal kihímzett ujjasok. Gaudin pénzügyminiszter,
aki jelentéktelen külseje ellenére józan észről is, gyakorlati, érzékről is
tanúságot tett, mégpedig nemcsak a maga szűk területén, egy ízben egy
hivatalos fogadáson dús, rizsporos parókában jelent meg. Általános
megbotránkozást keltett. A versailles-i udvar divatjához való visszatérés
illetlenségnek, provokációnak látszott. De Gaudin bebizonyította,
hogy nemcsak a bonyolult francia helyzetben igazodik el jól. Gaudin
rizsporos vendéghaját az első konzul zajos helyesléssel fogadta. Attól kezdve
sokan követték a leleményes pénzügyminiszter példáját...

Ezek persze mind apróságok, a változó életmód másodrendű részletei.

Némelyek felvetették a kérdést: talán a szokás, a divat a háború befejezése
következtében változik? Talán h béke viszonyai között így kell élni? De
amikor az első konzulnak ötszázezer frank helyett évi hatmillió frank összegű
civillistát állapítottak meg, nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a béke
viszonyainak megfelelően változó divatról van szó. (Az állami
költségvetésben az uralkodó és családja költségeire felvett összeg.) A
Tuilériák palotája felismerhetetlenné lett. Most már semmi sem emlékeztetett
a Közjóléti Bizottság idejének szigorú egyszerűségére, sőt a brumaire-i
köztársaságnak Washington példaképeihez közeledő szerénységére sem.
Bonaparte asszonynak, a főudvarmesterévé kinevezett Duroc tábornoknak, az
első konzulnak az erőfeszítései arra irányultak, hogy a Tuilériák palotája
fényűzésével, gazdagságával, pompájával az európai monarchiák valamennyi
palotáját elhomályosítsa. A Tuilériákban most udvartartást hoztak létre: az
első konzul udvartartását. Napoléon Bonaparte (most már nem nevezték
Bonaparte polgártársnak) születése napját - augusztus 15-ét -nemzeti
ünnepnek nyilvánították. Bonaparte asszony mellé négy udvarhölgyet
neveztek ki, természetesen mind a négy régi arisztokrata családból
származott.

Maga az „arisztokrata” szó új tartalommal telítődött, és egészen másként

ejtették ki, mint néhány évvel azelőtt. A forradalom éveiben az „arisztokrata”
- szitok, ha úgy tetszik, fenyegető szó volt. Ellenforradalmár, áruló, ellenség
az „arisztokrata” fogalom szinonimáinak számítottak. Ez a megjelölés
sokakat a vérpadra juttatott. Az 1796. évi olaszországi hadjárat napjaiban,
fructidor napjaiban az arisztokratizmust a legsúlyosabb politikai vádnak
tekintették. Most ezt a szót egészen másként ejtették ki: lágyan, a mélabú és a
tisztelet árnyalatával. Egy régi nemesi név nem óvatos gyanút keltett, mint
nemrégiben, hanem jóindulatú mosolyt fakasztott. A nemességhez való
tartozás már magában véve is kitűnő ajánlólevélnek számított. A
Franciaországba visszatérő emigránsok, akik félve, ijedten néztek körül,
kellemes meglepetéssel vették észre, hogy Bonaparte tábornok köztársasága
egyáltalán nem hasonlít a katonairepublikánus erőszak ama kegyetlen
rendszerére, amelyről olyan borzadállyal beszéltek az emigráns szalonokban.
Nagy tapasztalatú udvari emberekként hamar eligazodtak az új helyzetben, és
megértették, hogy tőlük most ugyanazt várják, mint azelőtt: hogy
hízelegjenek, kedvében járjanak, kellemesek legyenek az állam első
emberének. Ez utóbbit tizenöt évvel ezelőtt „isten kegyelméből való
királynak” hívták, az új évszázadban pedig „a köztársaság első konzulának”.
Narbonne grófja, XVI. Lajos egykori hadügyminisztere, a Köztársaság első
konzulának szolgálatába lépett, s úgy vélekedett, hogy az új társadalomban
éppen olyan jól lehet élni, mint a régiben; kevesebb az önállóság, de mire
való az? Philippe de Ségurt kinevezték az Államtanács tagjává; Armand de
Caulaincourt az első konzul egyik bizalmasa lett. A tegnapi arisztokraták, a
volt emigránsok, a konzuli köztársaság legfőbb hivatalnokainak pompás
köntösébe bújva, alig különböztek a tábornok régi harcostársaitól, „Bonaparte
vas cohorsának” tagjaitól.

A Köztársaság új történelmi szakaszba lépett. De vajon köztársaság volt-e ez

még 1803-ban, 1804-ben? Nevét naponta számtalanszor emlegették, de mi
következik ebből? A Franciaországban bevezetett rezsim autokrácia,
egyszemélyi diktatúra volt, önkényuralom, felvilágosult zsarnokság, ahogy
tetszik, csak nem az, aminek hivatalosan nevezték. Ez nem volt többé
köztársaság.

Vajon mióta törekedett Bonaparte tudatosan, tervszerűen arra, hogy

diktatúrája a monarchia formáját vagy az államhatalom szervezetének ehhez
közelálló más formáját öltse? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a
történészeket, de lényegében nincs jelentősége. Az az álláspont, amely szerint
ez a rendkívüli sorsú férfiú csaknem első lépései óta szilárdan hitt
gondviselésszerű küldetésében - ez a naiv álláspont, amelyet Napóleon
valamennyi apologétája variál, Louis-Adolphe Thiers-től Louis
Madelinig, ma még csak cáfolatra sem érdemes. Ismétlem, nincs értelme
annak, hogy elmélyedjünk e kérdés érdemi vizsgálatában. Az elengedhetetlen
tudományos óvatossággal élve, valószínűleg joggal feltehető, hogy Marengo
után, a IX. évi válság után Bonaparte egészen közel került ahhoz a
gondolathoz, hogy személyi hatalmát határidő által nem korlátozott formában
bevezesse.
A X. évi thermidori senatusionsultum, az örökös konzulátus bevezetése, mint
már mondottuk, a köztársasági rendszer felszámolását és az ország legfelső
szervei által formailag (ténylegesen már előbb) is törvényesített egyhatalmi
rendszerre való áttérést jelentette. Most már csupán összhangba kellett hozni
az államhatalom elnevezését valóságos jellegével. Albert Soboul legutóbbi
munkájában nézetem szerint igen helyesen jár el, amikor az Első Köztársaság
történetét az 1802. évvel fejezi be. Az a két esztendő, amely ettől a
határvonaltól elválasztja a császárság hivatalos proklamálását, már nem
tartozik a köztársaság történetéhez: ez az az időszak, amikor
előkészítik Bonaparte Napóleonnak a franciák császárává való kikiáltását.
Történelmi közjáték volt csupán, s mint minden közjátéknak, időbeli korlátai
voltak.

Bonaparte, a politikai porond íratlan törvényei iránt finom érzékkel

rendelkezve, jól tudta, hogy az örökös konzulátus proklamálásának
másnapján nem lehet nyomban proklamálni a császárságot. Szükség van egy
intervallumra, egy felvonásközi szünetre ahhoz, hogy a második felvonás
után megkezdődjék a harmadik.

Ámde eltekintve politikai rendezői megfontolásoktól, ha lehet őket így

nevezni, felmerültek bizonyos nehézségek is, amelyek szintén elodázták e
szándék megvalósítását. Elsősorban nem lehetett figyelmen kívül hagyni a
még megmaradt republikánus ellenzéket. A megtorló intézkedések, a
száműzetések, a törvényhozó szervekben végzett „tisztogatások” ellenére, a
sajtószabadság megszüntetése ellenére is volt még ellenzék. Az ellenzéki
szellem kevésbé érződött a törvényhozó szervekben - ezek engedelmesebbek
lettek, de Lazare Carnot ott is hangosan, ország-világ előtt folytatta a
személyi diktatúra leleplezését. „Vajon a szabadság csupán azért tűnt fel az
emberek előtt, hogy soha vissza ne térjen?” - kérdezte a Tribunátusban.
Bonaparte kiutasította Párizsból Madame de Staëlt és kikergette a
Tribunátusból Madame de Staël barátját, Benjamin Constant-t, aki túlságosan
tágan értelmezte a szabadság fogalmát. De tudta, hogy Carnot-val nem járhat
el így. A „győzelem szervezőjével” és a század legnagyobb matematikusával
nem lehet elbánni úgy, mint akármelyik ellenzéki fecsegővei. Bonaparte elég
okos volt ahhoz, hogy ne mutassa ki Carnot-nak elégedetlenségét. Carnot
egyébként kevésbé nyugtalanította őt, mint mások, mivel általában nyílt
kártyákkal játszott, és adott esetben a nyereségre való minden esély nélkül.
Bonaparte tudta, hogy az ellenzék Madame Récamier, Julie Talma politikai
szalonjaiban szövi hálóit, hogy a kívülállók szeme előtt elrejtve Sieyés
szenátor házában, Lafayette otthonában, Moreau tábornok környezetében
fészkel. Amíg az ellenzék legális maradt, vagyis nem ment tovább az első
konzulon való gúnyolódáson és az Angliáért való lelkesedésen, Bonaparte
veszélytelennek tartotta és csak a megfigyelésre szorítkozott; ez a művészet
Fouché és Savary jóvoltából magas szintre emelkedett.

Sokkal jobban nyugtalanította Bonapartét a hadseregben tapasztalható

ellenzék. Noha a Szent Ilona szigetén írt emlékiratokban és irodalmi
hagyatékában nemigen érintette ezt a kérdést, igyekezve elleplezni a
hadseregben jelentkező ellenzéknek magát a tényét is, mégis ez aggasztotta a
legjobban. Ez nagyon is érthető: a hadsereg valóságos és ráadásul a
legdinamikusabb erő volt. Arról, hogy a hadseregben fokozódik az
elégedetlenség, nem Fouché vagy Savary jelentéseiből volt tudomása,
hanem személyes megfigyeléseiből. A párizsi Notre Dame székesegyházban
a konzulok, tábornokok, legfőbb tisztségviselők jelenlétében tartott első
ünnepélyes istentisztelet után Bonaparte megkérdezte Augereau-tól, tetszett-e
neki a székesegyházban tartott ünnepélyes szertartás? „Nagyon tetszett -
felelte Augereau - a szép szertartás... Csak kár, hogy nem vehettek részt rajta
azok a százezrek, akik azért haltak meg, hogy ilyen szertartások ne legyenek
többé.” Mit lehetett erre válaszolni?

Bonaparte tudta azt is, hogy Moreau tábornok nyíltan szervezi a fennálló
rendszer ellenzékét. Bonaparte után Moreau-nak a nevét ismerték a legjobban
a hadseregben és az országban. Egy szűk körben arról beszéltek, hogy
Hohenlinden - és nem Marengo - volt a teljes győzelem. Ezek a beszédek az
első konzul fülébe jutottak, s természetesen nem nagyon tetszettek neki. De
Moreau - Moreau volt, vele számolni kellett, s Bonaparte, mint 1799-ben is,
újból békejobbot nyújtott feléje: meghívta otthonába ebédre, meghívta
ünnepélyes fogadásokra, a párizsi Notre Dame székesegyházban tartott
istentiszteletre. Moreau mindent elhárított. Nem viselt nyílt háborút, de
nem akart kibékülni sem. Mennél szebbek és fényűzőbbek lettek a ruhák a
Tuilériák palotájában, Moreau annál egyszerűbben öltözködött - a
republikánus szerénység mintaképévé lett. Bonaparte fülébe jutottak azok a
megvető megjegyzések, amelyeket Moreau itt-ott elejtett: a Becsületrendet a
„becsület fazékrendjének” nevezte, az angliai partraszállásra épült hajókat
„dézsáknak”, a híres boulogne-i tábort a „fürdőzők iskolájának”, amin azt
értette, hogy minden francia katonának úsznia kell majd a La Manche
csatornában. Bonaparte számíthatott arra, hogy Moreau jelleménél, alkatánál
fogva semmiféle kormányellenes akcióban nem fog részt venni, a
szavakban való ellenzékieskedésre fog szorítkozni. De Moreau volt az
ellenzék zászlaja; akár akarta, akár nem, körülötte fognak felzárkózni az
elégedetlenek. Az első konzul tudta, hogy minden ellenzéki jellegű
beszélgetés mindig a hohenlindeni győzelem magasztalásával kezdődik...

A hadseregben jelentkező ellenzéket Bonaparte akkor tartotta veszélyesnek,

amikor tudomására jutott, hogy Moreau és Bernadotte közt kapcsolat jött
létre. Az is kitudódott, hogy Bernadotte-tal szoros kapcsolatot tartó tisztek -
Simon tábornok, a törzsparancsnoka, Donnadieu tábornok és még néhányan -
csaknem nyílt agitációt fejtenek ki az első konzul ellen. Ezekkel nem sokat
teketóriáztak: 1802 májusában letartóztatták őket, de Bonaparte szigorú
parancsot adott arra, hogy az ügyet ne hozzák nyilvánosságra; a tábornokok
letartóztatása nyilván nem volt összhangban az előkészületben levő
színjátékkal. A kortársak többségének nem is jutottak tudomására ezek a
letartóztatások: a tábornokokat ítélet nélkül tartották őrizetben, azután
pedig katonai expedícióra küldték őket Santo Domingo szigetére, ahonnan
sohasem tértek vissza.

Még Bonaparte közvetlen környezetében, legnagyobb hadvezérei közt is

nyíltan kifejezésre jutott a politikai irányvonallal való elégedetlenség. Lannes
- az első konzul egyik legbizalmasabb embere, egyike azon keveseknek, akik
Bonaparte szemébe mondhatták, amit gondoltak - republikánus maradt és
Bonaparténak az arcába vágta vádjait. Bonaparte nevetett. Lannes-nek
mindent megbocsátott. De egy idő után Lannes utasítást kapott arra, hogy
követként Lisszabonba utazzék. Ugyanígy jártak el a híres Brune
tábornokkal; az egykori cordelier, aki hű maradt a republikánus rendszerhez,
s nem titkolta, hogy nem helyesli az új áramlatokat, parancsot kapott, hogy
követként Konstantinápolyba menjen. Ugyanilyen okból küldték a
gyarmatokra Richepanse és Decaen tábornokokat. Bonaparte gyorsan és
feltűnés nélkül intézkedett. A hadseregben nem lehet ellentmondani a
főparancsnoknak, a hadseregben az ellenzékiség megengedhetetlen. S az első
konzul minden szükséges intézkedést megtett annak érdekében, hogy a
hadseregben véget vessen minden ellenzékieskedésnek.
Előre nem látott nehézségek merültek fel a saját családjában. A viszályok már
régebben kezdődtek. A Bonaparte-klán, a fiú- és a leánytestvérek, makacsul,
az ellenségeskedés sötét mesterségében korzikai leleményességet tanúsítva,
hadat viseltek Joséphine és hozzátartozói ellen, akik elképzelésük szerint a
Beauharnais-klánt alkották. Napóleonnak évről évre nehezebb dolga volt
fivéreivel, Joseph-hel és Lucien-nel. Ezek kapzsiságuk, pénzsóvárságuk és
címkórságuk folytán türelmetlenül sürgették Napóleont az örökjogú
monarchia bevezetésére, magukat tekintve az egyedüli örökösöknek.
Megfeledkezve az illendőségről, szívesen tárgyaltak Napóleon haláláról és
arról, milyen intézkedéseket kell eleve megtenni. Napóleon különös
türelmet tanúsított irántuk, amely csak a kláni kötelességekre vonatkozó
korzikai elképzelésekkel magyarázható. A legmegtisztelőbb megbízásokat
adta Joseph-nek: hogy képviselje Franciaországot az Ausztriával, az
Angliával folytatott béketárgyalásokon. Joseph Lunéville-ben is, Amiens-ben
is jó néhány baklövést követett el, melyeket öccse és Talleyrand hozott
helyre; híján volt a találékonyságnak, ráadásul a felelősséggel járó
diplomáciai tárgyalások idején figyelmét elvonták a tőzsdei
manipulációk, bár ezeket is ügyetlenül, veszteségesen folytatta. Emellett
Joseph sértve érezte magát: hiszen ő az idősebb, a család, a klán feje. Több
megértést talált Bonaparte Elisánál, idősebbik húgánál. Talleyrand
meghatározása szerint Elisa „Cromwell fejét hordta egy szépasszony vállán”.
De Elisát lefoglalták személyes problémái, s a Bonaparte-klán többi tagjához
hasonlóan, ellenségesen viselkedett Joséphine-nel szemben.

Joséphine maradt az egyetlen nő, talán az egyetlen ember, aki megőrizte

befolyását Bonapartéra. Napóleon továbbra is szerette őt, persze, másként,
mint házasságuk első éveiben. Most világosan látta gyöngéit, hibáit; tudta,
hogy a múltban Joséphine megcsalta; hogy a legnagyobb gyönyörűséget az
szerzi neki, ha költekezhet, ha szórhatja a pénzt; hogy akármennyi pénzt ad is
neki, sohasem elég; hogy titkon kölcsönöket vesz fel, amelyek
kompromittálók rá, az első konzulra nézve. Napóleon tudta azt is, hogy
Joséphine mindig mindent letagad, s még ha nincs is értelme,
megszokásból mindig tagad, leküzdhetetlen, reflexszerű reakciója, hogy
ismételgesse: „Nem, nem,

nem.” Látta, hogy tűnik el egykori szépsége, hogyan hervad, és hogyan

erőlködik hasztalanul, hogy naiv rafinériákkal feltartóztassa az idő
kérlelhetetlen múlását. Az asszony már régen úgy intézkedett, hogy ne hívják
meg többé palotájába régi barátnőjét, Thérése Tallient; most túlságosan
szabadosnak tartotta, nem megfelelőnek Franciaország első házának
válogatott társaságához. Bonaparte ebbe vita nélkül beleegyezett - teljes
egészében osztotta véleményét, de magában másként magyarázta felesége
elhatározását: az az asszony, akit 1794-ben „thermidor
boldogasszonyának” neveztek, tíz év múltán is megőrizte káprázatos
szépségét. Joséphine el akarta kerülni a rá nézve előnytelen
összehasonlításokat.

Egyszóval, Bonaparte feleségének minden gyöngéjét, hibáját világosan látta.

Mégis végtelenül ragaszkodott hozzá, az asszonynak még mindig volt fölötte
valamiféle hatalma. Ebben az öregedő kreol nőben még mindig volt valami
varázs, nőiesség, kedvesség; különös képesség arra, hogy megnyerje
magának az embereket. Franciaország első hölgyének új szerepét olyan
könnyen és magabiztosan töltötte be, mintha gyermekévei óta erre oktatták
volna. Abban a nehéz és bonyolult játszmában, amelyet Bonaparte öt éve,
1799 óta folytatott, többet és jobban segítette őt bárkinél. Okos volt, gyors
felfogású; lágysága éles kontrasztot alkotott Bonaparte szögletességével és
keménységével. Amit ez utóbbi semmiképpen sem tudott elérni, azt
Joséphine a fehér asztalnál elintézte egy pillanat alatt, egyetlen szóval, egy
mosollyal, átnyújtva egy csésze teát. Minden nehéz játszmában a
legügyesebb, legmegbízhatóbb szövetségesnek és barátnak bizonyult.

És egyszerre csak a legfontosabb és legkényesebb kérdésben Joséphine

szembehelyezkedett vele. Joséphine ellenezte Bonaparte monarchiáját, a
Bonaparték örökjogú hatalmát, bárhogyan nevezzék is azt. Indítékai,
alapjában véve, távol álltak bármiféle politikai számításoktól; neki nem
lehetett többé gyermeke. Napóleonnak nem lesz utódja, s így a válás
elkerülhetetlen. Ezek, természetesen, olyan érvek voltak, amelyek nem
kerültek nyilvános megvitatásra. Joséphine ellenezte Bonaparte örökletes
hatalmát - ez teljesen elegendőnek bizonyult. Bonaparte asszonyról
hamarosan úgy beszéltek, mint Franciaország első antibonapartistájáról.

Ebben a nehéz harcban szövetségesek kellettek neki, s hamarosan talált is egy

elég erős szövetségest Joseph Fouché személyében. Egy ideje nehezen
magyarázható okokból (többek közt a Bonaparte-testvérek iránti közös
ellenszenvből) Joséphine és Fouché között kapcsolat létesült. A Bonaparte
monarchiája létrehozása kérdésében Fouché szilárdan negatív álláspontra
helyezkedett. Az egykori hébert-ista nem azért ellenezte a monarchiát, mert
ez nem egyezett meggyőződésével, hanem mert nem egyezett érdekeivel.
Meggyőződése a hosszú évek alatt változott, érdekei mindig személyesek
voltak. Fouché nem ok nélkül feltételezte, hogy egy monarchia esetén, bármi
legyen is ennek a neve, lyoni terrorista múltja kellemetlenséget okozhat
neki; a legjobb esetben is arra fogják kényszeríteni, hogy a háttérben
maradjon. Ezek az okok teljesen elégségesek voltak ahhoz, hogy szövetségre
lépjen Joséphine-nel s együttesen szembehelyezkedjenek az első konzul
szándékaival.

Bonaparte hamar észrevette a közvetlen környezetében felmerülő akadályt.

Joséphine-től akkor, 1804-ben nem akart elválni. De elegendő más nyomós
oka is volt arra, hogy ne tartsa vissza a túlságosan vállalkozó szellemű
minisztert. A X. év fructidor 26-án (1802. szeptember 13-án) bejelentették a
rendőr-minisztérium megszüntetését. (Levél Cambacéréshez, akire Bonaparte
e döntés gyakorlati megvalósítását rábízta; nyilván nem kívánt találkozni
Fouchéval.) Fouchét kinevezték szenátornak és bőséges anyagi kárpótlást
kapott. Ezt az embert esetleg még fel lehet használni. Magát a rendőr-
minisztérium felszámolását jelentős politikai tettként tálalták föl; a konzuli
hatalom megszüntette a belvillongásokat; kihúzta a talajt valamennyi előző
párt lába alól; az összes franciákat egyetlen családban egyesítette, „egyetlen
francia pártban”. A rendőr-minisztériumra nincs többé szükség, értelmetlenné
vált; a szükséges rendet biztosítani fogja az igazságügy-minisztérium és maga
Régnier igazságügy-miniszter úr.

Bonaparte meg volt elégedve ezzel a szerencsés megoldással. Joséphine-t

meg tudta békíteni. Mindent megígért neki, amit csak kívánt, s hogy teljesen
megnyugtassa, azt javasolta, hogy kapcsolatukat újabb kötelékkel erősítsék
meg: mostohalányát Hortense-ot adják nőül öccséhez, Louis-hoz. A
Bonaparték és a Beauharnais-k ezen új kapcsolatából születendő gyerekeket
örökbe fogják fogadni. Napóleonnak és Joséphine-nek utódai lesznek. A
politikai házasságnak leleményesen kigondolt változata volt ez, amely
számba vett mindent, kivéve a két fél kölcsönös rokonszenvét. Mint tudjuk,
megbosszulta magát. (Ez a házasság szerencsétlen volt, s a házastársak
hamarosan ténylegesen különváltak. Ráadásul Louis kategorikusan elvetette a
gondolatát annak, hogy hipotetikus fiát nyilvánítsák utódnak.) De a
következmények később mutatkoztak meg; egyelőre Bonaparténak sikerült
helyreállítani otthonában a békét és leküzdeni felesége ellenállását ezzel a
tervvel szemben. Franciaország fölött az ég, amely 1802 márciusában
felhőtlennek látszott, hamarosan kezdett beborulni. „Szilárd béke!”,
„Tisztességes béke!”, „Huzamos béke!” - hányszor ejtették ki és
ismételgették ezeket a szavakat 1802 tavaszán. Ezek illúziók voltak.

Az amiens-i béke lélegzetvételnyi szünetnek bizonyult az Anglia és

Franciaország közötti hosszú, makacs harcban. Azok az ellentétek, azok a
vitás kérdések, amelyeket nem oldottak meg, csak elodáztak, előbb vagy
utóbb szükségképpen ismét vita tárgyává váltak. Jóakarattal e viták
felmerülését halogatni lehetett volna. Jóakaratot azonban egyik fél sem
tanúsíthatott: az elsőbbségért harcoló két tőkésország gazdasági és politikai
vetélkedését csak az erő dönthette el. Két természeténél fogva agresszív
országnak az összeütközése volt ez.

A kutatók, akik ezt az időszakot tanulmányozták, nagy figyelmet fordítottak

annak a kérdésnek a tisztázására, hogy ki tette elsőként elkerülhetetlenné a
szakítást. Bonaparte mindig hangsúlyozta, hogy a háború kiújulásáért Angliát
terheli a felelősség, s hogy az angol kormány az amiens-i béke másnapján
azon törte a fejét, hogyan térjen át a békéről a háborúra. Ezekben az érvekben
van bizonyos igazság. Az amiens-i béke valóban előnyösebb volt
Franciaországra, mint Angliára nézve, s míg Franciaországban általános
megelégedést keltett, Angliában, talán éppen ezért, dicstelen, rossz békének
tekintették; már az első napokban is élesen bírálták. Igaz az is, hogy a brit
kormány sok cselekedetében világosan kifejeződött az a szándék, hogy
megsértse az első konzult, ingerelje, meggondolatlan lépéseket provokáljon
ki. Erre az első bizonyítékot az szolgáltatta, hogy lord Withworthot nevezték
ki párizsi nagykövetnek. Azt a férfit küldték Párizsba az első konzulhoz,
akinek már a neve is emlékeztetett a Mihály-palotában elkövetett éjszakai
gyilkosságra... Miért? Újabb gaztettek előhírnökeként? Éjjeli bagolynak,
amely új bajokról huhog? A babonás korzikai ez iránt az ember iránt
borzalommal határos utálatot érzett. Bonaparte hirtelen dühkitörését
Joséphine március 13-i nagy fogadásán - amikor rikácsoló hangon kiáltott rá
a szenvtelen és gőgös Withworthra: - Málta vagy háború! És jaj a
szerződésszegőknek! - ezt a dühkitörést nemcsak az amiens-i békeszerződés
cikkelyeinek megszegése idézte elő. Merészelték nagykövetként
hozzáküldeni azt a férfiút, akinek része volt Pál meggyilkolásában. Saját
házába gyilkosokat küldenek!

Igaz, hogy Franciaországnak, természetesen, inkább állt érdekében mennél

tovább fenntartani a béke állapotát, halogatni a szakítást. Ezt még Withworth
is beismerte: „Úgy látom, hogy Bonaparte nagyon is óhajtja a tárgyalások
folytatását és a lehetőség szerint el akarja kerülni a szakítást.” Mindez igaz.
De ugyanúgy nem fér kétség ahhoz sem, hogy Bonaparte tettei, az általa
folytatott politika, nem segítették elő a két fél kibékülését. 1802 márciusában,
az Angliával való békeszerződés megkötésének napjaiban Santo Domingóba
harmincötezer katonából álló expedíció indult, amelynek élén az első konzul
sógora, Leclerc állott. Ugyanez év szeptemberében elindult a Levantére
Sébastiani tábornok missziója, amelyet ugyan a közvélemény előtt
úgy tüntettek fel, hogy célja a kereskedelmi lehetőségek tanulmányozása, de
valójában egészen mást tanulmányozott - Egyiptom újabb meghódításának
tényleges lehetőségeit. 1803 áprilisában elutazott Indiába Decaen tábornok
missziója; egy titkos utasítás értelmében a tábornoknak megállapodást kellett
kötnie az indiai törzsekkel az angolok elleni közös harc megszervezésére
vonatkozóan.

íme, az akkori Franciaország gyarmati politikája legfőbb lépéseinek száraz

krónikája. Bármelyek is e politika reális eredményei (a Santo Domingo-i
expedíció például teljes kudarccal végződött), Londonban a francia politika
angolellenes tendenciájának tekintették. Franciaország kontinentális
politikája kezdve Piemonte annexióján (1802. szeptember) és végezve a
határozott ellenszegüléssel azokkal a próbálkozásokkal szemben, hogy az
angol áruk meghódítsák Franciaország és a tőle függő országok piacát, még
nagyobb felháborodást keltett Londonban. Egy szó mint száz, több mint
elegendő valóságos ok volt a kölcsönös ingerültségre. A La Manche csatorna
mindkét oldalán ezt követő politikai megnyilvánulásokban a
hagyományos utalások Bonaparte „csillapíthatatlan nagyravágyására” és Pitt
„álnokságára” csupán a konfliktus valóságos rugóinak elleplezésére szolgáló
szokásos konvencionális formát jelentették. Ezeknek a rugóknak teljesen
prózai tartalmuk volt és főképpen a gazdasági érdekek és a katonai-stratégiai
elgondolások területére tartoztak.
1803. május 12-én a két ország között megszakadt a diplomáciai kapcsolat.
De a Franciaország és az Anglia közötti háború az oroszlán és a cethal
párviadalához hasonlított. Franciaországnak nem volt hajóhada, hogy
vereséget mérjen Angliára a tengeren. Nagy-Britanniának nem volt
hadserege, hogy megverje Franciaországot a szárazföldön. A párharcban
egyik sem kerekedhetett felül. Ennélfogva a két hatalom közti küzdelem
szükségképpen a kontinentális szövetségesekért folyó küzdelemmé változott.
Az első szakaszban a harc kimenetelét mindenesetre a diplomácia
eszközei döntötték el.

1803-ban Bonaparte derűlátóan ítélte meg a perspektívákat. Továbbra is

elsőrendű jelentőséget tulajdonított az Oroszországgal való viszonynak. A
várakozásokkal szemben sikerült megegyezésre jutnia az új cárral. I. Sándor
trónra lépése alkalmából Napóleon Oroszországba küldte
szerencsekívánatainak tolmácsolására legjobb diplomatáját, akinek, igaz, nem
volt semmiféle diplomáciai képzettsége. Az okos, mértéktartó, tapintatos
Duroc nem volt tolakodó, s el tudta nyerni a cár rokonszenvét, s neki is
tetszett a cár. Mindketten fiatalok lévén (harminc esztendősek sem voltak)
meg tudták találni a helyzetük különbségének tudata által megfelelően
adagolt barátságos hangot. A tárgyalások gyors ütemben haladtak, s október
8-án Párizsban a Francia Köztársaság és az Orosz Birodalom szerződést írtak
alá. (A Szovjetunió Külügyminisztériuma. Oroszország külpolitikája a XIX.
században és a XX. század elején.) Két nap múlva, október 10-én ugyanott,
ugyanazon hatalmak között egy olyan titkos megállapodás aláírására került
sor, amely együttes összehangolt akciókat irányozott elő a német és az olasz
politika kérdéseiben és a jó viszony helyreállítását Franciaország és
Törökország között. A francia diplomáciának ez kétségtelen sikere volt, és
egyik nagy diplomáciai győzelme. Enélkül talán Amiens sem lett volna
lehetséges.

A Londonnal való súlyosbodó konfliktusában Bonaparte szilárdságát fokozta

az, hogy számított Oroszországra. 1802 júniusában sikerült megállapodást
kötnie az Oroszországgal és a Németországgal kapcsolatos kérdésekben.
Nem kellett-e ebben a két hatalom közötti szoros együttműködés
megteremtését látni? Bonaparte minden bizonnyal túlbecsülte ennek értékét.
Nem vette kellőképpen figyelembe, hogy az orosz kormány kapcsolatait
nemcsak Franciaországgal, hanem egyúttal Angliával és Poroszországgal is
javította. Bonaparte egy hatalmas kontinentális koalíciónak - Franciaország,
Oroszország és Poroszország koalíciójának - létrehozására gondolt. A három
kontinentális hatalom koalíciójának a gondolata nem volt alaptalan. Az I.
Sándor melletti titkos bizottság 1802. március 24-i ülésén Kocsubej
fölvetette a „Franciaország, Oroszország és Poroszország közötti szövetség
megkötésének” kérdését. A cár állásfoglalása általában kedvező volt. Vajon
szembeszállhat-e Anglia egy ilyen legyőzhetetlen szövetséggel? Nem
közeledik-e az az idő, amikor a pökhendi és büszke angolok kénytelenek
lesznek beadni a derekukat?

Ám ahhoz, hogy a lehetőséget valósággá változtassák, állhatatos

erőfeszítésekre, türelemre volt szükség. Sok minden másként alakulhatott.
Bonaparte ezt nem vette figyelembe a kellő időben.

1803 májusában, amikor véget ért az oly rövid ideig tartó béke, Napóleon
harminchárom éves volt. Telve volt energiával és erővel, a világot óriási
csatamezőnek látta, ahol veszélyek leskelődnek rá, akadályok tornyosulnak,
amelyek az ellenfél erőit felülmúlják, de ahol, akár az arcolei hídnál, Lodinál,
Rivolinál, csillaga megvilágítja a győzelemhez vezető utat. Annak a szűk
körű tanácsnak a zárt ülésén, amelyet az első konzul 1803. május 11-én hívott
össze a Withworth által átnyújtott ultimátum megvitatására, a szavazatok
megoszlottak. Bonaparte az ultimátum elutasítása mellett foglalt állást.
Talleyrand és Joseph Bonaparte, akik Angliával a tárgyalásokat folytatták,
határozottan abban az értelemben nyilatkoztak, hogy engedményeket kell
tenni és meg kell óvni a békét. Berthier, mivel mindig Bonapartét
követte, továbbá Decrés, a tengerészeti miniszter, nem lévén flottája, semmit
sem kockáztatott - az első konzult támogatta. Egyébként mindenképpen az ő
véleménye volt a döntő. Bonaparte bátran nézett szembe a háborúval.
Kifejezte azt a meggyőződését - s a továbbiakban ezt a gondolatát
nemegyszer ismételte -, hogy az új háború nem fog sokáig tartani. Május volt,
tavasz - a reménységek, az örömmel teli várakozások ideje, s 1803 tavaszán,
ezen az utolsó békés tavaszon sokan hittek ezekben az ígéretekben.

Vajon tudhatta-e akkor Bonaparte, előre láthatták-e az őt rokonszenvvel

hallgató emberek, hogy e májusi napok lesznek a béke utolsó napjai, hogy
egy pusztító, könyörtelen, véget nem érő háború kegyetlen időszaka
következik el, amely mindent el fog söpörni: életek százezreit, az emberi
munka gyümölcseit, a be nem teljesült reményeket, s annak a férfiúnak az
álmait, császárságát, sőt dicsőségét is, aki olyan könnyű szívvel idézte fel a
háborút.

Két nagyhatalom hadiállapotban állt egymással, de hadműveletek, csaták,

ütközetek nem voltak. A hadviselő felek persze lezárták kikötőiket, embargó
alá vették az ellenséges hajókat és árukat; az ellenfelek elvitték a nekik jutó
zsákmányt, fokozódott a gazdasági háború mindkét részről, ahogy az az ilyen
esetekben lenni szokott, csak éppen hadműveletek nem folytak.

Ezt a szünetet, amely nem lehetett hosszú, Bonaparte igyekezett

mindenképpen felhasználni a döntő ütközet érdekében. A nyugati
partvidéken, Boulogne-sur-Mer mellett, óriási katonai tábor létesült.
Bonaparte az ellenséget szíven akarta találni: Nagy-Britanniát szigetein
akarta megverni, a Temze partján akarta a békét diktálni. Mindent alárendelt
ennek a célnak. A boulogne-i táborban éjjel-nappal lázas munka folyt.
Munkáskezek ezrei serényen dolgoztak az új hajók, szállító hajók,
uszályok építésén; minden, ami fenntartotta magát a vizen és nem merült alá
nyomban, alkalmas volt a kitűzött célra. Európa-szerte feszült figyelemmel
követték a fenyegető előkészületeket a brit szigettel szembeni oldalon. A
Moszkovszkije vedomosztyi közölte: ,,Az Anglia elleni expedíció
előkészületei fáradhatatlan aktivitással folynak... A konzuli gárda parancsot
kapott, hogy álljon készen a hadjáratra.” A terv megvalósítása közelinek is,
távolinak is tűnt, könnyűnek is, kivihetetlennek is. Nagy-Britannia közel volt,
csak egy keskeny tengerszoros választotta el, a tenger acélkék sávja. Nem
rendelkezett erős hadsereggel, csaknem védtelen volt; vajon ellent tud-e állni
Bonaparte hadserege heves lendületének? A hadvezér már előre élvezte a
közeli diadalt. „Csak három ködös éjszakára van szükségem” - mondotta.
Mindössze... három ködös éjszaka - s akkor át lehet ugrani a La Manche
csatornán, s Anglia vereséget szenved. De időnként töprengeni kezdett,
kétségek fogták el; úgy vélte, tíz év is kevés egy valamirevaló, Angliával
szemben helytállásra képes flotta összeeszkábálására... De bárhogy állt is a
dolog, készülődni kellett a már közeledő döntő összecsapásra.

A Code Napóleon, a Polgári Törvénykönyv

Közben pedig meg kellett oidani az élet által felvetett halaszthatatlan
feladatokat. Befejezéséhez közeledett a Polgári Törvénykönyv megalkotására
irányuló óriási, kétéves munka. Az első konzul a legtevékenyebben részt vett
a munka minden szakaszában. Az ülések nemegyszer délben kezdődtek és
este kilenckor értek véget. 1804 elején a Kódexnek mind a 2281 paragrafusa
össze volt állítva és végleg megszerkesztve. A XII. év ventôse 30-án (1804.
március 21-én) végre elfogadták a Polgári Törvénykönyv hatályba lépéséről
szóló törvényt. Ez a pontosan osztályozott magánjogi törvények teljes tára
volt, amelyek megerősítették és szabályozták a polgári
társadalom viszonyainak rendszerét. A Polgári Törvénykönyv a maga
idejében, abban a korszakban, amikor megjelent, feltétlenül történelmileg
haladó jelenség volt. Marx ezt igen világosan megfogalmazta: „... a francia
Code Napoléon pedig nem az ó-testamentumból, hanem Voltaire, Rousseau,
Condorcet, Mirabeau, Montesquieu eszmeiskolájából és a francia
forradalomból eredt”.

Mint kora minden jelentékeny művének, a Polgári Törvénykönyvnek, melyet

később „Code Napoléon”-nak neveztek, szintén hosszú élet adatott meg.
Nemcsak túlélte alkotóját, azokat az embereket, akik létrehozásához
hozzájárultak munkájukkal, értelmükkel, tehetségükkel, hanem át is lépte
országa határait. Ez a kódex mint a kapitalista társadalom normáinak mesteri
jogi kifejezése megőrizte jelentőségét mindaddig, amíg a társadalmi fejlődés
föl nem váltotta a tőkés társadalmat a magasabb rendű és haladó szocialista
rendszerrel.

Bonaparte tisztában volt annak a jogi dokumentumnak a jelentőségével,

amelyre annyi időt és energiát fordított. Amikor az élet már mögötte volt és
józanul mérlegelhette mindazt, amit tett, Szent Ilona szigetén azt mondotta:
„Igazi dicsőségem nem a negyven csatában rejlik; Waterloo valamennyit
eltörölte. De a Polgári Törvénykönyv nem merül és nem merülhet feledésbe.”

Egy ideje ez a szokatlan, ez a mindennapos háború valódi háború nélkül

nyugtalanítani kezdte Bonapartét. Nem volt semmiféle határozott ok az
aggodalomra. Az angolok tevékeny és erélyes diplomáciai támadásokat
folytattak; erőfeszítéseik egy újabb, harmadik koalíció létrehozására
összpontosultak; a Talleyrand-tól és a diplomáciai megbízottaktól érkező
összes jelentések megerősítették ezt. A háború nemcsak a boulogne-i tábor
létesítése következtében, hanem az élelmiszerárak emelkedése következtében
is érződött. Egyszóval, minden úgy folyt, ahogyan az várható volt. S
mégis, az elhúzódó szünetben, ebben a nyugalomban, amely, úgy látszott,
olyan tartósan uralkodik az országban, a látszólagos általános megbékélésben
mindenkit a maga gondja foglalt el Bonaparte valami csalárdságot, sőt talán
veszélyt szimatolt. Az intuíció embere volt, s hitt intuitív megérzéseiben:
ritkán vezették félre...

Átnézve az igazságügy-minisztérium által beküldött kimutatásokat, véletlenül

felfigyelt valami szabálytalanságra: Két chouant - huhogót -, akiket még
októberben letartóztattak (a nevük nem mondott semmit) mindeddig (ez
januárban volt) nem hallgattak ki. Az első konzul intézkedett, hogy egy
katonai bizottság foglalkozzék velük.

Megrendítette Bonapartét, amit egy idő múlva megtudott. A kihallgatott

személyek egyike, bizonyos Querelle, aki előbb tagadott és akit halálra
ítéltek, január 28-án új vallomást tett. Közölte, hogy Franciaországban, sőt
Párizsban a múlt év augusztusa óta chouan terrorista csoport működik, élén
Georges Cadoudallal. Bonaparte azonnal, megkerülve Régnier igazságügy-
minisztert, aki az ügyet nem vette észre, megbízta a vizsgálattal Réalt,
Chaumette-nek, az 1793-as Községtanács ügyészének helyettesét, egykori
cordelier-t, a határozott tettek emberét. Bonaparte óvatosabb lett;
azelőtt olykor egyedül, kíséret nélkül, gyalog járt színházba; most
körültekintőbbnek kellett lennie; úgy érezte, minden sarok mögül veszély
leselkedik rá.

Georges Cadoudal a chouanok, a huhogok mozgalmában különleges helyet

foglalt el. Ezt az iskolázatlan breton parasztot, aki nem tudott helyesen írni, a
természet élénk és éles ésszel, a vadász megfigyelőképességével és éles
szemével, az emberek vezetésének képességével áldotta meg. Óriási
termetével, bámulatos testi erejével ügyetlen medvének tűnhetett volna fel, ha
nem párosult volna benne a hatalmas erő hihetetlen ügyességgel és
fürgeséggel. Fanatikus híve volt a Bourbonoknak és a legbonyolultabb
megbízásokat is elvállalta. Nem volt afféle közönséges gyilkos,
mint Margadel; más időkben, például a középkorban, az ilyen emberből egy
vallásos szektának a vezetője lehetett volna. A XIX. század elején a huhogok
földalatti mozgalmának lett egyik vezetője, s a fennhéjázó, dölyfös
arisztokraták ellentmondás nélkül teljesítették ennek a szűkszavú férfinak a
parancsait.

Cadoudal Párizsban... Ez azt jelentette, hogy Bonaparte ellen ismét

hajtóvadászatot rendeznek, ismét minden lépését figyelik; ismét a gyilkosok
tőrjei fenyegetik. Nem kell-e az első konzulnak újból Withworthra
gondolnia? Pál Withworthöt kiutasította Pétervárról, de az a távolból is
halálos csapást tudott mérni rá. Vajon Withworth hosszú karja nem nyúl-e át
most is a tengerszoroson?

Réal teljesítette a neki adott megbízást. Nem tudta felkutatni Cadoudalt, de

letartóztatta legközelebbi cinkostársát, Bouvet-t, s ekkor képet kapott az
összeesküvés méreteiről. Február 13-án Réal jelentést tudott tenni
Bonaparténak arról, mit sikerült megállapítania. Közölte, hogy Cadoudalt és
embereit egy angol hajón dobták át Biville-be, hogy Cadoudal, aki ötszáz
mindenre elszánt fickóval rendelkezik, arra vár, hogy lehetősége nyíljék
Bonaparte elrablására, amikor az útban van Maimaison felé, vagy hogy
meggyilkolja; hogy nemcsak Cadoudal van Párizsban, hanem Pichegru is, s
összehangoltan tevékenykednek, várva a királyi ház egyik tagjának
megérkezését, d’Artois grófét vagy Condé hercegét; végül, hogy Pichegru
találkozik Moreau-val...
Bonaparte némán hallgatta Réalt. Amikor az befejezte mondandóját,
félrevonult és gyorsan keresztet vetett. Nem volt hivő ember, s ez az ösztönös
mozdulat, amely gyermekkorából megmaradt, elárulta, mennyire fel van
dúlva.

Bonaparte három napig gondolkozott Réal közlésein. Február 16-án reggel a

francia főváros lakosai a Moniteur aznapi számából megtudták, hogy az előző
éjjel letartóztatták lakásán Moreau-t, hogy lelepleztek egy az angolok és a
királypártiak által szőtt összeesküvést, amely az első konzul életét fenyegette.
Egyúttal ismeretessé lett, hogy lezárták a városkapukat, hogy Murat
tábornokot kinevezték Párizs katonai kormányzójává, és hogy az egész
rendőrséget alárendelték Réalnak. A városban, amint azt óvatosan szájról
szájra adták, letartóztatások és házkutatások folynak.

Gallo márki, aki azokban a napokban Párizsban tartózkodott, ezt írta; „A

közvélemény annyira fel van dúlva, mintha földrengés lett volna.” Az
összeesküvés leleplezésére vonatkozó tudósítások nemcsak Párizsban, hanem
egész Európában nagy szenzációt keltettek. Hamburgból február 25-én ezt
jelentették: „Ebben a percben érkezett ide Párizsból az a hiteles hír, hogy ott
összeesküvést lepleztek le... Ennek az összeesküvésnek az volt a célja, hogy
megöljék az első konzult, ellenforradalmat csináljanak és valamelyik francia
herceget ültessék a trónra.” Hágából február 21-én ezt írták: „Mindenkinek a
figyelme Párizsra és az ott felfedett összeesküvésre irányul.” A londoni
tőzsdén mesterséges árfolyam-felhajtásra spekuláltak, két héten át minden
reggel azt híresztelték, hogy az első konzult már meggyilkolták. Egy jó
ideje tartó csönd és nyugalom után újból megdördült az ég. Minden
összegyűlt: a félelem Cadoudal gyilkosaitól, akiket nem találtak meg,
valamint a konzuli kormány megtorlásaitól, a felháborodás Moreau
letartóztatásán. Amit Bonaparte előre látott, amitől tartott, valóban
megtörtént. Moreau vétkességében nem hitt senki. A republikánus tábornok
az országban akkora népszerűségnek örvendett, hogy még azok sem tudtak
hinni bűnösségében, akiket őszintén nyugtalanított az a veszély, amely
Bonapartét fenyegette. Február 17-e után éjjel Párizs utcáin plakátokat
ragasztottak ki: „Az ártatlan Moreau, a nép barátja, katona apánk - vasra
verve! Az idegen, a korzikai bitorlóvá és zsarnokká lett! Franciák, ítéljetek!”

Bonaparte képtelen volt megváltoztatni a közhangulatot. A hohenlindeni hős

iránti rokonszenv csaknem tüntetőén jutott kifejezésre. Moreau asszony
szinte állandóan látogatókat fogadott; számuk nőttön nőtt. A lapok közölték:
„Moreau asszony 25-én (február) ismét látogatókat fogadott, és abban az
utcában, ahol a háza van, mindkét oldalon végig hintók álltak.” Bonapartéra
gyilkosok vadásztak, akiket a rendőrség nem tudott megtalálni, s mégis arra
kényszerült, hogy mentegetőzzön olyan vádakkal szemben, amelyek szerint
tönkre akarta tenni az ártatlan Moreau-t. Réal és Murat, úgy látszott, egész
Párizst fenekestől felforgatták, de senkit sem találtak. Kihirdették, hogy a
Cadoudal bandájához tartozó bűnözők rejtegetéséért főbelövés jár. Az
utcák, kávéházak hamarosan megteltek álruhás rendőrökkel. De Cadoudal
embereinek nem akadtak nyomára. A párizsi tréfamesterek még otthon is
óvatosan néztek körül, de azért azt suttogták: „Nem lehet megtalálni azokat,
akik nincsenek.” De hallatszottak más vélemények is. Némelyek úgy
gondolták, hogy ezúttal Bonaparte nem menekül meg a haláltól. Sok újság
átvette a londoni lapok közleményét: „Tegnap az egész városban ilyen
tartalmú cédulák voltak kiragasztva: Mivel Bonaparte meggyilkolása és
XVIII. Lajos trónra lépése hamarosan be fog következni, a franciák nagy
része vissza fog térni Franciaországba; ezért e közlemény szerzője felajánlja
szolgálatait mint nyelvtanár.” Már nem is kételkedtek abban, hogy az első
konzult meg fogják gyilkolni. Bonaparte sietett emlékeztetni arra, hogy nem
tartozik az ijedősök közé. Február 19-én megjelent az Operában; úgy
tűnhetett, hogy csak az érdekli, ami a színpadon történik. Ugyanezekben a
napokban ismeretessé vált, hogy a letartóztatottak száma Párizsban is,
vidéken is növekszik.

Február 27-én letartóztatták Pichegrut; minden éjjel menedéket változtatva,

egyik „hű barátjánál” töltötte az éjszakát, s az százezer tallérért feljelentette a
rendőrségen. Ezt követően elfogták a Polignac hercegeket - két fivért -
valamint Riviére márkit, d’Artois grófnak, a király testvérének az adjutánsát.
A közvélemény ismét megrendült: tehát minden igaz, csakugyan létezett
összeesküvés, és szálai a Bourbon-ház fejéhez vezetnek. Az összes
tanúbizonyságok megegyeznek abban, hogy a Bonaparte iránti rokonszenv
egy csapásra fokozódott. Tíz nap múlva, március 9-én Cadoudalt fölismerték
egy nyitott kocsiban az Odéon útkereszteződésnél, s kemény tusa
után elfogták. Cadoudal, miután meggyőződött arról, hogy a játszmát
elvesztette, nyugodtan és hidegvérűen, igyekezve magára vállalni a felelősség
nagyobbik részét, igazolta az összes vádakat.
Bonaparte közel járt az igazsághoz, amikor Réal első, megdöbbentő
beszámolója után azt mondta: „Réal, ön még sok mindent nem tud.” Ez így
volt. Minden egyes nap új, ijesztő bizonyítékokat hozott erre a szerteágazó
összeesküvésre vonatkozóan, amely, úgy látszott, az államszervezet
valamennyi pórusába behatolt. Akár nivose 3-án, a véletlen, néhány pillanat
mentette meg Bonapartét a csaknem elkerülhetetlen pusztulástól. Georges
Lefebvre-nek igaza volt, amikor azt állította, hogy Bonaparte csak az igazság
egy részét tudhatta meg. Nem tudhatta meg, talán nem is akarta megtudni az
egész igazságot; túlságosan ijesztő volt, és ő ezt sejtette. Mint 1800
júliusának napjaiban, Marengo és a titkos beszélgetések után, újból úgy tett,
mintha nem látná, nem venné észre, nem értené azt, ami történik. Levelet ír
Barbé de Marbois pénzügyminiszternek, aki fructidor napjaiban közel állt
Pichegruhöz, s akit azzal gyanúsítanak, hogy az utóbbi időben összejárt a
zendülő generálissal. „Pénzügy-miniszter polgártárs, csak az ön leveléből
tudtam meg, hogy önt azzal gyanúsítják, hogy összejárt Pichegruvel... Az
vigasztal, hogy ebben a szerencsétlen ügyben egyetlen olyan ember sem
akadt, akit én neveztem ki a kormányba vagy aki valamennyire is közel áll
hozzám, s akit közvetve vagy közvetlenül bármivel is vádolhatnának.”

Vajon hitt-e abban, amit írt? Aligha. Ez a levél, amelynek igyekezett

nyilvánosságot adni, más célokat követett. Meg akarta osztani és le akarta
szerelni ellenfeleit. Lehet, hogy a képzelete még felnagyította a valóban
megtörténteket. Mindenütt ellenségeket látott. Minden oldalról körülvették.
Érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy a Barbé de Marbois-hoz intézett
fenti levélben Bonaparte megkerülte az egyenes választ arra, hisz-e vagy nem
azokban a híresztelésekben, amelyek szerint Barbé de Marbois találkozott
Pichegruvel. Igen valószínű, hogy ezeket a híreszteléseket
megalapozottaknak tartotta. S éppen ezért sietett ország-világ előtt
kinyilvánítani munkatársai iránti bizalmát. A Barbé de Marbois-hoz írt levél
az amnesztiáról szóló manifesztum. Amikor fennhangon kijelenti, hogy
munkatársai közül senki sem keveredett bele a „szerencsétlen ügybe”,
nemcsak megnyugtatta mindazokat, akik megijedtek, hanem ezzel lehetővé
tette mindazoknak, akik közvetve vagy közvetlenül valóban részt vettek az
összeesküvésben, hogy eldobják a fegyvert, kilépjenek a sorból. Abban az
időpontban, amikor a harc még nem ért véget és kimenetele még nem volt
teljesen világos, Bonaparte a legfontosabbnak az ellenfelek számának
csökkentését tekintette. A politikában is, akár a háborúban, ugyanazt a
taktikai elvet követte: megosztani az ellenfél sorait, ezzel csökkentve
ütőerejét.

Ebben a zaklatott időben, amikor a konzulátus kormánya, úgy látszott, már

kezdi leküzdeni azt a válságot, amelyet az olyan véletlenül leleplezett
összeesküvés idézett elő, váratlanul feltárultak a „szerencsétlen ügynek”
olyan új aspektusai, amelyek azonnali döntéseket követeltek.

Az első letartóztatásoktól kezdve az összes vádlottak, akik vallomást tettek

(Moreau bizonyítékok híján hosszú ideig mindent tagadott), egyhangúlag azt
állították, hogy az akció időpontjára Franciaországba kellett érkeznie az egyik
hercegnek, a királyi család tagjának. Savary kapta azt a megbízást, hogy a
hercegre lesben álljon Bivillében, megfigyelés alatt tartva az egész parti
övezetet; szilárdan meg voltak győződve arról (és a letartóztatottak
vallomásai ezt megerősítették), hogy Angliából fog érkezni. De az idő
múlott... Eltelt egy hónap, egy második, s a megfigyelés semmiféle
eredményt nem hozott: a herceg nem érkezett meg... Savary üres kézzel tért
vissza Párizsba.

S akkor egyszerre kitudódott, hogy egy herceg, a királyi család tagja, egészen
a közelben tartózkodik, nem nem a nyugati határnál, hanem a keleti határ
közelében, a Franciaországgal határos badeni hercegségben. Ez nem d’Artois
gróf volt, hanem Louis-Antoine-Henri de Bourbon-Condé d’Enghien
hercege, a királyi ház egyik fiatal sarja. A legnagyobb szenzációt az a hír
keltette, hogy az enghieni hercegnél tartózkodik vagy hamarosan
hozzáérkezik Dumouriez, a szomorú hírnévre szert tett Dumouriez tábornok,
a forradalmi Franciaország árulója.

Aligha lehet pontosan megmondani, ki közölte elsőként ezeket a híreket

Bonapartéval. De teljesen kétségtelennek tekinthető, hogy az enghieni herceg
letartóztatását és kivégzésének gondolatát elsőként Talleyrand sugallta az
első konzulnak. Akkoriban Talleyrand a maga szempontjából még
lehetetlennek tartotta a Bourbonok visszatérését - félt a bosszútól. Egyéni
érdekei gondolkodásában azonosultak az államérdekekkel; helyesebb azt
mondani, hogy az állami politika, amilyen mértékben ő határozta meg, alá
volt rendelve az ő egyéni érdekeinek. Igen állhatatosan és
ügyesen meggyőzte Bonapartét arról, hogy az enghieni herceget ki kell
végezni. Hogy ez miként történjék, hogyan tartóztassák le idegen, semleges
földön, milyen jogi formát adjanak ennek a kivégzésnek - ezek részletek
voltak, amelyek nem érdemeltek komolyabb figyelmet. Később Talleyrand
ugyanezzel a háborítatlan nyugalommal tagadta az enghieni herceg ügyében
való részességét; akadtak, akiket, ha megtéveszteni nem is tudott, meggyőzött
arról, hogy helyesebb, ha úgy tesznek, mintha ezt elhinnék. De 1804-ben
világos volt Talleyrand szerepe mindazok előtt, akik közel álltak az
első konzul udvarához. Joséphine, aki szembehelyezkedett ezzel a tervvel, ezt
mondotta: „Ettől a sátántól reszketek.” (Az, hogy Joséphine nem helyeselte
férje intézkedéseit, közismert volt. „Bonaparte asszony belebetegedett a
bánatba. Több ízben kijelentette, hogy mindent a világon odaadna azért, hogy
Moreau ártatlannak bizonyuljon.”) Egyébként később maga Bonaparte is
kijelentette, hogy amíg Talleyrand nem sugallta neki az enghieni herceg
letartóztatásának és kivégzésének gondolatát, addig neki eszébe sem jutott. A
Talleyrand-éhoz hasonló okokból Fouché is támogatta Condé-Bourbon
kivégzésének gondolatát. A lyoni büntető osztag feje, a Konvent küldötte, aki
a király kivégzése mellett szavazott, a Bourbonok visszatérését
katasztrófának tartotta. Bonapartét arra kellett indítania, hogy örökre elvesse
a Bourbonokkal való kibékülés gondolatát, így áthághatatlan
szakadékot kellett teremteni közöttük. Fouché nem alap nélkül feltételezte,
hogy a legmélyebb szakadék csak egy Bonaparte által megölt királyi herceg
sírja lehet. Fouché a Bourbonoktól a fiatal enghieni herceg holttestével akarta
megvédeni magát. Persze (akár Talleyrand), sejtette, hogy Antoine Bourbon
kivégzése sok újabb nehézséget fog okozni Bonaparténak (amikor mindennek
vége lesz, akkor teszi majd híressé vált megjegyzését: „Több volt mint bűn,
hiba volt”). De Bonaparte kellemetlenségei nem okoztak gondot sem
Talleyrand-nak, sem Fouchénak; nem szerették egymást, de egyek voltak
abban a titkos kívánságban, hogy észrevétlenül egy csöpp mérget öntsenek az
első konzulnak átnyújtandó részegítő borral teli serlegbe.

Bonaparte azonban nem tartozott azok közé, akiknek idegen véleményeket

lehetett sugallni vagy diktálni. Még Fouché és Talleyrand is, akik annyira
járatosak voltak a legkörmönfontabb politikai játék művészetében, csődöt
mondtak éleslátása előtt; nem nézett bele a kártyáikba, de felismerte
szándékaikat, felismerte aduikat, amelyeket a következő húzásra tartogattak.
Az utolsó, néhány nappal a halála előtt írt dokumentumban - végrendeletében
- Napóleon szükségesnek tartotta, hogy még egyszer visszatérjen az enghieni
herceg ügyére. Röviden azt írta: „Megparancsoltam, hogy tartóztassák le és
állítsák bíróság elé az enghieni herceget; ezt megkövetelték a francia nép
érdekei és biztonsága.” Ez azt jelenti, hogy magára vállalta az
egész felelősséget, nem akarta ezt senkivel megosztani, senkire sem
áthárítani. S ez volt az igazság. Az enghieni herceget nem azért lőtték főbe a
vincennes-i kastélyban, mert Talleyrand meg Fouché, akik ezt kívánták, ezt
sugallták Bonaparténak, hanem, mondhatnánk, ennek ellenére. Bonaparte
néhány napi töprengés után leküzdötte a Fouché és Talleyrand véleményei
iránti bizalmatlanságát, illetve előítéleteit és végül meghozta a döntést.

Az események külső menete így festett. Március 8-án Moreau a börtönből

levelet küldött Bonaparténak. Beismerte, hogy eddig nem mondott igazat,
amikor mindent tagadott. Találkozott Pichegruvel ez utóbbi
kezdeményezésére, megtagadta az összeesküvésben való részvételt, nem állt
szóba Cadoudallal, akit Pichegru az ő engedélye nélkül magával hozott.
Mindamellett kétségtelen maradt, hogy a Köztársaság tábornoka meg nem
engedett tárgyalásokba bocsátkozott a Köztársaság ellenségeivel. A levél,
nyilván, a csüggedés perceiben íródott; a hősiesség, bátorság dicsfénye,
amely eddig Moreau-t övezte, szertefoszlott; levelének lapjairól Moreau
gyönge, ingadozó, kétlelkű embernek mutatkozik. Az ügyhöz a levél nem sok
új mozzanatot tett hozzá; a benne közölt tények már ismeretesek voltak
Moreau hadsegédjének és más letartóztatottaknak a vallomásaiból. Az
ellenzék híveinek és saját magának Moreau ezzel a levéllel, amelyet
igyekeztek mennél szélesebb körökkel ismertetni, nagy erkölcsi veszteséget
okozott.

Március 9-én letartóztatták Cadoudalt. Úgy látszott, a válság vége felé

közeledik. De már március 7-én, amikor Talleyrand felhívta Bonaparte
figyelmét a Párizshoz közeli Ettenheimben, az enghieni herceg által lakott
kastélyban levő veszélyes gócra, Bonaparte gondolatokba mélyedt. Három
napig járt-kelt dolgozószobájában, s félhangon Racine néhány sorát
mondogatta maga elé. A Soulthoz írt levélből ítélve, a legnagyobb gondot
Dumouriez-nak az összeesküvésben való részvétele okozta neki. Dumouriez
neve a külföldi sajtó hasábjain is megjelent. De sok máson is
gondolkodni kellett.

Március 10-re szűk körű tanácskozást hívtak össze. Ezen részt vett a három
konzul, Régnier, a legfelső bíró (igazságügy-miniszter), Talleyrand, Fouché,
Murat. Amikor Bonaparte ezt a tanácskozást összehívta, minden bizonnyal
már meghozta döntését, de tudni akarta közvetlen munkatársainak
véleményét. Talleyrand, Fouché támogatta az enghieni herceg
letartóztatásának a gondolatát; abban, hogy azután mi történik, nem kellett
megállapodniuk. Cambacérés ellenezte ezt az intézkedést. „Így hát
ön fukarkodik a Bourbonok vérével” - vetette oda neki Bonaparte.
Cambacérés elhallgatott. Már akkor, 10-én határozatot hoztak a gyakorlati
kivitelezésről. A badeni művelet irányítását Caulaincourt-ra bízták; az a tény,
hogy erre a célra az első konzul szolgálatába átállt márkit választották ki,
arról tanúskodik, hogy Bonaparte milyen alaposan meggondolt és megfontolt
mindent; nemcsak egy életre magához akarta láncolni Caulaincourt-t - az
előkészületben levő tragédia első felvonását a régi arisztokrácia egyik
képviselőjének kellett eljátszania, akit a Bourbon-monarchia melegházaiban
tenyésztettek ki. Caulaincourt mindent megtett, amivel megbízták.
Későbbi olyan próbálkozásai, hogy igazolja magát, éles ellenvetésekre
találtak.

A továbbiakban minden a gondosan kidolgozott tervnek megfelelően folyt. A

március, 14-ről 15-re virradó éjjelen az enghieni herceget foglyul ejtették a
Badenba behatolt francia dragonyosok; nyomban kiderült, hogy Dumouriez
nincs és nem is volt ott; a herceg szolgálatában bizonyos Thuméry állt; az ő
németesen kiejtett nevét a francia ügynökök Dumouriez-nak értették vagy
úgy tettek, mintha annak értették volna. Az enghieni herceget a vincennes-i
kastélyba vitték; teljesen nyilvánvaló bizonyítást nyert, hogy semmi köze
sincs a Pichegru-Cadoudal-féle összeesküvéshez. Ennek ellenére március 20-
án perét a hadbíróság tárgyalta, Julien ezredes elnökletével, aki annak idején
részt vett a Bastille bevételében. Az egész ügy általános irányítása Savaryra
hárult. A hadbíróság az enghieni herceget főbelövetésre ítélte. A herceg,
aki még mindig nem hitte el, hogy az ügy ilyen fordulatot vesz, mégis levelet
írt az első konzulnak; kérte, hogy találkozhassék vele. Bonaparte, miután
megkapta a levelet, utasította Réalt, hogy utazzék Vincennes-be és maga
vizsgálja meg az ügyet. Réal végrehajtotta az utasítást, de aznap reggel egy
kicsit tovább aludt (mondanunk sem kell, hogy aligha véletlenül), s mire
Vincennes-be érkezett, a herceget már kivégezték. Március 21-én hivatalosan
közölték a történteket.

Az enghieni herceg kivégzése világszerte hallatlan felháborodást keltett.

Pedig ez a bűntett - egy ártatlan embert lőttek főbe - csak egyike volt a
bonapartista rezsim számos bűntettének. Hát a Seychelle-szigetekre való
száműzetése, a biztos lassú pusztulásra kárhoztatása sok jakobinusnak, akiket
a „pokolgép”-ügyben helyeztek vád alá? Hiszen ezek is ártatlan emberek
voltak, nem vettek részt a merényletben, de őket senki sem említette. A
herceg főbelövése által keltett felháborodás kitörése elsősorban azzal
magyarázható, hogy királyi herceg volt és a feudális monarchikus Európa ezt
a kivégzést saját arculcsapásának érezte. Ennek a kivégzésnek vagy, ha úgy
tetszik, bűntettnek a politikai visszhangját nagymértékben felerősítette az,
hogy a herceg fiatal volt (harminckét esztendős), szép és bátor; a legjobban a
nők háborogtak - ők határozták meg a közvéleményt a monarchiák
fővárosaiban. Lev Tolsztoj ebben a részletkérdésben is csodálatos történelmi
érzékről tesz tanúságot: Anna Pavlovna Schérer szalonjában a legjobban az
„igaznak”, az enghieni hercegnek a meggyilkolása miatt háborogtak az
előkelő hölgyek. Ha Tolsztoj nemcsak az 1804. évi Pétervárt, hanem más
európai fővárosokat is leírt volna, az angol meg az orosz király
arcképével kellett volna kezdenie; a felséges királyok szomorúak és dühösek
voltak. A nápolyi Mária-Karolina fejezte ki a legszabatosabban a hölgyek
érzelmeit: „Valamennyi francia herceg közül csak benne lakozott bátorság és
nemes lélek.” Ezen azt kellett érteni: fiatal és szép volt. Egyébként
hozzáfűzte: „Csak abban lelek vigaszt, hogy ez az ügy a konzulnak kárára
lesz!”

Annak idején észrevették, hogy az enghieni herceg kivégzése körüli

felháborodás és lárma annál erősebb, mennél messzebb vannak a
méltatlankodók Franciaországtól. A badéni választófejedelem, akinek a jogait
valóban durván megsértették, rendkívüli tapintattal nyilatkozott; attól tartott a
legjobban, hogy hatalmas szomszédai elégedetlenek lesznek vele. A
württembergi herceg, akinek birtokai Franciaországhoz veszedelmes
közelségben voltak, helyénvalónak tartotta, hogy gratuláljon az első
konzulnak a veszély szerencsés kiküszöböléséhez; az enghieni herceg nevét
Stuttgartban ki sem ejtették, tabunak tekintették. Ezzel szemben a távoli
Pétervárott a méltatlankodás és a felháborodás nem ismert határokat. „Sándor
napjainak gyönyörű kezdete” után már elkövetkeztek a sötét hétköznapok. A
vincennes-i kastélyban történt kivégzés a felhalmozódott elégedetlenség
levezetésére szolgált. Czartoryski első felindulásában megfogalmazott egy
nyilatkozatot, amely a konzuli köztársaság kormányát „haramiák barlangjá"-
nak nevezte. De érett megfontolás után úgy határoztak, hogy a jegyzéket
mégsem küldik el; egyet jelentett volna a mozgósítási paranccsal, márpedig a
hadsereg erre még nem állt készen. Egy hónap múltán, mire a szenvedélyek
lecsillapodtak, Ubri párizsi ügyvivő mégis éles formában magyarázatot
követelt a gyilkosságra.

Akkor Bonaparte Talleyrand útján egy nevezetes levéllel válaszolt. Ubri

jegyzékének durva hangjától eltérően a levél udvarias hangnemben íródott,
de annál erősebben hatott a nyugodt szavakban beadott halálos méreg. „Az
Oroszország által most tett panasz ennek a kérdésnek a felvetésére indít: ha
ismeretessé válna, hogy Anglia által felbujtatott emberek Pál meggyilkolására
készülnek és az orosz határtól egy mérföldnyire tartózkodnak, vajon nem
sietnének-e elfogni őket?” Ez pontosan acélba találó, hatalmas erejű döfés
volt. Az Orosz Birodalom fővárosában, a cár őfelsége Téli Palotájában, ahol
az elhunyt uralkodóról mélységes tisztelettel illett beszélni, ahol szomorúan
ejtették ki ezt az idegen szót: „apoplexia” (agyvérzés), úgy tűnt,
mindent megmagyaráz, merészeltek egyenes kérdést feltenni I. Pál
meggyilkolásáról, és nem féltek felséges fiát azzal vádolni, hogy nem fogta le
atyja gyilkosainak a kezét. Ezt Sándor nem tudta megbocsátani
Bonaparténak.

Rövid idő alatt sok minden megváltozott Európában. Franciaország,

Oroszország, Poroszország legyőzhetetlen szövetségére már nem lehetett
gondolni. Inkább megfordítva, számolni kellett egy Franciaország elleni új,
harmadik koalíció megalakulásával.

Vajon tisztában volt-e Bonaparte, milyen következményei lehetnek azon

elhatározásának, hogy kivégezteti az enghieni herceget? Ehhez nem fér
kétség. Az enghieni herceg sorsának eldöntését megelőzte annak a férfiúnak
hosszas töprengése, akitől függött az, hogy ezt az erőszakos cselekedetet
végrehajtják-e vagy mindent hagynak a régiben. Napóleon történetírói és
életrajzírói természetesen keresték a magyarázatát ennek az eseménynek,
amely nem annyira jelentőségével, mint inkább váratlanságával hívta
fel magára a figyelmet. Valahogy nem volt összhangban Bonaparte általános
politikai evolúciójával, az abszolút személyi diktatúra, a császári korona felé
vezető útjával. Mi késztette arra, hogy így járjon el? Egyesek az első konzul
korzikai természetében véltek megtalálni ennek magyarázatát: a vendetta
korzikai szabályai vezették; mások Talleyrand rossz befolyásával
magyarázták a dolgot; megint mások azzal a tudatos szándékkal, hogy maga
mellé állítsa a republikánusokat... Bonaparte cselekedeteinek rugóit aligha
fedheti fel egyetlen egyoldalúan hangsúlyozott magyarázat. Az is
kétségtelennek látszik, hogy ez az epizód, akár a neves hadvezér politikai
életrajzának többi eseménye, aligha érthető meg helyesen, ha elszigetelten, a
dolgok előző és további menetétől függetlenül vizsgáljuk.

Bonaparte politikáját az 1796-os olaszországi hadjárattól kezdve az

ellentmondásosság jellemezte. Mindenekelőtt arról van szó, hogy
gondolkodásában, cselekedeteiben, politikai tetteiben párosult és
összekapcsolódott a haladó és a reakciós, a méltányosság és az agresszivitás;
Stendhal valószínűleg még hozzáfűzné ehhez a színkontrasztokat: a vöröst és
a feketét. Ez az ellentmondásosság objektív törvényszerűségeket tükrözött
vissza. Azt is könnyűszerrel észre lehetett venni, hogy az idő során, „fel-
emelkedése” mértékében, Bonaparte maga is változott - politikai
tevékenységében a reakciós és az agresszív elem megerősödött,
megszaporodott. Ez a tendencia vitathatatlan, s vészes hatása egyre jobban
meg fog mutatkozni. De abban az időben, amelyről szó van, nem kerekedett
felül teljesen. A vörösnek és feketének nem enyhülő küzdelme mégfolyt
Bonaparte gondolkodásában, cselekedeteiben, politikájában...

1804-ben még világosan tudatában volt annak, hogy erejének fő forrása - a

forradalommal való folytonossági kapcsolata; a Toulonnal kezdődő rohamos
ütemű fel-emelkedés csak azért vált lehetővé, mert vitorláit hatalmas szelek
dagasztották. Vajon most le kell-e mondania erről a hatalmas erőről ? Ez
kiszámíthatatlan volt az ellenségei számára...

Az enghieni herceg minden törvényességet, a jog minden alapját eltipró ügye,

kezdve egy semleges állam területéről való elrablásán, végezve a bűntett
tényálladéka nélküli agyonlövésén, teljességgel Bonaparte felelősségére
történt. Ő ezt tudta és sohasem tagadta.

Egy bizonyos Curée, addig a Tribunátus jelentéktelen tagja, az enghieni

herceg kivégzése után, Bonaparte bátorságát helyeselve, felkiáltott: „Úgy
cselekszik, mint a Konvent.” Az ő szájából ez a legnagyobb dicséretként
hangzott, s e meghatározásban volt is némi igazság. Bonaparte ezekben a
napokban ezt mondogatta magáról „Én vagyok a francia forradalom.” Az
enghieni herceg kivégzése teljes egészében politikai cselekedet volt. A királyi
család tagjának főbelövésével Bonaparte országvilágnak tudtára adta, hogy a
múlthoz nincs visszatérés. A vincennes-i árokban még egyszer végeztek a
királyi hatalom isteni eredetéről szóló mítosszal; Bonaparte nem félt vállalni
ugyanazt a felelősséget, mint a Konvent: bebizonyítani, hogy a
Bourbonok vére nem világosabb és nem tisztább a közönséges emberi vérnél.
Antoine de Bourbon enghieni herceget egy kivégzőosztag éppolyan
egyszerűen lőtte agyon, akár Margadelt, a közönséges gyilkost, jóllehet, igaz,
nem követte el ugyanazokat a bűncselekedeteket. Hát aztán? Lev Tolsztoj,
akinek csodálatos adottsága volt a távoli történelmi események megértéséhez,
Pierre Bezuhovval lelkesen helyeselteti az enghieni herceg kivégzését. Olyan
pontos definíciót talál és ad a szájába, akár egy matematikai képlet: „állami
szükségszerűség”. Ez igaz volt, s ezt mondották a XIX. század elején, 1804-
ben. Valószínűleg tíz évvel korábban, a Konvent időszakában, ugyanezt a
gondolatot más szavakkal fejezték volna ki: „forradalmi szükségszerűségnek”
mondották volna.

Az enghieni herceget a XII. év ventose 30-án végezték ki. Hat nap múlva -
germinál 6-án - a Szenátus elfogadott egy Bonapartéhoz intézett üzenetet; a
dagályos szavakban az a kívánság fejeződött ki, hogy Bonaparte hatalmát
örökletessé tegyék. Ez az üzenet még nem tisztázta teljesen a dolgot, s floréal
3-án (április 23-án) ugyanaz a Curée, aki Bonapartét a Konventhez
hasonlította, ezúttal másként beszélt a Tribunátusban: javasolta, hogy kiáltsák
ki Bonapartét a franciák császárának. Ezzel a kezdeményezéssel Curée
halhatatlanná tette a nevét; javaslata alkalmat adott erre a szójátékra: „A
Köztársaság meghalt - Curée temette el.” (Curé (francia) - pap.) Floréal 28-án
(1804. május 18-án) a Szenátus határozatával (az úgynevezett XII. évi
senatusconsultum) „a Köztársaság kormánya a császárra bízatik, aki a
franciák császára nevet fogja felvenni”. Még a naptári adatok egyszerű
egybevetése is megmutatja az események közötti kétségtelen összefüggést.

A történetírók - a „nagy császár” kultuszának hódolói - megkísérelték

szétdarabolni ezt a folyamatot: az ilyen - mint kijelentették - különböző
jelenségek egymáshoz való közelhozása bántotta szégyenérzetüket. Ezt a
széttagolást könnyűszerrel elérték azzal, hogy az 1804. márciusi eseményeket
elválasztották Bonaparténak császárrá való kikiáltásától, mégpedig úgy, hogy
ezen állami aktus összes körülményeit és a jogi eljárást részletesen
ismertették. Hiábavaló fáradság! Mintha maradt volna még bárki, aki ne tudta
volna, hogy a Szenátus szavait és tetteit az első konzul sugallja és
diktálja, aki siet megváltoztatni rangját.

Maga a császárság kezdetben megőrizte azt a kettősséget, azt az

ellentmondásosságot, amely Bonaparte előző tevékenységét jellemezte. A
floréal 28-i senatusconsultum után kibocsátott ezüstpénzeken ez a felirat
szerepelt: „Francia Köztársaság, I. Napóleon császár.” „A Köztársaság
császára” - ez abban az időben közkeletű kifejezés volt. Egyesek még tovább
mentek - a „forradalom császáráról” beszéltek, de ezek már szélsőségek
voltak. Mindenesetre teljesen nyilvánvaló volt mindenki előtt - és a megelőző
események ezt meggyőzően mutatták hogy ez a császárság hangsúlyozottan
royalistaellenes. A császárság kihirdetése maga csak azután vált
lehetővé, hogy a Bourbonokat másodszor is porrá zúzták.

A császárság proklamálását a történtek fényében a kortársak nem tekintették

a Köztársasággal való végleges szakításnak. Napóleon úgy látta, hogy
előnyösebb is a Köztársaság császárának maradnia. Vajon a császári cím több
hatalmat ruházott-e Bonapartéra, mint amellyel első konzulként rendelkezett?
Aligha. Hatalma lényegében első konzulként is korlátlan volt.

A franciák császára címet inkább úgy fogták fel, mint a hadvezér kivételes
katonai képességei elismerésének különleges, talán még törvényesnek is
tekinthető formáját. Abban az időben állandóan az ókori múltra függesztették
tekintetüket, Hellász és Róma hőseinek örök időkre márványból kivésett
alakjaira. Gaius Julius Caesar... A római császárság proklamálása... Vajon az
arcolei híd, Lodi, Rivoli hőse kiállta-e az összehasonlítást Róma nagy
hadvezérével? Lev Tolsztoj ismét a történelmi igazságot követte, amikor
kedvelt hőseinek - Andrej Bolkonszkijnak, Pierre Bezuhov-nak a szájába
1804-1805-ben a Bonaparte nagyságáért való lelkesedés szavait
adta. Napóleon császárban ők mindenekelőtt a forradalom folytatóját látták.
Beethoven, amikor 1804-ben megalkotta az „Eroica” szimfóniát, az ihletet
Bonaparte légióinak vaslépteiből merítette. A forradalom légióit látta bennük.
A császárság kikiáltása után széttépte a Bonaparténak szóló ajánlást, de a
szimfónia az ő győzelmeinek hatása alatt született.

Bonaparte felemelkedése során most újabb magaslatra érkezett. Előtte

továbbra is elágazott az út: jobbra menjen vagy balra? Merre forduljon? A
vörös és a fekete tovább vitatkoztak.

Persze nem szabad elveszítenünk a történelmi szemmértéket és túlságosan

betű szerint érteni a mondottakat. 1804-ben a jobbra vezető út és a balra
vezető út valami egészen mást jelentett, mint egy évtizeddel korábban, 1794-
ben. Az elmúlt tíz esztendő alatt Franciaországban mindenki és minden
jobbra tolódott. S ez természetesen a leginkább vonatkozott a valence-i
jakobinus klub egykori titkárára, Bonaparte kapitányra, aki immár
mindenható diktátorrá - 1. Napóleon császárrá lett.

Bonaparte mégis ismét válaszúton állt. 1804-ben a császárság még nem volt
monarchia. I. Napóleon a Francia Köztársaság császára volt. Floréal 28-án
Saint-Cloud-ban, válaszolva Cambacérés beszédére, aki jelentést tett a
Szenátus döntéséről, Bonaparte tartózkodóan felelte: „Elfogadom ezt a címet,
amelyet önök a nép dicsősége szempontjából hasznosnak tartottak.” Ismét
megerősítette, hogy ezt a döntést a népnek jóvá kell hagynia. Bonaparte ezt a
magas címet nehéz és zavaros időkben kapta. A háború még rejtett és néma
maradt. Ám a sötét látóhatáron már távoli villámok cikáztak, a közeledő vihar
előhírnökei. Franciaország ellen megalakulóban volt az új, hatalmas koalíció.

A feszültség az egész országban fennmaradt. Három nappal a császárság

proklamálása után Pichegru tábornokot holtan találták börtöncellájában.
Felakasztotta magát fekete selyemnyakkendőjére. Bejelentették, hogy
önkezével vetett véget életének. Bonaparte ellenségei siettek világgá kürtölni
azt a hírt, hogy Pichegrut a császár parancsára megfojtották. Ez a verzió
hosszú ideig volt forgalomban, de kevéssé valószínű. Pichegru már régóta
nyomott hangulatban volt; nyilván nagyon bántotta, hogy olyan rosszul
gazdálkodott saját sorsával, ő, aki valaha a Köztársaság neves tábornoka volt,
bérgyilkosok cinkostársává vált. Amikor a magánzárkában hurkot vetett a
nyakára, valószínűleg azt remélte, hogy legalább ezzel bosszút áll azon, aki
egykor tanítványa volt a brienne-i katonaiskolában, de messze túlszárnyalta
őt és megközelíthetetlenné lett. A császárnak le kellett folytatnia a Cadoudal-
Moreau és cinkostársaik elleni port is, amely nem öregbítette dicsőségét és
népszerűségét. Cadoudal, miután mindent elvesztett, a per során agresszíven,
előre megfontoltan arcátlanul viselkedett. Thuriot, a vén thermidorista farkas
(akire nem véletlenül bíztak főszerepet a pörben) csődöt mondott Cadoudal
csípős nyelvével szemben és szánalmasnak bizonyult. Moreau ügyét külön
tárgyalták, s a császár várakozásával szemben mindössze kétévi elzárásra
ítélték. Bonaparte sietett legyőzött, de még mindig veszélyes
vetélytársát száműzni Franciaországból. Polignac hercegné kérelmére a két
Polignac testvérnek és de Riviére márkinak megkegyelmezett. Ez nem
szándék nélkül történt; amikor megkegyelmezett d’Artois gróf adjutánsainak,
a sors kényére hagyta őket, ezzel megalázta a király testvérét. A legjobban
Cadoudalt szerette volna megnyerni magának; egy verzió szerint Réal útján
azzal a feltétellel, hogy Cadoudal teljes kegyelmet kér, felajánlotta neki
kezdetnek egy ezred parancsnokságát. Cadoudal ezekre a javaslatokra útszéli
szitkokkal válaszolt. Néhány nap múlva őt és tizenkét bűntársát kivégezték a
Place de la Gréve-en.

Ez a per, úgy látszott, ismét és erősen összekapcsolta egymással a császárt és

a Köztársaságot. Hiszen az összes perbe fogottak ellen a fő vád az volt, hogy
meg akarták dönteni a Köztársaságot. Az első konzul elleni, a cár elleni és a
Köztársaság elleni merényletet azonosították. Lehet-e ennél szilárdabb
kapcsolat? - gondolta néhány hiszékeny ember 1804 május-júniusában.

Ezek azonban illúzióknak bizonyultak.

Moreau Barcelonából Amerikába hajózott. Amikor ezt Bonaparténak

jelentették, rövid gondolkodás után ezt mondta: - Most jobbra fog tolódni.
Végül is el fog jutni ellenségeinkhez.

Ezek prófétikus szavaknak bizonyultak. S ő maga? Bonaparte tábornok,

Napóleon császár - melyik utat fogja választani? Ezekben a napokban nyilván
azzal a reménnyel áltatta magát, hogy mindenkinek túljár az eszén, a helyzet
ura marad, s nyitva marad előtte mindkét út - a jobbra és a balra vezető
egyaránt.

A francia forradalom tekintélyes vezetője, Francois de Neufcháteau, az

egykori girondista, aki 1804-ben a Tribunátus elnökének magas tisztségét
töltötte be, támogatva azt a javaslatot, hogy Bonaparte tábornoknak a franciák
császára címet adományozzák, ezt a kezdeményezést „republikánusnak és
népinek” nevezte. Bonaparte szívesen támogatta az események ilyen
interpretálását. Nyomatékosan hangsúlyozta, milyen jelentőséget tulajdonít a
küszöbönálló népszavazásnak. De amikor Cambacérés egy ízben megengedte
magának azt a megjegyzést, hogy lényegében semmi jelentős dolog nem
történt: az egyik címet fölcserélték egy másikkal, amely ugyanazt jelenti más
szavakkal, Napóleon roppantul bosszankodott. Nem, nem szavak cseréjéről
van szó, hanem sokkalta komolyabb és mélyebb jelentőségű dologról.

A szavak valóban változtak, s kiderül, hogy ennek sem volt csekély

jelentősége. A floréal 28-i senatusconsultum után három-négy nappal a
francia nyelvből, mindenesetre a hivatalos nyelvből, egyszer s mindenkorra
eltűnt a forradalom szülte „polgártárs” szó. Új szavak bukkantak föl: „uram”,
„császári felséged”, „őfelsége”. Bonaparte most nem a francia népről beszélt,
hanem azt mondta: „az én népem”. Néhány régi szó új tartalommal telítődött.
Mit jelentett a „császár” szó? Korábban alig használták, s senki sem
gondolkodott a tartalmán. Most újabb problémák keletkeztek: mihez kell
kapcsolnia a „császár” fogalmat? Természetesen nem a Német-Római
Birodalomhoz, nem a gyönge Habsburg-ház császárához. A klasszikus
antik Római Császársághoz? Vagy Nagy Károly császárhoz? Hivatalos
magyarázatot erre vonatkozóan nem adtak, de mégis értésére adták az
embereknek, hogy Napóleon császár családfája Nagy Károlyra vezethető
vissza. Ezek nem puszta történeti reminiszcenciák voltak. Magából a
„császárság” szóból nehéz kardok csörtetése, lovak patáinak dübörgése, a
katonai dicsőség hangja hallatszott ki. A császárság felségjelének sasokat
választottak, a világ fölött lebegő sasokat. A „császárság” szó sok mindenre
kötelezett.

Egyébként nemcsak a szavak változtak - változtak a címek, a jövedelmek, az

életforma, a szokások. Joséphine császárné lett, Joseph és Louis a császári,
ház hercegei. Nekik most palota és udvartartás dukált. Cambacérés, aki nem
fogta fel azonnal, mit jelent a szavak megváltoztatása, hamarosan megértette
ezt, miután megkapta a császárság főkancellárja címét. Lebrun főkincstárnok
lett. Ettől kezdve Joseph-et nagyelektornak nevezték, Louis-t connétable-nak
(főistállómesternek), Eugéne Beauharnais állami főkancellár lett, a császári
családhoz való közeli rokonsága jóvoltából váratlanul még a kihívó
viselkedésű Murat is megkapta a nagyadmirális hangzatos címét. Az új címek
nemcsak új rangtáblázatot, új díszruhákat - selymet, bársonyt, aranyat - tettek
szükségessé, hanem új életformát is megkívántak. A Tuilériák palotája - a
császárság rezidenciája - lett a mintaképe a pompának és a fényűzésnek,
valamint a szigorú, a legkisebb részletekig megszabott etikettnek. A
császárnak évi huszonötmillió frankra rúgó civillistát állapítottak meg. Rég
elmúlt az az idő, amikor öt sou-ja sem volt, hogy kifizessen egy csésze kávét.
S vajon mikor volt boldogabb -mint szegény hadnagy, lyukas könyökű
egyenruhában, aki a filléres gyertya fényénél önfeledten olvasta a
kikölcsönzött Rousseau-t, vagy egy birodalom hatalmas uralkodójaként? Az
ilyen töprengésre nem maradt ideje, lefoglalták a folyó ügyek.

