MILLY JOHNSON

Itt jönnek a csajok

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2013
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Milly Johnson: Here Come the Girls
Fordította
H. PRIKLER RENÁTA

2
Bonts vitorlát, és váltsd valóra álmodat…

3
 Ezt a könyvet a Yorkshire-ban élő csodálatos embereknek ajánlom.
Azoknak, akik tanítottak, gyógyítottak; akiktől munkát kaptam; akik
támogatnak, segítenek, és együtt nevetnek velem; akik zsebkendőt
nyújtanak, megosztják velem a sütijüket, kenyerüket; akikkel borozni
szoktam, akik jogi ügyekben képviselnek, éjszaka betakargatnak,
főznek rám; akik világra segítették gyermekeimet, olvassák
könyveimet, a „barátjuknak” neveznek, „anyucinak” szólítanak; akik
kedvelnek – és szeretnek.

Harmadnapja hánykódom, s derengeni kezd, a tenger

Nem csupán egy dolog, hisz folyvást változó,
Fenséges takácsként szövi horizontját
Mely hol napban úszó, hol viharként tomboló.

Lám, épp elpihenek, ide-oda ringó

Masszívan lágy, gyengéd hullámain
Merengek, az otthon már csak emlék, piheként hulló
Hajótört szívemre gyógyító balzsam a feledés.

Ígéret, könnyebbséget hozó lélek-simogatás,

A mély felett hánykódva végre megérteni:
Küszöbön áll végre a várva várt változás,
Mert fedélzetre lépett a múltat száműző remény.

A tenger adta meg az esélyt, hogy éljek,

És érzem, szerelmem, talán közel már a rév.
[i]
James Nash: Közel már a rév

Húsz év múlva sokkal jobban fogod sajnálni azokat a dolgokat,

amiket nem csináltál meg, mint azokat, amiket igen. Szóval dobd le a

4
hajókötelet. Hajózz ki a biztonságos menedékből. Fogd a
passzátszelet a vitorláidba. Kutass. Álmodj. Légy felfedező.
Mark Twain
Jönnek a lányok!

5
 Prológus
Az emberek mindig úgy emlékeznek, hogy gyermekkorukban
olyanok voltak a karácsonyok, mint az emeletes, fehér bevonatú
esküvői torták. Ha elindultak az iskolába, legalább egyszer biztosan
fennakadtak egy nagy kiterjedésű hóförgetegben. Hasonlóképpen
gondolnak vissza a régmúlt nyarakra is, amelyek így, távolról
szemlélve, jóval melegebbként és ragyogóbbként élnek emlékeikben,
mint amilyenek valójában voltak. A nap májusban felkapcsolta
sugarait, és 950 watton égette őket mindaddig, míg a fákról
szeptember végén hullani nem kezdtek az összepöndörödött, száraz
falevelek. És valóban, ha a négy nő visszagondolt egy bizonyos,
huszonöt évvel korábbi délutánra, sokkal határozottabbnak rajzolták
meg az emlékezetükben élő felhők körvonalait, hihetetlenül kéknek
festették le az eget és erős citromsárgában tündöklőnek a napot. A
pázsit, amelyen hevertek, nem szúrós volt, hanem selymes, és egyikük
sem emlékszik arra, hogy akár egyet is tüsszentett volna a frissen
vágott fű okozta szénanátha miatt.
A négy tizennégy éves lány cornwalli pástétomtól és csomós
menzai szósztól eltelve, piros-szürke egyenruhában heverészett a
fűben, és az égboltot bámulta álmatagon.
– Az ott úgy néz ki, mint egy mókus – mondta Ven, és egy fehér
felhőfoszlányra mutatott.
– Melyik? Egyáltalán, merre nézel? – kérdezte Frankie.
– Arra! – bökött Ven az ujjával az ég felé. – Amelyiknek olyan kis
farka van és nagy, kerek feje.
– Tényleg – kapcsolódott be a beszélgetésbe Roz. – Látom, amit
látsz, de ha őszinte akarsz lenni, neked is be kell ismerned, hogy ezen
a mókuson bizony keresztülment egy úthenger. Ó, ott viszont van egy
szív! – sóhajtott fel, amivel hangos nyögést váltott ki a többiekből.
– És véletlenül nincs beleírva, hogy „Roz Lynch és Jez Jackson
szerelmesek”? – kérdezte nevetve Olive.
– De, lehet – vetette oda szemérmesen Roz, bár ez a szemérmesség
a darabjaira hullott, amikor Jez Jackson belopakodott a gondolataiba.
A fiú három évvel volt idősebb nála, velük szemben lakott, sovány
volt, hajlékony, és igazság szerint észre sem vette Rozt. Ő volt a

6
 [ii]
„srác fehér lovon”, akitől, ha csak megpillantotta Marc Bolan
séróját, repesni kezdett a lány szíve.
– Nézzétek! Az meg úgy néz ki, mint egy felhő! – kiáltott fel Olive.
Roz felhorkant. – Ó! Nagyon vicces!
– Az is! Mintha egy rajzfilmből vágták volna ki. Az alja egy
egyenes vonal, a teteje meg hullámos. Erről jut eszembe, tudtátok,
hogy Zeusz volt a felhők istene?
– Nocsak, valaki pluszenergiákat fektet a klasszikusok
tanulmányozásába – jegyezte meg Frankie, és oldalba bökte Olive-ot.
– És tudjátok, ki az a valaki? Scotty Olive Lyon!
– Szállj le rólam, jó? – förmedt rá Olive.
– Nem is tudtam, hogy Olive-ot érdeklik a klasszikusok –
csipkelődött Roz. – Főleg, hogy minden figyelmét Mr. Metaxas köti
le.
– Nem igaz! Hazugság! – fakadt ki Olive, de közben el is nevette
magát, mert pontosan ez volt a helyzet, és ezzel tisztában voltak a
barátnői is.
– Előre látom, hogy Athénba fogsz költözni, Ol, és görög
menyasszony leszel. Aphroditére változtatod majd a neved, és
szőlőlevélen fogsz élni. Úgy hallom, arrafelé odavannak a szőkékért.
Két tevét biztosan megérnél bárkinek – morfondírozott hangosan
Frankie.
– Arrafelé nem használnak tevét fizetőeszközként, te buta –
vélekedett Roz.
– Bánom is én, hogy mit használnak! – válaszolta egy szippantást
követően Frankie, majd felült, és a háta mögé dobta hosszú fekete
hajzuhatagát. – Olive, a világmindenség legzamatosabb gyümölcse! –
mondta Mr. Metaxas szexi görög akcentusát utánozva. – Lédús és
illatos! A legszívesebben felfalnám… hamm… egyetlen harapásra.
Olive vihogni kezdett, de közben elpirult, és megpróbált nem arra
gondolni, hogy Mr. Metaxasszal smárol. A férfi mediterrán
barnasága, fekete haja és nagy, barna szeme úgy hatott a hormonjaira,
akár a lórúgás. Gyakran úgy aludt el, hogy a fülében hallotta a férfi
hangját, amint, ahogy az osztályban is tette, a nevén szólítja: „Olive”.

7
Az összes vacak név közül, amit ismert, azt tartotta a
legpocsékabbnak, amit a szülei választottak neki. Mennyivel
puccosabb és elfogadhatóbb lett volna az „Olívia”. Olive! A
legtramplibb nőt hívták így A buszon című filmben. Mr. Metaxas
szájából azonban romantikusan hangzott és gyönyörűen csengett.
– Új felhő a láthatáron! – mondta Frankie. – Pontosan úgy néz, ki
mint egy hajó!
– Jé, tényleg – értett egyet vele kivételesen Roz. – Istenem, bár én
is egy hajón süttethetném a hasamat! Akkor megúszhatnám a görögöt.
Ráadásul dupla lesz.
Olive merengően elmosolyodott. – Nekem is. – Ő volt az egyetlen
lány az osztályban, aki örömmel tekintett a két görögóra elé, kivéve
talán azt a néhány pattanásos túlbuzgót, akik Oxbridge-ben szerették
volna folytatni a tanulmányaikat. – Paraclausithyron – tette hozzá egy
sóhaj kíséretében, ami inkább hangzott szexuális aktusnak, mint a
görög költészet jellegzetes motívumának.
– Itthon hogy mondanánk? – kérdezte Frankie, akinek dupla
spanyolja volt, amit nem cserélt volna el semmiért. Egyébként kiváló
nyelvérzéke volt. Olasz családból származott, tehát kétnyelvűnek
számított, és a legjobb úton haladt a háromnyelvűség felé.
– Könyörgés zárt ajtók előtt – felelte Olive még mindig álmatag
állapotban. – Amikor egy szerető bebocsátásért esdekel a küszöbön.
Ven felkuncogott. – Ezt a tájékozottságot! Szinte látom, hogy egy
maroknyi görög bebocsátásra vár az ajtód előtt. Amilyen romantikus
lélek vagy, lefogadom, hogy beengednéd valamennyit.
– Hajón nyaralni, úgy hallom, egy kisebb vagyonba kerül –
jegyezte meg Olive, nem utolsósorban azért, hogy megpróbálja
elterelni a gondolatait Mr. Metaxasról. Legalábbis, a páváskodó
Colette Hudd valami ilyesmit mondott, amikor, mint egy királynő, a
Cunard Hajótársaság egyik luxushajóján készült nyaralási képeit
mutogatta az osztályban. Az apjának használtautó-kereskedése volt,
és csak úgy dőlt hozzájuk a lé. Minden reggel egy Rolls-Royce-ból
dobták ki az iskola előtt, iskolán kívül pedig márkás farmert, például
Brutus Goldot viselt. Nem úgy, mint Olive, akinek a ruháit a
Littlewoodsban vette az anyukája. Olive és a családja, ha nyaralásról

8
volt szó, sohasem ment távolabb Skegnessnél, ahol egy lakókocsiban
nyomorogtak. A meleg víz és a benti vécé olyan luxus lett volna, amit
nem engedhettek meg maguknak, panorámaablakkal ellátott
luxuskabint meg pláne nem.
– Egyszer azért mégiscsak el kellene mennünk egy hajóútra. Ha
másért nem, azért, hogy szerezzünk Olive-nak egy barna szemű,
fokhagymaszagú férjet – gonoszkodott Roz, miközben leverte hosszú
lábáról a rátapadt fűszálakat. – Amikor öregek és gazdagok leszünk.
– Azt azért nem kéne megvárni, hogy megöregedjünk – tette hozzá
Olive. – Görbén és ráncosan, sétabottal a kezemben már senki sem
akarna feleségül venni.
Frankie-nek eszébe jutott a gyönyörű angoltanárnő, Miss Tanner.
Pontosan olyan volt, amilyen Frankie is szeretett volna lenni egy
napon – formás, fátyolos hangú és magabiztos. Hála a titokban
elszívott cigarettáknak, a hangja már csaknem megfelelt az
elvárásainak. És tudta, hogy Miss Tanner nemrég töltötte be a
negyvenet, mert a franciatanár, Mr. Firth megkérte, hogy maradjon
bent az egyik szünetben, és készítsen Miss Tannernek egy
születésnapi kártyát, mert Frankie kitűnően rajzolt. E nélkül is
nyilvánvaló volt mindenki számára az iskolában, hogy a francia és
angol között szövetség van kialakulóban. És a franciatanár még
harminc sem volt. Csak így tovább, Miss Tanner!
– Menjünk negyvenéves korunkban. Az jó életkor. Akkor már
gazdagok leszünk, és még jól fogunk kinézni. Persze kénytelenek
leszünk Ven születésnapján menni, mert ő köztünk az egyetlen nyári
gyerek – javasolta Frankie.
– Oké, menjünk akkor – egyezett bele Olive. Kinyújtotta a kezét, és
a többiek is rátették a magukét, hogy megpecsételjék az egyezséget.
Ezzel gyakorlatilag kőbe vésték, hogy augusztus 24-én Venice Smith
negyvenedik születésnapját olyan hajón fogják ünnepelni, amihez
képest az, amit a nagyképű Colette Hudd mutogatott, csak felfújt
gumicsónaknak fog látszani.
Közben a hajó alakú felhő formátlan fehér gomolyaggá változott.
Felhangzott az ebédszünet végét jelző csengő. Roz, Frankie és Ven
nagy grimaszok közepette feltápászkodott. Csak Olive pattant fel

9
fürgén, és szökdécselve elindult az iskolaépület felé. A szívében
közben egymást kergették az ábrándképek arról a napsütötte szigetről,
ahová menyasszonyként elrepítik majd a tenger sötétzölden fodrozódó
hullámai.

10
 1. fejezet
Huszonöt évvel később
– És ehhez mit szólsz? – emelte fel Roz a tizennyolcadik
születésnapi lapot.
Olive a kezébe vette a kártyát, és hangosan felolvasta a külső
oldalára nyomtatott szöveget. „Hogy nevezzük a negyvenéves nőt, ha
még hajadon?” Aztán szétnyitotta, hogy a belsőről is felolvassa a
poént. „Szerencsés ribancnak.” Minő meglepetés – Roz tréfája
megszégyenítette volna a legszókimondóbb férfit is. Olive fájdalmas
arckifejezéssel visszaadta a lapot. – Viccesnek vicces – mondta
fitymáló hangon. – De, mint látható, nem fetrengek a földön a
röhögéstől.
– Ez csak egy lap. Bármit írnak is rá, nem az a célja, hogy röhögési
rohamodban összepisild magad – felelte Roz. – De az, hogy valaki
negyvenévesen még mindig hajadon, mégiscsak valami, nem
gondolod?
Ja. Nagy szám. Legalább annyira, mint a „Gyűlölöm a férfiakat”
feliratú, gondolta Olive, mert ahhoz, hogy ki is mondja, kötekedőbb
hangulatban kellett volna lennie. – Én inkább valami érzelgőst
választanék – dünnyögte, amikor végül megszólalt. – Valami ilyesmit.
– Azzal megemelt egy virágos lapot, rajta alkalomhoz illő, kedves kis
verssel.
– Hm. Ideális, ha szereted a csöpögést. Eszedbe ne jusson ilyen
lapot választani a negyvenedik születésnapomra, mert elhányom
magam.
– Ó, dehogynem – tréfálkozott Olive. – Ha tudni akarod, olyat
választok majd, aminek kiscicák lesznek az elején, és egy hosszú vers
arról, hogy milyen csodálatos embernek tartalak.
– Akkor vegyél hozzá egy vödröt is, légy szíves – vakkantotta Roz.
– Azt hiszem, ezt most már megveszem, máskülönben még este is itt
állhatok. Te mit adsz neki?
– Még nem tudom – felelte Olive. – Én nem vagyok olyan
előrelátó, mint te. Lefogadom, hogy te már a karácsonyi ajándékokat
is megvetted, és most ott sorakoznak becsomagolva a szekrényed
aljában.

11
 – Így igaz. Bár még hiányzik egy-két darab – mondta Roz, és Olive
tudta, hogy komolyan beszél. Talán már az ötvenedik születésnapra
szóló kártyákat is beszerezte, és legkésőbb november végéig meg is
írja őket. Mindegyiküknek.
– Esetleg vehetnék neki egy fonott kosarat – tűnődött Olive
hangosan.
– Fonott kosarat? – kérdezte megütközve Roz. – Minek?
– A Tena Ladys betétjeinek. És beletehetnék még egy csomag
Werther’s Originalst meg egy orrszőrvágó gépet.
Roz felhorkantott. – Már azt hittem, komolyan mondod.
– Úgy mondtam. – Olive szeme felragyogott, és közelebb hajolt
Rozhoz, mintha nagy titkot akarna vele megosztani. – Egyébként
tényleg nem olyan vicces, hogy a mi korunkban ilyesmire szorulunk.
Ne mondd el senkinek, de a szőrvágót, amit David az
unokatestvérétől kapott karácsonyra, bedugtam az orromba, és akkora
zizegést rendezett ott bent, hogy kis híján elájultam. Sosem hittem,
hogy eljön majd a nap, amikor ki kell vágnom az orromból a szőrt, és
gyantázni kell az arcomat.
– Ne beszélj nekem az arcszőrzetről – mondta Roz. – Ha nem
gyantáztatnám le havonta legalább egyszer, már olyan lennék, mint
[iii]
Rolf Harris.
Olive kuncogva indult a kassza felé. Tudta, hogy Roznak kómába
kellene esnie ahhoz, hogy ne sminkelje magát. Még a szemeteskuka
kihúzásához is kipingálta a szemét – nem mintha szüksége lett volna
rá. Lenyűgözően szép arca volt, az arcéle a magazinokban szereplő
topmodellekével vetekedett.
– Ol, nem lenne kedved egy kis klubozáshoz Ven születésnapján?
És ha már itt tartunk, mi lenne, ha közösen vennénk neki valamit? –
vetette fel Roz váratlanul.
– Benne vagyok. Ha mindketten bedobunk harminc fontot, az elég?
– Több mint elég. De biztos, hogy menni fog? – Nem akarta azt
kérdezni, hogy „megengedhetsz magadnak ekkora összeget?”, bár
igazából ezt szerette volna tudni. Senki előtt nem volt titok, hogy
Olive folyamatosan anyagi gondokkal küzdött. Házakhoz járt

12
takarítani, de odahaza egy csomó éhes száj várta, és mindegyik
készen állt arra, hogy felfalja a napi keresetét.
– A barátnőm negyvenedik születésnapjáról van szó, nem?
Megérdemel egy rendes ajándékot – felelte Olive határozottan. – Ha
másért nem, azért, mert elég pocsék dolgokon ment keresztül az
utóbbi pár évben. – Az, hogy tizenhárom hónapon belül mindkét
szülőjét elveszítette, eléggé a sárba döngölte Vent. És ha ez nem lett
volna elég, a tróger férje bejelentette, hogy lelép egy cafkával.
Hamarosan el is váltak, és a bíróság mindennek a felét a volt férjnek
ítélte, beleértve azt a pénzt is, amit Ven szülei rakosgattak félre az
életük során. A végső csapás akkor érte, amikor, nem sokkal a válási
papírok kézhezvétele után, kirúgták az állásából. A
szerencsétlenséget mindig nagyobb adagokban osztja a sors, mint a
szerencsét – gondolta Olive.
Felsétáltak a dombon, majd lefelé menet úgy döntöttek, hogy
végigjárják a domb alján elnyúló üzletsor boltjait. Addig-addig
dobálóztak az alkalmasnak tűnő ajándékötletekkel, míg az Edwardian
Tea Roomba nem értek. Legnagyobb meglepetésükre Vent
pillantották meg az egyik ablakon keresztül, aki heves integetésbe
kezdett, amikor észrevette őket.
– Halihó, lányok! – mondta, miközben leültek mellé. Ven arcán
felragyogott a szokásos gödröcskés mosoly, ami most még szélesebb
volt, mint máskor. Ennek következtében úgy nézett ki, mint egy bohóc,
és a gödröcskék olyan mélynek tűntek az arcán, mint a Grand Canyon.
– Mi van veled? – kérdezte Roz, akinek nyomban feltűnt a
barátnője arcára kiülő vidámság. – Úgy vigyorogsz, mint aki
megütötte a lottófőnyereményt.
– Pedig nem. Csak örülök nektek. Rendeljünk gyorsan, mert
mindjárt kiszáradok.
– Én a szokásosat kérem – mondta Roz.
– Én is – tette hozzá Olive.
– Három csésze mogyorós-mézes lattét, két szelet cappuccinotortát
és egy citrommázasat legyen szíves – sorolta Ven a pincérnőnek, aki
közben az asztalukhoz lépett. De közben csak úgy folyt belőle a
mosoly.

13
 – Tényleg, mi történt? Talán nevetőgázt szippantattak veled? –
faggatta tovább Roz.
– Nem. Semmi sem történt. Komolyan.
– Oké – felelte Roz engedékeny hangon. – Remélem, legalább azt
eldöntötted, hogy hol akarod megünnepelni a negyvenedik
születésnapodat. Egyáltalán, mit együnk? Kínait a Silver Moonban,
olaszt a Bella Nochéban, vagy curryt a Rajban?
– Ne viccelj már, Roz, még öt teljes hét van addig! – tiltakozott
nevetve Ven.
– Megszállottja az ügynek – dünnyögte kétségbeesett fejcsóválás
közepette Olive. – Esküszöm, szómenése van.
– Csak le akarom foglalni – magyarázta Roz. – Mi rossz van
ebben?
– Szóval tojásos rizs, korma és bolognai spagó között választhatok.
Ennyire összezsugorodtak volna a terveink? – nevetett Ven. – Hát
elfelejtettétek, hogy annak idején, az iskolaudvarban megállapodtunk,
hogy negyvenéves korunkban hajóútra megyünk?
– Na, ja, csakhogy akkor még fiatalok voltunk és bolondosak –
mondta Roz. – Az én tervem például az volt, hogy egy nagy
nemzetközi cégnél leszek személyi titkár, és a fél világot beutazom a
főnököm magángépén. Erre mi lett belőlem? Tisztviselő egy unalmas
bankban. – Roz ki nem állhatta azt az adminisztratív munkát, amelyet
az egyik belvárosi bankban végzett, és ezt nem is titkolta.
Kényeskedő, rossz természetű főnökét pedig – Mrs. Hutchinsonnak
hívták – meg tudta volna fojtani egy kanál vízben.
– Aha. És mindnyájan meg voltunk győződve arról, hogy huszonöt
éves korunkra multimilliomosok leszünk – tette hozzá Olive. Ó, bár
még most is tele lett volna a szíve a régi ábrándokkal, amelyek, mint
a bábból kikelő pillangó, csak arra vártak, hogy felröppenhessenek!
Csak egyetlenegy álmát tudta valóra váltani – egyszer egy görög
szigeten töltött egy egész nyarat –, a többit engedte semmivé foszlani.
– Egek, mintha egy másik életben lett volna, hogy mind a négyen ott
feküdtünk a fűben, és a felhőket bámultuk.
Észrevette, hogy Roz megborzong a „mind a négyen” kifejezés
hallatán. Mert ugyan megpróbálta átírni a történelmet, és szívesen

14
beszélt „baráti hármasról”, Olive és Ven számára csak a kvartett
létezett. A legendás négyes.
– Még mindig elmennél a hajóútra, ha megtehetnéd? – kérdezte
Ven.
– Naná! – felelte Roz egy sóhaj kíséretében. – Az igazat megvallva
öt lepedő lapul a tárcámban, amit nem tudok mire elkölteni. Nem is
értem, miért nem ugrok fel mindjárt Thomas Cook dereglyéjére.
– De ha tényleg lenne öt felesleges lepedőd…
– Felújítanám a fürdőszobát – vágott közbe Roz. – De nincs, és
ezzel értelmét veszti a „ha”.
– Én is szívesen elhajóznék – sóhajtotta Olive. – Húsz éve nem
voltam külföldön. – Miközben beszélt, visszagondolt arra a nyárra,
amikor a víz olyan kék volt, mint Paul Newman szeme, és ő
olajbogyóval meg nap csókolta gyümölcsökkel tömte magát.
– Nos, az a helyzet, hogy már nem vagyunk tizennégy évesek, és a
fejünk nincs tele ostoba ábrándokkal – jegyezte meg Roz azon a
keserű hangon, amelyet már megszokhattak volna az utóbbi időben,
mégis olyan hatással volt rájuk, mint a hideg zuhany.
Végül Olive törte meg a csendet. – Lenne kedvetek egy
meglepetéspartihoz? – kérdezte olyan hangon, amitől Roz és Ven
egyszerre kezdte forgatni a szemét. – Remek ötlet, Olive – mondta
Roz nevetve –, de ha tényleg meglepetésnek számod, ne szólj róla
Vennek, rendben? Akkor ugyanis rögtön kitalálja, hogy mit tervezünk.
– Köszönöm, de utálom a meglepetéspartikat – mondta Ven. –
Egyébként is, már kigondoltam, hogy mit szeretnék, de az némi
előkészítést igényel.
– Mit? Áruld már el! – unszolta Olive. Elhallgattak, amikor
megérkeztek a kávék meg a tortaszeletek.
– Nem – felelte Ven. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. –
Aztán felkapta a villáját, és hozzátette: – De ha még mindig érdekel
benneteket, az olasz kajára voksolok.

15
 2. fejezet
Olive már a buszon ült, és hazafelé tartott, de még mindig ott
vibrált benne az értékes emlék, amely az iskolaudvarban lezajlott
réges-régi epizódot idézte fel. Ott hevertek a fűben, és egyszer csak
Frankie az égen úszó felhőre mutatott: Az ott olyan, mint egy hajó.
Roz erre megjegyezte, hogy inkább lenne hajón, mint Mr. Metaxas
dupla ógörögóráján.
Mr. Metaxas. Olive elmosolyodott magában, mert eszébe jutott,
milyen kocsonyássá vált a térde már attól is, ahogy a férfi kiejtette a
nevét. Olyan e világinak és kívánatosnak hangzott a szájából. Aztán öt
évvel később összehozta a sors egy másik férfival, aki hasonlóan
parázsló görög akcentussal beszélt, és akinek nemcsak azt hitte el,
hogy szép a neve, és kiejtve zamatos, mint a meleg napon érlelődött
gyümölcs, hanem azt is, hogy ő maga is gyönyörű és érett, és csak
arra vár, hogy leszakítsák.
Kiszélesedett a mosolya, amikor felidézte, hogy milyen volt
tizennégy évesen. Akkoriban őskövületnek tartott mindenkit, aki
elmúlt huszonnégy, a negyven felettieket pedig csak arra tartotta
képesnek, hogy egy könyvvel az ölükben elheveredjenek egy
nyugágyon, és lekvárrecepteket olvassanak. Már ha nem szenvedtek
szürke hályogban. Akkori énje el sem tudta képzelni, hogy a lelke
fiatalnak fogja érezni magát harminckilenc évesen, még akkor is, ha a
teste nem. Fejben még mindig ugyanaz a csontos, hosszú lábú lány
[iv]
volt, aki imádott rounderst játszani, és a szobája Police-
poszterekkel volt tele. Olive, Ven, Roz, Frankie. A legendás négyes.
Még arra is képesek voltak, hogy egy borotvakéssel – Ven apjáé volt
– megvágják az ujjukat, és vérszerződést kössenek, ahogy egy filmben
látták, mert úgy hitték, ez egy életre egymáshoz fogja láncolni őket.
Nos, az ő esetükben nem működött a dolog. Mi több, teljesen
összegubancolódtak az egykori kötelék szálai.
Olive a megfelelő megállónál leszállt a buszról, átment az úton, és
befordult a házához vezető közbe. Sohasem gondolt otthonként az
épületre, amelyben valójában az anyósa, Doreen lakott. A saját
otthona számára az ember maga választja ki a szőnyeget és a tapétát.
A Land Lane 15. esetében erről szó sem volt. Ott ő csak egy lakónak

16
számított, és biztosan tudta, hogy a ház sohasem lesz az otthona.
Belökte a bejárati ajtót, és belépett.
– Te vagy az, Olive? – A sipító női hang ökölcsapásszerűen
rántotta vissza a szívmelengető lánykori emlékekből, és egy pillanat
alatt a rideg jelenben találta magát.
– Igen, én vagyok – felelte Olive, miközben kibújt nyolcéves
esőkabátjából, és felakasztotta a fogasra, David munkáskabátja
mellé. Bár a „munkás” szó enyhe túlzásnak számított – idejét sem
tudta annak, hogy a férfi mikor dolgozott végig utoljára egy teljes
munkanapot. Most, hogy jobban belegondolt, talán soha.
– Hoztál nekem tyúkszemtapaszt?
– Igen, Doreen. Hoztam.
Doreen Hardcastle úgy igazította nagy testét extra széles kerekes
székében, hogy jól érvényesüljenek körülötte az aranyszínű huzatba
bújtatott párnák. Úgy festett, mint egy megerősített trónon üldögélő,
elhízott királynő. Már csak a korona hiányzott a fejét borító
hajhurkákról; látszott, hogy a házhoz járó fodrász, aki nyolchetente
megjelent műanyag csavarókkal és bűzös folyadékokkal teli
szatyrával, nem sajnálta az asszonytól a dauervizet.
– Már egy örökkévalóság óta nézem ugyanazt a csatornát –
panaszolta sértettségtől átszínezett hangon. – Gondolom, kipurcantak
a távirányítóban az elemek. És a pattogatott kukoricám is elfogyott.
– David? Hol van? – kérdezte Olive, miközben automatikusan
„Doreen-kiszolgáló módba” kapcsolta magát, és a fiókhoz lépett,
hogy előkotorjon egy csomag ceruzaelemet.
– Lefeküdt. Megint vacakol a háta. – Doreen hangja ellágyult, mint
mindig, ha a „fiúkról” beszélt – az egyetlen gyermekéről, Davidről és
az unokaöccséről, Kevinről, aki tizenöt évesen került hozzájuk,
amikor Doreen hajadon húga meghalt. Ők voltak a szeme fényei.
– Szegény Davidem! – folytatta a sopánkodást. – Nem is tudom,
hogy bírja ezt a sok fájdalmat.
Csodás, gondolta Olive. Most már nem csak az anyósa szeszélyeit
kell elviselnie. Látta magát, amint fel-le rohangál a lépcsőn, hogy
Davidet is elláthassa, aki, ebben teljesen biztos volt, olyan

17
nyögdécselést fog rendezni, mint egy hasgörcsöktől szenvedő gyerek.
Aztán alig négy óra múlva elindulhat a következő helyre takarítani.
Akkor, amikor a világ szerencsésebb lakói magukra öltik a
legcsicsásabb ruhájukat, és belevetik magukat a szombat éjszakába.
– Olive, te vagy az? – David hangja a szokásosnál is
enerváltabbnak tűnt.
– Igen, hazajöttem. – Olive gyors pillantást vetett az órájára.
– Megnyomkodnád a hátamat, édes? Elviselhetetlenül fáj.
– Nekem meg benőtt az egyik lábkörmöm – közölte Doreen. – Ha
végeztél Daviddel, kivághatnád.
Légy szíves, tette hozzá gondolatban Olive. Ez a két rövidke szó
még el nem hangzott a házban. Vele kapcsolatban soha. Az ugyanis
kiemelte volna a rabszolgaság státuszából, ami veszélyes lett volna a
többi lakóra nézve.
– Még valami, mielőtt felmegyek ellátni Davidet? – kérdezte,
útban a lépcső felé.
– Ja – felelte Doreen Hardcastle. – Egy csésze tea. Három
cukorral, de ne kavard meg, mert nem szeretem olyan édesen.
Olive visszafordult a konyhába, de majdnem megbotlott egy fekete
szemeteszsákban, amelyből büdös farmernadrágok és átható szagú
férfialsók kandikáltak elő.
– Doreen, mit keres itt ez a zsák ruha? – kérdezte Olive.
– Ja, az? Keviné. Itt lesz nálunk egy darabig. Azt mondja, végleg
szakított Wendyvel. Ha felmész, csinálj neki helyet a
vendégszobában. Visszament, hogy elhozza a maradék holmiját.
Olive kinyitotta a száját, de aztán elvetette a tiltakozás gondolatát.
Mire ment volna vele? Végül is, a ház Doreené volt, őt csak
cselédnek tartották, aki kimosta a szennyest, főzött rájuk, és tisztán
tartotta a szobáikat.
A napsütötte tájak még sohasem tűntek ennyire elérhetetlennek.
Fényévmilliókban lehetett számolni a távolságot, amelyet Olive-nak
le kellett volna győznie.
– Helló, drágám. Milyen volt a lányokkal? – Manus csókkal
üdvözölte a hazaérkező Rozt. Mint mindig, most is észrevette, hogy a

18
nő reflexszerűen elfordította a nyakát, így a csók nem a száját érte,
hanem a szája szegletét. Megpróbált nem elkeseredni emiatt, bár
egyre nehezebben viselte a folytonos elutasítást, bármilyen finom
formáját is választotta Roz.
– Jó – felelte Roz. – Meghagyták, hogy adjam át az üdvözletüket.
– Mit szólnál, ha hoznánk egy DVD-t a Blockbusterstől, vacsorára
meg rendelnénk egy curryt?
– Hm… Milyen filmre gondolsz?
– Bármit választhatsz, nekem teljesen mindegy.
A francba, gondolta Roz. Alaposan megnehezíti a helyzetemet.
Tudta, hogy a férfi csak kedveskedni akar, ugyanakkor, nem tehetett
róla, szerette vele a sértettet játszani. Talán azért, mert ebben nagyon
jó volt. És ugyanennyire szerette a végsőkig feszíteni a húrt.
– Nem tudom, lenne-e kedvem a filmnézéshez. Eredetileg arra
gondoltam, hogy kivasalok, aztán korán lefekszem. – Ajaj, gondolta
Roz. Talán nem a legjobb kifogással állt elő egy szex nélkül töltött
hónap után. Szinte hallotta, hogy Manus fejében megcsikordulnak a
mozgásba lendülő fogaskerekek. Mégsem csapott le a feldobott
labdára, és nem mondta: „Jó ötlet… Szívesen csatlakozom.” Pedig ha
az ember elég sokáig rugdos egy kutyát, előbb-utóbb bármibe
beletanul. Manus azonban beleegyezően bólintott: – Semmi baj. Csak
úgy eszembe jutott.
Roz teljes bizonysággal érezte, hogy fordulóponthoz ért a
kapcsolatuk.

19
 3. fejezet
Hétfő reggel Ven az ujjaival dobolt az asztalon, miközben arra
készült, hogy felhívja azt a bizonyos számot. A keze ügyében fekvő
jegyzettömb a hétvégén készült feljegyzésekkel és áthúzásokkal volt
tele. Kétsége sem volt afelől, hogy bármit készül is elkövetni,
helyesen jár el, mégis visszatartotta valami. Nagyszabású tervének a
logisztikája egy rémálom volt; tele volt olyan pontokkal, amelyeknél
bármikor katasztrófába torkollhatott. Arra gondolt, hogy sutba kéne
dobni az egészet. Közben majdnem szétrobbant a feje.
Miközben a kávéját kortyolgatta, észrevett a bögre peremén egy
parányi recét. Ehelyett is újat kellene venni, állapította meg. Már a
teáskanna is az utolsókat rúgta. Mire felforrt benne a víz,
elrepülhetett volna Izlandig is, hogy megtöltse a poharát az egyik
gőzölgő gejzírből, majd visszarepülve beleszórhassa a tealevelet. De
a töredezett, régi dolgok cseréje nem élvezhetett elsődleges
fontosságot az adott helyzetben. Nyolc hónap telt el azóta, hogy
kirúgták a Furniture for Younál betöltött boltvezető-helyettesi
állásából, amikor a cég vagyongondnokság alá került. Nem mintha
olyan szuper munkahely lett volna, de az emberek, akikkel együtt
dolgozott, igazán helyesek voltak. Sokáig nem talált mást, csak
alkalmi munkát, míg végül sikerült elhelyezkednie, de abból, amit az
új helyén keresett, nem futotta felesleges ostobaságokra. Annyira
persze nem volt rossz a helyzet, hogy ne vehetett volna magának
néhány új bögrét.
Elmosolyodott, majd visszaterelte gondolatait az előtte álló
feladatra. Most vagy soha, gondolta, ergo, egyetlen választása
maradt: a most. Kinyújtotta a kezét a telefonért, de mielőtt elérte
volna, gyorsan vissza is húzta.
Minek ennyit totojázni? Az apja szokta ezt kérdezni, ha Ven
nehezen szánta el magát valamire. És erre volt példa bőven, többek
között, mielőtt megvette az első autóját, vagy mielőtt derékig érő
haját levágatta. Mindegy volt, mire készült – ha szert akart tenni egy
kiscicára, azt ugyanolyan hosszas mérlegelés előzte meg, mint a
házvásárlást… Most újra hallotta apja gyengéd hangját, majd a
sajátját, amint hangosan kimondta.

20
 Minek ennyit totojázni?
Felkapta a telefont, és beütögette a jegyzettömbjére felírt számot.
Az információi szerint Roz főnöke egy vén banya volt, ugyanakkor a
Nőegylet aktív tagja, aki mindig támogatandó ügyekre vadászott, mert
a szponzorálás lehetőségének a felvetése nyomós érvnek számított
egy üzleti tárgyalás esetén. Három kicsengés után egy nő borízű
hangja szólt bele a telefonba: – South Yorkshire Bank. Itt Margaret
Hutchinson beszél.
– Üdvözlöm, Mrs. Hutchinson – kezdte Ven. – Ha jól tudom, ön
Rosalind Lynch főnöke. Válthatnánk róla néhány szót?

21
 4. fejezet
Megszólalt az ébresztőóra. Úgy a hetedik csipogás után a
félálomban lévő David belerúgott a felesége lábába, nem törődve
azzal, hogy hosszú lábkörme felsérti az asszony bőrét.
– Kelj föl, Olive! Csörög az óra!
A férfi hangja kirángatta Olive-ot az álomból. Éppen egy ragyogó
kék tenger hullámain ringatózott, és nem akart kijönni a vízből. A
keze azonban öntudatlan kinyúlt, és lenyomta a vekkert. Nem mintha
visszatalálhatott volna az álomba a következő kilenc percben, amikor
is a beállítás szerint újból csipogni kezd majd az óra, a tenger
ugyanis örökre eltűnt, amikor felpattant a szeme.
Már nem delfinekkel úszkált, hanem az ágyában feküdt egy bálna
mellett. Ha van némi alapja a vicceknek, nem az asszony szokta
elfoglalni a nagyobb helyet? David úgy feküdt, mint egy keresztre
feszített ember; kitárt karjai alig hagytak helyet másnak. Olive
megpróbált nyújtózkodni egyet. Hátfájás gyötörte, amire valószínűleg
Mr. Tidy ötemeletes házának a porszívózása során sikerült szert
tennie. Hetente háromszor járt hozzá, hétfőn, kedden és pénteken, és
szinte képtelennek érezte magát a járásra, mire végigtakarította a
hatalmas épületet – amit gyűlölt. Bármikor ment, olyan érzése volt,
mintha hétfő reggel lenne, amikor még nem járta át a falakat a meleg.
Nehézkesen gyömöszölni kezdte a hátát, és közben azt kívánta, bár a
fejére húzhatná a takarót, és estig fel se kellene kelnie. Arról
fantáziált, hogy David nincs mellette, és az ágy teljes szélességét
kiélvezheti; semmire sem vágyott jobban, mint hogy tengeri csillagot
formázva kinyújtóztathassa a végtagjait.
David olyan hangosan horkolt, hogy maga is felébredt, és rágördült
Olive-ra.
– Jaj! – kiáltott fel fájdalmasan az asszony. Kis híján palacsintát
csináltak belőle.
– Jaj! – visszhangozta a gerincét dörzsölgetve a férfi. – Még itt
vagy? Talán elaludtál?
– Nem. Csak nehezen veszem rá magam arra, hogy kimásszak az
ágyból – felelte Olive. – Kicsit fáj a hátam.
– Hm… Ismerem az érzést – válaszolta ásítva David. – Jó, ha pár

22
pillantást aludtam az éjjel, annyira szaggatott.
Olive visszanyelte a száján kitörni akaró méltatlankodást. Még
hogy csak pár pillantást aludtál! Úgy horkoltál vagy nyolc órán át,
mint akit felhúztak. És biztosra lehetett venni, hogy a következő
nyolcat is át fogja aludni. Csak azt várta, hogy Olive mögött
becsukódjon a ház ajtaja. De ekkor pozíciót váltott, és olyan
őszintének ható nyögés szakadt ki belőle, hogy Olive-ból rögtön
előbújt a kötelességtudó feleség.
– Szeretnéd, ha megmasszíroználak, mielőtt elindulok?
– Az jó lenne – felelte a férfi, meglepő gyorsasággal a hasára
fordult, és vágyakozva felsóhajtott.
Olive kinyújtotta a kezét az éjjeliszekrényre készített tubusért,
kinyomott belőle egy adag hideg gélt, és mielőtt felvitte volna David
hátára, felmelegítette a tenyerén. A férfi megrázkódott a gyönyörtől,
ahogy Olive ujjai végigtáncoltak a bőrén, izmok után kutatva a
hájréteg alatt. És közben csak úgy záporoztak az utasítások. – Kicsit
feljebb… lejjebb… Most a vállamat, jobbra, balra… – úgy, hogy
Olive közben hétrét görnyedt a fájdalomtól.
– Tessék – mondta, amikor ismét csörögni kezdett az óra, és úgy
döntött, ideje befejezni a szolgáltatást. – Egyelőre meg kell
elégedned ennyivel. Nyolcra Mr. Tidynál kell lennem.
– Várj! – nyöszörögte David. – Nem hagyhatsz itt ilyen állapotban!
– Azzal megfordult, olyan vehemenciával, mintha lourdes-i vízzel
mosták volna végig a hátát, és nagyon is nyilvánvaló erekciójára
mutatott.
– Gyerünk, Olive! – Megpróbálta magára vonni az asszonyt. – Ezt
muszáj megoldanunk.
– Nem lehet – ellenkezett összeszorított szájjal a nő, amikor
hangosan megnyikordult alattuk az ágy. – Meghallja az anyád.
– Akkor szopj le. No, rajta! Csak pár szívás, drágám, és elmegyek!
És ezt követően még volt képe arra kérni, hogy mielőtt elindul a
buszhoz, vigyen fel neki egy csésze teát.

23
 5. fejezet
– Nekem a szokásosat.
– Nekem is.
– Három mogyorós-mézes lattét, két szelet cappuccinotortát és…
– …egy citrommázasat – fejezte be a pincérnő Ven mondatát. Már
annyiszor vette fel ugyanezt a rendelést, hogy bármikor képes lett
volna teljesíteni, akár álmában is.
– Köszönöm – mondta nevetve Ven.
Mint kéthetente minden szombaton, most is a törzshelyüknek
számító Edwardian Tea Roomban ültek, bár ezúttal sikerült
megszerezniük az egyik legnépszerűbb sarokasztalt. Amikor a
pincérnő elment, Ven Olive-hoz fordult, aki úgy nézett ki, mintha öt
évet öregedett volna az utóbbi két hét alatt.
– Biztos, hogy nem dupla presszóval kéred a lattét, Ol? Nagyon
nyúzottnak látszol.
– Az is vagyok – felelte Olive, és még a szavait követő ásítást sem
tudta visszatartani.
Bár a barátnők csak kéthetente egyszer találkoztak egy kávé
erejéig, rendszeres kapcsolatot tartottak fenn egymással telefonon, így
tudták, hogy David unokatestvére, Kevin megint odaköltözött a
nagynénjéhez, így, mint a Hardcastle klán többi tagja, ő is igénybe
vette Olive főző–, mosó– és fenéktörlő szolgáltatását. Kevin
általában úgy élt, mint a vándormadarak, egyik nőtől a másikhoz
költözött, de egyik szexualitástól fűtött kapcsolata sem tartott túl
sokáig. Most először fordult elő vele, hogy nem járt sikerrel ezen a
téren, és szüksége volt egy helyre, ahol álomra hajthatta a fejét. Ez,
sajnos, azzal járt, hogy bűzlő alsóneműjének kipárolgása átitatta az
egész lakást.
– Képtelen vagyok megérteni, hogy miért tűröd el őket – sóhajtotta
Roz. – Én megmondanám nekik, hogy hová menjenek.
– Csakhogy a ház nem az enyém. Nincs beleszólásom, hogy kit
fogadnak be, és kit nem.
– Évek óta mondom, hogy vetesd fel magad a tanácsi lakásra várók
listájára – emlékeztette Roz.

24
 – David jelenlegi állapotában nem hagyná magára az anyját.
Roz a szájába harapott, nehogy kiszaladjon rajta, amit mondani
akart. Meggyőződéssel hitte, és nemcsak ő, hanem Ven is, mert már jó
párszor kitárgyalták, hogy Doreen Hardcastle „szegény béna lába”
igazából „egy pár kövér, lusta” láb volt, amely minden
vonatkozásban alkalmas lett volna a járásra. Csakhogy perverz
boldogsággal töltötte el, hogy Olive, cserébe a szállásért, szakadtra
ugrálta magát körülötte. Roz szeretett volna némi belátást pumpálni
Olive-ba, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, elsősorban Olive
jó természete miatt. Manus viselkedett volna így! Megkapta volna a
magáét, az biztos!
Ven kedvesen Olive-ra mosolygott. Olive maga volt a megtestesült
önzetlenség. Bármit kértek tőle, képtelen volt nemet mondani. Igazán
megérdemelt volna egy kis pihenést. Ez önmagában elég indok volt
ahhoz, hogy Ven mielőbb hozzálásson az alaposan előkészített terv
megvalósításához.
Mire a kávét és a tortát kihozták, Ven arcán elmélyültek a
névjegyének számító gödröcskék. A szája olyan hatalmas ívben
görbült felfelé, hogy a sarka majdnem elérte a homlokát.
– Te bedrogoztál? – kérdezte Roz.
– Be ám! Nem látod? Repülök! – felelte kacsintva Ven.
– Tudtam. Mit vettél be? Heroint?
– Ugyan, nálam a cappuccinoszelet is ugyanezt a hatást éri el –
válaszolta Ven, és hogy bebizonyítsa, a szájába tömött egy jó nagy
falatot.
– Már csak három hét van hátra a negyvenedik születésnapodig –
förmedt rá Roz, mit sem törődve a barátnője frivol viselkedésével. –
Lefoglaltad már azt a nyavalyás olasz éttermet, vagy nekem kell
megcsinálnom ezt is?
– Olyan kicsinyes vagy – mondta Ven. – És mindent kézben akarsz
tartani.
– Ez a ti szerencsétek! – vágta rá Roz. – Ha én nem lennék, akkor
már az is mérföldkövet jelentene nektek, ha chipset rágcsálva ülnénk
odahaza. A lényeg, hogy a jelek szerint te semmit sem tettél az ügy
érdekében, így megint nekem kell akcióba lépnem, és meg is teszem,

25
amint hazaérek.
– Erre most nem lesz szükség – válaszolta Ven királynői hangon. –
Ha tudni akarod, igenis megtettem a magamét.
– No és hová megyünk? A Bella Nochéba?
– Nem.
– Na, ne süketelj már… Mondd meg, hogy hová! – Roz hangjába
méltatlankodás vegyült. – Mindent harapófogóval kell kihúzni
belőled.
Ven letette a villáját. Ez most az ő pillanata volt. A színpad
közepén állt, a nézőtéren a légy zümmögését is meg lehetett hallani.
Ott állt, a rivaldafény központjában, és minden szem rámeredt.
Annyira izgatott volt attól, amit mondani készült, hogy képtelen volt
kinyögni az első szót.
– Velencébe! – vágta ki végül vigyorogva.
Roz lecsapta a villáját. – Ó, az isten szerelmére! Kész vagyok,
feladom. Én megpróbálom megszervezni neked a nagy napot, te meg a
bolondját járatod velünk.
– Nem, dehogy – vágott közbe Ven. – Komolyan beszélek. Tényleg
odamegyek a negyvenedik születésnapomon, ahol megfogantam.
Velencébe.
Pillantása egyik értetlen arcról a másikra nézett, és felvihogott
magában. Ez a nő megőrült, üzenték a rámeredő szemek. Erre vett egy
nagy levegőt, és előhozakodott az igazi poénnal.
– És ti is velem jöttök. Mind a ketten.
– Nagyon vicces – dünnyögte Olive, mert a szájába tömött
citrommázas tortától alig bírt megszólalni.
– Megengeded, hogy végigmondjam? – kérdezte Ven. – Már
magam sem igazán tudom, hogy mikor, de beneveztem egy versenybe,
és pár héttel ezelőtt felhívtak, hogy nyertem egy nyaralást.
– Menj már! – mondta Olive.
– Pontosan ezt fogom tenni.
– Milyen versenyről beszélsz? Egyáltalán, mit kellett csinálnod? –
Roz hangja válaszokat követelt.

26
 [v]
– Egy szlogent kellett kitalálni a Figurehead Cruises számára.
– És mit küldtél be?
– Bonts vitorlát, és váltsd valóra álmodat – vágta ki büszkén Ven.
– És azt akarod mondani, hogy nyertél egy nyaralást. Ezzel –
gúnyolódott Roz.
– Márpedig tényleg nyertem. Egy tizenhat napos hajóutat… három
[vi]
fő részére. Az egyik legnagyobb hajójukon – a Mermaidián. –
Miközben beszélt, felkapta a táskáját a földről, és előkotort belőle
egy gondosan összehajtogatott brosúrát. – Ezt nézzétek! Háromezer-
ötszáz utas, úszómedencék, bárok, éttermek, fagylaltozók, beltéri és
szabadtéri mozi, wellness-részleg…
– Azt mondtad, hajóút? Tizenhat napos? – hüledezett továbbra is
Roz.
– A mindenit! – lehelte Olive alig hallhatóan, miközben sóvár
pillantásokat vetett a pompás hajóbelsőről készült fényképekre. Úgy
nézett ki, mint egy ötcsillagos szálloda. Vagy inkább hat. De Olive a
tíz csillagot sem sajnálta volna tőle.
– Holnaphoz két hétre indulunk – augusztus tizenhatodikán.
Fejenként kapunk még ötszáz font költőpénzt, hogy legyen miből
megvennünk az úthoz szükséges holmikat, és a hajón igénybevett
szolgáltatásokat is fizetik, feltéve, ha ésszerű keretek között
költekezünk, és nem veszünk, mondjuk, Van Goghot valamelyik
fedélzeti árverésen.
– Ez igaz? – nyögte Roz.
– Száz százalékig – felelte Ven, majd ismét benyúlt a táskájába,
kivett belőle két összehajtott csekket, és kiosztotta őket értetlenül
bámuló barátnőinek.
– De hát ez a csekk tőled van! – kiáltott fel Olive.
– Hát persze! – vágta rá Ven. – Rögtön beváltottam a csekket, amit
küldtek, és most odaadom nektek a részeteket.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen rövid határidővel kapok
szabadságot – vetette közbe Roz valamivel nyugodtabb hangon, mivel
már kezdte elhinni, hogy Ven nem az egyik beteges tréfáját űzi velük

27
éppen. – Az a seprűnyargaló Hutchinson akkor sem adna
szabadnapot, ha éjszaka feldobnám a pacskert.
– Látod, ebben tévedsz. Most adni fog. Összebeszéltem Manusszal,
aztán felhívtam a főnöködet, aki rögtön megígérte, hogy
szabadságként könyveli el neked ezt az időszakot.
Roz szeme akkorára nyílt, hogy félő volt, kiesik a szemgolyója. –
Te. Felhívtad. Ugye, most viccelsz?
– Nem. Biztos akartam lenni abban, hogy ezen a fronton nem
ütközünk akadályba. Sajnálom, Ol, ugyanezt veled nem tudtam
megtenni. – Arra, hogy Daviddel konspiráljon Olive háta mögött, nem
volt semmi esély. Először is, David sohasem engedné el az asszonyt.
Másodszor, Olive nem állt alkalmazásban, így ahhoz, hogy
szabadságra menjen, nem kellett engedélyt kérni senkitől.
– Úgy tűnik, Manus megtanult titkot tartani – dünnyögte Roz. – Ami
meglepő, mert régebben mindent kitálalt. Ha kellett, ha nem.
– Én kedvelem Manust – mondta Ven, mit sem törődve Roz lenéző
hangjával. – Bár engem várna otthon egy ilyen pasi.
– Olyan jól néz ki – tette hozzá Olive, míg gondolatban
összevetette Manus karcsú, izmos testét David rezgő sörhasával.
Roz vállat vont. Tudta, hogy Manus jóképű, bár nyíltan még
egyszer sem mondta ki, hogy milyennek látja. Áldásként könyvelte el,
hogy rátalált egy ilyen kedves, jóképű férfira, akiért odavoltak a
barátnői, aki szorgalmasan dolgozott, és akivel kapcsolatban szinte
mindent ki lehetett pipálni. Enyhén marcona, minden sallangtól
mentes külsejét, rockerszőke haját, kedves pillantását és nagyon is
atletikus termetét. Roz szívesen átváltozott volna valakivé, aki elég
vad ahhoz, hogy csak úgy rávesse magát egy férfira, akárhol is
vannak, még akár a lépcsőházban is. Ahogy Frankie is tette. Már a
puszta gondolattól úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy
vödör jeges vízzel, és ha voltak is szexi ötletei Manusszal
kapcsolatban, a hideg zuhatag hatására semmivé váltak.
– Neked erre a két hétre le kell mondanod a takarításaidat –
folytatta Olive-hoz fordulva Ven.
– Bár megtehetném – mondta frusztráltan Olive. – De ugye tudod,
hogy bármennyire szeretném is elfogadni, el kell utasítanom az

28
ajánlatodat?
– Ezt nem teheted meg! – kiáltotta Ven. – Erre készülünk időtlen
idők óta, és most megkaptuk rá a tökéletes esélyt. Mi ez, ha nem a
sors akarata? Tudtam, ha nyerek, szűkösek lesznek a határidők – erre
a játékszabályban is felhívták a figyelmünket –, de akkor se
mondhatsz nemet. Nem engedem.
– Meg kell gondolnom – erősködött Olive. De mindnyájuk számára
nyilvánvaló volt, hogy miért mondta. Azért, hogy lerázza magáról
Vent.
– Milyen útvonalon megy a hajó? – kérdezte Roz még mindig
döbbenten. Manus soha egy szóval sem utalt arra, hogy mit terveznek
a háta mögött. Talán az útjában van, és így akarja eltávolítani? Nem
hagyhatta figyelmen kívül ezt a lehetőséget sem, a sok elutasítás után
semmiképp.
– Malaga, Korfu, Velence, Dubrovnik, Korčula, Kefalónia… –
Ven szándékosan iktatta be a szünetet az utolsó állomás után, hogy
kíváncsi pillantást vethessen Olive-ra. És pontosan az történt, amire
számítani lehetett. Olive felkapta a fejét. – Végül Gibraltár – fejezte
be a felsorolást.
– És honnan indulunk? – kérdezte Roz.
– Southamptonból.
– Southamptonból!
– Igen, de ne aggódj, mert nincs értelme. Barnsley-ban felszállunk
egy buszra, ami egészen a hajóig visz minket. Ez is benne van a
díjban. Betesszük a bőröndjeinket a busz csomagtartójába, és a
kabinunkban látjuk őket viszont. És ha a buszt bármi feltartóztatná, a
hajó megvár minket. Egyszerű és stresszmentes megoldás, nem
gondoljátok?
– Magasságos isten! – dünnyögte Roz. – Te halálkomolyan
beszélsz, igaz? El kell mennem a mosdóba, mielőtt bepisilek.
– Menj hát és pisilj – mondta nevetve Ven.
– Megyek! – Roz felállt, és elindult a kávézó hátsó vége felé, ahol
a vécék voltak.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy vidd el helyettem Frankie-t? –

29
suttogta Olive, amikor Roz hallótávolságon kívül került. –
Bármennyire szeretnék is veletek menni, hogy hagyhatnám magára
Davidet és Doreent? Nem lennének meg két hétig nélkülem. Azt is
nehezen viselik, ha elmegyek bevásárolni a Morrisonsba.
– Hogy Frankie és Roz együtt nyaraljon? Úgy, hogy te nem vagy
ott, hogy velem együtt közéjük állj, ha kell? Ugye, nem gondolod
komolyan? – Ven majdnem a haja tövéig vonta a szemöldökét.
– Nem gondolod, hogy kár azért, ami történt? – kérdezte Olive. –
Hogy tehet tönkre mindent egy ostoba csók? Ráadásul megmenthettük
volna a helyzetet. Csak annyit kellett volna mondanunk, hogy…
Ven figyelmeztetően felemelte az ujját. – Nem. Azt, hogy miként
mossa tisztára magát, Frankie-nek kellett eldöntenie. Bármit is
gondoltál te vagy én.
– Nagyon rossz döntést hozott – felelte erre Olive. – És ezt
nemegyszer meg is mondtam neki.
– Azt hiszed, én nem? De akkor mi mást tehettünk volna azon
kívül, hogy elfogadjuk az akaratát?
– Én nagyon bánom, hogy nem mondtam semmit – sóhajtotta Olive.
– Tudom, hogy mit szeretett volna elérni Frankie, de akkor sem volt
fair, hogy hallgattunk. Sőt. Hatalmas baklövést követtünk el.
– Nos, az utólagos belátás remek dolog, de most már nem tehetünk
semmit, Ol. Túl sok idő telt el ahhoz, hogy helyre lehessen hozni a
dolgokat. El tudod képzelni, mekkora kalamajka lenne abból, ha most
hozakodnánk elő az igazsággal?
– Na, ja, azt hiszem, igazad van – ismerte el lassú, szomorú
biccentéssel Olive.
Egy életre szóló barátság foszlott semmivé, mert Frankie és Manus
csókolózott egyszer. A férfi, hogy bűntudatán enyhítsen, ezt bevallotta
Roznak, amivel teljesen szétzúzta az asszony korábban alaposan
megsebzett magabiztosságát és férfiakba vetett, amúgy is törékeny
bizalmát. A többiek tudták, hogy Manus már négy éve próbálja
rendbe hozni azt, amit elrontott, amihez csak szerencsét tudtak kívánni
neki, hiszen egyedül küzdött egy seregnyi szellemmel szemben, akik
akkoriban hozták létre félelmetes seregüket, amikor Roz még a
megrögzött szoknyapecér és notórius házasságtörő Robert Clegg

30
felesége volt.
– Bár történne valami, amitől magától helyreáll a rend – folytatta
Olive. – Ez volt a kívánságom a negyvenedik születésnapodra. Hogy
mind a négyen együtt legyünk megint, és ne töltse ki az életünket más,
csak a nevetés. Mint amikor még gyerekek voltunk.
– Én is ezt szeretném – válaszolta Ven. Kinyitotta a száját, hogy
mondjon még valamit, de végül szó nélkül becsukta. Már azon a régi,
ominózus napon az istenek kezébe helyezték az ügyet. Attól kezdve
nem bízhatott másban, csak abban, hogy a mindenható
magasságbeliek rendesen teszik majd a dolgukat.

31
 6. fejezet
Útközben hazafelé, a buszon, Olive a kezébe vette az ötszáz fontról
kiállított csekket. Nem mintha be akarta volna tenni a bankba. Azért
adta Ven a pénzt, hogy méltó ruhákat vegyenek rajta az útra, és ő csak
azért hozta el magával, hogy nagyhangú barátnőjét elhallgattassa. De
a hajóútra nem megy el. Hogy is mehetne? Még ha valamilyen csoda
folytán ott is találná magát a fedélzeten, nem tudná elfelejteni a
tolószékében küszködő Doreent. Doreen tényleg nem volt béna,
valamennyire tudott járni, de csak keveset és nehezen. Ezért volt
szüksége kerekes székre. Ki mosdatná meg az anyósát, ha ő nem lenne
otthon? Ki segédkezne neki lefekvésnél? A fia mégsem alkalmas erre,
és egyébként is, a háta miatt nem tudná emelgetni. A két hétben, míg
távol van tőlük, le sem tudná hunyni a szemét az aggodalomtól, és
halálra rémisztené a gondolat, hogy mire ér majd haza. Még az is
meglehet, hogy egy halott asszony várná a kerekes székben, aki hiába
nyújtotta ki a kezét, kicsúszott belőle a pohár víz, ami talán
megmenthette volna az életét. Odafent meg, az ágyban, egy
fájdalomtól meggyötört férfi kínlódna a halál kapujában, akinek ahhoz
sem volt ereje, hogy az anyja könyörgésére levonszolja magát a
lépcsőn. Nem, gondolta Olive, ilyen körülmények között nem mehet
el.
Egyébként is, hogy mehetne vissza Kefalóniába? Azért térjen
vissza arra a gyönyörű szigetre, hogy összetörje a tökéletes képet,
amit az emlékezetében őrzött, és így mindenhová magával vihette?
Tanos már biztosan nem az a kicsi, romlatlan falucska, ami valamikor
volt. Mára biztosan diszkókkal és karaokebárokkal telezsúfolt
horrortörténetté nőtte ki magát, mert ahhoz túlontúl festői volt, hogy
ne kebelezze be a turistaipar. Ha visszamenne, feltépett sebként
kísértené az a régi álom, amelyet sikerült megvalósítania húsz évvel
ezelőtt – odarepült, és egy bárban végigdolgozott egy forró nyarat.
De ez még akkor volt, amikor fiatal volt és bátor, és a lehetőségek
szűk keretei között oda mehetett, ahová akart. Amikor Lyon néven
ismerték, ami hűen tükrözte oroszlántermészetét. Persze ott is utolérte
a bűntudat, amiért a szórakozást hajszolta, idősödő szüleire hagyva
eltartása gondjait. Így kiszakította magát a sziget vonzásából, hogy
visszatérjen a mindennapok mókuskerekébe, és hagyja, hogy

32
ambiciózus handabandájával elbűvölje egy David Hardcastle nevű
férfi. Nem, még a visszatérés gondolatát sem bírja elviselni. Még
azért sem, hogy megkeresse ottfelejtett szívét.
Amint belépett anyósa cigarettafüsttel átitatott házába, rögtön
megpillantotta a rá váró vasalnivalóhegyet. El kell tüntetnie, mire
elindul a következő helyre, kitakarítani az utca végében lévő
irodaházat. Érezte, mint húzza lefelé a vállát a ránehezedő súly.
Elfutotta a szemét a könny. Az utazásról való beszélgetés túl sok
sáros vizet kavart fel a lelkében. Vagy inkább zavarossá tette a benne
élő azúrkék tenger lágyan fodrozódó képét az apró halacskákkal, és
nagy porszívóként elszívta előle az orrlyukaiban őrzött sós levegőt.

33
 7. fejezet
Manus kétségbeesetten végighúzta a kezét az arcán. Nem tudta
elhinni, hogy megint elszúrta a dolgot. Pedig ez volt a helyzet.
Máskülönben miért vetné a partnere a szemére, hogy segített
megszervezni azt az álomutazást, amelyen ingyen részt vehet az
imádott barátnőivel?
– Még csak nem is gyanakodtam! – förmedt rá Roz ellenségesen.
– De hiszen az volt a dolog lényege, szívem.
– Most legalább látom, hogy mégiscsak tudsz titkot tartani –
acsarkodott Roz tovább.
Manus lassan és megadóan megrázta a fejét. Nem akart megint
veszekedni. Már így is négy év viaskodás állt mögötte az asszonnyal,
akit annyira szeret. Bántotta, hogy nem tud közelebb kerülni hozzá. Az
utóbbi időben már alig szeretkeztek, vagy ha mégis, érezte, hogy a nő
rutinszerűen végzi a szükséges mozdulatokat; az egész csak arra jó
neki, hogy újabb pár hétig kibújhasson a kényszerű kötelesség alól.
Az orgazmusa ilyenkor mechanikus volt, csak a teste reagált a
gyengéd érintésre. El lehetett juttatni a csúcsra, de az érzés csak a
testét érintette meg – a lelkét és az elméjét nem. És a férfi tudta ezt.
Azért imádkozott nap mint nap, hogy a nő szíve köré emelt falak
valahogy leomoljanak, de azok egyre erősebbek, egyre
áthatolhatatlanabbak lettek. Ennek ellenére tovább próbálkozott, bár
csak bolondot csinált magából. Belefáradt. Nem tudta, hány
elutasítást tud még elviselni, de ezt nem merte kimondani, mert Roz
lecsapott volna a lehetőségre, és elszaladt volna vele. Már most
hallotta, hogy mit mondana. Igen, előre tudtam, hogy ez lesz a vége.
Te ugyanúgy elhagysz, mint az a másik pöcs. Egy fokkal sem vagy
különb nála. A másik pöcs a volt férje volt, aki Roz terhes
unokatestvérével lépett le véglegesen. Akit Roz istenített, ezért is
bénította meg a szívét a kettős árulás. Csak nehéz és kitartó munkával
lehetett volna elérni, hogy újra meg tudjon bízni a férfiakban, de
Manust azonnal elbűvölte a magas, vékony nő, aki az autója befagyott
zárjával küzdött – nyilvánvalóan hiába – a szupermarket előtt. Hét év
telt el az első találkozás óta, amikor a férfi fehér lovon ülő
királyfiként a segítségére sietett, és viszonzásképpen megígértette

34
vele, hogy elmegy vele vacsorázni.
Az intenzív udvarlás aztán meghozta a gyümölcsét. A romantikus
offenzíva elkezdte ledönteni a nő szíve köré emelt védelmi vonalat,
aztán maga a szív is lágyulni kezdett. Manus meg akarta mutatni, hogy
vannak hűséges férfiak is, bár azt nem sejtette, hogy milyen kemény
fába vágta a fejszéjét. Aztán egyszer, ostoba módon megcsókolta az
asszony legjobb barátnőjét, és ezzel elkövette a lehető legnagyobb
hibát. Azonnal kiesett Roz kegyeiből. Több év után elnyert bizalmat
döntött romba ez a három másodpercig tartó gyengeség, amit egy
sokadik veszekedés eredményezett Rozzal. Az egész nem volt más,
mint egy melegségre és vigasztalásra vágyó férfi megbotlása azzal a
Frankie-vel, akit ugyancsak a vigaszkeresés hajtott a tanácstalan
karok közé. És ha mindez nem vallott volna önmagában is elég nagy
idiotizmusra, azt hitte, az lesz a legjobb, ha bevallja a dolgot Roznak.
És miért? Mert egyszer megígérte, hogy sohasem fog hazudni neki.
Bár ne tette volna. Az asszony azóta sem hagyta, hogy feledésbe
merülhessen a dolog. Akkor sem kaphatott volna nagyobb büntetést,
ha egy orgián bukik le, ahol ott van Roz összes kolléganője, a két
féltestvére és az anyja a pudlijával. Nem állt elő kifogásokkal azon
az éjszakán. Nem akarta megsérteni Rozt azzal, hogy elmondja,
mennyire kétségbeesetten vágyik néha egy morzsányi kedvességre,
vagy bármilyen szeretetmegnyilvánulásra, amit csak ritkán kap meg,
vagy inkább soha. Úgy vélte, ő követte el a hibát, így neki kell
viselnie a következményeit.
Ismeretségük kezdete óta Manus Howard először érezte teljesen
kilátástalannak a helyzetüket. Semmivel sem tudta meglágyítani Roz
szívét. Az asszony még beszélni sem volt hajlandó arról, ami
Frankie-vel történt, ugyanakkor szarkasztikus utalásokat tett rá
minduntalan. A férfi lábujjhegyen járt körülötte, és még akkor sem
mert megjegyzést tenni, ha a tévé képernyőjén megjelent egy csinos
arc. És ha nagy ritkán elmentek valahová, és a pillantása véletlenül
megállapodott egy – főleg sötét hajú – nőn, elszabadult a pokol. Úgy
érezte, egy lépésnyit sem haladtak az elmúlt négy év során. És most,
amint Roz ostorozó szavait hallgatta, aki azzal vádolta, hogy így akar
megszabadulni tőle legalább két hét erejéig, mikor ő csak azt szerette
volna, hogy eljusson arra a nyavalyás álomutazásra a barátnőivel,

35
egyre biztosabbá vált benne az érzés, hogy nem egészséges egy ilyen
kapcsolat. Ez a szomorú igazság mardosta a szívét, és a gondolat:
Roznak sem lehet jó, ha ennyire gyűlöli már a puszta látványát is.
Manus Howard magas, erős férfi volt, most mégis attól félt, hogy
kicsordulnak a könnyei. Ő maga is problémás családban nőtt fel
Ketherwoodban, a város legdurvább negyedében, de ő kiverekedte
magát abból, ami rá várt volna – az egymással karöltve járó
munkanélküliség és alkoholizmus világából. Egész életében
keményen dolgozott, így most volt neki egy jól jövedelmező
autószerelő műhelye és némi pénze a bankban. Gyakorlatilag mindene
megvolt, amire vágyott, csak az ágya volt nagyon hideg, hiába feküdt
mellette az asszonya. Amikor megérintette, úgy érezte magát a
reakciójától, mint egy kliens, aki egy órácskára megvásárolta a
karcsú testet. Természetesen ezt sem merte megemlíteni. El tudta
képzelni, mekkora veszekedés kerekedne ki már egy apró utalásból
is.
Felsóhajtott a vállára nehezedő kétségbeesés súlya alatt.
– Roz, nem tudom, meddig leszek képes elviselni ezt. Lehet – itt
elbicsaklott a hangja, így köhintenie kellett néhányat, hogy folytatni
tudja. – Lehet, hogy amíg távol leszel, végig kellene gondolnod, hogy
mit szeretnél. Hogy egyáltalán, akarsz-e tőlem valamit.
– Talán tényleg ezt kellene tennem – felelte Roz, pattogó szavakkal
leplezve a félelmet, amit a férfi javaslata váltott ki belőle. Mindig is
úgy vélte, hogy a legjobb védekezés a támadás. – Talán mégiscsak jó,
hogy elmegyek. És talán… talán mindkettőnknek az lenne a jobb, ha
végleg szakítanánk.
A legszívesebben visszaszívta volna a kegyetlen szavakat, de már
késő volt. Kimondta őket. Nem akarta azt hallani, hogy Manus
tulajdonképpen egyetért vele. Pedig egyetértett.
– Ja – sóhajtotta fáradtan. – Talán tényleg ez lesz a legjobb, Roz. –
Még hallani is fájdalmas volt, ahogy az asszony nevét kiejtette –
mintha elhalt volna a hang a torkán.
– Ne is próbálj kapcsolatba lépni velem, míg távol leszek –
feszítette Roz még tovább a húrt. – Egyáltalán.
Manus felkapta a fejét. – Tényleg ezt akarod?

36
 – Miért, te nem? – kérdezte Roz, és a védekezés ezúttal is túl
élessé tette a hangját. – Éppen most értettél egyet a szakítás
gondolatával!
Manus azzal a szándékkal nyitotta ki a száját, hogy véget vessen a
veszekedésnek, és megmondja, hogy egyáltalán nem szakítási
szándékból forszírozta a nyaralást, de ugyanebben a pillanatban
fellángolt benne is a harag, legalább akkora intenzitással, mint
Rozban.
– Tudod mit, Roz? Azt hiszem, igazad van. Ha mindketten úgy
gondoljuk, ne tartsuk a kapcsolatot. Én kibírom. Neked meg tényleg
komolyan végig kellene gondolnod, hogy mit vársz az élettől. És
nekem is, mert ez, ami van, nekem nem elég. Te szemmel láthatóan
nem vagy boldog, és az is nyilvánvaló, hogy én nem tudlak olyan
boldoggá tenni, mint amilyennek Robert mellett érezted magad. Most
pedig döntsd el, hogy tehetek-e érted még valamit, mert ha nem, akkor
visszamegyek a műhelybe. Megígértem egy ügyfélnek, hogy amilyen
gyorsan lehet, megcsinálom a kocsiját, és még el kell végeznem rajta
az olajcserét. Ami legalább egy óra.
Most Roz volt az, akinek a torkán akadt a bölcsesség. Nézte, hogy
elmegy a férfi, aztán engedte, hogy kicsurranjanak a szeméből a
tolakodó, forró könnyek, amelyek ezúttal az önmaga iránt érzett
megvetésből táplálkoztak, és olyan szúrósak voltak, mint a bogáncs.
A férfi után szerette volna vetni magát, és megmondani neki,
mennyire sajnálja, hogy idáig jutottak, és hogy ennek csakis és
kizárólag ő az oka, mert ostoba tehén módjára viselkedik, és
egyébként is tudja, hogy ami történt, annak az a céda Frankie volt az
oka. Mindig is szeretett nyomulni. Ami Manusra nem volt jellemző
egyáltalán. Hirtelen nagyon szerette volna maga körül érezni a férfi
karját, a száján a száját, és hallani, hogy mennyire szereti. Csakhogy
ismét működésbe lépett a jó öreg védekezési mechanizmusa.
Valamikor régen teljesen kitárulkozott Robert előtt, aki
keresztülgázolt rajta. Ez olyan fájdalommal járt, amit még egyszer
nem bírt volna elviselni. De ha még hajlandó is lett volna feltárni a
szívét Manus előtt, nem tehette, mert elveszítette annak az ajtónak a
kulcsát, amely mögé bezárta a szívét.

37
 Amikor meghallotta, hogy Manus autója felbőg, Roz leroskadt a
mögötte álló székbe. Mégiscsak sikerült megtennie. A kenyértörésig
vitte a dolgot ezzel a kedves, szeretni való, régóta szenvedő férfival,
aki négy éven át próbálta megtörni a jeget. Akkor most miért nem
érez diadalt?

38
 8. fejezet
Ven és Roz a következő hétfőn, munka után elautózott a
Meadowhallba. Már megkezdődött a leárazás, az üzletekben
kavarogtak az emberek, valahogy úgy, mint bennük a gondolatok. Bár
Olive is ott válogatott volna a nyári cuccok között, gondolták
mindketten nem kis szomorúsággal.
– Jaj, annyira remélem, hogy Ol mégis eljön – mondta Ven.
– Nem fog. Ostoba, ostoba, és harmadszor is ostoba liba – felelte
Roz, miközben felkapott egy kék bikinit. Ugyanakkor nem volt biztos
benne, hogy képes lesz annyi fedetlen húst meztelenül mutogatni
nyilvános helyen. A hasa olyan lapos volt, mint a vasalódeszka, de
magán viselte azoknak a középkorú nőknek az összes
bizonytalanságát, akiknek a férje lelépett egy nádszálvékony, fiatal
fruskával. És ezen nem segített, hogy kilenc évvel korábban történt a
dolog, és az sem, hogy a fickó, akivel most élt, bármikor a kedvét
lelte volta benne, függetlenül attól, hogy éppen milyen méretet mutat.
Persze csak akkor, ha minderre megkapta volna az esélyt. Visszatette
a bikinit, és előhúzott egy egyrészes, merész kivágású feketét. Büszke
volt a mellére, sokkal szívesebben mutogatta, mint a hasát. Négyük
közül nyilvánvalóan ő állt a legjobb helyen, amikor az isten a
melleket osztogatta. Szorosan mögötte Ven következett, aztán Olive,
és nagy-nagy lemaradással a lapos, AA kosaras melltartóival Frankie
zárta a sort.
Froz, ahogy Frankie és Roz magukat nevezték, soha nem élhetett az
egymás közötti ruhakölcsönzés lehetőségével úgy, ahogy azt Ven és
Olive, hasonló magasságuk és testalkatuk miatt megtehette. Roz
hosszú lábú volt, vékony és magas, Frankie pedig alacsony és
majdhogynem molett. Bár Roz egyszer rajtakapta Frankie-t, amint a
melltartóját próbálta, és hogy ne lötyögjön rajta, vécépapírral tömte
ki a kosarakat.
– Jó érzés lehet, ha valakinek rendes melle van – mondta
vágyakozva, miközben megcsodálta művi módon hangsúlyossá tett
idomait a tükörben.
– Az. Bár te sohasem fogod megtudni – felelte Roz nevetve.
Mennyit nevettek valamikor ők ketten! Elég volt, ha egymásra néztek.

39
Froz…
Roz megrázta a fejét, abban bízva, hogy így vissza tudja terelni a
gondolatait az „itt és most”-ba. Mi az ördögről jut eszembe örökké,
még ennyi idő elteltével is?
– Biztosra veszem, hogy kibírnák Ol nélkül tizenhat napig –
mondta Ven. – Megbízható forrásból tudom, hogy Doreen nem olyan
magatehetetlen, mint amilyennek mutatja magát. Egyszer én magam is
láttam, ahogy egy csomag cigivel a kezében kisétált a boltból a
Warren Streeten. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki segítség
nélkül meg sem tudja emelni a hátsó felét. És a fájósnak mondott hát
sem akadályozta meg Davidet abban, hogy némi aprópénzért
visszarakjon néhány palát a szomszédom háza tetején. Persze nem
tudta, hogy látom. Egy létra felénél járt ugyan, és sapka volt a fején,
de bárhol felismerném a nadrágszíjára rálógó, hatalmas hasát.
– Nyomorult csalók! – méltatlankodott Roz. – Megmondtad Olive-
nak?
Ven bólintott. – Úgy vélte, tévedtem. Mind a két esetben. Állítja,
hogy David kapaszkodóhorog nélkül nem bír létrára mászni, de ha
engem kérdezel, a fickó csak színészkedik. És remek alakítást nyújt.
Tiszta anyja – tette hozzá egy szippantás kíséretében.
Roz megcsóválta a fejét. – Ismersz olyan épeszű embert, aki
visszautasítana egy ingyenes hajóutat?
– Nem fogja visszautasítani – mondta Ven új keletű
határozottsággal a hangjában, villogó szemekkel. Még nem tudta,
hogy fogja feljuttatni Olive-ot a hajóra, csak abban volt biztos, hogy
megteszi. Még akkor is, ha valami piszkos trükköt kell alkalmaznia.
Végül nem ő volt az, aki a trükköt bevetette – megtette helyette valaki
más.

40
 9. fejezet
– Hallom, vásárolni voltatok. Jó cuccokat vettetek? – kérdezte
Olive azon a szombaton, amikor utoljára találkoztak az elutazás előtt.
– Aha. Ráakadtam pár jó darabra a kiárusításon. Erről jut
eszembe, a minap, amikor bankügyeket intéztem, láttam, hogy nem
váltottad be a csekket – jegyezte meg Ven, és megpaskolta Olive
kezét. – Még semmi sincs elkésve, ugye, tudod?
– Már hogy vehetném fel azt az ötszáz fontot? – méltatlankodott
Olive. – Nyári ruha vásárlására kaptuk, te magad mondtad. És mivel
én nem tudok veletek menni, nekem nem jár egy árva penny sem.
– Márpedig velünk jössz – jelentette ki Ven, és nyomatékul a
szájába tolt egy nagy falat cappuccinotortát. – Ha tetszik, ha nem.
– Bár úgy lenne! – mondta nevetve Olive. Nem mintha nevetős
kedvében lett volna, főleg most, hogy odahaza eggyel több naplopót
kellett etetnie. David, az anyja és a büdös Kevin egész nap a
televízió előtt ültek, és azon vitatkoztak, hogy melyik csatornát
nézzék. Ha alkalmanként nem kellett volna vécére menniük,
elsorvadtak volna a végtagjaik. Davidnek azért sikerült elmennie a
munkanélküli-hivatalba, bejelentkezni; igazából Kevin miatt főtt
Olive feje. Ha meglátta a hűtőszekrényt, olyan lett, mint egy sáska.
Kézzel tördelte a sajtot, egyenesen a dobozból itta a tejet, és az odvas
fogai után senki sem akart már az általa megdézsmált ételekből
fogyasztani. És sohasem húzta le a vécét. Ráadásul valaki rájárt
Olive dugipénzes perselyére. Utoljára egy ötössel lett könnyebb, és
senki sem vállalta magára az elkövető szerepét. A barátnői
születésnapi ajándékaira gyűjtött ebben a perselyben, és csak annak
örült, hogy már odaadta Roznak a megbeszélt harminc fontot a
medálra, amit közösen vettek Vennek. Roz majd magával viszi a
hajóútra, és ott a születésnapi kártyákkal együtt átadja neki. Éppen
Velencében lesznek a nagy napon. Egy olyan helyen, ahová Olive
mindig is szeretett volna eljutni. Az egyik ügyfele, akihez takarítani
járt, már járt ott, és szerinte „olyan szép, hogy szinte valótlannak
látszik; azt hinné az ember, hogy egy filmfelvétel közepébe
csöppent”. Olive azon tűnődött, lehet-e valami annyira idillien
gyönyörű, mint Tanos. A legeslegjobban azért irigyelte a barátnőit,

41
hogy Kefalóniába is eljutnak – nélküle.
– És te, Roz? Elköltötted az összes pénzedet?
– Nem igazán – felelte Roz. Ugyan beváltotta az ötszáz fontos
csekket, és meg is rohamozta a boltokat, abban bízva, hogy legalább
addig sikerül száműznie az emlékezetéből Manus párás szemét. – De
Ven azt mondja, hogy a hajón is lesznek üzletek, így ott is
vásárolhatok, ha akarok.
– Minden lesz a hajón, amit csak el tudtok képzelni – bólintott Ven.
– A tampontól a frakkig, tehát nem kell kétségbeesni, ha itthon
felejtünk valamit. Mindent megvehetünk a fedélzeten.
– Tökéletesen hangzik – sóhajtotta Olive.
Ven hirtelen megragadta a kezét.
– Kérlek, Olive, kérlek, gyere el te is! Hidd el, a családtagjaid
ellesznek nélküled. Hiszen csak tizenhat napról van szó – ennyit
igazán megérdemelsz! A széfemben még mindig ott van egy jegy, és a
te neved áll rajta. Tizenkilenc óra múlva Roz és én felszállunk a
Southamptonba tartó buszra, és még csak örülni sem fogunk igazán,
mert te nem leszel velünk. Könyörgöm, Olive. Tudod, hogy milyen
pocsék évek állnak mögöttem. Végigasszisztáltam anya és apa
haldoklását, elveszítettem az állásomat, és Ian is elég piszkosul bánt
velem… – Ven szándékosan felfelé kunkorította a szája sarkát, és úgy
nézett maga elé, hogy sajnálkozást keltsen.
Olive elmosolyodott. – Látom, meg sem próbálsz érzelmi nyomást
alkalmazni – mondta. – Esküszöm, ha volna rá mód, veletek mennék.
De így csak a bűntudat gyötörne.
– A francba velük! – kiáltotta Ven hirtelen támadt haragjában. Nem
értette, miért hagyta Olive, hogy az orránál fogva vezessék. – Ha
olyan helyzetbe kerülnének, mindhárman el tudnák látni magukat.
– És ha te holtan esnél össze? Akkor ki gondoskodna róluk? –
kérdezte Roz is, lehet, hogy a kelleténél jobban kiélezve a felhozott
érvet.
– Tudom, hogy hülyének gondoltok. És az is vagyok – válaszolta
Olive szomorúan. – Azt is tudom, hogy a szükségesnél jobban
igénybe vesznek, és valószínűleg több dologra képesek lennének,
mint amennyit bevallanak. Mégsem hagyhatok itt csapot-papot, hogy

42
veletek menjek. Pedig higgyétek el, semmit sem szeretnék jobban.
Holnap délután takarítanom kell. Nem hagyhatom cserben az
ügyfeleimet. Nem beszélve arról, hogy egyetlen normális nyári
szerkóm sincs, ha jobban belegondolok.
– A taxit holnap hét negyvenre kértem – mondta a hajthatatlan Ven.
– Öt perccel nyolc előtt ott leszünk a házatok előtt. Még pénzről sem
kell gondoskodnod, mert a taxiköltséget is a versenyszervezők fizetik.
Ami pedig a ruhákat illeti, bármelyikünktől tudsz kölcsönözni.
– Ne gyertek értem, Ven – válaszolta Olive csendesen. –
Mindenképpen itthon maradok. – Miközben beszélt, az órájára nézett.
Lassan indulnia kellett, hogy a két délutáni munkából odaérjen az
elsőre.
– Kérlek, Olive – fogta Ven ismét könyörgőre, és nyomatékul meg
is szorította a barátnője kezét. Istenem, bár lenne több érve, gondolta
bánatosan. Könyörgött, még az érzelmi zsarolással is
megpróbálkozott, de Olive túl tisztességes volt, gondoskodó, és
túlontúl hátrahelyezte magát abban a sorban, amit a környezetében
élők alkottak.
Roz kiürítette a csészéjét, és ugyancsak gyors pillantást vetett az
órájára. Már alig volt pár perce a parkolási idejéből. Egyébként is
sietnie kellett, hogy be tudja fejezni a pakolást. Felállt, egy
mozdulattal hátradobta vad szőke tincseit, és Olive-hoz hajolt.
– Nagy bolondságot csinálsz, Olive Hardcastle – mondta neki,
majd szomorúan megölelte.
– Tudom – felelte Olive.

43
 10. fejezet
Olive-nak egész nap fájt a feje, de miután elköszönt Ventől és
Roztól, szabályos lüktetésbe kezdett. Nagy kínkeservvel elvégezte a
takarítást az első ügyfelénél, de a buszon ülve, a második helye felé
tartva nyilvánvalóvá vált, hogy képtelen lesz végigcsinálni a napot.
Valószínűleg a stressz miatt került ilyen állapotba, ami nem csoda,
hiszen egy álomnyaralást kellett visszautasítania, amin ráadásul a két
legjobb barátnőjével vehetett volna részt, teljesen ingyen. Csak most
kezdte átérezni, hogy mit is tett. Ahogy Ven mondta, mindössze
tizenhat napról lett volna szó, és ilyen lehetőség csak egyszer adódik
egy ember életében. Rájött, hogy börtönben van, de hiába van a saját
kezében a börtönajtó kulcsa, nem vitte rá a lelkiismeret, hogy
használja is. Pedig hát Kevin, aki valóban lusta, mihaszna alak volt,
tudta használni a kezét-lábát; két héten át biztosan képes lett volna
tartani a frontot. És Roznak is igaza volt. Akkor is el kellene hogy
lássák magukat, ha ő holtan esne össze, ha másért nem, azért, mert
nem lenne más választásuk.
Olive felhívta a váltótársát, Janice-t az ócska mobiljáról, amelyen
éppen annyi pénz volt, hogy egy rövid hívást még le tudott
bonyolítani, de Davidet már nem tudta felhívni, így nem tudathatta
vele, hogy a szokásosnál korábban hazaér. Csak most szembesült a
valóság iróniájával: hiába dolgozott látástól vakulásig, most már
szombat este is, csak egy vacak, tizenöt fontos mobiltelefont
engedhetett meg magának, amit az ASDA-ban vásárolt, míg
Kevinnek, aki az állam könyöradományából élt, a legmodernebb
iPhone-ra is futotta, amellyel, Kevin szerint, tizenkét millió
alkalmazást is le lehet tölteni. Kinézett a busz ablakán, és megakadt a
pillantása a saját tükörképén. Évekkel idősebbnek látszott a koránál,
főleg így, hogy praktikus okokból – a munkája miatt – szoros
lófarokban hordta hosszú szőke haját. Olcsó, lehordott ruhái csak
fokozták az összhatást. Az, amit látott, egy élettől megfáradt nő arca
volt. És ha jobban belegondolt, az is volt. Egy élettől megfáradt
asszony. Már csak olívazöld szeme volt a régi, ha az nincs, talán meg
sem ismeri önmagában azt az üde, mosolygós, álmokkal teli lányt, aki
valaha volt.
Olive életében alig volt olyan időszak, amikor ne kellett volna

44
gondoskodnia valakiről. Az apja sánta volt, aki helyett mindig cipelni
kellett valamit; az anyja pedig a fél életét az ágyban töltötte – szinte
mindig volt valami baja. Olive fogantatásakor az anyja már a
negyvenes évei közepén járt, az apja az ötvenes évei végén, ráadásul
mindketten idősebbnek látszottak a koruknál. Soha nem mentek el
megnézni a lányukat, amikor szerepelt valamiben, vagy díjat kapott
valamiért. Ven anyukája és apukája volt az, aki ilyenkor
megéljenezte, és az ő otthonukban volt némi alkalma arra, hogy
megtapasztalja, milyen az igazi gyerek-szülő kapcsolat, amire ő maga
annyira vágyott. Mrs. Smith örökké ott sürgött-forgott körülöttük,
agyonetette-itatta őket, Mr. Smith pedig pénzt dugott a zsebükbe, hogy
elmehessenek moziba. Olive otthona inkább szegényházhoz
hasonlított, mint szentélyhez. Utólag szégyellte, de sokszor azt
gondolta, ő csak azért jött a világra, hogy gondoskodhasson a
szüleiről öregkorukban.
Valószínűleg sokkal jobb lett volna, ha nem jut el Kefalóniába
azon a nyáron, mert akkor soha nem tudta volna meg, hogy tőle
nagyon távol, létezik egy sokkal jobb világ, amelyet annyira élvezett.
De egy nap, amikor felhívta a szüleit a Lemon Tree telefonjáról, az
anyja reszketeg hangon felelősségre vonta, amiért teljesen magukra
hagyta őket, és a bűntudat szinte azonnal visszaparancsolta Barnsley-
ba. Amikor megérkezett, azt kellett látnia, hogy a szülei, ha lehet, még
jobban megöregedtek, és egyáltalán nem törődtek magukkal. Amit
tapasztalt, a lelke mélyéig megérintette. Pedig az orvos, aki
rendszeresen látogatta a szüleit, minden alkalommal megjegyezte –
néha türelmetlenül –, hogy a korukat leszámítva egyiküknek sincs
különösebb baja.
Olive huszonnégy éves volt, amikor az apja belehalt egy stroke-ba.
Őt gyászolta, amikor a nagydarab, pimasz kinézetű David Hardcastle
felállt, és átadta neki a helyét a buszon. Ez az egyszerű gesztus, hogy
felajánlott valamit valakinek, aki nem volt hozzászokva a
figyelmességekhez, elővetítette a lelkes igent, amikor randevúra hívta
a lányt. Így most már volt valaki, aki néha elterelte Olive figyelmét az
anyja egyre erősödő mentális problémáiról. Amikor az idős asszony
már önmagára is veszélyes lett, és a lánya nem tudta tovább kezelni,
elhelyezték egy kellemes otthonban, Pensingtonban. Ahhoz, hogy a

45
számlákat fizetni tudja, Olive-nak el kellett adnia a házukat. Amikor
David karjaiban lehetett, és a jövőjükkel kapcsolatos terveit
hallgathatta, megfeledkezhetett a mókuskerékről, amelyből nem látott
kiutat, az örökös formanyomtatványok töltögetéséről, az anyjánál tett
látogatásokról is, aki néha már fel sem ismerte benne a lányát.
Doreen, ha most visszagondolt, mindig barátságosan bánt vele, és
Olive kitüntetésnek érezte, amikor megkérték, hogy „tegye föl a
teáskannát”. Otthon érezte tőle magát. És amikor felmerült a házasság
gondolata, Olive ésszerűnek találta. Eladta a szülei házát, és új
családjához költözött. Az eladásból származó pénz azonban az utolsó
pennyig elfogyott, mire Olive anyja meghalt, így hiába szeretett volna
saját lakást, nem volt miből kifizetni az előleget. De addigra, anélkül,
hogy észrevette volna, ismét belecsúszott az ápolói szerepkörbe – bár
új helyen lakott, az életformája semmit sem változott. És amilyen
idióta volt már akkor is, már a legkisebb szeretetmegnyilvánulás is
teljesen elvakította azzal szemben, ami valójában rá várt.
Meglepődött, amikor olívazöld szemét csípni kezdték az
alattomosan felgyülemlett könnyek. Sohasem sírt – ezt a luxust nem
engedhette meg magának –, de most, szomorú arcú tükörképe láttán,
minden korábbinál elevenebben szembesült azzal, hogy mennyire
megviselte az élet. Egyik munkából a másikba rohant; csak akkor
pihent, amikor végre elaludt azon a keskeny csíkon, amit David nagy
teste nem foglalt el az ágyukon. Minimális változatosság sem volt a
napi rutinjában; sohasem jártak el vacsorázni, utazni meg pláne nem
utaztak; még csak képeket sem nézegettek olyan helyekről, ahol
nyaralni lehetett volna – semmi olyat nem csináltak, ami
élvezetesebbé tehette volna a házasságukat. Olive addigi élete pár
pillantás alatt tovaröppent, és nem volt semmi, amit dicsekedve
felmutathatott volna belőle.
Most még a szokásosnál is fáradtabb és megviseltebb volt ahhoz,
hogy a halántékában lüktető fájdalommal végigcsinálja a takarítással
járó rengeteg hajladozást. Janice szívesen el fogja végezni az ő részét
is, ha a munkáért járó fizetséget is felajánlja neki, de neki így is
megéri, ha kipihenheti magát éjszaka. A következő megállónál
leszállt. Nagyon hideg volt augusztushoz képest, és az eső is ömlött,
de Olive most nem bánta. Talán mégiscsak a front miatt fájt a feje. A

46
homlokán végigcsurgó hűvös cseppek olyan hatással voltak rá, mint
az orvosság.
Lassan vánszorgott a keskeny közön a Land Lane felé, és közben
megpróbálta elképzelni, mit csinálhat Ven és Roz. Már talán az utolsó
holmikat tették a bőröndjükbe a nyaraláshoz, mielőtt felszállnak a
luxushajóra, amely egészen Kefalóniáig repíti őket, ahol a fehér
partot lágyan nyaldossák a tenger elképesztően kék hullámai. Vajon
milyen érzés lenne, ha magányos utasként csupán mérföldekre lenne
Tanostól és a Lemon Treetől? És Atho Petrakistól. Vajon hogy nézhet
ki most a férfi, húsz évvel idősebben? Vajon dúsan hullámzó fekete
hajában megjelentek-e az ezüstös szálak? Megmaradt-e nagynak és
mackóbarnának a szeme? És őrzi-e a bőre az erdő, a kávé és a
gyógyfüvek illatát? Veszített-e ajka a teltségéből és a puhaságából?
Olive nagy nehezen száműzte fejéből a kínzó gondolatokat. Nem
akarta, hogy még jobban megfájduljon a feje.
Már majdnem a köz végénél járt, és inkább azon tűnődött, legalább
egyetlen ujját felemelte-e valaki a távolléte alatt? Esetleg csoda
történt, és valaki felporszívózta a lakást, elmosogatott, netalántán
löttyintett egy kis illatosítót a vécékagylóba… Aztán, éppen, amikor
át akart menni az úton, észrevette, hogy nyílik Doreen házának az
ajtaja. És amit látott, egy pillanat alatt kifordította a sarkaiból addigi
lassú életét, és olyan irányba terelte, amely talán több veszélyt
tartogatott számára minden eddiginél.
Roz a bőröndjével birkózott, amikor Manus olaj– és benzinszagú
overallban a szobájába lépett. Már a puszta illata megérintett egy
régen szunnyadó részt Roz szívében, amit addig teljesen beburkolt a
kicsinyesség és a makacsság. És lám, még ő nevezte gyengének
Olive-ot, amikor itt volt ő, és képtelen volt megmondani ennek az
előtte álló, végtelenül kedves és gyengéd fickónak, hogy pszichiáter
segítségét fogja kérni ahhoz, hogy meg tudjon nyílni előtte, és
megmondhassa neki, hogy mennyire szereti. Az utóbbi két hétben,
mióta megegyeztek abban, hogy egy időre különválnak, úgy éltek
egymás mellett, mint két idegen. Szükség esetén civilizált
beszélgetést folytattak, de ennél több nem történt. Illetve, Manus
átköltözött a vendégszobába.
Most nem próbálta csókkal üdvözölni. Helyette szó nélkül

47
lenyomta a bőrönd tetejét, így Roz könnyedén be tudta zárni.
– Látom, összepakoltál – jegyezte meg. – Az egész szekrényedet
magaddal viszed?
– Majdnem – válaszolta feszes mosollyal Roz.
– Van itt egy kis apróság Ven számára – folytatta a férfi, majd
előhúzott a zsebéből egy fekete tasakot. – Csak a kerek születésnap
miatt. Úgy értem, a negyvenedik azért elég különleges.
Roz figyelte, ahogy a férfi nyelve meg-megbotlik a szavakon,
mintha alkalmat akart volna adni Roznak, hogy beszúrjon egy rá
jellemző, csipkelődő megjegyzést azzal kapcsolatosan, hogy
ajándékot vesz egy másik nőnek, és megértette, hogy viselkedésével
majdnem idegroncsot csinált a férfiból. De még mindig könnyebb volt
nem tudomást venni erről, mint elfogadni az igazságot. A saját fülét is
bántotta, amikor mereven csak ennyit mondott: – Beteszem a
táskámba, és majd a nevedben átadom neki.
– Nem volt időm becsomagolni, de ezt úgyis látod.
– Nem számít. Férfi vagy. Meg fogja érteni.
Szavaival ismét egy kalap alá vette Manust a haszontalan férfiak
nagy-nagy táborával. Szeretett volna visszakozni, és azt mondani,
hogy nem úgy gondolta, ahogy érteni lehetett, de ostoba büszkesége
nem engedte, hogy gondolatai kimondott szavakká formálódjanak.
Figyelte, ahogy a férfi kővé meredt arccal kimegy a hálószobából.
Ha valaki korábban azt mondja neki, hogy képes ilyen hűvös
távolságtartásra, Roz nem hiszi el neki.

48
 11. fejezet
– A francba! – mondta Doreen Hardcastle magában, amikor
felnyitotta a Black Superkings tetejét, és üresen találta a dobozt.
David vagy Kevin elcsórta az utolsó szál cigarettáját is, miközben ő
aludt. A kis görények! Most persze egyik sem volt otthon, hogy
elküldhette volna a boltba valamelyiküket, Olive meg dolgozott, és
nem lehetett arra számítani, hogy belátható időn belül hazaér. És
Doreen ennyi ideig nem tudott meglenni nikotin nélkül.
Mivel egyedül volt a házban, nem kellett megjátszania, hogy csak
erőlködve tud felállni a kerekes székből. Nagy teste ellenére
viszonylag könnyedén álló helyzetbe tolta magát, és keresztülvágott a
szobán, a tárcájáért. Még egyszer ellenőrizte az időt. Nem, jó ideig
még senki sem ér haza. Nyugodtan elsétálhat a Warren Street-i
újságosig, hogy feltöltse a készleteit.
Óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, kidugta a fejét, és előbb balra,
aztán jobbra nézett. Egyetlen élőlény sem volt az utcán. Kilépett, hóna
alá fogta a sétabotját, és gyorsan bezárta az ajtót maga mögött. Olyan
sebesen lépkedett, hogy szinte porzott az út a lába alatt.
Éppen akkor, amikor Doreen befordult a Land Lane és a Warren
Street sarkán, egy koszos sárga Volvo állt meg Hardcastle-ék háza
előtt.
– Itt jó lesz, Gary, öregfiú – mondta David a sofőrnek. Nem akarta,
hogy valamelyik ablakból meglássák, amint a szerszámos táskájával
kiszáll a kocsiból. – Nálad van a pénzem?
– Nálam – válaszolta Gary, miközben behúzta a kéziféket, majd
kotorászni kezdett a zsebében. Végül előhúzott egy barna borítékot. –
Készpénz, zsebből zsebbe, ahogy megállapodtuk. – Megkocogtatta az
ujjával az orrát. – A jövő hétre is lenne néhány meló. Eresz alá
kellene felrakni lambériát. Majd hívlak a mobilon. Talán szerdán,
vagy csütörtökön. Persze csak, ha nem esik.
– Frankó – mondta David. Jó kis pénzt lehetett keresni a
lambériázással, főleg így, hogy Gary rendszeresen szerzett neki
melót. De nem akart telhetetlennek tűnni, és azt sem szerette volna, ha
az emberek pletykálni kezdenek, hogy nincs is olyan rossz állapotban,
hogy ne tudna dolgozni, mert az veszélyeztette volna a helyzetéből

49
adódó előnyöket. Vagy ami még rosszabb – Olive is rájött volna,
hogy nem olyan nagy a baj, mint amilyennek látszik, és a „hátfájós”
férje nagyon is el tudja látni magát. Képtelen lett volna lemondani a
kényeztetésről, amiben Olive részesítette, de még Doreen idegesítő
anyáskodása is hiányzott volna neki.
David kimászott az autóból, hatalmas szerszámos táskáját a vállára
lendítette, barátságosan odaintett Garynek, aki gázt adott és elhajtott.
Sunyi módon körbepillantott, majd kinyitotta a ház oldalához
épített garázs ajtaját, és gyors mozdulattal bedobta a táskáját. Aztán
felkészítette magát a belépőjére. Előregörnyesztette a vállát, mint egy
kivert kutya, és fájdalmas arckifejezést öltött. Sántikálva
felkapaszkodott a bejárathoz vezető pár lépcsőn, és megszokott
külsejébe visszacsusszanva elővette a kulcsát. Annyira el volt
foglalva önmagával, hogy nem vette észre a szemközti közből
döbbenten figyelő alakot.
Ven már vagy ezredszer ellenőrizte, megvan-e a pénze, jegye,
útlevele, amikor csörögni kezdett a mobilja. Nem ismerte fel a
kijelzőjén megjelenő barnsley-i számot, így óvatoson szólt bele a
mikrofonba. – Helló.
– Én vagyok – mondta remegő hangon Olive.
– Szia, Ol. Jól vagy?
– Ó, Ven, nem tudom, mit csináljak.
– Miért, mi történt? – kérdezte Ven. – Mi izgatott fel ennyire?
– Azt hiszed, izgatott vagyok? Ha! – nevetett fel keserűen Olive, és
jóval határozottabb hangon hadarni kezdett. – Amit érzek, az nem
izgatottság, hanem düh. Majdnem belekékülök. Igazatok volt.
Mindkettőtöknek. Ostoba liba vagyok, és megérdemelnék néhány
jókora pofont…
– Nyugi Ol, és beszélj már egy kicsit lassabban. – Ven hangja
nyugodt volt és parancsoló. – Egyáltalán, hol vagy?
– A Ketherwood Street-i posta előtt, a telefonfülkében – válaszolta
Olive, és olyan erővel lélegzett ki és be, mintha Muhammad Alival
szemben akarná felpörgetni magát.
– Maradj ott. Odamegyek érted.

50
 Olive rettenetes állapotban volt. Az egyik pillanatban úgy tűnt,
hogy könnyekben fog kitörni, a másikban erőt vett rajta valami
öngyilkos mánia.
– Na, mondd már, mi a fene történt? – sürgette Ven, miután Olive
szabályosan bevágódott az autó anyósülésére, és dühös mozdulattal
becsatolta magát.
– Hiszek neked. Elhiszem, hogy David a betegséggel járó előnyök
miatt megjátssza magát, valójában kutya baja a hátának, és azt is
elhiszem, hogy Doreen fel tudja emelni a kövér seggét a kerekes
székből, és el tud kacsázni a boltig. Elhiszem, hogy a Hardcastle
család minden rohadék tagja lábtörlőnek használ, és amilyen
szerencsétlen vagyok, hagytam, hogy így bánjanak velem. Be kell
látnom, hogy reménytelen eset vagyok.
– Tyűha! – mondta Ven olyan magasra felvont szemöldökkel, hogy
majdnem túllógott a homlokán. – Mi váltotta ki ezt a vallomást?
– Láttam őket – válaszolta Olive, és most már tényleg megtalálták
a könnyei a szemgödréből kivezető utat. A harag forró lávaként tört
elő belőle, és hiába próbálta, nem tudta elég gyorsan letörölni. –
Megfájdult a fejem, ezért nem mentem el a második helyre takarítani.
És mivel nem volt elég pénz a telefonomon, nem tudtam felhívni
Davidet, hogy korábban megyek haza. Na, mindegy, már a házunkhoz
vezető köz végénél jártam, amikor láttam, hogy nyílik az ajtó, majd
hamarosan Doreen feje is feltűnt. Ide-oda forgatta, és aztán… aztán…
amikor látta, hogy tiszta a pálya, kilépett, és olyan sebességgel rohant
végig az utcán, hogy állva hagyta volna még Sebastian Coe-t is.
Gondolom, a Warren Street-i újságoshoz ment, cigarettáért, ahonnan,
mire kettőt pislantottam, már vissza is ért.
– A mindenit – dünnyögte Ven, bár szíve szerint Olive fejéhez
vágta volna, hogy „ugye, megmondtam?” De bármilyen örömöt is
érzett, Olive kétségbeesett könnyei elhomályosították. Fájt neki, hogy
a legjobb barátnőjét sírni látja.
– Várj, még nincs vége! – folytatta humortalan nevetéssel Olive. –
Miközben Doreen elment otthonról, az utca másik végében feltűnt egy
autó, és amikor a házunk elé ért, ki pattant ki belőle, mint egy
keljfeljancsi? Az én drágalátos férjem. És mit gondolsz, mi lógott

51
szegénynek a beteg vállán? Egy akkora szerszámos táska, hogy
mindenki más meggörnyedt volna alatta. Aztán, amikor az autó
elhajtott, láttam, hogy eldugta a táskát a garázsban, felvette a
szokásos „megöl a hátam” pózt, majd fájdalmas képpel bevonszolta
magát a házba. Mintha Jézus egyik csodája játszódott volna le a
szemem előtt, csak ellentétes irányban.
– Ó, fene – motyogta Ven.
– Ezt követően adtam nekik öt percet, hogy a szokásos pózban
elfoglalhassák a megszokott helyüket, aztán lassú léptekkel
elindultam az ajtó felé. És valóban, amikor beléptem, David már
„agóniában” görnyedezett a mosogató felett, míg Doreen a
járókeretére támaszkodva a konyha felé tartott „egy darabka száraz
kenyérért”, hogy szegény, éhező, százhúsz kilós pocakjával kibírja
addig, míg haza nem érek, és fel nem szolgálom a vacsorájukat.
Ven kinyitotta a száját, hogy együttérzésének hangot is adjon, de
Olive még mindig nem fejezte be.
– Várj, a slusszpoén még hátravan! Nem sokkal ezután odaosont a
hátam mögé a drága Kevin, és az orrom alá dugott egy avas szagú
ruhákkal teli műanyag szatyrot. Hogy miként képes ez az ember annyi
büdös foltot ejteni az alsóneműjén, elképzelni sem tudom.
„Elképzelhető, hogy ezt ki tudod vasalni holnapra? – kérdezte
negédes hangon. – De hiszen ki sincs mosva – válaszoltam. – Hát, ki
akartam mosni, meg centrifugázni, meg vasalni is. És meg is
csinálnám, de randim van. – Nekem meg munkám, ahonnan elkések,
ha nem indulok el most rögtön”– mondtam erre, aztán gyorsan
felkaptam egy fertőtlenítőt, mintha csak azért ugrottam volna haza,
aztán meg sem álltam a telefonfülkéig.
Olive, életében először hagyta, hogy minden más érzését legyűrve
a száján is kibuggyanjon a harag. Most már belátta, hogy mekkora
marha volt. Mindennap megmosdatta Doreent, elcipelte a vécére, és
minden füttyentésére ugrott. Ugyanígy gondoskodott a lusta, mihaszna
férjéről, aki évek óta egyetlen pennyvel sem járult hozzá a háztartás
költségeihez, és Doreennal együtt jobb erőben volt, mint Olive. És
közben feketemunkákat vállalt, amiért a pénzt zsebbe kapta, tehát
sehol sem jelentette – sem neki, sem az adóhivatalnak.

52
 – Tudod, ha még csatlakozhatnék hozzátok, isten bizony, azt
mondom, hogy elmennék veletek.
– Akkor gyere! – kiáltotta Ven, aki rögtön látta, hogy elérkezett a
meggyőzés édes pillanata.
– Csak lenne néhány viselhető ruhám, gondolkodás nélkül
bedobálnám őket egy bőröndbe. De nincs egy rendes darabom. És ha
már itt tartunk, még egy szakadt bőröndöm sincs.
– Van útleveled. Más nem kell.
Ven megnézte az óráját. – Figyelj. Ezen a héten még tart a
kiárusítás, és a boltok tízig nyitva vannak a Meadowhallban.
– Csakhogy nem váltottam be a csekket…
– Nem baj, majd később beváltod. Majd a Visa kártyámmal
fizetünk, és ha megkapom az egyenleget, kipipálom rajta, amit te
vásároltál. Még két teljes óránk van, hogy összeállítsunk neked egy
nyári ruhatárat.
– Már nem tudjuk megcsinálni – sopánkodott Olive.
– De igen! Fogadjunk, hogy sikerülni fog! – Most, hogy a csoda
már megtörtént, és Olive is velük tart, gyerekjátéknak tűnt minden.
Még az utolsó pillanatra tolódott vásárlás is.

53
 12. fejezet
Tizenöt perccel később már a Meadowhallban voltak, és a Mark &
Spencer felé vonultak. Ven a karjára kapott egy halom ruhát, aztán
betolta Olive-ot az egyik próbafülkébe. Kilenc órára összeállt Olive
számára egy alapvető darabokból álló, hajókirándulásra alkalmas
ruhatár: nadrágok, sortok, alsónemű, pólók, két flancos blúz, két
szoknya, kánikularuhák, egy szárong és néhány kis fekete koktélruha,
amelyeket – erről Ven biztosította – tökéletesen fel lehet majd dobni
azzal a tengernyi sállal és ékszerrel, amit ő otthon már elpakolt. Ja –
és vettek egy nagy rózsaszín bőröndöt. Minden egyebet, amire esetleg
szüksége lesz, Olive megvehet majd a hajón vagy a kikötőkben. Ven
házában mindent becsomagoltak az új bőröndbe, aztán Olive az
összes ügyfelét felhívta Ven telefonjáról, vagy ha nem érte el őket,
üzenetet hagyott a hangpostájukban, és elmagyarázta, hogy legalább
két hétig nem tudja elvégezni a munkáját, mert elkapott egy fertőző
vírust, és az orvos karanténra kárhoztatta. Ha arra ér haza, hogy az
ügyfelei mással töltötték be a helyét – nos, akkor azt el kell majd
fogadnia. De Olive-ot már semmi sem tarthatta vissza attól, hogy
felszálljon a másnap induló hajóra. A haragja tajtékzó hullámai olyan
messzire repítették, ahonnan már nem volt visszatérés.
Ven vénasszonykorban lévő nőstény macskája felugrott az új
bőröndre, amivel halálra rémisztette Olive-ot.
– Ethel, rám hoztad a frászt! – korholta, miközben megvakargatta a
doromboló hölgyemény nyakát. Ven egy állatmenhelyből hozta el az
akkor kilencéves Ethelt, ami több mint tizenhárom évvel ezelőtt volt.
Azóta azzal telt a macska élete, hogy a hintaszék és az etetőtányér
között ingázott, közben beiktatott egy-egy egészségügyi sétát a
kertben, és minden látogató előtt kész volt felkínálni magát egy kis
kényeztető vakarásra. Még ezeknek a nyavalyás macskáknak is jobb
soruk van, mint nekem, gondolta Olive keserűen.
– Az unokatestvérem, Jen, holnap reggel jön Ethelért – mondta
Ven. – Paradicsomi sorsa lesz a farmjukon. A gyerekek majd halálra
kényeztetik.
– Igazán helyes lány ez a Jen – jegyezte meg Olive.
– Az, hogy az isten áldja meg. Szegény, mint a templom egere, de

54
aranyszíve van. – Ven örömteli mosolyt villantott a barátnőjére. –
Meg sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy velünk jössz,
Olive. Meglátod, remekül fogod érezni magad.
Istenem, remélem, gondolta Olive. Mert az volt az érzése, hogy a
pokolba fog visszatérni. Nem is tudta, megér-e kétheti édent a rá váró
büntetés.
Miközben Ven kitette Olive-ot és takarítószerekkel teli szatyrát a
Land Lane végében, arra gondolt, hogy az istenek mégiscsak
gondoskodtak Olive-ról. És amikor egy „viszlát, reggel találkozunk”-
kal elköszönt tőle, majdnem kibökte neki a titkát. De az utolsó
pillanatban sikerült befognia a száját. Így ha minden a visszájára
fordul, egyedül viszi majd el a balhét, és nem hoz kellemetlen
helyzetbe másokat.

55
 13. fejezet
Doreen olyan képpel fogadta a hazaérkező Olive-ot, mint egy shar
pei, akivel ecetet itattak.
– Hol voltál ennyi ideig? Azt hittem, ma már nem is kerülök ágyba.
– Bocsánat – felelte Olive a rá jellemző alázatossággal, bár erős
késztetést érzett, hogy megmondja az anyósának a magáét. Ehelyett
kötelességtudóan ráadta Doreenra sátorlap nagyságú hálóingét, és
elsegítette a vécéig. Közben azzal vigasztalta magát, hogy egy
csodálatos, két és fél hétig tartó időszakban megszabadul az ápolás
kellemetlen feladataitól. Aztán kihúzta a nappali dupla ággyá
alakítható kanapéját – úgy, ahogy nyolc éve minden alkalommal tette,
ha Doreen úgy döntött, hogy túl megerőltető lenne szegény meggyötört
testét felvonszolni az emeletre –, majd betette az asszony fogsorát egy
pohárba ázni. Ezt követően már csak szokásos, hat kanál porból és
[vii]
zsíros tejből álló Horlicks -adagját kellett elkészítenie, aztán
lekapcsolta a nagyvillanyt, és csak a kanapé mellett álló kicsit hagyta
égve, hogy Doreen elolvashasson pár oldalt a Mills & Boon
legfrissebb romantikus történetből. Miközben visszament a konyhába,
megpróbált nem tudomást venni Kevin mosnivalóval teli szatyráról,
amit reggelre rendbe kellett volna tennie. Ugyancsak megpróbált
minél kevesebbet belélegezni az ecet– és sajtszaggal átitatott
levegőből. A mosógép ugyan régi volt, de nagyon egyszerűen
működött. Még egy szellemi fogyatékos is be tudta volna rakni a
ruhát, és megnyomni valamelyik gombot, hiszen csak kettő volt
belőlük: rövid program és hosszú program. Persze lehet, hogy Kevin
méltóságán aluli tevékenységnek tartotta a mosást.
Olive egész nap nem evett mást, csak az egy szelet citrommázas
tortát, ezért úgy döntött, keres valamit, amivel megerősítheti magát,
mielőtt összeesik. Reggel sütött egy hatalmas adag pásztorpitét azzal
a szándékkal, hogy felmelegítve remek vacsora lesz. Egy morzsányi
sem maradt belőle. Bezzeg a tisztára kapart sütőedényt otthagyták a
pulton. Olive felkapta, és betette a mosogatóba ázni, de aztán
meggondolta magát. Visszatette oda, ahol volt. Mossa el az, aki az ő
részét is megette. Mosolyogva készített magának két szelet pirítóst, és
egy csészébe kávéport kanalazott. Nem volt értelme koffeinmenteset

56
készíteni, hiszen előre tudta, hogy le sem fogja hunyni a szemét.
Szerény vacsorája után gyorsan megfürdött, elpakolt néhány
alsóneműt, összeszedte a pipereholmiját, és az egyetlen rendes
ruhájával együtt gondosan berakta abba a szatyorba, amelyben a
takarítószereit szokta hordani. David úgy horkolt, mint egy
vaddisznó, persze Olive is vigyázott, hogy ne ébressze fel. A férfi
mindig azt állította, hogy a gyógyszerek nem javítanak a háta
állapotán, így nem is érdemes beszedni őket, a sör azonban mindig
kiütötte, így legalább néhány órácskára átadhatta magát a
megérdemelt álomnak. Olive meg el is hitte, hogy megállja a helyét
ez az érvelés. Hogy kinevethették a háta mögött a Hardcastle-ek! Nos,
egy ideig most nem fognak vihorászni rajta.
Lecipelte a táskáját a konyhába, elővett a fiókból egy
jegyzettömböt meg egy tollat, és a következő levelet írta:
Kedves Mindnyájan,
Nyaralni megyek. Szeptember 2-án, kedden jövök vissza.
Olive
Ezután letépte a tömbről a lapot, belecsúsztatta egy borítékba, és
Doreen cigarettásdobozának támasztotta. Tudta, hogy ott gyorsan meg
fogják találni.
Olive megnézte az időt. Alig hét órán belül megérkezik érte a taxi.
Nem hitte, hogy el fog aludni a sohasem használt étkezőben álló
fotelben, de mégiscsak elbóbiskolt, és azt álmodta, hogy meztelenül
fekszik a hajón, és hogy Kefalónia nyüzsgő tengerparti várossá
változott.
1. nap: A tengeren
Megjelenés: utcai viseletben

57
 14. fejezet
Még el sem halt az ébresztőóra csengése, amikor Manus, kezében
egy csésze kávéval megjelent Roz ágya mellett, ugyanabban a
pillanatban, amikor Roz szeme felpattant.
– Ébresztő, Pénelopé – mondta, de rögtön meg is bánta, és
magyarázkodásba kezdett, még mielőtt az ébredező Roz lerohanta
volna: „Pénelopé? Hát már a nevemet sem tudod? Vagy másvalakire
gondoltál? Bárki is, legalább nem a barátnőm.”
Manus köhintett néhányat, és közben megpróbálta megmagyarázni a
viccet, ami Penélope Cruzról jutott az eszébe, és nem a szépsége,
[viii]
hanem a neve miatt, és közben azt kívánta, bár ne akarta volna
tréfával kezdeni a napot. – Hoztam neked egy kis koffeint.
Gondoltam, szükséged lesz rá. – Nem volt rajta más, csak egy
bokszeralsó; remekül állt neki. Erős, izmos combja volt, ami
ellenállhatatlanul vonzotta Roz szemét, aki végül mégis elfordította a
fejét és egy udvarias „köszönöm” kíséretében elvette a férfitól a
kávét.
– Megyek, magamra kapok valamit – mutatott Manus a
vendégszoba irányába, kissé zavartan, mintha akkor tudatosult volna
benne a hiányos öltözéke. Ez is egy további jele volt a köztük lévő,
egyre táguló szakadéknak. Hogy hét év együttélés után úgy érezte,
szabadkoznia kell, mert félig meztelen.
Amikor Roz frissen zuhanyozva és felöltözve lement a földszintre,
megcsapta az orrát a vajas pirítós illata. Ezt is Manus készítette neki.
– Én is elvihettelek volna benneteket a buszállomásra. Igazán nem
kellett volna taxit rendelnetek – mondta a férfi.
– A versenyszervezők fizetik – válaszolta Roz, miközben kettétörte
az egyik pirítóst. Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy enni tudjon.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte Manus. Talán csak
képzelte Roz, vagy tényleg volt egy kis reménykedés a férfi
hangjában? Szerette volna, ha azt a választ kapja, hogy „Igen,
szeretném”?
– Nem, dehogy. Így is elleszek – felelte helyette Roz. – Már
tizenkét évesen kinőttem abból a korból, amikor szívesen vettem, ha

58
elutazáskor integetett utánam valaki – tette hozzá, de a belsejében
közben dúlt a háború. Miért nem volt képes kimondani, ami már-már
ott volt a nyelve hegyén. „Igen, örülnék, ha integetnél nekem.”
Ugyanakkor fájt neki, hogy a férfi nem erőltette a dolgot.
– Persze, értem – mindössze ennyit mondott, azt is közönyös
hangon. Roz a lelke mélyén tudta, hogy rászolgált.
Roz még a fogát mosta, amikor a ház előtt felhangzott a taxi
érkezését jelző duda.
– Jézus, de korán ideértek! – kiáltotta, majd gyorsan megtörölte a
száját, szakértő kezekkel felvitt az ajkaira némi szájfényt, néhányszor
végigszántott a fésűvel vadul hullámzó haján, és leszaladt a lépcsőn.
Manus addigra már kivitte a ház elé a bőröndjeit. Éppen Vent
ölelte meg búcsúzásképpen, és gratulált neki a jövő heti
születésnapjához.
Roz felkapta a kézitáskáját az előszobaszekrényről, még egyszer
belepillantott, hogy megnézze, megvan-e a pénztárcája meg az
útlevele. Közben azon törte a fejét, mi lenne a megfelelő módja
annak, hogy Manustól elköszönjön. A férfi még csak utalást sem tett
arra Ven előtt, hogy szétesőben van a kapcsolatuk. Inkább segített
elhelyezni a bőröndöket a csomagtartóban, majd időt sem hagyva
Roznak a búcsújelenet megtervezésére, odahajolt hozzá, és puhán
arcon csókolta.
– Érezd jól magad – mondta. Ennél többre nem vállalkozott, és
Roz gyűlölte magát a férfi visszafogottsága miatt. De aztán ugyanez a
gyűlölet Manusra irányult, amiért nem volt hajlandó visszavágni.
Gyűlölet, mindenütt csak a gyűlölet. Roz annyira el volt telve vele,
hogy attól félt, megfullad.
– Igyekezni fogok – felelte végül kényszerű mosollyal. Aztán
bemászott a taxi hátsó ülésére, és mereven maga elé nézve
megpróbálta visszatartani a könnyeit. Még csak az hiányzott volna,
hogy kicsorduljanak!
Olive az első csörrenésre lenyomta az ébresztőórát, rettegve, hogy
mást is felébreszt, de feleslegesen aggódott. Az éles hang nagyobb
szerencsével járt volna a Temető utca halottjainál. Olive
lábujjhegyen közlekedett, nehogy megzavarja a szörnyűséges kórust.

59
Doreen kontraaltja odalenn, a nappaliban rezegtette a falakat. Ehhez
csatlakozott Kevin tenorja a vendégszobából és David erős basszusa
az emeletről, a hálószobából. Inkább meghaltak volna, semmint hogy
vasárnap hajnali hatkor felkeljenek. Olive azon tűnődött, mit fognak
szólni, ha tizenegy körül felébrednek, és nem csapja meg az orrukat a
frissen sütött szalonnás tojás hívogató illata. El fognak ájulni! Olive-
ban megszólalt a kötelességtudó lelkiismeret, amit ezúttal, miután
megacélozta magát, sikerült elhallgattatnia. Valahogy fel kellett rázni
a családtagjait a tunyaságból, és ennek, a sors akaratából, most jött el
az ideje. Saját, jól felfogott érdekük is azt kívánta, hogy megértsék:
Olive nem a rabszolgájuk. Doreen a saját egészségét veszélyeztette a
huzamos mozdulatlansággal, hiszen azt, hogy kinyújtotta a kezét a
cigarettájáért, irónia nélkül nem lehetett mozgásnak nevezni. És
Kevin is vonzóbbá tehetné önmagát, ha megtanulná kimosni a ruháit,
bár a rendszeres fogmosás is lendíthetett volna a helyzetén.
Teknőspáncél-homályos szeme ugyan sohasem fog divatba jönni, bár
az tény, hogy jobb napjaiban tucatjával vonzotta a nőket, arra utalt,
hogy tud valamit, ami a jó fogaknál is többet ér. Ami pedig Davidet
illeti – nos, ha neki kell elvégeznie mindazt, amit Olive hosszú évek
óta a család érdekében megtett, talán ráébreszti arra, hogy jobban is
tisztelhetné a feleségét. Igen, végeredményben a javukat fogja
szolgálni az ő távolléte, ez nyilvánvalónak látszott, és erre kell
gondolnia neki is, ha majd megint elfogja a lelkifurdalás. Mert Olive
már biztosra vette, hogy ezt nem kerülheti el.
– Hová, hová ilyen korán, Olive?
Olive megpördült a hangra. Kevin ásítozott a háta mögött;
csenevész mellkasával úgy festett, mint egy anorexiás xilofon. A
rózsaszín vécépapírtekercset szorongatta, amiért kénytelen volt
lejönni az emeletről, és csak egy vörös tangát viselt, akkora dudorral
az anyag mögött, hogy egy pornósztár is megirigyelte volna. Ilyen
szerszám mellett, gondolta Olive, nem számít, ha sárga a foga.
Zavarában már-már azt felelte, hogy bevállalt egy korai takarítást,
de az utolsó pillanatban belébújt a kisördög.
– Elhúzom a csíkot – mondta pimaszul. – A görögökhöz. Viszlát,
Kevin!

60
 Éppen akkor lépett ki a házból, amikor a taxi befordult az utcába.
És ahogy Roz sem nézett vissza, miután beült, Olive sem volt
kíváncsi többé a házra, amit perceken belül a háta mögött hagyott.

61
 15. fejezet
– El sem hiszem, hogy itt vagy! – ujjongott Roz, miközben
mosolyogva megölelte Olive-ot. Ven időközben már elmesélte neki
az előző este történéseit, mindazt, ami miatt a barátnőjük
meggondolta magát. – Csodás meglepetés! Nem hittem, hogy elszánod
magad.
– Ha a huszonharmadik órában is, de döntöttem. A sors akarta így
– felelte Olive. – Meg Ven. És a meadowhalli üzletek
meghosszabbított nyitva tartása is kapóra jött.
– Mit bánom én, hogy mi áll a döntésed hátterében. A lényeg, hogy
itt vagy. Teljesen fel vagyok dobva. Ó, Olive, meglásd,
fantasztikusan fogjuk érezni magunkat így hárman!
– Ugye, Ven, nem feledkeztél meg a flancos rózsaszín
bőröndömről? – kérdezte hirtelen támadt ijedtséggel Olive.
Ven feledékenységet színlelve a homlokára csapott. – Magasságos
isten! Ott maradt a konyhaasztalon! – Aztán gyorsan oldalba bökte
Olive-ot. – Csak nem képzeled?
– Ó, már előre látom, hogy milyen jó lesz! – lelkendezett Roz.
Most megint olyan volt, mint régen, könnyed és mosolygós. Míg
Brutális Robert rá nem telepedett, és ki nem passzírozta belőle a
természetes életörömöt.
Bár az isten szólna belőle, gondolta Ven. Csak ő tudta egyedül,
hogy nem minden olyan, mint amilyennek a felszínen látszik.
Tíz perc sem kellett ahhoz, hogy a buszpályaudvarra érjenek. A
hátsó ülésen be sem állt a két lány szája; izgatott madarak módjára
végigcsacsogták az utat.
– Én majd kifizetem a sofőrt – ajánlotta Olive, és mire a taxi
megállt, már elő is húzta a tárcáját.
– Dehogy, csak nem képzeled! – csapott a kezére Ven. – Egy halom
készpénzt kaptam járulékos költségekre. Utazási eszközök, különféle
szolgáltatások igénybevételére, kávézásra…
– Biztos? – kérdezte Roz.
– Biztos – mormogta Ven, mert unta már ezeket a „jó szándékú
vitákat”. Egyenesen az agyára mentek.

62
 – Elképesztő. Vajon ki szponzorálta ezt a díjat? Rockefeller? –
kérdezte nevetve Roz.
– Nem tudom. Tény, hogy a szlogeníró versenyek nagyon divatosak
mostanában, és egy jó szlogen milliókat hozhat egy vállalkozásnak –
magyarázta büszkén Ven.
Közben megérkeztek a barnsley-i buszpályaudvaron kijelölt helyre,
ahol már egy csomó ember várakozott. Csak úgy virítottak a
bőröndjeiken a céglogók. Ebből is láthatták, hogy jó helyen járnak. A
poggyászokra ragasztott címkék különböző színe azt jelölte, hogy
melyik fedélzeten kell majd elhelyezni őket.
– Nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek Barnsley-ból –
jegyezte meg Olive. – Azt hittem, yorkshire-iekkel lesz tele a hajó.
– Dehogy, te bolond – felelte nevetve Ven. – Úgy el fognak
vegyülni a háromezer utas között, hogy eggyel sem találkozol.
– Észrevetted, hogy a B fedélzet drágább, mint a mi C fedélzetünk?
– suttogta Roz, miközben egy B fedélzet címkével ellátott bőrönd
blézert és nyakkendőt viselő idősödő utasa azt kérdezte az egyik E
fedélzetre tartó utastól: – Ön először utazik a Mermaidián?
– Először, mivelhogy ez az első hajóutunk – felelte az ember az E
fedélzetről.
– Nekünk a harmincadik – mondta a B fedélzetes ember, és
büszkén kidüllesztette a mellét. – És a Mermaidián a nyolcadik, ugye,
Irene?
– Nagyarcú alak – motyogta Ven. – Ha… – Az ajkába harapott –
amit mondani akart, inkább magában folytatta. Ha Frankie itt lenne,
[ix]
úgy elbánna vele, mint egy éhes Jack Russel egy rókával.
– Azt hiszem, beugrom a klotyóra – közölte Olive. – Jaj, istenem,
biztos, hogy a hajón is tudok vásárolni? Azt álmodtam ugyanis, hogy
egy ruhát sem hoztam magammal, és meztelenül mászkáltam a
fedélzeten.
– Olive, nézd meg a bőröndjeimet! – mutatott Ven saját, degeszre
tömött poggyászára. – Túlpakoltam magam. Szabad bejárást adok
neked a ruhatáramba. Úgy, mint régen. És ne szabadkozz, mert
tizenkét éves korodban nem volt ellene kifogásod…

63
 Olive-nak és Vennek mindig azonos volt a ruhamérete. Olive-nak
sohasem volt sok pénze, így ruhára is csak keveset tudott költeni,
Vennek azonban jó szeme volt a divathoz, és bármikor szívesen
rászabadította Olive-ot a saját ruhatárára, amikor tinédzserek voltak.
Főleg, mivel azt gondolta, hogy a ruhái nagy része jobban áll a szőke
barátnőjének, mint neki. A zöldek, a vörösek és a lilák mindig jobban
mutattak Olive szőke tincseivel, mint az ő aranybarna fürtjeivel.
– Kösz – mosolygott Olive. – Azt hiszem, kénytelen leszek a
szavadon fogni. Azon kívül, amit te vettél nekem tegnap este, csak
pár szakadt rongyom van. Ó, istenem, még fürdőruhát sem vettem,
ugye?
– Ne aggódj, én ötöt is bedobtam – felelte Ven. – Vagy hatot?
– Kinézem belőled – vetette közbe Roz.
[x]
– És még három trankinit.
– Trankinit? – Rozból kitört a nevetés. – Az meg mi?
Transzvesztiták által fogyasztott koktél? Nem tankinit akartál
mondani, te nagyokos?
Olive a vécében azt kívánta, bár gyorsan menne majd a busz.
Rémképek gyötörték. Attól félt, útközben megelőzi őket egy
Hardcastle-ekkel teli teherautó, elrabolják, és arra kényszerítik, hogy
menjen vissza velük. Otthon pedig hozzáláncolják a mosogatóhoz, és
többé a házat sem tudja elhagyni. De aztán ismét eszébe jutott, hogy
vasárnap reggel van, valamivel nyolc után, és ez Hardcastle-éknél
még éjszakának számít. Kevin, ha felébred, azt fogja hinni, hogy az
Olive-val folytatott hajnali párbeszéd puszta hallucináció volt –
minden esély megvolt rá, hogy mire felment, el is felejtette Olive
búcsúszavait.
– Lefogadom, hogy máris hiányzol Manusnak – mondta Ven
Roznak.
– Nem hinném. Először is, rengeteg a dolga – felelt Roz egy
vállrándítással. Ven összeráncolta a homlokát. Milliószor szeretett
volna beleszólni Roz életébe, csakhogy ráripakodhasson: térjen már
észre, és ne bánjon úgy Manusszal, mintha a kapcarongya lenne.
Persze egyszer sem tette meg. Ő nem olyan, mint Frankie, aki mindig
kimondja, amit gondol. Kivéve azt az egy ominózus esetet.

64
 Olive visszajött, de pár perc múlva már megint elindult a vécé
felé. – Az idegesség lehet az oka, de valahogy biztos szeretnék lenni
abban, hogy teljesen kiürülök – magyarázta.
– A buszon is lesz vécé, ha nem tudnád – kiáltotta utána Roz. –
Remélem – folytatta Venhez fordulva –, előbb-utóbb elengedi magát,
és képes lesz élvezettel végigülni az utat.
– De képes ám! – mondta Ven. – Majd én teszek róla. Óóó… Ez
lenne az? – kiáltott fel, amikor meglátta a feléjük manőverező,
flancos fehér buszt, amelynek kék hullámok voltak az oldalára festve,
és nagy vörös betűkkel ott virított rajta a cég neve: Easy Rider.
Olive becsapta maga mögött a vécé ajtaját, és botladozva elindult
feléjük.
– Nyugi! – szólt rá Ven. – Feleslegesen rohansz. – De ugyanezt
elmondhatta volna a B fedélzetes férfinak is, aki széles
könyökmozdulatokkal szinte rögtön az élre tört. Büszkén húzta maga
mögött flancos, gurulós bőröndjét; csak azért nézett időnként hátra,
hogy hófehér hajú, félénk kinézetű felesége követi-e. A férfi a
hetvenes évei elején járhatott, mégis fiatalos lendülettel igyekezett
előre, hogy ő lehessen az első felszálló.
Roz meglepetten tapasztalta, hogy az utazók életkora kifejezetten
széles skálán mozog. Szentül hitte ugyanis, hogy a méregdrága
hajóutakat az idős, gazdag emberek számára szervezik. De a
várakozók között két fiatal pár is volt, egészen kicsi gyerekekkel,
köztük egy karon ülő kisbabával. És egy fiatal pár, kézen fogva, akik
friss házasok feliratú bőröndjeikből ítélve a nászútjukat kívánták a
hajón tölteni. Egy hétfős, fiatal felnőttekből álló társasághoz
ugyancsak tartozott egy saját, WWE logóval ellátott bőröndjét húzó
kisfiú.
A buszsofőr a legkövérebb fickó volt, akit Ven valaha látott. Olyan
vastag volt a nyaka, mint egy megtermett fa törzse, és úgy mozgott,
mint aki elfelejtette kivenni a fogast az ingéből. A nadrágszíja felett
cunamiként rengett a hasa, ugyanakkor úgy emelgette a nehéz
bőröndöket, mint más a tollpárnákat, majd Tetris-kockák módjára
elhelyezte őket az autó csomagtartójában.
Olive, Ven és Roz felkapaszkodott a buszra, és közben elhaladtak

65
Mr. B fedélzet mellett, aki a következő szöveget tolta éppen az egyik
szerencsétlen flótásnak: – Hát, igen… Irene-nal ez a harmincadik
hajóutunk. A nyolcadik csak a Mermaidián.
– Előre sajnálom, akivel közös vacsoraasztalhoz kerül – jegyezte
meg Roz gúnyosan, majd suttogva utánozni kezdte a férfit, amivel
megnevettette a többieket. Ez a negyvennyolcadik alkalom, hogy
homárt eszem a Szófosókhoz címzett étteremben. És vagy
hétszázadszor eresztem el ugyanezt a vakert.
Hirtelen életre kelt a busz motorja. Olive megkönnyebbülten
felsóhajtott. Nem tudta elengedni magát, míg el nem indultak, mert
még mindig attól félt, hogy David vagy valamelyik családtagja
utoléri, és megakadályozza, hogy elutazzon. A busz lassan kifordult a
pályaudvarról, és elindult a városon keresztülvezető úton.
– Szép jó reggelt kívánok mindenkinek – mondta vidám hangú
lancashire-i kiejtéssel a buszvezető. – Ugye, mindenki érzi, hogy
nyaralni megyünk?
– Igen! – harsogta a vidám kórus. Bár Olive úgy nézett ki, mint aki
éppen hányni készül. Menet közben folyamatosan az utat nézte,
továbbra is attól rettegve, hogy felbukkan valahol egy éhes zombi
módjára bukdácsoló, dühös Hardcastle.
– Clive va-ha-gyo-hok, az önök buszso-ho-főrje. Kötelessége-hem-
nek megfelelően szeretném önöket néhány dologról tájéko-hoztatni…
Ezt követően elsorolta a busszal kapcsolatos biztonsági
szabályokat, például hogy mindenkinek be kellene csatolni a
biztonsági övet, de természetesen senkit sem tud kényszeríteni, ha
netalántán figyelmen kívül hagyják a figyelmeztetést. Elmondta
továbbá, miként kell betörni az ablakot vészhelyzetben, és hogy előző
este későn ért haza, mert le kellett mosnia a buszt. Aztán, mivel
késett, meg kellett melegítenie a teáját a mikróban, és hogy májat,
hagymát és borsót evett vacsorára. Persze nem kerti, hanem
konzervborsót, akkora szemek voltak, mint az úritök.
– Elképesztő! Gondolom, hogy randin csak úgy repül mellette az
idő – motyogta Roz, majd áthajolt a másik oldalon ülő Olive-hoz, aki
propeller módjára forgolódott továbbra is. – Nyugodj már meg, az ég
szerelmére. Ha volt is némi gáz, elmúlt a veszély…

66
 – Jó, jó, mindjárt megnyugszom – felelte Olive. Közben a busz
sebességbe kapcsolt, és hamarosan ráfordult az M1-es út
felhajtósávjára. Olive csak ekkor nyújtotta ki a kezét, hogy
bebizonyítsa – már nem remeg.
Clive további információkkal próbálta őket hangulatba hozni.
Elmondta, hol fognak megállni az autópályán, hogy még több utast
felvegyenek, és hogy az autóbusz hátsó felében van egy vécé – még
azt is elmagyarázta, hogy kell lehúzni. (Rá kell állni a padlóban
elhelyezett gombra.) De tíz perc múlva úgyis megállnak, vécészünetet
tartani.
– Na, ne! Nekem tropára van a medencém, de ennél azért hosszabb
ideig bírnám – jegyezte meg Ven.
– Mitől van tropára a medencéd? Hiszen nem is szültél – mondta
erre Olive. Igaz, egyikük sem szült. Ven azért nem, mert sohasem
találta meg Mr. Igazit, Olive pedig azért, mert bármennyit
próbálkoztak Daviddel, természetes módon nem tudott teherbe esni.
Roz pedig sohasem vágyott arra, hogy anya legyen. Manust sem
izgatta nagyon a dolog; mintha az is elég lett volna neki, hogy Roz
párja lehet. Legalábbis ezt szokta mondani. Ami Frankie-t illeti…
Nos, ő teljesen más eset volt. Volt idő, amikor mind a négyen arról
ábrándoztak, hogy mindegyiküknek négy gyereke lesz, és a tizenhat
kölyök barátságban fog élni, míg meg nem halnak – úgy, ahogy ők is.
– Ő tudja, hogy mégiscsak sikerült összehozni ezt a születésnapi
utat? – kérdezte Roz váratlanul, miközben ismét eszébe jutott egy
kellemetlen emlék Frankie Carnevaléval kapcsolatban.
– Frankie-re gondolsz? – kérdezte Ven, bár pontosan tudta, hogy
igen, mert Roz mindig speciális hangsúllyal beszélt egykori legjobb
barátnőjéről, ha véletlenül szóba került.
– Igen, rá.
– Igen, megmondtam neki – válaszolta Ven, miközben kinyitott egy
csomag Cadbury’s Eclairst.
– És nem kapta fel a vizet, hogy kihagytuk?
– Majd kárpótolom – mondta Ven.
– Mivel? Hozol neki egy üveg olasz bort? – kérdezte Roz nevetve.
– Egyébként nem is tudom, hogy miért érdekel.

67
 – Akkor ne foglalkozz vele, Roz – javasolta Ven halk, de
határozott hangon.
Roz nyomban befogta a száját. Megrögzött szokásának számított,
hogy Frankie-t szidalmazza, most mégis belátta, hogy ilyesminek
nincs helye a luxushajójuk felé vezető úton. Főleg, hogy egy közös
barátjuk előtt akarta a szájára venni, aki őt választotta, amikor be
kellett tölteni a harmadik helyet. Roz eljátszott a gondolattal, és
megpróbálta Frankie helyébe képzelni magát, miközben megmondják
neki, hogy nem vehet részt a sok-sok évvel korábban elhelyezett
hajóúton, mert valaki elsőbbséget élvez vele szemben. Frankie
biztosan jobban viselte a hírt, mint ahogy Roz viselte volna fordított
helyzetben.
– Találkoztál vele mostanában? – kérdezte végül.
– Néhány héttel ezelőtt elmentem hozzá.
Roz már elkezdte felhúzni magát azon, hogy Ven képes volt
Derbyshire-ig utazni Frankie miatt úgy, hogy neki egy szót sem szólt a
látogatásról. Aztán eszébe jutott, hogy valamikor, réges-rég, tett egy
kinyilatkoztatást, mely szerint semmit sem akart tudni Frankieről. Roz
azonban kifordult egykori önmagából, és nem lehetett a kedvére tenni
egy ideje. Hirtelen mégis elfogta a kíváncsiság.
– Egyedül él?
– Igen, már jó ideje.
– Mi történt a fickóval, akivel leköltözött?
– Melyik fickóval? Ja, már emlékszem… Nem sokkal később
szakítottak.
Úgy kell neki, dünnyögte magában Roz.
– Még mindig Bakewellben van? Ott készülnek a legjobb
gyümölcslepények.
– Aha – felelte Ven, figyelmen kívül hagyva a kérdés végére
biggyesztett, közönyt színlelő kvartyogást. – Van egy kis háza.
– Azt hittem, nagy házuk volt!
– Azt eladta, és keresett magának egy kisebbet, de azt csak bérli.
– Aztán mire volt jó egy ilyen előnytelen tranzakció? – firtatta Roz.

68
 – Fel akart szabadítani magának némi tőkét, miután a fordítói
állásából kirúgták – válaszolta Ven, körültekintően megválasztva a
szavakat.
– Ó, tehát már nem is dolgozik! – vetette közbe, nem kis
rosszindulattal, Roz.
– De… Szabadúszóként, ha nem is túl gyakran, azért akad neki
valami. – Ven megpróbálta odébb tolni a szájában a ragadós
karamelltölteléket. – Ami elég is, mivel szüneteltetni szeretné a
hivatását. – Ven most már igazán nehezen találta meg a megfelelő
szavakat.
– Szüneteltetni egy hivatást? – motyogta Roz. Hogy le ne szakadjon
az ég! Ezt már csak magában tette hozzá, de megdöbbent, mert
felismerte a kicsinyességet, ami korábban egyáltalán nem volt
jellemző rá. Mi lett belőled? – korholta egy undorral teli belső hang,
és ez egyáltalán nem tetszett neki. Sem a hangszín, sem az, amit
kérdezett. Előkapott a táskájából egy színes magazint. Egy olyan
cikknél nyílt ki, amelynek az volt a címe: Hogyan töltsük meg
energiával szunnyadó szerelmi életünket? Más sem hiányzott, mint
hogy ebbe is beledörgöljék az orrát!
Tizenöt perccel később megálltak egy benzinkútnál. Felvettek
néhány utast, de még mielőtt Clive nekik is elsorolta volna
sziporkázó biztonsági utasításait, és beszámolt volna konzervborsós
vacsorájáról, Olive elaludt. Pár perccel később azonban felriadt egy
zuhanó érzésre, de mivel erőt vett rajta a kialvatlanság, újra el is
szenderedett. Hamarosan Roz is követte, és végül Ven szemhéja is
elnehezedett.
Arra ébredtek, hogy a busz nagy fékezéssel bekanyarodott a
következő töltőállomásra. Itt Clive bejelentette, hogy egyórás
ebédszünetet fognak tartani, annál is inkább, mert neki hivatali
előírás az időben elfogyasztott ebéd.
– Elképesztő, hogy mi mindent el tud hitetni magával az ember, ha
nagyon akarja – nevetett Ven.
– Nem mintha egyébként kiszáradna – suttogta Roz egy hosszú
nyújtózás és kiadós ásítás közepette. – Csak a tartalékain elélne egy
darabig. Akár évekig is, amekkora húsmennyiséget cipel. Vajon

69
borsóval vagy borsó nélkül enné fel önmagát?
– Mindegy. Nem szeretném, ha elájulna az éhségtől vezetés közben
– jegyezte meg Olive, de közben maga is eltűnődött, tényleg előírják-
e a buszsofőrök számára az ebédet. Elképzelte, hogy Clive asztalánál
megjelenik egy egyenruhás ellenőr, és megnézi, eltüntette-e a
tányérjáról a húst meg a zöldségeket.
Az emberek elkezdtek leszállni a buszról. Elsőként, vette észre
Roz, a B fedélzetes férfi indult el a kávézó felé. Kötelességtudó
asszonya három lépés távolságból követte.
– Menjünk, igyunk egy kávét – javasolta Olive. – Ha nem juttatok
némi koffeint a szervezetembe, kómába esem.
Az órájára pillantott. Ilyenkor szoktak ébredezni a Hardcastle-ek.
Doreen talán épp most kiáltja el magát először, hogy segítse ki a
vécére, és bűntudattal gondolt arra, hogy David kénytelen lesz a
helyére lépni. Aztán eszébe jutott, hogy Doreen, ha nagyon akar,
egyedül is képes elmenni a vécéig, olyan sebesen megjárta a
trafikhoz vezető utat. Hány éve ápolta már az anyósát, és egyszer sem
kapott érte köszönetet. Annál több jutott neki a hatalmaskodásból és a
parancsokból. Olive már gyerekként is tudta, hogy a szülei jóval
többre lettek volna képesek, mint amit beismertek, és lám, mégis
beleesett a Hardcastle-ek gondosan előkészített csapdájába. Hogy
milyen ostoba volt! Első osztályú bolond.
– Verd már ki a fejedből azt a rémes népséget! – szólt rá Ven, sőt
még oldalba is lökte, miután beálltak a kávéra várók sorába. –
Ismerlek, mint a tenyeremet.
– Csak eszembe jutott, hogy most kelnek fel. Talán éppen most
olvassák a levelemet. Mindjárt kitör náluk a káosz.
– Remélem is – mondta Roz elégedett hangon.

70
 16. fejezet
Pontosan akkor, amikor a buszsofőr sebességbe tette a buszt, és
nekivágtak az út utolsó szakaszának, David Hardcastle-et
felébresztette az anyja kiabálása.
– Olive. Olive! Ki kell mennem. Bevizelek, ha nem sietsz.
– Olive, kelj fel. Hív az anyám – mondta David, és ugyanakkor el
is szellentette magát a felesége irányába. Ettől biztosan felébred,
gondolta röhögve. Forró, büdös szellentés volt, ami ha nem ugrasztja
ki az asszonyt az ágyból, akkor semmi sem fogja. Olive utálta, ha az
orra alá fingottak, így David joggal feltételezte, hogy egy villanás
alatt ki fog pattanni az ágyból. De mivel semmiféle reakciót nem
tapasztalt, átgördült a másik oldalára, és csalódottan vette tudomásul,
hogy mégsem találta el a célpontot. Olive fele üres volt és hideg. Mi
több, érintetlennek látszott.
David letolta magáról a takarót, átlendítette a lábát az ágy
peremén, aztán, nagy vakarózás közepette, lebotorkált a lépcsőn.
– Olive, hol vagy? Anyának szüksége lenne rád!
– Elment! – kiáltotta Kevin álmos hangja a vendégszobából. –
Valami göröghöz, takarítani.
– Göröghöz?
– Hát, azt mondta.
Fura, gondolta David. Nem emlékezett, hogy Olive említette volna
ezt a vasárnap reggeli munkát. Azt azért remélte, hogy ennek ellenére
is elkészül a vasárnapi ebéd.
– Olive! – visította Doreen.
– Jaj, anya, fogd már be. Jövök!
– Hozd ide a bagómat is, David. Meg az öngyújtót. A vízforraló
mellett vannak.
– Tarts ki, viszem – felelte nagy lábdobogás közepette David.
Befordult a konyhába, és ekkor meglátta a borítékot. Ott állt szépen, a
kannának támasztva, Doreen Black Superkings doboza mellett.
Feltépte, és elolvasta Olive levelét. Nem volt hosszú.
– Nyaralni ment – motyogta hitetlenkedő hangon. – Mégis, hogy
érti, hogy nyaralni ment?

71
 – Ha nem sietsz, Olive, be fogok pisilni – sipákolta Doreen.
– Fogd már be egy pillanatra, anya! – Még egyszer elolvasta a
rövid üzenetet. Mi ütött ebbe az Olive-ba? Talán bedrogozott? Vagy
ha tényleg nyaralni ment, honnan vette rá a pénzt? Hiszen nincs egy
rendes ruhája, amit magával vihetett volna. Egyáltalán, hogy jutott
eszébe, hogy nyaralni menjen?
– Figyelmeztettelek, Olive! – bömbölte Doreen hangja. – Nem
tudtam tovább visszatartani. Összepisáltam magam. Most aztán le is
kell mosnod. De úgy kell neked, miért nem jöttél, amikor hívtalak.
David szája megfeszült. Nem tudta, miben mesterkedik Olive, de
ha megunja ezt a kis bújócskát, és hazajön, lesz hozzá néhány
keresetlen szava.

72
 17. fejezet
A busz megérkezett Southamptonba. Olive azt se tudta, merre
nézzen, annyira lenyűgözték a belvárosba vezető út mentén sorakozó
flancos házak. Tudta, hogy ő maga sohasem fog hasonlóban lakni, de
a rumlis, cigarettafüsttel átitatott sorházi lakásnál azért egy kicsit
jobb és szebb otthonban reménykedett. Elege volt a nikotinfoltos
falakból és a kiárusításokban beszerzett, semmire sem használható
háztartási gépekből is. David, amikor udvarolt neki, azt ígérte, hogy a
fél világot le fogja tenni a lábai elé. Akkoriban még tudta, milyen
szöveggel lehet elnyerni egy nő szívét. Magas volt, egyenes tartással
járt, és még nem húzta le a hasa. Könnyen mosolygó, kerek arcáról
kedvesség és vonzó pimaszság sugárzott, és ha csak tehette,
megcsókolta Olive-ot. És ölelgette is, és ez olyasmi volt, ami mindig
hiányzott Olive életéből, mert a szülei nem szerették kimutatni az
érzelmeiket.
Olive megpróbálta felidézni, mikor maradtak el az ölelések, és
mikor mondta utoljára David, hogy szereti, de nem tudta. Újabban
David csak akkor érintette meg, ha szexre vágyott. Érdekes módon, ha
összejött a dolog, David még a hátfájásáról is megfeledkezett. Milyen
más volt, amikor járni kezdtek! A férfi tele volt ambícióval, és
izgalmas terveket szövögetett. Azt ígérte, nagy házat épít majd
maguknak, amelyhez együtt készítik el a terveket, és lesz egy nagy
kertjük, ahol csúcsminőségű zöldséget termeszt majd Olive, és a
legmenőbb bioüzletek beszállítója lesz. Olive nagyon szeretett a
szabadban dolgozni, és szívesen foglalatoskodott növényekkel.
Doreen háza mögött azonban csak egy kis, kavicsos udvar volt, ahol
néhány cserép paradicsomnak és a kerekes kukáknak jutott csak hely.
Annak idején úgy tervezték, hogy csak néhány hónapig élnek majd
David anyjánál. Tizenhárom év telt el azóta.
Ven felrázta Rozt. – Ébredj, Csipkerózsika, mindjárt megérkezünk!
Roz nagy nyújtózással száműzte az álmot hosszú végtagjaiból. –
Hány óra?
– Fél kettő.
Clive, a buszsofőr közben új taktikához folyamodott. Sajnáltatni
kezdte magát, amiért vissza kell mennie újabb utasokért, akiket

73
másnap kell majd a célállomásra szállítania, de azt követően
szerencsére lesz néhány szabadnapja. Ő maga még sohasem járt
hajóúton, és nem is fog, mert neki csak a legjobb és legflancosabb
erkélyes lakosztályok egyike lenne megfelelő, de azt nem engedheti
meg magának.
– Talán fel kellene hagynia az örökös ételrendeléssel – jegyezte
meg Roz. – Egy hét alatt annyi pénzt spórolna meg, hogy kibérelhetne
egy egész hajót. Kövér disznó.
– Te pedig rosszmájú vagy – válaszolta nevetve Ven. Roz
megnyilvánulásaiban mindig volt valami maróan gúnyos, főleg az
utóbbi években, de szerencsére vicces is tudott lenni, ha akart. Olive-
ra tett gonoszkodó megjegyzései hallatán Vent majd szétvetette a
kacagás. – „Keddenként, miközben a Crossroads ismétléseit nézzük a
tévében anyámmal, be szoktunk vágni egy tál ropogósra sütött
palacsintát és hozzá egy nagy doboz velőborsókonzervet. Vagyis,
most már én eszem meg mindet, mert az anyám már két éve meghalt,
így nem eszik sokat. Csak szótlanul ül a hintaszékében, és bár
szétesőfélben van a teste, még mindig tudni akarja, hogy mire készül
Benny.”
– Ha balra néznek, megpillanthatják a hajójukat – mondta az igazi
Clive, miközben közelebb araszolt a dokkhoz. És valóban, nem
messze a parttól ott ringatózott egy nagy fehér hajó sárga címerrel az
oldalán. Legalább ötvenszer akkora volt, mint amekkorára
számítottak.
– Szent kecskeszakáll, ez óriási! – nyögte Roz. Inkább hasonlított
lebegő városhoz, mint hajóhoz.
Olive nem mondott semmit, mert a szája tátva maradt a döbbenettől
– akkorára nyitotta, hogy majdnem kiugrott az állkapcsa.
A Nagy Clive arra kérte az utasokat, hogy pár percig még legyenek
türelemmel – hamarosan megállnak, és akkor első dolga lesz a
poggyászaikat kiosztani. Az öreg B fedélzetes természetesen
figyelmen kívül hagyta a derék sofőr szavait.
Közelebbről nézve még masszívabbnak látszott a hajó. Olive még
mindig úgy érezte, hogy eltömte egy gombóc a torkát. Főleg, ha arra
gondolt, hogy ha nem fájdul meg este a feje, és nem megy haza a

74
megszokottnál korábban, most otthon lenne, a vasárnapi ebédet főzné,
és megpróbálná nem elhányni magát Kevin szennyesétől. Vajon mi
történhet ebben a pillanatban a Land Lane 15. falai között? Ilyen
gondolatok jártak a fejében, míg fel nem hangzott Clive jó öreg
lancasteri akcentusa: – Oké, hölgyeim és urr-haim, most már
leszállhatnak. Fantasztikus ut-hat kívánok önö-höknek. Kér-hem, ha
különösen szép helyen járnak, kü-hüldjenek nekem egy képeslapot.
– Gyerünk, lányok! – kiáltotta mosolyogva Ven. – Kezdődik a
nyaralás!
Kiözönlöttek a buszból, és még arra is ügyeltek, hogy szegény
Clive-tól illő módon elbúcsúzzanak. Ven remélte, hogy az ötös, amit
borravalóként adott neki, valamennyire kárpótolja azért, hogy nem
vehet részt a tizenhat napos úton. Vehet rajta, például, egy egész
karton borsót. Vagy kiárusítás esetén többet is.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy fel fogok szállni arra – mutatott
Olive a hajó felé, és éppen olyan izgalmat érzett, mint akkor, amikor
először látta a Blackpool Towert, amihez az anyja és az apja vitte el
a tizenkettedik születésnapján.
– Nem is fogsz, ha nem állsz be mögém ebbe a sorba – mondta
Ven. – Nálam van a jegyed. A helyedben én inkább az útlevelemre
koncentrálnék. Készítsd elő, oké?
– Találkozunk a versenyszervező pasival is? – kérdezte Olive. –
Mit is mondtál, hogy hívják?
– Hm… Valamilyen Andrew. Nem emlékszem. Egyébként nem
tudom, látjuk-e. Erről semmit sem mondtak. Lehet, hogy csak később
csatlakozik hozzánk, már a fedélzeten.
– Azt hittem, itt lesz egy fotóssal, hogy reklámcélokra
lefényképezzék az érkezést. Végül is, nem egy konyharuhát vágtak a
nyertesekhez, hanem egy nyaralást.
Ven nem válaszolt, inkább a terminál falait díszítő fényképeket
nézegette, és miközben elgyönyörködött a flotta orrfigurás hajóiban,
egyre rövidebb lett a sor is.
Olive vagy hatvanadszor ellenőrizte az útlevelét a táskájában, és
minden alkalommal elkapta a pánik, ha nem vette észre az első
pillantásra, mert becsúszott az újságja lapjai közé. Ezt azzal

75
magyarázta, hogy tegnap óta, mióta meglátta az újságos felé nyargaló
Doreent, a szíve többet dobbant, mint egész addigi életében.
Látták, hogy Mr. B Fedélzet és apró termetű asszonya négy másik
utassal együtt beállt abba a sorba, amelyet az ELITE UTASOK
számára külön kijelöltek. De hát ő már törzsutasnak számított, ahogy
arról a buszon már mindenki értesülhetett. Biztosan volt egy külön
megbízottja Liverpoolban, akinek az volt a feladata, hogy tízévente
meghosszabbíttassa a főnöke útlevelét.
– Nézzétek azt a fickót azzal a macával! – mutatott Ven egy magas,
hihetetlenül jóképű, koromfekete hajú férfira, aki Mr. B Fedélzet
mögött állt a különleges utasok sorában. A lenyűgözően szép, hosszú
lábú nőnek, aki vele volt, durcásan lebiggyedt az ajka, de a melle
ugyanilyen makacssággal állt ellen a gravitációnak, és a haja sötét,
lágy hullámokban omlott a vállaira. A bőrszínük olyan volt,
amilyenre természetes körülmények között nemigen lehetett szert
tenni. Nem is napbarnítottak voltak, hanem sokkal inkább feketék. –
Úgy néz ki, mint Dom Donaldson – sóhajtotta Ven, úgy, ahogy mindig
felsóhajtott, amikor imádott bálványa, az „aranyszívű csiszolatlan
gyémántot” alakító szappanoperasztár szóba került.
– Mert biztos ezen a hajón nyaral! – jegyezte meg Roz fanyarul. –
Meg Brad Pitt is, persze. És egészen hátul mintha David Beckham
arca villant volna fel.
– Ne légy már ünneprontó! – torkolta le a csalódott Ven. – Miért
fájt volna, ha azt hiszem, hogy tizenhat napig egy hajón nyaralok a
kedvenc színészemmel?
A következő pillanatban Roz volt az, akinek a meglepetéstől
elkerekedett a szeme. Egy halálosan jóképű pasi haladt el mellette,
aki – és erre akár meg is esküdött volna – Raul Cruz volt, a spanyol
Michelin-csillagos szakács. A televízióban szokott szerepelni. Most
eltűnt a „Személyzet” feliratú ajtó mögött. Roz sohasem vallotta
volna be a többieknek, hogy titokban odavan a férfiért – gyerekesnek
nyilvánították volna a viselkedését, és az ő korában az is volt. Meg
nem is volt jellemző rá az efféle fellángolás. Tudta, hogy
agyonszekálnák miatta a barátnői, akik egyébként szentül hitték, hogy
nincs is szíve. Olyan meg pláne nincs, ami képes lenne veszett

76
dobogásba kezdeni egy férfi miatt. Pedig úgy tűnt, ezúttal nem a
képzelete játszott vele. A brosúra szerint a férfinak volt egy étterme a
Mermaidián, tehát jó esély volt rá, hogy valóban őt látta. Roz nyelt
egy nagyot.
Mivel a beléptetést egy regimentnyi ember végezte, gyorsan haladt
a sor. Hamarosan Ven, Olive és Roz is egy-egy pult előtt találta
magát. Nyilatkoztak, hogy nem volt hasmenésük az elmúlt huszonnégy
órában, és nem is hánytak, bár Olive közel állt az utóbbihoz, amikor
rájött, mit művelt vele David és Doreen, de úgy döntött, ezt nem kell
megemlítenie. Aztán mindegyiküket lefotózták egy óriási
fényképezőgéppel, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas szem, és kis
műanyag kártyákat nyomtak a kezükbe, amelyeket a megjelölt helyen
alá kellett írniuk.
– Ez helyettesíti az útlevelüket a fedélzeten, ez nyitja a kabinjuk
ajtaját, és ezzel tudják majd ráterhelni a költségeiket a
bankszámlájukra – magyarázta a pult mögött álló nő.
Ven elővette a Visa kártyáját, hogy azt terheljék meg majd a
kiadásaikkal, amelyeket utólagosan a Figurehead Cruises vissza fog
téríteni.
– Remélem, így is lesz – jegyezte meg Roz. – Nem szeretném, ha
neked kellene kifizetned a tetemesre rúgó pezsgőszámláimat.
– Nyugi, nem fognak cserbenhagyni – mondta Ven. – Eddig is
minden simán ment, nem igaz? Ó, egek, ezt nem kellett volna
mondanod, súgta a fejében egy méltatlankodó hangocska.
Tapasztalata szerint ugyanis pontosan ez a mondat volt a
küszöbönálló katasztrófák leggyakoribb előszele.
– Istenemre mondom, egy ilyen díjért érdemes benevezni egy
versenyre – dünnyögte Olive. – Kicsit más, mint a sampon, amit a
múltkor nyertem a tombolán. Ráadásul barna hajra volt – tette hozzá
méltatlankodó hangon, majd pánikba esett, mert a karlánca
működésbe hozta a fémdetektorokat. Rögtön félre is vonta az egyik
női alkalmazott, mint egy börtönből szökött bűnözőt.
Az ellenőrzés után kaptak egy-egy L betűvel ellátott
beszállókártyát. Mire beértek a tranzitváróba, éppen a K betűs
utasokat szólították fel a beszállásra, ami azt jelentette, hogy nem kell

77
soká várniuk. Aztán, mielőtt felszálltak volna a hajóra, gyorsan pózba
álltak egy fényképész előtt, aki elkészítette róluk a nyaralásuk első
képét.
Olive izgalomtól remegő lábakkal lépett a hajó gyomrába vezető,
enyhén lejtős, kanyargós folyosóba, amelyből kilépve egy hatalmas,
dúsan díszített, palotának is beillő, öt emelet magasságú
fogadótérben találták magukat. Innen lehetett eljutni a hajóóriás
különböző fedélzeteire. Az utasokat két üveglift szállította le és fel,
és fehér egyenruhás, olaszos kinézetű férfiak kísérték őket a
kabinjaikba.
– Erre, hölgyem! – mondta az egyik, miután Ven közölte vele a
kabinszámát. A kitűzője szerint Benzir volt a neve. Gálánsan kivette
Roz kezéből a hatalmas kézitáskát, végigvezette őket egy szőnyeggel
végigterített folyosón. Különféle műalkotások között lépegettek, majd
beszálltak egy zárt liftbe, amely a kilencedik emeletre vitte őket.
Egymás mellett voltak a szobáik. Olive rózsaszín bőröndje már
odafent volt, a kabinja ajtaja előtt. Mindeddig azt hitte, hogy a képek,
amelyeket Ven mutatott nekik, túlzóak voltak, vagy Photoshoppal
machináltak, és már előre attól félt, hogy a kabinja egy kis egérlyuk
lesz, amibe nem fér be más, csak egy nyikorgó hintaágy. Ezzel
szemben az volt az igazság, hogy a fotók versenyre sem kelhettek a
valósággal. Jobbra, közvetlenül az ajtó mellett, egy méretes
gardróbszekrény terpeszkedett, tengernyi polccal és beépített széffel.
A polcok közül többet teljesen megtöltöttek a takarosan
összehajtogatott, hófehér törülközők. A tükörfalú fürdőszobában
faltól falig ért a kád, és a mosdókagyló melletti polc szinte
roskadozott a szépítőszerek alatt. Az ajtóval szemben kövér
párnákkal borított franciaágy állt és két tévékészülék – az egyik
képernyője az ágy felé nézett, a másiké a nappaliként szolgáló
sarokkanapéja és dohányzóasztala felé. A kabinhoz tartozó balkonra
egy csupa üveg ajtón át lehetett kijutni, ahol egy asztal és két
napozószék csak arra várt, hogy használatba vegye őket valaki. A
mindenit, gondolta Olive. Hirtelen túl kevésnek találta az előtte álló
tizenhat napot, és már most azon kezdte törni a fejét, hogy miként
spórolhatná össze a következő utazásra valót.
Alig kezdett el kipakolni, amikor bekopogott hozzá Roz és Ven.

78
 – Örülsz, hogy eljöttél? – kérdezte vigyorogva Ven. – Ha nem,
megkérhetem Clive-ot, hogy vigyen vissza magával. Talán egy kis
borsót is kapsz tőle, ha jól viselkedsz. Nem beszélve arról, hogy
kettesben utazhatnál vele.
– Inkább megpróbálom visszafogni magam, és ha nehezemre esik
is, maradok – válaszolta Olive fanyarul.
– De csak akkor fogsz teljesen megnyugodni, ha elindultunk, igaz?
– kérdezte Roz. – Ne is tagadd, tudom, hogy működik az agyad.
– Valószínűleg igazad van. És ne mondd, hogy mazochista vagyok,
mert tudom.
– Nos, már három órát sem kell várnod. Fél hatkor indulunk.
Tétova kopogás szakította félbe a beszélgetésüket.
– Ki lehet az? – kérdezte ijedten Olive.
– Honnan a pokolból tudnám? – méltatlankodott Roz. – Otthon
felejtettem a röntgenszemüvegemet.
– Talán Doreen lesz – suttogta Ven kísérteties hangon, ijesztő
karmokká görbítve ujjait. – Ahhoz képest, hogy kerekes székkel
követett minket, elég gyorsan ideért.
– Ne hülyéskedj! – szólt rá nevetve Roz, és Olive felé intett a
fejével. – A végén még elhiszi.
Olive kinyitotta az ajtót. Egy mosolygós, sötét bőrű, makulátlan
fehér tunikába öltözött férfi állt a küszöbön.
– Üdvözlöm, asszonyom. Jesus vagyok, az önök utaskísérője.
Roz hangosan felszisszent, és felvonta tökéletes ívű szemöldökét. –
Azt a leborultját! Maga Jézus fog kiszolgálni minket! Ez már a luxus
teteje!
Jesus vidáman felnevetett, majd azzal folytatta, hogy megmutatta a
hölgyeknek a szekrénybe rejtett hajszárítót, a hűtőszekrényt,
elmagyarázta, hogyan kell beállítani a széf kombinációját, és hogy
lehet beindítani, illetve leállítani a légkondicionáló berendezést.
Aztán felhívta a figyelmüket az öltözőasztalra helyezett kék dossziéra,
amely a nyaralás idejére tervezett szórakozási lehetőségeket, a
kabintévén nézhető műsorokat, a szobaszerviz menüjét, a wellness-
szolgáltatásokat tartalmazta, ezenkívül levélpapírt és egy kártyát,

79
amelyen az volt feltüntetve, hogy aznap este a hajó három étterme
közül melyikben szolgálják fel számukra a vacsorát. Kiderült, hogy
az Olympiában fél hétkor. Végül arról informálta őket, hogy négy óra
tizenötkor részt kell venniük egy mentőgyakorlaton.
– Milyen megnyugtató – dünnyögte Roz, miközben Jesus
megmutatta, hol találják szükség esetén a mentőmellényeket.
– A szabály, az szabály, asszonyom – magyarázta Jesus. –
Mindenkinek részt kell vennie a gyakorlaton. De nyugodjon meg.
Tizenkét éve szolgálok a hajón, és még egyszer sem kerültünk
vészhelyzetbe.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem is leszünk – motyogta Roz, de
elhallgatott, amikor Ven oldalba bökte. Hiába, Roz szerette a negatív
oldalát nézni mindennek.
Jesus kipillantott a folyosóra, és közölte, hogy meghozták a többi
poggyászukat, majd elköszönt tőlük, mondván hogy be kell
mutatkoznia a többi utasnak is.
– Hát, akkor mi is békén hagyunk, Ol – mondta Ven. – Folytasd
nyugodtan a pakolást. Mondd csak, Roz, felhívtad már Manust, hogy
megérkeztünk?
Roz fájdalmas grimaszt vágott, mire Ven arcáról is lehervadt a
mosoly.
– Most meg mi van? – kérdezte, mert egyáltalán nem tetszett neki,
amit látott.
– Hát, akár meg is mondhatom – felelte Roz egy nemtörődöm
vállrándítás után. – Manus és én úgy döntöttünk, hogy próbaidőre
különválunk.
– Ó, Roz! – kiáltott fel egyszerre Ven és Olive.
– Jaj, ne! – Roz még a kezét is feltartotta, hogy elejét vegye a
kitörni készülő siránkozásnak. – Próbáljátok meg tényként elfogadni.
Végül is, jó ideje problémák vannak köztünk. És ezt ti is nagyon jól
tudjátok. Különben meg csak próbaidőről van szó. Még bármi kijöhet
belőle. Így inkább nem is beszélnék róla többet, ha nem bánjátok.
Mindenről meg akarok feledkezni az elkövetkező tizenhat napban.
Még az otthonomról is. Ugye, megértitek?

80
 Egyvalamiben igaza volt Roznak. Ami történt, nem ért váratlanul
senkit, mégis mellbevágó volt, mert Olive és Ven egyaránt azt
gondolták, hogy Manus remek fogás, és csak azt sajnálták, hogy a
barátnőjük ezt nem veszi észre. A makacsság és a hajthatatlanság
vakította el. Olive Venre vetett pillantása önmagáért beszélt.
Valakinek most már szólnia kellene. Mielőtt tényleg szakítanának.
Amit nem engedhetünk meg, miután tudjuk, amit tudunk. Egyelőre
azonban nem futotta tőlük többre, csak egy bólintásra.
Roz elhúzta a bőröndje cipzárját, szabadjára engedve a tetőt,
amelyet csak azért tudott lecsukni, mert Manus, minden erejét
bevetve, leszorította neki. Tényleg fel kellene hívnia. Ha közli vele,
hogy megérkezett Southamptonba, még nem szakad le az ég. De aztán
eszébe jutottak a saját, kapcsolattartásra vonatkozó szabályai, és
kikapcsolta a telefonját. A fejében megszólaló vékonyka hang
azonban megint csak arra figyelmeztette, hogy rosszul bánik
Manusszal. Mindig így volt, ha elkövetett valamit a férfi ellen. A
hangocska könyörögve kérte, hogy nőjön végre fel, és ne feszítse
tovább a húrt, mert a végén túl messzire megy. Ami be is következett,
igaz? Betette a telefonját a beépített széfbe. Arra gondolt, néha majd
előveszi, és megnézi, kereste-e valaki. Nem mintha számított volna
akár egyetlen hívásra is. Az anyja akkor sem hívna fel egy
„méregdrága mobilszámot”, ha haldokolna. Egyébként is, előbb
fordulna Roz valamelyik féltestvéréhez. Főleg haldoklás ürügyén.
Roznak az anyjához fűződő kapcsolata sohasem volt felhőtlen.
Kilencéves volt, amikor az apja lelépett – és el is tűnt az éterben,
mindörökre. Az anyja keserű könnyeket hullatott miatta, és az olcsó
borokban keresett – és talált – vigaszt. Élete első kilenc évében Roz
számára a fülét hasogató családi veszekedések jelentették az
állandóságot. A második kilencben a borgőzös tirádák arról, hogy
milyen gyatrák a férfiak. Roznak nem kellett nagyot hibáznia ahhoz,
hogy megkapja az időközben állandósult kritikát: ugyanolyan
ostoba/megátalkodott/önző, mint amilyen az apja volt. És amikor
igazán pocsék hangulata volt – ami egyre gyakrabban megesett –,
Frankie volt az, aki kirángatta a posványból, és átcibálta a Carnevale
család meleg, barátságos, mindig hangos, őrülten vidám otthonába,
ahol Lucia finomságait tömhette magába, míg Salvatore

81
operaszámokat adott elő. Aztán Roz anyja megismerte a világ
leghitványabb pasiját, akinek volt már két lánya, és egy
forgószélszerű románc után feleségül ment hozzá. Érdekes módon,
többé nem gyűlölte annyira a férfiakat. Ám a méreg, amit saját
kezűleg csepegtetett elsőszülött lánya lelkébe, nem maradt hatástalan.
Hatalmas, fekete tócsává duzzadt, és minduntalan feltöréssel
fenyegetett.
Roz megkísérelte a beilleszkedést az új családjába, de már az első
pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy nem látják szívesen, és senki
sem ellenkezett, amikor bejelentette, hogy a Carnevale családhoz
költözik. És nem sokkal ezután a gyönyörű, fiatal nőre, akivé érett,
szemet vetett a jóképű Jez Jason, akinek nemcsak az otthonába
költözött be repeső örömmel, hanem az ágyába is. Ő volt az első
férfi, aki összetörte a szívét, megerősítve mindazt, amit az anyja
plántált belé.
Roz megpróbálta száműzni gondolataiból a jólelkű, csodálatos
Carnevale család szívszorongatóan kellemes emlékét. Próbált úgy
gondolni rájuk, mint egy idegesítően döngicsélő légyre, amit
megpróbál elhessegetni magától az ember. Nem akart emlékezni a
hatalmas adag ételekre és az otthon sütött, kredenc nagyságú ciabatta
veknikre, amelyekkel Lucia kényeztette nap mint nap, mert biztos
akart lenni abban, hogy a lánya barátnője rendesen eszik. Fájt, hogy
tőlük is el kellett szakadnia amiatt, ami Manus és Frankie között
történt. Ez önmagában is elég indok volt ahhoz, hogy meggyűlölje.
Amikor Roz és Ven befejezte a pakolást, és elindultak a mentési
gyakorlatra, beszóltak Olive-ért, aki egy csésze teával a kezében, úgy
ült a kanapéján, mint egy anyahercegnő.
– Látom, berendezkedtél – jegyezte meg kuncogva Ven.
– Jól látod – válaszolta Olive. – Már csak egy szolgálóra lenne
szükségem, hogy újratöltse a poharamat.
– Olyan szobát kellett volna kérned, amelyhez komornyik is
tartozik – mondta Ven.
– Ja, persze.
– Komolyan beszélek – bizonygatta Ven. – Bizonyos szobákhoz
saját komornyik jár. Igaz, egy vagyonba kerülnek, mivel ezek a

82
legjobb lakosztályok.
– Ne! – nyögte Olive. El sem tudta képzelni, hogy az övénél sokkal
jobb körülmények között is utaznak emberek. Gyors mozdulattal
felkapta a mentőmellényét, és a fedélzeti kártyát is magához vette.
Hatalmas nyüzsgés volt a hajón. Narancssárga mentőmellényekkel a
kezükben jöttek-mentek az emberek, még a kisgyerekek is. A hajó
személyzete egy gyönyörű, széles lépcsőházba irányított mindenkit,
amely egy Cinnabarnak nevezett, klubszerű terembe vezetett. Itt
rögtön megcéloztak egy kanapét.
– Mit fogtok felvenni a mai vacsorához? – kérdezte Olive. Úgy
látta, hogy sokan már át is öltöztek, hacsak nem estélyiben tették meg
a kikötőbe vezető utat. Dupla gyöngysort viselő feleségével köztük
volt a blézeres Mr. B Fedélzet is.
– Amihez kedvünk van – felelte Ven. – Szerintem mások is ezt
csinálják. Első este elég a kényelmesen laza viselet. Egyébként te
teljesen jól nézel ki ebben a nadrágban. Nekem viszont le kell
cserélnem az enyémet – farmerben mégsem mehetek.
A mentési gyakorlat elég egyértelmű volt. Mindnyájan megtanulták,
hogyan kell helyesen felvenni a mentőmellényt, és hogy
vészhelyzetben nem ugrani kell, hanem egyszerűen le kell lépni a
fedélzetről. Néhány gyöpös fejű utas, miközben a személyzet
bemutatást végző tagját figyelte, magára öltötte a mellényt, bár
egyértelműen elhangzott a felszólítás, hogy ne tegyék. Roz a
legszívesebben pofon vágta volna őket. Alig hallotta a
hangosbeszélőn elhangzó utasításokat a mellények sustorgása miatt.
– Szerintem ekkora didikkel amúgy sem süllyednénk el – mondta
Ven Roznak.
– Az jó, mert nem hinném, hogy vészhelyzetben magamra tudnám
kapcsolni ezt a nyavalyás mellényt. Még a szíját sem találom. –
morogta Roz zsémbesen. – És amilyen szerencsétlen vagyok, a
hajódudát sem fogom meghallani.
Amikor a gyakorlat véget ért, a lányok visszamentek a kabinjaikba,
és abban bízva, hogy soha többé nem kell elővenniük, visszatették a
helyükre a mellényeket, majd visszamentek a fedélzetre, hogy részt
vegyenek az indulás alkalmából rendezett búcsúpartin.

83
 A terminál előtt dzsesszzenét játszott egy zenekar. Biztosan fáztak,
mert augusztushoz képest pocsék idő volt, és csípős szellő
[xi]
lengedezett a víz felett. Az utasoknak műanyag Junion Jack
zászlókat osztogattak, a pincérek pezsgővel megrakott tálcákat
egyensúlyoztak mesteri módon a kezükön.
– Gyertek, tegyünk szert némi buborékra – javasolta Ven, és már
oda is intette az egyik pincért.
– Bár indulnánk már végre! – sóhajtotta Olive, és az órájára
pillantva megállapította, hogy még tíz perc van fél hatig. Közben
maga sem tudta eldönteni, hogy félelem vagy izgatottság futkároz-e az
ereiben. Azon tűnődött, mit csinálhatnak a Hardcastle család tagjai,
és vajon David tudja-e, hogy az anyja körülbelül annyira
[xii]
mozgásképtelen, mint Anton du Beke. És Doreen? Ő vajon tudja,
hogy a fia egy utolsó, lusta csaló, akinek a gerince, még ha zseléből
van is, tökéletesen funkcionál? Nos, a következő napokban minden
titokra fény derül, ehhez kétség sem férhetett.
A hangulat egyre fokozódott. Olive lepillantott a hajóról, és látta,
hogy a víz örvényleni kezd, ami biztos jele volt annak, hogy valami
történni fog. Amikor a zenekar belekezdett a Good bye című számba,
Olive is csatlakozott az éneklőkhöz. A korlátokra támaszkodó
emberek nagy zászlólengetéssel búcsúztak a partról ugyancsak vadul
integető családtagoktól, barátoktól, majd megszólalt a hajókürt.
– Azt hiszem, mozgunk – közölte Roz. – Igen, határozottan érzem,
hogy elindultunk. Ó, ne! Látjátok azt a rohanó pasit? Meg akarja
állítani a hajót. David az!
Olive azt hitte, kiesik a száján a szíve.
– Csak vicceltem! – hadarta Roz. – Ne haragudj, Ol. – És bár
bocsánatot kért, nem tudta nevetés nélkül megállni, ahogy a barátnője
levegő után kapkodott ijedtében. De a tréfa megbosszulta magát – a
következő pillanatban a torkán akadt a nevetés. Mert aki ebben a
pillanatban feltűnt a tömegben, és egy palack pezsgővel a kezében
egyenesen feléjük tartott, az nem más volt, mint Frankie Carnevale.
Még sohasem nézett ki ennyire jól.

84
 18. fejezet
– Mi a csudát keres ez itt? – Roz szélsebesen Ven felé fordult, és a
tekintetéből csak úgy hömpölyögtek a kimondatlan kérdések.
– Igazad van, sajnálom, de ha szóltam volna, nem jöttél volna el,
igaz? És én azt akartam, hogy mind a négyen itt legyünk. Ahogy annak
idején elhatároztuk.
Olive közben Frankie nyakába vetette magát, és úgy ölelte, hogy
majdnem megfojtotta. Viszonzásképpen hasonló erejű ölelésben
részesítették Frankie karjai.
– Ó, istenem, hát mégis itt vagy! Utoljára még azt hallottam, hogy
nem tudsz eljönni! – sikította Frankie jellegzetes, füstös hangján.
Roz arca olyan savanyú volt, mint a rothadó citrom.
– Hogy vagy, Roz? – kérdezte Frankie meleg, de tartózkodó
hangon. – Régóta nem láttalak.
– Hogy vagyok? A legszívesebben a vízbe vetném magam! –
dühöngött Roz. Úgy érezte, remeg a haragtól. Nem mert Venre nézni,
de megfojtotta volna.
– Ugyan már, Roz – unszolta Ven. – A kedvemért temesd már el a
csatabárdot legalább erre a tizenhat napra.
Eltemetem, bele a hátába, gondolta Roz. Oda, ahová ő szúrta a kést
annak idején. Vett egy nagy levegőt, mereven odabiccentett Frankie-
nek, és színtelen hangon kipréselte magából: – Megváltoztál. – Ami
enyhe megfogalmazása volt a valóságnak. A valamikor duci, lapos
mellű lányból nádszálvékony, formás mellű nő lett – ez utóbbit
nyilván egy szépészeti beavatkozás eredményeként érte el. Még egy
idióta is rájött volna, hogy erre költötte a háza eladásából származó
halomnyi pénzt. Két halmot csinált az egyből. Jó nagyokat. Frankie
egykor hosszú, fekete haja most nagyon rövid, platinaszőke tüskékben
meredezett a fején. Csak apró termete, nagy, sötét, olasz szeme és
ívelt, mosolygós szája maradt a régi. Bézs színű nadrágkosztümöt
viselt. Régen azt szokta mondani, meg kell öregednie ahhoz, hogy
magára húzzon egy bézs színű nadrágkosztümöt, gondolta Roz.
– Hát, eltelt némi idő – mondta Frankie. Ven pezsgőspoharához
koccintotta a magáét. – Egészségedre, barátném. Ami engem illet,

85
készen állok erre a nyaralásra.
Roz csökönyös hallgatásba burkolózott, miközben a másik három
teljesen belemerült az izgatott csevegésbe. A hajó közben araszolni
kezdett a nyílt tenger felé. Ven meg sem próbálta bevonni a
beszélgetésükbe. Tudta, hogy Roz magától is csatlakozik majd, ha
nem erőltetik. Eddig nem is alakult olyan rosszul. Még nem inzultálta
Frankie-t, és ő maga sem ugrott fejest a tengerbe, így volt némi
remény.
– Melyik szobában vagy? – kérdezte Olive.
– A C162-ben – felelte Frankie, miközben a poharából a szájába
csorgatta az utolsó pezsgőcseppeket.
– Akkor közvetlenül mellettem vagy! – lelkendezett Olive. – Az
enyém a C160-as.
Roz volt az egyetlen, aki nem mosolygott. Körültekintőbbnek
kellett volna lennie, amikor Frankieről faggatta Vent. De
egyértelműnek tűnt, hogy nem jön. Ugyanakkor, ott volt a régi
jelmondatuk. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Tudhatta volna, hogy
Ven nem fogja kihagyni Frankie-t. Egyiküket sem hagyta volna ki, a
túlontúl jó természete miatt. És most Roznak vissza kellett fognia
magát, hogy meg ne ölje.
Mögöttük az emberek pezsgőspoharat lóbáltak a kezükben, és szép
komótosan maguk mögött hagyták a hétköznapok gondjait. Roz úgy
érezte, mintha kívülállóként, egy vastag üveg másik oldaláról
figyelné a jelenetet. Most már nem akart ott lenni a hajón, nem akart
semmitmondó beszélgetést folytatni a semmiből odapottyant bézs
kosztümös ribanccal, de akkor milyen választási lehetősége marad?
Durva mozdulattal letette a poharát egy közeli asztalra, és azt mondta:
– Hát jó. Majd később találkozunk. Most megyek, és folytatom a
kipakolást. – Azzal elfordult, és megcélozta a hajó belsejébe vezető
első ajtót.
– Nos, ez egész jól ment – jegyezte meg erőltetett vidámsággal
Frankie. – Még csak nem is küldött el a jó édes anyámba.
– Ó, Frankie, bele fog törődni, hogy itt vagy – vélte Ven. Ő maga
úgy gondolta, hogy már rég eljött az ideje a kibékülésnek, ezért is
szánta el magát arra, hogy kikövezi hozzá az utat. Persze kész csoda

86
volt már az is, hogy mind a négyüket fel tudta juttatni a fedélzetre, és
most, hogy itt voltak, biztosra vette, hogy csodásan fogják érezni
magukat. Ő majd valahogy gondoskodik róla, hogy így legyen.
Egyelőre azonban csak remélni merte, hogy – miközben istent játszott
– nem követett el túl nagy hibát. Ugyanakkor, a helyzet nem
fordulhatott rosszabbra, mint amilyen volt, ami azt jelentette, hogy
számukra egyetlen út létezik – az, amelyik előrevezet. Frankie az
egyik karját Ven, a másikat Olive vállára tette, és magához húzta
mindkettőjüket.
– A sorstól kaptuk ezt a nyaralást – kezdte, hangosan kimondva azt,
ami Ven fejében is megfordult –, valószínűleg azért, mert valami jót
tartogat nekünk. Az ördögbe, Ven, képtelen vagyok elhinni, hogy mind
itt vagyunk!
Ven megpróbálkozott egy mosollyal, ami majdnem meggyőzőre
sikerült.
Roz egy darabig fel-alá szaladgált a szobájában, és közben, mint a
bosszúszomjas emberek általában, rájött, hogy esetleg maga alatt
vágja a fát. Ez ebben az esetben azt jelentette, hogy míg ő
magányosan dühöng, a többiek jól érzik magukat egymás és az
elapaszthatatlannak tűnő pezsgő társaságában. Csak egy félnótás
képes végighisztizni egy hajóutat. Amit ráadásul az egyik legjobb
barátnőjétől kapott ajándékba, aki mellesleg rohadt éveket tudhat
maga mögött. Ven, annak ellenére, hogy szinte mindent és mindenkit
elveszített – a szüleit, a munkáját, a házát, egy csomó pénzt és a
férjét, aki annak ellenére, hogy egy semmirekellő alak volt,
mégiscsak a férje volt –, képes volt megőrizni híres mosolyát.
Bármilyen morcos és sértett is volt Roz, érezte, eljött a pillanat,
amikor elsősorban nem önmagára, hanem másokra kell tekintettel
lennie, és bármilyen nehéz is, le kell nyelnie a torkát fojtogató
gombócot, mert az utazás nem róla szólt, hanem sokkal inkább
Venről. Azt, hogy miként fogja Frankie nyakától távol tartani a kezét,
még nem tudta, de eldöntötte, hogy meg fogja próbálni, bár ez az
engedmény, természetesen, csak tizenhat napra szól. Így történt, hogy
amikor Ven húsz perccel hat után óvatosan bekopogott az ajtaján, és
megkérdezte, hajlandó-e velük vacsorázni, erőltetett mosollyal ugyan,
de azt válaszolta, hogy igen.

87
 Az utasok közül néhányan átöltöztek, a nők flancos ruhát, a férfiak
öltönyt viseltek, a többség azonban a laza szerelést részesítette
előnyben továbbra is. Frankie egyszerű szürke ruhát viselt. Ezen
megütköztek – Frankie-t régebben nem lehetett olyan ruhában látni,
aminek a szemrevételezéséhez nem kellett napszemüveg. Sokkal
soványabb volt, mint Roz emlékezete szerint korábban bármikor, ami
a százötvenötös magasságát is kisebbnek mutatta a valóságosnál.
Nyilvánvalóan egy rendes fogyókúrán is túlesett a ciciműtét előtt.
Az ajándékba kapott térképet követve csatlakoztak a hatodik
emeleti Olympia étterem felé hömpölygő tömeghez.
– Egek, ez olyan, mint a Ritz – lehelte Olive, aki hirtelen nagyon
alulöltözöttnek érezte magát fekete nadrágjában és dísztelen
blúzában. A fehér abrosztengerben olyanok voltak a ropogósra vasalt
fehér ingükhöz fekete mellényt viselő pincérek, mint a pingvinek. A
vendégeket három gyönyörűen öltözött indiai főpincér fogadta, olyan
csokoládébarna szemekkel, amilyenekért érdemes lett volna meghalni
is.
Roz arra várt, hogy Frankie majd felnyög, ahogy mindig is szokott,
és valami olyasmit mond, hogy „vajas pirítóssal szeretném
elfogyasztani az egyiket”, de legnagyobb megrökönyödésére Frankie
néma maradt.
Egy nyolc személyre terített asztalhoz vezették őket, ahol még senki
sem ült.
– Imádom ezt a „ma’am”-ozást – jegyezte meg Olive, miközben a
pincéreik, Elvis és Aldrin kihúzták nekik a székeiket, és eligazították
az ölükben a szalvétákat. Az asztaluk egy hatalmas ablak mellett állt,
így remek kilátásuk nyílott a hihetetlenül szürke tengerre és a
hullámokon bukdácsoló halászbárkákra.
– Mr. B Fedélzet-veszély! – bökte oldalba Ven Olive-ot.
Legnagyobb megdöbbenésükre a jól vasalt öregúr egyenesen az ő
asztaluk felé tartott, Mrs. B Fedélzettel a nyomában.
– Ezt nem hiszem el! – sziszegte Roz. – Biztos, hogy nem fogjuk
megúszni.
– Jó estét mindenkinek! – mondta kedélyesen Mr. B Fedélzet, és
sorra megrázta a kezüket. – Eric vagyok, ő pedig a feleségem, Irene.

88
Barnsley-ból jöttünk. Nem lehet, hogy egy buszon utaztunk?
Még nem fejezték be a bemutatkozást és a kézfogásokat, amikor
egy újabb pár állt meg az asztaluknál. Az ötven-egynéhány éves
Royston és Stella eredetileg Cockney-ból származtak, és most
Essexben éltek. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Royston kemény
munkával kapaszkodott fel az uborkafára, és ezt nem is akarta
eltitkolni. Még ki sem nyitották az étlapot, de már mindenki tudta,
hogy a saját, vadonatúj BMW-jükkel jöttek Southamptonba. A jelek
szerint a férfi pénzének a jelentős része a feleségén elvégzett
műtétekre ment el. A hamvasszőke Stella ránctalan, feszesre kivasalt
arca viaszosan fénylett, és a korához képest gyanúsan sima volt a
nyaka is. Túlságosan feszes selyemblúza alatt olyan kereken
domborodtak a mellei, mint két nagyra nőtt, szabályos grépfrút, és
amikor elmosolyodott, vakítóan felfénylettek extra fehér,
elképesztően tökéletes fogai. Általánosságban azonban egy jó
megjelenésű nő benyomását keltette még így, Barbie-szerűen is.
– Azt hiszem, nem fogunk unatkozni – súgta oda Ven Roznak. –
Kíváncsi vagyok, mikor hangzik el először a „hányadszor utaznak
hajóval” kérdés.
Nem kellett sokáig várniuk.
– Ez lesz a huszonötödik hajóutunk – közölte Royston, és büszkén
kidüllesztette mellkasát.
– Nekünk a harmincadik – vágta rá rögtön nem kisebb
büszkeséggel Eric.
– A harmincadik? – visszhangozta Frankie, akire szemmel
láthatóan mély benyomást tett a bejelentés.
Roz kíváncsi volt, hogy fogja folytatni. Mindig is a blöffölés
mestere volt; ha egyszer belekezdett, képes volt összeblöffölni egy
komplett sztorit. A harmincadik? Akkor maguk olyanok, mint én. Ha
egyszer rákapok valamire, nem tudom abbahagyni. Mi negyvenedszer
szálltunk hajóra, és igazán kellemes meglepetés, hogy ezúttal nem a
kapitány asztalánál ülünk. Annyira ragaszkodott hozzánk az utolsó
utunkon, hogy már-már úgy éreztük, megfigyelés alatt tartanak minket.
A maguk kabinjában is van komornyik? Ne bánják, ha nincs. Örökké
láb alatt vannak, nem tud tőlük szabadulni az ember. Igaz, mesés

89
 [xiii]
Wallbangert tudnak készíteni. Maguknak biztos nem kell
elmagyaráznom – bla-bla-bla…
Frankie azonban csak ennyit mondott: – A harmincadik?
Elképesztő! Nekünk az első. Iskoláskorunk óta terveztük, és végül
összejött.
Roz se köpni, se nyelni nem tudott. Bármilyen hihetetlennek tűnt is,
Francesca Carnevale tényleg megváltozott.
– Jó estét mindenkinek! – hangzott fel mellettük egy gyönyörű
filippínó nő csiripelő hangja, aki lófarokba kötötte dúsan leomló
fekete haját, pontosan úgy, ahogy az egykori Frankie is szokta. –
Angel vagyok, és a hajóútjukon én fogom felszolgálni önöknek az
italokat. Szeretnének rendelni valamit az itallapról?
– A mindenit – motyogta Olive. – A szobánkat maga Jézus
takarítja, és egy angyaltól kapjuk a piát.
– Ezek után azon sem lepődnék meg, ha maga Szent Péter lenne a
biztonsági őr – tette hozzá vihogva Roz.
Kiderült, hogy Royston és Stella először utazik a Mermaidián, így
a jelek szerint Eric örvendett a legnagyobb tekintélynek az egész
hajón.
Ven kivett a kosárból egy szelet mandulás-pisztáciás kenyeret, és
alaposan megvajazta. Mesés ételek vártak rájuk. Az asztalnál töltött
idő alatt sikerült megállapodnia négy főfogás mellett, de hogy
valójában mit fog enni, még nem tudta eldönteni.
– Ha nem tetszik a választék – szólalt meg Irene, és karmos ujjú
kezével Ven étlapjának a bal oldali részére mutatott –, mindig lehet
kérni csirkét, marhaszeletet és lazacot.
– Akkor már tudom is, mit kérek – mondta Roz, és látványosan
becsapta az étlapját. – Vesepecsenyét!
– Mindig marhát eszel, ha elmegyünk valahová – kommentálta Ven.
– Azért, mert szeretem – magyarázta Roz túlzott türelemmel. –
Leves, marhahús és kávé. Nekem ennyi már bőven elég ahhoz, hogy
jól érezzem magam. Tudjátok, hogy nem vagyok válogatós. Enni is
csak azért eszem, mert kell az üzemanyag.
– Régebben nem így gondolkoztál – jegyezte meg Frankie. – Úgy

90
emlékszem, kifejezetten szeretted a hasadat.
– Az emberek változnak – felelte Roz, és közben megpróbálta
elhessegetni a fejéből az emlékképeket, amelyeken ott ült a Carnevale
család vacsoraasztalánál, és degeszre tömte magát spagettivel.
– Nos, én megkockáztatok valami újat – közölte Olive. – Még
sohasem ettem John Doryt. Azt hiszem, megkóstolom.
– Ha nem ízlik, nyugodtan rendelhet helyette valami mást – biztatta
Royston. – Végül is, hol kísérletezne az ember, ha nem egy hajón?
– Ez túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen – mondta Frankie. –
Ebben az esetben én is a John Doryt választom.
Roz valahogy visszanyelte a szájára toluló epés megjegyzést, hogy
ne várjon túl sokat, mert a John Dory nem férfi, hanem egy halfajta…
Vajon Frankie tudja ezt?
– Megnézik az esti show-t? – kérdezte Eric. – Az első általában
valami nagyon vidám dolog szokott lenni. Ráadásul remek a
színházterem, de ha azt akarják, hogy jó helyük legyen, azt
tanácsolom, hogy már fél kilenckor legyenek ott.
– Színház is van a hajón? – kérdezte ámuldozva Olive.
– Nem is egy. Kettő. A Broadway és a Flamenco. Ez utóbbi félig
bevallottan is inkább night-club, mint színház. És ma mindkettőben
lesz valamilyen műsor. Nem látták a Mermaidia Today mai számát?
Ott kell lenni a postaládájukban, a kabinajtó mellett. Ebből
mindennap megtudhatják, hogy mi történik egyáltalán a hajón, és
lefekvés előtt is érdemes bepillantani a postaládába, mert akkor már
a másnapi programot tartalmazó brosúra is nagy valószínűséggel
benne lesz. Ó, és ha nem tudnák, a második vacsorához mindig
alkalmi ruhában való megjelenést írnak elő. Tehát ha önök szeretnék
megcsináltatni a frizurájukat, jobb lesz, ha már reggel kérnek
időpontot az egyik fodrásznál, mert holnap különösen nagy forgalmat
fognak bonyolítani.
Két színház! Olive szája vagy háromszázadszor nyílt el a
döbbenettől, majd háromszázegyedszer, amikor Ven csettintett egyet,
és fennhangon közölte: – Csakhogy tudjátok, holnapra mindnyájunkat
bejelentettem a wellnessbe. Masszázs, utána fodrász, végül
kozmetika. – Aztán súgva, hogy csak a barátnői hallják, még

91
hozzátette: – Ez is a csomag része. – És ravaszul megütögette az
orrát.
– Nem ártana egy kis fény a hajadnak, Olive – mondta Frankie,
megemelve barátnője egyik hosszú tincsét. Közben arra gondolt, hogy
egy jó vágás és egy kis peroxid éveket fiatalítana rajta. – Festesd
platinaszőkére, mint én.
– Milyen jó ötlet! – lelkendezett Ven. – Nagyon jól állna! Már
reggel felhívom a wellnessközpontot, és bejelentelek.
[xiv]
Amikor letették elé az előételként rendelt Moules Marinièrst,
Olive hátradőlt. Úgy érezte, álmodik. Kagyló, masszázs és smink.
Milyen messze volt mindettől a megszokott élete!
– Miért is ne? – sóhajtotta mérhetetlen elégedettséggel.

92
 19. fejezet
A Land Lane-en Kevin tányérra rakta a Turbot boltjából hozatott
halat és krumplit. Mint mindig, most is hatalmas adagokat kaptak –
kétszer annyit, mint amennyit hárman képesek voltak megenni. David
közben megpróbált kihúzni egy nagy párnát a mosógépből. Azt,
amelyikre az anyja segítség híján rávizelt. Érdekes módon, amikor
rájött, hogy Olive valóban eltűnt a házból, így nem fogja kimosni a
piszokból, és a flanel hálóingét sem fogja lecserélni, nemcsak hogy
lábra tudott állni segítség nélkül, hanem – ha pufogva és fújtatva is –
a földszinti fürdőszobába is képes volt elvonszolni magát.
A párna persze kiszakadt, és a tölteléke megtöltötte az egész dobot.
Doreen észrevette, hogy David minden nehézség nélkül képes
lehajolni és felmarkolni a szétszóródott darabokat. Most, hogy nem
volt ott a felesége, egészen hajlékonynak tűnt a háta.
– Gondolod, hogy talált magának egy másik pasit? – kérdezte
Kevin az unokafivérétől.
– Olive? Hova gondolsz! – felelte David. – Mikor lett volna rá
ideje?
– Akkor hová mehetett? – Kevin leejtett a földre egy darab halat,
de gyorsan fel is kapta, még mielőtt lecsapott volna rá egy éhes
baktérium. Úgy képzelte, legalább tíz másodperc kell ahhoz, hogy egy
leejtett falat „piszkos” legyen. Ennek ellenére ezt most nem ette meg.
– Honnan tudnám? Buta libát játszik. Majd pár nap múlva megunja,
hazajön, és megtudjuk, mi szállta meg. Két dologban azonban teljesen
biztos vagyok: nem egy másik pasas miatt ment el, és nem is egy
kibaszott nyaralás miatt húzta el a csíkot. – De jöjjön csak haza,
fogadkozott, lekever neki egy jó nagy pofont azért, amiért ilyen
nyomorult helyzetbe hozta, hogy kék hasú légy módjára kell
röpdösnie az anyja körül.
– Lefogadom, hogy a menopauza az oka – vélekedett Kevin. –
Akkor szoktak megbolondulni, amikor valami gond van a
vérzésükkel. Felhívtad a mobilját?
– Mégis, minek nézel te engem? – fortyant fel David. – Persze hogy
felhívtam. De az a szarság is ki van kapcsolva. Miért is ne lenne?
– Akkor miért nem hívod fel a barátnőjét? Venice-t. Ha jól tudom,

93
így hívják. Tudod, akinek az a jó segge van. – Kevin, miközben
beszélt, pajzán kört írt le a nyelvével.
– Nem fogok hívogatni senkit – morogta David. – A végén még azt
hinnék, hogy nem tudok meglenni nélküle. Egyébként is, napok
kérdése, és hazakullog. Nem fogja felébreszteni az alvó oroszlánt,
ebben biztos lehetsz.
– David! Keress nekem egy tiszta bugyit! – hangzott fel a parancs a
fürdőszobában.
David arra gondolt, hogy az elhatározása, mely szerint nem keresi
Olive-ot, meghozza majd a gyümölcsét. Inkább előbb, mint utóbb.

94
 20. fejezet
Egy ínycsiklandozó, három fogásból álló menü és a kávéjuk
elfogyasztása után a négy nő, arra hivatkozva, hogy jó helyet
szeretnének kapni a színházban, kimentette magát, így Eric, Irene,
Royston és Stella maguk között folytatták a korábbi hajóútjaikról
szóló eszmecserét.
– Úgy érzem magam, mintha egy hajózással kapcsolatos
gyorstalpaló kurzuson vettem volna részt vacsora helyett – mondta
nevetve Ven. – Elképesztő, hogy mennyi információt gyömöszöltek
belénk.
– Azért volt köztük néhány megszívlelendő is – jegyezte meg
Olive. – Például hogy milyen utakra érdemes benevezni. És hogy ma
éjszaka egy órával előbbre kell tekerni az óránkon a mutatót.
– És hogy holnap este, a mindentudók szerint, estélyiben kívánatos
a megjelenés – tette hozzá vigyorogva Frankie. – Elő a hosszú
ruhákkal, hölgyeim!
– Az nekem nem fog menni – mondta kétségbeesetten Olive. Már
otthon is tudta, hogy nem sikerült mindent beszereznie a hajóútra.
Most valóra vált a rémálma. Könnyen lehet, hogy tényleg anyaszült
meztelenül fog bolyongani a fedélzeten.
– Olive, holnap elmegyünk vásárolni – nyugtatta meg Ven, és
biztatóan megszorította a barátnője kezét. – Még a fodrász és a
masszázs előtt.
– Még sohasem voltam masszázson – tűnődött hangosan Olive.
Kicsit ideges volt emiatt, ugyanakkor nem szeretett volna mulyának
látszani.
– Attól félsz, hogy fel fog izgatni a masszőr? – tréfálkozott Frankie.
– Ne félj, ez nem olyan lesz, mint amikor David hozzád dörzsöli a
sörhasát.
David. Olive eltűnődött, mit csinálhat otthon a férje, de gyorsan
száműzte fejéből a baljós képeket. Minek jött el a hajóútra, ha másra
sem tud gondolni, csak arra, hogy mi történik odahaza, Barnsley-ban?
Meg is fogadta, hogy megpróbál nem foglalkozni a Land Lane-en
hagyott családtagjaival. Egyébként sem látja őket viszont addig, míg
meg nem járta Kefalóniát.

95
 A Mermaidiának saját színtársulata volt, mégpedig nagyon jó. A
hat fiú és hat lány, mindegyik remek alakkal és gyönyörű arccal, egy,
[xv]
a Rock Around the Clock -korszak emlékére összeállított
egyveleget adott elő. Olive az egyik táncost figyelte, azt a lányt, aki
hosszú, szőke hajával ugyanannyi idős lehetett, mint amennyi ő volt,
amikor nyári munkát vállalt Kefalóniában. Az előtt a lány előtt még
ott állt az egész élet, mint egy frissen hullott hótakaró, amely csak
arra várt, hogy nyomokat ejtsen rajta valaki. Olive mindig
vágyakozva gondolt vissza az emlékezetében citrom– és
báránysültillatú napokként őrzött időszakra. És Atho Petrakis
csókjaira.
Ven az utasok eklektikus összetételét bámulta. Sok gyerek volt
köztük, magabiztos tinédzserek, akiknek, alig léptek a fedélzetre,
máris sikerült baráti csoportokba verődniük, idősebb párok és egy
zilált hajú, szakállas-tetovált férfi, aki elég furcsán hatott az
egyébként inkább konvencionálisnak tűnő társaságban. Olyan volt,
mintha a southamptoni Pokol Angyalai közül került volna ki, és
véletlenül került csak a hajóra, mert eltévesztette az irányt. Vagy mint
egy vad viking, akinek talán még a „baltás” szó is ott volt a
vezetéknevében. Frankie gondolatai ugyanezen a hullámhosszon
jártak.
– Valahogy idegennek tűnik ebben a közegben – jegyezte meg.
– Talán biztonsági őr. Nem igazán szeretnék közeli kapcsolatba
kerülni vele. És te, Frank?
– Hát, nem is tudom. Ha leborotválnánk a szakállát, és rendbe
tennénk a haját, lefogadom, hogy egész jóképű lenne. Ne járjunk
egyet?
– Ami engem illet, alig állok a lábamon – mondta Olive. – Ha nem
bánjátok, inkább visszavonulok.
– Miért bánnánk? – kérdezte Ven. – Nyaralunk, vagy mi? Tedd azt,
ami a legjobban esik.
– Én is visszamegyek a kabinomba – közölte Roz álmosságot
színlelve. Bár nem volt igazán fáradt, semmi kedve nem volt ahhoz,
hogy Frankie társaságában flangáljon a hajón, és úgy tegyen, mintha
kebelbarátok lennének újra. És a kebel szóról megint eszébe jutott

96
Frankie új cicije. Nem, ennyi színészkedés elég volt egyetlen estére.
Így Roz és Olive jó éjszakát kívánt a másik két lánynak, és
visszamentek a kabinjaikba.
Mindkettőjüknek elégedett sóhaj hagyta el a száját, amikor
beléptek. Míg távol voltak, Jesus bekapcsolt valami rejtett
hangulatvilágítást, behúzta a függönyöket, felhajtotta a takaróikat, és
egy szelet csokoládét helyezett a párnájukra.
Olive még ahhoz is fáradt volt, hogy lezuhanyozzon vagy
megfürödjön, így csak lehúzta az alsóneműjét, és kivette a komódból
a hálóingét. Már éppen bele akart bújni, amikor rájött, hogy nem lesz
rá szüksége. Nem kellett attól tartania, hogy éjszaka, vécére menet
összefut a dudorodó tangában flangáló Kevinnel. Anyaszült
meztelenül bebújt a hófehér, keményített lepedők közé, ami tőle
szélsőségesen buja megnyilvánulásnak számított, és megpróbált
felidézni egy másik alkalmat, amikor utoljára feküdt hasonlóan hűvös
és ropogós lepedő alatt ruhátlanul. Gondolatai visszaröppentek a
húsz évvel korábbi múltba, és a lelki szemei előtt megjelent a kép,
ahogy Atho Petrakis karjai között feküdt a fiú kávéház feletti
szobájában, és Olive, annak ellenére, hogy egyedül volt, elpirult. A
hajó lágyan ringott, ettől olyan érzése támadt, mintha egy óriási
bölcsőben feküdne. Vagy Atho dupla függőágyában, amely két olajfa
közé volt kifeszítve az apró családi villa mögött. De nem ízlelhette
sokáig az emlék édességét, mert szinte azonnal mély álomba merült.
A szomszédos kabinban Roz éberen feküdt az ágyán. A
mennyezetet bámulta, és közben Frankie-re gondolt. Biztosan elment
volna mellette az utcán, annyira más lett az új frizurával, a
madársúlyú testtel és a hetyke melleivel. Minden megváltozott rajta,
kivéve a nagy, kökényszínű szemét. Közben mégis ugyanaz az ember
maradt. Ugyanaz a Frankie Carnevale, aki megpróbálta elcsábítani az
ő emberét. Roz fejében aránytalanul felnagyítva kergetni kezdték
egymást a képek, és mindegyiken az ölelkező, vonagló Frankie-t és
Manust látta, nagyon is élőben, színesen. Az anyjának mégiscsak
igaza volt. Egyetlen férfit sem illet meg az ártatlanság vélelme. A
farkukat meg pláne nem.
Frankie és Ven lifttel felment a tizenhetedik emeletre, azzal az
elhatározással, hogy felfedezőútra indulnak a hajón, és a tetejétől az

97
aljáig végigjárják. De amint lehuppantak a tizenhatodik emeleti,
lenyűgöző Vista társalgóban egy kényelmes fotelbe, tudták, hogy
aznap este nem lesz több állomás.
– Annyira tele vagyok, hogy már egy italt sem tudnék magamba
préselni – mondta Frankie, miközben óvatosan végigtapogatta a hasát.
– Valamilyen italt, hölgyeim? – szólalt meg mellette egy pincér
kellemes hangja.
– Egy klasszikus pezsgőkoktélt, legyen szíves – vágta rá Frankie.
– Akkor hát mégsem vagy annyira tele? – kérdezte Ven vigyorogva,
majd magának is rendelt egyet.
– De, tele vagyok, csak disznó módon viselkedem – felelte
Frankie. – Nem mindennap esik meg veled, hogy felállsz valahol a
vacsoraasztaltól, és fizetés nélkül kilibbensz az étteremből. Azt
hiszem, könnyen meg tudnám szokni ezt az életet.
– Észrevetted, hogy a hajó legvégében vagyunk? – kérdezte Ven a
sötét vízrengetegre függesztve a szemét. – Lefogadom, hogy nappal
még szebb idefenn.
– Holnap biztosan megtudjuk – dünnyögte Frankie.
– Ne haragudj Roz miatt – mondta Ven, váratlanul megváltoztatva
a témát. – Tudtam, hogy dühös lesz, amikor meglát. Most már nem
vagyok annyira biztos benne, hogy jó ötlet volt. Már csak miattad
sem.
– Ó, miattam nem kell aggódnod. – Frankie megpaskolta Ven kezét.
– Ha úgy dönt, hogy nem akar látni… nos, elég nagy a hajó, hogy
gond nélkül elkerüljön. Én azonban nem fogok kitérni előle. Hogy
van Manus? Még mindig olyan imádni való, mint régen?
– Az. Csodálatos pasi – sóhajtotta Ven. – Bár én találnék
magamnak egy hasonló kaliberűt. De rossz idők járnak rájuk, Frankie.
Úgy döntöttek, hogy megpróbálják egymás nélkül. Nem tudom, mi jön
ki belőle.
– Hát ez nem jó hír. – Frankie hangjába őszinte sajnálkozás
vegyült. – Nem ezt szerettem volna hallani.
– Nem tudjuk, mit tegyünk – folytatta Ven. – Ha legalább tudná,
hogy…

98
 Frankie, hogy elhallgattassa Vent, feltartotta a kezét. – Ne is
gondolj rá. Most már nem mondhatod el neki. Nem lenne fair.
– Hát éppen ez a baj. Tudom, hogy nem lenne szabad elmondanom
neki, ugyanakkor nem tudom nem elmondani. Úgy érzem, csapdába
estem, és sehogy sem tudom kiszabadítani magam. – Ven felsóhajtott.
– Nem kellett volna hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Rossz
döntés volt, amikor megígértetted velünk, hogy hallgatunk.
Frankie szomorúan megcsóválta a fejét. – Tudom. Hallgatnom
kellett volna rátok, de azt hittem, helyesen cselekszem. Sajnos,
rosszul ítéltem meg a helyzetet.
Elhallgattak, hogy megköszönhessék a pincérnek a felszolgált italt,
és hogy Ven aláírhassa a számlát.
– Ha csak eszembe jut, hogy mekkora zűrzavart okoztál, meg
tudnálak ölni – szűrte a szót Ven a fogai között. – De ugyanígy meg
tudnám ölni Rozt is. Azóta bünteti Manust, hogy megismerte, és
miért? Azért, amit az a féreg Robert követett el ellene. Szóval, ő sem
bűntelen abban, ami történt, ne hidd, hogy ezt állítom, de olyan, mint
a pitbull. Ha rákap egy csontra, képtelen elengedni.
– És a viselkedésem csak rontott a helyzeten. – Frankie belefúrta
az öklét a combjába. – Bár visszafordíthatnám az időt addig az estéig.
Manus annyira szereti Rozt. Bár észrevenné, hogy mennyire. Mesés
pasi, nem lehet nem szeretni, de eszembe sem jutott, hogy úgy
tekintsek rá. Nem éreztem iránta semmit, és ezzel ő is így volt. Még
csak nem is tetszettem neki.
– Tudom.
Egyszer Ven megpróbálta mindezt elmondani Roznak, azt remélve,
hogy sikerül elsimítania a hullámokat… de csak rontott a helyzeten.
Néha, Olive-val együtt úgy érezték, hogy Roz számára kényelmesebb
volt hibáztatni Manust, mint megbocsátani neki.
Nem érzett iránta semmit, mégis képes volt a tönk szélére sodorni
a kapcsolatunkat! Roz példátlan kirohanást rendezett, és Ven
kénytelen volt belátni, hogy hibázott. Meg akarta békíteni a
barátnőjét, de inkább olajat öntött a tűzre. Általában így szokott járni,
még akkor is, ha a szíve jó szándékkal volt tele. Ezért tartott most is
attól, hogy katasztrofális fordulatot fog venni a gondosan megtervezett

99
kirándulás.
– Annyira gyűlölöm ezt a helyzetet – mondta Ven, és hogy álcázza
valamivel a hangja remegését, köhögni kezdett. – Gyűlölöm, hogy
Roz gyűlöl téged, mert tudom, hogy igazából nem így érez. Igazából
csak önmagát gyűlöli, sokkal jobban, mint bárki mást, és ettől
megszakad a szívem. Egyszerűen belepörgeti magát ezekbe az érzelmi
kátyúkba, és nem tud kikeveredni belőlük. Az a kibaszott anyja jó
munkát végzett; rendesen átmosta az agyát.
Ven sohasem használt trágár kifejezéseket, Frankie már ebből is
tudta, hogy valóban dühös. – Akkor kénytelen lesz továbbra is
gyűlölni, amire meg is van az oka, hiszen ha lecsupaszítjuk a tényeket,
valóban átléptem a megengedett határt.
– De…
Frankie nem hagyta, hogy Ven félbeszakítsa. – Semmi de, Ven. Én
meg tudok birkózni azzal, hogy gyűlöl. És most már tényleg nem kell
megtudnia az igazat, vagy igen?
Ven megrázta a fejét. Igazából maga sem tudta, egyetért-e Frankie
okfejtésével, de ha az ember egy szikla és egy kemény fal közé
szorul, akkor jár el helyesen, ha az ismerősebbnek tűnő felületbe
kapaszkodik, és nem adja fel a reményt.
Frankie az arcára erőltetett egy mosolyt. – Oké, akkor most, ha
csak egy rövid időre is, megkönnyebbülhetünk. Remélem, az exed
azóta nem jelent meg a színen?
– Nem, mióta aláírtam az ötven lepedőről szóló csekket –
válaszolta Ven.
– Lefogadom, hogy a szüleid forognak a sírjukban.
– Tudod, nem szoktam engedni, hogy ebbe mélyebben
belegondoljak. – Már az is elég rossz volt, hogy Ven férje, Ian, két
évig rendszeresen lefeküdt egy nővel Ven háta mögött, de az, hogy
éppen az apja halála után adta be a válókeresetet, úgy, hogy az
örökség felét is magának követelte, az egy hátba szúrással is felért.
Ven szülei az életüket végigdolgozták, nem utolsósorban azért, hogy
haláluk után is segíthessék a lányukat, bár Ven azt szerette volna, ha
magukra költik a megtakarított pénzüket. És most Ian és az új nője,
Shanon éli fel azt, ami Ven egykori otthonából és a szülei

100
megtakarításából megmaradt. De még ennél is fájóbb lehetett, hogy
Ian – a jelek szerint – csak arra várt, hogy az apósa meghaljon, és
rátehesse a kezét a pénzére. Ven sohasem gondolta volna, hogy ilyen
metszően hideg ember lesz belőle. De vannak, akiket megváltoztat az
idő. Erre Roz volt a legjobb példa.
– Remélem, hogy az anyukád és az apukád pénze egyszer megakad
a torkán – mondta Frankie.
– Kérlek, ne beszéljünk róla többet – sóhajtotta Ven, és elutasítóan
feltartotta az egyik tenyerét, mintha ezzel távol tarthatta volna magától
az egykori férjére tett megjegyzéseket. – Ő továbblépett, és én is
továbbléptem. És most már semmi sem hozhatja vissza a pénzemet. –
Ven még a lánykori nevét is visszavette. Szívesebben látta a
csekkfüzetein és a különféle dokumentumokon a Miss Smith, mint a
Venice Walsh nevet.
– Bár az a gyatra alak is lelépne Olive mellől – mondta Frankie,
majd gyorsan a szája elé kapta a kezét, de már nem tudta
visszaszorítani az ajkai közül kiszabaduló böfögést. – Bocs, az a
rengeteg buborék… Épp a múlt héten kérdeztem tőle, hogy szereti-e
Davidet, mire azt válaszolta: „Nincs időm arra, hogy mást
szeressek.”
– Tudom – válaszolta Ven, aki örült, hogy végre valaki más került
a beszélgetés fókuszába.
– Miért marad vele? – kérdezte Frankie, aki mindig is azt gondolta,
hogy David nem elég jó az ő drága barátnőjének. És ki nem állhatta
Doreent meg azt a senkiházi Kevint, aki bárkit képes volt
levetkőztetni a tekintetével. Hogy hihette magáról egy hippi módra
öltözködő, sárga fogú hapsi, hogy az isten ajándékának tekintik a nők?
Frankie egy percig sem bánta volna, ha neki sikerül szert tennie
ekkora magabiztosságra.
– Azt hiszem, azért, mert nem tudja, hogy lehet otthagyni valakit –
vélekedett Ven szomorúan.
– Tudod, mindig azt hittem, hogy lesz gyereke – folytatta Frankie.
Mindig is úgy gondolta, hogy négyük közül Olive-ból lett volna a
legjobb anya.
– Valahogy nem jött össze neki – válaszolta Ven. – És azt hiszem,

101
leginkább azért, mert… hogy is mondjam… nem csinálták eleget.
Frankie megrázkódott. – Ezt kár volt felhoznod! – A lelki szemei
előtt megjelent a hájas, izzadt David képe, amint Olive-ot döfködi, és
ettől majdnem kiadta magából a vacsorára elfogyasztott John Doryt.
Hogy felháborodott gyomrát megnyugtassa, gyorsan ivott még egy
kortyot a koktéljából.
– Én sohasem voltam oda azért, hogy gyerekem legyen, míg
vannak, akik… – Ven hangja elvékonyodott. – Jaj, Frank, ne
haragudj.
– Ne légy bolond, már rég túl vagyok rajta – mondta Frankie.
– Azt hiszem, eddig még semmi sem volt az életemben, amit igazi
szenvedéllyel akartam volna – vallotta be Ven vágyódó hangon.
– És ezt az a nő mondja, aki kislányként arról álmodott, hogy
Barbara Taylor Bradford lesz, ha felnő? – kérdezte Frankie. – Mi
történt közben?
– Akartam írni, de nem találtam meg a megfelelő témát – mondta
Ven. – Plusz Ian bunkóságnak tartotta, ha esténként a számítógép
billentyűzetét püföltem. Azt mondta, hogy nem látott egész nap, a
legkevesebb, hogy vele foglalkozzam.
– A szemét faszkalap! Az bezzeg nem volt bunkóság, hogy
félrekefélt! – méltatlankodott Frankie, majd gyorsan hozzátette: – Ne
haragudj, Ven. Tudod, hogy értettem.
Ven kurtán felnevetett. – Igen. Ne aggódj. Tudom, hogy értetted.
– Nem mintha elkéstél volna bármivel – folytatta Frankie. –
Catherine Cookson már jóval túl volt a negyvenen, amikor az első
könyve megjelent.
– Ne mondd, tényleg?
– Tényleg. Nézd csak meg a laptopodon. És most, hogy Ian már
nincs melletted, akár bunkó is lehetsz.
– Bár olyan lennék, mint te, Frankie. Te mindig szenvedéllyel
tudtad csinálni, amibe belekezdtél, legyen az salsa, művészettörténet,
éneklés, hastánc vagy búvárkodás…
– Úgy láttam, a hajón indul egy hastánctanfolyam. Van róla egy
poszter a recepción.