1804. július 14-én zajosan és nagy pompával ünnepelték meg a Bastille

bevételének évfordulóját. A Francia Köztársaság császára nem akarta
megtagadni a forradalom napját. A Tuilériák palotájában ünnepséget
rendeztek, a templomokban istentiszteletet tartottak; a papok imádkoztak
istenhez és nevében megáldották július 14. nagy napját, amelyről
megemlékezett a császár. Érezte-e Bonaparte, hogy a népi felkelés napjának
ilyen megünneplése természetellenes, csaknem szentségtörő jellegű?
Aligha. Figyelme két fontos aktusra szegeződött, amelyeket fényes
körülmények között akart lefolytatni, időben közel hozva őket egymáshoz.
Az egyik a népszavazás volt, a másik a római pápa közreműködésével történő
koronázás. Folytatása volt ez a heterogén elvek mesterséges és erőszakos
összekapcsolásának. De ez a gondolat, amely teljes egészében tőle
származott, lelkesítette Bonapartét. Kettős biztosítékot akart: a nép akaratából
és isten kegyelméből való császár kívánt lenni. Ez az okos ember naiv módon
úgy vélte, hogy a kettős és az egymást mintegy kölcsönösen kizáró
rituális szertartás valamiféle kiváltságokat fog biztosítani neki más
monarchiák uralkodóival szemben.

Óriási, korlátlan hatalmánál fogva szándékát nem volt nehéz megvalósítania.

A referendum - amely nyílt szavazással folyt - természetesen az igenlő
szavazatok óriási többségét eredményezte. Lehetett-e ez másként? Igaz, a
császár az elítélés keserű szavait is hallhatta. Rouget de Lisle, a Marseillaise
híres szerzője, haragtól lángoló levelet küldött Bonaparténak. „Ön el fog
pusztulni, s ami rosszabb, magával rántja a pusztulásba Franciaországot is.”
Megjósolta neki az elkerülhetetlen katasztrófát, a dicstelen véget. Volney, aki
Bonaparténak pályafutása kezdetén baráti támogatást nyújtott, a Szenátusban
a „császár” cím ellen szavazott, Lannes pedig - egyike azoknak, akik a
legközelebb álltak Bonapartéhoz - nem rejtette véka alá, hogy helyteleníti azt.
Bonaparte éppen ezeket az embereket becsülte nagyra. Szavuk
mégsem változtathatott semmin, ahogyan nem befolyásolhatta őt az akkor
még ismeretlen Paul-Louis Courier de Méré szellemes gúnyolódása sem:
„Hogy valaki Bonapartéból királlyá legyen! Így lesüllyedni!”

Bonaparte süket maradt a figyelmeztetésekkel, az elítélő szavakkal szemben.

Elkápráztatta, megbabonázta őt egy vízió: a koronázás ünnepélyes
szertartása; az egész világot bámulatba fogja ejteni! Kiküszöbölte az útjába
tornyosuló, előre nem látott akadályokat. Családjában a döntő események
előestéjén teljes egyenetlenség uralkodott: anyja, aki sértve érezte magát
Lucien és Jerome nevében, akik ki voltak zárva a császári családból önkényes
házasságuk miatt, az ünnepségek előtt Párizsból elutazott Rómába. Joseph,
akit bántott, hogy nem jelölték közvetlen utódnak, körmönfontan intrikált
öccse ellen; a liberálisnak, a szabadság és béke bajnokának a
szerepét játszotta. A leánytestvérek jeleneteket rendeztek Napóleonnak,
követelték, hogy hercegnői rangra emeljék és fenségnek szólítsák őket.
Amikor Napóleon engedett nekik, megint csak elégedetlenkedtek: a
rangsorban mégis „Beauharnais özvegye” után következtek, s bátyjuktól azt
követelték, hogy azonnal váljon el. Joséphine, akit végtelenül
nyugtalanítottak mindezek az események, rafináltabban és
finomabb eszközökkel játszott: legközelebbi célja az volt, hogy elérje
házasságuknak az egyház általi szentesítését, s ez a pápa segítségével sikerült
is neki.

Minthogy a család császári dinasztiává vált, a családi viszályok nyomban

közismertek lettek. Bourrienne nem minden káröröm nélkül beszélte el ezeket
a botrányokat, Masson pedig alaposan tanulmányozta őket, s beszámolt róluk
könyveiben. Nem csekély akadályokat kellett leküzdeni Rómában sem. VII.
Pius pápa ingadozott: félt attól, hogy csorba esik tekintélyén a katolikus világ
és az európai egyeduralkodók szemében, s félt Bonapartétól. Végül ez utóbbi
érzés kerekedett felül.

December 1-2-án került sora rég várt ünnepségekre. Frimaire 10-én

(december 1-én) a Szenátus teljes létszámban megjelent a Tuilériák
palotájában, hogy közölje a népszavazás eredményét: 3 572 000 szavazatot
adtak le Napóleonnak a franciák császárává való proklamálása mellett, s
2579-et ellene. Francois de Neufcháteau, üdvözölve a császárt, újból
ismételte ugyanazt a formulát. „A Köztársaság hajója révbejutott.” Ezt a
metaforát a császár helyeselte, továbbra is azt remélve, hogy mindkét út
nyitva áll majd előtte. December 2-án a párizsi Notre Dame székesegyházban
megtartották az ünnepélyes koronázási szertartást. A katolikus egyház feje, a
pápa őszentsége Párizsba érkezett, hogy szentesítse I. Napóleon császár
trónra lépését.

David, az ecset nagy mestere, a jakobinus, a Közjóléti Bizottság volt tagja,

Maximilien Robespierre barátja, aki valaha megígérte ez utóbbinak, hogy
vele együtt üríti ki a méregpoharat, nem tartotta be ígéretét: a császárság első
festője lett, az intézet tagja, a Becsületrend lovagja. Felséges pártfogójának
megbízását teljesítve, négy évig dolgozott a „Koronázás” című festményen.
Ez a remekmű túlélte alkotóját is, s azokat a személyeket is, akiket nagyszerű
ecsetjével megjelenített a vásznon. David festménye jóvoltából láthatjuk a
tőlünk csaknem két évszázad által elválasztott ünnepséget. A csodálatos
színskála - a bordó bársony és a fehér selyem fénye, a sötétzöld tónusok, a
marsalloknak és a császárság legfőbb tisztségviselőinek ruhái, a női vállak
meleg rózsaszíne - mindez egy pompás ünnepség, mondhatnánk egy
díszelőadás légkörét teremti meg. A középpontban természetesen a császár
alakja látható hosszú, földig érő, hermelinnel szegélyezett palástban, fején
aranykoronával és kezében diadémmal, amelyet éppen Joséphine fejére
helyez; Napóleon fiatal, sugárzik belőle az erő, megtestesíti a hatalmat. Az,
akinek részére ez a kép készült, meg volt elégedve vele. „David, üdvözlöm!”
- kiáltott fel Bonaparte.

Olyannak látta magát a vásznon, amilyennek látni akarta. David tudta, mit
kell festenie.

Ezen a képen van még egy figyelemre méltó részlet. Mint már mondottuk, az
„anyacsászárnő”, aki továbbra is megmaradt a független és önfejű korzikai
asszonynak - Letizia Buonaparte két fia miatt megbántódva, az ünnepségek
előtt elutazott Párizsból. De Napóleon szükségesnek tartotta, hogy az
apotheózis képén - egy századokra készült alkotáson - anyja is rajta legyen.
Távolléte minden illendőségnek megsértése, a természetes érzések lábbal
tiprása lett volna. A császár utasította Davidot, hogy korrigálja azt a
mulasztást, amelyet olyan asszony önfejűsége okozott, akinek ő nem
mondhatott nemet. A híres festő már hozzászokott a parancsok teljesítéséhez;
ezt is végrehajtotta.

A kép bal oldalának középpontjában a karosszékben ülő „anyacsászárnő”

gondosan megfestett képmása látható. David még ebben az erőszakolt
műveletben is figyelemre méltó mesternek bizonyult. Ecsete megörökítette
azt, amit éles szeme látott. Az ékkövekkel kirakott korona alatt átható
tekintetű sötét szempár, összeszorított száj, gyanakvó arckifejezés - vajon
nem csapják-e be? Mennyire messze volt mindez az „isteni eredettől”,
mennyire elárulta a fejedelmi öltözék ellenére az egyszerű asszonyt, akit
lefoglaltak a kicsinyes gondok és a bűnös földi számítások.

Nemegyszer elbeszélték, hogy Napóleon a koronát kitépte a szentatya

kezéből, s maga tette a fejére: nem akarta a koronát más kezéből kapni.
Ugyanilyen gyakran ismételték az egyetlen mondatot, amelyet az ünnepség
alatt kiejtett. A pompás székesegyházra, a római pápára, a marsallokra, a
tábornokokra, a papokra, az előtte tiszteletteljesen meghajló, a birodalom
legfelső tisztségviselőire, a miniszterekre, az udvari emberekre tekintve
hátrafordult és így szólt a mögötte haladó bátyjához:

- Joseph, ha apánk most láthatna bennünket!

Albert Sorel, a kitűnő író és történész, e szavakat idézve, „mélységesen

emberinek” mondja őket. Lehet, hogy igaza van. De ha mutatkozott bennük
valami emberi, akkor az az illúziókra való hajlam. Szegény, naiv korzikai!
Minden bizonnyal csakugyan azt remélte, hogy ez a jelmezes komédia, a
gazdagságnak ez a fitogtatása, ez a fényűzés, színpadi előadásra,
mutatványosbódéra emlékeztető ünnepi szertartás megszilárdíthatja az új
hatalmat.

Azután ugyanott, a székesegyház visszhangzó bolthajtásai alatt a császár

dörgő hangon letette az esküt. Az eskü szövege, természetesen, előre
elkészült. Az eskü pontosan felsorolta, minek a megóvását fogadja meg a
császár: a Köztársaság területi épségének, a konkordátum törvényeinek, a
vallási szabadságnak, a jogegyenlőségnek. A császár esküt tett arra, hogy
csakis a francia nép javának, boldogságának, dicsőségének érdekeit szem
előtt tartva fog kormányozni.

A szertartás végén a kíséret hintókon lassan elindult a bulvárokon át a

Tuilériákba. Óriási tömeg tolongott a járdákon. Az emberek le nem vették
szemüket a lassan haladó díszhintók végtelen soráról, a katonák
aranyhímzésű egyenruhájáról, a tollforgós csákókról, a nagyurak bársony és
selyem öltözékéről, a dámákat díszítő drágakövekről és drága prémekről,
erről az egész, rég nem látott pompáról.

A nép hallgatott.

12. fejezet
Austerlitztől Tilsitig

A háború nélküli háború már két éve tartott. Az angolok elfogták a

rejtekhelyüket vigyázatlanul elhagyó hajókat; a franciák azzal válaszoltak,
hogy betiltották az angol áruk behozatalát a kontinensre és megsemmisítették
őket, ahol csak tudták. Ezek tűszúrások voltak, amelyek egyik felet sem
juttatták túlsúlyra. De a háború folyt. A kívülállók számára láthatatlanul, a
diplomáciai hivatalokban, a hadseregek és az admiralitások törzskaraiban
készültek föl rá. Közeledett a cselekvés órája.

Óriási francia hadsereget összpontosítottak a Brit-szigetek inváziójának

céljaira. A legjobb francia hadvezérek - Davout, Ney, Soult, Lannes,
Marmont, Augereau, Murat - álltak a hadtestek élén, amelyeknek az volt a
feladatuk, hogy egyidejűleg partra szánjanak Nagy-Britannia különböző
pontjain és onnan rohamos ütemű offenzívát indítsanak. Általánosan
elfogadott becslések szerint a támadó hadsereg száma felülmúlta a 120 000
válogatott katonát. Mit állíthatott szembe ezekkel a légiókkal a brit korona?

1804 tavaszán a sajtóban olyan hírek jelentek meg, hogy az Anglia elleni
támadás a közeli napokban indul meg. A Moszkovszkije vedomosztyi
Franciaországból kapott értesülésekre hivatkozva ezt írta: „Az Anglia elleni
expedíció minden jel szerint márciusban fog elkezdődni.” Két hét múlva a lap
ezt megerősítette: „Az Anglia elleni expedícióra minden készen áll.” Nem
voltak alaptalanok ezek a hírek. Februárban és márciusban Bonaparte
rendkívül nagy figyelmet fordított a partraszállás előkészítésére. Latouche-
Tréville tengernagy, aki nagy erélyről tett tanúságot, azt jelentette, hogy az
inváziós hadseregnek már csaknem 2500 szállítóhajó áll a rendelkezésére.
Úgy látszott, a félelmetes terv közeledik a megvalósításhoz. Nagy-Britannia
fővárosán nyugtalanság lett úrrá. A londoni tudósítások közölték, hogy
„abban az esetben, ha az ellenség valóban partraszállást hajt végre Nagy-
Britanniában”, a királyné és a hercegnők elutaznak Londonból.

A brit kormány a szigeteket fenyegető veszélyt nem annyira kitartó

védelemmel remélte kivédeni, mint inkább a kontinentális hatalmak
hadműveleteivel. Pitt fő erőfeszítései egy új koalíció összeeszkábálására
irányultak. Jóllehet Szemjon Voroncov azt bizonygatta, hogy Oroszországot
és Angliát érdekközösség kapcsolja össze, a gyakorlat ezt megcáfolta:
nézeteltérések nyilvánultak meg csaknem minden kérdésben, kezdve Máltán,
végezve a Balti-tenger övezetével. A tárgyalások lassan haladtak előre.
Oroszország nemzeti érdekei szempontjából nem volt szükség arra,
hogy Franciaország ellen háborúzzon, éppúgy, ahogyan Franciaországnak
sem volt szüksége Oroszország elleni háborúra. I. Sándor tényleges,
valóságos vagy vélt dinasztikus érdekei azonban, a „jog megvédéséről”
hangoztatott fellengzős szavakkal leplezett becsvágya vagy hiúsága,
Czartoryskinak és a „Titkos Bizottságban” ülő más „barátainak” a számításai
megkönnyítették Pitt Számára ennek az elég nehéz feladatnak a megoldását.
A Habsburg-házzal, amely a bonapartista Franciaországot gyűlölte, de még
jobban félt tőle és ráadásul állandóan attól is tartott, hogy
akaratlanul Poroszország kezére játszik, még nehezebb volt megállapodásra
jutni. Hónapok teltek el intenzív politikai tárgyalásokkal, hivatalosakkal és
nem hivatalosakkal, de az ügy nem mozdult el a holtpontról.

Ha Bonaparte nagyobb energiát fordított volna erre, akkor a francia

diplomácia valószínűleg meggátolhatta volna a harmadik koalíció létrejöttét.
Párizsban tudtak arról, hogy mi történik az európai fővárosokban. Az új
franciaellenes koalíció megalakulása nem felelt meg Bonaparte érdekeinek.
Igen valószínű, hogy megtalálhatta volna az alapot az Oroszországgal,
Ausztriával, Poroszországgal való megegyezéshez.

De ismét kockázatos játékot folytatott, amikor a győzelmet és a vereséget

csak igen keskeny határ választotta el egymástól.

1804-ben azt remélte, hogy az európai politika összes problémáit egy

csapásra megoldja: halálos ütést mérve a brit oroszlánra. Azzal a rá jellemző
képességgel, hogy tömören fejezze ki a legbonyolultabb gondolatokat, tervét
néhány szóban összefoglalta Latouche-Tréville-hez intézett levelében.
Közölve a tengernaggyal, hogy a Becsületrendet adományozta neki,
Bonaparte ezt írta: „Hat óra - és a világ uraivá leszünk.” Ezek a szavak
tartalmazták Bonaparte 1804. évi stratégiájának alapvető gondolatát. Néhány
órai uralom a La Manche-csatorna fölött - és a világpolitika
valamennyi problémája megoldódik.

1804 nyarán Bonaparte szemlátomást hitt abban, hogy közel van az Anglia
fölötti győzelem. Augusztus 15-én a La Manche-csatorna partjainál, a tenger
mellett, nyíltan kesztyűt dobva a „büszke Albionnak”, a Becsületrenddel
tüntette ki több tisztjét és katonáját, s megfenyegette Londont.

Bonaparte, arra számítva, hogy az európai és a világpolitika valamennyi

problémáját egy csapásra megoldja - átugorva a La Manche-on -, Európában
nyíltan agresszív politikát folytatott, nem törődve ennek következményeivel.
1804 júniusában a Liguriai Köztársaságot egyszerűen Franciaországhoz
csatolta. 1805 májusában pompás és zajos ünnepélyes külsőségek között
utazást tett Olaszországban. Maradhatott-e a franciák császára az Olasz
Köztársaság elnöke? Milánóban ünnepélyes külsőségek között megkapta
fejére az olasz királyok vaskoronáját. Szorosabban magához akarta kapcsolni
Olaszországot, és az Olasz Királyságban második személynek - alkirály-nak -
kinevezte mostohafiát, Eugéne Beauharnais-t. Bonaparte sokra tartotta
Eugéne Beauharnais katonai és szervezői képességeit. Teljesen megbízott
benne. Beauharnais-ra hárult az olaszországi államügyek közvetlen
irányítása. Melzi és más olasz személyiségek Bonaparte és megbízottja -
Eugéne Beauharnais - akaratának engedelmes végrehajtói lettek.

Az Olasz Köztársaságnak Olasz Királysággá változtatásában kétségtelenül

volt logika, de az európai fővárosokban a gondolkodó emberek nyugtalanul
kérdezték: hova vezet vajon ez? Mi lesz a következő lépés? Hiszen nem
Olaszország volt az egyetlen fiók-köztársaság. Egyébként már a milánói
májusi ünnepségek során kezdett feltárulni, mi is következik ez után. A
franciák császára, megalapítva az Olasz Királyságot, mintegy mellékesen
kinevezte húgát, Elisa Bacciochit - aki haragudott az egész világra és
hatalmas bátyjára, amiért annak idején rosszul ment férjhez - Piombino
hercegnőjévé. De Elisa ezt kevesellte, s birtokaihoz hamarosan csatolták még
Luccát. Később „Lucca Szemirámisza” - így nevezte Elisát félig
gúnyorosan Talleyrand - még nagyobb birtokot kapott, mégpedig a toscanai
nagyhercegséget. (Napóleonnak igen nyomós okai voltak arra, hogy Elisa
Bacciochin kezdje: mielőbb el kellett távolítani őt Párizsból. Elisa irodalmi-
politikai szalonja a kormány ellenzékének egyik központja volt. Elisa
szalonjának a kritikusai minden mérsékletességük ellenére nyugtalanították
Bonapartét. Húga ugyanis sokáig közeli kapcsolatban állt Junot tábornokkal.
Napóleont ez esetben nem a kérdés erkölcsi oldala aggasztotta. Junot
bejáratos volt a császári palotába; vajon az államtitkok nem juthattak-e el
Junot útján Elisa Bacciochi barátaihoz?)
Ez az első ténykedés aggodalmat keltett. Hiszen, ha Olaszország nem is az
egyetlen fiók-köztársaság, Elisa sem az egyetlen testvére a franciák
császárának. Hát a többi családtag - fiútestvérei, leánytestvérei? A Bonaparte-
klán igen nagy volt. Felébredt az az aggodalom, hogy miután elkezdett
európai trónokat osztogatni családtagjainak, az egész kiterjedt atyafiságot
igyekszik majd megajándékozni. Vajon nem akarja-e ez a korzikai, aki
francia császárrá lett, egész Nyugat-Európát a Bonaparte-klán családi
birtokává, hitbizományává változtatni? A jövő megmutatta, hogy ezek az
aggodalmak nem voltak alaptalanok.

Bonaparte továbbra is abban reménykedett, hogy az angliai invázió tervének

sikeres megvalósítása kibogozza majd az összekuszált szálakat, megoldja a
felhalmozódott ellentmondásokat. A császári sasok London tornyai alatt - ez
a legbiztosabb út az európai politika számtalan nehézségének a leküzdéséhez.
1805 tavaszán és nyarán szilárdan hitt abban, hogy ezúttal azt a nagyszabású
vállalkozást, amelyet olyan gondosan készített elő, győzelem fogja
koronázni. Egyetlen katonai vállalkozásra sem fordított annyi figyelmet, mint
a boulogne-i táborra - a Brit-szigetek inváziójának tervére.

Bonaparténak ezekből a hónapokból való levelezése mutatja, milyen

alaposan, az összes részletek tanulmányozásával foglalkozott a tervezett
hadművelettel. Azon képességének a jóvoltából, hogy egy tegnap előtte még
ismeretlen témát gyorsan megértett, eligazodott a tengerészet sajátos,
bonyolult kérdéseiben. Murat megkapta a nagy admirális címet, de ha ennek
a címnek lett volna valami értelme és adományozható lett volna valakinek,
akkor erre a legtöbb jogot maga Bonaparte formálhatta volna. Azt remélte,
hogy augusztusban bekövetkezik a cselekvés döntő órája. A tervbe vett
hadművelet sikeréről való meggyőződése folytán kevesebb gondot fordított
más napi problémákra, amelyekre különben jobban felfigyelt volna.

Amikor 1805 tavaszán a porosz király, igaz, nem hátsó gondolat nélkül, azzal
a tervvel állt elő, hogy Oroszország vállalja a közvetítést az Anglia és
Franciaország közötti háborúban, Napóleon ezt a kezdeményezést elhárította.
Nem hitt sem a porosz király javaslatainak, sem Sándor cár békés
szándékainak őszinteségében, s végül, a tárgyalások sikerében sem. Lehet,
hogy Bonaparténak igaza is volt. A Francia-ország és Anglia közötti
konfliktus és a közöttük levő ellentétek már annyira mélyek voltak, hogy ezt
az elmérgesedett viszonyt aligha enyhíthette bármiféle diplomáciai akció.
Figyelmet érdemel még valami: a porosz király javaslata, még ha nem is
vezetett pozitív eredményhez, lehetőséget nyújtott a francia diplomáciának a
manőverezésre. Bonaparte nem élt ezzel a lehetőséggel. Abban az időben
nyilván biztos volt a Brit-szigetekre való partraszállás sikerében. Ráadásul
belpolitikai megfontolások arra késztették, hogy merőben katonai
eszközökkel törekedjék a vitás kérdések megoldására. Katonai sikerre volt
szüksége. Egy esztendő telt el azóta, hogy Bonaparte Napóleon a franciák
császára lett. Az új cím, amelyet a kortársak a nagy múltra, a római
császárságra, Nagy Károly birodalmára való emlékekkel kapcsoltak
össze, sokra kötelezte. Közvetlen segítőtársai és munkatársai, Berthier,
Davout, Ney, Lannes, Masséna, Soult, Augereau, Bessiéres, Mortier -
Bonaparte hadseregének hírneves tábornokai - nemrégiben marsallokká
léptek elő. Ám ezeket az új rangokat katonai babérokkal kellett igazolni.
Császári sasok ékesítették a császári gárda zászlait, tehát újból szükség volt
ütközetekre, nagy harci dicsőségre. A császári koronát nem adják ingyen.

1804-től Bonaparte politikájában, Franciaország politikájában új, addig

ismeretlen elem jelenik meg - a dinasztikus érdekek, az államhatalom új
szervezetének új formájával Franciaországnak császársággá, örökletes
monarchiává változtatásával kapcsolatos érdekek.

A Bonaparte Napóleon által folytatott politika sajátosan paradox mivolta

szembeszökő. E rendkívüli sorsú férfiú, a franciák császára, a hírneves
hadvezér, az abszolút uralkodó, Bonaparte, a kortársak és az ezeket követő
nemzedékek szemében korlátlan lehetőségekkel rendelkező uralkodó, a
leghatalmasabb, ellentmondást nem tűrő államfő. Szava törvény volt,
parancsait azonnal végrehajtották, senki sem mert ellentmondani neki.
Egyetlen más abszolút uralkodónak sem volt olyan korlátlan hatalma, mint a
franciák császárának. De mindamellett ennek a hatalmas férfiúnak gyakran
az ellenkezőjét kellett tennie annak, mint amit szükségesnek tartott, amit
akart.

Amikor Bonaparte végrehajtotta a brumaire 18-i államcsínyt, jól tudta, hogy

az ország, s mindenekelőtt azok az osztályok, amelyeknek érdekeit képviselte
- a burzsoázia, a parasztság, az összes tulajdonosok - a stabilizációt kívánják.
A Direktórium után, a Direktórium öt esztendei állhatatlan, ingadozó,
állandóan változó politikája után a stabilizáció társadalmi szükségességgé
vált. Bonaparte ezt jobban megértette bárki másnál. S amikor brumaire
napjaiban megígérte, hogy helyreállítja a rendet az országban, ezen a renden
a gazdasági, politikai, állami stabilitást értette. A valóságban viszont az általa
folytatott politika a szilárd államrendet lépten-nyomon megsértette. 1799 óta
valóban lényeges változások történtek az ország állami berendezésében: az
ideiglenes konzulátus, a VIII. évi alkotmány és a konzulátus, az 1802.
évi senatusconsultum, az örökös konzulátus, 1804-től - a császárság. Az
ország politikai rezsimje kétévenként változott. Igaz az, hogy mindezek a
változások egy irányba mutattak: megszilárdították Bonaparte tábornok
személyi hatalmát. Az sem vitatható, hogy a brumaire 18-án bevezetett
rezsim, minden módosítás ellenére, lényegében keveset változott. Ám a
brumairisták uralkodó csoportja mégis aggódva látta, hogy a megígért
stabilizáció helyett az államhatalmi formák szakadatlan korrekciói
következnek.

A stabilitás e hiánya a részletekben is megmutatkozott. 1802-ben az első

konzul megszüntette a rendőrminisztériumot és elkergette Fouchét. Erre nem
az indította, hogy nem volt többé szükség rendőrségre, ahogyan azt
hivatalosan bejelentették, hanem főképpen az, hogy - teljes joggal - nem
bízott Fouchéban és ellenszenvet érzett irányában. Eltelt két esztendő, s 1804-
ben Bonaparte visszaállította a rendőr-minisztériumot és ismét Joseph
Fouchét nevezte ki rendőrminiszternek, holott Fouché iránt táplált érzelmei
nem változtak.

Amikor a brumaire 18-i államcsínyt végrehajtotta, Bonaparte nagyon jól

tudta, hogy az ország békét akar. A békét nem a politikusok egy bizonyos
frakciója vagy valamely csoportja követelte - ez az objektív szükségességből
fakadó általános követelés volt. Franciaország 1792 óta viselt háborút, erői
kimerültek, s bármilyen sikeresen folytak is a hadműveletek, a társadalom
valamennyi osztálya egyetértett abban, hogy véget kell vetni a háborúnak és
biztosítani kell az ország számára a békét.

Bonaparte józan, reális gondolkodású ember lévén, megértette, hogy a béke

számos előnnyel fog járni arra a rezsimre nézve, melynek élén áll. S valóban,
az a viszonylag rövid békés időszak, amely az amiens-i békekötés után
következett, megmutatta, milyen sokat lehet tenni békés viszonyok között.
1804-ben, 1805-ben Bonaparte megértette, hogy a béke előnyös
Franciaországra nézve, hogy felhasználható az ország gazdaságának,
jólétének fejlesztésére. S ez a hatalmas egyeduralkodó, bár tudatában volt
az összes előnyöknek, amelyekhez társadalmát a béke juttatta, mégis háborús
politikát folytatott.

S a szándékok és a tényleges politika ellentmondásossága szintén nemcsak a

nagy kérdésekben, hanem a részletkérdésekben is nyomon követhető. Amikor
1799 végén - 1800 elején Bonaparte az államhatalom kormánykerekéhez
került, a külpolitika terén fő törekvése az volt, hogy Oroszországgal békét és
barátságot kössön. „Franciaország szövetségese csak Oroszország lehet” - ez
volt Bonaparténak, az első konzulnak a tézise. 1801-ben a két hatalom
egészen közel állt a francia-orosz szövetség létrehozásához. I. Pál
meggyilkolása meghiúsította ezt a szövetséget. I. Sándor, mint már
említettük, eleinte nem hajlott a Franciaországgal való viszony
kiélezésére. Bonaparte rugalmasabb, rafináltabb politika esetén jó viszonyt
alakíthatott volna ki Oroszországgal. Annak a gondolatnak, hogy létrehozzák
a kontinentális hatalmak - Franciaország, Oroszország és Poroszország -
hármas szövetségét, volt alapja. Ez a hármas szövetség persze nem lehetett
volna tartós egyesülés: Achilles-sarka Poroszország lett volna. Bizonyára
fennállt az a lehetőség, hogy az 1801. évi oroszfrancia megállapodások
alapján közvetlen együttműködést alakítsanak ki Oroszországgal. De
Napóleon mellőzte ezeket a lehetőségeket, jóllehet teljesen tisztában volt az
Oroszországgal való szövetség fontosságával. Nem változtatta a
lehetőséget valósággá, a szándékokat realitássá.

Bonaparte a diplomácia terén tett első lépéseitől kezdve nagy figyelmet

fordított Poroszországra. Poroszországban mindenekelőtt egy osztrákellenes
politika eszközét látta, s mint kortársai többsége, túlbecsülte a
Hohenzollernek uralta Poroszország katonai potenciálját. Nem véletlen, hogy
III. Frigyes Vilmos porosz király volt egyike azon európai
egyeduralkodóknak, akik „testvérem”-nek nevezték Napóleon császárt. A
porosz király szolgálatkészségét a félelem diktálta: rettegett bátor
szomszédjától. Alighanem ez volt a legerősebb indítéka, bár ez kiegészült
kapzsi elképzelésekkel: Bajorország, Württemberg, Baden uraihoz hasonlóan
a porosz király is azt remélte, hogy Napóleon révén növelheti birtokait,
gyarapíthatja területét és megszilárdíthatja hatalmát. A német politikában
Bonapartének sikerült egyet-mást elérni. A franciák szekeréhez tudta kötni
Bajorországot, Württemberget, Badent, mivel ezen országok uralkodóinak
megígérte, hogy magasabb rangra emeli őket. Az első kettőt királlyá avatta, a
badeni választófejedelmet pedig nagyherceggé. A francia diplomácia
ígéretek árán visszatartotta Poroszországot a franciaellenes koalícióhoz való
csatlakozástól. III. Frigyes Vilmos császári címről, császári koronáról
ábrándozott, amelyet Napóleon messziről megmutatott neki; a király mohón
nyújtotta ki felé a karját. Napóleon felbiztatta és becsapta őt. Lucchesinivel
folytatott beszélgetései során a francia császár szívesen fejtegette azt a
gondolatot, hogy Németországnak és Európának érdeke, hogy a porosz király
fejére császári korona kerüljön. Napóleon Hannover odaígérésével is
csábította a királyt. Jórészt a francia diplomácia fáradozásainak köszönhető,
hogy Poroszország továbbra is „híres semlegességi politikájához” tartotta
magát. Kívülről szemlélte az európai nagyhatalmak konfliktusát.

Ám ha így vetjük fel a kérdést: fennállott-e az a lehetőség, hogy

Poroszországot legalább időlegesen Franciaország oldalára állítsák, akkor
erre valószínűleg igenlő válasz adható. Franciaország elfoglalta Hannovert,
azzal indokolva ezt, hogy ez az angol király birtoka, akivel hadiállapotban áll.
Hannover birtoklása Poroszország hő vágya volt. Később, amikor a
kontinentális háború küszöbön állott, Bonaparte felajánlotta Hannovert a
porosz királynak. Ha ezt az ajánlatot korábban megteszi, talán jobb
eredményt ér el.

A kiváló államférfinak - aki nemcsak nagy hadvezér volt, hanem egyike kora
legkiemelkedőbb diplomatáinak - a politikája különös ellentmondásban volt
saját szándékaival. Mást tett, mint amit kitervelt, ami szándékában állott.
Bonaparte maga adott erre valami magyarázatot. „Én csak a dolgok
természetének a szolgája vagyok” - mondotta. Talán helyesebb lett volna azt
mondani, hogy a dolgok menete sodorta magával. Politikája egy bizonyos
ideig történelmileg determinált maradt: azok a mélyen rejlő történelmi
folyamatok határozták meg, amelyek erősebbnek bizonyultak kívánságainál
vagy törekvéseinél, s amelyeket talán nem mindig ismert föl világosan.

Teltek-múltak a hónapok, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a XIX.

században nehéz újból megtenni Julius Caesar és Hódító Vilmos útját.
Bonaparte mindennapi hivatalos levelezése megmutatja, hogy amióta 1804
augusztusában meglátogatta a boulogne-i tábort, kezdte felismerni, milyen
sok akadály áll az útjában annak, hogy akár csak hat órán át ura legyen a
tengerszorosnak. Latouche-Tréville, mint a múlt században mondották, azért
halt meg, mert a szó szoros értelmében agyondolgozta magát. A flotta új
parancsnokának, Villeneuve tengernagynak nem sikerült a szétszórt
francia hajóraj egyesítése és az angol flotta által ostromzár alá vett Brest
felszabadítása. Napóleon többször is megváltoztatta a tervét. Nagy
leleményességről tett tanúságot, hogy az angolok éberségét elaltatva,
sikerüljön megvalósítania ezt a tervet. Hosszú gondolkodás és gondosan
ellenőrzött számítások után kidolgozta a Brit-szigetekre való invázió végleges
változatát; az inváziónak 1805 augusztusában kellett volna megkezdődnie.

Augusztus elején Napóleon a boulogne-i táborba utazott, hogy személyesen

vezesse a „tenger átugrását”. Leveleiből ítélve, eleinte meg volt elégedve a
döntő hadművelet előkészítésével. De augusztus tizedike után Bonaparte
idegeskedni kezdett. Villeneuve hajóraja, amelynek érkezését oly
türelmetlenül várta, nem jött meg. Elmúlt egy nap, kettő, három, Villeneuve-
től semmiféle hír nem érkezett.

Villeneuve hajórajára várva Bonaparte augusztus 13-an tollba mondta Daru

tábornoknak a kontinentális hadművelet tervét. Ez a terv azt bizonyítja, hogy
miközben Bonaparte a tengeri hadművelet és a Brit-szigeteken való
partraszállás előkészítésével volt elfoglalva, egyúttal töprengett a másik
változaton - a szárazföldi hadműveleten is. Józan gondolkodású ember lévén,
lehetségesnek tartotta a „tenger átugrásának” balsikerét vagy elodázását, s
nem akarta, hogy váratlanul érje az ellenség kezdeményezése a szárazföldön.
Az augusztus 13-i terv logikája bámulatra méltó; Bonaparte mindent
átgondolt, kiszámított, mintha teljesen pontos információkkal rendelkezett
volna az ellenséges csapatok mozdulatairól. A hadművészet történetében ezt
a tervet joggal tekintik a katonai gondolkodás egyik figyelemre méltó
teljesítményének.

Ámde, amikor Darunek a szárazföldi hadművelet tervét tollba mondta,

Bonaparte még nem tett le arról a gondolatról, hogy a fő csapást Angliára
méri. Még mindig várta Villeneuve-öt. Teltek a napok, de Bonaparte hiába
kémlelte a végtelen tengert - nem látott francia hajókat. Augusztus második
felében ismeretessé vált, hogy Villeneuve-nek nem sikerült végrehajtani a
Napóleon által kitervelt manővert. Nem tudott kifutni Cádizból, nem tudott
bejutni a La Manche-csatornába. Ugyanakkor a császárhoz érkező összes
hírek megegyeztek abban, hogy Kelet felől Franciaországot nagy veszély
fenyegeti.

Mire Bonaparte tudatára ébredt annak, hogy a stratégiai terv összeomlik vagy
a legjobb esetben is bizonytalan időre elodázódik, a harmadik koalíció már
úgyszólván létrejött. (Az európai béke megteremtése érdekében hozandó
intézkedésekre vonatkozó angol-orosz szövetségi konvenciót március 30-án
(1805. április 11-én) írták alá a konvencióhoz augusztusban csatlakozott
Ausztria). Nyilvánvaló volt, hogy a Franciaország elleni háborúban részt
fognak venni Anglia, Oroszország, Ausztria, Svédország, a Nápolyi
Királyság; a Berlinből érkezett jelentések arról szóltak, hogy a
szövetségeseknek valószínűleg sikerült megállapodniuk Poroszországgal is.
Poroszország csatlakozása a koalícióhoz idő kérdése.

A harmadik koalíció különbözött a két előzőtől: politikailag is, katonailag is

erősebb volt azoknál. Eltérően az első és a második koalíciótól, amelyek a
restauráció zászlaja alatt nyíltan ellenforradalmi erőként léptek föl, a
harmadik koalíció nem adott ki restaurációs jelszavakat. A koalíció részvevői
programdokumentumaikban hangsúlyozták, hogy nem Franciaország ellen,
nem a francia nép ellen viselnek háborút, hanem csakis Napóleon és hódító
politikája ellen. Ebben megmutatkozott I. Sándor ismeretes taktikai
rugalmassága, aki mint diplomata és politikus a franciaellenes blokk vezetői
között a legleleményesebbnek mutatkozott, s ő értette meg a legjobban a kor
szellemét. (Erre még visszatérünk.) A harmadik koalíció hatalmas katonai
erőt képviselt; feltételezhető volt, hogy több mint félmillió gyalogost tud
majd harcba vetni. 1805 őszén a koalíció óriási erői megindultak a francia
határ irányába. Bonaparte nem várt, hanem elhatározta, hogy megelőzi az
ellenfelet.

A Brit-szigetek inváziójának kudarca - márpedig 1805 szeptemberében

Európában már mindenki tisztában volt azzal, hogy az expedíció meghiúsult -
természetszerűleg árnyékot vetett a császárra. Bonaparte nem engedhette
meg, hogy a császári címre való joga megkérdőjeleztessék akkor, amikor
koronáját még eléggé labilisnak érezte. Csak egy év telt el, amióta fejére
helyezte a császári koronát. S mi történt azóta? Egyetlen győzelmet sem
aratott és a nagy hangon bejelentett angliai hadjárat kudarcot vallott. A
harmadik koalíció erői fölötti győzelem nemcsak Franciaország érdekeinek
felelt meg, hanem elsősorban Napóleon személyes érdekeinek.

Ekkor az „angliai hadsereget”, ahogyan a francia kormányokmányokban

hivatalosan nevezték, átkeresztelték „Nagy Hadseregre”. E névváltoztatás
mögött sok minden rejlett. 1805 szeptemberében a „Nagy Hadsereg” átkelt a
Rajnán és benyomult Németország területére. Napóleon feladata katonai
szempontból arra korlátozódott, hogy megőrizzen három előnyt, amelyek
korábban is biztosították számára a győzelmet. A koalíció erői számbelileg és
lehetőségeiket tekintve kétségtelenül felülmúlták a francia hadsereg erőit. Mi
következett ebből? Ilyen erőviszonyokra akadt példa a múltban is a francia
hadászat gyakorlatában. Bonaparte mint hadvezér tudta, hogy a számbeli
fölényt semmivé tehetik a francia csapatok gyors hadmozdulatai és az ellenfél
seregeinek egyenkénti szétzúzása. Az 1805-ös hadjárat alapgondolata is
ez volt: szét kell forgácsolni az ellenfél erőit és csapást csapás után kell mérni
rá.

Miközben lassan folyt a Bajorország területére bevonuló osztrák csapatok

összpontosítása, Oroszországból pedig közeledett a Kutuzov vezette
hadsereg, Bonaparte erőltetett menetben sietett az ellenség felé. Csapást akart
mérni az osztrákokra, mielőtt egyesülnek az orosz hadsereggel és megérkezik
megsegítésükre a porosz hadsereg. A franciák megelőzték az osztrákokat, és
október közepén Soult, Ney és Lannes hadtestei megkerülték Mack tábornok
osztrák seregének szárnyait. Arra kényszerítették a tábornokot, hogy
visszavonuljon Ulmba. Mack megpróbált manőverezni, de nem használva ki
az összes lehetőségeket, bezárkózott Ulmba, és lehetővé tette a
francia hadseregnek, hogy minden oldalról körülkerítse.

1805. október 20-án az osztrák hadsereg Ulmban megadta magát. Több mint
húszezer katona esett fogságba, s a franciák nagy lőszerkészleteket és sok
hadianyagot zsákmányoltak. Olyan győzelem volt ez, amely Európa-szerte
dübörgő visszhangot keltett. Napóleon nem vesztegette az időt, a fő erőkkel
Bécs felé nyomult.

Lev Tolsztoj „Háború és béke” című regényében a történelmi igazság összes

részleteinek teljes figyelembevételével beszéli el azt a csaknem valószínűtlen
esetet, amikor három francia tábornok - Murat, Lannes és Belliard - átvonult
azon a Duna-hídon, amelyet Auersperg hercegnek, az osztrák hátvéd
parancsnokának fel kellett volna robbantania. Az osztrák parancsnoknak
parlamenterekként mutatkoztak be, és biztosítva őt arról, hogy aláírták a
fegyverszünetet, az osztrák tábornok figyelmét fesztelen, élénk beszélgetéssel
elvonva, lehetővé tették a francia csapatoknak, hogy átvonuljanak a Duna-
hídon.

Napóleon bevonult Bécsbe, s úgy látszott, hogy megnyerte a háborút. Ám az

oly sikeresen megkezdett hadjárat eseményeinek külső menete még nem
határozta meg az egész háború kimenetelét. Az orosz seregek fő erőit
összevonták, és az egyesült osztrák-orosz hadsereg a nagy tapasztalatú
Kutuzovnak - a Szuvorov iskolájából való tábornoknak - a parancsnoksága
alá került. Mindennap várható volt, hogy a szövetségesekhez csatlakoznak a
porosz seregek, s hogy az osztrák hadsereg a császárság más tartományaiból
is kiegészítéseket kap. Az ellenség erőfölénye idővel nyomasztóvá válhatott.
A francia hadsereg, noha Ulm után hangulata kitűnő volt, rendkívül kifáradt a
gyors, megerőltető menetelésekben.

I. Sándor cár, aki megérkezett a hadsereg törzskarába, valamint Ferenc

osztrák császár korántsem tartották az ügyet elveszettnek... Ellenkezőleg, a
részleges sikerek - közülük akadt néhány valóban jelentős, például az oroszok
schöngrabeni győzelme -emelték a hangulatot a szövetséges csapatok
törzskarában.

Az egész hadjárat szempontjából nagy jelentőségűek voltak azok az

események, amelyek az európai hadszíntértől távol zajlottak le. 1805. október
21-én Trafalgarban, Cádiz közelében, az angol flotta Nelson vezénylete alatt
elkeseredett tengeri ütközetben megsemmisítette az egyesült francia-spanyol
flottát. Nelson a trafalgari ütközetben életét vesztette, de az általa aratott
győzelemnek óriási jelentősége volt a hosszú évekig elhúzódó további háború
szempontjából. Trafalgarnál nemcsak a francia hajókat süllyesztették a
tengerbe, Trafalgarnál eltemették a franciák angliai inváziójának a gondolatát
is. Ettől kezdve, legalábbis az ezt követő esztendőkben Anglia Franciaország
számára sebezhetetlenné vált; a Brit-szigeteket a kontinenstől elválasztó
tengerszoros leküzdhetetlen akadállyá vált.

Trafalgart tartották a hadjárat legnagyobb eseményének; Nelson győzelme

elfödte Mack vereségét, elhomályosította Ulmot. Az akkori európai sajtó
véleménye szerint Trafalgar után a hadi szerencse átpártolt a szövetségesek
oldalára.

Amikor Bonaparte értesült a trafalgari ütközetről, dühöngött. Igazságtalannak

mutatkozott Villeneuve tengernaggyal szemben, aki pedig bátor
tengerésztiszt volt, s mindent megtett, amit a lehetőségek engedtek. A francia
flotta mérhetetlenül gyöngébb volt az angolnál, s Villeneuve-nek nem hibája,
hanem tragédiája volt, hogy nem tudta legyőzni a hatalmas ellenfelet.
Villeneuve-nek nem volt szerencséje: nemcsak elvesztette a csatát, hanem
angol fogságba is esett. Az angolok kiadták őt a franciáknak, s Bonaparte úgy
rendelkezett, hogy állítsák hadbíróság elé. A fogházban ez a bátor férfi,
akinek sorsa ily szerencsétlenül alakult, önkezével vetett véget életének.

Trafalgar kiegyenlítette a felek esélyeit, mi több, újból a koalíció került

fölénybe. Bonaparte világosan fölismerte, hogy a francia flotta trafalgari
veresége az egész világ szemében súlyosan ártott a sasokkal díszített császári
zászlónak. Az elért előnyök - Ulm, a bevonulás Bécsbe - semmivé váltak
egyetlen nap alatt. Újból győzelemre volt szüksége, nem közönséges, nem
mindennapi, hanem káprázatos győzelemre, amely mindenkit kényszerít
katonai hatalmának, az ellenséggel szembeni erőfölényének elismerésére. Azt
tervezte, hogy kelepcébe csalja az orosz-osztrák hadsereget és rákényszeríti a
döntő ütközetet, még mielőtt az osztrákok és az oroszok kiegészítő
erői megérkeznek. Kutuzov kitűnő érzékkel megsejtette Napóleon tervét.
Ügyes manőverekkel minden esetben kitért a csata elől, amelyet Napóleon rá
akart kényszeríteni.

Kutuzovnak sikerült fő erőivel visszavonulni a Duna bal partjára. Stratégiai

elgondolása világos volt: el kell kerülni az összeütközést az ellenféllel, időt
kell nyerni, megvárva, amíg megérkezik a többi katonai alakulat, hogy
számszerű túlsúly és előnyös feltételek mellett saját választása és döntése
alapján kényszerítse rá az ellenfélre a csatát, ne pedig akkor szálljon harcba
vele, amikor ez utóbbi akarja. Csakhogy Kutuzovnak ez a bölcs katonai
stratégiája összeütközött Sándor cár türelmetlenül harcias szándékaival.

Sándor és közvetlen környezete - Dolgorukov herceg és a fiatal tisztek, akik

fellelkesültek a szövetségesek trafalgari győzelmén és a francia hadsereg
rossz állapotáról szóló híreken, amelyeket Napóleon szándékosan terjesztett -
úgy vélekedett, hogy halogatás nélkül ki kell használni a kedvező pillanatot.
Bonaparte az osztrák és az orosz főhadiszálláson igyekezett szítani ezt a
hangulatot. Hogy az ellenfelet csapdába ejtse, állandóan terjesztette azt a hírt,
hogy békére törekszik. Mi több, el is küldte egyik emberét, Savary
tábornokot az orosz hadsereg törzskarába, felajánlva a fegyver-szünetet.
Savary megbízása körmönfontan kiagyalt katonai csel volt. Sándor nem
volt hajlandó fogadni Savaryt, elutasította a tárgyalásokat, de elküldte
Napóleon táborába egyik bizalmasát - Dolgorukov főhadsegédet.

Pjotr Petrovics Dolgorukov 1805-ben huszonnyolc éves volt. Már

főhadsegédi vállrojtot viselt és a Sándorhoz legközelebb álló fiatal
tábornokok egyikének tartották. A cár fontos diplomáciai megbízásokat adott
neki. Mint „a sors kegyeltje”, magabiztos és pökhendi volt.

Napóleon fogadta Dolgorukovot és szándékosan megfontoltan, szerényen,

békés húrokat pengetve beszélgetett vele. Kitűnő színészként olyan ember
szerepét játszotta, akinek gondot okoznak a növekvő nehézségek, és aki
keresi a békéhez vezető utat, akit komor gondolatok - talán a kudarc előérzete
is - nyomasztanak. Dolgorukovval tartózkodó volt, úgy tett, mintha nem
venné észre a tábornok fesztelen és hangos modorát, amely aligha volt
helyénvaló egy híres hadvezérrel való beszélgetésben. Később Napóleon ezt
mondta: „Ez a kérkedő ifjú úgy beszélt velem, mint egy orosz bojárral, akit
Szibériába akarnak száműzni.” Napóleon eltűrte ezt a gőgös hangot, a
pökhendiséget. Szelíden kérdezősködött afelől, hogy milyen feltételek mellett
lenne lehetséges a megbékélés.

Dolgorukov továbbra is pattogó és pökhendi hangon azt követelte, hogy

Francia-ország vonuljon vissza természetes határai közé, hogy valamennyi
hódításáról mondjon le, Belgiumot is beleértve.

- Hogyan, tehát Brüsszelt is vissza kell adnom? - kérdezte csöndesen

Napóleon. Dolgorukov igennel felelt.

- De tisztelt uram, mi itt Morvaországban beszélgetünk - folytatta

Napóleon ugyanolyan csöndes hangon -, és ahhoz, hogy Brüsszelt követeljék,
önöknek el kell jutniuk a Montmartre magaslataira.

A főhadiszállásra visszatérve, Dolgorukov jelentette a cárnak, hogy Napóleon

a legjobban az ütközettől fél, gyönge, békére vágyik, nem számít a seregeire.
Haditanácsot hívtak össze, ebben részt vett a két császár, Kutuzov
főparancsnok és a főtisztek. A vaskalapos és doktrinér Weyrother ezredes,
aki a hadtudomány nagy szakértőjének számított, benyújtotta azon döntő
ütközet általa készített haditervét, amelyet Napóleonnal a pratzeni magaslatok
és Austerlitz falu között akartak megvívni. Ezen a magas szintű
tanácskozáson a megvitatott fő kérdés az volt, hogy ütközzenek-e meg a
franciákkal vagy sem. Kutuzov azt tartotta, hogy az adott körülmények között
nem szabad megütközni. Szilárdan és állhatatosan követelte, hogy az
egyesült hadsereg vonuljon megfelelő hadállásokba és manőverezzen addig,
amíg meg nem érkeznek a fő erők. I. Sándor cár, Dolgorukov és a cárt
támogató fiatal tisztek Kutuzov álláspontját elavultnak, elmaradottnak
tartották. Megengedték maguknak, hogy a főparancsnokról vállveregető
hangon beszéljenek. Még le is sajnálták, hogy hajlott kora miatt nem fogja föl
azt, ami nyilvánvaló. Sándor és a fiatal tisztek meg voltak győződve a közeli
győzelemről. Fellelkesítette őket a francia előőrsöt üldöző pavlográdi ezred
sikere, már előre örültek a Napóleon fölötti győzelemnek, amelyben nem
kételkedtek.

A „Háború és béke” felejthetetlen lapjai érzékeltetik velünk a légkörét annak

az alaptalanul emelkedett hangulatnak, annak a lelkesedésnek, amely Sándor
cár törzskarában a döntő ütközet előtt uralkodott. A cár és az osztrák császár -
Kutuzov véleménye ellenére - elhatározta, hogy csatát vív a franciákkal. „És
tudja, kedves barátom, azt hiszem, hogy Bonaparténál végleg megállt a
tudomány. Tudja, ma levelet kapott tőle a császár” - mondja Dolgorukov
Tolsztojnál. S lejjebb: „Nos, látta Bonapartét? - kérdezte Andrej herceg. -
Milyen ember az a Bonaparte? Milyen hatást tett önre?... - A világon
semmitől sem fél annyira, mint a döntő ütközettől - ismételte Dolgorukov:
láthatólag sokra tartotta ezt az általános következtetést, amelyet a
Napóleonnal való találkozásából vont le.”

„Andrej herceg hazafelé menet nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze a
hallgatagon mellette ülő Kutuzovtól, mi a véleménye a holnapi ütközetről.

Kutuzov szigorúan ránézett hadsegédjére, és rövid hallgatás után azt felelte:

- Azt hiszem, az ütközetet elveszítjük...”

Bonaparte azt mondta, hogy negyven csatát nyert meg. Közöttük a

legjelentékenyebb győzelemnek Austerlitzet tartotta. „Austerlitz ragyogó
napjára” - mindig különös megindultsággal emlékezett. A későbbi hivatalos
francia kommentárokkal szemben Austerlitz előestéjén a katonai helyzet nagy
veszélyeket rejtett magában a franciákra nézve. Az általános erőfölény a
koalícióé volt, s ennek a fölénynek a továbbiakban még fokozódnia kellett.
Az oroszok kiegészítő erői Morvaország felé tartottak. Az osztrák
parancsnokság az olasz frontról nagy katonai kötelékeket szándékozott
átdobni. Végül, napról napra várható volt, hogy a poroszok hátba támadják a
franciákat. November 14-én Haugwitz elutazott Berlinből, hogy átadja az
ultimátumot a francia császárnak. Az ultimátum után, amelyről úgy vélték,
hogy elutasítják, 180 000 porosz katona indított volna támadást
északnyugatról a francia hadsereg ellen. Bonaparte hadserege egérfogóban
volt; körülkerítették, vas harapófogóba akarták zárni és szétmorzsolni. A
szövetségesek óriási számbeli fölénye, úgy látszott, nem hagy reményt a
koalíció egyesült erőinek a legyőzésére.

A Párizsból érkező hírek sem voltak vigasztalók. Ott, mint mindig, amikor
Bonaparte elutazott, gyanús idegesség uralkodott, némelyek képmutató
sajnálkozással alig leplezték abbeli meggyőződésüket, hogy Bonapartét
feltétlenül kudarcok fogják érni, talán el is pusztul (hiszen elesett a harcban
Joubert, Desaix, Nelson!), s változásokat vártak. „A Saint-Germain negyed
nyelvei több francia tábornokot öltek meg, mint az osztrák ágyúk” - mondta
Talleyrand. Mint korábban is - Marengo napjaiban -, ilyen beszélgetéseket
hozzá közelálló emberek is folytattak, s elsősorban bátyja, Joseph.
Mindenkinek értésére adta, hogy csakis ő biztosíthatja az ország békéjét
és virágzását. Semmiféle változások nem lesznek az államrendszerben:
ugyanaz a rend, ugyanazok a vezetők, ugyanazok az emberek, ugyanaz a
vezetéknév a császárság élén, csak a keresztnév más. S ennek nyomán
eloszlanak majd a háború felhői...

Más gondok is járultak a politikaiakhoz. Az ország heves pénzügyi válságon

ment át. A bankok kapui előtt hosszú sorok álltak; mindenki ércpénzt akart
kapni. A tőzsdén lázas nyugtalanság uralkodott. A legnagyobb bankházak
csődbe mentek. A Récamier-bank huszonötmillió frank tőkével, és Gardin
Carcenac bankja kilenc millió tőkével. Du Coudré, aki körülbelül
ugyanekkora tőkével rendelkezett, megbukott és beszüntette tevékenységét;
az erre vonatkozó híreket az európai sajtó is közölte. A pénzügyi válságot
igyekeztek egyedi okokkal magyarázni. Rámutattak Ouvrard és társai
nagyszabású, arányukat és arcátlanságukat tekintve példa nélkül álló
spekulációira. Ezekben a magyarázatokban volt valami igazság. Ez a
„pénzügyi Napóleon” csakugyan messze túlment minden megengedett
határon. Igen bonyolult játékot űzött a nemzetközi pénzpiacon - Madridtól
Philadelphiáig mindenütt -, és üzleti partnerei a Bering-bankház útján
ténylegesen a Pitt-kormánnyal kötött kereskedelmi ügyletek útjára léptek.
Ouvrard-t a császár parancsára bebörtönözték. Célozgattak Barbé-Marbois
pénzügyminiszter tehetetlenségére és megvásárolhatóságára. S alighanem
ebben is volt némi igazság. „Felség, csak nem tart tolvajnak? - kérdezte
Barbé-Marbois, amikor Bonaparte jelentéstételre magához hívatta.

- Százszor jobban szeretném, ha az volna. A szélhámoskodásnak vannak

határai, az ostobaság határtalan - felelte Napóleon.” Egyébként Barbé-
Marbois alighanem ostoba is volt, csirkefogó is. Napóleon kitette a szűrét. De
az ilyen egyedi természetű okok mögött komolyabb ok rejlett. Az 1805. évi
pénzügyi válság bizalmi válság volt. Bonaparte megszüntette a politikai
szószéket, amelynek útján a polgárság kinyilváníthatta nézeteit és
kívánságait; nos, ez talált magának más csatornákat. A párizsi tőzsdén 1805
tavaszán nyilvánvaló volt a besszre való játék, megmutatva, hogy a
nagy pénzemberek nem akarnak újabb elhúzódó háborút és nem nagyon
bíznak a sikerében. Szavak nem kellenek, mire valók a szavak? Vajon a
pénzügyi válság, a párizsi tőzsdei spekuláció nem ékesszólóbb-e a
leglángolóbb beszédeknél?

Bonaparte tudta mindezt, figyelembe vett mindent. Számot adott magának

arról, hogyan hatott Trafalgar a közhangulatra Londonban, Pétervárott,
Berlinben, Madridban, s kiváltképp Párizsban. De ez nem csüggesztette el.
Világosan látta a megoldást. Ez most is ugyanaz maradt - meg kell előzni az
ellenfelet, gyorsaságban, a támadások iramában fölébe kell kerekedni. Akár
az 1796-os olaszországi hadjáratban, szét kell forgácsolni, az ellenségek erőit
és egyenként kell megverni őket. A koalíció csak úgy zúzható szét és
semmisíthető meg, ha részenként mér rá vereséget.

Bonaparte elsősorban azért becsülte olyan sokra az austerlitzi csatát, azért

volt olyan büszke erre a győzelmére, mert az elejétől végéig az ő
stratégiájának volt a szülötte. Hadseregét Morvaországnak esők által
alámosott útjain vezette, nem engedte pihenni katonáit, manőverezett, hol
támadott, hol visszavonult, tőrbe csalva az ellenfelet, megkísérelve, hogy
döntő ütközetre kényszerítse, mielőtt megérkeznek megszámlálhatatlan
tartalékai. S ez sikerült Bonaparténak. Azért volt büszke Austerlitzre, mert ez
az ütközet nem hasonlított sem Rivolihoz, sem Marengóhoz; kora reggeltől,
az első puskalövéstől kezdve ezt a csatát ő, Bonaparte „vezette”, ő irányította
az események menetét, s az ellenfelet kezdettől fogva zavarba ejtette. Az
osztrák-orosz hadsereg parancsnoksága, amikor azt látta, hogy az ütközet
egészen más terv szerint, folyik, mint amelyet Weyrother előirányzott,
nemcsak a kezdeményezést engedte ki a kezéből, hanem a csata irányítását is.
A „Háború és béke” emlékezetes lapjain Lev Tolsztoj bámulatos
pontossággal és hitelességgel írja le ezt a szörnyű ütközetet.

Az austerlitzi győzelem nem magyarázható kizárólag azzal, hogy Bonaparte

katonai tehetsége nagyobb volt ellenfelei katonai képességeinél, vagy akár
azzal, hogy Napóleon merész, kezdeményező taktikája vitathatatlan
fölényben volt a levitézlett feudális katonai doktrína korlátolt-vaskalapos
konzervatizmusát legteljesebben megtestesítő Weyrother generális
megcsontosodott, rutinszerű taktikájával szemben.

Austerlitz fontos volt az egész hadjárat menete és kimenetele szempontjából.

De nem döntő csata volt, amely meghatározta a háború ezt követő alakulását,
hanem több ennél: két világ összeütközése, erőpróbája, annak kitapogatása,
hogy a harcmezőn mindegyikük milyen erős és milyen erőkkel rendelkezik.

Austerlitzet gyakran nevezték „három császár csatájának”. Ám e közkeletű

elnevezés elsikkasztja a legfőbb mozzanatot, amely az ütközetet nevezetessé
tette. Ez az ütközet megrázó hatással volt a kortársakra, s nem azért került be
a történelem krónikájába, mert az egyik császár a másik kettő fölébe
kerekedett. A kortársak az austerlitzi csatában nem három egyeduralkodó
erőinek a harcmezőn való összemérését látták, hanem ennél sokkalta nagyobb
jelentőségű dolgot: az új világnak és a régi világnak döntő párharcát. A kor
élenjáró emberei, mindazok, akiket megérintettek az elmúlt évszázad szabad
fuvallatai, tapsoltak a francia fegyverek győzelmének. A francia hadsereg a
fogadalom trikolórja alatt harcolt a Habsburgok ezeréves monarchiájának
zászlai ellen és az Orosz Birodalom kétfejű sasa ellen. A
bizonytalan származású tiszt, aki kardjával császári koronát szerzett, harcolt
az isten által felkent felséges uralkodók ellen, akik igen régi dinasztiákat
képviseltek, a feudális birodalmak urai ellen - ez nem az ágyú és a puskák
harca, hanem különféle társadalmi rendszerek harca volt. Bonaparte mögött
rövid múlt állott - Valmy és Fleurus hősei, az 1793-as év önkéntesei, az 1789.
évi „Emberi és polgári jogok nyilatkozatá"-nak elvei.

De vajon a francia hadsereg főparancsnoka, a franciák császára tudatában

volt-e annak, mi erejének a forrása? Ugyanolyan világosan megértette-e 1805
végén, mint tíz évvel korábban az 1796-os olaszországi hadjárat során, hogy
a katonai erőfeszítés egymagában nem elegendő a győzelem kivívásához, és
hogy a mérleg serpenyőjébe be kell dobni valamit, ami súlyosabban nyom a
latban a győzelemnél?

1805-1806-ban Napóleon császár sok vonatkozásban másként gondolkodott

már, mint Bonaparte tábornok 1796-ban.

Austerlitz a francia fegyverek nagy győzelme volt - ezt senki sem vonhatta
kétségbe. William Pitt belehalt a keserűségbe - legalábbis ezt beszélték -,
amikor értesült a franciáknak a koalíció egyesült erői fölött aratott
győzelméről. Ferenc osztrák császár, amikor magához tért
megrázkódtatásából, december 4-én, két nappal az ütközet után, személyesen
megjelent a francia előőrsöknél, hogy tárgyalást kezdjen Napóleon császárral
a fegyverszünetről és a békéről. A tárgyalás ölelkezéssel végződött.
Oroszországban a vereség jelentőségét kidomborította az, hogy nem
volt szabad írni róla.

A Szankt-Petyerburgszkije vedomosztyi közölt egy november 29-i olmützi

jelentést: „Az egyesült orosz és osztrák hadsereg két menetben indult az
ellenség ellen, amely, úgy látszik., el akarja kerülni az ütközetet, legalábbis
ebben az országban. Tegnap, 28-án, mindkét császár főhadiszállása
Wischauban volt.” Az újság ezt követő számaiban semmiféle közléseket nem
tartalmazott arról, mivel végződött ez a hadmozdulat, s csak két hét múltán
jelent meg a lapban egyidejűleg az a közlemény, hogy december 6-án
Ausztriában fegyverszünetet kötöttek, valamint az, hogy Sándor
cár Vityebszkbe érkezett és folytatja útját Pétervárra. Napóleon a napi
parancsában ezt írta: „Katonák... elég lesz azt mondanotok: részt vettem az
austerlitzi csatában, s azonnal tudni fogják: ez egyike a bátraknak!”
Bonaparte természetesen tisztában volt azzal, hogy az ország békére vágyik.
A béke - általános követelés, mindannyian azt várják, azt akarják: a katonák,
a tisztek, a marsallok, a parasztok, a munkások, a boltosok, a manufaktúra-
tulajdonosok, a pénzemberek, a hivatalnokok, a tisztségviselők, a diplomaták,
a császár testvérei -mindenki a békét akarja. Ezt kívánták Bonaparte egyéni
érdekei, dinasztikus érdekei is. Vajon biztos lehetett-e abban az austerlitzi
csatatéren vagy Bécsben a schönbrunni kastélyban, hogy Párizsban nem
szőnek ármányos fondorlatokat ellene? Kinek a kezében van a hatalom?
Bátyja, Joseph kezében, aki gyönge, tehetségtelen ugyan, de nem nélkülözi a
ravaszságot és álnokságot, és megszállottja annak a gondolatnak, hogy neki
kell elfoglalnia a trónt, amelyre mint idősebbnek joga van? Joseph Fouché, a
gyilkos, a bűnöző kezében, aki képes mosollyal a halvány ajkán orvul tőrt
döfni a hátába? Ezekre az emberekre volt bízva a hatalom, noha ő,
Bonaparte, semmiféle bizalmat sem érzett irántuk. Ahányszor Bonaparte
elhagyta a fővárost, mindig heves nyugtalanság fogta el, ezért érezte, hogy be
kell fejezni a háborút és mielőbb vissza kell térni Párizsba.

De hogyan érhető el ez a mindenki által kívánt béke?

Az Austerlitz utáni első napokban, különösen a Ferenc császárral való

találkozás után Bonaparte telve volt reménységgel. „Hazamegyünk Párizsba;
a béke biztosítva van” - mondta környezetének, s ez az örvendetes hír
villámgyorsan elterjedt a hadseregben. De ez a vonzó béke, mint délibáb a
pusztán, eltűnt, mihelyt közeledtek hozzá. (Napóleon már december 13-i
leveleiben megrótta Champagnyt és Fouchét, amiért a közvélemény a gyors
békében reménykedik; amíg a béke nincs megkötve, nem szabad megelőzni
az eseményeket.)

Napóleon visszatért Bécsbe, a Habsburgok schönbrunni kastélyába. Látta a

schönbrunni kastélyt, harmonikus architektúrájának szimmetrikus
szigorúságát, a végtelennek tetsző park mögött a látóhatár egyenletesen
kirajzolódó vonalát, a gondosan nyírt pázsitot, a nyugalmat, a csöndet,
mozdulatlanságot, amely mintegy őrt állt a Habsburgok kastélya előtt. Itt,
Mária Terézia termeiben, az óriási, csaknem elnéptelenedett pompás palota
dermedt, merev némaságában Bonaparte bizonyára arra gondolt, milyen
magasra emelkedett azóta, amióta tízesztendős fiúként betette maga mögött a
csöndes ajacciói utcán épült szerény ház ajtaját. Bécsben azon a széles körű
diplomáciai offenzíván gondolkozott, amely arra volt hivatva, hogy a
csatamezőn lezajlott ütközetet betetőzze. De milyen irányban tesz
erőfeszítéseket? Milyen utakat választ?

Egy héttel Austerlitz után, december 10-én bejelentették, hogy a bajor

választófejedelmet királlyá proklamálták, birtokainak bővítésével.
Ugyanazon hónap 11-én királlyá lett a württembergi választófejedelem, 12-én
a badeni választófejedelem megkapta a nagyhercegi címet. Mindezen
államok területe ennek megfelelő mértékben gyarapodott. Mindhárom új
német állam szövetségi szerződést kötött Franciaországgal. Az austerlitzi
győztesnek ezeket a döntéseit Európában úgy fogták föl, hogy a napóleoni
Franciaország Németországban hűbéresekre kíván szert tenni -- másként nem
is lehetett felfogni ezeket. De ez még nem minden. Ugyancsak decemberben,
amelyet „Austerlitz napja” ragyogott be, Bonaparte a bajor királyhoz
sebtében írt levelében megkéri a király leánya, Auguszta hercegasszony kezét
mostohafia, Eugéne Beauharnais számára. Csaknem ezzel egy időben
Joséphine közeli rokonát, Stéphanie Beauharnais-t össze kívánja házasítani a
württembergi király fiával. Ezenkívül további házassági tervek
foglalkoztatják.

Ezek az 1805. végi házassági szerződések, illetve házassági tervek

megérdemelnek némi figyelmet. Nem azért, mert Napóleonnak a klánja iránti
odaadását tanúsítják, ahogyan azt Frédéric Masson bizonygatta, vagy polgári
megfontoltságát - Arthur Levy felfogása szerint. Ezek az aspektusok aligha
érdekesek. Az 1805. évi házassági ügyletek egészen másvalamit
bizonyítanak. Elsősorban azt mutatják, milyen szűk téren használták föl az
austerlitzi győzelem gyümölcseit, milyen korlátozottan fogták fel e győzelem
jelentőségét.

Austerlitz valójában széles teret nyitott a merész társadalmi politika előtt. Ha

Bonaparte hű maradt volna az osztrákok ellen 1796-ban folytatott hadjárat
elveihez, a társadalmi háborúnak az elnyomott néptömegekkel való
szövetségre orientálódó stratégiájához, igen előnyös helyzetbe került volna
Austerlitz után. Proklamálhatta volna a magyarok, a csehek, a szlovákok, a
lengyelek felszabadítását, merész anti-feudális politikával megnyerhette
volna magának az osztrák polgárságot, harcba vihette volna a német
tartományok polgárságát és népét. Austerlitz kezdete lehetett volna egy
hatalmas, legyőzhetetlen antifeudális és nemzeti-felszabadító
forradalomnak Közép-Európában, megismétlése lehetett volna, még nagyobb
méretekben az olasz-országi 1796-os esztendőnek... Lehetett volna, de nem
lett az.

A történésznek nem az a dolga, hogy találgasson: mi lett volna, ha... De hogy

jobban megértse és értékelje a végbement események jelentőségét, joga van
összevetni őket a múlttal, főképpen a közelmúlttal. A Bonaparte Napóleon
által 1805-1806-ban folytatott politika jobban megérthető, ha
összehasonlítjuk 1796-ban követett politikájával. Abban az időben bátran
kibontakoztatta az olasz nép osztrákellenes, nemzeti-felszabadító és
antifeudális mozgalmát. 1805-ben, ugyancsak Ausztria ellen küzdve,
magának Ausztriának a területén, ahol magyarok, csehek, szlovákok,
lengyelek Habsburg-iga alatt nyögtek, lemondott arról, hogy megnyerje őket
szövetségeseiül. A népekkel való szövetséget a királyokkal kötött
szövetséggel cserélte föl; az antifeudális harc érdekközösségét felcserélte az
egyeduralkodóknak házassági szerződések által megerősített
érdekközösségével.

Ám ez még nem minden. December 7-én a schönbrunni palotába a császárnál

fogadásra jelentkezett Haugwitz porosz miniszter. Nem sietett; három hétig
utazott Berlinből Bécsbe, s szándékolt lassúságáért elnyerte méltó jutalmát.
Egyetlen célból kereste föl a császárt: hogy üdvözölje győzelme alkalmából.
Esze ágában sem volt átadni a fenyegető hangú ultimátumot, amelyet
magával vitt. Napóleon átlátott a szitán. „Ez az üdvözlet másoknak szólt; a
sors megváltoztatta a címet” - mondta Haugwitznak. December 15-én a
Haugwitzcal való beszélgetés folytatódott, a császár ismét felajánlotta
Poroszországnak a Franciaországgal való szövetséget. Könnyűszerrel le tudta
küzdeni Haugwitz ingadozását; megmutatta neki Talleyrand jelentését, amely
szerint Ausztria magának követeli Hannovert. Napóleon fölajánlotta,
hogy Hannovert Poroszországnak adja. Ez elegendőnek bizonyult. Az örökké
tétovázó Haugwitz gondolkodás nélkül aláírta azt a szerződést, amelyet
Duroc ott helyben elkészített.

Ebben a sebtében megírt szerződésben az egyik pont - az olaszországi francia

birtokokról szóló - különösen bizonytalanul hangzott. Miről volt szó?
Poroszországot az olasz ügyek sohasem érdekelték különösebben, s erre a
pontra nem fordított figyelmet; a porosz udvart más, fontosabb problémák
nyugtalanították. Márpedig az Olaszországról szóló pont határozatlanságának
igen lényeges jelentősége volt. A Poroszországgal folyó tárgyalásokkal
párhuzamosan Pozsonyban folyamatban voltak az Ausztriával való
béketárgyalások. Ezeket Talleyrand Napóleon irányításával végezte. A
Poroszországgal még nem ratifikált szerződést ügyesen felhasználta arra,
hogy nyomást gyakoroljanak az osztrák megbízottakra. Egyébként, az
egész helyzet engedékenységre késztette az osztrákokat. A schönbrunni
palotából nem az osztrák diplomaták kértek utasításokat, hanem Talleyrand.
A franciák Bécsben voltak, s a legyőzött Ausztriának el kellett fogadnia
azokat a feltételeket, amelyeket Schönbrunnból Napóleon császár diktált.
Ezek pedig súlyos feltételek voltak. Nem csupán nagy területi veszteségeket
jelentettek: Ausztriának át kellett engednie Velencét, Isztriát, Dalmáciát,
Cattarót, le kellett mondania ősi tartományainak egy részéről is,
Bajoroszágról, Württembergről, Badenról; a pozsonyi béke ténylegesen
megsemmisítette a Német-Római Birodalmat; az osztrák császárnak le kellett
mondania erről a címről, amelyet a francia szuronyok semmivé tettek.
(Talleyrand az 1805. október 17-i feljegyzésében a császárnak mértéktartást
tanácsolt az Ausztriával való békefeltételeket illetően. Napóleon ezeket a
tanácsokat nem fogadta meg. 1806. augusztus 6-án I. Ferenc lemondott a
német császári címről.)

A december 26-án aláírt pozsonyi békeszerződés szövegében az

Olaszországra vonatkozó pontok szintén határozatlanul voltak
megfogalmazva. Vajon véletlenül? Ugyanazon a napon, december 26-án,
Bonaparte tollba mondott egy parancsot Saint-Cyr tábornoknak, amely
előírta, hogy erőltetett menetben vonuljanak Nápolyba. Bécsben papírra
vetette a hadsereghez intézendő felhívás szövegét: „Katonák!... A nápolyi
dinasztia megszűnt létezni. Létezése összeegyeztethetetlen Európa
nyugalmával és koronám becsületével... Kergessétek a tengerbe... a tengeri
zsarnokok roskatag zászlóaljait.” Milyen különös szókapcsolat - „koronám
becsülete” és a letűnt évek szótárából felbukkanó „zsarnokok”. Ki az, aki
zsarnokokról beszél? A Francia Köztársaság tábornoka vagy a franciák
császára? Hiszen ezt a császárt suttogva szintén zsarnoknak nevezik.

Az Olaszországra vonatkozó megfogalmazások határozatlansága kezdett

tisztázódni. A francia hadsereg könnyűszerrel hatalmába kerítette a két
Szicília királyságát. A nápolyi Bourbonoknak a szökésben kellett menekvést
keresniük. A kortársak egy ideig zavarban voltak. Hogyan értékeljék a
Bourbonok elkergetését Nápolyból? Az antiroyalista politika folytatásaként?
A Bourbonok iránt táplált kibékíthetetlen ellenségességként? A Nápolyi
(Parthenopei) Köztársaság visszaállításaként?

Nem soká kellett találgatni. 1806 márciusában minden a helyére került.

Joseph Bonapartét ünnepélyesen nápolyi királynak proklamálták. Az idősebb
testvérnek, aki két éve vágyott a francia trónra, kevesebbel kellett beérnie. De
végre mégis király, s visszaemlékezéseit később „József király
visszaemlékezései” címmel fogja kiadni. Napóleonnak ez kettős öröm:
Olaszország déli részén vele szemben teljes függőségben levő állam alakult, s
sikerült neki megfelelőképpen eltávolítani Párizsból bátyját,
aki aggodalmakat okozott neki. Hogy teljesen nyugodt legyen a Nápolyi
Királyságot illetően, József királynak rendőrminiszterként régi ismerősét,
Cristoforo Salicettit ajánlja. A császár ajánlása - parancs. József király, aki
már ifjúkorában ismerte a féktelen korzikait, kénytelen volt alávetni magát
akaratának. Napóleonnak ez egy gondot levett a válláról: Joseph éles
megfigyelés alatt állt.

A Nápolyi Királyságban 1806 elején végrehajtott fordulat sok szóbeszédre

adott okot. Ha ezt a fordulatot politikai szempontból ítéljük meg, nem
minősíthető másnak, mint agressziónak, ennek teljes, vegytiszta értelmében.
A franciák császára még azt a fáradságot sem vette magának, hogy kieszeljen
erre valami igazolást. A nápolyi dinasztiát megdöntötték, mivel „létezése
összeegyeztethetetlen Európa nyugalmával és a korona becsületével”. Ezek a
szavak semmit sem magyaráztak meg. Ezentúl „Európa nyugalmá"-nak
biztosítására a Bonaparte-dinasztia hivatott.

Abban a körülményben, hogy Bonaparte Dél-Itáliában megdöntötte a

Bourbon-dinasztiát és ezt hűbéresei (Joseph, majd Murat) hatalmával váltotta
föl, e változásokban - erőszakos jellege mellett - néhány történész teljes
joggal látja bizonyos nagy történelmi törvényszerűségek megnyilvánulását.
Az efféle elképzelések általában helyesek. Megerősítik Marxnak már
korábban idézett azon gondolatát, amely szerint Napóleon háborúi a
forradalmi terrorizmus afféle folytatásának, e terrorizmus exportálásának
tekinthetők. Igaz az is, hogy az igen reakciós Bourbonok megdöntése
önmagában véve hasznos volt, függetlenül attól, minek az érdekében és ki
vitte végbe. Ez történelmileg progresszív jelenség volt. Ámde e tételek
helyessége ellenére kétségtelen az is, hogy Napóleon, szubjektíve, ezekben az
akciókban nem tartott szem előtt mást, mint hódító, agresszív célokat.

Joseph Bonaparte burzsoá hatalma antifeudális törvényhozásával, a

Napóleon-kódex bevezetésével természetesen haladóbb volt, mint a
kegyetlen, abszolutista Bourbon-rezsim. De vajon haladóbbnak mondható-e a
Parthenopei Köztársaságnál? - ez a kérdés veleje. S vajon a nápolyi nép
kívánta-e ezt a megnyirbált haladást, amelyet a francia katonák szuronyai
hoztak?

A nápolyi fordulat igazi értelme világosabban feltárul abban, ami ez után

következik Napóleon európai politikájában. 1806. március 15-én Murat
marsall, a császár sógora, megkapta Kleve és Berg nagyhercegének címét,
Berthier marsall pedig Neuchátel uralkodó hercege lett. Ugyanazon év június
5-én a Batáviai Köztársaságot megszüntették, és az országot átalakították
Hollandiai Királysággá. Királlyá Napóleon az öccsét, Louis Bonapartét
nevezte ki. Július 12-én hosszas tárgyalások után bejelentették a Rajnai
Szövetségnek - 16 német uralkodó és állam (a bajor királyság,
a württembergi királyság, a badeni nagyhercegség stb.) egyesülésének - a
megalakulását. Európa térképe ezen új államalakulatának az volt a rejtett
jelentősége, hogy a Rajnai Szövetség fejéül, „protektorául” I. Napóleont, a
franciák császárát „választották”.

A sors különös iróniájából ugyanaz a férfiú, aki 1788-ban mély belső

meggyőződéssel ezt írta naplójába: „Európában igen kevés király maradt,
akik ne érdemelnék meg, hogy megfosszák őket trónjuktól”, húsz évvel
később, 1806-ban, miután abszolút uralkodóvá lett, egész mérhetetlen
hatalmát arra fordította, hogy a régi európai köztársaságok romjain új
monarchiákat hozzon létre.

Az új szavakkal űzött, s némelyeknek olyan ártalmatlannak tetsző játékot -

úrnő polgártársnő helyett, úr polgártárs helyett, császár konzul helyett -
következetesen végigvitték. 1806. január 1-től eltűntek a forradalmi naptár
tizenhárom évig használt elnevezései: pluviöse, ventôse stb. és utána a francia
szótárból törölték a „köztársaság”-ot is, amely e szavakat életre hívta. A
„köztársaság” szó eltűnt a francia középületek homlokzatáról, a hivatalos
iratok fejlécéről. A „császárság” szó lépett a helyébe. (A „köztársaság” szó a
legtovább az ércpénzeken maradt meg, amelyek 1808-ig voltak
forgalomban.)

Bármennyire illuzórikusak voltak is ezek a szavakban megőrzött fogalmak és

a „köztársaság” terminus, eltűnésük mégis szembeötlő esemény lett -
elgondolkodásra késztetett. Azzal egyidejűleg szüntették meg a köztársaságot
Franciaországban, hogy a vele szemben hűbéri függésben álló államokban új
monarchiákat alapítottak. Ezek mind egy összefüggő láncolat szemei voltak.
Az okos és tehetséges férfiú, aki valamikor kívánságait és céljait képes volt a
történelmi fejlődés objektív menetéhez mérni, nem vette észre, hogy letévedt
az útról, elveszette a helyes irányt.

Austerlitz újból eszébe juttatta Napóleonnak - sőt az európai történelem nagy

színpadáról megmutatta a kortársaknak is, a következő nemzedéknek is a
napóleoni hadsereg hatalmának forrását. Amilyen mértékben ez a hadsereg
folytatta a forradalom ügyét és a forradalom rejtett erőire támaszkodott, olyan
mértékben tudott győzni ellenségein, akik a bár még erős, de már halálra ítélt
tegnapi világot képviselték. Austerlitz napja csak az amúgy is elmúló éjszakát
váltotta föl.

Napóleon nem fogta fel Austerlitz jelentőségét és értelmét. E nagyszerű

győzelem gyümölcseit elcserélte újabb torz monarchiákra - melyeket
köztársaságokból szabtak ki -, a parancsára kötött dinasztikus házasságokra,
naivul azt remélve, hogy ezekkel a házasságokkal sikerül megerősítenie az
általa alapítandó új Karoling-birodalom kötelékeit. Albert Sorel annak idején
ezt írta Eugéne Beauharnais-nak és a bajor király leányának házasságáról:
„Eugéne eljegyzése egy olyan királyt és herceget egyesített, akik valójában
testvérnek, illetve unokatestvérnek nevezhetik magukat, hiszen
mindegyiküknek az anyja - a francia forradalom...” Ez akkor volna igaz, ha
ezt a gondolatot tovább folytathatnánk: egy, a fiai által csúful elhagyott és
megtagadott anya.

Azok a pompás rendezvények és parádék, amelyeket eleinte azzal akartak

igazolni, hogy az állam tekintélye szempontjából szükségesek - a császári
udvar, az etikett, huszonöt milliós civillista, a koronázási ünnepség, mindez a
talmi csillogás és aranyfüst nem maradt büntetlen. Bonaparte tekintete
hozzászokott a monarchikus hatalomnak e közszemlére tett pompájához;
elvesztette szemmértékét, elvesztette éleslátását. Letévedt az útról, s azt hitte,
a csúcs felé halad és továbbra is ragyog rá „Austerlitz napja”. Csakugyan
fénylett is rá - „egészen az alkonypírig”, ahogyan Szergej Szolovjov epésen
és helyesen megjegyezte.

Bonaparte 1806. január 26-án visszatért Párizsba. Nem sokkal ezt

megelőzően az osztrák császár jóváhagyta a pozsonyi békét; nem tehetett
mást - mindent el kellett fogadnia, bármily súlyosak voltak is a Bonaparte
által diktált feltételek. A császár a Franciaországgal valaha is kötött
békeszerződések közül a legelőnytelenebbet vitte magával a fővárosba;
legalábbis akkoriban ezt mondották. Bonaparte
hazatérésekor hatalmaskodónak, követelőzőnek, ingerültnek mutatkozott.
Mint minden távolléte után, most is értesült bizonyos intrikákról,
cselszövésekről... A császári hatalomnak sem hivatalos, sem valamelyest is
határozott alakot öltött titkos ellenzéke nem volt... De, mint mindig, folytak
liberális szellemű beszélgetések. A Saint-Germain negyed szalonjaiban
suttogva járt szájról szájra Narbonne gróf szellemes megjegyzése. A császár
valamelyik tisztelője ezt mondotta: „Isten megteremtette Bonapartét és
utána megpihent.” Narbonne erre megjegyezte: „Az úristennek hamarabb
kellett volna megpihennie.” Az elmés megjegyzés a császár fülébe jutott, de
nem lett következménye. Narbonne-t nem büntették meg, s egy idő múlva a
császár magához vette hadsegédnek. Továbbra sem volt világos Bernadotte
viselkedése. Még nagyobb kérdőjel volt az a titkos és sötét hadsereg, amelyet
Fouché irányított. A legtöbb gondot azonban a győzelmek ellenére tovább
folytatódó pénzügyi válság okozta. A hatalom minden erejét latba vetette
leküzdésére.

A császár ismét fogadásokat tartott a Tuilériákban. Igyekezett fényt, pompát

kölcsönözni nekik; önkéntelenül utánozta XIV. és XV. Lajost, elődeit a
trónon, s a közszemlére tett gazdagsággal, fényűzéssel el akarta
homályosítani az összes európai udvarokat. Már akkor kezdett kialakulni az
empire stílus. A császár előtt mindenki fejet hajtott, de félrehúzódva,
csöndben nevettek e mulatságos hiúságon. Az udvarnál fokozták az etikett
szigorúságát. Kitűnő színészi érzéke azt sugallta Bonaparténak, hogy a
császári család tagjainak és a vendégeknek fényes és előkelő öltözékei
közepette ő megengedheti magának, hogy megtartsa az egyszerű szürke
kabátot, rendjelek, dísz nélkül. De ezek az ünnepélyes, díszes fogadások
unalmasan, feszült légkörben folytak le. Mennyire távol álltak Bonaparte
mombellói „udvarának” fiatalságtól, vidámságtól szikrázó gondtalan
estélyeitől! Joséphine már nem tudta felélénkíteni őket, balsejtelmek
nyomasztották. Maga Bonaparte szögletes, éles, nyers volt. Még
a hölgyeknek is kellemetlen kérdéseket tett föl. De Luynes hercegnőtől a
nyilvánosság előtt megkérdezte: - Mondja csak, még mindig úgy szereti a
férfiakat? - Igen, uram, de csak akkor, ha jólneveltek - felelte a hölgy
gondolkodás nélkül.

De nem mindenki mert ilyen vakmerően válaszolni a császárnak. A férfiak

félve várták a hivatalos ügyekre vonatkozó kérdéseket; Bonaparténak
bámulatosan jó memóriája volt, s mindenről tudni akart. Amikor kiment, a
meghívottak megkönnyebbülten felsóhajtottak, mindenki felélénkült; az
arcokról, a mozdulatokról eltűnt a mindenkit bénító feszültség; akkor
kezdődött meg igazán az estély.

A mindennapi, hétköznapi életnek e kicsiny gondjai nem homályosíthatták el

azt, ami a legfontosabb volt. A császár diadalmas békeszerződést hozott
magával, de nem hozott békét. Márpedig mindenki békére vágyott.

1806 elején a rég várt béke elérésének lehetősége ismét reálisnak látszott. A
Pitt halála után hatalomra került Fox, a francia liberálisok kedvelt hőse,
készen állt arra, hogy komolyan keresse az utat a mindkét népre nézve
pusztító háború megszüntetéséhez. A két hadviselő állam között tárgyalások
kezdődtek. Sándor cár Bonaparte értésére adta, hogy ő sem zárja ki a békés
megegyezés lehetőségét. Czartoryski 1806 telén tárgyalásokat kezdett
Lesseps pétervári kereskedelmi konzullal néhány orosz hajóról, amelyeket
1805-ben francia kikötőkben feltartóztattak. Ez részletkérdés volt, de vajon
nem lehet-e egy részletkérdésről áttérni általánosabb kérdésekre?

Bonaparte Oroszországgal szemben követett politikája hangsúlyozottan

jóindulatú maradt, csaknem baráti, amennyire ez a formailag még
folyamatban levő háború viszonyai között lehetséges volt. Austerlitz után
Bonaparte ténylegesen megszüntette az orosz hadsereg elleni
hadműveleteket; lehetővé tette számára, hogy akadály nélkül elvonuljon, mi
több, visszaadta Sándor cárnak a francia fogságba esett orosz katonákat -
igaz, ezeknek száma nem volt nagy. Ugyanilyen baráti gesztussal kezdődött
Bonaparte és I. Pál együttműködése. Vajon Sándor cár méltányolni fogja-e az
ilyen gesztusokat?

Napóleon hű maradt az 1800. évi külpolitikai koncepcióihoz. Továbbra is

törekedett Oroszországgal való szövetség létesítésére. Két héttel Austerlitz
után Haugwitz-cal folytatott beszélgetése során kijelentette: - Ami
Oroszországot illeti, velem fog tartani, nem mindjárt, de egy év, két év vagy
három év múlva. Az idő eltemeti majd az emlékeket, s alighanem ez a
szövetség felelne meg nekem a legjobban...

A méltányosság megkívánja, hogy elismerjük: a császár helyesen látta előre

az események menetét; két évvel Austerlitz után létrejött a francia-orosz
szövetség.

Napóleon támogatta a hármas szövetségnek - Franciaország, Poroszország és

Oroszország szövetségének - a porosz diplomata által javasolt tervét. Ámde
gyakorlatilag ez a terv irreális volt, és - amint a további történelmi
tapasztalatok bizonyították - nem volt talaja. Az 1805. december 15-i
szerződés biztosította Franciaországnak a porosz szövetséget. (Az 1805.
december 15-i szerződés helyébe az 1806. február 15-i egyezmény lépett,
amely néhány módosítást eszközölt a régebbi megállapodáson; többek közt
az angol birtokban levő Hannovert átadta Poroszországnak bizonyos területi
engedmények fejében.) De a Poroszországgal kötött szövetséget Bonaparte
ideiglenes kombinációnak, manővernek tekintette. Számára a legfontosabb
továbbra is az Oroszországgal való szövetség maradt; ezt szilárd alapokon és
hosszú időre kívánta létrehozni.

Májusban az orosz cár az okos, ügyes Ubrit, aki az összes párizsi szalonokat
úgy ismerte, akár a tenyerét, Párizsba küldte, hogy tárgyaljon. De Ubri
bonyolult feladat előtt állt. A diplomata korlátozott és határozatlan
meghatalmazással rendelkezett. Oroszországban 1806 telén és tavaszán a
nemesi közvéleményben némi fordulat állt be. A fejvesztettséget, a
riadtságot, az „imádott uralkodó” alig leplezett elítélését, amelyek Austerlitz
után kifejezésre jutottak, felváltotta a lojalitás és a hazafias érzések újabb
dagálya. Austerlitzet most teljesen véletlenszerű jelenségnek minősítették; a
szerencsétlenséget az osztrákok, az angolok okozták, és legkevésbé Sándor
cár. Lev Tolsztoj abban a jelenetben, amelyben a moszkvai nemesség
klubjába látogat Bagration herceg, nagyon hitelesen ábrázolja a nemesség
hangulatváltozását. A legfontosabb külpolitikai problémák megoldását
illetően akkoriban a cár közvetlen környezetében sok ingadozás, sőt bizonyos
kettősség mutatkozott. Ezeknek az ingadozásoknak reális alapjuk volt; az
európai politika egy nagy fontosságú kérdésében - a balkáni kérdésben -
Oroszország Anglia részéről talán még erősebb ellenállásba ütközött, mint
Franciaország részéről. Az 1805-ös hadjárat, akár az 1799-es, a
szövetségeseknek mélységes csalódást okozott. Az orosz diplomácia válaszút
előtt állott.

Mindamellett Ubri megérkezését Párizsban sokat ígérő kezdetként értékelték.

Az orosz kormány azon javaslatát, hogy hármas tárgyalásokat folytassanak
(Oroszország, Franciaország, Anglia) Párizsban elhárították. Párhuzamosan
külön tárgyalások folytak Ubrival, lord Yarmouth-szal és Haugwitzcal.

1806 tavaszán Párizsban ismét örültek a napsütésnek; bizton remélték, hogy

eljön a béke. A háború visszahúzódott. A Moniteur csaknem naponta adott
hírt diplomaták érkezéséről; ehhez kapcsolódott a békében való reménykedés.
A pénzügyi körök maguktól beszüntették az árfolyamok felhajtását; a
béketárgyalások megkezdése hatékonyabbnak bizonyult minden
adminisztratív rendszabálynál. A fővárosban is, vidéken is gazdasági
felélénkülés volt tapasztalható; nagy üzleteket kötöttek, nagy terveket
készítettek elő. A tartós, huzamos, gyönyörű béke a küszöbön állott, s
az emberek boldogan fellélegeztek.

Néhány beavatott azonban, azok, akik a politikai újdonságokat nem a

lapokból tudták meg, hanem első kézből: Talleyrand-tól vagy - erről suttogva
beszéltek - a Tuilériákból, nem osztották ezt az optimista derűlátást, ezt a
bizakodást.

A tárgyalások lassan haladtak előre. Egyik fél sem tartotta legyőzöttnek

magát, az amiens-i béke óta pedig a régi megoldatlan kérdéseket annyi újabb
probléma szaporította, amelyek az utóbbi évek napóleoni hódításaiból
fakadtak, hogy a megegyezés egyre nehezebbé vált. Csak akkor lehetett volna
elérni, ha valaki engedményeket tesz. Szavakban mindannyian kijelentették,
hogy készek engedményekre és áldozatokra, de mihelyt áttértek a gyakorlati
kérdésekre, megakadt az egyezkedés. Mindamellett Ubri, aki Párizsban igen
nehéz helyzetbe került, rászánta magát, hogy saját kockázatára aláírja, Clarke
tábornokkal együtt, az 1806. július 20-i francia-orosz békeszerződést. Ez
kompromisszum volt. Franciaország elismerte Oroszország jogait a Jón-
szigetekre, és kötelezte magát arra, hogy nem visz katonaságot
Törökországba. Megtartotta Dalmáciát, de kötelezettséget vállalt arra, hogy
Észak-Németországból kivonja csapatait, azzal a feltétellel, hogy az orosz
csapatokat visszarendelik az Adriaitenger vidékéről. A szerződés első
cikkelye leszögezi, hogy a két állam örökös békét köt egymással.

Az Ubrival folytatott tárgyalások során a nagy tapasztalatú Talleyrand

megértette, hogy az orosz diplomata bizonyos mértékben Saint-Julien
szerepét játssza el újra, hogy meghatalmazása korlátozott; ezért a tárgyalások
befejezését átadta Clarke-nak. A tárgyalások jellege bizonyos fokig magában
a dokumentumban is kifejezésre jutott. Ámde bizonyos fogyatékosságok
ellenére, a július 20-i dokumentum egészében elfogadható volt; egyik fél
létérdekeit sem sértette; legfőbb jelentősége pedig abban rejlett, hogy
megszüntette a két hatalom közti háborút és helyreállította a békét.

De abban az időpontban, amikor az Ubri-Clarke-féle dokumentum ratifikáció

végett Sándorhoz érkezett, a cár már igen messzire ment az új franciaellenes
koalíció megszervezése útján. 1806. július 1-i és 24-i titkos nyilatkozataikban
Poroszország és Oroszország megállapodtak egy Franciaország ellen
indítandó háborúban. Mindennek ellenére 1806 augusztusában I. Sándor
összehívta az Államtanács zárt tanácskozását az 1806. július 20-i orosz-
francia szerződés ratifikálásának megtárgyalása végett. M. I. Kutuzov, A. B.
Kurakin, N. P. Rumjancev a szerződés jóváhagyása mellett szálltak síkra; úgy
vélekedtek, hogy ez a szerződés lehetővé teszi, hogy becsülettel és hátrány
nélkül mentesüljenek újabb háborútól. De Budberg és a többi miniszter, akik
a cár közvetlen környezetéhez tartoztak, tehát ismerték harcias hangulatát és
alkalmazkodtak ehhez, a szerződés ratifikálása ellen foglaltak állást.1
Voltaképpen a porosz királlyal kötött júliusi megállapodások szükségtelenné
tették a Franciaországgal való szerződést. Sándor elszánta magát a háborúra.
Ubriból orosz Saint-Julien lett. Eljárását elítélték.

Napóleon óriási jelentőséget tulajdonított az Oroszországgal kötött

szerződésnek; csak a szerződésnek a cár általi ratifikálására várt, hogy az
egész hadsereget hazahozza Franciaországba; Berthier már meg is tette a
megfelelő intézkedéseket. Napóleon az utolsó pillanatig biztos volt a
szerződés ratifikálásában: 1806. augusztus 27-én Joseph-hez intézett
levelében azt írja, hogy „kétségeket akarnak kelteni a ratifikálást illetően”, de
ezt nem kell elhinni. Ámde szeptember 3-án megtudta, hogy a cár megtagadta
a szerződés jóváhagyását, és azonnal visszatartotta a hadsereg visszahívására
vonatkozó parancsot.

A diplomáciai nehézségek fő oka a porosz Hohenzollernek ingatag, gyáva,

kétkulcsos politikája maradt. Frigyes Vilmos király határozatlanságát
megpróbálta a legfőbb államérdeknek feltüntetni, kettősségét pedig rafinált
diplomáciai művészetnek. Február 26-án, két hónapi ingadozás,
visszautasítások és beleegyezések után, végtelenül sok „igen” és „nem” után
Frigyes Vilmos, végül is, ratifikálta a Haugwitz által Bécsben aláírt
szerződést. Poroszország hivatalosan Franciaország szövetségese lett, átveszi
francia kézből Hannovert, amely eddig Angliához tartozott, és elzárja
valamennyi kikötőjét Anglia előtt. Ámde ugyanazon a napon, amikor a
porosz király aláírása rákerül a Franciaországgal kötött szövetségi
szerződésre, Frigyes Vilmos levelet küldött Sándor cárhoz, amelyben újból
baráti hűséget fogadott neki. Tovább folytatta az eddigi kettős játékot. Április
elején Poroszország hivatalosan bejelentette, hogy valamennyi kikötőjét
bezárja az angolok előtt; Anglia erre április 21-23-án azzal válaszolt, hogy a
tengeren hadat üzent Poroszországnak. Úgy látszott, hogy a Hohenzollernek
Poroszországa Bonaparte Franciaországának szövetségese. De Párizsban nem
hittek ebben; nyomós okaik voltak arra, hogy azt tartsák;
Poroszország, miután szövetségi megállapodást kötött Franciaországgal,
titkos egyezségre lépett Oroszországgal. Valóban ez is történt; az 1806.
március 20-i titkos nyilatkozat titkos szövetséget hoz létre a Hohenzollernek
és a Romanovok között. A július 1-i és 24-i nyilatkozatok ezt megerősítették.

Ezek a titkos mesterkedések, egymás állandó rászedése, ezek az egymást

kizáró titkos szerződések, az örökös viták Hannover körül, amely egyelőre
csak szavakban került át az egyik kézből a másikba, nem tarthattak örökké.
Napóleon tudta, hogy békét várnak tőle, s a békének a háborúval szembeni
előnyeit éppen olyan világosan látta, mint mások. Ámde az adott viszonyok
között csak nagy engedmények árán lehetett volna visszatérni a békéhez. Tíz
év előtt, a campoformiói béke megkötésekor, könnyűszerrel tett
engedményeket; tudta, hogy kompromisszum nélkül megegyezés nem
lehetséges. Napóleon császár, jóllehet a béke az ő számára még sürgetőbb
szükségességgé lett, már nem óhajtott jelentős engedményeket tenni; úgy
vélte, hogy ezek „összeegyeztethetetlenek a korona becsületével”. Ezek a
mesterségesen teremtett fétisek elhomályosították a szemét; ilyen üres,
tényleges tartalom nélküli frázisokat pufogtatott, és senki sem mert
ellentmondani neki. Egyedül Talleyrand bizonygatta szokásos higgadtságával
az engedmények szükségességét. 1805. október 17-én Napóleonhoz írt levele
óta Talleyrand nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nagy engedményeket kell
tenni: le kell mondani az olasz koronáról, proklamálni Velence
függetlenségét stb. Pozíciója még erősebb lett volna, ha nem elsősorban
Ausztria javára teendő engedményekhez ragaszkodott volna. Nyomta őt a
XVIII. századi politikai koncepciók terhe, s ezeket nem tudta leküzdeni.
Napóleon a mértéktartásra vonatkozó összes tanácsokat elvetette. A felelős
diplomáciai tárgyalások csúcspontján bejelentette, hogy Hollandiában
monarchiát hoz létre, a Bonaparte-dinasztiával a trónon. Ez a „brit oroszlán”
ingerlését jelentette. 1806. augusztus 15-én, Napóleon születésnapján,
Franciaországban és valamennyi meghódított területen nagyszabású
ünnepségeket rendeztek a „nagy birodalom” tiszteletére. De hol húzódnak a
határai ? - kérdezték nyugtalanul az európai fővárosokban. Lehetett-e az
egyik kézben fölemelt karddal, a másikat békés kézszorításra nyújtani ?

A félig béke, félig háború állapota talán még tovább húzódott volna, ha a
hohenzollerni Poroszország nemzeti energiája nem ébredt volna fel olyan
alkalmatlan időben. A „híres porosz semlegesség”, ahogyan a kor
szellemével teljes összhangban ironikusan mondta Anna Pavlovna Scherer
Lev Tolsztoj „Háború és béke” című regényében, a harmadik koalícióra
nézve 1805-ben teljességgel végzetes szerepet játszott. A legnagyobb
mértékben elősegítette akkor Napóleon győzelmét és a szövetségesek
vereségét. De ez a „híres porosz semlegesség”, amelyről 1805-ben a király és
a porosz államférfiak azt tartották, hogy az leginkább megfelel a
Hohenzollern-monarchia érdekeinek, egy évvel később már
összeférhetetlennek látszott a monarchia méltóságával. Egy év kellett ahhoz,
hogy a lassú észjárású poroszokhoz az Austerlitz előestéjén elterjedt hangulat
és érvek eljussanak.

„A háborús párt” fölemelte fejét. E párt élén Lujza királyné állott. Őt

Hardenberg támogatta, akit Napóleon kedvéért hivatalosan elmozdítottak a
külügyminiszteri tisztségből, de aki azóta nagy befolyásra tett szert. A
„háborús párt” a porosz felső rétegekben olyan szavakat hozott forgalomba,
amelyeket Berlinben régóta nem használtak: „becsület”, „kötelesség”, „kard”,
„Nagy Frigyes dicsősége” - a hagyományos frázisok egész készletét, amelyek
összességükben arra voltak hivatva, hogy emlékeztessenek a porosz
nemesség lovagi erényeire. Lujza királyné lovon végigjárta a díszszemlére
felsorakozott ezredeket; a tisztek kihúzták kardjukat, és harcias
kiáltásokat hallattak. A Hohenzollernek palotájában és a porosz urak
fogadószobáiban az emberek, egymás szavába vágva, azt bizonygatták, hogy
a porosz hadsereg a legerősebb a világon, hogy a porosz tisztek a
legbátrabbak, a porosz királyok pedig a leghatalmasabbak az Európában
ismert összes dinasztiák között.

Párizsban csodálkozva figyelték a harcias érzelmek kitörését, amelyeket

„nemzeti fellendülésnek” kezdtek nevezni. A militarista láznak ezt a
Berlinben egy év késéssel bekövetkezett paroxizmusát természetesen
észrevették és kellőképpen értékelték más európai fővárosokban is.
Londonban hamar elfelejtették a kölcsönös sértéseket; a kibékülés céljából a
berlini kabinetnek felajánlottak egy tömött erszényt - pénzbeli segélyeket. A
Franciaországgal folyó béketárgyalásoknak immár véget lehetett vetni.
Augusztus 9-én lord Lauderdale a francia javaslatokat elfogadhatatlannak
nyilvánította. Az angol miniszterek ismét készen álltak arra, hogy háborút
viseljenek Franciaország ellen az utolsó szál porosz katonáig.

Napóleon mégis meg volt győződve arról, hogy a válságot leküzdik és a

háború felhői eloszlanak. Szeptember 13-án Joseph-hez írt levelében
optimista: „Két napba sem telik bele, és a kontinensen a béke szilárdabb lesz,
mint valaha is volt.” A két nap elmúlt. Valóban hozott valami újat. Csakhogy
egyáltalán nem azt, amire Napóleon számított. 1806. szeptember 15-én
megszületett a fél éve még lehetetlennek látszó negyedik koalíció.
Poroszország, Anglia, Oroszország és Svédország tartozott hozzá.

Berlin olyan harci lázban égett, hogy meg sem várta, amíg megérkezik az
orosz hadsereg. A pökhendi, hencegő porosz tisztek úton-útfélen
hangoztatták, hogy porrá zúzzák a franciák hadseregét; kijelentették, hogy
katonai hírneve fel van fújva, fő-parancsnoka pedig közönséges törtető.
Kardjukat a berlini francia nagykövetség lépcsőfokain élesítették, s alig
várták, hogy megleckéztessék: ezeket az „elbizakodott szájhősöket” és
megmutassák a világnak, mire képes egy igazi hadsereg - a Hohenzollernek
porosz hadserege.
Október 2-án Talleyrand-nak egy ultimátumot adtak át. Gőgös hangon
íródott, és azzal a követeléssel kezdődött, hogy azonnal tisztítsák meg
Németország területét és vonják vissza a francia hadsereget a Rajna mögé.
Napóleonnak a válasz határidejéül október 8-át jelölték meg. Napóleon végig
sem olvasta a neki küldött jegyzéket - félredobta. Október 6-án a
napiparancsban és a Szenátusban bejelentették, hogy Francia-ország
háborúba lép Poroszország ellen.

Így kezdődött ez a bámulatos háború. Napóleon nem várta meg, amíg a

Hohenzoliernek kérkedő hadserege támadást indít. Megelőzte. Amikor a
hadparancsot nyilvánosságra hozták, a császár már Bambergben volt a
hadsereg élén. Egy órát sem vesztegelve, megindult az ellenség ellen.

A porosz hadseregnek mintegy 150 000 katonája volt. Két egyenlőtlen részre
oszlott: a fő seregre, élén Frigyes Vilmos királlyal és az agg brunschweigi
herceggel, és egy másikra, amely Hohenlole herceg parancsnoksága alatt
állott. Amíg a trombitajelt nem adott az indulásra, a tisztek hencegtek és
szidták a franciákat. Lujza királyné amazon öltözékben lovon végigjárta az
ezredeket, s a harcosokat vitézségre és győzelemre buzdította. Az ezredek
„Hoch!” kiáltással válaszoltak neki, s a tisztek azt ígérgették, hogy kardélre
hányják az ellenséget. Az orosz sajtó az. 1806 októberében Berlinben
uralkodó hangulatról ezt írta: „Valamennyi kocsma meg kávéház tele volt
minden rendű és rangú politikussal... Roppant türelmetlenül várták az
ellenség fölötti győzelmek első eseményeit. Attól tartottak, hogy a király
békét köt, mielőtt a hadműveletek elkezdődnek... A színházban kizárólag
»Wallenstein táborá«-t játszották... A nézők is énekelték:

»Síp, dob riogat...«

De alighogy a hadsereg elindult, a kérkedő kijelentések elhallgattak. Ez a

hadsereg ahhoz szokott hozzá, hogy a gyakorlótéren díszlépésben
felvonuljon, de egyáltalán nem készült föl modern háborúra. Számtalan
szekérrel megterhelve, amelyeken az élelmet, a felszerelést, a tisztek holmiját
szállították, nehézkesen és olyan csigalassúsággal haladt, amely még a XVII.
században is meglepő lett volna. Az idő, a XVIII. század végének nagy
eseményei úgy múltak el Poroszország fölött, hogy nem hatottak rá, nem
hagytak semmiféle nyomot az országon. A régi porosz gőggel ez a hadsereg a
régmúltat képviselte, a hadtörténet egy régi korszakát.
Négy nappal az október 10-i első összecsapások után, amelyek a poroszokra
nézve nyomban kellemetlen fordulatot vettek, október 14-én lezajlott a döntő
ütközet. A jénai és az auerstedti nevezetes ütközet eldöntötte e hadjárat
kimenetelét. Mint ismeretes, ez a történelmi csata mindkét részről
tévedésekkel kezdődött. Napóleon, aki éjjel Jéna mellett, a Saale partján ütött
tábort, feltételezte, hogy az ellenfél hadseregének fő erői állnak szemben
vele; gondosan felkészült a küszöbön álló csatóra, s az éjszaka során
elfoglalta a legelőnyösebb állásokat. Hohenlohe meg volt győződve arról,
hogy vele szemben a francia hadseregnek csak másodrendű alakulatai
állnak, s az ütközet előtti éjszakát teljesen gondtalanul töltötte el.

A történelmi nap valamennyi szemtanúja és részvevője megjegyzi, hogy

október 14-én reggel sűrű köd borította a tájat. Amikor a köd felszállt,
Hohenlohe, legnagyobb csodálkozására, azt látta, hogy állásai felé
Landgrafenberg magaslatairól is, a szárnyak felől is, a hadsereg derékhada
felé is minden oldalról támadó francia ezredek közelednek. A
hadseregparancsnoknak ez a csodálkozása, aki nem vette észre az ellenfél
támadásának kezdetét a maga nemében szintén „klasszikussá” vált.
Ezek Lannes, Soult, Augereau és Ney hadtestei voltak, támogatva Murat
lovassága által, amelyek Napóleon tervének megfelelően egyidejűleg
támadták meg a porosz hadsereget. Rüchel hadserege, amely Hohenlohe
segítségére sietett, semmin sem tudott változtatni. Hohenlohe seregét teljesen
szétzúzták.

Napóleon bevonulása Berlinbe (F. lupéi metszete után)

Ugyanazon a napon és ugyanazokban az órákban, amikor Napóleon Jénánál

megverte a poroszokat, egy másik, ugyanilyen nagyarányú ütközet
bontakozott ki Auerstedtnél. Az előző napon a főparancsnok Davout és
Bernadette hadtestének parancsot adott a porosz seregek bekerítésére.
Október 14-én reggel Davout hadteste, elfoglalva a kötschaui (ma Kösen)
hegyszorost, szembe találta magát a poroszok fő erőivel. Jóllehet az ellenfél
több mint kétszeres túlerőben volt, Davout bátran felvette vele a harcot.
Louis-Nicolas Davout neve a nemzedékek emlékezetébe úgy vésődött be,
ahogyan Lev Tolsztoj zseniális tolla lerajzolta: francia Arakcsejevként, hideg,
gonosz és kicsinyes emberként. Tolsztoj igaztalan volt Davout-val:
helyesebb azt mondani, hogy megtévesztették a tábornokkal szemben
ellenséges források. Davout, Bourbotte barátja, nem csekély szolgálatokat tett
a forradalomnak, egyenes és becsületes katona volt, a napóleoni hadsereg
egyik legtehetségesebb hadvezére. Az auerstedti ütközet operatív vezetése
abban a korban figyelemre méltó mintaképe lett a hadművészetnek.
Cserbenhagyva Bernadotte által, akinek a magatartása, Napóleon bevallása
szerint, megérdemelte volna, hogy hadbíróság elé állítsák, Davout nemcsak
helytállt az ellenfél óriási erőivel szemben, hanem felülmúlta azt a
hadművészetben, teljesen szét is zúzta. A szétvert hadsereg maradványait
visszavetette arra az útra, amelyen Hohenlohénak Jénánál szétvert ezredei
menekültek. A két megvert hadsereg összekeveredése betetőzte a
katasztrófát.

Október 14-én, egy héttel a háború kitörése után, a porosz hadsereg mint
harci erő megszűnt létezni. Jénánál és Auerstedtnél 150 000 halottat,
sebesültet és hadifoglyot, kétszáz löveget vesztett. Képtelen volt folytatni a
harcot. Hová lett az iménti önhittsége és kérkedése! Az ezredek, az erődök
harc nélkül megadták magukat az első francia portya láttára. Olyan
összeomlás volt ez, amelynek aligha van párja a hadtörténetben. Heinrich
Heine szállóigévé lett mondása szerint: „Napóleon ráfújt Poroszországra, s az
megszűnt létezni.”

Egy jelentős európai államnak, amely ráadásul katonai tradícióival kérkedett,

hétnyolc nap alatti szétzúzása egyedülálló, az újkori történelemben példa
nélküli, s végső soron ugyanazokkal az okokkal volt magyarázható, mint
amelyek a szövetségesek austerlitzi vereségéhez vezettek. Az új világ
győzelme volt ez a régi fölött, a polgári társadalomé a feudális-abszolutista
rend fölött. Persze, nem lenne helyes tagadni Bonaparte és marsalljai
vitathatatlan hadvezéri tehetségét, amely ilyen világosan megmutatkozott
ebben a hadjáratban. De hiszen a franciáknak a poroszok fölötti
katonai fölénye maga szintén nagy általános törvényszerűségekből
származott. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy Davout-nak, aki
csak egyike volt a marsalloknak, a győzelme nem véletlenül volt nagyobb és
hősiesebb magának Napóleonnak a győzelménél; azt igazolta, hogy a francia
hadsereg egészében és minden egyes parancsnoka mérhetetlenül fölötte állt
porosz ellenfeleinek. De vajon felfogták, megértették-e ezeknek az
eseményeknek a jelentőségét?
Október 26-án Davout hadteste bevonult Berlinbe, ahol a helyi lakosság
csaknem rokonszenvező kíváncsisággal fogadta. 27-én a legyőzött fővárosba
diadalmasan bevonult a hadsereg, élén a császárral. Elöl, szigorú rendben,
lobogó zászlókkal sorra vonultak föl a császári gárda ezredei. S a katonai
zenekarok - megint csak különös ellentmondásban a császári lobogók sasával
- a forradalom harci dalait, a „Marseillaise”-t meg a „Ca ira!”-t játszották.
Erődparancsnoknak Hulint nevezték ki, aki részt vett a Bastille bevételében
és tagja volt az enghieni herceg fölött ítélkező bíróságnak. A brandenburgi
kapunál a császárnak átadták a város kulcsait, a
Hohenzollernek Poroszországa a földön hevert - fővárosa fölött a háromszínű
francia zászló lengett.

„Amikor megérkezett a porosz seregek megsemmisülésének a híre - közölte

egy berlini tudósítás -, hirtelen mindenkit csüggedés és rettegés fogott el... A
berlini hölgyek jó előre elsiratták tisztaságukat, férjeik pedig úgy gondolták,
hogy ez még nem olyan nagy baj.” A tudósító a továbbiakban közli, hogy a
kíváncsiság hamar felülkerekedett a félelmen, s a berliniek elindultak a
francia tábor felé. „Az igazat megvallva, a város vezetői egyetlen alkalmat
sem mulasztottak el arra, hogy kedvében járjanak az ellenfélnek.”

A porosz hadseregben ugyanilyen hangulatváltozás ment végbe: a

szájhősködést egy csapásra a vakrémület és a fejvesztettség váltotta föl.
Soult, Bernadotte és Murat üldözőbe vették Blücher hadseregét, amely
kisiklott a kezükből. November 7-én Blücher Lübeckben megadta magát. Két
nappal ezután a magdeburgi erőd 24 000 főnyi helyőrségével letette a
fegyvert Ney előtt. Amikor Kleist, Magdeburg parancsnoka, átadta seregét
Neynek, az gondterhelten mondta hadsegédjének: „Hamar vegyétek el a
fegyvert a foglyoktól; kétszer annyian vannak, mint mi.” Stettin
kapitulált, mihelyt megjelent előtte egy lovasezred. Murat teljes joggal
jelenthette Napóleonnak: „Felség, a harcnak - harcolók híján - vége van.” Ez
igaz volt: Poroszország már nem harcolt, kapitulált.

Párizs lelkesen fogadta a poroszországi nagyszerű diadalmakrói érkező

híreket. A fővárost a jénai és az auerstedti győzelem után kivilágították. „Ez a
hadsereg, ez a hadvezér nem ismeri a lehetetlent” - ez volt a közvélemény.
1805-1806-ban kezdtek kialakulni a Napóleonról szóló legendák; s ez nem
meglepő: az olyan győzelmek, mint Austerlitz, Jéna, Auerstedt, felülmúlták a
képzelet játékát. De különösképpen ezek a fényes győzelmek valamilyen
homályos nyugtalanságot is keltettek. Attól tartottak, hogy a katonai diadalok
elodázzák a békét, holott erre jobban vágytak, mint valaha. Szájról szájra
jártak a hadsereg egyik generálisa leveléből való szavak: „Nem fogjuk látni
Párizst előbb, mint ha egy kínai hadjáratból térnénk vissza.” Az efféle
hangulat nem volt egyedülálló a hadseregben. Sőt, Berthier kénytelen volt
jelenteni a főparancsnoknak, hogy a tábornokok szeretnék, ha a háború
mielőbb befejeződne. A békevágy Párizsban még nagyobb mértékben
kifejezésre jutott. A Szenátus összeszedte a bátorságát és Fouché
részvételével deputációt küldött a császárhoz Berlinbe: a deputáció fő
feladata az volt, hogy tiszteletteljesen kifejezze azt az általános óhajt, hogy
mielőbb megkössék a békét. Napóleon Berthier és a Szenátus
előterjesztését szemmel látható elégedetlenséggel fogadta. Minek
emlékeztetni őt arra, ami mindenki előtt világos? A béke - az első, fő feladata
az egész politikának; tudja ő ezt 1797 óta. De miképpen érhető el ez a
mindenki által kívánt és a kezei közül mindig kisikló béke?

1806. november 21-én Berlinben Napóleon aláírta a kontinentális blokádról

szóló nevezetessé vált dekrétumot. Nincs szükség arra, hogy itt annak a
kérdésnek a magyarázatába bocsátkozzunk, hogyan született ez a gondolat,
vajon Montgaillard vicomte sugallta-e a császárnak, ahogyan némely kutatók
állítják, vagy fokozatosan alakult ki, több tényező hatására, ami sokkal
valószínűbbnek látszik. A kontinentális blokád történetét a tudósok már
régóta tanulmányozzák; e bonyolult, sokoldalú téma tudományos
elemzésének alapjait több mint fél évszázada rakták le J. V. Tarle klasszikus
munkái. Bár számos tudós folytatta ezt a munkát, de a történettudomány
jelentős eredményei ellenére e tárgyban még sok kérdés megválaszolatlan.

Blokád és ellenblokád? Mit kell előbbre helyezni? Vajon Franciaország

késztette-e Angliát ellenakciókra, avagy a Brit-szigetek kontinentális
blokádjának gondolata és gyakorlata maga csak válasz volt arra, hogy az
angol flotta blokád alá helyezte Brestet és a többi francia kikötőt?

A berlini dektérumok nagyszabású feladatokat tűztek ki. Napóleon arra

törekedett, hogy Angliát a tengeren a szárazföldön végrehajtott akciókkal
győzze le. „Szárazföldi hatalommal akarom meghódítani a tengert” - így
határozta meg a tervét, az őt jellemző tömörséggel. A kontinentális blokád,
természetesen, nem zárta el az utat az Anglia elleni harc folytatásának más
formái elől sem. De amikor a berlini dekrétumokat aláírta, Bonaparte
Franciaországot Karthágó elleni hosszú és nehéz harcra ítélte. Ráadásul az
élet még nem válaszolt erre a kérdésre: voltaképpen hol is van Karthágó? A
Brit-szigeteken? Londonban? De hiszen a legyőzött fél, Karthágo, Párizs is
lehet.

A tudósok közül néhányan feltételezték, hogy Anglia kontinentális

blokádjának a gondolata egy tengeri hatalom legyőzése a szárazföldön, a
kontinensen foganatosított meghatározott intézkedések révén
megvalósíthatatlan ábránd. De az ábránd voltaképpen az a terv volt, hogy
egész Európát alárendeljék az Anglia blokádjával kapcsolatos feladatoknak.
Akárhogyan is képzelte Napóleon ennek elérését - a fegyverek erejével,
diplomáciai megállapodással, szoros politikai szövetséggel, ez
megvalósíthatatlan volt, ez valóban ábránd volt.

Bonaparte, aki még elgondolásainak merészsége mellett is mindig józan

tudott maradni számításaiban, ezúttal erejét meghaladó feladatokat tűzött
maga elé. Csakugyan ábránd volt maga az a gondolat is, hogy egy akár csak a
gazdaságpolitika területén is egyesített Európát hozzon létre. Némely
szerzőknek - akik hajlanak a múltnak modernizálására - az a törekvése, hogy
a kontinentális rendszert úgy tüntessék fel, mint elismerésre méltó
próbálkozást a mai „kis Európa” (azaz a „Közös Piac Európája”)
anticipálására, történetietlen. A XIX. század elején Európa társadalmi-
gazdasági fejlődésének iránya egészen más utakon haladt: ez a polgári-
nemzeti független államok kialakulásának a kora volt. Abban az időben a régi
kontinens egyesítésére irányuló bármely politika ennek a hatalmas, mélyről
fakadó, eleven forrásokból táplálkozó, leküzdhetetlen mozgalomnak az
útjában állott volna, s ezért előbb vagy utóbb le kellett volna mondani róla.

De bárhogy állt is a dolog, a lépést megtette, a berlini dekrétumot aláírta és

ezt nyilvánosságra hozták; a büszke Albionnak újból megjósolták az
elkerülhetetlen pusztulást, s most ezt a politikát valóra kellett váltani.

A legközelebbi gyakorlati feladat Poroszország problémájának megoldása

volt. Úgy látszott, a kontinentális blokádra vonatkozó döntés logikus
következménye a legyőzött ellenséggel való kibékülés. Az adott helyzetben
nem került különösebb fáradságba annak elérése, hogy Poroszország
beleegyezzék az összes kikötők, a tengerpart lezárásába Anglia előtt. Már
október 22-én Napóleonhoz érkezett Dessauba Lucchesini; a porosz követ a
győztesnek átadta Frigyes Vilmos levelét, amelyben az békét kért. „A porosz
király, egész hadserege, az egész porosz nemzet hangosan békét kér” - írta
október 22-én Bonaparte Cambacérésnek. Milyen szerencsés lehetőség nyílt
meg Bonaparte előtt! A béke angyalaként térhetett volna vissza Párizsba,
akár Campoformio után. Nevét az egész ország áldotta volna; összes
ellenségeinek el kellett volna hallgatniuk! A Poroszországgal való béke
meghozta volna az Oroszországgal való békét is; mi célból folytatta volna
Sándor tovább a háborút?

Tíz évvel korábban, 1796-ban, Bonaparte tábornok teljesen tisztában volt a

kellő időben megkötött béke jelentőségével. 1806-ban már az önhittségnek, a
sikereitől való megrészegedésnek olyan fokára jutott, hogy kialakult benne az
a meggyőződés: nincs leküzdhetetlen akadály, minden lehetséges. Nem
utasította el a béketárgyalásokat, de nem fogadta Lucchesinit; Durocot bízta
meg a vele való tárgyalásokkal. (Hogy megalázza Poroszországot, erről
közleményt jelentetett meg a „Nagy Hadsereg” 14. Bulletinjében.) Anélkül,
hogy ezek kimenetelét élőre meghatározta volna, Poroszországra
százmillió frank hadisarcot vetett ki - abban az időben kolosszális összeget;
Poroszország szövetségeseitől pedig hatvanmilliót követelt. Poroszország
területén helyezte el óriási hadseregét, amely fosztogatta és tönkretette az
országot, továbbá azt követelte, hogy Poroszország engedje át az Elbától
keletre eső birtokait, zárja le Anglia elől összes kikötőit, szakítson
Oroszországgal. A tárgyalások során változtatott a feltételeken, persze,
mindig egy irányban: állandóan többet követelt. Poroszország hajlandó volt
mindent elfogadni: királya aláírta a győztes által diktált szörnyű feltételeket;
de végül is napról napra világosabb lett, hogy e követelések egyre
súlyosabbak; a hódító szemmel láthatólag el volt tökélve Poroszország
megsemmisítésére. És a keleten megmaradt utolsó talpalatnyi földjére
kergetett, kétségbeesett király könyörög Sándornak, hogy ne hagyja cserben
szerencsétlenségében: Poroszország erőt fog gyűjteni az újabb harchoz.

Bonaparte az Oroszországgal való kibékülésre törekedett. Az Oroszországgal

kötendő szövetség vezérgondolata maradt külpolitikai koncepciójának.
Meghitt beszélgetésekben, levelekben nemegyszer visszatér arra a
gondolatra, hogy helyre kell állítani az együttműködést Oroszországgal.
Amikor kiadja a kontinentális blokádra vonatkozó dekrétumot, természetesen
tudatában van annak, hogy ennek megvalósítása lehetetlen Oroszország
ellenében. A berlini dekrétumok újabb érveket szolgáltatnak az
Oroszországgal való szövetség szükségességére; mi több, az Oroszországgal
kötendő szövetség elengedhetetlen feltételévé válik nagyszabású terve
megvalósításának.

Úgy látszott, minden világos... De Bonaparte, miután egyszer eltévedt,

tovább tévelyeg a világtörténelem útjain. Saját érdekeivel homlokegyenest
ellentétben jár el. A fékezhetetlen agresszió logikája, a zsarnoki-hódító
politikából fakadó elvakultság a háború ingoványába kergeti, s egyre
mélyebbre és mélyebbre süllyed ebben az ingoványban.

Ki akart békülni a legyőzött Poroszországgal és szövetségre lépni

Oroszországgal. Azt remélte, hogy újévre megköti a békét és visszatérhet
Párizsba. De a Poroszországgal szemben tanúsított könyörtelensége
elkerülhetetlenné tette az újabb hadjáratot. A 150 000 főnyi orosz hadsereg
lassan bevonul Poroszországba. S ekkor ahelyett, hogy nyugatra fordulna, a
főparancsnok kiadja a parancsot: „Mozgósítani az ezredeket! Indulás! Rajta! -
és újra keletre, egyre távolabbra - keletre!”

Mit keres egy auvergne-i paraszt vagy a napsütötte Provence fia a lengyel
őserdőkben, Kelet-Poroszország behavazott keskeny útjain? A mogorva
öregek dörmögnek: mit vesztettünk mi el keleten? Minek távolodunk el egyre
jobban hazulról? Mire való ez a háború? Erre a kérdésre a hadseregben senki
sem tud válaszolni - sem a szakaszvezetők, sem a hadtestparancsnokok. Miért
folyik ez a háború?

Szuvorov óta az oroszok félelmet keltenek; Napóleonnak ezt be kellett

ismernie egyik parancsában. Igaz, Szuvorov már nem létezik, Kutuzov
helyére pedig Bennigsen lépett. De megmaradt az orosz hadsereg, amely
kijárta Szuvorov iskoláját.

Az első ütközet a Narev folyó mellett, Pultusknál folyt le december 26-án. Az

előző napon az idő melegebbre fordult, a föld fölengedett és az olvadás
alámosta az utakat; a katonák a hosszú menetelések során megcsúsztak,
elestek, alig tudták kihúzni a lábukat a sárból. Napóleon döntő sikert akart
elérni; akár a többiek, egy hétig sem húzta le a csizmáját, ruhástul aludt; ezek
a hosszú menetek a végtelen térségeken kifárasztották a hadsereget. Az
elfáradt katonák hangulatának javítására nagy sikerre, elkápráztató
győzelemre volt szükség. Pultusk nem az volt. Ez ádáz ütközet
volt, amelyben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az orosz
katonák állhatatossága ámulatba ejtette a franciákat. Némán harcoltak; nem
lehetett sem megtörni, sem megfélemlíteni őket. „Kísértetekkel harcolunk” -
írta Marbot, aki részt vett ebben a csatában. Amikor leszállt a korai
decemberi est, az oroszok a sötétség leple alatt elvonultak. Egyetlen fogoly,
egyetlen zászló sem maradt a franciák kezén. Egyáltalán győzelem volt-e
Pultusk? A csata részvevői kételkedtek ebben. A szörnyű tél
közepette lehetetlen volt a háborút tovább folytatni. A hadseregnek ki kellett
pihennie magát. Napóleon visszatért Varsóba.

A Varsóban töltött tél örökre emlékezetes maradt számára. A vég nélküli

menetelések után a hatalmas erdők közt kanyargó, süppedő utakon, a téli
hidegben, vakító hóban, ami annyira szokatlan volt Korzika szülöttének,
Varsó fényes szalonjai, a „Polonaise” hangjai, a lengyel nők francia beszéde,
akiknek a francia csaknem második anyanyelvük volt, az elragadtatás, a
lelkes várakozások. E rövid varsói télen lépett be életébe Maria Walewska, s
a parancsnok gondok, tervek, töprengések közepette egy rövid ideig érezte,
hogy harmincnyolc éves és hogy egy megnyert vagy elvesztett ütközeten
kívül más is van a világon, s hogy szerethetik őt nemcsak azért, mert császár,
hanem saját magáért is. Vagy csak úgy tűnt föl előtte?

A magánynak e mesterségesen megteremtett világába betolakodtak a

halaszthatatlan problémák, s szétzúzták ezt a világot. Mi lesz
Lengyelországgal? Mikor állítják helyre Rzeczpospolita függetlenségét?
Lengyelország fegyverkezett. Bonaparte körül fellángoltak a szenvedélyek;
reménykedve és bizakodással tekintettek rá. Napóleon győztesként jött
Varsóba, minek hát késlekedni? Nincs-e itt az ideje annak, hogy egy vonással
áthúzzák Lengyelország mindhárom felosztását, amelyet Bonaparte
ellenfelei hajtottak végre?

De Napóleon kitérő válaszokat adott. Már Berlinben, novemberben, utasította

Fouchét, küldje el hozzá fedőnéven Kosciuszkót. Nyilván bátorítani akarta a
lengyelek nemzeti mozgalmát. De aztán megijedt. Mégsem akart kapcsolatba
lépni Kosciuszkóval. Varsóban nem kerülhette el a nyilvánosság előtti
szereplést, de beszédeiben, szavaiban nem volt elegendő határozottság.
Felhívta a lengyeleket arra, hogy fegyverkezzenek; azt mondta, hogy jövőjük
tőlük maguktól függ, de kibújt az egyenesen feltett kérdésekre való válasz
alól, és nem tett ígéretet arra, amit vártak tőle: a független Lengyelország
helyreállítására.

Lengyelország visszaállítása hagyományos követelése volt a francia

forradalomnak, mi több, hagyományos követelése a francia külpolitikának.
Napóleon ezt a követelést feladta, ez teljesen nyilvánvalóvá lett Varsóban.
Miért? Ennek okait könnyű megtalálni. Bonaparte nem akart Lengyelország
kedvéért összeveszni a Lengyelország felosztásában részt vett három
monarchiával: Oroszországgal, Ausztriával, Porosz-országgal.

Az Oroszországgal való szövetség gondolata változatlanul fontos volt

számára. A dolgok menete folytán Franciaország háborúba sodródott
Oroszországgal. Bonaparte igyekezett biztosítani a maga számára a katonai
sikert, és ennek érdekében minden tőle telhetőt megtett: elküldte Sébastianit
Konstantinápolyba, hogy Törökország bekapcsolódjék az Oroszország elleni
háborúba; Gardane tábornokot Teheránba küldte, ugyancsak méregkeverés
céljából. A lengyelekhez való közeledési kísérletei ugyanezeknek a
feladatoknak voltak alárendelve. A háborút még nem nyerte meg, s mindent a
fő katonai feladatok szolgálatába kellett állítani. De mi történjék a háború
másnapján? A válasz egyértelmű volt. Újból keresni kell a megegyezést,
a békét, a barátságot, a szövetséget. Az Oroszországgal való szövetség
továbbra is a fő külpolitikai feladat maradt.

Tekintettel erre a legközelebbi célra, amely felé igyekezett utat törni, nem
ígérhette meg a függetlenséget a lengyeleknek. Lengyelország leküzdhetetlen
korlát lett volna közte és I. Sándor között. Ugyanolyan mértékben
lehetetlenné tette volna a megegyezést az osztrák császárral és a porosz
királlyal.

Egyébként a lengyel politika kettőssége, következetlensége csak a Bonaparte

által folytatott politika általános evolúciójának egyik egyedi esete volt. Miről
is van szó? Hogy világosabban kifejtsük ezt a gondolatot, újból
emlékeztetnünk kell az 1796. évi olaszországi hadjáratra. Bonaparte az
olaszországi hadjárat során hadserege számára az olasz népben keresett
szövetségeseket, amelyet mozgósított a feudális és idegen (osztrák) elnyomás
ellen. Tíz évvel később az 1806-1807. évi porosz hadjárat alatt Napóleon
számításait egészen más támogatásra alapította - az egyeduralkodók
támogatására: a bajor, a szász, a württembergi királyéra, a vele szemben
függő helyzetben levő kis német államokéra. Igaz, bizonyos mértékben
Bonaparte polgáriasította ezeket a monarchiákat, de azért mégiscsak
monarchiák maradtak. A napóleoni háborúk társadalmi és politikai
tartalmának megváltozásával megváltozott az európai népekhez való viszony
is; a népek nemcsak megszűntek a napóleoni Franciaország szövetségesei
lenni - hamarosan legveszélyesebb, leküzdhetetlen ellenségeivé válnak.

Napóleon azt remélte, hogy Varsóban tartózkodhat tavaszig, amíg a

napsugarak hatására el nem olvad a hó, amely benne, a délvidékiben,
csaknem misztikus borzadályt keltett. De már január utolsó harmadában
tudomást szerzett az oroszok csapatmozdulatairól és sietett a hadsereghez.

1807. február 8-án, tíz napon át tartó manőverezések után, melyek során
mindkét hadsereg követett el hibákat és tévedéseket, a Preussisch-Eylau
melletti döntő csatában csaptak össze. Ez volt a századelő egyik legvéresebb
ütközete.

Napóleon közvetlenül irányította az ütközetet; gondosan átgondolta és

kidolgozta a csata tervét, amely tanúbizonyság arra, hogy hadvezéri tehetsége
korántsem csökkent; vele voltak legjobb marsalljai, Davout, Soult, Murat,
Augereau; a közelében tartózkodott Ney és Bernadotte; vele szemben nem
Szuvorov állott, nem is Kutuzov, hanem csak Bennigsen. Mindennek
ellenére, a marsallok igyekezete, a katonák vitézsége ellenére, a franciák nem
nyerték meg a csatát.

A francia történetírók, kezdve Thiers-n, nagy jelentőséget tulajdonítottak az

1807. február 8-i rossz időnek, a heves szélnek, a szemeket elhomályosító
hónak. Az idő mindenkinek rossz volt - a franciáknak is, az oroszoknak is.
Augereau hadtestét nem a hó söpörte el, hanem az orosz tüzérség „tüzes
esője”, hogy Marbot kifejezésével éljünk. Amikor az orosz gránátosok
ezredei lavinaként zúdultak az ellenálló francia alakulatokra, elsöpörve őket,
s egyre jobban közeledtek a temetőhöz, ahol a császár parancsnoki állása
volt, Napóleon nem tudta elfojtani a lelkesedés hangját: „Micsoda vitézség!
Micsoda vitézség!” Hamarosan maga is közvetlen veszélybe került. Körülötte
lövedékek hevertek, tőle jobbra is, balra is elestek kíséretének tagjai. Ő
ugyanazon a helyen állt, rendületlenül, nyugodtan; hitt a sorsában: számára
még nem öntöttek golyót. Murat lovasszázadainak rajtaütésszerű támadása
megállította az oroszok offenzíváját. Az ütközet - váltakozó hadiszerencsével
- egész nap folytatódott, s amikor az esti szürkület megszakította a csatát,
mivel az ellenfelet már nem lehetett látni, egyik fél sem tudta, kié a
győzelem.

A preussisch-eylaui ütközetben nem voltak győztesek; csak halottak,

sebesültek, és csoda révén sértetlenül maradt, halálosan elgyötört emberek. A
becslések szerint az oroszok 30 000 halottat és sebesültet vesztettek, a
franciák 20 000-ret. De Napóleon tudta, hogy a lengyelországi hadjárat alatt
hadseregének létszáma 60 000 fővel apadt, és hogy már fegyverbe hívták az
1808. évi újoncokat. Azt is észre kellett vennie, hogy Bernadotte ismételten -
akár Jénánál - nem jelent meg hadtestével a harcmezőn. Lehetett-e ez
véletlen? Aligha.

Napóleon végigjárta a csatamezőt. Az most mintegy összenőtt a temetővel,

ennek szörnyű folytatásává lett. Holttestek, holttestek, haldoklók, jajgató
sebesültek mindenfelé. Senki sem köszöntötte ilyen kiáltásokkal: „Éljen a
császár!” A haldoklók azt hörögték: „Franciaország és béke!”

Napóleon nem volt mentes az emberi gyöngeségektől, labilis idegrendszere

volt, hangulata gyakran változott. Nyomasztó hatással volt rá az, amit
tapasztalt, látott, hallott. Egy ideig senkivel sem tudott vagy akart beszélni.
Azután írt néhány levelet Joséphine-nek, el akarta leplezni bennük az
igazságot, de az mégis előtört. Az Eylaut követő napon ezt írta Talleyrand-
nak: „Tárgyalásokat kell kezdeni, hogy befejezhessük ezt a háborút.” Február
13-án elküldi Frigyes Vilmoshoz Bertrand tábornokot azzal a javaslattal,
hogy kezdjenek közvetlen tárgyalásokat. Feltételei jóval enyhébbek a
korábbiaknál. Békejobbot nyújtott.

De amíg Bertrand elérkezett Memelig (a mai Klaipéda), Eylau híre bejárta a

világot. Az ütközet kimenetelét többféleképpen lehetett értelmezni:
Bennigsen meg van győződve róla, hogy legyőzte Napóleont. Talleyrand
élcelődött: „Ez egy kicsit nyert csata”, mások megjegyezték, hogy ez nem
annyira nyert, mint vesztett csata, de mindannyian megegyeztek abban, hogy
az eylaui csata azt bizonyítja, hogy Napóleon sem tud mindig győzelmet
aratni. Még nem győzték le, de már megszűnt legyőzhetetlen hadvezér lenni.
Azon a tanácskozáson, amelyet Frigyes Vilmos Memelben egybehívott, a
vélemények megoszlottak. A király, mint mindig, ingadozott. Lujza királyné,
aki részt vett a tanácskozáson, egyetlen szót súgott a férje fülébe:
„szilárdság”. Ezt a súgva mondott szót aztán egész Poroszország ismételte.
Napóleon békeajánlatát elutasították. Április 25-én Bartensteinben Frigyes
Vilmos és I. Sándor újabb szövetségi szerződést írtak alá; mindkét uralkodó
kötelezte magát arra, hogy semmiféle tárgyalást nem kezd Napóleonnal, amíg
Franciaországot vissza nem vetik a Rajna mögé.

Újból fegyvert kellett fogni, folytatni a háborút. Pedig a háborúval torkig volt
már mindenki: Napóleon, aki Osterodéban valamiféle kalyibában húzta meg
magát és két hétig le sem húzta a csizmáját, a marsalljai, akik morogtak és
alig várták, hogy hazatérhessenek, a katonák, akiknek feltört a lába a hosszú
meneteléstől, elgyötörtek, fáradtak és dühösek voltak, vazallusai és a hozzá
közelállók. Az óvatos és tartózkodó Clarke ezt írta Talleyrand-nak: „Kössön
békét! A császár érdekében, Franciaország érdekében, az ön érdekében, az én
érdekemben...” Joseph március végén ezt írta felséges öccsének:
„Felségednek békét kell kötnie, bármi áron!” Ez a végletes megfogalmazás:
„la paix á tout prix” talán ebben a levélben hangzott el először, és
gondolkodásra késztette Napóleont: „bármi áron” - így akkor beszélünk,
amikor szánkig ér a víz. És ő ezt érezte, de a háború folyt, s tovább kellett
folytatni.

Bennigsen, aki erősítést kapott, s arra vágyott, hogy megerősítse azt a

hírnevét, hogy „Napóleon legyőzője”, offenzív hadműveleteket kezdett és
megtámadta Neyt. De az ezt követő hadműveletei igencsak balul ütöttek ki.
Amikor Friedlandnál átkelt az Alle folyón, a bal parton olyan hadállásba
vonult, amelynél rosszabbat nehéz lehetett volna találni. Napóleon nem
hagyta figyelmen kívül az előnyöket, amelyeket az ellenfél önként nyújtott
neki. Az 1807. június 14-én (a marengói csata évfordulóján) lezajlott
friedlandi ütközet az orosz hadsereg vereségével végződött.

Ha Napóleontól bátyja „bármi áron való békét” kívánt, ugyanezt kívánta

Sándortól öccse, Konstantin. Felkereste a császárt a főhadiszálláson Salviban,
s azt bizonygatta, hogy haladéktalanul békét kell kötni, egy napot, egy órát
sem késlekedve. Bennigsen Friedland után a cárnak olyan jelentést küldött,
amely a legkevésbé sem hasonlított az Eylau utáni győzelmes beszámolójára.
Vajon kiért, miért haltak meg az orosz katonák? „Pour le roi de Prusse?” „A
porosz királyért?” De lehet-e még több ilyen súlyos és hasztalan áldozatot
hozni? S mi lesz, ha Napóleon serege átlépi a Nyement és a háború orosz
földre tevődik át?

Konstantin és Sándor beszélgetésének nem ismerjük összes részleteit; számos

verzió van forgalomban. Azt mondták, hogy Konstantin emlékeztette Sándort
apjuk tragikus sorsára. Vajon csakugyan ez történt? Sándor előtt amúgy is
világos volt, hogy nem viselhet tovább olyan háborút, amely rá csak
megaláztatást, a hadseregre pedig csak veszteségeket hoz. Eljutott hozzá a
tisztek elfojtott zúgolódása. Még nem merült feledésbe Jemeljan Pugacsov, s
kezdtek dekabrista szelek fújdogálni. Rosztopcsin nyugtalanul írta, hogy a
pétervári ifjúság körében „százával vannak az olyan ifjak, akik Robespierre
és Danton egyenesági leszármazottainak tekinthetők”. Nem lehetett tovább
kísérteni a sorsot.

Sándor elküldte Napóleon törzskarába Lobanov-Rosztovszkij herceget azzal

a megbízással, hogy megállapodjék a fegyverszünetben, s ha lehet, a
békekötés előkészítésében is. Sándor akkor még nem tudta, hogy Napóleon
ugyanerre törekszik: a béke számára is szükségessé vált. Lobanovot az
ellenséges vezérkarban csaknem barátilag fogadták. A két hadsereg szemben
állt egymással, a széles Nyemen választotta el őket; a távolból félelmetes
ellenfeleknek látszhattak, akik készek azonnal egymásnak rontani, de a két
hadsereg, a közkatonák, a parancsnokok és a főparancsnokok is - már
képtelenek voltak a további harcra, békére volt szükségük.

Mindössze tíz nap múlt el az emlékezetes friedlandi ütközet óta, s a két

hadsereget elválasztó folyó közepén a hidászok egy óriási stabil tutajt kezdtek
építeni, középütt szép kis sátorral. Június 25-én délelőtt 11 órakor - a nap már
magasan járt - mindkét partról, a két hadsereg szeme láttára, elindult két
csónak. A tutajnál megálltak. Napóleon szállt ki elsőnek a csónakból és
Sándor elé ment.

- Miért harcolunk? - kérdezte Sándortól. Ezt a kérdést nemegyszer tette föl

saját magának. Megölelték egymást és bementek a sátorba. A beszélgetés két
óra hosszat tartott.

Amikor kiléptek a sátorból, kart karba öltve, szövetségesek és barátok voltak.

Ezek nem sablonos, tartalom nélküli szavak. Teljes érvényűek voltak; a
szövetségi kapocs érzése ritkán volt ilyen teljes és őszinte.

Miképpen mehetett végbe, hogy ellenségekből ilyen, csaknem a csodával

határos módon, pillanatok alatt barátok lettek?

Lev Tolsztoj azt írta a „Háború és béké”-ben, hogy Sándor, mint valamennyi
Romanov, charmeur volt, el tudott bűvölni, tudott tetszeni; a kortársak összes
tanúbizonyságai megegyeznek ebben. Bonaparte, a nagy színész, tökéletesen
rendelkezett a csábítás kifinomult művészetével: meg akarta nyerni Sándort
és ösztönösen megtalálta a szükséges szavakat, hanglejtést, mozdulatokat,
hogy vonzónak tűnjön föl a másik fél szemében. A dolog mindkettőnek teljes
mértékben sikerült.

Ámde helytelen lenne a barátokká vált ellenségeknek ezt az első találkozását

játéknak tartani. Maradtak ebből a korból olyan emlékek, többek közt
Napóleonnak feleségéhez, Joséphine-hez, és Sándornak anyjához intézett
levelei, amelyeknek őszinteségét nem lehet kétségbe vonni. Napóleon
csakugyan el volt bűvölve Sándortól -szépnek, nemesnek, okosnak találta:
„sokkal okosabb, mint amilyennek általában tartják”. Sándor tartózkodóbban
nyilatkozott; többet beszélt az előnyökről és a haszonról; de tartózkodása
könnyen megérthető: hozzá kellett szoktatnia anyját, a hozzá közelállókat, a
hadsereget, az egész országot ahhoz a gondolathoz, hogy Bonaparte, aki
eddig „az emberiség ellensége” volt, két óra alatt császárrá, baráttá
és szövetségessé változott.

1
De bármennyire lényegesek is a különbségek e levelek között, van bennük
valami közös is: mindkettőjüknek, Sándornak és Napóleonnak a leveleit
áthatja a megkönnyebbülés, talán a boldogság érzése. A nyemeni tutajon
történt találkozást az tette valóban örvendetes eseménnyé, azért hagyták el a
tutajt mindketten mosolygó arccal, mert úgy érezték: váratlanul
könnyűszerrel és szerencsésen megszabadultak egy halálos veszedelemtől. A
nyemeni tutajon ledobtak vállukról egy súlyosan nyomasztó terhet. Előzőleg
mindketten a katasztrófa közeledtét érezték. Az orosz hadsereg 1807 nyarán
már nem tudott tovább védekezni. A francia hadsereg nem tudott támadni. E
megállapítások mindegyike számtalan következménnyel járt. S ekkor
következett be hirtelen Tilsit, a meleg kézszorítás, az élénk baráti beszélgetés,
melynek során meglepően gyorsan megértették egymást, s kitűnt, mennyire
egybevágnak nézeteik, s az összes nyomasztó gondok, az ismeretlentől való
félelem, a háború borzalmai - két óra alatt mindez a múlté lett.

Mintha álom lett volna, az összes ábrándok csaknem valószerűtlen

megvalósulása. „Franciaország egyetlen szövetségese csakis Oroszország
lehet.” Bonaparte ezt 1800-ban mondotta. Éveken át törekedett erre a
szövetségre. Whitworth, Pál meggyilkolása, az angol intrikák, az enghieni
herceg holtteste a vincennes-i árokban, Austerlitz, Eylau, Friedland - mennyi
akadály tornyosult ezen az úton, s most mindez a múlté.

Napóleon úgy érezte, hogy hatalma megszilárdult; nagyobb, mint valaha.

Úgy látszott, elért mindent, amire még szüksége volt. Ezt ezekkel az egyszerű
szavakkal fejezte ki: „Hajó viszonyban vagyunk Oroszországgal, nincs mitől
félnünk.”

Amikor Szent Ilona szigetén Napóleontól megkérdezték, életének melyik

időpontját tartja a legboldogabbnak, azt válaszolta: Tilsitet. És ezt elhihetjük.

1807. június 25-ének napját - amellyel Tilsit kezdődött - nem feledhette el. A
számára szokatlan északi nyár csúcspontján volt. Június volt, a kezdet és a
vég nélküli napok ideje. Rövid nyári éj választotta el az esti szürkületet a
hajnalitól. Óriási, égbe nyúló fenyők, amilyeneket még nem látott, álltak őrt a
lassan hömpölygő széles folyó mellett. A magas égen a lassan emelkedő nap
délre elérte a zenitet.
Vajon elfelejthette-e ezt a napot, amikor úgy érezte, hogy valamennyi
reménye, álma beteljesül, hogy felfelé ívelésében eljutott a csúcsig, s
dicsősége, akár a júniusi nap, a zenitre érkezett?

13. fejezet
Váltakozó szerencsével

Százhatvan évvel ezelőtt Tilsit kicsiny, isten háta mögötti, álmos városka
volt. A Nyemen mindkét partján épült, mindössze néhány tucat iáházból állt,
soha senki sem emlegette, amíg 1807-ben rövid időre - két hétre - a világ
érdeklődésének a középpontjába nem került. Az ottani lakosok, ma is széles
gesztussal a lassan hömpölygő nagy folyó part menti részére mutatva nem
minden büszkeség nélkül magyarázzák az idegeneknek, hogy itt folytak le a
két császár nevezetes találkozásai, amelyek jóvoltából Tilsit bekerült a
történelembe.

S valóban, a város életében az 1807. június 25. és július 9. közötti rövid két
hét emlékezetes időszak maradt. Tilsitet semleges városnak nyilvánították. A
jobb parton Sándor cár helyezkedett el nagyszámú és fényes kíséretével, a bal
parton Napóleon császár, vezérkarával és a császári gárdával. Soha még ilyen
kicsiny térségben, a gazdagnak aligha mondható tilsiti házak szerény fedelei
alatt nem gyűlt össze ennyi híresség: neves hadvezérek, világszerte ismert
államférfiak, miniszterek, diplomaták, tábornokok. Frigyes Vilmos porosz
király, akinek a látogatása máskor Tilsitben szenzációként hatott volna,
azokban a napokban szinte észrevétlen maradt; valahol az orosz hadsereg
vezérkarának a kocsisorában húzódott meg.

Tizenkét napon át a két uralkodó reggel is, este is találkozott. Néhány

találkozó négyszemközt zajlott le, s a beszélgetések tartalma ismeretlen
maradt; a történetírók később „Tilsit titkainak” nevezték őket. Ezzel
párhuzamosak voltak az uralkodók azon találkozásai, amelyeken részt vettek
Talleyrand és Kurakin, miniszterek és legmagasabb tisztségviselők, végül, az
ebédek, fogadások, bankettek; a franciák meg az oroszok vidáman töltötték
együtt az estéket.

A tilsiti tárgyalások páratlanul rövid idő alatt befejeződtek. A legfontosabb

tilsiti dokumentumok aláírására július 7-én került sor. Július 9-én írták alá a
Poroszországgal való szerződést. A tegnapi ellenségek nemcsak abbahagyták
a háborút, hanem szövetségesekké lettek.

Nem fér kétség ahhoz, hogy Tilsitben a baráti szavak, a kölcsönös bókok és
udvariaskodás, a pezsgős kristályserlegek csöngése és a barátságról elhangzó
lelkes tósztok leple alatt láthatatlan, de mégis határozottan érzékelhető harc
folyt két külpolitikai irányvonal, két eltérő program között. Azok a kutatók,
akik ezeket a kérdéseket tanulmányozták, kénytelenek voltak ezt bizonyos
mértékig elismerni. A Szovjetunióban legutóbb kiadott dokumentumok és V.
G. Szirotkin értékes kutatásai ehhez újabb meggyőző igazolásokat
szolgáltattak. Mindamellett nem tagadható, hogy a tegnap még harcban álló
államok között csak azért lehetett ilyen hamar megegyezést elérni, mert
mindkét fél tanújelét adta jószándékának, annak a határozott kívánságának,
hogy leküzdi a számos nézeteltérést. A megegyezés elérésére Napóleon és
Sándor egyaránt törekedett.

Ebben az összefüggésben érintenünk kell egy részletkérdést, amely mégis

figyelmet érdemel. A történeti irodalomban már régóta közhely, hogy a
Tilsitben a két császár között felmerült viták során Napóleont ravasz és okos
csábítónak ábrázolják, aki rá tudta szedni az érzelmes, hiú és gyönge Sándort.
Ezt a verziót, mellesleg, nemcsak a francia történetírás teremtette meg. Orosz
földön is már régóta, vagy másfél évszázada, hagyománnyá lett, hogy I.
Sándort Puskin szemével lássuk.

Puskin a predekabrista időszakban lépett a közélet porondjára, s gondolatait,

érzéseit, személyes kapcsolatait tekintve később is a „kék huszárokkal”
tartott, akik 1825. december 14-én kivonultak a Szenátus terére. Puskin és a
dekabristák nemzedéke szemében Sándor volt a fő ellenség.

Később Lev Tolsztoj a „Háború és béké”-ben, amely eredeti elgondolása

szerint a dekabristákról szólt volna, folytatta I. Sándor diszkreditálását. Az a
képmás, amelyet a híres eposz lapjain zseniális tollal megteremtett, a cárt
elsősorban esztétikai és etikai vonatkozásban járatta le: hiú, gyönge és hazug
embernek mutatja, pozőrnek és kicsinyesnek, önzőnek.

Magától értetődik, hogy itt nem a Sándor cárra vonatkozó, hagyományossá

vált felfogás revíziójáról van szó, s persze nem valamiféle „rehabilitációról”.
Másról van szó: arról, hogy megőrizzük a szükséges történetiséget Sándor cár
egyes cselekedeteinek megítélésében. Itt nem vizsgáljuk tevékenységének
egészét, sem a cár összes jellemző vonásait, de a történész számára
hozzáférhető forrásokból kiindulva mégis el kell ismernünk, hogy Tilsitben
ügyes diplomáciai játékot folytatott. Sándor igényt tartott a katonai vezető
szerepére és valószínűleg katonai dicsőségről álmodozott. Az 1806-os és az
1807-es hadjárat megmutatta, hogy ehhez nincsenek adottságai; a
hadseregnek csak ártott ott-tartózkodása. De a politikai szférában - s még
szorosabban véve -, a diplomácia terén a feladatok magaslatán állott. I.
Sándor Laharpe tanítványa, s kitűnően elsajátította a XVIII. század
„szabadságszerető” frazeológiáját, hajlékony, kitűnő színész, aki álnokságát
vonzó egyenességgel leplezte, számítóbb is, keményebb is volt, mint ahogyan
a kortársak vélték. A Romanov-dinasztiából való uralkodók közül,
természetesen nem számítva a külön helyet elfoglaló I. Pétert, alighanem I.
Sándor a legokosabb és legügyesebb politikus. És a XIX. század elejének
uralkodói között is valószínűlég ő volt a legmodernebb: mindenesetre
okosabb és ügyesebb politikus, mint a porosz Frigyes Vilmos vagy Ferenc
osztrák császár.

Friedland után, két elveszett háború után kialakult igen nehéz körülmények
között I. Sándor a Napóleonnal folytatott közvetlen tárgyalások során meg
tudta találni a helyes hangot is, a szükséges érveket is, a szükséges
rugalmasságot is ahhoz, hogy megőrizve az egyenlő fél helyzetét, rövid idő
alatt mindkét oldalon kielégítő kompromisszumhoz jusson.

Tilsitet a legtöbb történeti mű egyoldalúan Napóleon sikerei tetőfokának

tünteti föl. Csakhogy Tilsit nem csupán Napóleon sikere volt (hogy az volt,
azt persze kár lenne vitatni), hanem az orosz diplomácia sikere is. Ahogyan
azt a nemrégiben közzétett orosz dokumentumok bizonyítják, Sándor
eredetileg nem akart szövetségre lépni Franciaországgal, hanem a
békekötésre kívánt szorítkozni. Napóleonnak viszont legfőbb célja volt az
Oroszországgal való szövetkezés, amelynek elérésére 1800 óta törekedett.
Sándor a Franciaországgal való „megbékélés” elengedhetetlen
feltételének tekintette Poroszország fennmaradását, még ha elveszti is
birtokainak egy részét. Más vitás kérdésekre nincs módunkban kitérni.

Mindkét fél hamar megértette a kölcsönös engedmények szükségességét:

Sándor revideálta a szövetség kérdésére vonatkozó nézetét, Napóleon
megváltoztatta Porosz-országgal kapcsolatos terveit. Kompromisszumra
jutottak. Június 30-án, öt nappal a tárgyalások megkezdése után, már kezdtek
világosan kirajzolódni a megegyezés körvonalai. Talleyrand-nak és
Kurakinnak csak az maradt a feladata, hogy a két állam béke- és szövetségi
szerződését megfelelő jogi formába öntse.

Csak a Hohenzollernek Poroszországának kellett Tilsitben fenékig ürítenie a

megaláztatások poharát. Frigyes Vilmos, a tilsiti tárgyalások első napjaiban
az e dinasztiára jellemző elbizakodottsággal olyan illúziókban ringatta magát,
hogy Sándort egy hármas szövetségnek - Franciaország, Oroszország,
Poroszország szövetségének -irreális terve fogja vezérelni. Ezt a tervet június
22-én nyújtotta át neki Hardenberg. De a tilsiti tündérjáték napjaiban az
előszobába szorult porosz király végül megértette, hogy nem gondolhat
vezető szerepre Európában, amíg még a vendégszobába sem invitálják.
Akkor segítségül hívta Lujza királynét. Az ő szépsége maradt az
utolsó fegyver, melynek segítségével a Hohenzollernek trónjukat
védelmezték.

Ismeretes az a jelenet, amikor Napóleon először találkozott Lujza királynéval,

s amelyet egyébként maga Napóleon nyilvánvaló elégedettséggel beszélt el.
A porosz királyné Napóleonra sokkal jobb benyomást tett, mint várta volna:
szép volt, okos, talpraesett. Napóleon udvarias akart lenni a szép hölgyhöz, s
ezért elsőként tett nála látogatást. Díszruhában fogadta, csipkékben, fején
diadémmal - igazi királynéként. Eljött Tilsitbe, megalázkodott, hogy
találkozzon ezzel az általa gyűlölt férfival a nagy cél érdekében,
szerencsétlen hazája érdekében. „Olyan tragikus pózban fogadott engem,
mint Mademoiselle Duchesnois »Chiméne« (Corneille „Le Cid” c.
tragédiájának hősnője.) szerepében, amikor azt mondta: »Felség! Igazságot!
Igazságot! Magdeburgot!«” - így írja le Napóleon első találkozásukat.
Zavarba hozta ez az előre nem látott tiráda, s nem tudta, hogyan
szakítsa félbe. A királyné izgatott monológjának egyik drámai szünetében
széket tolt oda neki, s egy gáláns gavallér hangján felkérte, hogy üljön le.
Gyakorlati észjárású ember lévén, joggal gondolta, hogy ülve nehezebben
tudja majd Lujza játszani Chiméne szerepét, mint állva; az ülő helyzet nem
tesz hajlamossá a retorikára. „Az ülő tragikus színész komikussá válik.” De a
királyné elutasította ezt az udvarias gesztust; folytatta izgatott előadását
hazája szenvedéseiről és szerencsétlenségéről. Felhasználva egy újabb
szünetet a vádló szavak zuhataga közben, Napóleon tárgyilagos-udvarias
hangon megkérdezte: „Milyen csodálatos ruha; mondja, ez krepp vagy olasz
fátyolszövet?” Napóleon igyekezett leegyszerűsíteni a stílust, a beszélgetést
más műfajba áttenni; ezt részben sikerült elérnie.
Este, vacsora után átnyújtott a királynénak egy rózsát. A királyné azt mondta,
hogy csak Magdeburgért cserébe fogadja el. „De hiszen a rózsát én ajánlom
föl, nem ön” -vágott vissza Bonaparte. Lujza nem maradt adósa. Amikor
legközelebb, a terített asztal mellett Bonaparte tréfálkozott a turbánján: „A
porosz királyné turbánt visel. Kinek akar tetszeni? Aligha az orosz cárnak,
aki hadban áll a törökkel” - a királyné rögtön kivédte a tréfát: „Bizonyára -
mondta hidegen - Rusztánnak, az ön mameluk-jának.” Napóleon el volt
ragadtatva tőle. „A porosz királyné csakugyan elbűvölő; kacérkodik velem -
írta Joséphine-nek. - De ne légy féltékeny; mindez lesiklik rólam, akár a
viaszosvászonról. Túl sokba kerülne nekem, ha udvarolnék neki.”

Az utolsó fegyvernem, amelyet a Hohenzollernek bevetettek - Lujza királyné

női bája - nem vezetett számottevő eredményekhez. Arra már inkább hajlott
Napóleon, hogy figyelembe vegye szövetségesének kívánságát. Sándor
erősködésének köszönhető, hogy Poroszország megmaradt Európa térképén.
De a július 9-én Poroszországgal sebtében, mintegy mellékesen,
kutyafuttában aláírt szerződés a legyőzött félre nézve szörnyű volt. Ez a
szerződés Poroszországot kiszolgáltatta a győztes kényére-kedvére. Eszerint a
francia katonaság Poroszország területén marad, amíg Poroszország teljesen
ki nem fizeti a hadisarcot. De miként szabadulhatott ki Poroszország a
megszállás igája alól, ha a szerződés szövege még a hadisarc összegét sem
jelölte meg? Poroszországnak bekötött szemmel kellett követnie a győztes
szekerét, amíg nem könyörül meg rajta, nem határozza meg véglegesen a sarc
összegét.

A tilsiti béke fogalommá lett mint szégyenteljes, megalázó, súlyos béke - ez a

Tilsit-ben Napóleon által Poroszországnak diktált béke. Ebben az értelemben
emlékeztetett rá Lenin 1918-ban az imperialista Németországgal folyó breszti
béketárgyalások napjaiban. A német imperializmus, kihasználva, hogy a
fiatal Szovjet Köztársaság akkor képtelen volt a háború folytatására, a szovjet
államot a kizsákmányoló breszti békefeltételek elfogadására kényszerítette.
Ezek tilsiti feltételek voltak. S Lenin a baloldali kommunistákkal és a
baloldali eszerekkel folytatott vitákban ragaszkodott e kizsákmányoló
feltételek elfogadásához. A forradalom nagy stratégája meg volt győződve
arról, hogy a breszti béke még rövidebb életű lesz, mint prototípusa,
Tilsit. Az élet teljes egészében igazolta őt.
1807. július 27-én Napóleon hazatért Párizsba, a saint-cloud-i palotába. Maga
mögött hagyta a hosszú diadalmenetet a legyőzött német városokon át, ahol
szolgai lelkesedéssel fogadták. Párizs - zászlódíszben, virággirlandokkal,
éjszakai kivilágítással -ünnepélyesebben fogadta, mint bármikor. Augusztus
15-ét - a császár születésnapját - soha nem látott pompával és méretekben
ünnepelték. 1807 augusztusa szokatlanul meleg volt. A főváros egész
lakossága kivonult az utcára. Párizs tapsolt a császárnak, aki tisztes békével
tért haza. Franciaországnak még sohasem volt ekkora tekintélye. A császár
hatalma csúcspontjára hágott.

A törvényhozó gyűlések, a megyék, a városok deputációi üdvözölték a

császárt, kifejezésre juttatták lelkesedésüket. Az üdvözlések és gratulációk
ezen áradatában nem minden volt megjátszott vagy formális. 1807 július-
augusztusában nem annyira a császárság hatalmának örültek, mint inkább a
rég várt és végre elérkezett békének. Azokban a napokban az emberek
szilárdan hittek abban, hogy a béke, az egyetemes béke Tilsit által hosszú
időre, talán örökre biztosítva van. Tilsit, a szövetség a hatalmas északi
birodalommal, Oroszországgal, kiküszöbölte a háború valószínűségét
az európai kontinensen. Ki fogja rászánni magát, hogy háborút indítson a
világ két legnagyobb és legerősebb hatalma ellen? Azokban a napokban
sokan énekeltek egy igen időszerű dalocskát, a „Két császár találkozásá”-t,
amelyben az „iis sont d’accord et d’une union si belle” („egyetértésben és
ilyen szép szövetségben vannak”) sorokra, természetesen a „la paix
universelle” (az „egyetemes béke”) rímelt. Az okos Hortense, aki jó
megfigyelő is volt, feljegyezte: „Tilsit elhozta a nyugalmat és a
boldogságot. Úgy látszott, minden vágy teljesült.”

Napóleon császár, aki már kezdett testesedni, mintha a rendkívüli dicsőségtől

elnehezült volna, de akit összes terveinek, összes szándékainak
megvalósulása boldoggá tett, barátságos, figyelmes magatartást tanúsított
mindenki iránt, kegyes és jó volt. Elért mindent, amit akart. Mit kívánhat
még?

Önkéntelenül eszembe jut Balzac „A szamárbőr” című műve, az érdes

felületű, nagy bőrdarabra vésett szanszkrit szavak: „Kívánj bármit, minden
kívánságod teljesül, de mérd kívánságaidat életedhez. Ez az életed. Minden
kívánságoddal kisebbre zsugorodom, akár az életed.”
Balzac félfantasztikus kisregényének e szavai mottóul szolgálhatnának
Bonaparte Napóleon csodálatos élettörténetéhez. Vágyai - a legmerészebbek
is, a legátfogóbbak is teljesültek, mintha csak titkos talizmán birtokában lett
volna. Ámde Balzac szamárbőréhez hasonlóan élete zsugorodott, fokozódó
gyorsasággal közeledett a pusztuláshoz. Tudatában volt-e ennek? A
legkevésbé sem.

Tilsit - Napóleon hatalmának tetőfoka. 1797-től tíz esztendőn át Bonaparte

állandóan feljebb emelkedett. Campoformio, Lunéville, Amiens, Pozsony,
Tilsit - ezek azok a lépcsőfokok, amelyeken egyre följebb emelkedett a
dicsőség lépcsőjén. A tilsiti béke réges-régi vágyát valósította meg.

A tilsiti béke értelmében Franciaországnak az európai kontinensen nem

voltak többé ellenfelei. Rövid megszakításokkal több mint tizenöt évig folyt a
háború, s most mindazok, akik a Francia Köztársaság, majd a Francia
Császárság ellen háborút viseltek, vagy vazallusai, vagy barátai és
szövetségesei a napóleoni Franciaországnak.

Az 1807. évi hadjárat alatt Napóleonnak módja nyílt az orosz seregek

erejének felmérésére. Igen sokra tartotta őket. Az első ütközet, amelyben
minden erőfeszítése ellenére, a kedvező körülmények egybeesése ellenére
sem tudott győzelmet aratni, az eylaui csata volt. Napóleon mint tapasztalt
hadvezér, aki alaposan ismerte a hadművészet törvényeit, az eylaui csatában
kellőképpen értékelni tudta az orosz hadsereg óriási potenciális erejét.

A Tilsitben Oroszországgal megkötött szövetség egyenjogú felek szövetsége

volt. Felosztotta az érdekszférákat: Napóleon uralmi szférája, Nyugat- és
Közép-Európa, I. Sándoré pedig Kelet-Európa. Persze, ez imperialista
szövetség volt, nem a szó mai értelmében, hanem a Lenin által használt
tágabb értelmében véve. Tilsit Európában létre akarta hozni a katonai
tekintetben legerősebb két hatalom uralmát. Kivel hadakozzanak még?
Ausztria és Poroszország fölött győzelmet arattak; Nyugat-Németország (a
Rajnai Szövetség és a Vesztfáliai Királyság), Hollandia, Olaszország, a
Nápolyi Királyság a francia császárral szemben teljesen függő helyzetben
levő vazallus államokká lettek; Spanyolország is Franciaország szövetségese
volt, ha nem is egészen megbízható szövetségese. A kontinens térképén csak
egészen keskeny földsáv maradt: a kis portugál királyság - ahol a Braganca-
ház uralkodott -, amely Nagy-Britanniával fenntartotta hagyományos
kapcsolatait.

De ki gondolt Párizsban Portugáliára? Ha Lisszabon egyáltalán eszükbe

jutott, akkor alighanem csak a nagy földrengéssel kapcsolatban, amely
annyira megrendítette a kortársakat. Persze, ott volt még Anglia -
Franciaország örökös ellensége, s Róma és Karthágó e régi háborújának
sehogy sem akart vége szakadni. De ehhez a háborúhoz, amelyet egy, a
tengeren erős, de a szárazföldön tehetetlen hatalommal viseltek, már
hozzászoktak; a franciák képzeletében távoli messzeségbe került. Nem tette
szükségessé az újoncozást és az ország minden tartalékának mozgósítását.
Ráadásul, mint kiderült, I. Sándor vállalkozott a közvetítésre Franciaország és
Anglia között. 1807 őszén Párizsban egy új Amiens-nek, sőt a Nagy-
Britanniával való tartósabb békének a lehetőségét valószínűbbnek tartották,
mint bármikor.

Az ország reménykedett. Laura d’Abrantés azt állította, hogy „soha Párizs

tekintélye és presztízse nem volt akkora, mint Tilsit után”.

Csaknem ugyanilyen szavakkal jellemezte a helyzetet Pontécoulant: „Soha

Napóleon dicsősége nem ért el olyan magaslatot, mint Tilsit idején.” A tőzsde
a tilsiti béke megkötésére az árfolyamok emelkedésével válaszolt: 1807
augusztus-szeptemberében az értékpapírok árfolyama olyan magas volt, mint
soha sem előtte, sem utána. A kormány bejelentette, hogy megkezdi három
nagy csatorna építését a császárság területén. Párizsban tervbe vették egy
nagy „béketorony” építését a Montmartre-on. Új házak, utcák épültek,
kikövezték a rakpartokat. A gyárosok felfuttatták a termelést; nagy üzleteket
kötöttek; a gazdasági tevékenység valamennyi ágazatában megélénkülés
mutatkozott. A hosszú háború után a béke, mint frissítő eső, nyomban életre
keltette az építkezést, az ipart, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot; ismét
pezsgett az élet.

„A császárság 1807. évi helyzetének áttekintése”, amelyet a kormány

augusztus végén tett közzé, felsorolja a külpolitika és a belpolitika terén elért
vitathatatlan eredményeket. Ez a beszámoló a császárságot virágzó kertnek
mondja. Ez persze erős túlzás. Mindamellett, ha a túlzásokat el is vetjük, el
kell ismernünk, hogy a felvázolt kép sok igazságot tartalmazott.

A háborúba mindenki belefáradt, mindenki torkig volt vele; immár tizenöt

éve húzódott; lekötötte a franciák egész fiatal nemzedékét, a férjeket és a
fiútestvéreket. A nők Franciaországban mindenkor nagy erőt képviseltek (a
Polgári Törvénykönyv ellenére, amely alárendeli őket a férfiaknak), a
császárság alatt sem kisebbet, mint a Köztársaság vagy a királyság idején. A
háború elvette az ipartól és a mezőgazdaságtól a legerősebb munkáskezeket;
a háború megakasztotta a normális gazdasági tevékenységet; a feszültség, a
labilitás, az állandó konjunkturális ingadozások elemeit vitte be a gazdasági
tevékenység valamennyi szférájába. Mindamellett nem hagyható figyelmen
kívül, hogy egy bizonyos ideig, 1807-ig mindenesetre, a hódító háborúk -
márpedig a konzulátus és a császárság minden háborúja hódító volt - hasznot
is hajtottak, jóllehet itt is, mint minden egyébben, az ország gazdasági és
társadalmi fejlődésére gyakorolt hatásuk ellentmondásos volt. A háborúk
rövid tartama, támadó-agresszív jellegük, amelynél fogva a hadműveletek az
ellenfél területén folytak, a francia seregeknek (az 1807-es hadjárat
kivételével) viszonylag nem nagy veszteségei a francia lakosságot
voltaképpen megkímélték a háború borzalmaitól. Ezért azokban az időkben a
franciák zöme számára a háborúk egészen másvalamit jelentettek, mint azon
országok népei számára, amelyek területén ezek a háborúk folytak. A
háborúk előnyökkel is jártak, s Franciaországnak nemcsak területei
növekedtek, bár ez önmagában véve is rendkívüli dolog volt: hiszen
Franciaországnak sem korábban, sem későbben nem sikerült elérnie országa
területének ilyen mértékű gyarapodását. A háború együtt járt a legyőzött
országok precedens nélkül álló megrablásával, óriási hadisarcok kivetésével,
rekvirálásokkal és a közvetlen fosztogatással is, amelyet mindenki
megengedett magának - az egyszerű közkatonáktól a marsallokig.

André Masséna, a vitathatatlan katonai tehetség - akit a szakemberek igen

sokra tartanak - nemcsak kiváló hadvezérként szerzett magának hírnevet,
hanem azzal is, hogy ő volt az egész francia hadseregben az idegen javak
legarcátlanabb fosztogatója. Soult marsall Spanyolországban hivatalos
kötelezettségei - a hadműveletek irányítása- mellett nagy figyelmet fordított
híres spanyol festők ritka képeinek felkutatására is. Nem mintha El Greco
vagy Velasquez hódolója lett volna: a művészet mint olyan nem érdekelte. A
spanyol festők jelentős alkotásait személyi tulajdonába vette, elsősorban piaci
értékük érdekelte. De ha Masséna és Soult marsall leplezetlenül fosztogatott,
lehet-e csodálkozni azon, hogy az alacsonyabb rangú tisztek és közkatonák
követték feletteseik példáját? Ez azt jelentette, hogy végeredményben
akárkinek volt is enyves a keze, az elrabolt értékek Franciaországba
áramlottak és ott leülepedtek. Bonaparte tábornok már tíz évvel azelőtt
rengeteg aranyat tudott kiszipolyozni Olaszországból a Direktórium részére,
most pedig Európa valamennyi meghódított országából küldte az aranyat a
császárság kincstárába. Franciaország az európai meghódított országok
kifosztásából és tönkretételéből gazdagodott meg.

Ám a hódító háborúk közvetett befolyással is voltak Franciaország

gazdaságára. Napóleon, amikor új területeket hódított meg, amikor Közép-
Európa államait alávetette Franciaország hatalmának, ezeket egyúttal a
francia áruk nagy felvevőpiacává változtatta. Az angol ipar termékei előtt az
európai piacok bezárultak, s a francia ipar, azáltal, hogy megszabadult a
hatalmas versenytárstól, aki gazdaságilag erősebb volt Franciaországnál,
újabb tőkét kapott fejlődéséhez.

A XIX. század első évtizedét - a konzulátus és a császárság időszakát a

francia gazdaság csaknem valamennyi ágának fellendülése jellemzi.
Különösen nagy eredményeket könyvelhetett el az ipar. Az iparban a
manufaktúra mellett kifejlődött az új gyári, gépi termelés. A textiliparban
1812-ben már több mint kétszáz gépesített fonóüzem működött. A gépeket
bevezették a selyemgyártásban is. 1804-1808-ban a Jacquard-gép jelentős
mértékben meggyorsította a selyemipar fejlődését. 1800 és 1811 között
Lyonban csaknem háromszorosára növekedett a textiltermelés. Ez a
növekedés a technikában végbement változásokból, a megmunkálás
fejlettebb módszereiből és a gépek bevezetéséből fakadt. Nemcsak a
könnyűiparban, hanem a nehéziparban is jelentős fejlődés mutatkozott. 1790-
től 1810-ig a nyersvastermelés több mint kétszeresére növekedett. Chaptal
belügyminiszter, a nagy francia tudós, a francia ipar csaknem valamennyi
ágazatának nagy eredményeit regisztrálja.

Ugyanebben az évtizedben jelentős haladást ért el a mezőgazdaság is. Először

is javultak a föld megmunkálásának módszerei. Nagy eredményeket értek el
olyan nyereséges ágazatokban, mint a szőlőtermelés, selyemtermelés,
lentermelés. Ugyancsak Chaptal és más szerző is rámutat a szarvasmarha-
állomány növekedésére. S jóllehet a faluból elkerültek a
legmunkaképesebbek, a hadseregbe mozgósított fiatalok, a mezőgazdaság
egészében mégis fejlődött, a napóleoni rezsim kétségtelenül élvezte a
parasztok támogatását.