102
 – Beiratkozol?
– Még csak az kellene! – válaszolta nevetve Frankie. – Nem
mintha nem lenne jó buli, de most lazulni akarok. Sütkérezni a napon.
Egy ideig némán kortyolgatták a pezsgőjüket; mintha kifárasztotta
volna őket a beszéd. Aztán Ven ásított egy nagyot, mire Frankie
megragadta a kezét és álló helyzetbe húzta.
– Menjünk, mielőtt elaludnánk, mint két vén tyúkanyó.
– Még körbe akartam járni a boltokat, de jártányi erőm sincs –
motyogta Ven. – Hirtelen olyan álmos lettem.
Frankie, a lépcső felé tartva, ismét megpillantotta a nagydarab,
szakállas férfit. Nem az a típus volt, aki gin-tonikot kortyolgatva
szalonzenét hallgat. Annyira kilógott a többiek közül, hogy Frankie-
nek mosolyognia kellett, amikor mégis odalépett egy csevegő
csoporthoz, akik hatalmas üdvrivalgással fogadták.
Mindenütt óriási volt a nyüzsgés, ahol elhaladtak. Az egyik bárpult
felett nagy képernyős tévék sorakoztak, és a pultnak támaszkodó
férfiak elmerülten nézték a focimeccset. Egy másik, gyéren
megvilágított bárban élő hárfamuzsika szólt. Az üzleteket zsúfolásig
megtöltötték a nézelődő utasok. Sokan csak parfümöket teszteltek,
vagy nézelődtek. A könyvtár melletti bárban csoportos kvízjátékban
lehetett részt venni. És a színházból kifelé hömpölygő tömeg jelezte,
hogy közben a Mermaidia Színtársulat aznap esti második előadása is
véget ért.
– Hosszú volt ez a nap – motyogta Ven, miközben előhúzta a
táskájából a fedélzeti kártyáját. – A többiekkel azt beszéltük meg,
hogy holnap az alattunk lévő szinten találkozunk, a Café Parisienne-
ben, ott ebédelünk. Neked is jó lesz így? Addigra biztos kialusszuk
magunkat.
A Café Parisienne kellemes, elegáns helynek tűnt, amikor
elhaladtak mellette. És nem voltak benne sokan.
– Tökéletesen hangzik – felelte Frankie.
– És el ne feledkezz arról, amit Eric a különféle kártyákról
mondott. Válaszd ki azt, amelyiken az áll, hogy Kérem, ne zavarjanak,
tedd ki az ajtódra, aztán délelőtt, amikor elhagyod a kabinodat,
fordítsd meg, hogy a steward el tudja végezni a feladatait.

103
 – Ez tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – motyogta egy nagy
ásítás közepette Frankie, aztán átölelte Vent, és a kabinjába ment.
Odabent, a kellemes hangulatvilágítás és a párnájára helyezett
csokoládé láttán ugyanúgy elakadt a lélegzete, mint a többieknek. Úgy
érezte, az ágy szinte könyörög neki, hogy elnyúljon rajta.
Ven ugyancsak befészkelte magát a hófehér lepedők közé, és
élvezettel adta át magát a hűvös anyag simogatásának. Szorosan
összezárta a szemét, és teljes szívével abban reménykedett, hogy
életük legjobb nyaralásában lesz részük a hajó fedélzetén, amely erőt
ad nekik majd ahhoz, hogy a dokkban rájuk váró valósággal
szembenézzek. Amelyből mind a négyüknek ki kellett szakadni –
legalább erre a tizenhat napra.
2. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak frakkban vagy
szmokingban, hölgyeknek estélyiben

104
 21. fejezet
– Olive! Olive! Ébredj! Vécére kell mennem! Ha nem sietsz,
bepisilek!
Olive kipattant az ágyból, és nyomban bele is ütközött a
dohányzóasztalba, aminek nem ott kellett volna lennie, de aztán rájött,
hogy nem a saját hálószobájában van, és hogy Doreen hangját csak
álmában hallotta. Ennek ellenére elfogta a remegés. Egy pillanatig azt
hitte, ismét otthon van, a Lane Streeten Daviddel, aki mellett, mivel
vagy fingott, vagy horkolt, nem lehetett végigaludni egy éjszakát, és
aki folytonos forgolódásával akkora helyet követelt magának az
ágyban, hogy vagy leszorította Olive-ot, vagy csak gerinctörő
mutatvány árán lehetett visszagörgetni a saját térfelére. Olive az
órára pillantott. Öt perccel múlt tíz! Nem is emlékezett rá, mikor
aludt utoljára nyolc óránál többet. Ha fél hétkor kelt, már hétalvónak
számított.
Elhúzta a függönyt, és feltárult előtte a szürke tenger és a
hasonlóan szürke égbolt. Unalmas, mondta volna máskor, de most
lenyűgözőnek találta a látványt. Sokkal szebb volt, mint
végigpillantani a város legolcsóbb negyedének teljesen egyforma,
kopott háztetőin, vagy a kebabos előtt szanaszét szórt zsíros
szeméthalmazon, márpedig odahaza ezt látta, ha kinézett a
hálószobája ablakán. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az
otthonára. Ehelyett, miközben elindult a zuhanyozó felé, megpróbálta
felidézni magában az I Am Sailing szövegét.
Húsz perccel később, amikor óvatosan kilépett a kabinjából, és az
utasításnak megfelelően megfordította rajta a Ne zavarjanak táblát,
így jelezve Jesusnak, hogy senki sincs odabent, Ven ajtaja is kinyílt.
– Jó reggelt – üdvözölte a barátnője vidám hangon. – Jól aludtál?
– Mint egy nagy darab fa – vallotta be Olive.
– Lenne kedve velem reggelizni, Lady Olive? És utána, ha van
hozzá kedve, elmehetnénk vásárolni.
– Csípj meg, hogy tudjam, ez a valóság – mondta Olive. – Otthon
most fejeztem volna be Mr. Tidynál a munkát, és már úton lennék
Mrs. Crowther háza felé, hogy kitakarítsam a nagyszobát.
Ven belekarolt a barátnőjébe. – Csakhogy a ma reggel, Olive

105
Hardcastle, nem a munkáé, hanem a kajálásé, mégpedig a Butteryben.
Gyere, becsapunk egy finom reggelit!
Roz jó félóra múlva hagyta csak el a szobáját, és ő is megfordította
rajta a kártyát, hogy Jesus bemehessen, és elvégezhesse a feladatait.
Először lement a recepcióra, hogy beszerezzen egy brosúrát az aznapi
kirándulási lehetőségekről. A szerencse azonban nem szegődött
mellé, mert az első, akivel odalenn, a lift mellett találkozott, Frankie
volt.
– A francba! – motyogta dühösen.
– Jó reggelt! – próbálkozott Frankie. – Reggelizni mész?
– Hm… nem – felelte Roz. – Sohasem reggelizem. Igazából azt
szerettem volna megtudni, hogy… – A szeme sarkából, egy
Hastánctanfolyam kezdő csoportja számára a találkozó ITT felirat
mellett észrevett egy háremhölgyszerelésbe öltözött nőt, csilingelő
érmékből álló övvel a csípőjén, elhálózott arccal, aki körül egy
csapatnyi, hatvannál egy perccel sem fiatalabb asszony álldogált – …
csatlakozhatok-e még a hastánccsoporthoz – fejezte be Roz a
megkezdett mondatot.
– Ó – mondta értő mosollyal Frankie. – Értem. Akkor majd később
találkozunk.
– Ön is szeretne csatlakozni? – kérdezte a háremhölgynek öltözött
nő, amikor észrevette a feléjük tartó Rozt. – Egy újabb tag, remek! –
Azzal erős csípőringatással elindult a főlépcsőn, amely a recepciótól
az üzletsorhoz vezetett.
– Jöjjenek, hölgyeim! Ahhoz, hogy elérjünk a Flamenco terembe,
még meg kell másznunk két fedélzetet. De ne aggódjanak – mire a
kurzus végére érünk, önök ugyanúgy fognak járni, mint én.
Roz, mivel nem volt lehetősége elillanni, engedelmesen követte a
csoportot. Közben azon dohogott, hogy most kénytelen lesz
végigszenvedni az egyórás hastánctanfolyamot csak azért, mert nem
akart egy reggelizőasztalhoz ülni Frankie-vel. Akiből már amúgy is
elege volt.
Közben, a Buttery előtt, Frankie összefutott Olive-val és Vennel. A
Buttery egy hatalmas önkiszolgáló étterem volt a tizenhatos
fedélzeten. A lányok csak egy szelet pirítósra akartak beugrani, de

106
miután végignézték a fantasztikus változatosságával valóban szemet
gyönyörködtető kínálatot, a crème patissière-rel töltött mandulás
croissant mellett döntöttek.
– Én viszont tényleg csak egy kávét iszom – mondta Frankie –,
viszont szívesen csatlakozom hozzátok, ha tényleg vásárolni mentek.
Az a helyzet, hogy nem igazán vagyok éhes reggelente.
A hajó közepén, a hatos fedélzeten négy hatalmas üzlet várta a
vásárlókat: a Gallery Mermaidia, a Boulevard, a Pall Mall és a
Market Avenue. Kínálatuk a flancostól a kevésbé flancosig terjedt. A
bejáratuk előtt ezen a napon szmokingok és estélyi ruhák lógtak a
ruhatárolókon. Az utasok többségét, köztük a rózsaszín mellényt,
virágmintás sortot és lime-zöld papucscipőt viselő Roystont azonban
még ennél is jobban érdekelték a polcokra kihelyezett divatékszerek.
A férfi meglepően karcsúnak és izmosnak látszott a korához képest,
és ettől egyből nem tűnt olyan féleszűnek, mint amilyennek a
vacsoránál mutatkozott.
– Jó reggelt, lányok – köszönt vidám hangon, amikor megpillantotta
őket.
– Jó reggelt.
– Próbáltam napozni, de veszettül hideg van. Gondoltam, inkább
becsapok helyette egy csésze ír kávét. Ha előbb nem, a vacsoránál
találkozunk. El ne felejtsék, hogy valami flancosat kell felvenniük!
– Úgy lesz! Legyen szép napja – válaszolta Frankie mindhármuk
helyett.
– Nos, az lesz a legjobb, ha mindjárt hozzá is látunk – mondta Ven,
és a csodás estélyi öltözékek felé irányította Olive-ot.
– Vajon Roz felkelt már? – kérdezte Olive.
– Fel. Most éppen hastáncon van – közölte önelégült hangon
Frankie.
– Menj már!
– De hát, ha mondom, tényleg odament. Összefutottam vele a
recepción, ami két lehetőséget hagyott neki: vagy velem reggelizik,
vagy úgy tesz, mintha leküzdhetetlen érdeklődés ébredt volna benne a
hastánc iránt. Azt hiszem, közben meglógott volna a csoporttól, ha

107
nem látta volna, hogy figyelem.
– Te kis gonosz – jegyezte meg vigyorogva Ven.
– Nem is vagyok az – tiltakozott Frankie. – Mivel magam is
megpróbálkoztam a hastánccal, úgy gondolom, jót fog neki tenni. A
végén még az is megtörténhet, hogy felenged a bugyijában a fagy. –
És amikor ezt mondta, sokat tudóan a barátnőire kacsintott.

108
 22. fejezet
– Jó reggelt, hölgyeim! – mondta a háremhölgy nagyon is walesi
akcentussal. Ezt követően Gwenként mutatkozott be, majd mindenkit
meglepve közölte, hogy hatvanhét éves. Olyan alakja volt, mint egy
tizenkilenc évesnek. Lapos hasú, keskeny csípőjű, jó lábú nő volt, és
egyetlen csüngő ráncot sem lehetett felfedezni a karjain.
– Arra az esetre, ha azt hinnék, hogy a hastánc nem más, mint
néhány hájait lóbáló kövér nő mutatványa, figyelmeztetem önöket – az
óra végén négykézláb fognak kimászni innen.
Remek, gondolta Roz. Biztosra vette, hogy ez lesz élete
leghosszabb órája.
– Kezdjük egy jó kis bemelegítéssel – folytatta Gwen, miközben
bekapcsolta a háta mögött elhelyezett CD-lejátszót. Sírós zene
hangjai töltötték meg a termet, mire Gwen, hatalmas
fekvőnyolcasokat leírva, körözni kezdett a csípőjével, arra biztatva a
résztvevőket, hogy csinálják utána a mozdulatot. Roz vonakodva
megbillentette a csípőjét. Gwen ezt követően kitolta a csípőjét
először az egyik, aztán a másik irányba, és miközben a felsőtestét egy
helyben tartotta, így végzett körző mozdulatokat.
– A hastánc lényege, hogy megtanuljuk elkülönítve mozgatni az
egyes testrészeinket – magyarázta, miközben a csípője könnyedén és
magával ragadóan végezte a megkezdett mozgásokat.
Az egész sokkal nehezebb volt, mint amilyennek Gwen mozgása
alapján látszott. Ez ragadta meg Rozt. Hogy utálta, ha valaki jobban
csinált valamit nála. Például amikor Gwen erőteljes mozdulatokkal
előre–, majd hátratolta a csípőjét.
– Remekül csinálják, lányok! – mondta mosolyogva.
Ami azt illeti, elég régen nem végeztem hasonló mozdulatokat,
gondolta Roz, miközben néhány nyugdíjas felvihogott a háta mögött.
Eléggé kifulladt, mire leállt a zene. Ugyanakkor, bár ezt még maga
előtt sem szívesen ismerte be, felvillanyozta a dolog.
– És most – folytatta Gwen – mit szólnának egy kis
combrezegtetéshez?
Roz döbbenten tapasztalta, hogy a combizmok rezegtetése

109
eredményeként a fenékizmai is hastáncoshoz illő rezgésbe kezdtek.
Miután egy egész szám erejéig ezt csinálták, úgy érezte, mintha a
négyszeresére nőttek volna a combizmai.
– Olyan érzésem van, mintha már egy órát lenyomtam volna egy
lábizom-erősítő gépen – súgta oda Roznak egy rózsaszín arcú utas. A
hangjából ugyanakkor sütött az eufória.
– Oké, hölgyeim, mára ennyi lenne – mondta Gwen némi karizom-
rezegtetés után. – Holnap tizenegykor ugyanitt kezdődik az óra.
Remélem, mindnyájan eljönnek.
– Nem hiszem, hogy már hatvan perc eltelt – jegyezte meg halkan
Rózsaszín Arc.
Roz az órájára pillantott, és meglepetten látta, hogy pontosan egy
órán keresztül rázták az izmaikat.
Ami még inkább meglepte, az volt, hogy már most pontosan tudta:
másnap tizenegykor itt lesz a teremben, sőt előtte gyakorolni fog a
tükör előtt. Akkor is megtanulja a testrészek külön mozgatását, ha
belehal.
Olive úgy érezte magát, mint egy áruházi tolvaj, miután egyetlen
tollvonással kifizették a három remekbe szabott estélyi ruhát, a
rózsaszín térdnadrágot, a néhány csilli-villi ékszert és a stólát.
– Biztos, hogy ezt mind kifizetik neked? – kérdezte Ventől. – Elég
nehezemre esik elhinni.
– Pedig elhiheted – felelte Ven. – Aláírt szerződésem van róla.
– Akkor mi állíthat meg minket abban, hogy akár az egész boltot
megvegyük? – kérdezte Frankie, aki még sohasem hallott olyasmit,
hogy egy cég, ostoba módon, szabadjára engedjen négy nőt egy
ruhaüzletben, biztosítva őket, hogy annyit költhetnek, amennyit
akarnak. Különösen olyan boltokban, ahol a kiválasztott ruhákhoz illő
táskákat és ékszert is megvehetik.
– Feltételezem, bíznak abban, hogy nem leszünk arcátlanok, és nem
veszünk meg minden Swarovskit, ami szembejön velünk – vélekedett
Ven.
– Én azért szívesen megnézném azt a szerződést – dünnyögte
Frankie –, még mielőtt bajba kerülünk.

110
 – Erre semmi szükség – trillázta Ven. – Alaposan
áttanulmányoztam a papírokat. Még az apró betűs részeket is
elolvastam. De ha akarjátok, a Figurehead képviselőjével is
végigmegyek az egyes pontokon, ha találkozom vele. Még akkor is, ha
nem látom értelmét. Egyértelműen a tudtomra adták, hogy korlátlanul
költekezhetünk.
– Arra számítottam, hogy mostanra kapcsolatba lép velünk –
dünnyögte Frankie. – Nem hagyott üzenetet a kabintelefonod
rögzítőjén?
– Szerintem egy percig se törjük azon a fejünket, hogy miként
bonyolítják az ügyeiket – mondta Ven magabiztos hangon. – Ha úgy
látja, hogy eljön az ideje, biztosan kapcsolatba lép velünk. Ami
engem illet – előrerohanok a Café Parisienne-be, hogy jó asztalunk
legyen, rendben? Ötkor találkozunk. El sem hiszem – tette hozzá –,
hogy mindezt közvetlenül a reggeli után mondom, de én már most
éhes vagyok. Biztos a tengeri levegő teszi ezt velem.
– A tengeri levegő? – kérdezte nevetve Frankie. – Jó kifogás sose
rossz. De szerintem inkább arról van szó, hogy feléledt benned a
falánk kismalac.

111
 23. fejezet
Doreen a vécén ült, amikor David felkelt. Sohasem látta ennyit
mozogni az anyját, mint az elmúlt huszonnégy órában. Még csak nem
is volt sok időre szüksége ahhoz, hogy felhagyjon a
mozgáskorlátozottsága érdekében megjátszott tehetetlenséggel.
Amikor megértette, hogy továbbra sem számíthat a szófogadóan
ugráló Olive szolgálataira, gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül
fel tudott állni a székéből, hogy ellássa magát. David arra a számtalan
helyzetre gondolt, amikor az anyja után – „mert hirtelen rájött a
szükség” – Olive-nak kellett feltakarítani. Most nyilvánvalóvá vált,
hogy sokkal jobban tudja kontrollálni a testfunkcióit, mint ahogy azt
bevallotta, és Davidnek hirtelen derengeni kezdett, hogy milyen nehéz
sora lehetett a feleségének egy ilyen követelődző, ördögi természetű
anyós mellett. Ugyanakkor egy cseppet sem tetszett neki a
feltárulkozó igazság, így gyorsan rácsukta az ajtót.
Kevin pirítóst vajazott a konyhában. Eredetileg arra gondolt, hogy
összedob valami meleget, de csak egyetlen tojást talált a hűtőben,
szalonnát és kolbászt nem, és még két ráncos paradicsomot. Azon
gondolkodott, hogy valakinek később el kell mennie a boltba. És hogy
Davidnek fel kellene hagynia a makacssággal, és kinyomozni, hová
tűnt Olive, aztán hazavonszolni, és helyreállítani a megszokott rendet
a házban, ami annyira megfelelt mindnyájuknak. Ő ugyanis arra
született, hogy szeressék, kényeztessék, és nem arra, hogy a
konyhában gályázzon.
– Mégis, mit gondolsz, miért lépett le Olive? – kérdezte Davidtől,
miközben csámcsogva eszegette a pirítósát. – Talán nem voltál neki
elég odalenn? – kérdezte, cinkos kacsintással nyomatékosítva a
szavai mögött rejlő üzenetet.
– Mire célozgatsz ezzel a „nem voltam neki elég odalenn”
szöveggel meg a kacsintásoddal? – kérdezte mogorván David. A
pirítósnak mennyei illata volt, csakhogy Kevin az utolsó szeletet
csócsálgatta – azon kívül egy huncut kenyérmorzsa sem volt a házban.
És ha mindez nem lett volna elég, a fürge Kevin az utolsó sajtszeletet
is felfalta.
– Hát a hálószobára, te mamlasz. Nem lehet, hogy kókadtnak találta

112
a kolbászt? – kérdezte Kevin a pirítósát harapdálva, még hangosabb
korgásra késztetve David üres gyomrát. – Azok a nők, akik
elégedettek azzal, amit az ágyban kapnak, nem szoktak kereket oldani.
– Hová gondolsz? Olive a maximumot kapta az ágyban –
méltatlankodott David.
– Hát, mióta itt vagyok, nem sok jelét tapasztaltam a hálószobai
aktivitásodnak – dünnyögte Kevin. – Egy dolgot hallottam
éjszakánként – a fingásodat.
– Talán hallgatózni szoktál? – kérdezte tátott szájjal David.
– Nem. Hallgatózni és meghallani valamit két különböző dolog –
világosította fel filozófust is megszégyenítő magabiztossággal Kevin.
– Nos… azért csinálunk egy s mást – motyogta David nem túl
meggyőzően. – Csak vigyázunk, hogy ne legyünk hangosak. Nem
szeretném, ha az anyám is hallana bennünket.
– Csináltok egy s mást? Úgy érted, te és Olive? – Kevinnek
valahogy nehezére esett hitelt adni az állításnak, így gonoszul tovább
folytatta a kérdezősködést. – Mégis, mit? Váltogatjátok a pózokat?
Kütyüket használtok? Mert, gondolom, a szerepjáték a ti esetetekben
teljesen kizárt.
– Az én időmben senki sem törődött a pózokkal – szólt be Doreen
a földszinti fürdőszobából. – Villany le, hálóing fel, aztán adj neki.
– A kibaszott életbe, olyan füle van, mint egy denevérnek –
motyogta David, és megpróbálta száműzni a fejéből a képet, amelyen
az anyja és az apja éppen „egymásnak ad” az emeleti hálószobában.
– Habár – morfondírozott tovább Doreen – Maud nénikém mindig
azt mondta, hogy egy nő nem lehet boldog egy olyan férfi mellett, aki
nem próbálja meg felderíteni az összes lyukát.
– De anya! – kiáltotta David, és a fülére szorította a kezét.
– Vagy inkább az előjátékra szoktál koncentrálni? – folytatta
gonoszul Kevin. – Ugye, te nem az a fajta vagy, aki, ha feláll a farka,
minden kényeztetés nélkül az asszonyra veti magát? Vannak nők,
akiket órákon át simogatni, nyalogatni kell, mire végre képesek
elmenni. Az a jó, ha már tocsognak a nedvességtől, és rimánkodnak
azért, hogy mártsd már meg bennük a nyársadat.

113
 – Természetesen, én is… De várjunk csak! Mi közöd neked a
szexuális életem részleteihez? Ami azt illeti, a te exbarátnőid sem
sorakoznak az ajtó előtt, hogy részesülhessenek a kegyeidben!
– Ó, miattam nem kell aggódnod – felelte önelégült mosollyal
Kevin. – Én semmiben sem szenvedek hiányt. Nekem azért nincs
állandó partnerem, mert ily módon sok nőt juttathatok földöntúli
gyönyörhöz anélkül, hogy reggelig meg kellene osztanom velük az
ágyamat. Kötelék nélküli szex, pajtás, én ezt szeretem. Bár a
köteléknek is megvannak a maga előnyei, ha érted, hogy mire
gondolok – tette hozzá kéjes röhögéssel.
David gondolatban felsorakoztatta maga előtt Kevin háremét, és
kirázta a hideg. A Kétfogú Julie. A Ketherwood Kathleen – a
fociőrült, aki egy meccsre sem tudott elmenni, mert olyan nagy segge
volt, hogy nem fért át a forgókereszten. A karfiolfülű, rücskös orrú
Caroline, a halszagú Diane, akit nemrég állítottak bíróság elé, mert
lopáson kapták a helyi szeszkereskedésben. És a legutolsó barátnő,
Pajzán Wendy, aki egész jó kiállású nő lett volna, ha leborotválta
volna Nigel Mansell típusú bajuszát. Pfuj. David ízlése nem engedte,
hogy folytassa a felsorolást, mert minduntalan felsejlett előtte a nők
képe, és ez még annál is rosszabb volt, mint az, amelyik az üzekedő
anyját és apját vetítette elé.
– Az apád, isten nyugosztalja, jó ember volt, de azt se tudta, hogy
az előjátékot eszik vagy isszák – elmélkedett Doreen hölgyhöz
távolról sem illő hangnemben. – Akkor jött rá, hogy ilyen is létezik,
amikor otthonba került. Látott egy filmet, amelyikben egy
szerelmespár mindent egymásra kent, amit csak a hűtőben talált, aztán
lenyalták egymásról. Addig azt hitte, hogy a nyelv csak csámcsogásra
való.
– Valakinek el kellene mennie a boltba, mert semmi sincs itthon –
mondta Kevin, miközben az utolsó falat pirítóst a szájába ejtette.
– Majd én elmegyek – ajánlkozott David. Bármit megtett volna,
amivel véget vethetett a kényes fordulatot vett beszélgetésnek. És még
mielőtt a mindentudó, önmagát lepedőakrobataként feltüntető kuzinja
ki nem deríti, hogy a hálószobatitkok vonatkozásában ő még istenben
boldogult apjánál is tudatlanabb.

114
 24. fejezet
A kabinjába visszatérve Olive azt tapasztalta, hogy az ágyát
bevetették, a zuhanyozót rendbe rakták, és a használt törülközőket
frissekre cserélték. Jesus úgy röpködhetett a szobában, mint a lámpa
szelleme. És hogy a nap még varázslatosabb legyen, ő közben három
gyönyörű estélyi boldog tulajdonosa lett. Most kivette őket a
bevásárlószatyorból, és egyenként felakasztotta őket: a piros,
spagettipántos maxit a hozzá illő boleróval, a fekete-ezüstöt a
harangként lengő ujjal és a neki legjobban tetsző, gyönyörűséges
sötétzöldet, amely annyiba került, mint a másik kettő együtt.
Olive engedélyezte, hogy a gondolatai egy röpke pillanatra
hazakalandozzanak, de aztán rögtön arról kezdett elmélkedni, hogy
engedélyezzen-e magának egy kényeztető pohár bort a Café
Parisienne-ben, vagy az már féktelenségnek számítana.
Amikor Roz csatlakozott Venhez a Café Parisienne-be,
tulajdonképpen mosolygott.
– A fene! – kurjantotta Ven a ritka jelenség láttán. – Mi szállt meg?
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy hastáncon voltam? – kérdezte
Roz.
– Akkor hát jó volt?
– Hogy őszinte legyek… – Roz már azon volt, hogy bevallja, csak
azért ment el a foglalkozásra, hogy megszabadulhasson Frankie-től,
de nem szerette volna azt látni, hogy Ven arcán a mosolyt
elégedetlenség váltja volt, így finomított a mondandóján. – Klassz
volt. Sőt! Egyenesen szuper!
– El sem tudtam képzelni, hogy egyszer hastáncra adod a fejedet –
mondta Ven.
– Én sem. De most, hogy megpróbáltam, látom, hogy alig
különbözik az aerobictól. Nem ment valami jól, de azért a holnapi
órára is elmegyek.
– Jól teszed! – Ven közben odaintett az érkező Frankie-nek.
Biztosra vette, hogy ettől eltűnik Roz arcáról a mosoly, és igaza lett.
– Sziasztok, lányok – mondta vidáman Frankie, és ledobta magát a
Roz melletti székbe. – Istennek hála, egy csomó vécé van a hajón.

115
Milyen volt a hastánc?
– Jó, köszönöm – felelte Roz langyos udvariassággal. – Hol van
Olive?
– Vett néhány ruhát az egyik üzletben, és elment, hogy kiakassza
őket – magyarázta Ven.
– Ma mintha kicsit jobban háborogna a tenger, mint tegnap –
jegyezte meg Frankie. – Láttam, hogy a stewardok papírzacskókat
raktak ki a lépcsőházakban, ha valaki esetleg rosszul lenne.
– Ha jól tudom, éppen a Vizcayai-öbölben hajózunk, ami elég
szeszélyes tud lenni – mondta Roz.
Ekkor bukkant fel a bejáratnál a boldogan mosolygó Olive, és szó
szerint odaszökdécselt az asztalukhoz. Jót tett neki az éjszakai alvás –
legalább öt évvel fiatalabbnak látszott, mint egy nappal korábban, és
a délelőtti, önmagáért végzett tevékenység is simított egy kicsit a
vonásain.
– Hallom, vettél néhány flancos göncöt – üdvözölte Roz.
– Ó, Roz, ha látnád, milyen gyönyörűek! Már csak attól félek, hogy
a versenyszervezők előállnak valami olyasmivel, hogy „túllépted a
rendelkezésedre álló keretet, te pimasz haszonleső”.
– Nyugi – csillapította Ven. – Inkább együnk. – Azzal felkapta az
étlapot, és tanulmányozni kezdte.
– Ma már bűnöztem – suttogta Olive. – Croissant-t ettem reggelire.
Ha bevállalok egy ebédet is, olyan kövér leszek, mint a tehén.
– Nyaralsz – emlékeztette Frankie. – Engedd el magad egy kicsit.
A masszázs el fogja égetni a felesleges kalóriáidat.
Olive álla leesett. – Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán
elmegyek.
– Ó, Olive, már hogyne mennél el? Isteni lesz! Nem hagyhatod ki
semmiképp! – mondta olvadozva Frankie. Ugyanabban a pillanatban
ismét észrevette a hosszú hajú, szakállas Vikinget, amint elhaladt
mellettük. Ezúttal farmernadrágot viselt és izompólót, kiterjesztett
angyalszárnyakkal a hátán. A karjait tetoválások borították; duzzadó,
kemény bicepsze volt. Elmélyedten tanulmányozta a hajótérképet, és
nyilvánvalóan rossz irányt választott, mert egyszer csak visszafelé

116
indult, aztán megint megfordult, és a fejét vakargatva továbbsétált.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte Olive.
– Azt a fickót nézem – intett Frankie diszkréten a férfi felé. –
Lefogadom, hogy ez az első hajóútja. Hozzá képest én, a kezdő is
tapasztaltnak tűnök.
Roz valami olyasmit dünnyögött magában, hogy „gondolhattam
volna, hogy egy pasi vonta el a figyelmét”, de Frankie kegyesen
figyelmen kívül hagyta a rosszindulatú motyogást.
– Én fésűkagylót eszem, utána spagettit – közölte Ven. – Ideadná
valaki azt az itallapot?
– Mit mondtál? – kérdezte Olive. – Az első fogás… Mit akarsz
enni?
– Fésűkagylót. Nem olyat, amit Barnsley-ban lehet kapni, hanem a
rendes változatot. Amit igazi kagylóban szolgálnak fel – magyarázta
Ven. Yorkshire-ben ugyanis egy krumplipürés pástétom belsejében
szétterített kagylóhúsréteg jelentette ugyanezt a fogást.
– Tudom – dünnyögte színlelt sértődöttséggel Olive. – Nem te vagy
az egyetlen, aki Yorkshire-en kívül is járt valahol.
– Hm… Sohasem értettem igazán, milyen őrült ötlet folytán jöttél
vissza Barnsley-ba, amikor azt állítottad, hogy életed legjobb nyarát
töltötted Kefalóniában – jegyezte meg Roz, majd hozzátette: – Én a
marhasült mellett maradok. Salátával.
– Azért, mert anya felhívott, és abból, amit mondott, úgy tűnt, nincs
valami jól, és… – Olive vonogatni kezdte a vállát.
– És? – Roz kíváncsian várta a folytatást.
Olive vett egy nagy levegőt. – És a hozzám hasonló lányok nem
követnek el olyan őrültséget, hogy mondjuk, hozzámenjenek egy
görög pasihoz.
A pincér éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy az
asztalukhoz lépjen, így megszakadt a beszélgetés.
– Helló, Aldrin. – Frankie rögtön megismerte a pincért, aki előző
este felszolgálta nekik az ételt az Olympiában. – Ismét szolgálatban?
– Mi mindig szolgálatban vagyunk, ma’am – felelte üde mosollyal
a fiú.

117
 A Café Parisienne itallapján szereplő borajánlatot, mint kiderült,
St. John Hite állította össze, aki a televíziózás történetének
legszexisebb, legziláltabb hajú és egyben legjobb borszakértője volt.
Heti rovata is volt az egyik vasárnapi lapban, és Ven olyan
érdekfeszítőnek találta borokról készített leírásait, hogy miután
elolvasta, a legszívesebben elnyúlt volna valahol, és rágyújtott volna
egy cigire. Már maga az itallap is megállta volna a helyét a
rovatában: a hozzáadott érett fekete gyümölcsök… a citromos
aroma… serkentően hat a nemi vágyra… mellbe vágóan intenzív
málnás zamat jellemzi… Ven mindig is úgy gondolta, hogy St. John
Hite nagyon jó lepedőakrobata lehet.
– Ez érdekesnek tűnik – jegyezte meg Ven. Eredetileg az volt a
szándéka, hogy pezsgőt rendel mindnyájuknak, de a szeme megakadt a
kanadai jégboron. A leírás szerint akkor szedték le a szőlőszemeket,
amikor már ráfagytak a szőlőtőkére, és ettől a bor, mint mézédes
simogatás csordul végig az ember torkán.
– Ha szerencsénk van, megtaláltam a tökéletes bort. Bár igazából a
gyümölcsös sütikhez ajánlják – folytatta Ven lelkesen.
– Akkor feltétlenül ki kell próbálnunk. Mind a négyünknek –
vihogta Frankie.
Így hát a hölgyek nemcsak ételt, hanem jégbort is rendeltek, amikor
[xvi]
a pincér, akit ironikusan „Sober”-nek hívtak, megjelent az
asztaluknál.
[xvii]
– Nekem jobban tetszik a „Pissed” nevű ikertestvére – közölte
Roz a legszárazabb hangján, amitől mind a négyükből kibuggyant a
nevetés.
Roz, Ven és Olive az embereket bámulta, míg Frankie teljesen
belemélyedt a Mermaidia Today olvasásába. Nem gondolta volna,
hogy ennyi mindent lehet csinálni egy hajón. Előadásokon,
tanfolyamokon lehetett részt venni. Volt tornaterem, beltéri és kültéri
úszómedence, festményaukció, privát parti – nevezetesen egy olyan
személyé, aki a jelek szerint elég híres volt ahhoz, hogy csak a
keresztneve, „Dorothy” szerepeljen a meghívón. Dorothy a Vista
társalgó melletti Planet teremben várta a barátait egy kávéra, míg az
egyedülálló utasokat egy kifejezetten nekik szervezett klubba

118
invitálták.
Egy kisgyerekekből álló társaság tagjai egymás kezét fogva
tartottak a gyerekklub felé. Egy vidám arcú, Youth Brigade kitűzőt
viselő gyerekfelügyelő vezette őket. Olive ajkaira mosolyt csalt a
látvány. Tudta, hogy most már nem lesznek gyerekei, és ezt el is
fogadta. De néha, mint derült égből a villám, elfogta egy különös
vágyódás, amely ilyenkor abroncsként fogta körül a szívét. Igaz, hogy
az utóbbi időben már ötven körüli nők is könnyedén teherbe estek, így
szó sem volt arról, hogy harminckilenc évesen öreg lett volna a
szüléshez, de mivel eddig nem sikerült megfogannia, azt gyanította,
hogy ebben a vonatkozásban baj van valamelyikükkel. Vagy vele,
vagy Daviddel. Számtalan alkalommal előfordult, hogy nem
védekeztek, mégsem hozott eredményt az aktus. Egy idő után már nem
is tettek semmit a teherbe esés ellen, és tulajdonképpen nem is volt
tragédia, hogy nem lett gyerekük, mert az olyan luxusnak számított
volna, amit Olive nem engedhetett meg magának. Sem időben, sem
anyagilag.
Gyorsan megérkezett az ételük. Mindenki evett egy falatot Ven
fésűkagylójából, ami isteni volt. Olive végül spagettit rendelt, míg
[xviii]
Frankie egy Croque Monsieur-t.
A pudingok nagyon hívogatóak voltak a makulátlan üvegtárolóban,
de egyikük sem tudott volna megenni egy adagot. Sőt Frankie már azt
is bánta, hogy az egész szendvicset megette. Teljesen eltelt. Annyira,
hogy már egy kávét sem bírt volna meginni.
– Készen állsz egy kis gyömöszölésre? – kérdezte Olive-tól
tréfálkozva Ven.
– Jaj, hagyjatok már békén! – tiltakozott Olive ijedt hangon, még
bele is sápadt.
– Tetszeni fog, te ostoba liba! – mondta neki Frankie. – Élvezni
fogod! És az új hajszíned! Alig várom, hogy láthassam. Remélem, ez
alól nem akarsz kihátrálni?
– Nem, asszonyom! – felelte Olive, és miután Frankie nevetve
felhúzta a székéből, még szalutált is hozzá. Aztán mindnyájan
elindultak a wellness-részlegbe.

119
 A wellness-szentélyt a tizenhatodik fedélzet elején, hajós nyelven
szólva az orrban alakították ki. Az ajtaján belépve megcsapta őket a
relaxálóaromákkal átitatott levegő illata, és már ettől könnyebbnek
érezték magukat. Hárman mindenképpen. Olive azonban még mindig
feszült volt a gondolattól, hogy hamarosan egy teljesen idegen fogja
őt kényeztetni. A vállát olyan magasan és mereven tartotta, hogy
simán megfeneklettek volna rajta az alacsonyan szálló felhők.
Aztán, Olive legnagyobb döbbenetére, megjelent előttük egy fiatal,
széles vállú férfi, szláv szemekkel, hófehér öltözékben, amelyhez
furcsa bő nadrág tartozott, és a nevén szólította. A férfi Leóként
mutatkozott be, és felszólította Olive-ot, hogy kövesse.
– Ó, a francba, már csak ez hiányzott! Egy férfi – suttogta a
barátnőinek. – Nem fogom engedni, hogy hozzám érjen! – De hiába
könyörgött a tekintete, nem talált együttérzésre senkinél. Sőt, Frankie
kuncogva lökött egyet rajta. Olive, rá jellemző módon, nem akart
nagy hűhót csapni maga körül, ezért engedelmesen követte Leót egy
fehér falú szobába, amelynek keskeny, ugyancsak fehér ágy állt a
közepén.
– Vessen le magáról mindent a bugyiján kívül, hassal feküdjön fel
a padra, és húzza a lábára a törülközőt. Hamarosan visszajövök –
mondta Leo, miután kedvesen biztosította Olive-ot, hogy egy nagyon
kellemes masszázsban lesz része, és utána csodálatosan lazának fogja
érezni magát. Amiben Olive csak kételkedni tudott. Pattanásig
feszültek az idegei.
Olive gyorsan levetette, majd takarosan összehajtogatva egy
alacsony szekrény tetejére tette a ruháit. Éppen hogy felmászott a
keskeny ágyra, hasra feküdt, és a nyakáig húzta a takarót, amikor halk
kopogás után visszatért Leo.
– El tud képzelni egy jó távoli helyet, ahol ebben a pillanatban
tudni szeretne engem? Próbáljon arra koncentrálni, rendben? –
mondta a férfi, miközben visszahúzta a törülközőt, és Olive bugyijába
tömte a peremét. Olive alig bírta elviselni, hogy feltárult a háta a férfi
előtt.
– Hm… Nem hiszem, hogy menni fog – motyogta. Csináld már,
hogy végre túl lehessek rajta.

120
 Hallotta, hogy Leo egymáshoz dörzsöli a kezeit, majd megcsapta az
orrát a levendula illata. Aztán a férfi ujjai munkálkodni kezdtek a
vállán és a hátán.
– Nagyon feszült – jegyezte meg a masszőr. Ami ebben a formában
nem volt egészen igaz. Mindenesetre arra ösztönözte Leót, hogy még
erőteljesebb gyúrásba kezdjen a keze alatt ugráló izmokon. – Szóljon,
ha túl erősen nyomom.
Olive elképzelte, hogy mit mondana erre Roz vagy Frankie, és alig
tudta magába fojtani a vihogást.
Jó öt percre volt szükség ahhoz, hogy az izmai végre
elernyedjenek. Az ördögbe! Nem csoda, ha David olyan gyakran
megmasszíroztatta vele a „szegény fájós hátát”. Leónak nagyon erős
keze volt. Olive még a csontjain is érezte a masszírozást.
– Maga nehéz munkát végez – mondta később Leo. – Valamit, ami
emelgetéssel jár. Érzem a hátizmain. Egyszerűen nem akarnak
elengedni.
Olive igenlő mormogást hallatott. Ebben a fázisban nem volt képes
intelligens ember módjára megformálni a szavakat. A legszívesebben
átcsusszant volna a jótékony öntudatlanságba, ugyanakkor nem akart
elmulasztani semmit. Aztán Leo egyszer csak áttért a lábszárára és a
lábfejére. Olive biztosra vette, hogy a mennyországból kap némi
ízelítőt. Ebben az állapotban képes lett volna leugrani a legfelső
fedélzetről, és azt sem bánta volna, ha nem éli túl. Eddig a pillanatig
senki sem érintette meg a lábfejét, kivéve a nőt, aki kiskorában, a
Clark’s cipőrészlegén méretet vett egyszer a lábáról. Ugyanakkor
nem tudta volna megmondani, hányszor tartotta az ölében David
negyvenhetes lábait, és hányszor részesítette őket hasonló
kényeztetésben. Ha ez így megy tovább, gondolta, pillanatokon belül
házassági ajánlattal fogja ostromolni Leót.
Milyen szomorú, gondolta alig egy perc múlva, hogy tizenhárom
éves házasságuk alatt egyszer sem jutott a férje eszébe, hogy
megmasszírozza a felesége lábát vagy a hátát. Esetleg még a vállait.
Még órákig el tudott volna feküdni az ágyon, amikor Leo magára
hagyta, hogy öltözzön fel, és igyon meg egy pohár vizet. Úgy érezte
magát, mint egy káposzta. Körülbelül olyan mozdulatokkal mászott le

121
az ágyról, mint amilyenekkel Doreen, ha úgy hozta a szükség, a
kerekes székéből feltápászkodott. Egyszerűen nem funkcionáltak a
végtagjai. És a feje is jóval könnyebb volt, mint az ebédhez
elfogyasztott jégbor után.
Úgy tántorgott ki a kezelőből, mint egy alkoholista, aki, bár
kocsonyásak voltak a lábai, örömmel fedezte fel a zsebét lehúzó
sütőrumot.
A szomszédos ajtó mögül ekkor lépett ki Ven. – Nos? Élvezted? –
kérdezte vigyorogva.
– Ühüm – makogta Olive.
– Ezt, gondolom, igennek szántad.
– Ühüm.
– Most akkor irány a fodrász. Mindjárt a többiek is végeznek.
Majd utánunk jönnek a szalonban, rendben? Nekünk sietnünk kell,
mert a te frizurád elkészítése fog a legtovább tartani.
– Ühüm.
Ven belekarolt Olive-ba, és magával húzta. Bár csak egyemeletnyi
távolságot kellett megtenniük, liftbe szálltak, mivel Ven nem volt
biztos abban, hogy Olive használni tudja a lábait.

122
 25. fejezet
David Hardcastle, kezében három nagy bevásárlószatyorral,
lihegve leszállt a buszról. Hogy Olive hogy boldogult el öt-hat,
hasonlóan megtömött szatyorral, azt sem ő, sem a jóisten nem tudta
volna megmondani. Persze neki nem fájt annyira a háta. Aztán
Davidnek eszébe jutott, hogy többnyire ő is csak meg szokta játszani
a hátfájást, így megint csak elcsodálkozott, hogy az ördögben bírt el
olyan sok szatyorral a törékeny Olive.
Doreen a székében szunyókált, amikor hazaért. Kevin elment
valahová – talán kiszolgálni valamelyik nőjét. Bár a „nő” az ő
esetében eléggé feszegette a szó tűréshatárait. A legtöbbjüknek az
állatkertben lett volna a helye, sűrű rácsok mögött. És éppen kinek
kellett eltűnnie? Az ő feleségének! Nevetséges! Hol az ördögben
lehet Olive?
Ledobta az asztalra a vásárolt holmit, olyan erővel, hogy az egyik
szatyorban – ezt tisztán hallotta – eltört a frissen vett tojás. Ez volt az
utolsó csepp a pohárban. Felkapta Olive címjegyzékét – még
szerencse, hogy az asszony a készülék mellett tartotta –, és kikereste
belőle Ven számát. Felhívta, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Ő
azonban nem hagyott üzenetet. Ezután Roz száma következett, ahol
szintén a rögzítő fogadta a hívást. Hát manapság már senki sem veszi
fel azt a rohadt telefont?
Aztán Davidnek támadt egy eget rengető ötlete. Fogta a Sárga
Oldalakat, és megkereste benne Manus Howard autójavító műhelyét.
Ha megint egy üzenetrögzítő válaszol, gondolta mérgesen, a falhoz
keni a készüléket.
Erre azonban nem került sor. Manus a második csengésre felvette a
telefont.
– Ó, helló – mondta meglepetten David. – Azt szeretném kérdezni,
hogy Roz ott van-e valahol. Hm… Bocsánat… Dave Hardcastle
vagyok, Olive férje.
A francba, gondolta Manus. Nem hitte volna, hogy Davidben van
elég spiritusz egy ilyen kellemetlen hívás lebonyolításához. Ennek
ellenére gonoszkodó mosolyra húzódott a szája.
– Hm… Az a helyzet, pajtás, hogy nincs itt. Nyaralni ment. Olive-

123
val.
– Tényleg? – kérdezte David olyan hangon, amely magasabb
oktávokat ütött meg, mint Joe Pasquale-é. – Ó… Hm… Olive nem
említette, hogy kettesben mennek.
– Nem kettesben. Hármasban – helyesbített Manus, majd
magyarázatként hozzáfűzte: – Vennel. – A furcsa hangszín arra utalt,
hogy David esetleg nem is tud a hajóútról. Nocsak, nocsak. Olive-nak
tehát mégiscsak sikerült kiszabadulnia a taposómalom fogságából. Ez
egyszer végre magát helyezte előtérbe. Bravó, Olive!
– És… Hallott már felőlük? – kérdezte David óvatosan.
Kellemetlen lett volna, ha Manus megszimatolja, hogy neki sejtelme
sem volt a felesége nyaralási terveiről.
– Nos, már a tenger közepén lehetnek, ahol, gyanítom, nincs igazán
térerő.
– A tenger közepén? – hüledezett David.
– Igen. Végül is, hajókiránduláson vannak. Tizenhat naposon. Nem
tudta?
– Ó… Hm… Ó… Bocsásson meg, de most le kell tennem. Hív az
anyám. Máris megyek, mama. – Azzal lecsapta a telefont, és hangos
fújtatással kiengedte a tüdején ragadt levegőt.
– Mi ütött beléd? – kérdezte Kevin, akinek épp ebben a pillanatban
kellett megjelennie a konyhaajtóban, fülig érő szájjal a Kétfogú Julie-
val lebonyolított, ebéd előtti kis etyepetye után úgy, hogy gondolatai
még mindig a feszes dudák között jártak. David arcszíne ugyanakkor
olyan volt, mint a félig főtt spagettié. Roskatagon ült a konyhaszéken.
– Olive tényleg nyaralni ment. Egy tizenhat napos hajóútra.
– Mi?
– Jól hallottad.
– Ugye, csak viccelsz?
– Úgy nézek ki? – fortyant fel David, most már tényleg dühösen. –
Semmi vicceset nem látok abban, hogy több mint két hétre a
nyakamba szakadt a házimunka, a mosás, a takarítás, a bevásárlás és
egy magatehetetlen, idős asszony ellátása, csak mert a feleségem
gondolt egyet, és nyaralni ment.

124
 – Vajon honnan volt pénze egy hajóútra? – töprengett Kevin.
Mindketten ijedten kapták fel a fejüket a lépcsőn feldübörgő léptek
zajára. Doreen hangos jajveszékelés közepette, pánikszerűen nyargalt
felfelé, bizonyára a hálószobájába. – Azonnal meg kell néznem…
Egek… Csak nem azt vitte el?
– Doreen néni, mi történt? Jól vagy?
– Anya!
Nagy huppanást hallottak, amit néma csend követett, majd Doreen
hangos, szinte hisztérikus nevetése.
– Igen, jól vagyok. Most már. Semmi ok az aggodalomra.
– Szóval, arról beszéltünk, honnan vehette Olive a pénzt – tért
vissza a tárgyra Kevin.
– Honnan az ördögből tudnám? – fortyant fel David. A legolcsóbb
hajóút is egy vagyonba került. Az, amit Olive a takarítással keresett,
a tévézéshez elrágcsált mogyoróra sem volt igazán elég. Az Olive-
hoz hasonló embereknek eszükbe sem szokott jutni, hogy egy
hajókiránduláson pihenjék ki a fáradalmaikat. Az egész felfoghatatlan
volt. És a helyzet szürrealitását csak fokozta, hogy amikor benyúlt az
egyik szatyorba egy doboz sörért, a felnyílt tojástartóba markolt bele
a keze, és egy újabb reccsenést követően az ujjai közt tartott törött
tojásból kövér, ragacsos tojássárgája pottyant az ölébe.

125
 26. fejezet
Olive a tükörbe pillantott, de legnagyobb meglepetésére nem a
saját tükörképe nézett vissza rá. Az Olive-nak, akit látott, trendi,
szögegyenes haja volt, sokkal, de sokkal szőkébb, mint az eredeti
Olive Hardcastle-é. Természetes aranyszálai közé sok-sok
platinaszőke tincs vegyült, és ez, valamint a pazar vágás még jobban
kiemelte zöld szemei ragyogását.
A fodrász, aki az új frizurát készítette, egy Ulga nevű lány volt
Romániából. Az egyik hajópincérrel járt, de mint kiderült, nem volt
komoly a kapcsolat, mert a fiú úgy tervezte, hogy a nyár végén
hazamegy Mumbaiba, és Ulga is visszatér Romániába, ahol kávéházat
akart nyitni. Ez utóbbi jobban vonzotta, mint a pincérfiú. Olive arra
gondolt, hogy ilyen tehetséggel csak egy féleszű hagy fel a
fodrászsággal. Aki egyetlen hajvágással és némi hajfestékkel képes
olyan érzést ébreszteni egy nőben, amit normál körülmények között
egy tizenöt órás plasztikai beavatkozás után szoktak megtapasztalni,
annak a szakmájában kellene maradnia.
– És? Előkészítette már az estélyi ruháját? – kérdezte Ulga,
miközben Olive tarkójáról borotválta a felesleges szálakat.
– Hármat is. Csak nem tudom eldönteni, hogy milyen színt viseljek.
Van egy piros, egy zöld és egy fekete. – Olive jóleső érzéssel beszélt
az új ruháiról. Először esett meg vele, hogy egy kész választékot
felsorakoztathatott valamiből.
– A hajóút második hetében van egy fekete-fehér vacsora – mondta
Ulga. – Talán nem lenne rossz döntés, ha a feketét arra az alkalomra
hagyná.
– Fekete-fehér vacsora… Remekül hangzik – jegyezte meg
mosolyogva Olive.
– Azért, mert az is. Remek. Itt minden nagyon hangulatos –
biztosította a lány.
Olive a szeme sarkából látta, hogy Frankie felpattan az egyik
fodrászszékből. A mellette lévő székben Ven, aki már a beszárításnál
tartott, rosszullétre utaló, beszédes mozdulattal jelezte, miért olyan
sürgős Frankie-nek. Olive csak ekkor észlelte, milyen erősen
ringatják a hajót a tenger hullámai.

126
 – Szegény barátnője tengeribeteg, azt hiszem – mondta Ulga. –
Nagyon rossz érzés. Tudom, mert magam is megtapasztaltam, amikor
a hajóra kerültem.
– Azon csodálkozom, hogy én nem vagyok rosszul –
morfondírozott Olive, aki eredetileg arra számított, hogy a
tengeribetegségtől nem bír majd mozdulni sem, és lám, teljesen jól
érezte magát.
– Az egész arról szól, hogy az ember fel tudja-e venni a
hajómozgás ritmusát – magyarázta Ulga. – És ez szó szerint felkavaró
élmény.
A szépségszalon mosdójában Frankie azon tűnődött, miként
juthatna le a hajóról, hogy a szárazföldön kereshessen magának végső
nyughelyet. Elképzelhetetlennek tűnt ugyanis, hogy a teste
megbékéljen a vad hullámzással. Az sem segített, hogy a
szépségszalon a hajó egyik végében volt, majdnem a legfelső
fedélzeten, és nem valahol középen, a sokkal stabilabb alsó
fedélzetek egyikén.
Valaki halkan bekopogott az ajtón, majd nyomban Ven aggódó
hangját lehetett hallani.
– Jól vagy, Frankie?
– Nem. – Frankie csak ennyit bírt kinyögni, mielőtt a majdnem üres
gyomra, recsegő-nyögdécselő hangokat kiadva megpróbálta
kiszorítani magából azt a keveset, ami benne volt.
– Elmenjek, és hozzak neked rosszullét elleni tablettát a boltból?
– Elővigyázatosságból már reggel bevettem egyet, de ki is hánytam
– válaszolta Frankie. – Szart sem ért.
– A fodrászom azt mondta, hogy az egészségszigeten injekciót is
kaphatsz, ami állítólag használ.
Frankie azt akarta mondani, hogy inkább összekucorodik az
ágyában, és kihagyja az esti fogadást, de ekkor ismét görcsbe rándult
a gyomra. Talán mégiscsak meg kellene próbálni azt a nyavalyás
injekciót, hátha tényleg enyhíti a belsejét marcangoló, ördögi
rosszullétet. Kinyitotta a mosdó ajtaját. – Hol van az a kurva
egészségsziget?

127
 A négyes fedélzeten lévő váróban két középkorú férfi ült,
ugyancsak tengeribetegség miatt, ha elszürkült arcuknak hinni lehetett.
Együttérzésük jeleként halvány mosollyal üdvözölték Frankie-t, és
megpróbálták összeszedni magukat a szemközti székre leroskadó
sorstárs előtt. Az egészségszigetet legalább alacsonyan, és a hajó
közepén alakították ki, a tengeribetegségben szenvedők számára
legalkalmasabb helyen.
– Apa, menjünk be, kérlek – mondta egy fiatal női hang a bejárat
előtt.
– Inkább lefekszem egy kicsit, attól mindig jobban leszek –
válaszolta dörmögve egy férfi.
– Már megpróbálkoztál vele, és nem segített. Ha most nem mész be
ide, tönkreteszed az esténket.
– Aha, már értem, honnan fúj a szél. A saját érdekedben lettél
ennyire aggodalmaskodó.
– Befelé!
A következő pillanatban, egy csinos, fiatal nő hathatós
közreműködésével belépett az ajtón a Viking.
– Akarod, hogy itt maradjak veled?
– Most már döntsük el végre, hogy ki itt a szülő és ki a gyerek –
dünnyögte bosszúsan a nagydarab férfi.
– Ezt néha én sem tudom – sóhajtotta a lány, majd Frankie-hez
fordult. – Vigyázna, kérem, az apámra, hogy ne tudjon kereket oldani?
Mert képes, és a végén még elfut az injekció elől – tette hozzá cinkos
kacsintás kíséretében.
Frankie bólintott. – Minden tőlem telhetőt megteszek.
Alig ült le mellé a Viking, máris szólították az első beteget.
– Egy kicsit hullámzós errefelé a talaj, nem gondolja? – kérdezte a
Viking meglepően lágy nyugat-angliai akcentussal. – Maga az úristen
sem rángathatott volna fel erre a nyomorult hajóra, ha előre tudom,
hogy így fogom érezni magam.
– Akkor a legjobb helyre jött – szólt oda neki a másik oldalon
üldögélő férfi. – Az injekció segíteni fog. Tényleg. Mágikus hatása
van. Én már próbálkoztam borogatással, tablettával, de egyik sem ér

128
fel ezzel a nyavalyás szurival.
– Remélem, igaza lesz. Egyébként azt mondják, a gyömbéres keksz
is jótékony hatású, de nem lehet kapni a boltban. Megpróbálkoztam
helyette a felföldi vajas rudakkal, de az sem használt. – Hirtelen
megint rátört a hányinger. Felnyögött. – Nem hiszem, hogy még sokáig
el tudom viselni.
– Én is így vagyok – sóhajtotta Frankie. – Pedig éppen most voltam
fodrásznál meg kozmetikusnál, de minek?
– A sápadt hullaszín nagy divat volt Erzsébet királynő korában.
Szerintem idő kérdése csak, és megint divatba jön – vélekedett a
Viking, megnevettetve Frankie-t, aki nem hitte volna, hogy keserves
állapotában képes lesz akár egy savanyú mosolyra is.
– Ez az első hajóútjuk? – érdeklődött a szemközt ülő férfi.
– Igen – válaszolták egyszerre, mivel egyikük sem tudta eldönteni,
hogy az enyhén kancsal utas melyikükhöz intézte a kérdést.
– Nekem a kilencedik. És a jövő hónapban tizedszer is hajóra
szállok. New Yorkba megyek a Queen Maryvel.
A Viking olyan pillantást vetett Frankie-re, minta csak azt akarná
kérdezni: „Ezen a hajón mindenki az útjai számával kérkedik?”
Frankie, az állapota ellenére, majdnem felvihogott.
Kinyílt a rendelő ajtaja. A kilépő páciens a fenekét dörzsölte, és
fájdalmas képet vágott.
– Ó! Ezek szerint nem a karunkba kapjuk! – vonta le Frankie a
logikusnak tűnő következtetést.
– Bárhová adják is, az én méltóságomnak már annyi – mondta a
Viking. – Éppen most hánytam végig a lépcsőházat.
– Ó, ne…
– Na, jó, a kellemetlen esemény ugyan a lépcsőházban történt, de
zacskóba ment a dolog. Ugyanakkor egy egész csapat gyerek nézte
végig, akik a kölyökklubba tartottak, de a látványra megálltak. Azt
hiszem, sikerült lenyűgöznöm őket. A végén még a hajó egyik
látványossága leszek. – Hirtelen kinyújtotta a kezét. – Egyébként,
Vaughan vagyok – mondta. – Vagy Vaughan, az Elképesztő Hányógép,
ahogy a posztereken hirdetni fogják a műsoromat.

129
 – Francesca. A barátaimnak csak Frankie – mondta a nő, és
mosolyogva megrázta a Viking kezét.
– Olasz?
– Háromnegyed részben. Az apám teljesen az, az anyám anyja
római, az apja pedig tősgyökeres barnsley-i.
– Barnsley és Olaszország, micsoda mix! – elmélkedett Vaughan. –
Bár én is félig norvég, félig cornwalli vagyok, úgyhogy egy szavam
sem lehet.
Norvég, sóhajtotta magában Frankie. Akkor a viking címke
mégsem volt égből kapott.
Közben a kilencedszer utazó urat is beszólították a rendelőbe, így
Frankie kettesben maradt a Vikinggel.
– Maga is először utazik hajón? – kérdezte pajkosan fénylő
szemmel.
– Hát nem látszik rajtam? – kérdezett vissza Vaughan vigyorogva.
– A lányom beházasodott egy olyan családba, amelyiknek minden
tagja keményvonalas hajós. A lányom elkapta a vírust, és az új
családja biztatására engem is magával cipelt erre a hajóra. Azzal
érvelt, hogy „szükségem van egy kis lazításra”. Nem tudom, mennyire
leszek laza, mondjuk, szmokingban. Ami egy hónappal ezelőtt még
hiányzott a ruhatáramból. Össze is állíttattam a nászommal egy listát
arról, hogy mire lesz szükségem a hajón, és néhány darabbal ki is
segített.
Kedvesen mosolygó szeme van, vette észre Frankie. Kék. Az
arcából azonban szinte semmit sem látott a sűrű szőrzet miatt.
Egy darabig csendben ültek egymás mellett. Egyszer csak nagyot
zökkent a hajó.
– Minden rendben? – kérdezte Vaughan, és gyorsan Frankie kezébe
nyomott egy gyűrött hányászacskót.
– Nem – felelte levegő után kapkodva Frankie. – Haza akarok
menni, hogy ágyba bújhassak a szilárdan álló, stabil kis házamban, és
a fejemre húzhassam a takarót. És én még elhittem, hogy ezen a
gyötrelmes hajóúton ki fogom pihenni magam.
– Ezek szerint… hm… a párja nélkül utazik, egyedül?

130
 – A barátnőimmel. Még iskoláskorunkban elterveztük ezt a
nyaralást. De nem voltunk biztosak abban, hogy össze is fog jönni.
– Alig várom, hogy Malagára érjünk – vallotta be Vaughan. – Akár
ölnék is azért, hogy szárazföldet érezhessek a lábam alatt.
Frankie legnagyobb megkönnyebbülésére ismét kinyílt a rendelő
ajtaja, és kilépett rajta a kilencedszer hajózó úriember. Frankie
következett. Aki egy percig sem kételkedett abban, hogy
tengeribetegségére és háborgó gyomrára a hazautazás lenne a legjobb
gyógyír.
– Sok szerencsét! – szólt utána Vaughan, amikor Frankie elindult az
orvos után. De válaszként csak egy bólintásra futotta tőle – nem merte
kinyitni a száját, mert félő volt, hogy nem csak szavak jöttek volna ki
rajta.
Az orvosnak a legszexibb francia akcentusa volt, amit Frankie
valaha hallott. Pornófilmeket kellett volna szinkronizálnia. Dr. Floren
ugyanakkor pufók arcú férfi volt, csúcsos hasán majdnem szétrepedt
az orvosi köpeny. De dorombolásnál is lágyabb hangjától még így is
átnedvesedtek volna a női bugyik.
Elégedetten, hogy Frankie-nek nincs másra szüksége, csak egy
injekcióra, dr. Florence a fenekéhez nyomta a tűt.
– Kicsit fáradtnak érzi majd magát tőle – figyelmeztette az orvos. –
De nagyon hatékonyan szünteti meg a hányingerrel járó tüneteket. A
hatása körülbelül nyolc órán át fog tartani.
– Remek – motyogta Frankie, és amikor érezte, hogy a tű
becsusszan a fenekébe, megpróbált nem elugrani. Miért nem
Torquay-be nyert Ven nyaralást? Ebben a pillanatban csak abban
bízott, hogy az injekciótól kómába esik, és csak akkor ébred fel,
amikor a hajó horgonyt vet a southamptoni kikötőben.
Komikus show közepette hagyta el a rendelőt. A lehető
legfájdalmasabb arckifejezést öltötte magára, és agóniát mímelve,
bicegve lépett ki a váróterembe.
– Ennyire fáj? – kérdezte Vaughan.
– Azt hiszem, meggyilkoltak – válaszolta látványos grimaszok
közepette Frankie. – Életemben nem láttam nagyobb tűt!

131
 Vaughan, ha lehet, még jobban elsápadt. Most már a meszelt falra
emlékeztetett az arcszíne. – Irtózom a tűktől! – nyögte keservesen.
– Csak vicceltem – mondta Frankie. – Semmiség volt. Mintha
megcsípett volna valami.
– Például egy szúnyog? Vagy inkább a doktor? – kérdezte Vaughan
éppen akkor, amikor kinyílt a rendelő ajtaja. Frankie-nek megint
vihognia kellett. Már ennyi idő elteltével is jobban érezte magát.
– Remélem, jobban lesz tőle – mondta búcsúzóul Vaughan, és
férfiasan búcsút intett, miközben követte az orvost a rendelőbe. –
További kellemes nyaralást!
– Magának is! – szólt utána Frankie. A rendelőből kilépve elhaladt
a friss házasok mellett, akikkel együtt utaztak Barnsley-ból. Úgy látta,
ők is az egészségsziget felé tartanak.
– Miért mondta az a lökött anyád, hogy élvezni fogjuk ezt a
nyavalyás hajóutat? – kérdezte az ifjú feleség. – Mindig is tudtam,
hogy utál, de hogy ennyire…
Olive gyengéden megkopogtatta Frankie ajtaját. Kíváncsi volt,
jobban érzi-e magát a szunyókálás után, és hogy van-e kedve velük
tartani egy kis harapnivalóra, vagy egyáltalán, flangálni egyet az
estélyi ruhákban. Mindenre számított, csak arra nem, hogy az ajtót egy
fekete maxiruhába öltözött, egészségtől kicsattanó, kipirult arcú,
jókedvű Frankie fogja kinyitni.
– Mintha kicseréltek volna – magyarázta örvendező barátnőjének.
– Szundítottam egy órát, és az a helyzet, hogy most majdnem éhen
halok. Úgyhogy mutasd az utat a kajához!
Roz és Ven már előrement a társalgóba, ahol az Olympiában
vacsorázó vendégek számára a nyitópartit tartották. A kapitány
köszöntötte az utasokat, és szívesen pózolt bárkivel, aki közös képet
akart vele készíteni. A Vistának két bejárata volt: az egyik azoknak,
akik pózolni akartak a kapitánnyal, a másik azoknak, akik minden
kitérő nélkül szerették volna megkapni az ingyenszendvicset és -piát.
– Szeretnétek fényképet készíttetni a kapitánnyal? – kérdezte Ven.
– Nem igazán – válaszolta Frankie. – Úgy érzem, még nem vagyok
hozzá megfelelő formában. – Ez körülbelül mindegyikük nevében
megadta a kérdésre a választ. Így gyorsan bementek. Közben

132
észrevették, hogy a szmokingos Eric és a halvány rózsaszín estélyit
viselő Irene beállt a fényképre várók sorába.
Roz a terem távoli végében észrevette Roystont és Stellát, és
odaintett nekik. Stellán elképesztően gyönyörű, uszályos,
ezüstflitteres estélyi ruha volt, amely a lehető legjobban kiemelte
szép alakját, és kihangsúlyozta a mellét. Egy vagyonba kerülhetett,
gondolta Roz. Eltűnődött, milyen gazdagok lehetnek a teremben
forgolódó emberek. Szerencsés flótások. Jó lehet annak, akinek annyi
mozdítható jövedelme van, hogy rendszeresen részt vegyen ilyen
utakon. Azt is tudta, hogy ő mit tenne, ha hirtelen meggazdagodna.
Elmenne ahhoz a lógós mellű, vén szatyor Hutchinsonhoz, és
megmondaná neki, hogy mit csináljon az ő koszos kis állásával. Akár
fel is tolhatja magának. Persze, ha őszinte akart lenni, az állással,
azon kívül, hogy unalmas volt, nem volt semmi baj, Margaret
Hutchinson viszont leginkább egy citromfacsaró automatára
emlékeztetett – soha semminek nem tudott örülni, mindenben hibát
keresett, és ha néha elmosolyodott, az arcán elmélyültek a keserű
ráncok. Hozzá képest Roz maga volt a vihogó rendőr. Ezt követően,
gondolta Roz, megvenné Manusnak a műhelye mellett álló üres
épületet, így lehetőséget adna neki a szolgáltatás bővítésére, és ő
maga is beállna hozzá dolgozni. Elvégezné az összes papírmunkát,
amit Manus, mivel kétkezi emberként csak a bütykölést szerette,
annyira utált. Manus egyébként zseniális szerelő volt – nem volt
olyan probléma egy autón vagy teherautón, amit ne tudott volna
megoldani. Roz hirtelen visszazökkent a valóságba. Semmi értelme
nem volt annak, hogy ilyen ostobaságokon törje a fejét, hiszen az
ábrándos ötletek megvalósítására nem igazán kínálkozott esély. Csak
az idejét pazarolta velük. Amiből csak a jóisten a megmondhatója,
hogy mennyit elfecsérelt már Robert Cleggre, és mire jutott vele?
Frankie odaintett egy nagy tálca italt cipelő pincért. Elvett
magának egy pohár vörösbort, megemelte, és vidáman csak annyit
mondott: – Egészségetekre! – A többiek szintén megemelték gin-
tonikjaikat, és viszonozták a köszöntőt. Frankie észrevette, hogy Roz
összeszorított fogakkal tette mindezt. Elfordult, és a tovasuhanó
estélyiket kezdte bámulni. Látott néhány igazán szép ruhát, és sok
feltűnőt is. Közben azon tűnődött, hogy vajon valódiak-e a Stella

133
fülében világító kövek. Hatalmasak voltak.
– Megnéztétek már az étlapot? – kérdezte Ven. – Ki van téve az
étterem előtt. Azt hiszem, én…
– Jaj, fogd már be! – szólt rá Olive. – Muszáj mindig kikotyognod,
hogy miből választhatunk?
– Már miért ne mondhatná meg? – kérdezte Roz.
– Mert akkor nem lesz meglepetés – magyarázta Olive. – Miért ne
hozhatnám meg az asztalnál a döntésemet?
– Már be is fogtam – mondta Ven jókedvűen, bár ő nem így
gondolkodott. Annyi finomság volt az étlapon, hogy neki fél napra
volt szüksége a választáshoz.
– Nekem csalódást okozott a kapitány – jegyezte meg Olive,
miközben az elegáns, de elég alacsony és szögletes emberre nézett,
akinek hófehér egyenruháján csak úgy világított a fekete váll-lapon
elhelyezett négy aranycsík. Öltözetét élesre vasalt fekete nadrág és
fekete csokornyakkendő egészítette ki. – Sokkal „kapitányosabbra”
számítottam.
– Miért? Azt hitted, piros arca és ősz szakálla lesz, mint Iglo
Kapitánynak? – kérdezte gúnyosan Roz. – És halrudacskákat fog
kínálgatni, papagájjal a vállán?
– Nem, azt nem, de… – Olive nem találta a megfelelő szavakat.
Végül Ven sietett a segítségére.
– Én értem, mire gondolsz. Elképzeltél egy magas, jóképű férfit,
széles vállút, aki még nem öreg, de már elég idős ahhoz, hogy egy-két
ezüstszál megcsillanjon a halántékán. Szexi, parancsolgatáshoz
szokott ember, olyan mellkasa van, mint szupermennek, és formás
feneke, amiért képes lennél meghalni is.
– Pontosan – bólogatott lelkesen Olive.
– Engem nem érdekel, hogy néz ki, ha képes észrevenni és
kikerülni egy jéghegyet – mondta Frankie. – Persze – folytatta Ven
felé fordulva – te mindig is odavoltál az egyenruhás pasikért.
Emlékszem, amikor átmentünk hozzátok, és az apád videóján
megnéztük a Garni zónát. Sosem hittem volna, hogy olyan messzire ki
tudod dugni a nyelvedet.

134
 Ven felidézte a jelenetet, amelyben a fehér egyenruhás Richard
Gere a karjaiba vette Debra Wingert, és felsóhajtott.
– Sokan voltak az egészségszigeten, Frankie? – kérdezte Olive,
miután kiválasztott magának egy lazacos szendvicset. Az első falat
után eldöntötte, hogy könnyen rá tudna szokni, akár napi szinten is.
– Csak négyen – felelte Frankie. – El sem hiszem, hogy ilyen jól
érzem magam egyetlen, fenékbe adott injekciótól. Csodát tett velem.
Roz óvatosan Frankie-re pillantott, miközben Frankie továbbra is a
termet fürkészte. Egy darab harsány ékszer sem volt rajta, és a ruhája
a lehető legegyszerűbb szabású volt. Hová lett a régi Frankie
Carnevale? Mert ez a mellette ülő Frankie a legjobb esetben is csak
egy másodosztályú hasonmása volt a réginek.
– Nem kéne lassan elindulnunk az étterembe? – kérdezte hirtelen
Frankie, amikor a kapitány felment a színpadra, és megkocogtatta a
mikrofont, így ellenőrizve, hogy működik-e.
– Jó ötlet! – egyezett bele lelkesen Ven. – Semmi kedvem
végighallgatni egy hosszas dumát.
– Remek. Ettől a tengeribetegség elleni injekciótól ugyanis megjött
az étvágyam.
Frankie egy egész zsemlét megevett, majd két szeletet is a napi –
mazsolásmogyorós – kenyérspecialitásból, és csak ezután nyitotta
szét az étlapot.
– Leves marhaszelettel – mondta Roz szinte gondolkodás nélkül.
– Tegnap is azt ettél – emlékeztette Ven.
– És akkor? Nekem ez tökéletesen megfelel.
– Szerintem meg – mondta mosolyogva Frankie – egyszer mi is
lehetünk telhetetlenek. – Már akkor visszavágásra számított, amikor a
mondatot elkezdte, de csalódnia kellett. Senki sem igazította helyre.
Roz, már csak Ven kedvéért is, megpróbált csomót kötni a csípős
nyelvére, amely mindig rosszmájú megjegyzésekre ingerelte, ha
Frankie kiejtett egy fél mondatot. Azért remélte, hogy Ven értékeli a
gesztusát, mert ő maga majdnem belehalt a hallgatásba.
– Jó estét mindenkinek – mondta Eric, amikor Irene-nal együtt az
asztalhoz lépett. – Elnézést a késésért; a tisztekkel bratyiztunk egy

135
kicsit.
– Láttuk, amikor beálltak a kapitányra váró sorba – mondta Ven. –
Sikerült elkészíteni a fotót?
– Igen, ráadásul Philippel – válaszolta Eric. – Nagyon kedves
ember. Körülbelül ötödször utazunk vele.
– És? Felismerte magukat? – kérdezte Olive.
– De fel ám! – mondta Eric, büszkén kidüllesztve a mellkasát.
– Ha valaki egyszer látja, többé nem felejti el – suttogta Frankie az
étlapja takarásában.
– Jó estét! – mondta Royston, miközben kihúzta feleségének a
széket. – A mindenit, hogy milyen csinosak ma, hölgyeim! – tette
hozzá elismerő füttyentéssel.
– Ugye? Szerintem is – csatlakozott hozzá Eric.
– Maguk sem néznek ki rosszul, fiúk – viszonozta Frankie ragyogó
arccal a bókot.
– Nos, halljuk, lányok, mivel töltötték a napot? Sikerült partra
vergődniük? – kérdezte Eric nevetve, miután leadta Elvisnek a
rendelést.
Irene szörnyülködő szemforgatásba kezdett.
– Mindig ezt kérdezi, amikor a tengeren töltjük a napot –
magyarázta suttogva. – Azt hiszi, vicces.
Eric erre poéngyilkos magyarázkodásba kezdett, de Ven azért
belement a játékba.
– Nem. Úgy döntöttünk, hogy a kínálkozó lehetőség ellenére inkább
a fedélzeten maradunk. Flangáltunk, kávéztunk, és meglátogattuk a
wellness-részleget.
– Nagyon szép lett a haja – mondta Stella Olive-nak.
– Ó, köszönöm – válaszolta Olive zavartan, hogy az asztalon
végigsöprő egyetértéshullám miatt a figyelem központjába került.
– A szépségszalonban csinálták? – faggatózott tovább Stella. – Én
magam sem szoktam eldobni magamtól ezt a lehetőséget, ha úgy
kívánja az alkalom. – Stella, miközben beszélt, megtapogatta
ragacsosra lakkozott, hamvasszőke frizuráját. Egy hurrikán sem tudta

136
volna elmozdítani a hajszálait. – Személy szerint semmi kivetnivalót
sem találok abban, ha az ember tökéletes formában akar megjelenni
valahol.
– És? Egyikük sem lett tengeribeteg? – kérdezte Eric.
– De. Frankie – válaszolta Ven.
– A Vizcayai-öböl már csak ilyen – magyarázta bólogatva Eric. –
Szó szerint felkavaró élmény. Bár ez semmi az Atlanti-óceánon való
átkelésünkhöz képest. Emlékszel, Irene? Micsoda szélviharba
keveredtünk! Még nekem is le kellett feküdnöm! – Miközben felidézte
a tizenkettedik fedélzet magasságáig felcsapó hullámok erejét,
amelyek hárommillió poharat söpörtek le a bárok pultjairól, egy
nyilvánvalóan kedves emlék csibészes mosolyt csalt az ajkaira.
A főpincérük – egy nagydarab ember, fülig érő mosollyal és fekete
Elvis-frizurával – úgy döntött, hogy végigjárja az asztalokat. Olyan
benyomást keltett, mint egy jó szándékú katonai diktátor. A lányok
sohasem tudhatták meg a rendes nevét, mert Eric felugrott, és miután
lelkes kézfogással üdvözölte, egyszerűen odavonszolta az
asztalukhoz.
– Engedjék meg, hogy bemutassam Supremo barátomat. Ő a hajó
nagyembere. – Eric arca csak úgy ragyogott az örömtől. – Ha
bármilyen problémájuk van bármelyik étteremben, hozzá kell
fordulniuk. – Supremo büszkén, majdhogynem hetvenkedve
felnevetett, de nevetésében inkább a büszkeség dominált.
Rövid beszélgetést követően a főúr bejelentette, hogy másnap
mexikói kínálat lesz a Butteryben, majd minden hölgynek kiosztott
egyet a nála lévő vörös szegfűkből, és továbblépett a következő
asztaltársasághoz. Ahogy Frankie észrevette, elég sok hely üresen
maradt ezen az estén. Azok, akik nem voltak elég okosak, és
rosszullétük ellenére nem látogattak el az egészségszigetre,
nyilvánvalóan nem tudtak megjelenni a vacsorán. Frankie ezzel
szemben fantasztikusan érezte magát, bár a hullámok még mindig
dobálták egy kicsit a hajót. Azon tűnődött, hogy érezheti magát
Vaughan, és arra is kíváncsi volt, hogy festhet szmokingban.
A kíváncsiságát végül akkor elégíthette ki, amikor átsétáltak a
színházba, megnézni a vacsora utáni műsort. Frankie, ha csak futólag

137
is, megpillantotta a férfi szmokingkabáthoz simuló lófarkát és az
ujjait, amelyek olyan idegesen babráltak a nyaka körül, mintha attól
félt volna, hogy a keményített gallér levágja a fejét. Frankie ajkaira
mosolyt csalt a látvány, ahogy a férfi megpróbált alkalmazkodni a
helyzethez, még akkor is, ha közben úgy érezte magát, mint macska a
forró bádogtetőn. Valószínűleg olyan ember volt, aki nyakig
olajfoltosan érezte igazán jól magát, mint Manus.
Az előadás után visszamentek a Vistába egy ír kávéra, de fél
tizenegyre mindegyiküket elfogta az álmosság, ezért úgy döntöttek,
visszavonulnak. Még életükben nem csináltak semmit, ami ennyire
elfárasztotta volna őket.
3. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak öltönyben,
hölgyeknek koktélruhában

138
 27. fejezet
Frankie másnap reggel fél tízkor ébredt, felöltözött, elhúzta a
vastag függönyt, és a felhők ellenére is hálát adott a nyugodt
víztükörért. Mivel a barátnői kabinjaiból még nem hallatszott életjel,
egyedül indult el az ötödik fedélzeten található kávéház, a Samovar
felé. Odaérve felkapta a hajó egyik napilapját – a Mermaidia Timest
–, és miközben a kávéját kortyolgatta, átlapozta. Rövid kivonatokat
talált benne a világ és az Egyesült Királyság aznapi híreiből,
valamint különféle tájékoztatókat az európai nagyvárosok
hőmérsékletéről, a sporteredményekről és a tőzsdei árfolyamokról.
Mivel csak szomorú híreket talált benne – ismét megöltek egy katonát
Afganisztánban, leszúrtak egy tinédzsert, meghalt egy híres színész –,
Frankie gyorsan vissza is tette a helyére. Egyébként sem volt kíváncsi
arra, hogy mi történik a világban. Nem érdekelte más most, csak a
hajó, és nagyon sajnálta, hogy még ide is utánajönnek a rossz hírek.
A titokzatos „Dorothy” kilétére azonban nagyon szeretett volna
fényt deríteni, és amikor a Mermaidia Today harmadik számából
megtudta, hogy „Dorothy barátai” aznap tíz harminckor ismét
találkoznak a Planet teremben, nyilvánvalóvá vált, hogy mit kell
tennie. Feláll, és hogy kíváncsiságát kielégítse, elsétál a helyszínre,
gyorsan körülnéz, esetleg eszik pár falatot, vagy ha úgy hozza a sors,
akár ott marad ebédig is.
Gyalog felsétált a tizenhatodik fedélzetre, leginkább azért, mert
egyébként is megfogadta, hogy a hajón külön hangsúlyt helyez majd a
testmozgásra. A Planetben már csellengtek néhányan. Frankie, inkább
egészséges érdeklődést, semmint kíváncsiságot tanúsítva elsétált a
bejárat előtt, de igazából csak azt látta, hogy a „barátok” teát
kortyolgatnak odabent, esetleg péksüteményt esznek, de azt csak
kevesen. Végül úgy tett, mintha keresne valakit, és keresztülsétált a
báron, át a Vistába, majd vissza a Planetbe. Éppen a körútja végére
ért, amikor észrevett egy ismerős alakot, amint farmernadrágban és
farmerdzsekiben bandukolt felfelé a lépcsőn.
– Jó reggelt! – mondta Frankie, és őszintén elmosolyodott. – Hogy
van?
– Ó, jó reggelt! – felelte Vaughan hasonló arckifejezéssel. –

139
Nagyon jól vagyok, köszönöm. Az a tengeribetegség-injekció csodát
művelt, ugyanakkor borzasztóan megéheztem tőle. És magával mi a
helyzet?
– Én is remekül vagyok, köszönöm. – Valaki hangosan felnevetett a
Planetben, mire Vaughan nyújtogatni kezdte a nyakát.
– Talán Dorothy barátja? – kérdezte Frankie kíváncsian.
– Én? – Vaughan szeme vidáman felcsillant. – Úgy nézek ki?
Milyen fura válasz, gondolta Frankie. Honnan tudnám, hogy néznek
ki Dorothy barátai? Talán van rajtuk valami megkülönböztető
ruhadarab?
– Nem tudom.
– És maga? A baráti körbe tartozik? – kérdezett vissza Vaughan.
– Én? Nem. – Frankie közelebb intette magához a férfit, és suttogva
megkérdezte. – Egyáltalán, ki ez a Dorothy?
Hirtelen fény gyúlt Vaughan fejében. – Ó! Hát nem tudja? –
kérdezte konspirátori hangon. – A kutyás kislány.
Frankie zavartan összevonta a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy
kutyát is fel lehet hozni a fedélzetre. És ha tényleg egy kislány, hogy
lehet, hogy már a második partit rendezi a barátainak?
Vaughan azt hitte, hogy Frankie csak ugratja, de miután alaposan
szemügyre vette, rájött, hogy nem. És az adott helyzetben nagyon
szórakoztatónak találta a véres komolyságát.
– Hát… nagyon népszerű.
– Talán annyira gazdag? Vagy híres? – Frankie bedugta a fejét az
ajtón, de csak lődörgő férfiakat látott odabenn és két idős asszonyt.
Vaughan kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán gyorsan be
is csukta. – Nem, nem tudom megtenni magával – mormogta. – Pedig
csábító lenne.
Frankie el sem tudta képzelni, hová akar kilyukadni a férfi, aki a
Planet helyett inkább a Vista felé indult, és őt is magával húzta.
– Dorothy – magyarázta – a kislány az Óz, a nagy varázslóból.
Tudja… Judy Garland… Így sem dereng?
– De hát Judy Garland már meghalt, nem? – kérdezte Frankie

140
zavartan, mert a magyarázat ellenére sem lett okosabb. Sőt. Most már
végképp nem értette, miről beszél a férfi. A halott Judy Garland
sehogy sem lehetett a program háziasszonya. Hacsak meg nem idézték
a szellemét.
Vaughan megcsóválta a fejét, és felnevetett.
– És ha azt mondom, hogy Judy Garland, a melegek ikonja?
– Igen, tudom, hogy… – És ekkor végre leesett nála a tantusz. – Ó,
értem már! Ez a Dorothy nem is létezik!
Vaughan néhányszor összecsapta a két tenyerét. – Csak kitalálta!
Dorothy meghívása a hajón utazó melegeknek szól.
– Hogy én milyen nehéz felfogású vagyok! – csapott a homlokára
Frankie. – Vagy inkább üresfejű! Abban reménykedtem, hogy egy
hollywoodi sztárt találok majd itt, vagy valakit, akinek a nyakát
lehúzzák a gyémántok, és a szipkája a terem közepéig ér!
– Sajnálom, hogy kiábrándítottam – felelte derűsen Vaughan.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik, és bibircsók nő az orrán –
sóhajtotta Frankie. – Jobb lett volna, ha az áldott tudatlanság
állapotában maradok, és elhitetem magammal, hogy egy hajón utazom
valami hírességgel. Valakivel, aki legalább úgy néz ki, mint Barbara
[xix]
Cartland. Nem kellett volna ilyen kíváncsinak lennem, igaz?
Vaughan hangosan felkuncogott. Kedves, barátságos nevetése volt,
ami nem igazán illett marcona viking külsejéhez.
– Remélem, azért még jól fogja érezni magát – mondta.
– Majd azon leszek, hogy mielőbb elfelejtsem ezt a kis epizódot –
felelte Frankie. Most már biztosra vette, hogy Vaughan igazán jóképű
a szakálla alatt.
Egy „viszlát”-tal elköszöntek egymástól. Vaughan bement a
Vistába, de – és ezt Frankie is látta – még jó darabig nem tudta
abbahagyni a kuncogást.
*
Amikor Roz megérkezett a hastáncórára, azt látta, hogy többen
lemorzsolódtak, ugyanakkor még elegen voltak ahhoz, hogy egy
méretes csoportot alkossanak. Gwen magával hozott egy dobozt,
amely csilingelő érmékkel és apró cintányérokkal díszített kendőkkel

141
volt tele. Néhány nő egyenesen a dobozhoz ment, hogy megcsodálja a
színpompás darabokat.
– Arra gondoltam, hogy ma beöltözünk – közölte Gwen. – Azt
tapasztaltam, hogy segít, amikor az ember csípőjén csilingelni
kezdenek az érmék. Szóval, mindenkit arra kérek, hogy válasszon
magának egy kendőt, és kösse magára, valahogy így. – Miközben
beszélt, be is mutatta, hogyan kell csinálni, és azon nyomban nagy
csípőrázásba kezdett. Gyönyörű csilingelés töltötte be a próbatermet.
És valóban, ez a jelentéktelennek tűnő apróság pluszerőfeszítésre
ösztönözte a résztvevőket.
Roz szemöldökéről súlyos izzadságcseppek gördültek le az óra
végén. És a combizmai feszültek az elvégzett gyakorlatoktól. Másnap,
mondta Gwen, nem lesz óra, mert elérik az első kikötőt, Malagát. Roz
eltűnődött, vajon megpróbált-e kapcsolatba lépni vele Manus.
Titokban azt remélte, hogy legalább egy SMS-t küldött neki. Amikor
visszament a kabinjába, bekapcsolta a telefonját, de semmi jelét nem
látta annak, hogy kereste volna valaki.
Frankie belebotlott a Market Avenue-n könyveket lapozgató Olive-
ba. Óvatosan mögé lopakodott.
– Úgy, úgy… Vedd csak meg ezt a szexi bestsellert – szólalt meg
közvetlenül a füle mellett. Olive hatalmasat ugrott meglepetésében. –
Legalább megtudod, mi az, ami az életedből eddig kimaradt.
– Ó, ne kezdd már megint – kérlelte Olive.
– Ettél már valamit? – kérdezte Frankie, miközben a kezébe vette
az erotikus könyvet, amit Olive-ra akart rátukmálni az imént.
Régebben, amíg dolgozott, nem számított nagy könyvmolynak. De
miután felmondott, és sok szabadideje lett, rákapott az olvasásra.
– Nemrég keltem csak fel – vallotta be Olive nem kis bűntudattal.
– Nem tudom felfogni, hogy idáig aludtam, mikor semmit sem
csináltam, hacsak az üldögélést meg az evés-ivást nem számítom.
– Pihentél, Olive. Amire, a jelek szerint, nagy szüksége van a
testednek. Szóval, hűtsd le magad.
– Erről jut eszembe… elég hűvös van idekinn, nem gondolod? Én,
hogy őszinte legyek, sokkal melegebbre számítottam. Főleg, hogy már
Franciaországot is jócskán elhagyhattuk.

142
 – Fogalmam sincs, merre járunk – mondta Frankie. – Nincs kedved
bekapni valamit?
Olive elmosolyodott. – Ha muszáj… Igazság szerint még azt sem
sikerült megemésztenem, amit tegnap magamba tömtem.
Elsétáltak a Butterybe, ahol az étterem egyik felében még tartott a
késői reggeli, de a másikban már elkezdték kirakni a büféebéd
fogásait. Egy barna rövidnadrágos férfi sétált el mellettük, annyi
étellel a tányérján, hogy egy kék bálna is jóllakott volna tőle, és már
most a tálcájára rakta a desszertnek szánt méretes sajttortát. Szorosan
a nyomában egy hasonlóan megrakott tálcát egyensúlyozva, a felesége
tipegett.
– Teljes angol reggeli és még torta is? – Olive már a látványtól is
rosszul érezte magát.
Frankie megcsóválta a fejét. – Szerintem az utasok többsége a
testsúlyával megegyező mennyiséget képes lenne megenni, csak azért,
mert úgymond „ingyen” van.
– És ezt éppen te mondod, aki a kínai büfében azt a rengeteg
tojásos rizst magadba tömted, csak mert annyit ehettél egy ötösért,
amennyi beléd fért? – kérdezte nevetve Olive.
– Hoppá! Erről teljesen megfeledkeztem – válaszolta nagy vihogás
közepette Frankie.
Végül vajas sült krumplit ettek salátával, amit nagyon finomnak
találtak. Aztán Frankie, miközben kávét eresztett az automatából,
észrevette az éppen távozó Vaughant, és enyhe remegés futott végig a
testén, amikor a férfi rámosolygott, és odaintett neki. Éppen
megpróbálta elképzelni meztelen felsőtesttel, sortban, amikor Olive
oldalba bökte.
– Nézd, az a két falánk disznó már el is tüntette az előbbi adagot,
és most megint megpakolják a tálcájukat.
Frankie látványos grimaszt vágott. – Lehet, hogy két gyomruk van.
– És azok is lyukasak – tette hozzá nevetve Olive. Aztán odaintett
Vennek és Roznak, akik éppen ekkor léptek be a Buttery ajtaján.
– Voltál táncolni? – kérdezte Frankie.
– Kedves, hogy megkérdezed. Igen – felelte Roz, aki képtelen volt

143
tompítani a hangjában az élességet.
– Képzeljétek, megtudtam, hogy ki az a Dorothy – mondta Frankie,
és azon nyomban elmesélte nekik a történteket. Még Roz is
elmosolyodott a végén.
– Nem lenne kedvetek egy kis úszáshoz délután? – kérdezte Ven, és
egy pillanatra belemélyedt a kezében tartott hajótérképbe. – Mondjuk,
a Topaz medencében.
Olive megrázkódott. – Nincs kicsit hideg a lubickoláshoz?
– Egy külső medencében talán az lenne, de a Topaz fedett.
Gyönyörű üvegteteje van, amit jó idő esetén nyilvánvalóan szét
szoktak nyitni – magyarázta Ven.
– Én akkor sem megyek – felelte Roz. – Én valami olyasmit fogok
ugyanis csinálni, amire nagyon régóta vágyom.
– És mi lenne az? – Ven hangjába némi gúny vegyült. – Bevágsz
egy adag krumplit? – Roz Atkins-diétába vetett rendíthetetlen hite
örök tréfa tárgya volt közöttük.
– Nem. Szundítok egyet. Mint a nyugdíjasok. Lehet, hogy a tengeri
levegő az oka, de alig bírom nyitva tartani a szemem.
– Én viszont szívesen úsznék egyet, Ven – közölte Frankie.
– Kaphatok valakitől egy fürdőruhát? – kérdezte Olive.
– Nem. Kénytelen leszel meztelenül fürdeni – mondta Ven, majd
Olive arcát látva gyorsan hozzátette: – Hát persze hogy kaphatsz.
Gyere át a kabinomba, és válassz ki magadnak egyet.
Mire Olive kiválasztott magának egy fürdőruhát Ven hatalmas
kínálatából, Roz elaludt. Egyszerűen elfeküdt az ágyán, amelyen, hála
Jesus szorgos kezeinek, ismét friss és ropogós volt az ágynemű, és
hamarosan halk horkolásba kezdett. Frankie egyenesen a medencéhez
ment a tizenötös fedélzetre, de nem talált három üres, egymás melletti
napozóágyat. Szinte mindegyikre rádobott valaki egy törülközőt, így
jelezve, hogy „foglalt”. Frankie-t ez bosszantotta, és a véleményét
meg is osztotta a barátnőivel, amikor csatlakoztak hozzá.
– Húsz perce vagyok itt, és még senki sem ült le egyik nyugágyra
sem. Úgy tűnik, a sok arcátlan már hajnalban idejön, odahajít egy
törülközőt a neki legjobban tetsző helyre, aztán illa berek… De

144
tudjátok, mit? Nem érdekel. Még várok tíz percig, aztán leürítek
hármat, és szépen elnyúlunk rajtuk. Egyértelműen benne áll a hajó
újságjában, hogy nem lehet egész napra lefoglalni a medencék körül
felállított székeket. Tekintettel kell lenni a többi utasra is.
És ahogy mondta, tíz perc elteltével odamasírozott a
napozóágyakhoz, és három egymás mellettiről a legközelebbi
gyűjtőbe hajította a törülközőket. – Olive, Ven, gyertek! – szólt oda a
barátnőinek.
– Nem lesz belőle kellemetlenségünk? – kérdezte Olive idegesen.
– Ülj csak le, te gyáva nyúl! – parancsolt rá Frankie.
Nocsak, az utóbbi időben nem volt ennyire bevállalós, gondolta
Olive. Jó volt látni, hogy Frankie-be, hacsak néha is, de visszatért a
régi tűz. Elterítette a saját törülközőjét az ágyon, elnyúlt, és
pillantását végigjáratta az üvegtetőn. Látta, hogy a nap áttört a
felhőrétegen, amit jó jelnek tekintett. Azok a felhők pedig, amelyek az
égen maradtak, könnyűek és fehérek voltak, mint a tollpihe. Éppen
lehunyta a szemét, amikor három karcsú, magas pohárral megjelent
mellettük egy pincér.
– Vettem a bátorságot, és rendeltem magunknak pezsgőkoktélt –
közölte fennhéjázó hangon Frankie.
– Pezsgőt? Ilyenkor? – kérdezte Olive, de már bele is kortyolt a
gyöngyöző italba. Arra gondolt, hogy otthon, ebben az órában Mr.
Tidy emeleti szobáit szokta takarítani. Meg arra, hogy mennyire nem
illett a férfihoz a neve. Egy ápolatlan, rendetlen ipse volt, és ez sehol
sem nyilvánult meg annyira, mint a fürdőszobájában. Hiába súrolta
tisztára hétről hétre Olive, a férfi egyszerűen képtelen volt beletalálni
a vécécsészébe. És amikor a fizetésre került sor, Mr. Tidy mindig
úgy vette elő a pénzt a nyakában tartott apró, kislányos tárcájából,
mintha kényszer alatt tenné. Sosem nyitotta szélesre, mintha attól
tartott volna, hogy akkor kiszabadulnak belőle a bankjegyek. De
Olive Hardcastle ma nem foltokat tisztított, hanem déli fél egykor
pezsgőt kortyolgatott, és ezen kívül csak azért nyitotta ki a száját,
hogy beszippantsa a friss tengeri levegőt. Közben attól rettegett, hogy
milyen lesz Mr. Tidy vécéje majd három hét után…
– Két óra múlva krémtea – közölte Ven csukott szemmel,

145
megnevettetve a többieket.
– Te vagy a harmadik lyukas gyomrú disznó, akivel ma találkozunk
– vihogta Frankie, majd beszámolt az értetlen Vennek arról a
példátlan falánkságról, amelynek, Olive-val együtt tanúi voltak a
Butteryben. Közben megigazította a melleit a fürdőruhájában, és
elégedett vigyorral nyugtázta, hogy a tőlük pár ágynyira heverésző
kamasz fiú sóvárogva figyeli.
– Megmártózom – mondta, és a medence végében kialakított
lépcsőn belépett a kellemesen meleg vízbe.
– Nem ám belepisilsz alattomban – intette Ven. – El ne felejtsd,
hogy hol vagy!
– Mintha el tudnám… – dünnyögte Frankie, és jólesően felnyögött,
amikor vállait simogatni kezdte a víz. Mi ez, ha nem a földi
paradicsom, gondolta, és lustán úszni kezdett. Miközben a hosszakat
rótta, megkerült egy karúszós kislányt. Milyen szerencsés, hogy már
ilyen kicsi korban ilyen helyen lehet. Szép kislány volt, puha, barna
fürtökkel és hosszú, sötét szempillákkal, mint amilyen maga Frankie
is volt kiskorában. Talán az ő kislánya is így nézett volna ki, ha lett
volna. Frankie, hogy szabaduljon a gondolatoktól, a víz alá dugta a
fejét.
– Épp arról beszélgetünk, hogy a mai öltözködési kód szerint elég
lesz este a kisestélyi is – mondta neki Ven, amikor kimászott a
medencéből, és lehuppant a nehezen megszerzett napozóágyra.
– Az meg milyen?
– Nem olyan ünnepélyes, mint a nagyestélyi, de kicsit flancosabb,
mint a lazán elegáns – magyarázta tudálékosan Olive.
– Így már értem – mosolygott Frankie. – És vacsora után? Milyen
meglepetések várnak ránk?
[xx]
– Motown zenei est lesz a Broadway-ben – mondta a
Mermaidia Today-re hivatkozva Olive. – De beülhetünk éppen a
moziba is. Vagy megnézhetünk egy kabarét. Vagy bekukkanthatunk a
kaszinóba, vagy…
– A mindenit – motyogta Ven. – És én még azt hittem, hosszú lesz
ez a két és fél hét… Attól féltem, halálra unom majd magam. Ne is

146
sorold tovább, kérlek – fordult Olive felé. – Én biztosan a
Broadway-be megyek. Imádom a Motownt.
Jó félóra elteltével egy árnyék vetődött Frankie arcára, és könnyű
álmába betolakodott egy dühös férfihang. – Elnézést, de biztosan
feltűnt önöknek, hogy az a három hely foglalt. Hogy pontosabb legyek,
a miénk.
Frankie nyújtózott egyet, felnyitotta a szemét, és rácsodálkozott a
mellettük álló, feltűnően szép párra: a hosszú lábú, mogorva
pillantású nőre és a férfira, akiről Ven meggyőződéssel állította, hogy
egy tévésorozatban szerepel. De ebben a pillanatban Frankie csak két
arcátlan utast látott maga előtt. Egyáltalán, miért foglaltak le három
ágyat, mikor csak ketten vannak? Hogy véletlenül se kerülhessen
melléjük egyetlen földi halandó sem?
– Nem, egyáltalán nem tűnt fel, hogy foglaltak lennének. Arra meg
pláne nem gondoltam, hogy az önök tulajdonát képezik – válaszolta
Frankie halk, de magabiztos hangon, úgy, ahogy John Wayne szokta
kioktatni a feldühödött Jack Palance-t.
Olive, ha csiga lett volna, biztosan visszahúzódik a háza
legtávolabbi zugába. Ven szeme viszont akkorára kerekedett, hogy
majdnem kiesett a szemgolyója.
A nő, tökéletesen kikészített arccal, parányi sortban és akkora
bikinifelsőben, amely épphogy eltakarta a mellbimbóját, néma daccal
állt ugyancsak durcás arcú párja mögött, aki egy darabig karcsú
csípőjén nyugtatta ápolt kezét, majd fenyegetően az ágyakra mutatott:
– Mondhat, amit akar, a miénk volt ez a három ágy. Határozottan
emlékszem. – Hosszú, gondosan manikűrözött ujját szinte lehúzta a
súlyos aranygyűrű. De ettől eltekintve nagyon vonzó küllemű férfi
volt – simán hátranyalt fekete hajával a fiatal Sean Conneryre
emlékeztetett; izmos karjának minden mozdulata kihangsúlyozta
nagyon is kidolgozott mellkasát. Frankie biztosra vette, hogy a saját
anyag alatt azért van némi mesterségesen felfújt izom.
Frankie-ben ismét forrni kezdett az a fajta ingerültség, amelyet a
három lefoglalt, mégis üresen álló napozóágy láttán is érzett.
Ugyanakkor kifejezetten élvezetesnek találta a konfrontálódást ezzel a
pökhendi férfival. Talán évekkel ezelőtt elveszített régi énjének

147
szelleme kelt életre benne, amikor megszólalt:
– Ugye, aranyom, maga sem gondolta komolyan, hogy egy szál
törülközővel egész napra lefoglalhat egy napozóágyat? – kérdezte
mézédes hangon. – Több mint háromezren vagyunk ezen a hajón, és
nekünk ugyanolyan jogunk van a napozáshoz, mint önnek.
– Tudja maga, hogy kivel… – kezdte a férfi, de a nő ekkor
megfogta a karját, és elvonszolta, így a tűzokádás is elmaradt.
Frankie azonban látta, hogy dühösen mozog a szája, mint egy gőzzel
teli fazék teteje. A nő nyugtató paskolgatással próbálta lecsillapítani.
– Ki az ördög volt ez a felfújt hólyag? – kérdezte Frankie.
– Azt hiszem – mondta Ven egy operaénekest is megszégyenítő
hangremegtetéssel –, hogy éppen Dom Donaldsonnal akasztottad
össze a bajuszodat.