Helyénvaló itt emlékeztetnünk Marx régi megállapítására az akkori francia

parasztokról. „Napóleon - írta Marx - megszilárdította és szabályozta azokat a
feltételeket, amelyek között a parasztok a csak imént nekik jutott földet
zavartalanul kiaknázhatták és a tulajdon iránti ifjonti vágyukat
kielégíthették.” Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Napóleon
hadserege zömében paraszti hadsereg volt, s a francia katonák hőstettei
lehetetlenek lettek volna, ha a parasztok nem támogatták volna a császárt, aki
megszilárdította a tulajdont és Franciaországot dicsfénnyel övezte.

Úgy látszott, a császárság virágzik, s külpolitikai sikerei összhangban vannak

a belpolitika terén elért eredményekkel. Így vélekedett Napóleon, amiről a
nevében közzétett „A császárság 1807. évi helyzetének áttekintése” című
beszámoló is tanúskodik. De a császár áltatta magát. Még ebben a
legszerencsésebb időszakban is, amikor a császárság még felfelé ívelő
szakaszában volt, számos nyugtalanító tünet jelentkezett. Ezek arra mutattak,
hogy ebben az organizmusban nem minden egészséges, és hogy valami, még
észrevétlen, beteges folyamat megy végbe, amely előbb-utóbb a külszínre fog
törni.

Mint erről már korábban szó esett, Franciaországban 1805-ben éles pénzügyi
válság robbant ki. Ez nem véletlenszerű volt, hanem a normális gazdasági
kapcsolatoknak rejtve végbement megsértését tükrözte vissza. 1807-1808-ban
bekövetkezett az ipari válság. Ez volt egyik első jele annak, hogy gazdasági
téren bajok vannak. Akadtak más tünetek is. Jóllehet a császárság azzal
dicsekedhetett, hogy növekedett a jólét, hogy az országban új utakat,
Párizsban pompás új épületeket, szép rakpartokat, széles és szép hidakat
építettek, hogy páncéltermeiben egyre több arany halmozódik föl, amelyet
Európa különböző országaiból sajtoltak ki, mégis bizonyos jelek, amelyek az
első pillantásra másodrendű fontosságúnak látszhattak, arra figyelmeztettek,
hogy nincs minden rendben.

A gépek alkalmazása, az új gépi technika bevezetése terén Franciaország

észrevehetően elmaradt Angliától. A császár, bár haladó gondolkodású ember
volt, az új technikai vívmányok jelentőségét illetően maradiságról,
értetlenségről tett tanúságot. 1804-ben Fulton, a neves feltaláló Párizsba
látogatott és azt javasolta, hogy állítsák át a hajókat gőzzel való meghajtásra:
ez a hajózás elvileg új eszközének merész terve - a gőzhajó megteremtésének
terve - volt. Franciaország előtt egyetlen dolog sem vetődött föl olyan
sürgetően, mint az Angliával való tengeri vetélkedés problémája. Az Anglia
elleni harc összes feladatai végső soron azon akadtak el, hogy a francia flotta
kétségtelenül gyöngébb volt az angolnál. Milyen hatalmas lehetőségekkel
kecsegtetett Fulton javaslata, ha Napóleon elfogadja. A Franciaország és
Anglia közötti harcban talán sok minden másként alakult volna. De Napóleon
és miniszterei nem értékelték Fulton javaslatát, s ez nem valósult meg. 1807-
ben a Hudson-öbölben bocsátották vízre Fulton első gőzhajóját.

S más termelési ágakban is megfigyelhető volt ugyanez a maradiság, ugyanez

a törekvés arra, hogy a régi módon folyjon a munka. Még a hadseregben is,
amely pedig a kormány figyelmének a középpontjában állott, tapasztalható
volt bizonyos elmaradás. A hadsereg számszerűleg növekedett, egyre inkább
kiegészült idegen ezredekkel és idegen elemekkel, soknemzetiségűvé lett, de
mint harci erő nem tökéletesedett. A tábornokok idősebbek lettek, az
előléptetések lassabban folytak, mint korábban; magában a hadművészetben
nem jelentkeztek új, jelentősebb vívmányok. Mindaz, amit Napóleon
hadművészete az első években elért, a továbbiakban csak variálódott, de nem
gyarapodott semmiféle új mozzanattal. A katonák zsörtölődtek. A
veteránokat, a régi gárdát, amelyektől Napóleon a legtöbbet remélte,
ekkoriban nevezték el a zsörtölődők gárdájának. A XIX. század háborúja
gyalogháború volt. Az nyert, aki többet és gyorsabban tudott gyalogolni. De a
legutóbbi hadjáratok során még

a szívós veteránok is zúgolódtak. Végigjárni egész Európát a Szajnától a

Visztuláig - ez több volt, mint amit az emberektől kívánni lehetett. Napóleon
tudott a katonák nyelvén beszélni. Igyekezett megmaradni számukra annak a
„kis káplárnak”,’ aki Lengyelország úttalan utain együtt taposta a sarat
mindannyiukkal, aki emelt fővel állt a lövedékek és golyók záporában.
Fatalista volt és hitt a csillagában; ez táplálta rettenthetetlenségét, amelyet oly
sokra becsültek a katonái. De az 1807-es lengyel hadjáratban megértette,
hogy a katonák türelme fogytán van. Hogy tartsa bennük a lelket, néhány
katonának azt mondta, hogy az utolsó erőfeszítéseket kell még megtenni: ez a
háború az utolsó háború. Ilyesmit nem lehetett csak úgy a levegőbe
mondani. Két óra múlva az egész hadsereg ismételte a császár szavait: „Ez az
utolsó háború”. Már nem vonhatta vissza a szavait - azzal erkölcsileg halálos
csapást mért volna a hadseregre. „Az utolsó háború” - ezeknek a szavaknak
mágikus erejük volt. Az elgyötört embereket, akik a fáradtságtól majd leestek
a lábukról, vitézekké és hősökké változtatta. A felélénkült katonák most
készen álltak arra, hogy harcoljanak - életre-halálra. Mentek előre,
szuronyokkal törtek utat maguknak, hogy visszatérhessenek hazájukba.
Vajon a közeli hazatérésben való reménykedés adott-e szárnyat a
francia katonáknak, akik Friedlandnál ádáz rohamokat indítottak?

„Az utolsó háború...” Milyen óriási ereje volt e három szónak. Mindenki
ismételgette őket; az egész hadsereget egy nagy reménység éltette. Nem tréfa
ez, nem akárki mondta, hanem a császár; az utolsó háború. Ezek a szavak
megszédítették a katonákat; mindenki a holnapra gondolt. A francia hadsereg
legyőzhetetlenné vált.

De vajon hitte-e a császár, hitt-e Bonaparte Napóleon abban, hogy az 1807.

évi háború valóban az utolsó háború lesz?

Amikor Napóleon 10 hónapi távoliét után visszatért Párizsba, buzgón

foglalkozott az előtte elhanyagoltnak tűnő belpolitika kérdéseivel. Persze,
mint mindig, amikor elutazott, a szalonokban liberális hangú beszélgetések
folytak. Az a „bajt károgó varjú”, Germaine de Staël, annyira felbátorodott,
hogy önkényesen visszatért Párizsba és vendégeket fogadott házában - az
ellenzék egész színskáláját, azokat, akik készen álltak arra, hogy színlelt
részvéttel, de nem leplezve elragadtatásukat, megvitassák az eylaui vereség
valószínű végzetes következményeit. Staël asszony önhittsége nem ismert
határokat. Azt beszélték, hogy egy ízben megkérdezte Talleyrand-tól:
„Mit gondol, van a császár olyan okos, mint én?” „Asszonyom - felelte
udvariasan Benevento hercege -, nem hiszem, hogy annyira vakmerő.”
Önhittsége azt sugallta neki, hogy a liberális párt igazi vezérének szerepét
kell vállalnia. Apjától örökölt hatalmas vagyona, írói tehetsége és intrikus
hajlama - ez a három összetevő együttesen valóságos erővé tette a hóbortos
asszonyt. Napóleon megparancsolta, hogy utasítsák őt ki Párizsból. Európa
legszebb asszonya, Juliette Récamier, Staël asszony barátnője, megengedte
magának azt az arcátlan kijelentést: „A férfiaknak meg lehet
bocsátani néhány gyöngeségüket, például azt, hogy nagyon szeretik a nőket,
de azt, hogy félnek tőlük - nem lehet megbocsátani.” Ezek a szavak Napóleon
fülébe jutottak, és ő állítólag ezt válaszolta: „Nem tartom őt nőnek.” Arra
nem látott módot, hogy Madame de Récamier-val hadakozzék, noha tudta,
hogy szalonjában liberális jellegű beszélgetések folynak. Napóleon abban is
biztos volt, hogy a gyanús pletykákról a legjobban Fouché, rendőrminisztere
van tájékozva. „Az intrikára - mondta róla később Napóleon - ugyanolyan
szüksége van Fouchénak, mint a táplálékra. Mindenkor intrikál, minden
poszton, minden eszközzel és mindenkivel. Az a mániája, hogy
mindenbe beleüsse az orrát.” Fouchét állandóan szemmel követték: fentről -
Savary, lentről -Dubois, a párizsi rendőrfőnök, de Fouchét még a kettős
megfigyelés kereszttüzében sem lehetett tetten érni, noha Napóleon meg volt
győződve hűtlenségéről. Voltak erre cáfolhatatlan bizonyítékok is - Dubois
szerezte meg őket, aki gyűlölte a felettesét -, amelyek szerint Fouché
bizonyos kapcsolatokat tart fenn Londonban élő royalistákkal, alighanem
Lille grófja fő ügynökével, Fauche-Borellel. De Fouchénak sikerült a dolgot
szárazon megúsznia. Napóleon meghagyta őt a rendőrminisztérium
élén; Fouché csodálatos képességének arra, hogy nesztelenül átjusson egy
áthatolhatatlan falon vagy egy kulcslyukon, nem akadt párja; az ilyen
embertől nem lehetett egyszerűen megválni: vagy meg kellett tartani, vagy
meg kellett semmisíteni. Napóleon úgy vélte, hogy az utóbbinak ideje még
nem érkezett el. Tévedett.

Ámde az elégedetleneknek ezek a beszélgetései, amelyeket a rendőrségi

jelentések igen buzgón közöltek, felbőszítették. Véget kellett vetni nekik
valami radikális intézkedéssel, s ő ezt nyomban megtalálta. Az 1807.
augusztus 19-i dekrétum megszüntette a Tribunátust. Ennek a képviseleti
szervnek - mint egyébként a többinek is -már régen merőben dekoratív
szerepe volt. De Napóleon meg akarta mutatni, hogy nem fél attól, hogy az
összes díszleteket eltávolítsa; ám legyen a színpad üres, teljesen mezítelen;
maradhat rajta ő egyedül, díszletre nincs szüksége.

A Tribunátus feloszlatása nem járt különösebb következményekkel,

tekintettel ezen intézmény teljes tehetetlenségére. A feloszlatás az elrettentést
célozta - így is fogták föl. A Köztársaság ideje elmúlt. A császárságot a
császár kormányozza. Most nincs szükség sem tribünre, sem tribunokra, sem
Tribunátusra; csak egy vélemény és egy akarat van - a császáré, s az ő akarata
- törvény.

Bonaparte ezt más úton is bebizonyította. Visszatérve a császárság

fővárosába, a reformokat a kormány összetételének megváltoztatásával
kezdte. Elsőként pótolhatatlan külügyminiszterét menesztette - Benevento
hercegét, Talleyrand-t. Minthogy ez a neves diplomata az országban is,
határain túl is nagy befolyásra tett szert, leváltása eseményszámba ment. Mi
lehetett az oka? Azzal magyarázták, hogy Talleyrand, amikor gratulált a
császárnak a friedlandi győzelemhez, merészelt hangot adni
azon reményének, hogy ez lesz az utolsó győzelem. Mások a kegyvesztettség
okait abban keresték, hogy a külügyminiszter túlságosan kiszipolyozta azokat
a külföldi tárgyaló feleket, akikkel dolga volt; azt beszélték, hogy a bajor és a
württembergi király panaszt emelt ellene. Megint mások leváltását a
külpolitikai koncepciók eltérésével magyarázták: Talleyrand nem helyeselte
az Ausztriával és Poroszországgal szemben támasztott szigorú feltételeket;
rögeszméjévé lett a szövetség Ausztriával. Tilsitben Napóleon a maga által
választott irányvonalat követte, nem törődve Talleyrand véleményével, s
kényszerítette a minisztert, hogy végrehajtsa akaratát.

Mindezekben a magyarázatokban volt némi igazság. A fenti indítékokhoz

még hozzá kellene tenni egyet, ha ez kevésbé megfogható is. Talleyrand
finom politikai érzékével észrevette, hogy Napóleon, akinek önhittsége egyre
nőtt és aki egyre diktatórikusabb módszereket alkalmazott, valahol letért a
helyes útról, irányt tévesztett. Talleyrand most már nem volt olyan bizonyos
benne, hogy a Napóleon által kormányzott hajó szerencsésen elkerüli a víz
alatti szirteket és megbirkózik az ellenszéllel.

Benevento hercegének magának sem volt ellenére, hogy legalábbis egy időre
félreálljon. Ehhez meggyőzőnek látszó érvei is voltak; sértve érezte magát,
mert úgy vélekedett, hogy érdemeiért joga van a legmagasabb kitüntetések
elnyerésére, arra, hogy az egyik „fő” legyen: főkancellár vagy főkincstárnok
vagy nagy elektor. Napóleon kielégítette Talleyrand igényeit, igaz, némi
módosítással. Helyettes nagy elektornak nevezte ki, de elvette tőle a
külügyminiszteri tárcát. Fouchénak ez alapul szolgált egy epés szójátékra: a
francia nyelven a helyettes (vice) és a bűn (vice) szavakat egyformán írják és
ejtik: „C’est le seul vice qui lui manquait” - „Ez az egyetlen bűn, amely
még hiányzott belőle.” Talleyrand helyére az engedelmes, jellegtelen
Champagnyt nevezték ki; az új miniszter csak Napóleon akaratának
végrehajtója lehetett. De a császár elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy
továbbra is megbízta Talleyrand-t néhány fontos feladattal; az pedig a
császárnak ezt a balfogását nemcsak arra használta föl, hogy ezen az úton
állandóan megtömje a zsebét, hanem arra is, hogy uralkodója ellen, akinek
hűséget esküdött, körmönfont játékot folytasson.

Bonaparte nem tartotta helyesnek, hogy csak Talleyrand-t váltsa le. Egyúttal
Berthier-t is felmentette a hadügyminiszteri tisztsége alól.
Hadügyminiszternek kinevezte Clarke-ot, akit még Campoformio napjaiban
bizalmába fogadott. Clarke volt a legkevésbé katona az összes tábornok
közül. 1797-ben diplomata-tábornoknak nevezték; tíz évvel később, amikor
folytatta felemelkedését a hierarchiában, suttogva tintamarsallként
emlegették. Gyakorlatilag Clarke kinevezése azt jelentette,
hogy ellentmondás nélkül végre fogja hajtani a császár akaratát, éppen úgy,
mint Champagny a külügyminisztériumban. Berthier ugyanolyan szinekurát
kapott, mint Talleyrand, s ebből további évi félmillió jövedelme származott,
erre azonban lényegében nem volt szüksége. Napóleon megtette Berthier-t
Neuchátel uralkodó hercegének és a császárság marsalljának. De egyúttal
boldogtalanná is tette, arra kényszerítette, hogy elhagyja Visconti asszonyt -
élete nagy szerelmét - és nőül vegyen valami német hercegkisasszonyt, akit
Napóleon politikai okokból szemelt ki erre. Egyik megnyilvánulása volt ez,
Marx szavaival élve a „dinasztikus őrületnek”, amely úrrá lett Napóleonon,
amikor megkísérelte a nagy politikai kérdéseket a felső körök képviselői
közti olyan házasságok révén megoldani, amelyek többé-kevésbé előnyösnek
tűntek előtte.

A belügyminiszter megürült tisztségére Régnault de Saint-Jean-d’Angély

tartott igényt, Brumaire egyik jelentős szereplője. Napóleon egy szinekurát
adott neki: az államminiszter jól fizetett címét, belügyminiszternek pedig
kinevezte a színtelen és engedelmes Crétet-t. Portalis halála folytán megürült
a kultuszminiszteri szék - ezt Bigot de Préameneu, egykori feuillant, kapta
meg. E kinevezéseknek minden látszólagos véletlenszerűségük mellett
meghatározott irányuk volt; a kormányból eltávolították a brumaireistákat;
azokat, akik jelentősebb szerepet játszottak a brumaire 18-19-i
eseményekben. Könnyűszerrel észrevehető volt az is, hogy a kormány
személyi állományában eszközölt változásoknak volt még egy tendenciája. A
valamelyest önálló embereket, akik gondolkodtak és képesek voltak a császár
előtt megvédeni álláspontjukat, egyszerű megbízottakkal cserélték föl, a
császár rendelkezései pontos végrehajtóival.
Amióta 1789. augusztus 26-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az
„Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatá”-t, amelynek első cikkelye kimondta:
„Az emberek szabadnak és egyenjogúnak születtek és azok is maradnak”, az
e szavakban megfogalmazott nagy elvet nemegyszer megsértették. Mégis a
franciák egész nemzedéke növekedett föl abban a meggyőződésben, hogy ez
az elv a társadalom megingathatatlan alapja, hogy a rendeket és a címeket
régóta megszüntették, mivel ellentmondanak „az ember természetes
jogainak”, és hogy a franciák nem vagyonilag, hanem jogilag egyenlők.
Napóleon megsértette ezt az elvet. A Becsületrend megalapítása, majd a
császári marsalli cím bevezetése egy külön kaszt - egy legfelső, kiváltságos
réteg - megteremtésére irányuló jogi aktus volt. A császár a marsallokat
hivatalosan „kuze-nem”-nek szólította. Ezzel bevezették a bár megújított, de
mégis régóta ismert hierarchikus fokozatokat. A Becsületrend megalapítása
elégedetlenséget keltett, a marsalli intézmény létrehozásának nem
tulajdonítottak nagy jelentőséget már azért sem, mert a tiszteletbeliekkel
együtt mindössze húsz marsall volt. Ugyanilyen könnyen megbékültek az
emberek a hercegekkel is - a császári család tagjaival -, valamint az
udvarmesterekkel, a kamarásokkal és az udvarhölgyekkel. Ha egyszer van
császár, császári udvarra is szükség van - gondolták.

De ez csak a kezdet volt. Napóleon, miután egyszer rálépett erre az útra, nem
tudott megállni. A vállaira vetett császári palást egészen más miliőt kívánt.
Nemcsak a császári palota külső képe változott meg, nemcsak a berendezést
cserélték ki - kicserélődtek az emberek is. Napóleon kezdett a régi nemesség,
az ősi arisztokrácia felé kacsingatni. Feleségét, Joséphine császárnét régi
arisztokrata családokból származó hölgyekkel vette körül, szívesen
pártfogolta őket. Igaz, elég esze volt ahhoz, hogy elkerülje a nevetségessé
válás veszélyét: nem szándékozott eljátszani a „nemesek közé csöppent
kispolgár” szerepét. Letizia, az anyacsászárnő, egy ízben rajtakapta De
Chevreuse hercegnőt, amint egy másik udvarhölggyel gúnyosan összenézett.
Nem mulasztott el erről említést tenni a fiának. A hercegnőt, aki túlértékelte
helyzetét, elbocsátották és kiutasították Párizsból. Napóleon nem azért lett
császárrá, hogy jó modort tanuljon az emigrációból hazatért arisztokratáktól.
Rövid pórázon tartotta őket, csak szolgálhatták őt. „Tágra nyitottam előttük a
dicsőség útját - lemondtak róla; félig kinyitottam előttük az előszobaajtót -
mindannyian betódultak” - mondta megvetően a régi arisztokratákról.
De a császári udvart fénnyel és ragyogással kellett körülvenni, s ha a régi
nemesek csak szolgaszerepre alkalmasak, ráadásul nem érdemlik meg a
bizalmat, akkor ki akadályozhatja meg egy új nemességnek, a császárság
nemességének a megteremtését? Ezek a gondolatok ellentmondtak a „Jogok
Nyilatkozata” nevezetes első cikkelyének. Bonaparte sohasem fetisizálta az
elveket; az élet nem topog egy helyben, s a császárság maga diktálja az elveit
és a törvényeit.

1807 tavaszától a franciáknak újból hozzá kellett szokniuk a címekhez,

amelyeket az országban csaknem húsz éve nem használtak és elfelejtettek,
mint középkori ócskaságot. Újból voltak hercegek, grófok, bárók. A
kormányhoz közelálló körökben azt magyarázgatták, hogy az új császári
nemesség - nem visszatérés a régi rendi társadalomhoz, hanem ez a
tehetségek arisztokráciája, a nemzet színe-java, maga a nép, a legjobbjainak a
képviseletében. Volt bizonyos politikai számítás abban, hogy a császárság az
első hercegi címet éppen Lefebvre volt őrmesternek adományozta, s felesége,
Catherine, a volt fehérneművarrónő, Danzig hercegnéje lett. Utánuk még
sokan következtek. Napóleon bajtársai, marsallá előléptetett katonák, volt
Konvent-küldöttek, sőt a Köziéti Bizottság tagjai egy tollvonással az új
császári arisztokrácia képviselői lettek.

Massénának, az egykori csempésznek, elégtételül szolgálhatott, hogy Rivoli

és Essling hercegének nevezhette magát. Óriási birtokokat, pompás házakat
mondhatott magáénak. Olyan vagyona volt, amelyet nehezen lehetett volna
fölbecsülni. Berthier - Napóleon volt helyettese a hadsereg irányításában -
Neuchátel, majd Wagram hercege is lett. A neucháteli hercegség kiterjedt
birtokai személyi tulajdonává lettek. Óriási jövedelemmel rendelkezett, az
ország egyik leggazdagabb emberének számított. Ney marsall, egy kádár fia,
Elhingen hercegévé lett, s később Moszkva hercegének címét is megkapta.
Joachim Murat, egy kocsmáros fia, előbb Berg és Kleve nagyhercege, marsall
lett és megkapta a megfelelő birtokokat. Augereau, az öreg
krakéler, Castigliona hercegének, Fouché Otranto hercegének, Marmont
Ragusa hercegének, Junot, Bonaparte ifjúkori bajtársa, D’Abrantés
hercegének címét kapta. Davout Auerstedt, később pedig Eckmühl hercege is
lett. Lannes Montebello hercege, Mortier Treviso hercege, Savary Rovigno
hercege, Caulaincourt Vicenza hercege, Soult Dalmácia hercege, Jean-
Baptiste Bessiéres Isztria hercege, Duroc Friuli hercege, Maret Bassano
hercege, Clarke Feltre hercege, Cambacérés Párma hercege lett
stb. Másoknak kevesebbel kellett beérniük. Jean Bon Saint-André -
Robespierre egykori fegyvertársa - bárói címet, Réal, Chaumette egykori
helyettese, grófi címet kapott. (A nemességre emelt személyek összlétszáma
meghaladta a háromezret.) Így jött létre az új arisztokrácia. Az új
arisztokratáknak nemcsak hangzatos, jól csengő nevük volt, nemcsak
hercegek, grófok, bárók voltak, hanem nagyon gazdag emberek is, akik óriási
vagyonaikkal versenyre kelhettek Európa legrégibb, leggazdagabb
családjaival. Napóleon megvigasztalta a mellőzötteket. Új császári
nemességet hozott létre, a tehetségesek, a bátrak, a vitézek nemességét.
Szívesen emlegette, hogy Montebello hercege - Lannes, egykori közkatona,
paraszti származású. Minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot,
minden franciából, aki odaadóan szolgálja a császárságot, lehet herceg, gróf -
bármi.

Vajon a Bourbonok fehér liliomai helyén a császárság bársonyán ékeskedő

arany méhek - nem hoznak-e Napóleonnak győzelmet és dicsőséget? Ez
illúzió volt. Az élet más szembeállítást vetett föl: a vörös frígiai sipka a
nemesek vörös cipősarkaival szemben, a nép az arisztokráciával szemben -
csak ebben a szembeállításban lehetett győzelemre számítani. De Napóleon
furcsa elvakultságában abban az illúzióban ringatta magát, hogy e hangzatos
címek segítségével, a magas rangok segítségével, azon óriási pénzösszegek
segítségével, amelyekkel bőkezűen jutalmazta tábornokait és főhivatalnokait,
megszilárdíthatja hatalmát. Ez illúzió volt, tévedés, ahogyan hamarosan látnia
kellett.

Szent Ilona szigetén, áttekintve addig megtett életútját, Napóleon az

igazságnak megfelelően beszélt Junot-ról, ifjúkori barátjáról, akivel valaha
tegeződtek, s 1795-ben megosztották egymással utolsó garasaikat,
megtagadva maguktól egy falat kenyeret vagy egy csésze kávét. Junot
Napóleon akaratából D’Abrantés hercege lett. A legmagasabb tisztségeket,
megtiszteltetéseket, sok tízezer frankot adományoztak annak a férfinak, akiről
tudták, hogy a császár kegyeltje. Junot Párizs katonai kormányzója volt, a
huszárok parancsnoka, hatalmas birtokai voltak Poroszországban,
Vesztfáliában, városszerte ismert, pompás háza Párizsban, sok száz lova,
fényes fogatai; olyan gyorsasággal röpült át az országon, amilyet csak egy
császár engedhet meg magának. Amikor kinevezték Portugáliába, hatszázezer
frankban állapították meg az illetményét. Párizsban ennél valamivel
kevesebbet kapott. Junot-nak óriási jövedelmei ellenére nem volt elég a
pénze; meg kellett kérnie a császárt, hogy fizesse ki óriási adósságait. Az
esztelen tékozláson kívül Junot hírhedtté vált botrányos kapcsolatairól is,
amelyre felesége, Laura (akit Napóleon ifjúkorából, a Korzikán töltött időből
ismert) hasonlókkal válaszolt. A dolog odáig fajult, hogy Napóleonnak
személyesen kellett beavatkoznia és véget vetni a Laura D’Abrantés és
Metternich - osztrák nagykövet, Franciaország egyik legveszedelmesebb
ellensége - közötti kapcsolatnak, amely „egész Párizst” foglalkoztatta. A
császár nem engedhette meg, hogy azok az államtitkok, amelyeket rábízott
Párizs kormányzójára, aki bejáratos volt a Tuilériákba, rejtett csatornákon
Bécsbe jussanak. Junot-t feleségével együtt Portugáliába küldték.

De Junot egyedi esetének általánosabb a jelentősége. Vajon ki ismerhette föl

ebben a megcsömörlött, elmosódott arcvonású, lassú, nehézkes mozgású,
közönyös tekintetű, fénytelen szemű férfiban azt az élettel és bátorsággal teli
fiatal tisztet, akit szűk körben „Junot-vihar”-nak becéztek. Holott mindössze
tíz-tizenkét év múlt el azóta. Eltelik még néhány év, és D’Abrantés hercege
vagy pillanatnyi elmezavarában, mint állították, vagy a mély depresszió
állapotában öngyilkosságot követ el - kiugrik az ablakon.

Vajon Junot D’Abrantés tragikus sorsa nem fejezett-e ki többet, mint egy
megtévedt tehetséges ember egyéni katasztrófáját? Vajon társai és barátai
nem hasonló utakon jártak? „Bonaparte cohorsa” - „vas cohorsa” gondtalan,
fiatal emberekből állt, akik nem féltek semmitől, akik biztosan hittek abban,
hogy fölöttük a szerencse csillaga ragyog. Mi lett a cohorsból? Muiron,
Sulkowsi az út elején elpusztult. Lannes már régen eltávolodott a császártól;
Bonaparte megpróbálta őt megfélemlíteni is, lekenyerezni is; 1807-ben
egymillió frankot ajándékozott Montebello hercegének; őt tartotta a legtöbbre
és vissza akarta nyerni barátságát. Lannes közönyös maradt a pénz iránt is, a
címek iránt is. 1809-ben elesett. Ugyanez lett az osztályrésze Durocnak,
aki 1813-ban halt meg; Berthier 1815-ben öngyilkos lett: kivetette magát az
ablakon, mint Junot. Murat nápolyi király díszes öltözékben, olyan pompás
tollforgókkal, amelyek alapján Franconi cirkusza tagjának hihetnék, mindig
többet kíván - királyi trónt

Varsóban vagy Madridban. Végeredményben egy tucatnyi golyót kapott a

szívébe: 1815-ben kivégezték. Ki maradt? Marmont, Ragusa hercege,
Bonaparte első barátainak egyike, aki vele együtt tette meg az egész utat
Toulontól és Montenottétől. Ő túlélt mindenkit. Az első volt, aki 1814-ben
elárulta Napóleont, megnyitva a frontot és a Párizsba vezető utat a külföldi
koalíció hadseregei előtt.

Vajon valóban szerencsés csillag emelkedett-e fel az 1796. év sötét egén e

maroknyi ifjú számára, akik olyan bátran kihívták a sorsot?

1807-ben Napóleon megígérte, hogy a lengyel hadjárat lesz az „utolsó

háború”. Tilsit megadta nekik a szükséges biztosítékokat és azokban a
napokban, amikor a francia-orosz szövetség virágjában volt, 1807 nyarán és
őszén, a franciák többsége elhitte, hogy a háború időszaka - Istennek és a
császárnak hála - immár a múlté.

Mindamellett Napóleon nem sokkal Párizsba való visszatérése után parancsot

adott Junot-nak, hogy menjen Bayonne-ba és ott vegye át a vezetését annak a
hadseregnek, amely Portugália inváziójára volt hivatva. Ez nem volt sem
váratlan, sem titok. Napóleon már Tilsitben azt bizonygatta Sándor cárnak,
hogy Portugália - az egyetlen európai királyság, amely kereskedelmi és
politikai kapcsolatokat tart Angliával, s hogy ennek véget kell vetni,
minthogy ezt megkívánják a kontinentális blokád érdekei. Portugália sorsa
nem érdekelte Sándort, különben is, akkoriban más gondjai voltak. 1807.
október 15-én a fontainebleau-i nagy diplomáciai fogadáson Napóleon
éles szavakkal fordult a portugál nagykövethez. A Braganca-házból való
megrémült régens azon nyomban hadat üzent Angliának és kiutasította az
angol nagykövetet. Ez persze megrendezett, otromba játék volt - egyébként,
bármit tett volna is a portugál kormány, Napóleont semmi sem elégítette
volna ki. Portugália sorsa meg volt pecsételve... Október 27-én
Fontainebleau-ban aláírták a Portugália felosztásáról szóló francia-spanyol
szerződést; Junot hadserege már Spanyolország útjain vonult, Lisszabon felé.

Megszegte-e a császár adott szavát? Új háború volt-e a portugáliai expedíció?

Sem Napóleon, sem a franciák nem így vélekedtek. Napóleon felfogása
szerint ez csak a kontinentális blokád megvalósítására irányuló mindennapi
intézkedés volt. Hogy Napóleon milyen csekély jelentőséget tulajdonított a
portugál ügynek, látszik abból is, hogy Junot katonái lassan nyomultak előre
Spanyolország köves útjain. Napóleon elutazott Olaszországba. Ott fontosabb
dolgai akadtak. November 23-án Etruria királyságát egyetlen puskalövés
nélkül megszűntnek nyilvánították; Firenzébe francia csapatok vonultak be:
úgy látszott, csak azért, hogy visszaállítsák a régi elnevezést: Toszkána.
Később kiderült, hogy nemcsak az állam neve változott meg, megváltozott az
ott uralkodó dinasztia is; a Bourbonok házából való Mária Lujza helyett
Toszkána trónjára ugyancsak asszony került, de a Bonaparte dinasztiából
való: Elisa. Újabb félesztendő elteltével, 1808. május 30-án a toszkánai
nagyhercegséget a francia császársághoz csatolták, egyébként
autonómiájának megőrzése mellett.

November 23-án Milánóban Napóleon kiadott egy rendeletet, amely

kibővítette a nevezetes berlini rendeleteket: az összes angol hajók és áruk a
blokád hatálya alá esnek. A császár a blokád igen szigorú végrehajtását nagy
fontosságú feladatnak vélte. VII. Pius pápa, mint világi uralkodó, nem tartotta
kötelezőnek magára nézve a blokádra vonatkozó rendeletet; a pápai
birtokokon továbbra is élénk kereskedelmet folytattak az angolokkal.
Napóleon a Nagy-Britanniával való összes kapcsolatok megszakítását
követelte; e követelést nem vették figyelembe. A Vatikánban naivul
azt feltételezték, hogy a császár, miután megértette a katolikus egyház által
nyújtott támogatás fontosságát, nem kockáztatja, hogy összevesszen az
egyházfővel. Ezek a számítások tévesnek bizonyultak. Napóleon erélyes
hangot ütött meg. A Champagny által a pápához intézett jegyzék kísérőlevele,
amelyet Napóleon tollba mondott, azt a fenyegető kijelentést tartalmazta,
hogy Napóleon éreztetni tudja majd, „milyen kontraszt van Jézus Krisztus
között, aki meghalt a keresztfán és utódja között, aki királyt csinált magából”.
Ez csaknem az 1793. évi kereszténységellenesek stílusára emlékeztetett. De
Napóleon mindig jobban szerette a szavaknál a tetteket. Miollis tábornok, a
firenzei csapatok parancsnoka, 1807 novemberében parancsot kapott, hogy
álljon készen egy Róma elleni hadjáratra. 1808 februárjában Miollis
egyetlen puskalövés nélkül bevette Rómát. Ugyanazon év májusában az
„örök város” bekebeleztetett a Francia Császárságba.

Vajon Rómát és Toszkánát újabb háborúban hódították meg? Ki mert volna

ilyesmit állítani? Hiszen az egész műveletet glaszékesztyűben hajtották
végre, egyetlen puskalövés, egyetlen áldozat nélkül. De az olyan emberek,
akik hajlottak arra, hogy gondoljanak a holnapra, értetlenül húzták fel
vállukat: minek Rómát és Firenzét Franciaországhoz csatolni? Hiszen ezek
sohasem voltak francia városok; nem is akarnak majd Franciaország részévé
válni, s nem is lehetnek azzá. Vajon az efféle annexiók előmozdítják a béke
ügyét?

Napóleon azonban már többre törekedett. Pszichológiailag valószínűleg

annak a játékosnak az állapotába került, aki bankot robbantott - nagy
nyereséget söpört be, és elhatározta, hogy nem játszik tovább, nem kísérti a
sorsot. De most csak egy kis lapot játszott ki, csak éppen, hogy megmozgassa
az ujjait - és, váratlanul nagy nyereségre tett szert. Újból kis lapot játszik ki, s
újból váratlan szerencse, nagy nyereség. S bár továbbra is azt hiszi, hogy
örökre lemondott minden hazárdjátékról, észrevétlenül - egy kis kártya, aztán
a második, majd a harmadik, s mindegyik nagy összeget hoz! - újból
belesodródik, nyakig belemerül a játékba.

Ez a hasonlat, persze, egy kicsit sántít; hiszen az a játék, amelyet Bonaparte

Napóleon folytatott, nem aranyakkal folyt, hanem emberi fejekkel.

Olaszországi tartózkodása idején a december 12-ről 13-ra virradó éjjel

(előzetes megbeszélés alapján) Mantovában Napóleon találkozott öccsével,
Luciennel. A Bonaparték népes klánjából Napóleon Luciennek köszönhetett a
legtöbbet, helyesebben szólva, csakis neki köszönhetett valamit: az ő
segítsége nélkül a brumaire 18-19-i puccs kudarcba fulladt volna. De az a
testvér, aki segítette Napóleont a felemelkedésben, kiszakadt a családból, s
bolyongott a nagyvilágban - ez a Bonaparte a császári családon kívül maradt,
hangzatos címek nélkül, birtokok nélkül, vagyon nélkül. Ennek prózai oka
volt. Napóleon nem akarta elismerni Lucien második feleségét, bizonyos
Jouberthon asszonyt: nem tartotta megfelelőnek a császári család
számára. Lucient ez sértette, s nem akart kapcsolatot tartani hatalmas
bátyjával. Letizia anyacsászárnő a megbántott kisebbik fiának fogta a pártját,
s az elhúzódó harag Luciennel ezért is nyomasztotta Napóleont. De a vizsgált
összefüggésben a Bonaparte-testvérek közötti kapcsolatnak nem a családi és
személyes aspektusa a fontos, hanem más. A mantovai éjszakai találkozásról
egy s más kiszivárgott, ez tartalmaz valami fontos dolgot is. Napóleon ki
akart békülni öccsével; arra kérte, hogy formailag váljon el Jouberthon
asszonytól (ahogyan hasonló esetben Jerome tette), s maradjon nem hivatalos
szerelmi kapcsolatban vele. Kártalanítás fejében Napóleon felajánlott
Luciennek egy királyi trónt, választása szerint - Firenzében, Lisszabonban
vagy Madridban. Éppen ez a legutóbbi javaslat érdemel különös figyelmet.

Lucien elvetette valamennyi ajánlatot, inkább tovább nyalogatta sebeit; nem

békültek ki. De természetszerűleg felmerül a kérdés: hogyan ajánlhatta föl
Napóleon 1807 decemberében a spanyol trónt öccsének, amikor ez a trón
Napóleon régi szövetségeséé, IV. Károly királyé volt. Eszerint Napóleon már
1807. december elején gondolt arra, ha csak távlatokban is, hogy hatalmába
keríti Spanyolországot...

November 19-én Junot hadteste végre Lisszabon falai alá érkezett.

Egybehangzó tanúbizonyságok szerint Junot hadserege roppant siralmas
állapotban érkezett a portugál fővároshoz. A hathetes menetelés nemcsak
elgyötörte a tapasztalatlan újoncokat, hanem teljesen demoralizálta is őket. A
spanyol falvakban mindent elraboltak, ami csak kezük ügyébe akadt, de sem
az éhségüket, sem a szomjúságukat nem csillapíthatták. Mindamellett, amikor
a rongyos katonák hordája megérkezett Lisszabon elé, a Braganca-dinasztia
összes tagjai, kincseiket és az országot a hódítók önkényére hagyva, gyorsan
hajóra szálltak és nyomban felhúzva a vitorlákat, elindultak Brazíliába.

Portugália tehát szintén egyetlen puskalövés nélkül a francia hadsereg

zsákmányává lett. De most, hogy francia zászló lengett Lisszabon fölött és
Junot mindenható úrként rendezkedett be a királyi palotában, Bonapartéban
kétségek merültek föl: miért teljesítse a fontainebleau-i megállapodáson
alapuló kötelezettségeit? Miért osztozzon bárkivel is Portugálián? Az efféle
elmefuttatások logikája tovább vezetett: ahelyett, hogy Portugálián
Spanyolországgal osztozna, nem egyszerűbb-e ugyanúgy eljárni magával
Spanyolországgal, ahogyan Portugáliával eljárt? Ez az agresszornak, a
hódítónak a logikája volt, aki nem ütközött ellenállásba.

Igaz, ahogyan ez kiderül a kor dokumentumaiból, Napóleon leveleiből,

rendelkezéseiből, amelyek rendkívül ellentmondóak, sőt hellyel-közzel
mintha egymást kölcsönösen kizárnák, továbbá a hozzá közelállók
tanúbizonyságaiból, a császár, mielőtt elszánta volna magát erre a lépésre,
sokáig habozott. Spanyolország nem Toszkána, nem Portugália. A XIX.
század eleji politikusok elképzelésében Spanyolország nagyhatalom maradt, a
spanyol Bourbon-dinasztia pedig Európa egyik legősibb dinasztiája. Ráadásul
Spanyolország hosszú éveken át szövetségben állt a
napóleoni Franciaországgal. Egyszóval, megfosztani a tróntól a spanyol
királyt és bekebelezni Spanyolországot nem volt éppen egyszerű dolog.
Napóleon dolgát váratlanul megkönnyítette, hogy a királyi családban a király
és a trónörökös között váratlanul éles konfliktus merült fel, amelyet
bonyolított a királyné kegyencének, Godoynak, a „béke hercegének”
mértéktelenül megnövekedett szerepe. A spanyol Bourbonok családja már a
végletekig elfajult, és Francisco Goya élethűségében kegyetlen ecsetje ezt
bármely történelmi műnél meggyőzőbben megmutatja. De a spanyol királyi
család egymással veszekedő tagjai valamennyien a hatalmas császártól kértek
támogatást. A dolgok meneténél fogva a spanyolok sorsának döntőbírájává
lett.

Két oldalról igyekeztek rávenni őt merész lépésekre. Talleyrand már régóta

azt tanácsolta, hogy kövesse XIV. Lajos példáját; igen valószínű, hogy a
kegyvesztett külügyminiszter provokációs politikát folytatott. Murat, akit
kineveztek a Spanyolországba vezényelt francia seregek főparancsnokának,
azt bizonygatta a császárnak jellegzetesen gascogne-i túlzásokat tartalmazó
leveleiben, hogy egész Spanyolország úgy várja őt, akár a Messiást. Murat-t
az a vágy vezérelte, hogy maga foglalja el az ingadozó madridi trónt. De
Napóleon nem tartozott azok közé, akik mások véleményére hallgatnak.
Napóleon még az után is ingadozott, hogy Spanyolországba sorra bevonultak
a francia hadtestek (a Portugáliában levő megfigyelő hadsereg támogatásának
orvén). Fennmaradt egy dokumentum - a császárnak 1808. március 29-én
Murathoz intézett levele -, amelynek hitelessége nincs teljesen megállapítva,
de csaknem biztosra vehető. Azért figyelemreméltó, mert azt mutatja, hogy
rövid higgadt pillanataiban Napóleon tisztán látta, hogy a Spanyolországban
tervezett akció milyen nagyszámú akadályba ütközik és milyen végzetes
következményekkel járhat. De abban az időben Napóleon
gondolkodásmódjának uralkodó elve már az agresszor számítása volt, a
harácsolónak a farkasétvágya, aki megpillantja a védtelen áldozatot és
ugrásra készen áll. Ez elnyomta megfontolásait, óvatosságát. Bonaparte félt
Sándor negatív reagálásától; most elsősorban Pétervárra szögezte tekintetét.
De Sándor háborúba keveredett Svédországgal; erre a háborúra a francia
diplomácia igencsak bátorította. Napóleon később ezt mondotta: „Eladtam
Finnországot Spanyolországért.” Oroszország álláspontja, Sándor álláspontja
döntő jelentőségű volt számára ingadozása idején. Ráadásul vérszemet kapott
attól, hogy olyan könnyen szerzett területeket Spanyolországban, Itáliában,
Portugáliában, s azt remélte, hogy hatalmába kerítheti Spanyolországot
vérontás nélkül.

Miután már meghozta a döntést, igyekezett tervét a rá jellemző művészi

módon végrehajtani. Először is fontosnak tartotta, hogy egyaránt megnyerje a
király, a trónörökös, Godoy és a királyné teljes bizalmát - hogy aztán
mindannyiukat becsapja. A teljesen érdek nélküli, nem éveinél fogva
rangidős, hanem helyezeténél fogva magasabb rangú uralkodó szerepét
játszotta, aki szívén viseli más uralkodók becsületét és méltóságát. Amikor a
magát már királynak tekintő Ferdinándtól levelet kapott, amelyben arra kérte
Napóleont, ismerje el királynak, és közölte, hogy perbe akarja fogni Godoyt,
Napóleon azonnal körmönfont és kitérő választ adott neki. Godoy ellen nem
kell port indítani. „Királyi Felségednek semmiféle más joga nincs,
mint amelyek anyjától származnak. Ha őt a per megalázza, Felséged ezzel
tulajdon jogait hatálytalanítja.” Amikor ez a levél Joseph de Maistre előtt
ismertté vált, megjegyezte: „Nem hiszem, hogy ezt XIV. Lajos jobban
megírhatta volna... A királynéra vonatkozó rész... a sátán karmaival van
írva.”

A körültekintően átgondolt és mesterien folytatott játék végéhez közeledett.

Sikerült kelepcébe csalni a királyt is, a királynét is, Ferdinándot is, Godoyt is;
mindannyian egy időben, de önként utaztak Bayonne-ba. (Ugyanakkor,
amikor Napóleon baráti levelet írt Ferdinándnak, megbízta Savaryt azzal,
hogy Ferdinándot Bayonne-ba csalja, Bessiéres-t pedig figyelmeztette, hogy
ha nem hajlandó utazni, azonnal le kell tartóztatni.) A császár előttük érkezett
oda; hajlandónak mutatkozott egy nehéz feladat elvállalására: dönteni egy
baráti dinasztia családi viszályaiban. Jóindulatú bíró maradt, akitől távol állt
minden személyi elfogultság, mindenkit figyelmesen meghallgatott, senkit
sem siettetett. Egy pillanatra sem adta a legcsekélyebb jelét sem az egyéni
érdekeltségnek. Csak Talleyrand-hoz írt levelének egyetlen mondata fedte fel
szándékait. „A spanyol tragédia, ha nem tévedek, ötödik felvonásába lépett.
Közeledik a kifejlet.” Ez május 10-én következett be, teljes összhangban a
színpadi cselekmény törvényeivel, amikor IV. Károly és Ferdinánd
lemondtak a trónról a francia császár javára. Napóleon végigjátszotta
a szerepet. Töprengett, talán ingadozott is. Eltelt még egy hónap, amíg az
összes eljárási formaságok betartásával 1808. június 6-án Joseph Bonapartét
Spanyolország királyának proklamálták.
A rendezés mesteri voltát és az általa játszott szerep rafináltságát tekintve a
bayonne-i komédia vagy tragédia (ez is volt, az is) Bonaparte legnagyobb
teljesítményének mondható. Azt a megdöbbentő műveletet, hogy egyszerre
két férfitól is - apától és fiútól - elragadja a trónt, valóban virtuóz módon
hajtotta végre, a kesztyűjét sem vetette le hozzá. Egyetlen puskalövés,
egyetlen heves gesztus, egyetlen kemény szó nélkül hódította meg
Spanyolországot.

Győzelmet ülhetett. Négy főváros, a világ nevezetes négy városa - Firenze,

Róma, Lisszabon, Madrid elismerte a francia császári korona felsőbbségét és
hatalmát. Napóleon büszke volt arra, hogy ezt néhány hónap alatt vérontás
nélkül, ágyúdörgés nélkül, áldozatok nélkül érte el. Egy kézlegyintés
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy három ősi európai állam meghajoljon a
háromszínű francia lobogó előtt.

A legmerészebb, csaknem valószínűtlen álmai valósággá váltak. Valamennyi

vágya teljesült. De ha Napóleon, Balzac Raphaeljéhez hasonlóan, a titokzatos
talizmánra, a szamárbőrre pillantott volna, amely a vágyak teljesedésének
arányában zsugorodott, megrémült volna, látva, milyen kicsi a kezében
maradt darabka, milyen gyorsan közeledik az összeomlás órája.

Napóleon múltbeli és mostani apologétái szívesen nevezik a

Franciaországban 1805— 1809-ben bevezetett rezsimet ,,a dicsőség
császárságának”. Ez az elterjedt kifejezés azonban nem több, mint a
napóleoni legendák egyik formája. Ha röviden meg kellene határoznunk e
hatalom jellegét, alighanem azt kellene mondanunk, hogy az Bonaparte
tábornok zsarnoki katonai-burzsoá diktatúrája volt. Az 1806-1808-ban
világosan körvonalazódó új mozzanat vitathatatlanul a zsarnokság
fokozódása. Egy férfi, akit Bonaparte régóta elfelejtett, de aki valaha döntő
szerepet játszott sorsában, Doulcet de Pontécoulant, aki 1795-ben főnöke volt
a topográfiai hivatalban, a könnyed, mondhatni könnyelmű Pontécoulant
egyike volt az elsőknek, akik pontosan definiálták a végbement változásokat:
„Elérkezett a zsarnok uralma.”

Napóleon császárban már nemcsak az 1796. évi itáliai hadsereg tábornokát,

de a brumaire utáni első konzult sem lehetett egykönnyen felismerni.
(Poptécoulant-t, amikor tizennyolc havi távoliét után meglátta Napóleont, aki
kihallgatáson fogadta, megdöbbentette a Napóleonban végbement változás.)
Az 1804. december 2-i ünnepi koronázási szertartás óta, amely vakította
pompájával Napóleont, továbbra is furcsa elvakultságban élt, amely gátolta
őt, az erős és józan gondolkodású férfit, hogy lássa és felmérje számos
jelenség valódi jelentőségét. Úgy képzelte (és ez könnyen nyomon követhető
leveleiben, beszélgetéseiben), amikor a dicsőség és a hatalom lépcsőjén egyre
tovább, egyre magasabbra emelkedett, hogy immár olyan magaslatokra
érkezett, amilyeneket a múlt nagy emberei közül senki sem ért el,
csillaga sikerről sikerre vezeti és hogy számára semmi sem lehetetlen.

Ez a lelkiállapot nem egy csapásra, nem egyik napról a másikra jött létre,
hanem fokozatosan alakult ki. Az 1805-1806. évi káprázatos győzelmek után,
Tilsit és az orosz cárral kötött szövetség után ez az állapot benne még inkább
megerősödött. Amikor a császár a németországi diadalmenet után visszatért
Párizsba, a vele érintkezésbe kerülő személyek valamennyien észrevették,
észre kellett hogy vegyék a benne végbement változást. Franciaország élén
egy uralkodó, egy korlátlan egyeduralkodó állt. Politikájának meghatározott
tartalma volt: a polgárság és a paraszti tulajdonosok érdekeit védelmezte. De
még azok is, akiknek az érdekeit Bonaparte védelmezte, teljesen ki voltak
rekesztve a vezetésből és meg voltak fosztva a politikai jogoktól. Teljesen
korlátlan jogokkal csupán egyetlen ember rendelkezett - Napóleon császár.

Napóleon külső helyzetében 1804 óta sok változás történt. Legalábbis

látszólag, évről évre hatalmasabb lett. 1804. december 2-án a franciák
császárává koronáztatta magát. Az ezt követő évben Milánóban fejére került
az olasz királyok vaskoronája. Ezután a Rajnai Szövetség protektora. Soha
Európában egyetlen uralkodó kezében sem egyesült ennyi cím és ekkora
hatalom, amely végtelen területekre terjedt ki. De valóságos hatalma még
nagyobb volt. A kettős Szicíliai Királyság is hűbéres családi birtoka volt,
mert a nápolyi monarchia élén bátyja, Joseph állott; a holland királyság
feje öccse, Louis volt; a vesztfáliai királyságot pedig Jerome öccsének
adományozta. A bajor király, a szász király, a württembergi király, a badeni
nagyherceg, a varsói nagyherceg teljesen függő viszonyban álltak a hatalmas
francia császárral. A csatlósai voltak. Poroszország meg volt szállva, Ausztria
legyőzve. Egész Nyugat- és Közép-Európa alávetette magát Napóleon
akaratának.

Az Európában megnövekedett hatalmával párhuzamosan növekedett a

császárságon belüli személyes hatalma is. Az ellenzék, amely annyi gondot
okozott neki a konzulátus első éveiben, teljesen elhallgatott. Fokozódott a
sajtó elleni hadjárat; az országban megmaradt néhány lap ellen újabb hajsza
indult; az emberek már nem is olvasták őket. A színházakat Fouché
ellenőrzésének rendelték alá. A rendőrminiszter a művészet mecénásának a
szerepében! Hogy lehetett Franciaország nagyszerű művészetét ilyen
szégyenletes állapotba süllyeszteni? Napóleon levelezésében fennmaradtak
azok a levelek, amelyeket néhány francia színielőadásról írt, s kihez
vannak címezve? - Fouchéhoz! Napóleon semmitől a világon nem félt
annyira, mint attól, hogy nevetségessé válik. De azt nem érezte, hogy az
államfőnek a rendőrminiszterrel a párizsi színpadokon játszott színdarabokról
folytatott levelezése nemcsak kicsinyes zsarnoknak mutatja, hanem
nevetségessé is teszi.

Napóleonnak, mint a francia állam fejének életében voltak idők, amikor

ingadozott: a konzulátus elején, amikor nem tudta végleg eldönteni, merre
tartson - felhasználja-e mindazon előnyöket, amelyeket a nép támogatása
nyújtott neki, vagy hajtson végre éles fordulatot jobbra, haladjon a monarchia
útján. Még akkor is, amikor 1804-ben Napóleon a franciák császárának
proklamálta magát, ajánlatosnak tartotta, hogy a köztársaság császárának
nevét viselje. Akkor nem szánta rá magát arra, hogy törölje a középületek
homlokzatáról a francia forradalom nagy jelszavait -
„Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”. Megértette erejüket, s megértette,
hogy a köztársasági hagyományokhoz - még a megnyirbált hagyományokhoz
- való hűség is nagy előnyöket fog neki biztosítani Európa feudális
konzervatívjai elleni harcában. De múlt az idő, s az a reakciós elv, amelyet
politikája brumaire 18. óta tartalmazott, törvényszerűen erősödött. A hajdani
jakobinus, republikánus, a „Beaucaire-i vacsora” - a XVIII. század végi
haladó politikai gondolkodást képviselő mű - szerzője elfordult a
múltjától. Egyre inkább egyeduralkodóvá lett, s anélkül, hogy jómaga
észrevette volna, alávetette magát a kívülről rákényszerített új erkölcsnek.
Napóleon, még mielőtt a csatamezőn legyőzték volna, nem katonai szférában
vereséget szenvedett, aminek talán tudatára sem ébredt. Napóleont nem nyílt
harcban és nem a harcmezőn győzték le-legyőzte őt a régi világ láthatatlan,
megfoghatatlan, leküzdhetetlen ereje, amely ellen olyan sikeresen harcolt
ifjúkorában. Észre sem vette, s rabjává lett a régi társadalom szokásainak,
kulturális normáinak, erkölcsének, sőt külső arculatának.
A forradalom fia, a hírneves hadvezér, a „kis káplár”, akit úgy szerettek a
katonák, anélkül, hogy észrevette volna, elvesztette mindazt, amiből
megismételhetetlen ereje fakadt, s mindennapi, sőt banális egyeduralkodóvá
lett. Palotáiban - a Tuilériákban, Malmaisonban, Saint-Cloud-ban el akarta
homályosítani fényűzésével és gazdagságával Európa régi dinasztiáinak
leghíresebb palotáit. Sok millió frankot költött pompás, szembeötlően
fényűző berendezésre. Így is csak középszerű másolójává lett XIV. Lajosnak,
XV. Lajosnak. Mily szánalmas szerep az arcólei, a lodi ütközet
győztese számára!

Bonaparténak persze voltak bizonyos számításai. Amikor új császári

nemességet hozott létre, harcostársait magas címekkel és óriási gazdagsággal
jutalmazva, úgy vélte, hogy ezekkel az eszközökkel örökre a császári
rezsimhez köti őket; közvetlen anyagi érdekek fogják őket e rezsimhez fűzni.
A félig analfabéta Lefebvre, akit herceggé emelt, vagy Murat, a kocsmárosfi,
aki királlyá lett, Bonaparte elképzelése szerint halálmegvetéssel kell hogy
harcoljon szerzett vagyona védelmében. Napóleon igen tudatosan
adományozott közvetlen fegyvertársainak óriási vagyont: birtokokat,
kastélyokat, s arra késztette őket, hogy nagyszerű házakat vásároljanak,
gazdag és előkelő tisztségviselőkhöz illő életmódot folytassanak. (Neyt
például rávette, hogy egymillió frankért vásároljon egy házat, s azt megfelelő
módon berendezze.) Ő maga árulta el a forradalmat, semmisítette meg a
köztársaságot, s azt akarta, hogy fegyvertársai, mint ő maga, titulusokat
viselő nemesek és gazdag emberek legyenek.

Ezek a számítások összefüggésben álltak a régebbi gondolkodásmódjában -

ezekben az években - végbemenő gyökeres változásokkal. Bonaparte, aki
Rousseau és Raynal lelkes tanítványa volt, ő, a meggyőződéses republikánus
és az egyenlőség bajnoka, negyvenéves korára eszmények, illúziók nélküli
cinikus emberré lett, aki nem hitt semmiben, nem ismert el semmit, kivéve a
csillapíthatatlan becsvágyából fakadó kívánságait. Bonapartét húsz év alatt
végbement lelki elfajulása, amely az általa képviselt osztálynak - a
burzsoáziának - törvényszerű evolúcióját tükrözte vissza - zsákutcába vezette.
.Egy bizonyos időponttól kezdve csak mennyiségi mutatókat ismert
el. Naivul azt feltételezte, hogy ezen a világon mindent a mennyiségi fölény
dönt el. Mennél több az ország aranya, mennél nagyobb a gazdagsága, annál
több hadosztályt szerelhet fel és mozgósíthat az ellenfél ellen, annál nagyobb
az ereje.

Ki tagadta volna az állam valóságos életében az olyan tényezők jelentőségét,

mint a pénz, a hadsereg? Ezek természetesen fontos szerepet játszanak. Nem
az volt a baj, hogy Bonaparte elismerte az arany és a katonai erő jelentőségét,
hanem hogy abszolutizálta ezeket. „Annak, hogy a világot kormányozzuk,
egyetlen titka, hogy erősek legyünk; az erő nem ismer tévedéseket, sem
illúziókat.” Elképzelése szerint a szuronyok ereje, az arany ereje dönt el
mindent. A jog mindig az erős oldalán van; az életben nem az elvont
elképzelések, az eszmék, a meggyőződés a fontosak, hanem a
végső eredmények. „Érjetek el sikert, én az emberekről csak cselekedeteik
eredményei alapján ítélek.” Ez annak az osztálynak az ideológiája volt,
amelyet képviselt - a burzsoáziáé, amely megszabadult minden illúziótól és a
korai szakaszában benne meglevő humanista tendenciáktól; a burzsoá önzés
végletekig vitt ideológiája, a farkastörvények szerint élő agresszor
ideológiája: farkas a farkasok között.

Valószínűleg meg lehetne magyarázni és lépésről lépésre nyomon lehetne

követni, hogy Bonaparte húsz esztendő alatt, amikor sorra érték a csalódások,
hogyan vált a szabadság és egyenlőség védelmezőjéből, a forradalom
katonájából fokozatosan a farkastörvények apologétájává, agresszorrá és a
népek hóhérává. Ez koncentrált és legvilágosabb kifejezése volt osztálya
evolúciójának.

Fontos itt még valamit hangsúlyoznunk. Éppen ez a metamorfózis lett egyéni

tragédiája; végső soron ez vitte pusztulásba.

Az erő kultusza, a zászlóaljak ereje előtti meghajlás és a nép érdekeinek és

akaratának figyelmen kívül hagyása - márpedig Napóleon politikája mintegy
császárságától kezdve ezekre az alapokra épült - hiba volt; végzetes
tévedésekhez vezetett, Napóleon hibát hibára halmozott.

Az imént esett szó az új, császári nemességről. Napóleon ezzel az

intézkedéssel meg akarta szilárdítani a hatalmát, sajátos társadalmi ötvözetet
létrehozni és az új, általa teremtett nemességet és a régi, tőle amnesztiát nyert
és általa dédelgetett nemességet a rezsim hű és odaadó védelmezőivé tenni.
Számításai nem váltak be. Az új arisztokrácia megteremtése és a régi
arisztokrácia visszaállítása Franciaországban felkeltette az összes dolgozók
elégedetlenségét - a munkásokét, a parasztságét, a középrétegekét, az
értelmiségét, mindazokét, akik kívülrekedtek a kiválasztott eliten, vagyis a
nemzet túlnyomó többségéét. Nem azért hoztak annyi áldozatot és ontottak
annyi vért, hogy új hercegek és grófok újból - mint a régi Lajosok idejében -
szórják a pénzt és a járókelőket arra kényszerítsék, hogy utat engedjenek
nekik, amikor hatlovas, aranyozott hintóikon elrobognak mellettük. A
nemesség létrehozása az országban igen népszerűtlen intézkedés volt.
Ráadásul azok, akiknek hűségesen kellett volna szolgálniuk jótevőjüket,
szintén megbízhatatlan támasznak bizonyultak.

Napóleon tapasztalatai azt mutatták és azt bizonyították, hogy az arany nem

lehet az az anyag, amely egy épület fundamentumát megköti. Ellenkezőleg,
az arany mindent szétmart, mindent elkorhasztott. A napóleoni hadsereg
hadvezérei, marsalljai, akik osztoztak vele a megtiszteltetésekben és a hadi
dicsőségben, miután gazdag arisztokratákká, óriási birtokok, paloták
tulajdonosaivá lettek, nem akartak többé sem háborúskodni, sem szolgálatot
teljesíteni. Mindent elértek, mindent megkaptak, s arra vágytak, hogy
élvezzék ennek gyümölcseit. Bonaparte észrevette, hogy évről évre
nehezebben tudja megvalósítani azt, ami azelőtt könnyen ment. Azt
gondolta, hogy amikor mintegy bőségszaruból önti a javakat - a rangokat, a
hercegi és grófi címeket, a számlálatlan aranyat közvetlen munkatársainak, a
tábornokoknak, minisztereknek, magas rangú tisztviselőknek, hű barátaivá és
szolgáivá teszi őket, örökre kiérdemli hálájukat. Tévedett; ingatag talajra
épített.

Napóleon arra számított, hogy hűségesen fogják szolgálni; ő jótékonyságot

gyakorolt velük; nekik teljesen elégedettnek kell lenniük. Ezzel szemben
mind elégedetlenek voltak: mindenkinek megvolt erre az oka. Bátyja, Joseph
azért volt elégedetlen, mert az elszegényedett nápolyi koronát kapta, holott
neki, a családban a legidősebb lévén, „joga” volt a francia trónra. Louis,
Hollandia királya azért elégedetlenkedett, mert Napóleon nem engedte, hogy
úgy kormányozza az országot, ahogyan ő akarta.

Még a „kis Jerome” is (tizenöt évvel volt fiatalabb Napóleonnál), aki

huszonhárom éves korában megkapta a kasseli (Vesztfália) trónt, a maga feje
szerint akarta kormányozni a királyságot. Úgy vélte, hogy legfőbb hivatása a
művészetek pártolása: Filippo Taglionit (a híres Maria Taglioni apját)
nevezte ki a királyság balettmesterének, s az első karmester állásába
Beethovent hívta meg. De Napóleont nem nagyon érdekelte, hogy Kassel
Németország Athénjévé váljék; öccsétől elsősorban a kontinentális blokád
szabályainak szigorú betartását követelte; Jerome-ot viszont ezek a kérdések
nem izgatták. A testvérek között fokozódott a meg nem értés, egyre inkább
eltávolodtak egymástól.

Murat halálos sértésnek érezte, hogy nem kapta meg a lengyel trónt - nagyon
tetszett neki Varsó. Talleyrand úgy vélekedett, hogy „erkölcsi joga” az, hogy
hűtlen legyen a császárhoz, mivel az megbántotta őt, amikor Cambacérésnél
alacsonyabb rangot adományozott neki, ráadásul nem hallgatott tanácsaira az
Ausztriával való szövetség hasznát illetően. Cambacérés is a „mellőzöttek”
közé számította magát, mert míg a konzulátus idején a második volt az
országban, a császárság alatt csak az ötödik vagy tizedik. Junot, D’Abrantés
hercege panaszkodott a császárnak, hogy pénzügyminisztere nem hajlandó
néhány milliós kölcsönt nyújtani Récamier bankárnak, Juliette férjének.
(Junot ekkor nagyban csapta a szelet Juliette-nek.) Amikor Napóleon azt
válaszolta, hogy a pénzügyminisztérium nem azért van, hogy fizesse Junot
szerelmi kalandjait, D’Abrantés hercege is megsértődött. Marmont azért
érezte megbántva magát, mert a marsallbotok kiosztásakor nem szerepelt az
első listán. A császár hamarosan kinevezte Marmont-t marsallnak, s hercegi
címet adományozott neki, de a seb nem hegedt be, s Marmont marsall,
Ragusa hercege a megalázónak és a megbántottak közé tartozott. Ha
meghallgatta valaki mindezeket az előkelő uraságokat - hercegeket, grófokat
-, a császár valamennyit megbántotta; azt hihette volna az ember, hogy
mindegyiktől elvett valamit, mindegyiket kisemmizte. Az új arisztokrácia - az
elégedetlenek és sértettek gyülekezete volt, mindegyik neheztelt valamiért a
császárra. Vajon lehettek-e a császárnak támaszává ezek az elégedetlen,
dörmögő, rátarti tisztségviselők, akiket a birtokaikkal és jövedelmeikkel való
törődés és a vég nélküli viszályok teljesen lefoglaltak.

Ám a hamis posztulátumok Napóleont még nagyobb tévedésekbe sodorták,

amelyeknek katasztrofális következményei lettek rá nézve.

A szuronyok mindenható erejébe vetett hitének a fonákja az volt, hogy

tagadta a társadalom életének más fontos tényezőit. A nemzeti érzés, az
eszmei meggyőződés, a forradalmi törekvések, a hazafiság - mindezeket a
kategóriákat, amelyek nem számíthatók át sem milliókra, sem
hadosztályokra, egyszerűen tagadta, semmiféle jelentőséget sem tulajdonított
nekik, nem is léteztek számára. Ifjúkorában és később, az első olaszországi
hadjárat során, kitűnően megértette e tényezők fontosságát és jelentős részben
köszönhette nekik sikereit. Amikor felkészült az egyiptomi hadjáratra,
nem annyira hadseregének erejében reménykedett, mint inkább a „nagy keleti
forradalomban”, amely, úgy vélte, legfőbb szövetségese lesz. De amilyen
mértékben diktátorrá, korlátlan hatalmú császárrá vált, elszakadt a valóságtól,
nem látta, nem értette világosan a valóságot. Szemén ellenző volt, amely
beszűkítette látóhatárát. Látszólagos hatalma elvakította, s naivul azt hitte,
hogy a szuronyok ereje minden akadály leküzdésére elegendő.

Nürnbergben 1806 augusztusában a francia hadbíróság golyó általi halálra

ítélte Palm könyvkereskedőt tiltott irodalom terjesztéséért. Ez a kegyetlen
rendszabály Németország megfélemlítését célozta, mindenkit
engedelmeskedésre akart kényszeríteni. Homlokegyenest ellentétes
eredményt ért el. Palm kivégzése a német társadalom legkülönbözőbb
köreiben felháborodást keltett és szította a német államokban a franciaellenes
hangulatot. Igaz, Napóleon időnként tisztán látta: „A világon csupán
két hatalmas erő létezik: a kard és a szellem. Végső soron a szellem legyőzi a
kardot.” De erről nyomban megfeledkezett, és számításait a kard erejére
építette. Ráadásul a szellemet és a szellem erejét a császárság éveiben igen
korlátozott értelemben fogta föl: főképpen a vallásban, a vallási
hiedelmekben látta. Vallási fanatizmusba ütközött Olaszországban, majd
Egyiptomban, és ez egész életére emlékezetébe vésődött; elismerte, hogy a
vallás erő, s ezért a konkordátum idejétől kezdve igyekezett azt
érdekei szolgálatába állítani. A császárság éveiben minden egyebet „a
metafizikusok kiagyalásának” tartott, vagy az ideológusokénak, ahogyan
megvetően nevezte azokat, akikhez valaha maga is tartozott.

Ám egy idő óta mérhetetlenül nagy birodalmában különös dolgok történtek.

Olaszországban, szeretett Olaszországában, ahol 1796-ban a franciákat
virágokkal és örömmel, felszabadítóként fogadták, tíz esztendővel később,
1806-ban, fegyveres felkelés tört ki a megszállók ellen. A felkelés nem öltött
össznemzeti jelleget, sőt nem is volt határozottan kifejezett nemzeti színezete.
Kiváltképpen Calabriára korlátozódott, s fegyveres csoportok rajtaütéseinek
formáját öltötte. A fegyveres csoportok élén Fra Diavolo állt aki akkoriban
tett szert hírvnévre és akiről azt tartották, hogy nem lehet elfogni. A hivatalos
sajtó ezt a mozgalmat banditák garázdálkodásának tüntette föl. Fra Diavolo
mozgalma valójában minden bizonnyal a vakmerő útonállás és a
partizánháború között állt. Különösen figyelemreméltó, hogy a helyi
hatóságok nem tudtak megbirkózni a „banditákkal”. Fra Diavolo osztagainak
a szívóssága abban leli magyarázatát, hogy mindenütt támogatta az olasz
lakosság. A nép, amely nemrég Észak-Olaszországban is, Dél-
Olaszországban is örült a franciáknak, most már nem felszabadítókat látott
bennük, hanem hódítókat, akik kifosztják és tönkreteszik az országot.
Calabriába a felkelés elfojtása végett hadsereget kellett küldeni; a
hadsereg élén Masséna marsall állott.

Szicíliában sem Joseph Bonaparte, sem utóda, Murat, sohasem tudott teljesen
a sziget gazdájává válni. Hol itt, hol ott robbantak ki franciaellenes
megmozdulások. Ennek sem Nápolyban, sem Párizsban nem tulajdonítottak
jelentőséget, említésre méltónak sem tartották. Napóleon, aki úgy vélekedett,
hogy minden a világon a zászlóaljak számával vagy arannyal mérhető,
szintén nem fordított figyelmet arra a nem anyagi erőre, amely az embereket
mozgatta, a franciák elleni háborúra ösztönözte.

Valójában mi is késztette a parasztokat arra, hogy a franciák ellen

forduljanak, harcoljanak a hódítókkal? Nem olyasmi volt ez, ami számokkal,
pénzzel, zászlóaljakkal mérhető. Ez az ébredező nemzeti érzés volt. S ez
olyan erővé vált, amellyel - akár akarta ezt Napóleon, akár nem - számolni
kellett.

Folyt valami a francia megszállás alatt álló Németországban is. Az első

pillantásra ez teljesen ártalmatlannak és mellékesnek látszott. Heidelbergben
a romantikusok a régmúlt felé fordultak: a népmesék, a középkori legendák
érdekelték őket. Csakhogy a Nibelungokra és a Minnesangerekre való
emlékezés nemcsak a német kultúra ősi voltára utalt, hanem felébresztette a
nemzeti öntudatot is. 1806-1807-ben a berlini egyetemen az addig csupán a
filozófia iránt érdeklődők előtt ismert Fichte professzor előadássorozatot
tartott, amely később „Beszédek a német néphez” címmel vált ismertté. Egy
idő múltán az egész fiatal Németország Fichte „Beszédei”-t olvasta. Még a
megalázott és elnyomott Poroszországban is, Königsbergben, Kant
szülővárosában, ahol a királyi pár és a kormány meghúzódott, az első
pillantásra érthetetlen felélénkülés mutatkozott. Fiatal tisztek, az 1806-os
katasztrófa szemtanúi - Scharnhorst, Gneisenau, Clausewitz- együttműködve
Steinnel merész terveket szőttek a hadsereg megreformálására és
újjászervezésére vonatkozóan.

Amikor Napóleonnak jelentést tettek arról, mi folyik Poroszországban,

Németországban, megvetően vállat vont; az ő elképzelése szerint mindent a
zászlóaljak száma döntött el; Poroszországra nézve pedig a Franciaországgal
való összehasonlítás igen előnytelen volt. Egyébként megparancsolta, hogy
tegyék ki a szűrét Steinnek, akit pedig nemrégiben ő maga ajánlott a porosz
királynak. Egyebekben a németországi eseményeket figyelemre sem méltatta.

Ugyanilyen fölényesen kezelte a Spanyolországból érkező riasztó híreket. A

francia csapatokat megtámadó partizánosztagokat „csőcseléknek”,
„útonállóknak”, „rablóknak” nevezte. Biztos volt benne, hogy francia ágyúk
első sortüzére eszeveszett futásnak erednek és elbújnak. Amikor Dupont
tábornok azt a feladatot kapta, hogy számolja föl a „lázadók”
megmozdulásait, Napóleon elégedetlenül kijelentette, hogy „több a katonája,
mint amennyire szüksége van”.

Így folyt ez a bailéni katasztrófáig.

Napóleont gyakorta nevezték és nevezik ma is zseniális férfiúnak. Valóban

rendkívül tehetséges ember volt. De ha ragaszkodunk a zseniális szóhoz,
akkor alighanem helyesebb volna azt mondani, hogy egy bizonyos időtől
kezdve zseniálisan korlátolt ember volt. Ennek a szókapcsolatnak látszólagos
paradox volta csupán azt jelenti, hogy Napóleon császár (Bonapartéra ez nem
vonatkozik) világosan látta azt, ami a közelében volt, és bámulatos
gyorsasággal és pontossággal találta meg a legbonyolultabb feladatok olyan
szédületes megoldásait, amilyenekre senki más nem lett volna képes. Benne a
polgári gondolkodás, a polgári szellem erős oldalai bármely
kortársánál jobban megtestesültek. Ámde ez lett gyöngeségének forrása is.
Polgári forradalmárból polgári császárrá, zsarnokká, agresszorrá válva,
elvesztette az ifjúkorára jellemző éleslátását. Nem értette már azt, ami kívül
esett osztályának szűk érdekkörén vagy saját érdekeinek és becsvágyó
törekvéseinek körén. Elvakultságában nem látta, hogy Európa függő
országaiban mindenütt kigyúlnak a nemzeti-felszabadító mozgalom tüzei,
hogy fokozódik az elnyomott népek nemzeti öntudata és hogy ez a közelgő
vihar előhírnöke. Ezt nem látta, nem fogta föl. Látókörének korlátolt volta
gátolta abban, hogy észrevegye, az általa választott út nem a diadalhoz vezet,
mint gondolta, hanem az összeomláshoz.

Bayonne, amelyet Napóleon jelentős diplomáciai győzelemnek, afféle

politikai Austerlitznek vélt, valójában nagy tévedés volt politikai
számításaiban. Jaj annak a stratégának, aki már nem tudja megkülönböztetni
a veszteséget a nyereségtől! Bayonne megmutatta, hogy Bonaparte a könnyű
győzelmektől megittasodva elvesztette a józan mérlegelés képességét, holott
ez elengedhetetlen egy hadvezér számára. (Sztroganov iratai között van egy
„A spanyol trón elrablásáról” című (spanyolból fordított) terjedelmes kézirat.
Ez megmutatja, milyen nagy felháborodást keltett a spanyol nép körében
Bayonne.)

Bayonne, ismételve Fouché egy más alkalommal tett ismert mondását, „több
volt mint bűn, hiba volt”. Franciaország ellenségeinek a táborába vitte át az
európai trónokon még megmaradt összes legitim uralkodókat. A spanyol
trónnak a Bourbonoktól való elrablása a francia császár bátyja kedvéért azt
eredményezte, hogy a régi dinasztiákból való uralkodók - 1808-1809-ben már
nem voltak sokan - arra gyanakodtak, hogy előbb-utóbb mindegyikükre sor
kerül. Abban az időben Napóleonnak ezeket a szavakat tulajdonították:
„Nemsokára a Bonaparték lesznek Európa legrégibb dinasztiája.” Ezt az
aforizmát csak úgy lehetett érteni, hogy a többi dinasztiának - a
Habsburgoknak, a Hohenzollerneknek - ki maradt még? - el kell
tűnniük. Igen valószínű, hogy ezt csupán Napóleon ellenfelei agyalták ki, de
nem véletlen, hogy lehetséges volt ilyen hamisítások terjesztése. Napóleon
politikája kedvező talajnak bizonyult ehhez.

Az angol diplomácia ügyesen felhasználta, hogy Bayonne az európai

fővárosokban pánikot keltett. A brit csábításokra Bécs reagált a legnagyobb
érdeklődéssel. A Habsburgok úgy vélekedtek, hogy Bayonne után igen
közelről fenyegeti őket a veszély. A porosz királyt, bármilyen siralmas is a
helyzete, továbbra is védelmezni fogja az orosz cár támogatása. De ki fog
segítséget nyújtani az osztrák uralkodó háznak, amikor a telhetetlen Napóleon
kiveti rá a halálos pányvát? Bayonne elhintette a magjait az Ausztriával való
új háborúnak; siettette az új koalíció megalakulását.

De a megtorlás még gyorsabban eljött, mégpedig olyan oldalról, ahonnan

Bonaparte a legkevésbé várta.

Abban az időben, amikor Napóleon megittasulva a győzelemtől, a

körmönfont játszmának ilyen ragyogó befejezésétől, a rá jellemző
szenvedélyességgel kezdett gondolkozni azon a nagyszabású terven, hogy
diplomáciai eszközökkel vagy a fegyver erejével meghódítja Algériát,
Tuniszt, sőt esetleg Marokkót is, előre nem látott dolog történt. Az olyan
sikeresen befejezett játszmába beavatkozott egy olyan erő, amelyet Napóleon
kihagyott a számításból. Spanyolország népe, amikor értesült a bayonne-i
döntésekről, nyomban felismerve valódi értelmüket, fegyveres
felkeléssel válaszolt rájuk.

Május 2-án felkelés tört ki Madridban; Murat ezt kartáccsal könnyűszerrel

elfojtotta, de miután a fővárosban helyreállította a rendet, tévesen azt hitte,
hogy a „zendülést felszámolta”. Ám az ezt követő napokban felkelés tört ki
Sevillában, Granadában, Saragossában, Valenciában, megdöbbentő
gyorsasággal terjedt tartományról tartományra, össznépi jelleget öltött.

A spanyolországi hírek kellemetlen meglepetést okoztak Napóleonnak, de

nem nyugtalanították. Amióta egyeduralkodóvá lett és politikáját az
egyeduralkodókkal való különféle kombinációk láncolataként alakította ki, a
népet lenézően kezelte. Parancsot adott Dupont tábornoknak, akinek katonai
tehetségét sokra tartotta, hogy vonuljon délre Sevillához. Egyidejűleg
Moncey tábornok hadtestét Valenciába küldte, Bessiéres marsall hadteste
pedig utat tört Joseph-nek Madridba. Július 14-én a Medina de Rio Seco
melletti ütközetben Bessiéres nagy győzelmet aratott két egyesült spanyol
hadsereg fölött. Egy héttel később, július 20-án Joseph diadalmas
bevonulást tartott Madridba és kegyesen fogadta a spanyol grandokat, akik
választékos kasztíliai üdvözlő beszédekkel ünnepélyesen fogadták.

A spanyol fejezet szerencsés befejezése felé haladt: Napóleon elhagyta

Bayonne-t; sietség nélkül utazást tett a birodalomban, hogy saját szemével
győződjék meg róla, miként élnek jogara alatt az alattvalók. Mindenütt
lelkesedéssel és rettegéssel fogadták.

Bordeaux-ban a császár, a prefektusi palotában tartott ünnepélyes ceremónia

után kegyesen fogadta a népesség jókívánságait, s visszavonult lakosztályába,
hogy elolvassa nagy mennyiségű postáját, amely mindennap beérkezett az
egész országot beszáguldó futárok útján. Senki sem merte zavarni a császárt,
amikor a beküldött jelentéseket olvasta.

S egyszerre a császár által elfoglalt termekből zuhanó tárgyak, széttört edény

zaja hallatszott. Napóleon hirtelen dührohamában a padlóra dobta és
diribdarabokra zúzta a porcelán kancsót; dühösen járkált a vízzel leöntött
szőnyegen, mindent összetörve, ami a keze ügyébe akadt. A Dupont
hadseregének július 23-i bailéni kapitulációjáról szóló jelentést olvasta. Pierre
Dupont de l'Étang-az egyik legjobb tábornok, akiről azt tartották, hogy
elsőként és nagyon megérdemelten számíthat a marsallbotra - engedte, hogy
hadosztályát bekerítsék a partizáncsapatok és Castahos tábornok ezredei, s
sikertelen és bizonytalan manőverek után, anélkül, hogy az összes
lehetőségeket kimerítette volna, megadta magát a csatatéren. A spanyolok
körülbelül 18 000 franciát ejtettek foglyul. Csak a tábornokokat meg a
főtiszteket jogosították fel arra, hogy visszatérjenek hazájukba. A katonák
zöme a fogságban elpusztult.

A bailéni katasztrófa nemcsak a császárság szégyene volt. „Meggyalázta

zászlainkat, meggyalázta hadseregünket” - ismételte sokszor Napóleon.
„Lemoshatatlan folt maradt rajtam” - mondotta tábornoki kabátjában a
mellére mutatva. De a bailéni kapitulációnak nem ebben állt a jelentősége.
Bailén híre úgy világított Európa sötét egén, mint vörös jelzőrakéta, amely
hírül adta, hogy ütött a harc órája. Napóleon ezt kitűnően és nyomban
megértette. „Az ilyen események megkívánják jelenlétemet Párizsban.
Minden összefügg: Németország, Lengyelország, Olaszország.. ” Ezt a
gondolatot nem mondta ki végig, de könnyű megérteni. Bailén a császárság
veresége: az összes ellenséges erők föl fogják emelni fejüket.

Csakugyan így is történt. Bailén bebizonyította, hogy a napóleoni hadsereg

többé nem legyőzhetetlen. Megadja magát a bátrak előtt. Bailén
megtízszerezte a spanyol nemzeti-felszabadító mozgalom erőit. Napóleon
vigasztalta Joseph-et, aki rémülten menekült Madridból, s készen állt arra,
hogy örökre lemondjon erről a szörnyű spanyol trónról. „Egy százezer főnyi
hadsereg, s őszre ismét meghódítjuk Spanyolországot.” Ez újabb tévedés
volt. Bailén után Spanyolországot nem lehetett meghódítani, sem legyőzni.
Napóleon addig hadseregek ellen viselt háborút; Spanyolországban a felkelt
nép ellen kellett háborút viselnie. A népet pedig nem tudta legyőzni.
Bailén híre bátorságot öntött a portugálokba. Két héttel Dupont kapitulációja
után egész Portugáliában felkelés tört ki. Augusztus 6-án angol csapatok
szálltak partra Portugáliában Arthur Wellesley - később Wellington hercege -
vezénylete alatt. Junot viszonylag kicsiny és - főnökéhez hasonlóan - félig
felbomlóban levő hadseregével képtelen volt úrrá lenni az óráról órára
növekvő veszélyen. Napóleon már korábban, Bailén előtt, keményen
megfeddte Junot-t: „Nem ismerek rá arra az emberre, aki kijárta az
iskolámat.” Junot a kritikus helyzetben erélyről tett tanúságot, de már semmit
sem tudott megmenteni. Augusztus 30-án aláírta a kapitulációról szóló
megegyezést Sintrában; azzal vigasztalta magát, hogy az angolok gondosan
hazaszállították a kapituláló franciákat, de min változtatott ez? Sintra
betetőzte Bailént. A császári hadsereg két kapitulációja két hónap alatt -
lehetett-e kételkedni ezeknek az eseményeknek a jelentőségében ?

Egész Németország mozgásba jött. Háromévi francia megszállás a

szövetséges és meghódított államokban több mint elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy mindenütt gyűlöletet keltsen az idegen jövevények iránt. Sajátos
történelmi paradoxon, hogy az elmúlt évtized alatt a napóleoni politika
szociális tartalma, mondhatni, visszájára fordult. 1796-ban Bonaparte
tábornok az európai monarchiák ellen a feudális és idegen iga alól
felszabadítandó népek támogatásával indított háborút. Tíz-
tizenkét esztendővel később Napóleon császár a tőle függő uralkodókra
támaszkodott, és azon népek ellen viselt háborút, melyek az általa bevezetett
idegen elnyomás ellen keltek fel. Azok a csapások, amelyeket a francia
hadseregek Európában az első szakaszban a feudális rendre mértek, valamint
az abban az időben általuk végrehajtott polgári átalakítások meggyorsították a
nemzeti szellem kialakulását. Ez a történelmi fejlődés eleven dialektikája
volt, de Napóleon ezt már nem tudta megérteni. Most valamennyi probléma
megoldását a szuronyok ereiében látta. Életpályáját olyan
politikusként kezdte, aki együtt haladt a korral és a társadalmi haladás erőire
támaszkodott. Zsarnokká, agresszorrá, hódítóvá változott, aki megpróbálta az
óriási, általa mesterségesen létrehozott birodalomban a legyőzött népeket
igában tartani.

Ez megvalósíthatatlan feladat volt, ellentmondott a társadalmi fejlődés

leküzdhetetlen törvényeinek: nem létezett olyan erő, amely feltartóztathatta
volna a független nemzeti államok kialakulásának folyamatát. A XIX. század
úgy kezdődött, mint a nemzeti-polgári és a forradalmi-demokratikus
mozgalmak százada. S míg Bonaparte ebben a mederben haladt, a siker szele
dagasztotta vitorláit. Az általa teremtett óriási birodalom gáttá vált, amely
útját akarta állni a társadalmi fejlődés áramának. Előbb vagy utóbb az árnak
szükségképpen át kellett törnie a gátat. A mindenható Napóleon császár, aki
arra számított, hogy százezer főnyi hadsereggel két hónap alatt térdre
kényszeríti Spanyolországot, anélkül hogy sejtette volna, hasonlított a
spanyol irodalom aranykorának nevezetes hőséhez, Don Quijote de la
Manchához, a szegény hidalgóhoz - igaz, nem ringatta magát olyan fennkölt
illúziókba, mint a kóbor lovag.

14. fejezet
A döntő összecsapás előtt (1808-1811)

1808. augusztus 14-én Párizst elborították a virágok. Este a város ki volt

világítva; a néptömeg gyönyörködött a tűzijáték színes rakétáiban, késő
éjszakáig szólt a zene, játszottak a zenekarok. A főváros a császár
születésnapját ünnepelte. Köztudott volt, hogy előző nap, 14-én megérkezett
Saint-Cloud-ba. 15-én, születésnapjának reggelén a császár így szólt:
„Boldognak érzem magam, hogy visszatértem jó Párizsomba.” Hozzátette,
hogy a nép örömének és odaadásának tanújelei - amelyekkel
útközben találkozott - azt a benyomást keltették benne, mintha sohasem
hagyta volna el a várost.

Tolsztoj gróf, párizsi követ, jelentést téve augusztus 15. franciaországi

megünnepléséről, kétségét fejezte ki aziránt, hogy valójában olyan nagy a
nép öröme. Tolsztoj ellenezte a Franciaországgal való szövetséget; mindazt,
ami ebben az országban történt, fekete szemüvegen át nézte, ezért
véleményeit kritikusan kell fogadnunk. Mindamellett egy kérdésben
Tolsztojnak feltétlenül igaza volt: Napóleonnak 1808 augusztusában,
látszólagos nyugalma ellenére kétségkívül sok gond nyomta a vállát.

Napóleon augusztus 16-i levelében ezt írta Joseph-nek: „Ami

Spanyolországban történik, rendkívül siralmas. Azt gondolhatná az ember,
hogy a hadsereget nem tábornokok vezénylik, hanem postahivatalnokok.
Hogy lehetett így elhagyni Spanyolországot, ok nélkül, nem tudva, mit csinál
az ellenség!” Spanyolország királyát tehát megrovásban részesítette. De
Napóleont nemcsak a Pireneusi-félszigeten kialakult helyzet aggasztotta.
Bailén jelentőségét higgadtan értékelve, teljes joggal feltételezte, hogy a
bailéni katasztrófa legközelebbi és legvalószínűbb következménye egy
Ausztriával való újabb háború lesz.