148
 28. fejezet
– És el tudod hinni, hogy Frankie simán lehordta Dom
Donaldsont… azt a Dom Donaldsont! – mesélte Olive Roznak a
Vistában, miközben a vacsora előtti koktéljaikra vártak.
– Ugyan, csak úri módon emlékeztettem bizonyos dolgokra –
tiltakozott Frankie. – Például arra, hogy nincs joga lefoglalni egy
nyugágyat csak azért, hogy órákig kihasználatlanul álljon. És biztosra
veszem, hogy azt akarta mondani, ami a nagyképű hírességeket
egyetlen pillanat alatt totális faszfejjé teszi: Tudja maga, hogy kivel
beszél? – Vajon, tűnődött el Frankie, ugyanilyen bátor lettem volna,
ha tudom?
Négy helyet foglaltak el az ablak melletti asztal mellett. A nap
akkor bukott alá a tengerben, és a korábban hófehér, tollpihéket idéző
felhők a kék mind sötétebb árnyalatait öltötték magukra.
– Én pedig biztosra veszem, hogy nem vetemedett volna ilyesmire
– sietett a kedvence védelmére Ven. – Talán csak nem volt tisztában
azzal, hogyan működnek a dolgok egy hajón.
– Milyen igazad van, Ven – vetette oda gúnyosan Frankie. – Még
az is lehet, hogy a drágalátos Domod félig német, így nem ért jól
angolul. Mondjuk ki, hogy nem is hibázott, csak a természetes
ösztönére hallgatva dobálta szét a törülközőit a nyugágyakon.
– Add fel, Frankie! – mondta nevetve Olive. – Venice Smith
szemében Dom Donaldson, bármit tesz is, hős marad.
– A barátnője pont úgy nézett ki, mint Angelina Jolie, nem
gondoljátok? – kérdezte Ven.
– Vagy mint egy üveg ragadós, tangabugyiba bújtatott narancszselé
– sziszegte Frankie dühösen. – Körülbelül annyira hasonlít a jó öreg
Angie-re, mint te vagy én. Hol a jó büdös fenében tettek szert a
narancsszín bőrükre? A kerítésemnek van ilyen színe, mert elvétettem
az arányokat.
– Ó, hagyjátok már békén őket! Jobban jártok, ha a látványban
gyönyörködtök inkább! Elragadóan szép esténk van. – Olive új,
virágmintás nyári ruháját viselte a hozzá illő vállkendővel, és
egyáltalán nem érezte, hogy kilógna a többi utas közül.

149
 A következő pillanatban azonban nemcsak a pökhendi Dom
Donaldsonról feledkeztek meg, hanem a látványról is. Egy magas,
hófehér egyenruhát viselő férfi lépett a társalgóba, és miközben
keresztülsétált rajta, mindenkinek odaköszönt: – Jó estét! – Ven
szeme újfent elkerekedett.
– Ki ez?! – kérdezte. Az álla körülbelül a hatodik fedélzetig esett.
– Látjátok – tette hozzá elhaló hangon. – Szerintem így kellene
kinéznie egy igazi hajóskapitánynak.
– Nem tudnád egy kicsit hangosabban mondani? – fortyant fel
Frankie. – Csak Hongkongban nem hallották a megjegyzésedet.
– Egyébként sem a küllemük alapján nevezik ki a kapitányokat –
okoskodott Roz.
– Elég rosszul teszik – felelte Ven. – Én bizony, a Figurehead
helyében megnézném, kire bízom a hajóimat. Egy kapitánynak,
akármit mondotok, jó kiállásúnak kell lennie.
– Ebben, Ven, teljesen egyetértek veled, azt hiszem – dünnyögte
Frankie, miközben Ven továbbra is a férfit bámulta. Magas volt,
rövid, mákosan deresedő hajjal, nagyon szexi, világosszürke
szemekkel és Robin Hood íjára emlékeztető szájjal. Ven úgy ítélte,
hogy kicsit idősebb lehet náluk – legfeljebb a negyvenes évei elején
járhatott, tehát pontosan abban a korban volt, amikor a férfiak vagy
beértek, mint az egészséges gyümölcs, vagy összeaszalódtak, mint a
tőkén felejtett szőlőszemek. Ez a férfi, St. John Hite szavaival élve,
ínycsiklandozón kívánatos elegyet alkotva egyesítette magában a
klasszikus ízek hűvösét és az érett gyümölcs simogatóan lágy zamatát.
– És bármilyen sajnálatos, nem az én ligámban mozog – sóhajtotta
Ven, miközben aláírta a három Tequila Sunriseról és az egy csokis
banánkoktélról az elismervényt.
Fél órával később, a vacsoraasztal felé tartva a négy nő észrevette,
hogy gázzal töltött, súlyra erősített lufik lengedeznek csokrokba kötve
az étterem középső részében.
– Ó, csak nem a versenyszervezők jelentek meg végre? – kérdezte
Roz.
– Nem, az lehetetlen – mondta Ven, majd sietve hozzátette: –
Legalábbis, szerintem.

150
 – Szép estét mindenkinek! – köszöntötte őket az asztalhoz érkező
Eric és Irene, akik ugyancsak észrevették a lufikat. – Talán
születésnapja van valakinek?
– Nekem biztosan nincs – vágta rá Ven. – Majd a jövő héten.
A rejtély megoldódott, amikor néhány perc múlva Royston és
Stella is csatlakozott az asztaltársasághoz. Ők figyelmen kívül
hagyták az aznapi dresszkódot, és lenyűgöző estélyi öltözékben
jelentek meg mind a ketten. Hogy miért, azt Royston az első
lélegzetvétellel együtt, egyetlen szuszra elmondta.
– Ma van a házassági évfordulónk. Eredetileg a Cruzban akartuk
megünnepelni, de aztán meggondoltuk magunkat.
– A Cruzban? – kérdezte Ven. – Az meg mi?
– Az egyik celebszakács étterme a tizenhetedik fedélzeten – előzött
meg Eric mindenkit a magyarázattal. Szemmel láthatóan az jelentette
számára a legnagyobb örömet, ha a hajó vonatkozásában új infóval
szolgálhatott. – Maga Raul Cruz adta a nevét. És bár ott rá kell fizetni
egy kisebb összeget az ételekre, megéri, mert, mint mondják, valóban
osztályon felüli. Ha jól tudom, ez alkalommal Cruz is itt van a
fedélzeten.
A mindenit, gondolta Roz. Akkor hát mégis őt látta
Southamptonban, a kikötőben.
– Szóval, úgy döntöttünk, mégiscsak kellemesebb lesz társaságban
tölteni a nagy napot – vette vissza Royston a szót. – Unalmas lenne,
ha csak ketten ülnénk az asztalnál.
– Jaj, hallgass már el – lökte oldalba Stella.
– Bár tudtuk volna – sóhajtotta Ven. – Még egy kártya sincs nálunk,
amivel gratulálhatnánk.
– Ó, ezen egy percig se aggódjon! – felelte nevetve Royston. –
Majd Spanyolországban vesznek nekünk valamit.
– Szóval, akkor ma szerenádot is fognak kapni – mondta
mindentudó bólogatással Eric. – Nem is értem… bármilyen hajóval
utazunk, bármilyen pincérek ugrálnak bennünket körül, a műsor
mindig ugyanaz…
– És mindig egyformán rémes – vigyorodott el Royston.

151
 Biztos valami tréfa, amit megint csak a bennfentesek értenek,
gondolták a lányok, ugyanis fogalmuk sem volt, miről beszél a két
tapasztalt utazó.
– Aztán, beneveztek valamilyen szárazföldi programra, hölgyeim?
– kérdezte Royston, miután megrendelte Aldrinnál – akit az utóbbi
időben átkeresztelt Buzzra – a vadpecsenyéjét.
– Te jó ég, erről teljesen megfeledkeztünk! – kiáltotta Ven. – Attól
tartok, túlságosan lefoglal bennünket a semmittevés.
– Kell fizetni azért, hogy elhagyhassuk a hajót? – kérdezte Roz.
– Nem – válaszolta Erik. – Csak ki kell jelentkezniük a fedélzeti
kártyájukkal. Annak függvényében, hogy milyen messze van egy adott
város a kikötőtől, különjáratokat is indítanak, amelyek időben
visszahozzák az utasokat a hajóra. Mi az utóbbi időben már nem
szoktunk részt venni a szervezett programokon. Szinte már mindent
láttunk, amit ilyenkor mutatni szoktak, így inkább magunkban
csatangolunk.
– Mi például elugrunk Marbellába – fűzte hozzá Royston. – Az ott
élő barátainknak van egy villája, és azt ígérték, homárt készítenek
nekünk.
– Marbella igazán gyönyörű – vélekedett Erik –, de irtózatosan
drága. Ami minket illet, kiszállunk egy órácskára, de csak azért, hogy
megjárassuk kicsit a lábainkat. Sokszor jártunk már Malagában, így
számunkra nem sok újat tartogat. Ugyanakkor, ha mindenki leszáll,
végre itt is lesz egy kis csend, és kisajátíthatjuk magunknak az egész
medencét.
Ezt követően a lányokhoz fordult: – Maguknak azonban meg
kellene nézni, milyen programok közül lehet választani. Igazából
azoknak, akik először utaznak, nem lenne szabad kihagyni egyiket
sem. Igaz, némelyiket borsos áron ajánlják, de vannak egészen olcsó,
mégis szép helyek, például Kefalóniában, hogy csak a Melissani-
barlangot és a tavat említsem. Mit mondjak… Gyönyörű.
Olive érezte, hogy felforrósodik az arca. Mintha Eric kitalálta
volna, hogy milyen képek kergetőznek a fejében. Gondolatban egy
csónakban ringatózott egy kék vizű tavon, és Atho Petrakisszal művelt
kimondhatatlan dolgokat.

152
 – És? Ma mivel töltötték a napot? – kérdezte Eric Stellától. –
Partra szálltak? – Ő maga kuncogni kezdett, míg az asztal körül ülő,
hét másik ember azon tűnődött, hányszor fogja még elsütni ugyanezt a
viccet.
– Ami engem illet, elmentem bingózni, és nyertem is huszonhárom
fontot – válaszolta Stella.
– Bingózni is lehet? – ámuldozott Ven.
– Naponta kétszer, de én csak a délután fél négyesre szoktam
elmenni, a Flamencóba. Csak úgy szórakozásból, természetesen, de
az út végére nagyon izgalmassá tud válni a dolog, ha addig senki sem
nyeri meg a jackpotot.
Túl előkelőnek látszik a bingóhoz, gondolta Ven, miközben
megpróbálta elképzelni a tökéletesen manikűrözött ujjak között a
bingókártyát.
Angel két üveg rózsaszín pezsgővel lépett az asztalukhoz.
– Szeretnénk meghívni magukat egy pohárra – mondta Royston.
– Hogy férnénk el egyetlen poháron mindannyian? – eresztette el
következő faviccét Eric.
– Ez igazán kedves maguktól – próbálkozott javítani a helyzeten
Irene.
– Nos, nem minden nap ébred arra az ember, hogy
harminckilencedik éve ugyanaz az asszony a felesége – magyarázta
Royston, kedves kacsintást küldve Stella felé.
– Szentséges isten, az is valami? – kérdezte Eric, aki nem adta be a
derekát, és mindent megtett azért, hogy továbbra is tréfás mederben
tartsa a beszélgetést. – Mi Irene-nal már ötvenegy éve házasok
vagyunk. – De hiába kerekedett felül a számcsatában a fiatalabb
férfin, ezúttal, gondolták a lányok, nem ő vitte el a pálmát.
Amikor kitöltötték a nyolc pohár italt, Eric köszöntőre emelkedett.
– Még sok-sok örömteli évet kívánok maguknak! – mondta, az
ünnepeltek felé fordulva. – Royston, Stella… Boldog évfordulót! – A
többiek csatlakoztak hozzá, és miközben elmerültek a megint csak
lenyűgöző étlap tanulmányozásában, elégedetten kortyolgatták a
gyöngyöző italt. Roz volt csak ünneprontó, amikor ismét megelégedett

153
a levessel és a vesepecsenyével.
A desszert után a pincérek elkezdtek gyülekezni az asztaluk körül.
– Na! Megmondtam! – nevetett Erik. – Azt hittem, már sohasem fog
összeállni a kórusuk!
Miután Supremo jelt adott nekik, a pincérek rázendítettek a
Congratulations valaha is előadott leghamisabb változatára. Az tette
varázslatossá, hogy annyira rossz volt. A környező asztaloknál ülők
tapsolni kezdtek – leginkább azok, akik ismerték már a szokást.
Royston csak úgy lubickolt a figyelemben, Stella viszont elkínzott
mosollyal hallgatta végig az előadást, a magára aggatott ékszerek
csilingelése közepette.
Vacsora után mindannyian átsétáltak a Broadway-be, megnézni a
Motown-show-t. Nagyon élvezetesnek találták. A műsor végén
Royston ragaszkodott hozzá, hogy egy utolsó ital erejéig
csatlakozzanak hozzájuk a Beluga nevű pezsgőbárban. A társaság így
csak tizenegy körül oszlott fel. Buboréktól és finom ételekkel eltelve
visszamentek a kabinjukba, kivéve Vent, aki még felsétált a lépcsőn a
legfelső fedélzetre. Sötét volt, és lágy, meleg szellő simogatott. Ven
felnézett, és bár az égbolton keskeny sarlónyivá zsugorodott a hold, a
csillagok apró pettyekként villogtak, és a mélyben ezüst csillámokat
szórtak a tenger hullámai. Lenyűgöző látvány volt. A hajó lágyan
ringott a sustorgó vízen, a szellő összeborzolta a haját, mire Ven
elmosolyodott. Időtlen idők óta először érezte teljesen nyugodtnak,
kipihentnek magát, és arra gondolt, hogy ez egyszer talán neki is
sikerült elkapnia egy olyan pillanatot, amelyben mások már örömüket
lelték, és nem kellett hozzá más, csak ez a tengernyi víz, amely ott
hullámzott előtte, ameddig csak ellátott az emberi szem.
4. nap: Malaga
Megjelenés: utcai viseletben

154
 29. fejezet
Másnap reggel Olive ébredt fel elsőként, és azonnal észrevette,
hogy nem mozog a hajó. Kikötöttek. Félretolta a függönyöket, és
legnagyobb bánatára azt kellett látnia, hogy felhős nap elé néznek
megint. Alig várta, hogy az egyik flancos pólójával felvehesse az új
sortját, de minden jel arra mutatott, hogy szükség lesz még kardigánra
is.
Épphogy magára húzta a nadrágját és a hosszú ujjú pólóját, amikor
valaki halkan megkocogtatta az ajtaját, majd rögtön felhangzott Ven
tapogatózó hangja is.
– Fenn vagy már, Ol? Csak én vagyok, Ven.
Olive kinyitotta az ajtót, és ott állt előtte Ven, parányi sortban és
spagettipántos mellénykében.
– Halálra fogsz fagyni benne – kommentálta Olive a látottakat.
Ven szélesen elmosolyodott. – Ebben a csodás időben? Ne viccelj.
A hangosbeszélőn az imént mondták be, hogy 21 fok van, és még
kilenc óra sincs. A nap a hajó másik oldalán süt, de hidd el, hogy ott
van és ragyog. Vedd le magadról ezt a tundrabugyit, én addig
felébresztem a két hétalvót, és elmehetünk megenni egy jó kis
reggelit.
És igaz, ami igaz, amikor útban a Buttery felé elhaladtak a Topaz
mellett, azt kellett látniuk, hogy a hatalmas üvegmennyezetet
szétnyitották, így szabadon elárasztották a medencét a beömlő
napsugarak. Gyönyörűséges volt tehát a reggel. És Spanyolországban
voltak. A forró, napsütötte, lenyűgöző Spanyolországban.
– Mit csináljunk? Járjunk egyet a szárazföldön? – kérdezte Frankie
két harapás pirítós között. Csinos halványkék topot, hozzá illő bolerót
és fehér sortot viselt.
– Aha, miért ne? – kérdezte Olive. – Ráfér a lábizmainkra egy kis
mozgatás. Mikor szállunk ki legközelebb?
– Talán Korfun, de csak napok múlva – válaszolta Roz. – Úgyhogy
tényleg jó lesz, ha partra szállunk, és megjáratjuk a lábainkat.
– Milyen otthon az idő? – szólt közbe Ven. – Tudja valaki?
– A Mermaidia Times szerint hideg van, és viharok várhatók –

155
felelte jókedvűen Olive.
– Milyen szörnyű! – kiáltott fel Frankie, mintha valóban sajnálná
az Egyesült Királyság otthon rekedt polgárait.
Ven az utolsó falat mandulás croissant-ját is a szájába ejtette. Nem
mert arra gondolni, hogy hány kalóriát tüntetett el pár pillanat alatt.
De a fenébe, amikor olyan finom volt az a nyavalyás croissant, és
egyébként is, nyaralt… – Akkor hát menjünk! – javasolta. – Hadd
érezzen a lábunk egy kis spanyol talajt!
Nem volt túl bonyolult a partraszállás. Lesétáltak a négyes
fedélzetre, átadták a pultnál álló fickónak a kártyáikat, aki
mindegyiket lehúzta egy gépen, ily módon regisztrálva, hogy
elhagyták a hajót, aztán gépiesen elköszönt tőlük. Ezt követően
végigsétáltak egy hosszú, fedett folyosón, ahonnan egy hatalmas, zárt
épületbe értek, amelynek apró boltjai jobb árat kínáltak, mint
Gibraltár. Az épületből kilépve szinte arcul csapta őket a hőség.
Frankie rögtön lefejtette magáról a boleróját, így Roz, először, mióta
a hajón voltak, megpillanthatta a vállára tetovált angyalmotívumot.
– Ez azért már több a soknál – sziszegte Ven fülébe. – Tetkója van!
Na, nem mintha meg lennék lepve. – Roz gyűlölte a tetoválásokat.
Illetve, a férfiakon még csak elviselte őket, na de egy nőn! Manusnak
is volt egy tigris a karján, valamikor tizennyolc éves korában
csináltatta, és Roz nemegyszer a tudtára adta, hogy csak a legnagyobb
idióták képesek magukat ily módon megjelölni.
Ven nem válaszolt. Ő sem volt nagy véleménnyel a tetovált nőkről,
de tudta, hogy Frankie esetében különleges jelentőséggel bír a vállát
díszítő angyal, és azt is tudta, hogy miért került oda. De úgy döntött,
nem fogja elrontani a napját azzal, hogy egy ilyen személyes ügyben
állást foglal.
Beálltak a különjáratra váró sorba. A rövid autóbuszút alatt
élvezettel nézték a kikötőben folyó extenzív építési munkálatokat.
Közben elhaladtak egy kalózhajó-másolat mellett, amelynek egy
lenyűgöző koronás oroszlánfigura díszítette az orrát. Megcsodálták a
milliárdosok jachtjait, majd röpke tizenöt perc elteltével leszálltak a
buszról, és bevetették magukat Malaga üzleteibe.
– Már most fáradt vagyok – jegyezte meg Ven. – Szokatlan

156
számomra ez a nagyon nagy hőség. Menjünk, igyunk meg valahol egy
kávét.
– Benne vagyok – felelte Olive, már a székesegyház mellett
elnyúló tágas tér felé tartva, amelyen egymás mellett sorakoztak az
egymást érő kávéházak teraszai. – Itt jó lesz?
– Nem – mondta Frankie, és egy homárokkal teli akváriumra
mutatott. – Már a látványtól rosszul érzem magam.
– Egek, te tényleg megváltoztál – szaladt ki Roz száján hangosan.
A régi Frankie nem volt ennyire kényeskedő. Sőt. Jókedvűen
kiválasztotta volna magának a legkövérebbet, és megsüttette volna
ebédre.
– Ahogy valamennyien – vette védelmébe Frankie-t Olive. Roz
sem ugyanaz a Roz volt, akit olyan szívesen idéztek fel az
emlékezetükben. Még az is lehet, hogy ő esett át a legnagyobb
változáson. Az biztos, hogy szöges dróttal vette körül a szívét, ahová
mindenki számára tiltott volt a bemenet. És a magára erőltetett
merevségéből még az étkezések során sem engedett. Ami elég
nevetséges volt. Mindent összevetve úgy viselkedett, mintha
kárpótolni akarta volna magát az elhagyatottságérzésért, amit
tulajdonképpen ő maga táplált, és belekapaszkodott mindenbe, amivel
jelezhette, hogy igenis képes uralkodni magán.
– Milyen aranyos kávézó! – mutatott Ven a tér távoli végébe. –
Nézzétek csak meg a desszerteket! Ahol ilyen lenyűgöző a kirakat, ott
biztos minőségi kiszolgálásban részesítik a vendégeket. – A forgó
süteményes vitrin üvegfalait szinte szétfeszítették a hatalmas
tortaszeletek.
– Én csak egy kávét kérek – mormogta Roz. – Szerintem túl korán
van még a sütihez.
– Na és kit érdekel? Nem fogom az órát nézegetni, amikor nyaralok
– mondta Ven, miután elfoglalták a helyüket az egyik árnyékos
asztalnál, és szinte rögtön megjelent mellettük a pincér. – Cuatro
cafés con leche y er… tres gateau? – nézett a pincérre, aki a
kávérendelés után azonnal eltűnt, így a végét már nem hallotta meg.
– A gato spanyolul macskát jelent – nevetett Frankie. – Így lehet,
hogy a kávénk mellé ma macskát eszünk.

157
 – Vajon készítenek citrommázas szeletet? – kérdezte Olive.
– Ó, az isten szerelmére, Ol! – förmedt rá Roz. – Ven még egy
szelet sima tortát is képtelen megrendelni spanyolul. Te pedig
mindjárt citrommázasat akarsz…
– Akkor legyen csokis – válaszolta Olive engedékenyen. – A
csokoládé nemzetközi szó, bármilyen nyelven is mondod, meg lehet
érteni.
– Lennél kedves abbahagyni a röhögést, Frankie Carnevale? –
kérdezte Ven sértetten. – Inkább segíts, kérlek. Te vagy köztünk a
nyelvtudós.
– Tres tortas de chocolate, por favor – adta le Frankie tökéletes
spanyolsággal a rendelést, de még mindig a könnyeket törölgette a
szeméből. – Évek óta nem nevettem ilyen jót – nyögte. – Nem
hagytam volna ki semmiért.
Végül zavarba ejtően nagy tortaszeleteket kaptak. A járdán
elhaladók megbámulták őket, sőt egy japán turista még fényképet is
készített róluk.
– Hát ez mennyei volt – mondta Frankie, miközben a tortát díszítő
utolsó meggyszemet is eltüntette.
– Mégiscsak ennem kellett volna valamit – dünnyögte Roz. – Míg
ettetek, megéheztem.
– Akkor egyél egy kis levest meg egy marhaszeletet – vágta rá
Frankie, akiből Roz mindig kihozott egy kis rosszmájúságot.
– Nem mindenki olyan kalandvágyó, mint amilyen te vagy! –
válaszolta Roz fagyosan.
– De hát a hajón mindig olyan bőséges a választék – szólt közbe
Ven. – Hogy lehet, hogy egyik ételre sem támad gusztusod? Ha nem
ízlik, amit megrendeltél, még mindig dönthetsz úgy, hogy marhát
eszel.
– De hát, ha azt szeretem – felelte Roz nem kevés kétségbeeséssel
a hangjában.
– Én értelek – mondta Olive. – De azért mégiscsak furcsa, hogy
valaki egymást követő tizenhat napon át ugyanazt az egyetlen fogást
egye. Én sem vagyok különösebben ínyenc, de azt hiszem,

158
megőrülnék, ha nap mint nap marhahúst és levest kellene
vacsoráznom.
– Jobban éreznétek magatokat, ha áttérnék, mondjuk, valami
kibaszott halra? – kérdezte Roz ingerülten, és már szinte hallotta a
kórusban elkiáltott „nem”-et. Annál meglepőbbnek találta Ven
szavait.
– Igen – felelte. – Mert tudom, hogy az is ízlene. Már ha
engedélyeznéd magadnak azt a valamit, amit az ételek élvezete jelent,
tette hozzá gondolatban.
– Rendben, ha attól boldogabb leszel, ma este sonkával körített
dinnyegömböket rendelek – sóhajtotta Roz. – És most? Merre
tovább? Ne kukkantsunk be az üzletekbe?
– Remek ötlet – mondta Olive, és erőlködve feltolta magát a
székről. Lelki szemei előtt, ha csak egy pillanatra is, felrémlett a
kerekes székben ülő Doreen képe.
– Akkor indulás, lányok – rendelkezett Ven, miközben a pincér
markába nyomott egy húszeurós bankjegyet, a visszajárót pedig a
zsebébe gyömöszölte.
– Hé, ezt én akartam fizetni – tiltakozott Frankie.
– Szó sem lehet róla! Miért nem bírod felfogni, hogy a
versenyszervezők az utolsó centet is visszatérítik majd nekem? Hogy
lehet egy ilyen fontos dolgot elfelejteni? Na, szedjétek már a
virgácsaitokat – korholta a három lányt, és kilépett előttük a
napfényben fürdő térre. Elképesztő volt a hőség. Ötven métert sem
haladtak, de már ismét szerettek volna leülni az egyik útszéli kávézó
ernyője alá, hogy egy jeges kólával lehűtsék magukat. Ven igazán nem
akart ünneprontó lenni, de a legszívesebben visszafordult volna,
annyira hiányzott neki a hajó.
– Lemehetnénk a partra – ajánlotta Roz. – Bár se törülközőt nem
hoztam magammal, se fürdőruhát.
– Úgy érzem magam, mintha elevenen meg akarnának főzni –
kesergett Olive. – Ráadásul hullafáradt vagyok. – Hogy a pokolba
tudott hetente tizennégy lakást kitakarítani, amikor egy szelet
csokoládés torta ennyire kiütötte?
– Akkor… Mi lenne, ha visszamennénk a hajóra? Magunkra kapjuk

159
a fürdőrucinkat, fogunk pár törülközőt, aztán megint felülünk a
buszra, és visszajövünk ide, a strandra – mondta Ven.
És mivel senkinek sem volt jobb ötlete, elindultak a különjárat
megállója felé. Egyszer csak szembe találták magukat Roystonnal és
Stellával. Royston sárga trikót, fekete sortot és rikító sárga szandált
viselt. Úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt méhecske. Stellán
valamivel finomabb ízlésre valló krémszínű, rövid nyári ruha volt,
amely szinte az egész dekoltázsát megmutatta.
– Helló, lányok. Még csak most értünk ide, és szeretnénk néhány
fényképet készíteni – közölte Royston minden bevezető nélkül. – A
főnöknek legalábbis ez a leghőbb vágya. Én pedig elkísérem, mert így
elég szomjas leszek ahhoz, hogy bemenekülhessek egy ernyő hűs
árnyékába, és leeresszek egy hordónyi San Miguelst.
– Akkor hagyd abba a nyögdécselést, és gyere – unszolta látványos
szemforgatás közepette Stella. És a nagydarab férfi egyetlen
ellenvetés nélkül követte a „főnökét”.
Amint a fedélzetre léptek, körülölelte őket a hűvös levegő. A négy
nő kollektíven felsóhajtott. Ven számára már egyáltalán nem tűnt
vonzónak, hogy a déli hőségben visszakullogjanak a napsütötte
strandra, és ott vörösre süttessék magukat. Elég volt egy pillantást
vetnie a másik három arcra, azonnal tudta, mit kell tenniük.
– Mit szólnátok inkább a Topaz medencéhez és egy kis jó hideg
koktélhoz? – kérdezte óvatosan.
– Perfetto – válaszolta elcsigázottan Olive.
Igaz volt, amit Eric mondott: mivel a legtöbb utas partra szállt,
arra a nyugágyra feküdhettek, amelyik csak megtetszett nekik, az
ebédnél nem kellett sorba állniuk, és a Topaz medence végében két
jacuzzi várt rájuk üresen. Ven, Olive és Roz azonnal beült az
egyikbe, míg Frankie elnyúlt egy nyugágyon – ahogy Roz észrevette,
az árnyékban –, és hamarosan halk horkolás jelezte, hogy el is aludt.
Szóval, már a napsugaraknak sem hódol úgy, mint régen, jegyezte
meg Roz gondolatban. Még az is felmerült benne, hogy ez a Frankie
nem is ugyanaz a Frankie, aki hűtlenségre ösztönözte az ő partnerét…
De még mielőtt teljesen elrontotta volna ezt a napját is, száműzte
fejéből a fájó gondolatot.

160
 – Biztos, hogy minden rendben van itt velünk? – kérdezte Ven a
fejét kocogtatva, mélyen elmerülve a bugyborékban. – Itt vagyunk
Spanyolországban, és a hajónkon kuksolunk. Mikor odakint kellene
lennünk a szárazföldön, szemügyre venni az építészeti emlékeket.
– Nos, ami engem illet, itt is remekül érzem magam – mondta
Olive, és a nap felé fordította az arcát. – Különben is, mi van, ha léha
módon elvesztegetek egy napot? Nyaralunk, nem?
– Évek óta nem láttalak ennyire lazának – jegyezte meg Ven.
Napsugarakban fürdő arcával Olive nagyon hasonlított arra az üde
bőrű, mosolygós arcú iskolás lányra, aki valaha volt.
Olive felsóhajtott, és megpróbálta leküzdeni a minduntalan
előtérbe toluló, ugyanakkor irritáló kérdést: hány napja van még a
hazatérésig? Nem akarta kiszámolni. Azt sem akarta tudni, milyen nap
van, vagy mi újság van otthon, sőt azt sem, hogy mit fog csinálni a
következő pillanatban. Ki akart élvezni minden egyes percet. Hirtelen
ehetnékje támadt. Jólesett volna neki egy csésze tea és egy kövér
tejfölös lángos.
És mintha gondolatátvitel történt volna, Frankie váratlanul felült a
nyugágyon, körülnézett, és amikor felfedezte a barátnőit, ivó
mozdulatot mímelt a kezével.
– Elloptad az ötletemet – szólt oda neki Olive, miközben kimászott
a jacuzziból. – Megyek, és bekapok valamit a Butteryben. Jöttök?
– Nem – felelte Roz. – Én innen ki nem mozdulok.
– Én sem – dünnyögte Ven.
– Akkor majd később találkozunk – mondta Olive, majd egy
intéssel elköszönt tőlük, és sietős léptekkel elindult a már távozóban
lévő Frankie után. Még a szárongját is csak útközben vette fel.
– Felhívtad Manust? – kérdezte Ven.
– Nem – válaszolta Roz feszes szájjal. – Megállapodtunk, hogy
nem keressük egymást, és elhatároztam, hogy ehhez tartom magam. –
Azt, hogy aznap reggel bekapcsolta a telefonját, hogy megnézze, nem
írt-e legalább egy SMS-t a férfi, nem árulta el. És azt se, hogy nem
érdekelte már az ostoba egyezség – ha lett volna üzenet, ő bizony
válaszolt volna rá. De nem volt, így kikapcsolta a készüléket, és
szabályosan visszahajította a széfbe.

161
 – Ó, Rozzy, ne akarj szakítani vele. Nem dobhatsz el magadtól egy
ilyen kedves, gondoskodó férfit. – Aki ráadásul annyira szeretni való,
gondolta Ven. Roz is az volt, csak nem találta önmagát. Hatalmas
esélyt kapott az élettől arra, hogy Manus mellett végre boldog legyen,
ha ezt belátta volna, és elfogadta volna a férfi szerelmét.
Diszfunkcionális neveltetése és a férfiakkal szerzett rossz
tapasztalatai után Roz akkor emelte a magas falat maga köré, amikor
a hűtlen Robert lelépett mellőle, és most nem tudta, hogyan lehetne a
véglegesnek szánt védelmi vonalat elbontani. Nem mintha Ven túl
szerencsés lett volna férfifronton. Egyszer, valamikor, nagy
reményeket dédelgetett a szívében, és szentül hitte, hogy el fog jönni
érte a mesebeli herceg, úgy, ahogy illik, fehér lovon, és ha szóba
került a dolog, még mindig nevetve bizonygatta a többieknek, hogy
így lesz, de legbelül tudta, hogy erre már nem kerül sor soha.
– Egy szóval sem mondtam, hogy végleg elválunk – vetette oda
Roz türelmetlenül.
– Hiányzik? – kérdezte Ven óvatosan, mert nem akarta felizgatni
Rozt. Tudta, hogy a kemény felszín alatt a barátnője nagyon is zavart
és sebezhető.
Hiányzik? Szeretném, ha itt ülne velem, ebben a jacuzziban? Vagy
ha a ruhái ott lógnának az enyémek mellett, a kabin gardróbjában?
Csalódott voltam, amikor bekapcsoltam a telefonomat, és azt láttam,
hogy az egyetlen üzenet, amit kaptam, a kibaszott Orange-tól érkezett?
Ilyen gondolatok kergették egymást Roz fejében, de hangosan
mégis ezt mondta: – Hidd el, Ven, eszembe sem jutott, mióta itt
vagyunk.

162
 30. fejezet
Manus, amikor meghallotta a tűsarkú cipők kopogását a műhely
padlóján, kitolta magát az autó alól.
– Bocsánat, tudna nekem segíteni? Lerobbantam, szerencsére
éppen itt, a sarkon. De ennél is nagyobb baj, hogy nem újítottam meg
az autómentőknél a biztosításomat. Négy éven keresztül fizettem, és
egyszer sem volt rá szükség. Két hete járt le, és máris ez történt
velem! Sikítani tudnék!
Manus, miután lábra állt, megtörölte a kezét egy rongyban. Az
előtte álló, csuromvizes, remegő hangú, kicsi és nagyon törékeny nő
arcát arany-karamellszín tincsek keretezték. Elegáns tengerészkék
kosztümöt és hozzá illő körömcipőt viselt, laptoptáska lógott a
vállán, és nagyon, de nagyon ismerősnek tűnt valahonnan.
A nő keskenyre összehúzott szeme arra utalt, hogy ő is ismerősnek
találta az autószerelőt.
– Manus? – kérdezte bizonytalan hangon. – Manus Howard? Nem
emlékszel rám? Jonie Spencer vagyok. Együtt jártunk a Holbank
Iskolába.
– Tudtam, hogy már láttalak valahol! – kiáltott fel Manus, és
barátságosan elmosolyodott. Jonie Spencer! A történelem, a matek és
a francia csoportban voltak együtt. Eszébe jutott, mennyire odavolt a
lányért az akkor hatosztályos gimiben. Csakhogy nem ő volt az
egyetlen. Szinte az összes fiú Jonie Spencer után epekedett. Mindig
csibészesen rövid haját azóta hosszúra növesztette, és most éppen
laza copfba fonva verdeste a vállát, de az arca nem sokat változott.
Bár nyilvánvalóan öregedett az eltelt huszonöt év alatt, sikerült
megőriznie szép vonásait.
– Milyen jó újra látni téged! – lelkendezett Jonie. – Remekül nézel
ki.
– Te is – mondta Manus, és érezte, hogy elönti a büszkeség. – Sőt,
ragyogóan!
– Csupán huszonöt évvel lettem idősebb az utolsó találkozásunk
óta – felelte Jonie őszinte örömtől csillogó szemekkel.
– Biztosan van egy portréd otthon, a padláson, és az öregszik

163
helyetted is – tréfálkozott Manus, és ebben lehetett is valami, mert a
nőnek még nevetőráncok sem voltak a szeme körül. – Gyere,
menjünk, és nézzük meg, mi történt azzal a fránya kocsival. – Manus,
miközben az utat mutatta, arra gondolt, hogy sokat nőtt a huszonöt év
alatt. Annak idején alig volt magasabb a lánynál, de most vagy
negyven centivel tornyosodott fölé.
A nőnek szép, ezüstszínű Mercedes CLK-ja volt. Ez azt is
jelentette, hogy van stílusa. És valóban, illett hozzá az autó.
Felpattintotta Manus számára a motorháztetőt, aki alaposan
szemügyre vett minden alkatrészt, majd hátrapillantott a válla felett. –
Teljesen lemerült az akksid. Feltöltöm, aztán átvizsgálom a kocsit a
műhelyemben. De ma már nem leszek vele kész.
– Nem baj, néhány napig megleszek nélküle – mondta Jonie. –
Előre is köszönöm. Az a helyzet, hogy semmit sem tudok az autókról,
és már kezdtem pánikba esni.
– Persze hogy nem értesz hozzá, hiszen lány vagy – válaszolta
vigyorogva Manus.
– Ígérem, uram, ha hazamegyek, keresek magamnak valami
mosogatnivalót. Tudom ám, hol a helyem – szalutált katonásan Jonie.
A mosolya ugyanolyan csibészes volt, mint régen. Az egész arcát
beragyogta – sőt az utcát is. Sok idő telt el azóta, gondolta Manus,
hogy utoljára őszinte mosolyra tudott bírni egy nőnemű lényt.
– Mi a műhelyed címe? – kérdezte Jonie, miközben előhúzta a
táskájából a mobiltelefonját. – Szeretnék taxit rendelni.
– Majd én hazaviszlek – mondta Manus, és egy intéssel jelezte,
hogy nyugodtan elteheti a telefont. – Feltéve, hogy nem költöztél,
mondjuk, Bornmouthba.
– Nem – mosolyodott el újra Jonie. – A Park Boulevard-on lakom,
a 15-ös szám alatt.
Manus emlékezetében mintha megvillant volna valami. – Nem ott
laktál gyerekkorodban is?
– De igen. Amikor anya és apa Franciaországba költöztek,
megvettem tőlük a házukat. Mindig ott laktam. Eltekintve a néhány
évtől, amit Oxfordban töltöttem.
– A mindenit! Te Oxfordba jártál? És mit tanultál, ha szabad

164
kérdeznem?
– Jogot – felelte a lány. – Most ügyvédként dolgozom.
Mindvégig egymás közelében laktunk, és egyetlenegyszer sem
futottunk össze, gondolta Manus. Elővette a zsebéből az autója
kulcsát, bekiáltott a segédjének, hogy pár percre elugrik valahová,
aztán a mögöttük álló fekete Audihoz vezette Jonie-t.
– Gyere, hazaviszlek, hogy mielőbb száraz ruhákba bújhass –
mondta.
– Nagyon köszönöm – válaszolta Jonie. – Lekötelezel. És most már
szinte örülök, hogy lerobbantam, mert így újra láttalak.
Manus elvette a nőtől a felé nyújtott névjegyet. Az összes
elérhetősége rajta volt. Manus nagyon is a tudatában volt annak, hogy
benne is kedves emlékeket kavart fel ez a váratlan találkozás, és ezt
valahogy vigasztalónak találta.

165
 31. fejezet
Roz mindenkit meglepett este, és nem csupán azzal, hogy
előételnek kacsát, főfogásként keleti tésztát és tengeri herkentyűket
rendelt, hanem azzal is, hogy vonakodva, de bevallotta, hogy jobban
ízlettek neki ezek az ételek, mint a leves és a marhaszelet.
– Legközelebb már desszertet is eszel – jegyezte meg nevetve
Frankie.
– Azt azért nem hiszem – válaszolta Roz. Bár kéthetente hajlandó
volt magába erőltetni egy szelet tortát Olive-val és Vennel, azt
követően napokig koplalt a szervezetébe bevitt szénhidrát miatt,
amiről úgy tartotta, hogy az ördög hányadéka.
A dresszkód ugyan lezser viseletet írt elő aznapra, ez nem tartotta
vissza Roystont attól, hogy hatalmas méretű Rolex órában és Ted
Baker ingben jelenjen meg a vacsoraasztalnál.
– Nézzék, milyen kecsesen suhan a mutatója. Hát nem gyönyörű? –
Azzal odanyújtotta a csuklóját Eric elé, hogy ő is megcsodálhassa a
műalkotásnak is beillő szerkezetet. – Tizenhétezer font. Pontosan
ennyibe került – büszkélkedett. – Ha annak idején valaki azt mondja
az öregemnek, hogy a fia egyszer olyan órát fog hordani, ami a
házánál is több pénzbe kerül, kinevette volna, vagy bedobta volna az
illetőt a legközelebbi kukába. – Be nem állt a szája jó darabig.
Stella közben oldalba bökte Vent, és diszkréten megmutatta neki
smukkba foglalt csuklóját. – Látja ezt a karperecet? A romfordi
piacon vettem. Három-kilencvenkilencet fizettem érte.
Ven nem számított erre, így csaknem a torkán akadt a citromos
torta. Ugyanakkor nem nagyon akart hitelt adni Stella szavainak. Egy
nő, aki hozzá hasonlóan volt eleresztve, és neves tervezőknél
vásárolta a ruháit, miért vett volna bizsut a piacon? Talán csak a férje
hetvenkedését akarta ellensúlyozni valamivel.
– Őszintén mondom, mióta az üzlete beindult, egy keléssé vált a
seggemen – panaszkodott Stella halkan. – Másról sem tud beszélni,
csak márkákról meg tervezőkről, és hogy mi mennyibe került. Ha
lenne olyan, hogy Armani vécépapír, abba törölné a fenekét.
– Lehet, hogy csak örül a szerencséjének – vélekedett Ven.
Royston ugyan egy dicsekvő varga volt, ugyanakkor igazi, pimasz,

166
cockney-fickós stílus jellemezte, ami elnézővé tette vele szemben az
emberek többségét.
– Túlságosan is – motyogta Stella, és megkocogtatta a homlokát. –
A fejébe szállt. És az a rengeteg pénz a lányunkat is megváltoztatta. –
Cinkos módon közelebb hajolt. – Az unokáimat Sonatának és
Arpeggiónak hívják. Milyen ostoba, flancos nevek ezek egy
gyereknek, meg tudná mondani? Még csak nem is zenészek! A
lányomnak szépségszalonja van, a férje pedig számítógépeket ad el.
[xxi]
– És ezt nekem mondja, akit Venice-nek hívnak? – kérdezte
Ven.
– Ah, tehát a Ven ennek a rövidítése? A Venice-é? Szerintem
gyönyörű név – vélekedett Stella. – Volt valami különös oka annak,
hogy ezt a nevet kapta a szüleitől?
– Az édesanyám Velencében esett teherbe velem – válaszolta Ven.
– Na, látja! De mivel lehet megindokolni a Sonatát meg az
Arpeggiót? A sárga földig lehordanak, ha Sonnynak és Pegsnek
szólítom őket. Persze mindegy, mert egy olyan flancos iskolába
járnak, ahová csak eszement névvel lehet bekerülni. Amennyire én
tudom, van ott Szamóca, Vízililiom, sőt még egy Nostradamus is.
Elképesztőek tudnak lenni a szülők. Ha jól körülnéznék a gyerekek
között, talán még egy Ferrero Rochéra is rábukkannék. Már most
filmsztároknak képzelik magukat.
– Tényleg a pénz változtatta meg ennyire a családját? – kérdezte
Ven, és érdeklődve előrehajolt.
– Tényleg. És a lányom, mint mondtam, olyan magasan hordja az
orrát, hogy szinte az eget veri. Ami a fiamat illeti – nos, ő vidéken él,
egy nagy farmon, de többnyire csak lovagol, és farmernadrágban jár
mindenhová. Azt hiszem, ő köztünk a legboldogabb. – Stella
Roystonra mutatott. – Volt idő, amikor még ennél is rosszabb volt.
Szerencsére csillapodott valamennyit, és most már nem viselkedik
annyira kihívóan. Három évvel ezelőtt félrelépett. A nő az irodában
dolgozott, a könyvelést csinálta. Olcsón adta magát, mint az ilyenek
általában. Figyelmet szentelt egy idősödő férfinak abban bízva, hogy
így meglesz a költőpénze. Bárminek nevezzük is, mi ez, ha nem
prostitúció? Az én ostoba férjem meg azt hitte, hogy a pénz eltünteti a

167
nagy hasát meg a visszereit. Akkoriban ugyanis harminc kilóval több
volt.
– Ne mondja!
– De igen – mondta Stella nyugodt, száraz hangon. – Nem kevés
ékszerbe, mell– és orrplasztikába, zsírleszívásba, arcfelvarrásba,
botoxkezelésekbe, egy floridai villába és évi két hajóút ígéretébe
került neki, hogy ne váljak el tőle, és ne fosszam meg a büszkeségét
jelentő vagyona felétől.
– A pokolba! – mormogta Ven. – Én meg azt hittem, hogy maguk
ketten igazán boldogok. Máskülönben hogy maradhattak volna
házasok harminckilenc éven át?
– Azok is vagyunk valamilyen szinten – bizonygatta Stella. – Én
megkapom a hajóutamat, ha kedvem szottyan rá, ő pedig eljátszhatja a
tökös pasit.
– Hihetetlen! – mondta Ven őszinte döbbenettel.
– Nyugodtan higgye el, mert amit mondtam, az utolsó szóig igaz.
Akkor adta le a súlyfeleslegét, amikor megfenyegettem, hogy
elhagyom. Azóta jobban odafigyel magára, mivel én baszottul jól
nézek ki, ami azt jelenti számára, hogy ha nem akar lemaradni, neki is
jól kell kinéznie. – Stella megragadta Ven kezét, és a hasára fektette.
– Érzi? Olyan feszes, mint a dob. Utoljára tizenkilenc éves
koromban volt ilyen hasam. És a melleim… – Ven egy szörnyű
pillanatig attól tartott, hogy azokat is meg kell fognia – a legjobbak,
amit pénzzel meg lehet fizetni. Ha egyszer bármit meg akar csináltatni
magán, aranyom, csak szóljon. Van egy sebészem Törökországban,
egy ötcsillagos, makulátlan kórházban. Csak két dolog valódi rajtam,
a szám meg a fenekem, de karácsonyra megcsináltatom azokat is.
– A mindenit! – Ven csak ennyit bírt kinyögni, igaz,
megkönnyebbülten, mert Stella közben elengedte a kezét.
– Ma húsz évvel fiatalabbnak látszik – intett a fejével a férje felé
–, mint három évvel ezelőtt. Azt hiszem, ha nem lett volna az a kis
viszonya, mostanra végzett volna vele egy szívroham.
– Akkor hát – kezdte Ven óvatosan, mert tudta magáról, hogy
hajlamos belelépni mások lelkivilágába – tulajdonképpen szívességet
tett maguknak az a lány.

168
 – Igen, azt hiszem – dünnyögte Stella. – Azért még, persze,
kivertem az első fogait.
Ven felszisszent. – Ugye, csak viccel? És megúszta?
– Dehogy – vigyorgott Stella. – Feljelentett. Csakhogy én „példás
feleség voltam, tiszta múlttal, akit egy kapzsi, zsarolástól sem
visszariadó férjrabló sodort bele kétségbeejtő helyzetébe”. Ragyogó
ügyvédem volt.
– És tényleg volt zsarolás?
Stella, ha lehet, még közelebb hajolt. – Hajlandó lett volna ejteni a
vádat, ha fizetek neki ötezer fontot. A kis ribanc, Royston irodájában
akarta átvenni a pénzt. Csakhogy én, mielőtt közöltem vele, hogy egy
pennyt sem vagyok hajlandó fizetni, véletlenül bekapcsoltam a
hangosbeszélőt, így rögtön tizenkét tanúja lett a mi kis
beszélgetésünknek. És a bíróságon nagyon nem szeretik a zsarolókat.
Hősként sétáltam ki a tárgyalásról.
– Hát ez igazán remek! – mondta vigyorogva Ven.
– Ezelőtt – mutatott Stella végig agyonoperált testén –, mielőtt
egyáltalán meggazdagodtunk volna, meg kellett küzdenem mindenért.
Nem érdemes kikezdeni egy olyan nővel, aki az East Enden
nevelkedett – tette hozzá egy beszédes kacsintás kíséretében.
– Azért biztos vannak érdemei, ha kitartott mellette – biccentett
Ven Royston felé.
– Ó, hát persze. Végtelenül ostoba tud lenni, de a szíve legalább
akkora, mint a szája. Ami azt jelenti, hogy a hatalmasnál is
hatalmasabb. Ugyanakkor, még mindig örülni tudok az ilyen
dolgoknak – és itt megemelte karpereces kezét –, főleg, amikor
tudom, hogy akár a Tiffany egész kirakatát is megvehetem.
– Engem elhagyott a férjem egy másik nőért – mondta Ven, és maga
is meglepődött, hogy egy idegennel folytat erről eszmecserét.
Stella kiürítette a merlot-s poharát, amit Angel még ugyanabban a
pillanatban újratöltött. – Remélem, lehúzta róla a gatyát is.
– Nem – dünnyögte Ven. – Ő húzta le az enyémet. Ötven lepedőt
fizettem neki készpénzben, és a végén a házunkat is ő kapta meg,
cserébe azért, hogy átvállalta a jelzálogot. Így most ő lakik ott, ahol

169
én leéltem a fél életemet. Úgy tűnik, kapuzárási pánikban szenved,
amire egy huszonnégy éves szőke vadóc jelenti neki az orvosságot.
– A gazember! – szaladt ki Stella száján. – De tudja, egy ribanc
mellett az isten pénze is elfolyik előbb-utóbb. És mire a fickó észbe
kap, nem lesz se pénze, se „orvossága”. – Vigasztalóan Ven kezére
fektette a kezét. A gyűrűsujján krumpli nagyságú gyémánt szikrázott. –
A végén pontosan azt fogja kapni, amit megérdemel. Csak várja ki,
kedvesem, és meglátja.
Aznap este egy komikust néztek meg a hajó színházában. Nagyon
vicces volt a műsora, de Ven csak a látszat kedvéért nevetett a
többiekkel. A gondolatai egész máshol jártak. Azon tűnődött, igaza
lesz-e Stellának. És egyáltalán, mi fog történni, ha Ian ötvenezer
fontot érő mézesfazeka egyszer valóban kiürül. És ami a leginkább
izgatta – mit fog gondolni az ő gyalázatos exférje, ha az ő kis titkára
fény derül.
5. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak frakkban vagy szmokingban, hölgyeknek
estélyiben

170
 32. fejezet
Ven nem hitte, hogy el tud majd aludni, oly sok minden kavargott a
fejében, de a hajó lágy ringása megtette a magáét. Másnap reggel
azonban korán ébredt, és kétszer végigjárta a fedélzeti sétány egy
mérföldnél is hosszabb körét. Nem volt egyedül. A reggeli melegben
kényelmesen lődörgő emberek élvezték a levegő még friss fuvallatait,
főleg nyugdíjasok. Korábban gyakran hallott embereket arról
beszélni, hogy klausztrofóbiásnak érzik magukat egy hajón. De akik
ezt mondták, valószínűleg sohasem tapasztalták meg a nagy
tengerjárók előnyeit.
Ezúttal egyedül tért be egy kávéra a Café Parisienne-be, ahová,
miközben a könyvét olvasta, sorban megérkeztek a többiek is. Úgy
tűnt, ez lett a törzshelyük a hajón. Olive a Market Avenue felől
érkezett, megpakolt szatyrokkal, Roz egyenesen a hastáncóráról jött.
Frankie hajából szinte csöpögött az olaj, mert a wellness-centrumban
volt, indiai fejmasszázson.
– Most, hogy mindannyian itt vagyunk, ideje lenne kinézni
magunknak néhány szárazföldi programot – javasolta Ven, és előhúzta
táskájából a kirándulásokat tartalmazó könyvecskét.
Néhány muffin és a kávéjuk mellett végignézték, milyen látnivalók
várják őket az egyes kikötőkben. Ven delfineket szeretett volna nézni
Gibraltáron, Roz pedig arra a barlangtóra volt kíváncsi
Kefalóniában, amelyikről Eric beszélt az egyik vacsoránál. Olive
gondolázni akart Velencében.
– Mióta az eszemet tudom, arról fantáziálok, hogy cornettót eszem
egy gondolán – magyarázta.
– És mi lenne, ha egyedül vágnánk neki Velencének? – vetette fel
Frankie. – Vaporettóval akár Muranóba is elmehetünk, és
megnézhetjük az üvegfúvómestereket.
Roz savanyú képet vágott a javaslatra.
– Nem mondtam, hogy ezt kell tennünk, csak felvetettem, mert
tényleg azt hiszem, hogy Velencét csoporttól függetlenül,
mindenkinek magának kell felfedeznie.
Olive, hogy rendet teremtsen, megkocogtatta a villájával az asztalt.

171
 – Szerintem meg Ven születésnapján leszünk Velencében, tehát
neki kellene eldönteni, hogy mit csináljunk aznap.
– Ha már megkérdeztetek, én sem akarok csoportos kirándulásra
menni – mondta Ven. – Gondolázni szeretnék, megenni valahol egy jó
ebédet, és aztán, ha nem bánjátok, szeretnék egyedül bolyongani egy
kicsit. Igazából meg akarom keresni a szállodát, ahol a szüleim a
nászútjukat töltötték.
– A te nagy napodról van szó, tehát minden úgy lesz, ahogy te
akarod – biztosította Olive.
Az asztaluk mellett elhaladó Royston és Stella kedves integetéssel
üdvözölte őket.
– Látták reggel a delfineket, lányok? – kérdezte Royston. –
Százával úszkáltak a hajó körül.
– Jaj, nem! – sopánkodott Ven. Most már biztosra vette, hogy
kerülik a kedves állatok. A hajón, bárkivel beszélt, legalább egyszer
látott már delfint, csak neki nem sikerült soha.
– Ma a szokásosnál is jobban villog – jegyezte meg Olive
Roystonra utalva, amikor a pár hallótávolságon kívül került. Olyan
fürdőnadrágot viselt, amelyiknek az egyik szára narancssárga, a
másik rikító neonsárga volt.
– Remélem, a szupermutatós óráját azért leveszi, mielőtt fejest
ugrik a medencébe – mondta Roz csúfondárosan.
– Kezd elegem lenni belőle – fűzte hozzá Olive. Mi több,
egyenesen kiábrándult Roystonból, amikor Ven elmesélte neki a
Stellától hallott történetet. – Nem érdekel, hogy egy hivalkodó
majom, mert tulajdonképpen jól áll neki, de az egyáltalán nem tetszik,
ahogy szegény Stellával elbánt.
– Ha lehetőségük adódik, mindegyik ezt teszi – mondta Roz
epésen.
– Na, jó, akkor foglaljuk le a kiválasztott kirándulásokat, aztán
csapjuk ki magunkat a napra – vágta el Ven a kellemetlen irányba
forduló beszélgetés fonalát. – Egek, nézzétek ezt a dupla gyönyört!
Mindjárt kicsordul a nyálam…
A kávéház terasza előtt ekkor sétált el a fehér egyenruhás, magas,

172
jóképű hajótiszt Dom Donaldson társaságában, aki fekete sortot és
fekete izompólót viselt. Ven úgy ugrott fel a székéről, ahogy az
olimpiai aranyért loholó Zola Budd elrugaszkodott a rajttól, és
miközben a foglalást intézte a megfelelő pultnál, olyan képet vágott,
mint aki éppen most pusztított el egy nagy tejszínhabos sütit.

173
 33. fejezet
Manus leállította a Mercedest a Park Boulevard 7-es szám előtt.
Éppen lezárta a távirányítóval az autót, amikor az egyik utcai ablakon
megmozdult a függöny, és mire a házhoz ért, Jonie már ki is nyitotta
előtte az ajtót.
– Gyere csak, gyere be – üdvözölte. – Mindent köszönök, Manus.
Teljesen elveszettnek éreztem magam a kocsim nélkül.
Manus eredetileg azt tervezte, hogy a kulcsot a számlát tartalmazó
borítékkal együtt szép csendben becsúsztatja a levélszekrénybe, és
elmegy, de a nő megelőzte, és most már udvariatlanság lett volna, ha
nem fogadja el az invitálást. Így hát becsukta maga mögött az ajtót.
– Ebben a pillanatban tettem fel egy kávét – mondta Jonie, és intett
Manusnak, hogy kövesse az előszoba végéből nyíló konyhába, ami
kellemes, napos helyiség volt, és egy parkig elnyúló virágoskertre
nézett. Manus gyakran eltűnődött azon, hogy ezek a házak ugyanolyan
szépek-e belül, mint kívül, és most megkapta a kérdésére a választ.
Sőt, belül még szebbek voltak, ha mindegyik olyan volt, mint ez itt.
Ez a lakás a tökéletes tükre volt annak a Jonie Spencernek, aki az
emlékezetében élt – trendi volt, világos, stílusos és tiszta. És nagyon
lányos. Egyetlen pár férficipőt sem látott sehol, és az előszoba fehér
öntöttvas fogasán sem lógott férfikabát.
– Kávét kérsz, vagy inkább teát? – kérdezte Jonie. – Egy perc alatt
felforr a víz a teához is.
Manus azt akarta mondani, hogy „egyiket sem”, de Jonie addigra
már előszedte a csészéket. – Kávét, köszönöm. Cukor nélkül, feketén.
Amikor Jonie felnyúlt a szekrénybe, egy résnyi elővillant lapos,
napbarnított hasából. A férfi elfordította a fejét. – Ma nem dolgozol?
– kérdezte.
– De. Csak itthonról – felelte a nő. – Időnként megengedek
magamnak egy-egy lazább napot. Persze azt nem bírnám, ha ki sem
mozdulhatnék innen. Beleőrülnék, azt hiszem. Túlságosan szeretek
beszélgetni – magyarázta mosolyogva, miközben kitöltötte Manus
kávéját, míg a magáét, amiből kortyolgatott már, felöntötte frissel.
– Ülj le – mutatott az egyik konyhaszékre.

174
 – Nem maradhatok sokáig – felelte Manus. – Délután még fel kell
készítenem műszaki vizsgára egy autót. – Hazudott, persze – aznapra
már semmit sem tervezett.
– Egy kávéra azért meghívhatlak – duruzsolta Jonie, majd
hozzátette: – Ragaszkodom hozzá. És azt is mondd meg, hogy
mennyivel tartozom. Légy szíves.
Manus, maga sem tudta volna megmondani, miért, nem tartotta
helyesnek, hogy pénzt kérjen Jonie-tól. Ugyanakkor, tűnődött, milyen
üzenete lenne annak, ha lemondana a fizetségről? Végül úgy döntött,
hogy csak a beépített alkatrészeket fizetteti meg, a munkadíjat nem.
Amúgy sem vett el tőle sok időt a szerelés.
– Ha a számla miatt töröd a fejed, nem várom el, hogy ne kérj a
munkádért semmit – mondta Jonie olyan szájcsücsörítéssel, amely
visszaröppentette Manust a huszonöt évvel korábbi múltba, amikor a
végzősök diszkójában azt kívánta, bárcsak ő lassúzhatna a lánnyal, és
rá csücsörítene olyan édesen, mint a focicsapat lenyalt fejű, sima
modorú kapitányára, Michael Ashley-re.
– Csak az anyagköltséget számoltam fel neked – mondta végül
Manus. – Ezzel rendben is vagyunk. – Azzal átadta a lánynak a
borítékot az előre kiállított számlával, aki rögtön meg is nézte.
Halk sóhajtással elővette a csekkfüzetét a háta mögött lévő komód
fiókjából, gyorsan kiállította a csekket, majd kitépte a lapot,
összehajtotta, és odaadta a férfinak. Manus, anélkül, hogy megnézte
volna, a zsebébe csúsztatta.
– Meg sem nézed? – kérdezte Jonie apró kis mosollyal, ami
tökéletesen illett ívelt szemöldökéhez. – Előfordulhat, hogy csak
ötven pennyt írtam rá.
– Megbízom benned – válaszolta Manus.
– Még egyszer köszönöm, hogy segítettél rajtam. Megmentetted az
életemet.
– Azért ez ebben a megfogalmazásban egy kicsit erős – tiltakozott
a férfi, miközben aprókat kortyolt a kávéból, mert az meg túl forró
volt ahhoz, hogy egyben lesuhintsa.
– Hidd el, egy nő, ha elromlik az autója, az idiotizmus szintjére
süllyed.

175
 – Az én másik felem is ugyanezt szokta mondani. – Manus látta,
hogy Jonie, ha nem is látványosan, felkapja a fejét.
– Olyasvalakit vettél el, akit ismerhetek az iskolából? – kérdezte. –
Mint látod, rólad nem sokat tudok, de néhány emberrel azért tartottam
a kapcsolatot.
– Nem, Roz nem a mi iskolánkba járt. És nem is vagyunk házasok,
csak együtt élünk. – Maga sem értette, miért kötötte ezt a nő orrára,
ráadásul önként és dalolva. Rögtön kényelmetlenebbül kezdte érezni
magát. Mintha így akarta volna közölni, hogy legálisan elérhető – ami
nem volt egészen igaz.
– Gyerekeid? Vannak?
– Nincsenek – válaszolta Manus. – És neked?
– Egek, még csak az kellene! – Jonie felnevetett. – Számomra a
karrierem a legfontosabb. Szingli vagyok, nincsenek gyerekeim…
Még egy aranyhalam sincsen. Így, ha mondjuk ahhoz támad kedvem,
hogy elrepüljek Párizsba egy hétvégére, minden további nélkül
megtehetem.
– Roz most éppen egy hajóúton van – mondta Manus, és megint
nem tudta, hogy miért.
– Igen? Egyedül? – Jonie szemében leplezetlen érdeklődés villant.
– Nem. Az egyik barátnője nyerte az utat, négy személy részére. És
mivel éppen négyen vannak barátnők, mindnyájan elmentek.
– Ó, de jó lehet nekik. Bár én magam sohasem voltam oda a
hajóutakért. Talán nyolcvanévesen másképp gondolom majd, nem
tudom. – Elmosolyodott. Le nem vette a szemét a férfiról. Nagy, kék
szeme volt. Meleg kék, nem olyan hűvösen jeges, mint Roznak.
– Nos, mennem kell – jelentette ki hirtelen Manus, bár még a
kávéja felét sem itta meg.
– Persze. Még át kell vizsgálnod egy autót. – Jonie felállt.
Parányinak tűnt a férfi mellett. Csinos volt, aranyos, és kényelmesen
elfért volna egy nagyobbacska zsebben. Manus mindig is ilyennek
látta. És az életkor egy cseppet sem csökkentette a vonzerejét, inkább
fokozta. – Manus, NAGYON köszönöm, hogy megcsináltad a
kocsimat. Mostantól minden ismerősömnek ajánlani foglak. Majd azt

176
mondom nekik, hogy hivatkozzanak rám.
– Ez igazán kedves tőled, köszönöm.
Az ajtóhoz érve Jonie, hálája jeléül és köszönésképpen,
végigsimított a férfi karján.
– Vigyázz magadra, Manus. Nagyon örülök, hogy ennyi év után
újra találkoztunk. Alig várom, hogy beszámolhassak rólad Laylának
és Timnek. Emlékszel Layla Bakerre és Tim Scottra? Le sem lehetett
vakarni őket egymásról, és ez ma is így van. Annyi különbséggel,
hogy közben összeházasodtak. – Felnevetett. – Azt ígérték,
meglátogatnak a közeli jövőben. Egyébként Timből is jogász lett.
– Persze hogy emlékszem rájuk. – Mi több, Manus határozottan
kedvelte a szerelmespárként elkönyvelt Laylát és Timet. – Nos… én
is örülök, hogy láttalak, Jonie.
– Ó… Hogy jutsz vissza a műhelyedbe?
– Gyalog. Nincs olyan messze.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott Jonie. – Meg kell engedned, hogy
visszavigyelek. A végén még nem készülsz el időben azzal az
autóval.
A pokolba, gondolta Manus, most aztán sarokba szorította magát.
– Nem beszélve arról, hogy így legalább rögtön ellenőrizhetem,
nem csaptál-e be – tette hozzá Jonie, egy kacsintással jelezve, hogy
csak viccel.
– Nagyon ravasz – dünnyögte mosolyogva Manus.
Öt perccel később kiszállt az autóból, és búcsút intett a nőnek, de
még sokáig az orrában érezte a parfümje illatát. Fűszeres, egzotikus
illat volt, hasonló ahhoz, amit Roz is használt. Tompa fájdalmat
érzett, és ugyanennek az illatnak a tompább változatát, amikor
elővette a zsebéből a csekket, és szétnyitotta. Mégiscsak meg kellett
volna néznie. Jonie ugyanis nem írta alá. A pokolba, gondolta Manus.

177
 34. fejezet
Aznap este ismét formális esemény volt a vacsora. Roz már fel
sem vetette a marhát, mint opciót, hanem rögtön homárt rendelt,
Thermidor módra, mint mindenki más az asztalnál. Buzz úgy
röpködött körülöttük, mint egy igazi méhecske. Megigazította az
evőeszközüket, segített Elvisnek, és Angel is ügyelt arra, hogy
senkinek se álljon üresen a pohara. Supremo pedig, ahogy minden
este, most is gondoskodott arról, hogy mindenkinek jókedve legyen,
hogy a diabéteszesek nekik megfelelő ételt kapjanak, hogy a pincérek
figyelmét ne kerülje el semmi, hogy az ételekhez illő borokat
szolgáljanak fel minden asztalnál, és hogy mindenki úgy érezze,
mintha ő lenne a hajón a legfontosabb vendég.
A Nagy Supremo szorosan fogta a gyeplőt a szekerén, és senki sem
akarta összeakasztani vele a bajuszát. Abszolút komolyan vette
étterem-vezetői szerepét. Makulátlan egyenruhája alatt szinte dagadt a
melle a büszkeségtől, amelyet az Olympia koronázatlan királyaként
érzett.
– Legközelebb Korfun kötünk ki – közölte vidáman Eric. – És mi
nagyon szeretjük Korfut, ugye, Irene?
A feleségéhez fordult, aki egy meleg, mákszemekkel megszórt
zsemlét vajazott éppen. Olyan jól nézett ki, hogy Roz szénhidrátokkal
szembeni ellenszenve rögtön szertefoszlott, és maga is kivett egyet az
éppen arra járó Buzz kosarából. Mi több, még a desszerteket is
szemügyre vette, miután kiosztották az étlapokat. Manus kedvence, a
bailey’ses sajttorta is ott szerepelt a kínálatban. Roz eltűnődött, vajon
hiányzik-e a férfinak, és valószínűleg hosszan elmorfondírozott volna
magában, ha Royston nem kezd bele egy történetbe arról, hogy miként
vásárolt karácsonyra az egész családjának egy karib-tengeri körutat.
Aminek az árát sem felejtette el megemlíteni. A történet felénél sem
járt, amikor Stella rápirított, hogy hagyja már abba az örökös
dicsekvést.
– De hát én nem dicsekszem! – tiltakozott döbbenten Royston. –
Vagy maguk szerint igen? – nézett körbe az asztaltársaságon.
Nyilvánvalóan fel sem merült benne, hogy bárki dicsekvésként fogná
fel a szavait.

178
 – És melyik hajóval utaznak? – kérdezte Eric. – Ugyanis mi is
lefoglaltunk karácsonykor egy utat az Ión.
– Ó, mennyire sajnálom magukat – mondta őszintén Stella. – Ez
ugyanis azt jelenti, hogy megint belénk fognak botlani. De így
legalább a lányunk Rolexét is megnézhetik.
Az asztal körül ülők kuncogni kezdtek; Royston nem tudta egyedül,
hogy a csipkelődés tulajdonképpen neki szólt. Kávé után rendelt is
mindenkinek egy pohár portóit, amit nagy élvezettel el is
kortyolgattak. Legalább akkora élvezettel, mint amilyennel a
kávéjukhoz felszolgált trüffelt is eltüntették, ami attól lett igazán
finom, hogy kiderült – Buzz meglepetésként csempészte a királyi
csemegét a tányérjaikra.
– Ez ám az élet! – mondta egy elégedett böffentés után Frankie,
miközben elgyönyörködött az üvegsima tengerbe alábukó hatalmas,
narancssárgán izzó napkorongban.
– Ugye? – értett egyet vele Olive, akiben keserédes érzéseket
ébresztett a gondolat. Alig tudta elképzelni, hogy a hajóút után képes
lesz visszatérni a Land Lane taposómalmába. Még csak pár napja
volt távol, de máris megszokta „az élet napos oldalát”.
Aznap este megint volt színházi előadás – A szving királyai című
műsort mutatta be a társulat. Hogy miként tudták azt a rengeteg
dalszöveget megtanulni? Mindenki keményen megdolgozott azért,
hogy az utasok jól érezhessék magukat. Olyan volt, mint amikor
Olive-nak körbe kellett porszívóznia a manikűröző Mrs. Crowthert.
Most mégis bűntudata volt attól, hogy ő is belekóstolhatott az élet
könnyebbik oldalába.
Ven ismét úgy döntött, hogy – miután elköszönt a többiektől – sétál
egyet a legfelső fedélzeten. Balzsamos éjszaka volt. Alatta a tenger
fodrozódott lágyan, felette a sötétkék égen keskeny sarlóként
világított a hold. Ha azonban elég erősen hunyorított, a sötét oldalát
is ki tudta venni. Olyan hűvös nyugalmat érzett, mintha a tengeri
levegő beszivárgott volna a testébe, egészen a csontjaiig,
megsimogatva fájó lelkét. Teljesen egyedül volt odafenn; akkora volt
a csend, mintha mindenki elhagyta volna a hajót. Ami elég
különösnek tűnt, ha belegondolt, hogy hányan utaztak rajta.

179
 – Gyönyörű, ugye? – szólalt meg mellette egy hang váratlanul. Ven,
aki addig tényleg azt hitte, hogy teljesen egyedül van, ellépett
ijedtében. A hang egy idős hölgyhöz tartozott, aki kétrészes, fekete
flitterekkel díszített ruhát viselt, amelyen szikrákat vetett a holdsugár.
Miközben beszélt, kisimított a szeméből egy rakoncátlan, hófehér
tincset. Ven, miután alaposan megnézte, arra a következtetésre jutott,
hogy az asszony igazi szépség lehetett fénykorában.
– A legszebb, amit valaha láttam – felelte Ven. – Órákig el tudnék
gyönyörködni benne.
– Ugye milyen különös vonzerővel rendelkezik a tenger? – Az
asszony nyugodt hangja teljes összhangban állt a lényét körüllengő
hűvös eleganciával – tisztán, tagoltan ejtette a szavakat, mint egy
előadóművész. – A férjem, Dennis, ugyancsak órákig képes bámulni a
vizet, hátha észrevesz egy delfint, egy bálnát vagy egy fókát. „Nézd,
Florence, ott van egy”, szokta mondani, de szerintem csak a hullámok
tréfálkoznak az öreg szemeivel.
– Sok hajóúton voltak már? – kérdezte Ven, de rögtön meg is
bánta. Magasságos isten, gondolta, kezdek olyan lenni, mint Eric!
– Hát, voltunk néhányon. Ott voltunk a Mermaidia első útján nyolc
évvel ezelőtt, és ettől kezdve ez lett a kedvencünk. Ezért is
ünnepeljük a fedélzetén a gyémántlakodalmunkat.
– Ó, milyen megható! – mondta Ven. – És ha szabad tudnom, mikor
lesz a nagy esemény?
– Két nap múlva, amikor a fekete-fehér bált rendezik a hajón –
válaszolta Florence.
– Akkor a pincérek maguknak fognak énekelni – mondta
mosolyogva Florence.
Florence felkacagott. – Igen! Mindig nagy élvezetet jelent
számunkra, ha rázendítenek. Bocsásson meg, de mennem kell. Meg
kell keresnem Dennist. Ó, már látom is, nézze csak!
A fedélzet távoli végéből egy acélszürke hajú, szemüveges férfi
integetett feléjük.
– Élvezze tovább az estét, kedvesem. Jó éjszakát.
Florence, csillámló ruhájában, enyhén sántikálva elindult a férje

180
felé. Ven figyelmét ekkor négy tinédzser lány vonta magára, akik
hangos nevetéssel épp akkor léptek a fedélzetre. Vajon ő, Ol, Frankie
és Roz is ilyenek voltak régen? Ők is ilyen ránctalanok voltak, és
ugyanígy tombolt bennük az életöröm? Ha igen, egy egész élet telt
már el azóta. A baj az volt, hogy egy pillanat alatt.
Ven ásított egy nagyot. Egy óra után járt még csak az idő, de a hajó
úgy ringott, mint egy hatalmas bölcső, és úgy aludtak benne
mindannyian, mint az újszülött csecsemők. Még néhány nap, gondolta
Ven, és ő negyvenéves óriásbébi lesz. És ha nem akarja ráncosan
ünnepelni a nagy napot, az lesz a legjobb, ha átadja magát a jótékony
álomnak.
6. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak öltönyben,
hölgyeknek koktélruhában

181
 35. fejezet
Roz izzadságban úszott az aznapi hastánctréning után. Gwen olyan
könnyedén csinált mindent, de azt mondják, bizonyos sportoknál,
minél könnyedebben végzi valaki a gyakorlatokat, annál több energiát
fektet bele, és a hastánc nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartozott.
Teljesen igazoltnak látta hát, hogy egyenesen a Butterybe menjen, és
megegyen egyet azokból a csodálatos mandulás croissant-okból,
amelyektől Ven reggelente annyira olvadozott.
Olive az üzleteket járta, amelyek minden reggel új kínálattal álltak
elő. Ez most a plüssállatok napja volt, így gyerekek nyüzsögtek
mindenütt. Volt, aki máris plüssmacit szorongatott a hóna alatt, míg
mások a szüleiket nyaggatták, hogy vegyenek nekik valamit. Olive
szívébe, ha gyengén is, belemart a fájdalom. Itt állt, ennyi évesen, és
soha még csak a közelébe sem került a terhességnek. Magában mindig
azt remélte, hogy a gyerekvárás visszazökkentené a családját a
normális kerékvágásba, de nem nyílt alkalma arra, hogy igazolja az
elméletét. Lehet, hogy ez rá nézve áldás volt – terhesen, gyerekekkel
nem dolgozhatott volna ennyit, és nem bírta volna ellátni Doreent és
Davidet. Persze most már tudta az igazságot, így néma szomorúságát
dühöngő harag váltotta fel.
Frankie, aki egy közös ebéd reményében elindult megkeresni a
többieket, és közben betévedt a fényképészszalonba, szó szerint
összeütközött Vaughannal. A férfi olyan sort-póló összeállítást viselt,
ami a legelőnyösebben mutatta meg hosszú, izmos testét és a
felkarjára tetovált csodaszép kelta motívumot, ami határozottan
gladiátorossá tette.
– Jó reggelt, Dorothy barátja – üdvözölte suttogó hangon a férfi.
Frankie elnevette magát. – Ezt most már sohasem tudom levetkőzni
magamról, igaz?
– Élvezi a reggelt?
– Is, is – mondta Frankie. – Az idő valahogy nem az igazi. Akár
Skegnessben is lehetnénk.
– Elképesztő – dünnyögte Vaughan. – Ugyanez a hasonlat ötlött fel
bennem is.
– Látja?

182
 – Jöjjön, mutatok valamit. – Vaughan megemelte a kezében tartott
fényképet. Az asztaltársaságáról készült előző este. – Ha a fiúk a
kerékpárklubban meglátnának csokornyakkendőben, halálra röhögnék
magukat.
– Akkor ez a fénykép kiváló zsarolási alap lesz a családja kezében
– jegyezte meg vigyorogva Frankie.
– Mi a helyzet a tengeribetegséggel? – váltott témát Vaughan.
– Hála istennek, azóta nem jelentkezett. De ha rám jönne, biztos,
hogy nem hagynám ki az injekciót. Úgy hatott, mint egy varázsige.
– Apa! – Vaughan lánya lépett melléjük fiatal, jóképű férjével.
Azonnal felismerte Frankie-ben azt a nőt, akire rábízta az apját a
rendelőben.
– Helló – üdvözölte mosolyogva. Ebben a pillanatban nagyon
hasonlított torzonborz szülőjére. Leszámítva persze a szakállt. – Ma
mintha nem lenne olyan zöld, mint amikor utoljára láttam.
– Ő Kim, a lányom, ő pedig a férje, Freddy – mutatta be a
fiatalokat Vaughan.
– Helló – mosolyodott el Frankie is. – Az új arcszínemet a
hajódoktor csodatévő injekciójának köszönhetem. Csak ajánlani
tudom.
– Óóó, de durván nézek ki ezen a képen. Apa, ugye nem akarod
megvenni? – kérdezte Kim megszeppenve, amikor meglátta az apja
kezében a családi fotót. Frankie nem értette, hogy egy ilyen gyönyörű,
fotogén nőnek mi nem tetszik magán. Csodásan festett a családja
körében, amit a férje nem is mulasztott el közölni vele.
– Nekem nagyon is tetszik – mondta. – Megvesszük. – Igazi borízű
hangja volt, ami sehogy sem illett sima, ápolt megjelenéséhez.
– Eszedbe ne jusson! – tiltakozott vehemensen Kim.
Freddy azonban nem sokat törődött vele. Kivette az apósa kezéből
a fényképet, és beállt vele a sorba, hogy kifizesse. Kim morgolódva
próbálta megállítani, teljesen hiába.
– Új házasok – dünnyögte Vaughan, ismét megnevettetve Frankie-t.
– Éppen az Ambrosia étterembe indultunk, ebédelni – mondta. –
Állítólag ez egy olyan „ülj le, és mi kiszolgálunk” hely. Ott biztosan

183
nem eshet meg velem, hogy éhen halok, ugye?
– Nem, szerintem sem – válaszolta még mindig nevetve Frankie,
bár titokban elszomorította, hogy a jó hangulatú csevej ezzel a
végéhez ért.
– Nem gondolja – hajolt Vaughan váratlanul Frankie füléhez –,
hogy itt néhányan művészi szintre emelték a mohóságot?
– Csak azt nem tudom – felelte Frankie –, hogy hová teszik azt a
sok mindent, amit begyűjtenek.
– Nincs kedve csatlakozni hozzánk? – kérdezte hirtelen a férfi. –
Szívesen látjuk.
– Köszönöm – mondta Frankie –, de a barátnőimmel van
találkozóm. – Amint kimondta az elutasító mondatot, megbánta. A
többiek nem sértődtek volna meg, ha Vaughannal ebédel, különösen,
ha utána a szaftos részletekről is beszámol nekik. De a mondata
elhangzott, így nem lehetett semmissé nyilvánítani.
– Hát, akkor majd összefutunk valahol – mondta Vaughan
elköszönésképpen, és a lánya után indult. Így már nem hallhatta meg
Frankie tinilányos sóhaját. Utoljára akkor érzett így, amikor szemet
vetett rá az iskolai rögbicsapat kapitánya.
Amint Olive felfelé tartott a lépcsőn, a Café Parisienne-be, mert
feltételezte, a többiek is ott lesznek, meglátott a földön egy fedélzeti
kártyát. Dom Donaldson neve állt rajta, aki néhány lépéssel éppen
előtte bandukolt a lift irányába. Olive utánaszaladt, és megkocogtatta
a vállát.
– Elnézést…
A férfi megpördült.
– Nyaralok! – mondta hideg, mosolytalan arccal, és kifordított
tenyerével szabályosan eltolta magától a nőt.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy nya-ra-lok. Ezt talán tiszteletben lehet tartani,
nem? – Azzal belépett a liftbe, faképnél hagyva Olive-ot, aki kábultan
meredt a kártyára egészen addig, amíg meg nem értette: a színész azt
hitte, hogy autogramot akart kérni tőle. Hát nem, a fenébe, nem
érdemelte meg, hogy ilyen átkozottul durván bánjanak vele. Sarkon

184
fordult, visszament a recepcióra, ott leadta a kártyát. Hadd izzadjon
egy kicsit a nagyképű hólyag, mire megtalálja. Némi szerencsével
addigra lemállik róla a mesterséges barnaság.
Húsz perccel később Olive már a Café Parisienne-ben ült Frankie-
vel és Rozzal, és egy pohár jeges bor mellett éppen a sértő epizód
részleteit mesélte nekik, amikor Ven is megérkezett.
– Hol voltál? – förmedt rá Roz.
– Kaptam egy üzenetet Andrew-tól, hogy interjút akar velem
készíteni.
– Á, a láthatatlan ember! – dünnyögte Roz. – Na és, hogy néz ki?
– Átlagos. Én legalábbis nem láttam rajta semmi feltűnőt.
– És hová kellett menned?
– Egy nappaliféle terembe, ahová egy „Csak a személyzet
számára” feliratú ajtó vezetett. Megkérdezte, lefényképeztetnénk-e
magunkat PR-célokra.
– Miért ne? – kérdezte Roz. – Én szívesen pózba vágom magam
estélyi ruhában.
– Én ezt egy kicsit furcsa kérésnek tartom egy magas profilú
verseny szervezőitől – jegyezte meg Frankie. – Mármint hogy nekünk
kell megcsináltatni a fotót.
– Azt mondta, nem szeretné megzavarni a nyaralásunkat. De
visszatérve az interjúhoz, elkészült, és megbeszéltük, hogy még
egyszer találkozunk, még a hajóút vége előtt. Aggodalomra semmi ok,
mert nagyon úgy festett, mint aki tudja, hogy mit csinál.
Ebben a pillanatban Dom Donaldson sétált el az étterem nyitott
ajtaja előtt. Ezúttal a Tangerina is vele volt, és elképesztően magas
sarkú szandáljában alig tudott vele lépést tartani. – Természetesen
nálam volt, amikor kijöttem – vakkantotta a férfi. – Biztos elejtettem
valahol.
Ven vállát szinte lehúzta a szerelmetes sóhaj. – Hát nem gyönyörű
ez a pasi? Vajon mit kereshet?
A többiek kuka módon hallgattak. Egyikük sem akarta romba
dönteni a barátnőjük illúzióját azzal, hogy egy felfújt hólyagot imád.

185
 36. fejezet
Manus rossz hírekkel szolgált az idős pár számára: imádott,
veterán Morrisukkal már semmit sem lehetett kezdeni – az alkatrészei
végleg felmondták a szolgálatot. Az autó már az ötvenedik életévén is
túl volt; Manus úgy képzelte, hogy az öregek fiatal házasokként
vásárolták, ezzel hordták iskolába a gyerekeiket, és ezzel mentek
nyaralni is. Az idős férfi szipogva próbálta a könnyeit visszatartani,
mivel Manus minden kérdésére, minden felvetett javaslatára a feje
lassú ingatásával reagált. Már a biztosítási társaság is leírta, mint
biztosításkötésre alkalmatlan járgányt, de a pár nem adta fel:
szerelőtől szerelőhöz vitték, ám mindenütt ugyanazt a választ kapták,
amit most Manus is közölt velük.
Manus nehéz szívvel ült vissza a kisteherautójába, és bár már
messze járt az öregektől, nem tudta kiverni a fejéből a saját szavait.
Mintha valami mélyebb tartalommal töltődtek volna fel, makacsul ott
keringtek a gondolataiban. Az egész egy roncshalmaz, semmit sem
lehet vele kezdeni. Az lesz a legjobb, ha szépen elbúcsúznak tőle.
Csak az idejüket pocsékolják vele… Mintha Rozhoz fűződő
kapcsolatáról beszélt volna, és nem egy autóról. Vajon Roz, ha
valóban szétválnak, a következő férfit is büntetni fogja a bűnökért,
amelyeket ő követett el ellene? Úgy, ahogy őt bünteti évek óta Robert
miatt? Ebben erősen kételkedett. Ő ugyanis a töredékét sem követte el
annak, mint amit Roz a volt férjétől elszenvedett, és ez minden nappal
nyilvánvalóbbá vált számára. Még az is felmerült benne, hogy Roz
azért bünteti, mert ő Manus, és nem Robert. Lehet, hogy a kozmosz az
öreg autón keresztül akart üzenni neki valamit? Talán azt, hogy ideje
kilépni ebből a kárhozatra ítélt kapcsolatból?
Amikor befordult a műhelye elé, ott találta Jonie-t. A nő egész
arcát beragyogta a mosoly, és ez még intenzívebbé vált, amikor ő is
észrevette az autóból kiszálló férfit.
Manus nem kis erőlködés árán szintén mosolyfélére görbítette a
száját. Nem akart mást, csak visszabújni a műhelye biztonságába,
ahol olyasmire koncentrálhatott, amihez igazán értett, és ami
elvonhatta volna a figyelmét a nap addigi eseményeiről és mindattól,
ami szinte teljesen lefoglalta a gondolatait. – Helló, Jonie – mondta
végül. – Mi szél hozott? Gyere, fáradj be az irodámba.

186
 – Javíts ki, ha tévedek – kezdte a nő –, de van egy gyanúm, hogy
elfelejtettem aláírni a tegnapi csekket. Lehet, hogy rosszul
emlékszem, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy nem
tudom felidézni a kiállítás pillanatait. Ugyanakkor, sajnos, hajlamos
vagyok elhagyni az aláírást, így rendre vissza is kapom őket, amiért
aztán szégyellni szoktam magam.
– Ó – mondta Manus. – Valóban nem írtad alá. De igazán nem
számít. Más lenne a helyzet, ha ezrek forognának kockán.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nem is akartál szólni? –
kérdezte hitetlenkedve Jonie. – Ennyire buta nem lehetsz. Sohasem
leszel sikeres üzletember, ha szemet hunysz a hozzám hasonló
ostobák tartozásai felett. Annyira sajnálom, hogy ilyen helyzetbe
hoztalak. – Úgy tűnt, hogy Jonie-t valóban felizgatta a saját
figyelmetlensége. – Hála istennek, te nem kaptad fel miatta a vizet,
ahogy a múlt hónapban az ablaktisztító tette. Mindennek elmondott.
– Ugyan, mi értelme dühöngeni egy ilyen apróság miatt? – kérdezte
Manus. – Bárkivel előfordulhat. Senki sem tökéletes. – Magában
őszintén remélte, hogy tévedésről van szó, és nem flörtölést segítő,
szándékosan elkövetett hibáról. Nem kívánta újabb bonyodalmakkal
tetőzni a meglévőket – most különösen nem, amikor az agya még
mindig masszaként funkcionált az óta a szerencsétlen beszélgetés
óta… Amikor Roz azzal állt elő, hogy próbálják meg külön… Azóta
olyan, de olyan magányosnak érezte magát, és zöld útért esdeklő
szívét abroncsba szorította az örökös fájdalom. Néha, és ezzel Manus
is tisztában volt, egy aprócska szikra is lángra tud lobbantani egy
szerelmi viszonyt – úgy, mint a száraz taplót, amit, ha erdőtűzzé
fajult, nem lehetett kontrollálni többé. Hányszor, de hányszor volt
szemtanúja annak, amikor emberekkel történt ugyanez! Manus tudta,
hogy most sebezhető állapotban van, és nagy veszélyt jelentene rá
nézve, ha megragadná az első, vigaszt ajánló kezet. Így előhúzta a
fiókjából az aláíratlan csekket, és a lány kezébe adta.
– Éreztem, hogy ide kell jönnöm – mondta Jonie. – És lám, igazam
lett. Még szerencse, hogy kételkedni kezdtem. – Kotorászni kezdett a
táskájában, nyilvánvalóan toll után, és közben kihalászott belőle egy
hármas szendvicset. Végül persze az elegáns, arany gravírozású fehér

187
toll is előkerült.
– Ebédeltél már? – kérdezte, miközben lecsavarta a kupakját.
– Nem – felelte a férfi. Ó, már megint nem sikerült jól válaszolnia.
Valószínűleg mindjárt fel fogja ajánlani Jonie, hogy osztozzanak meg
a szendvicsein. De erre, Manus őszinte meglepődésére, nem került
sor. A nő aláírta a csekket, aztán a tollal együtt a szendvicseket is
visszatette a táskájába.
– Még egyszer elnézést kérek, Manus. Biztosan szeretnél ebédelni,
úgyhogy nem is zavarlak tovább.
– Nem zavartál – válaszolta a férfi, még mindig a meglepetés
hatása alatt. Igazi faszfej módjára arra számított, hogy a nő fel fogja
neki ajánlani az ebédje felét, és most majdhogynem csalódottnak
érezte magát. Mint általában, most is rosszul kódolt egy üzenetet.
Pedig Roz mellett szert tehetett volna némi gyakorlatra – nem csoda,
ha sehogy sem tudott dűlőre jutni vele.
– Köszönök mindent – fuvolázta Jonie. – Remélem, hamarosan
összefutunk valahol. – Azzal megpördült, beült a kocsijába, és pár
pillanaton belül eltűnt.

188
 37. fejezet
Aznap este a Topaz fürdő területén szabadtéri színházi előadást
rendeztek. Az alkalom miatt hatalmas műpálmafákkal és
kalóztörténethez illő díszletekkel díszítették a medence környékét. A
négy lány mégis inkább a nyolcadik fedélzeten található Beluga
pezsgőbár csendjét választotta esti kikapcsolódásként.
– Igazi vén szipirtyókká váltunk – jegyezte meg Ven. – Ahelyett,
hogy odakint tombolnánk, itt ücsörgünk ezekben a kényelmes
fotelekben.
– Kifelejtetted, hogy közben pezsgőt iszunk, és csokis trüffelt
majszolunk – mondta Frankie. – És nekem, bár csak a magam
nevében beszélhetek, még megvan az összes fogam, amivel
kettéharaphatom a finomságokat. Úgyhogy szipirtyó még csak lehetek,
de hogy vén is… Ezt, Venice Smith, határozottan vissza kell
utasítanom.
– Még sohasem ettem kaviárt – szólalt meg az étlapot
tanulmányozó Olive.
– Akkor most itt az alkalom. Rendelj magadnak – buzdította Ven.
– Viccelsz? Az után, amit ma este már megettem? Egy gyűszűnyi
hely sem maradt a gyomromban – sopánkodott Olive, és óvatosan
megpaskolta a hasát.
– Akkor, még mielőtt véget érne a hajóút, visszajövünk ide kaviárt
enni – mondta Ven.
– Majd a születésnapodon – javasolta Roz. – Már csak hármat kell
aludnunk addig!
– Mesés ötlet, Rozzy. – Frankie belekortyolt a jéghideg Kir
Royale-ba, és azon tűnődött, vajon Vaughan ott lehet-e a kalózshow-
n.
Roz fészkelődni kezdett. Rozzy. Hogy az ördögbe meri így
szólítani Frankie? Vagy azt hiszi, hogy minden rendben van köztük
megint, mikor ő csak Ven kedvéért ásta el az utazás idejére a
csatabárdot? Honnan van mersze az efféle bizalmaskodáshoz? Hülye
tehén.
Ven, mielőtt visszavonult volna a kabinjába, ismét sétára indult a

189
legfelső fedélzeten. Olyan könnyű volt semmire sem gondolni azon
kívül, hogy mivel üssék el a hajón az időt. Sohasem hitte volna, hogy
ennyire el lehet szakadni a hétköznapok egyhangúságától. Csak állt
egy darabig a korlátnak támaszkodva, és míg ásítozni nem kezdett, a
sötét hullámokat nézte. Ideje lefeküdni, motyogta. Holnap Korfu
következik. Az ajtónál még megfordult, hogy egy utolsó pillantást
vessen a tengerre. Ekkor vette észre az elhagyatott fedélzet végében
táncoló idős párt. Florence és Dennis volt. Felismerte a fénylő
flitteres ruhát – bár lehet, hogy ez egy másik estélyi volt, ugyanarra a
témára; az anyjának vagy negyven variációban megvolt minden egyes
darab, amit viselni szokott. Az idős pár lassú keringőt táncolt, és
közben, lágy mosollyal az ajkuk körül, halkan beszélgettek. Ven
odaintett nekik, de észre sem vették, annyira elmerültek egymásban.
Ven anyja ugyanígy szokott nézni az apjára. Ők is szerettek táncolni.
Ven azon tűnődött, hogy neki is megadatik-e ugyanez egyszer.
Megpróbálta elképzelni, amint élete alkonyán táncba viszi a férfi, aki
mellett megöregedett, de csak a megsavanyodott vénasszonyt látta,
aki irigykedve nézi majd magányos erkélyéről a világ vidámabb felét
alkotó párokat.
Mennyire szerethetik egymást, gondolta, hogy ennyi idősen is
táncolni kezdenek a fedélzeten. Amikor hozzáment Ianhez, fel sem
merült benne, hogy nem együtt fognak megöregedni. Nem hitte, hogy a
kedves, szeretni való férfi egy szép napon kapzsivá és mohóvá válik,
és egyetlen dolog érdekli majd – a pénz. A végén már semmi sem
emlékeztetett benne arra a jóképű fiatalemberre, akinek tíz évvel
korábban örök hűséget esküdött. Ki hitte volna, hogy a karrierjében
beálló változás ezt teszi majd vele? Egy egészen új ember lett belőle.
Hatalmas egójával és felpumpált izmaival olyan volt Ven számára,
mint egy tökéletes idegen.
Az emlékek felidézése ismét felkavarta Ven indulatait. Szerencsére
eszébe jutott valami más is. Amiről még nem beszélt senkinek. Talán,
gondolta, nem is olyan bonyolult a helyzet. Az élet néha olyan úton
indítja el az embert, amelyen nehéz ugyan végigmenni, de végül
mégis jó helyre vezet.
7. nap: Korfu
Megjelenés: utcai viseletben

190
 38. fejezet
Korfu gyönyörű, csupa zöld sziget volt, és a háttérben húzódó
hegyeivel egy japán vízfestményre emlékeztetett. Az ég hihetetlenül
kék volt ezen a napon, mintha az Isten úgy döntött volna, hogy nem
elég mélyek az árnyalatok, és a problémát néhány további
ecsetvonással próbálta volna megoldani. Már a hajóról látszott, hogy
nagyon meleg lesz – és az is volt. A négy lány legalábbis mellbe
vágónak találta, amikor leléptek a fedélzetről.
– Az ördögbe – nyögte Ven. – Akkor is túlöltözöttnek érezném
magam, ha nem lenne rajtam semmi.
– Ezt azért ne próbáld ki – felelte Roz. – Még valaki szívrohamot
kapna az idősebbek közül.
Roz közben maga is igazított a sortja csatján – engedett rajta egy
kicsit. Ha nem gyalogolja le a felszedett kalóriákat, akkor, mire
hazaindulnak, a buszsofőr Clive kiköpött hasonmása lesz. Elsétáltak a
buszterminálhoz, közben elhaladtak egy monstrum jacht mellett,
amely a jelek szerint egy orosz oligarcha tulajdona volt.
A buszban, ha lehet, még elviselhetetlenebb volt a forróság, míg a
sofőr el nem indította a motort. Ekkor a légkondicionáló is működni
kezdett, és a buszon ülők úgy sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől,
mintha kollektív orgazmust éltek volna át egy gigantikus orgián.
Korfu város széléig húsz perc alatt jutott el a busz. A meredeken
emelkedő városfalak között motorkerékpárok cikáztak, maguk mögött
hagyva a dugóban rekedt buszokat és autókat. Roz nagyot kortyolt a
vizespalackjából, amelyet frissen vett ki a kabinja hűtőjéből, de már
most olyan meleg volt, hogy teát lehetett volna belőle készíteni.
A busz araszolva haladt az út mentén sorakozó frisshal-árusok
bódéi között, de egyszer csak mégis elérte a végállomást. Innen csak
egy rövid sétányira volt a boltok sűrűje. Roz rögtön felfedezett egyet,
amely Limoncellót árult, Manus egyik kedvenc italát. Elhatározta,
hogy a visszaúton vesz neki néhány palackot. Vajon jól teszi?
– Nincs kedvetek egy fagyihoz? – kérdezte Olive, amikor észrevett
egy fagylaltgép mellett álló férfit, aki akkora fagylaltokat csavart
tölcsérekbe, amekkorákat még sohasem látott.
– Milyen ízek közül lehet választani? – kérdezte Ven.

191
 – Nem tudom. Nagyon görögül van írva – válaszolta Roz, és jót
nevetett a saját viccén.
– Nem érdekel, hogy pacal-vagy hagymaíze van, ha hideg – nyögte
elcsigázottan Frankie, aki szentül hitte, hogy meghal, ha nem hűtheti
le magát valamivel. – Én biztosan kérek egy adagot.
Feleslegesen aggódtak, hogy megértik-e őket. A fagylaltos
tökéletesen beszélt angolul, így hamarosan mind a négyen megkapták
hőn áhított csoki-vanília tornyukat. Ven azonban nem bírta megenni a
magáét – még a felénél sem tartott, amikor el kellett dobnia. A
gyomra kissé háborgós hangulatban volt már reggel óta, és csak
remélni merte, hogy nem kapott el valamit, ami esetleg ledönthetné a
lábáról. Az ugyanis veszélybe sodorta volna a nagy napot is.
Annyira meleg volt, hogy a fagylalt, mielőtt megehették volna,
ráolvadt a kezükre. A végén olyan mocskosak és ragacsosak lettek,
hogy be kellett menniük egy kávézóba, de a mosdót csak úgy
használhatták, ha rendeltek valamit. Így Vennek kértek egy kávét, a
többiek pedig hideg sörrel hűtötték tovább magukat.
– Már el is felejtettem, milyen örömöket tartogat egy görög klotyó
– jegyezte meg az orrát befogva Roz.
– Remélem, eszedbe jutott, hogy a papírt nem szabad lehúzni,
hanem a vécé mellett elhelyezett kukába kell beledobni –
emlékeztette Olive.
– Sajnos, igen – mondta Roz, majd nagyot kortyolt a söréből, és
elégedetten felnyögött, amikor a hűs ital végigcsorgott a torkán. –
Hát, ez jólesett. Hiába, a német sörnek nincs párja szerte e világban.
Az asztaluktól remek kilátás nyílt az utca forgatagára. Kézen fogva
arra sétáltak a barnsley-i nászutasok; nagyon fiatalnak tűntek;
napbarnított bőrük bronzosan csillogott. Többen is voltak a hajóról,
akik megismerték őket; odaintegettek nekik, vagy valamilyen
szokványos fordulattal beszédbe elegyedtek velük. „Szörnyű ez a
globális felmelegedés, nem gondolják?” Vagy, „Ilyen körülmények
között lehet csak igazán értékelni a brit időjárást. A pokol fenekén
sem lehet sokkal melegebb.”
Odahaza, a hírek szerint, hűvös idő volt és esett. És nem volt senki,
aki ezt ne rosszindulatú mosollyal nyugtázta volna a Mermaidia

192
fedélzetén.
– Nincs nagy baj, de jobb félni, mint megijedni – szólalt meg Ven
váratlanul. – Ha láttok egy patikát, szóljatok.
– Ó, ne… Fáj valamid? – kérdezte Olive.
– Tökéletesen jól érzem magam – hazudta Ven könnyednek szánt
hangon –, de szeretnék beszerezni valami gyomorrontásra való szert,
ha később mégis szükségem lenne rá.
A görög kávé erős volt és zaccos; Ven valószínűleg jobban tette
volna, ha a többiekhez hasonlóan ő is sört iszik. Amikor elment
kifizetni a számlát, félrevonta a vénséges kávéház-tulajdonost, és
megkérdezte tőle, merre van a legközelebbi gyógyszertár. Az öreg
nem beszélt jól angolul, és Ven nem túl szívesen játszotta volna el,
hogy hasmenése van. Inkább a hányingert választotta, és a kávéház-
tulajdonos, úgy tűnt, megértette a beszédes mutogatást. Vállon ragadta
Vent, és az utca távoli vége felé vezető lépcsősorra mutatott.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Frankie.
– Csak megkérdeztem tőle, hogy van-e a közelben patika –
válaszolta Ven. Nem akarta a többiek napját nyafogással elrontani.
Felmerült benne, hogy visszamegy a hajóra, de a többiek nem
engedték volna, hogy egyedül tegye meg az utat. A gyomra viszont
nem nagyon volt tekintettel az efféle apróságokra.
– Akkor menjünk, és keressük meg – ajánlotta Olive, és gyöngéden
kituszkolta Vent a kávéház ajtaján.
Ha nincs az épület falára festett cégéren egy nagy zöld kereszt, nem
jöttek volna rá, hogy az a patika. Ven bátortalanul megkopogtatta a
fából készült spalettát, amely hirtelen kitárult, és a nyílásban
megjelent egy kicsi, mosolytalan, határozottan ijesztő asszonyság.
– Hm… Fáj a gyomrom – mondta Ven szaggatott angolsággal, és
kezével magyarázó köröket rajzolt a hasán. – Orvosságra van
szükségem. – Egy turistáktól hemzsegő városban sikerült rátalálniuk
arra a két emberre, akik egy szót sem beszéltek angolul.
Frankie és Olive gyorsan elfordultak, nehogy visszatarthatatlan
vihogásukkal megbántsanak valakit. Ráadásul Frankie, aki annyi
nyelven beszélt, a göröggel sehogy sem boldogult.