Abban az időben Párizsban az osztrák nagykövet Klemens Metternich gróf

(később herceg) volt. 1848 januárjában a fiatal Friedrich Engels „A vég
kezdete Ausztriában” című cikkében gyors véget jósolt „Metternichnek,
ennek a gyáva gazembernek és orgyilkosnak”, annak a férfiúnak, aki hosszú
éveken át volt Ausztriában a „recsegő-ropogó kormánygépezet karmestere”.
Ritkán vált be jóslat ilyen gyorsan. Két hónappal ezután, 1848 márciusában
Metternich álruhába öltözve Bécsből Angliába menekült a népharag elől.

1808-ban még negyven évvel fiatalabb: pályáját sikeresen kezdő diplomata -

jóvágású, okos, hazug, nagy nőbarát és behízelgő modorú társalgó, aki
mindamellett nehezen tudta elrejteni hibáit a társasági ifjú külszíne alatt, bár,
úgy tűnt, csak arra gondol, hogyan szabaduljon spleenjétől. Látszólag
szórakozást keresve, széles körű kapcsolatokra tett szert Párizsban és többek
között gyanús barátságot kötött Talleyrand-nal és Fouchéval, amelyet
megosztott (mint valamennyi többi kapcsolatát is - titokban) Tolsztoj gróffal.
(Fouché megjegyezte, hogy Metternich főként nők közvetítésével
tevékenykedett) A körülményektől függően hol a legitimizmus hű lovagjának
tettette magát, hol haladó gondolkodású férfiúnak, csaknem a „nemzet
jogai” bajnokának. Veleszületett hajlama, sőt tehetsége volt a titkos
mesterkedésekhez, a sötét és piszkos intrikákhoz, amelyeket hallatlan
magabiztossággal a diplomácia magasiskolájának tüntetett fel, sikerült a
párizsi osztrák nagykövetséget a titkos intrikák nemzetközi főhadiszállásává
tennie. Itt olyan pókhálót szőttek, amely a világ minden zugába elért.

Az árulásra és a hitszegésre való veleszületett hajlama ellenére, amely a

különféle csalásokban különösen leleményessé tette, Metternich mint
politikus, mint diplomata megdöbbentő hibákat követett el. Megvolt benne az
a szerencsés képesség, hogy csak a mások hibáit vegye észre és regisztrálja.
Saját hibáit sohasem ismerte be, éppen ez az állandó és mondhatni,
univerzális igazába vetett rendületlen meggyőződés lehetővé tette számára,
hogy csaknem fél évszázadig kiváló államférfi hírében álljon.

Augusztus 15-én egy nagy diplomáciai fogadáson Napóleon megkérdezte

Metternichtől, ki ellen fegyverkezik Ausztria. Az osztrák nagykövet mindent
tagadott; igyekezett meggyőzni a császárt a Habsburgok őszinte
békeszeretetéről. Napóleon nem vitatta Metternich érveit, de a vele folytatott
beszélgetés megerősítette őt abbeli meggyőződésében, hogy Bécs háborúra
készül.

1808 júniusától kezdve az Ausztria és Franciaország között küszöbönálló

háborúról szóló hírek eleinte szűk diplomáciai körökben, majd szélesebben is
terjedni kezdtek. Stakelberg báró, cári nagykövet a berlini udvarnál, jelentette
Pétervárra, hogy a Poroszországban állomásozó francia csapatok között
tavasz óta erősödik az a meggyőződés, hogy közel áll a nagyhatalmak közötti
szakítás. De lényegében már e hírek terjedése magában véve is cáfolatukat
jelentette. Már régen megállapították - és Jacques Godechot nemrégiben
helyesen emlékeztetett arra, hogy ez mintegy axiómává vált -, hogy a
napóleoni stratégia mindenekelőtt a váratlanságra épült. Mindamellett a
Franciaország és Ausztria közötti háború valószínűségéről szóló hírek mindig
újból szárnyra keltek. Stakelberg júliusban is, augusztusban is jelezte
Bécsbe és Párizsba, hogy egyre több szó esik a háború közeledéséről.

Napóleon akkor valóban nem akart háborút Ausztriával. Nem azért, mert
megígérte a katonáknak, hogy nem lesz többé háború; nemegyszer megesett,
hogy megszegte ígéretét, s ez nem zavarta. Erre a háborúra nem volt szükség;
a pozsonyi béke értelmében Napóleon megkapta Ausztriától mindazt, amit
Ausztria adhatott, a Habsburg-dinasztia megdöntése pedig nem tartozott
feladatai közé. Tudta, hogy Francia-országban nem akarnak újabb háborút, s
maga is teljesen tisztában volt azzal, hogy az országnak a békére van
szüksége. De legfőképpen azért igyekezett elkerülni a háborút Ausztriával,
mert az általa elkezdett „spanyol ügy” nem volt lezárva, hogy enyhe
kifejezést használjunk. Keleten háborúba keveredni, mielőtt délen győzelmet
arat - ez ellentmondott volna a hadviselésben szerzett összes
tapasztalatoknak.

Az Ausztriával való háború elhárítása, valamint sok más feladat megoldása

céljából Napóleonnak egy hatalmas eszköze volt tartalékban, melyet a végső
esetre tartogatott - a szövetség Oroszországgal.

Ez a szövetség Napóleon külpolitikai számításaiban továbbra is a fő helyet

foglalta el. Igen sokra becsülte, az előző években elért legfontosabb
eredményének tekintette és nagy reményeket fűzött hozzá. Könnyen
meggyőződhetünk erről, ha Napóleon 1807-1808. évi hivatalos levelezését -
kiváltképpen a Savaryhoz, Caulaincourt-hoz, valamint a Joseph-hez és
Eugéne Beauharnais-hoz intézetteket - vizsgáljuk. A történészeknek el kell
ismerniük, hogy Napóleon nagyon lelkesedett az orosz szövetségért. De
néhányan közülük hajlandók ezt a tényt igen önkényesen értelmezni.
Amikor, például, Jacques Bainville azt írta, hogy „Napóleon az orosz délibáb
áldozata lett”, akkor közismert tények tendenciózus, illetve helyesebben,
erőszakolt értelmezése annyira nyilvánvaló, hogy cáfolatot sem igényel.
Inkább fordítsunk figyelmet komolyabb dolgokra. A Bonaparte által 1800-
ban megfogalmazott gondolat: „Csak Oroszország lehet Franciaország
szövetségese”, az ezt követő években vezető helyet foglalt el külpolitikai
koncepciójában. Tilsit után új tézissel egészült ki:
„Oroszországgal egyetértésben nincs mitől tartanunk.” A tézis magában véve
helyes volt. De csak addig maradt helyes, amíg az egyetértés fennállott.
Napóleon politikájának végzetes ellentmondása abban rejlett, hogy bár
nagyon jól tudta, hogy fenn kell tartania az egyetértést Oroszországgal,
konkrét cselekedeteivel sértette szövetségese érdekeit. A szövetség,
természetesen, nem érzelmeken alapult - bár ezekről sokat és szívesen
beszéltek -, hanem érdekeken. Ezek széles problémakört öleltek föl, kezdve a
„keleti örökség” felosztásának nagy terveitől a kontinentális blokádnak és a
francia megszálló csapatok Poroszországból való kivonásának kérdéséig.

A két császárnak már régóta tervbe vett erfurti találkozójára csupán 1808
szeptember-októberében került sor, Napóleonra nézve kedvezőtlen
helyzetben. Mögötte - a megbosszulatlanul maradt Bailén és Sintra, előtte -
az Ausztria részéről fenyegető háborús veszély. Napóleon megkísérelte
gyönge pozícióját a találkozó külső fényével kompenzálni. A két császár
találkozására meghívást kapott a számos német államból valamennyi
szövetséges uralkodó. A „királyokból álló nézőtér” előtt híres
francia színművészek játszottak, élükön Talmával. De a Tilsit óta eltelt
tizenöt hónap alatt Napóleon jobban megismerte Sándort; már nem látta
jónak és hiszékenynek; számot adott magának arról, hogy frázisokkal vagy
színpadi hatásokkal Sándort nem lehet az orránál fogva vezetni; az maga is
mestere ennek a műfajnak. S valóban: a „királyokból álló nézőtér” Sándorra
semmiféle hatást nem tett; feljegyzései csak higgadtan regisztrálják a német
uralkodók által rázúdított számos kérést. Csaknem valamenyien -
Mecklenburg hercegétől Thurn-Taxis hercegéig - állami státusuk
emeléséért vagy területgyarapításért kunyeráltak.

De az Oroszországgal való barátság megszilárdítása Napóleon számára igen

fontos volt. Erfurt előestéjén, szeptember 8-án végre aláírta a porosz királlyal
a francia csapatoknak Poroszországból való kivonulásáról szóló
megállapodást. (A hadisarc összegét 140 millió frankban állapították meg.
Erfurtban Sándornak sikerült elérnie a hadisarcnak 20 millió frankra való
csökkentését.) Ez persze nem a porosz király kedvéért, hanem Sándor
kedvéért történt.
A két hétig tartó erfurti ünnepségek szigorúan körülhatárolt körökben folytak.
Erfurt hivatalos, parádés oldala, amely a népes, ragyogó erfurti társaság felé
fordult - a „királyok nézőtere”, az arisztokrácia, az uralkodó hercegek, a
diplomaták, a marsaitok, a generálisok, a miniszterek, a magas
tisztségviselők, a híres művészek, Európa legszebb hölgyei felé - csaknem
házias, idillikus színben tüntette föl mindazt, amit e főszereplők tettek. A
főszereplők pedig eljátszották az érzelmek megható állandóságát, két
uralkodónak - akik mindegyike a maga módján jelentős - örök barátságát, két
hatalmas birodalom szövetségének bonthatatlanságát, a teljes
kölcsönös egyetértést, a kölcsönös mély tiszteletet. Vajon lehetett-e
kételkedni a szövetség tartósságában e két mosolygó, élénken beszélgető
uralkodóra tekintve, akik kart karba öltve sétáltak az erfurti palota
fényözönben úszó termeiben vagy a városon túli erdőben lovagoltak -
miközben tiszteletteljes távolban követte őket az arannyal kivarrt tábornoki
egyenruhás, tollbokrétás, toliforgós kíséret vagy este, a színházi
páholyban ültek, mindig együtt, egymás mellett, mindig ugyanazzal a
barátságos mosollyal?

Erről a külsődleges oldalról nézve a rendíthetetlen francia-orosz szövetség

külső hatásra törekvő erfurti demonstrálása kétségkívül sikerült
Napóleonnak. Ez a két hét úgy folyt le, mint az egymást váltogató ünnepélyes
fogadások, bálok, színi előadások, vacsorák, hangversenyek tündérjátéka. Az
erfurti tartózkodást két napra megszakította egy Weimarba - Németország
Athénjába - tett utazás. Károly Ágost herceg gondoskodott a nevezetes
vendégek fogadásáról. Minden volt ott, kezdve a vadászaton a parkban - ahol
szerencsésen a felséges vadászok puskája elé „kerültek” a szarvasok és az
őzek - a virágokkal és versekkel való régimódi teátrális
felköszöntésekig. Nagy színészi hajlama Napóleont szerencsés rögtönzésekre
ösztönözte. Az uralkodók számára adott szigorúan zártkörű, szertartásos
tizenhat személyes vacsorán az asztal mellett összegyűlt uralkodókat zavarba
hozta a német történelem alapos ismeretével.

Amikor az egyik vendég az „aranybulláról” szólva, annak keletkezését 1409-

re tette, Napóleon kijavította: „1356-ban adták ki, IV. Károly uralkodása
alatt”. Arra a tiszteletteljes kérdésre, hogy császári felsége miként és mikor
tanulmányozhatott ilyen bonyolult és speciális tárgyakat, Napóleon egy kicsit
elgondolkozott, azután ezt válaszolta: „Amikor tüzér alhadnagy voltam...”
Egy pillanatra megállt, még egyszer végignézett az ezüst edények, kristályok,
ételek terhe alatt roskadozó asztal körül ülő gőgös uralkodókon, és kijavította
magát: „Amikor volt szerencsém tüzér alhadnagyként tartózkodni Valence-
ban... sokat olvastam.” Az orosz cár, a XII. század óta trónon levő
Wittelsbach-dinasztiából való bajor király, a württembergi, a szász, a
vesztfáliai király és még tíz német uralkodó jelenlétében ez a hanyagul,
hetykén odavetett néhány szó („Amikor volt szerencsém alhadnagyként
tartózkodni”) fenyegető villámlásként hatott. Egy időre mindenki elhallgatott.

Később Napóleon hosszasan beszélgetett Goethével és Wielanddal. Ez az

egyenlők beszélgetése volt. Napóleon a várószobában megvárakoztatta a
német uralkodókat, de igyekezett hangsúlyozni a nagy írók iránt érzett
tiszteletét: nem ütött meg pártfogói hangnemet, nem mondott kategorikus
ítéleteket. Johann Wolfgang Goethe az ő számára nem Károly Ágost weimari
herceg titkos tanácsosa volt, hanem „Az ifjú Werther szenvedései”-nek írója -
amelyet fiatalkorában sokat olvasgatott -, Európa legnagyobb írója.

Egyébként, még ezeken a rendezvényeken sem mindig kísérte őt a szerencse.

Október 9-én ezt írta Joséphine-nek: „Bálon voltam Weimarban. Sándor
táncolt, én nem, negyven év - az negyven év.” Úgy látszik, Erfurtban először
panaszkodott a korára. Leveleiből ítélve minden egyébbel meg volt elégedve.
Cambacérésnek, Joseph-nek, Murat-nak néhány rövid sort írt: „Minden a
lehető legjobban megy.” Ugyanezt írta Joséphine-nek: „Minden jól megy.
Meg vagyok elégedve Sándorral; minden bizonnyal ő is meg van elégedve
velem; ha nő volna, azt hiszem, ő volna a szeretőm.”

De vajon csakugyan „minden a lehető legjobban” ment? S csakugyan meg

volt elégedve Napóleon a találkozás eredményével, ahogyan leveleiben
bizonygatta? Hiteles okmányok azt bizonyítják, hogy ez csak játék volt. Az
erfurti találkozó parádés külsőségei mögött, a baráti kézszorítások és
mosolyok mögött a kívülállók számára láthatatlan, váratlanul éles harc folyt.

Több mint egy esztendőn át Napóleont maga Sándor is, s különösen

Caulaincourt több ízben is biztosította Oroszország és Franciaország baráti
szövetségének tartósságáról. Igaz, a tilsiti mámor hamar elszállt, a józan
számítások háttérbe szorították az érzelmeket, ha ugyan voltak valaha
ilyenek; Napóleon már Savary hazatérése és a vele folytatott hosszas
beszélgetések után megértette, hogy Sándor bonyolultabb is, ravaszabb is,
mint ahogy ő kezdetben feltételezte. Sokkal később, Szent Ilona
szigetén, Sándort az osztrák és a porosz uralkodóval összehasonlítva, ezt
mondotta: „Az orosz cár - hasonlíthatatlanul különb ezeknél. Van benne ész,
kellem, műveltség; vonzó; de nem szabad bízni benne, nem őszinte, az e
birodalom hanyatlásának korszakából való igazi bizánci... Ha meghalok itt, ő
lesz igazi utódom Európában.” A dicséretekkel fösvénykedő Napóleon
szájából ez igen kedvező vélemény, és ez fokozatosan alakult ki. Erfurt előtt
Napóleon már egészen józanul ítélte meg Sándort, de emellett szilárdan meg
volt győződve a találkozás baráti jellegéről. Erfurtban valami újat, mást érzett
meg. Sándor barátságos volt, jóindulatú; apróságokban
előzékenységet tanúsított Napóleon irányában, de már egészen más ember
volt, mint Tilsitben. Csaknem minden kérdésben nézeteltérések támadtak
közöttük, és Sándor nemcsak hogy nem kereste az utakat enyhítésükre,
ellenkezőleg, semmiben sem akart engedni. „Megingathatatlan lett” - írta
Caulaincourt. A dolog odáig fajult, hogy kettejük között viharos jelenetekre
került sor, és Sándor azzal fenyegetőzött, hogy elutazik. Napóleonnak
engedményeket kellett tennie. A cár váratlanul megváltozott magatartását
Napóleon eleinte a spanyolországi balsikerekkel - Bailénnel, Sintrával -
magyarázta. De nyilván másról is szó lehet itt; valaki alighanem elárulta
Napóleont. A császár még Lannes-ra is gyanakodott, ő ugyanis a császár
parancsára Sándor elé utazott, hogy fogadja, s tetszett a cárnak. Sándor
Lannes-nak a Szent András rendet adományozta. Napóleon sem az erfurti
találkozás alatt, sem később nem tudta meg az igazságot.

Az igazság pedig - a szörnyű igazság! - egészen más volt. Napóleont

Talleyrand árulta el és adta el. Bonaparte már régen nem bízott meg benne,
éppen ezért el is távolította Benevento hercegét a külpolitika irányításától.
Annál meghökkentőbb az a hiba, amelyet 1808-ban Napóleon elkövetett.
Meghívta Talleyrand-t, vegyen részt az erfurti tárgyalásokon, s a
legkényesebb feladatot bízta rá: adja értésére Sándornak, hogy Napóleon
szeretne rokonságba kerülni vele, nőül véve húgát. Nehéz megmagyarázni
pszichológiailag Napóleon eljárását. Hogyan bízhatta a legfontosabb
politikai tárgyalásokat (márpedig ebben az időben semmi sem volt fontosabb
az Oroszországgal való szövetségnél!) egy olyan emberre, akit gyanúsnak
tartott. Meglepő elvakultság volt ez, mindig helyes intuíciója ezúttal
cserbenhagyta. Érthetetlen módon folyvást találgatva, ki árulhatta el, a
gyanúsítottak közül kizárta Talleyrand-t. Erfurtban korlátlan bizalmat
tanúsított iránta.

Pedig az az ember, akit valami oknál fogva a politikailag is, személyileg is

legfontosabb tárgyalásokkal megbízott, már Párizsban titkos megegyezésre
lépett Metternichhel, s Erfurtban, amikor négyszemközt beszélgetett
Sándorral Thurn-Taxis hercegné házában, nyomban nyíltan Napóleon ellen
fordult. „Felség, miért jött ide? Felségedre vár az a feladat, hogy megmentse
Európát, s ezt csak akkor teheti meg, ha mindenben ellentmond
Napóleonnak.” Egyes kutatók feltételezték, hogy Talleyrand ezzel „esztelenül
vakmerő lépést” tett. Különös vakmerőségről itt nincs szó; nem lehet
kétséges, hogy Sándor meg akarja majd hallgatni a volt francia
külügyminiszter véleményét, aki továbbra is igen befolyásos személyiség
maradt. Talleyrand megpróbálta példátlan árulását azzal igazolni, hogy
amikor elárulta Napóleont, Franciaország érdekeit tartotta szem előtt. Ezek
természetesen álokoskodások. Talleyrand-t saját egyéni érdekei és Ausztria
érdekei vezették. A Napóleon és Talleyrand között külpolitikai kérdésekben
éveken át egyre inkább elmélyülő nézeteltérés elsősorban a szövetségről
folyó vitákon alapult: az Oroszországgal való szövetséggel,
amelyre Napóleon orientálódott, Talleyrand szembeállította az Ausztriával
kötendő szövetséget. Az orosz szövetség iránti elvakult ellenségességének
fonákja az Ausztria előtti vak, korlátlan behódolás volt. 1807-1808 óta
Talleyrand ténylegesen Ausztria ügynökeként ténykedett, s Napóleon
gúnyoros-kritikus megjegyzésének, melyet Talleyrand-hoz intézett - „ön még
mindig ugyanaz az osztrák” - megvolt az alapja.

Talleyrand árulása fontos következményekkel járt. Bár Sándor sokkal

józanabbul ítélte meg a Franciaországgal való szövetséget, mint ahogy azt
Napóleon, Savary és Caulaincourt előtt feltüntette, mégis azt tartotta, hogy az
adott körülmények között megfelel Oroszország érdekeinek, és Erfurtba azzal
az eltökélt szándékkal utazott - amint ez anyjához írt leveléből kitűnik -, hogy
megszilárdítsa ezt a szövetséget. Talleyrand árulása és Napóleon meglepő
rövidlátása Bailén fényében nagy hatással volt Sándorra. Ha olyan férfiú,
mint Talleyrand, aki ráadásul a császár bizalmát élvezi, a Napóleon elleni
harcra ösztönöz, akkor Napóleonnak valóban rosszul áll a szénája. Talleyrand
árulása hozzájárult a szövetségesek közti egyenetlenséghez.

Október 12-én aláírásra került az Oroszország és Franciaország közötti

szövetségi konvenció. Kölcsönös engedmények alapján mindkét fél számára
elfogadható kompromisszumhoz jutottak el. Az alapvető szöveg bevezetője
leszögezte: „Őfelsége az orosz cár és őfelsége a franciák császára, olasz
király, a Rajnai Szövetség protektora, az őket egyesítő szövetségnek szoros
és örökké tartó jelleget kívánnak biztosítani” ... stb. „Örökké tartó...”? Ez a
két szó rögzítve volt a papíron, aláírásokkal és pecsétekkel megerősítve. De
lehetett-e hinni bennük? A konvenció végleges szövegének az első
változatokkal - a tervezettel és az ellentervezettel - való egybevetése
arról győz meg bennünket, hogy a két fél kereste a kölcsönösen elfogadható
megoldásokat, tehát a két hatalom szövetségét továbbra is szükségesnek
tartották. Napóleon szükségesnek tartotta az Oroszországgal való szövetséget,
s ez arra késztette, hogy engedjen a Törökországgal való viszony kérdésében,
amely Sándor számára lényeges volt, s a konvenció 8. cikkelyét abban a
megszövegezésben fogadták el, amelyhez Sándor és Rumjancev
ragaszkodott.

Ezután mindkét uralkodó aláírta a III. Györgyhöz intézett üzenetet, akit

békére hívtak fel. Napóleon kérésére megállapodtak abban, hogy Tolsztojt
Párizsban egy másik követ fogja felváltani. Az ügyeket elintézték, elérkezett
a búcsú órája.

A tettetett egyetértés és a hosszú viták után a búcsú váratlanul barátságos

volt. Napóleon és Sándor kettesben lovon - a kíséret nagy távolságban
követte őket - lépésben ment a város széléig, ahol Sándort hintók várták.
Leszálltak a lóról és még sokáig jártak föl-alá élénk beszélgetésben. Ennek az
utolsó beszélgetésnek a tartalma mindmáig ismeretlen. Melegen kezet
szorítottak, azután megölelték és megcsókolták egymást. Ez volt utolsó
találkozásuk.

Napóleon visszatért Erfurtba - a lova lassan lépkedett gondolataiba mélyedt,

és senkivel sem beszélgetett.

Október 19-én Napóleon visszatért Párizsba. A spanyolországi háború volt a

központi kérdés. Németországból, Olaszországból sürgősen csapatokat
vezényeltek a spanyol határhoz. A kormány újoncozást rendelt el. Rövid idő
alatt a Pireneusokon túl 150 000 főnyi hadsereget vontak össze, amely
magában foglalta a császári gárdát és a legjobb válogatott alakulatokat. A
lengyel hadosztályt, ahelyett, hogy Lengyelország szabadságáért harcolt
volna, délre küldték - Spanyolország szabadságának elfojtására.

Miért folyt ez a háború? Milyen célt követett? Champagny a Moniteurben

közzétett és Napóleon által megszövegezett jelentésében azt állította, hogy ez
a háború Franciaország biztonságáért folyik; az a célja, hogy megszabadítsa
Spanyolországot „a tenger zsarnokainak..., a béke ellenségeinek”, Angliának
az igájától. A lázadás fő oka, mondották, az „angol arany, az inkvizíció
ügynökeinek intrikái..., a szerzetesek befolyása”. De ezekkel az állításokkal
együtt, melyek mintha az 1796. évi proklamációk szellemét élesztették volna
föl, ugyanebben a jelentésben kifejezett fenyegetések hangzottak el az
uralomra törő „spanyol csőcselékkel” szemben.

Kívülállók részvétele nélkül folyó négyszemközti beszélgetésekben

Napóleon sokkal őszintébben fejezte ki gondolatait. „Spanyolországnak
franciává kell válnia... Franciaország kedvéért hódítom meg
Spanyolországot” - mondotta Roederernek, felajánlva neki József
(Bonaparte) király mellett a pénzügyminiszteri tárcát.

A Szenátushoz küldött üzenetében Napóleon ezt írta: „Bizalommal kérek

népeimtől új áldozatokat... szükség van erre az egyetemes béke elérése
érdekében... Franciák, nekem nincsenek más céljaim, mint a ti boldogságotok
és gyermekeitek biztonsága.” Csakhogy a háború hosszú évei után már nem
hittek többé a békéről mondott szavakban. A nép nem akart többé háborút,
torkig volt vele. S szükségképpen még a politikától távol álló emberek is
elgondolkoztak azon, hogy a béke eléréséhez miért van szükség arra, hogy a
spanyol trónon a császár bátyja üljön. Vajon a francia gyermekek biztonsága
attól függ, melyik trónt foglalja el Joseph Bonaparte - a nápolyit vagy
a spanyolt?

A mindent látó és mindent halló rendőrség elől védett szűk körben a császár
politikáját még élesebben és nyíltabban elítélték. Denis Decrés, az állandó
tengerészeti miniszter, aki ifjúkorában, Toulon előtt barátságban volt
Bonaparte kapitánnyal, majd haptákban állt előtte, s 1808-ban grófi címet,
majd hercegi címet kapott, bizalmas embereinek ezt mondta: „Elment az
esze, teljesen elment az esze [a császárnak]. Maga is el fog pusztulni és
mindannyiunkat pusztulásba dönt.” Édestestvére, Joseph, Spanyolország
királya, akinek kedvéért a háború folyt, rövid madridi tartózkodása alatt olyan
emberekkel vette körül magát - mint például Jourdan tábornok -, akik a
Napóleonnal szembeni ellenzékiségükről voltak ismeretesek, s a hozzá
közelállóknak azt mondta, hogy kötelessége megvédeni új alattvalóit
Napóleon zsarnokságától. Caulaincourt Erfurtban a császárral folytatott
bizalmas beszélgetés során, összeszedve a bátorságát megmondta, hogy a
császár akciói, németországi és spanyolországi politikája, mindenkiben
félelmet keltenek, mindenki veszélyeztetve érzi magát. „Milyen terveket
tulajdonítanak nekem?” - kérdezte Napóleon. „Hogy egyedül akar uralkodni”
- mondta Caulaincourt. Napóleon megkísérelte cselekedeteit előre nem látott
körülményekkel igazolni - de egyesek mesterkedéseit, mások
tehetségtelenségét emlegették.

Akadtak, akik úgy vélték, hogy nem lehet megállni félúton és beérni a
folyosói bírálattal. 1808 nyarán letartóztatták Malet, Guinet Dutert
tábornokokat és néhány tisztet; azzal vádolták őket, hogy kormányellenes
összeesküvést szőttek a köztársaság visszaállítása céljából. Az
összeesküvésben nyilvánvalóan részt vett Servan, Lanjuinais, s valószínűleg
Buonarroti is; Napóleon utasította Fouchét, hogy az ügyet ne hozza
nyilvánosságra. Nem akart okot adni senkinek arra, hogy kétségbe
vonhassa népszerűségét. Akár mert Fouché, ezeket az utasításokat
kihasználva, nem akarta az ügyet teljesen tisztázni, akár mert az összeesküvés
még csupán csíraállapotban volt, de tény, hogy az ügyet elkenték, pedig
Napóleonnak nem csekély aggodalmat okozott: azt gyanította, hogy részt vett
benne Benjamin Constant, Garat, esetleg Lafayette is, s nem volt
meggyőződve arról, hogy a dologban nem volt-e benne az „anarchisták”
keze. Malet-t elmebetegnek nyilvánították, de az ügyet nem tisztázták
teljesen. Június 29-én Napóleon ezt írta Cambacérésnek: „A legnagyobb
mértékben elégedetlen vagyok a rendőrminiszter magatartásával.” Azt
kívánta, hogy Fouchét tartsák megfigyelés alatt. Otranto hercegének eljárása
a legnagyobb aggodalmakra adott okot. „Mi ez - megőrült ez a miniszter
vagy gúnyt űz belőlem - kérdezte Napóleon Cambacéréstől két héttel később.
- Magyarázza meg nekem Fouché szerepét az összes ügyekben. Megőrült?
Mire törekszik?” Mindamellett, bármennyire haragudott is Fouchéra és
bármilyen jogosan gyanakodott is rá, meghagyta őt tisztségében.

Napóleon látta a társadalom elégedetlenségének különféle fenyegető tüneteit.

Decrés ellenzékieskedése, Joseph zúgolódása, Caulaincourt nyíltan
kimondott kifogásai, Fouché titkos intrikái, a republikánus összeesküvés nem
egyetlen láncot alkotott-e? A császár ezt még saját magának sem akarta
bevallani. Még mindig úgy tűnt fel előtte, hogy a nép bálványozza, hogy
hatalma korlátlan, hogy elég, ha felhúzza a szemöldökét, s valamennyi
ellenség egy pillanat alatt a földön hever. Meglepő módon éppen a császárság
e késői szakaszában, amikor a rezsim válsága napról napra nyilvánvalóbbá
vált, szilárdult meg a császárban az a meggyőződés, hogy neki mindent
szabad, mindent elérhet, amit csak akar, hogy minden alá van rendelve
akaratának. Spanyolországban egy alkalommal, amikor mindenre elszánt
spanyol hazafiak által védett jeges hegygerinceken keltek át, az egyik tiszt
egy erejét meghaladó akcióra vonatkozó parancsra felkiáltott: „Ez
lehetetlen!” Napóleon hidegen és meggyőződéssel válaszolta: „Ez a szó
számomra nem létezik; nem ismerem.” Azóta nemegyszer ismételte ezt az
aforizmáját, amely megtetszett neki; ki is egészítette: „Nem kell sem »ha«,
sem »de«; sikert kell elérni - ez minden.”

Furcsa és egyre fokozódó önámítás volt ez. Másokat akart meggyőzni és

észrevétlenül őt magát töltötte el a hit az akarat legyőzhetetlen erejében, saját
mindenhatóságában. Logikus betetőzése volt ez eddigi életútjának: a
kegyetlen kiábrándulásoknak, a hit elvesztésének, s csaknem fantasztikus
sikerek csodálatos láncolatának és ami ezt követte, a lelki elvadulásnak.

Tíz nappal azután, hogy Erfurtból hazatért Párizsba, október 29-én, Napóleon
újból elhagyta a fővárost; maga állt a hadsereg élére, amely Spanyolországba
vonult, hogy lemossa Bailén és Sintra gyalázatát.

Napóleon hadserege fergetegként száguldott át Spanyolországon, s mindent

elpusztított, ami útjába akadt. Ezek voltak a császárság legjobb katonái:
Marengo, Austerlitz, Jéna veteránjai a császári gárda. A császár
parancsnoksága alatt a legnevesebb hadvezérek álltak - Lannes, Ney, Soult,
Bessiéres, Gouvion, Saint-Cyr. Napóleon bevetette Spanyolország ellen
mindennek a legjavát, s már ez magában mutatja, milyen óriási jelentőséget
tulajdonított az ellenfél megsemmisítésének, melyet tegnap még megvetően
„spanyol csőcseléknek” nevezett.

Az ilyen hadseregnek semmi sem tudott ellenállni; sem a reguláris

alakulatok, sem a partizánosztagok. A vas ezredek csapásai alatt
visszavonulásra kényszerültek. Mindamellett, a Sierra de Guadarrama
hegygerincein átkelve, a francia hadsereg a spanyolok ádáz ellenállásába
ütközött. A november 30-án lefolyt somosierrai ütközetet, amelyben
különösen kitűntek a lengyel ezredek, óriási erőfeszítések árán sikerült
megnyerni. December 4-én Napóleon bevonult Spanyolország fővárosába.
Egy ideig habozott: visszahelyezze-e a spanyol trónra Joseph-et, aki teljes
tehetetlenségről, s ráadásul a franciabarát, sőt testvéri érzések igen kétes
voltáról tett tanúságot? Nem helyesebb-e, ha nem törődik alattomos, hitszegő
bátyjával? De a gyermekévei óta beleplántált klán-szellem felülkerekedett
benne. Utasította Joseph-et, tartsa magát minél távolabb a büntető
expedíciótól; ne mocskolja be a kezét véres megtorlással, „jó királyként”
térjen vissza Madridba.

Napóleon, mihelyt bevonult Madridba, december 4-én aláírásával olyan

dekrétumokat adott ki, amelyek arról tanúskodtak, hogy még nem felejtett el
mindent a szociális stratégia tanításaiból. Az első dekrétum Spanyolország
egész területén eltörölte a hűbérjogot. Érvénytelennek nyilváníttattak a
feudális törvényhozásból származó összes kiváltságok és jogok. A második
dekrétum megszüntette és betiltotta az inkvizíció bíróságait. Az inkvizíció
összes javait zárolták és átadták az államnak. Egy másik dekrétum
egyharmaddal csökkentette az országban a kolostorok számát, és a kolostorok
javai (mármint a megszüntetett kolostorokéi) az állam tulajdonába mentek át.
A kolostorok és a vallási kongregációk az állam ellenőrzése alá helyeztettek.
Az ország egyes tartományai között megszüntették az összes
vámkorlátozásokat és más mesterséges akadályokat.

A Napóleon által 1809. december 4-én kiadott madridi dekrétumoknak

egyértelműen antifeudális tartalmuk volt; progresszív jellegükhöz a
legcsekélyebb kétség sem férhet. E dekrétumok fogyatékossága nem
jellegükben rejlett, hanem abban, ahogyan a spanyol népre rákényszerítették
őket. A madridi dekrétumok nem töltötték be és nem is tölthették be azt a
szerepet, amelyre Napóleon számított. A spanyol nép eleve elutasította őket;
nem azért, mert rosszak voltak vagy lehettek volna jobbak is, hanem azért,
mert a hódítók törvényei voltak. A spanyolok - akár jól, akár rosszul -
maguk akartak dönteni dolgaikban. A franciákban csak hódítókat láttak és
nem hallgattak sem az intelmekre, sem a fenyegetésre, s összefogtak egyetlen
cél érdekében: hogy megvédjék hazájukat az idegenekkel, a franciákkal
szemben.
Napóleon hadserege nem maradt Madridban, hanem északnyugat felé
nyomult előre. A császár hírt kapott arról, hogy Moore tábornok 30 000 főnyi
hadserege a franciákat bekerítve támadást akar intézni Madrid ellen.
Napóleon elvágta az útját: alig várta, hogy szétzúzza és a tengerbe szorítsa az
angolokat. A hadsereg, élén a császárral, gyors menetben haladt előre,
mindent elsöpörve útjából. De Napóleon nem áltathatta magát:
Spanyolországot nem hódította meg, nem győzte le. Két kilométernyire
azoktól az utaktól, amelyeken győztesen vonult a császári sereg, kezdődött a
le nem győzött Spanyolország - a gerillák Spanyolországa. Az egész
országban folyt az egy órára sem szünetelő „kis” partizánháború. De ez a „kis
háború” szörnyűbb volt a nyílt harcmezőn folyó ütközeteknél.

A spanyolok elkeseredetten, halált megvető bátorsággal harcoltak. Saragossa

védelme, kiváltképpen a második (1808. december-1809. február) védelme
során az egész világot bámulatba ejtette a védők bátorsága és hősiessége.
(Saragossa első védelme 1808 júniusától augusztusáig folyt.) A spanyol
hazafiak ellenállásának megtörése végett Napóleon legjobb hadvezérét,
Lannes marsallt küldte Saragossába. De a harc kimenetele még akkor sem
volt világos, amikor a várost rohammal bevették: minden utcáért, minden
házért, minden pincéért, minden kapuért küzdelem folyt. Amikor a franciák
végül kitűzhették a háromszínű lobogót a legyőzött és elpusztított város fölé,
nem volt, akin a hatalmat gyakorolhatták volna: Saragossában csak halottak
maradtak. Lannes-t megrendítette az ilyen áron szerzett győzelem, amely
talán szörnyűbb volt egy vereségnél.

Napóleon nem engedte seregét megpihenni, hanem a katonákat Wellesley és

Moore angol hadosztályai elé hajtotta. Az 1808-1809. évi tél
Spanyolországban különösen zordnak bizonyult. Állandóan havazással
váltakozó ólmos eső esett; a hadsereg rossz utakon kapaszkodott fel a
hegyekre. Napóleon megparancsolta, hogy mindenki gyalog menjen; jómaga
elöl haladt Lannes és Duroc között, esőben-hóban, s úgy tetszett, nem érez
sem hideget, sem fáradtságot. Mindenfelől hallatszott a katonák zúgolódása:
„A fegyencek kevesebb gyötrelmet szenvednek, mint mi.” Sőt, állítólag egy
katona azt mondta: „Egyszer egy golyót kellene beleereszteni.” Napóleon úgy
tett, mint aki semmit sem hall, semmit sem lát. Meg kellett előznie az
angolokat.
A sereg egyre feljebb emelkedett a hegyvonulaton. Az Astorgához vezető
úton végül utolérte a párizsi futár. Napóleon megállt; az iratok olvásásába
mélyedt. Egy ideig gondolkodott. Az angolokat csaknem körülzárta; még
néhány nap, nem túl nagy erőfeszítés - és a spanyol hadjáratot nagyszerű
győzelem koronázza.

Mindamellett rövid ingadozás után másként döntött. Megparancsolta, hogy

fogjanak be lovakat. Egy órával sem maradhatott tovább Leónnak és
Asztúriának magános és járhatatlan útjain, távol Franciaországtól, Párizstól.
A hadsereg parancsnokságát Soultnak adta át. Postakocsiba ült és
megparancsolta a kocsisnak, hogy olyan gyorsan hajtson, ahogy csak tud.
Január 7-én már Valladolidban volt. Innen már közvetlen összeköttetés volt
Franciaországgal. Január 16-ig maradt ott, parancsokat, kérdéseket,
követeléseket tartalmazó írásokat küldött szét az óriási birodalom
minden részébe. 23-án reggel az Invalidusok templomából egy ágyú adta
hírül a császár hazatérését. Senki sem várta őt azokban a napokban Párizsban.

A Párizsból érkező hírek, amelyek arra kényszerítették Napóleont, hogy

valamennyi tervét megváltoztassa, a befejezetlen spanyol hadjáratot otthagyja
(ilyet azelőtt sohasem tett) és Párizsba utazzon, komoly figyelmet
érdemeltek. Több forrásból lényegileg egybevágó hírek érkeztek arról, hogy
Ausztria a bajor és az olasz határon nagy erőket von össze, és hogy maholnap
a háború kitörése várható. Ez egymagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy
a császár hazasiessen Párizsba. De Napóleonra alighanem még nagyobb
hatást tett egy másik, kevésbé fontos közlés: Fouché és Talley-rand, akiket
eddig kibékíthetetlen ellenségeknek ismertek, mindenütt együtt jelennek meg;
karon fogva járnak, egész Párizsban szinte tüntetnek szoros
szövetségükkel. Ezt Napóleon különösen veszélyesnek tartotta. „A bűn
karjára támaszkodó gazság” - ezt a későbbről származó szállóigét már 1809-
ben ki lehetett volna mondani. Napóleont, érthető módon, nem a szövetség
erkölcsi oldala érdekelte - a két volt ellenség kibékülése csak politikai talajon
mehetett végbe. Teljes biztonsággal meg lehetett állapítani, hogy ez a
váratlan közeledés az érdekek közösségén alapult. „Az ellenségeimnek az
ellensége - a barátom.” Az az ellenség, aki arra késztette Talleyrand-t, hogy
kezét nyújtsa Fouchénak, csak nagyon erős és veszélyes ellenfél lehetett:
Napóleon császár.
A logikus következtetések e láncolata, amelyek Astorgában Napóleont
azonnal arra az elhatározásra késztették, hogy visszatér Franciaországba,
Párizsban újabb megerősítést nyert. Anyjától, aki mindig hallgatag,
tartózkodó volt, de öregkorára is megőrizte éleslátását, fontos
felvilágosításokat kapott. Letizia asszonyról azt tartották, hogy távol áll a
párizsi előkelő társaságtól, ennek az érdeklődésétől, s ezért mertek nyíltan
beszélni előtte. A társasági szenzációk valóban kevéssé foglalkoztatták,
de fiának az érdekei nem maradtak közömbösek számára. De Vaudémont
hercegnő fecsegéséből meghallott néhány szót, amelyek megerősítették, hogy
Talleyrand és Fouché között szoros szövetség létesült. Lavalette-től, aki
elfogott egy Murat-hoz Nápolyba intézett levelet, mostohafiától, Eugéne
Beauharnais-tól, Savarytól lassanként eljutottak Napóleonhoz egyes
részletek, amelyek még nem álltak össze kerek egésszé. Ámde nyilvánvaló
volt: valamilyen sötét, titkos játék folyik ellene. Fülébe kerültek bizonyos
mondattöredékek. Azt beszélték, hogy Fouché valahol ezt mondta: „Ennek
véget kell vetni.” Napóleon még sok mindent nem tudott, nem volt
tudomása Talleyrand erfurti árulásáról, nem gyanította Metternichhel való
titkos kapcsolatait; mindez rejtve maradt előtte. Jóllehet még nem tudott
semmi bizonyosat, de érezte - akár 1800-ban, 1804-ben - a mérgezett levegőt,
s érezte, hogy leselkednek rá.

Hazatérése után öt nappal, január 28-án, szombaton, ebéd utánra a

dolgozószobájába rendelte a császárság legmagasabb tisztségviselőit -
Cambacérést, Lebrunt, Decrés tengernagyot, Fouchét és Talleyrand-t.
Mindannyian idejében érkeztek, tiszteletteljesen, egy kissé nyugtalanul; azt
beszélték, hogy a császár rossz hangulatban érkezett haza, s mindenki attól
tartott, hogy ő lesz kegyvesztetté a császárnál.

Napóleon egy nagy asztal mellett ült és mindenkit hellyel kínált. Láthatóan
türtőztette magát és igyekezett nyugodtan beszélni. Kifejezte elégedetlenségét
az utóbbi idők eseményeinek értelmezésével: kétségtelen sikereket a
közvélemény elé balsikerekként tálalnak föl. A legfőbb tisztségviselők és
miniszterek rosszul teljesítik kötelességeiket, nem tartják be a fegyelmet...

Mindannyian lehajtott fejjel, tiszteletteljesen hallgatták beszédét;

mindannyian örültek annak, hogy aggodalmaik ellenére a beszéd eléggé
általánosságokban mozog, és bár fontos kérdésekre vonatkozott - a császár
joggal mutatott rá a fogyatékosságokra -, senkit sem érintett személy szerint.

De a beszélgetés még nem ért véget. Napóleon felállt, s utána a többiek is

felálltak. A császár még folytatta általános elgondolásainak kifejtését, nagy
léptekkel föl-alá járkálva az óriási dolgozószoba egyik végéből a másikba, de
hirtelen irányt változtatott és egyenesen a kandallóhoz támaszkodó
Talleyrand-hoz lépett. Egészen közel ment hozzá, egy darabig mereven
arcába tekintett. A teremben teljes csönd uralkodott. „Maga - tolvaj!” -
kiáltotta hirtelen éles hangon Napóleon, s ezek a szavak arculcsapásként
hatottak. Talleyrand elsápadt.

„Maga - gazember!” Talleyrand még sápadtabb lett. - „Maga becstelen...

Mindenkit elárult és becsapott! Semmi sem szent maga előtt! Elárulná a saját
apját is!”

Fékezhetetlen dührohamában Napóleon éles, szaggatott hangon vágta

Talleyrand arcába a sértéseket - szünetekkel megszakított rövid
mondatokban, mintha pofozta volna. Mindent a fejére olvasott: szerepét az
enghieni herceg ügyében, amelyet most szárazon akar megúszni, azt, hogy
állhatatosan rábeszélte őt arra, hogy belebonyolódjék a spanyolországi ügybe,
most pedig úton-útfélen elítéli és kárhoztatja a Pireneusokon túl folyó
háborút. Mindent felsorolt: az árulások és bűncselekedetek hosszú lajstromát;
csak a legfontosabb hiányzott belőle: az erfurti árulás; erről Napóleon nem
tudott.

A halálsápadt Talleyrand nem szólt egy árva szót sem, mozdulatlanul állt.
Mindenki hallgatott, s a nagy dolgozószobában csak a császár dühös hangja
hallatszott. Váratlanul befejezte a vádak felsorolását.

„Miért nem köttettem fel magát a Carrousel tér rácsára? De vigyázzon, még
nem késtem el vele! Maga, maga...” - fojtogatta a düh; nyilván nem talált
megfelelő szót, s végül gorombán kiáltotta: - „Maga selyembe bújt szar!”

Nagy léptekkel az ajtóhoz sietett, és becsapta maga után.

Amikor mindenki kiment, és a szomszéd szobában Ségur megkérdezte

Talleyrand-tól, miért tartott ilyen sokáig az ülés, az gondolataiba mélyedve
nyilván nem figyelt oda vagy nem értette mit kérdeznek tőle, mivel egészen
máson járt az esze, ezt válaszolta:

„Vannak dolgok, amelyeket sohasem lehet megbocsátani.”

Másnap Talleyrand-t felkereste Savary. Talleyrand nyilván várta ezt a

látogatást és azonnal felállt.

- Tehát - Vincennes-be vagy Hamba? - kérdezte.

- Semmiféle utasításom nincs önre vonatkozóan - felelte Rovigo hercege.

Csak azt közölte, hogy Benevento hercege meg van fosztva főkamarási
címétől.

Különös módon Napóleon megismételte Robespierre hibáját. Miután

nyilvánosan megvádolta Talleyrand-t, s közvetve, Talleyrand-on keresztül
Fouchét is megtámadta, mindkettőjüket szabadlábon hagyta. Mi több,
megmaradt társadalmi pozíciójuk, befolyásuk, az a lehetőségük, hogy
büntetlenül ártsanak. Ez olyan volt, mintha a hadsereg törzskarában a legfőbb
parancsnoki posztokat árulók és ellenségek töltenék be. Napóleon 1809-ben
még nem tudta, hogy mindketten árulók a szó szoros értelmében véve. Azt
már biztosan tudta, hogy ellenségek. Vajon ez nem volt-e elég ahhoz, hogy
megsemmisítse őket? A császár furcsa nagylelkűséget vagy a veszély iránti
nemtörődömséget tanúsított. A kortársak közül némelyek ezt a nehezen
megmagyarázható magatartást gyöngeségnek minősítették.

Talleyrand, miután meggyőződött arról, hogy nem fenyegeti kivégzés, sőt

még börtön sem, nem vesztegette az időt. Már a császárnál lejátszódott
szörnyű jelenetet követő napon, vasárnap, módot talált arra, hogy
négyszemközt találkozzék Metternichhel.

Émile Dard, aki a bécsi levéltárban foglalkozott Metternich publikálatlan

dokumentumaival, megtalálta Metternichnek egy január 31-i jelentését,
amely körültekintően el volt rejtve a másodrendű fontosságú iratok között, és
külön sifrével volt rejtjelezve. A jelentés a Talleyrand-nal folytatott
beszélgetést tartalmazta. „Tegnapelőtt azt mondta nekem, hogy ütött az óra;
kötelességének tekinti, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen Ausztriával...
Továbbá azt mondta, hogy az Ausztria által követett célok az ő céljai is, és
hogy neki nem marad hátra más, mint hogy Ausztriával együtt
diadalmaskodjon vagy elpusztuljon.” Talleyrand gyakorlati ember lévén,
ugyanabban a beszélgetésben, ahogyan azt az osztrák nagykövet jelentette,
szolgálataiért néhány százezer frankot kért.

A felajánlott szolgálatokat természetesen elfogadták. De Metternich erkölcsi

arculata bizonyos hasonlóságot mutatott Talleyrand-éval. Ő sem nélkülözte a
gyakorlati érzéket és józanul gondolkodva úgy vélte, hogy Talleyrand-nak
kockázatos helyzetében nemigen marad választása. Néhány százezer helyett
kezdetben csak százezret adott neki. A többit még ki kellett érdemelnie.

A január 29-én létrejött titkos együttműködés a háború előtt is, alatt is

folytatódott. Előre látva, hogy amikor a két fél közt kitör a háború, a
közvetlén kapcsolatok lehetetlenné válnak, Talleyrand megállapodott
Metternichhel a jövőre vonatkozólag is: megbeszélték, hogy a titkos
értesítéseket (arany fejében) Bethman bankár útján fogja közvetíteni, aki az
orosz és az osztrák kormánnyal is kapcsolatban állt. Elküldte Bécsbe a
legtitkosabb állami dokumentumokat; a Pétervárral folytatott
diplomáciai levelezést, a nagyköveteknek adott direktívákat, a csapatok
elhelyezésére vonatkozó adatokat, a haditerveket. Miközben hidegvérűen
folytatta példa nélkül álló hazaáruló ténykedését - amelyért főbelövés járt
volna -, Talleyrand egyidejűleg tiszteletteljes, hízelgő leveleket írt
Napóleonnak, s mint rendesen, nők útján - De Rémusat asszony, De Laval
asszony, sőt Hortenzia királyné útján - igyekezett visszanyerni a
császár jóindulatát. Napóleon nem válaszolt a leveleire és elutasította a
hölgyek kéréseit; nem törődött többé Talleyrand-nal. Ez alighanem egyik
nagy tévedése volt.

1809. április 12-én este Napóleon az Operában értesült arról, hogy az osztrák
hadsereg 9-én átkelt az Inn folyón és hogy előosztagai bevonultak
Münchenbe.

Ez a hír nem érte váratlanul Napóleont. Ausztria csaknem két esztendeje

készült a háborúra, 1809 tavasza óta pedig határai mentén teljes harci
készültségben levő nagy erőket vont össze, s így óráról órára várhatóak
voltak a támadó hadműveletek. (Napóleon ezt tudta és megtette a szükséges
előkészületekét.) És ha Napóleon késlekedett és nem kezdett az ellenfelet
megelőző akciókat, annak oka csak abban rejlett, hogy szövetségese,
Oroszország, és országa közvéleménye miatt politikai szempontból fontos
volt számára, hogy a háború kirobbantását Ausztria kezdeményezze.

Ő valóban nem akarta ezt a háborút. De a háború elkezdődött; nem maradt

választása, s miután írt még néhány levelet a világ minden zugába, hajnali
három órakor kocsiba ült és a lovak keletre röpítették. 15-én már Strasbourg-
ban volt, 18-án Ingolstadtban, ahol is átvette a hadműveletek közvetlen
irányítását. Azonnal parancsot adott a csapatok átcsoportosítására, támadó
ékbe vonva össze őket, és megkezdte a hadműveleteket.

Az ezt követő öt nap alatt az úgynevezett regensburgi hadművelet során,

amelyet Davout és Lefebvre hadseregei Napóleon irányításával hajtottak
végre, a franciák visszavonulásra kényszerítették az osztrákokat, és az április
22-i eckmühli ütközetben súlyos vereséget mértek Károly főhercegre. Az
osztrákok vesztesége 45 000, a francia hadseregé 16 000 főt tett ki. Az
ütközet során Napóleon a lábán könnyebb sebesülést szenvedett, de a
csatasorban maradt. A Bécsbe vezető út megnyílt. Május 11-én Napóleon
már Schönbrunnból adta ki a parancsait; május 13-án Ausztria
fővárosa teljesen a francia csapatok kezére került.

Az 1809. évi ausztriai hadjárat világraszóló győzelmekkel kezdődött, s ennek

lényeges jelentősége volt további menete és kimenetele szempontjából. A
háború e kezdeti szakasza megmutatta, milyen tévesek voltak Metternich
számításai, aki félrevezette kormányát Napóleon gyöngeségének eltúlzásával.
A Fouché-Talleyrand összeesküvést Metternich 1808-ban a rezsim
mélyreható válsága bizonyítékának tekintette. Túlbecsülte a spanyolországi
balsikereknek a francia hadsereg harcképességére gyakorolt befolyását is.
Egyszóval, Metternich durva hibákat követett el, ami később is gyakran
megesett vele. „Még nem haltam meg” - jegyezte meg Napóleon,
amikor fülébe jutottak ellenfeleinek optimista prognózisai. Eckmühl
bebizonyította, hogy ez a rövid replika igencsak helyénvaló volt. Sehol sem
várták, hogy a háború így fog kezdődni - sem Bécsben, sem Berlinben, sem
Londonban. Talleyrand csaknem szolgai levelet írt Napóleonhoz, köszöntve
őt a fényes győzelmek alkalmából. Az osztrákok három éve kívánták a
harcot, „szomjaztak a háborúra”, hadseregüket átszervezték, átképezték,
átvéve a francia tapasztalatokat, nagy tartalékokat hoztak létre a Landwehr
formájában, új, fiatal tábornokokat neveztek ki, s ezek után, váratlanul - ez a
botrányos első szereplés.
Mindamellett, e fényes kezdet ellenére is, amely megmutatta, hogy korai
volna még eltemetni Napóleont, ez a háború sok vonatkozásban különbözött
az előbbiektől. Nemcsak arról volt szó, hogy Franciaországnak kedvezőtlen
körülmények között, ténylegesen két arcvonalon kellett harcolnia. Mintegy
300 000 katona rekedt Spanyolországban. A Németországban működő
hadseregek zömükben újoncokból és külföldi ezredekből álltak, a Rajnai
Szövetség százezer főnyi hadseregéhez tartozó németek nem mutattak
lelkesedést az osztrákok elleni harcban, akiket velük rokon népnek
tekintettek. Tirolban január 9-én kirobbant a tiroli parasztok nemzeti-
felszabadító felkelése, élén Andreas Hoferrel. A tiroli hazafiak a bécsi
udvarban egyetértésben tevékenykedtek, ami aligha erősítette pozícióikat. De
míg Károly főherceg tevékenységét vereséggel kezdte, Hofer parasztvezér az
iseli csatában győzelmet aratott, amely felszabadította Tirolt a francia-bajor
iga alól. Németország északi részén Schill őrnagy „halálhuszárai”, Dörnberg
német hazafiainak az osztagai és kisebb partizáncsoportok harcoltak. De ezek
a német hazafias erők még szétforgácsoltak voltak, nem jelentettek komoly
veszélyt. Ezeknek, akár a tiroli felkelőknek, akik győzelmet vívtak ki,
egyelőre mint a közelgő népi vihar előhírnökeinek volt jelentőségük.

Új, az előző háborúktól eltérő volt az osztrák hadsereg harci hangulata, harci
kedve. Abban a háborúban, amelyet Ausztria viselt, bizonyos fokig két
ellentétes tendencia egyesült. Nem fér kétség ahhoz, hogy az osztrák
nemesség, akár a magyar, azért állt szemben ellenségesen a napóleoni polgári
Franciaországgal, mert félt a francia antifeudális törvényhozástól, a
jobbágyság megszüntetésétől, a polgári Code Napoléon bevezetésétől stb.
Hozzájárultak ehhez a Habsburg-monarchia dinasztikus érdekei, amely a
spanyol Bourbonok bukása után újból fölemelte a legitimizmus zászlaját. De
e tendencia mellett, amely történelmileg a reakciót képviselte,
erősebben hatott az osztrák népnek az a törekvése, hogy megőrizze és
megvédje nemzeti és állami önállóságát. Az osztrák birodalom népei nem
akartak Poroszország vagy Vesztfália sorsára jutni; nem akartak idegen
hódítók hatalmába kerülni. S az osztrák hadsereg állhatatossága, kitartása és
harci kedve - amelynek az 1796-1797-es, 1799-es, 1800-as és 1805-ös
hadjáratokban híján volt - most ezért nőtt meg. (A kortársak ezt világosan
látták. Caulaincourt azzal akart hatni 1. Sándorra, hogy azt bizonygatta neki,
ebben a háborúban a „rendet” Napóleon védelmezi, míg Ausztria a
forradalmi elvet képviseli. Sőt, azt állította, hogy „II. Ferenc ugyanolyan
jakobinus, mint Marat”.)

Napóleonnak erről Bécs bevétele után hamarosan meg kéllett győződnie. A

főváros elestét nem fogták föl a háború végének; nem törte meg a nép
akaratát. Ellenkezőleg, a balsikerek még jobban megkeményítették a népet és
a hadsereget; a veszély tudata megsokszorozta erőiket. Napóleon lebecsülte a
végbement változásokat, az osztrák hadsereget a régi módon ítélte meg.
Május 21-én a Duna-ágban levő Lobau-szigetről, könnyű pontonhidat verve,
Napóleon átkelt a hadsereggel a jobb partra és Aspern és Essling között
megtámadta Károly főherceg hadseregét. Ez a példátlanul heves és véres
ütközet két napig tartott: a hadállások többször cseréltek gazdát; de a
franciák minden erőfeszítése ellenére (Lannes halálos sebet kapott, Saint-
Hilaire tábornok elesett) a csata Napóleon hadseregének vereségével
végződött. Aspern és Essling osztrák kézen maradt; a francia hadsereg, amely
csak nehezen tudta megőrizni a rendet, kénytelen volt visszavonulni
megindulási állásaiba. Friedrich Engels, a katonai kérdések jeles szakértője,
úgy jellemezte Aspernt, mint ami „Napóleon császár első vereségéről
nevezetes, akit Károly főherceg itt megvert...” (A francia irodalomban az
1809. május 21-22-i csatát általában Esslingnek, a németben Aspern-nek
nevezik.)

Esslingnek óriási volt a hatása Franciaországban és Európa-szerte. Bár

Napóleon az általa kiadott bulletinben minden módon magasztalta a francia
csapatok vitézségét, és a visszavonulást kizárólag a hidak megsemmisítésével
magyarázta, az elvesztett ütközetre vonatkozó igazság az egész világot gyors
szárnyakon bejárta. A párizsi tőzsde Esslingre az összes árfolyamok gyors
zuhanásával válaszolt. Amikor a nagy győzelmet megünneplő osztrákok
hivatalos közleményei ismeretessé váltak, a császári udvarhoz közelálló
körökben nagy fejetlenség keletkezett. A fegyelmezetlen Pauline felkiáltott:
„Mi lesz velünk, ha elpusztul? Egyszerűen lemészárolnak bennünket.” A
megrémült hercegnő e szavait buzgón szájról szájra adták a
császárság ellenségei.

Bailén és Sintra után Esslinget a császárság válsága tanúbizonyságaként

fogták föl. Ezúttal nem egy egyszerű tábornok szenvedett vereséget, mint
Dupont, hanem maga a császár. Közvetlenül ő irányította az ütközetet, vele
voltak legjobb marsalljai - Lannes, Masséna, Davout és valamennyien
tehetetlennek bizonyultak az osztrákokkal szemben. Ez valóban csorbát ejtett
a császárság tekintélyén.

A helyzetet bonyolította, hogy a Pireneusi-félszigeten Napóleon elutazása

után csapnivalóan rosszul mentek a dolgok. Joseph és törzskarának főnöke,
Jourdan, nem tudták rákényszeríteni a marsallokat arra, hogy figyelembe
vegyék utasításaikat; Soult és Ney azt tette, amit jónak látott. Soult sikeres
hadműveleteket kezdett az angolok ellen Portugáliában, megverte Moore
tábornokot és elfoglalta Oportót. Ám ahelyett, hogy felhasználta volna a
győzelem gyümölcseit, s katonai és politikai tekintetben megszilárdította
volna a győzelmet, Soult kalandokba bocsátkozott. Az elfoglalt ország
teljhatalmú urának érezve magát és úgy vélve, hogy Napóleont, akit lekötött
az osztrák háború, kész helyzet elé állíthatja, Soult elhatározta, hogy kikiáltja
magát Portugália királyának I. Miklós néven. Ez az ostoba ötlet
nyilván annyira foglalkoztatta, hogy nem vette észre kellő időben az angolok
partraszállását Wellesley parancsnoksága alatt, aki elfoglalta Lisszabont.
Soult az angolok nyomására kénytelen volt visszavonulni. Soult
visszavonulása következtében Ney kivonult Galíciából. A híres marsallnál
többet nyomott a latban Soult iránti leküzdhetetlen ellenszenve, mint az
ellenféllel való harc közvetlen feladatai.

Az esslingeni vereség, a spanyolországi kudarcok, a nemzeti-hazafias

mozgalom a megszállt Németországban - nem a vég kezdete ez? Sokan
föltették ezt a kérdést, főként Napóleon ellenségei.

Napóleon tisztában volt azzal, hogy a vele szemben ellenséges erők felemelik
a fejüket. De a veszély órájában teljesen megőrizte higgadtságát. Fő
erőfeszítéseit arra irányította, hogy a háború menetében döntő fordulatot
idézzen elő. Az ellenfél jóval erősebbnek bizonyult, mint az előző
hadjáratokban. Tehát jobban fel kell készülni a küszöbönálló ütközetre.
Jóllehet sokak véleménye szerint Lobau nem volt eszményi felvonulási
terület támadó hadműveletek kibontakoztatásához, Napóleon
politikai elgondolásokból, amelyeket sohasem választott szét a merőben
katonaiaktól, nem tartotta lehétségesnek elhagyását. A szigetet azonnal
elfoglalták volna az osztrákok. A közvélemény ezt Ausztria nagy
győzelmének tekintette volna. Ennélfogva először meg kell vetniük a lábukat
a szigeten, aztán néhány szilárd hidat kell építeniük, amelyek minden próbát
kiállnak, végül, megfelelő számú támadó erőket kell összegyűjteni. Őrmesteri
egyenruhába bújva, hogy ne ismerjék fel, katonai uniformisba
öltözött kíséretével Napóleon a szigetnek hol az egyik végén, hol a másikon
figyelte és ellenőrizte, hogyan folynak a hídépítési munkálatok, hogyan
épülnek az erősítések, milyen a katonák hangulata.

Ahogyan azt a veszély pillanatában szokta, a helyzet kiélezésére törekedett. A

római pápával egyre fokozódó nézeteltéréseit radikális módon oldotta meg.
1809. május 17-én a pápát megfosztották világi hatalmától, a pápa birtokait
pedig Franciaországhoz csatolták. Ám a pápa nem akart megbékülni annak a
nyakas uralkodónak az önkényével, akit öt éve a franciák császárává
koronázott. Régebbi mulasztásait bepótolva, nyilvánosan elítélte a bűnös
császárt, aki a Vatikán szent jogai ellen tört. Június 5-6-án Napóleon
parancsára francia csapatok jelentek meg a katolikus egyház fejének szent
termeiben és elvitték VII. Piust Rómából. A pápa nem volt felkészülve ilyen
szentségtörő vakmerőségre, és kiadott egy bullát, amelyben kiközösítette
az egyházból Napóleont.

Mindenekelőtt ennek a merész cselekedetnek a dátuma hívja fel magára a

figyelmet. A római pápát a császár két héttel Essling után tartóztatta le és
tette foglyává. Napóleon ezzel mintegy meg akarta mondani: senki se
gondolja, hogy a franciák császára megijedt és engedékenyebb lett;
ellenkezőleg, ország-világnak megmutatja, hogy nem fogyott még el a
puskapora. A XIX. század elején, amikor az egyháznak igen nagy volt a
hatalma, Napóleon vakmerő intézkedése, aki szinte „fogdába” ültette a pápát,
minden alappillér megrendítésének, szentségtörésnek, istenkáromlásnak tűnt.
Nemcsak a katolikusok, hanem az egyház és a rend összes hívei
háborogtak. Újból készek voltak Napóleont a „forradalom pokolfajzatának”
nyilvánítani. A baloldali nézeteket valló emberek sem értették meg e
cselekedetek logikáját. Minek kötötte meg Napóleon a konkordátumot, ha öt
év után nyílt konfliktust robbant ki a katolikus egyházzal? Természetszerűleg
megzavarta az embereket az is, hogy Rómát és a pápai államot a francia
császárság egyik département-jává (megyének megfelelő közigazgatási
terület) tették. Bárhogy viszonyult is valaki a pápához, a
legmerészebb képzelettel sem lehetett az „örök várost” a francia városok
egyikének tekinteni.
Napóleon éles szemmel figyelte, mi történik a vazallus királyságokban és az
anyaországban - Párizsban. Három fivére ült királyi trónon, két nővérének
férje volt uralkodó; egész Nyugat-Európa a Bonaparte-dinasztia hatalmában
volt. De mi ennek a haszna? Három fivére király, s segítséget nem kap
sehonnan, s nem királyi testvérei segítenek neki, hanem őneki kell segítséget
nyújtania nekik. És Schönbrunnból Madridba, Amszterdamba, Kasselba
sietnek a futárok szigorú levelekkel, amelyek megróják a királyi testvéreket.

A távoli Bécsből Napóleon nem veszti szem elől Fouchét. Ez a fondorlatos

rendőrminiszter napról napra gyanúsabb előtte. Napóleon éles hangú
leveleket küld neki, szemrehányásokat tesz neki, megfeddi. „Napóleon még
nem halt meg” - ezt vegye tudomásul mindenki.

1809. július 5-6-án végül sor került arra az ütközetre, amelyre Napóleon két
hónapja készült - a híres wagrami ütközetre. Ennek során rendkívül
elkeseredett harc folyt, s mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. Wagram
a francia fegyverek győzelmével végződött; az osztrák hadseregnek vissza
kellett vonulnia.

Hadművészeti szempontból a wagrami ütközetet Napóleon mesteri módon

készítette elő és folytatta le. A csata során új módszert alkalmazott -
oldalbavágást: az ellenfél centrumának áttörése végett zárt sorokban három
hadosztályt vetett be Macdonald vezénylete alatt. Ezeknek valóban sikerült
áttörniük az ellenfél harcvonalát, s ez az áttörés döntő jelentőségű volt a csata
kimenetele szempontjából. Amikor Davout ezzel egyidejűleg megkezdte az
ellenfél szárnyának átkarolását, Károly főherceg, a legrosszabbtól tartva,
parancsot adott a visszavonulásra.

Mindamellett Wagram egyáltalán nem hasonlított Austerlitzhez, még kevésbé

Jénához. Az osztrák hadsereget nem semmisítették meg, nem zúzták szét.
Teljes rendben vonult vissza és feltehetően hamarosan újból képes lett volna
megvívni ilyen arányú csatát. Napóleon pedig érezte, hogy a győzelmet óriási
erőfeszítés árán vívta ki és hogy roppant nehezen bocsátkozna még egy olyan
súlyos ütközetbe, mint Wagram.

A császár zajosan ünnepelte meg a győzelmet. Berthier-nek a Wagram

hercege címet adományozta, Davout Eckmühl hercegének, Masséna Essling
hercegének kissé kétértelműen hangzó címét kapta. Macdonald, Marmont és
Oudinot marsallokká léptek elő. Mindhárman nagy tapasztalatú tábornokok
voltak, de a hadseregben halkan kérdezgették egymástól a katonák: vajon a
három új marsall pótolhatja-e az elesett Lannes-t? E kérdés mögött más is
rejlett: vajon Wagram aranyba és bronzba öntött dicsősége többet ér-e, mint a
könnyű, semmiféle kitüntetésekkel nem ünnepelt montenottei győzelem ?

Egyébként az élet nem hagyott időt a töprengésekre. Napóleonnak a wagrami

győzelem után nyomban fel kellett készülnie a harc folytatására és újabb
csatákra. De vajon még mindig olyan biztos volt-e benne, hogy mint eddig, a
szerencse csillaga ragyog rá?

Szerencséje volt: Károly főhercegnek kitűnő katonai képességei voltak, de a

jellem szilárdság nem tartozott sajátságai közé, s szintén hajlott a háború
abbahagyására. Július 12-én Znaimban fegyverszünet megkötését javasolta, s
Napóleon azonnal elfogadta az ajánlatot. A fegyverszünetet béketárgyalások
követték, amelyek október 14-én a schönbrunni szerződés aláírásával
fejeződtek be. Ausztria elvesztette délnyugati és keleti tartományait, 85 millió
frank összegű hadisarcot kellett fizetnie, és kötelezte magát arra, hogy
hadseregét 50000 főre csökkenti.

Napóleon győztesként került ki abból a háborúból, amely számtalan

veszéllyel fenyegette. Champagny külügyminiszter a világ minden zugába
diadalittas jelentéseket küldött. A császárság ismét bebizonyította törhetetlen
erejét, a császár pedig katonai lángelméjét; ki mer még szembeszállni vele?
De azok, akik közelről figyelték a császárt, azt állították, hogy sohasem látták
olyan zárkózottnak, mogorvának, komornak, mint schönbrunni tartózkodása
napjaiban. Azt beszélték, hogy valami baja van, valamiféle rohamai vannak.
A császár rossz hangulatát elsősorban Lannes halálával próbálták
magyarázni. Napóleont megrendítette Lannes halála, őt szerette és becsülte a
legjobban, egyedül tőle volt hajlandó meghallgatni az igazságot. Forgalomba
került az a verzió, amely szerint a haldokló Lannes, akit Napóleon kétszer
felkeresett - reggel és este - több keserű igazságot és vádat vágott a szemébe.
Napóleon emlékirataiban a valósághoz híven elbeszéli, hogy Lannes, aki
mindkét lábát elvesztette és érezte, hogy az élet elszáll belőle, dühöngött,
szitkozódott és belekapaszkodott Napóleonba, mintha azt remélné, hogy az ő
segítségével megállíthatja a közelgő halált. Ilyesmit nem lehet kiagyalni; ez
volt az igazság. De meglehet, hogy ez az igazságnak csak az egyik része, az
igazságnak másik részét, amely Napóleonra nézve lesújtó volt, Napóleon nem
mondta el. A legújabb kutatók arra hajlanak, hogy elfogadják azt a verziót,
hogy Lannes a keserű igazságot vágta Napóleon fejéhez.

Ámde bármennyire lesújtotta is Napóleont Lannes halála, ezzel nem

magyarázható meg nyomott kedélyállapota. Katona volt, közelből és gyakran
látta a halált; már megérte Muiron, Desaix, sok más hozzá közelálló ember
halálát. Rossz hangulatának oka mélyebben rejlett: éreznie kellett, milyen
ingatag talajon áll a nagy császárság oly monumentálisnak és szilárdnak
tetsző épülete.

Bécsben különös eset történt. A schönbrunni kastély előtti seregszemlén

Rapp tábornok észrevett egy jól öltözött német fiatalembert, aki feltétlenül
beszélni kívánt a császárral. Ennek a külsőleg nyugodt és fegyelmezett
fiatalembernek a tekintetében volt valami feszültség, amely gyanúsnak
látszott Rapp előtt. Parancsot adott lefogására és megmotozására. A
letartóztatottról kiderült, hogy neve Friedrich Staps, egy lelkész fia, diák,
tizenhét éves. Megtalálták nála egy fiatal lánynak a képét és egy
nagy konyhakést. Arra a kérdésre, hogy miért van kés nála, azt felelte: „Hogy
megöljem Napóleont.”

A császárnak jelentették az esetet, s ő maga elé vezettette Stapsot.

- Miért akart meggyilkolni? - kérdezte a fiatal némettől.

- Mert szerencsétlenséget hoz az országomra.

- Ártottam magának?

- Igen, mint minden németnek.

Ennek a fiatal diáknak a nyugalma megdöbbentette Napóleont; azt gyanította,

hogy rögeszmés őrülttel van dolga, és utasította orvosát, Corvisart-t, hogy ezt
igazolja. Corvisart kijelentette, hogy Staps teljesen egészséges.

Ebben a fegyelmezett, igazáról megingathatatlanul meggyőződött

fiatalemberben valami, úgy látszik, megtetszett Napóleonnak; talán egy kicsit
emlékeztette őt a Valence-ban, Auxonne-ban eltöltött ifjúságára. Megígérte,
hogy életben marad, békejobbot nyújtott neki azzal az egyetlen feltétellel, ha
beismeri bűnét vagy más formában bocsánatot kér.

Staps hidegen, csaknem gőgösen elutasította Napóleon kegyelmi ajánlatát.

Gondosan megválogatva a pontos szavakat, „a legmélyebb sajnálatát fejezte
ki amiatt, hogy nem sikerült végrehajtania a maga elé tűzött feladatot...” „Az
ördög vigye el magát! eszerint a bűn magának semmit sem számit!” - kiáltott
föl türelmét vesztve Napóleon. Staps ugyanolyan hidegen és nyugodtan
válaszolt: „Önt megölni nem bűn, hanem kötelesség.”

A hatalmas császárnak, a nagy birodalom urának, a.mindenható

önkényuralkodónak, aki előtt mindenki reszketett, éreznie kellett, hogy
képtelen megtörni ennek a vakmerő, meggyőződésében megingathatatlan
fiúnak az akaratát. Napóleon hiába próbált a lelkére beszélni, felajánlva, hogy
szabadon engedi, visszaadja a menyasszonyának, a családjának, ha csak
annyit megígér, hogy nem kísérel meg ellene újabb merényletet. Staps
mindent elutasított.

1809. október 17-én Stapsot a haditörvényszék ítélete alapján főbe lőtték. A

halála előtt ezt kiáltotta: „Éljen a szabadság! Éljen Németország! Halál a
zsarnokokra!”

Napóleon sohasem felejtette el ezt a világos szemű, szilárd tekintetű fiút.

Visszaemlékezett rá még Szent Ilona szigetén is.

Napóleon a tettek embere volt, nem engedhette meg magának, hogy átadja
magát a töprengésnek, vagy akár a keserű és kritikus gondolatoknak is.
Haladéktalanul valóra kellett váltani az Ausztria feletti győzelemnek összes
lehetséges előnyeit. Tovább folytatva ugyanazt a tévesen választott utat,
amely az egyik hibából a másikba vezette, Napóleon sietett a győztes békét
politikai házassággal betetőzni. Naivul feltételezte, hogy ha rokonságba kerül
Európa egyik nagyhatalmának uralkodóházával, ezzel megerősíti saját
dinasztiáját. Ez a „dinasztikus őrület” - ismételjük még egyszer Marx szavait
- olyan messzire vitte, hogy, miután Sándor elutasította azt a javaslatát,
hogy adja nőül hozzá húgát, (Amikor Sándor Erfurtban azt mondta, hogy a
házasság kérdésének eldöntése nem tőle függ, ez a színtiszta igazság volt.
Tekintettel anyjának, Marija Fjodorovnának és az egész orosz társaságnak
Napóleon iránti mereven ellenséges érzelmeire, ez a házasság valóban
lehetetlen lett volna.) elhatározta, hogy feleségül veszi az osztrák császár
leányát - azét az osztrák császárét, aki ellen tizenhárom esztendő során
négyszer viselt háborút. Bécsben már az első ilyen célzásokat igen
barátságosan fogadták. A Habsburg-ház - amelynek igen gazdag tapasztalatai
voltak elvtelen alkuk tekintetében minden téren, s kiváltképpen a dinasztikus
házassági kombinációk terén - a győztes leánykérését szerencsés gondolatnak
tartotta. Valamennyien, kezdve Metternichen és végezve az osztrákok által
fizetett Talleyrand-on hirtelen olyan meglepő fürgeségről tettek tanúságot,
amilyet addig egyetlen esetben sem mutattak. Mária Lujza, akinek a
véleményét a legkevésbé vették figyelembe, Metternich szemszögéből nézve
a fő ütőkártya lett az oroszellenes játszmában. Megsemmisíteni a francia-
orosz szövetséget, felszámolni „Tilsit művét” - ez szinte rögeszméjévé vált
Metternichnek. A Habsburgok és a Bonaparték házassági szerződését isteni
ajándéknak tekintette: senki sem buzgólkodott annyit ebben az ügyben, mint
az osztrák miniszter.

Napóleon szívesen, sőt sietve ment bele a kivetett hálóba. A Mária Lujzával
való házassághoz sok akadályt kellett leküzdenie. Pszichológiailag alighanem
a legnehezebb ezek közül a Joséphine-nel való szakítás volt. Ezt az asszonyt
továbbra is szerette, persze másként, mint 1796-ban, de lényegében ő maradt
az egyetlen asszony, akit szeretett. Ráadásul mint babonás korzikai, atavista
előítéletekkel és az előjelekben való hittel terhelten, a lelke mélyén azt
tartotta, hogy Joséphine hozott neki szerencsét. A siker csak attól a naptól
fogva szegődött hozzá, amikor egyesítette sorsát Beauharnais tábornok
özvegyének életével. Az az asszony, aki balszerencsét hozott
Alexandre Beauharnais-ra, őneki sikert hozott. Ezt a sok évi tapasztalat, az
együttélés tizenhárom esztendeje igazolta. Ez a már hervadó kreol nő
végtelenül kedves volt számára minden hibájával együtt. Bonaparte nehezen
viselte el a távollétét; amikor elutazott, nyomban szükségét érezte annak,
hogy legalább rövid levélkéket írjon neki, a vele való gondolati közösség
megnyugtatta. Ha valaki Párizsból jött és beszámolt valamiről,
nyomban félbeszakította: és mit mond a császárné?

Joséphine az utóbbi két-három évben már tudta, hogy közeledik a szakítás

napja, mindamellett a végső kimagyarázkodás mindkettejük számára igen
nehéz volt.
Napóleonnak sok formai jellegű akadályt is le kellett küzdenie. A válás jogi
aktusához olyan alkotmányos törvényeket kellett megszegnie, amelyeket ő
maga adott ki, valamint egyházi törvényeket is. De a Habsburg-házból való
hercegkisasszonnyal kötendő házasságot dinasztiája szempontjából
létfontosságúnak tartotta, s rövid idő alatt kicsikarta Joséphine beleegyezését.
Joséphine megtartotta a császárné címet az összes ebből fakadó
következményekkel, s megkapta a malmaisoni palotát. Két császárné, nem
szólva az anyacsászárnéról, lehetséges ez vajon? Napóleon már régen
megmagyarázta, hogy a „lehetetlen” szó számára nem létezik.

1810. április 1-én Saint-Cloud-ban ünnepélyes külsőségek között

megtartották a polgári esküvőt. Másnap a Louvre-ban került sor az egyházi
esküvőre: Napóleon szándékosan előnyben részesítette a Louvre-t a Notre-
Dame székesegyházzal szemben - el akarta kerülni, hogy a menet az egész
városon végigvonuljon. Párizsban és az egész császárságban nagy
ünnepségeket tartottak. De sem a nép, sem a hadsereg, de még a mindenben
engedelmeskedő kormányzó elit sem helyeselte ezt a házasságot. Az éles
szemű, okos Thibaudeau, aki jelen volt a saint-cloud-i ünnepségen és
Masséna mellett állt - ez utóbbi szintén nem rejtette véka alá, hogy kritikusan
fogadja az osztrák nővel való házasságot -, megjegyezte, hogy a
házasságkötési szertartás „hidegen és szomorúan folyt le, mintha temetnének
valakit”.

Tehát „osztrák nő”, Ferenc császár leánya, a Habsburg-házból való hercegnő

lett a császárné, a Tuileries, Saint-Cloud, Fontainebleau teljhatalmú úrnője.
Vajon azért végezték ki Mária Antoinette-et, hogy tizenöt év múltán csaknem
az ő nevét viselő unokahúga üljön a francia trónra? Ebben a házasságban volt
valami sértő a francia nemzetre nézve; mintegy megcsúfolását látták benne
Valmy, Marengo, Austerlitz hősei sírjának, mi több - a „régi rezsim”
közvetett rehabilitálását. Napóleon egyetlen politikai cselekedete sem volt
ilyen népszerűtlen, mint ez.

Az „osztrák házasság” más következményekkel is járt: meggyorsította és

elmélyítette a bomlást a császárság uralkodó felső rétegében. Mária Lujza
császárné új udvara, amely alapjában véve a régi nemességből állt, félig
emigráns, félig royalista körökből, összeütközésbe került az új császári
nemességgel. A Bonaparték nagyszámú klánja, amelynek sikerült kis
udvarokkal és politikai klientúrával körülvennie magát, most szintén
ellenzékben volt. A Bonaparték - kiváltképpen 1811 márciusa után, amikor
megszületett Napóleon fia, aki a „római király” címet kapta - minden
reményt elvesztettek arra, hogy a francia trónra kerüljenek. Összébb kellett
húzódniuk és átengedniük az első helyet a császár Habsburg-atyafiságának.
Természetesen a Beauharnais-családdal, Joséphine-nel barátságot tartó körök
is szemben álltak az „osztrák házassággal”. Végül, érthető okokból elítélte ezt
az egész nemzedék, amely átélte a forradalmat és az osztrákellenes politika
húsz esztendejét.

Politikailag az „osztrák házasság” nem nyújtotta és nem is nyújthatta azokat

az előnyöket, amelyekre Napóleon számított. Nem öregbítette a dinasztia
tekintélyét sem az országban, sem határain túl. Egyénileg Napóleont,
legalábbis az első időben, lekötötte az új, az életében sokat változtató helyzet.
Sőt talán amikor egy tizennyolc éves fiatal lányt vett nőül, Napóleon, aki
kezdett öregedni, úgy érezte, hogy megfiatalodott.

De ez nem tartott sokáig; az a nő, akit megkérdezése nélkül hozzáadtak

feleségül, lényegében idegen maradt tőle. Későbbi közömbössége Napóleon
bukása iránt és az, hogy megcsalta holmi Neipperggel, természetesen nem
tekinthető véletlennek: az érdekházasság következménye volt. A zajos
menyegző után, sőt miután boldog apa lett, Napóleon még magányosabbnak
érezte magát, mint addig. Kire bízhatta rá magát ? Kivel beszélhetett nyíltan ?

A külföldi történetírás Napóleon osztrák házassága iránt indokolatlanul nagy

figyelmet tanúsít. Ez a házasság csak egyike a Napóleon által elkövetett sok
tévedésnek, csak egyik egyedi esete általános hibás politikájának.

Amikor néhány nagy történész, például Louis Madelin, az 1809-1810. éveket

a császárság csúcspontjának nevezi és válságát 1811-től ismeri be, ez azt
bizonyítja, hogy az események külső menete elfödi belső tartalmukat.

Milyen csúcspontról lehetett szó? - ez már a múltba tűnt. 1808-tól, az új

területi hódításoktól és a spanyol kaland első puskalövéseitől kezdve a
császárság válsága egyre súlyosbodott. Az a kísérlet, hogy francia uralomnak
vessék alá Európa nagyobb részét - régóta kialakult államaival, az egyes
nemzeti államok megalakulásának új, leküzdhetetlen folyamata közepette -
ábránd volt, óhatatlanul vereségre ítélt kaland. Az ábrándoknak ez a politikája
egyúttal a háborúnak időleges, rendkívüli rendszabályból a császárság
rezsimjének állandó intézménnyé változtatását jelentette. Franciaország
anyagi erőforrásai és fizikai erői nem viselhették el ezt a megterhelést -
az összes társadalmi osztály számára túlságosan súlyosnak bizonyult. Végül,
az a kísérlet, hogy a kontinentális blokád révén megfojtsa Angliát, szintén
meghaladta Franciaország erejét. Jóllehet az angol konkurencia csökkenése
az európai piacokon ösztönözte a francia ipar fejlődését, ez az ipar nem tudta
fedezni Európa valamennyi szükségletét, sőt még a sajátját sem. Az 1811. évi
gazdasági válság korántsem volt véletlen: a francia ipar túlterheléséből
adódott. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy nem sikerült Angliát
térdre kényszeríteni.

Azt a körülményt, hogy 1808-ban Fouché és Talleyrand ellenzéki

összeesküvést szőttek, nemcsak az idézte elő, hogy egyénileg elégedetlenek
voltak az általuk eddig buzgón támogatott rendszer bizonyos oldalaival.
Ennek mélyebb oka volt. Fouché és Talleyrand személyében, Ouvrard-nak,
az 1808-ban letartóztatott milliomosnak a személyében a brumaire-i
burzsoázia, amely addig a császárság támaszát alkotta, a bonapartista
rezsimmel szemben ellenzékbe vonult. Ez a burzsoázia beletörődött
összes politikai jogainak elvesztésébe, hajlandó volt aláve|ni magát a császár
kemény kezének addig, amíg ez utóbbinak a hatalma az ő érdekeit
védelmezte és garanciát nyújtott a jövőre nézve. A kalandorpolitika, az
ábrándok politikája, amely elválaszthatatlanná vált Napóleon császárságától,
ellentmondásban állt a polgárság gyakorlati józan eszével. A józan
számítások azt mutatták, hogy a dolog előbb-utóbb bukással fog végződni. A
háború a faluról a fiatal férfiak egész nemzedékét szívta el. Amíg ez egy, két,
három évig tartott és fényes győzelmek kísérték, addig könnyen
beletörődtek; de amikor az évről évre kegyetlenebb újoncozás rendszerré vált,
amikor a hadsereg elnyelte az embereket, a parasztság zúgolódni kezdett.

Ezek a folyamatok egészükben véve a császárság társadalmi bázisának

fokozatos szűküléséhez vezettek. Lassú, rejtett folyamat volt ez, az avatatlan
szem előtt csaknem észrevétlen. Kívülről úgy tűnhetett - s ez sokakat
megtévesztett -, hogy a császárság hatalmasabb, mint valaha.

Franciaország birtokai addig soha nem látott méreteket értek el. A császári
sasok az Ebrótól az Elbáig terjedő óriási térségek fölött lebegtek. Nyugat-
Európa és Kelet-Európa leigázott államai fölött a háromszínű francia zászló
lengett. A Balti-tengertől a Földközi-tengerig a hatalmas kiterjedésű
császárság határain a határőrök átkiáltoztak egymásnak: „Ki ott?” -
„Franciaország.” Franciaország uralkodott a legyőzött Európán. Ám a
lehajtott fejek külső engedelmessége mögött a felháborodás megfoghatatlan,
titkos szelleme rejtőzött. Ennek az erejét nem lehetett felmérni, felbecsülni.
De ez láthatatlan, hatalmas erő volt, amely előtt csődöt mondtak a
hivatalnokok, a rendőrség, a hadsereg. Az olasz carbonarók, a német
„Tugendbund”, a spanyol guerilla lázongó szelleme áttörte a
rendőrkordonokat és a csíkos határoszlopokat. Európa népei a felszabadulás
nagy órájára készültek.

Napóleon császár nem vette észre, nem látta, mi történik körülötte. A

Tuileriákban a császári udvar gazdagságával, fényűzésével elhomályosította a
régi monarchiák valamennyi udvarát. Európa sorsáról a Tuileriákban
döntöttek.

A visszavonult, zárkózott Napóleon császár, a nagy birodalom ura - akit

alázatos szolgák, miniszterek, magas tisztségek viselői, tábornokok vettek
körül, akik hozzászoktak, hogy teljesítsék a parancsokat és csak két szót
mondjanak: „Igenis, Felség!” - magányosabb volt, mint valaha. Továbbra is
reggel hat órától késő estig dolgozott, az óriási államgépezet működésével
összefüggő minden kérdéssel foglalkozott, nagyokkal és kicsikkel, kezében
tartotta a politikai és az államvezetés összes emeltyűit. Elolvasta az óriási
birodalom minden végéből, a vazallus államokból érkező jelentéseket;
fogadta a legfőbb tisztségviselőket, a minisztereket, a
hadseregparancsnokokat, a külföldi nagyköveteket; parancsokat,
rendelkezéseket, diplomáciai jegyzékeket, királyi testvéreinek és európai
uralkodóknak szóló leveleket mondott tollba. Teljesen elmerülve ebbe a
sokrétű munkába, amely szinte felülmúlta egy ember erejét, abban
az illúzióban élt, hogy minden emeltyű engedelmeskedik legkisebb
kézmozdulatának, hogy irányítja az események menetét, az embereket, az
időt.

Tévedett. 1809 januárjában bátyjához, Joseph-hez intézett levelében azt írta,

hogy „a nyugalom és a pihenés órája még nem érkezett el”. Tévedett. Rosszul
számított.
Ez az óriási, korlátlan hatalom, amely egyetlen ember kezében összpontosult,
s amely a legyőzött és meghódított országok óriási területeire terjedt ki, az a
rettegés, amelyet számtalan győzelem dicsfényétől övezett neve idézett elő,
gőgös magabiztosságot keltett benne: semmi sem lehetetlen, semmi sem
leküzdhetetlen.

1811-ben, annyi háború után, annyi áldozat után napirendre került a

leghatalmasabb és legfélelmetesebb hatalom, Franciaország szövetségese,
Oroszország ellen viselendő háború kérdése. Vajon ez a közelgő háború
szükséges volt-e Franciaország számára? Legalább kis mértékben megfelelt-e
Franciaország államérdekeinek? Persze, akadtak vitás kérdések. De mindezek
együttvéve sem igazolhatták a két európai nagyhatalom közötti fegyveres
összeütközést. Maga Napóleon éjszakai töprengései közben ingadozott, félt
ettől a hadjárattól egy távoli, ismeretlen országban; ekkoriban különös
figyelemmel tanulmányozta a XII. Károlyról szóló könyveket; Poltava, a
szerencsétlen svéd király sorsa nem ment ki a fejéből. S mégis, a kétségek, az
ingadozások ellenére a fékezhetetlen agresszió logikája arra késztette, hogy
háborút indítson azon hatalom ellen, amelyet mindig szövetségesének
szeretett volna tudni. Még most is, különösen a Sándorral folytatott
levelezésében, nemegyszer kinyilvánította az Oroszországgal való szövetség
gondolatához való hűségét. Ámde elvakultságában nem vette észre, hogy
azok a kapcsolatok, amelyeket ő továbbra is szövetségi kapcsolatoknak
nevezett, valójában vazallusi kapcsolatokká változtak, amelyeket
hiába próbált ráerőszakolni Oroszországra. Egy olyan háború felé haladt,
amely sem szükségszerű nem volt, sem az állam érdekeinek nem felelt meg,
egy olyan háború felé, amelyben minden rejtélyes és kétes maradt.

Napóleon, aki homályosan érezte az e háborúban rejlő veszélyeket, azt

remélte, óriási erőfölény révén kivédheti és leküzdheti őket. II. Katalin régi
gondolatát, hogy létrehozza az európai uralkodók koalícióját a forradalmi
Franciaország ellen, a franciák császára a visszájára fordította: a nem
forradalmi Franciaország által vezetett koalíciót akart létrehozni Oroszország
ellen. Úgy vélte, mindent előre látott, mindent kiszámított. Megszámolta a
zászlóaljakat, az ezredeket, a hadosztályokat, a hadtesteket, a hadseregeket.
De tévedett, amikor rászánta magát erre a háborúra - valamennyi eddig viselt
háborúja közül a legfélelmetesebbre, a legveszedelmesebbre.
Rosszul időzítette a háborút. Napóleon nem hallotta meg az „idő hangjában”,
hogy ez az 1812. esztendő számára a tizenkettedik óra lesz.

15. fejezet
Az Oroszország elleni hadjárat és a császárság bukása

1812. június 24-én a kora hajnali órákban a Nyemen folyón vert három
pontonhídon átvonulva Napóleon császár hadserege az Orosz Birodalom
földjére lépett. Elsőként Morand tábornok hadosztálya ment át a jobb partra.
Utána Davout marsall hadtestei következtek, ezek után Joachim Murat
marsall, nápolyi király lovassága, azután a császári gárda - az öreg meg a
fiatal.

A nap már magasan járt az égbolton, s fényes sugarai alatt felragyogtak a

szuronyok hideg hegyei, a vértesek meg a dragonyosok arannyal kivarrt
mentéi. A bevonulás a legnagyobb rendben folyt le. A hadosztályok végtelen
áradatban követték egymást, kibontott lobogókkal, zárt sorokban. A
parancsnokok tollbokrétával ékesített sisakokban jól táplált, szép lovakon elöl
vonultak, majd a közkatonák, kimért léptekkel, teljes rendben. A gárda
gránátosai - fehér köpenyben, fejükön magas csákó - fekete lovakon szótlanul
követték őket a folyón átvezető hidakon. Egy álló napon és éjjelen, majd egy
újabb napon át hallatszott a Nyemen fölött sok ezer katona lépteinek és a
lovak patáinak egyenletes zaja. A hadsereg akkora volt, hogy az átvonulás két
napnál is tovább tartott. Utolsóként, már június 26-án, a Nyemenen Grouchy
hadosztályainak vértesei és dragonyosai mentek át. Azután még egy héten át
távolról érkezett ezredek igyekeztek utolérni a „nagy hadsereget”.

Egy nappal a benyomulás előtt Napóleon megérkezett a csapatok

táborhelyére. Látták őt az óriási part menti térség különböző végein, ahol a
hadsereg összpontosult, hol lovon, hol gyalog. Átöltözve valami idegen
egyenruhába, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, hol itt, hol ott bukkant
föl, gondosan ügyelve a megfelelő alakulatok elhelyezésére, a hídépítésre, a
benyomulás előkészületeire. A Nyemen kanyarulatában, Pomenon faluval
szemben, Kovno közelében jelölte ki a császár a fő erők átkelőhelyét.

Június 23-án Napóleonnal magában véve jelentéktelen eset történt, amely

nem járt semmiféle következménnyel, de mégis felkeltette a figyelmet.
Délelőtt a császár lóháton bejárta a folyó part menti sávjait. Figyelte a
Nyement, a túlsó partot, mintegy szemmel felmérve a folyó valószínű
szélességét. Kísérete, amely tiszteletteljes távolságban követte, hirtelen ezt
látta: a császár, aki pedig, úgy látszott, biztosan ül a nyeregben, leesett a
lóról. Mindenki odarohant. Napóleon a füvön feküdt.

Mi történt? Később kiderült: a ló lába között elfutott egy nyúl, a ló megriadt,

felágaskodott, s a lovas, aki erre nem készült föl, kiröpült a nyeregből.

Napóleon nem sebesült meg, nem szenvedett zúzódásokat, s ez a

jelentéktelen epizód nem is volna említésre méltó, ha Napóleon és a körülötte
levő főparancsnokok nem fogják fel baljós előjelként. Valaki fölkiáltott:
„Rossz jel! A rómaiak nem kelnének át a folyón!” A babonás korzikai rossz
hangulatba került. Ezt követőleg órákon át hallgatott, alig válaszolt a hozzá
intézett kérdésekre. Az eset kibillentette lelki egyensúlyából.

De az idő múlt. Dél volt, a forró nyári nap hevesen tűzött. A halaszthatatlan
teendők elvonták a császárt a komor gondolatoktól.

A Nyemen kanyarulatainak ezeken az északi vidékein Napóleon előtt minden

ismerős volt: a széles folyó nyugodt folyása is, a part menti homokos
aranyos zátonyok is, az égbe nyúló magas fenyők is. Öt év előtt itt, a Nyemen
partján, Tilsitben élte át életének legboldogabb napjait.

Miként történhetett, hogy mindössze öt esztendővel az után, hogy „örök

időkre” békét kötöttek, ahogy ezt az Oroszországgal aláírt békeszerződésben
megfogalmazták, ő, Napóleon háborút indít az ellen, aki még nemrég
szövetségese volt? Hogyan történhetett, hogy két állam, két olyan fél,
amelyek tegnap még kölcsönös barátságukról biztosították egymást,
ellenségek lettek és hadba készültek egymás ellen?

Abban a levélben, amelyet 1. Sándornak Vilnából küldött - válaszul ez

utóbbinak Balasov tábornok által átadott üzenetére - Napóleon felsorolta
mindazon követeléseket, sérelmeket, félreértéseket, amelyek végső soron oda
vezettek, hogy a két fél hadiállapotba került egymással.

Albert Vandal annak idején terjedelmes - háromkötetes - tanulmányában

részletesen ismertette a XIX. század eleji francia-orosz szövetség létrejöttét
és „Tilsit szellemének” fokozatos kihunyását. Hely híján nincs rá lehetőség,
de lényegében nincs is rá szükség, hogy itt megvizsgáljuk azokat a
követeléseket és sérelmeket, amelyek mindkét fél részéről felhalmozódtak.
De arra szükség van, hogy magyarázatot találjunk az 1812-es háború
kitörésére és arra, hogy mi volt a jelentősége e háborúnak Napóleon sorsa
szempontjából.

Amikor öt évvel ezt megelőzően, 1807 júniusában Napóleon és 1. Sándor

néhány nap alatt nemcsak a békekötésről, hanem a két hatalom szövetségéről
is meg tudtak állapodni, az nem volt véletlen. Az orosz szövetség mindig is
vezető központi gondolata volt Bonaparte külpolitikai koncepciójának.

Mélységes tévedés volna ezt a gondolatot, néhány francia történészhez

hasonlóan, megkérdőjelezni és úgy vélekedni, hogy nem felelt meg ama
korszak reális történelmi feltételeinek.

Napóleon merész, váratlan döntésekre való hajlamával kétségtelenül

megszegte a francia külpolitika rég kialakult hagyományait.

Napóleon megszegte a Bourbon-dinasztia által megteremtett tradíciókat,

amelyek annak az elképzelésnek, helyesebben szólva dogmának sok éves
tapasztalatain alapultak, hogy a francia külpolitika elvei megrendíthetetlenek.
A két hatalom - Francia-ország és Oroszország - földrajzi helyzetének,
politikai érdekeinek józan felmérése, az európai erőviszonyok elemzése
nyomán jutott el az egymással való szövetség gondolatára. Figyelemre méltó,
hogy Napóleon, aki kritikus szemmel nézte döntéseit, sohasem revideálta ezt
a gondolatát azokban a visszaemlékezésekben sem, amelyeket Szent Ilona
szigetén tollba mondott, s újból és újból megerősítette az általa
választott irányvonal helyességét - csakis Oroszország lehetett Franciaország
szövetségese.

E koncepció egyik alapfeltétele az a Napóleon által helyesen hangsúlyozott

gondolat, hogy Franciaország és Oroszország között nincsenek
kibékíthetetlen ellentétek, hogy nincsen talaja a kiküszöbölhetetlen
konfliktusoknak. A kiküszöbölhetetlen konfliktus az egész korszak alatt
Franciaország és Anglia között volt és maradt. Napóleon tisztában volt vele,
hogy Franciaország és Anglia között huzamos megbékélés vagy éppenséggel
szövetség lehetetlen: mindkét hatalom igényt tartott az elsőségre Nyugat-
Európában.

Talleyrand, aki a XVIII. századi hagyományokon nevelkedett, aki Choiseul

és Vergennes ómódi kategóriáiban gondolkodott, makacsul ragaszkodott az
osztrák szövetség gondolatához. Nem azért, mert 1808-tól Metternich, az
osztrák kormány folyamatosan pénzelte, hanem mert, mondhatnánk,
fanatikus híve volt az Ausztriával való szövetség gondolatának; ez volt
egyetlen szenvedélye, amelyhez sohasem lett hűtlen. Csakhogy Ausztriával
nem volt lehetséges semmiféle együttműködés, még kevésbé szövetség 1796-
tól, azóta, hogy Napóleon az osztrák monarchiával szembeállította a szabad
olasz államokat. Napóleonnak az a képessége, hogy gyorsan tájékozódjék a
változó körülmények között, ebben a kérdésben is megmutatkozott. Könnyen
felismerte, hogy revideálni kell a régi hagyományos külpolitikai
koncepciót és új megoldásokat kell keresni.

Az Oroszországgal való szövetség éppen ilyen új megoldás volt, amelyet

Napóleon vitt be a francia külpolitika történetébe.

Nem szabad szem elől téveszteni Napóleon diplomáciai tevékenységének

paradox vonásait sem. Sok szerző - és ez elsősorban apologétáira, Edouard
Driault-ra, Arthur Levyre, s némely fenntartással Louis Madelinre is
vonatkozik, igyekeztek mennél jobban hangsúlyozni Napóleon
béketörekvéseinek őszinteségét. A realista gondolkodású Bonaparte
tábornok, s később Napóleon császár valóban tudta, milyen előnyökkel és
privilégiumokkal jár a béke Franciaországra nézve. Szívesen beszélt a
békéről és szerette ismételgetni azt a paradox mivoltával megütköztető
gondolatot, hogy ő háborút is a béke elérése kedvéért visel. De ha Marengo
időszakában hihetők voltak is az ilyen állítások, később már úgy hatottak,
mint ha gúnyt űzne az emberekből: a békéért nem olyan eszközökkel
harcolnak, amilyenekkel Napóleon harcolt.

Napóleon szuronyhegyen hozta a békét, s akármennyit bizonygatta is, hogy a

francia népnek „méltó békét”, „tartós békét” kíván szerezni, valójában az a
béke, amelyet a fegyverek erejével erőszakolt rá Európára, a francia
hegemónia békéje volt, az európai népek leigázásának békéje.

Könnyen meglehet, hogy Napóleon képzeletben minden háború után maga

előtt látta a békét - lehetett-e ez másként? Ámde békeprogramja évről évre
expanzionistább lett: Campoformiót Lunéville követte, Lunéville-t Pozsony.
Követelései növekedtek; féktelenekké, határtalanokká váltak, és a béke, az
óhajtott béke, amelyről húsz éven át, 1792 óta álmodoztak Európa háború
marcangolta népei, egyre jobban távolodott, elérhetetlenné vált.

Bonaparte természetesen másként ítélte meg az Oroszországgal való

szövetség perspektíváit 1800-1801 -ben, amikor erre a szövetségre törekedett,
s 1807-ben, amikor a szövetséget végre megkötötték. Franciaország
nemzetközi pozíciói 1807-ben már egészen mások voltak, mint a kritikus
1800. évben. De Napóleon 1800-1801-ben is, 1807-ben is a kontinens két
legerősebb katonai hatalmának szövetségében az európai béke biztosításának
zálogát látta, persze az olyan békéét, amely megfelelt a francia érdekeknek.
1807-ben, amikor megkötötték a tilsiti egyezményeket és létrejött a francia-
orosz szövetség, ez elsősorban a befolyási övezetek elhatárolásán alapult.
Napóleon beleegyezett abba, hogy Oroszország uralkodjék Kelet-Európában;
Sándor elismerte Napóleon ugyanezen jogait, helyesebben szólva,
lehetőségeit Nyugat-Európa vonatkozásában.

Napóleon abban az időben teljesen tudatában volt annak, hogy semmiféle

más nagyhatalommal nem köthetett volna ilyen megegyezést. 1807-ben
Oroszországon kívül csak Ausztria és Anglia jött tekintetbe. Ausztriának
olyan korlátozott katonai potenciálja volt, hogy a vele való megállapodás
nem látszott értékesnek. Ráadásul az olasz és a német kérdésben fennálló
kiküszöbölhetetlen ellentmondások lehetetlenné tették a két nagyhatalom
egyenjogú partnerként való együttműködését. Nagy-Britanniával a tilsiti
típusú megegyezés elsősorban azért volt lehetetlen, mert mindkét
hatalom, Franciaország is, Anglia is, egyazon zsákmányra áhítozott:
mindketten uralomra törtek Nyugat-Európában. Bonaparte már 1800-ban
felismerte, hogy Oroszországgal megállapodásra kell törekednie. Az
Angliával való amiens-i béke balsikere még jobban megerősítette ebben a
véleményében.

I. Sándor szintén megértésről tett tanúságot az új történelmi helyzet iránt és,

mondhatnánk, bizonyos bátorságról is, amikor szövetségre lépett a napóleoni
Franciaországgal. Tilsit Oroszország számára nem volt balsiker, mint olykor
mondják. Az 1807-ben kialakult viszonyok között, két balul végződött
háború után, Sándor számára, Oroszország számára Tilsit szerencsés politikai
lépés volt. A napóleoni Franciaországgal kötött szövetségből származó
haszon nem csak és nem annyiban állott, hogy a vesztes háború után
Oroszország semmit sem vesztett, sőt megszerezte Bialystok-területet. A
haszon abban állott, hogy a hatalmas nyugati polgári császársággal kötött
szövetség megerősítette Oroszország pozícióit, s így ez előnyösnek bizonyult
számára.

Mint ismeretes, I. Sándor tilsiti politikája az országban elégedetlenséget

keltett. A cárt bírálattal illették azok, akik ezt megengedhették maguknak:
anyja, Marija Fjodorovna, az özvegy anyacárnő, húga, Jekatyerina Pavlovna.
I. Sándornak anyjával és húgával folytatott levelezése elsősorban azért
figyelemre méltó, mert megmutatja, milyen előítéleteket kellett leküzdeni
még a cár közvetlen környezetében is. Legközelebbi felséges rokonai a
legutóbbi háború eszmekörében éltek, olyan konzervatív gondolkodásúak
voltak, hogy megengedhetetlennek tartották a szövetséget Bonapartéval, a
bűnös francia császárral, akiben még nemrég az antikrisztust látták. A
vele való szövetség csaknem szentségtörésnek, istenkáromlásnak,
megalázónak tűnt előttük. Ismeretes, hogy amikor a franciák császárának
nagyköveteként Savary, majd Caulaincourt Pétervárra érkezett, az előkelő
társaság fagyos fogadtatásban részesítette őket. Az arisztokrata szalonok ajtai
zárva maradtak előttük, s ha a nagyköveteket, a cár akaratának
engedelmeskedve, mégis fogadták, csak egy kellemetlen kötelességet
teljesítettek.

Az irodalomban elhangzott az a vélemény, hogy a pétervári társaságnak

Savary és Caulaincourt irányában tanúsított rosszindulata azzal
magyarázható, hogy mindketten részt vettek az enghieni herceg
kivégzésében. Az ok mélyebben rejlett. A francia hivatalos személyek hideg
pétervári fogadtatása közvetett formája volt a cár által követett politika
elítélésének, a tilsiti szellem helytelenítésének.

Mi volt az alapja annak, hogy az orosz arisztokrácia ellenségesen állt

szemben a tilsiti politikával? Hiba volna ezt egyetlen okkal magyarázni. A
helyes magyarázat alighanem csupán az indítékok komplexumában található
meg. Kétségtelenül figyelembe kell vennünk az orosz nemességnek s az
Angliába irányuló árukivitelben résztvevő kereskedőknek gazdasági érdekeit.
Oroszország sokkal szorosabb kereskedelmi kapcsolatban állt Angliával,
mint Franciaországgal, lévén Anglia gazdaságilag fejlettebb ország. S nem
szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a forradalmak és háborúk húsz
esztendeje lényegében megszakította Franciaország és Oroszország között a
kereskedelmi kapcsolatokat, hiszen ezek gyakorlatilag lehetetlenné váltak. A
tilsiti politika, amely Angliát Oroszországgal szemben ellenséges hatalommá
tette, s amely arra kényszerítette az orosz kormányt, hogy csatlakozzék a
kontinentális blokádhoz, sértette az orosz nemesség, a fa, a kender, a gabona
és más olyan áruk exportőreinek érdekeit, amelyek addig vízi úton, a Balti-
tengeren és a Fekete-tengeren jutottak el Angliába és Anglia birtokaira.
Franciaország sem mint vásárló, sem mint eladó nem helyettesíthette Angliát.

Tilsit valóban az orosz export csökkenéséhez vezetett. J. V. Tarle kutatásai, s

különösen M. F. Zlotnyikov utolsó munkája meggyőzően kimutatta, milyen
nagy anyagi kárt okozott ez a politika az áruexporttal foglalkozó orosz
köröknek.

Ámde a tilsiti politikával való elégedetlenség nemcsak gazdasági okokkal

magyarázható. Megnyilvánult az orosz nemesi konzervativizmus is, egy
letűnt korszak elavult elképzelései, a hagyományos rosszindulat a napóleoni
Franciaország politikai rezsimje iránt, melyet az olyan típusú orosz hölgyek,
mint a „Háború és béke” Anna Pavlovna Schererje, akik járatlanok voltak a
politika finomságaiban, továbbra is azonosítottak a forradalommal vagy ez
utóbbi szülöttének tekintettek. Nem téveszthetők szem elől az osztrákbarát és
főképp a poroszbarát érzelmek sem. A Romanov-dinasztia Zsófia-Friderika
Anhalt-Zerbst hercegnő ideje óta, aki II. Katalin néven lépett az orosz trónra,
német családdá lett, ezer szál fűzte a Hohenzollernek Poroszországához, az
oldenburgi herceghez, számos német választófejedelmi udvarhoz. A
Romanovok politikája hagyományosan a Habsburgok Bécse és a
Hohenzollernek Berlinje felé orientálódott. Még frissen éltek az emberek
emlékezetében az első és a második, a harmadik és a negyedik franciaellenes
koalíció ideológiai koncepciói. A cári főhivatalnokok, tábornokok, tisztek,
általában a tisztségviselők több mint húsz éven át a Habsburg-monarchiával
és a porosz monarchiával való barátság és legitimista szolidaritás és a
Franciaország iránti ellenségesség szellemében nevelkedtek.

Az Oroszországban élő francia emigránsok szerepe, amelyet némely szerzők

hajlandók igen jelentősnek tekinteni, valójában nem volt az. A francia
emigránsokból húszegynéhány évi külföldi tartózkodásuk alatt sokan
kiábrándultak, s a XIX. század elején kevésbé hallgattak szavukra, mint
Katalin idején. Néhányan közülük mégis játszottak még bizonyos szerepet.
Elég megemlítenünk Joseph de Maístre-t vagy Pozzo di Borgót, az új
Franciaország ádáz ellenségeit, akik mindent megtettek annak érdekében,
hogy mérgezzék a közvéleményt, amely a Franciaországgal szemben
követett politikát befolyásolta.

Végül figyelembe kell vennünk még egy körülményt. A tilsiti korszak, ahogy
nevezték, egyúttal Szperanszkij kora is volt. A szövetség és a barátság a
napóleoni Francia-országgal, a polgári monarchiával - márpedig
Franciaország minden egyéni zsarnoksága ellenére is polgári monarchiává
lett - arra késztette Sándort, hogy ismét elgondolkodjék az orosz államrend
modernizálásának problémáin. Aligha véletlen, hogy Szperanszkij
befolyásának tetőpontja egybeesett a napóleoni Franciaországgal
való barátság esztendeivel. Szperanszkij tervei nem mondhatók
forradalmiaknak, sőt még radikálisaknak sem. Mindamellett ezek olyan
reformtervek voltak, amelyek arra irányultak, hogy az orosz államrendnek
korszerűbb formát adjanak, modernizálják. Ezek a reformok a régi, feudális
nemesség körében elégedetlenséget keltettek. A Szperanszkij reformjaival
való elégedetlenséghez, a további átalakításoktól való félelemhez hozzájárult
a szokatlan politikai irányvonal. A „Katalin-féle mágnások”, a jobboldali
nemesi ellenzék elképzelésében összefüggő láncszemek voltak: nem fognak
jóra vezetni.

Éppen ezeknek az okoknak az összessége magyarázza meg, miért fogadták

Pétervárott olyan hűvösen Savaryt és Caulaincourt-t. A cár hangsúlyozott
kedvessége ellenére Napóleon küldöttei igen lassan - házról házra hódították
meg a pétervári előkelő társaságot.

El kell ismerni, hogy Sándor, akit a nyugati irodalomban általában puha,

állhatatlan, tétova államférfiként ábrázolnak, szilárdságot és állhatatosságot
tanúsított annak a politikának a megvalósításában, amelyet az Oroszország
számára kialakult feltételek között üdvösnek tartott. Szilárdan és egy
bizonyos ideig következetesen követte ezt a politikát a nemesség ellenében.
Tilsit óta a cár legközelebbi barátainak - Adam Czartoryskinak,
Novoszilszkijnek, Kocsubejnek - „titkos bizottsága” a háttérbe szorult.
Lényegében szakadás következett be köztük, amelynek egyik oka az
volt, hogy Sándor ifjúkori barátai nem helyeselték az általa választott
irányvonalat, a Franciaországhoz való közeledést.
Ama két nagyhatalom - Oroszország és Franciaország - szövetsége csak
abban az esetben válhatott volna stabillá, szilárddá, ha a béke
megerősítésének céljait szolgálta volna, akár az 1807-ben kialakult status quo
alapján is, vagy gátat vetett volna egy harmadik fél agresszív törekvéseinek.
A valóság másként alakult. A szövetséget olyan hatalmak kötötték
egymással, amelyek már társadalmi rendjük folytán is arra törekedtek, hogy
az egyezményt elsősorban területi gyarapodásra, hódításokra,
befolyási szférájuk bővítésére használják föl. Jóllehet a napóleoni
Franciaország és 1. Sándor Oroszországa közt voltak bizonyos különbségek -
az előbbi polgári monarchia volt, az utóbbi feudális-abszolutista monarchia -,
mint katonai hatalmak találkoztak abban a törekvésben, hogy gyarapítsák
birtokaikat Európában és esetleg Európa határain túl is.

1807-ben, közvetlenül Tilsit után, az illúziók rövid időszaka köszöntött be.

Tilsitet Franciaországban lelkesen fogadták. Ezek az örömteli érzések abból
fakadtak, hogy Tilsitet biztosítéknak tekintették új háborúk ellen. Akkor még
hittek abban, hogy „ez volt az utolsó háború”, ahogy azt Napóleon
katonáinak ígérte. Ámde Napóleon újabb hódításokat kezdett.
Franciaországhoz csatolták Toszkánát, a római tartományt, később pedig,
1810-ben Hollandiát, a Hanza-városokat. 1808-ban megindult a Portugália,
majd a Spanyolország elleni háború, amely váratlanul fenyegetővé vált.

Oroszország ezekben az években háborút viselt Svédország ellen - aminek

eredményeképpen annektálta Finnországot -, valamint Törökország ellen.
Sándor Konstantinápolyról álmodozott, és a török birodalom felosztásának
gondolata a két uralkodó beszélgetéseinek egyik legidőszerűbb és
legcsábítóbb témája volt. De a kérdés megoldása lassan haladt előre, mert
magának Napóleonnak is titkos céljai voltak Konstantinápollyal, így nem
sietett azt átadni szövetségesének.

Ilyen módon a két ország között a hódító politika talaján nézeteltérések

kezdtek felmerülni. Ezeket igyekeztek leküzdeni, de nem küszöbölték ki őket.
Kölcsönös sérelmek halmozódtak fel. Az orosz-svéd háború idején Napóleon
megígérte Sándornak, hogy katonai segítséget nyújt neki, s Bernadotte
hadosztályát mozgósították, hogy csapást mérjen a svédekre. De Bernadotte,
nyilván inkább saját szakállára cselekedve, mint utasításokat követve, nem
nyújtott segítséget a kellő pillanatban, így Francia-ország katonai támogatása
elmaradt.

Az 1809. évi osztrák-francia háború alatt 1. Sándor kormánya visszaadta a

kölcsönt Napóleonnak. Napóleon azt szerette volna, ha Oroszország nagy
katonai erőket vonultat föl Ausztria ellen. Sándor, kitérve pontos
kötelezettségek vállalása elől, 1809 áprilisában mégis kijelentette
Napóleonnak: „Felséged számíthat rám. Lehetőségeim - mivel két háborút
viselek - nem nagyok, de minden, ami lehetséges, meg fog történni.” Sándor
parancsot adott Golicin tábornoknak, hogy induljon el az osztrák határ felé.
Nem csalta meg Napóleont Schwarzenberggel - mint ahogy azt
néhány történész állította -, de Oroszország ugyanolyan hatékonyan vett részt
az 1809. évi háborúban, mint Franciaország a Svédország elleni háborúban.

Az idők során a viták és a nézeteltérések kiéleződtek. Állandó kölcsönös

gyanakvások és huzakodások tárgya lett a varsói nagyhercegség. I. Sándor
arra gyanakodott, hogy Napóleon restaurálni akarja Lengyelországot.
Napóleon a lengyel kérdésben valóban kétértelmű politikát folytatott. Nem
fukarkodott a lengyel hazafiaknak tett ígéretekkel, de ugyanakkor, miután a
régi európai dinasztiákkal kapcsolatban álló egyeduralkodóvá vált, nem
gondolt már a független lengyel állam restaurálására. 1811 áprilisában
Bonaparte ezt mondta: „Távol állok attól, hogy Lengyelország
Don Quijotéjává váljak.” Nem szándékozott semmit sem feláldozni
Lengyelország függetlenségének visszaállításáért. Ellenkezőleg, inkább arra
törekedett, hogy a lengyeleket az agresszív francia tervek szolgálatába állítsa,
felhasználja őket saját érdekében anélkül, hogy valójában bármit is tenne
értük. De állandó közeledési kísérletei a lengyelekhez, az a törekvés, hogy az
orosz határokon előretolt harcbiztosítást tartson meg a Varsói Hercegség
formájában, idegességet, feszültséget teremtett a két állam kapcsolataiban.

Sándor igen érzékeny volt a lengyelországi kérdésben, elsőrendű jelentőséget

tulajdonított neki. Roppantul nyugtalanította, hogy az 1809. évi háború után a
varsói hercegség területe megnőtt.

Hogy elintézze a lengyel kérdést, Sándor azt javasolta Caulaincourt-nak,

hogy írjanak alá egy konvenciót, amely szerint a francia fél hivatalosan
kötelezi magát arra, hogy sohasem restaurálja a független Lengyelországot.
Caulaincourt, aki okos ember volt és jól ismerte a francia császár valódi
szándékait, valamint a pétervári politikai helyzetet, erre könnyen ráállt. 1810.
január 4-én Caulaincourt és Rumjancev aláírta a konvenciót, s ez, legalább
egy időre, a két hatalom kibékülésének platformjává válhatott volna. De a
konvenció megkötése időben egybevágott a Napóleon házasságára vonatkozó
és Napóleonra nézve sikertelen tárgyalásokkal. Már híre járt annak, hogy
Napóleon megkérte Sándor húgának, Anna Pavlovnának a kezét, s ez a
lépés számtalan bonyodalomhoz vezetett Párizs és Pétervár között. Itt nincs
módunk arra, hogy részletezzük ezeknek a mindkét fél számára kínos
tárgyalásoknak a történetét. Napóleon „dinasztikus őrülete” végeredményben
a Mária Lujzával, II. Ferenc császár leányával kötött házasságban teljesült ki.
De az orosz cár leánytestvérével való házasságról folytatott és, mint
Napóleon érezte, a francia császár méltóságát sértő tárgyalások, amelyek nem
vezettek eredményhez, befolyással voltak a január 4-i konvenció kérdésének
az eldöntésére. Napóleon személyesen sértve érezte magát, és nem
volt hajlandó ratifikálni a konvenciót abban a megfogalmazásban, amelyben
azt Caulaincourt aláírta, hanem más javaslatot tett. A tárgyalások elhúzódtak,
s a konvenciót végső soron nem írták alá.

Az irodalomban gyakran találkozunk olyan állításokkal, hogy a két

nagyhatalom közötti viszony elhidegülését az idézte elő, hogy a két fővárosba
küldött nagykövetek személyét nem jól választották meg. A választás
valóban nem volt túlságosan szerencsés. Pjotr Alekszandrovics Tolsztoj, az
első cári nagykövet meggyőződéses ellenfele volt a francia-orosz
szövetségnek, tehernek érezte megbízatását és mindent, ami Párizsban
történt, sötét szemüvegen keresztül nézett. Feltehetően nem volt
egészen szerencsés Napóleon első választása sem, amely Savary tábornokra,
Rovigo hercegére esett. Savary híján volt az arisztokratizmusnak, az egyéni
varázsnak, amely nagymértékben megvolt utódjában, Caulaincourt-ban;
katonás erélyével és szögletes modorával Savary nem egykönnyen nyerhette
el a pétervári szalonok rokonszenvét.

Mindamellett, bármilyenek voltak is az első követek, Tolsztojnak és

Savarynak az erényei vagy fogyatékosságai, a felmerülő nézeteltérések nem
egyéni tulajdonságaikból adódtak. Erfurt után teljesen megfelelő követeket
sikerült találni. Párizsba Alekszandr Boriszovics Kurakint küldték, a tilsiti
okmányok egyik szerzőjét, a Franciaországgal való szövetség
meggyőződéses hívét, egy udvarias és kellemes férfiút, aki teljesen megfelelt
a francia udvarnak. Caulaincourt is el tudta nyerni a pétervári
társaság rokonszenvét. Ebben az időben tehát Párizsban is, Pétervárott is jó
követek voltak, a két ország közötti viszony mégis egyre romlott.

A nézeteltérések egyik fő forrása a kontinentális blokád maradt. Az

angolellenes blokád előnytelen volt az orosz uralkodó osztályok gazdasági
érdekeire nézve, s Sándor csak kénytelen-kelletlen ment bele, minthogy a
napóleoni Franciaországgal való szövetség politikai előnyei felülmúlták az
angolellenes kereskedelmi politikából fakadó gazdasági kárt. (Emlékeztetünk
arra, hogy a kontinentális blokádot Oroszországban ténylegesen 1808
őszétől kezdték alkalmazni, véglegesen pedig az ezt követő év májusában
fogadták el, de 1809 őszén már kezdték megszegni.) De Napóleon nem alap
nélkül neheztelt az orosz partnerre: az orosz hatóságok valóban nem
tanúsítottak valami nagy buzgalmat a kontinentális blokád pontos
betartásában. Megszegték a szigorú előírásokat, s ezen nem is lehetett
csodálkozni: saját érdekeiknek megfelelően jártak el. És jóllehet a két
kormány közötti levelezésben gyakran kerültek szóba a blokádtól való ilyen
vagy amolyan eltérések, Napóleonnak bele kellett törődnie ebbe, mert a
blokádot kénytelenkelletlen olykor maga a francia kormány is megszegte.

A kontinentális blokád öt esztendeje alatt bebizonyosodott tarthatatlansága.

Angliát nem lehetett a szigeten megfojtani. Napóleon kétségkívül lebecsülte

az angliai technikai forradalom jelentőségét is, amely azokban az években
zajlott, és Angliának az Egyesült Államokkal való kereskedelmi lehetőségeit
is. Anglia továbbra is megmaradt „a világ műhelyének”; megőrizte
vitathatatlan fölényét a tengeren, sőt maga a francia gazdaság sem
boldogulhatott Anglia nélkül. Napóleon nemegyszer maga adott utasítást a
kontinentális blokád megszegésére. Így például egyik
direktívájában világosan értésére adta Berthier-nek, hogy szemet kell hunyni
a kávénak és a cukornak Korzikára való bevitele fölött. Technikai
elmaradottsága és nyersanyag híján a francia ipar számos iparcikkben, a
fejlődést ösztönző kedvező körülmények között sem tudta még fedezni sem
Európának, sem magának Franciaországnak a szükségleteit. A kormány
kénytelen volt engedélyeket adni olyan áruk behozatalára, amelyek végső
soron Angliából származtak.

A Franciaországgal való viszony romlása az orosz kormányt

ellenintézkedésekre késztette. Az 1811 elején bevezetett tarifa ötven
százalékkal emelte az importált iparcikkek vámját; ezt a francia árukivitel
természetesen megérezte. A cári kormány által viselt hosszú háborúk,
valamint a kontinentális blokád politikája erősen csökkentette az orosz áruk
kivitelét, s ez megmutatkozott az orosz pénzügyek állapotán. A rubel
árfolyamában hirtelen zuhanás következett be.

A pénzügyi nehézségeket az orosz kormány úgy próbálta leküzdeni, hogy

kölcsönt vett föl Laffitte francia bankártól. Nehéz tárgyalások után
megkötötték a megfelelő megállapodást. Laffitte azonban feltételül szabta,
hogy a megállapodásért a francia kormány kezességet vállal. Napóleon ezt
megtagadta. Ez új oroszellenes irányvonalának megnyilvánulása volt. A
Sándor cárral közeli rokonságban álló oldenburgi herceg birtokainak
elfoglalása 1811-ben megmutatta, mennyire kiéleződtek a francia-orosz
nézeteltérések. Évről évre több vitás kérdés halmozódott föl. Ezek a kérdések
nem életfontosságú problémákra vonatkoztak, de sok
véleménykülönbség merült föl részletkérdésekben.

Vajon kiküszöbölhetőek voltak-e ezek a viták, nézeteltérések, kölcsönös

elégedetlenségek? Igen, mivel magában véve mindegyikük jelentéktelen volt.
De ezeket a nézeteltéréseket csak akkor lehetett volna leküzdeni, ha mindkét
fél jóakaratról tesz tanúságot. De megvolt-e ez a jóakarat?

1811. március 20-án százegy ágyúlövés adta hírül a francia főváros

lakosainak, hogy megszületett a császár fia, a trónörökös. Előzőleg
bejelentették, hogy leány születése esetén huszonegy lövés fog elhangzani. A
huszonegyedik lövés után hosszú szünet következett, majd az újabb lövés és
az ezt követő lövések hírül adták, hogy a Bonaparte-dinasztiának ezentúl
törvényes utóda van.

Napóleonnak még egy kívánsága teljesült. Diktatúrájának első tíz

esztendejében, s kiváltképpen 1804 óta, amikor császárrá proklamálta magát,
Napóleon abban a tudatban élt, hogy az, amit megteremtett, nem tartós. Nem
volt törvényes örököse, s a császárság jövője bizonytalannak tűnt. A testvérek
közti veszekedésektől, családi viszályoktól tartott. Most tehát ez a probléma
is megoldottnak látszott.

Párizsban a százegy ágyúlövés örömöt, megkönnyebbülést keltett. Nem azért,

mert a nép együttérzett a császár családi örömével, ahogyan ezt a lojális sajtó
írta, hanem mert sokan úgy vélték, hogy a trónörökös születése a béke
megszilárdulásához fog vezetni.

Franciaország csaknem húsz esztendeje hadiállapotban volt, és a béke vágya,

a béke követelése az ország számára parancsoló szükségességgé lett. A régen
várt béke, amely évről évre elodázódott, most, 1811 tavaszán, biztosítottnak
látszott.

De különös módon most, amikor úgy tetszett, Napóleon valamennyi

kívánsága teljesült, amikor elérte mindazt, amire törekedett, a francia
monarchia feje napról napra komorabb, mogorvább lett. A Tuilériák
palotájában az ünnepélyes fogadásokon -ahol a gazdagságukat versengve
fitogtatva összegyűltek a képviselői mind a régi francia arisztokráciának,
mind az új császári nemességnek, mind a német trónörökösök, mind a
hercegek, mind pedig az olasz arisztokraták - hűvös, kényszeredett hangulat
uralkodott. Közszemlére tették itt a fényűzést, a gazdagságot, a pompát. A
Habsburg-házból való fiatal császárné trónra lépése óta a császári udvar teljes
egészében visszaállította a régi királyi udvar szokásait és hagyományait.
Mária Lujza a nagynénjének, Mária Antoinette-nek a nyomdokain haladt. A
fényes táncestélyek .jelmezbálokkal váltakoztak. De ezek a csaknem
kényszerű jellegű szórakozások nem voltak vidámak. Ez nemcsak azért volt
így, mert Mária Lujzából hiányzott Mária Antoinette gondtalansága, szikrázó
könnyelműsége. Helyesen írta Stendhal: „Ezt az udvart, amelyet a becsvágy
emésztett, egyáltalán jellemezte a kicsinyes aljasság; ezzel szemben
lehangoló unalom uralkodott... A Tuilériákban és Saint-Cloud-ban az
ünnepségek elragadok voltak. Csak az olyan emberek hiányoztak onnan,
akik tudtak volna szórakozni. Nem nyílt lehetőség arra, hogy valaki
fesztelenül viselkedjék, átadja magát a jókedvnek; némelyeket a becsvágy
emésztett, másokat a félelem, megint másokat a siker reménye tartott
izgalomban.” A császár mogorvává lett, kerülte a beszélgető társakat. Nem
hosszú ideig tartózkodott a társaság körében - meghízott, nehézkesen, lassan
mozgott, hideg arckifejezéssel, felhúzott komor szemöldökkel úgy tűnt,
mintha mindennel elégedetlen volna. Merev, feszült tekintete, ahogy az
arcokra szegeződött, mindenkit megdermesztett; megjelenésekor a
tréfálkozás megszakadt, a nevetés elhalkult. Hideget és félelmet teremtett
maga körül...
De tudta, hogy a bálokon táncolni kell, és azt akarta, hogy mindenki
táncoljon. És úgy táncolták a francia négyest, mintha kötelességet
teljesítenének, s félve tekintettek a császár mintegy mozdulatlan arcára.
Rangok szerint táncoltak: az első párt Neuchátel és Wagram hercege -
Berthier - és a császárné alkotta, a másodikat Duroc, a főudvarmester, Friuli
hercege Hortenzia királynéval, és így tovább - hierarchikus sorrendben.
Azután a lapokban megjelent a közlemény: tegnap a Tuileriákban nagy bált
tartottak. A sajtóból ítélve Franciaországban mással sem foglalkoztak,
csak francia négyest táncoltak.

Napóleon egyre komorabb lett. Sem a - látszólag - boldog házasság fiatal

feleségével, sem az apaság öröme nem adhatta vissza neki azt az életerőt, azt
a lobogást, amely még tíz-tizenkét esztendeje olyan vonzóvá tette a
tábornokot. Akik közelről figyelhették Napóleon mindennapi életét, azt
suttogták, hogy a császár rosszul alszik. Azért beszéltek erről, mert Napóleon
azok közé az emberek közé tartozott, akik nemcsak indulataikat, hanem
álmaikat is képesek kormányozni. Ismeretes az az eset, amikor a nagy
szellemi erőfeszítést igénylő, nehéz wagrami ütközet alatt Napóleon a csata
hevében egy időre átadva a parancsnoklást Berthier-nek, az ágyúdörgés
közepette lefeküdt a puszta földön egy prémre, azt mondta, hogy tíz percet
alszik, s valóban nyomban elaludt. Tíz perc múlva fölébredt és újra átvette a
vezénylést. Az a férfiú, aki akkor tudott elaludni, amikor akart, és felébredt,
amikor kellett, most álmatlanná vált.

Különös dolgok történtek vele. Egyszer egy a palotában rendezett fogadás

során kiment a vendégek közé, úgy nézett a vendégseregre, mintha nem látná,
megállt a terem közepén, szemügyre vett valamit a padlón, amit csupán ő
látott, merőn egyetlen pontra szögezve tekintetét. Masséna marsall, hogy a
császárt kisegítse, egy kérdéssel fordult hozzá. Napóleon elégedetlenül
dörmögött valamit és kiment a teremből.

Mi okozhatta a hatalmas császárnak ezt az oly szokatlan, zaklatott, csaknem

komor lelkiállapotát? A császári udvar külső fényűzése, gazdagsága,
ragyogása mellett, a határtalan birodalom látszólag végtelen ereje mellett a
birodalom belső válságon ment át. A kórtünetek már régóta jelentkeztek. Az
első fekete pontok 1804-ben mutatkoztak, ezek 1808-ban szaporodtak, s
azóta a válság csak élesedett. 1810—1812-ben Napóleon már nem leplezhette
el maga előtt, hogy látszat és lényeg nem azonos.

1811-ben a gazdasági válság eddig soha nem látott erővel tört ki. A
kereskedelem nagymértékű csökkenésében, az ipari tevékenység jelentős
hanyatlásában, s végül, élelmezési válságban nyilvánult meg.

A két egymást követő év rossz termésének és az 1811. évi gazdasági

válságnak a következményeiről nem a kozmetikázott hivatalos jelentések
alapján, hanem a kortársak tanúságtételei alapján formálhatunk magunknak
képet. A mértéktartó Thi-baudeau, aki jól ismerte a dél-franciaországi
állapotokat (1803-tól a Bouche du Rhone département prefektusa volt), leírta
a dolgozók nyomorúságos helyzetét, akiket erősen sújtott az éhínség és a
drágaság. Marseille-ben a kenyérárak négyszeresére emelkedtek - egy font
ára húsz centime-ról hetven-nyolcvan centime-ra -, s általában kenyérhiány
volt. Marseille 90 000 lakosa közül több mint 10 000 család, azaz a
lakosságnak csaknem a fele, feliratkozott a segélykérők listájára. Az a 10 000
frank, amit a kormány a szegények élelmezésére kiutalt, Thibaudeau
kifejezése szerint, csöpp volt a tengerben.

Sem a magánemberek jótékonykodása, sem a hatósági intézkedések nem

szüntették meg a nép szörnyű ínségét. „Sok szerencsétlen nem élte túl ezt a
kegyetlen időt, amikor az állatok elől kellett elvenni a hulladékot.” Sok más
város volt ugyanolyan helyzetben, mint Marseille. 1812-ben az élelmezési
válságot enyhítették a jó terméskilátások és a gabona és más élelmiszerek
felvásárlói ellen hozott erélyes kormányintézkedések. Mindamellett,
különösen a városokban, továbbra is nagy ínség uralkodott. A szigorú
kormányellenőrzés alatt álló francia sajtó elleplezte a valóságot. De a francia
dolgozó népesség súlyos élelmezési helyzetéről szóló adatok eljutottak
a külföldi sajtóba, többek között az orosz sajtóba is. „Sok tartományban
[Franciaországban] kötelezték magukat a jómódú emberek arra, hogy minden
szegénynek napi egy font kenyeret adnak” - írták az orosz újságok 1812
nyarán. Már korábban, a Franciaországgal való szakítás előtt, ugyanazon év
májusában megjelent hírek szerint a francia kormány megtiltotta „mindenféle
gabona vagy liszt egy kézben való felvásárlását”, azonkívül tilos volt eladni
kenyeret máshol, mint piacokon, meghatározott órákban és napokon.

A kormány a súlyos élelmezési nehézségek folytán kénytelen volt rendkívüli

rendszabályokat foganatosítani. 1811 nyarán újból bevezette a jakobinus
Konvent rendszabályait: az élelmiszerek árait „maximálta”. Thibaudeau, a
nagy tapasztalatú Thibaudeau is nyíltan rámutatott visszaemlékezéseiben
arra, hogy a kormány visszatért a jakobinusok 1793-ban folytatott
politikájához. Az élelmiszerek szabott árait, a rekvirálásokat, az állam
beavatkozását a gazdasági életbe - ezeket a rendkívüli rendszabályokat a
gazdasági válság kiéleződése tette szükségessé.

Ám a császárt nem csupán Franciaország és a vazallus államok gazdasági

helyzete aggasztotta. Rosszul álltak a dolgok Spanyolországban. Napóleon,
dinasztikus előítéleteihez híven, bátyját, Joseph-et, tábornoknak nevezte ki, a
Pireneusi-félszigeten működő fegyveres erők főparancsnokának. (Joseph
többre vágyott, generalisszimusz akart lenni, de Napóleon ebbe nem egyezett
bele.) Több mint 230 000 főnyi katonaságot kellett Spanyolországban
tartania, hogy az államszervezet normális működésének látszatát fenntartsa.
Valójában Spanyolországban tovább folyt a népi háború, s Napóleon legjobb
marsalljai sem tudták elfojtani. Soult Cádiznál, Suchet Aragónnál, a híres
Masséna pedig Fuentes de Onoro mellett szenvedett vereséget. A császár
dühöngött. Kifejezésre juttatta Massénával való elégedetlenségét
és eltávolította őt a had ügyek vezetésétől. A neves hadvezér kegyvesztett
lett. Ezek az intézkedések, éppúgy mint a spanyol nép elleni kegyetlen
megtorlások, s mint a bátyjának, a spanyol királynak szóló dorgálások,
figyelmeztetések, hiábavalónak bizonyultak. Spanyolországot nem lehetett
leigázni, az egész spanyol nép harcolt függetlenségéért és szabadságáért; a
háború egy napig sem szünetelt.

Németországban nem került még sor robbanásra, de az érlelődött. Jerome,

Napóleon legfiatalabb öccse, a vesztfáliai király, figyelmeztette a császárt,
hogy ha háború tör ki, „a Rajna és az Odera közötti területek mind egy átfogó
felkelés tűzfészkeivé válnak”. Rapp tábornok azt mondta, hogy „az első
katonai kudarc esetén a Rajnától Szibériáig mindenki ellenünk támad”.
Olaszországban, amely részben francia tartomány, részben vazallus királyság
lett, növelni kellett a helyőrségek állományát, hogy az országban biztosítsák a
rendet: már megkezdődött a felszabadító partizánháború. 1811 novemberében
Napóleon utasította mostohafiát, Eugéne Beauharnais alkirályt, hogy
olaszokból és franciákból alakítson gyorsan mozgó hadoszlopokat, adjon
melléjük lovas osztagokat, állítson az élükre tábornokot, s ezek végezzenek
a Róma környéki banditizmussal. De mi volt ez a banditizmus? Olasz
parasztok, olasz hazafiak franciaellenes partizánmozgalma, akik azért keltek
föl, hogy felszabadítsák hazájukat a külföldi elnyomók járma alól.
Ugyanilyen, a banditizmus elleni harcot szolgáló katonai alakulatok
megteremtésére vonatkozó parancsokat kapott Miollis tábornok Rómában és
Elise toszkánai nagyhercegnő.

A hozott intézkedések nem vezettek a várt eredményekhez, s 1812

áprilisában Napóleon újabb utasítást adott Eugéne hercegnek. Azt követelte
tőle, hogy vessen véget a Veneto tartomány hegyeiben fészkelő
banditizmusnak.

Nem volt jobb a helyzet más vazallus államokban sem. Több éven át
éleződött a konfliktus Napóleon és legfiatalabb öccse, Louis hollandiai király
között. Napóleonhoz valamennyi fiútestvére között Louis állt a legközelebb.
De ez, miután Hollandia királyává lett, arra meggyőződésre jutott, hogy a
francia császár politikája árt annak a népnek, amelynek uralkodója. A makacs
és önfejű Louis nem akarta engedelmesen követni bátyja útmutatásait. A
konfliktus kiéleződött; végül, 1810-ben Louis lemondott a trónról fia javára.
Napóleon nem akarta teljesíteni öccse akaratát, egyszerűen a francia államhoz
csatolta Hollandiát. De a hollandiai helyzet nyugtalanította a császárt, s
Molitor tábornoknak olyan parancsot adott, hogy ügyeljen a rend
fenntartására a francia császárságnak ebben a részében.

A császári sasok továbbra is Párizs fölött lebegtek, az óriási francia

birodalom fölött, Európa vazallus államai fölött. Madridtól Varsóig,
Hamburgtól Nápolyig a császár szava ellentmondást nem tűrő parancs volt.

Ámde egész Európában - Németországban, Olaszországban,

Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban, magában Franciaországban -
föld alatti dübörgés hallatszott. A népharag erői titokban gyülekeztek.

Napóleon nem akart számot adni magának mindezen nyugtalanító tünetek

igazi jelentőségéről. Igazi értelmüket sokkal később fogta föl - Szent Ilona
szigetén, zord magányában, a töprengések óráiban. 1810-1811-ben viszont,
amikor dicsősége és hatalma határtalannak látszott, elvakult
mindenhatóságától. Csak lehajtott fejeket látott maga előtt; már senki sem
mert ellentmondani neki, senki sem mert vitába szállni vele. Maga is
leszokott arról, hogy kérdezősködjék, meghallgassa mások véleményét; csak
parancsokat adott ki, kemény, követelőző hangon.

Olykor a tisztánlátás perceiben dermesztő félelmet érzett, amelyet mindenütt

terjesztett maga körül, s szenvedett a magánytól. „Az országon belül is, kívül
is csak azért uralkodom, mert mindenki retteg” - mondotta. Máskor rossz
előérzetektől gyötörve keserűen mondotta Molliennek: „Amikor eljő a
veszély órája, mindenki cserben fog hagyni.” S mihelyt véget ért a nap
mindent elemésztő gondjaival, s eljött az éjszaka meg a csönd, mindenfelől
megrohanták a nyugtalanító kérdések, s Napóleon nem talált választ rájuk.
Az álom elkerülte őt a hosszú éjszakai órákban; óriási szobájában fel-alá
járkált és újból visszatért ugyanazokhoz a gyötrő kérdésekhez, s újra nem
tudta megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek elhárították volna a
homályosan sejtett veszélyt.

Feltehetően 1811-től, talán már 1810 végén felmerült az Oroszország elleni

háború gondolata. Tény, hogy 1811 februárjában a pétervári udvarnál már
kialakult az. a vélemény, hogy a háború valószínű, sőt közeli. Ez a gondolat
nem öltött határozott formákat, s még maga Napóleon is nehezen fogadta el.
Mihelyt felmerült, ebbe a magától értetődő kérdésbe ütközött: minek, miért,
kinek kell az Oroszország elleni háború? (Még Savary is, aki igyekezett
igazolni Napóleon valamennyi cselekedetét, kénytelen emlékirataiban
beismerni, milyen zavart és háborgást idéztek elő Franciaországban az erről a
háborúról szóló hírek. Beismeri, hogy a Moszkva elleni hadjárat gondolatát a
hadseregben senki sem támogatta, kivéve a nemesi ifjúságot; ez töltötte be az
összes törzskari tisztségeket, és könnyelműen azt remélte, hogy ebben a
hadjáratban kitünteti magát és majd szórakozik. Ezt a felelőtlen hangulatot,
mint Savary mondja, csupán a fiatalok közt népszerűséget hajhászó Murat
táplálta.) Valóban, hogyan indíthatott háborút Oroszország ellen az a
politikus, aki kijelentette, hogy Franciaország egyetlen szövetségese csakis
Oroszország lehet? Mi okból? Mi célból?

Amikor 1811-ben elterjedtek az Oroszországgal való háború lehetőségéről

szóló hírek, ezek általános, bár természetesen elfojtott felháborodást
keltettek: minek, kinek kell ez a háború? Maga Napóleon a háborúra való
felkészülés időszakában időnként felismerte ennek szükségtelenségét, sőt
talán végzetes mivoltát. 1810. július 1-én ezt mondta Caulaincourt-nak:
„Nem akarom, hogy sorsom Oroszország homokpusztáiban végződjék.”
Nemegyszer mondotta, hogy emlékszik XII. Károly svéd király sorsára, hogy
nem akar új Poltavát. Pasquier ezt állította: „Tudatában volt annak, milyen
veszélybe rohan.” Ez helyes megfigyelés, sok minden alátámasztja. De
igyekezett a nyugtalanító gondolatokat elfojtani, s a Caulaincourt-ral
folytatott vitákban nemcsak beszélgetőtársát, hanem önmagát is meggyőzni.

Napóleon 1811 — 1812. évi politikáját elemezve szembeötlő, mennyire

ingadozott.

1811. június 16-án ezt mondta: „Remélem, a kontinensen nem fogjuk

megszegni a békét.” Azt bizonygatta Caulaincourt-nak, hogy nem akar
háborút. Ugyancsak 1811-ben újból visszatért az angliai fegyveres
partraszállás gondolatára. Leveleket írt Decrés grófnak, a tengerészeti
miniszternek, ifjúkori bajtársának. Felvetette előtte a Brit-szigeteken való
fegyveres partraszállás sürgős előkészítésének kérdését. (Az irodalomban
olykor találkozhatunk azzal a véleménnyel, hogy már Champagny 1810.
márciusi jelentése lényegében megjósolta az Oroszországgal való háborút.
Ezzel aligha érthetünk egyet; Champagny jelentése, nézetem szerint, azt
bizonyítja, hogy 1810 tavaszán Napóleonnak semmiféle határozott tervei nem
voltak.) Ezek a tétovázások, ez a habozás a különféle változatok és tervek
között azt bizonyítják, hogy Napóleonnak nem voltak világos elképzelései a
jövőről. Háború Oroszország ellen? Értelmetlen, végzetes lett volna, s maga
Napóleon később, Szent Ilona szigetén beismerte, hogy az Oroszország elleni
háborúval végzetes hibát követett el.

De akkortájt is, amikor az oroszországi háború előkészítésének útjára lépett

és már óriási inváziós hadsereg megteremtésén munkálkodott, állandóan
kételyek fogták el, folyvást töprengett. 1811 nyarán visszahívta Pétervárról
Caulaincourt-t. Valószínűleg Caulaincourt maradt egyike azon keveseknek,
akiknek a véleményére Napóleon még adott; a többieket meg sem hallgatta.
Caulaincourt utóda Pétervárott Lauriston tábornok lett. Ez a kinevezés
Napóleon azon meggyőződésének volt köszönhető, hogy Sándor
megbabonázta, megbűvölte Caulaincourt-t, s ez már képtelen az ő, Napóleon
érdekeinek védelmére.

Caulaincourt-t Párizsba visszatérve fogadta a császár. Napóleon feltette a

nagykövetnek a fő kérdést: készül-e háborúra Oroszország Franciaország
ellen? Ezt lehetetlen volt tagadni. De Caulaincourt a meggyőződés teljes
hevével igyekezett bebizonyítani, hogy az Oroszország elleni háború
esztelenség lesz, hogy Franciaország számára lehetetlen és semmi sem teszi
szükségessé. Természetesen fennáll közöttük számos vitás kérdés, kezdve
Lengyelországon, a kontinentális blokád problémáin, a francia csapatok
jelenlétén Danzigban és Kelet-Poroszországban, amit Pétervár Oroszország
elleni fenyegetésnek fog fel, de mindezek részletkérdések, amelyekre
található kölcsönösen elfogadható megoldás. Caulaincourt igyekezett
bebizonyítani, hogy 1. Sándor nem fogja elsőnek kirántani a kardot a
hüvelyéből. De ha Napóleon megtámadja Oroszországot, ez vég nélküli
háborúhoz fog vezetni. És elmondta a cár oly sokszor ismételt kijelentését:
visszavonul Kamcsatkáig, de nem békül ki hódítókkal.

Mialatt Caulaincourt beszámolt, Napóleon elismételte „még egyszer, hogy

nem akarja a háborút, sem Lengyelország restaurálását”.

De vajon azt jelentette-e ez, hogy hajlandó lemondani a katonai készülődésről

és békejobbot nyújtani Oroszországnak? Természetesen nem. Külsőleg
minden a régiben maradt. Sándor és Napóleon, amikor, mint korábban,
levelet váltottak egymással, ezt írták: „Felség, testvérem” - s minden
alkalommal hangoztatták egymás iránti mélységes tiszteletüket és baráti
érzelmeik változatlanságát. Az orosz lapok tiszteletteljes hangon adtak hírt I.
Napóleon császári és királyi felsége minden szerepléséről, különösen
szívesen tették közzé a felséges szónok azon beszédeit, amelyekben az
megbélyegezte „mindazt a bajt, amelyet zendülések okoztak”. Mint a lapok
közölték, 1812. február 24-én Moszkvában „császári francia színészek első
ízben fogják előadni a »Cinná«-t- Corneille ötfelvonásos tragédiáját”, és a
híres Mademoiselle George fogja játszani Emília szerepét. Minden ment a
maga útján.

Az Oroszország elleni háborút nemcsak Caulaincourt helytelenítette. Senki

sem akarta. Napóleon környezetében senki nem akadt, aki ezt a tervet
támogatta volna.

Fouché visszaemlékezéseiben azt írja, hogy 1812 elején, amikor már teljes
gőzzel folytak az Oroszország elleni hadjárat előkészületei, ő merészkedett
benyújtani a császárhoz egy emlékiratot, amelyben óvta a háborútól.

E viharos korszak összes politikusai közül Fouché a legkevésbé hitelt

érdemlő. Visszaemlékezéseit mint történelmi forrást igen kritikusan kell
fogadni. Fouché verziója szerint ő nemcsak emlékiratot nyújtott be a
császárhoz, hanem audienciát is kieszközölt magának nála. Fouché írásban is,
szóban is könyörgött Napóleonnak, hogy álljon meg, mondjon le erről a
háborúról, amely beláthatatlan következményekkel járhat. Fouché, mint írja,
figyelmeztette a császárt, hogy egy világmonarchia megteremtésének
gondolata - Oroszország meghódítása útján - csak „ragyogó álomkép”.
„Felség, könyörgöm, Franciaország érdekében, Felséged dicsősége
érdekében, Felséged biztonsága és a mi biztonságunk érdekében, dugja vissza
a kardját hüvelyébe, gondoljon XII. Károlyra.”

Napóleon végighallgatta Fouchét; mint a volt rendőrminiszter állítja,

különösképpen mert már értesült mélységes titokban készített
memorandumáról. Fouché érveit a császár elvetette. „Házasságom óta azt
állítják, hogy az oroszlán alszik; tudják meg, valóban alszik-e... Hat vagy
nyolc hónap múlva látni fogja, mit érhet el egy mély koncepció, működésbe
hozott erővel egyesülve... Nyolcszázezer emberre volt szükségem, s ezek
megvannak; egész Európát vezetni fogom...” Még egyszer ismétlem:
Fouché elbeszélése kritikai ellenőrzést igényel; arról sem szabad
elfeledkeznünk, hogy visszaemlékezései 1824-ben kerültek kiadásra.
Mindamellett valószínűtlen, hogy ez az epizód merő kiagyalás. Figyelmet
érdemel, mint újabb bizonyítéka annak, milyen mélységes nyugtalanságot
keltett a napóleoni Franciaország elitjének körében az oroszországi hadjárat
terve.

A Caulaincourt-ral való beszélgetés után Napóleon feltehetően

elgondolkozott. Szükségképpen nyugtalanító, belső kételyei támadtak.

Tudatában kellett lennie annak, hogy lényegében nincsenek mély, valóban

fontos okok a két állam közötti háborúra. „Ha kénytelen leszek háborút
viselni önök ellen - mondta 1810 augusztusában Alekszej Kurakin hercegnek
[a nagykövet fivérének] -, akkor teljesen akaratom ellenére fogok
négyszázezer főnyi katonaságot északra vinni, minden cél nélkül vért ontani,
anélkül, hogy ettől bárminő előnyt várnék!” Ezek nemcsak az ellenfél
megtévesztését szolgáló frázisok voltak. Természetesen mindkét fél leplezte
katonai előkészületeit és álcázta szándékait. De ezek a szándékok
valóban homályosak voltak és nem voltak véglegesek.
1809-től a kölcsönös nézeteltérések, elégedetlenség, gyanakvások gyors
ütemben halmozódtak föl. A kölcsönös szemrehányások tárgyát alkotó
számos kérdés között Napóleon számára a legnagyobb jelentősége annak
volt, hogy Oroszország megszegte a kontinentális blokádot, Sándor számára
pedig a lengyel kérdésnek, vagyis az attól való félelemnek, hogy
Lengyelországot francia égisz alatt helyreállítják. A két ország népeinek
létérdekeit sem ez, sem az nem érintette. Ám a két birodalom
autokratikus rezsimjeinek viszonyai között a két uralkodó közti félreértések s
éppenséggel nézet-eltérések gyorsan átnőhettek a két állam közötti
konfliktusba.

A gyanakvás, a kölcsönös bizalmatlanság mindkét fél részéről háborús

készülődéshez vezetett, ez pedig tovább hevítette a politikai légkört.
Mindegyik fél igyekezett a másikat megelőzni a háborús előkészületek terén.
A konfliktus, amely, mint Napóleon mondta, „semmiségek” miatt kezdődött,
észrevétlenül komoly veszélybe nőtt át.

Metternich, aki a Mária Lujzával kötött házasság óta gyakori vendég lett a
császári palotában, állandóan olajat öntött a tűzre. Az osztrák diplomatának
talán legvitathatatlanabb tehetsége a rafinált hízelgés volt. Talleyrand, aki
maga is jól értett ehhez a mesterséghez, tiszteletteljesen mondotta
Metternichről: „Értett ahhoz, hogy simogassa az oroszlán sörényét.”

Ausztria annyi veresége után az orosz fegyverek győzelmeit a Törökország

elleni háborúban Metternich csaknem személyes sértésnek érezte.
„Európának egy félelmetes ellensége van - ez Oroszország... csakis Napóleon
császár fékezheti meg” - tüzelte Napóleont a „Nyugat megmentésére”
biztatva. Metternich a maga hazudozásainál és képmutatásánál is több
reményt fűzött az osztrák hercegnő varázsához, aki a császár szeretett hitvese
lett. A boldog házasságot Metternich sietett kiegészíteni Bécs és Párizs szoros
politikai szövetségével. Az osztrák-francia szövetségnek a francia-orosz
szövetség romjain kellett volna felépülnie.

De Metternichnek nem sikerült az „oroszlánt megszelídíteni”. Napóleon nem

volt olyan együgyű, hogy holmi Metternich az orránál fogva vezethette
volna. Értésére adta az osztrák diplomatának, hogy Mária Lujza értékeinek és
Ausztria politikai érdekeinek semmi közük egymáshoz.
Metternich számításaitól függetlenül Napóleont magát is nyugtalanították a
török-országi háborúban elért orosz sikerek és a háború győzelmes
befejezésének perspektívái. Ezért siettette a háborús felkészülést.

Napóleon ingadozott... S mégis rászánta magát. 1811-től kezdve készült az

Oroszország elleni háborúra, s szokása szerint ezt a felkészülést a
leggondosabban folytatta, a nagyszabású terv valamennyi részletébe
elmerülve. Elképzelése szerint a koalíció gondolatát visszájára kellett
fordítani: Oroszország ellen kellett mozgósítani egész Európát, valamennyi
vazallus államot. Sikerült szövetségi megállapodásokat
kötnie Poroszországgal és Ausztriával, amelyek értelmében e két állam
köteles volt katonaságot adni. Kötelezte a Rajnai Szövetséghez tartozó
uralkodókat arra, hogy adjanak katonaságot a „nagy hadseregnek”. Sok
mindent elért. Mindamellett az Oroszország elleni háború diplomáciai
előkészítésében a legfontosabb ponton elszámította magát. Napóleon
elgondolása szerint Oroszország kezét elsősorban délen és északon
kellett volna megkötni. Ezt a feladatot voltaképpen könnyűnek vélte. Délen
csupán Törökország tevékenységét kellett aktivizálni, arra késztetni a
törököket, hogy erélyesebben folytassák hadműveleteiket. Északon
Svédországot kellett bevonni a keleti szomszédja elleni háborúba, azzal a
csábítással, hogy visszakapja a nemrég elvesztett Finnországot. Napóleon
számításai szerint ez utóbbi terv végrehajtását megkönnyítette, hogy 1810
őszétől kezdve a trónörökös és a svéd politika tényleges vezetője
Bernadotte, Napóleon marsallja lett. Bonaparte brumaire időszaka óta
gyanakvással viseltetett Bernadotte iránt. De azóta sok minden megváltozott,
Bernadotte a császártól megkapott mindent: marsallbotot, Pontecorvo hercege
címét, s végül, a svéd trónt. Napóleon nem felejtette el, hogy a svéd
trónörökös felesége - a jövendőbeli királyné - az ő egykori szerelme, Désirée
Clary. Bernadotte, gondolta Napóleon, valamit ki fog csikarni, fel fogja verni
az árat, de lényegében teljesíteni fogja a császár utasításait.

Napóleon tévedett. Bernadotte, e ravasz gascogne-i, a svéd fővárosban igen

hamar tájékozódott. Persze, továbbra is biztosította Napóleont odaadásáról és
hűségéről. Ámde - ahogy azt Csernisev Stockholmból közölte - Bernadotte
már 1810 decemberében kijelentette, hogy nincs más kívánsága, mint az,
hogy a cár bizalmát kiérdemelje. „Mindig számíthat rám” - felelte neki
Sándor, hangoztatva azon „őszinte vágyát, hogy barátok legyenek”. A
szavakról hamar áttértek a tettekre. Finnország helyett Sándor felajánlott
valamit, ami még súlyosabban esett a latba - Norvégiát. E realista alapon
barátságuk pompás színekben virult. Természetesen megkapta a kellő
ideológiai tollazatot. „... A feladat abban áll, hogy felélesszük a liberális
eszméket Európában és megóvjuk a barbárságtól...” - írta Sándor új
svédországi barátjának és szövetségesének. Az újdonsült barátoknak ezek a
kölcsönösen emelkedett hangú bizonykodásai elég sajátszerűek voltak. A
svéd trónörökös környezetében észrevették, hogy makacsul ellenáll annak,
hogy orvosai megvizsgálják. Ennek oka hamar kiderült és széles körben
ismeretessé vált. A jövendőbeli király melle tetoválva volt. „Halál a
királyokra és a zsarnokokra” - ez a kitörölhetetlen szöveg maradt rajta
jakobinus ifjúsága napjaiból. Ámde I. Sándor, akinek a fülébe természetesen
eljutottak ezek a hírek, értett ahhoz, hogy ne lássa és ne hallja meg azt, amit
nem kell. Az orosz uralkodó igen barátságos magatartást tanúsított az egykori
jakobinus irányában. 1812 áprilisában a cár kifejezésre juttatta „mély
megelégedését a két állam szövetségét megszilárdító tartós és sokat ígérő
kötelékekkel...” Napóleon svédországi tétje elveszett. Csaknem ezzel
egyidejűleg, 1812. május 16-án M. I. Kutuzov Bukarestben aláírta a
békeszerződést Törökországgal. Sándornak a jobb keze is, a bal keze is,
amelyeket Napóleon meg akart kötni, szabad lett. Az 1812-es hadjárat
diplomáciai története Napóleonra nézve nagy balsikerekkel kezdődött.

Mi több, az igen körültekintő felkészülés ellenére a szorosan vett katonai

téren is elmaradtak a fényes győzelmek. Amikor Napóleon elkezdte az 1812-
es hadjárat előkészítését, nemcsak hogy nem volt általános stratégiai terve,
hanem azt az alapvető kérdést sem tudta eldönteni, hogy mi lesz a háború
színtere, hol fognak folyni a hadműveletek, hová és milyen messzire kell
mennie a francia hadseregnek ahhoz, hogy győzelmet arasson Oroszország
fölött.

Hogyan történhetett meg ez? Ennek magyarázata mindenekelőtt abban rejlett,

hogy Napóleon az utolsó pillanatig ingadozott a tekintetben, meg kell-e
indítani ezt a háborút vagy sem; nem volt biztos benne. Reménykedett abban,
hogy a fenyegető előkészületek megijesztik Sándort, hogy a cár nem fog
kitartani, engedményeket fog tenni, és ezzel ő erkölcsi és politikai győzelmet
fog aratni. Másrészt abban is bizonytalan volt, hogy meddig tartson a háború
és milyen messzire nyomulhat elő a francia inváziós hadsereg. Figyelmet
érdemel, hogy az egyik első hivatalos dokumentumban - a „nagy
hadsereghez” intézett 1812. június 22-i felhívásában - a főparancsnok ezt írta;
„Katonák! A második lengyel háború megkezdődött!” Ez a háború
Napóleon számára nem mint orosz háború kezdődött, hanem a második
lengyel háború volt, az 1807. év ismétlése. Mint a katonai erők elosztására
vonatkozó rendelkezései mutatják, azt várta, hogy az orosz csapatok
bevonulnak a Varsói Nagyhercegségbe, s eredeti elképzelése arra épült, hogy
a döntő csaták a háború kezdeti szakaszában fognak lezajlani. Ő és
környezete mindenképpen arra számított, hogy a háború rövid ideig fog
tartani. (Joséphine július 28-án leányának, Hortense-nak, egy Eugéne-től
kapott levélre hivatkozva, ezt írta: „Mindenki abban reménykedik, hogy a
hadjárat nem lesz hosszú. Bár beválna ez a remény!”) A háború elején a
francia parancsnokság egyetlen hivatalos dokumentumában sem található
semmiféle említés Moszkváról. Az Orosz Birodalom mélyébe való behatolás
gondolatát Napóleon eredetileg kizárta.

Szimptomatikus az is, hogy Napóleon, amikor hadjáratot indított Oroszország

ellen, szándékosan lemondott a független Lengyelország helyreállításának
tervéről. A lengyel vezetők állhatatosan tanácsolták neki, hogy ezzel kezdje:
proklamálja a független Lengyelország megalakítását, és azonnal szerezze
meg az összes lengyelek támogatását az Orosz Birodalommal szemben. A
császár, bár nem akart összeveszni a lengyelekkel, mégsem tette meg ezt a
lépést. A lengyelek, a lengyel kérdés 1812-ben merőben utilitarisztikus
szempontból érdekelte: fel akarta használni a Varsói Nagy-hercegséget mint
támaszpontot a támadó hadműveletek kibontakoztatására, és mennél nagyobb
mértékben és hatékonyabban fel akarta használni e téren
Poniatowski fegyveres erőit. A lengyeleket voltaképpen kijátszotta: szívesen
tett nekik ígéreteket a jövőre vonatkozóan, különféle terveket agyait ki,
amelyekkel meg akarta győzni őket szándékainak komolyságáról. Valójában
nem kívánta a lengyel kérdés gyökeres megoldását, mégpedig nem csupán
azért nem, mert ez nem lett volna ínyére Ausztriának és Poroszországnak,
hanem azért sem, mert ki akart rekeszteni mindent, ami lehetetlenné tette
volna a továbbiakban az orosz monarchiával való kibékülést.

Napóleon „nagy hadserege”, miután akadály nélkül átkelt a Nyemenen és

sehol nem ütközött ellenállásba, az Orosz Birodalom belseje felé vonult.
Június 25-én elfoglalta Kovnót, június 28-án pedig bevonult Vilnába.
Az 1812. évi francia inváziónak és a honvédő háborúnak a történetét számos
munkában megírták a forradalom előtti orosz, majd a szovjet történészek. Itt
csupán az olyan nemrégiben megjelent alapvető munkákat említjük meg,
mint J. V. Tarle, P. A. Zsilin, és L. G. Beszkrovnij munkái, amelyek
monografikusan tárgyalják a témát. Felhívjuk az olvasó figyelmét ezekre az
érdekes kutatásokra, mivel jelentős mértékben elősegítik olyan események
megértését, amelyeknek óriási jelentőségük volt Európa sorsa szempontjából,
s mivel megalapozottan vetnek el a történelmi irodalomban elterjedt számos
verziót és téves nézetet. Itt csupán röviden ismertetjük az események menetét,
korántsem tűzve magunk elé azt a feladatot, hogy teljes képet nyújtsunk az
1812. évi hősi époszról.

Mint már fentebb mondottuk, Napóleon igen gondosan készítette elő a

hatalmas, s úgy tűnhetett, legyőzhetetlen inváziós hadsereget, a
legalaposabban átgondolta az óriási katonai gépezet egyes alakulatainak
elosztását, de nem volt ugyanilyen kidolgozott és akár csak saját maga előtt is
világos terve az ezt követő hadműveletekre vonatkozóan. Három nap alatt
erőltetett menetben megtette a Nyemen partjától Vilnáig vezető hosszú utat,
azután tizennyolc órán át tartózkodott ebben a városban. Miért? Mi ebben a
logika? Hiszen a háború első napjai gyors, csaknem villámszerű
előnyomulásának előnyei elvesztek. Igaz, Davout hadteste sikeresen nyomult
előre és elfoglalta Minszket, de Napóleon hiába várta Jérome ugyanilyen
gyors előnyomulását azt remélve, hogy ez utóbbi utoléri Bagrationt. Jérome
nem teljesítette ezt a feladatot, s ezért Napóleon megharagudott rá és a
vesztfáliai királyt alárendelte Davout marsallnak. De a katonai számításokban
ezen előre nem látott tévedések mellett a támadás ütemének lelassulása
nyilván hibás politikai elgondolásokban leli magyarázatát.

Napóleon helytelenül értelmezte azt a tényt, hogy Balasov tábornok Sándor

üzenetével megjelent a francia hadsereg főhadiszállásán. Sándor részéről ez
csupán manőverezés volt; Napóleon viszont Sándor gyöngeségének
bizonyítékát látta benne; olyan illúziókba ringatta magát, hogy az ijedt és
fejvesztett cár ha nem ma, hát holnap újból békét fog kérni. Ezek a téves
számítások a továbbiakban is meghatározták Napóleon akcióit.

Látni kell azt is, hogy Napóleon az általa indított háborúban minden tettét,
minden számítását kizárólag a cárral való majdani megegyezésre építette. Az
1812. évi háborúból teljesen kiküszöbölte a társadalmi háború stratégiáját, azt
az irányvonalat, hogy az elnyomottakat és az elégedetleneket a maga oldalára
vonja, amelyet korábbi hadjáratokban - például 1796-ban - nagymértékben
érvényesített. Napóleon, amikor bevonult abba az országba, ahol még nem
szűnt meg a jobbágyrendszer, ahol negyven évvel korábban a Pugacsov
vezette nagy parasztháború megrázkódtatta a feudálisabszolutista állam
alapjait, Napóleon nem próbálta meg és nem akarta megnyerni magának a
parasztokat. Olyan mértékben uralkodónak, úrnak érezte magát,
annyira megvetette már a „csőcseléket”, hogy viszolygott attól, hogy
közvetlenül a néphez forduljon, és nem tartotta lehetségesnek, hogy a
felszabadítandó parasztokat szövetségesként a maga oldalára vonja.

Mi több, arra sem tudta rászánni magát, hogy a cári hatalom ellen csatasorba
állítsa a nem orosz népeket - a litvánokat, a letteket, az észteket, a finneket.
Még a lengyeleknek sem merte megígérni függetlenségük teljes
helyreállítását, holott régóta felhasználta őket önző céljaira. De ez nem is
lehetett másként. Vajon felhívhatta-e Napóleon a népeket nemzeti-
felszabadító felkelésre, amikor ő maga kegyetlenül elfojtotta a nemzeti
mozgalmakat óriási birodalmában és a vazallus államokban, s öt esztendeje
tűzzel-vassal próbálta pacifikálni a spanyol népet?

Most mint hódító, mint agresszor vonult be egy idegen országba, csakis a
szuronyok erejére számítva. Ez agresszió volt, minden ideológiai mez nélkül,
semmivel sem leplezett, durva agresszió, amely csupán az erő diadalától
remélte igazolását. Mindegyik fél afféle manifesztummal - a hadsereghez
intézett felhívással - kezdte a háborút. Mit mondhatott Napóleon? Milyen
magyarázatát adhatta az általa indított háborúnak? Nem volt mondanivalója, s
csaknem misztikus megfogalmazásokhoz folyamodott: „A végzet el fogja
sodorni Oroszországot; sorsa be fog telni.” Nem figyelemre méltó-e, hogy
Sándor cár, az önkényuralkodó, a zsarnok, a jobbágyok
birodalmának korlátlan ura, e tartalmatlan frázisokkal szemben konkrétabb és
legalábbis látszólag haladóbb szellemű felhívást adott ki: „Harcosok! Ti a
hitet, a hazát, a szabadságot védelmezitek!” Vajon akár tíz évvel korábban, a
XIX. század elején feltételezhette volna bárki is, hogy az a politikus, aki
megfogadta, hogy a köztársaságot és a szabadságot szolgálja, még ezeket a
szavakat is kerülni fogja, az orosz egyeduralkodó pedig, védekezve
Napóleonnak a birodalma ellen törő megszámlálhatatlan seregei ellen,
pajzsként ezt a nagy szót fogja emelni ellenük: szabadság?

Minden megváltozott, minden mintegy fonákjára fordult, s ebben a

háborúban, amely 1812 nyarának legrövidebb éjszakáján kezdődött, az első
órától kezdve minden a legvilágosabban körvonalazódott. Napóleon óriási, az
akkori méreteket tekintve egyedülálló hadserege, amely betört egy tőle távoli
országba, az erőszak, az agresszió és a leigázás hadserege volt. Fekete
felhőként közeledett, készen arra, hogy mindent hamuvá változtasson,
mindent megsemmisítsen. A földje védelmére kelt nép, mind a hadsereg
képében, mind parasztjai képében, akik felgyújtották kunyhóikat és szerény
javaikat, nehogy bármi is az ellenség kezére jusson, s beálltak a partizánok
közé, mind pedig hadvezérei képében, akik vezették a nehéz védelmet a
hódítók túlsúlyban levő erői ellen - mindezek számára, egész Oroszország
számára ez a háború igazságos, népi, valóban honvédelmi háború volt.

Egész Európa, az egész világ lélegzetét visszafojtva, feszült figyelemmel

követte az óriások Oroszország végtelen térségein folyó harcát. Azt, ami ott
történt, eleinte nehéz volt világosan megérteni és megítélni.

A „nagy hadsereg” fő erői, élükön Napóleonnal, július 16-án indultak el

Vilnából, és gyors menetben vonultak kelet felé Glubokoje-Osztrovno-
Vityebszk irányába. A hadsereg egy előtte ismeretlen vidéken járt; a nem
éppen széles utakat mindkét oldalról sűrű, áthatolhatatlan erdő szegélyezte. A
hadsereg, úgy tűnt, néptelen földön vonul át; útjában üres falvakat és
településeket talált, ahol kihalt házak sötét szemei fogadták; sehol sem szállt
föl füst a kéményekből; a helybeli lakosok elköltöztek otthonaikból;
felégették a folyókon a hidakat, elhajtották jószágukat, megsemmisítettek
mindent, ami az ellenség zsákmányává válhatott volna. S ami a fő, a
francia hadseregnek minden igyekezete ellenére sem sikerült szembekerülni
és összecsapni az orosz hadsereggel.

Jóllehet Napóleonnak nem volt pontos terve az egész hadjáratra vonatkozóan,

jól tudta, mire kell törekednie a vezetése alatt álló hadseregnek. Fontos volt,
hogy kihasználja azt az óriási, nyomasztó fölényt, mellyel a fegyveres erők
tekintetében a hadjárat elején rendelkezett. Ezért a legelső napokban,
lehetőleg a határhoz közel eső övezetben, döntő ütközetre kellett
kényszerítenie az oroszokat; meg kellett semmisítenie az orosz hadsereget és
megtörnie az oroszok ellenállását. Ám ezt a tervet az orosz
seregek manőverei meghiúsították.

A Barclay de Tolly vezénylete alatt álló 1. hadsereg, amely eleinte Kovno-

Vilno körzetében volt elhelyezve, és a Bagration parancsnoksága alatt álló 2.
hadsereg, amely a Nyemen és a Bug között állt, az ellenfél óriási számbeli
fölénye miatt kezdett visszavonulni az ország belsejébe. Ez volt az egyetlen
helyes taktika, s ezt mindkét orosz hadsereg mesteri módon hajtotta végre.

Miután nem sikerült a hadjárat elején ütközetet rákényszeríteni az oroszokra,

Napóleon megpróbálta Barclay és Bagration hadseregeit különböző
oldalakról bekeríteni és külön-külön megsemmisíteni. Ez sem sikerült neki.
Barclay is, Bagration is, ügyesen manőverezve, visszavetve a francia előhad
keményen támadó alakulatait, el tudták hárítani a támadást és egyesítették
hadseregeiket Szmolenszknál. Barclay de Tolly vette át az egyesült seregek
parancsnokságát és parancsot adott arra, hogy folytassák a visszavonulást
keletre.

A külső szemlélő úgy vélhette, hogy a francia hadsereg sikeres offenzívát

folytat, az oroszok pedig állandóan visszavonulnak és nyilvánvalóan
elvesztik a háborút. Napóleon világgá kürtölte sikereit. Metternich, aki
Franciaországot is, Oroszországot is becsapta, de a fő ellenséget mégis
Oroszországban látta, 1812 őszén nem tudta leplezni kárörömét: „... A
birodalom legszebb és leggazdagabb tartományaiból való kényszerű
kivonulásban, Moszkva hallatlan pusztulásában csak a zavar és a gyöngeség
jeleit látom... csak Oroszország európai létezésének elveszését látom...
Sándor cártól semmiféle szilárdságot nem várok... Tagadom annak
lehetőségét, hogy ugyanazok az emberek, akik az államot a pusztulás szélére
sodorták, képesek kimenteni azt ebből a helyzetből.” Ezt állította 1812.
október elején a híres osztrák politikus, akit sok kortársa Európa egyik
legkiválóbb államférfiának tartott.

És ha már „Európa legkiválóbb államférfia” úgy vélekedett, hogy

Oroszország a pusztulás szélén áll, akkor vajon felfoghatták-e másként az
orosz seregek állandó, csaták nélküli visszavonulását az egyszerű orosz
emberek, akik kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, ahol apáik és
nagyapáik éltek? Lev Tolsztoj a „Háború és béke” harmadik kötetében azzal
a csodálatos adottságával, hogy megértse a nép gondolatait és érzéseit,
megrendítő képet rajzolt arról, milyen 1812. július végén Szmolenszk
lakosainak lelkiállapota - az egyszerű parasztoké, a szolgáló nemességé, a
por lepte, izzadt tiszteké, a kormányzóké, Andrej hercegé. „Odajuttattak,
hogy elpusztulhatunk mind...” - mondta hevesen Alpaticsnak egy ismerős
nemes, és ezek a zavart és felháborodott szavak kifejezték mindazoknak a -
hangosan ki nem mondott - vélemenyét, akiknek át kellett élniük a
visszavonuló hadsereg nyomán menekülő nép keserűségét, megalázottságát,
bajait.

De bármennyit szenvedtek is az oroszok, maga Napóleon és legközelebbi

harcostársai fokozódó nyugtalansággal figyelték ennek a szokatlan
hadjáratnak a menetét. Napóleon nem titkolhatta önmaga előtt, hogy a háború
egészen másképpen folyik, mint ahogy azt elképzelte. Mennél jobban
visszavonultak az oroszok az ország belsejébe, nyomon követve a francia
hadsereg által, annál nyilvánvalóbbá vált Napóleon előtt, hogy nem ő
kényszeríti rá az ellenfélre az akaratát és nem ő határozza meg a háború
jellegét és formáját; úgy kellett cselekednie, ahogyan ezt a
visszavonuló orosz seregek akarták.

Napóleon látta, hogy a hadsereg, amely egy hónapja még legyőzhetetlennek

látszott, egyre gyöngébb. Létszáma nemcsak azért apadt, mert ahogy a
közlekedési vonalak hosszabbodtak és a front is jobban elnyúlt, mindenütt
helyőrségeket kellett hátrahagyni és így az erők szétforgácsolódtak. A
hadsereg azért is fogyott, mert sok idegen katona és fiatal francia újonc nem
viselte el a végtelen menetelések nehézségeit. A hadsereg fegyelme
jelentősen meglazult, amikor az idegen országban a katonák a népesség által
elhagyott falvakba és városokba bevonultak és nem voltak ellátva
élelemmel, fosztogatni és martalóckodni kezdtek.

Az orosz sajtóban közlemények jelentek meg arról, hogy a francia

hadseregben elhullanak a lovak az erőltetett menetelések és takarmányhiány
következtében. „Az emberek ugyanilyen élelmiszerhiányban szenvednek.”