193
 A nő pergő görög nyelven mondott valamit, mire Ven, teljesen
értetlen arckifejezéssel, megrázta a fejét. Ekkor a nő gondolkozni
kezdett, majd szavak helyett úgy tett, mintha hányna.
– Oui, ja – mondta Ven lelkesen. Úgy tűnt, a nő megértette. Eltűnt
egy percre, aztán egy fehér dobozzal a kezében visszajött. Kibontotta
a dobozt, és megmutatta Vennek a benne lévő, kétszínű, fényes
felületű kapszulákat. Rámutatott egyre, majd egy másodikra is.
– Azt hiszem, azt mutatja, hogy kettőt kell belőle bevenned – sietett
a segítségére Roz.
– De milyen gyakorisággal?
– MILYEN GYAKRAN? – kérdezte Roz szinte szótagolva, és
nagyon hangosan, nagy kérdőjelet írva le a kezével. Aztán támadt egy
agyas gondolata, és megkocogtatta a karórája lapját.
A nő V alakban felemelte két ujját.
– Azt hiszem, minden két órában – mondta Roz, nagyon elégedetten
önmagával.
– De akár azt is mutathatja, hogy húzzátok el a beleteket, nyavalyás
angol turisták – dünnyögte Frankie, aki Olive-hoz hasonlóan, még
mindig nem bírta abbahagyni a kuncogást.
A nő ismét hányást mímelt, aztán a szájára szorította a kezét.
– Biztos azt akarja a tudtodra adni, hogy a kapszulák megszüntetik
a hányást – vélte Roz. És még azt mondják, nem lehet nyelvtudás
nélkül megélni… Micsoda ostobaság!
Aztán a nő lassú mozdulattal óvatosságra intett a mutatóujjával,
majd felnyitotta mellé a középső ujját is, megismételve a két
kapszulára utaló jelet. Aztán négy ujjat emelt a magasba, és elkezdett
integetni velük, előre-hátra.
– Ez meg mi a pillanatot akar jelenteni? Kezdem úgy érezni
magam, mintha némafilmet néznék egy ósdi televízión.
– Lila gőzöm sincs – ismerte be ezúttal Roz, és arra gondolt, hogy
a közös nyelvnek talán mégiscsak van valami haszna.
Ven átadott a nőnek egy tízeurós bankjegyet, remélve, hogy az elég
lesz. A nő a jelét sem adta annak, hogy vissza akarna adni belőle.
– Veystron – mondta a nő. Aztán ismét megemelte két ujját, és a

194
másik kezével meg is ütögette, mintha ezzel is hangsúlyozni akarta
volna a kettő mint szám jelentőségét. Ven ebből határozottan arra
következtetett, hogy két kapszulát kell bevennie. Ezt igazán nem volt
nehéz megérteni.
– Veystron – ismételte meg Ven a szót, feltételezve, hogy ez jelenti
görögül a köszönömöt.
Miközben visszafelé sétáltak a városba, Ven szárazon lenyelt két
kapszulát, amit aztán mégis leöblített a Roztól kapott, elképesztően
meleg vízzel. Nagyon örült, hogy sikerült gyógyszerhez jutnia, és
biztosra vette, hogy hamarosan jobban fogja érezni magát.
A patikából egyenesen egy táskamennyországba mentek. A bőrnek
valóban mennyei illata volt, és a boltos nem akart a nyakukba varrni
semmit. Ezt azzal jutalmazták, hogy megvettek tőle hat táskát, négy
pénztárcát és két övet.
– Ne keressünk valami ebédelőhelyet? – kérdezte Olive, miután,
védekezésül a kíméletlen napsugarak ellen, mindnyájan vettek
maguknak egy-egy cowboykalapot.
– Nem tehetjük meg, hogy itt vagyunk, és nem csapunk egy görög
salit – mondta Roz. Ven bólintott, de tudta, hogy egy falat sem fog
lemenni a torkán. Arra gondolt, majd kér valamit, egy kicsit
beleturkál, és ha szerencséje lesz, a többiek észre sem fogják venni,
hogy nem nyúlt a megrendelt ételhez.
A következő sarkon befordulva ki mással találkozhattak volna, ha
nem Roystonnal és Stellával. Egy járdára kihelyezett, csinos asztalka
mellett ültek, egy Restaurant Rex feliratú ernyő alatt. Nekik is
cowboykalap volt a fejükön. Royston rikító lila mellényt viselt, hozzá
virágmintás térdnadrágot, és ha fokban lehet mérni a bőrszínt,
körülbelül tizenkét fokkal tűnt barnábbnak, mint előző este.
[xxii]
– Yassou – kiáltotta. – Helló, lányok! Hát nem iszonyú ez a
rengeteg napfény?
– De. Elviselhetetlen – mondta Roz. – Milyen itt az étel?
– Először is tudniuk kell – kezdte Royston – hogy ez Korfu
legrégebbi étterme. Évek óta ide járunk. Gyönyörű. Itt szolgálják fel
Görögország legjobb töltött szőlőlevelét, és a rákjuk akkora, mint a

195
homár. Az én drága Stellám pedig görög salátát evett, és azt mondja,
szuper volt, ugye, főnököm?
– Mi több, mennyei – motyogta Stella, miközben kiitta az utolsó
korty kávéját, és odavillantotta nekik aranyra lakkozott körmeit. – A
fürdőben csináltattam. Kérjék Roxanne-t, ő a legjobb. Jöjjenek,
átadjuk az asztalunkat. Mi most taxival elmegyünk Paleokastritsába.
Egy gyönyörű kis öböl, ha úszni akar az ember.
– Köszönjük, Stella – felelte Roz, és lehuppant a székre, amelyről
a másik nő felállt. Ugyanabban a pillanatban egy seregnyi pincér
lépett az asztalhoz, és lecserélték rajta a terítéket. Stella és Royston
közben felszedelőzködött.
Ennivalóan édes pár, gondolta Roz. Oké, lehet, hogy Royston
rosszul viselkedett egyszer, de mindenki láthatta, hogy összeillenek.
Mint két kanál. Egyébként is, mi van, ha hibázott egyszer? A
gondolkodásában rejlő irónia még csak fel sem tűnt neki.
– Ó, és ha helyi italt szeretnének venni, akkor az utca végében
forduljanak balra. Ott találnak egy „Yamas” cégérű boltot, ott
vásároljanak.
– Köszönjük – intett utánuk Roz bágyadtan.
– Vacsoránál találkozunk! – kiáltott még vissza harsányan Royston.
– Úgy hiszem, ma nem kell kiöltözni sem. Yassou!
– Yassou! – mondták mindannyian.
[xxiii]
– Yannis! – szólt oda még Royston egy nagy bajuszú, szögletes
férfinak, aki ugyancsak kilépett, hogy integessen nekik. – A hölgyek a
barátnőink. Legyenek kedvesek hozzájuk!
Royston igazat mondott a Restaurant Rexszel kapcsolatban. Yannis
egy akkora kosár kenyeret tett le eléjük, hogy ötezer embert jól
lehetett volna lakatni belőle – még hal nélkül is –, és egy nagy tál,
sűrű olajban úszó fekete olajbogyót. Ezt rágcsálgatták, miközben a
menüt nézegették, de nem találtak rajta semmit, amit szívesebben
ettek volna a görög salátánál.
A paradicsomszeletek vastagok és zamatosak voltak benne, a feta
sajt krémes, és nem volt sem túl sós, sem sótlan. Ahogy Stella
mondta, mennyei volt. Ven csak azért evett, mert eszébe jutott, amit az

196
anyukája szokott mondani – hogy üres gyomorban nem hat a
gyógyszer –, de végül maga is elcsodálkozott, amikor észrevette,
hogy az adagja nagy részét sikerült eltüntetnie. Olive tekintélyt
parancsoló böffentése önmagáért beszélt.
– Hát ez finom volt – summázta Roz, majd az utolsó darabka feta
sajtot is a szájába dobta, és lassú élvezettel elmajszolta.
– Nagyon – bólintott Ven.
– Nem akarok megmozdulni – dünnyögte Roz. – Itt akarok ülni
egész nap, és nézni a tovasuhanó világot.
Így nem is mozdultak még vagy fél óráig. Kávét rendeltek, amit
ragacsos datolyákkal és nugátkockákkal szolgáltak fel nekik. Aztán
Ven kifizette a számlát, ismét megnyugtatva mindenkit, hogy a kiadott
pénzt vissza fogják neki téríteni, és a mellékhelyiségben tett látogatás
után elindultak a „Yamas” felé.
Korfu város új negyedébe nem akartak elmenni; a régi városrész
labirintusa bőségesen elég volt nekik. És miután a környék összes
táskaboltját felderítették, úgy döntöttek, elérkezett a finom, krémes
délutáni tea ideje – a hajón. Ven rábólintott az ötletre, de igazából
már annak is örült, hogy hamarosan a fedélzeten lesznek. A gyógyszer
ugyan megszüntette a hányingerét, de tudta, hogy a hatása nem fog
örökké tartani.
Táskákkal megpakolva elindultak a különjárat megállója felé. Ott
hosszú sor állt, de végül két busz érkezett egymás után, és hamarosan
ki is gördültek az utasaikkal Korfu városából.
– Indulj már, a lángosomig meg se állj! – énekelte Frankie.
– Indulj má-ár! – csatlakozott hozzá Roz is.
Ven csak mosolygott. Őt semmi sem tarthatta volna vissza attól,
hogy legalább egy fél órára lefeküdjön. Úgy döntött, az egyik bárban
beszerez egy jó nagy pohár portóit meg egy dupla konyakot, és
magával viszi a kabinjába. Az apja mindig azt mondta, hogy háborgó
gyomorra az a legjobb orvosság.
– Először is felkocogok a legfelső fedélzetre – közölte Olive,
miközben betette a táskáit a hajó biztonsági röntgenkészülékébe.
– Ugye, csak viccelsz? – kérdezte Roz.

197
 – Naná. Csak nem hitted, hogy komolyan gondolom? – Máris
megyek, és megrendelem a lángosomat meg a krémteámat. És közben
hálát adok az istennek a lycrás sortomért.
Míg a többiek felmentek a Butterybe, Ven egy pohár portóival és
egy dupla brandyvel elvonult a szobájába. Mesés megkönnyebbülést
érzett, amikor kinyitotta az ajtót, és mindenütt ott látta Jesus keze
nyomát. A nagy puha ágy és nem görög vécé láttán úgy érezte,
hazaért.
Teleengedte magának a fürdőkádat, és miközben nyakig merült
benne, elszopogatta a portói és a brandy felét. Percekkel azután, hogy
kimászott a kádból, mély álomba merült az ágya tetején, úgy, ahogy
volt, vizesen, meztelenül. Másfél óra múlva a folyosón szaladgáló
gyerekek zsibongására ébredt. Vacsoráig már csak háromnegyed óra
volt hátra, így mindenképpen fel kellett ébrednie, ami nem ment
könnyen – nem érezte százszázalékosnak magát. Megitta a portói és a
brandy maradékát, közben felöltözött. Az útra vásárolt kedvencét
vette magára, egy bájos kék ruhát fodros ujjakkal. A sminkelést
ezúttal nem vitte túlzásba, leginkább azért, mert még mindig remegett
a keze. A száját is csak harmadik kísérletre sikerült kirúzsoznia. Fél
perccel azelőtt, hogy a többiek beszóltak volna érte, még egy korty
ásványvízzel bevett két görög kapszulát. Úgy emlékezett, hogy a
gyógyszerésznő – valószínűleg a biztos hatás kedvéért – maga is
négyet javasolt. Kicsit légiesnek érezte magát, mintha kilépett volna
az éterbe. Nyilvánvalóan ételre volt szüksége a gyógyszer mellé, de
igazából semmit sem kívánt. Normálisnak tűnő mosolyt erőltetett az
arcára, és kinyitotta a kabinajtót.
– Kicsit üvegesek a szemeid Ven. Jól vagy? – kérdezte Frankie,
éppen akkor, amikor a hangszóróban felhangzott a vacsorára szólító
gong. Hölgyeim és uraim, a vacsorát most kezdik felszolgálni az
Olympia és az Ambrosia étteremben. Jó étvágyat és kellemes estét
kívánok mindenkinek.
– Már miért ne lennék jól? – Ven tőle szokatlanul kásásan ejtette a
szavakat. – Igaz, csak nemrég ébredtem, így egy kicsit még bágyatag
vagyok. És éhes, mint a farkas. Pár falat után biztosan magamhoz
térek – hazudta.

198
 – Jól van. Akkor induljunk máris, hogy mielőbb teletömhessük a
hasadat – javasolta Olive, és belekarolt Venbe. Ami kifejezetten jó
döntés volt, mert Ven alig bírta kivenni a körülötte állók körvonalait.
A hajó falai is mintha megmozdultak volna, a lépcső pedig jobban
hullámzott, mint maga a tenger. Ennek igazán nem mert nekivágni, így
lifttel mentek le az Olympiába, ahol Ven jobbnak látta megcélozni a
mosdót, mielőtt leült.
– Elkísérlek – ajánlotta Olive. – Roz, Frankie, a helyünkön
találkozunk.
Eric, Irene, Roystone és Stella már az asztalnál ültek, amikor
Frankie és Roz odaért, és csak úgy ragyogott az arcuk a boldogságtól.
Nem ok nélkül, mint kiderült – az asztalon, egy titokzatos személy
számára, elhelyeztek egy pluszterítéket.
– Úgy tűnik, ma este megtisztel bennünket a kapitány – közölte
Royston büszkén. – Remélem, nincs ellene kifogásuk, hölgyeim?
– Ó… – búgta Frankie. – Akkor engedjük át Vennek a mellette
lévő helyet. Előzetes születésnapi ajándékként – fűzte hozzá
magyarázatul.
Mire Olive és Ven is megérkezett az asztalhoz, Nigel
O’Shaughnessy kapitány már túl volt a bemutatkozáson. Olive
aggódott Ven miatt, aki még mindig nem állt biztosan a lábán, és
továbbra is kásásan beszélt, ugyanakkor azt állította, hogy teljesen jól
van. Miközben Elvis és Buzz kihúzta a széket az újonnan érkezett
hölgyeknek, a kapitány is felállt. Ven azt hitte, rosszul lát, amikor arra
a szexi, magas, halálosan jóképű férfira ismert benne, akinek a puszta
látványától is olvadozni szokott.
– Örülök, hogy megismerhetem önöket, hölgyeim – mondta lágy ír
akcentussal, és mindkettőjüknek megrázta a kezét. – Nigel
O’Shaughnessy vagyok.
– Helló – felelte Olive, és mivel látta, hogy a barátnője eltátott
száján egy helikopter is beférne, viszont képtelen megformálni egy
értelmes szót, helyette is válaszolt. – Én Olive vagyok, ő pedig
Venice.
– Venice? Pár nap múlva egy ugyanilyen nevű városban fogunk
kikötni. Van valami köze a nevéhez?

199
 – Igen – felelte Ven szándéka szerint nagyon józanul, de a
próbálkozása kudarcba fulladt. – Velencében fogtak, és a szüleimnek
már jóval Beckenhamék… bocsánat, Beckhamék előtt eszükbe jutott,
hogy jó ötlet a fogás helyszíne után elnevezni egy gyereket.
– „Fogtak?” – súgta Olive Ven háta mögött Frankie-nek. Frankie
vágott egy grimaszt, mintha csak azt akarta volna mondani:
„Fogalmam sincs, mit akar jelenteni, de Venről van szó, tehát…
bármi lehet.”
– Ven éppen Velencében lesz negyvenéves – kapcsolódott be a
beszélgetésbe egy kacsintással Roz.
– Tudom – mondta Nigel.
– Tényleg? – kérdezte Ven, és arra gondolt, hogy ez a férfi szeret
utánajárni bizonyos dolgoknak.
Hamarosan két palack bor érkezett az asztalukhoz, mint kiderült,
Nigel figyelmességeként. Ven azonban úgy döntött, hogy ezen az estén
már csak vizet iszik. Ahogy múltak a percek, egyre spiccesebbnek
érezte magát, és egyre reálisabbnak tűnt a veszély, hogy akár egyetlen
korty alkohol után felpattan az asztal tetejére, táncra perdül, és még
az is előfordulhat, hogy közben kivillantja a bugyiját. Inkább kivett
egy szelet zsálya-hagyma ízű kenyérkülönlegességet a kosárból,
amelyből Buzz kínálgatta az asztalnál ülőket, és elkezdte megvajazni,
de mivel a koordinációja nem volt tökéletes, a vaj egy részét a kezére
kente.
– Mr. Ocean Sea – kezdte, de aztán, mintha ízlelgetni akarná a
nevet, el is hallgatott. A három szó azonban ott visszhangzott a
fejében; mintha nem is ő ejtette volna ki őket, hanem valaki más. –
Hm… Milyen nagyszerű név ez egy olyan embernek, aki hajón
dolgozik.
– Mr. Ocean Sea – ismételte el Nigel, és szélesen elvigyorodott. –
[xxiv]
Még soha, senkitől sem hallottam így ejteni a nevemet.
Úgy tűnt, Royston, Stella, Irene és Eric viccesnek találta a dolgot,
mert mosolyogva bólogatni kezdtek.
Frankie gyorsan vizet töltött Ven poharába, sőt oda is emelte a
szájához, hogy igya meg. Ven hörpintett belőle egy jó nagyot, majd

200
megkérdezte: – Ez nem bor, ugye?
– Víz – súgta a fülébe Frankie. – Most erre van a legnagyobb
szükséged, úgy hiszem.
– Jól van? – kérdezte halkan Irene Roztól, és Ven felé intett a
fejével.
– Remélem – súgta vissza Roz, majd gyors magyarázkodásba
kezdett. – Napközben rosszul érezte magát, és bevett valamit. De
alkoholt nem fogyasztott, ha erre vonatkozott volna a kérdése. – Nem
szerette volna, ha Irene részegnek hiszi Vent.
– És hogy érzik magukat a hajón? – kérdezte Nigel. – Megfelel az
elvárásaiknak?
– De még mennyire! – válaszolta Ven új, kásás hangján. –
Személyesen Jézus takarítja a kabinunkat. Egy angyal szolgálja fel a
bort, Mária és József pedig a szobaszervizért felel.
– A kabinjainkhoz beosztott utaskísérőt valóban Jesusnak hívják –
magyarázta Frankie a döbbent arcok tulajdonosainak. – De Máriát és
Józsefet csak viccből tette hozzá. – Közben maga is értetlenül
bámulta Vent.
Royston, Stella, Eric és Irene halkan felnevetett. Nigel ugyancsak
mosolyogva vette a kezébe az étlapot.
Buzz először Ven mellett állt meg, hogy felvegye a rendelését.
– Spárgatejet kérek… vagyis spárganyelet… fejet… párolva.
Főételnek pedig… – A fenébe, ezt azért már rendesen ki kéne
mondani, gondolta, ezért lassan, tagoltan kezdett hozzá: –
Flambírozott… kacsát. Hála istennek – tette hozzá kuncogva. – Ez
most jól sikerült. Majdnem tran…
– Én ugyanezt kérem – vágott közbe gyorsan Olive. A
franckarikába, mi történhetett Vennel? Úgy viselkedik, mint egy
részeg kofa!
Ven szemében azonban minden a lehető legtökéletesebben alakult.
A teste szinte vibrált a kellemes érzésektől, ott voltak körülötte a
legjobb barátai és még négy nagyon, de nagyon kedves ember, és
közvetlenül mellette Mr. Halálosan Jóképű ült személyesen. Hogy
miért, és hogyan került az asztalhoz, arra nem emlékezett. Istenem,

201
gondolta döbbenten, lehet, hogy ő vonszolta oda? Csak ült, és
hallgatta a körülötte zajló nagyon, de nagyon kedves beszélgetést,
amely ugyan csak részletekben jutott el hozzá, és ha hallott is valamit,
az is olyan volt, mintha vastag vattarétegen keresztül beszélt volna
hozzá valaki. Vajon miért?
Eric a borról folytatott teljesen hétköznapi beszélgetést Nigellel,
amiből tisztán kihallotta például a következő kérdést: – Kóstolta már
a dél-afrikai merlot-t?
– Vajon mit keres egy tiszt az asztalunknál? – kérdezte Olive
halkan Frankie-től.
– Azt hiszem, egy hajóúton bevett szokásnak számít, hogy időnként
csatlakoznak egy-egy asztaltársasághoz. Ráadásul ő nem is egyszerű
tiszt, hanem maga a kapitány.
Olive nem is nyithatta volna tágabbra a szemeit. – Na, ne! A
kapitány egy alacsony fickó, az, akivel közös fotót lehetett készíteni.
– Úgy tűnik, nem. Az talán csak a másodkapitány volt. Az igazán
nagy hal itt ül, velünk.
Megérkeztek az előételek. Az egyik legjobb dolog az volt ezeknél
az étkezéseknél, hogy bármit rendeltek, öt percen belül megkapták.
Ven nagyon jól viselkedett az előétel alatt. Egy szót sem szólt. A
barátnői már éppen kezdtek megnyugodni, amikor gondolt egyet, és
mégiscsak kinyitotta a száját.
– Nem tudom, mi ütött belém, hogy kacsát rendeltem. – Közben
oldalba bökte Nigelt, de olyan erővel, hogy a férfi villájáról lerepült
a rák. – Sokkal jobban néznek ki, amíg a vízen úszkálnak, mint
feltrancsírozott állapotban a tányéromon.
– Nincs valami baja? – kérdezte Roz súgva Olive-tól.
Nigel gálánsan megpróbált Ven kedvében járni. – Ugyanez, sajnos,
nem mondható el a rákokról. Csúf kis szerzemények, bárhol legyenek
is.
– Igaz, hogy a valóságban kékek? Szerintem azonban így,
rózsaszínűen sokkal, de sokkal jobban festenek.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszavinnénk a kabinjába, és
lefektetnénk – súgta Roz Olive-nak. – Meg fog halni a szégyentől, ha

202
reggel eszébe jut a mai vacsora.
– Valami elképesztően finom fagyit vettünk ma Kor-flun – folytatta
Ven, hogy hozzátegyen valamit a beszélgetéshez, amit egyébként is ő
uralt. – Sajnos – mondta Nigelhez fordulva – én nem bírtam megenni
az enyémet. Nem éreztem magam elég jól hozzá. És maga biztosan
tudja, milyenek a görög klotyók.
– Hallgattasd már el, az isten szerelmére! – vakkantotta oda Olive-
nak Roz.
– És a patikusnál el kellett játszanom, hogy…
– Na, most már tényleg elég – közölte Frankie, majd fel is pattant,
és megragadta Ven táskáját.
– Ven, hányat vettél be abból a nyavalyás gyógyszerből? –
kérdezte Roz.
– Kettőt, még vacsora előtt. A parasztasszony azt mondta, hogy
négyet kell, nem? – Ven már a szemét sem bírta nyitva tartani. – Csak
szót akartam fogadni neki.
– Talán jobban tetted volna, ha egyet sem veszel be – motyogta
Roz, majd Nigelhez fordulva elmesélte, hogyan vásároltak
orvosságot az angolul egy kukkot sem beszélő patikustól.
Nigel azonnal fel akart állni. – Ha megengedik, elviszem Venice-t
az egészségszigetre. Majd Pierre Florence megnézni, miféle
orvosságot kapott.
– Maradjon csak, majd én elkísérem – vágott közbe Frankie
határozott hangon. Menteni szerette volna a menthetőt. Ven már így is
zavarban lesz, ha értesül a történtekről. Ha kiderülne, hogy a kapitány
vonszolta ki az étteremből, szégyenében a tengerbe vetné magát.
– Nem megyek sehová, míg meg nem ettem a kacsámat! –
tiltakozott Ven, és megpróbált visszaülni a helyére, de Frankie –
nagyon határozottan – rövidre zárta a vitát.
– Dehogynem! Gyere! – Közben Rozhoz és Olive-hoz fordult: – Ti
ketten itt maradtok szépen, és kiélvezitek ezt a gyönyörű estét. Ami
engem illet, teljesen kikészített ez a sok napsütés. Kifejezetten jól
jön, hogy korán lefekhetek.
Roz elhúzta a száját. Most meg kit akar átverni Frankie, hogy ilyen

203
átlátszó trükkel áll elő? Előttük akarja eljátszani a szentet? Még jó,
hogy nem Barnsley Szent Francesca néven mutatkozott be a
kapitánynak! A végén még szeretetszolgálatot alapít a hajón! Roz
haragjában egy egész pohár bort megivott.
– Kérem, bocsássanak meg nekünk a korai távozásért – mondta
Frankie az asztalnál ülőknek, akik ugyancsak kezdték túlzásba vinni
az aggodalmaskodást. – Töltsék kellemesen az estéjüket.
– Hová megyek, Frankie? – kérdezte Ven.
– Aludni, drágám.
– Akkor jó éjszakát kívánok minden jóakaratú embernek – köszönt
el Ven szélesen felfelé ívelő, nyálas mosollyal. – Jó éjszakát, Mr.
Ocean Sea! Remélem, még találkozunk. Ejha! Csak ki tudtam
mondani, ugye, mindenki hallotta? – És nagyra értékelve a saját
viccét, felkacagott. Frankie nagyot rántott rajta, és elindult vele a
legközelebbi kijárat felé, de olyan gyakorlottan tette mindezt, hogy
két tökéletesen józan nő benyomását sikerült keltenie azokban, akik
egyáltalán felfigyeltek a korai távozásukra.
– Ó, istenem – sóhajtotta Irene. – Remélem, nincs komoly baja.
– Holnap meg fog halni szégyenében – mondta Olive. – Elképzelni
sem tudom, mi ütött belé. Biztos a gyógyszer tette ezt vele.
– Szegény lány – dünnyögte Irene sajnálkozó hangon.
– Bármi baja is van, dr. Florennél a lehető legjobb kezekbe kerül –
vélekedett Nigel.
– Tudom – válaszolta Olive. – Frankie a második napon
tengeribeteg lett. Azóta is csodatévő szentként tekint a doktorra és a
mágikus tűjére.
– Szörnyű dolog ám a tengeribetegség – mormogta mély, mégis
lágy hangján a kapitány. – Én is megtapasztaltam a pályám kezdetén,
és mondhatom, megszenvedtem vele. Hála istennek, azóta elkerül.
Talán azért kellett megismernem az érzést, hogy átérezhessem a
rosszulléttel küzdő utasaim helyzetét.
Közben a főfogás végére értek, és felszolgálták nekik az édességet.
– Ezt a pechet! – kiáltott föl Olive. – Kávés puffancs! Ven egyik
kedvence! Mindent imád, aminek kávéíze van.

204
 – Majd megkérjük a pincért, hogy hozza ki az adagját, és felvihetik
neki – mondta Nigel.
– Nem hiszem, hogy lesz olyan állapotban, hogy megegye – felelte
Olive. Közben lelkiismeret-furdalása támadt amiatt, hogy míg ő a
desszertjét majszolta, Ven ellátásának az összes felelőssége Frankie-
re hárult. – Azt hiszem, kihagyom a pudingot, és én is olajra lépek –
súgta oda Roznak. – Szeretném tudni, hogy mi van velük.
– Vent már így is bántani fogja, hogy túl sok ember estéjét
tönkretette. Jobban tesszük, ha maradunk, így legalább miattunk nem
kell majd aggódnia – vélte Roz. Természetesen nem önzőségből
mondta mindezt; egyszerűen ismerte Ven észjárását, és Olive-nak be
kellett látnia, hogy igaza van. Így, mivel ostobaság lett volna, ha nem
ezt teszi, rendelt magának még egy csokitriót, és persze kávét, és
megpróbált bekapcsolódni az asztalnál folyó beszélgetésbe.
– Hányadik útja ez, kapitány? – kérdezte éppen Eric. Úgy tűnt,
különös örömét lelte abban, ha ezt megkérdezhette valakitől.
Amint vége lett a vacsorának, Olive megkereste a legközelebbi
telefont, és felhívta Ven kabinját. Frankie az első csörrenésre felvette
a kagylót, és közölte, hogy Ven alszik, akár egy csecsemő.
– Most már biztos, hogy a Korfun vásárolt gyógyszer miatt került
ilyen állapotba – folytatta. – A doktor szerint sokkal erősebb
mindennél, ami odahaza recept nélkül kapható, és mellékhatásként
zavarodottság, mi több, hallucináció léphet fel annál, aki szedi.
Huszonnégy óránként maximum kettőt szabad bevenni belőle, és tilos
mellé alkoholt fogyasztani. Ven, míg mi lángosoztunk, bevágott egy
nagy pohár portóit meg egy dupla brandyt, ami az ő esetében
egyébként is tekintélyes adagnak számít.
– Ó, istenem, gondolod, hogy rendbe jön?
– Persze, csak ki kell aludnia magát. Már az orvosnál is
elbóbiskolt. Kerekes széken kellett visszatolni a kabinjába.
Szerencsére az egyik steward segített. Szegény öreglány! – tette hozzá
Frankie nevetve. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ma éjjel vele
maradok. Éppen egy jó részhez értem a könyvemben, úgyhogy
egyáltalán nem bánom. Ti meg érezzétek kellemesen magatokat.
– Ha te egész este a kabinban kuksolsz, én sem megyek sehová –

205
mondta Olive.
– Jaj, ne légy már ekkora bolond! Attól, hogy valaki
egyetlenegyszer az elvárhatónál korábban lefekszik egy álomhajón,
még nem dől össze a világ! Rád meg igazán rád fér egy kis élvezet!
Így Roz és Olive elment a Flamencóba, megnézni az aznap este
előadó komikus műsorát, aki a nyolcvanas években igazi tévésztárnak
számított, és mindig is Olive egyik kedvence volt. Elég volt egy
pillantást vetnie rá, kretén frizurájára és savanyú, életunt ábrázatára,
máris nevetnie kellett. A műsor után Roz azt javasolta, hogy szívjanak
egy kis friss levegőt a fedélzeten. Közben már a negyedik pohár borát
kortyolgatta, ami csak arra volt jó, hogy felfokozott formában újra
előhozza benne „Szent Francesca” iránt ébredt, ellenséges érzéseit.
És ahogy az Roz esetében lenni szokott, az egész lényét átjárta a
harag, amit, hogy álcázza magát, megint megpróbált másra irányítani.
A lelke mélyén tudta, hogy Frankie önzetlenségből vonult vissza
Vennel, mert Frankie alapjában véve gondoskodó, másokra
odafigyelő ember volt. Roz gyűlölte, hogy véget ért a barátságuk –
bár ezen, ha ő nem ragaszkodik annyira az elképzeléséhez, lehetett
volna változtatni. De még egyszer sem engedte meg senkinek, hogy
elmagyarázza, mi is történt pontosan azon a végzetes estén; ő maga
ítélkezett, majd káromkodva kizárta a szívéből a legjobb barátnőjét,
és azóta egyfolytában küzdött bizonyos dolgok ellen. Valami nem
engedte benne, hogy a büszkeségét lenyelve megkérdezze, mi vezetett
odáig, hogy az általa állított piedesztálról saját kezűleg letaszította
azt a két embert, akiket a legjobban szeretett.
Roz a hajókorláton át a tenger sötéten tajtékzó hullámait nézte.
Elképzelte, hogy egy óvatlan mozdulattal átbillenti Frankie-t a
korláton, és a víz a hülye tüskés frizurájával meg a felpumpált
cicijeivel együtt elnyeli. Aztán kéretlenül felvillant előtte az iskolás
Frankie képe, aki vidámságával és nevetésével a legrosszabb
hangulatból is képes volt kirántani bárkit. Elválaszthatatlanok voltak
– ezért is lett belőlük Froz –, és megbeszélték, ha Frankie előbb
meghalna, akkor Roz valamilyen úton-módon bejut a szobájába, és
eltünteti az éjjeliszekrényéből a nyuszifüles vibrátort és a szőrös
bilincset, mielőtt az anyja és az apja felfedezné őket. Ilyen egyezséget
csak a legjobb, legintimebb barátok kötnek egymással. Roz, hogy

206
elnyomja feltoluló gondolatait, mohón belekortyolt a poharába.
– Gyönyörű idekinn, ugye? – kérdezte Olive. Igazából semmit sem
lehetett látni, csak sötétséget. Amennyire kiismerték magukat a
tengeren, a távoli halászbárkák fényei lehettek volna akár csillagok
is, és ettől olyan érzésük támadt, hogy nem is a vízen siklik velük a
hajó, hanem az égbolton. – Kár, hogy Vennek ki kellett hagynia a mai
estét – jegyezte meg Olive. – Én nagyon élveztem az előadást. Igaz is,
pár nap múlva megint lesz egy ugyanilyen műsor, akkor Ven is
megnézheti. Meg persze Frankie is.
– Szent Frankie-t akartál mondani, nem? – kérdezte Roz
rosszkedvűen.
Olive ezt válaszra sem méltatta. Inkább mással próbálkozott. –
Frankie is fáradtnak tűnt ma este. Én viszont még sohasem aludtam
ennyit és ilyen mélyen. Nem tudom, mi lehet ebben a tengeri
levegőben.
Roz azonban Frankie-gyilkos kedvében volt, és nem hagyta, hogy
bárki elrángassa a témától. – Frankie nem volt fáradt – mondta keserű
hangon. – Csak el akarta játszani a nagy önfeláldozót. Figyeld csak
meg – reggelre forrás fakad a helyen, ahol ült. A kerekes székesek
zarándokhelye lesz, és mindenki meggyógyul, aki iszik a vizéből. Idő
kérdése, és a kis barátnőnkből Fatimai Szent Frankie lesz.
– Hagyd ezt abba, Roz – mondta feszes szájjal Olive.
– Vagy inkább Fapinai Szent Frankie.
– Az isten szerelmére, szállj már le róla! – szólt rá metsző hangon
Olive. – Ha elfelejtetted volna, nyaralunk.
Csakhogy Roz addigra teljesen felpörgette magát. Az alkohol
meglazította a gondolatait kordában tartó gyeplőt, amelyet – normális
esetben – elég szorosan fogott, így nem engedte, hogy a fejében
zsibongó kérdések kibuggyanjanak. Például az, hogy két olyan
hűséges barát, mint Ven és Olive, hogyan maradhatott egyáltalán
kapcsolatban valakivel, aki szemrebbenés nélkül elárulta őt? És
miért érezte Roz mindig azt, hogy elítélik, ha beszélgetés közben akár
csak utalni mert arra, amit Frankie művelt vele. Talán nem volt joga a
felháborodáshoz, amikor kiderült, hogy az úgynevezett legjobb
barátnője megpróbálta elcsábítani az ő pasiját?

207
 – Ha tudni akarod, igenis viccesnek tartom, hogy mindketten az ő
pártján álltok – engedte ki a tüskéit Roz.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Olive, akinek kezdett végképp
elege lenni az egész Frankie–Roz-ügyből. Négy év telt el az ominózus
eset óta, és egyikük sem engedett. Olive megpróbálkozott egy elterelő
stratégiával. – Menjünk le a Samovarba, és igyunk egy forró csokit.
– Miért van az, hogy mindig el akarsz hallgattatni, ha megemlítem,
hogy Frankie le akarta nyúlni Manust?
– Azért, mert bármi történt, ezer éve történt – sóhajtotta Olive. –
És már mindent elmondtunk, amit el lehetett róla mondani.
– Ti talán igen, de én nem! – kiáltotta Roz. – Csakhogy tudd: ha
Ven ugyanezt tette volna a te Davideddel, én többé szóba sem álltam
volna vele! Már csak az irántatok érzett lojalitásból sem.
Lojalitás? Olive majdnem felnevetett, csak attól félt, hogy a
csendes estében csúf visszhangot ver a hang. Ha Roz tudta volna,
hogy éppen lojalitásból kerültek ebbe az áldatlan helyzetbe!
– Ejtsük a témát, Roz, rendben? Ami engem illet, lemegyek a
Samovarba. Jössz vagy nem?
– Nem, Ol, most az egyszer nem vagyok hajlandó befogni a számat
– mondta Roz egy kilőtt rakéta hevével, amit, ha egyszer
ráirányítottak egy célpontra, már nem lehetett letéríteni a pályájáról.
Olive megpróbált belekarolni Rozba, hogy magával húzza a hajó
belsejébe, de Roz durván lesöpörte magáról a kezét.
– Vajon miért éreztem mindig azt, hogy Frankie pártján álltok, és
nem az enyémen? Miért nem éreztettétek vele, hogy egy kurva
szintjére süllyedt azzal, amit elkövetett ellenem? Egyáltalán,
elmondtátok neki a véleményeteket?
Olive idegesen rágni kezdte a száját. Roz kifejezetten veszélyes
vizekre evezett. És szinte biztos, hogy az elfogyasztott bor beszélt
belőle. – Természetesen, el – mondta végül Olive, most már ő is
dühösen.
– El, mi? – Roz hangjába maró gúny vegyült. – Na és, mit
mondtatok neki? Ha lefogy, szőkére festeti a haját, és új, feszes
melleket csináltat magának, akkor jobban fog hasonlítani rám, és több

208
esélye lesz Manusnál? Kár, hogy a termetén nem tudott magasítani
egy arasznyit, de hát minden nem sikerülhet még neki sem.
– Ostobaságokat beszélsz, Roz – figyelmeztette Olive. Türelmes
nő volt, és hatalmas türelemtartalékokat tudott mozgósítani, de Roz a
négy, vádaskodással töltött év alatt felemésztette a rá eső részből az
utolsó cseppet is.
– Látod, most sem mondasz semmit, nehogy akár csak a háta
mögött, megbántsd a szegény kis Frankie-t, aki elveszítette a
munkáját, a barátját, és a végén a házát is eladta, és miért? Hogy a
lapos mellei helyett új, nagy csöcsöket vegyen. Hiába, bajban ismerni
meg az igazi barátot, ugye?
– Én most tényleg elmegyek – mondta Olive, és kinyitotta a
hajótestbe vezető ajtót. – Holnap találkozunk. – Roz azonban nem
hagyta annyiban a dolgot.
– Lám-lám, már nem csak megkerülöd a témát, el is futsz előle.
Miért nem tud egyszer valaki egyenes választ adni a kérdéseimre?
Talán azt hiszitek, nem érteném meg? – Roz ezúttal teljesen kifordult
önmagából, olyannyira, hogy képtelen volt az értelmes
gondolkodásra. Olive úgy érezte, csapdába került, mégpedig a sokat
emlegetett lojalitás csapdájába, amelynek ezúttal pattanásig feszültek
a rácsai. – Mondd már ki végre, Ol! – Roz arcát szinte eltorzította a
szája sarkából kiinduló frusztrált mosoly. – Mondd ki, mi az a
valami, ami a csinos, csodás, mesés, édes kis Frankie Carnevalét
olyan kibaszottul értékessé tette a szemetekben?
– A rák, Roz. Az tette Frankie-t olyan értékessé a szemünkben. És
a rák késztette arra is, hogy kinyújtsa valaki felé a kezét. És
véletlenül Manus volt az, akit először megtalált. Frankie-nek ugyanis
rákja volt! – üvöltötte Olive Roz képébe. Tessék. Végre kimondta a
tiltott szót, és most már nem is volt mód arra, hogy visszaszívja.
– Mi? – kérdezte Roz olyan halkan, hogy alig lehetett meghallani,
és közben bizonytalan, nevetésféle hangot hallatott.
– Hallottad – válaszolta Olive rá egyáltalán nem jellemző éllel. –
Rák. Frankie-nek mellrákja volt. Senki sem nehezítette meg jobban az
életét, mint mi, amikor elmesélte, hogy megcsókolta Manust. Csak
hogy tudd, majdnem keresztre feszítettük. Ugyanakkor annyira

209
undorodott magától, hogy még csak nem is mentegetőzött; azt is csak
pár nap múlva mondta meg, hogy rákot diagnosztizáltak nála.
Telefonon megkért bennünket, hogy menjünk el hozzá, és ekkor
elmesélte, miként történt a dolog Manusszal. Azért ment hozzátok,
mert beszélni akart VELED. El akarta mondani, amit az orvosnál
megtudott, de te nem voltál otthon. Manus viszont igen, és Frankie-
nek abban a pillanatban arra volt a legnagyobb szüksége, hogy valaki
átölelje. – Olive megpróbálta visszatartani kitöréssel fenyegető,
haragos könnyeit. Most erőre volt szüksége ahhoz, hogy megtegye,
amit már régen meg kellett volna tenniük.
– És mielőtt megkérdeznéd, Manus el sem tudta képzelni, mi ütött
Frankie-be – mind a mai napig nem tudja, mi késztette a végzetes
mozdulatra –, de azt látta, hogy valami nagyon kiborította, ezért
magához húzta, és vigasztalni kezdte. A többit már te is tudod. Manus
el sem tudta képzelni, mi megy végbe Frankie fejében, de azt átérezte,
hogy Frankie helytelenül járt el, amikor megcsókolta, ráadásul a
baját, bármi volt is, ezzel nyilvánvalóan nem lehetett megoldani. És
bár igazából semmi sem történt köztük, Frankie kész volt elismerni
mindent, amit a fejéhez vágtál, mert annyira szarul érezte magát.
Roz úgy érezte, megfagyott. Nem jött ki hang a torkán, és nem bírt
megmozdulni sem. Elméjében annak a napnak az eseményei kezdtek
peregni. Ő és Manus veszekedtek – már megint – valami
ostobaságon, ami túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy most fel tudja
idézni, de arra tisztán emlékezett, hogy ő kezdte. Végül elviharzott,
beült valahová meginni egy kávét, és közben úgy döntött, hogy nem
lesz ilyen gyerekes – hazamegy, és rendezi a dolgot a férfival. Manus
az ajtóban várta, roppant zaklatottan attól, ami a távollétében történt.
És mindjárt az elején elcseszte, mert mindent bevallott, aztán
mindenáron el akarta mondani neki, hogy valami rossz történhetett
Frankie-vel, máskülönben nem viselkedett volna így. De odafigyelt
egy pillanatig is a mondandója második felére? Nem. Arra
koncentrált, hogy mielőbb kirekessze a férfit a kegyeiből, és örült,
mert amit tett, az felmentette őt a bocsánatkérés kényszere alól, és
egyben igazolta a viselkedését és az elméletét, hogy minden férfi szar
alak; nincs köztük egy sem, akiben meg lehetne bízni. És, isten az
égben, azóta is ezt hajtogatja, mint akit felhúztak.

210
 Becsukta a szemét az igazság hallatán, mert attól, amit megértett
belőle, szédülni kezdett, és gyanúsan könnyűvé vált a feje. – Miért
nem mondtátok el? Megértettem volna – mondta levegő után
kapkodva.
– Nem – felelte Olive rá nem jellemző nyerseséggel. – Mióta a
kapcsolatod Roberttel elindult lefelé a lejtőn, mondhattunk, amit
akartunk – nem hallottad meg. Istenként bántál azzal a szarzsákkal,
hogy aztán Manus – a szeretni való, jóképű Manus, akiért
mindannyian ölni tudtunk volna – nyakába zúdítsd mindazt, amit
Robertnek kellett volna kapnia. Mintha mindvégig csak arra vártál
volna, hogy jól belerúghass – amit a nyálas Roberteddel nem tettél
meg soha –, és akkor jött Frankie, és a lábad elé tette a tökéletes
indokot. Olyan lehetett számodra, mint egy ajándék, Roz. Az a fickó
marhára szerethet téged, ha ennyi éven át képes volt elviselni azt,
amit tőled kapott.
Roz úgy nézett ki, mint akit pofon vágtak. De most az egyszer ő
volt az, aki hallgatott, és Olive az, aki nem bírta leállítani magát.
– Mi rögtön az elején mindent el akartunk mondani neked
Frankieről, de ő a szavunkat vette, hogy hallgatni fogunk. „Ez nem
mentség”, mondta. „Bármi történt is velem, ahhoz, amit tettem, nem
volt jogom.” Tudta, hogy azt a valamit te sohasem tetted volna meg
vele. Jézusom, ízekre téptük, amikor megtudtuk, de ez semmi sem volt
ahhoz képest, ahogyan ő büntette magát. Aztán, hála istennek, sikerült
az operációja, így Frankie arra gondolt, hogy nem is kell tudnod a
betegségéről. Azt hitte, ha ráengeded a testedben felgyülemlett összes
vitriolt, akkor Manus visszakerülhet a kegyeidbe. De bármilyen jól
eltervezte is Frankie, a dolog nem így működött, igaz? El sem tudom
mondani, hányszor jutottam a közelébe annak, hogy elmondjam neked,
főleg, amikor le kellett mondanunk a szombat délutáni kávézásainkat,
mert Frankie-nek mentünk segíteni. „Ó, megáll a világ, mert Frankie
hív benneteket”, ilyesmit mondtál volna, és közben azt sem tudtad
volna, hogy miről beszélsz. Ez nem volt fair veled szemben, ebben
egyet is értettünk Vennel, de mire Frankie rájött, hogy rosszul
gondolkodott, akkor már késő volt bármit is elmondani, főleg azért,
mert te sohasem bocsátottad volna meg magadnak az ellene irányuló
gyűlöletedet. Inkább gyűlöld továbbra is őt, mondta, mint hogy az

211
igazság tudatában elkezdd utálni magad.
Roz szeméből már megállíthatatlanul folyt a könny, de Olive még
nem végzett. Most már nem volt értelme bármit is visszatartani. Hadd
tudja meg Roz a részleteket is!
– Ami pedig a külsőségeket illeti… Frankie mindkét mellét
levették, és újakat kapott helyettük, és volt olyan bátor, hogy kicsit
nagyobbat kérjen az eredetinél, azt remélve, hogy úgy a
magabiztosságából is visszakap valamennyit, mert az tényleg
romokban hevert, Roz. És a haja, csak hogy tudd, nem festett szőke. A
kemó során kihullott helyett ez nőtt neki, és nem merte
megkockáztatni, hogy feketére festesse, mert attól félt, hogy akkor
megint kihullana. És, mint mondja, a világos haj jobban elfedi a
kopasz foltokat, mint a sötét. Tehát, nem… nem akart hozzád
hasonlítani csak azért, hogy Manus szeme megakadjon rajta. Ennyit
mára, Roz. Illetve, még valami. Túl régen úszkálsz az önsajnálat
tengerében. Csoda, hogy még nem nőtt uszonyod.
Roz a kezébe temette az arcát. Annyira sírt, hogy a könnyei
kicsordultak az ujjai között. – Ó, istenem! – mondogatta
kétségbeesetten. Eszébe jutott az a sok szörnyűség, amit Frankieről
összehordott, és most mázsás súlyként nehezedett a vállára a gyűlölet
helyébe lépő szégyenérzet. Most a többiek szemével látta magát, és
amit látott, nem volt valami szép.
– Szóval, most már mindent tudsz – mondta Olive. Egek, de rosszul
érezte magát! Ven és Frankie meg fogják ölni. Mit tett? Szinte
kívánta, hogy reggel ne a hajón, hanem a Lane Landen ébredjen, mert
akkor nem kellett volna találkoznia a barátnőivel. Roz most már
zokogott, de Olive nem tudta rávenni magát, hogy megvigasztalja.
Fáradt volt, elgyötört, és egyáltalán… torkig volt az egész helyzettel,
és végtelen dühöt érzett, hogy végül ő pukkantotta ki a gyűlöletes
titkokkal teli lufit. A négy év során elvesztegetett energia, a sok
hazugság és keserűség mind a négyükből rengeteget kivett. Most
legalább ennek véget vetett. Kinyitotta a hajó belsejébe vezető ajtót,
és egyedül hagyta Rozt a fedélzeten.
Roz, mit sem törődve azzal, hogy a szemfestéke már talán a térdéig
ért, megtörölte könnyáztatta szemét, és hagyta, hogy a gondolatai

212
áttörjenek a köréjük emelt falakon. Arra gondolt, hogy Frankie
egyenesen hozzá indult, mielőtt bárki mással megosztotta volna a
szörnyű hírt, csupán azért, mert ők ketten voltak Froz. Elképzelte,
milyen rémült lehetett; majd szétfeszítette a szívét a félelem, hogy
meg fog halni. De őt nem találta otthon, viszont ott volt helyette a
kedves, gondoskodó Manus. És amennyire Roz Manust ismerte,
nyilván nem maradhatott el a vigasztalás. Szinte látta, amint átöleli a
kétségbeesett Frankie-t, bevezeti a házba, és teával kínálja. És ha Roz
akkor otthon van, Frankie tőle kapja meg azt a nagyon vágyott ölelést.
Csakhogy a kisördög éppen akkor döntött úgy, hogy belébújik, és
veszekedni kezdjen Manusszal, aminek az lett a vége, hogy veszett
fúriaként hagyta el a házat.

213
 39. fejezet
Frankie Ven kabinjának az előterében olvasott, amikor valaki
halkan megkopogtatta az ajtót. Kinyitotta. Legnagyobb meglepetésére
a vizenyős szemű Roz állt a küszöbön.
– Szia, Frankie, hogy van Ven? – kérdezte. A hangjában, érdekes
módon, nyoma sem volt a tőle megszokott agresszív élnek.
– Alszik – felelte Frankie. – Reggelre jobban lesz. –
Elmosolyodott. – Roz, jól vagy? Mi történt?
Roz Frankie nyakába esett, és szorosan átölelte a sovány, törékeny
csontú nőt, aki mindig erős testalkatúként élt az emlékezetében.
– Frankie, annyira sajnálok mindent, kérlek, ha tudsz, bocsáss meg
nekem. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de akkor is. Olive mindent
elmesélt.
– Ó, a francba… Talán az lesz a legjobb, ha bejössz. Megyek,
főzök egy kávét.
Roz a kanapé szélére ült, távol a halkan horkoló Ventől, hogy ne
ébressze fel.
– Még mindig csak tejjel, cukor nélkül? – kérdezte Frankie.
– Igen, légy szíves.
Frankie letett két csésze gőzölgő kávét az asztalra.
– El kellett volna mondanod – mondta Roz, önmaga számára is
váratlan haraggal. – Honnan tudhattam volna, hogy mi történt veled?
– Azt tettem, amit akkor helyesnek gondoltam – válaszolta Frankie
bánatosan. – Most már látom, hogy én csesztem el. Valamikor, úgy a
kezelés közepe táján, gondoltam rá, hogy felhívlak, és megpróbálok
megmagyarázni mindent, de attól csak még jobban összezavarodtál
volna, és óhatatlanul bűnösnek kiáltottad volna ki magadat. Csak
rontottam volna az amúgy is gyalázatos helyzeten.
– Te ostoba, buta liba! – zokogta Roz. – És most legalább…
rendben vagy? – kérdezte, de nem volt biztos abban, hogy a választ is
akarja hallani.
– Egyelőre igen – bólintott Frankie. – Nyilvánvalóan leszoktam a
bagóról, és szinte nem is iszom alkoholt, leszámítva ezt a mostani
nyaralást. Azért – és ezt nem viccnek szánom – jó dolgok is történtek

214
a testemmel. És megpróbálok odafigyelni magamra.
– Egyszerűen nem tudom elhinni – motyogta Roz. – Mi lett volna,
ha nem jöttél volna rendbe? Ha… elmentél volna, és én nem tudtam
volna bocsánatot kérni?
– Te semmi olyat nem tettél, amiért bocsánatot kellene kérned
tőlem – válaszolta Frankie. – A bűnt én követtem el. És… ha rosszul
alakultak volna a dolgok… a többiek megígértették velem, hogy
elmondom neked. Ugyanúgy, ahogy én megígértettem velük, hogy
tartani fogják a szájukat.
Roz, bár se teste, se lelke nem kívánta, bele-belekortyolt a
kávéjába, csupán azért, mert szüksége volt a csésze melegére. A
kabin légkondicionálója túl hatékonyan keverte a levegőt, és Rozt
szabályosan rázta a hideg.
– A maximális fokozatra állítottam Ven miatt – magyarázta
Frankie. Hiába, még mindig képes volt olvasni a barátnője
gondolataiban. Mindig is egy hullámhosszon voltak, kivéve a Manus-
epizódot, amely végül mindkettőjüket vakká tette. – De most már
vissza is vehetünk belőle.
– Nem, hagyd csak – mondta Roz. – Nem érdekes. Hogy viselték a
szüleid a betegségedet?
Frankie megvonta a vállát. – Apa, olaszhoz illő módon, rendkívül
nagy drámát csinált belőle, aztán azt mondta, hogy a Carnevalék nem
szoktak meghalni, amíg be nem töltötték legalább a kilencvenet, és
nekem is megtiltotta, hogy felrúgjam a családi hagyományt. Ettől
kezdve persze még több grappát ivott, és ha nem Rossini-operákat
énekelt, akkor sírdogált. Ugyanezt tette akkor is, amikor megkaptam a
papírokat arról, hogy minden rendben. Anya csak sírt. Azt hiszem,
azzal, hogy azt mondta, nem szabad meghalnom, apa rengeteget
segített, mert arra ösztönzött, hogy keményebben küzdjek. Egyszóval
– csodálatosan viselkedtek mind a ketten.
– Ó, Frankie… – Éppen én nem voltam melletted, amikor
szükséged lett volna rám. Roz képtelen volt kimondani a szavakat, a
torkát masszívan eltorlaszoló gombóc miatt.
– Roz, hogy lekopogjam, már túl vagyok a nehezén – mondta
Frankie, és közben megkocogtatta az ujjával az asztallapot. – Most

215
már előre szeretnék nézni, és amennyire lehet, élvezni akarom az
életet.
Roz labdává gömbölyödött a kanapé sarkában. – És… lehetek újra
a barátnőd?
– Már hogyne lehetnél, te ostoba tyúk! – felelte Frankie, majd
ismét kinyújtotta a kezét, de ezúttal azért, hogy magához húzza Rozt,
aki így a fülén érezhette a másik nő kemény, kiálló vállcsontját. Ettől
ismét eleredtek a könnyei.
Ven hangosan felhorkantott álmában.
– Jézus, ki engedte be a szobába ezt a disznót? – kérdezte suttogva
Frankie, mire Roz olyasmit tett, amihez – legalábbis azt hitte – nem
volt igazán ereje. Felnevetett.
– Holnap Dubrovnik következik – dünnyögte Frankie, gyengéden
ringatva barátnőjét. – Azt mondják, csodaszép. Úgyhogy a mi napunk
is szép lesz, feltéve, ha Csipkerózsika is rendbe jön.
– Biztosan az lesz – suttogta Roz. – Most, hogy megint együtt
vagyunk mind a négyen, az kell, hogy legyen.
Roz már réges-rég elment, de Frankie még mindig ébren volt, és
arra a napra gondolt, amikor a rés keletkezett a barátságukon.
Őszintén szólva, még most sem tudta, meddig ment volna el, ha
Manus nem tolja el gyengéden magától. Ha a közeledésére
szorosabban kezdi őt ölelni, és viszonozza a csókját, nos… nem volt
biztos abban, hogy megelégedett volna azzal, amit végül kapott. Ezért
viselte el a Rozból felé áradó gyűlöletet. De talán most már tényleg
megfizetett a bűnéért. Talán eleget szenvedett.
8. nap: Dubrovnik
Megjelenés: uraknak frakkban
vagy szmokingban, hölgyeknek estélyiben

216
 40. fejezet
Ven arra ébredt, hogy valaki mocorog mellette a nagy dupla ágyon.
Ó, az ördögbe, volt az első gondolata. Dugtam, és nem emlékszem,
hogy kivel.
De aztán a szeme megállapodott Frankie tüskés haján, amely
épphogy kilógott a ráhúzott pléd alól. El sem tudta képzelni, miért
van ott Frankie, arra meg, hogy mi történt éjszaka, és hogy került
egyáltalán ágyba, végképp nem emlékezett. Felnyögött, elég hangosan
ahhoz, hogy felébressze Frankie-t.
– Jó reggelt, drogfüggő barátném. Hogy érzed magad? – kérdezte
Frankie egy nagy ásítás közepette, félig mosolyogva, majd felkelt, és
bekapcsolta a vízforralót.
– Ó, istenem! – sóhajtotta Ven. – Mondd, hogy nem csináltam
totális segget magamból az egész hajó előtt! Tulajdonképpen mi
történt velem? – Az emlékezetében közben felrémlett egy jóképű
fickó képe, aki mintha mellette ült volna a vacsoraasztalnál. Remélte,
hogy ez csak egy hallucináció része volt.
– Beszereztél egy trükkös görög gyógyszert, emlékszel? – kérdezte
Frankie. – Amiből kicsit többet vettél be a kelleténél, és alkohollal
keverted. Okos dolog volt, mondhatom.
– Nem feleltél az első kérdésemre – emlékeztette Ven, bár most
már nem igazán akarta hallani a választ.
– Ne légy ostoba – csitította Frankie. – Azon túl, hogy droghatás
alatt voltál, nem volt veled semmi baj. Nem pisiltél az asztal alá, és
nem is szellentettél hangosan, ha ezt akarod hallani.
Frankie igyekezete, hogy felvidítsa, ijesztő képsort indított el Ven
fejében, amitől halálra rémült.
– Figyelj, Ven, nem a te hibád volt. Mindenki aggódott érted.
Leginkább az orvos.
Az orvos. Ven utolsó emlékképe az volt az estéről, hogy kisétált az
étteremből. – Hogy kerültem ágyba?
– Az én segítségemmel. Nekem meg a személyzet egyik kedves
tagja segített.
– Ó, istenem. Ugye, nem kellett cipelni?

217
 – Hülyéskedsz? Nincs az az erős ember, aki bevállalt volna! –
ugratta Frankie. – Sokkal egyszerűbb volt egy… hm… kerekes
székben hazatolni.
– Nem! – Ven a kezébe temette az arcát. Csak azt sajnálta, hogy a
keze nem elég nagy, így nem tudja elrejteni mögé az egész testét.
Rettenetesen szégyellte magát.
– Ne aggódj, senki sem látott. Vagy ha mégis… nem te vagy az
egyetlen a hajón, aki rokkantszékben közlekedik. Nincs ebben semmi
szégyenletes.
– Remélem, senkinek sem jutott eszébe elénekelni, hogy
„hazamennék, jaj, de nem tudok”, vagy igen?
– Ó, hát mégiscsak emlékszel valamire!
– Jézusom… Ugye, nem mondod komolyan?
– Persze hogy nem! Nyugi!
– És… és… ült valaki az asztalnál, akinek… nem kellett volna ott
ülnie?
– Igen. Nigel. Rá csak emlékszel? – Frankie közben kávét öntött a
csészékbe. – Nem? Pedig napokig meresztetted rá a szemed.
– Ó, a fenébe! Szóval nemcsak a szokásos asztaltársaság előtt
csináltam bolondot magamból, hanem egy idegen előtt is. Aki
ráadásul a hajószemélyzet tagja!
Frankie szája kinyílt, majd ismét becsukódott.
– Mi az? – kérdezte Ven riadtan. – Mit akartál mondani?
– Mikor?
– Az előbb.
– Semmit – felelte Frankie.
– Ne ámíts, jó? Arról a tisztről beszéltünk, aki odaült hozzánk, és
te mondani akartál róla valamit. Mit? Mit? Mit csináltam?
Frankie felsóhajtott. Szinte látta, hogy Ven túlszínezett dolgokkal
próbálja kitölteni az agyán keletkezett fehér foltokat. Olyasmivel,
hogy táncra perdült az asztal tetején, vagy hogy kivillantotta Nigel
előtt a bugyiját. Tényleg kár, hogy nem futott be írói karriert, ahogy
annak idején tervezte – remek fantáziája és eszköztára lett volna

218
hozzá.
– Csak annyit akartam mondani, hogy ő volt a kapitány – közölte
Frankie a lehető legsemlegesebb hangján.
Vennek eszébe jutott valami. Ocean Sea, Ocean Sea… Vajon miért
nem megy ki a fejemből ez a két ostoba szó?
– Ha azt mondom, Nigel O’Shaughnessy kapitány? – Frankie
minden erejével azon volt, hogy működésbe hozza Ven emlékezetét.
Ezúttal nem hiába próbálkozott. Szent Belzebub, Ocean Sea
kapitánynak szólítottam! Mindjárt elájulok!
Ven befúrta magát az ágyneműbe, így Frankie nem tudta
megállapítani, tényleg ősi angolszász töltelékszavakat hall-e a takaró
alól.
– Ven, tényleg nem követtél el semmi rosszat. Kedves voltál,
vicces, még az erős görög gyógyszer hatása sem tudta semlegesíteni a
humorodat.
Ven feje, ha csak egy rövidke pillanatra is, előbukkant a takaró
szentélyéből. – Őszintén mondod? Semmi olyat nem tettem, ami miatt
mutogatni fognak rám az emberek?
– Nem, persze hogy nem. Gondolod, hogy engedtük volna, hogy
bohócot csinálj magadból?
Nem, ezt egyik barátnője sem engedte volna. Ezt könnyen el tudta
hinni Ven.
– Hogy van a gyomrod? – kérdezte Frankie, miközben odanyújtotta
neki a kávét.
– Teljesen rendben. Egyelőre.
– Ragyogó. Az orvos azt mondta, hogy csak ki kell aludnod magad,
utána kutya bajod sem lesz. No, idd ki azt a kávét, aztán elmegyünk
reggelizni – unszolta Frankie gyengéd hangon. – Ne félj, senki sem
fog megbámulni. Aztán, ha elég erősnek érzed magad, bemegyünk
Dubrovnikba, és megnézzük a látnivalókat. Rendben?
Ven megtépázott magabiztossága még tovább zuhant, amikor a
kabinja biztonságából kilépve, a hangszórókban felhangzott az ír
kapitány dallamos hangja, amint felszólította az utasokat, hogy ne
vásároljanak számukra ismeretlen gyógyszert a külföldi

219
gyógyszertárakban, mert veszélyes lehet. Gyomorfájás vagy
tengeribetegség elleni szert a hajó patikájában is beszerezhetnek,
vagy súlyosabb esetben látogassanak el az egészségszigetre, a hajó
orvosához.
– Gondolj csak bele – szólalt meg Frankie, hogy tompítsa Ven
zavarát. – Lehet, hogy egy csomó utast megmentettél attól, hogy a te
hibádba essenek.
Ven bólintott, bár a legszívesebben visszafordult volna, hogy
elbújhasson, de tudta, hogy az utazás végéig úgysem tartózkodhat a
kabinjában. Jobb, ha most rögtön szembenéz a viselkedése
következményeivel. Abban azért erősen reménykedett, hogy egy
darabig nem találkozik „Ocean Sea” kapitánnyal.
A szerencse ezúttal nem szegődött Ven mellé, ebben a
vonatkozásban semmiképp. A lépcső felénél jártak, amikor Frankie-
nek eszébe jutott, hogy a kabinban hagyta az óráját, és visszaszaladt
érte. Ven folytatta az útját a Buttery felé, de még be sem lépett az
étterembe, amikor észrevette Nigelt. A férfi egyenesen felé tartott!
Ven olyan lendülettel fordult vissza, hogy majdnem elesett. Mire
Nigel utolérte, addig sápadt arca céklavörösre váltott.
– Jó reggelt – mondta a kapitány lágy gall akcentussal, túláradó
aggodalommal a hangjában. – Hogy érzi magát ma reggel, Venice? –
A férfi frissen borotvált volt és makulátlan megjelenésű, mint mindig,
és Ven orrába benyomult a borotválkozás utáni arcszeszének üdítően
fanyar illata.
– Ó, helló… hm… köszönöm, jól vagyok. Sokkal, de sokkal
jobban, mint tegnap este – motyogta Ven forróságtól kigyúlt arccal,
amelyen egy élelmesebb séf nyugodtan elkezdhetett volna akár
grillezni is.
– Ennek igazán örülök – válaszolta Nigel. – Lementem az
egészségszigetre, mert tudni akartam, milyen gyógyszert kapott
Korfun. A barátnője volt olyan kedves, és levitte dr. Florennek.
Valami elképesztően erős tabletta. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha
eltennénk valami biztonságos helyre.
– Igen, szerintem is – értett egyet Ven, de közben feltűnően kerülte
a szemkontaktust.

220
 Ebben a pillanatban, teljesen egyforma Mermaidia-logós
baseballsapkában és vastag talpú túracipőben megállt mellettük Eric
és Irene.
– Jó reggelt, kedvesem – köszöntötte Irene együttérzéssel teli
hangon. – Jobban van? Eric és én annyira aggódtunk.
– Igen, igen, jól vagyok, köszönöm – felelte Ven, abban bízva,
hogy nem mélyült tovább az arcán a vörös árnyalat.
– Aztán nehogy megint külföldi gyógyszert vásároljon, drágám. Ha
szüksége van hányinger vagy hasmenés elleni tablettára, keresse meg
Irene-t, vagy akár engem – mondta Eric olyan hangosan, hogy a
legfelső fedélzeten is meghallották. – Nálunk mindig van egy csomó
gyógyszer meg kötszer, minden eshetőségre felkészülünk.
– Így igaz! – bólogatott Irene. – És a Bootsból szerezzük be, amit
magunkkal hozunk, így biztosak lehetünk abban, hogy nem lesz tőle
bajunk.
– Nos, nekem most vissza kell mennem a kapitányi hídra – mondta
Nigel. – Örülök, hogy rendbe jött. A vacsoránál találkozunk, ha
megengedik, hogy ismét csatlakozzam a kedves asztaltársasághoz.
– Nagyszerű! – motyogta Ven. Így legalább megmutathatja, hogy
tud viselkedni is, és bebizonyíthatja a kapitánynak, hogy teljesen
normális, és nem gyógyszerfüggő, reménytelen eset.
– Legyen kellemes napjuk – folytatta Nigel, majd még
megkérdezte: – Partra szállnak?
– Természetesen! – válaszolta lelkesen Eric. Ven csak bólintott,
amikor megérezte magán Nigel pillantását.
– Akkor alaposan kenjék be magukat naptejjel – javasolta Nigel. –
Jóval harminc Celsius felett lesz a hőmérséklet. – Azzal barátságosan
szalutált. A mosolya olyan meleg volt, hogy bőven elérte az ötven
fokot is.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett – mondta Ven. – Viszlát,
Ocean… ö… ö… nessy kapitány.
Már csak a férfi hátát látta, de Ven meg mert volna esküdni, hogy
vigyorog, és az „Ocean Sea” szavakat ismételgeti magában.
Ven észrevette Olive-ot, aki egyedül rágcsált egy szelet pirítóst az

221
egyik ablak melletti asztalnál. Annyira el volt merülve a
gondolataiban, hogy észre sem vette a közeledő Vent – csak akkor
kapta fel a fejét, amikor a nő lehuppant a vele szemközti székbe.
– Hát veled meg mi van? – kérdezte Ven.
– Semmi – vágta rá Olive túlságosan gyorsan. – Sokkal fontosabb,
hogy veled mi van?
– Velem minden rendben. Hála istennek.
– Akkor jó. Örülök – mondta Olive, de bárhogy is igyekezett, az
arcát továbbra is beárnyékolta a stressz.
– Na, bökd már ki, hogy mi bánt – unszolta Ven.
És ekkor minden kibukott belőle. – Ó, Ven, Roz és én
elbeszélgettünk tegnap este. Nagy dolgokról, és persze kevésbé
nagyokról is. És közben kitálaltam neki Frankieről. Nem volt
szándékos, de nem tudtam visszafogni magam. Megint elkezdte
szapulni, és nemcsak őt, hanem Manust is, a legképtelenebb dolgokat
hordta össze, amivel teljesen kihozott a sodromból, és a fejéhez
vágtam az igazat. Aztán egyszerűen faképnél hagytam, és
visszamentem a kabinomba. El sem tudom mondani, milyen szar
éjszakám volt. Nem tudtam aludni, mert…
– Ol, Ol, hallgass már el egy pillanatra – vágott közbe Ven, és
megszorította könnyekkel küszködő barátnője kezét. – Tudod, mit?
Örülök, hogy megtetted.
– Tényleg? – kérdezte Olive, mert nem volt meggyőződve arról,
hogy Ven nem puszta kedvességből akarja megnyugtatni.
– Tényleg – ismételte Ven. Többet nem szólt, mert az étterembe,
Olive háta mögött, ekkor sétált be Frankie és Roz. Együtt. – A
kénköves pokolba, Olive. Nézd, mit tettél!
– Mit? – kérdezte Olive, és megfordult, hogy lássa, mitől nyílt
olyan nagyra Ven szeme.
– Mindkettőtöknek jó reggelt! – köszöntötte őket szokatlan
vidámsággal Roz. – Hogy érzed magad, Ven?
– Rosszul vagyok, és hallucinálok – felelte Ven.
Olive nem tudott Frankie szemébe nézni. Frankie tudta, hogy miért,
ezért odalépett mögé, és felborzolta a haját.

222
 – Sajnálom, hogy kinyitottam azt a rettentő nagy számat – kezdte
Olive. – És tőled is szeretnék elnézést kérni, Roz. Nem tudom, mi
ütött belém…
– Jaj, hagyd már abba! – szólt rá Roz. – Én voltam az, aki hülye
picsa módjára viselkedett.
– Azt hiszem, ez a kitüntető cím igazából engem illet – szólt közbe
Frankie, egyenesen Venhez és Olive-hoz intézve a szavait. – Ol, a
lehető leghelyesebben jártál el tegnap éjszaka.
– Bár a Hardcastle-ekkel szemben is képes lennél így a sarkadra
állni – dünnyögte Roz egy kacsintás kíséretében. – Nem hittem volna,
hogy ennyi spiritusz van benned.
– Hála istennek, hogy végre rendeződött ez az áldatlan helyzet –
mondta Ven megkönnyebbült sóhajjal. Szinte érezte, ahogy a négy
éven át cipelt teher lecsusszan a válláról.
– És ez még távolról sem minden – tette hozzá Roz. – Frankie és én
órákig beszélgettünk, míg te békésen horkoltál.
– Közben kénytelenek voltunk szünetet tartani, és ezt arra
használtuk fel, hogy háromnegyed egykor csokitortát rendeljünk a
szobaszerviznél – folytatta nevetve Frankie. – Kibékültünk – vallotta
be Roz. – Megbeszéltünk mindent, és örökre elástuk a csatabárdot.
Ven könnyekben tört ki a jó hír hallatán, és mindkét barátnőjét
magához vonta.
– Ez a legszebb születésnapi ajándék, amit tőletek kaphattam.
– Hohó, azért ne hamarkodd el, hiszen ünnepelni csak holnap
fogunk – figyelmeztette Roz. – No de tényleg, hogy érzed magad, Amy
Winehouse?
Vent már egyáltalán nem érdekelte, mi történt előző éjszaka. A
reggel eseményei mellett minden más eltörpült. Semmi más nem
számított neki, csak az itt és most öröme. Az, hogy Frankie és Roz
barátsága végre helyreállt, és ez visszahozta közéjük a halottnak hitt
Frozt és a Legendás Négyest.
– Jobban nem is lehetnék, azt hiszem – felelte Ven.

223
 41. fejezet
Dubrovnik nagyon zsúfoltnak ígérkezett. Közvetlenül mellettük egy
hatalmas olasz hajó horgonyzott, aztán egy norvég, majd három
masszív amerikai hajó következett. És éppen akkor készült behajózni
egy kisebbnek tűnő valami, ami a valóságban szintén óriási lehetett,
csak még messze volt, így a többiekhez képest csak csónaknak
látszott.
– Royston és Stella ma strandolni mennek – jelentette Frankie, aki
egy pohár Granolával és két ropogósra sült röstivel érkezett a
reggelizőasztalhoz. – Rozzal majdnem elmentünk mellettük a lépcsőn,
mert, mivel ma teljesen normális tengerészkék sort van Roystonon,
alig ismertem meg.
– Ne káromkodj – szólt rá Ven. – Még öt perce sincs, hogy a
„lépcső” szót illegálisnak minősítettem. – Eredetileg úgy tervezte,
hogy mindig a lépcsőt fogja használni a lift helyett, de napról napra
gyengült az elhatározása.
– És mi? Mit csinálunk? – kérdezte Olive. – Kiszállunk, ugye?
Majd meghalok, hogy láthassam a várost.
– Én is. Azt mondják, gyönyörű – tette hozzá Frankie.
– Tömve lesz emberekkel – jósolta Roz, aki úgy számolt, hogy
mindegyik hajóról minimum kétezer utas száll partra, ami nagyon
nagy tömeget jelentett egy kikötőben.
A kikötő bejárata előtt ismét különjárat várta őket, amellyel
egészen az óváros faláig mehettek. Lenyűgözően szép útjuk volt. A
busz egy meredek, dúsan zöldellő hegyvonulat mellett haladt,
amelynek a tövében egymást érték a narancssárga tetős nyaralók és az
üzletek. A kétoldalt kiágazó keskeny, romantikus ösvények szinte
könyörögtek, hogy induljon el rajtuk valaki.
Tizenöt perccel azután, hogy a kikötőből elindultak, a busz letette
őket a középkori várfal mellett, amely meglepően épnek és
áthatolhatatlannak tűnt. Ven szívesen elbeszélgetett volna az egykori
építőkkel, hogy mit csináltak, amitől ma is ilyen állapotban áll a fal,
miután az ő kandallóját rendesen elcseszték a késői utódaik.
Átsétáltak a masszív pallóból készült felvonóhídon, majd az
óváros nyugati bejáratán, a Pile-kapun, ahol két, élénk színű ruhába

224
öltözött őr tűrte feszes vigyázzállásban, szemrebbenés nélkül a
fényképekért melléjük álló turisták rohamát. Mindenféle nemzet
képviseltette magát a látogatók között: a legtöbben talán az
amerikaiak és a japánok voltak, akik úgy néztek ki a nyakukba
akasztott kamerákkal és fényképezőgépekkel, mint egy gigantikus
karikatúra alakjai. Az olaszok hangos beszédükkel és pergő
hanglejtésükkel váltak ki a többiek közül.
A Pile-kapu két részből állt, ahogy azt közben észrevették. Először
áthaladtak egy külső, szélesebb boltív alatt, amit egy belső, jóval
keskenyebb átjáró követett, és akkora volt benne a nyüzsgés, hogy
alig lehetett keresztülnyomakodni rajta. Végül sikerült, de
frusztrálóan hosszú időbe telt, mivel egymást taposták az emberek, az
eléjük táruló látvány azonban mindent megért. Gyakorlatilag ott
feküdt alattuk a város. Míg Ven a szépséges Onofrio-kútban
gyönyörködött, addig Frankie és Roz egy vízköpőn vihogott, amely
közvetlen közelükben díszítette a falat, és Bruce Forsyth kiköpött
mása volt. Az óvárosban nem jártak autók, ami nagyon jó volt, mert
nem fértek volna el az egész utat elfoglaló turistaáradatban.
Lassan bandukoltak lefelé a főutcán, a város ütőerét jelentő
Stradunon, amely az útikönyv szerint a középkorig víz alatt volt, és
járóköveit azóta márványfényesre koptatták a turistacipők. Balra egy
keskeny utcácska vezetett egy magas partba vágott, szövevényes
lépcsősor felé, amit Olive szívesen megnézett volna, de ahhoz, hogy
ilyen magasságokat megmásszanak, túl nagy volt a hőség. Olive-ot a
Harry Potter-könyvek Abszol útjára emlékeztette, de ennek ellenére
sem akadt senki a barátnői között, aki vele tartott volna, még akkor
sem, mondták, ha egy Czikornyai és Patza könyvesbolt várná őket
odafenn.
Az angol turistákat arról lehetett felismerni, hogy sokkal jobban
tartózkodtak a tömegben való lökdösődéstől, mint más nemzetek
képviselői. Ven elé éppen két turista akart benyomulni a
fagylaltospultnál. Ven a maga puha brit modorában próbálta
figyelmeztetni őket: – Elnézést, uraim, de úgy gondolom, hogy most
én következem. – Frankie nem volt ennyire nyúlszívű. Először is
kiállította Vent a sorból, majd nagy hangon felhívta a fagylaltos
figyelmét arra az aprócska tényre, hogy a sorrendet illik betartani.

225
Hamarosan mosolygó arccal és négy nagy adag fagyival lépett el a
pult elől.
– El is felejtettem, milyen mulatságos dolog bolsevikot játszani –
mondta. Az elmúlt évek eseményei félénkké tették, még az olasz
gyökereiről is megfeledkezett, de az idegenek lökdösődéséről eszébe
jutott, hogy neki, végül is, déli vér folyik az ereiben.
Vagy öt percig, míg a fagyijukat nyalták, a Szent Balázs-templom
lépcsőjéről nézték a turistaáradatot, éppen akkor, amikor két
katonaruhás bronzalak megszólaltatta az óratorony harangját. A forró
levegőben üdítőként hatott a kellemesen csilingelő bongás. A
Sponza-palota előtt lefényképezték egymást, ami csak több kísérletre
sikerült a folyamatosan hömpölygő tömegben. Ezért jó a digitális gép,
gondolta Frankie, miközben az egyik japán turista méltóságteljes
fenekéről készült két képet kitörölte, mert a férfi éppen kattintás
közben döntött úgy, hogy belép a képbe. Sokáig andalogtak a
mellékutcák labirintusában, majd bevetették magukat egy nyüzsgő
piac forgatagába, ahol Frankie vásárolt két üveg grappát az apjának
és egy nagyméretű levendulazsákot, amibe rögtön beletemette az
arcát. Az illat az iskolai karácsonyokig repítette vissza, amikor apró,
levendulával töltött tasakokat varrtak ajándékba. Imádta az orrába
nyomuló aromát, már csak azért is, mert élete legboldogabb éveire
emlékeztette.
A nap szinte megolvadt a kékben tündöklő égen. Ven félig-meddig
arra számított, hogy hamarosan csöpögni kezd. Egy brit csoport
tagjai, akiket felismertek a hajóról, jellemző módon az elviselhetetlen
hőségre panaszkodva haladtak el mellettük. Ven majdnem felnevetett.
Az angolok azért utaztak ilyen helyekre, hogy végre melegük legyen,
aztán amikor az lett, meg akartak halni. Otthon aztán azt mesélték
fűnek-fának, hogy milyen mesés időjárásban volt részük, és amikor a
tél első szele megcsapta őket, már készek lettek volna arra is, hogy a
kibírhatatlan forróságba visszatérjenek.
Nehéz volt helyet találni az ebédhez, mivel az összes étterem
tömve volt. És a boltokat is szétfeszítették a látogatók, így szinte
egybe sem lehetett bejutni, sőt, kirakatnézésre sem adódott igazán
alkalom.

226
 – Mi lenne, ha lassan visszasétálnánk a buszhoz? – kérdezte Roz,
aki úgy vélte, mindent megnézett, amit látni akart. Felvetésére
egyetértő igenlés volt a felelet.
Éppen a Pile-kapu felé tartottak, amikor az egyik kávéház előtt
megállította őket egy ismerős hangú „helló”. Egy élénk csíkos
napernyő alatt Ericet és Irene-t pillantották meg, amint hatalmas adag
spagettit tömtek magukba, és nagy pohárból szilvapálinkát
kortyolgattak hozzá.
– Ilyen korai időpontban pálinkát inni? Micsoda dolog ez? –
kérdezte viccelődve Frankie.
– Megérdemeljük – válaszolta Eric.
– Végigjártuk az egész városfalat – büszkélkedett Irene, és egy
„egészségükre” után feléjük emelte a poharát.
– Mi az ördögnek? – kérdezte a homlokát törölgetve Roz. – Elment
az eszük?
– Azért, mert be akartuk bizonyítani, hogy még képesek vagyunk rá
– felelte Eric. – Majd később találkozunk, lányok. Ne felejtsék el,
hogy ma formális este van! Megjelenés szigorúan estélyiben!
Mosolyogva mentek tovább, magukra hagyva Ericet és Irene-t,
hogy békében elfogyaszthassák megérdemelt spagettijüket. Minél
közelebb jutottak azonban az Onofrio-kúthoz, annál sűrűbbé vált a
tömeg. Beálltak a Pile-kapu belső boltívén kijutni vágyók sorába. A
baj az volt, hogy ugyanannyi ember szeretett volna bejutni a keskeny
átjárón, és az addig lassan mozgó tömeg hamarosan mozdulatlan
dugóvá változott, amely beszorulással fenyegetett. Vent szinte
belenyomták a mögötte álló, nagydarab férfiba, aki ugyanekkor
előretolta, noha nem volt hová menni. Roz észrevette, hogy Frankie a
két karjából igyekszik védőkalitkát formálni a melle köré, és
megpróbált közelebb férkőzni hozzá. Frankie szemével nézve a
valóságosnál is félelmetesebbnek tűnhetett a helyzet, mert ő kicsi
volt, így nem láthatott el a többiek feje felett. Felkiáltott, amikor
valaki, akit hátrálásra késztettek az előtte állók, belekönyökölt a
hasába.
– Nem tudok mozdulni, Roz! – kiáltotta.
Roz megbotlott, így némi „segítséggel” még távolabb került

227
Frankie-től. Egy magas, nagydarab férfi úgy csapkodott maga körül a
karjával, mint egy eszelős. – Rosszul vagyok, ki kell jutnom innen,
engedjenek… – Roz a legszívesebben belerúgott volna az önző
disznóba. Frankie-t már egyáltalán nem látta, de szerencsére
meghallotta Vent. – Itt vagy, Roz? – A kalimpáló férfinak
köszönhetően Roz egyre közelebb került a barátnőihez. Egy röpke
pillanatra észrevette a félig összepréselt Frankie-t a tömegben. El
tudta képzelni, hogy már levegőt sem kap, és ha nem változik a
helyzete, pánikba esik. – Ez nevetséges! – mondták többen is
udvarias angolsággal, jól kihallhatóan az állandósult idegen nyelvű
mormogásból.
Amikor még feszesebbé vált a prés, Frankie elsírta magát. A
körülötte állók közül legalább egy fejjel magasabb volt nála
mindenki, ráadásul minden erejükkel azon voltak, hogy mielőbb
kiküzdjék magukat a szabad levegőre, mit sem törődve azzal, hogy
nyomulásukkal hátrányos helyzetbe hoznak másokat. Teljesen
beszorult két hústorony közé, és semmit sem tehetett, amikor az egyik
nagyot taszított rajta, teljesen belepréselve a mellét az előtte álló
hátába. Ekkor hirtelen felhangzott egy nagyon határozott „Hó, hó, hó”,
és három magas férfi elszántan, jelentős testi erőt képviselve rést
vágott a présbe szorult testek között, a szűk folyosó bal oldalára
kényszerítve a kifelé igyekvőket, míg a bejutni akarók a jobb fal
mentén nyomulhattak tovább. Kettőjükben Frankie azonnal ráismert
két férfira, akiket Vaughan asztaltársaságában szokott látni – Freddy
volt az és az apja. A harmadiknak – aki fejben és vállban lazán a
Frankie-t nyomorgató férfi fölé magasodott, akinek a hátából, ez elég
biztosnak látszott, órák múlva fog csak eltűnni két női mell titokzatos
módon odakerült lenyomata – simára borotvált arca volt, eltekintve
az álla vonalában keskeny csíkban meghagyott szakálltól, vállig érő
világos haját zselével próbálta megzabolázni, és lenyűgöző kelta
tetoválás díszítette a vállát. Vaughan volt az.
– Mindnyájan gyorsabban fogunk haladni, ha nem lökdösik egymást
– intette Vaughan öblös, mély hangon a tömeget, gondosan ügyelve
arra, hogy – ha nem is értik – a hangszíne pontosan továbbítsa a
szavaiban rejlő üzenetet. Aztán kinyújtotta a karját Frankie felé,
magához húzta, és ettől kezdve acélkemény izmai védték az aprócska

228
nőt a lökdösődő könyökökkel szemben. – Most már jó kezekben van.
– Csak ennyit tudott odasúgni Frankie-nek, majd áttuszkolta az
átjárón. Mozdulatától hirtelen kitágult a tér, alkalmat adva a boltív
túloldaláról kifelé igyekvő Roznak arra, hogy megragadja a kezét.
Frankie a kemény téglafalnak támaszkodva próbálta lecsillapítani
ziháló mellkasát. Közben látta, hogy Olive-nak is sikerül kipréselni
magát az átjárón, majd szorosan a nyomában a most már szándékosan
lökdösődő Ven is megérkezett.
– Jól vagy, kölyök? – kérdezte Ven, aki tudta, hogy Frankie
nehezen viseli a bezártságot, és minden, melle közelébe kerülő
dologtól pánikba esett.
– Most már igen – lihegte Frankie. – Úgy érzem, mintha most
pottyantam volna ki egy szülőcsatornából.
Ekkor megjelent a színen két rendőr, és szisztematikusan elkezdték
megritkítani az átjáróban kialakult dugót.
– Bár tudnám, hogy van horvátul, hogy „jobb később, mint soha” –
szólt oda Roz az egyenruhába bújtatott hátaknak.
– Gyertek, vonszoljuk el magunkat a buszig, aztán menjünk haza –
javasolta Ven. – A történtek után csak egy nagy pohár jeges bor tud
lecsillapítani. – Azt, hogy a „hajó” helyett „hazá”-t mondott, észre
sem vette.
Úgy tűnt, bizonyos népek jobban élvezik a lökdösődést, mint
mások. Kisebb zűrzavar támadt akkor is, amikor az egyik hajó által
rendelt busz megérkezett. Az emberek egyszerűen kiálltak az addig
rendezett sorból, és megrohanták az ajtókat. Felnőtt férfiak rángatták
egymás ingét, és közben vadul gesztikuláltak. Eközben a brit
Mermaidia buszára váró utasok tökéletes nyugalomban álltak
vonalzóegyenes sorukban.
– Szeretnék visszajönni egyszer egy nyugalmasabb időszakban –
mondta Roz.
– Biztos gyönyörű lehet éjszaka – sóhajtotta Ven.
Frankie csendben maradt. Roz elgondolkozva figyelte. Hirtelen
nagyon kicsinek és törékenynek látta. Eddig észre sem vette, milyen
sok súlyt vesztett a műtétje után. Igaz, most más szemmel nézte, mint
az utazás kezdetén, és a sok változástól, amit észrevett rajta,

229
elszégyellte magát. Mekkora gonoszság volt azt feltételezni, hogy
Frankie hiúsági szempontok miatt változtatott annyit a külsején!
Elhatározta, hogy valamilyen úton-módon kárpótolni fogja a tőle
kapott sérelmekért.
Hamarosan beállt a Figurehead cég busza, és a Mermaidia utasai
szép sorban elfoglalták rajta a helyüket. A légkondicionáló hűvöse
olyan volt a bőrükön, mint a frissítő zuhany. Egy darabig mindenki
roskatagon ült a helyén, aztán a Pile-kapunál kialakult tolongásról
kezdtek beszélgetni.
Az incidensért azonban bőségesen kárpótolta őket a busz kellemes
klímája és a látvány, amelyben a kikötőig részük volt. A hegyek
egyenesen az égig szöktek, és az azúrkék tengeren méltóságteljesen
ringtak a horgonyzó hajók. De még náluk is felvágósabbnak tűntek a
kikötőben sorakozó privát jachtok, amelyek mögé szemet
gyönyörködtető hátteret festettek a zöld kertekkel körülvett,
halványsárga mediterrán házak és a különleges, élénklila virágban
pompázó bougainvillea. És amikor a hajó bejáratánál felmutatták a
fedélzeti kártyájukat, és átfuttatták a táskáikat a biztonsági
ellenőrzésen, tényleg úgy érezték, hogy hazaértek.
Miután megittak egy pohár jeges bort, mindnyájan elnyúltak egy-
egy nyugágyon, és vagy szundítottak egyet, vagy átadták magukat az
olvasás örömeinek. Frankie például gyorstalpalót tartott olaszból
Vennek, hogy könnyebben meg tudja keresni a velencei hotelt, ahol a
szülei töltötték a nászútjukat. Aztán öt óra tizenötkor vitorlát bontott a
hajó. Ahogy távolodott a part, átszűrődött hozzájuk a közeli Neptun
medence mellett tartott fedélzeti parti zsivaja, ahol olyan számokra
táncoltak, mint a La Bamba vagy a Tequila. Egy idő után ők is
csatlakoztak azokhoz, akik a korlát mellől integetve vettek búcsút a
mellettük horgonyzó Merry Cruises utasaitól. Ven áthajolt a korláton,
és nézte, amint a horvát révkalauz átlép a Mermaidia fedélzetéről egy
apró motorcsónakba. Sötét nadrágjában és ingében egy idősödő
James Bondra emlékeztetett. Búcsúzóul ő is odaintegetett a
személyzetnek, aztán egy éles fordulattal elindult vissza, Dubrovnik
felé. A Mermaidia udvarias dudaszóval vett búcsút a szárazföldtől;
mintha azt akarta volna mondani, hogy „köszönjük, hogy itt
lehettünk”. Vennek, legalábbis, ez jutott eszébe a hajókürt elnyújtott

230
hangja hallatán. Az utasokat szinte kézzel tapintható öröm járta át;
mintha egy mosolyból szőtt hálót terítettek volna a fejük fölé. Fura,
de kellemes érzés volt.
Aztán Nigel dallamos hangja hangzott fel a hangszórón keresztül.
Arra hívta fel az utasok figyelmét, hogy a hajó kikötő felőli oldalán
bálna látható. A négy nő felállt, és megigézve bámulta azt a távoli,
elnyúlt testű valamit, ami jól kivehető vízoszlopot pumpált a
levegőbe. Újabb kellemes emlékkel gazdagodtak.

231
 42. fejezet
Aznap este, amikor elfoglalták a helyüket a vacsoraasztal mellett,
Ven megkérdezte, akar-e valaki helyet cserélni vele, hogy ne mindig
ő üljön Nigel kapitány mellett, de mindenki teljesen elégedett volt a
már kialakult ülésrenddel. Így Ven szó nélkül helyet foglalt az üres
szék mellett, és miközben a vendég érkezését várta, abban
reménykedett, hogy az elkövetkező két órában nem csinál ismét teljes
bolondot magából.
– Láttad már a fickókat, akik átsegítettek bennünket Dubrovnikban
a tömegen? – kérdezte Roz Frankie-től. – Tartozunk nekik egy
köszönettel, és talán egy itallal is. Vagy inkább tizenkettővel.
– Nem – hangzott a felelet. Nem mintha Frankie nem próbálkozott
volna a megkeresésükkel. Mióta elindultak, többször is körbejárta a
hajót. Meg akarta köszönni Vaughannak, hogy szó szerint szorult
helyzetükből kimenekítette őket, de nem találta sem őt, sem az
asztaltársasága tagjait. Úgy tűnt, csak akkor botlanak egymásba,
amikor nem számít rá egyikük sem, és mivel erre már volt néhány
példa, Frankie biztosra vette, hogy előbb vagy utóbb megint
összefutnak majd valahol.
Royston hófehér, elöl fodros inget viselt. Úgy nézett ki, mint a
[xxv]
királynő privát játékmesterének és Shirley Bassey-nek a
leszármazottja. Roz arra gondolt, hogy csak az inge egy vagyonba
kerülhetett.
Ven észrevette az étterem másik vége felől közeledő Nigelt. A
látványtól görcsös rángások futottak végig a lábán. Tényleg
kivételesen jóképű férfi volt. Ven a szájához emelte a vizespoharát,
de közben feldöntötte vele a bort, amit Angel egy perccel előbb
töltött ki neki, és ezzel ismét zűrzavart okozott.
Irene valami „ó, egek”-szerű motyogást hallatott, amit Eric öblös
hangon, jól hallhatóan megismételt. Buzz azonnal ott termett, és egy
szalvétával megpróbálta felitatni a terebélyesedő folt nagyját. Ven a
legszívesebben meghalt volna. Nigel kapitány még éppen időben
érkezett ahhoz, hogy az új keletű káosz szemtanúja legyen.
– Jó estét mindenkinek – mondta. – Elnézését kérek a késésért. –
Pillantása közben megakadt a tökéletes fehér abroszon vöröslő

232
borfolton.
– Megint csak én voltam, sajnálom – hadarta Ven. – És most még
rosszul adagolt gyógyszerre sem háríthatom az ügyetlenségemet.
– Ezt örömmel hallom – válaszolta Nigel.
Elvis odasúgott valamit a kapitánynak, valószínűleg arról, hogy ki
kellene cserélni az abroszt, de Nigel megrázta a fejét. – Nem, Elvis,
hagyja csak, így is megfelel. Ennél rosszabb is szokott történni egy
hajón. – Elmosolyodott, amitől apró ráncok jelentek meg a szürkénél
is szürkébb szeme körül. Ven szíve olyan erősen dobogott, hogy
majdnem szétfeszítette a mellkasát.
– Szép napjuk volt? – kérdezte Nigel az asztalnál ülőktől.
Válaszként szinte egyszerre csendült fel az elnyíló szájakból az
igen.
– Úgy hallottam, elég nagy volt a tolongás a Pile-kapunál. Volt pár
pillanat, amikor teljesen eldugult.
– Hát az nagyon ijesztő volt – szólalt meg Olive. – Majdnem
beszorultunk.
– Megpróbáltam áttenni a kikötést egy másik napra a bejövő hajók
miatt, de nem sikerült – mondta Nigel.
– Mi meg sem próbálkoztunk a bejutással – mesélte Royston. –
Inkább fogtunk egy taxit, és elvitettük magunkat egy bájos kis
strandra, ugye, főnök? – fordult megerősítésért az asszonyához. Stella
szemmel láthatóan begyűjtött néhány napsugarat a nap során – Dom
Donaldson és a barátnője sápkórosnak tűnt volna mellette.
– Azért mégiscsak megérte bemenni – vélekedett Olive. – Ha
átjutott az ember, gyönyörű látványban volt része.
– Mi végigjártuk a várfalat – büszkélkedett Eric. – Elképesztő volt
a kilátás. Eddig még egyszer sem sikerült megtennünk, így most
nagyon eltökéltek voltunk, és nem bántuk meg, igaz, Irene?
– De nem ám! – Irene remekül nézett ki aznap este; krémszínűnél
alig sötétebb barnasága remekül illett merész rózsaszín ruhájához, és
mindez megkapó kontrasztban állt hófehér hajával, amelyből aznap
estére fodrász készített káprázatos frizurát.
– Előfordul, hogy maga is kiszáll az utasokkal, kapitány? –

233
kérdezte Ven, mert már nagyon szeretett volna valami értelmesen
hangzó dologgal bekapcsolódni a beszélgetésbe, de megint inkább az
ellenkezője sikerült neki. – Úgy értem… velük tart… hm… elhagyja
a hajót…
– Nézd, itt egy nagy zsemle, tömd a szádba, akkor legalább
kénytelen leszel befogni – suttogta Ven fülébe Roz, amikor Buzz
odanyújtotta nekik a kenyereskosarat.
– Néha igen – felelte Nigel, teljes egészében Ven felé fordítva
apró ráncoktól körülölelt szemét. Ven annyira elpirult, hogy hozzá
képest jelentéktelen semmiségnek tűnt az abroszra löttyintett bor
vöröse. – Velencében biztosan kiszállok. Ez az a hely, ahol, ha
tehetem, mindig csatlakozom az utasokhoz, szóval, igen, én is
„elhagyom a hajót”.
Ó, mintha flört lenne előkészülőben, gondolta Roz, Olive és
Frankie egyszerre, bár egymástól függetlenül. Érdekes…
– Velencében feltétlenül gondolázni kell, Venice – mondta Eric, és
ismét jót kuncogott a saját viccén.
– Szándékunkban áll – nyugtatta meg Frankie.
– Már akartam mondani, Venice, hogy gyönyörű neve van – szólalt
meg Irene hosszú hallgatás után.
– Utálja! – mutatott Venre Roz. – Ha az iskolában nem Vennek
szólította valaki, teljesen elveszítette a fejét.
– És ezt éppen te mondod, Rozalind? – kérdezte Frankie.
– Vagy éppen te, Francesca? – vágott vissza Roz.
– Miért akarnak vajon ilyen kedves neveket lerövidíteni? –
morfondírozott Irene hangosan.
– A Venice-szel nincs semmi baj, ha filmsztár az ember –
magyarázta Ven. – Különösen akkor, ha hangzatos vezetéknév társul
hozzá, és pénzeszsákok a szülők, akik azt hiszik, bármit tesznek,
elfogadja a közvélemény. De a Venice Smith nem hangzik valami jól.
Ugyanolyan pocsék, mint a Tatiana Riley vagy… vagy a Fanny
Sidebottom.
Ó, ne… Tényleg Fannyt mondtam? Ven alig tudta megakadályozni,
hogy össze ne ránduljon az arca. – Nekem van egy Tatiana Riley nevű

234
unokahúgom – vetette közbe derűsen Nigel.
– Ó, jaj… mondja, hogy csak viccel! Kérem! – Ven hangját
teljesen elszínezte a pánik.
Nigel elvigyorodott. – Igen, csak viccelek.
Ven szívverése csak akkorra lassult le úgy-ahogy, mire az előétel
megérkezett. Igazából buggyantott tojásos Feuillête-t akart rendelni,
mert nagyon tetszett neki a hangzása, ugyanakkor, mivel félt, hogy
belegabalyodik, nem merte kiejteni, így a roston sült cékla mellett
döntött ruccolasalátával, amit rákkrémmel töltött párolt naphal
követett citrommal és kaporszósszal. Roz már előre eltervezte, hogy
rozmaringgal ízesített sertésszűzpecsenyét eszik sült tökkel. És annak
ellenére, hogy általában odafigyelt a kilóira, egy szót sem szólt,
amikor Buzz szakértő módon felszolgálta hozzá az ínycsiklandozó
burgonyakrokettet.
– Nos, Venice, mit tervez? Mit fog csinálni holnap, a nagy napon?
– kérdezte Nigel már desszert közben, ami gyümölcsszósszal leöntött
rumos csokoládészelet volt ezen a kellemes estén.
– Hát… először is gondolázunk egyet. Aztán megebédelünk, majd
ebéd után nekiindulok, és megpróbálom megkeresni a szállodát, ahol
apa és anya a mézesheteket töltötte, és ahol elvileg megfogantam.
– Ó, szóval nászutas gyerek…
Egek, milyen ábrándos hangon mondta! Ven azt hitte, menten
elolvad.
– Aha – felelte könnyedén. – Úgy tervezem, hogy egy kis időre
elszakadok a többiektől, és magam derítem fel a terepet.
– Velencénél nem is találhatna jobb helyet a magányos
barangoláshoz – vélekedett Royston. – Elmegy az ember a Szent
Márk térig, aztán nincs más dolga, mint hagyni, hogy vigye a lába.
Mindenkinek ezt szoktam mondani.
– Aztán, ha ismét együtt leszünk, kaviárt eszünk és pezsgőt iszunk!
– szúrta közbe Olive, aki igazából el sem tudta képzelni, milyen íze
van a kaviárnak. Remélte, hogy nem találja majd kiábrándítónak. Az
osztrigát ugyanis annak találta, amikor először megkóstolta. Nem a
mámor fogta el tőle, hanem a hányinger.

235
 – De mindenekelőtt fel kell kelniük úgy hajnali hat körül, hogy
lássák, amint a Grand Canalén behajózunk Velencébe – javasolta
Eric. – Lenyűgöző.
– Hatkor? – kérdezte Frankie. – Az még egy pacsirtának is korai!
– Nos, lehet, hogy szívesebben feljönnének a parancsnoki hídra
délután, amikor elhagyjuk Velencét – ajánlotta Nigel. – Akkor is
gyönyörű látványt nyújt a Grand Canale.
– Ó, komolyan gondolja? – búgta Irene. – Az csodálatos lenne!
– Még annál is csodálatosabb! – lelkendezett Eric. – Nagyon
köszönjük, kapitány. Ha valóban megengedi, ott leszünk!
– Akkor ezt megbeszéltük. – Nigel megtörölte egy szalvétával a
száját, és jelezve, hogy menni készül, felállt. – Holnap fél ötkor
mindnyájukat várom a recepción. És most, ha megengedik…
szeretnék szép napot kívánni maguknak holnapra. Különösen
magának, Venice. Boldog születésnapot!
– Köszönöm… Mr… O’Shaughnessy kapitány – felelte Ven, és
közben arra gondolt, hogy bár most már tudta a férfi nevét, mégis
sikerült Ocean Sea-nek ejtenie.
– Milyen kedves ember – jegyezte meg Stella, miközben a
kapitányt nézte, aki éppen Supremóval beszélt meg valamit. – És
milyen jóképű. Kár, hogy minden kikötőben másik nő várja.
– Erről jut eszembe – vágott közbe vidáman Royston –, hogy mi is
kiköthetnénk, mondjuk, egy pohár portóinál! Angel? Angel, drágám?
Kaphatnánk mindnyájan egy pohár portóit a kávé után?
Eric nyomban protestálni kezdett. – Ez az én köröm! – és a
nyomaték kedvéért meglóbálta a fedélzeti kártyáját.
– Nem, barátom – tiltakozott határozottan Royston. – Az enyémre
fogjuk terheltetni. Ragaszkodom hozzá.
– Ugyan, Eric, engedje fizetni. Semmiben sem leli nagyobb örömét,
mint a pénzszórásban. Ne akarja elrontani a nyaralását – mondta
Stella, és hogy elejét vegye a vitának, szépen visszatolta az asztalra
Eric kártyát lengető kezét. Arról azonban, hogy ő maga mekkora
örömet akar okozni a férjének másnap, a velencei ékszerboltokban,
egyelőre nem beszélt.

236
 A kávé és a legfinomabb házi készítésű meggyes karamella után a
négy nő elindult a színházba, ahol a Mermaidia Színtársulat
előadásában az Elton Johnt megidéző Rocket Man című műsor várta a
hajó vendégeit. Egyszer csak Roz felpattant, de mielőtt kiviharzott
volna, arra kérte a többieket, hogy tartsák a helyét – vécére kell
mennie, egy perc múlva visszajön. De nem így történt. Alig hagyta el
a színháztermet, amikor észrevette Dom Donaldsont és a szépséges
Tangerinát, a Darcy’sben fogyasztották vacsora utáni italukat. A
Darcy’s egy plüssfoteles, gyermekek elől elzárt bár volt, ahol lehetett
dohányozni. Roz előhúzta a kis születésnapi kártyát, amelyet pár
nappal korábban vásárolt az Emporiumban, és amelyet kifejezetten
azért tartott magánál, hogy aláírathassa a színésszel, ha véletlenül
belebotlik valahol. A jóképű férfi ezen az estén méretre szabott,
sötétkék zakót viselt, olyat, amit csak egy igazi macsó engedhetett
meg magának, így össze sem lehetett téveszteni senkivel.
– Bocsássanak meg – lépett hozzájuk Roz elég bátortalanul. –
Tudom, hogy nem túl helyénvaló, amit kérek, de holnap lesz a
barátnőm negyvenedik születésnapja, és rajong önért. Nagyon
boldoggá tenné, ha aláírná neki ezt a kártyát. Venice-nek hívják –
mint a szerelem városát.
Dom Donaldson, aki mindig kedvesen mosolygó, csillogó szemű
volt a szappanoperában, amelyben játszott, most jeges pillantást
vetett Rozra, aki reménykedve nyújtotta felé a kártyát és a tollat.
Elvette őket, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, írt valamit a
kártyára, majd összehajtotta, és durva mozdulattal Roz kezébe
nyomta.
– Nagyon köszönöm – hálálkodott Roz. – A barátnőm magánkívül
lesz az örömtől. És még egyszer elnézést kérek, hogy megzavartam az
estéjüket. Érezzék jól magukat a továbbiakban.
Magában azonban megállapította, hogy a színész egy „bunkó állat”,
de Ven ettől függetlenül örülni fog, és csak ez számított. Mielőtt
visszament volna a színházba, azért kinyitotta a kártyát, hogy
megnézze, mit írt bele az a hólyag. Egyetlen, dühös nagybetűkkel
odavetett mondatot látott: HAGGYON BÉKÉN. NYARALLOK.
Ó, a szemétláda! Roz sarkon fordult, és már két lépést meg is tett,

237
vissza a Darcy’s felé, hogy a kis szarházi orra alá dörgöljön egy-két
keresetlen szót, de aztán leállította magát. Mire menne vele? Arra,
hogy a férfi elnézést kérjen, és azt mondja, „Ó, bocsásson meg kérem.
Ha megengedi, veszek egy másik kártyát, és illendően aláírom, hadd
örüljön a kedves barátnője”, nem számíthatott. Dom Donaldson azok
közé a nagyképű színészek közé tartozott, akik már egy maroknyi nő
rajongása mellett istennek képzelték magukat. Mellette Russell
Crowe is olyan volt csak, mint a mindig lógó orrú Graham Norton.
És még írni sem tudott helyesen! Vajon miért nem képes egyetlen
celeb sem megérteni, hogy kedvesnek kellene lennie azokkal, akiknek
az ünnepelt státuszukat köszönhetik? Csak annyit kellett volna a lapra
írnia, hogy Boldog születésnapot; nem arra kérték, hogy ajánlja fel az
egyik veséjét valakinek!
Roz fejében megfordult, hogy vesz egy másik kártyát, és
odahamisítja az aláírást, de attól tartott, hogy Ven, ahogy ismerte,
képes lenne odamenni a férfihoz, hogy köszönetet mondjon a kegyért.
Aki rögtön eligazítaná, és ezzel tönkretenné az egész napját. Végül
úgy döntött, hogy törli az ajándékok közül ezt a meglepetést. Olyan
erőteljes mozdulatokkal, amilyenekkel Dom Donaldson képét szerette
volna megkarmolászni, széttépte a lapot, és beledobta a színház
bejárata mellett álló henger alakú kukába. Venice-nek pazar napja
lesz akkor is, ha nem kap aláírást ettől a hivalkodó bájgúnártól. Majd
ők gondoskodnak róla.
Roz, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez, kiment a friss
levegőre, hogy összeszedje magát. A lépcsőházzal szemben
nekitámaszkodott a falnak, és igyekezett megfeledkezni az
incidensről. Már majdnem normálisan szedte a levegőt, amikor
észrevett a lépcsőn egy lefelé tartó férfit. Összekapcsolódott a
pillantásuk, és Roz képtelen volt elfordítani a fejét. Mert aki a
lépcsőn lenyűgözően szabott fekete öltönyben, csokornyakkendőben
és a hónál is fehérebb ingben lépegetett lefelé, az Raul Cruz volt, és
hasonló intenzitással figyelte a falnak támaszkodó nőt. És bár egy szót
sem szólt hozzá, amikor elment mellette, csak megbiccentette azt a
gyönyörű fejét, Roz csaknem lecsúszott a fal mentén, mert nem bírták
megtartani elkocsonyásodott lábai.
9. nap: Velence

238
Megjelenés: uraknak öltönyben,
hölgyeknek koktélruhában

239
 43. fejezet
David Hardcastle tudta, hogy számára augusztus 24-e mindig azt a
napot fogja jelenteni, amelyen „totálisan megfordult vele a világ”.
Ezen a napon történt, hogy mindent, amit addig ismert, porig döngölt
egy elszabadult vasgolyó, hogy aztán minden felépüljön újra, úgy,
hogy rá se lehessen ismerni a régire. Ahogy az a Co-op és a Newland
utcával is történt – egyetlen nap alatt eldózerolták őket, és pillanatok
alatt megépítették az új sportcentrumot a helyükön. Bár talán mégsem
ez volt a legjobb példa, mert a sportcentrumnál szerkezeti problémák
jelentkeztek, és hat hónap múlva azt is le kellett bontani.
Látszólag ártalmatlanul kezdődött az egész. Éppen reggelit készített
maguknak. Kettényisszantotta a kolbászkarikákat, feldarabolta a
paradicsomot, a gombát, és kövér szeleteket vágott a véres hurkából.
A nagy serpenyőben éppen olvadni kezdett a disznózsír, amikor az
első sercegések közepette megszólalt a telefon. Hallotta, hogy az
anyja felveszi, és beszélni kezd valakihez.
– Igen, itt Doreen Hardcastle… Ó, annyira sajnálom – mondta,
majd suttogássá csitult a hangja, így David semmit sem hallott, míg
hangosra nem váltott újra: – Rendben, akkor később. Igen, itthon
leszek… Hát persze hogy még mindig… Nem nyilvánvaló? Jó, jó…
Én is téged.
A füstös reggeli illatok benyomultak David orrlyukába, amitől a
nagy, üres gyomra rögtön korogni kezdett. A tojásosdobozért nyúlt –
úgy döntött, ezen a szép reggelen hármat is felüt, kettőt magának,
egyet az anyjának –, és csak ekkor vette észre, hogy a rekesz üresen
áll a helyén. Kevin bosszantó szokásai közé tartozott, hogy az üres
csomagolást visszatette a polcra, ahelyett, hogy azonnal kidobta
volna a kukába.
– Szemét Kevin! – morogta. Az egyetlen dolog, ami sohasem
fogyott ki miatta, azon egyszerű oknál fogva, hogy sohasem használta,
a fogkrém volt. Esély sem volt arra, hogy David tojás nélkül meleg
reggelit készítsen – a Hardcastle-háztartásban az ilyesmi
elképzelhetetlennek számított. Egy dühös mozdulattal minimális
fokozatra állította a serpenyő alatt a lángot, és pénzt keresve
meglapogatta a zsebét. Egy kétpennystől és egy gombóccá gyűrt,

240
enyhén sajtszagú papír zsebkendőtől eltekintve semmi sem volt
benne.
– Anya, van pénzed tojásra? – kiáltotta át a nappaliba. – Le kellene
ugranom a Warren Street-i boltba, mert elfogyott, de nincs egy
garasom se.
Mivel nem kapott választ, átsétált a szomszéd helyiségbe, ahol
távolba meredő szemekkel, mélyen a gondolataiba merülve találta az
anyját.
– Anya? Nincs itthon tojás. Van egy kis apród?
Doreen a fiára nézett, aki teljesen kétségbeesett látványt nyújtott.
Nem egy reggelit készítő, az ördögnél csak egy fokkal különb férfit
látott maga előtt, hanem a kicsi fiát, aki összeszorította a száját
bánatában. Elnézte egy darabig. Ugyanilyen képet vágott kiskorában,
amikor nyalókát szeretett volna venni, de elfogyott a zsebpénze. Vagy
mint annak idején az apja, ha vigasztalásra vágyott.
Igen, gondolta. Eljött az idő. A legjobbkor történt, ami történt. A
sors rendezte így ma reggel, nem vitás. Benyúlt a dekoltázsába a
kulcsért, amit függőként viselt a nyakában.
– Van odafent némi apróm – mondta. – A ládában, az ágy alatt.
– Ó, a francba, nem igaz, hogy itt lent nincs néhány penny! Tönkre
fog menni a kaja.
– Csak odafent van – erősködött Doreen. – Ahol mondtam. A
ládában, az ágy alatt. – Azzal átnyújtotta Davidnek a testétől
átmelegedett, kissé nyirkos kulcsot.
– Oké! – sóhajtotta a férfi, és amilyen gyorsan a súlya engedte,
felrobogott az emeletre.
Doreen hálója volt a legnagyobb szoba a házban, ami nagy
pazarlás volt, hiszen szinte sohasem használta. Olive ennek ellenére
ugyanolyan pormentesen és makulátlanul tisztán tartotta ezt is, mint a
ház többi részét. David négykézlábra ereszkedett, és benyúlt az ágy
alá a ládáért, amelyben, mindig úgy képzelte, hogy a dédelgetett
kincseit őrzi az anyja – az anyák napi kártyákat, amelyeket ő készített
neki még iskoláskorában, fényképeket, emléktárgyakat stb. Nehezen
húzta ki, mert meglepően nehéz volt.