Ezek nem az ellenfél kiagyalásai voltak. Thibaudeau elbeszéli, hogy egy -

nem postán érkezett, (tehát cenzúrázatlan) - 1812. augusztus 12-i levél erről
adott hírt: „A hadseregben éhen halnak az emberek is, a lovak is. Az oroszok
gondoskodnak arról, hogy semmi se maradjon utánuk.” „A hadsereg, bár nem
kerül sor komoly összecsapásra az ellenséggel, apad: abból a 400 000
katonából, aki átkelt a Nyemenen, Vityebszkbe csak 255 000 jutott el.”
Napóleon tisztában volt azzal, hogy mennél mélyebbre hatol a hadsereg az
ország belsejébe, annál több lesz a nehézség és a veszély. Vityebszk-ben
Napóleon indulatosan felkiáltott: „Nem fogjuk megismételni XII. Károly
esztelenségeit”; 1812-ben egy percre sem feledkezett meg a szerencsétlen
svéd király elrettentő példájáról. Mi hát a teendő? Várakozni? Tétlenül ülni?
A katonai tapasztalatok azt sugallták, hogy a tétlenség - pusztulás. Tehát
előre kell menni és megkísérelni az oroszokat ütközetre kényszeríteni. Mégis
kénytelen volt bevallani önmagának, hogy a manőverezés művészetében az
oroszok különbnek bizonyultak nála, a manőverezés elismert mesterénél.
Bagration kijátszotta Davout marsaik, az auerstedti győztest, Vityebszknél
Barclay kijátszotta Napóleont: veszteségek nélkül vonult el, s a nagy
hadvezér továbbra is az előtt a nagy dilemma előtt állt: hova menjen?

Napóleon több mint két hetet töltött Vityebszkben, kétségek fogták el, nem
tudta, mire határozza el magát. Sőt, egy ideig arra gondolt, hogy
parasztlázadást szít fel - Eugéne Beauharnais-hoz intézett augusztus 5-i
levelében ezt kérte: „Tudassátok velem, milyen rendeletekre és
proklamációkra van szükség ahhoz, hogy Oroszországban a parasztok között
lázadást szítsunk és tömörítsük őket.” Ám később nem tért vissza erre a
gondolatra; mint egyeduralkodó, visszariadt az ilyen szövetségesektől.

1812. december 20-án a Szenátusnak küldött üzenetében ezt írta:

„Fellázíthatnám a népesség nagy részét, ha proklamálnám a parasztok
felszabadítását, sok falu kérte ezt tőlem, de lemondtam erről a lépésről.”
Tolsztoj, amikor leírta a „Háború és béké”-ben a boguesarovi parasztok közt
fellángoló zendülést, megmutatta, hogy a parasztmozgalmak számára elő volt
készítve a talaj. Napóleon nem akart élni ezzel a lehetőséggel. Végül is,
tétovázások után úgy döntött, hogy tovább nyomul előre, s Szmolenszknél
döntő ütközetre kényszeríti az oroszokat. Amikor közölte elhatározását a
marsallokkal, ezek, most első ízben, megkockáztatták, hogy kifejezzék ellen-
véleményüket. Berthier, Duroc, Caulaincourt és főképpen Davout - a
hadsereg főintendánsa - valamennyien igyekeztek bebizonyítani a császárnak,
hogy a végtelen nagy ország belsejébe való további behatolás végzetes lehet.

A legmeglepőbbek Duroc ellenvetései voltak. Bonaparte régi harcostársa,

jelenleg. Friuli hercege, politikai és katonai kérdésekben hallatlanul
megbízott Napóleonban. Duroc mindenkinek ezt mondta: „A császár jobban
ért hozzá nálunk.” S ha a hűséges Duroc nem értett egyet Napóleonnal, az
csak azt bizonyította, hogy a francia hadsereg helyzetét nem tartotta
biztatónak. Egyébként maga Napóleon is tisztában volt a helyzet
komolyságával, de az adott körülmények közt nem talált jobb megoldást és
elutasította munkatársainak ellenvéleményét.

Napóleon azt remélte, hogy augusztus 15-én Szmolenszknél sikerül döntő

ütközetre kényszeríteni az ellenfelet. Szmolenszknél csakugyan sor került egy
ütközetre, de Dohturov és Rajevszkij hadtestei hősiesen visszaverték a francia
hadsereg támadását és fedezték a fő erők visszavonulását, amelyek tovább
mentek kelet felé.

Szeptember 7-én zajlott le a híres borodinói csata. Ez a történelmi ütközet

nagy polémiát idézett elő, s azok a viták, amelyek még százötven évvel
ezelőtt kezdődtek a csata fő részvevői között, az ezt követő másfél évszázad
alatt sem csendesedtek el. Itt nincs módunk sem arra, hogy belemenjünk e
viták részleteibe, sem arra, hogy ennek az örökre emlékezetes napnak akár a
legfontosabb eseményeit is ismertessük. A továbbiak megértése
szempontjából csupán arra kell emlékeztetnünk, hogy ez a döntő ütközet,
amelyre Napóleon a háború első napja óta törekedett, nem hozta meg a várt
eredményt. A borodinói csatatér fölött felemelkedő nap nem lett
„Austerlitz napja”, hiába köszöntötte így Napóleon szeptember 7-e kora
hajnali órájában - nem hozott neki győzelmet.

Borodino, avagy a „bataille de Moscou” (a moszkvai csata), ahogy

helytelenül nevezik a franciák, az addigi idők legvéresebb és legádázabb
ütközete volt. Ez nemcsak a két fél óriási veszteségeiből világlik ki és abból,
hogy nem voltak hadifoglyok, hanem az ütközetben elesett tábornokok
számából is. Borodinónál elesett Bagration - a Szuvorov-iskola egyik legjobb
tábornoka -, Kutajszov, a két Tucskov. Sok tábornok megsebesült. A francia
tábornokok közül elesett Brenain, Dam, Caulaincourt (a vicenzai herceg
testvére), Compére, de Lepel, Marion, Lambert, Huart de Saint-Aubin,
Tarreaud és mások.

Borodinót olykor a preussisch-eylaui csatához hasonlították. A külső

hasonlóság csak abban állt, hogy, akár Eylaunál, a borodinói ütközet után is
mindkét fél győztesnek tekintette magát. De ennél több külsődleges
hasonlóság a két ütközet közt aligha volt. A különbség nemcsak abban rejlett,
hogy a borodinói csatatéren az orosz hadsereg parancsnoksága a Szuvorov
után legnagyobb orosz hadvezérnek - a bölcs és tapasztalt M. I. Kutuzovnak -
a kezében volt, Eylaunál pedig a hadsereg élén a vele össze sem hasonlítható
Bennigsen állt, s a különbség nem is a csata arányaiban rejlett és a csatának
az ezt követő eseményekre nézve járó következményeiben. A
különbség elsősorban az ütközetek történelmi jelentőségében állt.

Eylau végső soron epizodikus nagy ütközet maradt, amelyben Napóleon nem
győzött és amely nem változtatta meg az 1807. évi hadjárat menetét; nem
gyakorolt befolyást a napóleoni császárság további sorsára. Borodino
fordulatot hozó, nagy történelmi jelentőségű csata. Szeptember 7-én a
Kolocsa folyó partjainál fordulat állt be Napóleon sorsában, a birodalom
sorsában, Európa népeinek sorsában.

Tolsztoj történetfilozófiájával nem kell, sőt nem is lehet egyetértenünk, de

nem tagadhatjuk, hogy a nagy regényíró csodálatos mélységgel fedte fel a
borodinói ütközet valódi jelentőségét.

„Napóleont nyomasztó érzés fogta el - írja Tolsztoj -, olyasféle, amilyent a

mindig szerencsés játékos érez, aki mindig nyert, amikor ész nélkül dobálta a
téteket, s épp akkor, amikor előre kiszámította a játék minden lehetőségét -
azt tapasztalja, hogy minél jobban meggondolja minden tétét, annál
biztosabban veszít.” Továbbá: „A francia hadsereg, a támadó hadsereg ereje
kimerült. Borodinónál az oroszok arattak győzelmet, de nem olyat, amelyet
az határoz meg: hány zászlónak nevezett, rúdra szegezett zászlódarabot
zsákmányolnak, nem is a terület, ahol a csapatok álltak és állnak - erkölcsi
győzelmet arattak ők, olyat, amely meggyőzi az ellenséget ellenfelének
erkölcsi felsőbbségéről és tulajdon gyengeségéről.”

Ez erkölcsi győzelem volt, de még hátramaradt a megoldatlan feladat, hogy

anyagi győzelmet arassanak az Oroszországba betolakodott hadsereg fölött.
Borodino az egyik félnek sem biztosította a döntő túlsúlyt, ezért a kialakult
helyzetben nem háríthatta el azt, hogy az orosz hadsereg elhagyja Moszkvát.
Egyet kell értenünk P. A. Zsilinnel: ahhoz, hogy a háborúban teljes fordulat
álljon be, „a hadműveletek jellegének minőségi változására volt szükség,
hogy a hadsereg a védekezésről áttérjen a támadásra”.

Szeptember 14-én a franciák bevonultak Moszkvába. Néhány nappal azt

megelőzően a régi főváros lakosai ennek még a lehetőségét sem tudták
elképzelni. Már Borodino után jelent meg a Moszkovszkije vedomosztyiban ez
a közlemény: „Augusztus 30-án [azaz szeptember 11-én - A. M.] a császári
orosz színészek bemutatják a »Natalja a bojár lánya« című négyfelvonásos
drámát, Glinka úr művét... Az előadás után ugyanabban a színházban
jelmezbált rendezünk.”

Vajon „rendeztek-e jelmezbált”? Nem tudjuk. Közeledett „Moszkva utolsó

napja”, ahogy Lev Tolsztoj nevezte. A Moszkovszkije vedomosztyi már nem
jelent meg.

A franciák Moszkvában... A fejetlenség, riadalom, rémület és elszántság

vegyes érzéseit, amelyek a katonaság által elhagyott régi főváros lakosain
úrrá lettek, s amelyeket olyan nagy erővel kelt életre a „Háború és béke”
harmadik könyvének befejező része - ezekben az érzésekben egész
Oroszország osztozott. Sándor cár megkísérelte Kutuzovra hárítani a
felelősséget. Bernadotte-hoz, Oroszország szövetségeséhez intézett levelében
Sándor ezt írta: „Megtörtént, amitől féltem. Kutuzov herceg nem tudta
kihasználni az augusztus 26-i szép győzelmet. Az ellenség, amely szörnyű
veszteségeket szenvedett, délután hat órakor abbahagyta a tüzelést és néhány
versztnyire visszavonult, átadva nekünk a harcmezőt. Kutuzovnak nem volt
elegendő bátorsága ahhoz, hogy ekkor ő támadjon az ellenre... Ez a
megbocsáthatatlan hiba Moszkva elestéhez vezetett...”

De a cár, amikor igazságtalanul és rútul vádolta az öreg, bölcs hadvezért,

csak elárulta, hogy, mint Austerlitznél is, nem tudta felfogni Kutuzov
stratégiai terveit. A legújabb kutatók kellő alappal mutatnak rá arra, hogy I.
Sándor és Rosztopcsin, amikor elutasították Kutuzovnak a tartalékokra
vonatkozó ismételt kéréseit, szándékosan kizárták Moszkva védelmének
minden más lehetőségét. Kutuzov egyetlen hadsereg erőivel nem védhette
meg Moszkvát; ez azt jelentette volna, hogy ezzel veszélyezteti a hadsereg
létét. De a főváros védelme lehetséges volt; ehhez azonban
rendkívüli intézkedések kellettek. „... Ehhez ki kellett nyitni a moszkvai
fegyvertárat, felfegyverezni a hazafiakat. Rosztopcsin azonban, a nemesség
reakciós köreinek az érdekeit képviselve, inkább az ellenfélre hagyott sok
tízezer puskát, száznál több löveget, lőszert, mintsem hogy felfegyverezze
velük a népet.”
Kutuzov döntéseiben az 1812 szeptemberében kialakult reális helyzetből
indult ki. Már a Filiben tartott haditanács nevezetes, annyiszor leírt ülésén is,
abban a történelmi kunyhóban, amely a dicső hadvezér nevét viselő
sugárúton látható, magára vállalta az egész felelősséget Moszkva
elhagyásáért. Azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megóvja a hadsereget.
„Amíg lesz hadsereg... addig remélhetjük, hogy szerencsésen fejezzük be a
háborút.” A Filiben tartott tanácskozáson Kutuzov nemcsak a
holnapra gondolt, hanem a holnaputánra is...

Hadvezéri, államférfiúi nagysága a leginkább szeptember 13-ának ezekben a

kritikus óráiban mutatkozott meg, amikor anélkül, hogy az uralkodó
beleegyezését kikérte volna, s előre látva a cárnak, a nagyhercegeknek, a cári
kísérethez tartozó előkelő tábornokoknak, a pétervári szalonok újsütetű
stratégáinak, a palotáikat elhagyó moszkvai uraknak, a bűnbakot kereső
Rosztopcsinnak és sok-sok másnak a vádaskodásait és támadásait, rászánta
magát arra, hogy kimondja e néhány súlyos szót: „parancsot adok a
visszavonulásra”.

Vállára vette egész súlyát szeptember 14-ének, amikor a hadsereg a derűs

őszi nap szomorú csöndjében menetelt, követve sok ezer moszkvai - nők,
férfiak, aggastyánok, gyermekek - szánakozó pillantásaitól, akik szótlanul
figyelték az ezredeket, amint a városon át a kalugai városkapu felé mentek,
átengedve az ellenségnek Moszkvát. Az öreg hadvezér gondolatokban már
látta azt a nem is távoli napot, amikor parancsot ad a hadseregnek, hogy
keletről nyugatra vonuljon.

1812. szeptember 14-én (2-án) a francia hadsereg, élén Napóleonnal,

bevonult Moszkvába. A hadosztályok, ezred ezred után, a dorogomilovi
kapun át, az Arbaton át a Kremlhez vonultak. Az első éjszakát Napóleon
Dorogomilov elővárosban töltötte.

Emelkedett hangulatban érkezett Moszkvába. Eljutott ennek a talányos, szinte

valószerűtlen hadjáratnak távoli, elérhetetlennek látszó céljához. Az első
néhány órában Napóleon boldog és büszke volt. Régóta számolta azokat a
fővárosokat, amelyekbe hadserege bevonult: Milánó, Róma, Torino, Velence,
Nápoly, Kairó, Brüsszel, Amszterdam, Madrid, Lisszabon, München, Bécs,
Berlin, Varsó - és most végre Moszkva! Elérte azt, ami még senkinek sem
sikerült! Már előre élvezte diadalát. Ellenségeinek, titkos ellenfeleinek, a
kételkedőknek - márpedig sokan voltak, ő nem áltatta magát! - fejet kell
hajtaniuk, el kell némulniuk. De az a boldog, büszke érzés, amikor a
Poklonnaja hegyről meglátta lent Oroszország óriási, fehér kőből épült
régi fővárosát, nem soká tartott. Hiába várta a bojárokat, nem jöttek; senki
sem jött. S elérte-e a célt? Napóleon hadserege üres városba vonult be,
amelyet elhagytak lakosai. A házak kivert ablakainak ásító üregei, a néptelen
utcák, a gazdáikat kereső elhagyott kutyák. Nem, nem ezt várta Moszkvában.

Caulaincourt már Vityebszkben észrevette a császár rendkívül komor

hangulatát. Moszkvában ez még fokozódott. Szeptember 14-én este-
tűzvészek kezdődtek; egész éjjel folytatódtak, terjedtek, és a városnak egyre
újabb és újabb negyedeit borították lángba. A szél széthordta a lángot; égett a
fából épült Moszkva, a tüzet nem lehetett eloltani; egy hétig tartott, s
Napóleonnak a tűzvészek lángjaitól nyaldosott Kremlből át kellett költöznie a
Péter-palotába. Már az első napokban viták folytak a moszkvai tűzvész
eredetéről. Szeptember 20-i keletű levelében Napóleon ezt írta Sándornak: „A
gyönyörű, pompás Moszkva már nem létezik. Rosztopcsin fölégette.

Négyszáz gyújtogatót fogtak el a tett színhelyén; valamennyien kijelentették,

hogy a kormányzónak és a rendőrfőnöknek a parancsára gyújtották föl a
házakat.”

Mindmáig igyekeznek tisztázni a moszkvai tűzvész keletkezésének

körülményeit. Ám az 1812. szeptemberi tűzvész baljós fénye nagyobb
hatással volt a kortársak érzéseire és gondolataira, mint az események
menetére. Egy héttel váratlan fellobbanásuk után a tüzek Moszkvában
kialudtak. Miért? Megváltozott valami a franciák moszkvai helyzetében?
Javult a helyzetük? Napóleon a Péter-palotából visszaköltözött a Kremlbe, de
vajon kevésbé komor lett-e az arca, amely félelmet és nyugtalanságot keltett
mindenkiben, aki a császárt azokban a napokban látta?

Később, Szent Ilona szigetén Napóleon ezt mondta: „Nyomban a Moszkvába

való bevonulás után meg kellett volna halnom.” E szavak mögött sok minden
rejlett. Az elháríthatatlanul közeledő pusztulás előérzete nyilván elfogta őt az
üres, néptelen Moszkvában, a várakozás első napjaiban. A háború első
napjaitól kezdve várta, várta Sándor üzeneteit, a békére, a fegyverszünetre
vonatkozó javaslatait, bármit, az orosz féltől kiinduló bármiféle kísérletet a
megegyezésre. Várta Vilnában Balasov elutazása után, várta Vityebszkben,
várta Szmolenszkben, várta Borodino után - hiába. Amikor bevonult
Moszkvába és megpillantotta ezt a sötét, néma óriási várost, bizonyára
egy csapásra megértette minden várakozásának és reményének
hiábavalóságát.

Ebben a háborúban minden áthúzta a terveit és számításait. Nem tudta

rákényszeríteni akaratát az ellenfélre; nem ő irányította ezt a háborút, nem ő
határozta meg folyását. Szeptember 18-án a néptelen és csaknem leégett
Moszkvából Napóleon Maret-hez, Bassano hercegéhez, a külügyminiszterhez
levelet intézett, amely arra volt hivatva, hogy a világ tudomására hozza az
általa aratott győzelmeket: „Üldözzük az ellenfelet, amely a Volgához vonul
vissza. Óriási kincseket találtunk Moszkvában, ebben a rendkívüli szépségű
városban. Oroszország kétszáz év alatt sem fog magához térni az elszenvedett
veszteségektől. Ezeket túlzás nélkül milliárdokra becsülhetjük.” Ebben az
üzenetben minden túlzás, minden elejétől végéig kiagyalás volt. Napóleon
már nem áltathatta önmagát; nem maradt más hátra, mint hogy másokat
áltasson.

De Napóleon elárulta igazi helyzetét, elárulta a rajta úrrá lett zavart,

nyugtalanságot; képtelen lévén elviselni a nyomasztó várakozást,
béketárgyalásokra vonatkozó ajánlatokat kezdett tenni Sándornak,
Kutuzovnak, és minden adódó alkalommal megismételte azokat.

A háború új szakaszába lépett. Kutuzov, végrehajtva nevezetes oldalmenetét -

a rjazani útról a kalugai útra tett hadmozdulatot -, Tarutyinónál ütött tábort.
Itt a hadsereget megfelelő erősítésekkel feltöltötték. A kalugai
polgármesterhez intézett levelében Kutuzov 1812. szeptember 22-én ezt írta:
„Ivan Vikulovics uram!... kérem, nyugtassa meg Kaluga lakosait, s győzze
meg őket arról, hogy hadseregünk jó állapotban volt és maradt. Erőinket
nemcsak megóvtuk, hanem gyarapítottuk is, és sohasem adtuk föl azt a
reményünket, hogy az ellenségre igazi vereséget mérünk.” (Moszkvából való
távozása előtt Mortier megkísérelte felrobbantani a Kremlt, de ez nem
sikerült neki.) Ez azt jelentette, hogy vége a visszavonulásnak, és hogy a
hadsereg ellentámadásra készül.

Napóleon hiába várta Moszkvában a választ számos békeajánlatára. Nem

akartak vele tárgyalni. Tisztában volt vele, milyen könnyű az átmenet a
győztes szerepéről a legyőzöttére. A háború zsákutcába került. Hadserege
eljutott Moszkváig, de mi a haszna ennek? Hova menjen tovább? Szibériába?
A biztos pusztulásba? Éreznie kellett, hogy helyzete egyre veszélyesebb.

A francia hadsereg harmincnégy napig tartózkodott Moszkvában. Nem

pihente ki magát, nem kapott új erőre - mint Napóleon remélte - a hosszú
menetelések után. Ellenkezőleg, a hadsereg kezdett felbomlani; napról napra
csökkent harcképessége. Egy igen éles szemű megfigyelő, a leírásaiban
pontos és hiteles katonai intendáns, Henry Beyle, aki olykor félig tréfából,
félig óvatosságból a Favier kapitány aláírást használta, október 4-én ezt írta
Moszkvából: „Elmentem Louis-val megnézni a tűzvészt. Láttuk, amikor egy
bizonyos Savoye, lovas tüzér részegen kardlapoz egy gárdatisztet és
ostobaságokat mond neki...” Később: „Egyik fosztogató társa bement egy égő
utcába, ahol, valószínűleg, megsült.” Ugyanebből a levélből: „A kis J. úr,
aki a főintendáns mellett szolgál, s aki eljött, hogy egy kicsit fosztogasson
velünk együtt, kezdte nekünk ajándékozni mindazt, amit elfogadtunk... A
szolgám tökrészeg volt, behányt a kocsiba abroszokat, bort, egy hegedűt,
amelyet saját magának lopott el, és ezernyi más holmit. Boroztunk két-három
katonatársunkkal.” Ezek a témák - a fosztogatás és a részegeskedés -
végigvonulnak Stendhalnak Moszkvából írt levelein.

Október 18-án Kutuzov Tarutyinónál vereséget mért Murat hadtestére, s ez

Napóleont emlékeztette arra, hogy az idő nem neki dolgozik. A tétlenség, a
várakozásban veszendőbe menő további idő végzetes következményekkel
járhatott. Mégsem tudta megtalálni a helyes megoldást. S volt-e ilyen
egyáltalán? Vajon a kialakult körülmények között lehetett-e kiutat találni?

Október 19-én a francia hadsereg kivonult Moszkvából. Az előző napon

Napóleon ellentmondásos döntéseket hozott. Végül pontosan megmondta: „A
főhadiszállást áttesszük Kaluga elé, ahol a hadsereg a szabadban fog
táborozni.” Mortier-nak, Treviso hercegének parancsot adott arra, hogy
mennél tovább maradjon a Kremlben, visszavonulás esetén pedig robbantsa
föl; ez az értelmetlen barbár parancs egyaránt tanúskodott Napóleon
elkeseredettségéről is, fejvesztettségéről is. Hiszen ő megállapodásra
törekedett az orosz cárral, Lengyelország függetlenségét sem merte
proklamálni, nehogy végleg összevesszen vele, most pedig kiadta ezt az
értelmetlen, az orosz nemzeti érzéseket sértő parancsot a Kreml
felrobbantására! Mi ebben a logika? Mortier-nak nem volt módja
végrehajtani a parancsot: október 23-án menekülnie kellett Moszkvából.

Már a „nagy hadsereg” december 23-i keltű 26. bulletinja igen megtévesztő
és ellentmondásos magyarázatot adott Moszkva elhagyására; a jövőt igen
derűlátón, de homályosan vetítette a katonák elé. De Napóleon képtelennek
bizonyult arra, hogy akár a visszavonulás tervét is valóra váltsa.
Malojaroszlavecnál Kutuzov elállta az útját. Az október 24-én (12-én)
Malojaroszlavec falunál lefolyt ütközetnek nagy jelentősége volt. Bessiéres,
miután megtekintette az orosz csapatok elhelyezkedését, jelentette a
császárnak, hogy „a hadállások megtámadhatatlanok”. A császár mégis
parancsot adott az előőrs élén álló Eugéne hercegnek a támadásra. A véres
ütközet a franciákra nézve eredménytelenül végződött. Nagy veszteségeket
szenvedtek. Az oroszok továbbra is elállták a Kalugába vezető utat.

A malojaroszlaveci csata leírásában a francia memoárírók általában az

október 25-én hajnalban történt drámai eseményt helyezik előtérbe, amikor
Napóleon, Berthier, Caulaincourt, Rapp kilovagoltak megtekinteni a
hadállásokat, és Platonov kozákjai kis híján foglyul ejtették őket. Egy rövid
ideig - tíz-tizenöt percig - csakugyan fennállt Napóleon és Berthier
elfogásának a lehetősége; megölni még könnyebb lett volna őket. Kirántva
kardjukat hüvelyéből, Napóleon és kísérői higgadtan várták sorsukat.
Idejében odaérkező francia lovasszázadok kisegítették őket a bajból.
Mint Caulaincourt helyesen megjegyezte, ha a főhadiszállástól ötszáz
lépésnyire, a főútvonalon, ahol a francia hadsereg a szabadban táborozott,
észrevétlenül, büntetlenül áthaladhattak kozák századok, ez arra mutatott,
hogy a hadsereg harcképessége ijesztően meggyöngült.

De természetesen nem ez volt a legfontosabb mozzanata a malojaroszlaveci

eseményeknek. Napóleon, amikor október 19-én elhagyta Moszkvát, ezt a
fenyegető, ijesztő kijelentést tette: „Jaj azoknak, akik utamat állják!” Ezek a
szavak kifejezték azt a keserűséget és haragot, amelyet az általa elkövetett
végzetes hibák miatt érzett, amelyekkel tisztában volt. S íme, egy héttel
ezután Malojaroszlavecnél útját állta az orosz hadsereg, útját állta Kutuzov.

Eugéne alkirály, a mostohafia, aki közvetlenül vezette a támadásokat,

hősiesen harcolt. Ezt írta anyjának: „Tegnap az ellenfél nyolc hadosztálya
ellen harcoltam reggeltől estig, és megtartottam állásaimat; a császár meg
volt elégedve.” De az oroszok nem hátráltak. Továbbra is útját állták a francia
hadseregnek.

Napóleon sokáig gondolkodott a helyzeten; nem tudott megoldást találni.

Kijelentette, hogy Kalugába megy; fenyegetőzött, hogy elsöpri mindazokat,
akik útját állják. És most? Képtelen elhatározását megvalósítani?
Fenyegetőzése üres szó maradt? Tisztában volt vele, hogy az az igen keskeny
határvonal, amely a győztest a legyőzött-től elválasztja, eltűnhet, semmivé
válhat döntésétől függően. Ha lemond a Kaluga felé való előnyomulásról - ez
azt jelenti, hogy elismeri az ellenfél erőfölényét, elismeri az egész hadsereg
előtt, hogy ő, a legyőzhetetlen Napóleon, aláveti magát Kutuzov akaratának
és már nem határozza meg a háború menetét. Ha pedig a kezdeményezést
nem engedi ki a kezéből, ha Kaluga felé vonul előre - ez azt jelenti, hogy
másnap új döntő ütközet indul, talán új Borodino.

Erre Napóleon nem tudta már rászánni magát. „Ez az ördögi Kutuzov nem
fog ütközetre kényszeríteni!” - mondta végül október 25-én hajnalban.
Akármilyen harciasán hangzottak ezek a szavak, a vereség beismerését
jelentették. Napóleon kitért a Kutuzov által felkínált csata elől.
Megparancsolta a hadseregnek, hogy vonuljon a régi szmolenszki útra. A
határvonal eltűnt: legyőzötté vált. Visszavonult, s az ellen-támadásba lendülő
orosz hadsereg üldözte.

1812. október 24-25-e fordulatot jelentő napok Napóleon hadserege

szempontjából, az 1812-es hadjárat szempontjából, a császárság sorsa
szempontjából. Az orosz hadsereg védelemből támadásba ment át. A „nagy
hadsereg” visszavonulása menekülésbe csapott át és a hadsereg pusztulásával
végződött.

A francia memoárírók és történészek, mint már mondottuk,

Malojaroszlavecről általában sebtében, röviden számolnak be, a figyelmet
inkább a részletekre, mint a lényegre fordítva. A szovjet történészek joggal
tartják Malojaroszlavecet fordulópontnak az 1812. évi háborúban. Ezzel az
ütközettel új szakasz kezdődött a honvédő háborúban. Az orosz hadsereg
támadásba ment át, megkezdődött az Oroszország területére betört hódítók
kiűzése.

De a háború új jellege másban is kifejeződött. A háború egyre világosabban,

egyre nyíltabban felszabadító, népi háború jellegét öltötte. Már a borodinói
csata összes részvevői is - tudatosan vagy tudat alatt - érezték a csata óriási
történelmi jelentőségét. Az emberek megértették - és Lev Tolsztoj ezt
bámulatosan megmutatta Kutuzov, Andrej Bolkonszkij, Pierre Bezuhov,
Tyimohin kapitány alakjában -, hogy a borodinói harcmezőn fog eldőlni a
haza sorsa. Borodino óta az orosz társadalom valamennyi rétege egyesült,
tömörült az idegen invázió elleni harcban. Mihail Andrejevics Miloradovics
és Pavel Ivanovics Pesztyel váll váll mellett harcoltak a közös
ellenséggel; eltelik tizenhárom esztendő, s kibékíthetetlen ellenségekként
találkoznak Pétervárott a Szenátus terén. 1812-ben Pesztyel, Nyikita
Muravjov, Muravjov-Aposztol persze távol álltak még azoktól a nézetektől,
amelyek 1825. december 14-én a Szenátus terére vitték őket. De Borodino, az
1812. évi honvédő háború előkészítette őket a dekabrizmushoz; első, s
valószínűleg legfontosabb iskolája volt a hazafias nevelésnek.

Borodino után a hazafias szellem napról napra jobban megnyilvánult a

háborúban. Malojaroszlavec után, az első vitathatatlan győzelem és az
ellenfél kezdődő visszavonulása után a háború népi jellege még inkább
nyilvánvaló lett. A háború iránya most nem csupán és nem is annyira az
abszolutista császártól, minisztereitől és tisztségviselőitől függött, hanem a
néptől. A háború népi szelleme nemcsak a hadseregben nyilvánult meg.
Persze, a hadsereg 1812-ben Oroszországban, éppúgy mint
Spanyolországban, a népet képviselte és nemzeti küldetést teljesített; védte a
haza függetlenségét és integritását; a félénk, vörös orrú kis Tyimohin
kapitány és Andrej Bolkonszkij herceg, a főparancsnok szárnysegédje
azoknak a napoknak életfontosságú fő kérdéseiben, az életre-halálra folyó
háború kérdésében egyformán gondolkoztak és éreztek. De kifejezésre jutott
a háború népi jellege az orosz társadalom hazafias kötelességeinek új, széles
körű felfogásában is, amely egyáltalán nem vágott egybe azzal a korlátozott,
szűk felfogással, amely I. Sándor parádés, kincstári beszédeiben vagy
Rosztopcsin primitív kérkedéseiben tükröződött.

Alekszandr Petrovics Kunyicin, a Carszkoje Szelo-i líceum adjunktusa nagy

hatással volt Puskinra. „Üzenet az oroszokhoz” című írásában a hazafiság
érzésére apellált. Arra hívta fel az oroszokat, hogy kövessék a spanyolok
példáját. „Ti, akiknek drága a Haza jóléte és hírneve, álljatok talpra! A
spanyolok, kormány nélkül, csupán nagylelkű szövetségeseik segítségével,
felszabadították országukat az idegen járom alól. A hazafiak szétszórt
csoportjai kiirtották a szabályos harci rendben küzdő gall légiókat.” A
spanyol példa követésére való felhívás a népi háborúra való
felhívást jelentette. (A spanyol népnek a francia hódítók ellen vívott harca az
1812. évi orosz sajtó egyik legnépszerűbb témája volt. Ugyancsak a Szin
Otyecsesztvában jelent meg egy másik nagy cikk a sevillai legfelső juntáról
és mások. Az 1812. évi spanyol témának később természetes folytatása lett az
1820-1823. évi spanyol forradalom iránti fokozott érdeklődés. A majdani
dekabristák kétszer is részesei lettek a spanyol tapasztalatoknak.) A
Moszkovszkije vedomosztyi csaknem háromhónapos megszakítás után
novembertől kezdve ismét megjelent, Moszkva felszabadulása után
napvilágot látott első számában ezt írta: „Végre, hála az ég urának, ismét
szabadon lélegzünk.” Ez a nemrégiben még tilos szó most mintegy új életre
kelt, ott volt mindenkinek az ajkán. „Megszabadulás az ellenséges
hordáktól”, „Moszkva felszabadulása”, „Vjazma felszabadulása” - e szavakat
minden nap az oroszok milliói ismételgették. De vajon nem érezték-e, hogy a
felszabadulás és a szabadság nemcsak egy tőből származó szavak, hanem
rokonfogalmak is?

A joggal honvédő háborúnak nevezett háború népi, nemzeti jellege

megnyilvánult a soha nem látott méreteket öltő partizánmozgalomban is. „A
csoportok” - ahogyan a XIX. században mondották -, vagyis Gyenisz
Davidov, Szeszlavin, Figner, továbbá a parasztvezérek - Geraszim Kurin,
Jegor Sztulov, Vaszilisza Kozsina, Ivan Andrejev, Pavel Ivanov és mások -
partizánosztagai óriási kárt és nagy veszteségeket okoztak a napóleoni
hadseregnek. Gyenyisz Davidov, a partizánháború egyik első teoretikusa,
joggal írhatta: „A partizánháború befolyással van az ellenséges hadsereg fő
hadműveleteire is... A csoportok [azaz a partizánosztagok - A. M.] ... által
emelt és védelmezett akadályok lehetővé teszik az üldöző hadseregnek, hogy
szorongassa a visszavonuló ellenséget és felhasználja a helyi előnyöket
végleges szétzúzására.” Davidov véleménye szerint a „nagy hadsereg”
hadifoglyainak és szállítmányainak több mint egyharmadát partizánakciók
révén zsákmányolták. Az orosz „gerilla” Napóleon hadseregére nézve még a
spanyolnál is veszélyesebbé vált.

Végső soron éppen ez a népi szellem volt az a nagy erő, amely szétzúzta és
legyőzte Napóleon „nagy hadseregét”. A népi szellem, a hazafiság, a nemzeti
érzések - olyan kategóriák voltak ezek, amelyek figyelembevételét Napóleon,
miután császár lett, egy óriási birodalom zsarnoki uralkodója, fölényesen
elutasította: „nem ismerte el” őket. Ezeket valóban nem lehetett sem mérlegre
tenni, sem megszámolni, sem zászlóaljakban kifejezni. De ez az általa
tagadott „ideológia”, ahogy most ingerülten mondotta, győzhetetlen erővé
vált. Napóleon ezt először Bailénnél érezte, majd Szmolenszknál, a borodinói
csatamezőn, Tarutyinónál, Malojaroszlavecnél. És ez a hatalmas erő
lelkesítette Kutuzov seregét, sarkában volt Napóleon rendezetlenül
visszavonuló, megtört seregének, ez lelkesítette a partizánosztagokat,
amelyek bátran oldalba támadták az ellenséget, ez az erő lelkesítette a
parasztokat, akik vasvillával és baltákkal szálltak szembe az apáik és
dédapáik földjére betolakodott idegen hódítókkal.

A napóleoni hadsereg veresége és pusztulása eleve meghatározott volt.

Később, amikor eljutott Párizsba, Napóleon elsőként kezdte terjeszteni a „tél
tábornokról”, a szörnyű ellenfélről szóló legendát, amelyet a többi legyőzött
generális nyomban felkapott. Ezt a legendát annak idején a háború közvetlen
részvevői megcáfolták: orosz részről - Gyenisz Davidov, francia részről -
Henry Beyle (Stendhal). „Tévedés lenne azt gondolni, hogy 1812-ben a tél
korán köszöntött be; ellenkezőleg, Moszkvában nagyon szép idő volt.
Amikor onnan október 19-én elindultunk, mindössze három fok hideg volt és
sütött a nap” - írta Stendhal. Napóleon is többször írt Mária Lujzának arról,
milyen szép, meleg idő van Moszkvában. Tarutyinónál is,
Malorajoszlavecnél is jó idő volt, de ez sem segítette a franciákat a
győzelemhez. Emlékezzünk arra, hogy Napóleon, amikor elhatározta, hogy
Párizsba utazik, december 5-én Szmorgonyból még kocsin indult el:
utazókocsin. Csak több mint két nap múlva, már Kovnón túl, kellett a nagy
hó miatt átváltania szánra. Itt köszöntött be a „szörnyű fagy”, ahogy
Caulaincourt írta, de még az ő beismerése szerint is 20 fok alatt volt. De
vajon 20 fok „szörnyű” hidegnek mondható-e az orosz télben? (Louis
Madelin 1949-ben megjelent munkájában továbbra is ismételgette a „szörnyű
fagyokról” szóló legendát, amelyek, úgymond, legyőzték a francia seregeket.
De a hideg még hivatalos francia adatok szerint sem haladta meg a 16-18
fokot.)

Napóleon „nagy hadseregét” nem a „tél tábornok” győzte le, hanem Kutuzov
orosz hadserege, a partizánosztagok, az egész nép, amely hazája védelmére
kelt.
Volt idő, 1796-ban, az első olasz hadjárat alatt, amikor Bonaparte a
Habsburgok megcsontosodott, konzervatív hadserege ellen harcolt, az idegen
és feudális elnyomás alól felszabaduló nép segítségére támaszkodva. Akkor a
nép által támogatott kicsiny hadserege nagy győzelmeket aratott: Montenotte,
Lodi, Rivoli. Most Napóleon császár egy soknemzetiségű, heterogén óriási
sereggel hódító háborút viselt a népek ellen; leigázta, nyomorba, pusztulásba
döntötte őket. És a népek felkeltek a hódító ellen. Napóleon agressziójával
elsőként a spanyol nép szállt szembe. De annak nem volt elég ereje a francia
hadsereg legyőzésére. Az 1812. évi honvédő háborúban Oroszország összes
eleven erői, tömörülve az ország védelmében, megtörték Napóleon „nagy
hadseregét”, visszavonulásra kényszerítették, majd megsemmisítették.

Napóleon „nagy hadseregének” összeomlása törvényszerű volt. Lenin feltárta

a történelmi folyamatnak ezt a dialektikáját: „... a nagy francia forradalom
háborúi nemzeti háborúknak indultak és ilyenek is voltak. Ezek a háborúk
forradalmi háborúk voltak, mert az volt a céljuk, hogy a nagy forradalmat
megvédjék az ellenforradalmi monarchiák koalíciójával szemben. Amikor
azonban Európa egész sereg régen kialakult, nagy, életképes államát leigázva
Napóleon megteremtette a francia császárságot, a francia nemzeti háborúk
imperialista háborúkká váltak, amelyek a maguk részéről megszülték a
Napóleon imperializmusa ellen irányuló felszabadító háborúkat.”

Az 1812. évi honvédő háború volt az első győzelmes nemzeti-felszabadító

háború, amely döntő vereséget mért a napóleoni imperializmusra.
Malojaroszlavecet követte a Kutuzov hadserege által szorongatott Napóleon
gyors visszavonulása Szmolenszk-be, majd a kényszerű, gyors visszavonulás
Szmolenszkből és a súlyos vereség a kraszniji háromnapos ütközetben, végül
a francia hadsereg katasztrófája Berezinánál.

Kutuzov már október végén teljes joggal írhatta leányának:

„Büszkélkedhetnék azzal, hogy én vagyok az a tábornok, aki megfutamította
a gőgös Napóleont.” Ez nem túlzás: a rendezetlen visszavonulás
Szmolenszkből Berezina után menekülésbe csapott át. A hadsereg, amely
nemrégiben még nagynak nevezte magát, jobban mondva e hadsereg
maradványa, csaknem fejvesztve menekült; ha a hadseregnek volt
még harcképes része, ezt a számbelileg igencsak megritkult régi gárda
alkotta.
Napóleon „nagy hadseregét” legyőzte és szétzúzta az orosz hadsereg, az
orosz nép, amely összefogott a hazája felszabadításáért vívott igazságos
háborúban. Napóleon azzal a reménnyel áltatta magát, hogy mihelyt átkel a
Nyemen folyón, a hadiszerencse ismét melléje szegődik. Ez újabb tévedésnek
bizonyult. Még mindig nem értette meg vagy talán nem akarta megérteni
végzetes tévedéseinek és vereségeinek alapvető okát. Az általa létrehozott
rezsim és az Európa fölötti francia uralom erőszakos bevezetése, a véres
háborúk és hódítások, amelyek sárba tiporták az európai népek jogait és
szabadságát, olyan hatalmas ellenállást szültek, a nemzeti-felszabadító
mozgalomnak olyan hatalmas erőit vonták be a harcba, amelyeket
képtelennek bizonyult alávetni és megfékezni. Napóleon császár megvetőleg
beszélt az „érzelmekről”, az „érzésekről” - a „nemzeti érzésekről”, a
„szabadságszeretetről” és az „ideológusok” egyéb „kiagyalásairól”.
Oroszországban tapasztalhatta, mit jelentenek ezek az „érzelmek”, amikor
ágyúkban, puskákban, kardokban, baltákban öltenek testet, amikor
felfegyverzett emberek tízezreit mozgósítják harcra.

Napóleon naivul továbbra is a harcba vethető tartalékok közé számította a

porosz, a bajor, a szász hercegeket - a vazallusainak és szövetségeseinek
hadseregeit. De alighogy híre járt a napóleoni hadsereg oroszországi
vereségének, minden megváltozott. Napóleon hadseregének maradványai
még a Nyemenig sem jutottak el, amikor a Macdonald marsall vezénylete
alatt álló York von Wartenburg tábornok porosz hadserege már megtagadta
az engedelmességet és a franciák ellen fordította szuronyait. December 30-án
Tauroggenben aláírták a porosz és az orosz csapatok közötti fegyverszüneti
megállapodást. Ennek tényleges tartalma azonban sokkal jelentősebb volt egy
fegyverszüneti megállapodásnál: a Németország felszabadításáért
vívandó közös harcról szóló megállapodás volt.

Mindez csak a kezdet volt. A napóleoni hadsereg oroszországi szétzúzása

jeladásul szolgált az elnyomott népeknek a francia uralom elleni összeurópai
felkeléséhez. Napóleon ennek még a gondolatát is elutasította. Caulaincourt-
ral folytatott beszélgetéseiben kifejezésre juttatta azt a reményét, hogy a
hadsereg, ha eljutott Vilnába, ott majd meg tud állni és erősítések
segítségével hatalmas gátat tud létrehozni, amelyen megtörik az orosz
hullám. De vajon bizonyos volt-e ebben ő maga? Rossz előérzetek gyötörték.
Lehetséges, hogy képzeletében már kirajzolódott egy rendkívüli sors tragikus
vége. Varsóban ez a híressé vált mondat hangzott el a szájából: „A
nagyszerűtől a nevetségest csak egy lépés választja el.” Később ezt sokan
ismételgették. Ezeket a szavakat annak az indulatos beszélgetésnek során
mondotta, amelyet Varsóban az őt nagyon felingerlő de Pradt francia
nagykövettel és Stanislaw Potocki lengyel miniszterrel folytatott. De mikor és
hogyan született meg ez a gondolat Napóleonban? S mi vagy ki tűnt előtte
nevetségesnek ebben a tragikus, véres történetben?

A „nagy hadsereg” 29. bulletinje, amely Mologyecsnóban kelt 1812.

december 3-án, akármennyire kicsinyítette és szépítette is a veszteségeket,
Franciaországban és Európában nagy megdöbbenést keltett. Az Oroszország
elleni háború roppant népszerűtlen volt Franciaországban; senki sem értette,
mi okból, mi célból folyik. De amíg a kormánysajtó szakadatlan
győzelmekről tudósított, valahogy megbékéltek vele, jóllehet a kortársak
tanúbizonyságai szerint mindenkiben maradt némi nyugtalanság. A 29.
bulletin felnyitotta az emberek szemét a dolgok valódi állására; nem
tartalmazott számadatokat, de Franciaországban megértették, milyen
nagyok a veszteségek. A hitvesek, az anyák rémülten kérdezték; ki van az
elesettek között? Később ugyanez a kérdés másképpen hangzott: ki maradt
életben? Thibaudeau a Moniteurben közzétett bulletin elolvasása után
felkiáltott:

„Valamennyi előérzetem valóra vált! Ez a hadjárat végzetes lesz a

császárságra nézve, vészt hozó Franciaországra nézve.” Sokan gondolkoztak
így. A hadsereg visszavonulásával kapcsolatban a sajtó által közölt szörnyű
tények baljós fényében különösen furcsán csengett a bulletin záró mondata:
„Őfelsége sohasem örvendett jobb egészségnek."

Napóleon átélte már egyszer a gyötrelmes visszavonulás keserűségét.

Tizenhárom esztendeje az egyiptomi és a szíriai ragyogó győzelmeket követő
saint-jean-d’acre-i kudarc után kénytelen volt visszafordulni a szíriai sivatag
napperzselte szörnyű útján. Minden ismétlődött. Csak akkor - kegyetlenül
tűző nap és homok, most - hideg és hó. Napóleonnak eszébe jutott a
visszavonuló hadsereg fölött köröző óriási madarak borzalmat keltő
rikoltozása. Most nem némult el fülében a varjak károgása, és körülnézve a
fekete madarak százait látta, amelyek zsákmányra várva keringtek a
hosszú, egyenlőtlen láncban elhúzódó hadsereg fölött. Minden, minden
ismétlődött. Nehéz medvebundájában, szőrmesapkában némán lépkedve az
erdőkkel szegélyezett fagyos úton, akár akkor, tizenhárom esztendeje, arra a
gondolatra jutott, hogy mielőbb ott kell hagyni ezt a halálra ítélt hadsereget,
egy napot, egy órát sem késlekedve el kell menni.

Igaz, akkor fiatal volt, s előtte állt az élet, amelytől olyan sokat várt. Most
negyvenhárom esztendőnek és a megvalósult vágyaknak a terhét már
súlyosnak érezte. Nyugalomról, csöndről, békéről álmodozott. Nem voltak
többé illúziói, az ábrándoknak is van határuk, elérkezett a sötét gondolatok
ideje. Saját maga előtt aligha kisebbíthette az elszenvedett vereség nagyságát.
Ez nem Bailén volt; nem egy csatát vesztett -a háborút vesztette el. Könnyen
fel lehetett mérni ennek a veszteségnek végzetes következményeit. De
félelmet még kelthet. Az oroszlán megsebesült, de nem döglött oroszlán, még
van ereje, s veszélyes. Vigyázat!

Ez volt az értelme a 29. bulletin utolsó mondatának, amelyet a kortársak oly

kevéssé helyénvalónak és különösnek tartottak. Figyelmeztetésül szolgált.

Két nappal a 29. bulletin közzététele után, december 5-én, Napóleon

Caulaincourt kíséretében Párizsba sietett, Murat-ra bízva a hadsereget. (A
főparancsnok megválasztásában is kiütközött Bonaparte monarchikus
elfajulása. 1799-ben az egyiptomi hadsereget legtehetségesebb tábornokára -
Kiéberre - bízta. 1812-ben nem Davout-ra bízta, legnagyobb hadvezérére,
még csak nem is Eugéne Beauharnais-ra, hanem a monarchikus hierarchiában
rangidős Murat-ra, a nápolyi királyra. Egyébként sem Davout, sem Eugene
Beauhar-nais, sem Murat nem változtathatott már semmin sem.) Kocsin,
majd szánon, majd megint kocsin, egyre sebesebben száguldott, kíséret
nélkül, őrség nélkül, inkognito, gróf Caulaincourt név alatt, Lengyelországon,
Poroszországon, Szászországon, egész Európán át. Eszeveszett vágta volt ez;
sem a lovak, sem a fogatok nem lassíthattak; ezeket is, azokat is folyton
váltotta és a lovakat állandóan hajszolta: gyorsabban! gyorsabban! December
18-án éjfélkor, tizenhárom nap alatt, fél Európán átutazva, a Tuileriákba
érkezett.

De vajon hová sietett? Miért hajszolta úgy a lovakat? A történelem egy

fejezete lezárult, és már semmit sem lehetett változtatni az események
visszafordíthatatlan menetén.
Párizsban tudomására jutottak Malet tábornok ügyének részletei. A
közvélemény előtt ezt úgy tálalták, mint egy őrültnek, egy tébolydából
megszökött embernek fantasztikus kalandját. Malet valóban volt
elmegyógyintézetben; veszélyes republikánus érzelmű tábornoknak tartották
és nem engedték ki az őrültek házából. De megőrizte gondolkodásának teljes
világosságát. Ezt bebizonyította október 23-án, amikor néhány óra alatt
végrehajtott egy államcsínyt és be tudta börtönöztetni a rendőrminisztert,
Rovigo hercegét, valamint a párizsi rendőrkapitányt. Malet
fantasztikusan vakmerő terve érthetetlen módon csaknem teljes sikerrel járt.
Napóleont ebben a befejezetlen államcsínyben az döbbentette meg a
legjobban, hogy Malet-nak a császár halálára és az ideiglenes kormányra
vonatkozó koholmányát elfogadva, a császárság legfőbb tisztségviselői közül
egyik sem gondolt a „római királyra”, a törvényes trónörökösre. Mindenki
magától értetődőnek tekintette, hogy a császár halálával a dinasztia összes
jogai megszűnnek. Mire valók voltak hát összes fáradozásai?

Napóleon elfogadta Savary verzióját, amely szerint az október 23-i drámai

események egy elmebeteg cselekedetei. Ő már Oroszországban,
Dorogobuzshál, ahol értesült a Malet-ügyről, megértette igazi jelentését. Ez
republikánus összeesküvés volt, ehhez nem fért kétség. Az ügy anyaga,
amelyet csak Párizsban ismert meg, teljes egészében megerősítette ebben a
véleményében. Malet-t és cinkostársait agyonlőtték, s az ügyet igyekeztek
átadni a feledésnek. Talleyrand, aki fedezékéből éles szemmel figyelt
mindent, ami történt, a „Malet-válságot” tömören és pontosan
diagnosztizálta: „Ez a vég kezdete.”

Meglehet, hogy Napóleon ezt is megsejtette: a babonás korzikai olykor a

maga különös, félig misztikus nyelvén ilyeneket mondott: „A sors elfordult
tőlem.” Hitt a sorsban, hitt a megtorlás titkos törvényeiben. Fülébe jutottak a
veterán katonák beszélgetései: „Miért hagyta ott a régi asszonyt és vett el
osztrák nőt! A régi szerencsét hozott!” Napóleon, amikor ilyen jelentéseket
olvasott, gyors, sietős mozdulattal keresztet vetett; a lelke mélyén alighanem
maga is így vélekedett, és félt a következményektől.
Ámde ő a tett embere volt, óriási dinamikus erővel felruházva, s nem az volt
a természete, hogy türelmesen várja, míg a sors megenyhül és feléje dobja
palástja szárnyát: kapd el, ha tudod! Megszokta, hogy szembenézzen a
viharral; a csatában, a harcban megszilárdult a szerencsecsillagba vetett hite.
Babonássága, csaknem barbár meghajlása a sors, a végzet előtt, amelyek
afféle totemek maradtak számára, azt sugallta neki, hogy méltónak kell lennie
csillagához.

Párizsban fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki egy új hadsereg megteremtése

érdekében. Határtalan energiája és munkaképessége visszatért. A veszély
tudata szinte megháromszorozta erejét. Valamilyen csodálatos módon
mintegy visszafordította az óramutatót - egy csapásra tíz-tizenöt évet
fiatalodott. Szemüket dörzsölgetve, munkatársai csodálkozva néztek erre az
élénk, gyors férfiúra: ez nem Napóleon császár volt, hanem Marengo
idejének Bonaparte tábornoka. Még az emberekkel való érintkezésében is
megváltozott: egyszerűbb, barátságosabb, jóindulatúbb lett. A
balsikereknek javító hatásuk van: 1813-ban Napóleon fiatalabbnak,
élénkebbnek, jobbnak tűnt, mint 1811-ben. Persze, mindent látott, mindent
észrevett; világosan felismerte a császárság második emberének, a pármai
hercegnek, Cambacérés főkancellárnak a „Malet-válság” idején tanúsított
kétkulacsos magatartását. Vajon nem volt-e hajlandó arra, hogy harc nélkül
megtagadja a Bonaparte-dinasztiát? De Napóleon elrejtette sértettségét - talán
csak egy időre, talán végleg - minek találgassuk. Nevetett Cambacérés
gyermeteg hibáin: szinte hihetetlen, a főkancellár, a császárság első jogásza! -
s olyan mértékben átadja magát egyetlen szenvedélyének, a
falánkságnak, hogy hajlandó vállalni a gasztronómusok egyesületében az
elnöki tisztet.

Nevetett: újból a saját erejében bízó, fiatal, nyájas uralkodónak látszott.

Tulajdonképpen mi is történt? A szövetségeseihez - Vesztfália, Bajorország,
Württemberg királyához és más német uralkodókhoz intézett terjedelmes
levelekben megmagyarázta, hogy nem kell hinni az orosz bulletineknek, hogy
minden a legnagyobb rendben van; ő és a szövetségesek persze szenvedtek
veszteségeket; de a „nagy hadsereg” továbbra is hatalmas erőt képvisel:
„jelenlegi állapotában 200 000 harcost számlál”. Közölte továbbá, hogy 260
000 katona már készen áll arra, hogy felvegye a harcot, s további 300 000
Spanyolországban marad. Óriási hadsereg - legyőzhetetlen erő. Napóleon
mégis arra kérte a szövetséges uralkodókat, tegyenek meg minden
szükséges intézkedést annak érdekében, hogy növeljék hadseregük létszámát.
Mennél erősebbek lesznek az egyesült szövetséges hadseregek, annál
könnyebben érhető el a tisztességes és tartós béke.

Ezekben a levelekben, akár ennek az időszaknak más napóleoni

dokumentumaiban is, az igazság sajátosan keveredett a szándékos
hazugsággal, a vágy a valósággal.

A császár írásban és szóban ismételgette, hogy a „nagy hadseregnek” 200

000 vagy 100 000 katonája van. Csakhogy 1813 januárjában már pontosan
tudta, s nem is másodkézből, hanem közvetlenül Berthier-től, hogy a
hadsereg nincs többé. A „nagy hadsereg” vezérkari főnöke, a császárral való
érintkezésben mindig körültekintő, óvatos Berthier marsall ezúttal röviden és
szárazon kijelentette: „A hadsereg nem létezik többé.” Napóleonnak tudnia
kellett arról - hiszen ez a történet Párizsban szájról szájra járt -, hogy
Gumbinnenben december 15-én egy étteremben, ahol francia főtisztek
ebédeltek, belépett egy rongyos, kócos, szakállal benőtt arcú, csavargó
külsejű ember, s mielőtt ki tudták volna tenni a szűrét ennek a piszkos,
ijesztő alaknak, kezét felemelve hangosan kijelentette: „Ne siessenek! Nem
ismernek meg, uraim? Én - a »nagy hadsereg« hátvédje vagyok. A nevem -
Michel Ney!”

Vajon lehetett-e ezek után beszélni „nagy hadsereg”-ről ? Sem nagy

hadsereg, sem hadsereg! Semmi sem maradt! Abból a félmillió emberből,
akik egy félév előtt a júniusi napsütésben egyenletes, kimért lépésben három
hídon átkeltek a Nyemen folyón, ki tért vissza?

Napóleon mindezt tudta, de elűzte a nyugtalanító gondolatokat. Tekintetét a

jövőre szögezte. Mintha a föld alól bújtak volna elő, akár a mesében, néhány
hét alatt új ezredek és hadosztályok születtek: menetsorokba felállítva
elindultak kelet felé. Napóleonnak sikerült 1813 tavaszára újabb félmilliós
hadsereget teremtenie. De milyen áron? Ezek fiatal legények voltak, csaknem
gyerekek, akiket az engedelmes Szenátus az elkövetkező évek újoncozásából
szavazott meg. Franciaország elnéptelenedett; nem maradtak sem férfiak, sem
ifjak; most a háború szörnyű szakadéka a kamaszokat is elnyelte.
1813. április 15-én Napóleon kiment a csapatok szálláshelyére. Mint mindig,
sietett, hajszolta a lovakat. 1813 tavaszán még fennállott a lehetősége a
sikeres béketárgyalásoknak. A hazug és hitszegő Metternich, aki mindig,
mindenkit becsapott, minduntalan felajánlotta, hogy vállalja a közvetítő
szerepét. Metternich 1813. tavaszi leveleiben és beszédeiben nem minden
hazugság. A béke (hogy hosszú időre-e? -- ez más kérdés) akkor lehetséges
volt. Metternichet is, az osztrák császárt is, Sándort is, a porosz királyt is
megijesztette a nép növekvő szerepe a felszabadító mozgalomban. York
von Wartenburg nem engedelmeskedett a király parancsának. És ha holnap a
jobbágyparasztok sem fognak engedelmeskedni? Ha a nép fegyvert ragad?
Országuk népétől tartva, a feudális Európa uralkodói készen álltak arra, hogy
kompromisszumot kössenek Napóleonnal. A béke lehetséges volt...

Csakhogy Napóleon nem akart engedményeket tenni. Továbbra is úgy

gondolta, hogy isten a nagy zászlóaljak oldalán áll. Hibát hibára halmozva, a
vitás problémák sikeres katonai megoldásában, a fényes revansban
reménykedett. Továbbra is ugyanolyan elvakult maradt; nem látta és nem
akarta vagy nem tudta látni, hogy körülötte minden megváltozott; már nem
volt meg az a fölénye, hogy több zászlóalja volt, no meg a zászlóaljak sem
voltak a régiek, s főként - felkelt ellene egy hatalmas, megszámlálhatatlan és
leküzdhetetlen erő: az általa leigázott országok népe. A
Napóleon császárságára Oroszországban mért szörnyű csapást meghallotta
Németország, Olaszország, Hollandia, Spanyolország. Mindenütt nagy
lendülettel megindult a felszabadító háború.

Napóleon nem látta, nem akarta látni ezt a legveszedelmesebb ellenfelet.

Naivul feltételezte, hogy hadseregparancsai megváltoztathatják az óráról
órára veszélyesebbé váló erőviszonyokat. Most egész Európa ellen kellett
hadakoznia; a hatodik koalíció kormányai, hadseregei ellen, a felszabadító
háborúra kelt nép ellen.

Napóleon veresége eleve determinálva volt.

Lützen, Bautzen, Drezda mellett még győzelmet aratott. Fenyegető neve

akkora félelmet keltett, hogy a hatodik koalíció tábornokai elvesztettek olyan
ütközeteket, amelyeket megnyerhettek volna. De már a legfényesebb
győzelmek sem menthették meg a halálra ítélt rezsimet. Elérkezett a revans
órája. Ellenfelei - az európai monarchiák önkényuralkodói -, miután
meggyőződtek arról, hogy a franciák császára nem akar engedményeket
tenni, működésbe hozták a legveszélyesebb fegyvert. Az 1813. február 27-én
kiadott kaliszi kiáltvány felhívta a népeket arra, hogy harcoljanak a
szabadságért és a függetlenségért. A porosz király, aki ravaszkodott és
mindkét felet be akarta csapni, érezve, hogy a hadiszerencse a koalíció óriási
erői mellé pártolt, szintén a szabadságról kezdett beszélni. A feudális-
abszolutista monarchiák fejeinek szájából az ilyen hazug beszéd képmutatás
volt, ők már az egyeduralkodóknak a népek elleni szent szövetségét forgatták
a fejükben. De 1813-ban, a felszabadító háború óriási hazafias lendületének
légkörében, a szabadságról mondott szavaknak mágikus hatásuk volt; a csalfa
szavakat készpénznek vették. Európa-szerte egyre magasabbra csaptak a
népharag hullámai; a francia hadsereg tehetetlennek bizonyult e
hatalmas elemi erővel szemben.

A három napig tartó döntő lipcsei ütközetben (1813. október 16-18.) - a híres
„népek csatájában” - Napóleon hadseregét szétzúzták. Most már egész
Németország felkelt a hódítók ellen. A bajorok, a szászok, a badeniak, akiket
Napóleon legmegbízhatóbb szövetségeseinek tartott, a franciák ellen
fordították a fegyvert; inkább érezték magukat németeknek, mint a Napóleon
védőszárnyai alatt álló uralkodók alattvalóinak.

Olaszországban Murat aki elárulta Napóleont és átállt a koalíció mellé - az

osztrákokkal együtt offenzívát indított az Eugéne herceg által védelmezett
hadállások ellen. Az olasz parasztok megtámadták a különféle francia
helyőrségeket. Spanyolországban angol és reguláris spanyol alakulatok,
partizánosztagok által támogatva, mindenütt támadásba mentek át; Soult és
Suchet az egyik tartományt a másik után adták fel. A franciákat kikergették
Spanyolországból. Wellington inváziót készített elő Franciaország déli
megyéi ellen.

1814-ben a háború francia területre helyeződött át. A hadművészet

szempontjából nézve az 1814. évi hadjárat Napóleon hagyatékának egyik
legragyogóbb része. Mint Engels megállapította, Napóleon ifjúi energiával
harcolt. Seregei maradványaival egyenként verte meg az ellenfeleket, súlyos
vereségeket mérve a koalíciónak az övéinél hasonlíthatatlanul nagyobb
erőire. Január 31-én szétverte Blücher porosz hadseregét, februárban
vereséget mért a szövetséges hadseregre Champaubert-nál, Montmirail-nál,
Vauchamps-nál és Montereau-nál. Csakhogy, mint Lavalette írja, „amíg a
császár úgy küzdött, mint egy oroszlán, s Európa valamennyi hadserege által
szorongatva, az egyiktől a másikhoz sietett, a hadmozdulatok gyorsaságával
kerekedve felül manővereiken, áthúzva összes számításaikat és halálosan
kifárasztva őket, Párizsban még veszedelmesebb ellenségek, titkos
kapcsolatra lépve az idegenekkel, megdöntését készítették elő. A fő ellenség
Talleyrand volt...”

Napóleon érezte, hogy egyre szűkül körülötte a kör. Látta, milyen veszélyek
leselkednek rá elölről is, hátulról is. Az a bámulatos erély, amellyel utolsó
hadjáratát folytatta, hadvezéri tehetségének valami új, nagyszerű fellángolása
nem jó testi állapotának bizonyítéka volt. Ellenkezőleg, leküzdhetetlen
álmossági rohamok törtek rá; Lipcsénél, a csata hevében, elaludt. Egyre
gyakrabban lépett föl nála erős gyomorfájás. Nem volt már ereje mindenre. A
veszély óráiban, mint mindig, hidegvérről, éleslátásról tett tanúságot. De min
változtathatott ez?

Napóleon hibát követett el életrajzírói, a kor történészei szerint, amikor nem

kötött békét a chátilloni kongresszus idején (1814. február 4-március 19.) a
szövetséges seregekkel. Persze, történtek hibák 1814-ben, de a legnagyobb
hibák korábbiak, s mindaz, ami a császárság utolsó esztendejében történt,
csupán ezekből következett. Talán, ha Napóleon elfogadja Caulaincourt
javaslatait, megegyezésre lehetett volna jutni. De vajon hosszú időre? 1814-
ben a kontinensen az erőviszonyok már teljesen világosan kirajzolódtak. A
szövetséges seregek Párizs elleni hadjárata válasz volt a moszkvai hadjáratra.
Később, Szent Ilona szigetén, Napóleon beismerte, hogy a legnagyobb hibát
az Oroszország elleni háborúval követte el.

Napóleon 1814-ben reménytelen helyzetében úgy viselkedett, mint a

szenvedélyes játékos, aki egy este óriási, mesebeli vagyont nyert, s most csak
vabanque-ra megy: minden vagy semmi.

A chátilloni kongresszus elodázhatta volna némileg a döntést, valószínűleg

nem hosszú időre. Ez nem volt ínyére, továbbra is esztelen, fatalista
hazárdjátékot folytatott: minden vagy semmi.

Valószínűleg már 1813-tól, amikor állandóan leselkedett rá a vereség

veszélye, keresni kezdte a harmadik megoldást. Bautzennél elesett Duroc; ez
fiatalkori barátja volt, az utolsó olyan barát, akivel éppoly őszintén
beszélgethetett, mint önmagával. Napóleon sírt Duroc holtteste mellett, és
talán akkor irigyelte is barátját. Kezdte keresni a halált. Közel volt hozzá, de
kisiklott a kezei közül, akár az ellenség fölötti döntő győzelem.

Az ország, elgyötörve, elgyöngülve, elnéptelenedve, csak békére vágyott,

ennek a szörnyű, furcsa, mindent elemésztő háborúnak a végére. Napóleon
ellenségei - s számuk óráról órára nőttön nőtt - ügyesen kihasználták ezt a
hangulatot; féltek a császár bosszújától és szerettek volna végleg
megszabadulni tőle.

Napóleon előre látta a hátországból fenyegető veszélyt - a hátbaszúrást. A

hadiszállásáról parancsot adott Savarynak arra, hogy tartóztassa le
Talleyrand-t és szállítsa el Párizsból. Ez volt Napóleon utolsó rendelkezései
közül az egyik legindokoltabb. A mindig engedelmes rovigói herceg azt a
merészséget követte el, hogy nem teljesítette Napóleon parancsát:
Talleyrand-nak sikerült őt behálóznia. A rendőrminiszter nem igazodott el
Talleyrand politikai elgondolásaiban.

A gyűrű összeszorult. Soult nem tudta megtartani Bordeaux-t; ott átvették a

hatalmat a királypártiak, majd az angolok. Augereau visszavonult Lyonig. A
szövetséges seregek lavinaként zúdultak Párizs felé.

Most, hogy a félfeudális monarchiák hadseregei benyomultak

Franciaországba, a háború tartalma ismét megváltozott. A kortársak ezt
nyomban fölismerték. 1814-ben Byron ezt jegyezte be naplójába: „Napóleon!
Ez a hét el fogja dönteni sorsát. Úgy látszik, minden ellene van; de hiszem és
remélem, hogy győzni fog...”

A szövetségesek bevonulása Párizsba, 1814. március 31.

Az akkori események részvevői, majd a történészek hosszú ideig vitatkoztak

azon, mi tette lehetővé a szövetségeseknek, hogy eljussanak Párizsig, majd
pedig a március 30-i csata után elérjék a kapitulációt. Teljes joggal vádolják
Joseph-et is, aki kicsinyes hiúságból magának tartva meg az összes párizsi
erők fölötti parancsnokságot, elvesztette a fejét, és Marmont-nak - anélkül,
hogy erre a szükség kényszerítette volna - engedélyt adott arra, hogy az
ellenséggel tárgyalást kezdjen. De leginkább hibáztatják, s szintén teljes
joggal, Ragusa hercegét, Marmont-t, aki katonai kötelességét megszegve,
megnyitotta a frontot az ellenfél előtt. Jelentőséget tulajdonítanak a végzetes
körülmények egybeesésének is: Napóleon leveleit, direktíváit,
amelyben kifejtette hadműveleteinek tervét, elfogták a kozákok, és
megsúgták a szövetségeseknek, hogy egyenesen Párizs ellen kell vonulni.

Mindezekben a részleges magyarázatokban kétségkívül sok az igazság.

Fogyatékosságuk az, hogy ezek a részleges okok olykor az elbeszélők ajkán
vagy a történészek elbeszéléseiben elhomályosították a legfontosabbat. A
legfontosabb pedig az volt, hogy a császárság rezsimjének oly sok áldozatot
követelő összeomlása benne rejlett magának a császárságnak a
természetében. Napóleon 1814-ben politikájának „a gyümölcseit aratta le” - e
politika bűneiért és tévedéseiért fizetett. A császárság katonaizsarnoki
rezsimje - attól a perctől kezdve, hogy a napóleoni háborúk, teljesen
elveszítve az őket korábban jellemző haladó vonásokat, merőben hódító,
imperialista háborúkká változtak - összeütközésbe került a napóleoni
Franciaország által leigázott népek létérdekeivel, nemzeti érdekeivel s
éppúgy a francia nép létérdekeivel is. Napóleon katonai-zsarnoki császársága
olyan erővé lett, amely ellentmondásba került a társadalmi fejlődés
törvényeivel is; meg akarta bénítani ezeket a törvényeket és alá akarta
rendelni őket hatalmának. Az 1814. évi összeomlás törvényszerű
következménye volt az egész megelőző politikának. Az 1812. évi háborúban
elszenvedett vereség elháríthatatlanul az 1814. évi összeomláshoz vezetett.

Napóleon - kis hadseregét a Marne mellett összevonva - csak március 27-én

szerzett tudomást arról, hogy a szövetségesek Párizs felé vonulnak. Eléjük
ment - Párizst nem lehet odaadni. De már késő volt.

1814. március 31-én a szövetséges seregek, élükön I. Sándorral, bevonultak

Párizsba. A tábornokok fényes kísérete előtt, a szövetségeseknek az összes
európai hatalmakat képviselő mérhetetlenül nagy hadseregének élén, egy
sorban a porosz királlyal és az osztrák birodalmat képviselő Schwarzenberg
herceggel I. Sándor, fehér lovon, mint Agamemnon, a cárok cárja, vonult be a
legyőzött ország fővárosába. Mögötte ezred ezred után, hadosztály
hadosztály után a párizsiak előtt ismeretlen, nekik furcsának tűnő
egyenruhában a hatodik koalíció tarka seregei. A francia főváros sok ezer
lakosa, a házfalakhoz szorulva, némán szemlélte az idegen csapatok
bevonulását Párizsba.

Benevento hercege, Talleyrand, a sánta ördög, ez a ravasz, farkasbőrbe bújt

ember, aki addig valahol csöndben rejtőzött, hirtelen felmerült a homályból
és a legszembetűnőbb helyen jelent meg. Sándor cár az ő házában szállt meg;
azt mondták neki, hogy veszélyes lehet a Tuileriákban tartózkodnia, és ő
Talleyrand házát választotta. A beneventói herceg tekintélye nyomban erősen
megnövekedett.

A komoly, méltóságteljes, lassú mozgású Talleyrand herceg rizsporos

parókában, drága gombbal díszített régi sétabotjára támaszkodva olyan
magabiztosan vonult be a Szenátusba, akár saját házába. Memoárjaiban
később ezt írta: „Április 2-án összehívtam a Szenátust.” Minden tekintet reá
szegeződött, s egészen magától értetődött, hogy azt a férfiút, aki ilyen
határozottan lépett fel ezekben a zavaros órákban, megválasszák az ideiglenes
kormány fejének. Igaz, ez a kormány a francia nép és a társadalom előtt
ismeretlen személyekből állt. Talleyrand-on kívül tagja volt Joseph Dalberg,
német diplomata, hosszú ideig a badeni hercegség képviselője,
Talleyrand barátja, aki isten tudja milyen szolgálatokért került be
Franciaország kormányába, a jelentéktelen és senki előtt sem ismert Jacourt,
Francois de Montesquiou volt apát, régi royalista, akit Talleyrand valamiféle
rejtekhelyről szedett elő.

Napóleon jóval a rá nézve tragikus események előtt, 1814 tavaszán

megsejtette Talleyrand árulását, bár nem tudott róla semmi biztosat. 1813.
november 10-én, amikor meglátta Talleyrand-t a palotájában, ezekkel az éles
szavakkal fordult feléje: „Mit keres itt? Tudom, arra gondol, hogy az első
melléfogásomkor a régens-tanács feje lesz. Vigyázzon, uram! Akik ellenem
harcolnak, semmit sem nyernek. Figyelmeztetem, hogy ha súlyos beteg
lennék, ön hamarabb halna meg, mint én.”

De Napóleonnak nem volt ideje arra, hogy fenyegetését beváltsa. Nem tudott
Talleyrand összes gazságairól, árulásairól. 1813-ban Napóleon ezt mondta:
„Immár hat hónapja, hogy Talleyrand becsap engem.” A császár tévedett -
Talleyrand hat éve csapta be!

Intuíciója mégis azt súgta Napóleonnak, hogy rendszabályokat kell

foganatosítania e veszélyes ember ellen, akin mindvégig nem tudott teljesen
eligazodni. Napóleon 1814. február 8-i levelében figyelmeztette Joseph-et,
hogy milyen veszedelmes ember az egykori autuni püspök. Nyomatékosan
lelkére kötötte, hogy ne vegye le a szemét Talleyrand-ról. „Kétségkívül ez
házunk fő ellensége.”

Mindezek az óvintézkedések célt tévesztettek, mert nem hajtották végre őket

következetesen. A nehéz időkben Talleyrand az árnyékba húzódott, s amikor
Napóleon veresége már egyértelművé vált, kilépett az éles rivaldafénybe.
Elhatározta, hogy a végre a kezébe került hatalmat elsősorban arra használja
föl, hogy örökre kiküszöbölje annak lehetőségét, hogy Napóleon visszatérjen
a Tuileriák palotájába.

Napóleon, visszavonulva Fontainebleau-ba, távolról figyelte a Párizsban

végbemenő eseményeket. Nem akarta harc nélkül megadni magát.
Fontainebleau-ban 16 000 főnyi sereget gyűjtött össze. „50 000 meg én - az
150 000” - mondta egykor. El volt szánva arra, hogy megmérkőzik az
ellenséggel. A katonák támogatták.

Április 4-én Fontainebleau-ban a császár termeiben megjelentek Ney,

Oudinot, Lefebvre, Macdonald, Moncey marsaitok; a császár
dolgozószobájában ott voltak már Berthier, Marét, Caulaincourt. Napóleon
kifejtette nekik a Párizs elleni hadjárat tervét. Döntő akcióra szólította fel
őket. A marsallok hallgattak. „Felszólítom a hadsereget!” - kiáltott fel
Napóleon, aki kezdte megsejteni fegyvertársainak szándékát. „Felség, a
hadsereg nem fog kimozdulni helyéről” - felelte Ney. „Engedelmeskedni fog
nekem.” „Felség, a hadsereg a tábornokainak fog engedelmeskedni.”

Minden világossá vált. Bainville helyesen jegyezte meg, hogy 1814. április 4.
- megfordított brumaire volt. „Hát mit akarnak, uraim ?” - kérdezte szárazon
Napóleon. „A lemondást” - feleltek egyszerre Ney és Oudinot. Napóleon nem
szállt vitába velük; az asztalhoz ment, és gyorsan megírta a hivatalos
lemondási okmányt. - Lemondott a fia javára úgy, hogy a császárné legyen a
régens. Nyilván már korábban fontolóra vette ezt a lehetőséget. A marsallok
kezdtek elköszönni. De Napóleon megbízta Neyt, Macdonaldot és
Caulaincourt-t azzal, hogy menjenek el Sándor cárhoz és állapodjanak meg
vele. A három megbízottat még kiegészítette Marmont
marsallal. „Számíthatok Marmont-ra; egyik régi hadsegédem... Tudja, mi a
becsület. Egyetlen tisztért sem tettem annyit, mint őérte...”
Napóleon három megbízottja, mielőtt jelentkezett volna Sándor cárnál,
találkozott Marmont-nal; átadták neki a császár megbízását. Ragusa
hercegének arcán nagy zavar tükröződött. Nagy nehezen elmondta, hogy
ugyancsak 4-én reggel megjelent nála Schwarzenberg herceg küldötte, aki
ajánlatot tett neki, hogy hagyja el Napóleon hadseregét és álljon át
csapataival a koalíció oldalára. Marmont elfogadta az ajánlatot. Caulaincourt
és Macdonald, érzelmeiken uralkodva, megkérdezték, aláírta-e már a
Schwarzenberggel való megállapodást. Marmont ezt tagadta. Mint később
kiderült, hazudott; az árulás már megtörtént. Nagy zavarban volt. De
javaslatukra megígérte Caulaincourt-nak és Macdonaldnak, hogy közli
Schwarzenberggel: megváltoztatta szándékát. Napóleon küldötteinek
jelenlétében, amint ezt Caulaincourt elbeszéli, utasította tábornokait, hogy
amíg a tárgyalások folynak, ne mozduljanak el helyükről. Marmont áruló
cselekedete felháborította a marsallokat; de kész volt kijavítani hibáját, és a
válságos körülmények között ez látszott a legfontosabbnak.

Sándor a marsallokat udvariasan, sőt barátságosan fogadta: ez volt

Franciaország színe-virága; lényegileg egyetértett ajánlataikkal, de a végleges
döntést másnapra halasztotta; még tanácskoznia kellett a szövetségesekkel.

Másnap reggel, mielőtt felkeresték volna Sándort, mint megbeszélték,

mindhárman találkoztak Ney házában, ahol megreggeliztek. Marmont is
elment. Reggeli közben Ragusa hercegét kihívta egy tiszt. Néhány perc
múlva sápadtan, feldúlt arccal tért vissza.

- Mindennek vége! Elvesztettem a becsületemet! Hadtestem Souham

tábornok parancsára átállt az ellenséghez. A fél karomat adnám érte, ha ez
nem történt volna meg...

- Mondja inkább, a fejét, az is kevés lenne! - szakította félbe ridegen Ney.

Marmont fogta a kardját, és kisietett a szobából.

Amikor később Ney, Caulaincourt és Macdonald felkeresték Sándor cárt, már

más fogadtatásban volt részük. A cár másképp érvelt: a hadsereg Napóleon
ellen van, Marmont hadteste átállt a koalíció mellé. A szövetségesek nem
hajlandók elismerni a Bonaparte-dinasztia jogát a trónra, feltétel nélküli
lemondást követelnek.
Április 6-án, szerdán, hajnali 2 órakor a küldöttek visszatértek Fontainebleau-
ba, ahol Napóleon azonnal fogadta őket. Arckifejezésükből megértette, mi
történt, de részletes tájékoztatást kívánt. Később, délelőtt, ismét magához
hívta a marsallokat. „Kezdjünk mindent elölről. Ki jön velem az Alpokba?” -
kérdezte. Mindannyian hallgattak. Hosszú szünet állt be. Egyébként maga is
tudta, hogy nem ismétlődhet meg az élet, sőt az olaszországi hadjárat sem.

Az asztalhoz ment, és gyors, olvashatatlan írással aláírta a lemondási

okmányt.

A marsallok elbúcsúztak tőle; Bonaparte tábornok - ezután a tollvonás után

nem volt többé császár - köszönetet mondott nekik. A fontainebleau-i kastély
hamar kiürült.

Április 6-án este a Francia Bank részvényei, amelyeket egy héttel azelőtt 520-
550 frankkal jegyeztek, 920-980 frankra emelkedtek. Ilyen óriási változás
már évek óta nem történt a tőzsdén. Néhány ügyes ember egy nap alatt
milliókat vágott zsebre.

Bonaparte Napóleon az óriási fontainebleau-i kastélyban csaknem egyedül

bolyongott az üres termekben. Érdeklődéssel olvasta az újságokat,
figyelemmel követte az arról szóló közleményeket, hogy Ney, Oudinot
marsall és sokan mások csatlakoztak az új Bourbon-hatalomhoz.

Április 12-én mérget vett be - ciánkálit. Malojaroszlavec óta mindig magánál

tartotta. Két év alatt a méreg nyilván elvesztette erejét. Napóleon egész éjjel
kínlódott, de reggelre erős szervezete felülkerekedett. Később sohasem tett
erről említést.

Aláírta a szerződést, amelynek alapján élete végéig birtokolhatja Elba szigetét

és megtarthatja a császári címet. Április 28-án elutazott Elbára.

Nem sokkal ezelőtt, április 9-én, Byron Moore-hoz intézett levelében ezt írta:
„Ó jaj, szegény kis bálványom, Napóleon, leszállt a piedesztálról. Azt
mondják, lemondott a trónról. Ez megolvadt rézkönnyeket fakaszt a Sátán
szeméből.” Néhány nap múlva, április 19-én feljegyezte: „... Tinta helyett
ipekakuánával (hánytatószer) írom, hogy »a Bourbonokat restaurálták«!
Akasszuk szögre a filozófiát!”
A színdarab befejeződött. A kortársaknak új előadásra kellett várniuk.

16. fejezet
A száz nap

Eltelt egy év. Franciaországban az élet a felismerhetetlenségig megváltozott.

Amikor 1814. április 2-án Talleyrand-t „megválasztották” vagy, helyesebben

szólva, maga nevezte ki magát Franciaország ideiglenes kormányának fejévé,
ezen a magas poszton államférfiúi tevékenységét néhány különös
cselekedettel kezdte. Bizonyos Villers-t, bizalmi emberét, megbízta, hogy
hatoljon be a császári palotába, és ott Barry levéltáros segítségével Napóleon
személyes iratai közül emelje ki Talleyrand leveleit. Villers teljesítette
megbízatását. A Benevento hercege által visszaszerzett levelek között voltak
azok is, amelyek miatt ezt az akciót kitervelte. Tudniillik bizonyos levelek
igazolták Talleyrand közvetlen részességét az enghieni herceg elfogásában és
kivégzésében, úgyszintén részvételét a spanyol Bourbonok trónjának
elrablásában. Talleyrand, miután megkapta az őt kompromittáló leveleket,
tűzre vetette őket.

De Talleyrand sietett; azokban a napokban sok gondja akadt, s nem szakított

időt annak ellenőrzésére, nem maradtak-e leveleiről másolatok. A mindig oly
körültekintő diplomata elszámította magát. Napóleon rendben tartotta az
ügyeket. A legfontosabb dokumentumokat nemcsak eredetiben, hanem
másolatokban is megőrizte. E másolatok jóvoltából a történészek (és nemcsak
ők) később tudomást szerezhettek Benevento hercegének minden
cselekedetéről.

De vajon Talleyrand, miután elérte, hogy felruházzák a hatalom teljességével,

miért sietett egy ilyen, az első pillantásra másodrendű fontosságúnak látszó
akcióval, mint személyi leveleinek elemelése a császártól? Talleyrand-nak
azért volt erre szüksége, hogy eltüntessen minden bizonyítékot arra
vonatkozóan, hogy része volt a Bourbon-házból származó enghieni herceg
meggyilkolásában és a spanyol Bourbonok megdöntésében. Abban az időben
ugyanis már végleg kialakult benne az a nézet, hogy vissza kell állítani a
Bourbonok hatalmát.

Még nemrég Franciaországban - ha nem számítjuk a royalista pártot, amely

illegalitásban rejtőzött - senki sem tudta elképzelni a Bourbonok hatalmának
visszaállítását. Helytelen volna azt állítani, hogy húsz évvel a monarchia
megdöntése után ugyanúgy gyűlölték a Bourbonokat, mint abban az
esztendőben, amikor a francia nép XVI. Lajost a vérpadra küldte. A
Bourbonokat egyszerűen elfelejtették. A monarchia megdöntése óta
huszonkét esztendő telt el, s a régi nemzedék nem sokat beszélt az egykori
dinasztiáról, az új nemzedék pedig csak hallomásból ismerte. A francia
nép többsége a Bourbonok időszakát egy végtelenül távoli régmúltnak,
hajdankornak tartotta.

A napóleoni uralom elleni felszabadító háborúk eseményeinek tragikus volta

elsősorban abban rejlett, hogy míg a harc fő terhei a népre nehezedtek,
gyümölcseit a reakció erői élvezték. A nemzeti-felszabadító mozgalom,
amely Európában a francia iga ellen küzdött, sohasem volt homogén. A
Napóleon elleni harcban furcsa módon összekapcsolódott két különböző és
bizonyos fokig ellentétes tendencia. Ez a kettősség - a nemzeti-haladó
tényezőknek és a reakciós tényezőknek sajátos összekapcsolódása, amely
legelőször és legerősebben Spanyolországban nyilvánult meg, amint azt Marx
helyesen hangsúlyozta - a Napóleon ellen folyó valamennyi függetlenségi
háborúban megvolt. A spanyol felszabadító harcban a nép volt a fő erő. Az
1812-es honvédő háborúban is a nép volt a fő erő, amely vereséget mért
Napóleon hadseregére és megsemmisítette a „nagy hadsereget”.

Friedrich Gentz ideje óta egyes történészek azt mondták: mi köze ehhez a
népnek, hiszen Napóleon hadait az európai hatalmak seregei zúzták szét. De
az európai hadseregek, amelyek azelőtt vereségeket szenvedtek Napóleontól,
most pedig fölébe kerekedtek, csak azért tudtak győzelmet aratni, mert a
népre támaszkodhattak, jelentős mértékben maguk is a népet képviselték, és
végül, népi feladatot hajtottak végre: felszabadították országukat az idegen
elnyomás alól.

Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy az a nemzeti-felszabadító mozgalom,

amely Napóleon 1812. évi inváziója ellen Oroszországban kezdődött, majd
átcsapott más európai országokra is, volt az a fő és leghatékonyabb erő,
amely véget vetett Európában Napóleon uralmának.

De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ebben a harcban a néppel

együtt - amely a szabadságharc fő terhét viselte - az európai monarchiák
kormányai is részt vettek, kulcspozíciókat foglalva el benne. 1812-ben,
amikor Napóleon Moszkvánál állt, az egész orosz nép egyesült annak
érdekében, hogy az országot a leigázóktól megszabadítsa. 1812 őszén a
borodinói csatamezőn, a Moszkvát megközelítő utakon, váll váll mellett
harcolt Miloradovics tábornok és Pesztyel. Eltelik harminc esztendő, s
Pesztyel és a dekabrista mozgalomhoz tartozó barátai a szabadságra törekvő
jövendő Oroszországot fogják képviselni, Miloradovics tábornok pedig az
ország összes eleven erőit fojtogató cári rezsim kegyetlen hatalmát.

1812—1813-ban ez a két különböző természetű áramlat - a népi és a reakciós

áramlat - mondhatni, egybeolvadt. Az orosz, a porosz, az osztrák monarchia,
a tory Anglia a történelmi fejlődés dialektikájánál fogva harcba sodródott
Napóleon császársága ellen. Nem véletlen, hogy 1812-ben és 1813-ban az
önkényuralom vagy a feudálisabszolutista monarchia kiszolgálói szívesen
használták a „szabadság” szót. De mennél jobban kibontakozott a napóleoni
Franciaország elleni harc, mennél világosabban körvonalazódott a napóleoni
elnyomás fölötti győzelem, annál jobban kiütközött e különböző törekvések
ellentétes mivolta.

Az 1813-1814. évi események során Európa felszabadult a francia elnyomás

alól. A társadalom fejlődésében ez előre tett lépés volt. De amikor a
szövetséges hadseregek átlépték a francia határt, új dilemma merült fel:
milyen irányt fog venni ezentúl a társadalmi fejlődés?

A történelmi fejlődés dialektikája újból megváltoztatta a háború tartalmát.

1812-ben, 1813-ban, sőt 1814 elején is a napóleoni uralom elleni háború
történelmileg haladó volt - felszabadította Európa népeit az idegen elnyomás
alól. Attól a pillanattól fogva, hogy a szövetséges seregek korántsem
felszabadító célokat követve, Párizs ellen vonultak, a háború tartalma
megváltozott - reakciós, a szövetségesek részéről igazságtalan háborúvá vált.