241
 – A fenébe, anya, mi az ördögöt rejtegetsz benne? Legalább egy
tonnát nyom – dünnyögte, leginkább magának. Becsúsztatta a kulcsot
a zárba, elfordította, és felnyitotta a tetőt. A láda egyik felét valóban
fényképek, babacipők és egyéb apróságok foglalták el, köztük az a
Blue Peter-jelvény, amelyet ő talált egyszer az utcán, de amiről
mindenkinek azt mondta, hogy elismerésként kapta, mert feltalált egy
gépet, amely csokoládét csinált a zöldségekből. Bármilyen kincsek
voltak is azonban ezek az anyja szemében, a Warren Street-i boltban
nem fogadták volna el fizetőeszközként.
– Anya, itt nincs… – kezdte, de Doreen emelt hangon közbevágott.
– Billentsd fel az alján a fedelet, fiam!
David ujjai addig tapogatóztak, míg rá nem találtak egy
fémkampóra. Meghúzta. A mozdulat nyomán felnyílt a láda alja.
David megemelte, és belekukkantott. Gumigyűrűvel gondosan átfogott
papírpénzkötegek és kétfontos érmékkel teli zacskók töltötték ki az
egészet. A láda alja olyan mély volt, hogy szinte feneketlennek
látszott; mintha a Kincses szigetről került volna elő. A látvány egy
pillanat alatt száműzte a fejéből a félig elkészített reggeli
problémáját, pedig az olyasmi volt, ami még a Samantha Foxot
fénykorában ábrázoló fotóknak sem sikerült soha.
Az első gondolata az volt, hogy hallucinációi vannak az éhségtől.
Lecsapta a rejtett doboz tetejét, majd újra felnyitotta, és lám – a pénz
még mindig ott volt. Kivett egy ötfontos bankjegyet, lehajtotta a láda
tetejét, bezárta, visszatolta az ágy alá, aztán ólomnehéz léptekkel
levonszolta magát a földszintre. Mit csinált az anyja? Kirabolt egy
bankot? Hihetetlennek tűnt, mégis… nyilvánvalóan volt egy titkos,
cseppet sem fogyatékos élete, amelyről David egészen eddig,
helyesebben az utóbbi napokig nem tudott. Ki hitte volna, hogy az
önmagát mozgásképtelennek álcázó, szerencsétlen asszony egy olyan,
nagy volumenű társasjátékot űz, amilyenre sokszor az épkézláb
emberek sem képesek?
– Mikor… Honnan… Mi… – motyogta, és az emelet felé
mutogatott.
– Az ott fenn, fiam, tulajdonképpen egy malacpersely – mondta az
anyja. – Csak egy kicsit nagyobb a szokásosnál. A tiéd.

242
 – Az enyém! – David azt hitte, rosszul hall.
– Nem tettem be bankba, mert nem bízom a bankrendszerben. És
látod, igazam volt. – Doreen önelégült képet vágott, pedig még érezte
annak a pánikrohamnak a hatását, ami elfogta a minap. Amikor azt
hitte, hogy Olive azért tudott kereket oldani, mert megtalálta az ő
rejtekhelyét. – Ezenkívül azt sem akartam, hogy valami otromba
tanácsi alak rátegye a kezét, ha esetleg otthonba kerülök.
– De honnan van az a rengeteg pénz, anya?
– Az apádtól – felelte Doreen.
– Apától? Hiszen egy lyukas garasa sem volt soha.
– Az apádnak – magyarázta Doreen – mindig kazalnyi pénze volt.
Amit adott, azt meg időnként megforgattam a lóversenyen. Elég jó
tippjeim voltak, így szépen hoztak a fogadásaim. Profi
szerencsejátékosnak kellett volna lennem az apád szerint.
– Apa? Ilyeneket mondott? De hiszen sohasem játszott! – Herbert
Hardcastle nem ivott, nem dohányzott, és nem űzött szerencsejátékot.
Maga volt a két lábon járó erény.
– David – mondta Doreen olyan lágysággal a hangjában, amilyenre
nem volt példa hosszú évek óta. – A mai nap folyamán, valamikor
később, lesz egy látogatónk. Szeretném, ha összetakarítanál egy
kicsit, hogy rend legyen. És ne aggódj, fiam. Hamarosan mindenre
fény derül.
– Mégis… ki lesz az a látogató? – kérdezte David.
– Majd meglátod – válaszolta Doreen, és bátorítóan megszorította
a fia kezét. – Most húzd elő szépen a porszívót, szívem, és miután
megjöttél a boltból, takaríts ki. Úgy, ahogy Olive szokott.

243
 44. fejezet
Venice az ajtaján felhangzó nem túl gyengéd kopogásra ébredt.
Még csak nyolc óra volt, de amikor ajtót nyitott, a három barátnője
kártyákat, ajándékokat, szalagokat és virágokat lobogtatva benyomult
a kabinjába.
– Boldog szülinapot! – énekelték.
– Mesés napunk van időjárásilag is – lelkendezett Olive. –
Körülnéztem a fedélzeten. Gyönyörű odakinn. Nézd csak! – azzal
elrántotta Ven függönyét. Lehet, hogy a nap ragyogva sütött az égen,
de a látvány kiábrándító volt. Magas ipari kémények és leharcolt
hajók mutatkoztak, és elég pocsékul festettek még így is, hogy
gyakorlatilag lubickoltak a kora reggeli nap lágyan simogató
sugaraiban.
Egy perccel később megint kopogott valaki.
– Majd én kinyitom! – ajánlotta Roz, aki tudta, hogy kire
számíthatnak, hiszen ő rendezte el a dolgok menetét. Egy részét
legalábbis. Most Jesus nyomult be a kabinba, egy zsúrkocsit tolva
maga előtt, amelyen négy magas, hihetetlenül karcsú, Buck Fizzel teli
pezsgőspohár volt, mellettük egy nagy tál kézi készítésű trüffel, egy
rózsaszín virágokból álló nagy és egy sárga rózsákból kötött kisebb
csokor. Jesus ugyancsak széles vigyorral kívánt boldog születésnapot
Vennek. Amint kihúzta a lábát, a négy nő koccintott az ünnepeltre, és
szabályosan rávetették magukat az édességre.
– Kávés trüffelek! – kiáltotta Roz. – Ezt nem mi rendeltük. És a
rózsát se. Lefogadom, hogy a versenyszervezőktől kaptad!
– Igen, én is azt hiszem – dünnyögte Ven, de elég zavartnak
látszott.
– Óóó! – Olive nem tudta sóhaj nélkül megállni, amikor észrevette
a rózsacsokorból kikandikáló kártyát – felkapta, és egy hangos
füttyentés után felolvasta: – „Ocean Sea kapitánytól és a
legénységtől”. Óóóóóó! Úgy írta alá, hogy „Ocean Sea”, és nem úgy,
hogy „O’Shaughnessy”!
– Óóóóó! – csatlakoztak a többiek is a lelkendezéshez.
Közben ismét kopogtak az ajtón. Újabb virágok érkeztek – ezúttal

244
Andrew-tól és a Figurehead Cruises csapatától.
Majd még egy csokor Roystontól és Stellától.
– Az iskoláját – nevetett Roz. – Gyere, nyisd ki az ajándékaidat!
Ven először a csodaszép, óarany, szív alakú medált vette a kezébe,
amit Roztól és Olive-tól kapott. Egy parányi rózsákból álló, szív
alakú véset díszítette, amely egy kacskaringós „V” betűt ölelt körül.
Frankie ajándéka egy nagy, hivalkodó, csillogó kövekkel díszített
nyaklánc volt hozzá illő fülbevalóval. Vennek sohasem volt elege az
ékszerekből, ezt mindnyájan tudták, így az ő esetében az
ajándékvásárlás nem okozott nagy gondod senkinek. Manus egy ezüst
karkötőt küldött neki, amelynek zöld szemű cicák alkották a csatját.
Roz tompa szúrást érzett a mellében, amikor meglátta előbukkanni az
ügyetlen csomagolásból. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nagy
odafigyeléssel választotta ki az ajándékot, mert tökéletesen illett
Venhez. Gyorsan visszanyelte könnyfakasztó érzéseit, de közben azt
kívánta, bár felhívhatná.
Roz korán reggel bekapcsolta a telefonját, azzal a szándékkal, hogy
küld a férfinak egy Hiányzol üzenetet, de aztán arra gondolt: mi lesz,
ha nem válaszol? Hogy érezné utána magát? Így végül nem írt neki.
Kikapcsolta a készüléket, és közben megpróbálta elhitetni magával,
hogy Manus ugyanígy gondolkodik – nem mer kapcsolatba lépni vele,
mert félt az elutasítástól. Ez a feltételes szakítás élete legostobább
ötlete volt, gondolta Roz, amiért, ezt már belátta, kárpótolnia kell a
férfit valahogy. Az okozott kárt nem lehet néhány üveg Limoncellóval
helyrehozni. Mióta Frankie iránt érzett gyűlölete okafogyottá vált, és
már nem kellett erre az ostobaságra koncentrálnia, új színben látta
önmagát, és megértette, milyen galád módon bánt Manusszal. Amit
elkövetett, azt nem lehetett egy „holnaptól megint szeretlek”
fordulattal helyrehozni. Ekkora távolságból semmiképp. És Manust is
megillette a választás lehetősége.
– Öltözz fel, Ven, mert leülős reggelire megyünk az Ambrosiába.
Ilyen nagy napon nem állunk sorba a Butteryben – mondta Frankie,
miután lenyelte a sokadik trüffelét.
– Oda nem zúghatsz ám be akármiben – tette hozzá Roz. –
Kidobnának.

245
 – Akkor adjatok öt percet. – Ven lepattant az ágyról, felkapott
néhány ruhát, és eltűnt a fürdőszobában.
– Rózsák a kapitánytól? – vonta fel Frankie a szemöldökét. –
Biztos vagyok benne, hogy nem küld mindenkinek, aki a hajón
ünnepli a születésnapját.
– Ami azt illeti, negyvenedik születésnapról van szó – vélekedett
Roz. – És a kapitány véletlenül éppen az ünnepelt mellett ül a
vacsoraasztalnál.
– Akkor is… – Frankie szeme dévajul megvillant. – Szerintem
megható lenne, ha kialakulna köztük valami… egy kis enyelgés egy
magas, sötét hajú, jóképű férfival, aki ráadásul szexi uniformist
visel… Éppen Ven esete. Aki már megérdemelne egy kis erotikát.
– Ta-ra! – Ven egy szemvillanás alatt elkészült, és egy csinos, elöl
fodorral díszített fehér topban és rövid, élénkzöld szoknyanadrágban
perdült ki a fürdőszoba ajtaján. Vidám szerelése tökéletesen illett
szépen lebarnult bőréhez. A nyakába akasztotta a születésnapjára
kapott medált, mondván, hogy a nyakláncot az esti öltözékéhez
tartogatja, végighúzta a rúzsát a száján, felkapta a táskáját, és közölte,
hogy indulásra kész. – Csak hogy tudjátok, odabenn égni kezdett a
fülem. Lefogadom, hogy a kapitánytól kapott virágokon köszörültétek
a nyelveteket.
– Még szép! – mondta Roz, aki Ven után ment ki az ajtón. – És
nagyon kíváncsian várom, hogy mi fog történni este, a vacsoránál.
Még az is lehet, hogy a pincérek helyett neked egy cigányprímás fog
szerenádot adni.
– Ó, istenem! – Vennek még az arca is megrándult. – El is
felejtettem, hogy mi vár rám!

246
 45. fejezet
A Land Lane 15.-ben David még a port is letörölgette, hogy
minden rendben legyen, mire a titokzatos látogató megérkezik. Olive
távozása óta szürke filmréteg keletkezett mindenütt, és ez nagyon
bosszantotta. A tiszta otthon számára az élet természetes velejáróját
jelentette, most azonban rá kellett jönnie, hogy a lerakódott piszok
magától bizony nem tűnik el. Ráadásul, amint rázott egyet a rongyon,
rögtön porszemcsékkel lett teli a levegő, amelyek röpködtek egy
darabig, aztán megint megtelepedtek a bútorokon. Ezt az
időpocsékolást, gondolta nekikeseredetten. Ettől a nyavalyás portól
nem lehet megszabadulni soha. El sem tudta képzelni, mi vihet rá
bárkit arra, hogy takarítással keresse a kenyerét.
Az ebédet, pontban tizenkettőkor Kevin készítette el mindenkinek.
Az utóbbi pár napban kisajátította magának a konyhát, és igazi
Gordon Ramsay-vé változott, helyesebben, a celebszakács olcsóbb
árakból főző alteregójává. A dobozban kapható csirkés-gombás
serpenyős tésztát az előírásnak megfelelően felöntötte forrásban lévő
vízzel, és némi kavargatás után kiadagolta a tányérokba. Mindegyik
adag mellé elhelyezett egy szelet pulykaburgert, végül az egészet
megszórta szárított petrezselyemzöldjével és szójaszósszal. Az
édesség egy szelet svájci tekercs volt kinyomós tejszínhabbal,
amelynek a közepén úgy meredezett a Cadbury’s csokirudacska, mint
egy miniatűr totemoszlop. Ebéd után, Doreen kérését teljesítve, eltűnt
pár órára, hogy véletlenül se legyen útban, amikor a titokzatos férfi –
vagy éppen asszony – megérkezik. Doreen a legszebb ruhájában várta
a vendéget, mi több, kisminkelte magát, és a sütővasával csinos
hurkákat varázsolt a fejére. David még sohasem látta kifestve az
anyját. Nem létező szemöldöke helyén most két magasan ívelt
sötétbarna csík húzódott, a szemhéját, a hetvenes évek divatját
megidézve, világoskékre festette, mint annak idején az ABBA-lányok,
a száján pedig élénk rózsaszín rúzs tündökölt, amely David szerint
foszforeszkált volna a sötétben. Olyan benyomást keltett, mintha egy
hatalmas, emberi vonásokkal rendelkező beszélő baba kelt volna
életre.
– Tedd már le azt a porrongyot, és kapcsold be a vízforralót,
David, még mielőtt a látogatónk megérkezik.

247
 – Ki az, anya?
– Majd meglátod.
Éppen abban a pillanatban, amikor hangos fütyülés jelezte, hogy a
víz a vízforralóban elérte a forráspontot, valaki hangosan
megkopogtatta a bejárati ajtót. Doreen biccentésére David odament,
hogy kinyissa, míg Doreen kihúzta magát a székében, és óvatos
mozdulatokkal megigazította a haját.
Az ajtóhoz érve David hezitáló topogásba kezdett. Félt lenyomni a
kilincset, mert túlcsigázott képzeletében a legkülönfélébb látogatókat
látta a küszöbön. Lehetséges opció volt például két rendőr, akik azért
jöttek, hogy letartóztassák az anyját az évezred bankrablásában való
aktív részvétele miatt. Ám amikor vett egy nagy levegőt, és mégiscsak
ajtót nyitott a vendégnek, sohasem tapasztalt csalódottságérzet fogta
el. Mert aki ott állt előtte, az Vernon Turbot volt, a helyi halbolt
tulajdonosa, tehát nem egy olyan személy, aki miatt az anyja Danny
La Rue-t csinált volna magából normál körülmények között.
Vagy lehet, hogy mégis miatta történt a Nagy Átváltozás, mert
Vernon élesre vasalt fekete öltönyt viselt, az egyik karján fekete
gyászszalaggal, és egy bizonyára nagyon drága és nagyon nagy csokor
bársonyos szirmú rózsabimbót szorongatott a kezében.
– Szervusz, fiú – köszöntötte Vernon azon a furcsán szeretetteljes
hangon, amelyet Daviddel szemben mindig használni szokott a
boltjában is. – Az édesanyádhoz jöttem.
– Gyere csak be! – kiáltotta Doreen olyan magas hangon, hogy
David attól tartott, talán héliumot szippantott.
David félrelépett, hogy elférjen mellette a férfi, akinél a sült halat
meg a krumplit szokták venni. Már ettől is közönséges halandónak
számított, plusz alig pár utcányira lakott csak tőlük, és még csak a
rokona sem volt, mondjuk, George Clooney-nak. Akkor hát miért
vágta magát az anyja puccba miatta?
Vernon átadta a virágot a csicsergős kedvében lévő Doreennak,
aki először egyenként megszagolta a rózsákat, majd utasította
Davidet, hogy kerítsen nekik egy vázát. David engedelmesen kivett
egy vázát a konyhaszekrényből, beletett egy kis cukrot, majd a csap
alá tartotta, és vizet engedett bele. Közben folyamatosan a fejét

248
csóválta, és halkan morgolódott, amiért senki nem mondta meg neki,
hogy mi történik. Kíváncsisága csak fokozódott, amikor a nappaliban
folyó beszélgetésből örömteli sikkantásokat vélt kihallani.
– Éppen azt ecseteltem az édesanyádnak, hogy milyen magányos
tud lenni egy özvegyember élete – magyarázta Vernon a vázával
visszatérő Davidnek.
– Nem is tudtam, hogy elhunyt a felesége, Mr. Talbot. Fogadja
őszinte részvétemet – motyogta David magára erőltetett
együttérzéssel. – Mikor történt?
– Pénteken.
– Pénteken! – visszhangozta David, majd számolni kezdte a
napokat. Még csak hétfő volt. Az anyját, ez a fickó aztán nem
vesztegeti az idejét!
Vernon mintha olvasott volna a gondolataiban. – És tudod, fiam, az
én koromban az ember már nem engedheti meg magának, hogy ostoba
várakozásra fecsérelje a drága időt.
– Ezért is házasodunk össze, amilyen gyorsan csak lehet – vette át
a szót Doreen, és látványosan maga elé tolta a bal kezét, amelynek
harmadik ujján hatalmas gyémánt csillogott.
– Hogy mit csináltok? – David a fülét kezdte piszkálni
meglepetésében, hogy eltávolítsa belőle a zsírt, ami nyilvánvalóan
eltompította a hallását.
– A holnaputáni temetést nyilvánvalóan megvárjuk – folytatta
Doreen ujjízületeit simogatva Vernon, majd mikor elhallgatott, puha
csókot nyomott a kézfejére.
– Nyilvánvalóan – ismételte David. Ahhoz képest, amit hallott, a
nap összes eseménye eltörpült, a pénzesláda felfedezését is
beleértve.
Vernon azonban még mindig tartogatott számára meglepetést. –
Tudod, gyermekem, nem mindennapi szerelmi történet a miénk…
– Szerelmi történet? Péntek óta? – kiáltotta David. Közben azt
gondolta, hogy biztosan megőrült. Hogy teljesen elment az esze. Vagy
a világ fordult ki önmagából, és ebben a feje tetejére állított
valóságban, amelyben hirtelen találta magát, lehetségessé vált a

249
lehetetlen is.
Doreen felvihogott. – Dehogy, te buta fiú. A mi történetünk nem
most kezdődött, hanem negyvenegy évvel ezelőtt.
David kinyitotta a száját. Az akarta mondani, hogy „mi?”, de nem
tudta megformálni a rövidke szót. Ott ragadt a torkán, a többivel
együtt, mint egy nagy, ragacsos gombóc, teljesen megbénítva a
beszélőszerveit.
– Akkor én már a néhai Mrs. Turbot férje voltam – vette vissza a
szót Vernon. – Az ő szülei is ragaszkodtak hozzá, hogy elvegyem,
meg az enyéim is, így hát összeházasodtunk. Akkoriban ez volt a
szokás. Mindketten szűzen mentünk a házasságba, és azt sem tudtuk,
hogy van valami, amit úgy hívnak, szenvedély.
– Vagy orgazmus – tette hozzá Doreen.
Istenem, gondolta David, és csak remélni merte, hogy nem kell az
anyjától egy újabb szexelőadást végighallgatnia. Már a múltkori óta
is rémálmai voltak. Na és, ha az apja nem tudta, mi az az előjáték!
Miért kell az ilyesmit közölni egy gyerekkel? Az ő agyában nem volt
olyan rekesz, ahová elraktározhatott volna egy ilyen jellegű
információt. És azt sem akarta igazán tudni, hogy a szülei között nem
számított gyakori dolognak a testnedvcsere.
– Aztán egy napon besétált a boltomba ez a karcsú, hosszú lábú,
sötét hajú szépség – folytatta Vernon vágyakozó hangon.
– Mármint kicsoda? – vágott közbe David.
– Én, természetesen – mondta Doreen olyan csilingelő kacajjal,
hogy a legszebb kristálycsillár is elsápadt volna az irigységtől.
– Sohasem fogom elfelejteni, hogy mit rendeltél – nézett rá Vernon
csillogó szemekkel. – Sült halat krumplival kétszer, halpogácsát és
egy savanyú tojást.
– És még azt mondják, hogy meghalt a romantika! – sóhajtotta
David a bajusza alatt.
– Azt gondoltam, két adag halat rendelt, biztos férjnél van, és
tompa fájdalom nyilallt a szívembe.
David arra gondolt, hogy ezt érdemes lenne leírni, és megjelentetni
a Mills & Boon sorozatában.

250
 – Tényleg férjnél voltam – szúrta közbe Doreen –, de nem tudtam
ellenállni neki. A szenvedélyünk nem ismert határokat. Kimentünk az
erdőbe, és ott, a szabadban…
David befogta a fülét. – Ne, ne! – kiáltotta. Nem akarta, hogy még
a közeli erdőről is az anyja és a helyi halas ember hempergése jusson
az eszébe.
– …valóságossá tettük a szerelmünket – fejezte be a mondatát
Doreen, akit már semmivel sem lehetett leállítani.
– Fiatalok voltunk, merészek és nagyon szerelmesek – magyarázta
Vernon. – Sohasem éreztem korábban hasonlót. Teljesen az érzés
rabja lettem.
– Másra sem tudtam gondolni, csak őrá – emlékezett mosolyogva
Doreen.
– Megszállottság. Ez a legjobb szó arra, ami velünk történt. És
semmit sem tehettünk ellene. Egy Sherman-tank és két idegenlégió
sem tudta volna belőlünk kiirtani. In vino veritas – jöttem, láttam,
győztem!
– A következményekre sohasem gondoltunk…
Nehéz, titkokkal teli csend ereszkedett a nappalira.
David gyanút fogott. – Milyen következményekre? – kérdezte
akadozva, de bele sem mert gondolni az esetleges válaszokba. Lehet,
hogy lapostetűt kaptak?
– Például a terhességre – válaszolta szokatlanul lágy hangon
Doreen.
David szája megint mozogni kezdett, de csak némán tudta
megformálni a szót – elment a hangja. Most meg mi az ördögöt akar
az anyja elmondani neki? Hogy van egy bátyja, akit nem ismer, de
hamarosan mindnyájan találkozni fognak a Jeremy Kyle Show-ban?
– Nem bújtam ki a kötelességem alól – bizonygatta rögtön Vernon.
– Adtam az anyádnak egy szép, kerek összeget, és azóta is minden
héten fizettem neki valamennyit. És ha eljöttél a boltomba vásárolni,
sosem fukarkodtam. Mindig többet adtam, és keveset számoltam.
– Tragikomikus helyzet volt, David, mert az apád jó ember volt
ugyan, de a hálószobában fabatkát sem ért. De hát, ezt kapja az ember

251
lánya, ha sokkal idősebb férfihoz megy férjhez – szipogta Doreen. –
Ha arra kértem, hogy tegyen fel egy polcot, tökéletesen megcsinálta,
de ha célozgatni mertem előtte az orális szexre, bebújt az ágy alá.
David a mondat második felét már nem hallotta, mert hangos „lá-
lá”-zásba kezdett, hogy elnyomja Doreen hangját.
– Nem sokkal azután, hogy az anyád teherbe esett, Mrs. Turbot
megbetegedett – tért vissza a történethez Vernon. – El akartam hagyni,
de így már nem tudtam. Nem lett volna tisztességes vele szemben.
Aztán… még negyven hosszú éven át kellett hallgatnom a
nyikorgását…
– Véget kellett vetnünk a viszonyunknak, ha nem akartunk botrányt,
de engem megvigasztalt, hogy az én Vernonom gyönyörű ajándékot
adott nekem. – Doreen, elővillantva rúzsos fogsorát, szeretetteljes
mosollyal nézett a fiára.
– Mindig alaposan megnéztelek, amikor elmentél a halbolt előtt –
mondta Vernon, majd mélyen Doreen szemébe nézett. – Az irántad
érzett szerelmem nem múlt el egy pillanatra sem.
– Ahogy az enyém sem múlt el irántad, Vernon. Megesküdtünk,
hogy egy napon újból egymáséi leszünk. Akkor, amikor a jóisten azt
helyesnek fogja tartani.
– Miután Herbert és Beryl meghalt – fűzte hozzá Vernon.
Jézusom. Mintha Barbara Cartland egyik csöpögős románcát
olvasnám.
– És hol van most az a gyerek? – kérdezte David. Jól jött volna
neki egy lélegeztetőkészülék, mert alig kapott levegőt. – Örökbe
adtátok?
Doreen a fia felé nyújtotta a kezét. David megfogta, és érezte, hogy
a másik kezére ráfonódnak a Lamb Street-i halboltos ujjai.
– Nem adtuk örökbe. És ezért lett a neved D-A-V-I-D – mondta
Doreen, hol a fiára, hol Vernonra nézve. A pillantása olyan volt, mint
akit elbűvöltek – vagy mint aki teletömte magát kokainnal. Úgy
pulzált a pupillája, mintha nagy kartonszíveket akart volna kipislogni
Vernon Turbot felé. Ha hátborzongatóan is, de tulajdonképpen édesek
voltak. David könnyen el tudta volna képzelni őket egy aggok
számára írt Mills & Boon történet címlappárjaként.

252
 – Hogy? – kérdezte David. Mi a fasz köze lehet a nevének ehhez az
egészhez?
– Hát nem érted? A David számunkra egy rövidítés… egy szerelmi
zálog. Doreen – And – Vernon – Immortally – Devoted. Doreen és
Vernon mindörökké.
– Az én fiam vagy – mondta Vernon. – Egy igazi Turbot gyerek.

253
 46. fejezet
Manus zsebében rezegni kezdett a telefon. Előhúzta, gyorsan
rápillantott, aztán dühösen az íróasztalra hajította. Nem kért a
Domino’s Pizzas különleges ajánlatából. Azt szerette volna, ha Roz
küld neki SMS-t. Vagy még inkább, hogy felhívja. Bármivel
megelégedett volna, amiből kiderül, hogy hiányzik neki. Ő maga már
annyiszor eljutott a végső pontra, hogy a büszkeségét is lenyelve
telefonál neki, de eddig mindig sikerült legyőznie a kísértést. A
távolságtartással kapcsolatban Roz hozta a szabályokat, így neki kell
őket feloldani is. A végén még megsértődne, ha ő lenne a
kezdeményező. Eltűnődött, vajon hiányzik-e neki. Saját magának nem
akarta feltenni ugyanezt a kérdést, mert neki veszettül hiányzott az
asszony, és fájt neki, hogy idáig fajult köztük az ellenségeskedés.
Munkával próbálta száműzni ezt az érzést. Mindennap hullafáradtra
dolgozta magát, aztán hazament, és rögtön lefeküdt. Azt azonban nem
tudta, meddig fogja bírni ezt a gyötrelmes tempót. Nem volt ez
normális élet. De hát az utolsó négy évük sem volt jobbnak
nevezhető.
Ismét rezegni kezdett a telefonja. Ezúttal ismeretlen számról jött a
hívás. Felkapta, és lenyomta a hívásfogadó gombot.
– Tessék. Manus Howard.
– Helló, Manus. Megint én vagyok. Látod, nem tudsz lerázni. –
Jonie időzítése megint tökéletesre sikerült, és a hangja olyan puha
volt, akár a bársony.
– Helló, Jonie. – Manus érezte, hogy a homlokán kisimulnak a
ráncok, és az arcáról eltűnik a keserűség.
– Figyelj, eszembe jutott valami. A múltkor említettem, hogy
valamelyik este átugrik hozzám Tim és Layla. Nos, szombat estében
állapodtunk meg. Nem lenne kedved csatlakozni?
Manus automatikusan el akarta utasítani a meghívást, és már ki is
nyitotta a száját, hogy kimondja, de nem jött ki rajta szó.
– Tudom, hogy váratlanul ér a dolog – folytatta Jonie –, de nem
kell most válaszolnod. Gondold át, hogy mit szeretnél, és szólj, ha
elfogadod a meghívást. Én csak annyit mondtam nekik, hogy
véletlenül összefutottunk, mire ők megemlítették, hogy szívesen

254
találkoznának veled. És hogy segítsek a döntésben – irtózatosan jó
szakács vagyok. – Felnevetett. A kedves hang arra utalt, hogy örömet
okoz neki a férfival való beszélgetés, és reméli, hogy a meghívást
sem utasítja el. – Mégiscsak jobb lenne, mint egyedül üldögélni
odahaza, nem? És nem kellene hazafelé menet megállnod, hogy
beszerezz magadnak valami, épphogy csak elfogyasztható vacsorát.
Kérlek, mondd, hogy eljössz!
– Szemtelen vagy, tudod? – válaszolta nevetve Manus. – Képes
vagyok ám gondoskodni magamról! Férfi létemre sem vagyok egésze
haszontalan.
– Eszembe sem jutott, hogy az lennél – mondta Jonie. – És sem
feltartani, sem kényszeríteni nem akarlak semmire – de kérlek, gyere
el szombaton. Kérlek, kérlek, kérlek… Jól fogod érezni magad,
megígérem. Jókat fogunk nevetni.
És Manus, aki már rosszul volt attól, hogy örökké egyedül van a
házban, egyedül eszik, nincs senki, aki szólna hozzá, vagy akivel néha
nevethetne, meglepetten hallotta a saját hangját: – Oké, Jonie.
Szívesen csatlakozom hozzátok szombat este. Köszönöm a meghívást.

255
 47. fejezet
Az Ambrosiában nyugalmas esemény volt a reggeli. Itt nem kellett
tálcával beállni a sorba, és a lehető leggyorsabban kiválasztani az
ételt. Itt leültek egy asztalhoz, ráérősen végigböngészték a menüt, és
miközben az udvarias pincérek narancslét és kávét tettek eléjük,
megrendelték a reggelijüket.
– Miért nem ezt csináljuk minden reggel? – kérdezte a pirítósát
vajazva Roz.
– Ami engem illet, én szeretem a Butteryt – felelte Olive. –
Odafentről gyönyörű a kilátás, és közel sem vagyok biztos abban,
hogy minden reggel meg tudnék enni egy ekkora adagot – intett a
teljes angol reggelit tartalmazó tányér felé, amit éppen abban a
pillanatban tett le elé a pincér. Kétségkívül tekintélyes, de nem
elfogyaszthatatlan mennyiség volt rajta: egy vastag szelet, két font
átmérőjű véres hurka, egy csinos kis kolbászkarika, de még ez is
sokkal több volt annál, mint amennyit Olive normál körülmények
között reggelire megevett. – De így, alkalomszerűen, kimondottan
jólesik – tette hozzá elégedett sóhajjal, miközben a pincér friss fekete
borsot darált a felszolgált ennivalóra.
Már csak egy gyors fogmosásra és pisilésre mentek vissza a
kabinjukba, aztán átszálltak a Mermaidiáról egy jóval kisebb motoros
hajóra, amely a kikötőből, mint megtudták, egyenesen a Szent Márk
térre viszi majd őket. Egy nagy olasz kirándulóhajót megkerülve
élesen balra fordult a motoros, és hatalmas hullámokat keltve
nekilódult velük. Ven kinézett az ablakon, és kezdeti csalódottságát
rögtön örömteli várakozás váltotta fel. Minél közelebb kerültek
ugyanis a térhez, annál „velenceiesebb” lett a látvány. Gyönyörű
házak tűntek fel a parton, St. Clementet idéző színekben: a
citromsárga és krémszínű falakon érett narancsszínben pompáztak a
tetők; a horizonton kupolák és tornyok jelentek meg, és a vízen
pimasz kis csónakok cikáztak a nagy luxusjachtok között.
Fél óra alatt érkeztek meg a filmek és könyvek lenyűgöző
Velencéjébe. A hajójuktól balra gondolák ringtak a vízen, a végükben
kalapos, csíkos pólós gondolások egyensúlyoztak tapasztaltan. Ha
jobbra néztek, rögtön a Sóhajok hídját pillantották meg, mellette a

256
Dózse-palota gazdagon díszített oromzatát és a galambokkal teli
Piazza San Marcót. Bármilyen hihetetlennek tűnt, még a csengő-
bongó harangoknak is olasz akcentusa volt – ezt a hangzást sehol
másutt nem tudták volna produkálni a világon.
– Először, természetesen, gondolázni megyünk – közölte Roz
ellentmondást nem tűrő hangon, és már be is állt a sorba. – De ha
valaki rázendít a Csak egy cornettót-ra, azt a vízbe lököm.
– A helyedben én lecserélném azt a piros pólót – mondta Ven
Frankie-nek. – Úgy nézel ki benne, mint az a mániákus törpe a Ne
[xxvi]
nézz vissza! című filmben. Egyetlen épeszű gondolás sem enged
fel bennünket a hajójára, amíg le nem veszed.
– Ha-ha, nagyon vicces vagy – vágott vissza Frankie. Előző este
vette az ominózus pólót a Market Avenue-n, hogy egyhangúvá vált
ruhatárát feldobja vele. Időtlen idők óta először érzett magában elég
bátorságot ahhoz, hogy egy feltűnő darabbal magára vonja a
figyelmet, és a választása korábbi kedvenc színére, a pirosra esett.
– Hát nem fantasztikus? – kérdezte Roz, aki kezét a nap elé emelve
teljes fordulatot tett, hogy már az első pillanatokban minél többet
láthasson Velencéből. – Tényleg olyan, mint a filmekben.
– És nézzétek, hal alakú – mutatta Olive a turistatérképen, amelyet
a hajóról lejövet nyomtak az utasok kezébe. – És tudtátok, hogy a
szerelem istennőjéről, Vénuszról kapta a nevét?
– Jó tanárod volt Mr. Metaxas személyében, gyermekem –
gúnyolódott Roz. – Kíváncsi lennék, mi mindent tudott volna még
neked tanítani.
– Például ha kettesben maradtatok volna a szertárában – tette hozzá
Ven, amiért Olive viccesen pofon legyintette.
– Ott van valahol a Guidecca-sziget – nyújtotta Frankie előre a
kezét. – Ahol a Hotel Cipriani van. Nézzétek csak azokat a fából
készült csónakokat! Ott van az oldalukon a szálloda neve. Nos, kinek
van kedve egy igazán drága ebédhez?
– Nekem lenne – dünnyögte Roz.
– Az pedig ott San Servolo-sziget – folytatta Frankie a
hevenyészett idegenvezetést. – Az inkább nekünk való.

257
 – Ott olcsóbbak az éttermek? – kérdezte Roz.
– Nem. Viszont van ott egy bolondokháza – magyarázta Frankie. –
Vagy legalábbis, volt valamikor.
– Nem vagy te egy kicsit szemtelen? – kérdezte nevetve Roz. Egész
jól haladtak a sorban. Most már ők következtek. Két gondolás is
elindult feléjük – egy magas, erős fickó, csak úgy dagadt az izma a
kék-fehér csíkos ing alatt, és egy alacsony, pocakos, szőrös, aki a
mobilján beszélt valakivel.
– Akartok fogadni, hogy melyik lesz a miénk? – kérdezte halkan
Ven, de ezúttal lemosolyogtak rájuk az istenek. Mr. Izompacsirta ért
előbb hozzájuk, és mivel erősen hullámzott a víz, Ven felé nyújtotta a
kezét, és besegítette a drámaian bukdácsoló csónakba.
Rozt és Olive-ot a hajó két oldalába ültette, Frankie-t pedig
Vennel szembe, az orrülésre.
– Te vagy az egyensúly – kiáltott oda neki Roz.
– Ez pedig a „pofa be” olaszul. Ma vai a quel paese! – kiáltott
vissza neki Frankie igazi olaszos szenvedéllyel. Egek, hogy hiányzott
neki az örökös berzenkedés Rozzal!
A gondolás gyakorlottan irányította a hajót a kanálisokban. Elég
magas volt a vízszint, ezért a legtöbb híd alatt erősen be kellett húzni
a nyakukat, hogy átférjenek. Olyan szép, nyugodt útjuk volt, annak
ellenére is, hogy a közeli gondolán utazó csapat tele torokból
énekelte a Csak egy cornettót.
– Lefogadom, hogy ezt itt még senki sem hallotta – jegyezte meg
Olive. – Mi, angolok, olyan kiszámíthatóak vagyunk.
– Bezzeg nekünk, olaszoknak, van stílusunk – mondta nagyképű
szippantással Frankie. – Mi az O, Sole Miót trillázzuk. Az legalább
ideillő.
– Azt hittem, büdös lesz a víz – tűnődött Ven. Tényleg meglepőnek
találta az enyhén állott csatornaszagot, amely időnként megcsapta az
orrát. Ha valamit érezni lehetett a levegőben, az a bazsalikomnak a
közeli éttermekből kiszivárgó, semmi mással össze nem téveszthető
illata volt.
Az alacsony hidak alatt tovasikló gondolában alig éreztek valamit

258
a város felett lebegő párás forróságból. A partokról nézelődők
fényképezőgépeket kattintgattak, amitől Frankie, ahogy azt sietett
megjegyezni, filmsztárnak érezte magát.
Hihetetlen nyugalom vette őket körül. Az egyetlen hang, amit
hallottak, a víz csapódása volt a hajó oldalán és a gondolás
nevezetességekhez fűzött kommentárja: „Ebben a rózsaszín házban élt
egy ideig Mozart… Százharminchat híd van Velencében, és
száztizenhét apró sziget…”
A kikötőben sok hajó állt, ami rengeteg turistát jelentett, de itt, a
gondolán senki sem lökdösött senkit, és senki sem próbált elnyomulni
mellettük kiálló könyökkel; szinte idilli boldogság vette őket körül. A
szárítóköteleken frissen mosott ruha lógott, a szállodák lépcsőit
nyaldosó vízen megcsillantak a napsugarak, mindent virág borított –
olyan volt az egész, mint egy szépen díszített csokoládésdoboz.
Vonakodva szálltak ki a gondolából, amikor a mesebeli utazás
véget ért; csak az nyújtott némi vigaszt számukra, hogy Mr.
Izompacsirta egyik kezével a karjukat, a másikkal a derekukat fogta,
míg szilárd talajt nem éreztek a lábuk alatt.
– Hát ez csodálatos volt! – mondta Ven álmatagon. – Nem hinném,
hogy van valami, ami ezt felülmúlhatná.
– Igen? Én meg azt hittem, hogy a nap fénypontját Ocean Sea
kapitány virágai jelentették – tréfálkozott Roz.
– Már csak egysaroknyira vagyunk a Rialto-hídtól, szedjétek kicsit
a lábatokat – sürgette őket Frankie.
– Kezdek éhes lenni – jegyezte meg Olive, nem utolsósorban az
orrába nyomuló aromák miatt, amelyekben spagetti, pizza és
csokoládéillat keveredett.
A Rialto-hidat befelé néző üzletek sora alkotta, és szabadba kitett
standok foglalták el a közepét. Csupa érdekességgel volt tele, köztük
szebbnél szebb karneváli maszkok hatalmas választékával.
Mindegyikük vett egyet, sőt Ven vásárolt egyet Jennek, és egyet a
lányának is, míg az unokaöccse számára egy Inter Milan futballmezt
választott.
Egy férfi jeges vízpermetben fürdő kókuszdiószeleteket árult; a
mellette álló nő jégbe hűtött gyümölcsdarabokkal próbálta

259
odavonzani a turistákat.
– Sürgősen ételre van szükségem! – fakadt ki váratlanul Olive. –
Ebben az átkozott tengeri levegőben állandóan megéhezem. Már vagy
nyolcvan kilót híztam!
– Ugyan, hiszen reggelit is alig ettél – nézett rá Roz meglepetten. –
Amilyen kicsik voltak azok a kolbászok, nem csoda, ha most éhesnek
érzed magad.
– Erről jut eszembe, vajon hogy boldogul David odahaza? –
kérdezte Ven, és játékosan oldalba bökte Olive-ot.
– Jaj, muszáj volt szóba hoznod? Mindjárt aggódni kezd, hogy
meghaltak, mert a távollétében nem volt senki, aki kitörölte volna a
seggüket – dünnyögte Roz. Olive azonban nem engedte, hogy a
gondolatai átrepüljenek a tengeren. Ezernyi dolog volt, amivel
kellemesebb irányba terelhette őket, mint a Land Lane 15. lakói, és
hálás volt mindegyikért.
– Induljunk el vissza, a Szent Márk tér felé, és közben keressünk
egy jó kis éttermet – javasolta Ven.
– Nem lesz túl drága? – aggodalmaskodott Olive.
– De igen – felelte Frankie. – De legalább le tudsz ülni. Az
olcsóbb helyek zsúfolásig tele vannak.
– Csak egy bombára lenne szükségünk… – mormogta Olive. Már
az életét is odaadta volna egy tál lencséért.
– Remélem, nem akarjátok, hogy ne valami jó helyen együnk a
születésnapomon? – méltatlankodott Ven, és sietős léptekkel elindult
Frankie után. Keskeny sikátorokban vezetett az útjuk, és néha olyan
hídon is áthaladtak, amely alatt korábban elmentek gondolával.
– Mit szólnátok ehhez? – kérdezte, és megállt egy csupa üveg
oromzatú, nagyon elegánsnak tűnő étterem előtt, amelynek gazdagon
redőzött, krémszínű függöny díszítette az ablakait. – Gran Caffè Polo.
– Halkabban – intette Ven. – Éppen most számoltak fel 5 eurót
csupán azért, hogy hangosan kimondtad a nevét.
Ven azonban figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Betolta maga
előtt az ajtót, és úgy érezte, átlépett egy láthatatlan határt, és
megérkezett egy számára teljesen új, mindentől különböző világba,

260
ahol a letűnt időszakok csendesen hűvös méltósága lengte körül.
– Hát ez tényleg nem lesz olcsó – súgta Roz. – Még a pincérek is
Armaniban vannak!
Egy magas, karcsú olasz pincér, aki egy átlagos vőlegényt simán
maga mögé utasított volna eleganciában, rájuk villantotta tökéletes
fogazatú, hófehér mosolyát, majd az üvegvitrinekben pompázó torták
és sütemények mellett egy lépcsőhöz vezette őket, onnan pedig le, az
étterembe. Gyönyörű helyiség volt, halvány citromsárga és zöld
falakkal, hatalmas, ovális tükrökkel és régi, elsötétedett portrékkal –
minden részlete különleges volt és roppant elegáns.
A pincér egy ablak melletti asztalhoz vezette őket. Odakint izzadó
emberek vonszolták magukat; volt köztük, aki megállt, és megpróbált
bekukucskálni a függönnyel szegélyezett ablakok egyikén, hogy lássa,
miféle emberek engedhetnek meg maguknak egy ilyen helyet. Miután
leültek, a pincér sima, gyakorlott mozdulattal eléjük csúsztatott egy-
egy étlapot, majd egy kenyérrudacskákkal teli kosarat tett az asztal
közepére.
– Nyolc euróba kerül egy pohár víz! – nyögdécselte Roz halkan,
mert attól félt, a hangosabb beszédtől csilingelni kezdenek a
kristálycsillár függői a fejük felett.
– Mennyibe? – sikkantotta Olive. Arról, hogy odahaza, Yorkshire-
ben ez a leggyakrabban elhangzó kérdés, egészen megfeledkezett.
– Nézzétek – kezdte Ven szigorú hangon. – Fáradt vagyok, szomjas
vagyok, és nagyon, de nagyon éhes vagyok, és most az egyszer nem
fogom nézegetni, hogy mi mennyibe kerül, hanem egyszerűen
megrendelem. Ma úgy fogok élni, mint bárki, aki megengedheti
magának, hogy azt válassza ki ebből az étlapból, amit a legjobban
megkíván – és nem a legolcsóbbat. Egyébként is, a versenyszervezők
fogják fizetni a számlát, tehát ha én nem aggódom, nektek sem
kellene.
– Ezt a számlát nem hiszem, hogy át fogják vállalni a
versenyszervezők – vélekedett Roz. – Majd azt fogják mondani, hogy
elszaladt velünk a ló.
– Papírom van arról, hogy mindent fizetnek, amit ha megszegnének,
jogi következményekkel járna, azt hiszem. Fogjátok hát be a szátokat,

261
és válasszatok valamit!
– Akkor sem tudok nem odafigyelni az árakra – nyöszörögte Olive,
miközben Ven megrendelt egy üveg proseccót, ami többe került, mint
Doreen Hardcastle egész háza.
– Szedd össze magad! – torkolta le Frankie. – Egyszer az életben
élhetünk úgy, mint a királynők, akár fizeti a Figurehead a
költségeinket, akár nem. Nem mindennap ünnepelünk negyvenedik
születésnapot.
– Tudod, mit? Igazad van! – csapott a levegőbe Roz.
– Hát legyen – adta meg magát Olive, aki végül úgy döntött, ezen a
napon Mrs. Crowther lesz, és nem Olive Hardcastle.
A pincér elegendő időt hagyott a hölgyeknek, hogy kiválasszák az
étlapról a kívánatosnak talált ételt, aztán visszatért, és felvette a
rendelésüket. Roz lasagnét kért, Frankie bolognai spagettit, Ven és
Olive pedig grillezett csirkét.
– Azért azt hittem, flancosabb lesz a választékuk, ti nem? –
kérdezte Roz suttogva a többiektől, miután megrendelte a történelem
legdrágább, teljesen közönségesnek számító ételét.
– A La Piazza San Marcón nemcsak az ételért fizetsz – mondta
Frankie –, hanem a privilégiumért is, hogy itt lehetsz, és közben
hallgathatod az utcai zenészek csodálatos játékát, szóval, a
különleges légkörért.
– Remélem, a légkört chipsben mérik – sóhajtotta Olive. –
Mindjárt éhen halok.
Csendben eszegették a grissiniket, és miközben a terem hűvöse
átjárta az összes pórusukat, élvezettel hallgatták a térről behallatszó
zenét. Úgy érezték, a paradicsom egyik idilli szegletében ülnek egy
turistákkal teli város közepén.
A felszolgált adagok nem voltak kifejezetten nagyok, és nem járt
hozzájuk chips sem, de istenien illatoztak, és tökéletesnek tűntek a
maguk egyszerűségében. Olive és Ven sült csirkéje kövér, fekete
olajbogyókkal díszített, házi készítésű, nagyon krémes majonézzel
meglocsolt ropogós salátával érkezett.
– Venice, boldog születésnapot! – emelte meg Roz a proseccós

262
poharát, és halk csilingelés közepette odaérintette az ünnepelt
poharához. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy az olasz
éttermet választottad az ünnepléshez, és nem bíztad rám a döntést.
– Azért – szólt közbe Olive –, ha én véletlenül a kínai nagy falat
választom a születésnapi vacsorám színhelyéül, akkor ne vegyetek
rögtön repülőjegyet, mert csak a Hill Street-i kínai gyorsétteremre
gondolok. – Azzal ő is Ven poharához érintette a magáét.
– Nem tudhatod – vélekedett Frankie. – Lehet, hogy addig még
megnyered a lottófőnyereményt.
– Vagy te is kitalálsz egy szlogent az egyik kínai utakra
specializálódott utazási ügynökség számára – tette hozzá Roz
nevetve. – Mássza meg a nagy falat, az lesz ám a nagy falat!
– A szlogenírást csak hagyjátok rám, emberek! – tért vissza
közéjük a gondolatban távol járó Ven. – Az ilyesmi nem amatőröknek
való.
– Ez a legfenségesebb étel, amit valaha ettem – közölte Roz. –
Majdnem megérte a szívrohamot, ami kis híján rám tört a borsos árak
láttán.
Olive egy darabka kenyérrel a maradék majonézt is eltüntette a
tányérjáról, egy apró, hölgyekre nem igazán jellemző böffentéssel a
tányér közepére helyezte az evőeszközt, majd ijedten a szája elé kapta
a kezét.
– Ilyen helyen nem szokás böfögni, te malac – szólt rá Roz
kedélyesen.
– Fingani meg pláne nem – tette hozzá Frankie, amitől olyan
vihogás fogta el Olive-ot, hogy a tiltás ellenére csaknem
elszellentette magát.
Ven elővette a tárcáját. A többiek ugyanezt tették, mire Ven kisebb
patáliába kezdett.
– Kössünk egy egyezséget – mondta végül. – Ha a Figurehead azt
találja mondani, hogy „nem, kérem, ezt a számlát nem álljuk” – amire
persze nem fog sor kerülni –, szólok nektek, és kifizethetitek a
részeteket. Mit szóltok hozzá?
Mindannyian túl elgyötörtek voltak ahhoz, hogy vitázni kezdjenek,

263
így Ven kifizette az ebédet, és a táskájába gyömöszölte a számlát.
Aztán ismét csatlakoztak a kinti hőségben hullámzó őrülethez.
– Nos? – kérdezte Roz. – Készen állsz arra, hogy elszakadj tőlünk?
– Készen. Biztos, hogy nem bánjátok?
– Ne légy ostoba. Ez a nap a tiéd, azt kezdesz vele, amit csak
akarsz, te közösségi életre képtelen liba. Csak vicc volt – tette hozzá
gyorsan Roz, mert érezte, hogy ezúttal egy kicsit elgaloppírozta
magát.
– Ha akarod, természetesen együtt maradhatunk – próbált tompítani
az elhangzottak élén Frankie. – Ugyanakkor tökéletesen megértjük, ha
egyedül szeretnél maradni egy kicsit.
– Köszönöm – felelte Ven. – Akkor most elköszönök tőletek. –
Frankie már korábban megtanította neki olaszul, hogy „Bocsánat, meg
tudná mondani, hogy jutok el a Hotel Aniba?” Ezenkívül volt nála egy
elég amatőr térkép, kifejezetten a szállodákról – a legjobb, amit az
internetről le lehetett tölteni. Tehát, amennyire tudta, felvértezte
magát a nap magányos részére is.
– Akkor, születésnapos kislány, majd a hajón találkozunk –
búcsúzott tőle játékos csókot intve felé Frankie. – Ciao, bellissima!
– Arrivederci! – kiáltotta Ven boldogan.
Miközben a többiek átvágtak a téren, hogy körbeszimatoljanak a
legendás Caffè Florianban, és ott is megnézzék a még előbbinél is
borsosabb árakat, Ven, a térképe utasítását követve, keresztülvágott
az egyik sikátoron, de az, mint pár méter után kiderült, zsákutca volt.
Nem mintha sokat számított volna, mert Velencénél tökéletesebb
helyet találni sem lehetett ahhoz, hogy eltévedjen az ember. Ezzel
még Ven is egyetértett. Bekukkantott néhány boltba, ahol megcsodálta
a fantasztikus bőrárut, vagy éppen a bútorokat, és a kirakatokban
megcsodálta a világ leghíresebb márkáit. Egyszer csak elhaladt
mellette egy szerelmespár, és Ven szívébe belemart a fájdalom az
összefonódott kezek láttán. Mert itt állt, a világ legromantikusabb
városában, egyedül. Sőt magányosan. Mert bármerre nézett, nem
látott mást, csak párokat, csoportokat, családokat. Egy pillanatra
rátört a pánik, és majdnem visszaszaladt, megkeresni a többieket.
Megint rossz döntést hozott. Nem lett volna szabad elszakadnia tőlük

264
a szerelem városában.
Csípős könnyek kezdték marni a szemét, így betért a legközelebbi
cukrászdába, és próbált úgy tenni, mintha a különféle fagylaltokat
tanulmányozná elmélyülten az üvegpult mögött. Egyszer csak
megjelent mögötte egy magas férfi tükörképe. Némi időbe beletelt,
míg így, egyenruha nélkül felismerte benne álmai férfiját.
– Helló, Venice. És persze, boldog születésnapot – mondta a férfi
a felé forduló nőnek. – Ó, üdvözlöm, kapitány – mondta a megfelelő
szavakat keresgélve Ven. – Milyen kellemes meglepetés. Alig
ismertem meg ebben a kék szerelésben.
Elvágott szárú farmer és búzavirágkék árnyalatú póló volt rajta,
amely ugyanúgy helyet talált magának Ven zaklatott szívében, mint a
fehér egyenruha. – És… köszönöm a virágot. Nagyon kellemes
meglepetés volt a gyönyörű csokor.
– Szívesen. A trüffelt is megkapta? Remélem, kávéízű volt, mert
azt rendeltem.
– A trüff… ó, hát azt is maga küldte? – Ven érezte, hogy
felforrósodik az arca. Biztos volt benne, hogy a hajón nem minden
születésnapos részesült ilyen bánásmódban. Lehet, hogy flörtöl vele a
kapitány? Vagy a természeténél fogva ilyen kedves? Nem először
bánkódott azon, hogy időnként képtelen reagálni a mások által
kibocsátott jelekre.
– Igen, igen… a trüffelt is megkaptam. Nagyon kellemes
meglepetés volt az is. Köszönöm. – Istenem, fohászkodott magában,
miért nem jut az eszembe valamilyen normális jelző? Bármi, amiben
nincs benne a „kellemes meglepetés” kifejezés.
– A barátnői azt mondták, hogy a kávés édességeket szereti
legjobban.
– Aha – bólintott Ven, de nem mert semmit sem mondani, nehogy
megint „kellemes meglepetésnek” minősítse a nyilvánvaló
figyelmességet. „Lassíts, te őrült”, figyelmeztette az esze a szívét.
– Teljesen egyedül van? – kérdezte Nigel.
Miért nem megyünk be egy órácskára ebbe a helyes kis szállodába,
hogy az igazi ajándékomat is átadhassam? Ven megpróbálta
elhallgattatni élénk képzeletét, csakhogy nem sok értelmes jutott az

265
eszébe.
– Hm… Igen. Nemrég fejeztük be az ebédet a többiekkel, és most
elindultam, hogy megkeressem az én kis szállodámat.
– Aztán ne felejtse el lefényképeztetni magát, ha megtalálja –
figyelmeztette Nigel. – A szülei biztosan örülni fognak a fotónak.
Mivel már amúgy is közel állt a síráshoz, szabályos
ostorcsapásként élte meg a férfi szavait. Mégis, volt a pillanatnak egy
töredék része, amikor majdnem sikerült kimondania, hogy „jó ötlet,
majd megkérek valakit”. De a mákszemnyi idő tovaröppent, és sötét
felhők gyűltek a helyére, amelyek ugyancsak egy pillanatra
beárnyékolták előtte a valóságot, de csak azért, hogy aztán még
nagyobb erővel csapjon le rá ismét az ostor. Ven derekasan küzdött,
hogy ne csorduljanak ki a könnyei, mert nem akart sokadszor is hülyét
csinálni magából a jóképű férfi előtt, de a fájdalma erősebb volt,
mint az akarata, és az árulkodó cseppek, még mielőtt letörölhette
volna őket, végigcsordultak az arcán.
– Istenem, Venice, valami rosszat mondtam? – nyögte
kétségbeesetten Nigel. Ven, jelezve, hogy képtelen beszélni, legyintett
párat a kezével, aztán beletúrt a táskájába, de Murphy törvénye
működésbe lépett, mert egyetlen zsebkendőre sem bukkantak rá
kereső ujjai. És bármilyen mélyre hajtotta is a fejét, semmivel sem
tudta álcázni a testét rázó zokogást. Ekkor megérezte a férfi nagy,
meleg kezét a vállán, az együttérzésről tanúskodó szorítást, és ettől
még szaporábban kezdtek peregni a könnyei.
Aztán Nigel a tenyerébe nyomta a saját zsebkendőjét, és mivel
Vennek semmi mása nem volt, amit használni tudott volna,
beletemette az arcát a puha, férfiillatú lenvászonba.
– Sajnálom – szipogta Ven, miközben megpróbálta összeszedni
magát valamennyire, és ennek részeként köhögéssel próbálta álcázni
az érzelmeit. – De… ami a szüleimet illeti, mindketten meghaltak.
– Én sajnálom. – Nigel dallamos hangja egyszerre volt mély és
megnyugtató. A keze még mindig a nő vállán pihent.
– Nem tudhatta. – Ven az arcára erőltetett egy mosolyt, de le merte
volna fogadni, hogy nem hozott túl mesés eredményt a próbálkozás.
Érezte, hogy ismét gyülekezni kezdenek a szeme sarkában a könnyek.

266
Idegbajos borjú módjára próbált erőlködni, mert szentül hitte, vissza
tudja tartani őket attól, hogy kicsorduljanak.
– Kávé, cappuccino, latte! – mondta hirtelen Nigel, mint egy utcai
italárus, majd Ven válláról a könyökére csúsztatta aggódó kezét, és a
sarok felé tolta, nyugodtabb körülmények közé, mert érezte a testében
hullámzó zavart feszültséget.
– Annyira sajnálom – hüppögte Ven. – Nézzen csak rám, és maga
is látni fogja, hogy mekkora idióta vagyok.
– Elvihetem egy kávéra valahová? – kérdezte lágyan Nigel. –
Tudom, hogy egyedül szeretne lenni, de attól tartok, nem bírom
magára hagyni ilyen állapotban.
– Ne aggódjon miattam. Tényleg. Teljesen jól vagyok –
bizonygatta Ven bátran, de nyilvánvaló volt, hogy nem mond igazat.
– Még több mint három órája van Velencére – válaszolta Nigel az
órájára vetett gyors pillantás után. – Csak tizenöt percet szeretnék
ellopni belőle, hogy a kedvenc helyemre, a Caffè Angelóba elvigyem.
Persze csak ha megengedi. Csak kétpercnyire van innen, és szentül
hiszem, hogy néhány csendes percre le kell ülnie valahol.
Ven először ellenkezni akart, de aztán rájött, hogy a férfinak igaza
van. És mivel pontosan arra volt szüksége, amit felajánlott neki,
befogta a száját, és hagyta, hogy beirányítsák egy kicsike
mellékutcába, majd átvezessék egy keskeny fémhídon.
– Kicsit eldugott helyen van – magyarázta Nigel –, de már itt is
vagyunk. – Megálltak egy csinos kis kávéház előtt, amely belülről a
Gran Caffè Polo kicsinyített mása volt. Pasztellszín falait gyönyörű
tükrök borították, és akkora fagylaltospult állt benne, amekkorát Ven
még sohasem látott.
– Mind házi készítésű, és higgye el, a világ legjobb gelatója –
suttogta Nigel.
Mosolygós, csillogó szemű, dús ősz hajú férfi üdvözölte Nigelt
férfias öleléssel és pergő olasz köszöntéssel.
– Venice, ő a barátom, Angelo – mutatta be Nigel, miközben
Angelo olyan vehemenciával rázta meg Ven kezét, hogy majdnem
letörte.

267
 – Egy kétszemélyes asztalt a Capitanónak! – vakkantotta oda
Angelo egy fiatal pincérnek, aki kezét-lábát törve sietett, hogy
előkészítsen egy helyet a szemmel láthatóan nagy becsben tartott
vendégeknek. – Szeretne ebédelni, signorina?
– Nem, csak kávét kérünk és talán fagylaltot – felelte Nigel,
jóváhagyást kérő pillantást vetve Venre. A nő bólintott, mire Nigel
nagyon folyékony és nagyon gyors olasz nyelven mondott valamit
Angelónak, amitől az idős férfi vidám kuncogásba kezdett.
– Tyűha… – jegyezte meg Ven. – Ez csak halandzsa volt, vagy
tényleg olaszul beszélt?
– Mindig könnyen tanultam a nyelveket – válaszolta Nigel úgy,
hogy amit mondott, egyáltalán nem hangzott nagyképűen. –
Folyékonyan beszélek olaszul, franciául és spanyolul, de németül és
portugálul sem lehetne eladni, azt hiszem. Ezen a kettőn azért még
bőven van javítanivalóm. Valamennyire tudok még angolul is – tette
hozzá mosolyogva.
Megérkezett a pincér, két hosszúkás étlapot nyomott a kezükbe, és
megkérdezte Nigeltől, milyen kávét szeretnének inni.
– Én egy latte grandét kérek. És maga, Venice?
– Én is azt, köszönöm. – Ven közben már az étlapot böngészte,
amely tulajdonképpen fagylaltlap volt, és több oldalon át tartalmazta
az egész kínálatot.
– Meg kellene kóstolnia az egyik fagylaltkelyhet – javasolta Nigel.
– Mégiscsak a születésnapja van. Persze csak, ha van ideje.
– Van időm – nyugtatta meg Ven, aki élvezte, hogy ha csak
időlegesen is, de kiszabadították a fájdalmas magányból ebben a
páratlanul gyönyörű városban. Kivételesen eszébe sem jutott
tiltakozni az ajánlat ellen, főleg, amikor egy pincérnő elhaladt
mellettük két hatalmas, tejszínhabba burkolt, meggyel és szósszal
gazdagon meghintett kehelycsodával. Hosszan tanulmányozta a
kínálatot, majd szűkíteni kezdte – először tizenötre, aztán ötre. Végül
megállapodott a Cappuccino Fantastico kehely mellett. Nigel
választása a Midnight Mint Magnificóra esett. Ven rábízta a
rendelést.
Az ablakon át látni lehetett, hogy a másik három lány a

268
fagylaltkínálatot bámulja odakinn. Egy kicsivel később ők is
észrevették Vent, és – nyilván, hogy gyorsan kibeszéljék –
összedugták a fejüket, majd továbbálltak. Olyan diszkréten, mint
pörölykalapács. Nigelt megmosolyogtatta a dolog.
– Iskoláskorom óta bosszantanak – jegyezte meg Ven kedvesen. –
Nem is tudom, miért tartottam meg őket ennyi éven át.
– Ó, szóval régi barátságról van szó – dünnyögte Nigel, mintha
már korábban is izgatta volna a kapcsolat mibenléte. Az ördögbe,
lehet, hogy leszbikusoknak nézte őket?
– Arról. Nagyon régiről – sóhajtotta Ven. – Kettőjüknek van
partnere, kettőnknek nincs. – Ó, a fenébe! Miért kellett ennyire
nyilvánvalóvá tennie, hogy egyedülálló? – De nagyon élvezzük a
szingliséget – tette hozzá, amivel csak tovább rontott a helyzeten. Ez a
kis kiegészítés olyan színezetet adott a dolognak, mintha feltételezné,
hogy a férfi rá akar hajtani, de őt, sajna, hidegen hagyja ez az
igyekezet. A pincér meghozta a kávéikat, így megmenekült attól, hogy
tovább ássa maga alatt az egyre mélyülő gödröt.
– No, és tudja már, hogy jut el a szállodába, amit annyira keres? –
kérdezte Nigel.
– Nem igazán – vallotta be Ven –, de meg fogom találni. Van egy
jó kis térképem. – Azzal előhúzta a zsebéből azt a vázlatos valamit,
amit az internetről nyomtatott ki még indulás előtt. – Frankie
megtanított útbaigazítást kérni.
– Akkor? Mire vár? – biztatta a kávéját kortyolgatva Nigel. –
Rajtam kockázat nélkül gyakorolhat egy kicsit. Játsszuk el, hogy
velencei vagyok.
– Oké – egyezett bele Ven, és megköszörülte a torkát. – Oggi
compio quarant’anni, mo vuoi tastare le tette?
Nigel akkora köhécselésbe kezdett, hogy majdnem belefulladt a
kávéjába. A feje padlizsánszínűre lilult, és hangosan felnyögött.
Ezúttal Venen volt a kérdezés sora. – Jól van? – és már fel is pattant,
hogy megveregesse a férfi hátát, nehogy meghaljon, és kapitány
nélkül maradjon a hajó.
– Elnézést – mentegetőzött még mindig recsegős hangon Nigel. –
Félrenyeltem.

269
 Közben megérkeztek a fagylaltkelyhek. Nigel még sohasem volt
ennyire hálás azért, hogy megmenekülhetett a magyarázkodástól.
Roz megpróbált nem odanézni a hamis Louis Vuitton táskákra,
amelyeket a földről árultak az utcai árusok. Még a hajón
figyelmeztették őket, hogy az illegális táskavásárlásért több ezer
eurós büntetést kaphatnak az eladók és a vásárlók is – már ha tetten
érik őket. A baj az volt, hogy a kitett darabok kiváló hamisítványok
voltak, és Roz úgy próbálta elterelni róluk a figyelmét, hogy nagyokat
nyalt a fagyijába. Nem sokkal korábban Vent és a kapitányt is egy
fagylaltozó sarkába húzódva fülelték le, így onnan gyorsan – és
szerintük észrevétlenül – kereket oldottak, és inkább máshol vették
meg maguknak a hűsítő finomságot.
– Vajon hogy halad Ven? – szólalt meg hirtelen Olive, merészen
ellopva a többiek gondolatát. – Mármint a kapitánnyal – tette hozzá
sokat sejtetően.
– Bizonyára belebotlott valahol. Csak nem tartotta volna titokban
előttünk, hogy találkája van vele – dünnyögte Roz, aki már alig bírta
kivárni, hogy a hajón meghallgathassa a pikáns részleteket.
– Remélem, megtalálja a szállodáját. Mert ha nem, nem lesz
tökéletes a napja, azt hiszem – sóhajtotta Olive.
– Ó, a francba! – kiáltott fel Frankie, és rémülettől kitátott szájjal
meredt Rozra.
– Ugye, megmondtad neki? – kérdezte Roz.
– Elfelejtettem…
– Ó, hogy a fene enné meg… Most mi lesz?
Olive kíváncsi pillantást vetett rájuk. Képtelen volt eldönteni, hogy
a két vízköpőre emlékeztető cselszövő sír, vagy inkább nevet. –
Miről beszéltek?
– A kérdésről, amit megtanítottam neki. Tudod, hogy eljusson a
szállodához – motyogta Frankie.
– Mi van vele?
– Hát… hogy az alapján bizony nem fogja megtalálni a Hotel Anit.
– Miért? Mit tanítottál neki?
– Azt, hogy „Ma vagyok negyvenéves. Meg akarod fogni a

270
cicimet?”
– Ó, Frankie!
– Betegre ettem magam – mondta Ven, de azért hősiesen
belemélyesztette a kanalát a kávés fagylalt kehely aljára szorult
maradványaiba. – Nem tudom megenni – mondta aztán mégis. – Már
így is szétpukkadok.
Nigelnek nem volt ilyen problémája. – Ez – kezdte – a fő oka
annak, hogy ha Velencében járok, legalább fél napra elhagyom a
hajót. Először megeszem a szokásos adagomat, aztán járok egy
nagyot, hogy legalább részben elégessem a magamba tömött
kalóriákat.
– Minden kikötőben kiszáll? – kérdezte Ven.
– Nem – felelte Nigel. – Ahhoz az esetek többségében túl elfoglalt
vagyok, de Velencében mindig megpróbálom szabaddá tenni magam.
– Gondolom, azért legalább kétszer járt már mindenhol.
– Hm… Valahogy úgy. De tudja, nem nagy móka egyedül róni az
utcákat egy szép helyen – mondta Nigel meglepő szomorúsággal a
hangjában.
– Ez azt jelenti, hogy nem nős? – Ven a férfi csupasz gyűrűsujjára
villantotta a szemét.
– Az voltam – válaszolta Nigel –, de sajnos nem tartott sokáig a
házasságom. A feleségem gyűlölte a tengert, én meg képtelen voltam
feladni a hivatásomat. Lehetetlen egy helyzet volt. És mivel nem volt
hajlandó elkísérni az útjaimra, alig láttuk egymást.
– Talán nem fogta fel, hogy milyen élet vár egy hajóskapitány
feleségére? – Ven zavartan elhallgatott, mert alig tudta visszaszívni a
nyelve hegyén lévő „ostoba nőszemély”-t. És az is felötlött benne,
hogy esetleg túl kíváncsi, és éppen elnézést akart kérni a személyes
kérdésért, amikor Nigel szóra nyitotta a száját.
– Azt mondta, felfogta, de nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet.
– Az ember azt gondolná, hogy egy kapitányon minden kikötőben
fürtökben lógnak a nők. Hogy minden bugyi nedves… hm… szóval,
hogy már az érkezését is izgatottan várják – helyesbített gyorsan Ven.
– Még talán a férfiak is.

271
 – Szó, mi szó, a fehér uniformisnak megvan a romantikája –
vigyorgott Nigel. – De ha egy kapitányt egyetlen útjára sem kísér el a
felesége, magányos napokkal kell számolniuk. Márpedig három hónap
elég hosszú idő. És még nehezebb, ha gyerek is van. Nekünk,
szerencsére, nem lett.
– Hát igen. El tudom képzelni.
– De bárhogy is nézzük – folytatta Nigel –, számomra olyan ez a
munka, mint a lottófőnyeremény. Ezt akartam csinálni egész
életemben, és imádom minden pillanatát.
Ven nyelt egy nagyot. – Ezt igazán jó hallani – motyogta végül. –
De gondolom, nem lett rögtön kapitány.
– Hát, elég sokáig eltartott a tanulóidő – bólogatott Nigel. – Az én
esetemben húsz év kellett ahhoz, hogy kadétból kapitány legyek. Az
egyetem után először egy olajszállító hajó fedélzetén szolgáltam,
aztán a haditengerészet következett…
– És mennyi ideje van a Mermaidián?
– Általában két évre neveznek ki bennünket egy hajóra, de ez az
időszak, a körülmények függvényében, hosszabb, illetve rövidebb is
lehet. A Mermaidián még csak négy hónapja vagyok – magyarázta
Nigel, majd visszatért a beszélgetés korábbi fonalához. – És magának
van gyereke, Venice?
– Nekem? Neeem… Nincs. Egyikünknek sincs. Nem érdekes?
Pedig annak idején úgy terveztük, hogy mindegyikünknek lesz. Négy.
– Régóta él egyedül?
– Tavaly óta.
– És barátságban váltak el?
Ven felsóhajtott, és eltűnődött, belemenjen-e a részletekbe, de
aztán lassan megrázta a fejét.
– Nigel, ha elmondanám a válásom történetét, nem hinne nekem.
– Azért csak próbálja meg – biztatta a férfi, és várakozásteljesen
összefonta a kezét a mellkasán.
– Úgy három évvel ezelőtt kezdtünk eltávolodni egymástól –
kezdte Ven. – A szüleim, szinte teljesen egyszerre, megbetegedtek…
és az egyik barátnőm épp kezdett felépülni egy súlyos betegségből.

272
Iannek kevés munkája volt, így elég nehézkessé vált az életünk.
Maszek villanyszerelőként dolgozott. „Ian, az elektroman” szlogennel
hirdette magát. A konkurenciáját ugyanakkor Alecnek hívták, és
természetesen ő is előállt egy még frappánsabb szlogennel.
Egyszerűen „Alectroman”-nek hívta magát, és ahol tudott, alávágott
Iannek, és hogy őszinték legyünk, sokkal ügyesebb is volt nála.
Szóval, a váratlan betegségek és a tény, hogy Ian hol dolgozott, hol
nem, elég nagy súllyal nehezedtek a házasságunkra. Ha úgy érzi, hogy
nevetnie kell, kérem, ne fogja vissza magát – mondta Ven Nigelnek,
bár a férfi nem úgy nézett ki, mint aki szórakoztatónak találja a
történetet. Sőt, teljes odaadással figyelt. – Ezt követően ugyanis
történt néhány fordulat, amelyen így, utólag, már én is csak nevetek.
Ian nem volt rosszképű fickó, ezenkívül, hogy is mondjam… – a
büdös francba, minek is kellett belekezdenem? – nos, szóval, elég jól
el volt látva csípő alatt. És annak, hogy ezt mondom, oka van – tette
hozzá Ven, de ettől függetlenül érezte, hogy elönti a pír. – Néhány
haverja létrehozott egy Chippendale-csoportot, vagy valami hasonlót,
és arra biztatták, hogy álljon be közéjük, mert elég jó pénzt lehet így
keresni. Nem kellett neki sok biztatás. Elkezdett konditerembe járni,
ahol nemcsak az izmait pumpálta fel rendesen, hanem némi hamis
barnaságra is szert tett, kiszőkíttette a haját, legyantázta a
mellszőrzetét, és a végén már olyan jól ment neki, hogy
szólókarrierbe kezdett, és Ianerotics címmel saját sztriptízműsora
volt.
Nigel nem nevetett.
– Rá sem lehetett ismerni többé. Valamikor kedves, helyes fiú volt,
de a ráirányuló figyelem teljesen megváltoztatta. Hogy a hosszú
történetet rövidre fogjam, szerzett magának egy régi, nyitott tetejű
sportkocsit, és ahogy jóval később megtudtam, egy mutatós kis
dekorációt az anyósülésre, és két héttel az apám halála után arra
értem haza a munkahelyemről, hogy elköltözött. Addig fogalmam sem
volt arról, hogy viszonya van. Anyától és apától örököltem egy kis
házat. Ehhez jött még az összes megtakarításuk. Egész életükben
félrerakták a pénzüket nekem, amiért én nagyon haragudtam rájuk.
Sokkal jobban örültem volna annak, ha magukra költik, amit sikerül
megspórolniuk. Végül, a válási egyezség részeként, még ennek a

273
pénznek a felét is Ian kapta meg. És amilyen a sors… nem sokkal
azután, hogy a volt férjem beváltotta a csekket, elveszítettem az
állásomat.
– Hát ez szörnyű – mondta Nigel együttérzéssel teli hangon. – Mi
több, kegyetlen. És mi történt a közös otthonukkal?
– Ian átvállalta a törlesztést, így az övé lett, és odaköltöztette a
barátnőjét is. Én egyébként sem szerettem volna ott maradni, főleg,
miután kiderült, hogy mire használták a hálószobát a távollétemben.
Átköltöztem anya és apa házába, de az meg tele van szomorú
emlékekkel.
– Micsoda gyalázat – dünnyögte Nigel.
Ven az arcára kényszerített egy mosolyt, így akarta leplezni, hogy
hirtelen pánikba esett. Mi van, ha Nigel azt hiszi, egy
drámakirálynővel van dolga? – Ó, kérem, ne hagyja, hogy egy
kétségbeesett vén tyúk benyomását keltsem önben. Akár hiszi, akár
nem, nem lettem kiábrándult. Nagyon is tudok hinni abban, hogy
valami még vár rám. A szüleim pozitív gondolkozású emberek voltak
mind a ketten. Hittek a karmában, amit az ő idejükben még nem így
neveztek ugyan, de ez nem számít. És lám, igazuk volt, mert… –
Istenem, majdnem elszólta magát előtte! – mert itt vagyok, Velence
közepén, és Ian már a múlté. És azt kell mondjam, élvezem az életet.
– És ma negyvenéves, és közel sem látszik annyinak, és legalább
ma olyan férfival hozta össze a sors, aki nem fogja elvenni a pénzét.
És még mielőtt esélye lett volna a tiltakozásra, Nigel felkapta az
asztalról a számlát, és kinyitotta a tárcáját. – Ha megvár, segítek
megkeresni azt a szállodát – mondta, majd a kávéház távoli sarkába
sietett, és eltűnt a mosdóba vezető ajtó mögött. Amikor visszajött,
nagy beszélgetésben találta Vent a kábultan figyelő Angelóval.
– …quaranta anni, mi vuoi…
A mondatot, az utolsó pillanatban, Nigel hangos köhögéssel
szakította félbe. – Minden rendben, azt hiszem, tudom, hol van az a
szálloda. Grazie, Angelo, arrivederci.
– Arrivederci, signorina, Capitano. Remélem, hamarosan
viszontláthatom önöket.
Nigel gyorsan kiterelte Vent a kávézóból, aki nyomban korholni

274
kezdte:
– Félbeszakította a gyakorlásomat.
– Azért, mert – kezdte Nigel, de nyomban el is hallgatott. Hogy
mondja meg neki? Végül blöffhöz folyamodott. – A velenceiek kicsit
másképp beszélik az olaszt, mint az ország többi részében élő
emberek. Másképp hangsúlyoznak, és ez megváltoztatja bizonyos
szavak jelentését. Valahogy úgy vannak, mint nálunk a Glasgow-ban
élők és a Cornwall környékiek. Alig értik egymást. Szóval… amit
Frankie tanított magának, hm… azzal nem biztos, hogy megtalálná a
szállodát.
Legnagyobb megkönnyebbülésére Ven elfogadta a magyarázatot. –
Értem. Akkor kész időpocsékolás volt megtanulni ennyit is.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hagyja, hogy én beszéljek –
mondta igazi ír gálánssággal Nigel, miközben maguk mögött hagyták
Angelo kávézóját.
Alig kötött ki a vaporetto Murano kicsike szigetén, Olive máris
lelépett róla.
– Mindig is szerettem volna eljönni ide – mondta a barátnőinek. –
Tudtátok, hogy valamikor Barnsley is híres volt az üvegfúvóiról?
Ezért is van egy üvegfúvó a címerében.
– Mintha csak Mrs. Eustont hallanám – jegyezte meg fanyalogva
Roz, és még egy grimaszt is vágott, amikor eszébe jutott az egykori
tanára. Mindnyájan utálták. – Csak nehogy neked is összenőjön a
szemöldököd, mint neki.
A vízibuszt elhagyó embereket egy magas, jóképű olasz férfi
köszöntötte, majd arra kérte őket, hogy kövessék.
– Hű, most már én is kíváncsi vagyok – dünnyögte Frankie.
– Vajon hová visz bennünket? – kérdezte Roz.
– Remélem, a mennyországba és vissza – tréfálkozott Frankie.
Természetesen, mint mindenki, ők is tudták, hogy egy üvegfúvó-
bemutatóra terelgetik őket, utána meg egy boltba, abban bízva, hogy
mindenki vesz majd valamit. Ha mást nem, egy muranói ajándék
figurát, jobb esetben hatalmas tükröket és csillárokat. Engedelmesen
követték hát Mr. Jóképűt egy padokkal és brutális eszközökkel

275
telezsúfolt műhelybe, ahol fafűtésű kemencékben lobogott a láng. Ott
egy kerekded, idős férfi várta, hogy az érdeklődők összegyűljenek.
Olyan szőrös keze volt, mint egy csimpánznak, felgyűrt ujjú kockás
inget és egy nagyon buggyos, nagyon elnyűtt farmert viselt. Inkább
látszott csavargónak, mint művésznek. Enriqueként mutatták be, a
szakma mestereként. Volt idő a történelemben, amikor a muranói
üvegfúvók olyan népszerűségnek örvendtek, mint napjainkban a
rocksztárok, és a legkívánatosabb férjjelöltekként tartották őket
számon a lányos anyák. Roz azért reménykedve gondolt arra, hogy a
középkorban rendesebben öltözködtek, mint az idősödő Enrique.
Mellette még a tépettnek számító Rolling Stones tagjai is jól
öltözöttnek tűntek volna.
Bár Roz, aki csak azért jött el, hogy Olive kedvében járjon, és arra
számított, hogy unatkozni fog, most elbűvölten nézte, miként lesz a
felhevített és nagy szakértelemmel ide-oda forgatott üveggömbből
Ferrari-ló. A jó öreg Enrique megérdemelte a tapsot, amit a végén
kapott. Nem mintha változott volna tőle a szexuális vonzereje. Lehet,
hogy a szakmáját kiválóan művelte, de egyetlen nő sem volt a
csoportban, aki elhajította volna miatta a bugyiját.
A lányok együtt sétálták végig a boltot; ámulva nézték a csodás
tükröket és a lámpákat, és megpróbáltak nem belebotlani semmibe.
– Ezt megveszem Vennek – mondta Olive, és a kezébe vett egy
bőrszíjra felfűzött piros üvegszívet. – Egy kicsi, Velencére
emlékeztető ajándékként a születésnapján.
– Akkor már vegyük meg a hozzá való fülbevalót is, és a felét
kifizetem – ajánlotta Roz. – Legalább lesz mivel bocsánatot kérnünk
tőle, amikor a hajón találkozunk. Hacsak nem okozott neki élvezetet,
hogy valaki megfogdosta a cicijét.
– Ha nem hagyjuk itt a karperecet, akár harmadolhatunk is – szúrta
közbe Frankie, és már elő is vette a pénztárcáját. – Remélem,
kérdezősködés nélkül is megtalálta azt a nyavalyás szállodát. –
Hirtelen felnyögött. – Magasságos isten, mi van, ha kipróbálta a
kapitányon a mondatot? – A három nő egymásra nézett, először
döbbenten, aztán hangosan vihogni kezdtek. Egy ilyen baklövésért
még egy muranói ékszerkészlettel sem lehet kárpótolni senkit.

276
 Ven Nigel segítségével viszonylag könnyen megtalálta a Hotel
Anit. Egy bájos híd mögött bújt meg; az ajtaja mellett, kétoldalt
elhelyezett nagy cserepekben piros virágok virítottak. Romantikus
kopottságához remekül illettek a teraszokról dúsan lecsüngő piros és
fehér virágok. Ven könnyen el tudta képzelni, hogy Júlia kilép az
egyik erkélyre, és flörtölni kezd az odalenn álló Rómeóval.
– Nos, Lady Venice – szólalt meg Nigel –, azt hiszem, most már
ideje visszatérnem a hajóra, a kötelességeimhez. Gondolja, hogy
innen már visszatalál? – tette hozzá udvariasan.
– Köszönöm, kapitány. Azt hiszem, igen. – Ven, miközben beszélt,
a kissé rozoga oromzatot fürkészte. Nigel már csak arra várt, hogy
bemenjen, de Ven meg sem mozdult.
– Nem akar bemenni?
Ven szomorúan megrázta a fejét. – Nem. Sohasem tudnám
elmutogatni, hogy csak körül szeretnék nézni.
Nigel az órájára pillantott, majd belekarolt Venbe. – Jöjjön.
Bekísérem.
– Nem, dehogy, nekem már ennyi is elég – tiltakozott a nő, bár az
arca másról árulkodott. Nigel minden további nélkül kinyitotta a
Hotel Ani ajtaját, és betessékelte rajta a vonakodó Vent.
– Nem lehet, hogy megtette ezt a nagy utat, és a végső cél előtt
meggondolja magát.
Odabenn hűvös volt. A halványzöldbe hajló krémszínű falak között
gyönyörű antik bútorok terpeszkedtek, többségében egymáshoz nem
illő darabok, és bár valamilyen szinten megfosztották őket eredeti
pompájuktól, tökéletesen beleillettek a környezetbe. Nigel a
recepciós pult mögött álló nagyon karcsú, feketébe öltözött nőhöz
lépett, és olaszul kezdett beszélni hozzá.
– Chiedo scusa, sarebbe possibile se la mia amica desse
un’occhiata in giro? Vede, i suoi genitori quaran’t anni fa hanno
speso la loro luna di miele in questo albergo, e siccome non ci sono
più, la mia amica voleva vedere il luogo in cui era stata concepita…
rimarrà solo pochi istanti.
– Ma ci mancherebbe, ci dia un’occhiata. Siete i benvenuti! –
felelte a hölgy kedves lelkesedéssel, és intett Vennek, hogy lépjen

277
beljebb.
– Megkérdeztem, hogy körülnézhet-e egy kicsit az épületben –
magyarázta Nigel. – Elmeséltem neki, hogy a szülei itt voltak
nászúton, mire azt felelte, hogy szívesen látják – nézelődjön csak,
ameddig akar.
– Si, si – bólogatott a csinos, fiatal recepciós, és a keze
gesztusával is jelezte, hogy Ven szabadon nézelődhet, amíg csak a
kedve tartja.
– Venice, most már tényleg magára hagyom. Már így is durva
betolakodónak érzem magam – szabadkozott Nigel. – Rendben lesz?
A vízibuszok a…
– Igen, tudom, honnan indulnak, és oda fogok találni. Köszönök
mindent, Nigel. És… egyáltalán nem volt tolakodó.
– Ne feledje, hogy fél ötkor várom magukat a recepción, hogy a
hídról inthessen búcsút Velencének.
Ven elmosolyodott. – Feltétlenül ott leszünk! Már alig várjuk!
Nigel viccesen szalutált, és kiment a szállodából, Ven pedig
szégyenlősen nézelődni kezdett.
Annak idején ugyanebben a helyiségben kezdték meg a nászútjukat
a szülei. Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni őket, amint
fiatal házasokként lefelé jönnek a lépcsőn. Túl könnyen maga elé
tudta képzelni a jelenetet, és ettől megint könnyes lett a szeme.
Milyen szép helyen kezdődött a házaséletük! A szállodában és a
környékén minden nyugodt volt, hűvös és gyönyörű. A magas
panorámaablakok a közeli kanálisra és a rajta tovasikló gondolákra
néztek. Tudta, hogy a szülei elmentek gondolázni, mert meséltek róla
neki. De hát, hogy is ne mentek volna el? Ki az, aki Velencébe jön
nászútra, és nem ül be egy gondolába? És ennek a helyes kis
szállodának az egyik szobájában fogant a gyermekük, és mivel lány
lett, csak egyetlen nevet kaphatott – a Venice-t, bármilyen
nagyzolónak is tűnhetett ez egy egyszerű tanácsi bérlakásban élő
barnsley-i házaspártól.
Ven bizonyos vonatkozásban a magáénak érezte a szállodát. Nem
volt ez őrültség? Joggal hitte magát részben olasznak, csak azért, mert
ebben a gyönyörű városban fogant? Lehet, hogy inkább volt olasz,

278
mint Frankie, aki olasz apától bár, de Sheffieldben született?
Leült az egyik halvány arany fotelbe. A bútor nagyon réginek
látszott, ugyanakkor remek állapotban volt a körültekintő
állagmegóvásnak köszönhetően. És az egyes darabok olyan
tökéletesen beleillettek a környezetükbe, hogy Ven eltűnődött – lehet,
hogy a bútorzat köré építették a szállodát? Hirtelen végigfutott rajta a
hideg. Úgy érezte, hogy az ő világa túl közel került ahhoz a másikhoz,
amelyben most a szülei voltak, és egy hűvös fuvallat átszakította a két
világ között húzódó vékony falat. Abban bízva, hogy megszabadul
túlcsorduló érzelmeitől, megrázta a fejét. Nevetséges gondolat volt,
természetesen, mert ha egyszer valaki meghalt, akkor az örökre
meghalt. Ven szeretett volna hinni a mennyországban, de nem tudott.
Az ő hite szerint nem voltak szellemek, nem volt túlvilág, és főleg
nem volt feltámadás. Reinkarnáció meg pláne nem. Egyébként is,
bármilyen, reinkarnációval kapcsolatos műsort megnézett a tévében,
olyasvalakiről szólt, aki földi életében legalább az egyiptomi
papnőségig vitte. Ami pedig azokat az időket illeti, amikor nem tudott
elaludni, mert annyira várta a Mikulást vagy a Fogtündért… nos, már
réges-rég elveszítette azt a képességét, amellyel észre tudta venni a
varázslatot. És ebben jelentős szerepet játszottak az utóbbi évek
eseményei. Pedig nagy szüksége lett volna rá, hogy hinni tudjon, de
ezt a luxust, úgy érezte, már sohasem engedheti meg magának.
Venice még egyszer, utoljára végignézett a stukkós falakon, a
súlyos aranyozott keretekbe foglalt sötét portrékon, a székeken és a
csavart lábú, üveglapos asztalokon, és ismét megcsodálta a nagy
panorámaablakok mögött feltáruló kilátást.
– Grazie, signorina – mondta végül a szép recepciósnak.
– Prego – felelte kedves mosollyal a lány.
Ven kinyitotta a bejárati ajtót, és visszalépett a napfényben fürdő,
igazi világba. Megvolt az emlék, amit magával vihet az otthonába, és
amelyet kincsként fog őrizni, amíg csak él. Sőt még egy emléket is
elraktározhatott, a kellemes délutánt Nigellel, aki kimenekítette a
magányból és az önmaga számára is váratlan szomorúságból. Azt
kívánta, bár így lenne mindig, amikor szomorúnak vagy magányosnak
érzi magát. Nigel előlépne a semmiből, fagylalttal és kávéval

279
kényeztetné… Na persze, Venice Smith… Majd pont veled történik
ilyen!
Most már csak vissza kellett jutnia a hajóra, és megpróbálni nem
elpirulni, amikor a barátnői faggatni kezdik, hogy mit keresett a
fagylaltozóban a jóképű kapitánnyal, amikor elvileg azért szakadt el
tőlük, hogy egyedül maradjon, és megkeressen egy bizonyos
szállodát.

280
 48. fejezet
Fél ötkor Nigel már ismét egyenruhában várta a recepcióra érkező
négy nőt. Vent annyira lenyűgözte a látvány, hogy majdnem hangosan
felnyögött. Eszébe jutott az exférjének sztriptízkellékként vásárolt
olcsó egyenruha-utánzata, és azonnal látta a különbséget. És
miközben ezen tűnődött, egy különös vízió részeként maga előtt látta
Nigelt, amint a Full Monty zenéjére vetkőzni kezd, és bizony, rendre
kellett utasítania a gondolatait. Aznap estére öltönyt, illetve
koktélruhát írt elő a dresszkód, de a születésnapra való tekintettel a
lányok úgy döntöttek, hogy ennél elegánsabban jelennek meg a
vacsoránál, így most mindegyikük hosszú estélyit viselt.
Ahogy Ven számított rá, a többiek részletekért kezdték nyaggatni,
amint a hajóra lépett, és Vennek mindent el kellett mondania, még azt
is, hogy milyen ízű öntet volt a fagyiján.
– Erről jut eszembe, hogy a mondattal, amit megtanítottál, nem
mentem volna valami sokra – mondta Ven, csak azt nem értette, hogy
miért tágult ki ettől annyira Frankie szeme. – Megtudtam ugyanis,
hogy a velenceiek egy egészen különös dialektust beszélnek, és sokan
nem is értik a normál olaszt.
– Ó… És ezt ki mondta neked? – kérdezte Frankie.
– Nigel. Folyékonyan beszél olaszul is, meg velenceiül is, így nem
is ellenkeztem, amikor felajánlotta, hogy majd kérdezősködik
helyettem.
– És hogy derült ki mindez? Talán kipróbáltad rajta az olaszodat?
– Frankie mindent megtett azért, hogy ártatlannak tűnjenek a kérdései.
– Ki – mondta büszkén Ven. – És úgy láttam, hogy teljesen
lenyűgözte az akcentusom.
– Köszönöm, istenem – motyogta Frankie, amikor Ven végre hátat
fordított neki. A kapitányt eddig is nagyra tartotta, de most még
tovább emelkedett a szemében.
Körülbelül öt perc elteltével Eric és Irene, valamint Royston és
Stella is megérkezett, szintén vacsorához öltözötten, mert tudták, hogy
miután kihajóznak a Canal Grandéból, meg fog szólalni a vacsorára
hívó zene. Kártyákkal köszöntötték Vent, sőt Stellától egy csodaszép
rózsaszín velencei álarcot is kapott. Úgy csevegett a kis csoport, mint

281
iskolai kiránduláson a gyerekek. A jelek szerint egyikük sem járt még
soha a parancsnoki hídon.
Lifttel felmentek a tizenkettedik fedélzetre, aztán egy „Személyzet”
feliratú ajtón át egy folyosóra értek. Itt Nigel kinyitott előttük egy
másik, elfüggönyözött ajtót, így bepillanthattak az irodájába. Innen
fémlépcsőn folytatták az útjukat felfelé, majd egy átjárón és egy
biztonsági ajtón keresztülhaladva a hídon találták magukat.
Mindegyikük képzeletét felülmúlta, amit ott láttak.
A helyiség, amelybe beléptek, figyelemre méltóan rendezett volt.
Nem volt benne más, csak egy telefonokkal teli pult és egy
számítógépekkel körberakott központi konzol, ahol két tiszt és a
velencei révkalauz teázgatott jókedvűen. A révkalauz feladata az volt,
hogy átvezesse a nagy hajót a Canal Grandén, ki a nyílt tengerre,
anélkül, hogy egyetlen kart is meg kellett volna érintenie. Nigel
elmagyarázta, hogy a hajófenék és a meder közti távolság alig haladja
meg az egy métert, így nagyon bonyolult manőverezésre van szükség a
kijutáshoz.
A Mermaidia – vontatóhajók segítségével – hosszú
ipszilonfordulást hajtott végre a sekély vízen. Az egész hajó remegett,
miközben átküzdötte magát az iszapos részen, és ha lassan is, beállt a
menetirányba. A révkalauz elvégezte a feladatát, így elköszönt,
átszállt egy motorcsónakba, és a Mermaidia méltóságteljesen siklani
kezdett a Canal Grandén.
A társaság tagjai alig beszélgettek. Csal álltak áhítattal, és teljesen
belefeledkeztek a páratlan látványba.
Ven érezte, hogy Nigel közvetlenül mögötte áll. Elképzelte, hogy a
férfi előrehajol, a nyakára szorítja a száját, és közben átfogja a
kezével a derekát. Fantáziálásából Roz tépte ki egészen durván,
amikor oldalba bökte, hogy felhívja a figyelmét a Szent Márk térre,
amelytől, ha nem nyitja ki a szemét, tényleg nem vehetett volna méltó
búcsút.
– Lélegzetelállítóan gyönyörű! – lehelte Stella.
– Lenyűgöző – tette hozzá Eric. – Nagy ajándék ez nekünk.
Ven szemét, számára is meglepetésszerűen, elhomályosították a
könnyek, amikor a nagy hajó kiért a nyílt tengerre, és megkezdte útját

282
a horvátországi Korčula szigete felé. Elég ostobán hangzott volna, ha
ki is mondja, de úgy érezte, valamit otthagyott magából Velencében,
és ez a része most már mindörökre ott is marad. Milyen szerencsés
volt az anyja meg az apja, hogy szerelmespárként járhattak a világ
legszebb városában! Ven csak remélni merte, hogy egyszer még ő is
visszatér ide – a szerelmével. Tudta, hogy egy magányos látogatás túl
nagy megpróbáltatást jelentene neki.
Eric eksztázisa az egekig szökkent, amikor Nigel az egyik
képernyőn felnagyított egy kicsike pontot.
– Amit itt látnak, az tulajdonképpen ugyanaz a hajó – hívta fel
figyelmüket egy előttük haladó tengerjáróra, amelyről részletes
adatok jelentek meg a képernyőn – a neve, a hosszúsága, hogy merre
tart, sőt még az is, hogy veszélyes anyagot szállít. Meglepően
érdekesnek találták még a nők is, ám Eric felől záporozni kezdtek a
kérdések, és a kapitány szívesen megadta az összesre a választ.
– Odanézzenek! Gyorsan! – kiáltott fel Irene, amikor felfedezett
egy csapatnyi delfint. Az állatok hol kiemelkedtek a vízből, hol
alábuktak, így próbáltak túljárni a nagy hajó eszén. De mire Ven a
hídról az ominózus ablakhoz ért, már nem látott mást, csak a
csobbanás helyét jelző vízkarikákat. Pedig annyira szerette volna
megnézni, hogyan viselkednek természetes környezetükben a delfinek,
és eddig még egyszer sem sikerült neki.
Olive ugyancsak elmerülten nézte a tengert, de a szeme semmit sem
látott belőle, mert teljesen lefoglalták a gondolatai. Hirtelen úgy
érezte, hogy az élete Daviddel és Doreennal fényévmilliókra
távolodott tőle. Sőt, mintha egy másik bolygóra költözött volna tőlük,
ahonnan kívülről is megszemlélhette házasságát, ami ebből a
távolságból mindennek látszott, csak szépnek nem. Mi több, ebből a
perspektívából kifejezetten ijesztő volt az elé táruló kép. Amit eddig
élt, az nem volt élet. Az igazi életet itt, a hajón ismerte meg.
Kirándulni járt, éttermekben evett, ha ahhoz volt kedve, a kezébe vett
egy könyvet, és olvasott, és nagyon sokat nevetett. Nem is emlékezett
rá, hogy a másik életében, a Land Lane 15.-ben mikor nevetett, vagy
egyáltalán, mikor mosolygott utoljára.
– Hát ez tényleg lenyűgöző volt – jegyezte meg Royston. –

283
Kapitány, nagyon köszönjük a különleges élményt.
– Szívesen – felelte Nigel, de rögtön el is fordult, mert az egyik
tiszt a véleményét kérte valamiben.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmegyünk, és hagyjuk, hogy
tegyék a dolgukat – mondta Royston, röpke pillantást vetve a
Rolexére. – Már egyébként is csak húsz percünk van a vacsoráig.
– Hamarosan, ha minden jól megy, én is csatlakozom magukhoz az
étteremben – búcsúzott tőlük Nigel. – Majd Gilbert visszakíséri
önöket. Örülök, hogy jól érezték magukat itt nálam.
Miután még egyszer hosszas köszönetet mondtak Nigelnek,
elindultak a fiatal másodtiszt után, aki egészen a hajó központi részéig
vezette őket.
– Csatlakoznának hozzánk egy pohár pezsgőre? – fordult Ven a két
idősebb párhoz. – Az én számlámra – tette hozzá, mert Ericről, bár
nem volt fukar, el tudta képzelni, hogy nem szívesen állná ennyi
ember italát.
– Örömmel – felelte Stella mindnyájuk helyett.
A Belugában találtak egy üres asztalt és pár széket, amelyekhez
Royston még kölcsönkért néhányat, hogy egy asztalhoz tudjanak ülni
mindnyájan. A férfiak sima pezsgőt kértek, míg Irene megrendelte
élete első Kir Royale-ját, Ven egy Bellinit, a többiek pezsgőkoktélt
brandyvel és barna cukorral. Ven még kaviárt is hozatott az italokhoz,
igaz, csak kóstolót, amit apró kekszekre halmozva szolgáltak fel
nekik. Bár eldöntötte, hogy sohasem lesz a kedvenc étele, élvezte,
hogy a tenger közepén ringatózik egy luxushajón, és közben pezsgőt
iszik és kaviárt eszik.
– Néha felteszem magamnak a kérdést: mit rontottam el? – szólalt
meg nevetve Royston, mielőtt eltüntetett volna egy kaviáros kekszet.
– Ez ám az élet, nem az a másik, odahaza!
– Egyetértek – dünnyögte Olive, akinek a lelki szemei előtt megint
elsuhant néhány kép az igazi világból, amelybe hamarosan vissza kell
térnie. De hogy lesz képes Mr. Tidy vécécsészéjét súrolgatni ezek
után?
A vacsoraasztalt szalagok és „40”-es számmal díszített
léggömbcsokrok díszítették. Ven összeszűkült pillantást vetett a

284
barátnőire.
– Nem kellett volna az egész világgal közölnötök az életkoromat! –
mormogta színlelt zavarral.
– Bár rólam jelenthetné be valaki, hogy negyvenéves vagyok –
kuncogott vidáman Stella. – Maga hozzám képest csak kislány.
Elfoglalták a helyüket, és elkezdték átlapozni az aznapi menüt.
Csodálatos ételek szerepeltek rajta:
Fűszeres lazac aszpikban kapros-joghurtos öntettel és ropogósra
sült citromos brióssal
Teljes kiőrlésű kosárkák avokádóval és paradicsommal töltve
Fürjtojás ropogós szalonnával
Zöldséges tavaszi tekercs
Thai saláta édes chiliszósszal
~
Skót húsleves
Csirkeleves lencsével és gyógynövényekkel
~
Vörös sügér wokban sült rizzsel, édes-savanyú mártással és
ropogós rákfalatkákkal
Pácolt kacsacomb
Párolt kacsacomb szalonnás póréhagymapüré-ágyon
Serpenyőben sütött friss gyógynövénnyel ízesített borjúszelet
spárgarüggyel, rákkal és holland mártással
Prosciutto & Porcini penne, roston sült paradicsomból készült
öntettel és fokhagymás kenyérszeletekkel
Gyökérzöldségekből, kelbimbóból készült rudacskák O’Brien
burgonyával
~
Rumos tiramisu
Étcsokoládé-torta kávékrémmel, cherry brandy öntettel
Miniatűr citromos desszertválogatás:
citromos sajttorta, citromos Panna cotta és citromos habcsók

285
 Fagylaltok: karamell, Melba, madagaszkári vanília
Mindezek után még sajttál következett, kávé, olasz likőrös trüffelek
és az est italkülönlegességei: Tia Maria és grappa.
– Számomra semmi sincs a mai étlapon – panaszkodott Roz.
– Ugye, csak viccelsz? – kérdezte méltatlankodva Frankie.
– Persze hogy viccelek, te bolond.
– Azt hiszem, én vörös sügért eszem – közölte Ven.
– Lefogadom, hogy magadban nem vörös sügért kívánsz, hanem
egy kis piros pacsit a kapitánytól – súgta a fülébe Roz, mire Ven
hangos vihogásba kezdett.
– Mi az az O’Brien burgonya? – kérdezte Irene.
– Nem tudom, de nagyon írül hangzik – vélekedett Royston. – Ó,
nézzék csak, ki van itt! Ráadásul a legjobbkor érkezett!
– Jó estét mindenkinek – mondta Nigel, és leült a székre, amelyet
Buzz húzott ki neki.
– Jó estét, kapitány! – viszonozták kórusban a köszöntését.
Buzz közben felvilágosította őket O’Brien-kérdésben – a hangzatos
név paprikával, borssal megszórt sült burgonyát takart.
A hivalkodásában is nagylelkű Royston rendelt két palack rozé
pezsgőt az asztaltársaság számára, Nigel pedig odaintette magához
Angelt, és a fülébe súgott valamit.
– Az én költségemre! – mondta aztán, arra ösztönözve Roystont,
hogy látványos harcba kezdjen a számláért, miközben Eric csöndben
meghúzta magát, nyilvánvalóan azzal az indokkal, hogy egy
háromoldalú csatározás csak hátráltatná a végkimenetelt.
Végül Nigel győzött. Mikor mindenkinek teletöltötték a poharát,
sokadszor is ittak Ven egészségére. Irene határozottan spicces lett,
mire a levese megérkezett. Aztán majdnem mindenki kiborította a
maradék pezsgőjét a nevetéstől, amikor Olive nagyon érzékletesen
elmesélte, hogy nézett ki a Ferrari-lovat készítő muranói
üvegfúvómester. Még Nigel is hangosan végigkacagta a történetet.
Venice végül arra a következtetésre jutott, hogy Nigel O’Shaugnessy
kapitány, ha leveti az egyenruhát, nagyon is két lábbal jár a földön.
– Milyen Korčula? – kérdezte tőle Ven, amikor a vidámság

286
elcsendesült, és már Olive sem rejtette az arcát a tenyerébe.
– Ó, egy bűbájos kis sziget – buggyant ki Ericből. – A közepén
olyan č-vel, amit cs-nek kell ejteni. Kor-csu-la. Jól mondom,
kapitány?
– Jól – felelte Nigel, aki szívesen átengedte Ericnek a központi
szerepet az asztaltársaságban.
– A legjobb hely, ha az ember márkás napszemüveg-hamisítványt
akar venni – tette hozzá Stella. – Eredetileg tíz euróért kínálják
darabját, de lehet alkudni. És közben úgy tenni, mintha el akarna
menni az ember. Rögtön a nyomába erednek.
– Én például ötre lealkudtam a Golce and Dabbanámat – közölte
Irene jóval hangosabban, mint ahogy beszélni szokott. – Úgy értem, a
Bolsi and Gabbanámat. Vagy Dolce and Gabbana lenne? Istenem,
már nem is tudom. Az lesz a legjobb, ha ma estére befejezem az ivást.
– Ugyan már, egyszer élünk – mondta Royston, és barátságosan
oldalba bökte.
– Nos, akkor még egy utolsó pohárkával. De csak mert ragaszkodik
hozzá.
– Sokkal csendesebb hely, mint Dubrovnik – fűzte hozzá Nigel. –
Ráadásul holnap mi leszünk az egyetlen kikötő hajó.
– Ó, de jó! – lelkendezett Ven, majd Frankie-re nézett: –
Tényleg… láttad már azóta Vaughant? Még mindig nem köszöntük
meg neki, hogy kihúzott bennünket a bajból.
– Nem, még nem találkoztam vele – válaszolta egy csalódott sóhaj
kíséretében Frankie. Pedig aznap nem egyszer jutott az eszébe, hogy
milyen jó lenne együtt gondolázni vele.
Miközben a kávét felszolgálták, a pincérek ismét elkezdtek
gyülekezni az asztal körül.
– Ó, istenem! – nyögte Ven, amikor Supremo vezényletével
előadták a Happy Birthday egyik legszörnyűségesebb változatát. A
második versszaknál az egész étterem csatlakozott a tapsolókhoz.
– Remélem, sohasem fognak albumot kiadni – jegyezte meg Eric.
– Nagyon édesek voltak – vélte Frankie. – És egy negyvenedik
születésnapon a sok jó mellé belefér egy kis virtuális megalázás.