Fentebb elmondottuk, hogy 1812 októberében Malet tábornok, aki vakmerő

kísérletet tett a napóleoni hatalom megdöntésére, a császársággal a
köztársaságot állította szembe. Amikor a napóleoni császárság hatalma a nép
és az európai monarchiák seregeinek egyesült akciói folytán megtört,
Franciaország az előtt a dilemma előtt állt, hogy merre fog tartani, előre vagy
hátra? Előre menni - ez a polgári-demokratikus reformok megszilárdítását
jelentette, azt jelentette, hogy az ország Malet tábornokot követi a
köztársaság restaurálása útján.
A francia történelem válságos óráiban a népet kirekesztették az ország sorsa
eldöntésében való részvételtől. Franciaország jövőjét nem az európai népek
és nem a francia nép határozta meg, hanem a francia állam fővárosába
győztesként bevonuló szövetséges hadseregek vezetői. Az orosz
önkényuralkodó, az osztrák császár, a porosz király, a tory Anglia,
Franciaország régi ellensége - ezek döntöttek a legyőzött ország sorsáról.

Amikor Talleyrand első ízben kockáztatta meg, hogy óvatos célzást tegyen I.
Sándornak a Bourbonok hatalmának visszaállítására, a cár részéről
ellenkezéssel találkozott. A Bourbonokat, a francia emigránsokat az eltelt
húsz esztendő alatt figyelemmel kísérték. A balszerencsében nem tettek
tanúságot nagyságról, nem őrizték meg méltóságukat; az irántuk való
rokonszenv csökkent, s Sándor eredetileg Eugéne Beauharnais, Napóleon
mostohafia felé hajlott. Bernadotte-ot, vagy a Bonaparte-család más tagját,
esetleg bármely más dinasztia tagját akarta, csak éppen nem a Bourbon-
dinasztiából való uralkodót.

Az osztrák kormány, II. Ferenc császár, s főképpen Metternich, nem

ellenezték Mária Lujza régensségét. Metternich azt remélte, hogy az osztrák
császár leánya révén megszilárdíthatja az osztrák befolyást Párizsban. De
éppen ezekből az indítékokból ellenezte ezt a tervet Anglia és Oroszország.
Talleyrand-nak szerencséje volt; e döntő órákban nem akadtak vetélytársai; a
legveszedelmesebb és legleleményesebb, Fouché, nem tartózkodott
Párizsban; a többiek várakozó álláspontra helyezkedtek. Ügyesen kihasználva
a győztesek közötti nézeteltéréseket és a határozott vélemények hiányát,
Talleyrand lépésről lépésre, félrevezetve beszélgetőpartnereit, el tudta
hitetni velük, hogy a Bourbonok visszatérése elkerülhetetlen. Akkor ez az
ember, akit nem alaptalanul tartottak az elvtelenség zsenijének, azt a
gondolatot vetette fel, hogy elsősorban az elvet kell megvédelmezni. „XVIII.
Lajos - elv” - állította Talleyrand, a hatalom legitim voltának,
törvényességének elve. Nem kell magyarázgatnunk -nyilvánvaló, hogy
személy szerint Talleyrand-t a legitimizmus elve éppoly kevéssé érdekelte,
mint a Bourbonok sorsa. De ő annyiszor elárulta és eladta Napóleont, annyira
félt ennek az erős férfinak a bosszújától, hogy lehetetlenné kellett tennie,
hogy valaha is újból hatalomra jusson. A Bourbonok és a legitimizmus elve
erre különösen alkalmasnak látszott. S a legitimizmus elve valóban tetszett I.
Sándornak, a porosz királynak, az osztrák császárnak egyaránt. Olyan elv volt
ez, amely képes volt egyesíteni az Európában ébredező népi mozgalmak
elfojtására törekvő uralkodókat.

Talleyrand hajlott arra, hogy még biztosabb garanciákat teremtsen a maga

számára. Bár a volt császár bosszújával szemben az európai hatalmak
hatalmas koalíciójával védekezett, mégis nyugtalanságot érzett; nem tudta
leküzdeni félelmét a megdöntött, de életerejét megőrző ellenféltől. 1814.
áprilisban folytatott beszélgetéseiben egyre gyakrabban elhangzottak ezek a
szavak: „Ha a császár halott volna, akkor...” Valóban, mennyivel
nyugodtabban alhatna, ha a császár halott volna. Talleyrand abban az időben
nyilván hajlott arra, hogy az álmodozásról áttérjen a cselekedetre. Bizonyos
Maubreuil grófnak, egy mindenre elszánt fickónak a vele egyívásúak
bandájával Fontainebleau-ba kellett volna mennie: azt a megbízást kapta,
hogy hajtsa végre azt, ami annak idején nem sikerült Cadoudalnak.
Talleyrand tisztelői és ő maga később azt állították, hogy nincs
dokumentumszerű bizonyíték arra, hogy Benevento hercegének a keze benne
volt ebben a merényletben. De az efféle ügyekben általában nem őrzik meg a
dokumentumokat; minden egyéb arra utal, hogy Maubreuil eszköz volt
Talleyrand kezében. Arról, hogy Fontainebleau-ban kövessék el a
merényletet, több okból le kellett mondani. De amikor Napóleon elindult
Elba szigetére, Maubreuilt banditáival utána küldték. Utol kellett volna érnie
a császár fogatát. Útközben Maubreuilnek váratlanul alkalma nyílt arra, hogy
a volt vesztfáliai királyné briliánsait megkaparintsa. Úgy vélte, hogy jobb ma
egy veréb, mint holnap egy túzok... és Napóleon megmenekült a gyilkosok
tőrétől. (Emlékeztetünk arra, hogy Maubreuil 1814. évi pőrében azt állította,
hogy Napóleon meggyilkolására az ajánlatot Talleyrand Rue Saint-FIorentini
palotájában tették neki; a palota tulajdonosa a szomszéd szobában
tartózkodott, s az ajánlatot az ő nevében tették.)

Amikor a Napóleon elleni harc feladatai megoldódtak, az európai hatalmak

vezetői előtt új gondok merültek föl: hogyan tereljék vissza medrébe az egyre
duzzadó áradatot, hogyan kerüljék el annak veszélyes következményeit, hogy
a néptömegek a felszabadító harcban öntudatra ébredtek. A legitimizmus elve
ebből a szempontból kapóra jött. Alkalmas volt a liberális, demokratikus,
nemzeti-felszabadító erők megfékezésére.

Talleyrand mint az ideiglenes kormány feje a legitizmus elvére spekulálva,

felhasználva a szövetségesek közötti ellentéteket - akiknek nem volt világos
tervük és programjuk meghamisítva a közvéleményt - hiszen a Szenátus a
legcsekélyebb mértékben sem fejezte ki a nép véleményét -, ki tudta vívni,
hogy a szövetséges hatalmak a Bourbon-dinasztia franciaországi restaurálása
mellett döntsenek.

Megállapodás jött létre - az úgynevezett fontainebleau-i egyezmény - a

szövetségesek és a trónról lemondott császár között. Napóleon állandó
birtokként megkapta a Földközi-tengeren levő kis Elba szigetet. Megtartotta a
császári címet. Neki és családjának elég magas civillistát állapítottak meg.
Április 28-án Napóleon elindult Elba szigetére. Május 3-án megérkezett
Párizsba az új király, a Bourbon-házból való XVIII. Lajos, a húszévi
emigráció után visszatérő emigránsok nagyszámú kíséretében. A Bourbon
dinasztiából való utolsó francia királyok, amiről XIV. Lajos, XV. Lajos és
különösen XVI. Lajos uralkodásának története árulkodik, a hanyatlás és az
elfajulás képét mutatták. XVIII. Lajos, aki a szövetségesek uszályában
kullogva tért vissza Párizsba, nem cáfolta meg ezt a törvényszerűséget. A
kivégzett király fivére, aki húsz év alatt végigbarangolta Európát, hol az
orosz cár, hol a porosz király, hol az angol kormány költségein élve, s aki a
„törvényes” trónra való visszatérésre való meddő várakozásban öregedett
meg, váratlanul, amikor már úgy látszott, minden remény szertefoszlik,
visszatérhetett ősei palotájába. A kövér, puffadt, köszvényes, hatvanéves
ember, aki legjobb napjaiban sem ülte meg a lovat, ez a fáradt és minden
iránt közömbös „isten kegyelméből” való uralkodó, aki idegen szuronyok
segítségével került a trónra, a legcsekélyebb mértékben sem tudta megnyerni
a nemzet rokonszenvét.

Fivére, d’Artois gróf, a majdani X. Károly király, ez a bogaras és nyakas

reakciós, a szélsőséges royalisták - a forradalom fanatikus ellenségei,
haramiák és gyilkosok -pártjának a vezére, ez a tudatlan és gőgös, goromba
és kötekedő „barbár úr”, ez az ostoba és elkeseredett durva katona, aki nem
értett a katonai mesterséghez és égett a bosszúvágytól, az udvarnál a
restauráció első napjaitól kezdve óriási befolyásra tett szert.

Méltó párja volt az angouléme-i hercegnő, a kivégzett XVI. Lajos leánya. A

royalista propaganda jóvoltából csaknem szentté avatták, a „jóság
angyalának” tüntették föl. Thibaudeau találóan mondotta róla: „Megjelent az
angyal - száraz, gőgös, rekedtes és fenyegető hangú, sérült lelkű,
megkérgesedett szívű, égő szemű, egyik kezében a viszály fáklyájával, a
másikban a bosszú kardjával.” Inkább démon volt, semmint angyal. Velük
együtt tért vissza az ultrajobboldali emigránsok nem nagy számú, de igencsak
dühödt falkája. Olyan emberek voltak ezek, akik húsz évet töltöttek
hazájuktól távol, akiket a haza ellen elkövetett számtalan bűncselekedet
szennyezett be, akik sohasem ismerték népüket, most pedig már teljesen
elszoktak tőle, mindenféle régi emlékből táplálkoztak, egy rég letűnt
korszakból származó elképzelésekből. Olyanok voltak ezek az emberek, mint
a túlvilágról visszatért szörnyű és nevetséges kísértetek. A klasszikussá vált
meghatározás szerint a forradalom és a háborúk huszonöt esztendeje alatt a
Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. 1814-ben
úgy tértek vissza Párizsba, mintha az az 1784. évi francia királyság fővárosa
volna.

XVIII. Lajos király megkísérelte az óramutatót visszafelé forgatni. Ha csak

rajta és legközelebbi munkatársain állott volna, Franciaországban
valószínűleg a XVI. Lajos monarchiájához hasonló rezsimet vezettek volna
be. De Sándor cár és a többi szövetséges nem akarta, hogy a történelem
megismétlődjék. A Sándor és XVIII. Lajos közötti első találkozás a cárra
igen kedvezőtlen benyomást tett; megbánta a történteket, de már késő volt
ahhoz, hogy változtasson rajtuk. A királynak világosan értésére adták, hogy
el kell ismerni a forradalom éveiben végbement legfőbb változásokat.

Mielőtt bevonulhatott volna Franciaország fővárosába, a királynak május 2-

án alá kellett írnia az úgynevezett saint-oueni manifesztumot. Ebben
kijelentette: „Mi, Lajos, isten kegyelméből Franciaország és Navarra királya,
elhatározván egy liberális alkotmány létrehozását, s nem tartván
lehetségesnek olyan alkotmány létrehozását, amely további kiigazításokat
kíván meg, június 10-re összehívjuk a Szenátust és a Törvényhozó Testületet,
s kötelezzük magunkat, hogy elbírálás végett elébük terjesztjük azt a munkát,
amelyet e két intézmény tagjai közül választott bizottsággal együtt fogunk
elvégezni, s az alkotmány alapjává a képviseleti kormányformát tesszük,
továbbá az adóknak a kamarák általi megszavazását, a sajtószabadságot, a
lelkiismereti szabadságot és a nemzeti javak eladásának hatályon kívül
helyezhetetlenségét, a Becsületrend fenntartását.” Napóleon rövid
parancsainak erélyes stílusa után a franciák csodálkozva hallgatták a
cikornyás, hosszú, bonyolult mondatok e halmazát.

Franciaországban az úgynevezett oktrojált alkotmánnyal átmeneti rezsim jött

létre. A régi monarchia teljes visszaállítása lehetetlennek bizonyult. Ez még a
mit sem felejtő Bourbonok erőit is meghaladta volna. Az első restauráció
idején létrejött politikai rendszer egy lépés volt a polgári monarchia
megteremtése felé. XVIII. Lajosnak számolnia kellett azokkal az emberekkel
is, akik megkönnyítették számára, hogy elfoglalja a - még mindig ingatag -
trónt. XVIII. Lajos első kormányának élén Talleyrand állott,
hadügyminiszternek Soult marsallt nevezték ki. Napóleon legtöbb tábornoka
és marsallja, ha elismerte az új hatalmat, megtartotta parancsnoki posztját. De
mihelyt úgy érezték, hogy egy kicsit biztosabban ülnek a nyeregben, a király,
s főként testvére, d'Artois gróf, valamint a szélsőséges royalisták
megkísérelték az elvesztett pozíciók visszaszerzését. Lépésről lépésre
visszaállították az egyház hatalmát, prioritását az államban; a legfőbb
tisztségekbe emigránsokat helyeztek, akiknek sem tehetségük nem volt, sem
érdemeik nem voltak - a francia nép elleni húszéves küzdelem kivételével. A
francia forradalomnak a hadseregben népszerű háromszínű dicsőséges
lobogóját a Bourbonok liliomos zászlaja váltotta föl. A háromszínű kokárda
helyébe a Bourbonok liliomokkal díszített fehér kokárdája lépett. Január 21-
ét, XVI. Lajos kivégzésének napját a nemzeti gyász napjává nyilvánították.

A nép kezdetben csodálkozással, majd egyre nagyobb ingerültséggel és

felháborodással figyelte e különös urak ténykedését, akik olyan pökhendien
és gőgösen rendelkeztek abban az országban, amely hosszú évekig nélkülük
élt és ellenük cselekedett.

A különféle lapokból, újságokból, publicisztikából, amelyek mint a tajték, a

felszínen úsztak, képet lehetett nyerni arról, mire törekedtek a múlt visszatért
árnyai. Nem csupán a veszendőbe ment tradíciók, a régi jó szokások
visszaállításáról volt szó. A visszatért emigránsokat nemcsak az uralomra
visszahelyezett dinasztia jelvényének fehér színe vonzotta. Ezeknek az
elkeseredett embereknek - akik húsz esztendőn át az európai fővárosok
előszobáiban és kapualjaiban húzták meg magukat, a kor valóságos
érdekeinek minden fitogtatott megvetése mellett - a legnagyobb mértékben
prózai törekvéseik voltak, többek között nagyon is érdekelte őket az,
amit gőgösen lenézett fémnek neveztek. Az előttük csaknem ismeretlen
országba visszatérve, az elsőszülöttség jogán mohón kanalaztak az állami
húsosfazékból. A király boldog-boldogtalannak szinekurákat adományozott -
nagy jövedelemmel és semmiféle kötelezettséggel nem járó tisztségeket. De
ez még nem volt minden. Az emigránsok összes rendi adottságaikból csak
egyet őriztek meg: azt a képességet, hogy számlálatlanul költsék a pénzt.
Sohasem volt elég a pénzük. A royalisták általános közös követelése egykori
birtokaiknak, új tulajdonosok kezében levő vagyonuknak a visszanyerése lett.
Egy királyi rendelettel a nemzeti birtokoknak, vagyis az annak
idején elkobzott földeknek azt a részét, amelyet még nem adtak el,
visszaadták régi tulajdonosaiknak. De ez sem bizonyult elegendőnek. Új
lépést készítettek elő, az új kezekben levő birtokok kisajátítását, régi
tulajdonosaiknak való visszaadását. Ez veszélyes tendencia volt - a
forradalom és a napóleoni korszak összes eredményeinek revideálása. Ez a
feladat alighanem meghaladta a royalisták erejét, de nyugtalanságot,
közfelháborodást keltett. Néhány hét alatt maguk ellen hangolták az egész
népet. A parasztok teljes joggal tartottak attól, hogy a földbirtokosok, a régi
urak és főpapok elveszik tőlük a földet, visszaállítják a gyűlöletes tizedet, a
régi feudális adóterheket. Sok új tulajdonos féltette birtokát, hiszen jogaikat
megkérdőjelezték. Felmerült annak a veszélye, hogy újra elosztják a
tulajdont, de ezúttal a királlyal visszatért emigránsok érdekében.

A hadsereget sértette egykori szolgálatainak semmibevevése, a húszesztendős

időszak hőstetteinek és áldozatainak hangsúlyozott lebecsülése. Sok
tábornokot és tisztet nyugállományba helyeztek. Helyüket emigráns nemesek
foglalták el, akiknek a szolgálati jegyzékében nem szerepelt egyéb, mint a
francia nép ellen elkövetett bűntettek. A királynak és a fivérének, d’Artois
grófnak a környezetéhez tartozó pökhendi, tehetségtelen alakok, akik éppoly
gőgösek voltak, amilyen tudatlanok, a hadseregben a legfőbb parancsnoki
tisztségeket maguknak követelték és meg is kapták. Hírneves hadvezéreknek,
kiváló marsalloknak át kellett engedniük az első helyeket a pénzre és rangra
éhes emigráns bandának. Az „előkelő világhoz” tartozó hölgyek -
így nevezték magukat az emigráns királyi udvar parazitái - kinevették és
megsértették Ney marsall feleségét; személyében megsértették a „bátrak
legbátrabbját” is. „Bailén hősét”, Dupont tábornokot, akit annak idején
hadbíróság elé állítottak, kinevezték a kormány tagjának; a hadsereg ebben a
különös kinevezésben szándékos kihívást látott. Bourrienne-t, akit Napóleon
elkergetett megvesztegethetősége és sikkasztásai miatt, rendőrminiszternek
nevezték ki. Nem lehetett kételkedni abban, hogy mit jelentett ez a kinevezés.
Bonaparte egykori fegyvertársa és titkára, aki kitűnően ismerte a bonapartista
párt vezérkarát, azt a feladatot kapta, hogy számoljon le a párttal; d’Artois
gróf hívei már régen álmodoztak erről.

Ilyen vagy olyan mértékben valamennyi társadalmi osztályt sértette az új urak

politikája. Az első restauráció rövid ideje alatt a Bourbonok és lakájaik csak
egy téren tudtak tanúságot tenni tehetségükről: sikerült mindenkit maguk
ellen ingerelniük. Fél esztendő sem telt el XVIII. Lajos trónra lépése óta, és
az országban széles körű ellenzék alakult ki; Bassano hercegné szalonja lett a
royalistaellenes ellenzék főhadiszállása; a szép háziasszonynak mondott
bókokat itt kevesebbre becsülték, mint a királyi udvar kigúnyolását. Az
általános elégedetlenség mércéjéül Fouché magatartása szolgálhatott. Az
intrikára való leküzdhetetlen hajlama mellett megmaradhatott az események
külső megfigyelőjének. Levelet írt Napóleonnak, azt ajánlva neki,
hogy menjen át az Amerikai Egyesült Államokba. Majd megemlítette ezt a
levelet d’Artois grófnak, úgy tüntetve föl, mint az új dinasztia érdekeiről való
gondoskodás egy formáját. „Napóleon Elba szigetén Olaszország számára,
Franciaország számára, egész Európa számára ugyanaz lesz, mint a Vezúv
Nápoly mellett.”

De Fouché iparkodását nem értékelték. Az otrantói herceg háromszor is

felajánlotta szolgálatait a Bourbonoknak, s háromszor utasították vissza.
Akkor a mindig körültekintő Fouché ésszerűnek tartotta, hogy nyíltan
csatlakozzék a kormány ellenzékéhez. Kezdte látogatni Bassano hercegné
szalonját; nem a szép asszonyok kedvéért járt oda - ezzel senki sem
gyanúsította: egy újabb összeesküvés hálóját kezdte szövögetni, ezúttal a
Bourbon-dinasztia ellen. Ezekről az 1815 telén folyó titkos tárgyalásokról
nem mindent tekinthetünk tisztázottnak. Azok a memoárírók, akik
részt vettek ezekben a titkos megbeszélésekben, teljesen érthető okokból
igyekeztek ennek az összeesküvésnek a történetét a végletekig összekuszálni.
Mindamellett megállapítottnak tekinthető, hogy az összeesküvésben, illetve
az antiroyalista tárgyalásokban részt vettek Fouché, Thibaudeau, Lavalette,
Régnault de Saint-Jean-d’Angély, Erlon, Lallemand és mások. Az a kapocs,
amely egyesítette őket, a Bourbon-rezsimmel szembeni ellenségesség volt, a
változások szükségességének felismerése. De ezen túl a nézeteltérések
területe következett: egyesek Eugéne Beauharnais diktatúrájának bevezetését
kívánták, mások azt javasolták, hogy Lazare Carnot vegye át a
hatalmat, megint mások Napóleon visszatéréséről álmodoztak. A legutóbbi
változattól azonban sokan azért idegenkedtek, mert attól tartottak, hogy újabb
háborút idézne elő. De mielőtt eldöntötték volna az új hatalom kérdését, meg
kellett semmisíteni a Bourbonok monarchiáját - ebben valamennyien
egyetértettek.

Napóleon a távoli Elbáról feszült figyelemmel kísérte a Franciaországban

végbemenő eseményeket. A fontainebleau-i szerződésben vele szemben
vállalt kötelezettségeket nem teljesítették: elválasztották őt feleségétől, Mária
Lujzától. Metternichnek, aki óráról órára nagyobb szerepet játszott, az volt a
fő gondja, hogy Napóleon fia ne legyen együtt az apjával. Félt a leendő II.
Napóleontól, és hogy lehetetlenné tegyék a Bonaparte-dinasztia sarjának a
francia trónra való lépését, úgy döntöttek, hogy a francia császár fiából
osztrák herceget faragnak. Apját nagyapja fogja helyettesíteni, az osztrák
császár, s az ő palotájában nevelkedett 1814-től. kezdve a majdani reichstadti
herceg. Napóleon megbántva érezte magát, s a legkülönfélébb
találgatásokba bocsátkozott. Nem tudta, hogy maga a felesége hagyta-e
cserben, vagy rákényszerítették, hogy különváljon tőle. Sok mindent előre
látott, de arra sohasem gondolt, hogy elveszik tőle a fiát meg a feleségét.

Május végén Malmaisonban meghalt Joséphine. Élete utolsó szakaszában

nagy tisztelettel vették körül; Mária Lujza elutazása után ő volt az egyetlen
császárné - egy letűnt korszak utolsó élő képviselője. Felkereste őt Sándor
cár, és sokáig beszélgettek, sétáltak a parkban; őt követték a többiek: a porosz
király, Miklós és Mihály nagyhercegek, Bernadotte, a svéd trón
várományosa, német választófejedelmek, marsallok. Mindenkit
méltóságteljesen fogadott; ő maradt Franciaország első hölgye - XVIII. Lajos
udvarának nagy bosszúságára. De a figyelem, a tisztelet jelei nem szereztek
neki örömet. Május utolsó harmadában Joséphine megbetegedett, s az
orvosok nem tudták megállapítani, mi a baja. Május 29-én, ötvennégy éves
korában meghalt. Amikor Napóleon később megkérdezte Joséphine
kezelőorvosától, Aureau doktortól, mi okozta halálát, az orvos ezt válaszolta:
„A bánat, a nyugtalanság, az ön miatti nyugtalanság.”

Napóleon visszatérése Elba szigetéről (Stenben festménye)

Napóleon Elba szigetén egészen egyedül maradt.

De nem személyes indítékok késztették Napóleont döntő lépésekre.
Figyelemmel kísérve a franciaországi fejleményeket, egyre jobban
meggyőződött arról, hogy a Bourbonok restaurált hatalmát a nép nem fogja
elfogadni. Elba nem a „megnyugvás szigete” lett számára, ahogy eleinte
békülékenyen mondotta. Megfigyelőtorony volt, egy kissé távoli, de egyúttal
kényelmes: onnan könnyebben lehetett áttekinteni azt, ami az ellenfél
táborában történik. Voltak hűséges segítőtársai: Cambronne,
Drouot. Megnyugtató hírek érkeztek hozzá; mindenki elégedetlen - a
parasztság, a polgárság, a hadsereg. Ugyanakkor pontos értesüléseket kapott
arról, hogy Bécsben azt tárgyalják, nem kellene-e a veszélyes császárt
Elbánál jóval távolabbi helyre szállítani -Amerikába vagy Szent Ilona
szigetére.

Napóleon a tettek embere volt, még nem szállt el fölötte az idő, negyvenöt
éves volt, megvolt benne a magát soha idő előtt meg nem adó játékosnak a
vérmérséklete; rövid töprengés után merész lépésre szánta rá magát.
1815. március 1-én a Juan-öböl néptelen partjánál három hajó kötött ki.
Sietve kiszállt róluk egy kis csoport. A császár a leghűségesebb, iránta
odaadással viseltető katonákkal és legközelebbi munkatársaival (az egész
csapat 1100 főből állt) partra szállt a francia királyság déli részén. Február
26-án hagyta el Portoferraiót, három napig tartott az út, szerencsésen
elkerülve az összes őrhajókat, amelyek útjába akadtak, s akadály nélkül partra
szállt hazája földjén.

Erőltetett menetben - húsz óra alatt ötvenöt kilométert téve meg - a maroknyi
csapat ösvényeken vonult észak felé. Bonaparte a legnehezebb utat
választotta: az alpesi előhegységen haladt át. Akkor már elhatározta, hogy
sikert ér el, egyetlen puskalövés nélkül meghódítja Franciaországot. Nem
hadakozhat a franciák ellen, még ha a fehér lobogó alatt vonulnak is; az
elveszett trónhoz vezető útnak vértelennek kell lennie. Parancsot adott ki
csapata minden tagjának, hogy ne nyisson tüzet, ne nyúljon fegyverhez
semmiféle körülmények között sem. Napóleon nagy távolságokat
megtéve, falukban éjszakázva, ahol a csapatot a parasztok rokonszenvező
meglepetéssel fogadták, a hegyeken át március 7-én Grenoble-hoz ért.

Párizsban már március 3-án, majd egész Franciaországban híre járt annak,
hogy Napóleon elhagyta Elba szigetét és ismeretlen irányba tart. E rövid hír
megrázkódtatta az országot, utána pedig az egész világot.

A Franciaország déli területein levő francia csapatok az öreg Masséna marsall

parancsnoksága alatt álltak. Masséna, híven esküvel fogadott kötelességéhez,
tudomást szerezve arról, hogy Napóleon partra szállt a Juan-öbölben,
parancsot adott Miollis tábornoknak, hogy állítsa meg és fegyverezze le
Bonaparte csapatát: kezdetben kevesen hittek a vállalkozás sikerében. Miollis
tábornok hosszú ideig szolgált a császár alatt, a legfelelősebb megbízásokat
hajtotta végre Rómában, Firenzében, az Appennini-félszigeten és mindig
Napóleon teljes bizalmát élvezte. A tábornok nagy katonai egységével el
akarta vágni Napóleon útját, de úgy esett, hogy Napóleon kis serege Miollis
tábornok seregei elé került: a tábornok nem tudta végrehajtani a kitűzött
feladatot. A kortársak találgatták: vajon Napóleon csapata menetelt-e
nagyon gyorsan vagy Miollis ezredei vonultak nagyon lassan, s ha így van,
mi az oka ennek? De akár így történt, akár úgy, nem találkoztak útközben, s
Napóleon katonáival akadály nélkül érkezett Grenoble-hoz.

Eközben Párizsban már félreverték a harangokat. A királyi udvar sürgős

intézkedéseket tett, hogy ártalmatlanná tegye a vakmerő korzikait. A
hadügyminiszter - Dalmácia hercege, Soult marsall - parancsot adott egy 30
000 főnyi megfigyelő hadseregnek, hogy induljon el Bonaparte kis csapata
elé. Soultot a király környezete nem találta elég erélyesnek, s főként -
Napóleon iránti titkos rokonszenvvel gyanúsították. A hadügyminiszteri
tisztségben Clarke, Feltre hercege váltotta föl. De vajon Clarkeban nem
voltak-e meg ugyanazok a fogyatékosságok, mint Soultban? A mindig
öntelt d’Artois gróf Lyonba sietett, hogy ott elállja az utat az „arcátlan
kalandor” az „emberevő”, a „korzikai szörny” előtt - ahogy Napóleont az
uralkodó dinasztia sajtója nevezte.

Napóleon taktikája elsősorban abban állt, hogy elkerülje a fegyveres

összeütközéseket. Kevéssé ismert utakon vargabetűket írva le, libasorban
haladva a szűk ösvényeken, a kis sereg el tudott jutni Grenoble-ig. Olt
jelentős katonai erők vonultak fel ellenük Marchand tábornok vezénylete
alatt. Nem lehetett elkerülni az összecsapást a reguláris hadsereggel. Laffrey
falunál, a szurdok bejáratánál, Napóleon csapatának útját állták. A seregek
elővéd alakulatai Randon kapitány vezénylete alatt Marchand tábornok
parancsára elállták az utat. Napóleon közeledett a királyi
csapatokhoz. Amikor látómezejükön belül volt, megparancsolta katonáinak,
hogy a puskát a jobb kezükből tegyék át a balba. Mailet ezredest, egyik
legközelebbi munkatársát kétségbe ejtette ez az intézkedés; megkísérelte a
császárt eltéríteni ettől a szerinte esztelen lépéstől. De Napóleon tudott
kockáztatni; katonái lényegében fegyvertelenül közeledtek a királyi
hadsereghez, bal kezükben tartva a lefelé fordított puskát.

Napóleon, nem gyorsítva meg lépteit, nyugodtan elindult a reá szegezett

puskák felé. Egy kézmozdulattal megállítva csapatát, előre ment, szembe a
katonákkal, egyedül, védelem nélkül, s pisztolylövésnyi távolságba érve,
széttárta köpenyét és így szólt:

- Katonák, megismertek-e? Ki akar közületek lőni a császárára? Tessék, itt

vagyok!

Ez jól kiszámított lépés volt. „Éljen a császár!” kiáltották a katonák, és az

egész alakulat átállt Napóleon mellé. Egy immár jelentős sereg élén,
támogatva a környékbeli falvak parasztjai, valamint a városkaput bezúzó
külvárosi munkások által, Napóleon diadalmasan vonult be Grenoble-ba.
Erőltetett menetben, a kis városok hozzá átalló hadőrségeivel kiegészítve
sorait, Napóleon hadserege gyorsan nyomult észak felé.

Ki támogatta Napóleon hadseregét - mert ez most már nem csapat volt,

hanem nagy hadsereg? A parasztok, a munkások, a közkatonák, az egyszerű
emberek. Napóleon gyors előrenyomulása az ország belsejébe a nép
támogatása folytán vált lehetségessé.

Március 10-én a napóleoni hadsereg, a parasztok, a munkások, az egyszerű

emberek hatalmas tömegével körülvéve Lyon falai alá érkezett. Az önhitt
d’Artois gróf elmenekült Franciaország második városából, átadva a
parancsnokságot Macdonaldnak: érezte, hogy az ellenállás veszélyes lehet rá
nézve. Lyon egész helyőrsége és egész lakossága átállt Napóleonhoz.

Az országban nagy zavar uralkodott. A Bourbonok, az emigránsok, a

royalisták iránti gyűlölet tört utat Napóleonnak Párizsba. A franciák nem
akartak háborút - torkig volt vele mindenki -, s attól tartottak, hogy Napóleon
visszatérése az országot ismét háborúba sodorja. Louis Aragon a „Nagyhét”-
ben kitűnően leírja az akkori ellentétes érzelmek forrongását. De a
Bourbonok iránti gyűlölet felülkerekedett. A nép üdvözölte Napóleont.

Akkor Napóleon ellen küldték Franciaország egyik leghíresebb hadvezérét -

Ney marsallt. Ney megígérte a királynak, hogy vasketrecben hozza el
Napóleont. De amikor Napóleon hadserege és Ney hadserege Chalon
közelében érintkezésbe lépett egymással, Neynek átadták Napóleon üzenetét:
„Ney! Jöjjön elém Chalonba. Ugyanúgy fogom fogadni, mint a moszkvai
csata után.” Ney ingadozott, az utolsó percig nem tudta, mire határozza el
magát. De amikor a seregek találkoztak, Ney nem kételkedhetett a katonák
érzelmeiben, kirántotta kardját a hüvelyéből és felkiáltott: „Tisztek, altisztek
és közkatonák! A Bourbonok ügye örökre elveszett!” S Ney hadserege mind
egy szálig átállt Napóleonhoz. Most már hatalmas, feltartóztathatatlan áradat
vonult Párizs felé, amelynek semmi sem állhatott ellent.

Párizsban a Vendome-oszlop talapzatára nagy, kézzel írott plakátot

rágasztottak: „Napóleon - XVIII. Lajoshoz. Király, testvérem, ne küldjön
nekem több katonát, van már elég.” Ez az ironikusan csengő felirat tudatta az
igazságot, a hadsereg átállt Napóleon mellé.

A március 19-ről 20-ra virradó éjjelen XVIII. Lajos, aki nemrég még
kérkedve bizonygatta, hogy örökre Párizsban marad, egész családjával páni
félelemben menekült egy hintóbán a Lille-be vezető úton. A napóleoni
hadsereg még csak Fontainebleau-hoz közeledett, s Párizsban a Tuilériák
palotájáról már letépték a fehér zászlót és kitűzték a háromszínű zászlót.
Emberek tízezrei tódultak ki az utcára. A párizsiak ujjongtak, nevettek, s
élcelődtek az elmenekült királyi családon. A király hívei elrejtőztek, s siettek
letépni ruhájukról a fehér kokárdát. A Bourbonok hatalma a fővárosban már
megszűnt, még mielőtt Napóleon bevonult Párizsba. A Tuilériák
palotájában a Bourbon-liliomos szőnyegeket a császárság aranyméheivel
cserélték föl.

1815. március 20-án, este 9 órakor vonult be Napóleon a Tuilériákba, a

tömeg örömujjongása közepette.

Kétesztendei vereség, kudarc, balsiker után március 20-ának tavaszi napja,

úgy látszott, ismét visszavitte őt a sikerek és győzelmek útjára. Ez volt
életének utolsó boldog napja. Tavasz volt, a várakozások ideje, a
reménységek ideje, s ő ismét Párizs páratlan tavaszi illatát lélegezhette be:
boldog, izgatott arcok vették körül; fegyvertársai közt volt, kezet szorított
velük, ismét érezte vállán a győzelem széles szárnyait.

1815 márciusának húsz napja Franciaország történetének legbámulatosabb

napjai közé tartozik. Ami e húsz nap alatt történt, azt a kortársak csaknem
csodának tartották. Talán csakugyan csodának látszhatott: maroknyi
fegyvertelen ember partra szállt Franciaországban, s három hét alatt egyetlen
puskalövés nélkül, egyetlen emberélet feláldozása nélkül meghódította az
egész országot! Napóleon életrajza sok fényes lapot tartalmazott, de életének
talán ez az utolsó, legmerészebb, legkockázatosabb kalandja, amelyet később
„a sas röptének” neveztek, volt a legnagyszerűbb. Napóleon bátorsága,
határozottsága, politikai szemmértéke kellett e példátlan vállalkozás
megkockáztatásához és a siker kivívásához.

1815 márciusának azokban a napjaiban Franciaországban és határain túl

egyaránt, valamennyi európai városban és faluban a rémülettel határos
bámulattal, helyenként pedig lelkesedéssel tárgyaltak, vitatkoztak,
találgatásokba bocsátkoztak arról, hogyan hódíthatta meg Napóleon ilyen
hihetetlen vakmerőséggel Franciaországot. Az emberek még nem
gondolkoztak azon, mivel végződhet mindez, s elképedtek ezen a csaknem
valószínűtlen eseményen; talány maradt előttük, hogy az erős királyi
hatalmat, amely óriási hadseregre, az összes európai monarchiákra
támaszkodott, három hét alatt legyőzte és ízzé-porrá zúzta maroknyi ember,
lefelé fordított puskákkal.

De vajon magyarázható-e Napóleon 1815. márciusi bámulatos sikere csupán

személyes tehetségével vagy a nép, a hadsereg közötti személyes
népszerűségével, ahogy ezt sok életrajzíró állítja? Napóleon visszatérésének
csodálatos száz napja bonyolult társadalmi jelenség volt. Napóleon ezt a
csodát nem csak és nem is annyira bátorsága és tehetsége révén vihette végbe
(bár ezeket, természetesen, hiba volna tagadni), mint inkább annak
jóvoltából, hogy első lépéseitől kezdve élvezte a nép támogatását. A nép e
támogatása nem az egyszerű francia embereknek Napóleon vagy a
császári rezsim iránti személyes odaadását fejezte ki, hanem elsősorban a
Bourbonok iránt táplált gyűlöletüket. A Bourbonok uralkodásuk tíz hónapja
alatt annyira lelepleződtek a közvélemény előtt, olyan kedvezőtlen oldalukról
mutatkoztak be, annyira nemzetellenes, franciaellenes erőnek bizonyultak,
hogy szembeállították magukkal a nép legszélesebb rétegeit.

Amikor egyesek arról beszélnek, hogy a hadsereg átállt Napóleon mellé,

hogy sikerét elsősorban a hadsereg támogatása biztosította - ami egyébként
nem vitás -, akkor megfeledkeznek róla, hogy Franciaország hadserege,
összetételét tekintve, lényegileg paraszti hadsereg volt. Ha az 1815. márciusi
események társadalmi természetét meg akarjuk határozni, meg kell
állapítanunk, hogy Napóleon azért arathatott sikert, mert elsősorban a
parasztság támogatta, amely védelmezőjét látta benne a feudális fenyegetés
ellen. A félelem, a rettegés a feudális restaurációtól, attól, hogy a feudális
kiváltságokat, pl. a gyűlölt tizedet visszaállítják, hogy a forradalom szociális
vívmányait felszámolják, visszaállítják a tulajdont, a mindezek miatti
nyugtalanság a nép többségét Napóleon mellé állította.

Grenoble bevételekor, Lyonban és számos más városban Napóleonnak

erélyes támogatást és segítséget nyújtottak a munkások. A munkások, a
városi szegénység Párizsban is támogatta őt. Fouché panaszolta a „csőcselék”
befolyásának növekedését. Ugyanezt írták az orosz lapok is: „Mindenféle
csőcselék gyülekezik a Tuilériák kertje előtt, és kihívja magához Bonapartét,
holott azelőtt még a közelébe se merészkedtek.” A városi plebejusok
szükségképpen támogatták Napóleont: egyik formája volt ez a Bourbon-
dinasztia iránti engesztelhetetlen gyűlölet megnyilvánulásának.

Megfigyelhető volt, hogy amilyen mértékben Párizsba kétségtelen hírek

érkeztek Napóleon gyors északra nyomulásáról, olyan mértékben esett a
francia fővárosban az értékpapírok árfolyama. Az értékpapíroknak ez a
zuhanása elsősorban arról tanúskodott, hogy a tőzsdei köröket
nyugtalanították a közelgő nagy változások. De tanúskodott arról is, hogy a
burzsoázia egy része Napóleon ellen foglalt állást, vagy legalábbis, hogy
óvatosabban fejezzük ki magunkat, nem támogatta ezt a
vállalkozást. Mindamellett nem kétséges, hogy a burzsoázia jelentős része,
többek között még azok a körei is, amelyek kritikusan álltak szemben a
napóleoni rezsimmel, 1815 márciusának döntő napjaiban egyértelműen
támogatták Napóleont. Miért? Elsősorban azért, ahogy azt annak idején
Thibaudeau helyesen megjegyezte, mert az élet, a pillanat követelményei
„választás elé állították őket Napóleon és a Bourbonok között, ami a
forradalom és az ellenforradalom közötti választást jelentette”.
Thibaudeau helyesen elemezte az 1815 márciusában kialakult helyzetet. A
mondottak pontosítása végett még csak annyit kell hozzáfűznünk: a polgári
forradalom és a feudális ellenforradalom között kellett választani. Akár
használták ezeket a szavakat, akár nem, azokban a napokban minden francia
előtt ez az alternatíva állt. S nem csoda, hogy a francia nép túlnyomó
többsége, amikor választania kellett Napóleon polgári hatalma és a
Bourbonok feudális hatalma között, az első mellett szállt síkra.

Azt, ami 1815 márciusában Franciaországban végbement, ha e csodálatos

események társadalmi természetét alaposan elemezzük, sajátos polgári
forradalomként kell meghatároznunk. A nemzet túlnyomó többsége, azaz a
parasztság, a városi plebejusok és polgárok felkeltek, hogy lerázzák a
forradalom anyagi, szociális és politikai vívmányainak megsemmisítésére
törő feudális reakció igáját. 1815 márciusának specifikus sajátossága - az,
hogy a hadsereg támogatta a népi mozgalmat, s minden parancs és fenyegetés
ellenére átállt Napóleon és a nép oldalára - csak hangsúlyozta az 1815-
ös forradalom össznépi jellegét. Ezért némely szerzők azon kísérletét, hogy
1815 márciusát afféle pronunciamientónak (katonai lázadásnak) tekintsék, el
kell vetnünk. Ez nem katonai összeesküvők szűk körének felülről
végrehajtott államcsínye volt, hanem az összes társadalmi osztályokat
felölelő, széles körű népi mozgalom. 1815 márciusa 1830 júliusának
előlegezése volt. S a Napóleon által az eszeveszetten merész vállalkozásban
aratott csaknem fantasztikusnak tűnő siker végső soron abban leli
magyarázatát, hogy a kellő időben állt egy olyan, már megérett forradalom
élére, amely a történelem kerekét hátrafelé forgatni próbáló Bourbonok
monarchiájának restaurálása ellen irányult.

Egyébként a kortársak így is fogták fel az 1815. tavaszi eseményeket. A

márciusi napokat, Napóleon bevonulását Párizsba „március 20-i
forradalomnak” nevezték. Ezt írták Pontécoulant, Thibaudeau, Lavalette és
sokan mások. S joggal hangsúlyozták, hogy ez a forradalom sikeresen
kezdődött, első és legfontosabb cselekedete a nép által gyűlölt Bourbon-
hatalom megdöntése volt.

Így fogták fel a franciaországi események jelentését külföldön is. Nem.

annyira Napóleon személyes sikerét látták bennük, mint inkább a forradalmi
elv győzelmét és a megingathatatlannak nyilvánított legitimizmus elveinek
megdöntését. A Moszkovszkij vedomosztyi például nyugtalanul írt arról, hogy
Franciaországban megnőtt a jakobinusok befolyása. „Hogy terveinek sikerét
jobban biztosítsa, Bonaparte összeszűrte a levet a jakobinusokkal - írta a lap -
, és most azt tartja, hogy nagy szüksége van rájuk, nehogy hirtelen
megfosszák erejétől a nép körében.” Ugyanez a lap megállapítja, hogy a
"jakobinusok" mindenütt felülkerekednek”.

A bécsi kongresszuson összegyűlt európai hatalmak intranzigenciája

(hajthatatlansága), a Napóleon által tett békejavaslatok merev elutasítása
elsősorban azzal magyarázható, hogy féltek a forradalomtól, gyűlölték a
forradalmat. 1815-ben az európai hatalmak koalíciója által Franciaország
ellen viselt háború jellegében ismét ellenforradalmi intervenció volt. Még
nem írták alá a „Szent Szövetség okmányát”, de 1815 tavaszán és
nyarán Franciaország ellen lényegében azt a gyakorlatot alkalmazták, hogy a
forradalmat és a forradalmi szellemet a szuronyok erejével fojtsák meg. Az
európai reakciós monarchiák kormányai beavatkoztak Franciaország
belügyeibe, és a fegyverek erejével, a nép akarata ellenére, ismét
visszaállították a franciák által gyűlölt Bourbon-hatalmat.

A márciusi diadal szédítő napjaiban és óráiban, amikor az óriási néptömeg

lelkes ovációval köszöntötte Napóleont, amikor megérkezett a Tuileriákhoz,
vajon megértette-e, világosan felismerte-e a császár az események
jelentőségét és jelentését?

Igen, Napóleon az 1812-1814-es kudarcok és vereségek idején is, a

csodálatos márciusi hetekben is sok mindent átgondolt, átértékelt; sokat
tanult e nehéz időkben. Grenoble-ban és Lyonban, már első nyilatkozataiban
és proklamációiban kijelentette, hogy az általa visszaállított császárság
különbözni fog az előzőtől, hogy fő feladatául a béke és a szabadság
biztosítását tűzi ki. A lyoni dekrétummal hatályon kívül helyezte a
Bourbonok mindazon törvényeit, amelyek semmivé akarták tenni a
forradalom vívmányait; a visszatért emigránsok és a nemesek érdekében
hozott összes törvényeket; újból megerősítette, hogy a tulajdonnak a
forradalom és a császárság éveiben történt újrafelosztása megingathatatlan;
általános amnesztiát hirdetett, amelyből csak Talleyrand, Marmont és néhány
áruló volt kirekesztve; az ő vagyonukat lefoglalták.

,,A történelem igazolni fogja - mondta Párizsban Napóleon -, s ez az én

dicsőségem lesz, hogy a Bourbonok trónfosztásához nem volt szükségem
sem nagy létszámú hadseregre, sem hajóhadra; nem kellett nekem sem Murat
segítsége, sem Ausztria támogatása. A március 20-i forradalom összeesküvés
és árulások nélkül folyt le; nem akartam, hogy akár egy csöpp vér is folyjon;
megtiltottam, hogy akár egyetlen puskalövés eldördüljön. A nép és a
hadsereg vitt el engem Párizsba! A közkatonák meg az altisztek hajtottak
végre mindent; a népnek meg a hadseregnek vagyok adós mindenért.”

Azokban a napokban Napóleon nemegyszer hangsúlyozta a nép és a hadsereg

döntő szerepét. Széles körű politikai és szociális reformokra tett ígéreteket:
eleinte még Franciaország majdani államrendjének kérdését sem határozta
meg. Ha hiszünk Pontécoulant-nak (s a lényeget illetően hihetünk), Napóleon
ezt mondta: „Francia-ország lehet monarchia, köztársaság vagy császárság, s
egyetlen európai államnak sincs joga ezt rosszallani.” Erélyesen védelmezte
Franciaország azon jogát, hogy maga határozza meg sorsát, és
visszautasította az idegen államoknak a francia belügyekbe való
beavatkozását bármilyen formájában. Több ízben és ünnepélyesen
megerősítve, hogy Franciaország lemond az európai uralomra való
mindennemű igényéről, egyúttal kategorikusan elutasított minden külső
beavatkozást az ország belügyeibe.

Megváltoztak az idők! Azelőtt a napóleoni Franciaország rákényszerítette

akaratát az európai hatalmakra; most Napóleonnak kellett védelmeznie
Franciaország nemzeti szuverenitását, s ez sem volt könnyű feladat.

A kormány, amelyet Napóleon Párizsba való visszatérésekor alakított,

visszatükrözte a végbement változásokat. A külügyminiszteri tárcát
Caulaincourt-ra bízta, Davout marsall lett a hadügyminiszter, a
belügyminiszteri tisztség betöltésére Napóleon Carnot-t kérte föl. A többi
tisztséget közvetlen munkatársaira bízta; a tengerészeti minisztériumot
Decrés-re, a postaügyet Lavalette-re stb. A közvélemény a legfontosabbnak
azt tartotta, hogy Carnot tagja lett a kormánynak; ebben a republikánusokkal
való kibékülés jelét látták. * De a rendőr-minisztériumot Napóleon
Fouchéra bízta, aki az utolsó pillanatban átállt hozzá. Ez kétségtelenül hibás
lépés volt; az egyik kortárs véleménye szerint Fouchét kinevezni
rendőrminiszternek annyit jelentett, mint ha valaki az árulót betelepíti
tulajdon házába.
Napóleon felismerte, hogy a zsarnoki hatalom régebbi rezsimje már
lehetetlen. Visszaállították a császárságot, de a liberális császárságot;
magához rendelte Benjamin Constant-t, aki iránt egyébként sohasem érzett
személyes rokonszenvet, s megbízta azzal, hogy készítsen egy kiegészítést az
alkotmányhoz. Ez az úgynevezett „kiegészítő okmány”, amelyet Benjamin
Constant fogalmazott meg, kompromisszum volt. A Bourbonok
alkotmányából átvette a felsőházat, a pairek (főrendek) házát. Az
alkotmányon bizonyos módosításokat eszközöltek: a vagyoni cenzust XVIII.
Lajos alkotmányához képest alacsonyabb szinten állapították meg. De a
különbség viszonylag nem volt nagy. Igaz, Napóleon visszaállította a nemzeti
szuverenitást és a népszavazás rendszerét, s a „kiegészítő okmányt”
szótöbbséggel jóváhagyták. De ez a „kiegészítő okmány”, a Benjaminka
(ahogy lenézően elnevezték Benjamin Constant-ról), senkit sem elégített ki.
Az új alkotmány, természetesen, nem elégítette ki a népet, mert lényegében
korlátozta a nép kezdeményezését és részvételét a politikai vezetésben; a
polgári-liberális császárság rezsimjét vezette be, míg a nép a hatalomnak
nem liberális, hanem demokratikus megszervezését várta.

Napóleon tudta, hogy ha puskalövés nélkül meg tudta szerezni a hatalmat, azt
elsősorban a népnek köszönhette. De uralkodása évei alatt már olyan
mértékben egyeduralkodóvá lett, hogy nem kockáztatta meg, nem volt rá
bátorsága, nem szánta rá magát arra, hogy teljesen a népre támaszkodjék.

Lényegében mindent újból kellett kezdenie: visszatérnie az 1793. évi

politikához, a népre bíznia magát, az egyszerű közkatonákra, folytatnia a
forradalmat legmagasabb, jakobinus szakaszától. Napóleon népszerűsége az
egyszerű nép, a hadsereg körében soha nem volt akkora, mint 1815
tavaszának napjaiban. Feledésbe merültek az összes régebbi sérelmek,
feledésbe merült mérhetetlen becsvágya, a pusztító háborúk, amelyekre a
francia népet és Európa népeit kárhoztatta; minden a múltba merült. A nép, a
katonák szemében továbbra is a „kis káplár” volt, aki egy
kézmozdulattal meg tudta szabadítani Franciaországot az emigráns
söpredéktől, amely a francia nép vérét akarta kiszívni. Ilyen kiáltásokkal
fogadták: „Éljen a császár! Vesszenek a nemesek meg a papok!” S hazatérése
első napjaiban megértette a népi felháborodás nyelvét; ezt válaszolta:
„Lámpavasra akasztom az árulókat!” - ez a Bastille rohamának a nyelve,
1793-nak a nyelve volt.
De nem sokáig tartott. Amikor újból betelepedett a Tuileriák fényűző és
pompás palotájába, amikor órákat töltött miniszterekkel és politikai
vezetőkkel tanácskozva, ismét egyeduralkodónak, császárnak érezte magát.
Az okos Pontécoulant, a jó megfigyelő megjegyezte, hogy a minden hájjal
megkent politikai rókákkal folytatott vég nélküli tárgyalások
meggyöngítették; ezek a meddő politikai beszélgetések, mint Gullivert a
törpék országában, ezernyi hálóval kötözték meg; ahelyett, hogy cselekedett
volna, semmire sem vezető tárgyalásokban vesztegette az idejét.

A törvényhozó intézményekben fivéreivel együtt a császári család tagjainak

különös és nem helyénvaló öltözékében jelent meg: selyemharisnyában,
arannyal kihímzett ruhában. Vajon ez az öltözet felelt meg a „kis káplárról”,
Montenotte és Lodi hőséről a népben kialakult elképzelésnek?

Már nem érezte többé azt a boldogságot, a néppel való összeforrottságot, a jó

csillagában való hitet, melyet leolvashattak arcáról március 20-ának
felejthetetlen estéjén. Most súlyos gondok nyomasztották, s világosan látta az
előtte, az ország előtt álló óriási feladatokat.

Valamennyi európai országhoz - Oroszországhoz, Angliához, Ausztriához,

Poroszországhoz - a status quo feltételein alapuló békeajánlatokkal fordult.
Ünnepélyesen kijelentette, hogy lemond minden igényről, Franciaországnak
nem kell semmi, csak békére van szüksége. Világosan felismerte, hogy csak
úgy tarthatja meg a hatalmat, csak úgy tarthatja meg a népet, ha
megszabadítja a háború borzalmaitól. De ez nem állt hatalmában. Elküldte I.
Sándornak azt a titkos szerződést, amelyet Anglia, Ausztria és Franciaország
1815. január 3-án kötött Oroszország és Poroszország ellen, s amelyet a
francia király a nagy sietségben ott felejtett. Ezt kellőképpen értékelték, de
mit sem változtatott a hatalmaknak Napóleonnal szembeni viszonyán;
meghirdették ellene a háborút - életre-halálra.

Napóleon egy bizonyos ideig illúziókat táplált Ausztriát illetően: várta Mária
Lujzának és fiának hazatérését; azt remélte, hogy apósa, Ferenc császár
számol leányának, unokájának az érdekeivel. Ebből ki kellett ábrándulnia.
Egy Bécsből érkezett kijózanító levél tudatta vele, hogy felesége hűtlen
hozzá, hogy valamiféle Neipperg nevű jelentéktelen alakkal vigasztalódik,
hogy fiát sohasem fogják odaadni apjának, hogy a reichstadti herceget
Franciaország ellenségévé akarják nevelni. Látszólag nyugodtan fogadta ezt a
számára szörnyű hírt is. Nem váltott ki belőle dühkitörést, amely a korábbi
években megszokott volt nála. Meg se rezzent. Az élet sok mindenre
megtanította. Nyilván tudatában volt annak, hogy kívülről már nem remélhet
semmit; ellenkezőleg, összes ellenségei, az új Franciaország ellenségei,
egyesítik erőiket. Világosan látta Ausztria szerepét is. A hitszegő, hazug
Metternich, szövetkezve Bonaparte régi ádáz ellenségével, Pozzo di
Borgóval, éjjel-nappal sátáni terveket sző arra, hogyan vethetne halálos
hurkot Napóleon nyakába.

Az európai kormányok március 13-i nyilatkozata Napóleont törvényen kívül

állónak, „az emberiség ellenségének” nyilvánította. Ez azt jelentette, hogy
Franciaországra kegyetlen harc várt az európai reakció összes egyesült erői
ellen. Március 25-én hivatalosan létrejött a hetedik koalíció. Európa
valamennyi - vagy csaknem valamennyi - állama hadat indított a napóleoni
Franciaország ellen.

Akár akarta Napóleon, akár nem, Franciaországnak ismét háborút kellett

viselnie; ezúttal rákényszerítették a háborút, s nem térhetett ki előle; sorsának
eldöntése újból a harcmezőre helyeződött át.

1815 tavaszán Franciaország újból veszélyes helyzetbe került. Az európai

monarchiák koalíciójának megszámlálhatatlan erői különböző utakon a
francia határok felé nyomultak. De vajon 1793-ban jobb volt-e a helyzet?
Akkor Franciaországnak szintén egész Európa ellen kellett harcolnia - és
győzött.

Napóleon gyorsan megteremtette az új hadsereget Davout-val - aki a

hadügyminiszteri poszton, akár a hadseregben annak idején, figyelemre méltó
szervezői képességekről tett tanúságot Carnot-val együtt, akiben még élt az
1793. évi „győzelem szervezője”. Carnot rendkívüli intézkedéseket javasolt;
felfegyverezni a kézműveseket, a társadalom legszegényebb rétegeit, s a
napóleoni gárda nagy számú osztagait megteremteni belőlük. Napóleon nem
fogadta el ezt a javaslatot, félt az 1793-as forradalmi módszerekhez való
visszatéréstől; megállt félúton.

Napóleon a hadjárat tervének megállapításában is ingadozott. Megvárják-e,

amíg a szövetségesek seregei átlépik Franciaország határát, s így az egész
világ szemében lelepleződnek mint agresszorok? Vagy vegyék át a
kezdeményezést? Ez a bizonytalankodás Napóleon jellemének új vonása volt.
S ezt nemcsak Franciaországban vették észre. A Moszkovszkije vedomosztyi
hivatkozva egy leideni tudósításra, ezt írta: „Általában minden
cselekedetében határozatlanság és teljes függőség nyilvánul meg. Hatályon
kívül helyezi azt, amit tegnap intézett, s már maga sem tudja, mit
akar.” Lehet, hogy ez az állítás tartalmazott némi túlzást, de valami az ilyen
általánosításoknak tápot adott. A Napóleon környezetéhez tartozó emberek,
akik 1815-ben megfigyelték, megállapították a benne végbemenő
változásokat. Lavalette csodálkozva beszéli el: egy ízben a szomszéd
szobából hallotta, hogy Napóleon nyugodt, meggondolt hangon mondja
Fouchénak: „Ön áruló, Otranto hercege; megcáfolhatatlan bizonyítékaim
vannak erre.” Lavalette-et az döbbentette meg a legjobban, hogy Napóleon
nyugodt maradt, és hogy később, bár tudott Fouché árulásáról, Metternichhel
fenntartott titkos kapcsolatairól, nemcsak hogy nem lövette főbe,
hanem meghagyta a rendőrminiszter tisztségében.

Valami megváltozott Napóleon jellemében, magatartásában, még külső

megjelenésében is. Látszólag nyugodtabb, fegyelmezettebb lett. Eltűnt
korábbi hevessége, dinamizmusa. De ezzel együtt eltűnt - vagy csak úgy
látszott? - vasakaratának a beszélgetőpartnereket nyomasztó hajthatatlansága,
megingathatatlan önbizalma, csillagába vetett hite.

Minden ingadozása, minden kétsége ellenére Napóleon 1815 május-

júniusában végre mégis döntött: az ellenfél elé vonul. Az ellenség hadseregeit
Belgiumban, a Brüsszelbe vezető úton akarta megverni.

Június 10-én, a hadsereghez való elutazása előtti estén Napóleon együtt

vacsorázott néhány szívéhez közelálló emberrel - Hortense-szal, testvéreivel,
Bertrand tábornokkal és annak feleségével. Teljesen nyugodt volt, sőt vidám.
Főleg az irodalomról beszélgettek; ez volt az a téma, amely mindig érdekelte,
s az est fesztelen hangulatban és kellemesen telt el. A jövőről nem esett szó.
Csak amikor elbúcsúzott Bertrand tábornok feleségétől, súgta a fülébe: „Jó
lesz, ha nem fogunk visszavágyni a mi Elba szigetünkre.”

11-én reggel elindult a hadsereghez. Június 15-én a francia hadsereg

Charleroi-nál átkelt a Sambre-on, és ott jelent meg, ahol senki se várta.
Napóleonnak a terve abból állt, hogy Blücher porosz seregét és a Wellington
parancsnoksága alatt álló angolholland sereget szétválasztja és külön-külön
zúzza szét őket. A hadjárat sikeresen indult. Június 16-án Ney Napóleon
parancsára megtámadta az angolokat Quatre-Bras-nál és vereséget mért rájuk.
De Ney lassúnak és fáradtnak mutatkozott, és engedte az angolokat
elvonulni. Ugyanaznap Lignynél Napóleon súlyos vereséget mért Blücherre,
de arra nem futotta erejéből, hogy teljesen megsemmisítse. Hogy
meggátolja Blücher seregei maradványainak egyesülését Wellingtonnal,
Napóleon parancsot adott Grouchy marsallnak arra, hogy 35 000 katonájával
vegye üldözőbe Blüchert.

Bár ez a két ütközet nem hozta meg Napóleonnak a teljes győzelmet, meg
volt elégedve a hadjárat kezdetével. Az ellenfél két ízben vereséget
szenvedett, s a francia hadsereg szilárdan kezében tartotta a kezdeményezést.

Napóleon Blücher poroszait már legyőzöttnek tartotta, s fő erőivel

Wellington ellen vonult, aki Waterloo falu mellett beásta magát. Június 17-én
hatalmas erejű vihar tört ki, amelyet szakadó eső kísért. Az összes utak
feláztak. Az emberek, a lovak besüppedtek a sárba. Ilyen körülmények között
a támadás lehetetlen volt. Napóleon egy napi pihenést engedett a seregnek.
Maga egy Fleurus melletti kastélyban töltötte az éjszakát - Fleurus neve
örökre bevésődött Franciaország történelmébe az 1794 júniusában aratott
nagy győzelem emlékeként. Ezt a véletlen körülmények által adódó
éjjeli szállást Napóleon jó előjelnek fogta föl.

Tizennyolcadikán reggel elállt az eső. Napóleon parancsot adott a Wellington

hadserege elleni ütközet megkezdésére. „Az utolsó háború utolsó katonái”
délelőtt tizenegy órakor kezdték meg a támadást az ellenfél hadállásai ellen.

A Waterlooi történelmi csatával foglalkozó terjedelmes irodalom gondosan

mérlegeli és elemzi mindazokat a hibákat, amelyeket Napóleon az ütközetben
elkövetett. Ha egy csata elveszett, a vesztes fél természetesen követett el
hibákat. Néhány közülük teljesen nyilvánvaló volt. Hibákat követett el Ney,
aki nem tudott eredményeket elérni az ismételt támadások során Mont-Saint-
Jean ellen, ahol nagymértékben megerősítette állásait Wellington. Végzetes
hibát követett el Grouchy. A poroszokat üldözve nem vette észre, hogy
Blücher fő erői elszakadtak tőle és egyesültek Wellingtonnal. Letévedt az
útról és Thielmann kis alakulatát üldözte, tévesen feltételezve, hogy Blüchert
üldözi. Még akkor is, amikor Grouchy hadteste meghallotta a Waterlooi csata
ágyúdörgését, Grouchy, a főtisztek unszolása ellenére, a parancs betűjét
követve tovább folytatta hibás tevékenységét, eltávolodott a döntő ütközet
színhelyétől.

Hibákat követett el Soult, aki nehezen birkózott meg a vezérkari főnök

feladataival. A csata hevében Napóleon, aki hiába várta Grouchy hadtestét,
megkérdezte Soult-tól: - Küldött futárokat Grouchyhoz? - Küldtem egyet -
felelte Soult. - Tisztelt uram! - kiáltotta felháborodva Napóleon. - Berthier
száz futárt küldött volna!

A Waterlooi ütközet mintegy megismétlődése volt a marengói csatának, de

visszájára fordítva és szerencsétlen kimenetellel. A katonai túlsúly a
franciáké volt, akik elkeseredetten harcoltak. Mindenki hallotta, amikor Ney
ezt kiáltotta Drout d’Erlonnak: „Tartsd magad, barátocskám! Ha itt nem
halunk meg, holnap felkötnek minket az emigránsok.” Ney lovasságának
rohamai megsemmisítő erejűek voltak.

Wellington nem volt katonai lángelme, aminek később feltüntették. Marx

teljes joggal beszélt róla úgy, mint középszerű emberről. De bulldog-harapása
volt. Belevágta a fogát a földbe, s nehéz volt kiverni őt hadállásaiból. A
franciák mégis már mindenütt felülkerekedtek, és már csaknem kivívták a
győzelmet, amikor a jobbszárnyon feltűnt egy katonákból álló, gyorsan
közeledő tömeg.

Napóleon ennek a páratlanul heves csatának első néhány órája után először
érzett megkönnyebbülést. Már régóta tekintgetett kelet felé, percről percre
várva Grouchy hadtestét, akinek Desaix-hez hasonlóan az utolsó percben
meg kellett érkeznie és az ütközetben döntő fordulatot elérnie.

De ezek nem Grouchy ezredei voltak. A francia seregek jobbszárnya ellen

Blücher intézett támadást. A francia ezredek, megzavarodva,
demoralizálódva a hirtelen oldaltámadástól, amely abban a percben érte őket,
amikor segítséget vártak, meginogtak és visszafelé özönlöttek. A
visszavonulás menekülésbe csapott át. Valaki elkiáltotta magát:
„Meneküljön, aki tud!” És ez a pánikot terjesztő jelszó betetőzte a
csapatok demoralizálódását. A csata irányítása kicsúszott a francia
parancsnokság kezéből. A hadsereg rendezetlenül futott a csatatérről. Ney
lovával hiába vetette magát eltorzult arccal az ellenségre. „Nézzétek meg,
hogy halnak meg Franciaország marsalljai!” - kiáltotta. De a golyók
elkerülték, s a halál elmenekült előle. Öt lovat lőttek ki alóla, de ő sértetlen
maradt.

Az ellentámadásba lendülő angolok és poroszok üldözték és szétzúzták a

menekülő francia sereget. A vereség teljes volt. Csak a négyszögben
felállított régi gárda, melyet Cambronne vezényelt, vágott utat magának
szigorú rendben, nyugodtan, mindent eltipró faltörő kosként az ellenséges
sorok között. Halnett angol ezredes, fellelkesülve ezeknek a vasembereknek a
szilárdságától és hősiességétől, kivételes kapitulációs feltételeket ajánlott fel
nekik. Akkor hangzott el Cambronne híres mondata, mely örökre fennmarad
a történelem évkönyvében: „Merde! (A fene egye meg!) A régi gárda meghal,
de nem adja meg magát.”

És a tomboló tűztengeren - ágyúdörgés, a sebesültek halálhörgése, az ellenfél

gyilkos golyói közepette - a régi gárda ugyanabban az egyenletes, nem sietős
lépésben, a négyszög egyenlő soraiban vonult át az ellenséges csapatok előtte
szétnyíló sorai között.

Leereszkedett a kései éjszaka. Véget ért a Waterlooi ütközet. Napóleon

hadserege megsemmisült.

Június21-én Napóleon visszautazott Párizsba. A hintóban egész úton

félálomban volt. Olykor fölébredt, kinézett az ablakon, megtekintette a
vidéket, amelyet nem ismert fel, s újból elszunnyadt. Rosszul érezte magát,
erős gyomorfájások kínozták, s állandóan aludni akart.

Párizsban nem a Tuileriákba hajtatott, ahova mindig várták, hanem az üres,

néptelen Elysée-palotába. Megérkezve, forró fürdőt készíttetett magának,
„olyan forró legyen, amilyet csak ki lehet bírni”. A fürdés után az
aluszékonyság elmúlt; visszatért hidegvére, nyugalma, energiája. A Waterlooi
ütközetet elvesztette, ez vitathatatlan. De elveszett-e a háború? Hiszen csak
most kezdődött, és mindent újra lehetett játszani, minden másként fordulhat.
Vajon az 1792-1793-as években nem volt-e sokkal rosszabb a helyzet a
frontokon? Hát aztán? A vereségek csak a győzelmek előjátékai voltak.

„Hannibál a kapuk előtt.” Az ellenség nyolcnapi járásra volt Párizstól. Mi

történt a haza megmentése érdekében? Ezekkel a kérdésekkel Lavalette-et
ostromolta, az öreg, hűséges Lavalette-et, egyikét azon keveseknek, akikben
még megbízott és akit azonnal látni kívánt. Lavalette volt az utolsó, aki
megmaradt az 1796-os „Bonaparte-cohors”-ból.

„Úgy hozzászoktattam őket a nagy győzelmekhez, hogy nem tudják, hogyan

kell átvészelni egynapi kudarcot. Mi lesz a szegény Franciaországgal? Én
mindent megtettem érte, amit tudtam” - ezekkel a szavakkal fogadta
Lavalette-et. Napóleon kész volt folytatni a harcot. De Párizsban már 1814-
ben elárulták. S tudnia kellett, hogy mire számíthatna Waterloo másnapján.
1814-ben a baljós, végzetes szerepet Talleyrand játszotta. Ki fog helyébe
lépni 1815 júniusában? Egyébként ezt kérdezni sem kellett, a válasz magától
kínálkozott: világosan látta maga előtt Fouché keskeny, mozgékony, kissé
elmosódó árnyékát.

Lavalette nem tudta, nem is akarta titkolni a császár előtt a képviselőházban

és a főrendi házban uralkodó hangulatot. Fouché mindent megtett, ami csak
kitelt tőle, ahol csak járt, mindenütt elhintette a bizalmatlanság, a kétkedés, az
árulásra való készség magvait. Mint mindig, meghúzódott az árnyékban, s
Lafayette-et tolta előtérbe. A kamarák fogadalmat tettek a szabadság
megmentésére, holott a pillanat követelményei a haza megmentését diktálták.

Napóleon nyomban megértette e manőverek értelmét, s Lavalette semmit sem

akart elkenni: különböző okokból mindkét kamara a lemondását várta.
Fouché mindenkinek a fülébe súgta: „Mindannyian elveszünk vele együtt”;
az összes képviselőket megfertőzte a félelem nyájösztönével. A hajó süllyed;
csak úgy lehet megmenteni, ha azonnal megszabadítják attól a tehertől, amely
a fenék felé húzza. A képviselők, nem gondolva a másnapra, elveszítve a
helyzet higgadt megítélésének képességét, türelmetlenül követelték a
lemondást. A Fouché által irányított Lafayette javaslatára mind a két kamara
kijelentette, hogy megszakítás nélkül ülésezik, közvetve megfenyegetve a
császárt és eleve eldöntve, hogy alá kell vetnie magát akaratuknak.

Napóleon nyugodtan, csaknem közömbösen fogadta a hallottakat. Még

ingerültséget, felháborodást sem mutatott Fouché magatartása miatt. Mintha
nem érintette volna. Sokkal később, Szent Ilona szigetén ezt mondta: „Ha a
kellő időben felköttetem Talleyrand-t meg Fouchét, még mindig a trónon
ülnék.” 1815 júniusában még ennyit sem mondott. Kívülről úgy tűnhetett,
hogy mindaz, ami körülötte történik, kevéssé izgatja, hogy magában már
eldöntötte a legfőbb kérdést, és csak végig kell játszania a szerepét.
A nép különbnek bizonyult azoknál, akik képviselőinek nevezték magukat.
Másnap reggeltől estig egymást követték az Elysée-palotában a nép küldöttei:
a Faubourg Saint-Antoine munkásai, a Faubourg Saint-Marceau munkásai,
egyszerű emberek a főváros minden végéből, Párizs népe. Franciaország
dolgozói az Elysée-palota elé vonultak, hogy meggátolják Napóleon
lemondását; benne látták a forradalom utolsó maradványát, s készen álltak
támogatására és megvédésére. Párizs utcái visszhangoztak kiáltásaiktól:
„Éljen a császár! Vesszenek a Bourbonok! Vesszen az arisztokrácia meg a
papság!”

Lazare Carnot június 21-én a főrendiházban rendkívüli rendszabályok

foganatosítását javasolta: mondják ki, hogy a haza veszélyben van és
ideiglenesen vezessék be a diktatúrát; a Franciaországot fenyegető veszély
órájában teljes bizalommal nyújtotta kezét Napóleonnak. Amit Carnot
javasolt, az a Közjóléti Bizottság politikájához való visszatérést jelentette,
csak éppen e bizottság élén a kivégzett Robespierre helyett Napóleon állt
volna.

Sem Párizs népének követelései, sem Carnot erélyes javaslatai nem találtak
támogatásra sem a törvényhozó szerveknél, sem Napóleonnál magánál.

Másfél évszázad távlatából, nyugodtan, józanul értékelve a Franciaországban

1815 júniusában kialakult helyzetet, válaszolhatunk arra a kérdésre, amely
annyira foglalkoztatta ama viharos események részvevőit: lehetséges volt-e
Waterloo után folytatni a harcot az európai hatalmak erős koalíciója ellen,
amely az uszályában kullogó Bourbonokat rákényszerítette Franciaországra?

A történelmi folyamatok fejlődése, természetesen, meghatározott

törvényszerűségek szerint megy végbe, s e törvényszerűségek működését
feltétlenül látnunk kell az 1815. évi eseményekben is. Mindamellett a feltett
kérdésre lehet és kell is választ adni. Igen, természetesen, a harc folytatása
Waterloo után is teljes mértékben lehetséges volt. S e harcnak lehetett volna
perspektívája és lehettek esélyei a sikerre. De csak egy feltétellel: ha népi
háború lett volna, forradalmi háború, amelyet az egész nép támogat és amely
forradalmi módszerekkel folyik, vagyis ha 1815 egyfajta ismétlése lett
volna 1793-nak.

A francia nép, helyesebben szólva a francia nép haladó rétege készen állt
1815-ben arra, hogy felzárkózzék Napóleon köré és igazságos háborút
indítson a külföldi intervenciósok ellen, akik rákényszerítették
Franciaországra a Bourbonok gyűlöletes hatalmát. Ennek a háborúnak azért
lett volna esélye a sikerre, mert megfelelt a francia nép létérdekeinek; a nép,
elsősorban a parasztság, ebben a háborúban a földjét védte volna, s mindazt,
amit a forradalom alatt kivívott a földesurak, a visszatérő emigránsok, az
egyházi személyek ellenében.

De Bonaparte Napóleon - s ebben nyilvánultak meg a történelem

törvényszerűségei - 1815-ben nem akart és nem tudott már forradalmi
háborút viselni. Ő maga ifjúsága idején, a „Beaucaire-i vacsora” és az
Auguste Robespierre-rel való barátság idején jakobinus volt. De az elmúlt
huszonkét esztendő alatt nagy és hosszú utat tett meg, s olyan sok minden
megváltozott, hogy I. Napóleon császár már nem tudott és nem is akart sem
egy jacquerie császára, sem a jakobinusok császára, sem a forradalmi háború
császára lenni.

Napóleon azzal, hogy elutasította a forradalmi háborút, kizárta annak

lehetőségét, hogy a harcot folytassák.

Epilógus

Bonaparte Napóleon, a nagy hadvezér, a híres államférfi, a rendkívüli sorsú

férfiú 1815 júliusában letűnt a történelem színpadáról.

Hat esztendővel ez után az óceán egy magányos, sziklás szigetén még

pislákolt az élet abban a férfiban, aki túlélte dicsőségét. A lassú halálra ítélt
fogoly hosszú ideig elhúzódó haláltusája volt ez. Az angol kormány nem
igazolta Napóleon várakozásait, amelynek pedig nagylelkűségére számított.
Foglyát nehéz és megalázó körülmények közt tartotta, kicsinyes és kötekedő
gyámkodást gyakorolt fölötte, amely megmérgezte élete utolsó éveit. A
megpróbáltatásoknak és a boldogtalanságnak e hosszú napjaiban Napóleon
olyan bátorságról és lelkierőről tett tanúságot, amely feledteti sok korábbi
bűnét.

Elszakítva attól az országtól, amellyel annyi minden összekötötte, az egész

világtól, mohón figyelte azokat a hangokat, amelyek eljutottak hozzá a tőle
távoli földről, ahová sohasem térhetett vissza. Meggyőződhetett arról, milyen
tévesek voltak a számításai azoknak, akik, amikor meg akartak szabadulni
tőle, abban reménykedtek, hogy kijátsszák a történelmet és meggátolják a
Bourbonok visszatérését. A Bourbonokat az idegen intervenciósok szuronyai
ismét trónra ültették, s második visszatérésük után dühödt megtorlások
indultak meg mindazok ellen, akik nem akarták őket. Azok után, hogy
kivégezték Michel Neyt - kivégezték Franciaország dicsőségét! -
mindenki megértette, hogy eljött a kegyetlen, semmi elől vissza nem riadó
reakció ideje. Brune marsaik Avignonban ítélet nélkül meggyilkolták. Ramel
tábornokot Toulouse-ban, Lagarde tábornokot Nimes-ben ölték meg.
Elkövetkezett a fehérterror időszaka. Carnot, Drouet d’Erlon, Lallemand
külföldre menekült. Még annak az embernek is, aki különösen elősegítette a
Bourbonok visszatérését, Joseph Fouchénak, minden iparkodása, minden
hitszegése és árulása ellenére száműzetésben kellett meghalnia, Triesztben,
mindenkitől eltaszítva és elfeledve. Elbeszélték, hogy amikor
eltemették, hirtelen roppant erejű vihar támadt; a széllökések, a szakadó eső
lesodorták Fouché koporsóját a halottas kocsiról az úttestre és az otrantói
herceg földi maradványait a koporsóban még sokáig ide-oda dobálta a
dühöngő vihar.

Ámde a Szent Ilona szigetén élő foglyot ez már nem érintette. Napjai meg
voltak számlálva, s ő sietve mondta tollba visszaemlékezéseit - ezeket az
elfogult, személyes, hellyel-közzel pontatlan visszaemlékezéseket -,
amelyeket, erről meg volt győződve, mégis valamennyi későbbi nemzedék el
fog olvasni. Most felismerte és világosan látta az általa elkövetett hibákat -
nem mindet, de néhányat. Egyik legfőbb hibájának, amely végzetes
következményekkel járt rá nézve - az Oroszország elleni háborút tartotta.
Most sok mindent másként fogott fel, mint élete rohanó napjaiban. De már
késő volt. 1821. május 5-én meghalt; ötvenegy éves volt.

Nevét életének utolsó éveiben, a Szent-Ilona szigeti száműzetés éveiben - a

Bourbon-uralom kicsinyes aljasságaival és bűntetteivel, a Szent Szövetség
könyörtelen politikai reakciójával és obskurantizmusával szembeállításban -
legendák övezték.

Puskin 1821-ben írt „Napóleon” című költeményében Napóleon neve

összeforrott a szabadságharccal. Hasonló indítékokból dicsőítette Napóleont
Byron és Shelley, Stendhal és Béranger, Heinrich Heine és Mihail
Lermontov.

De az idő múlt, s a tegnap még forrongó szenvedélyek kihűltek, a régi vitákat

más viták váltották fel; az élet új feladatokat tűzött ki; s az, ami a XIX.
század első fele nemzedékének még politikai újdonság volt, az a következő
nemzedék számára már távoli történelemmé vált.

Százötven-száznyolcvan esztendő messzeségéből a letűnt korszak hangjai

tompábban jutnak el hozzánk. De a történész, aki rekonstruálja egy letűnt
időnek és hőseinek képét, már mentes a lezárult korszak elfogultságától és
előítéleteitől. Az idő szigorú mércéje által ellenőrzött történelmi jelenségeket
és történelmi hősöket igazi méreteikben látjuk; a történelem mindenkinek
kijelöli a helyét.

Bonaparte Napóleon a ravatalon

Bonaparte Napóleon e nagy távolságból egész ellentmondásos mivoltában

jelenik meg előttünk. Elsősorban kora gyermekének látjuk - a fordulat
koráénak, a régi, feudális világból az ezt felváltó új, polgári társadalomra való
átmenet korszakáénak. Történelmi alakja megtestesítette ezen idők összes
ellentmondásait. Nevéhez a mértéktelen becsvágyat, a zsarnoki hatalmat, a
kegyetlen és véres háborúkat, a hódítások kiolthatatlan vágyát asszociáljuk.
Emlékezetünkben Saragossa borzalmait idézi fel, a leigázott Németország
kirablását, Oroszország invázióját. De felidézi azt a bátorságot és
vakmerőséget is, amelyet a montenottei, az arcolei, a lodi csatában
tanúsított, a tehetséget, amely tudott kockázatot vállalni, az államférfiút, aki
megsemmisítő csapásokat mért a régi, feudális, megcsontosodott Európára.

Minden bizonnyal joggal mondhatjuk, hogy Bonaparte Napóleon a polgárság

egyik legkiválóbb képviselője volt abban az időben, amikor ez még fiatal,
bátor, felemelkedő osztály volt, hogy ő testesítette meg a legteljesebben a
polgárságot akkor jellemző erőteljes vonásokat, s a benne még korai
szakaszában is meglevő hibákat és fogyatékosságokat.

Teljesen nyilvánvalónak tartjuk, hogy Bonaparte Napóleon a legjelentősebb

eredményeit tevékenysége első, kezdeti szakaszában érte el, amikor még a
haladó társadalmi erőkre támaszkodott, s amikor az európai politika és a
világpolitika porondján játszott szerepe alapjában véve objektíve többé-
kevésbé haladó jellegű volt. Toulon, Montenotte, Lodi, Rivoli, Marengo, sőt
Jéna - olyan ütközetek, amelyek örök dicsőséget hoztak nevére: óriási erejű
csapásokat mért velük a régi, feudális világra, annak történelmileg reakciós
intézményeire, megcsontosodott nézeteire és kánonjaira.

Amíg Bonaparte Napóleon cselekedeteiben a haladó elemek voltak

túlsúlyban, addig sikerek, győzelmek kísérték útját. Amikor ellenben a
napóleoni háborúkból teljesen kivesznek azok a progresszív elemek, amelyek
eleinte hódító jellegük ellenére is megvoltak bennük, amikor merőben
imperialista rablóháborúkká váltak, amelyek Európa népeinek leigázását és
elnyomását célozták, akkor Napóleonnak semmiféle személyes adottságai,
sem pedig az általa tett óriási erőfeszítések nem hozhatták meg a győzelmet.
Mindez elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy császársága és saját
maga összeomlott. Felemelkedése és bukása teljesen törvényszerű volt.

Nem volt választása. Harmadik út nem nyílott előtte. Nem tett ellenvetéseket,
nem vitázott részleteken: aláírta a lemondási nyilatkozatot fia, II. Napóleon
javára. Pedig fia nem volt vele, s Napóleonnak nem állt hatalmában, nem állt
módjában, hogy bármit is változtasson fia sorsán, amely azután oly
szerencsétlenül alakult.

Néhány napot még az Elysée-palotában töltött. Az óriási palota üresen állott;

a termekben, a szobákban barátságtalan csönd; lassan ment szobáról szobára,
hallgatva a kimért, egyenletes léptek zaját.

A reggeli órákban meglátogatta Hortense-ot Malmaisonban. Csak az anyjáról

beszélgettek - Joséphine-ről. Napóleon érdeklődött, hogyan élt nélküle az
utolsó időben, nehezen viselte-e el a magányt? A jelenről, a holnapról nem
esett szó. Azután egyedül járt-kelt a parkban, üldögélt egy kicsit a platánfa
alatt a régről ismert padon. Június volt, gyönyörű nyárelő.

Talán arra gondolt, hogy valami különös véletlen folytán a napos, zöldellő
június életének mindig a legfontosabb időszaka volt. 1796 júniusa - az
olaszországi döntő győzelmek ideje; 1800 júniusa - Marengo; 1807 júniusa -
a boldog tilsiti napok; 1812 júniusa - a végzetes hadjárat kezdete, s most ezt
az utolsó júniust - Waterloo júniusát a malmaisoni park padján tölti.

Újból visszatért az Elysée-palotába, az üres szobák némaságába. Senki sem

látogatta, kivéve Lavalette-et; kinek kell most a volt császár? Hallgatagon
járt-kelt a szobákban, volt ideje gondolkodni azon, ami elmúlt.

De hamarosan megjelentek nála. Ügyetlen szavakkal, zavarosan értésére

adták, hogy a hajdani császár jelenléte a palotában bizonyos nehézségeket
okoz, hogy az ideiglenes kormány feszélyezve érzi magát tevékenységében,
hogy...

Nem kellett folytatni, minden világos volt. Párizsban nem maradhat. Elutazott
Rochefort-ba, a tengerpartra.

S mi lesz azután ? Hova menjen ? Ezen a hatalmas, végeláthatatlan földön

nem talált helyet magának. Ausztriába? Poroszországba? Oroszországba?
Olaszországba? Nem, nem, nem! Nem akart ezeknek az uralkodóknak a
foglya lenni. Az Amerikai Egyesült Államokba, ahogyan fivérei tanácsolták?
Oda sem. De Franciaországban sem maradhat egy óráig sem. Holnap a
Bourbonok foglya lesz. Akkor váratlan és merész elhatározásra jutott,
ahogyan ezt gyakran tette életében, a legvalószínűtlenebbre minden
lehetséges döntés közül. Elhatározta, hogy sorsát a legengesztelhetetlenebb,
legkíméletlenebb ellenségére bízza - Angliára. „Mint Themisztoklész, a brit
nép otthonában keresek menedéket” - írta a régens-herceghez Rochefort-ból
1815. július 13-án kelt levelében.

1815. július 15-én szombaton délelőtt, amikor a nap már magasan járt az
égen, Napóleon kiment a partra, hogy a „Héja” nevű kétárbocos vitorlás
fedélzetéről a horgonyzóhelyen álló „Bellerophon” angol hajóra jusson.

Minden véget ért. A játék befejeződött. Finita la commedia - így mondták ezt
az ő olasz anyanyelvén. „La commedia?” De miről van szó? Dante „Divina
Commediá”-ja a múlté; Balzac „La Comédie humaine”-je („Emberi
színjáték”) még nem született meg. Ennek a történetnek a hőse, Bonaparte
Napóleon, két korszak mezsgyéjén jött a világra, hogy eljátsszon egy olyan
szerepet, amelyet már sem kijavítani, sem megváltoztatni nem lehetett.

A kíséretében levő emberek, akik leírták ennek a rendkívüli férfiúnak az

életét, látták, hogy mielőtt felszállt volna a hullámzó tengeren ringó vitorlás
hajólépcsőjére, Bonaparte Napóleon utoljára körülnézett, egy pillantást vetett
hátrafelé. Mit látott? A magas kék eget, a világoszöld füvet, a part menti falu
parasztházikóiból fölszálló könnyű, kékes füstöt. Ez volt Franciaország, ez
volt az élete.

Visszafordult és megtette a döntő lépést előre - a lépést azon az úton, amely a

semmibe, a nem-létbe vezetett.

Bonaparte Napóleon korának gyermeke volt és alakjában e kor vonásait

testesítette meg. A polgárság összes későbbi politikusai, akik Napóleon
szerepére tartottak igényt, az általa képviselt osztály történelmi fejlődését
visszatükrözve, törpékké lettek, gonosz paródiájává vagy karikatúrájává
váltak annak a férfiúnak, akit utánozni próbáltak.

Napjainkban más problémák, más hősök kötik le figyelmünket. Az élet halad

és új feladatokat tűz ki, sokkal nagyszerűbbeket és magasztosabbakat. A
féktelen korzikai, aki valamikor az elméket és a szíveket nyugtalanította, a
távoli múltba tűnt. Párizsban, a Dome des Invalides-ban Napóleon kriptája
előtt, minden pogány nagyszerűsége ellenére a hazaiak közül nem sok ember
fordul meg; nem francia beszédet hallani - külföldiek járnak ott, akik
megtekintik a főváros nevezetességeit, s kötelességüknek tartják, hogy
ellátogassanak a császár sírjához is. Este a Boulevard de la Madeleine-en,
amikor kigyúlnak a fények, a színes ablak aranyos háttere előtt kirajzolódik
egy ismerős, éles vonalú fekete sziluett, háromszögű kalapban. Ó, ez csak
az egyik reklám! Elmúlik minden...

A történelem évkönyveiből azonban nem húzták ki Bonaparte Napóleon

nevét. 1969-ben megemlékeztek születésének kétszázadik évfordulójáról:
könyvek és cikkek százai, konferenciák, tévéadások - és újból viták. Még
mindig nagy az érdeklődés egy letűnt kor embere, hadvezére, államférfia
iránt.

S min vitatkoznak? Egyesek ócsárolják és átkozzák Bonapartét, mások

dicsőítik, megint mások igyekeznek magyarázatot találni ennek a másokétól
olyannyira eltérő életpályának ellentmondásaira. Egyébként, bármilyen
eltérők is a vélemények, abban mindannyian megegyeznek, hogy
megismételhetetlen, csodálatos sorsú férfiú volt, aki örökre bevéste a nevét a
nemzedékek emlékezetébe.