287
 – Ezt igyekszem fejben tartani, ha majd a te születésnapodra
készülünk – felelte Ven. – Megrendelem neked az exférjem
sztriptízműsorát.
Ez volt az első alkalom, hogy Ven képes volt viccelődni a volt
férjével kapcsolatban, amit a többiek is észrevettek, és ha kívül nem
is, belülről jót mosolyogtak rajta. Ez azt bizonyította, hogy a nagyon
mély seb, amelyet Ian Walsh ejtett a barátnőjük szívén, kezd
behegedni. Végre.
– Kér valaki grappát vagy Tia Mariát? – kérdezte egy hatalmas,
likőröspoharakkal teli tálcát cipelve Angel.
– Én szívesen meginnék egy grappát – trillázta Irene, akinek
mostanra határozottan üvegessé vált a tekintete.
– Kilenc grappát, Angel, legyen szíves – kiáltotta lelkesen Eric, és
meglengette hozzá a kártyáját. Az ő szeme legalább olyan üveges
volt, mint a feleségéé.
– Én nem kérek, köszönöm, szolgálatban vagyok – szólt közbe
Nigel. – És bármilyen szívesen maradnék még, megint el kell
köszönnöm a kedves asztaltársaságtól. Vissza kell mennem a hídra.
– Akkor csak nyolcat, aranyom.
– Ez apa kedvence – mormogta Frankie, és elmosolyodott, amikor
felvillant előtte az édesapja kedves, olaszosan őrült képe. Bármi baj
történt, mindig grappába fojtotta a bánatát. És ha ünnepelni kellett,
akkor grappával mondta a tósztokat.
– Érezzék jól magukat Korčulán – mondta Nigel, majd Venhez
fordult. – Őszintén remélem, Venice, hogy szép napja volt.
– Nigel – nézett rá Ven ragyogó arccal. – Szebb nem is lehetett
volna, azt hiszem. Mindig a legnagyobb örömmel fogok
visszagondolni rá.
Nigel szemei csak egy kicsit időztek tovább Venen, mint ahogy azt
az elköszönés megkívánta volna, de a nőnek már ettől is kalapálni
kezdett a szíve. Ha még egy születésnapi csókot is kapott volna
tőle… Akkor nem szép, hanem tökéletes napot tudhatna maga mögött.
Akkor még az sem bántaná annyira, hogy nem látta a delfineket.
Vacsora után Eric és Irene rögtön visszavonult a kabinjukba,

288
lefeküdni.
– Azt hiszem, ma tényleg utoljára látjuk könnyűsúlyú barátainkat –
jegyezte meg nevetve Royston, miközben az idős pár, elég nagy
kanyarokat leírva, elindult a lift felé.
– Nekem is megjött a kedvem a lefekvéshez – mondta Stella. Neki
szintén kezdett cseppfolyóssá válni a pillantása.
– Ez azt jelenti, hogy bennünket is most látnak utoljára, már ami a
mai estét illeti. – Royston mosolyogva összedörzsölte a kezét. –
Legyen szép napjuk holnap, hölgyeim. Korčulán találkozunk. Boldog
születésnapot, leányzó! – Azzal odahajolt Venhez, egy nyálas puszit
nyomott az arcára, majd a karját nyújtotta a „főnökének”, aki
boldogan belekarolt.
– Begerjedt vén kecskék! – sziszegte irigykedve Frankie. – Bezzeg
én öt éve nem feküdtem le senkivel!
– Öt éve? Te? – kérdezte hitetlenkedve Roz. Képtelen volt elhinni,
hogy a férfifaló hírében álló Frankie képes volt ilyen hosszú időt
cölibátusban tölteni, de aztán eszébe jutott, hogy a betegsége
közepette valószínűleg nem a szex volt az életében a legfontosabb
dolog.
– Nos, férfit nem ígérhetek neked, de azt igen, hogy hozzásegítelek
egy újabb kézitáskához. Holnap ugyanis az lesz akcióban a Rodeo
Drive-on. Ven, Olive? Hogy hangzik?
– Szerintem egész jól, Roz – bólintott Ven. És bár nem smárolta le
a kapitány, rosszabb kompenzációt is el tudott képzelni egy jó áron
vásárolt születésnapi táskánál.
Ven vigyorogva feküdt az ágyában. A legkülönbözőbb dolgok
körül forogtak a gondolatai. Nigel trüffelje, Nigel lába a levágott
szárú farmerben, Nigel gyengéd, dallamos hangja, Nigel pillantása,
amikor elköszönt… Tényleg gyönyörű napja volt. Tökéletes alkalom
lett volna arra is, hogy megossza a barátnőivel a hírt – kihasználhatta
volna a jókedvüket. De valami visszatartotta, tehát lehet, hogy
mégsem jött el még az ideje. De hamarosan eljön, gondolta Ven, és
álomba vihogta magát.
10. nap: Korčula
Megjelenés: utcai viseletben

289
290
 49. fejezet
Korčulánál horgonyt vetettek, ami azt jelentette, hogy
kirakóhajókkal keltek át a Mermaidiáról a szigetre.
Ven, miután felébredt, elhúzta a függönyt. Ismét napsütéses
reggellel kezdődött a nap. A kilátást egy nagy hegyvonulat uralta, az
elszórtan elhelyezkedő, halványsárga házakon szinte virítottak a
vidám, narancssárga tetők. Az első kirakóhajók már megteltek a
korán kelő utasokkal, sőt némelyik már el is indult a part felé.
Éppen a szájáról törölgette le a rúzsfelesleget, amikor megszólalt a
kabin telefonja.
– Én vagyok – mondta Roz hangja. – Itt vagyunk fent, a Butteryben.
Gyere utánunk. Félretettünk neked egy mandulás croissant-t.
– Akkor menj, és szerezz be még egyet. Éhen halok – felelte Ven,
és már fel is kapta a kézitáskáját meg a napszemüvegét, vidám hangon
„szép napot” kívánt Jesusnak, és már ott sem volt.
Már kijöttek az étteremből, és elindultak megvenni a jegyeket a
kirakóhajóra, amikor összefutottak Erickel és Irene-nal.
– Ma, kivételesesen, nem siettük el a felkelést – újságolta Eric. –
Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára ilyen sokat.
Irene egy kicsit szégyenkezős képet vágott, mintha valami
illetlenségen kapták volna.
– Gondoljátok, hogy…? – kezdte Olive, amikor becsukódott a
liftajtó.
– Naná! – vágta rá Frankie. – Jó tudni, hogy valakinek része van
abban is.
A kirakóhajók nagyon viccesek voltak. A hullámok játéka
következtében időnként odacsapódtak a Mermaidia oldalához, mint
az anyja mellét kereső baba, aztán, amikor megteltek utasokkal,
pajkosan ugrándozva a part felé indultak, hangos sikoltozásra
késztetve a bent ülőket. Ha nem is fehéredtek ki az emberek
ujjízületei a kapaszkodástól, púderrózsaszínűre halványultak. Az
utasításnak megfelelően a lányok először a mentőmellények helyét
derítették fel a csónakon, bár Ven titokban arra vágyott, hogy egy
delfin mentse ki, ha véletlenül a tengerbe esik. Attól tartott, hogy

291
máskülönben eggyel sem találkozik az út során. Túlságosan rövidnek
tűnő öt perc után a gáláns legénység a partra segítette az utasokat.
Mindenkinek megfogták a kezét, míg az imbolygó csónakból átugrott a
szárazföldre. A közelükben egy magánjacht ringatózott, mint egy
méltóságos, nagy, fekete hattyú – nem volt nehéz elképzelni róla,
hogy a James Bond-filmek főgonoszának a tulajdona. Ha faktorban
lehetett volna mérni a jacht által kiváltott sóhajtásokat, a tízes skálán
biztos elérték volna a nyolcat. Előttük, a várost körülölelő ősi védmű
részeként, egy óriási kerek torony magasodott. Ven szerint ez óvta
meg az utasokat attól, hogy az első látásra beleszeressenek
Korčulába.
– Ó, de szép! – kiáltott fel Ven gondolatait visszhangozva Olive. –
Meghitt és barátságos. – A város központja felé vezető kanyargós út
mentén kávéházi asztalok sorakoztak. A napernyők alatt, hatalmas
tálakról tenger gyümölcseit, vagy ínycsiklandozó pizzát falatoztak a
korai ebédjüket fogyasztó turisták, és közben a tenger ezüst-kék
hullámaiban gyönyörködtek. A távolban méltóságteljesen ringott a
nagy hajó, míg a kicsi, narancssárga gumicsónakok aranyhalak
módjára ficánkoltak a csillámló vízen. A kertekben fehér macskák
szunyókáltak, a kávéházi asztalok alatt kövér kutyák hasaltak abban
bízva, hogy leesik nekik egy-két ajándék falat.
– Megpróbálok napszemüveget keresni magamnak – mondta Ven,
amikor a sarkon befordulva meglátták az első, futballmezekkel,
napszemüvegekkel, kalapokkal, szatyrokkal, órákkal és
ajándéktárgyakkal roskadásig megrakott standokat.
– Szerintetek mennyibe kerülne az eredeti változat? – kérdezte
Olive, miközben az orrára biggyesztett egy fehér keretes, Jackie
Onassis stílusú „Dior”-t.
– Ebből a típusból körülbelül háromszázba – válaszolta Roz.
– Na, ne! Egy olyan szemüveget nem is mernék magammal hozni a
nyaralásra – mormogta Olive. – Állandóan attól rettegnék, hogy
elveszítem. Bármilyen gazdag lennék, nem hinném, hogy kiadnék
háromszázat egy szemüvegért.
– De egy tízeurósat nyugodtan magaddal vihetsz bárhová, anélkül,
hogy egy percig is aggódnod kellene, nem?

292
 Olive bólintott, de közben azt kérdezgette magától, minek nézegeti
egyáltalán a napszemüvegeket, mikor belátható időn belül esélye
sincs egy újabb nyaralásra. Ugyanakkor, most már tudta, hogy az
anyósa úgynevezett rossz egészségi állapota nem akadályozta volna
meg, hogy befizessen egyre, hiszen Doreen valószínűleg sokkal
fittebb volt nála. És David örökös tiltakozása sem, aki állítólag azért
nem akart elmenni otthonról, mert akkor nem aludhatott volna a saját,
kemény matracán, amire a „fájós hátának” feltétlenül szüksége volt.
Semmi bajuk nem volt, amit egy jó nyújtózkodással és néhány kiló
súlyfelesleg ledobásával ne lehetett volna kikúrálni.
– Nézd azt a fickót! – bökte oldalba Roz Frankie-t. – Nem a te
haverod? – Frankie odakapta a fejét, és menten úgy érezte, hogy
kiugrott szíve galoppozni kezd a Roz keze által kijelölt irányban.
Nem is olyan távol tőlük, nekik háttal, egy vikingre emlékeztető
turista nézegette a képeslapokat – Vaughan.
– Végre – motyogta, leginkább magának, majd a barátnőihez
fordult. – Egy darabig ellesztek nélkülem, ugye? Át kell adnom
valakinek egy köszönetet.
– Persze, menj csak – mondták neki a többiek. – Majd később
találkozunk. Sok szerencsét – tette még hozzá kissé pimaszul Olive.
Frankie megpróbálta nem futólépésben megközelíteni a magas,
szőke férfit, akinek a haja most jóval rövidebb volt, mint amikor
utoljára alaposan megnézte magának. A lába azonban nem
engedelmeskedett – a léptei szökdécselésbe csaptak át, mire odaért.
– Helló – mondta kicsit rekedt hangon.
– Ó, Frankie! Helló! – A férfin látszott, hogy őszintén örül a
találkozásnak. – Hol rejtőzködött az utóbbi időben?
– Maga hol rejtőzködött? Többször is kerestem. Szerettem volna
megköszönni, hogy Dubrovnikban a segítségünkre sietett.
– Ó, emiatt nem kellett volna aggódnia – válaszolta Vaughan. –
Örültem, hogy ott voltunk, amikor szükségük volt ránk. De azért elég
ijesztő volt, nem? Különösen az idősebbek számára. – Elhallgatott,
majd még vigyorogva hozzátette: – És a kicsik is elég cudarul
érezhették magukat.
– Így igaz. – Frankie önfeledten viszonozta a mosolyt, de fogalma

293
sem volt, mit mondhatna ezután. Egyetlen szó sem jött a szájára,
bármennyire is küzdött magában, hogy megtalálja a megfelelőt.
Teljesen kiesett a flörtölés gyakorlatából.
– Tartozom magának egy sörrel. – Ez volt a legjobb, ami végül az
eszébe jutott. A francba, a francba, a francba. Ez gyenge volt.
Ezért megint csak a torkára forrt a szó, amikor a férfi azt
válaszolta: – Aha… És most jól is esne.
– Ó, oké.
– Van itt egy hely, egészen közel, ahová egyébként is szerettem
volna e célból ellátogatni.
– Vezessen. Előfordulhat, hogy még egy pizzát is bedobok.
– Ezzel lehet ám elnyerni egy öreg rocker szívét. Pizzával és
sörrel.
Frankie erre nem válaszolt. Teljesen lefoglalta, hogy vissza tudja
tartani kicsordulni készülő nyálát. Egy kis tavernába mentek, amely
alig egysaroknyira volt csak a főtértől, és ahonnan látni lehetett a
tenger egy szeletét.
Beültek a kávézó árnyékába, Frankie rendelt egy pint és egy pohár
világos sört, két hatalmas szelet pizzát és egy salátát. Közben azt
remélte, hogy a tulajdonos nem fogja elsietni a felszolgálást, így ő
kiélvezheti a halálian jóképű, északi kinézetű férfi látványát.
– Levágatta a haját – jegyezte meg. – Ha nincs a tetoválása, meg
sem ismerem Dubrovnikban.
– Nagyon melegem volt – vont vállat Vaughan. Hát még nekem,
nyögte gondolatban Frankie.
– És nagyon jól is áll magának. Ez a keskeny kis szakáll is. –
Miközben bókolt, végighúzta az ujját a saját állvonalán.
– Pedig attól féltem, Sámson sorsára jutok, és elveszítem az összes
erőmet. – Elmosolyodott. – De csak annyit érzek, hogy így sokkal
hűvösebb a levegő.
Frankie lelki szemei előtt megjelent egy kép. A férfi szétvetett
lábakkal, kivont karddal állt egy hajó orrában, készen arra, hogy
partra lépjen, megtámadjon egy falut, és magáévá tegyen egy lányt.
Vagy akár kettőt.

294
 – Frankie? – zökkentette ki a férfi az álmodozásból, amely éppen
fényévekre repítette a valóságtól.
– Bocsánat – mondta gyorsan. – Éppen a vi… videózásról
gondolkodtam.
– A videózásról?
– Igen. – Isten, segíts! – Ez a hely videóra kívánkozik, nem
gondolja? – Magában összerándult, mert elég ostobán hangzott, amit
mondott, de Vaughan csak mosolygott.
– Rusztikus, ugye? – kérdezte, és hagyta, hogy a pillantása
végigvándoroljon az ablakok fehér árnyékolóin. Közben a pincér
kihozta a söreiket. Vaughan ekkor a vízen ringatózó fekete jacht felé
mutatott. – Hát nem úgy néz ki, mint Dart Vader feje?
Frankie nevetve értett egyet a megállapítással, aztán belekortyolt a
jéghideg sörbe, és azon tűnődött, lehet-e ennél is jobb ez az isteni
nap. Erősen kételkedett benne.
– Mindnyájan jól érzik magukat? – érdeklődött tovább Vaughan, és
ugyancsak felnyögött a gyönyörtől, amikor a hideg sör lecsordult
kiszáradt torkán.
– El sem tudom mondani, mennyire! – lelkendezett Frankie. – És
maga? Hol van ma a családja?
– Befizettek egy hajókirándulásra – válaszolta a férfi. – Én viszont
szilárd talajt szerettem volna érezni a lábam alatt, és egy kis
magányra vágytam.
Frankie nyelt egy nagyot. – Erre jövök én, és a nyakába erőltetem
magam.
Vaughan, ellenkezése jeléül, megemelte kifelé fordított tenyerét. –
Nem, nem magára gondoltam. Nagyon is örülök, hogy egymásba
botlottunk. Éppen erre vágytam. Egy sör mellől elnézni, hogy zajlik
mellettem az élet úgy, hogy én magam nem vagyok része a
nyüzsgésnek. Ami sokkal jobb így, hogy ketten vagyunk. – Miközben
beszélt, Frankie-re emelte rezzenéstelen kék szemét. Frankie nem
tudta felidézni, mikor néztek rá így utoljára. Mert lehet, hogy a férfiak
terén kijött a gyakorlatból, de azt még ő is meg tudta állapítani, hogy
a vele szemben ülő vikingnek tetszik, amit lát, és erre az egész
belseje reagált. Olyan volt, mintha éledezni kezdett volna benne egy

295
régóta szunnyadó, berozsdásodott gépezet.
Frankie a sör mellett megtudta, hogy a férfi egy Bucklow nevű
kisvárosban lakik Dorsetben. A gondolat, hogy az egykori Pokol
Angyala egy Miss Marple-hez illő vidéki házikóban vert tanyát,
nevetésre ingerelte Frankie-t. Kiderült, hogy Vaughan a
motorkerékpárok nagy szerelmese; a javításukkal kereste a kenyerét.
Fiatalon nősült, megszületett a lánya, Kim, és még húszéves sem volt,
amikor elvált. Szerencsére jó barátságot ápolt a feleségével azóta is,
így a lányuk felügyeletét illetően is sikerült megállapodniuk –
felváltva volt hol egyiküknél, hol másikuknál. A volt felesége aztán
újra férjhez ment, született két fia, az egyik Vaughannál dolgozott a
motorszerelő műhelyben. Frankie ezt roppant civilizáltnak találta egy
vadembertől.
A pizza is megérkezett, és ha nem is volt a legjobb, nem számított;
Frankie a világ legkitűnőbb pizzájáért sem cserélte volna el, de a
helyet sem – maximálisan elégedett volt vele. A paprikával,
olajbogyóval és vastag, zöldfűszerekkel megszórt
paradicsomszeletekkel gazdagon díszített saláta ugyanakkor friss volt
és ízletes.
– És a férjeik? Hol vannak? – kérdezte Vaughan, miközben
alaposan megforgatott egy letört kenyérdarabot a salátában. Frankie
olyan választ próbált megfogalmazni magában, ami nem adott túl sok
felvilágosítást, ugyanakkor egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy ő
szabad, már ha a férfi vásárlóként van jelen a kapcsolatok piacán.
– Nos… Roznak van egy élettársa, Olive pedig férjnél van. De
Ven és én egy ideje petrezselymet árulunk.
– És? Jól érzik magukat zöldségeskofaként? – Vaughan szeme
majdnem ugyanúgy csillogott, mint a napfényben fürdő tenger.
– Én személy szerint örülnék, ha Ven találna magának egy rendes
férfit – tűnődött hangosan Frankie. – Olyan szeretetre méltó nő, és
eddig nem volt túl nagy szerencséje ezen a fronton. A volt férje elég
rendesen elbánt vele, és szerintem megérdemelne valakit, aki a
gondját viseli.
– És maga? – Vaughan nagyot húzott a söréből. Frankie elbűvölten
nézte a nyakán a finoman le-föl mozgó ádámcsutkát. Abszolút

296
idiotizmus volt tőle, hogy a csinos arcát elrejtette az alá a nagy,
bozontos szakáll alá.
– Nos, ha találkoznék a számomra megfelelő férfival, azt hiszem,
hajlandó lennék lemondani érte a piaci standomról – válaszolta
Frankie őszinte arccal, ugyanakkor huncutul csillogó szemekkel.
– Barnsley-ban élnek?
– A többiek igen. Én elköltöztem Derbyshire-be.
– Miért?
– Tulajdonképpen anyát és apát követtem. A közelükben szerettem
volna lenni. Meg az öcsém is ott él a gyerekeivel. – És nagy
szükségem volt rájuk, amikor rákos lettem. – Vettem magamnak egy
gyönyörű, régi házat Bakewellben. – Azt hittem, képes leszek
fenntartani, de túl beteg voltam, így el kellett adnom, és egy időre
vissza kellett költöznöm a szüleimhez. – Aztán azt is eladtam, és
kerestem magamnak egy kisebbet. – Amikor jobban lettem. Amikor
úgy éreztem, képes leszek visszatérni a normális életbe.
– És nincsenek gyerekei? – Frankie érdeklődéssel nyugtázta
magában ezt a nem is titkolt kíváncsiságot. Jó jelnek tekintette.
– Hála istennek, nincsenek. Sohasem volt olyan partnerem, akiről
úgy gondoltam, hogy szívesen megosztom majd vele a nyugdíjas
éveimet. És akiről ezt nem tudtam elképzelni, azzal nem lett volna
tisztességes dolog gyereket nemzeni. Ami azt illeti… én magam is
elég rosszul választottam meg a partnereimet. Elég sok férfival
jártam, de szerintem egyiknek sem volt elegendő vér a pucájában. És
magával mi a helyzet?
Még mielőtt Vaughan kinyitotta volna a száját, Frankie érezte, hogy
megváltozott körülöttük a hangulat. Mintha hűvös fuvallat csapta
volna meg.
– Boldog szingli vagyok. – Vaughan a pizzája végét rágcsálta,
majdhogynem dühösen. – Ebbe a hajóútba is csak azért mentem bele,
mert biztosra vettem, hogy egy ilyen helyen nem találkozom senkivel.
Mindig is irtóztam a nyári románcoktól, és ez most is így van.
Frankie teljesen ledöbbent. Mi az ördögöt mondtam, amivel
sikerült letörölnöm a képéről a mosolyt? Még a szeméből is eltűnt az
addigi melegség, és vele együtt a trópusi tenger színe is. Metszően

297
jeges villogásnak adta át a helyét.
– És? Régóta szingli? – kérdezte Frankie lágyan, abban bízva, hogy
ezzel sikerül helyreállítani a korábbi, bizalmas atmoszférát.
– Négy éve – mondta Vaughan, majd kiürítette a söröspoharát.
– Úgy, mint én. Plusz-mínusz néhány hónap, de az igazán nem sokat
számít ilyen hosszú idő esetén.
Legnagyobb bánatára Vaughan felállt, és előhúzta a hátsó zsebéből
a tárcáját.
– Ne! – tiltakozott Frankie. – Én hívtam meg.
– Nem engedhetem meg, hogy egy nő fizessen helyettem – mondta
Vaughan, és elővett néhány papírkunát.
– De… Ragaszkodom hozzá.
Csakhogy Vaughan már leintett egy arra járó pincért, a kezébe
nyomta a bankjegyeket, mondván, hogy a visszajárót tartsa meg.
– Köszönöm a társaságot – mondta Frankie-nek hűvös
udvariassággal a hangjában. – Most megyek, megnyújtóztatom kicsit a
lábamat. Érezzék jól magukat továbbra is.
– Hm… Azon leszünk – dünnyögte Frankie, már a távolodó
Vaughan hátának. Nos, úgy látszik, ennyi volt. A férfi az egyik
pillanatban még lelkesen flörtölt vele, a másikban tett egy
száznyolcvan fokos fordulatot, és néhány közömbös mondat után
elhúzta a csíkot. Frankie-t szinte a székhez nyomta a csalódottság. A
fejében újra végigpergette a beszélgetésüket, ízekre szedte, hogy
megtalálja a katasztrofális hangulatváltozást előidéző szavakat,
éleket. Lehet, hogy túlságosan kivesézte a férfitémát, és amit mondott,
azt „minden férfi gazember” véleményként értelmezte Vaughan? Vagy
olyan, laza erkölcsű nő benyomását keltette, aki zsebkendőként
cserélgette a múltban a szeretőit, egészen addig, míg egyedül nem
maradt? Túl kétségbeesettnek tűnt a férfi szemében? Esetleg
gyerekgyűlölőnek? Vagy pénzhajhásznak? El sem tudta képzelni, mi
rosszat mondhatott. És most csak annyit tudott, hogy itt ül ezen a
gyönyörűséges szigeten, és magányosabbnak érzi magát, mint évek óta
bármikor.
Később a legfelső fedélzetről vettek búcsút Korčulától. A tenger a

298
smaragdzöld és a zafír ragyogó árnyalataiban pompázott; olyan volt,
mint egy Bounty-reklám. A hegyoldalban elszórtan templomtornyok
törekedtek az ég felé, olyan magasságban, ahová látszólag senki sem
juthatott el, csak a legodaadóbb hívők, ők is csak betonkacsokkal
felszerelkezve. Az egész látvány olyan volt, mintha egy korlátozott
színpalettáról keverték volna ki. Krémszínek, zöldek, világoskékek és
terrakottaárnyalatok váltakoztak egymással, de nem is volt több
színre szükség ahhoz, hogy tökéletes legyen a kép. Frankie mégsem
tudta igazán értékelni, mert a szívét összeszorította a keserűséggel
vegyes szomorúság, amit még a gyönyörű, napsütötte Korčula
látványa sem tudott semlegesíteni.
– Egyszerűen nem értem a férfiakat – mondta a többieknek, miután
elhagyták a kikötőt, és lassan elindultak a boltok felé. Mivel aznap
Fiesta-est volt a hajón, főleg virágfüzérekre, harsány hawaii ingekre
és élénk színű sortokra lehetett szert tenni a kiárusításban. Royston
biztosan talált volna köztük magának valót. – Egy darabig egész jól
elvoltunk, aztán azt sem tudta, hogyan szedje a sátorfáját.
– Hát, engem hiába kérdezel – mondta Ven. – Ha férfiakról van
szó, én ugyanilyen sötétben tapogatózom.
– Én pedig nem is akarok a férfiakra gondolni – dünnyögte Olive,
miközben nagy piros virágot tartott a füléhez, és megkérdezte, illik-e
hozzá.
– Csak vedd meg! – biztatta Roz. – Fantasztikusan áll. Gyakrabban
kellene pirosat hordanod.
Világos mokkaszínűre sült arcában Olive halványzöld szeme
veszedelmesen csillogott, és a sok napfény kifakította a hajában a
szőke tincseket. Üdének és csinosnak érezte magát, és úgy ragyogott,
mintha valaki lámpát gyújtott volna a belsejében.
És amilyen szerencséjük volt, Vaughan éppen ekkor tűnt fel az
üzletekhez vezető lépcsősor tetején. Ha kerestem volna, biztosan nem
akadunk össze, gondolta pufogva Frankie. Hát nem csodálatos dolog
az a valami, amit jobb híján Murphy törvényének hívtak az emberek?
Szeretett volna odafordulni hozzá, hogy lássa, rávillantja-e
vikingmosolyát, de tudta, hogy nem fogja. Így inkább mereven maga
elé nézett, de a szeme sarkából azért látta, hogy a férfi egy hirtelen

299
mozdulattal jobbra fordult, és úgy tett, mintha nagyon keresne valakit.
Nyilvánvalóan a családját. Aztán egyszer csak teljesen eltűnt a
szemük elől. Ennél azért többet várt tőle Frankie. Így azonban újabb
köcsöggel gyarapíthatja azon férfiak listáját, akiket érthetetlen módon
vonzónak talált valami miatt. Már abból gondolhatta volna, hogy egy
faszfejjel van dolga, hogy vonzódni kezdett hozzá. Megragadott egy
narancsszín virágot, ami illett a korábban vásárolt topjához.
Csakhogy a ragyogó szín, amivel fel akarta dobni éledező
magabiztosságát, teljesen ellentétben állt mindazzal, amit ebben a
pillanatban érzett.
– Ne is törődj vele! – mondta Roz meglepő gyengédséggel. – Túl
sok időt töltünk azzal, hogy hátrafelé nézünk, és azt próbáljuk
kideríteni, hogy mit tehettünk volna másképp.
– Kivel ne törődjek? – kérdezte Frankie, miközben elővette a
fedélzeti kártyáját, hogy kifizesse vele a virágot. Azért viselkedett
így, mert a régi Frankie így járt volna el egy hasonló szituációban. De
a régi Frankie nem leplezte volna az érzéseit.

300
 50. fejezet
Vernon Turbot nagyon elegáns fekete öltönyben és fekete
nyakkendőben sétált be a Land Lane 15. ajtaján. A lakásban
egyenesen odament Doreenhoz, és megcsókolta barackszínűre
rúzsozott ajkát.
– Hála istennek, túl vagyunk rajta – mondta keserves sóhajjal. –
Most már elkezdhetem megszervezni a közös életünket. Alig várom.
– Tisztességesen eltemetted? – kérdezte Doreen, miután a férfi
leült a kanapéra az asszony mellé, és birtokló mozdulattal megfogta a
kezét. – David, tegyél föl teavizet!
– Nem, ennél kicsit erősebbre van szükségem – mormogta Vernon,
és előhúzott a kabátja zsebéből egy üveg skót whiskyt. – Hoznál
poharakat, fiam?
Amikor David átadott neki két poharat, jelezve, hogy ő nem akar
csatlakozni az iváshoz, Vernon kitöltött két jókora adagot, és az
egyiket Doreen kezébe nyomta.
– Berylre, nyugodjon békében! – mondta, és Doreenéhoz
koccintotta a poharát. – És ránk, hogy kiélvezhessük azt, ami még
hátravan.
– Hallod? – kérdezte a fiához fordulva Doreen, aki, mint azt David
észrevette, még a körmét is kifestette. Vörösre, mint a prostituáltak.
Lehet, hogy már húsz éve ott állt a pipereszekrényben az a lakk.
– David, fiam, remélem, nem lesz ellenedre, de amint tudom,
átköltöztetem hozzám az anyádat. Hatalmas házam van a Kerry Park
Avenue-n, bentlakó házvezetőnővel, aki már Beryl holmiját pakolja
éppen, hogy helyet csináljon neked, drágám – fejezte be Doreenhoz
fordulva, de aztán megint Davidhez intézte a szavait. – A mamádnak
semmire sem lesz szüksége innen. Van egy villám Cipruson, és
amikor nyugdíjba megyek, heteket, hónapokat fogunk ott tölteni.
– Óóó, ez csodásan hangzik, Vernon. Ha szabad tudnom, mikorra
tervezed a nyugdíjba vonulást?
– Holnap reggelre – felelte a férfi.
A francba, ez nem sokat gatyázik, gondolta David majdhogynem
őszinte csodálattal.

301
 – Nem akarok tovább várni – folytatta Vernon mesterien
megkomponáltan. – Doreen, te vagy az életem szerelme, és azt
szeretném, ha kihasználnánk az esélyt, amit Beryl halálával kaptunk.
Terra firma, drágám. Az idő repül. És mi már így is túl sokat
elvesztegettünk belőle.
– Hát ez igaz – értett egyet mosolyogva Doreen.
Vernon elengedte Doreen kezét, és Davidhez lépett. Átfogta a
vállát a férfinak, akit mostantól nyíltan is a fiának szólíthatott.
– David, fiam. Átadom neked a birodalmamat. Minden a tiéd. Tíz
halsütöde és egy étterem. Szinte maguktól működnek, óraműszerűen,
mert hűséges embereim vannak. Annyi a dolgod, hogy néha oda kell
tolnod a képedet hozzájuk, vagy valamilyen módon éreztetned kell
velük, hogy figyeled minden lépésüket. Módos ember lettél, fiam.
Élvezd a gazdagságodat.
David nem tudta, mit mondjon. Az első gondolata az volt, hogy „A
francba! Most mit tegyek?” A bizonytalanságot aztán kiszorította a
tudat, hogy több pénze lesz, mint amennyit egész addigi életében
keresett, és amivel nem is tud majd mit kezdeni. Olive-val
beköltözhetnek az emeleti nagy hálószobába. Vehet egy nagy,
nyolcvan centis átmérőjű plazmatévét. Hozzá házimozi-rendszert.
Nem beszélve arról, hogy élete végéig ingyen halat ehet!
– Én… Én… – David csak ennyit bírt kinyögni, miközben az anyja
könnyben úszó szemmel figyelte a jelenetet.
– Sok ez most egyszerre, David fiam, tudom. De holnapután
végigviszlek a birodalmon, mindenkinek bemutatlak mint a fiamat –
és az örökösömet. – Vernon Turbot-ból csak úgy dőlt a büszkeség.
David azt vette észre, hogy remeg. Tíz nap alatt teljesen
megváltozott az élete. Azzal kezdődött, hogy a felesége elhúzott egy
hajóútra, aztán megtudta, hogy a nyugodt természetű, kedves ember,
aki képes volt ellógni a munkahelyéről, hogy őt elvihesse horgászni,
nem is az igazi apja, hogy az anyja egy láda kincset rejteget az ágya
alatt, és hogy az igazi apja a halboltos ember, aki most ráhagyja az
egész vagyonát.
– Most magadra hagylak, hogy összepakolhass. Jó lesz így,
drágám? – kérdezte Vernon Doreentól hihetetlenül gyengéd hangon. –

302
Nekem magamnak is van még pár tennivalóm. Képletesen mondva át
kell húznom néhány „t”-t és ki kell tennem pár „i”-re a pontot. Azt
akarom, hogy minden tökéletes legyen, amikor beköltözöl. Bár azt
sem bánom, ha úgy jössz, ahogy most vagy. Semmit sem kell
magaddal hoznod – azt szeretném, hogy mindened új legyen. Nem
számít, leányzó, hogy mi mennyibe kerül.
Olyan furcsa volt hallani, hogy egy meglett férfi leányzónak
szólítja az anyját. De Davidnek be kellett látnia, hogy az idős
asszony, aki vihogva és mosolyogva ült a székében, és szerelmesen
felsóhajtott, ha csak egy pillantást vetett rá álmai férfija, valóban úgy
viselkedett, mint egy kislány, és a rózsaszín szemüvegen át, amelyen
keresztül most a világot nézte, valószínűleg nagy, kívánatos epernek
látta az élemedett korú Vernon Turbot-t.
– Akkor holnap – szólt vissza még egyszer Vernon az ajtóból, majd
még dobott egy utolsó csókot Doreennak, amit az asszony elkapott és
a szívéhez szorított. És mielőtt kilépett volna, lapátkezével
megveregette a fia hátát, és csak annyit mondott: – Éljünk a mának,
ahogy a rómaiak mondják. Ami engem és az anyádat illeti, fiam, nos –
ezután ez lesz a jelszavunk.
David kikísérte, így látta, hogy odakinn egy Rolls-Royce várja a
férfit sofőrrel, hogy hazavigye a park végében álló nagy házba. Egek,
sosem gondolta volna, hogy ennyi pénz van pár doboz tőkehalban
meg némi borsóban.
Az ajtóban állva addig integetett újdonsült apja után, míg el nem
tűnt a szeme elől az autó. Közben azon gondolkozott, ami történt.
Végül elmosolyodott, mert maga elé képzelte Olive képét, amint a
hajóútról hazatérve megtudja, hogy takarítói karrierje örökre véget
ért.

303
 51. fejezet
Mire a vacsorát bejelentették, Frankie közérzete jelentősen
feljavult. A hajón eluralkodott a karneváli hangulat, ami a
legkedvetlenebbeket sem hagyta érintetlenül. A fedélzetekről, ahol a
bandák játszottak, szinte mindenhová eljutott a dobpergés hangja, és
az utasok többsége az alkalomhoz illő, élénk színű, mondhatni,
kiabálós ruhadarabokat viselt. Még a koktélruhájukhoz ragaszkodó
maradiak többsége is tett valami erőfeszítést annak érdekében, hogy
ne lógjon ki a sorból – ha mással nem, egy feltűnő fülbevalóval vagy
egy élénk színű virággal megpróbálta feldobni a ruházatát. A pincérek
sárga színű, pálmamintás hawaii inget viseltek, a főpincérek kéket,
amit égő napkorong díszített.
– Supremo nadrágja mintha különösen szűk lenne ma este – mondta
Frankie a többieknek. – És most már azt is tudom, miért hívják
Supremónak. A rejtett tehetsége miatt.
– Ne légy ennyire otromba – torkolta le Roz, de azért vetett egy
pillantást a jelzett irányba.
– Jó estét, hölgyeim – köszöntötte őket a nevezett férfi, és
mindegyiküknek átadott egy nyakba akasztható virágfüzért. – Hogy
vannak ma este?
Megnyugtatták, hogy mindnyájan remekül érzik magukat. Közben
Elvis és Buzz elkezdte kiszolgálni őket. Az ölükbe terítették a
szalvétáikat, vidáman csevegve, mint mindig, annak ellenére, hogy
örökké dolgoztak, így nem sok szabadidejük lehetett.
– Már most a borravalóra gondolnak, amelyet a hajóút végén
kapnak majd a szolgálataikért – magyarázta Royston, amikor
rózsaszín flamingókkal díszített lime-zöld ingében az asztalhoz lépett.
Három virágfüzér lógott a nyakában. – Én ugyanígy mosolyognék
mindenkire, ha tudnám, hogy a végén egy kisebb zsáknyi pénzt kapok
– folytatta, felvillantva hófehér, Simon Cowell-mosolyát.
– Ne légy ilyen rosszmájú – szólt rá Stella. – Tele van a hajó fukar
vén trottyokkal, akik egy cent borravalót sem szoktak adni. A
legrosszabbak a celebek, úgy tudom. Erről jut eszembe, tudták, hogy
az a szappanoperasztár, Dom Donald, vagy hogy hívják, ugyancsak itt
van a hajón?

304
 – Dom Donaldson – javította ki azonnal Eric, aki, követve az
öltözködéssel kapcsolatos utasításokat, egy szolidabb, virágmintás
ingben lépett be az étterembe. – Igen, párszor magam is
belebotlottam. – A hangja alapján nem úgy tűnt, hogy a színész nagy
benyomást tett volna rá. – Ő is benne van abban a brancsban, akik
már hajnalok hajnalán lefoglalják maguknak a nyugágyakat, aztán csak
késő délután kezdik el használni őket.
Akkor nem tanult a leckéből, amit tőlünk kapott, gondolta Frankie.
Amin persze nem lepődött meg. Dom Donaldson túl arrogáns volt
ahhoz, hogy bármilyen, ember által felállított szabályhoz
alkalmazkodni tudjon, vagy akarjon.
Nigel érkezése elég nagy felfordulást okozott. Először is,
számtalan színpompás virágfüzér lógott a nyakában, és partisípot
tartott a fogai között, amibe bele is fújt, miután leült. Az emberek,
magyarázta, nagyobb lelkesedéssel vesznek részt az ilyen jellegű
mulatságokban, ha azt látják, hogy a kapitány maga is mindent bedob.
Hangosan egyetlen megjegyzés sem hangzott el, de Ven melle
láthatóan kidülledt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Nigel ismét
mellette foglal helyet.
– És? Milyen napjuk volt? – kérdezte úgy általában.
– Szörnyű! – vágta rá Royston. – Egy felhő egy pillanatra eltakarta
a napot. Még az is felmerült bennem, hogy visszatérítést kérek a
hallatlan incidens miatt.
– Fantasztikus! – mondta erre Stella. – Korčula az egyik kedvenc
szigetünk.
Frankie csendben maradt. Ő azt sem bánta volna, ha soha többé
nem hall erről a nyavalyás helyről. Mindig az fog az eszébe jutni
róla, hogy egy halál jóképű pasi elutasította, és fogalma sem volt
róla, hogy miért.
Aznap trópusi menü volt – sok kókuszdió és banán díszítette a
különböző fogásokat. Ven csak attól félt, hogy a gyomrában nem
marad hely a banános sajttortának. Megfogadta, hogy egy-két villányit
azért magába töm.
– Elnézést. – Nigel, hogy elérje a vajascsókokat, áthajolt előtte, és
a keze közben súrolta Ven kezét, amiért rögtön a bocsánatát kérte.

305
Ven érezte, hogy az asztal alatt remegni kezdenek a lábai. A férfi
nyakán volt egy kis vágás, biztos borotválkozás közben ejtette. Ven
azon tűnődött, vajon olyan sima-e az arca, mint amilyennek látszik,
vagy csók közben, esetleg, megérezné-e az állán a borosta
kezdeményeit.
– És mi a véleménye Korčuláról? – kérdezte Nigel Ventől, aznap
este először teljességgel ráirányítva a figyelmét. – Igazi gyöngyszem,
nem gondolja?
– Szép – felelte Ven. – Nem annyira, mint Velence, de szép. –
Szándékosan flörtölős stílusban mondta mindezt, de azonnal meg is
bánta, mert a kapitány nem reagált rá különösebben, sőt a következő
pillanatban már Roystonnal beszélgetett. A főfogás alatt Eric és
Royston – nem kis bosszúságot okozva – szinte teljesen kisajátították
maguknak Nigelt, ráadásul technikai dolgokról faggatták, ami nem
igazán érdekelt senki mást.
Bármilyen tervet is szövögetett vele kapcsolatban Ven a desszert
idejére, füstbe ment, amikor Buzz visszahozta az étlapokat. Nigel
ugyanis kimentette magát. Jó éjszakát kívánt mindenkinek, és abban
bízva búcsúzott, hogy fenn, a partin még találkozik velük. Közben,
mintegy véletlenül, megérintette Ven vállát, aki attól félt, hogy
mindjárt kiszakad belőle egy ostoba romantikus sóhaj. Utoljára akkor
dobogott ennyire izgatottan a szíve, amikor az Alton Towers
hullámvasútjára felült. Lehet, hogy kívülről meglátszott rajta a
negyven éve, de belül megint csak tizennégynek érezte magát, és újra
átélte azt a rajongást, amelyet az ő Mr. Rochestere, az angoltanár Mr.
Lambert iránt érzett akkoriban.
– Nos, lányok, mit fognak csinálni holnap Kefalóniában? –
érdeklődött Royston kedvesen, majd mindenkinek rendelt egy
banánlikőrt a kávé mellé, és mint általában, most sem engedte, hogy
bárki az útjába álljon.
– Elmegyünk a barlangokba – felelte Roz. – Maguk már látták
őket?
– Mi igen – vágott közbe Irene. – Vegyenek kényelmes cipőt, mert
nagyon sok lépcsőt kell majd megmászniuk.
– Igen, Olive már mondta – szólalt meg hirtelen Frankie. – Ő

306
ugyanis Kefalóniában élt egy ideig.
– Valamikor régen – tette hozzá Olive. Egy másik életben.
Kávé után mindnyájan felvonultak a fedélzeti partira. Frankie a
medence távoli végében észrevette Vaughant. Élénk narancssárga
zsiráfokkal díszített inget viselt, amely remekül illett a szőke hajához.
A nagy termete ellenére is kifejezetten csinos volt, de Frankie már
nem akarta megajándékozni a mosolyával. Az arcát beárnyékolta a
savanyú harag, ami Olive-nak tűnt fel először, és addig nem
nyugodott, míg barátnőjüket vissza nem rángatta maguk közé. Így
Frankie minden további gondolattól megmenekült, bár még mindig
nem tudott rájönni, mi rosszat mondott, miközben olyan jókedvűen
itták a sört és ették a pizzát a gyönyörűséges horvát szigeten.
– Gyere, menjünk, és hozzuk magunkat kínos helyzetbe egy kis
tánccal – mondta Olive, és a táncparkett felé vonszolta a barátnőjét.
– Igazad van! – felelte határozott bólintással Frankie, és teljes
átéléssel elkezdett ananászt dobálni és fatörzset rázni, bár belülről
olyan összetört volt, mint a fáról lerázott ananász a piña coladában.
Aztán négyesben, tökéletes összhangban eljártak egy makarénát. Roz
úgy találta, hogy a csípője sokkal könnyedébben végzi a kígyózó
mozdulatokat, mióta hastáncra jár. Frankie mindent bedobott a
„Ketchup-dalba”, amit csak tudott, aztán beálltak vasutazni, és
közben Vaughan és a társasága mellett is elhaladtak.
– Ne nézz rá! – parancsolta szigorúan Olive, és közben azt kívánta,
hogy ugyanez a határozottság tartson ki benne legalább Kefalóniáig.
Mert volt egy olyan érzése, hogy bármit prédikált is Frankie-nek, ő
maga biztosan nem lesz képes betartani.
11. nap: Kefalónia
Megjelenés: uraknak frakkban
vagy szmokingban, hölgyeknek estélyiben

307
 52. fejezet
– Újabb szar nap a paradicsomban! – kiáltotta oda Royston a négy
nőnek, amikor a Butterybe menet elhaladtak mellettük. Stella jól
vállon csapta, amiért csúnyán beszélt nyilvános helyen.
Percekkel korábban hangzott el a bejelentés a hangosbeszélőn
Nigel lágy, ír duruzsolásában, hogy a kinti hőmérséklet egy
olvasztókemence forróságával egyenértékű, így kéri az utasokat, hogy
vigyenek magukkal elegendő mennyiségű napozókrémet, kalapot, és
ügyeljenek a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelre.
– Ez különösen rátok, természetes szőkékre vonatkozik – jegyezte
meg Frankie oldalba bökve a mellette álló Olive-ot, míg Roznak egy
pajkos kacsintást juttatott.
– Ne aggódj – mondta neki Olive. – Ma negyvenfaktoros naptejben
fürödtem. – Közben azt kívánta, bár lenne valami, amivel a szívét is
megvédhetné a rá váró hőséggel szemben, mert már reggel érezte a
sebezhetőségét, különösen akkor, ha pillantása a szárazföl felé tévedt,
és megállapodott Kefalónia dúsan zöldellő szigetén.
Maga elé képzelte önmagát tizenkilenc évesen, ahogy a görög
napon sütkérezett, ahol még nem tudta, milyen sors vár rá, ha hazatér.
Vajon akkor is hagyott volna csapot-papot, ha sejti, hogy mit tartogat
számára a jövő? Elhagyta volna egy kedves, szerető férfi szorosan
ölelő karjait, az azúrkék tengert és fehér kavicsos partokat, ha tudja,
hogy számára csak egy lusta, kövér férj és egy gyötrelmes takarítói
állás van kilátásban? Magasságos isten, mekkora idióta volt!
*
1943-ban Kefalóniát két évre elfoglalták az olaszok. A leigázók és
a leigázottak együttéléséből barátságok, kapcsolatok születtek, így
viszonylag vidám volt az élet a szigeten. De amikor az olaszok
megadták magukat a szövetségeseknek, német csapatok érkeztek a
szigetre az olaszok lefegyverzésére. Az utóbbiak azonban nem bíztak
abban, hogy a németek majd szabad elvonulást biztosítanak nekik, és
a kefalóniai lakosság sorsa is aggasztotta őket. Az olaszok és a
helyiek ezért együttes erővel felléptek a németek ellen, de az olasz
csapatok még így is vereséget szenvedtek. Ötezer katonát gyilkoltak
le a harcokban és a hidegvérrel elkövetett csoportos kivégzések

308
során. A négyezer túlélő olaszt hajókra terelték, és útnak indították
őket a németországi munkatáborok felé. Kétharmaduk azonban már
útközben meghalt, amikor a hajójuk aknára futott.
Olive sírt, amikor Miss Walker egy ötödikes történelemórán a
kefalóniai mészárlásról mesélt. A tanárnő azonban nemcsak
Kefalónia történelméről mesélt nekik, hanem a zöldben ugrándozó
kecskékről, nyulakról is – ez utóbbiaknak aranyfoguk volt a földben
rejlő ásványi anyagok miatt –, és ezzel életre keltette Olive számára a
szigetet. Szinte látta maga előtt a föld alatti tavakat és barlangokat,
amelyeknek olyan csodás volt az akusztikája, hogy Maria Callas
opera-énekesnő az egyikben koncertet is adott több száz ember előtt.
De szomorú történelmi esemény volt az, ami végül elvezette Olive-ot
a gyakori földrengések miatt sokak által átkozottnak tartott, de
szépségéért egekig magasztalt szigetre. És Olive itt tapasztalta meg
először, milyen az, amikor a szíve egy másik szívért dobog.
Olive teljesen kikapcsolt a buszon, miközben az idegenvezető
Corelli kapitányról és a sziget történelméről mesélt. Nem volt semmi,
amivel Olive számára újat tudott volna mondani.
A busz lassan végigdöcögött a főváros, Argostoli főutcáján. Olive
– más néven ugyan – felfedezte azt a ruházati üzletet, ahol egy lágyan
libbenő fehér ruhát vásárolt, leginkább azért, mert azt remélte, hogy
tetszeni fog benne Athónak. Aztán ott volt az étterem, ahová Atho
először vacsorázni vitte. Ez volt az első alkalom Olive életében,
hogy intim körülmények között egyedül vacsorázott egy férfival.
Egyszer csak észrevett egy ösvényt. Ez vezetett ahhoz a kicsike
farmhoz, ahol Atho fivére élt. Mindenről Atho jutott az eszébe. Atho,
Atho, Atho.
Minden perccel közelebb jutottak a Sami-öbölhöz és a hegyekben
megbúvó falucskához, Tanoshoz, ahol a Lemon Tree bár és étterem
várta a vendégeit. És amikor a busz beállt a Drogarati-barlang
bejárata mellé, Olive-ra olyan erővel törtek rá az emlékek, hogy a
lélegzete is elállt.
– Örülök, hogy lapos sarkút húztam – mondta Roz, miután
leereszkedtek a barlang hűvösébe. – Vajon hány lépcső vezet lefelé?
– Nem tudom, ötszáznál abbahagytam a számolást – válaszolta az

309
ugyancsak kifulladt Frankie.
– Körülbelül ezerkétszáz – adta meg a helyes választ Olive, majd
lekicsinylően hozzátette: – Drámakirálynők.
– Szeretnék énekelni valamit, jó hangosan, hogy megtapasztaljuk,
milyen az a híres akusztika – mondta Ven.
– Hát, ha most is úgy énekelsz, mint az iskolai kórusban, akkor
inkább ne – mormogta Frankie, mire Ven odasózott a karjára egy
nagyot.
– Ezt nézzétek meg! – mutatott Olive a barlang tetejéről lelógó
cseppkövekre. – Sztalaktitok. Több ezer év kellett a kialakulásukhoz,
és a nácik céltáblának használták őket a lőgyakorlataikon.
– Én valami sztalagmitokra emlékszem – dünnyögte Ven.
– Az álló cseppkövet sztalagmitnak, a függőt sztalaktitnak
nevezzük – vágták rá kórusban a többiek.
– Hát nem emlékszel, hányszor elmondatta ezt velünk Mr. Harrison
földrajzórán? – kérdezte Roz. Mr. Harrison nagyon fiatal és nagyon
jóképű tanár volt, és ez különös pikantériát adott az óráinak.
Hihetetlennek tűnt, hogy lassan a nyugdíjazása felé közeledett.
A barlangból kilépve szinte mellbe vágta őket az égen izzó nap
forrósága. Beültek egy közeli kávézóba, ahol jéghidegen gyöngyöző
ásványvizük mellől elnézegették az árnyékos menedékeikben lustán
pihegő, maradékot leső gyömbérszín macskákat.
Aztán ismét felszálltak a buszra, és elindultak második úti céljuk, a
Melissani-barlang felé.
Amikor odaértek, Olive remegő lábakkal járta végig ugyanazt a
lépcsősort, amelyen húsz évvel korábban is leereszkedett a
barlanghoz. Akkor karbantartási okokból le volt zárva, de Atho
rávette (vagy inkább lefizette) az építésvezetőt, aki kinyitotta nekik,
és megengedte, hogy egy órát ott töltsenek. Úgy raktározta el ezt az
élményt a fejében, mint egy értékes emléktárgyat, amely most magától
kibújt a helyéről, és akkorára terebélyesedett, hogy az egész fejét
kitöltötte.
Miközben lefelé sétált a hűs, kőbe vájt folyosóban, és a szeme
megpillantotta a tó hihetetlenül kék vizét, Olive minden intenzitásával

310
újraélte azt a régi délutánt.
– Ó, istenem, nézzétek a víz színét! – nyögte Roz. A Melissani-tó
egy barlangban volt, amelynek valamikor réges-régen beomlott egy
darab a mennyezetéből. Mivel éppen dél volt, pontosan a fejük felett
sütött a nap, és a beömlő sugarak fénye elvegyült a kristálytiszta
vízzel.
– Várjátok ki, míg csónakba szálltok, és lenéztek – mondta nekik
sokat sejtetően Olive.
Hamarosan valóban beszálltak egy kicsi evezős csónakba, és
elindultak a tó közepe felé. A türkizszínű víz mély volt és átlátszó,
félig sós, félig édes. A tó a sziget másik végéből kapta az utánpótlást,
ahonnan a víz, valamilyen csoda folytán, utat talált magának a sziklák
között.
–A legszívesebben belevetném magam – motyogta Roz elbűvölten.
– Hidegebb, mint amilyennek tűnik – figyelmeztette Olive. Ő és
Atho szerelmeskedtek a csónakjukban, aminek tanúja volt a nap, és
aztán megmártóztak a tóban, hogy egymás bőréről kóstolhassák meg a
vizét. Olive belemártotta a kezét a vízbe. A tavat Melissanthy
nimfáról nevezték el, aki szerelmes volt Pán istenbe, de amikor
megtudta, hogy a szerelme viszonzatlan, a tóba vetette magát, és
megfulladt.
Amilyen törékeny kincs a szerelem, védeni kellene, dédelgetni, de
az emberek ostoba módon nem ezt tették. Olive most azt gondolta, az
összes ember közül ő volt a legnagyobb bolond. Érezte Atho
szerelmének erejét, mégis elfutott előle. Itt, ebben a barlangban
mondta el neki a fiú, hogy mit érez iránta, hogy mennyire akarja –
nemcsak a testét, hanem a lelkét is. Az érzelmei nyersek voltak, a
szenvedélye vad és igazi, mégis gyengéden és önzetlenül szeretett.
Olive az ötödik mennyországban érezte magát azon a régi napon.
David sohasem szerette, Olive legalábbis erre az elgondolásra
jutott a hajóúton. Azért volt rá szüksége, hogy valaki működtesse az
életét, és ha egyszer elhagyná, nem őt hiányolná, hanem azt a sok
mindent, amit elvégzett helyette és a családtagjai helyett. Ez volt az
alapvető különbség a két férfi között. Atho őt, Olive-ot szerette teljes
szívvel; David bárkivel megelégedett volna, aki megtette volna azt,

311
amit Olive is megtett neki. És mégis, melyiket választotta élete
társául?
Mire a csónak kikötött velük, Olive tudta, hogy el kell mennie
Tanosba.
– Egyedül is vissza tudok menni a hajóra – mondta a többieknek a
barlang bejáratánál, majd gyorsan nekiiramodott, hogy elcsípje a
buszok mellett álló két taxi egyikét. De még beszállás közben is
hallotta a barátnői hangját:
– Még hogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét!

312
 53. fejezet
A hallban álló két bőröndben minden benne volt, amit Doreen
magával akart vinni az új otthonába. Néhány ruha, fényképek,
tisztálkodási eszközök – semmi más. Már csak Vernonra és a Rolls-
Royce-ra várt.
További bónusz volt David számára, hogy Kevin is bejelentette,
visszaköltözik Pajzán Wendyhez, aki, úgy tűnt, képtelen meglenni a
férfi „varázskolbásza” nélkül, közölte Kevin éppen akkor, amikor
David bele akart harapni a virslijébe. Ez többé-kevésbé azt
jelentette, hogy az egész ház Davidnek és Olive-nak marad. Végre.
– Igazán sajnálom, ha mindez túl sok neked, és azt is, hogy ilyen
gyorsan kellett megbirkóznod vele – mondta az indulásra kész
Doreen, majd szokatlan gyengédséggel arról a férfiról kezdett
beszélni, aki Davidet felnevelte. – Tudnod kell, hogy Herbert jó
ember volt. Szerettem. Igaz, hogy sokkal idősebb volt nálam, de a
házasságunk attól még jól működött.
Most, hogy az „apja” szóba került, David torkát szorongatni
kezdték az érzelmek. Kedves természetű ember volt, egy kicsit
papucs – de mindig úgy tűnt, hogy elégedett a helyzetével. Nem volt
éppen munkamániás, de keresett annyit, hogy szépen megéljenek.
Igaz, puccos holmikra meg flancos nyaralásokra nem futotta, de ha
horgászni ment, mindig magával vitte az ifjú Davidet, és az otthon
készített tojásos-zsázsás szendvicsekkel és nagy flaska teákkal estig
kitartottak, sőt előfordult, hogy éjszakára sem mentek haza. David
sohasem hallotta veszekedni a szüleit, bár arra se nagyon emlékezett,
hogy túl sokat beszélgettek volna egymással. Doreen szívesen eljárt
bingózni, az apja meg sok időt töltött a pajtájában. Éltek egymás
mellett, „szépen összecsiszolódva”, ahogy egy kívülálló biztosan
mondta volna, valahogy úgy, mint ő és Olive. David azt feltételezte,
hogy Olive elégedett a házasságukkal; panaszkodni nem szokott.
De mióta Vernon Turbot két nappal ezelőtt beviharzott az
otthonukba, az anyja úgy kivirágzott, mint egy száradásnak indult
magkezdemény, amely váratlanul vízhez jutott, így megkapta az egy a
millióhoz esélyt arra, hogy végre szirmot bontson. Meglágyult,
kivirult, és fiatalodott legalább húsz évet. Hirtelen könnyedebben

313
kezdett járni, és az arcán kisimultak azok a ráncok is, amelyek ott
voltak, mióta David az eszét tudta. Vernon Turbot olyan volt számára,
mint egy botoxinjekció.
– Nem azért megyek el, mert nem szeretlek – folytatta Doreen. –
Szeretlek, ezt remélem, tudod. És Kevint is, de főleg téged, mert te az
én fiam vagy.
Hű… David szeme elhomályosodott, és köhögnie kellett, hogy el
tudja fojtani a váratlanul rátörő érzelmeket.
Doreen így folytatta: – Tudod, fiam, kétféle ember van ezen a
világon. Az egyik boldogan éli az életét szenvedély nélkül is, a másik
szenvedélyre született. Én azok közé tartozom, akiknek szükségük van
rá, hogy a szívük gyorsabban verjen valakiért, és Vernon is ilyen.
Herbert, nos, ő nem ilyen volt. Ő megelégedett a pajtájával, a kis
keresetével meg a horgászbotjával, ahogy az anyám is meg az apám
is. Anyának ott volt a kötés, apának meg a spánieljei. Azt hiszem, te
rájuk hasonlítasz. – Felsóhajtott. – Fogalmam sincs, én mit
választottam volna, ha a döntés az enyém. Valószínűleg sokkal
könnyebb lett volna az életem, ha a vágyaim végső határát két kötőtű
jelenti. Most már azonban túl régen szomjazom, és ezért most fenékig
fogom üríteni azt a poharat, amelyet Vernon nyújt felém.
David lelki szemei előtt ismét megjelent egy buja kép, amitől
fejrázással próbált szabadulni, még mielőtt túl élénkké váltak volna a
részletei. Az anyját hallgatva azonban félig-meddig örült, hogy
könnyen kielégíthető nagyszüleire hasonlított, és nem a szüleire. Neki
aztán nem volt szüksége sem túlcsorduló érzelmekre, sem szunnyadó
szenvedélyre. Hálát adott az istennek azért, hogy ő és Olive meg
tudtak lenni az ilyen marhaságok nélkül is.
– Te a szó minden értelmében szerelemgyerek voltál, fiam. –
Doreen elmosolyodott. – Nem úgy, mint azok a szerencsétlenek a
Jeremy Kyle Show-ban. Az anyjuk azt sem tudja, kinek tolta le a
bugyiját. Te a mi szerelmünkből születtél. Herbertnek nem lehetett
gyereke. Ő mindig tudta, hogy nem az övé vagy, mivel
fiatalemberként a kiköpött mása voltál az én Vernonomnak. De ez
nem akadályozta meg abban, hogy a fiaként szeressen. Soha senki
előtt nem tett említést arról, hogy nem ő az igazi apád.

314
 – Anya, hagyd abba. – David szinte csak brekegni tudott a torkába
ékelődött gombóc miatt. Aztán az anyjára nézett, és látta, hogy
könnyek csillognak az ő púderes arcán is. És bármilyen nagydarab is
volt, odalépett hozzá, és terebélyes teste köré fonta a karjait. A
szeretetteljes ölelés aztán szolid hátveregetésbe ment át, aminek az
volt a fő célja, hogy visszanyerjék tartásukat.
– Egyébként meg – folytatta szipogva Doreen – holnap, amikor
Vernon végigvisz a boltokon, úgyis találkozunk. Biztos vagyok benne,
hogy a végén a házába is elhoz, hogy megegyünk együtt egy nagy adag
halat krumplival. Halsütésben mindig ő volt a legjobb, de hát ezt te is
tudod. Az a Harry Ramsden kisinasnak sem mehetne el hozzá.
– Jól van, anya. Akkor holnap találkozunk – motyogta David
bólogatva, mert a beszéd még mindig nehezére esett. – Már alig
várom.
A ház előtt izgatott kutya módjára dudálni kezdett egy autó.
– Na, már itt is van – mosolygott Doreen, és felkapta a
kézitáskáját. A szeme úgy csillogott, mint a drágakő. – Még valamit –
fordult a fiához. – Be kell ismernem, hogy nem a legjobb anyósa
voltam Olive-nak. Rajta éltem ki a frusztrációm nagy részét, meg az
unalmamat is. Mondd meg neki, hogy sajnálom, rendben? Olive
nagyon jó lány. Most, hogy van egy kis pénzed, elviheted nyaralni, és
vehetsz neki néhány szép holmit is. Bánj úgy vele, ahogy egy
asszonnyal bánni kell.
– Igen, anya. Azon leszek – felelte David, és komolyan is gondolta.
Már formálódtak a fejében a kettőjükre vonatkozó tervek. És ezúttal ő
is nagyvonalúan gondolkozott.

315
 54. fejezet
Taxival kevesebb, mint tíz perc alatt lehetett megtenni a Tanosba
vezető utat, de most örökkévalóságnak tűnt ez is. Olive arra kérte a
taxist, hogy az első farmháznál tegye ki a tanosi úton. A ház még
mindig bájosan kopott volt, fehér falakkal és narancsszín
árnyékolókkal, mint régen – tulajdonképpen semmi sem változott
rajta. Olive számára olyan volt mindez, mintha visszaröppent volna a
húsz évvel korábbi múltba. Még a falu irányát jelző tábla is
ugyanabban a szögben lógott az oszlopán.
A taxi elhajtott, és Olive csak ekkor esett pánikba az őrültségtől,
amit tenni készült. Mire befordult a sarkon, megkocsonyásodtak a
térdei. Még két lépés, gondolta, és meglátja a Lemon Treet. És így is
történt.
A cégérét újrafestették, de az épületen ez volt az egyetlen,
érzékelhető változás. A külső asztalok még mindig négyzet alakúak
voltak, fából készültek, és a székek nádtámlája is megmaradt. Az
ablakon keresztül látta, hogy a gyümölcslékészítő gép lapátjai
limonádét kavargatnak a pulton. A néhány nyaraló, aki odabent
üldögélt, kávét ivott vagy újságot olvasott. Egy fiatal pincérlány
fürge mozdulatokkal a megüresedett asztalokat takarította le. Atho
különösen ügyelt a kávézó tisztaságára, de a szerencséjüket
próbálgató turistabarát állatokat sohasem zavarta el. A kóbor kutya,
aki egykor otthonává nevezte ki a helyet, már nyilván nem volt meg,
de egy hokedlin, amit minden jel szerint szándékosan húztak oda az
egyik olajfa árnyékába, lustán és elégedetten nyújtózkodott egy
bozontos szürke macska.
Olive szívét elöntötte a szeretet a hely iránt. Egyszer, régen, ő volt
az a pincérnő, aki az asztalok között cikázott, és ő szolgálta fel a
töltött szőlőlevelet és a muszakát, ami – mivel Atho ragaszkodott
hozzá – másfélszer akkora adag volt, mint amit a környező
éttermekben kapni lehetett. Ebben is nagylelkű volt, mint minden
másban.
Aztán egyszer csak meglátta. Odabenn állt, a kávéházban, mint egy
árnyék a sok közül. Atho Petrakis. Nem lett sem köpcös, sem kopasz,
de még csak középkorú sem – pontosan olyan volt, amilyennek Olive

316
emlékeiben élt. Dús, fekete hajú, egyenes hátú fiú, akinek barnára
sült, erős keze gyakorlottan mozgatta a hatalmas kávégép karjait.
Olive feje szédülni kezdett, és az érzés hamarosan az egész testén
elhatalmasodott. Elgyengítette a lábát, és mielőtt elesett volna,
ügyetlenül tapogatózó kezével maga alá húzott egy széket. A pincérnő
meghallotta a zajt, és még látta, hogy az idegen nő szabályosan
leroskad az egyik asztal mögé.
– Atho! – kiáltott oda a pult mögött álló férfinak. Olive, mielőtt
elájult, még látta, hogy a fiatalember elindul felé.
Percekkel később, amikor Olive magához tért, felnézett, és látta,
hogy a fiú nem az ő Athója, még akkor sem, ha távolból a
megszólalásig hasonlított régi szerelméhez.
– Hölgyem, jól van? – kérdezte a férfi, és a hangja is más volt,
mint Athóé – nem volt olyan füstös, és nem volt olyan mély sem. És a
vállán nyugvó kéz is könnyebb volt, mint amilyenre emlékezett. Az ő
Athójának nagy, erős farmerkeze volt.
– Elnézést kérek – szólalt meg Olive. – Atho Petrakist keresem.
– Én vagyok Atho Petrakis – mondta a fiatalember. – Vagy talán az
édesapámra gondol?
Hát persze hogy a fia, gondolta Olive. Ki más lehetne?
– Én azt az Athót keresem, aki ennek a kávézónak volt a
tulajdonosa húsz évvel ezelőtt.
– Igen, ő az apám.
– És… itt találom? – kérdezte Olive bátortalanul. Biztosra vette,
hogy „nem” lesz a válasz. Az életben nem úgy történtek a dolgok,
mint a filmekben. A keresett személy ilyenkor nem szokott ott lenni,
mert elutazott, valahová jó messzire. Amekkora szerencsém van,
gondolta Olive, most éppen Barnsley-ban nyaral.
– Az apám már nincs velem – felelte a fiú.
Olive szíve összeszorult a szavak hallatán. Tehát meghalt. Bolond
volt, hogy annak idején elment, és még nagyobb bolond, hogy most
visszajött.
– Ó, nagyon sajnálom – motyogta. – Mikor történt?
A pincérnő elmosolyodott, oldalba bökte a fiatal Athót, és gyors

317
görög nyelven mondott neki valamit.
– Ó, nem, nem halt meg – mondta gyorsan a fiú, és még intett is
hozzá a kezével. – Csak már nem dolgozik a kávéházban. Átadta
nekem, ő pedig a másik házba költözött.
– Amelyikben annak idején a szülei laktak? – kérdezte Olive. Úgy
érezte, a szíve már nem bírja sokáig, hogy hol leáll, hol újra zakatolni
kezd.
– Igen. Most is ott van. Maga… egy régi barátja, ugye?
– Igen – mondta remegő hangon Olive.
Atho felé nyújtotta a kezét, és felsegítette Olive-ot a székről. –
Jöjjön velem, hölgyem. Odaviszem hozzá.
A nála lévő törlőrongyot a köténye korca mögé gyűrte, és elindult
Olive-val az ismerős ösvényen, amely a Lemon Tree mellett vezetett
a másik házhoz. Ahhoz, amelyben Maria-Grazia és Theo Petrakis élt
valamikor. Itt aztán minden megváltozott. Nyoma sem volt a régi
házikónak. Halvány mimózaszínűre festett, dupla oromzatú, kétszintes
villa állt a helyén. A kettéosztott ajtó felső része nyitva, az alsó zárva
volt.
– Papa! – kiáltotta a fiatal férfi már messziről. – Hoztam neked
valakit! Egy régi barátot!
Az ajtó felső felében megjelent egy férfi. Atho. Az ő Athója.
Ugyanaz az erős áll, ugyanaz a rengeteg haj, bár mostanra több volt
benne az ősz, mint a sötét, ugyanazok a puha ajkak és ugyanaz az
éjsötét szempár, amely most tágra meredt a váratlan sokktól, és hogy
teljes legyen a hatás, hitetlenkedve szétnyíltak az érzéki ajkak is.
– Olive? – kérdezte. – Nem, az nem lehet. Biztos csak álmodom.
Aztán az idősebbik Atho kilökte az ajtó alsó részét, és sprintelni
kezdett a fia és a mellette álló nő felé, akit erős karjaiba rántott, majd
rögtön el is tolt magától, de csak karnyújtásnyira, hogy jobban
megnézhesse, mintha még mindig nem tudná elhinni, hogy ott van.
Aztán megint összezárta körülötte a karjait, most még erősebben, és a
mellkasára húzta. Az ifjú Atho mintha olyasmit mondott volna Olive
háta mögött, hogy nem kellene ilyen durván bánni a vendéggel, Olive
azonban remélte, hogy az apa figyelmen kívül hagyja a fiú intelmeit.

318
 – Ő Olive – mondta Atho a fiának hihetetlen gyengédséggel. – A
papád régi barátja. Egy szívemnek drága és gyönyörű barát.
Anélkül, hogy levette volna Olive válláról a karját, húzni kezdte a
ház felé.
– Lódulj már, Atti – szólt vissza a fiának. – Nekem vendégem van,
akit szórakoztatni kell. Egy angol hölgy, akit húsz éve nem láttam.
Az ifjú Atho erre felnevetett, és miközben búcsút intett, még
odakiáltott az apjának: – Jól van, papa, megyek már. Szórakozz csak
nyugodtan, én meg folytatom a gályázást a kávéházban.
– Gyere, Olive. Gyere, nézd meg az otthonomat. Jól vagy? Atti azt
mondja, bánjak gyengéden veled.
– Jól vagyok. De egy kicsit elgyengültem, amikor megláttam. Azt
hittem, te vagy az.
– Milyen kedves, hogy összetévesztettél egy tizenhét éves fiúval –
mondta Atho, majd megfogta Olive kezét, és szembefordult vele. A
másik kezét gyengéden az arcára simította, és mélyen a szemébe
nézett.
– Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy te vagy az. Hogy húsz év
után megjelensz itt nálam. Mennyi ideig maradsz? Örökre?
– Hajóúton vagyok. Csak néhány órát töltök a szigeten – válaszolta
Olive, és nem tudta megállni, hogy ne tolja még mélyebbre az arcát a
férfi nagy markába. A bőrének ugyanolyan illata volt, mint régen –
tiszta szappan és édeskés gyógynövény illata. Behunyta a szemét, és
ettől mintha eltűnt volna az utolsó találkozásuk és a jelen között eltelt
idő.
– Gyere be – mondta a férfi mély, mégis lágy hangon. – Nézd meg,
milyen más lett minden, mióta nem láttad. Lehet, hogy ez az egy dolog
egész Tanosban, ami megváltozott.
Odabenn tágas, nyitott volt a tér – jobbra volt egy ragyogó fehér
konyha, balra vastag szőnyegek hevertek krémszínű kanapék előtt, és
középen, mint egy elválasztó elem, egy hosszú asztal állt nyolc
székkel.
– Ez gyönyörű, Atho – lehelte Olive.
– A család számára építtettem. Ülj le, ülj már le! – Kinyújtotta a

319
kezét, az előkészítő pultról leemelt két poharat, odahúzott maguk elé
egy hatalmas kancsót, és bort töltött belőle.
A család számára, visszhangoztak Olive fejében a szavak. Nagy
ház volt. Atho bizonyára megnősült, lányai, fiai születtek, és egy
napon majd unokái lesznek – vagy már talán vannak is. Ostobaság
volt azt feltételezni, hogy húsz éve tűkön ül, és az ő visszatérésére
vár.
– Nagy családod van? – kérdezte Olive, miután kortyolt egy aprót
a borból.
– Csak a fiam. Egy nap ez mind az övé lesz, de most még nem
akarja. Jobban szereti a szobát a Lemon Tree felett. Emlékszel rá? –
A férfi a szíve mélyéből mosolygott. Hogyne emlékezett volna Olive
a kávézó feletti kicsike szobára, amely vastag, fehérre festett falaival,
kicsi ablakaival és nyikorgó ágyával valamikor a mennyországot
jelentette neki.
– Szóval, akkor csak te laksz itt – vonta le Olive a következtetést,
és közben próbált nem elpirulni. – Meg a feleséged, gondolom.
Atho kinyújtotta a kezét, és kisimított egy tincset a nő arcából.
– A feleségem két hónappal a fiam születése után meghalt. Helyes
lány volt, de volt valami baj a szívével, amiről csak a halála után
szereztünk tudomást.
– Ó, Atho, annyira sajnálom. – Olive a két keze közé fogta a férfi
nagy, férfias és még mindig erős kezét.
– Régen történt – felelte Atho. – Most te mesélj magadról valamit.
– Férjhez mentem, nincsenek gyerekeim – válaszolta Olive.
– Boldog vagy?
Olive mosolyra kényszerítette a száját, de hiábavaló volt az
erőlködés. Atho megemelte az ujjával az állát, és meglátta a
szemében a kimondatlan szomorúságot.
– Most eszünk, és közben elmeséled nekem, mi történt veled az
elmúlt húsz év alatt – mondta a férfi, majd felállt, és öles lépteivel
járkálni kezdett a konyhában, mint egy munkáját különös élvezettel
végző sztárszakács. Tányérokat, evőeszközöket vett elő, és
hozzálátott az ebédkészítéshez. Olive, ezúttal istenigazából,

320
elmosolyodott. Emlékezett rá, hogy a férfi ugyanilyen energikusan és
céltudatosan csinált mindent régen is, széles, látványos
mozdulatokkal, hiszen nemcsak görög vér folyt az ereiben, hanem
olasz is. A nagyapja egyike volt azoknak a szerencsétlen sorsú olasz
katonáknak, akiket 1943-ban, a kefalóniai mészárlás során megöltek a
nácik. Atho görög nagyanyja, Ariadne ekkor már terhes volt a
lányával, Maria-Graziával, akit a szerelme emlékére a férfi anyjáról
nevezett el, amikor megszületett.
Atho odadobott Olive-nak egy vekni kenyeret, hogy szelje fel. Ő
közben salátaleveleket tépdesett egy tálba, az egészet gazdagon
meglocsolta olajjal és fokhagymával, amit a keze élével zúzott össze
a héjában, majd egy csuporból napon szárított paradicsomot adott
hozzá. Szétmorzsolt egy darab kecskesajtot, és egy ősrégi, de nagyon
éles késsel ügyesen húscsíkokat vágott. Fogott egy kövér, csillogó
olajbogyókkal teli tálkát, citromot nyomott rá, és egy cikornyás
mozdulattal azt is elhelyezte az asztalon.
És a rusztikus, nagyon finom étel mellett beszélgetni kezdtek. Olive
beszámolt a barátnőiről meg a hajóútról, és arról, hogy milyen
munkával keresi otthon a kenyerét. Atho pedig elmesélte, hogy milyen
ingatlanokra tett szert az évek során, aminek köszönhetően tehetős
ember lett belőle. A szülei, miután nyugdíjba mentek, elköltöztek a
sziget északi végében lévő Fiskardóba, hogy közelebb legyenek a
lányukhoz, de csak akkor, amikor az ifjabb Atho felnőtt. Ő maga nem
nősült újra a felesége halála után. Ugyan nem volt egy angyal – voltak
nők az életében, de egy olyannal sem hozta össze a sors, akivel egy
vagy két éjszakánál hosszabb időre megosztotta volna az ágyát.
– Arra gondoltam, az isten így akarja tudtomra adni, hogy egyedül
kell leélnem a hátralévő életemet – mondta, miközben mézbe mártott
egy falatka édes baklavát.
– Az elmondottak alapján mégsem vagy olyan magányos, mint én –
jegyezte meg Olive. Atho abbahagyta az evést, és bort töltött a
poharaikba.
– Én kerestelek – mondta, miután letette a kancsót. – Még a
polgármestereteknek is írtam, de nem kaptam választ a levelemre.
– Tényleg?

321
 – Tényleg. Biztos valami angol útlevélre vágyó őrült görögnek hitt.
Mondj valamit a férjedről.
Olive felsóhajtott. Hol kezdje? Mivel nem tudta, mit mondjon,
Atho kérdezgetni kezdte.
– Rendesen gondoskodik rólad? Épített neked házat?
– Az anyjánál lakunk.
– Keményen dolgozik érted?
– Hm… fáj a háta.
– Szereted?
Olive kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de rájött, hogy nem tud.
Sem lojális, sem igazságos nem lett volna, ha nemet mond.
Ugyanakkor erre a kérdésre igennel sem tudott felelni egy olyan
férfinak, akit úgy szeretett, mint Atho Petrakist. Hogy hasonlíthatta
volna a férje „szerelmét” és légbe ment ígéreteit egy olyan férfi
szerelméhez, akihez idillikus tengerparti piknikek fűzték és annyi
más? Nagy szerelmeskedések az olajfaligetben, tengerízű csókok és
vitorlázás egy kéknél is kékebb, mágikus tó vizén. Kivirágzott azon a
nyáron Kefalóniában, és egy olyan férfi csókjai siettették a sziromba
borulását, aki tudta, hogy mindent odaadni a másiknak – ez a
szerelem. Olive is tudta, mit jelent másoknak adni. Kiskorától kezdve
arra trenírozták, hogy másokról gondoskodjon, durván háttérbe
szorítva a saját vágyait, szükségleteit. Nem tanulta meg, hogyan
fogadjon el valakitől valamit, azért, mert nem érezte magát méltónak
arra, hogy mások adjanak neki valamit. Pedig ha két ember odaadja
egymásnak, amije csak van, csodálatos lehet az életük.
Atho hangja szívet tépően gyengéd volt, amikor megkérdezte. –
Olive, miért hagytál el? Azt hittem, boldogok voltunk.
– Az is voltam. Túlságosan boldog. És talán ez volt a baj.
– Hogy lehet valaki „túlságosan boldog”? – A férfi keze ökölbe
szorult az asztalon.
Olive lassan ingatni kezdte a fejét. – Ha tudnád, hányszor tettem fel
magamnak ugyanezt a kérdést… Az, hogy idejöttem, eredetileg is
csak egyetlen nyárra szólt. Egy olyan nyárra, amikor tudtam, hogy
viszonylag jól vannak a szüleim, és egy kis időre otthagyhatom őket.

322
Nem számítottam rá, hogy ennyire beleszeretek az itteni életbe. Arra
meg pláne nem, hogy szerelmes leszek. Beléd.
– Szóval szerettél?
– Ó, ISTENEM… Ugye, csak viccelsz? – Olive felnevetett, de
ebben a nevetésben könnyek voltak. A megbánás könnyei. – Akkor
úgy gondoltam, egy hozzám hasonló lány nem hagyja el a családját
azért, hogy Görögországba költözzön. A Shirley Valentine kitalált
történet volt, egy mese… A valóságban minden másképp működik.
Amit mondott, gyengének tűnt, és nagyon, de nagyon patetikusnak,
pedig ez volt az igazság. Olive anyja már a negyvenes évei közepén
járt, amikor megszülte a lányát, az apja a hatvanhoz közeledett, és
mivel az apja sokat betegeskedett, az anyja túlságosan igénybe vette a
szárnyait bontogató tinédzsert. Egyébként sem az a típus volt, aki
bármire bátorította volna a gyermekét. Az apja meg pláne nem.
– És akkor most ki gondoskodik rólad, Olive?
Olyan egyszerű kérdés volt, mégis fájt, amikor célba talált. A
gondoskodás az Olive-hoz hasonló emberek feladata volt, róluk,
ezzel szemben, senki sem gondoskodott.
Atho átnyúlt az asztalon, megfogta Olive kezét, és maga után húzta.
– Gyere – mondta. – Mutatni akarok neked valamit.
Kivezette a nőt a villa hátsó ajtaján, és széles mozdulattal
körbemutatott. Olive-nak a lélegzete is elállt, amikor megpillantotta
az ezernyi, cserépbe ültetett hófehér rózsát.
– A földben nem érzik jól magukat, de cserépbe ültetve ontják a
virágokat. Évről évre nagyobbak lesznek, és minél nagyobbak, annál
erősebb az illatuk. Yorkshire-i rózsák. Rád emlékeztetnek. Én magam
ültettem mindet.
– Nem, ezt nem tudom elhinni – motyogta Olive. Ugyanakkor tudta,
hogy Atho sohasem próbálkozna hazug csábítással. Nem is volt rá
szüksége. Olive-nak, ha csak egy pillantást vetett rá a férfi, magától
lecsúszott a bugyija. – Tényleg?
– Althea, a feleségem, édes fiatal lány volt – mondta Atho,
miközben egymásba kulcsolta az ujjaikat. – Elégedetten éldegéltünk
volna, ha nem hal meg. De a szívem soha senkiért nem vert olyan
hevesen, mint érted.

323
 Olive majdnem elnevette magát. Még hogy ő ilyen szenvedélyt tud
ébreszteni valakiben! De belenézett a nagydarab, erős férfi szemébe,
és ott meglátta a színtiszta igazat.
Atho megsimogatta az asszony haját, de amint megérintették az
ujjai a puha tincseket, vissza is húzta őket, mintha úgy érezné, hogy az
effajta érintés helytelen. De egy rossz húszévi házasság után Olive
nem volt biztos abban, hogy ismét le tud mondani arról, amit
elmulasztott.
– Meg akarlak csókolni, Olive – mondta a férfi, veszélyesen
megközelítve az ajkaival a nő száját. Olive megérezte rajtuk a méz
ízét, amelyben nem sokkal korábban a baklaváját mártotta meg a férfi.
– Atho… – De a kemény, követelődző száj már a szájára feszült,
és Olive úgy döntött, hogy nem akarja eltolni magától a férfit. Inkább
ízlelgetni kezdte az érintést, olyan odaadással, mintha elhinné, hogy
húsz hosszú év összes elmulasztott csókját bele lehet pár rövid
percbe sűríteni.
– Azt hiszem, téged hosszú ideje nem csókolt meg senki – suttogta
a férfi lihegve, vágytól és izgalomtól hullámzó mellkassal.
– Utoljára te csókoltál meg így. Azóta senki – válaszolta Olive, és
komolyan is gondolta. Hogy milyen ostoba volt! Annak idején azt
hitte, hogy Atho iránt érzett szerelme csupán szalmaláng, amely
egyszer egy nagy lobbanással ki fog hunyni, és akkor ő itt marad,
egyedül és védtelenül egy idegen országban. Ezért inkább egy kicsike
lángot választott magának, amely túl gyengén pislákolt még ahhoz is,
hogy átmelegíthesse. És közben a nagy láng továbbra is lobogott, élt,
és – reménykedett.
– Hányra kell visszaérned a hajódra? – kérdezte Atho, miközben
ajka Olive nyakát simogatta.
– F… fél ötkor kell a fe… fedélzeten lennem. Legkésőbb – nyögte
Olive.
– Gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban és időben odaérj. –
A férfi a fa törzséhez döntötte. Annak a fának a törzséhez, amelyről a
nevét kapta. – Szeretkezni akarok veled – mondta.
Olive felnyögött.

324
 – De nem fogok.
Olive megint felnyögött. Most hangosabban.
– Mert most vissza fogsz jönni hozzám. Gondoskodni fogok róla,
hogy visszagyere. – Az ajkai már Olive kulcscsontját simogatták;
fekete borostája minden öt mérföldön belüli erogén zónát életre
keltett. – Istenem, könyörögni fogsz azért, hogy visszajöhess.
Atho Petrakis megtartotta az ígéretét, és nem szerelmeskedett
Olive-val. A kőkemény ágyéka azonban nekifeszült a nő altestének,
és miközben csókolta, egy pillanatnyi kétséget sem hagyott a felől,
hogy bármely pillanatban a magáévá tehetné, és hogy tudja – Olive
kész lenne befogadni őt. Pedig ujjai csak egyetlen gombot gomboltak
ki a blúzán, aztán a nyelve végigvándorolt a feltárulkozó részen, de
egy milliméterrel sem merészkedett tovább. Addig csókolta Olive
száját, míg az fel nem dagadt, a nyakát, míg az vörös nem lett a
borostától; Olive a végén alig bírt megállni elgyengült lábain. Az
idegei szinte sikítoztak, hogy a férfi fejezze be, amibe belekezdett, de
Atho megelégedett azzal, hogy futólag végighúzza a hüvelykujját az
egyik érintésért kiáltó mellbimbón – aztán felhívta a fiát, és megkérte,
hogy rendeljen egy taxit a vendégének, végül visszagombolta Olive
nyakánál az inget, és némán várták az autót. Bosszantóan rövid időn
belül hangos dudálás jelezte, hogy megérkezett.
Atho leszakította a legnagyobb fehér rózsát, és mielőtt átadta volna
Olive-nak, megcsókolta a szirmait. Aztán lesimította a nő haját, mert
rendetlenebb volt, mint egy szénaboglya, és még egy utolsó,
pihekönnyű csókot lehelt a sajgó szájára. Aztán mindentudóan
belemosolygott az olajbogyónál is zöldebb szemekbe, amelyek most
olyan fénnyel ragyogtak, mint talán még soha. Egy olyan nő szeme
csillog így, aki tudja, hogy kívánják és szeretik.
– Ezúttal vissza fogsz jönni. Tudom – mondta magabiztos hangon
Atho. – Húsz évet kell bepótolnunk. Pár hét várakozás ehhez képest
semmi. Te azért születtél, Olive, hogy szeresselek, és most már
tudom, hogy te is szeretsz engem. Gyere vissza, maradj velem, és én
gondoskodni fogok rólad. Úgy, mint a rózsáimról.
Olive remegve intett búcsút a férfinak. Érezte, hogy teljes erővel
újraéledtek benne a régi érzelmek, amelyekről sohasem hitte, hogy

325
még mindig ott szunnyadnak benne, azt meg pláne nem, hogy ennyi év
után életre lehet őket kelteni. Atho Petrakis pontosan tudta, mit tesz,
amikor nem volt hajlandó szeretkezni vele, amikor csupán apró
vízcseppekkel oltogatta új keletű szomját. Mire a taxi a kikötőbe ért,
Olive agya olyan volt, mint a puding.

326
 55. fejezet
Ven, Roz és Frankie pánikba estek, amikor megszólalt a
hangosbeszélő:
„Kérem, hogy a C160-as kabinban lakó Mrs. Olive Hardcastle
fáradjon a recepcióra.”
– Ez azt jelenti, hogy nem ért vissza! Nincs a fedélzeten! – rontott
be Frankie kabinjába Roz, Vennel a sarkában.
– Ó, az ördögbe!
– Tudtam, hogy nem kellett volna elengednünk! – jajgatta Roz, aki,
ha nem is ugyanazokkal a szavakkal, de valóban óránként
megjegyezte, hogy „Nem vagyok biztos benne, hogy jól tettük, amikor
[xxvii]
elengedtük. Húsz éve nem látta Corelli kapitányt, aki közben
biztos pocakot eresztett a sok ouzótól, és most kebabot árul egy
kocsiról, és kövér feleségével neveli tizenkét gyerekét.”
Frankie kotorászni kezdett a táskájában. – Felhívta valaki a
mobilját?
– Megpróbáltam, de ki van kapcsolva – válaszolta Ven.
– Ó, a franckarikába! Most mit csináljunk?
Tovább nőtt bennük a pánik, amikor Roz észrevette, hogy a hajó
távolodni kezd a kikötőtől. – Elindultunk! – sikította.
– Lerohanok a recepcióra! – kiáltotta Ven, és már lökte is kifelé az
ajtót, és nyomában a többiekkel a nyakába vette a lépcsőket. Úgy
repültek lefelé, mint Charlie angyalai a bűnözők után. A recepciónál
azonban hosszú sor állt, segítségre várva.
– Most nincs időnk arra, hogy britek legyünk! – kiáltotta Ven, és
felkészült, hogy bekönyökölje magát egy idős asszony elé, aki a
számára ideiglenesen kijelölt szoba állapotáról érdeklődött. Ven a
bocsánatkérésnél tartott, és már-már akcióba lendült, amikor Roz az
ingénél fogva visszahúzta. Egy szinttel magasabban, az Emporium
előtti galérián ott állt ugyanis Olive, és elmélyülten nézegette a
kiárusításra kirakott könyveket. Közvetlenül mögötte húzódott meg a
gyönyörű sellőt – Mermaidiát – ábrázoló, három szint magasságú
dombormű. A nőalak – a méreteitől eltekintve – akár az ikertestvére
is lehetett volna a barátnőjüknek: mindkettőjüknek szélben libbenő,

327
hosszú, aranyszőke haja volt, és álmatag arcukon ott fénylett a
szerelem boldogsága. Mintha éppen egy jó dugás után lennének,
gondolta magában Frankie.
– Hol voltál? – kérdezte Ven dühösen, amikor utolérték. Közben a
mellkasát ütögette, hátha ezzel le tudja lassítani a dübörgő szívét. –
Halálra izgultuk magunkat miattad. Azt hittük, nem vagy a hajón.
– Nyugi! – mondta a ragyogó arcú Olive. – Mi ütött belétek?
– Bemondták a nevedet a hangosban!
– Csak azért, mert a gép rosszul regisztrálta, hogy megérkeztem.
Visszamentem, megmondtam nekik, hogy itt vagyok, és – ennyi.
– Azt hittük, kedved támadt egy kis Shirley Valentine-t játszani –
mormogta Roz.
– Hát persze! – méltatlankodott Olive. Ő lenne az utolsó – és ezt a
többieknek is tudniuk kellett – aki ilyesmire vetemedik.
– Na és? Megtaláltad Charlie Cairolit meg a mandolinját? –
kérdezte Ven. Most, hogy minden rendben volt, úgy érezte,
megengedhet magának némi élcelődést.
– Szépen szólt? – kapcsolódott be Roz is az ugratásba.
– Sztereó minőségben – vigyorgott Olive. Ki is akarta fejteni, hogy
mire gondol pontosan, de aztán eszébe jutott, hogy Rozzal beszél, és
ezért kihagyta a házasságon kívüli enyelgés pikáns részleteit. –
Szóval megtaláltam. Ettünk egy jót, és elbeszélgettünk. Nagyon
kellemesre sikerült a délután. És ti? Mit csináltatok?
– Hát, volt némi szabadidőnk, így körbeszimatoltunk a boltokban,
elnyaltunk egy fagyit, aztán visszajöttünk, és kicsaptuk magunkat a
napra – válaszolta Ven, aki még mindig nem tért egészen magához a
nagy ijedelemből. – Illetve csak Frankie és én – fűzte hozzá. – Roz
elment gyúrni a konditerembe.
– Iszonyú kövér vagyok. – Roz megpaskolta a hasát, és
határozottan olyan érzése volt, hogy finoman ugyan, de reng rajta
valami. – Szerencsére holnap megint lesz hastánc. Az majd eléget
bennem egypár kalóriát.
Miközben visszavonszolták magukat a kabinjukba, hogy
felfrissítsék magukat a vacsorához, Nigel észveszejtő hangja tudatta

328
velük, hogy elindultak Gibraltár felé, így ismét két gyönyörű nap vár
rájuk a tengeren, amikor nem lesz más dolguk, csak a semmittevés.
Az időjárási előrejelzés szerint csendes vizeken fognak haladni, és
minden eddiginél több napfényben lesz részük.
Olive felvette a zöld estélyi ruháját, és a tükör elé állt.
Megpróbálta Atho szemével nézni magát. Vajon tényleg azt akarja,
hogy visszajöjjön hozzá? A tükörből egy csinos, vékony, formás
mellű nő nézett vissza rá; zöld szemeiből csak úgy sütött a benne égő
tűz lángja és a szenvedély. Egyáltalán nem hasonlított Olive-ra, a
takarítónőre. És messze nem úgy érezte magát, mint egy takarítónő.
Főleg nem, amikor ringó léptekkel csatlakozott a többiekhez a
Belugában egy vacsora előtti gin-tonikra. Közben persze nem
mulasztotta el szemügyre venni azt sem, hogy milyen estélyit visel a
többi nő.
Frankie azt a ruhát vette fel, amelyet aznap délután vásárolt a
Mermaidia Galleryben – egy lenyűgöző, vörös flitteres darab volt,
amely a leghatásosabb módon emelte ki szép vállát és mesés formájú
melleit. Milyen jó ismét a régi, ragyogó színekben látni, gondolták
egyszerre mind a hárman. Egyébként is arra született, hogy jól
öltözött legyen.
Érdekes volt látni, hogy egy kis barnaság hogy meghozza a nők
bátorságát. Azok, akik az első estéken még stólákban kucorogtak az
asztalnál, hogy elrejtsék hófehér vállukat, most közszemlére tettek
mindent, és egyiküket sem érdekelte, ki látja őket, ki nem.
Testmérettől függetlenül mindenki magabiztosan mutogatta
bronzbarna testrészeit, tűsarkak kopogásától volt hangos az egész
hajó. Jó és felszabadító érzés volt mindezt látni. A négy nő képes lett
volna a Belugában végigülni az estét, és nem tenni mást, csak nézni az
embereket.
De aztán felhangzott a vacsorára hívó közlemény, így lustán
lesétáltak az éttermükbe, ahol a barátságosan mosolygó Supremo
fogadta őket olyan fehér ingben, hogy hóvakság veszélye fenyegette
mindnyájukat. Eric Royston és Stella bocsánatkérését tolmácsolva
elmondta nekik, hogy a pár az utolsó pillanatban a Buttery indiai
büféje mellett döntött. Ráadásul Nigel sem jelent meg az asztalnál,
ami Ven korábbi jó hangulatából sokat visszavett. Szinte a főiskolai

329
diszkóban érezte magát, ahol hiába várta, hogy az ügyeletes szívtipró
felbukkanjon, és táncba vigye. El kellett fogadnia, hogy bizonyos
érzések a korral sem lesznek kifinomultabbak. Ugyanolyan
csalódottságot érzett most is, mint akkor.
A vacsoramenü görög ételeket tartalmazott ezen az estén.
– Én stifadót eszem – jelentette ki magabiztosan Olive.
– Hát nem lett eleged belőle ma délután? – kérdezte pimasz
kacsintással Roz.
– Ne gúnyolódj. Nem kaptam mást, csak egy búcsúcsókot –
válaszolta Olive. Azt azonban nem tette hozzá, hogy az a csók egy
órán át tartott, és közben alig kapott levegőt. Főleg Roz miatt nem
akart kérkedni semmivel, aki, a viccelődő szavak ellenére,
kategorikusan ellenezné, hogy egy férjes asszony erotikus előjátékba
kezdjen egy férfival, abból is olyan hevesbe, hogy epizódszerepet
[xxviii]
kaphatna akár a Debbie Does Dallasban is.
A másik oldalán ülő Ven is csak súgva merte megkérdezni, nehogy
Roz meghallja: – Ugyanolyan volt, mint ahogy az emlékezetedben élt?
– Ó, Ven, még annál is jobb. Azt akarja, hogy jöjjek vissza hozzá,
és pótoljuk be az elvesztegetett éveket.
– És bármennyire is szeretnéd pontosan ezt tenni, nem fogod –
dünnyögte Ven. – Ostoba tyúk.
– Nem kell megmondanod, hogy mi vagyok – válaszolta
humortalan mosollyal Olive. Bátornak – és erősnek – érezte magát a
szigeten, de minden múló perccel távolabb került a férfitól, egy olyan
helyre, ahol a józan ész és a kötelességtudat erősebben munkált
benne, mint a saját szükségletei és vágyai.
Az aznap esti szórakozásról Mikey „Fingers” Lee gondoskodott a
Broadway színpadán, egy kissé mesterkélt, öreg zongorista, aki
tizenkilenc évesen, amikor megnyerte a tehetségkutatót, szélességét
tekintve feleakkora volt, mint most. Szemmel láthatóan próbálta
megőrizni fiatalos külsejét, de ennek érdekében túlzásba vitte a
botoxhasználatot – még Stellán is túltett. De ez végül nem sokat
számított, mert nagyon jó hangulatot teremtett maga körül. Rozt úgy
kellett berángatni a színházba, de a végén, amikor legördült a

330
függöny, ő követelte a leghangosabban a ráadást.
– Hát ez szuper jó volt – mondta, majd kiabálni kezdett: – Még!
Még!
– Ebbe meg mi ütött? – kérdezte Ven
– Annyira ellazította a fűzőjét ezen a nyáron, hogy ha nem vigyáz, a
hajóút végére leesik róla – jegyezte meg vihogva Frankie. De aztán el
is szontyolodott, mert bizony, már nagyon közeledett az utazás vége,
és a gondolattól a szájára savanyodott a nevetés.
Ven ugyancsak felfigyelt a mindent elrontó „vége” szóra. De neki
legalább olyan mondanivalója volt a barátnői számára, ami, szentül
hitte, meg fogja édesíteni a rettegett pillanatot.
12. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak öltönyben,
hölgyeknek koktélruhában

331
 56. fejezet
Roz, miközben a Topaz mellett napoztak, Frankie tetoválását
tanulmányozta. Be kellett vallania, hogy a kis angyalalak szépsége a
műalkotásokéval vetekszik.
– Fájt, amikor csinálták? – kérdezte. – A tetoválást.
Frankie abbahagyta az olvasást. – Olyan volt, mintha karmolásztak
volna. Nem volt kellemes.
– Miért csináltattad?
– Azt gondoltam, hogy egy angyal a vállamon majd vigyázni fog
rám. Ha a segítségére van szükségem, csak meg kell érintenem. Jó,
jó, tudom, hogy ostobaság, de kilátástalan helyzetben sok mindent
megpróbál az ember.
– Például bézs színű ruhákat vesz, hogy ne tűnjön ki a tömegből –
tréfálkozott Roz.
– És talán azért, hogy a Kaszás se vegye észre – tette hozzá
Frankie, majd, hogy tompítson a búskomor szavak élén, felnevetett. –
De tudod, mit? Mind a kukába kerül! – A melle büszkén domborodott
új, narancssárga fürdőruhájában, amit az előző nap vásárolt
Kefalóniában. Többé már nem akart semleges színek mögé bújni.
– Soha, semmit sem vettél fel, ami ne okozott volna másoknak
migrént. Ezért nagyon nem tetszett, amikor első nap megláttalak a
hajón. Talpig bézsben. Éreztem, hogy nincs rendben valami. Pedig
akkor még gyűlöltelek. – Roz mosolyogva oldalba bökte a barátnőjét.
– Tudod, amikor nem voltál mellettem, és nem köszörülhetted
rajtam a csúf nyelvedet, megtévelyedtem egy kicsit. Te biztos nem
hagytad volna, hogy tudathasító cuccokon kívül mást is felvegyek.
A rátörő emlékek elhomályosították Roz látását, így önként
jelentkezett, hogy hoz maguknak italt. És bízott benne, hogy közben
lecsillapodik. Egek, hogy lehetett ekkora dög? Hogy lehetett ennyire
elvakult, önző és gonosz? Hogy bírta ki Manus egy ilyen nő mellett?
Csak remélni merte, hogy még nincs túl késő, még rendbe lehet hozni
köztük a dolgokat.
A bárnál Dom Donaldson nyomakodott elé. Annyi udvariasság sem
volt benne, hogy elmormoljon egy „legyen szíves”-t, vagy egy

332
„köszönöm”-öt. Mint általában, Tangerina most is két lépéssel ott járt
mögötte, és a napszemüvege egyik szárát rágcsálta, olyan
szájmozdulatokkal, mintha a szopás iskolájából tartana nyilvános
bemutatót. Közben úgy helyezkedett, hogy tökéletes alakját a lehető
legelőnyösebb módon tegye közszemlére. Roz azon tűnődött, miről
beszélhetnek ezek otthon. Einstein relativitáselméletéről? A darwini
evolúcióról? Aztán elképzelte, hogy a színész szmokingkabátban és
bőrpapucsban az udvartartása előtt pózol egy nagyon flancos házban,
és a színészhaverjaival együtt teszi a szépet a hibátlan Tangerinának.
Ettől vihognia kellett. Dom Donaldson bosszús pillantást vetett rá, és
látszott, hogy felismerte benne a nőt, akinek volt képe odamenni
hozzá autogramot kérni egy közönséges születésnapi lapra. Ha az
imádói csak sejtenék, hogy milyen arrogáns pöcs a kedvencük!
Szerencsére Ven is a tudatlanok táborába tartozott. Hogy is mondják?
Kerüld a találkozást az idoljaiddal. Nem hülyeség. A végén még
kiderül róluk, hogy ők is csak közönséges emberek…
Frankie észrevette, hogy Vaughan halad el előtte, korábban, mint
ahogy a férfi észrevette volna őt. Nagyot dobbant a szíve. Vaughan,
mintha meghallotta volna, felé fordult, és Frankie-nek nem maradt
ideje arra, hogy máshová nézzen, és úgy tegyen, mintha más foglalná
le a szemét. A férfi alig észlelhető mozdulattal odaintett neki,
nyilvánvalóan azért, mert durva udvariatlanság lett volna, ha nem
vesz róla tudomást, de még csak nem is lassított. Frankie elszakította
a pillantását a hosszú, erős, barnára sült háttól, de nem sokáig tartott
az akaratereje, és ismét a férfi után nézett. Hűvös, elutasító
magatartása váratlanul érte, és fájt neki. Sokkal jobban, mint ahogy
azt önmaga előtt is beismerte. A régi Frankie ujjat mutatott volna
neki, és elkiáltotta volna magát, hogy „jöhet a következő!”. Az új
Frankie-t azonban izgatta, hogy mit gondolnának róla az emberek.
Hiába, az árnyékban rejtőzködés és a bézs színek mögé bújás
időszaka nem múlt el hatástalanul.
Mosolyt erőltetett az arcára, amikor a csokis banánkoktélokkal
közeledő Rozt megpillantotta. Pohárba töltött energiabomba, mondta
Roz, de a „napi ötbe”, amiben megállapodtak, belefér.
Olive, miközben felült, és mielőtt átvette volna a koktélt, az
órájára nézett.

333
 – El sem hiszem, hogy már majdnem dél van! – kiáltott fel
döbbenten. Még mindig felfoghatatlannak tűnt számára, hogy délelőtt
fél tizenegykor alkoholos italt kortyolgat, bár, be kellett vallania,
hogy mindez jóleső érzéssel töltötte el. Ezzel együtt azonban
lázadónak is érezte magát. Aznap éjjel csakis és kizárólag Atho
Petrakisról álmodott. A férfi ott folytatta, ahol előző délután
abbahagyta, és Olive olyan felizgultan ébredt, hogy majdnem
berángatta maga mellé a folyosón ténykedő Jesust, hogy oldja meg a
problémát. Nem voltak illúziói. Tudta, ha valaha visszatér
Kefalóniába, nem fog megfutamodni élete szeretkezése elől. Tudta
Athóról, hogy hihetetlenül figyelmes, találékony, odaadó szerető –
bárkit képes felülmúlni ezen a területen. Olive most már el sem tudta
képzelni, hogy is elégedhetett meg David ügyetlenkedő, unalmas és
roppant önző próbálkozásaival. És mivel Doreen ugyanabban a
légtérben aludt, egy szinttel alattuk, Olive sohasem tudta lerázni a
félelmet, hogy meghallja őket, így sohasem tudott fesztelen lenni az
ágyban. Nem mintha Davidet annyira hajtotta volna a szexuális vágy.
Amit csinált, az egy vakaródzással volt talán egyenértékű, és ha Olive
nagy ritkán érzett is valamit, az a körülmények szerencsés
alakulásának a mellékterméke volt. Ugyanakkor be kellett látnia, hogy
ő sem próbált változtatni a dolgokon. Egyszer sem akarta elráncigálni
a férjét a közeli erdőbe, amit ugyan nem lehetett olajfaligethez
hasonlítani, de ott volt, Barnsley-ban, elérhető közelségben. Vagy
sohasem irányította a férfi kezét olyan helyekre, ahol jólesett volna az
érintése. Hagyta, hogy a maga ügyetlen módján tegye a dolgát, és
higgye azt, hogy minden a legnagyobb rendben van a gondjaira bízott
kertecskében. A saját frusztrációiban tehát legalább annyira ludas
volt, mint David.
Kísérteni kezdte az „egy hét múlva ilyenkor” gondolata. Otthon
lesz, a Land Lane 15.-ben, és azokat a tisztítószereket fogja
összeszedegetni, amelyekre Mr. Padgett emeleti helyiségeiben
szüksége lesz. Az idős férfi állandóan ráhozta a frászt, amikor
elnyomult mögötte, és miközben megfogdosta itt-ott, úgy tett, mintha
véletlenül csúszna ide-oda a keze. Talán már túl lesz Daviddel az
első „üdvözöllek újra itthon” aktuson. A férje majd éjszaka,
félálomban ráfordul, úgy, ahogy szokott, ő meg majd hagyja, hogy

334
ágaskodó szerszámával birtokba vegye a testét, és addig pumpálja,
döfködje, míg egy nagy nyögéssel le nem gördül róla, és vissza nem
zuhan a kielégült álomba. Amit ő csak úgy tud elviselni, hogy közben
ábrándokba menekül, és gondolatban jóképű filmsztárokra és görög
étterem-tulajdonosokra cseréli Davidet. Ami persze csak csenevész
módon helyettesíti majd a valóságot, amelyben egy igazi, hús-vér
férfi csak az ő visszatérésére vár fehér rózsákkal teli, gyönyörű
kertjében. Ó, magasságos ISTEN, miért kellett visszamennie a Lemon
Treebe? Hogy fogja ezek után meghozni a hétköznapok döntéseit?
Ven ugyancsak a csokis banánkoktélját kortyolgatta, és majdnem
félrenyelt, amikor megpillantotta a látóterébe lépő Nigelt. A férfi
céltudatos léptekkel sétált végig a medence túloldalán. Egyszer csak
megállította egy rózsaszín szárongos nő. A férfi karjára tette
tökéletesen manikűrözött kezét, és hosszas beszélgetésbe bonyolódott
vele. Közben a haját dobálta feltűnően, behúzta a hasát, és
előredüllesztette ágaskodó melleit. A szándéka akkor sem lehetett
volna nyilvánvalóbb, ha „dugj meg, kapitány” tetoválást visel a
homlokán.
Venbe belehasított a féltékenység, és képtelen volt elhessegetni
magától, pedig tudta, hogy gyerekesen viselkedik. Nem formálhatott
jogot Nigelre. Őt többek között azért fizették, hogy legyen kedves az
utasokhoz. Egy hét múlva már talán a nevére sem fog emlékezni,
hiszen egy másik vacsoraasztalnál fog ülni, más emberekkel, akikkel
nyilvánvalóan kedves, de semmitmondó beszélgetést fog folytatni
valamiről, ami számára talán nem is érdekes.
A férfi most is mosolyogva hallgatta a csücsöri, bögyös-faros nőt,
aki sokat használta a kezét, miközben beszélt. Ami szintén a flört
félreérthetetlen jele volt. Aztán a pillantása tovasiklott, és
megállapodott a medence másik oldalán ülő Venen, aki éppen oda
akart inteni neki, amikor elfordította a fejét, és továbbsétált – az
önmagát kellető nővel az oldalán.
A nap magasan járt, és tüzesen sütöttek a sugarai, de volt az égen
egy makacs kis felhő, amely állandóan árnyékot vetett a hajó
bizonyos napozóágyaira.

335
 57. fejezet
Roz elsőként érkezett a hastáncórára aznap délután. Az eredeti
jelentkezők közül tizenöt magas és karcsú volt, de Roz legalább tíz
évvel fiatalabb volt mindegyiknél. Egy csípőtekerős bemelegítés után
mindent bele is adott, hogy Gwen mozdulatait követve
megfeledkezzen önmarcangoló gondolatairól.
Egy szexuális erejének tudatában lévő nő kezdett kibontakozni a
belsejében, valaki, akinek a létezéséről addig nem volt hajlandó
tudomást venni Roz. Hosszú lába, hibátlan alakja, gyönyörű arca és
egy olyan arcél ellenére, amilyenért sokan ölni tudtak volna, a
bizonytalansága miatt torz módon látta saját, mások által szépnek ítélt
vonásait. Manus szemében nem is lehetett volna kívánatosabb, de a
gyermekkorában gyökeredző önbizalomhiánya miatt ezt nem látta be.
Nem emlékezett rá, hogy kisgyerekként, odahaza, egyszer is kapott
volna egy dicsérő szót, vagy legalább egy kis melegséget, ugyanakkor
bőkezűen osztották neki a pofonokat meg a kritikát. Azt a kevés
önbecsülést pedig, amit felnőttkorára át tudott menteni, Robert
árulása teljesen aláásta. De a hastáncórák alatt Roz – ha csak
araszolva is – végre elindult azon az úton, amely saját belső
szexualitásának felfedezése felé vezetett. A csípőjével végzett
hullámmozgások, a has körző mozdulatai a medenceizmait
dolgoztatták, ezáltal feloldották benne a feszültséget, és bőséges
vérmennyiséghez juttatták azon testrészeit, amelyek régóta szomjazták
már a változást. És ez a fajta mozgás lórúgásszerű hatással volt a
libidójára is, és veszélyesen fokozódni kezdett benne a szexuális
izgalom.
Az óra végére kipirult az arca, és alig kapott levegőt. Ugyanígy
lehetett a hetvenéves Phyllis is, aki a következőképpen összegezte az
élményt: – Istenemre mondom, a nászéjszaka sem vette ennyire
igénybe az izmaimat odalenn. Roz azt kívánta, bár ott lenne a
közelben Manus. Olyan vágyakozás fogta el iránta, hogy képes lett
volna letépni róla az inget, hogy aztán magára húzza az ágyra, mint
egy tüzelő állat, és hagyja, hogy lepedőhöz szegezett testével
csináljon, amit csak akar. De mivel Manus nem volt ott, be kellett
érnie a hideg zuhannyal is. El is indult a kabinja felé, hogy mielőbb
magára nyithassa a csapot, de éppen akkor, amikor a Cruz elé ért,

336
kicsapódott az étterem ajtaja, és maga Raul Cruz viharzott ki rajta, és
csodálatos teste Roznak ütközött.
Roz mindig sokkal zárkózottabb személyiség volt, mint a barátnői.
Miközben a többiek mindig, mindenkivel megosztották a kalandjaik
történetét és a titkos vágyaikat, Roz általában tartózkodón viselkedett
ezen a fronton. Így a többiek nem tudhatták, hogy Roz szívében
hatalmas tűz lobog a sztárszakács Raul Cruz iránt. Minden műsorát
megnézte a tévében, köztük az Ördögi szakácsokat, amelyben tíz férfi
versengett azért, hogy Cruz szakmai elismerését elnyerje, ami talán
többet számított, mint a fődíjként kitűzött tízezer font. Ha ez
elkezdődött, Roz körül megállt a világ.
Raul Cruz magas, széles vállú spanyol volt vad fekete lobonccal,
hatalmas, szexi csokoládébarna szemekkel és egy matador arrogáns
testtartásával. És most éppen ő állt Rozzal szemben a folyosón, és
Michelin-csillagos kezével megpróbálta megakadályozni, hogy
elessen. Közben úgy nézett rá, mint egy különlegesen finom
ennivalóra, amit lassú élvezettel akart elfogyasztani.
– Kérem, bocsásson meg. – A férfi hangja nehéz volt és zamatos,
mint a Rioja.
– Semmi baj – nyögte Roz, miközben érezte, hogy az érintéstől még
több vér tolul az altestébe. És egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a férfi
el akarná engedni.
– Azon tűnődöm… – motyogta Raul, majd egy pillanatra
elhallgatott. – Mondja, tudna nekem segíteni?
Roz előbb tépte volna le a saját orrát, mint hogy egy ilyen kérdésre
nemet mondjon.
– Természetesen.
– Akkor jöjjön! – Raul Cruz kézen fogta Rozt, és bevezette az
éttermébe. Roz el sem tudta képzelni, hogy miért, de nem is nagyon
érdekelte. Ha most látták volna a többiek, nem ismerték volna fel azt
a remegő zseléhalmazt, amivé hirtelen változott.
– Kérem, foglaljon helyet. – Raul Cruz lenyomta egy puha kárpitú
székre, de nem vette el mindjárt a válláról a kezét. Aztán ügyesen
elrendezte az ölében az abroszt, megkérte, hogy várjon egy kicsit,
majd eltűnt egy lengőajtó mögött, és Roz hallotta, hogy csörömpölni

337
kezd valamivel.
Roz, miközben várt, körülnézett. Az étterem gyönyörű volt. Gazdag
vörös és mélybíbor árnyalatok uralták. Egy erősítőből egészen halk
spanyol gitárzene szólt, és Roz el tudta képzelni, hogy éjszaka,
amikor meggyújtják az asztalokon a vörös gyertyákat, csodálatosan
intim atmoszféra alakul ki a vacsorázó párok körül. Főleg, ha a
szerelmével van ott valaki.
Legalább ennyire lenyűgöző volt az ablakból nyíló kilátás. A
hajóút előtt nem tudta felfogni, miként lehet a „romantikus”
kategóriába besorolni egy hullámzó vízfelületet, de most már nagyon
is értette. A tenger látványa magával ragadta az embert, lágy
mozgásával elringatta, bár megbízni sohasem lehetett benne teljesen –
mint ahogy egy szenvedélyes szeretőben sem –, és ez felvillanyozóan
veszélyessé tette. A francba, gondolta, tényleg a hastánc hatása alá
került. Csak úgy zubog benne az erotika.
Valaki erőteljesen belökte a lengőajtót, majd Raul Cruz lépett az
étterembe, az egyik kezében egy apró falatkákkal megrakott
ezüsttálcával, a másikban két borospalackkal. Mindegyiket letette
Roz elé, aztán felfordított kettőt az asztalon lévő poharak közül. Az
egyikbe vörösbort öntött, egészen sötét árnyalatút, olyan gazdag
aromával, hogy annak talán saját számlája volt a Coutts banknál. A
másik bor színe a rózsaszínhez közelített inkább, és jóval
könnyedebbnek is tűnt.
– Kérem, mondja meg nekem… – A férfi türelmetlenül intett a
kezével, arra buzdítva Rozt, hogy mondja meg a nevét.
– Rosalind – suttogta Roz egészen füstös hangon, szándékosan
megpörgetve az „R”-t az elején, mert úgy vélte, azzal erotikus
hangzást ad neki. A barátnői most nem voltak ott, hogy cukkolni
kezdjék a „vasárnapi névhasználat” miatt, amihez egyébként a lehető
legritkább esetekben folyamodott.
– Rosalind – ismételte meg Raul. A név egzotikusan hangzott a
szájából. – Melyik bor illik jobban ehhez az ételhez? – Felvett a
tányérról egy vékony, fűszeres olajban marinált hússzeletet, apró
tekercset formált belőle és Roz ajkához vitte, majd intenzív
pillantásával végignézte, ahogy Roz, amilyen alaposan csak tudta,

338
megrágta a falatot. A televízióban Raul Cruz olyan volt, mint egy
álomhajó kalóza; így közelről, hogy a borostája is látszott meg a
keskeny rész a két szemöldöke között, bugyiolvasztóan istenszerűnek
látszott.
– Most igyon – mondta, amikor Roz torkán elhaltak a nyelés finom
mozdulatai. Roz megemelte az első poharat, és úgy emelte az
ajkaihoz, mintha le akarná csókolni a peremét. Az idegei parázson
táncoltak; az egész jelenet olyan volt, mint a szeretkezés. Vagy még
annál is szexibb. Ivott. Természetesen fogalma sem volt arról, hogy
ez a bor a megfelelő kísérője-e az elfogyasztott ételnek. Egy ötösnél
többet sohasem adott ki egy palack borért, és ha őszinte akart lenni,
jobban szerette a sört. De „Rosalind” nem rontotta volna el a
pillanatot azzal, hogy ezt be is vallja.
A férfi ezután felkapott egy kis darab ostyát, és felkanalazott vele
egy kis kaviárt. Roznak feltűnt, hogy szép hosszú ujjai vannak. És
egyiken sem viselt gyűrűt. Kinyitotta a száját, és hagyta, hogy a férfi a
nyelvére helyezze ezt a falatot is, olyan benyomást keltve ezzel, mint
egy „erotikusan áldoztató” pap. Miután ezt is lenyelte, megkóstolta a
másik bort. Mindkettőt rendben találta, de azért úgy tett, mintha
elgondolkozna a különbségen.
Raul közben egy fokhagymás rákot emelt el a tálcáról, és úgy
tartotta, hogy Roz bele tudjon harapni. Az ajkai közben hozzáértek a
férfi ujjához. Belekortyolt a borba. A következő falat, amit Raul a
szájához emelt, egy tésztadarab volt, erős paradicsommal a közepén,
amitől mintha dorombolni kezdett volna a torka. Olyan könnyű volt a
tészta, hogy félő volt, ha beszélni kezd, kicsúszik a szájából.
– Jó? – kérdezte a férfi.
– Ó, igen – bólogatott Roz, és valóban, egy kicsike morzsa az
ajkára röppent közben. De mielőtt eltávolíthatta volna, Raul odanyúlt,
és letörölte az ujjával. Roppant irreális volt az egész – mint egy
hollywoodi filmjelenet. De ez még jobb is volt, mert ugyan
végignézte a 9 és fél hétnek azt a bizonyos jelenetét, nem értette,
miért csapnak benne akkora hűhót pár falat ennivaló meg egy kis
pezsgő körül. De a valóságban, most, hogy egy férfi dugdosta a
szájába a falatokat – és nem akármilyen férfi, hanem maga Raul Cruz

339
–, félő volt, hogy a feje leröppen a nyakáról, és egy saját röppályán
keringeni kezd a teste körül. Ez az ember A listás sztároknak főzött,
és szupermodellekkel aludt együtt, bár most, hogy Roz közelről látta,
nem tudta elképzelni, hogy bárki alvással töltse mellette az időt.
Roz csak kis kortyokban itta a bort, de ahogy az alkohol
száguldozni kezdett a véráramában, felgyorsult a szívverése. Hirtelen
tudatosult benne, hogy nagyon hosszú idő után a teste ismét „flört”
üzemmódba lépett. Kihúzta a hátát, előretolta a mellét, finom
nyelvcsapásokkal igyekezett nedvesen tartani az ajkait, és közben
próbálta minél hosszabbra nyújtani a szemkontaktust a férfival.
A következő falat egy osztrigakrémmel megkent puha kenyérkocka
volt, majd egy pihényi szárított hal, egy kövér, citrommal töltött
fekete olajbogyó, egy zúzott sósmogyoró krémmel töltött ragacsos
datolya, egy olvasztott manchego sajtba tekert, majd könnyű szószba
mártott fűszeres kolbászkarika – chorizó – következett, ami maga volt
az orgazmus. Végül egy hajszálvékony, megvajazott ropogós
pirítóskocka után Raul keze nem tért vissza a tálcához. Roz még
lassabban rágott, mert nem akarta, hogy a különleges epizódnak vége
legyen. Ezúttal Raul maga emelte a nehéz borral teli poharat a
szájához, majd, miután Roz ivott belőle, ő maga is belekortyolt,
pontosan oda helyezve puha ajkát, ahol egy pillanattal korábban a nőé
volt. Ha lesmárolja, sem dúlja fel jobban Roz amúgy is tomboló
érzelmeit. Ennek a fickónak nem volt szüksége nagy dumára, bárkit
megkaphatott anélkül is, akár tizenkétféle módon, és nem kellett volna
mást tennie, csak elhelyezni az áldozat nyelvén egy háromszögsajtot,
és végignézni azokkal a kakaóbarna szemeivel, amint lenyeli. Roz
úgy lihegett, mint egy versenyló, amelyik most futotta le az astoni
derbit egy kétszázötven kilós zsokéval a hátán.
– Nos? – kérdezte a férfi. – Mi a verdiktje? Milyen volt?
– Mennyei! – lehelte Roz, és közben egyenesen a férfi szemébe
nézett, jelezve, hogy a jelző sokkal inkább vonatkozik rá, mint az
ételére.
Raul arcát mosoly ragyogta be. Egy erotikával teli, fehér fogú latin
mosoly.
Roz gondolatban megrúgta magát, nehogy úgy járjon, mint Maugli a

340
Dzsungel könyvében, amikor Ka, a spirális szemű selypítő kígyó
meghipnotizálta.
– Én a könnyebb bort választanám – mondta, és minden
igyekezetével azon volt, hogy a hangja távolságtartó és
professzionális legyen.
– Én is – válaszolta félig suttogva, félig mormogva a férfi. –
Köszönöm. Maga mindent elmondott, amit tudnom kell.
Az intermezzo természetes módon közeledett a végéhez. Raul
megfogta Roz kezét, hogy felsegítse – szerencsére, mert Roz lábai
még mindig kocsonyaként funkcionáltak, sőt ha lehet, gyengébbek
voltak, mint tizenöt perccel korábban.
– El kell jönnie egyszer az egyik londoni éttermembe – mondta
neki Raul Cruz, miközben az ajtóhoz kísérte. – És ha bejön, kérjen
engem, és ha csak annyit mond, hogy „a jégkék szemű Rosalind van
itt”, én azonnal tudni fogom, hogy maga az.
– Elmegyek – válaszolta nagyot nyelve Roz, és magában
elhatározta, hogy meg is ejti a foglalást, amint lesz a mobilján térerő.
A férfi közelebb lépett hozzá, és elmosolyodott. – Magának van a
világon a legcsodálatosabb szája – súgta, és egy-két pillanatig még
elnézegette a puha ajkakat, aztán felsóhajtott. – Ha most szabad
lennék…
Roz nem tudott megszólalni, mert már a torkában vert a szíve.
– Még egyszer köszönöm, Rosalind. – A fénykorában lévő,
meztelenül csokoládéba forgatott Brigitte Bardot-nak vagy Sophia
Lorennek sem ejthette volna nagyobb átéléssel a nevét.
– Nagyon szívesen – sóhajtotta Roz, mielőtt Raul Cruz ajka
pillekönnyű módon megpihent az arcán, úgy, hogy a szája szegletét is
betakarta. Roz életében nem nyelt még akkorát, mint most, az intim
érintés nyomán.
Raul Cruz becsukta az ajtót a Jégkirálynő-szemű nő után.
Valójában szabad volt. Mire a hajóút véget ér, minden pletykalap tele
lesz a hírekkel arról, hogy negyedik, nagyon fiatal, hamarosan már
csak exfelesége kidobta, mert munkamániás, és ezzel arra
kényszerítette, hogy keressen magának egy fiatalabb szeretőt, olyat,
aki éjszakánként akár hétszer is tud teljesíteni. Pontosan ott akarta

341
bántani Rault, ahol a legnagyobb fájdalmat okozta – a hírnevén.
Felfedve persze azt is, hogy a híres férj, forróvérű latin háttere
ellenére, elég szegényes szexuális eszköztárral rendelkezik.
Raul Cruz tudta, hogy a hozzá hasonló férfiakat fizikailag még
vonzóbbá teszi a kor. Egy bizonyos pontig, természetesen. Mert aztán
a folyamat, sajnos, a visszájára fordul, amire ő maga már felkészült
az évek során. Hiú volt, mint a legtöbb művész, egy zseni, akinek
csodálókra volt szüksége, és egy csapatnyi masszőrre, akik az egóját
kényeztették. Ugyanakkor jószívű ember is volt, és megtalálta a
módját annak, hogy ragyogni tudjon, anélkül, hogy közben női
szíveket törne össze – sőt ellenkezőleg, az esetek többségében éppen
az ellenkező hatást érte el. Egy hadseregnyi nő vette körül mindenütt,
ahová megérkezett, és rövid időre intim buborékba tudta zárni
bármelyiket. Olyan nők, akikkel társasági eseményeken találkozott,
riporterek, rajongók, hölgyek, akiket behúzott az éttermébe, és kikérte
a véleményüket az étel-ital párosítással kapcsolatban csak azért, hogy
egyetértsen velük, bármilyen döntésre jutnak is.
Szerette látni, ahogy a nők megolvadnak a szeme előtt: ez
megerősítette szexuális vonzerejét. Előre tudta, hogy a kis intermezzo
után végig fogják mosolyogni a napot, mert a nagy Raul Cruz rájuk
villantotta a mosolyát. Hatalmas rajongótábora volt, csupa hullámzó
keblű nő, akik biztosak voltak abban, hogy egy férfi, aki úgy tud
nézni, mint Raul Cruz, nem teljesíthet alul az ágyban. Olyan
helyzeteket tudott teremteni, amelyekben mindkét fél nyerőnek
érezhette magát.
A jégkirálynők jelentették számára a kedvenc kihívást – a Rosalind
típusú nők, akire már korábban is felfigyelt gleccsereket idéző
pillantása miatt. És akit egy ipari mikrohullámú sütő sem tudott volna
nála jobban felolvasztani. Igen, még mindig megvolt benne az a
valami! Így még eggyel növelte azok számát, akik, ha elolvassák, amit
az ő drágalátos exe össze fog hordani róla a pletykalapokban, azonnal
tudni fogják, hogy szemenszedett hazugság az egész.
A kabinja felé tartó Roznak akkor sem kalimpált volna jobban a
szíve, ha egy madarat ejtett volna foglyul a mellkasában. Mi az ördög
történt vele? Sohasem hitte volna, hogy a valóságban is megeshetnek
ilyen érzelmileg töltött epizódok. Mindig azt gondolta, hogy a gyakran

342
félrelépő emberek találják ki őket, mintegy mentségül a helytelen
viselkedésükre. Akiknek szükségük van arra, hogy egy náluk nagyobb
entitást hibáztathassanak. Most a saját bőrén tapasztalta meg, hogy
mekkorát tévedett. De ennek ellenére nem vágyott arra, hogy
összetörje Raul csontjait. Ami történt, az egy édes, egyszeri epizód
volt az életében, és ennél többet nem is akart belőle kicsikarni.
Aztán megpróbált végiggondolni egy fordított helyzetet. Vajon mit
csinálna, ha Manus azzal állna elé, hogy egy étteremben finomságokat
rakosgatott a szájába egy nő, és ettől úgy felgyorsult a szívverése,
hogy három mérföldet tett meg egyetlen perc alatt? Roz tudta magáról,
hogy legalább száz évig felemlegetné az esetet. Istenem, gondolta,
hiszen mindannyian lélegző emberek vagyunk, nem belülről holtak, és
mint ilyenek, hajlamosak vagyunk megadni magunkat az időnként ránk
törő vágynak, ami nem jelenti azt, hogy ott helyben egymásnak is
esünk a tüzet felszító személlyel, mert nem tudunk úrrá lenni a
felpiszkált ösztönünkön. Nem mindenki olyan, mint a Jeremy Kyle
Show vendégei! És ha már itt tartunk, folytatta a morfondírozást, nem
jó dolog érezni, amint fellobban odabent a láng? Fájdalmasan vágyott
rá, hogy megoszthassa Manusszal, amit most megtudott. És hogy
elmondja neki, aránytalanul felnagyított bizonyos dolgokat. És ehhez
nem volt szüksége többre, mint pár ízletes falatkára és néhány
kortynyi mámorító borra. Manus és Frankie csókja hirtelen akkorára
zsugorodott jelentőségében, mint egy atom.
A kabinjába visszatérve úgy döntött, hogy extra hidegre állítja a
zuhanyt.

343
 58. fejezet
Mindenki örült, hogy aznap este Royston és Stella visszatért a
vacsoraasztalhoz. Royston egy különösen feltűnő tarkabarka mellényt
viselt; akár a József és a színes szélesvásznú álomkabátban is
felléphetett volna benne. Úgy tűnt, határozottan büszke a csapnivaló
ízlésére.
Nigel visszatérése még kellemesebb meglepetésnek számított, Ven
számára mindenképp. Hiába próbálta, egyszerűen nem tudta elfojtani
a gyomra mélyéről kiinduló mosolyt, amely minél közelebb ért az
asztalukhoz a férfi, annál szélesebbé vált.
– Partra szálltak? – Ericnek, miután több napot is a szárazföldön
töltöttek, végre alkalma nyílt arra, hogy ismét elsüsse rémes faviccét,
és ezt ki is használta. A többiek pedig belementek a játékba,
megrázták a fejüket, mondván, hogy erről az örömről kivételesen le
kellett mondaniuk.
– Már csak egyszer kötünk ki – jegyezte meg Irene kissé szomorkás
mosollyal. – Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy remekül sikerült az út.
– Ugyan, még három egész napunk van, ne beszéljünk úgy, mintha
máris csomagolni kellene – méltatlankodott Olive, akit talán
mindenkinél nagyobb rémülettel töltött el a megérkezés gondolata.
– És mit gondol? Hajóra száll még valaha? – kérdezte Nigel
Ventől, miközben a kezébe adta a borsszórót. A kezük közben
összeért egy pillanatra, és a bőr parányi súrlódása a bőrön olyan
érzést váltott ki a nőből, mintha forró vajjal kenegették volna a
belsejét.
– Nagyon szeretnék – vallotta be kicsit reszketeg hangon.
– És maguk, lányok? – fordult most Nigel a többiekhez.
– Mindent megadnék érte – felelte mosolyogva Olive, aki biztos
volt benne, hogy erre úgysem lesz alkalma soha. A takarítói
fizetéséből nem futja ilyesmire.
Roz bólintott. Eleinte még nem tudta volna elképzelni Manust sem
egy hajó fedélzetén, ugyanúgy kilógott volna az utasok közül, mint
Vaughan. De most, hogy már több mint egy hete a hajón éltek,
biztosra vette, hogy Manus remekül érezné magát. Fantasztikusan

344
festett öltönyben, ha éppen olyan alkalom adódott, hogy ki kellett
öltözni. Utoljára a nagybátyja temetése miatt volt rá szükség. Roz
azonban nem árulta el neki, hogy mennyire felizgul tőle ebben a
viseletben, a) mert az adott helyzetben nem lett volna illő, b) mert
akkor még egy hülye, fagyos picsa volt, aki most azt érezte, hogy
minden percben felolvad benne valami a mediterrán nap sugarai alatt.
– Egész más, mint amilyennek elképzeltem – mondta Frankie. –
Sokkal jobb.
– Igen? – kapta fel a fejét Royston, aki éppen egy újabb palackot
rendelt Angeltől a borok egyik királynőjének számító Châteauneuf-
du-Pape-ból. – És mennyiben, ha szabad kérdeznem?
– Például nem hittem, hogy ennyire biztonságosnak fogom találni a
hajót. Indulás előtt vízióim voltak arról, hogy nem merem majd
megközelíteni az oldalát, nehogy a szél átbillentsen a korláton. És
attól féltem, hogy zsúfolt lesz. És fogadni mertem volna abban, hogy
unatkozni fogok. De egyszer sem unatkoztam. És a klausztrofóbia is
elkerült. Végig teljes biztonságban éreztem magam. És mesésen.
Royston, Irene, Eric és Stella olyan bólogatásba kezdtek, mint az
autók kalaptartóján elhelyezett mozgó fejű kutyák.
– Igen, bármikor visszajönnék. Gondolkodás nélkül – ha
megengedhetném magamnak. De most egy darabig nem lesz rá
lehetőségem, azt hiszem – fejezte be hangos sóhajjal Frankie.
– Ezt azért ne adja írásba – mondta neki Royston. – Gyakran
vannak kedvezményes ajánlatok, lehet, hogy sikerül egyet kifognia. El
nem hinnék, például, mennyiért kaptuk meg ezen az úton a kabinunkat.
Verhetetlen áron.
– A miénk biztosan verte volna – jegyezte meg nevetve Roz. – Ven
nyer… Aúúú! – kiáltott fel fájdalmasan, amikor Ven tűsarka a
lábszárába mélyedt, majd végképp befogta a száját, amikor a
barátnője szeméből kiolvasta a „pofa be” üzenetet.
– Hát igen, tényleg remek last minute ajánlatot kaptunk – vágott
közbe Ven gyorsan, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek. –
De ezzel együtt is biztos vagyok abban, hogy mi nem tudtunk olyan jó
árat kialkudni, mint maguk, szuperutazók.
Roystone végszónak tekintette, amit Ven mondott, mert részletes

345
ismertetésbe kezdett arról, hogy miként sikerült a szerinte
megakedvezményt kialkudnia. Ezt követően megvitatták, mely utazási
irodákkal érdemes kapcsolatba kerülni, és miért. Roz, kihasználva az
alkalmat, a lábszárát dörzsölgetve odahajolt Venhez. – Miért kellett
bokán rúgnod?
– Mert nem akartam a tudtukra adni, hogy úgy nyertem az utat –
felelte súgva Ven.
– Aztán miért nem? – méltatlankodott Roz. – Talán szégyelled?
Szerintem nem kellene.
– Shhh… Maradj már csendben! Ha megtudják, bombázni
kezdenek a kérdéseikkel, és egész éjszaka válaszolgathatok.
Ezt elfogadható indoknak találta Roz. Bár az, hogy Ven nem akart
beszámolni a többieknek a nyereményéről, nem először ébresztett
furcsa érzéseket benne. Már máskor is megfordult a fejében, hogy van
valami az úttal kapcsolatban, amit a barátnőjük, valamilyen
ismeretlen okból, nem akar velük megosztani.
– Azt hiszem, holnap nem tudok önökkel vacsorázni – szólalt meg
váratlanul Nigel. – Raul Cruz éttermében leszek.
– Ó, milyen kár! – sajnálkozott Frankie, majd egy kicsit hangosan,
nem minden célzat nélkül hozzátette: – Ugye, Ven?
– Igen, szerintem is… – dadogta Ven, akit nagyon bosszantott, hogy
Frankie nem ül elég közel hozzá, így őt nem tudta megrúgni.
– Hogy maga milyen szerencsés! – sóhajtott fel Roz irigykedve. –
Amit az a pasi nem tud elkészíteni akár egy karika chorizóból, arról
nem is érdemes beszélni.
– Ezt te meg honnan tudod? – bökte oldalba kíváncsian Frankie.
Roz esze ezúttal gyorsan vágott. – Onnan, hogy nézem a tévében a
műsorait. Azt hiszem, kiváló abban, amit csinál. – Az ágyban és az
ágyon kívül is, tette hozzá ledéren, persze csak gondolatban.
– Igaz, amit a három hajóról hallok, kapitány? – Ezúttal Royston
volt az, aki témát váltott, bár közben úgy kanalazta a
maracujakrémmel gazdagon megtöltött Pavlova-tortát, mint egy
hajléktalan.
– A Nagyhercegnőkre gondol? – kérdezte Nigel.

346
 A többiek, mivel fogalmuk sem volt, miről beszél Royston és
Nigel, közelebb hajoltak, hogy ne mulasszák el a részleteket. Így
Vennek alkalma nyílt arra, hogy Nigel arcán közelebbről is
szemügyre vegye a borostát. A legszívesebben rászorította volna az
ajkait.
– Az Alexandra Hercegnő, a Lady Beatrice és az Özvegy Királyné
– a hajózás világának három nagyhercegnője – ugyanabban az időben
indul el az utolsó útjára a Szuezi-csatorna felé. Formációban fognak
haladni. Nagyon megindító esemény lesz. Kapitányként az
Alexandrán volt az első utam. Némi szerencsével holnap látni fogjuk
őket.
– Ők a tenger óriásai! – kiáltott fel Eric lelkesen. – Mindent
kibírnak, bármit is tartogat számukra az Atlanti-óceán. Elképesztő
öreglányok. Mi mindegyiken utaztunk, ugye, Irene?
Irene kényeskedő bólogatásba kezdett a háttérben.
– Vajon mi lesz a sorsuk? – kérdezte Eric.
– A Lady Beatrice szállodahajó lesz az Államokban, az Özvegyből
múzeumot csinálnak Skóciában, a Hercegnőt pedig szétszedik, úgy
tudom. – Nigel szomorúan felsóhajtott.
– Csak nem fognak ekkora bűnt elkövetni ellene! – méltatlankodott
Eric. – Annak a hajónak van a legszebb és legmagasabb átriuma a
világon!
– Miért szokás a hajóknak női nevet adni? – kérdezte Ven.
– Nem mindenütt szokás – vágta rá Eric, leginkább azért, hogy
bebizonyítsa, milyen tájékozott a hajózás terén. – Bár a legtöbb
országban tényleg ez a hagyomány. Ugyanakkor úgy tudom, hogy az
eredeti ok feledésbe merült a történelem során, ugye, O’Shaughnessy
kapitány?
– Tökéletesen tudja – válaszolta bólogatva Nigel.
– Szerintem meg azért, mert orgazmikus élményben részesítik azt,
akinek elég pénze van, hogy megfizesse őket – mondta hahotázva
Royston, mire Stella gyengéden arcul csapta, bár közben ő is a
többiekkel együtt nevetett.
– Szerintem – vélekedett tűnődő hangon Nigel – a dolognak egész

347
egyszerű oka van. A férfiak régen annyi időt töltöttek a tengeren, hogy
akár feleségül is vehették volna a hajójukat. Azzal, hogy női nevet
adtak neki, valamilyen módon közelebb hoztak magukhoz egy
számukra kedves nőalakot. Gyakori jelenség volt például, hogy a
tengerészek az anyjukról nevezték el őket, abban bízva, hogy így
továbbra is élvezni fogják azt a védelmet, amit odahaza nyújtott
nekik. De bármi legyen is az igazság, az biztos, hogy a tengerész
nagyon intim kapcsolatban van a hajójával.
Ven, ha lehet, még tovább olvadt. Nigel szavai úgy hatottak rá,
mint a legszebb költészet. Rávilágítottak többek között arra is, hogy
milyen erős érzelmi kötelék alakulhat ki egy férfi és a tulajdonában
lévő vagy rábízott jármű között. Néha előfordul, hogy erősebben
kötődnek egy géphez, mint a partnerükhöz. Eszébe jutott Ian, aki
majdnem sírva fakadt, amikor karambolozott a sportkocsijával, és
összetörte az ajtaját. Bár így reagált volna akkor is, amikor az ő
szívét sikerült összetörnie.
– Szerintem is olyan dolog lehet ez, mint a házasság – mondta
Royston. – A férj azt hiszi, hogy ő irányít, de végül az asszony dönti
el, hogy úszni hagyja-e, vagy elsüllyedni.
Stella álla leesett a csodálkozástól, és olyan döbbent képet vágott,
amilyet az arcába befecskendezett háromtonnányi botox megengedett.
– Hát ez gyönyörű volt – sóhajtotta. – Nem is tudtam, hogy ilyen
költői vagy.
– Látod, drágám – kacsintott Royston az asszonyára –, még ennyi
idő után is tudok meglepetést okozni neked.
Úgy tűnt, ezen az estén mindenkiből előbújt a költő a Mermaidián.
Ráadásul a Mermaidia Today híradása szerint aznap este egy olyan
költő készült fellépni, akit Ven kimondottan kedvelt. Rik Jones-
Knight. Tudta, hogy a többiek nincsenek igazán oda a versekért,
főleg, hogy a Broadway Színházban egy liverpooli komikus műsora
jelentette a konkurenciát, akiről Royston és Eric is felsőfokon
nyilatkozott. Ven így felkészült arra, hogy egyedül megy el a költői
estre.
Amikor Nigel – indulásra készen – felállt, és jó éjszakát kívánt
mindenkinek, Ven szinte paranoiásnak érezte magát, mert úgy vélte, a

348
kapitány mindenkitől elköszönt, csak tőle nem. Egyszerűen átsiklott
felette a tekintete, mintha nem is lett volna ott. Pillanatnyi, mégis
aggodalomra okot adó érzésként könyvelte ezt el, annál is inkább,
mert minél idősebb lett, annál inkább igaznak bizonyultak az
előérzetei. Jó lesz, ha összeszedi magát, gondolta, hiszen körülbelül
annyi esélye volt a románcra a kapitánnyal, mint Roznak arra, hogy
Raul Cruz mellett ébredjen reggel.

349
 59. fejezet
Ha volt ember a világon, aki minden porcikájában úgy nézett ki,
mint egy megkínzott zseni, az a költő Rik Jones-Knight volt. Az a
lompos sikkesség lengte körül, mint a férfiakat, akiket mindig
megilletett volna a frakk, de mivel nem engedhették meg maguknak,
hogy újat vásároljanak, kénytelenek voltak beérni azzal, hogy gazdag
barátaiktól megkapták a megunt vagy éppen levetett ruhadarabot. A
haja romantikusan rendezetlen volt, és hosszú, tizenhetedik századot
idéző, hollófekete-fehér tincsekben lógott fekete öltönybe bújtatott
vállaira. Frankie nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy
ha a férfi megrázná a fejét, púderfelhők röppennének fel a parókája
alól.
– Sohasem értettem igazán a költészetet – vallotta be. – És ezé itt
álszentebb maszlagnak tűnik még a többinél is.
– Az irodalom egyik kultuszfigurájáról beszélsz – figyelmeztette
Ven.
– Ez a megfogalmazás nagyon hasonlít ahhoz, amire én gondoltam
vele kapcsolatban – dohogott tovább Frankie.
– Hagyd abba! – szólt rá Ven. – Ha ez a véleményed, nem értem,
miért nem a Broadway-be mentél, a többiekkel.
– Na, ne vedd a szívedre – lágyult meg Frankie hangja. – Azért
csatlakoztam inkább hozzád, mert némi kultúrára vágytam.
– Micsoda?
– Na, jó, érdekelt a pasi. Arra gondoltam, sokkal nevetségesebb
lesz, mint a komikus.
– Ő nem nevetséges, hanem különleges. Megír egy komplett verset,
aztán kihúz belőle minden olyan szót, amit feleslegesnek ítél. Ezzel a
módszerrel néha évekig is eltart, mire elkészül egy alkotással. És
hogy visszatérjünk hozzád, nos, megértem, hogy felkeltette az
érdeklődésedet.
– De hát tényleg felkeltette – bizonygatta Frankie. – Bár, talán, más
okokból, mint neked.
Ven elmosolyodott. Tudta, hogy Frankie nem fogja megváltoztatni
a véleményét, ezért még jobban értékelte, hogy igazi barátként vele

350
tartott, ha másért nem, azért, hogy ő ne legyen egyedül.
Amikor Rik Jones-Knight megjelent a színpadon, felcsattant a taps,
amit a művész hálás biccentésekkel és meghajlással fogadott.
– Köszönöm! Köszönöm mindenkinek! – mondta, miközben egy
nőies mozdulattal hátradobta a haját. Aztán jelentőségteljesen
elhallgatott, és kivárta, hogy elhaljon a taps és a többi nesz.
– Egy olyan világban, amelyben a költészet a tömegek számára
értelmetlen szóbőséget jelent, ami a szuperfelesleges szóhasználatra
vezethető vissza, egyedülálló tevékenységet folytatok – szólalt meg
nagy szerényen, amikor beállt a csend. – Hiszek abban, hogy a
leghétköznapibb, ezért legtökéletesebb szavakból is képes vagyok
megírni egy költeményt. Erre bizonyság az Opera című kötet. Kérem,
elsőként hallgassák meg az Eső című verset.
A légyzümmögést is meg lehetett hallani, miközben Rik Jones-
Knight összeszedte magát, majd verseskötetét kinyitva fennkölt
hangon olvasni kezdett.
– Eső.
A cím után olyan hosszú szünetet tartott, hogy időben belefért
volna egy kisebb zápor is. Igazán hatásos várakozásfokozó taktikát
alkalmazott.
Eső
Kemény
Gyors
Nedves.
Elhallgatott, majd szinte eksztázisban felordított:
MOST! FOGADD BE, KEDVES!
Amikor a kiáltás visszhangja is elhalt, felzúgott a tapsvihar.
– Mi a fenének tapsolunk? – kérdezte Frankie. – Mert sikerült
dugásként megjelenítenie az esőt?
– Te valószínűleg ezért – válaszolta magában mulatva Ven.
– Ez ám a költészet! – motyogta Frankie. – Ha engem kérdezel, ez a
Rik Jones-Knight egy nagy rakás sz…
– Szállj már le róla, és fogd be a szád! – szólt rá Ven, mielőtt

351
elhangzott volna a minősítő szó.
Rik Jones-Knight türelmesen megvárta, hogy elcsendesedjenek a
tapsolók, majd bejelentette a következő vers címét: Myra.
A közönség soraiban többen elnyújtott „ózásba” kezdtek. Csak nem
[xxix]
Myra Hindley-hez írta? A mindenit, ez nem kis bátorságra vall!
Myra – ismételte, majd kétségbeesett suttogássá halkult a hangja.
Miért?
A feje mélyen a mellkasára hullt, mintha imádkozna, így várta ki,
hogy ismét csattogni kezdjenek a tenyerek, ami végül be is
következett.
– Zseniális! – súgta a Frankie melletti nő, aki olyan szemeket
meresztett Rik Jones-Knightra, mintha Krisztus második
eljövetelének lett volna a szemtanúja. – Mi mást akarnánk megtudni
tőle?
Frankie kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de, ha őszinte akart
lenni, volt valami abban, amit a nő mondott.
– Ezt majdnem én is megértettem – súgta Ven fülébe. – Nem azt
jelenti, hogy álszent fasz vagyok, amiért főbelövést kapok?
– Nehogy a műsor hatására limerickeket kezdj írni! –
figyelmeztette nevetve Ven. Ezt követően a legkülönbözőbb témájú
versek kerültek terítékre. A Nap, szerelem. Megszülettem. Hogy
meghaljak. Lábnyomok, gin, kőszén. (Emberek. Bánya. Összezúzott
testek. Újabb. Rétegek. Összezúzott testekből.) És ez csak pár volt a
sok közül. A Frankie mellett ülő nőnek majdnem cigarettára volt
szüksége Rik Jones-Knight végső crescendója után. Vagy egy alapos
megmerítésre egy hordó jéghideg vízben, hogy le lehessen hűteni a
lelkesedését. Ő volt az első a hosszú sorban, aki Rik Jones-Knight
verseskötetéért kifizette a 30 fontos árat, amelyben ugyan nem volt
sok szó, de tele volt fotókkal, és – micsoda szerénység – az összes a
„költőzsenit” ábrázolta különféle pózokban, mosolytalanul. Vagy
nagyon régi portrék voltak, vagy intenzív Photoshop-kúrán estek át.
– Az ár tekintetében bezzeg nem volt minimalista, mi? – kérdezte
Ven, miközben beállt a sorba Vennel.
– Ismerd be, te is élvezted legalább egy kicsit – unszolta Ven.

352
 – Beismerem. Sőt olyan hatással volt rám, hogy visszamegyek a
kabinomba, és írni kezdek.
– Nem így gondolkoznál, ha Miss Tanner lett volna az
irodalomtanárod – mondta nevetve Ven. – Ő volt az, aki az én
szememet is felnyitotta, és megszerettette velem a költészetet.
– Na ja, nem kerülhettünk mindannyian a topcsoportba – válaszolta
nagyot szippantva Frankie. – Nekünk, butábbaknak, meg kellett
elégednünk Mrs. Euston óráival, aki legalább annyira unta a tanítást,
mint amennyire mi untuk azt a vén spinét. Nem tudom, él-e még? Mert
ha igen, biztos Loch Nessben részmunkaidős.
– Frankie, ne légy ennyire szemét!
– Ugyan, már akkor is olyan volt, mint egy hulla. Egy főtt rákban
több élet van, mint amennyi benne volt.
– Hát elég szörnyű tudott lenni – ismerte be Ven. Frankie-t még a
hideg is kirázta attól, hogy egyáltalán kiejtette Mrs. Euston nevét. Egy
jó tanár, ahogy azt Ven is mondta, életeket tudott megfordítani. És
Frankie már diáklányként is túl okos volt ahhoz, hogy a legrosszabb
csoportban kelljen végigszenvednie az angolirodalom-órákat. De ha
valaki egyszer odakerült, az ott is ragadt, és ha eredetileg volt is
benne némi érdeklődés az irodalom iránt, az kiveszett belőle. Ven,
ezzel szemben, szinte szárnyalt a saját csoportjában Miss Tanner
kezei alatt. Először Keats gazdag nyelvezete ragadta magával, és attól
kezdve mindent, ami a keze ügyébe került, elolvasott.
Mindig is az volt az elképzelése, hogy író lesz, és Miss Tanner
szerint meg is volt benne hozzá a tehetség. Ven azonban hosszú időn
keresztül egy sort sem írt. Iant bosszantotta, ha esténként kéziratokon
dolgozott; faragatlanságnak tartotta, és önző némbernek minősítette az
asszonyt. És bár Ven inkább a gazdag nyelvezetű költészetet szerette,
Rik Jones-Knight megmozgatott benne valamit ezen az estén, még
akkor is, ha Frankie lenézte emiatt. Talán azzal nyerte el Ven
szeretetét, hogy olyan céltudatosan rakta egymás mögé a szavakat,
olyan mesteri módon, hogy a befejezett vers vagy próza kirakós játék
jellege ellenére is teljesnek bizonyult. Ven elhatározta, hogy a közeli
jövőben ismét tollat ragad, és megnézi, maradt-e még valami abból a
tehetségből, amely a tanára szerint igenis ott volt benne valamikor.

353
 Egyszer csak azt vették észre, hogy ott állnak, a sor elején. Innen
már jól látszott, hogy Rik Jones-Knight igazi arcát szinte elrejti a
vastag rétegben felvitt festék, de ettől közel sem tűnt olyan fiatalnak,
mint a nyilvánosság számára készített fényképein. Frankie szerint
leginkább egy bebalzsamozott hullára emlékeztetett. Még az is lehet,
mondta, hogy Mrs. Euston rokona.
– Akarja, hogy dedikáljam önnek a könyvet? – kérdezte Ventől, aki
kislányosan kipirult arccal válaszolt.
– Igen, legyen szíves. Venice-nek.
– Venice. Venice. – A férfi úgy ismételgette a nevet, mintha rejtett
értelmet keresne minden betűjében. – Ez lesz a következő versem
címe.
Ven izgatottsága az egész sorra átragadt. A férfi extra cikornyás
betűkkel dedikálta a könyvet „Venice-nek”, mindjárt a legelső lapon,
majd, miközben a személyzet egyik tagja elvette Ven fedélzeti
kártyáját, hogy a könyv árát ráterhelje, Frankie-hez fordult.
– Ön is szeretne egy dedikált példányt?
Frankie ajkai már formálni kezdték a „nem”-et, hiszen eredetileg
esze ágában sem volt könyvet vásárolni, de végül azon kapta magát,
hogy nagyon udvariasan a következőt mondja:
– Nagyon örülnék neki. Köszönöm. Nagyon élveztem az estjét.
Egyébként Frankie-nek hívnak…
– A könyvek sokkal többet érnek a szerző aláírásával, ugyanakkor
csökken az értékük, ha személyre szóló dedikálást tartalmaznak.
Tudta ezt? – kérdezte Rik Jones-Knight, aki tisztában volt vele, hogy
autogrammal ellátott könyvei néhány éven belül a Sotheby aukcióin
találnak új gazdát maguknak. Ugyanakkor nagyra értékelte, ha az
olvasói a maguk számára kérik az ajánlást, így megkérte Frankie-t,
hogy betűzze számára a nevét.
– Te kétszínű dög! – Ven még akkor is nevetett, amikor beléptek a
liftbe.
– Na és? Boldoggá tettem a fickót, nem? – válaszolta mosolyogva
Frankie, majd Rik Jones-Knight-os pózba vágta magát, és szavalni
kezdett: – Venice. Kapitány. Dugás. Vége.

354
 – Menj a francba! – mondta vihogva Ven.
– Egyébként jó okom volt rá, hogy megvegyem a könyvet – közölte
komoly képpel, de vidám kacsintással Frankie. – Odahaza billeg a
dohányzóasztalom. Épp ilyen méretű alátétre van szükségem ahhoz,
hogy kiegyensúlyozzam.
Ven, mielőtt visszavonult volna a kabinjába, felsétált a legfelső
fedélzetre. Elhaladt egy álmos, de boldogan mosolygó gyereksor
mellett, akik egy késői bűvészshow után tartottak hazafelé saját
készítésű varázspálcákat lengetve, és közben, a Mermaidia
Színtársulat ifjú táncosai gyűrűjében, megpillantotta a sármos Dom
Donaldsont. Mellette, nagyon rövid szoknyában ott ült az
elmaradhatatlan Tangerina, közszemlére bocsátva végtelen
hosszúságú lábait, amelyekre darabonként legalább egy doboz
barnítót rá kellett kennie, hogy az általa optimálisnak gondolt hatást
elérje.
Ven azon tűnődött, vajon találkozik-e Florence-szel és Dennisszel.
Napközben még egyszer sem látta őket sehol. Valószínűnek találta,
hogy a nyugalmasabb bárokat látogatják, és leginkább a kabinjukban
töltik az időt. A legflancosabb kabinokban még hangversenyzongora
is volt, meg újságtartó, sőt voltak kétszintes kabinok is. Ven azonban
nem járt szerencsével. Ezen az estén elég sok ember volt a felső
fedélzeten, a csillagokat nézték, és a bájosan mosolygó holdat. De
Florence és Dennis nem volt köztük. Ven a Tia Mariaját kortyolgatva
csatlakozott a bámészkodókhoz, és élvezte, ahogy a balzsamos szél
megcirógatja az arcát. Már éppen el akart indulni a kabinjába, amikor
a szeme sarkából megpillantotta Florence-t. Legalábbis így hitte. De
amikor odafordult, hogy üdvözölje, az asszony nem volt sehol. Talán
a holdfény játéka volt az egész, gondolta Ven.
13. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak frakkban
vagy szmokingban, hölgyeknek estélyiben

355
 60. fejezet
Másnap mind a négyen korán keltek, elszántan, hogy annyi
élvezetet préseljenek ki a hátralévő kevés – és ettől nagyon értékes –
napból, amennyit csak lehet. Azzal kezdték, hogy elmentek egy
nagyon flancos reggelire az Ambrosiába. Elvis, a felszolgálójuk
frissen borotvált arccal és mosolyogva köszöntötte őket, miközben
felvette a rendelésüket.
– Sosem leszek képes visszaszokni a normális életbe – közölte
Frankie. Tetszett neki, hogy „ma’am”-nak szólítják, de még inkább az,
hogy elkészítik az ételeit, kitakarítják a szobáját, és a legnehezebb
napi teendője azt eldönteni, hogy milyen ruhát vegyen fel a
vacsorához.
Ven kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta
magát. Nem, még nem. Lenyelt egy korty narancslét, aztán végignézte,
amint egy pincér a tőlük második asztalhoz kíséri Dom Donaldsont és
Tangerinát. – Muszáj tőle autogramot szereznem, mielőtt elmegyünk –
mondta. – Nem tudom, hajlandó lenne-e aláírni egy szalvétát…
Roz sietve leállította. – Szerintem most nem kéne zavarni –
suttogta. – Reggelizik. Én sem szeretném, ha ilyenkor zaklatnának.
Inkább a hajóút végén próbáld megkörnyékezni.
– Igen, azt hiszem, igazad van – dünnyögte Ven Roz legnagyobb
megkönnyebbülésére.
Ven azért, miközben távoztak, megfigyelte, hogy Dom Donaldson
úgy csettinti oda magukhoz Elvist, és pattogó hangon leadott
rendeléséhez nem biggyeszt oda se egy „kérem”-et, se egy
„köszönöm”-öt.
Olive elment a negyedik masszázsára. Ezúttal nem sikerült az erős
kezű Leóhoz időpontot kapnia, de bízott benne, hogy Romana is
megfelelő mélységig mélyeszti majd az ujjait. Nem szerette volna, ha
egy kis krémes dagasztás után végigtörlik kendővel a hátát, mert attól
nem frissült volna fel.
Annak ellenére, hogy már mindegyiküknek elég ruhája volt, egy kis
vásárlásra mindig maradt idejük. Ezen a napon álomszép estélyiket
és öltönyöket akasztottak ki kiárusításra, ami tömegeket vonzott. Egy
hosszú standon parfümök és borotválkozás utáni szerek sorakoztak,

356
és a lányok szemérmetlenül kipróbáltak minden olyan illatot, aminek
szerintük jól hangzó neve volt.
– Ez itt maga a mennyország! – sóhajtotta Frankie, majd összehúzta
az arcát az orrába nyomuló illatfelhő miatt. – Egek, ennek olyan illata
van, mint egy édességboltnak – mondta, és megforgatta az ujjai között
a csodaszép parfümösüveget. – Ki visel ilyen illatot?
– Napjaink fiatalsága – felelte Roz. – Úgyhogy tedd szépen le, és
keress valami korodhoz illőt. Nézd, itt van egy Cardigan nevű illat,
ez talán tetszeni fog.
Frankie felnevetett. – Ha-ha, nagyon vicces. – A nevetése azonban
el is halt, amikor megpillantotta a látómezejébe belépő Vaughant.
Megpróbált nem odanézni rá, miközben a férfi a borotválkozáshoz
ajánlott illatok között matatott, de azt azért látta, hogy egy üvegbe,
amely méreteit tekintve tökéletesen illett hosszú combjához, széles
vállához és keskeny csípőjéhez, beleszimatol.
– Mit szólsz hozzá? – Ven lépett mellé, egy flitteres sárga ruhával
az egyik, egy ezüstszínű estélyivel a másik kezében.
– A mindenit! – Frankie halkan még el is füttyentette magát. – Mind
a kettő remekül állna.
– Csakhogy én neked szántam őket.
– A baj az, hogy nekem túl hosszúak lennének.
– Végeznek a hajón átalakítást. Válaszd ki valamelyiket, és ha
sietsz, este már fel is veheted. Gondolj arra, hogy semmibe sem kerül
– unszolta Ven.
– Úgy, szóval menjek, vegyem meg, azaz használjam ki, hogy egy
szerencsétlen marha ezt is kifizeti nekem – dünnyögte mosolyogva
Frankie.
– Így is mondhatjuk – hagyta rá Ven. – Bármelyiket választod,
remek kiegészítők is vannak hozzájuk odabenn, táskák, cipők.
Csiccsentsd ki magad ma este. Egyszer az életben megengedheted
magadnak, hogy milliomosnőnek nézzenek.
– Rittyentsd, talán ezt akartad mondani, nem?
– Nem mindegy? – Ven egy kicsi, de dühös mozdulattal Vaughan
felé intett a fejével. – Mutasd meg neki, hogy mit enged ki a keze

357
közül.
Frankie lopva szintén Vaughan felé nézett. Még mindig úgy nézett
ki, mint egy nagy, szőke viking, akit egy ezer évvel korábbi
időszakból teleportáltak a hajó fedélzetére. A szíve a férfi felé kezdte
húzni, ezért, hogy a figyelmét elterelje, kikapta Ven kezéből az egyik
fogast.
– Akkor legyen hát az arany – mondta, és már el is indult a
próbafülke felé. – Az ezüstre senki sem emlékszik.
Úgy beszélték meg Olive-val, hogy a kis Neptun medence mellett
találkoznak. A terület, amelyen aznap hajóztak, a gazdag
delfinvilágáról volt ismert. Ven, Frankie és Roz nagyon remélte, hogy
most sikerül megpillantaniuk néhányat. Próbálkozásukat siker
koronázta. A hajó farvizéhez csapatostul csatlakoztak a
kölyökdelfinek, sőt olyan is volt, amelyik játékos bukdácsolással
egészen az orr által felvert hullámig elmerészkedett. És amilyen a
szerencse – éppen akkor, amikor Ven kiment a mosdóba, és az
egészet elmulasztotta megint.
Olive úgy sántikált feléjük, mint egy sérült öregasszony.
– Még sohasem bántak el ennyire velem – nyögte, és hálás sóhajjal
leroskadt az egyik nyugágyra. – Romanáról kiderült, hogy egy magyar
szadista, olyan ujjakkal, mint egy dugóhúzó. Úgy érzem magam,
mintha aratás közben átment volna rajtam egy kombájn.
– De azért élvezted? – kérdezte Ven.
– Nagyon. Rohadt jó volt. De most szükségem van egy gin-tonikra.
Rögtön, ha lehet.
– Helló, ma’am, hozhatok önöknek valamilyen innivalót? – szólalt
meg mögötte, mintegy végszóra, Buzz.
– Köszönjük, igen. Négy gin-tonikot, legyen szíves – válaszolta
Ven, és közben körbenézett, hogy megfelel-e mindenkinek.
– Én fogom meginni mindet! – lihegte Olive, aki még mindig ott
érezte Romana hüvelykujjait a lapockái alatt. Már kezdte
mazochistának hinni magát, amiért ekkor élvezetét lelte az egyórás
sanyargatásban. De ekkor egy gonosz kis hang arra emlékeztette, hogy
valóban mazochista, hiszen éveken át sokkal több szenvedésnek tette
ki magát, mint amennyire a magyar masszőz ítélte, nevezetesen annak,

358
hogy egyetlen szó nélkül húzta a Hardcastle klán által nyakába
akasztott igát.
– Jéggel és citrommal? – kérdezte Buzz.
– Ó, igen, az remek lenne, köszönöm – felelte Ven, és Buzz már
tova is zizzent, hogy kihozza a rendelést.
Hamarosan Eric és Irene jelent meg a lépcsőn. Kék sortjukban és
fehér topjukban úgy néztek ki, mint az ikrek.
– Helló, hölgyeim! – intett oda a lányoknak Eric. – Azt hittem, ma
végre partra szálltak.
– Á, túl lusták voltunk hozzá. – Ezúttal Roz volt az, aki hajlandó
volt venni a lapot. Eric nem is lett volna Eric, ha a napi faviccét nem
süti el.
– Nézd csak a víz felett lebegő párát! – bökte oldalba Olive Vent.
A legkülönösebb dolog volt, amit valaha láttak. A hajó orra éppen
akkor nyomult bele egy szárazjég-felhőre emlékeztető hatalmas
ködfoltba, amely olyan volt, mintha a tükörsima víz lebegtette volna a
felszínén. Az óriási csendben finoman szólva is kísértetiesen hatott.
Mintha a Mesék a kriptából egyik horrorjelenetébe siklottak volna át.
– Nem állítom, hogy tetszik. – Roz még meg is rázkódott. – Nagyon
fura. – És közben dúdolni kezdte az Alkonyzóna főcímdalát.
– Ó, istenem, a lányok azok! – kiáltott fel Eric, és a távolba
mutatott. És valóban, a ködből elkezdtek kiválni a formák, és minden
perccel határozottabbá váltak. – Nézd, Irene, az Alexandra
Nagyhercegnő! Hát tényleg itt van! Istenem! – Eric hangja
megremegett, és mindenki legnagyobb meglepetésére előhúzta a
zsebkendőjét, és hangosan belefújta az orrát. Férfiasan bár, de
megkönnyezte a látványt. Köhögéssel próbálta álcázni, hogy bizony,
elszorult a torka, és ide-oda ingatta a fejét, de az arcáról nem tudta
eltüntetni a fénylő csíkokat.
Olive észrevette, milyen érzelmesen nyúlt oda Irene kezéért, hogy
aztán megszorítsa.
– Azon a hajón ismerkedtünk meg negyvenhat évvel ezelőtt –
magyarázta Irene halk, suttogó hangon. – Nagyon szép emlékeink
vannak róla.

359
 A Mermaidia kürtjéből felhangzó hangos tülkölés halálra
rémisztette mindnyájukat. Megindító pillanat volt, amikor a három,
méltóságteljes hattyúként közeledő öreg „nővér” szirénája mély,
zengzetes hangon válaszolt. Mintha tengeri lények beszélgettek volna
egymással a maguk különös nyelvén.
– Mintha köszönteni akarnának bennünket – jegyezte meg Olive.
– Vagy inkább elköszönnének tőlünk – szippantott nagyot Eric. –
Nézzék, milyen pompásan fest még mindig a Nagyhercegnő! Szilárd,
akár a szikla. Még egy tizenkettes erejű hurrikán sem tudná
megbillenteni. Gyönyörű, gyönyörű… Az Isten áldja meg!
Addigra a hajó összes fedélzete megtelt utasokkal. Mindenki a
narancssárga tölcsérű, fekete-fehérre mázolt Nagyhercegnő
hipnotikus vonulását bámulta két udvarhölgyével, a másik két kisebb
hajóval. Olyanok voltak a furcsa ködbe burkolva, mint a szellemek. A
Mermaidia utasai az ilyenkor szokásos üdvrivalgás helyett
temetéshez illő síri csendben álltak, és így tisztelegtek a tengerek
nagyméltóságú hölgyei előtt.
A Dámák, utasokkal megpakolva, egy rövid ideig a Mermaidiával
együtt haladtak, majd olyan sebességbe kapcsoltak, amekkorát a jóval
testesebb Mermaidia semmilyen körülmények között sem tudott volna
produkálni. Aztán méltóságteljes alakjukat elnyelte a köd. Még
belekürtöltek a levegőbe egy utolsó búcsúüzenetet, amelyre az ifjú
hajó legénysége hasonló módon válaszolt. Senki sem mozdult a
fedélzetén, míg a három dáma teljesen el nem tűnt a szemük elől.
Néhány ember integetni kezdett utánuk, köztük Eric is. Keze lassú,
szomorú íveket írt le a levegőben. Az emberek a legkülönfélébb
módon reagáltak a látottakra. Volt, aki félelemmel vegyes áhítattal
bámult a ködfolt után, volt, aki sírt. Még Roz szeméből is
kilopakodott néhány könnycsepp.
– Hát, ha valaki pár héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy pár öreg
hajó látványától elérzékenyülök, a szemükbe nevettem volna –
szipogta Olive.
– Gyere, drágám – mondta Ericbe karolva Irene. – Menjünk, és
dobjunk be valahol egy konyakot.
– Az jó lesz – sóhajtotta Eric, aki még mindig a hatalmas

360
zsebkendőjébe próbálta belefojtani a szipogását.
Venice a legszívesebben megölelte volna. – Duplát rendeljen neki
– és persze magának is! – kiáltott Irene után.
Fél órával később a lányok felsétáltak a Topaz medencéhez,
megnézni a jégszobor-bemutatót. A galéria egyik alkalmazottja, a
kezében egy leginkább vésőnek látszó, hatalmas szerszámmal
tekintélyes darabokat szakított le egy nagy jégtömbről, felfedve egy
gyönyörűen kidolgozott hableány részleteit. Olyan könnyed
mozdulatokkal tette mindezt, mintha csak banánt hámozna. Ezt a
gyönyörűséges darabot aztán levitték asztaldísznek az Ambrosiába,
ahol aznap halételekből és tenger gyümölcseiből összeállított
büféebéd várta a vendégeket. A négy lány kellemes kötelességének
érezte, hogy ezen a különleges napon ott csillapítsák éhségüket.
A kínálat valóban lenyűgöző volt. Pufi rákok, leheletvékony
lazacszeletek, tintahal, fésűkagyló, szárított halak és hozzájuk illő
saláták kínálgatták magukat ellenállhatatlanul. Természetesen a két
falánk útitárs is ott volt, és olyan magas tálcát halmoztak fel
maguknak, mint az Eiffel-torony. Akár a „falánkság óráját” is
meghirdethette volna az Ambrosia.
Olive belenyomta a villáját a sült tőkehalba, és az ínycsiklandozó
falat után arra gondolt, hogy Turbot halsütödéi még akkora vonzerőt
sem fognak gyakorolni rá, mint eddig. De aztán gyorsan száműzte a
fejéből az otthonnal kapcsolatos gondolatokat, nehogy elrontsák a
napját. Nem is akart belegondolni, hogy mennyivel jobban érzi magát
nélkülük.
A Topazba visszatérve csodálatos módon találtak négy egymás
melletti nyugágyat, tökéletes rálátással az óriáskivetítőre, és várták,
hogy a kiírásnak megfelelően tíz perc múlva elkezdődjön a Mamma
Mia. Ráadásul a bárhoz legközelebb eső oldalon voltak. Az egyetlen
hátránya az volt a helynek, hogy nagyon közel kerültek egy nagyon
hangos, birminghami akcentussal beszélő férfihoz.
Frankie meglocsolta magát negyvenfaktoros naptejjel, míg Roz,
Olive és Ven a kókuszillatú harmincassal is beérte. Szépen,
fokozatosan barnultak, ellentétben azokkal a tinédzserekkel, akik a
gyors eredmény reményében rákvörösre égették a vállukat a napon.

361
 A hangosbemondón keresztül Nigel arra figyelmeztette a
strandolókat, hogy a tengeren erősebb a napsugárzás, mint a
szárazföldön, ezért nagyon fontos a leégés elleni megfelelő
védekezés.
A birminghami utas egy házaspárral beszélgetett mögöttük. –
Nekem aztán nincs szükségem naptejre – mondta. – Akár főzőolajjal
is bekenhetném magam, akkor sem égnék le. Olyan vagyok, mint egy
napisten.
Az arra járó Buzz odaintett a hölgyeknek. Úgy tűnt, a felső
fedélzeten már végzett, és most a „hűvösebb fertályban” serénykedett,
ami többek között azt jelentette, hogy most itt villogtatta rájuk kedves,
kisfiús mosolyát. A viselkedése arról árulkodott, hogy őszintén
megkedvelte őket.
– Maga követ bennünket, Buzz? – tréfálkozott vele Ven.
– Természetesen – felelte a pincér. – Én az önök odaadó szolgája
vagyok.
– Ezt igazán örömmel halljuk – mondta Roz mosolyogva. –
Mindjárt iszom is rá egy pezsgőkoktélt.
– Legyen kettő – toldotta meg Ven a rendelést.
– Három! – tette hozzá Olive.
– Ó, a fenébe, akkor hozzon már négyet. – Frankie felnevetett. –
Eredetileg ugyan jó hideg buborékos vizet akartam inni, de ti
eltérítettetek a szándékomtól.
– De hát a pezsgő is buborékos víz – jegyezte meg Buzz. – Csak
nem kútból, hanem különleges hordóból merítik.
Még csak Ven fedélzeti kártyáját sem kellett elkérnie, mert a
kabinja számára terhelte az italok árát.
– Nagyon helyes fiú – jegyezte meg Ven, miután Buzz elrobogott.
Közben úgy igazította a törülközőjéből hajtogatott párnát a feje alatt,
hogy a lehető legkényelmesebben feküdhessen, és igyekezett mindent
kiüríteni az agyából. Egy ideig nem is hallott mást, csak a
medencében ficánkoló gyerekek visongását és az összekoccanó
poharak csilingelő hangját. Aztán egyszer csak, amikor már majdnem
elnyomta a legédesebb állom, irritálóan kellemetlen hangot hallott

362
jobb felől.
– Mondtam már, és ha odafigyelt volna, maga is tudná, hogy ez
nem Mai Tai!
Ven kinyitotta a szemét, de beletelt néhány másodpercbe, hogy a
fényviszonyokat megszokja, és észrevegye, hogy Dom Donaldson és
Tangerina nagyon agresszívan egy-egy koktélospoharat dug Buzz orra
alá.
– A Mai Tai vodkaalapú, és egyáltalán nincs benne rum –
bizonygatta Dom Donaldson nem valami halkan.
– Nem, nem – tiltakozott Buzz csendesen. – A Mai Taiban rum van
és narancslé…
– Tudom, mi van a Mai Taiban, az isten szerelmére. És ez itt nem
MAI TAI. VIGYE. VISSZA. – Kiáltotta tagoltan a színész. – Maguk,
pincérek, értenek egyáltalán angolul? – Vennek ezt követően azt
kellett látnia, hogy az ő szíve csücske, Dom Donaldson bökdösni
kezdi Buzz mellkasát a mutatóujjával, és magából kikelve
megismétli: – Vigye. Vissza!
A kedves, jó modorú Ven ezt nem tűrhette tovább. Felpattant a
nyugágyról, és Dom Donaldson meg Buzz közé vetette magát.
– Ne merjen így beszélni vele! – torkolta le vicsorogva a színészt.
Dom Donaldsont megdöbbentette, hogy egy földi halandó a
torkának ugrott, ezért néhány pillanatba beletelt, míg megtalálta a
hangját.
– És maga meg ki az ördög?
– Nem számít, hogy én ki vagyok – vetette oda neki Ven, akit sem a
férfi nagy termete, sem szuperfitt fizikai állapota nem tudott
visszarettenteni. – A lényeg, hogy ne beszéljen Buzzal úgy, ahogy
beszélt!
Dom Donaldson nem tudta, hogyan reagáljon ilyen helyzetben, mert
túlságosan ahhoz szokott, hogy az emberek idomulnak az ő
akaratához, és nem fordítva. Egyetértenek vele, és szó nélkül
teljesítik a kívánságait. Megpróbálta felidézni, mit tett, amikor
utoljára fordult ellene valaki, és ennek megfelelően dühös színjátékba
kezdett. Szabályosan kiütötte Buzz kezéből a megrakott tálcát. Csak

363
kevésen múlt, hogy a szerteszét röppenő poharak nem találtak el egy
arra totyogó gyereket; azok, amelyek nem a vízben végezték, hangos
csörömpölés közepette darabokra törtek a kövezeten, és a szilánkok
egy része belepotyogott a medencébe. Nem mintha Dom Donaldsont
érdekelte volna a dolog. Úgy tornyosult a hozzá képest törékeny nő
fölé, mint egy mérges pulyka, és minden figyelmét arra
összpontosította, hogy elbánjon vele. Ám amikor őt is bökdösni
kezdte, úgy, ahogy nem sokkal korábban Buzzt, Frankie is felpattant
az ágyáról, készen arra, hogy bármilyen eszközzel megállítsa az
elborult agyú színészt. De még több lépés távolságra volt tőlük,
amikor hófehér sorompóként egy kar ereszkedett Ven és Dom
Donaldson közé.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most velem jönne, uram –
mondta Nigel halkan és nagyon udvariasan.
– Igen, szerintem is, kapitány – válaszolta még mindig vicsorogva
a férfi, és egy hős testtartásával követte Nigelt. Büszkeséggel töltötte
el, hogy a Mermaidia első embere sietett a segítségére, és biztosra
vette, hogy a legmagasabb helyről érkező bocsánatkérés sem marad
el. Sőt, némi szerencsével még a nyaralásért sem kell fizetnie.
A legénység eközben kiterelgette a medence térségéből az utasokat,
és egy biztonsági hálót vontak a víz fölé. Ahhoz, hogy a szilánkoktól
megtisztíthassák a medence alját, le kellett engedni belőle a vizet.
Dom Donaldson dührohama a szórakozás lehetőségétől fosztotta meg
azokat, akik a Topazban szerették volna tölteni a délutánt.
Szerencsére volt még medence a hajón, de ez volt a legnépszerűbb,
nem utolsósorban az óriáskivetítő és a medencét körülvevő
puhapadló miatt.
– Rosszul tettem, hogy Buzz védelmére keltem? – kérdezte Ven,
akinek, miközben a medence körül tüsténkedő legénységet nézte,
bűntudata támadt az incidens miatt. Remegett. Egyáltalán nem vette
könnyen, hogy konfrontálódni kényszerült a kedvenc színészével.
– Dehogy. Nem a te hibádból történt, ami történt – mondta Olive,
és magához ölelte a barátnőjét. – Az a szörnyűséges színész tehet
mindenről. Remélem, Nigel nem nyalja ki a fenekét csak azért, mert
filmekben és szappanoperákban szerepel.

364
 Buzz a legjobb pillanatban tért vissza a tálcájára helyezett négy
koktéllal.
– Még mindig kérik az italokat, hölgyeim? – Az ő hangja is
reszketett. – Szeretném, ha a vendégeim lennének erre a…
– Ó, ezt felejtse el gyorsan, fiatalúr, vagy én is mellkason bököm –
fenyegette meg Roz kedélyesen. Mégis, mit nem képzel ez a kölyök?
Hogy az ő fizetése terhére fognak ők pezsgőzni?
– Köszönöm – felelte Buzz. – A vacsoránál gondoskodni fogok
róla, hogy extra adag trüffelt kapjanak a kávéjuk mellé. –
Sokatmondóan megkocogtatta az orrát. – A barátnőm készíti; talán
menni fog.
– Ez, látja, remek ötlet – válaszolta gyorsan Olive, miközben Ven
remegő kezébe nyomta az egyik pezsgőspoharat. – Lekötelez vele
mindnyájunkat.
A kabinjába visszatérő Frankie-t a fogason várta az új, átalakított
ruha, így még csak gondolkodnia sem kellett, hogy mit fog felvenni a
vacsorához. Lezuhanyozott, megszárította a haját, egy maroknyi erős
zselével elkészítette tüskés frizuráját, majd különös gonddal elkezdte
kisminkelni magát. Miután felvette a ruháját a hozzá illő cipővel és a
lenyűgöző aranylánccal, amit 20 fontért vásárolt a Market Avenue-n,
ismét megszemlélte magát a tükörben. Ha ez nem győzi meg azt az
istentelen vikinget arról, hogy mit hagyott ki, akkor felesleges minden
próbálkozás.
Ven lezuhanyozott, belecsavarta magát fehér frottírköpenyébe, és
egy csésze kávéval a kezében kiment az erkélyére. Gyönyörű késő
délután volt. A tenger tükörsima felszínét csak néha törte meg egy-egy
kósza hullám, a horizonton vanília– és eperszín árnyalatok
keveredtek. Elképesztő napon voltak túl. Először ott volt az incidens
Dom Donaldsonnal, majd később, amikor betértek egy délutáni teára
a Butterybe, odaült az asztalukhoz egy idősödő southporti házaspár.
A férfi egy stroke után volt éppen, így egyetlen városban sem hagyták
el a hajót, és a felesége azt próbálta megértetni vele, hogy mindez
nem számít; már az is épp elég nyaralás, hogy eljöttek erre a
gyönyörű útra.
– Addig élvezzék az életet, kedveseim, amíg megtehetik – mondta

365
az asszony, miközben talpra segítette a férjét, és megbiccentette felé a
fejét. – Sosem tudhatjuk, mi vár ránk a sarkon túl.
Mosolyogva megfogta a férje kezét, és a könyökhajlatába húzta, így
nyújtva neki biztos kapaszkodót.
– Vigyázzanak magukra – szólt utánuk Ven.
– Azt tesszük. Már ötvenöt éve. Tizennyolc évesek voltunk, amikor
összeházasodtunk. Mindenki azt jósolta, hogy nem lesz hosszú a
közös életünk…
Aztán az asszony a férje tempójához igazította lépteit, és lassan
elcsoszogtak a kijárat felé.
Mielőtt a könnyen elérzékenyülő Ven könnyei kicsordultak volna,
Frankie a kezébe nyomott egy zsebkendőt.
Most, ahogy Ven az erkélye korlátjára támaszkodva nézte a tengert,
tudta, hogy ebből a kis közjátékból le kell vonnia a tanulságot. Ha
hazaér, különös gondot fog fordítani arra, hogy mindent kipréseljen
magának az életből, amit csak lehet, és gondoskodni fog róla, hogy a
többiek is ezt tegyék.
És ekkor meglátta. Egy fekete delfinhát emelkedett ki a tengerből,
majd egy ívelt szaltó után elmerült, de rögtön utána egy másik
következett, majd megint kettő. Négy gyönyörű delfin emelkedett ki a
tenger csillámló vizéből pontosan négyszer, aztán eltűntek. Ven
diadalmasan a magasba emelte a kezét. Végre sikerült megpillantania
néhány delfint, de megérte kivárni őket! Azon tűnődött, képes-e
valaki mosolytalanul végignézni egy ilyen jelenést. Négy gyönyörű
alak a vízben. És a négy, mióta a számokat ismerte, mindig a kedvenc
száma volt.
– A mindenit! – mondta Roz elismerően, amikor meglátta a
kabinjából kilépő Frankie-t, és elindultak meginni a vacsora előtti
italukat. – Úgy nézel ki… nos, úgy nézel ki, mint a régi Frankie
Carnevale teljes díszben.
– Ez bók akart lenni? – kérdezte Frankie összeszűkült szemmel,
szkeptikusan.
– Persze hogy az – bizonygatta Roz. – Mégpedig nem is kicsi.
Olive a földig érő piros ruháját vette fel a hozzá illő stólával, Roz

366
egy fényes feketét, amely hátul hosszú, fodros uszályban végződött,
Ven pedig egy csokoládébarna flitteres kétrészes kreációt választott,
amely csudamód illett csillogó aranybarna fürtjeihez. Úgy nézett ki,
mint egy hercegnő. De az est királynője kétségkívül az aranyba
öltözött Frankie volt, aki megjelenésével egyetlen üzenetet közvetített
aznap este – „vigye az ördög a szőke vikingeket”.
– Ó, Frankie, lenyűgözően festesz – dicsérte Ven is. – Menjünk,
készíttessük el a hivatalos képet a versenyszervezők számára még
vacsora előtt.
Azzal mindnyájan elindultak, mint négy négymillió dolláros nő a
főlépcsőház felé. Közben elhaladtak a Mermaidiát ábrázoló
dombormű előtt.
Az időzítésük nem is lehetett volna jobb. Éppen amikor beálltak a
fényképükhöz, a szemközti galérián Vaughan jelent meg a
családtagjaival.
– Ne nézz fel – súgta a szája sarkából Roz olyan profizmussal,
hogy beállhatott volna hasbeszélőnek egy vidéki cirkuszba. –
Vaughant látom tizenkét óránál. Onnan, ahol áll, észveszejtő rálátása
lehet a cickóidra.
Frankie azonban nem tudta megállni, hogy ne fordítsa arra a fejét.
A pillantása rögtön összekapcsolódott a fekete frakkot viselő
Vaughanéval, majd szándékos lassúsággal elfordult tőle, és tüntetően
belenézett a kamerába. Ez az apró, de egyértelműen elutasító gesztus
balzsam volt a saját sebeire, de még így is érezte a lelkére nehezedő
szomorúság súlyát, és azt kívánta, bárcsak örökre múlna el. Persze
tudta, hogy ez mindaddig nem fog megtörténni, amíg nem távolodnak
el egymástól térben és időben, így egyelőre meg kellett elégednie a
parányi bosszúval. Hogy az még teljesebb legyen, kiszámított
csípőmozgással követte barátnőit az étterem szintjére vezető lépcső
felé.
Kicsit késve érkeztek az étterembe, és Ven boldogan látta, hogy
Nigel mégsem ment el a Cruzba, hanem ott ült az asztalnál a szokásos
helyén. Gálánsan felállt, amikor a hölgyek a helyükre értek, de
kerülte a szemkontaktust Vennel. Már megint.
A beszélgetés során elkerülhetetlenül szóba került a Topaz

367
medencénél történt pohártörés és a pletyka, ami ezzel kapcsolatban
kezdett keringeni a hajón. Royston és Stella úgy halotta, hogy néhány
suhanc verekedni kezdett, és a bunyó során egy egész tálca koktél
összetört, de a lányok pontosították a történetet. Nigel gyakorlatilag
elmaszatolta, hogy mi történt Dom Donaldsonnal az incidens után;
egyetlen részletet sem volt hajlandó megosztani az asztaltársasággal.
Csupán annyit mondott, hogy „sikerült rendezni a problémát”. Olyan
profi könnyedséggel táncolta körbe a témát, mint Michael Flatley a
színpadot.
Ven szerint ez azt jelentette, hogy Nigel elvitte Dom Donaldsont az
irodájába, ott nagy felhajtás közepette elnézést kért tőle, néhány
bókkal helyrebillentette a lelki egyensúlyát, és ezzel ismét szárnyakat
adott a színészből áradó önteltségnek. Mi másért lenne ennyire
titokzatos? Maga is meglepődött, milyen kiábrándítónak találja a férfi
viselkedését, és gondolatban ugyanúgy letaszította a piedesztálról,
ahogy azt Dom Donaldsonnal tette délután. Még csak fel sem gyorsult
a pulzusa, amikor Nigel átnyúlt előtte a sótartóért, és a lábuk közben
összeért az asztal alatt. És amikor, még a kávé előtt, elköszönt tőlük,
mondván, hogy vissza kell mennie a hídra, először fordult elő, hogy
Ven nem bámulta meg a távolodó hátát, és nem sóhajtott párat
gondolatban. Egyetlen férfi volt az életében, aki sohasem okozott
csalódást neki. Az apja. Ő volt számára a mérce, amelyhez eddig még
senkinek sem sikerült felnőnie.
Míg a két idősebb pár elvonult a Flamencóba, meghallgatni egy
dzsesszbanda koncertjét, a négy lány ismét a Mermaidia Színtársulat
műsorát választotta, és ismét megállapították, hogy a színészeknek
egy nagyobb bolygónyi ésszel kell rendelkezniük ahhoz, hogy
ennyiféle prózai és dalszöveget megtanuljanak. Az est során a James
Bond-filmek betétdalaiból hangzott el válogatás Szigorúan bizalmas
címmel. Ezt követően, miután nevetve megállapították, hogy tényleg
vén tyúkokká váltak, beültek a Café Parisienne-be, ahol Horlickot
kortyolgatva figyelték a Harlequins nevű éjszakai bárba tartó
tinédzsereket.
Mikor a többiek elmentek lefeküdni, Ven a szokásához híven
felsétált a legfelső fedélzetre – ahogy a többiek meg-megjegyezték,
hogy mindennapos sétáját megtegye – friss levegőt szívni. A feje tele

368
volt Nigellel és Dom Donaldsonnal. Mégis, mire számítottál, mit fog
csinálni ilyen helyzetben egy kapitány? – kérdezte egy hang, arra
utalva, hogy kissé igazságtalanul ítélte meg a férfit. Talán arra, hogy
ott, mindenki szeme láttára behúz egyet Dom Donaldsonnak, aki aztán
a medencében végzi? Chuck Norris lehet, hogy ezt tette volna, de
Nigelnek nem ez a stílusa.
– Helló! – zökkentette ki egy vidám hang a tépelődéséből.
Természetesen Florence volt az, csillogó fekete ruhájában és
megszokott gyöngysorában. – Óóó, talán megzavartam valamiben?
Nagyon belemerült a gondolataiba, kedvesem.
– Bocsánat – mosolygott Ven. – Örülök, hogy megszólított. Hogy
vannak?
– Ó, köszönöm, remekül – válaszolta Florence, és egy széles
mozdulattal körbemutatott. – Mi mást válaszolhatna az ember egy
ilyen gyönyörű helyen?
Ven bólintott, és maga is körbehordozta a tekintetét az előttük
elterülő tengeren. – De hiszen semmit sem lehet látni, annyira sötét
van. Mi az, amit annyira megkapónak talál?
– Nem is tudom… De szeretem azt hinni, hogy bepillantást kapunk
a mennyországba – felelte mosolyogva Florence.
Ven csendben maradt. Hogy mondhatná meg egy idős asszonynak,
hogy szerinte semmi sincs az utolsó lehelet után? Anélkül, hogy
tudatosult volna benne, felsóhajtott, mire Florence ismét megkérdezte
tőle, hogy biztosan jól van-e.
– Igen, jól vagyok – válaszolta Ven. – Csak kissé különösen alakult
a napom, ez minden. Valaki belelökött egy tálcányi poharat a
medencébe, és az egészet ki kellett üríteni. Szörnyű volt.
– Még szerencse, hogy a kapitány szíve a helyén volt, és remekül
kezelte az ügyet.
– Gondolja? – kérdezte még mindig kételkedve Ven.
– Ó, igen – bólogatott Florence. – Egyetlen kapitány sem tűrhet
meg ilyen utasokat a hajóján.
Ven hegyezni kezdte a fülét. – Mit akar ezzel mondani? Mit csinált
Nigel?

369
 – A színésznek… Holnap, Gibraltárnál el kell hagynia a hajót. –
Ekkor valami elvonta a figyelmét, majd fennhangon válaszolt
valamire, amit Ven a nagy csodálkozás miatt meg sem hallott. –
Jövök már, drágám. Dennis hív – magyarázta Vennek. – Annyira
egymásra hangolódtunk az évek során, hogy bármilyen halkan szólít
is, meghallom. Mennem kell. Ha nem tudja, hol vagyok, pánikba esik.
Érezze jól magát holnap Gibraltáron, kedvesem.
– Várjon! – szólt utána Ven. – Szeretnék átadni önöknek egy kártyát
az évfordulójukra. – Hol fognak ünnepelni?
– Ó, milyen kedves! – Florence szája széles mosolyra húzódott. –
Az Ambrosiában leszünk, az egyes asztalnál. Az első turnusban.
– Felírom – mondta Ven, és már elő is húzott a táskájából egy
tollat, és egy éttermi számlát, hogy feljegyezze a hátuljára a
részleteket. – Az egyes asztalt mondta, ugye? És még mielőtt
elmenne… Amit a kapitányról… – felnézett, de addigra halk
nyikorgással már be is csukódott a hajó belsejébe vezető ajtó. Az
idős hölgy visszament oda, ahonnan a férje szólongatta.
14. nap: Gibraltár
Megjelenés: utcai viseletben

370
 61. fejezet
Amikor Ven széthúzta a függönyöket, Gibraltár méltóságteljes képe
tárult fel előtte. Akkor még nem tudta, hogy a hosszan elnyúló szikla
maga Gibraltár. Azt gondolta, hogy a táj egyik látványos sajátossága,
és nem az a gigantikus hegység, ami valójában volt. Gyorsan
megmosakodott, felöltözött, mert aznap reggel, Roz kivételével,
bejelentkeztek egy delfinfigyelő programra. Roz nem kedvelte
túlságosan a hullámok játékának kitett csónakokat, így inkább úgy
döntött, hogy magányos barangolásra indul Gibraltáron.
– Cicuska, kelj fel, itt a jó tejfel! – hallatszott Olive hangja és
kopogása az ajtó túloldalán. – Ébren vagy? Mondani akarok valamit.
Olive ragyogó arccal köszöntötte az ajtót nyitó Vent. – Mit
gondolsz, kit láttam ma reggel a recepción, összepakolt bőröndökkel?
– Brad Pittet?
– Nem talált. Még csak a közelében sem jársz, bár lehet, hogy az
illető nem értene egyet veled. Én ugyanis a pökhendi Donaldsonra és
Tangerina Narancsszín Zselére gondolok. Úgy tűnik, a kapitány
kitette a szűrüket a hajóról a tegnapi performance után.
– Viccelsz? – kérdezte Ven. Tehát Florence az igazat mondta
éjszaka.
– Nem. – Időközben Frankie ajtaja is kinyílt, és miközben a Buttery
felé haladtak egy gyors reggelire, tovább folytatták a pletykálkodást.
Ven aznap reggel két mandulás croissant-t evett. Hirtelen, a
mosolyával együtt, visszatért az étvágya is.
Miközben Ven, Frankie és Olive a csónak oldalán áthajolva
kislány módjára felvisított, amikor karnyújtásnyira tőlük felbukkant
előttük egy-egy játékos delfin, Roz elvegyült a Gibraltár hosszú,
forgalmas főutcáján nyüzsgő, olcsó alkoholra és cigarettára vadászó
turisták és a potom pénzért beszerezhető videojátékokra ácsingózó
gyerekek között. Gyanította, hogy az árak még alacsonyabbak, amikor
nincs a kikötőben hajó. A kirakatokba kihelyezett feliratok ugyanis a
„legjobb árakat” kínálták „a Mermaidia utasainak”.
Úgy emlékezett, hogy nem volt ekkora nyüzsgés, amikor utoljára
Gibraltáron járt. Akkor nem álltak turistahajók a kikötőben. Ő és

371
Robert Benalmadenából érkezett egynapos városnézésre. Roz éppen
egy ékszerbolt előtt álldogált, és szinte megdermedt, ahogy tudata
mélyéről hideg zuhanyként előtolultak benne az akkori emlékek. Ő
bement egy illatszerboltba parfümöt venni, és amikor kijött, Robert a
gyűrűket nézegette a szemközti ékszerüzlet kirakatában.
– Nekem már van egy – bökte oldalba a férfit viccesen.
– Nem is neked lesz – válaszolta Robert. Csak úgy kicsúszott a
száján. Akár viccet is formálhatott volna belőle, de ő maga legalább
annyira meglepődött attól, amit mondott, mint a felesége. És ami
elhangzott, azt nagyon nehéz lett volna visszaszívni és elfelejteni.
– Ezt meg hogy érted? – Roz ideges mosollyal várta a férfi
válaszát, noha előre tudta, hogy mit fog hallani. Két perccel korábban
még szárnyalni tudott volna a boldogságtól, hiszen nyaralt, és
kivételesen még biztonságban is érezte magát. Most meg, mintha
valami szaggatni kezdte volna a belsejét. Mintha apró darabokat
téptek volna ki belőle, módszeresen, mint amikor a házat bontják,
tégláról téglára, és minden eltávolított részecske közelebb vitte az
összeomláshoz.
– Ne itt, Roz – figyelmeztette Robert, és magasan feltartott fejjel
körülnézett, mintha így a jelenet fölé kerekedhetett volna, amire, erről
meg volt győződve, perceken belül sor kerül.
Nem azt mondta, hogy „ne légy ostoba, Roz”, vagy hogy „ne ess
túlzásokba, Roz”. Ne itt, mindössze ennyi hagyta el a száját, ami azt
jelentette, hogy van mondandója az üggyel kapcsolatban, amit, ha nem
is Gibraltáron, de meg akart vele osztani.
Roz sikoltozni szeretett volna. Az egész teste vibrált a feszültségtől
és a félelemtől. Tehát már megint. A férjének megint viszonya van.
Futó kalandja egy ócska ribanccal. Bár lehet, hogy ezúttal mégsem
erről volt szó, hiszen a férfi a gyűrűket nézegette, nyilvánvalóan azért,
mert venni akart egyet valakinek. Egy másik nőnek, a felesége
jelenlétében. Ez messze felülmúlta a legdurvább dolgot is, amit
Robert valaha elkövetett ellene, pedig nemegyszer sárba tiporta az
évek során. Roz bánata túl mély volt ahhoz, hogy kitörjön, de az
arcán legördülő sós, kövér könnyek jelezték, hogy odabent már
elkezdődött a vihar. Robert zavart, türelmetlen sóhajjal vette

372
tudomásul, hogy az asszony elsírta magát.
– Kay az? – kérdezte szipogva Roz. Egy ideje már gyanította, hogy
van valami a férje meg a személyi asszisztense között.
– Nem – mondta a férfi. – Ő már a múlté.
Mi a picsa? Tehát viszonya volt Kay-jel, akit már dobott is egy
újabb hódítás miatt.
– Ne csinálj jelenetet! – A férfi megragadta Roz karját, és
vonszolni kezdte az utca vége felé. Roz azt hitte, megbénul: az ujjai
elzsibbadtak, mintha még a vér is zavartan keringett volna az ereiben,
elfelejtve, hogy melyik irányban kell folynia. A légzése szaggatottá
vált – egyetlen szerve vagy testrésze sem tudta, hogy mit kellene
tennie.
– Akkor akartam elmondani neked, amikor hazaértünk – folytatta
Robert. – Sajnálom, hogy kicsúszott a számon. Ne sírj, Roz, az isten
szerelmére! – Amit mondott, és ahogy mondta, az nem könyörgés volt,
hanem fenyegető morgás amiatt, hogy az asszony esetleg kellemetlen
helyzetbe hozza nyilvános helyen. Roz megpróbálta visszanyelni a
könnyeit, de azok nem engedelmeskedtek, sőt patakokban csorogtak
tovább.
– Ki… Ki az? – szipogta.
– Nem mindegy? Úgysem ismered. Figyelj, nem beszélhetnénk meg
ezt inkább a szállodában? – És ekkor megadta a kegyelemdöfést. –
Csak még kell vennem egy fényképezőgépet, mielőtt visszamegyünk.
És az összetört szívű Roz, bármilyen nevetségesen festhettek is,
engedelmesen követte Gibraltár főutcáján Robertet, aki SLR-árakat
hasonlítgatott össze, kirakattól kirakatig vándorolt.
– Ez egy tízessel olcsóbb volt az utca másik végében – mondta
bosszúsan, mintha Rozt érdekelte volna a dolog. A könnyek továbbra
is folytak az arcán, és időnként le kellett vennie a napszemüvegét,
hogy megtörölhesse felpuffadt szemét. Hallotta, amikor egy kislány
megkérdezte az anyjától: – Mami, miért sír az a néni? – És Roz a
legszívesebben térdre rogyott volna annak a hosszú utcának a
közepén, hogy kizokoghassa magából a bánatát. Amikor Robert
megvette végre a fényképezőgépét, visszamentek az autójukhoz, és
egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, míg meg nem álltak a

373
szállodájuk előtt. Ott rögtön csomagolni kezdtek a másnapi
hazautazáshoz.
A férfi Barnsley-ba visszaérve azonnal kiköltözött a közös
otthonukból. Rozt kínozta, hogy nem volt hajlandó elárulni a nő nevét,
akivel viszonya volt. Még nagyobb kínt jelentett azonban, amikor
kiderült, hogy a szóban forgó lány Roz unokatestvére, Tina, aki akkor
már terhes is volt. Aztán Robert három hét múlva mégiscsak
visszatért, azt állítva, hogy mindennek vége van köztük, de alig két
hét múlva megint visszament Tinához. Roz ekkor már az
idegösszeomlás határán volt. Végül Frankie volt az, aki megelégelte a
huzavonát, rendet teremtett a nagy kavalkádban: felhívta Robertet, és
közölte vele, hogy egyszer s mindenkorra húzzon el a jó büdös
fenébe. Frankie a zárakat is kicseréltette a házon, és ő beszélt meg
időpontot a válóperes ügyvéddel is. Roz már el is felejtette, milyen
erős támasz volt mellette Frankie, amikor kicsúszott a talaj a lába
alól.
Manus többévnyi türelemmel hozzásegítette Rozt, hogy ismét meg
tudjon bízni egy férfiban. Kár, hogy most nem volt ott vele, és nem
űzhette el a múlt kísérteteit ebből a gyönyörű városból. Ha most itt
sétált volna mellette, jelenlétével semmissé tehette volna a régi,
nyomasztó árnyakat, és új, értékes emlékeket hozhattak volna létre.
Milyen szép férfi, gondolta Roz, és ismét könnybe lábadt a szeme.
Sohasem sértette volna meg Ven érzéseit azzal, hogy ezt meg is
mondja neki, de alig várta, hogy hazaérjenek. Szeretett volna
leborulni Manus elé, hogy megmondhassa neki, mennyire szereti.
Vissza akart vonni minden disznóságot, amit valaha a fejéhez vágott.
Ha még megengedi neki. Ha még nem késett el vele.
*
Frankie-nek egy időre elege lett a napból. Élvezte azt a néhány órát
a kicsi, pattogós delfinfigyelő csónakban, a gyerekekkel és a
nyugdíjasokkal együtt visítozott, ahogy csak a torkán kifért, amikor
megpillantották a kedves, játékos lényeket. A legszívesebben beugrott
volna a vízbe, hogy maga is egy álom részévé váljon. Ugyanakkor a
hely híres volt veszélyes rejtett áramlatairól, így ez nem lett volna
bölcs lépés. Mindezzel együtt varázslatosan telt el a délelőtt.

374
 Éppen egy jó részhez ért a könyvében, és arra gondolt, hogy keres
magának egy árnyékos helyet az olvasáshoz. Amíg Ven és Olive úszni
mentek, ő levonult az ötödik szinten lévő bájos kis teázóba, a
Samovarba. Letelepedett az egyik sarokba, egy kényelmes kanapéra a
hajóablak mellett, megivott egy karamellás lattét, és megevett hozzá
egy szelet puha Viktória piskótát, ami csodálatosan étvágygerjesztő
volt a tetejére hintett cukormázzal és a mellé rakott kanálnyi
szamócával. A nagyszájú birminghami napisten, aki előző nap váltig
állította, hogy akkor sem égne le, ha étolajjal kenné be magát, most,
amikor elsétált mellette, mélyen homlokába húzott kalappal, úgy
nézett ki, mint a főtt rák, és ugyancsak felégett arca minden lépésnél
összerándult a fájdalomtól. Úgy tűnik, földi halandó volt, mégiscsak
megperzselte kicsit a nap. Jobban tette volna, ha hallgat Nigel
figyelmeztetésére, hogy a napsugarak jobban égetnek a víz felett, mint
a szárazföldön. Szegény fickó, gondolta Frankie, de azért
megengedett magának némi kárörömöt is.
Az ötödik lap körül Frankie ismét felpillantott, és ekkor meglátta a
Samovar előtt sündörgő férfit. Vaughan, a Viking istenien festett
hosszú, nedves sortjában és kifakult AC/DC-pólójában. A nyavalyás.
Frankie gyorsan lehajtotta a fejét, és megpróbálta folytatni az
olvasást, s bár a szemei regisztrálták a szavakat, az értelmük nem
jutott el a tudatáig. Háromszor el kellett olvasnia egyetlen oldalt,
mire megértette, hogy miről szól egyáltalán.
Amikor az asztala felett megérzett valakit, azt hitte, a pincér tért
vissza hozzá, hogy megkérdezze, hozhat-e neki egy újabb italt, de
amikor felnézett, Vaughant látta maga előtt, aki őt méregette fjordokat
idéző szemeivel.
– Válthatnánk néhány szót? – kérdezte csendesen a férfi.
– Nem, nem válthatnánk, maga köpönyegforgató, kisstílű lúzer,
húzzon innen a jó büdös fenébe – mondta Frankie. Persze csak
magában, mert az az áruló szája cserbenhagyta, és nem formálta meg
a szavakat.
– Mit akar?
Vaughan leült az asztal másik oldalára, és hosszú, erős combjára
fektette a tenyerét. – Tartozom magának egy bocsánatkéréssel –

375
kezdte óvatosan, mint aki titokban arra számít, hogy a következő
pillanatban hozzávágnak valamit. Például az asztalon álló cukortartót.
– Igen? Miért is?
Vaughan látta a nő szemében a megbántottságot. Persze hogy tudta,
miért akar bocsánatot kérni tőle, ugyanakkor ő is megértette, hogy
udvariatlan viselkedéséért meg akarja kínozni egy kicsit.
– Azért, hogy úgy faképnél hagytam Korčulán – felelte Vaughan. –
Durva voltam, és ostoba. Sajnálom.
– Nos, rendben – mondta Frankie, és úgy tett, mintha folytatni
akarná az olvasást. A férfi végül is elmondta, amit el akart mondani,
most már akár el is mehet. Miért maradna akár egy percig is? A szíve
egy parányi, áruló részecskéje azonban abban bízott, hogy még közel
sem fejezte be.
És a férfi nem ment el. Ehelyett önutálattal átitatott hangon így
folytatta: – Frankie. Amint felálltam attól az asztaltól, tudatosult
bennem, hogy szar alak módjára viselkedem. Olyan kellemesen
éreztem magam a társaságában.
– Észrevettem – vetette oda foghegyről Frankie. – Azért rohant el
úgy, mintha kigyulladt volna a fenekén a nadrág.
Vaughan felsóhajtott, és gondterhelten végigsimított a homlokán. –
Nem várhatom el, hogy megértsen. Ahhoz el kell mondanom valamit,
amit nagyon nehéz. Először is, tudnia kell, hogy kedvelem magát,
Frankie. Nagyon, de nagyon kedvelem. Egyáltalán nem számítottam
rá, hogy találkozom még valakivel, aki ennyire belopja magát a
szívembe. Pláne nem egy hajóúton.
Frankie engedetlen szíve ugrándozni kezdett a mellkasában. Nem
tudta, hogyan válaszoljon. Ostoba módon a nyitott könyvre meredt, de
akkor sem érzékelt volna kevesebbet a lapra nyomtatott szövegből, ha
hieroglifákkal írták volna tele.
Vaughan kinyújtotta a kezét, és gyengéden kiemelte a könyvet
Frankie öléből, és nyitott lappal lefelé az asztalra fektette, maguk
közé.
– Úgy tűnik, sok közös van bennem és Hitlerben – mondta, amivel
egy dolgot mindenképp sikerült elérnie: Frankie felkapta a fejét.
Tényleg jól hallotta?

376
 – Valószínűleg nem így kellett volna kezdenem – motyogta
Vaughan, és tanácstalanul vakargatni kezdte a tarkóját. Bármit akart is
mondani, nehezen jöttek a szájára a megfelelő szavak.
– Azt akarja mondani, hogy van egy Eva Braun nevű barátnője,
akivel egy bunkerben lakik? – kérdezte Frankie fanyarul, amivel
sikerült megmosolyogtatnia Vaughant.
– Nem egészen. Ismeri azt a dalt Hitlerről, Goebbelsről és
Himmlerről?
Frankie lassan megrázta a fejét. – Ne haragudjon, de még csak nem
is sejtem, hová akar kilyukadni.
Vaughan mellkasa felfújódott, aztán hangosan kifújta a levegőt és
belevágott.
– Arról szól, hogy melyiknek hány heréje van.
Hát ez hihetetlen, gondolta Frankie. Az imént még egy romantikus
történetet olvasott, most meg arról folytat eszmecserét, hogy bizonyos
SS-tisztek hány herével büszkélkedhettek.
A férfi türelmesen várt, hátha Frankie magától is meg tudja oldani
a talányt. De úgy tűnt, hiába töri a fejét. Aztán mintha derengeni
kezdett volna neki valami. – Arra gondol, amelyik úgy kezdődik,
hogy „Hitlernek egy heréje volt. Göringnek kettő, de az kicsi volt…”
– Igen, arra.
Most Frankie volt az, aki vakargatni kezdte a fejét. Csak nem azért
példálódzik Vaughan ezzel a bumfordi nótával, mert…
– Azt akarja mondani, hogy nincs meg mind a két töke?
– Shhh… – Abból, ahogy Vaughan behúzta a nyakát, és ahogy
ijedten körülnézett, arra lehetett következtetni, hogy Frankie, ha kicsit
hangosan is, de a fején találta a szöget.
– És akkor mi van? – kérdezte hitetlenkedve. – Mi köze van a
herék számának bármihez?
– Ó, Frankie, nem csak erről van szó – folytatta Vaughan, de most
már ő kerülte Frankie tekintetét. – Pár évvel ezelőtt, hogy is
mondjam… rákos lettem… éppen ott. És a partnerem lelépett
mellőlem. Azt mondta, fél, hogy elkapja.
– De hát a rákot nem lehet elkapni! – vakkantotta Frankie.

377
 – Én tudom… – Vaughan védekezően maga elé emelte szétnyitott
tenyerét. – Hogy az ő fejében mi ment végbe, az rejtély, mindenesetre
ezzel az indokkal szakított velem. Pedig, hogy lekopogjam, teljesen
jól vagyok. De azóta sem voltam senkivel. Én, akit mindenki kemény
fickónak gondol. Akinek a motor az élete, és tetkója van…
Frankie a másodperc töredékéig arra gondolt, hogy Vaughan ezzel
a dumával akarja elcsábítani. Voltak férfiak, akik sportot űztek az
olyan szövegekből, hogy „nem tudják felállítani”, mert abban bíztak,
hogy az ostoba liba, csak hogy bebizonyítsa a saját tehetségét, ágyba
viszi őket, és ott – csodák csodája – sikerül is visszaadni a
férfiasságukat. Akár négyszer is. Vaughan azonban nem színlelte a
problémát. Egy idióta is láthatta, hogy a béka feneke alá alázta magát
azzal, hogy bevallotta.
– Azért növesztettem meg a hajamat, hogy elbújhassak mögé. Így,
egy herével nem éreztem teljes férfinak magam, és inkább nem
kockáztattam meg az elutasítást. Inkább vállaltam a magányt.
Gary Barlow-nak igaza volt. Egyetlen perc is elég ahhoz, hogy az
ember szerelembe essen. Most, hogy a nagy Vaughan szemében
meglátta az őszinte fájdalmat, maga is úgy érezte, hogy egy
kőhajításnyira van csupán tőle a szerelem.
– Maga az első nő, aki felé azóta kinyújtottam a kezem.
– És mégis megfutamodott. Miért? Mi rosszat mondtam?
– Valami olyasmiről beszélt, hogy a volt barátainak nem volt elég
vér a pucájában. Ez nekem úgy hangzott, mintha a tökei tennék a
férfit. És akinek nincs elég golyója, az faszfej… remélem, bír
követni.
– Ó, istenem! – nyögte Frankie. – Ilyesmi eszembe sem jutott! –
Aztán ellenállhatatlan nevetésben tört ki, megtörve ezzel a
feszültséget, amely addig külön burokba zárta mindkettőjüket. – Ne
haragudjon, Vaughan, de muszáj nevetnem. Maga, ha úgy tetszik,
tízszer olyan tökös, mint a volt pasijaim együttvéve. Ostoba, ostoba
ember! Még szerencse, hogy nem matektanár! – Istenem, milyen
lenyűgözően jóképű, gondolta Frankie. Milyen nagydarab, és mégis,
mennyire sebezhető. A legszívesebben magához rántotta volna, hogy
ott, helyben megegye.

378
 – Miért? Maga nem találja visszataszítónak az állapotomat? –
Vaughan szemét olyan súllyal húzta a hitetlenkedés, hogy majdnem
kiesett.
Frankie felállt, és a férfi felé nyújtotta a kezét.
– Jöjjön a kabinomba, nagyfiú – mondta, és nagy olasz szemében
pajkosság villant. – Megmutatom, hogy annak találom-e.
A férfi nem fogta meg a kezét. – Azért, mert szánalmat érez
irántam?
– Nem. Azért, mert helyre akarom állítani az önmagába vetett hitét.
Plusz, nekem is van egy kis történetem, amit szívesen megosztanék
valakivel. Nem maga az egyetlen, tudja, aki elrejtőzött a világ elől, és
szeretném bebizonyítani magának, hogy amit tett, az bizony ostoba
dolog volt – válaszolta Frankie.
És Vaughan most már megfogta a felajánlott kezet.

379
 62. fejezet
Amikor Frankie később találkozott a többiekkel a Vistában, olyan
szélesen mosolygott, mintha ruhafogast dugtak volna a szájába.
– És mondd csak, mivel is töltötted pontosan a délutánt? – kérdezte
Ven.
– Vaughanoztam! – sóhajtotta Frankie.
– Nem! – visította Roz.
– De igen!
Gin-tonikot rendeltek, és miközben elkortyolgatták, és
elropogtatták mellé az elmaradhatatlan japán sós kekszet, Frankie
beszámolt a többieknek arról, hogy Vaughan, hozzá hasonlóan,
felépült a rákból. És mivel ő megértette, min ment át a férfi, és mivel
mindketten elveszítettek olyan testrészt, amely szoros kapcsolatban
áll a szexualitással, mindketten biztos révben érezték magukat a
másik társaságában.
– Igazából többször is révbe értünk – mondta egy kacsintás közben
Frankie. – Olyan régen nem feküdtem le senkivel; el is felejtettem,
milyen jó tud lenni a szex. Persze csak akkor, ha jól csinálják.
– Kímélj meg bennünket a részletektől, légy szíves! – szólt rá Roz.
– Engem nem kell! – vágott közbe Olive. – Én mindent tudni
akarok!
Kiderült, hogy ott feküdni egymás karjaiban egy réges-rég
esedékes szexuális aktus után olyasmi, amit csak ajánlani lehet
mindenkinek. Olive ugyan nem volt biztos abban, hogy ő is ilyen
eksztázisba fog esni, miután David, a hazatérését követően,
megmártja benne a dákóját, és hirtelen elfogta a pánik, hogy ágyba
kell bújnia valakivel, aki nem Atho Petrakis, és hiába hunyja majd be
a szemét, előbb-utóbb ki fog derülni, hogy soha nem is lesz az. És az
érzés keserűségét még egy különösen nagy korty gin-tonikkal sem
sikerült lemosnia.
Roz azon gondolkodott, hogy Manusszal, ha össze tudnak spórolni
annyi pénzt, ugyancsak befizetnek majd egy hajóútra. Azt akarta, hogy
a tiszta tengeri levegő a férfi szívét is járja át, és gyógyítsa be a rajta
esett sebeket. A hajó ringására szeretett volna szeretkezni vele, aztán

380
kiülni a medence mellé, és megtalálni a felkínált békét. Mert Manus
már évek óta nem pihent. Ha nem dolgozott, akkor Roz táncoltatta
meg az idegeit.
Ven ugyancsak engedélyezett magának egy röpke pillantást egy
másik életbe, amelyben közös kabinjuk ágyából nézte, ahogy Nigel
O’Shaugnessy lassan levetkőzik, majd bebújik mellé a takaró alá.
Ven számára leegyszerűsítette volna a dolgokat, ha Nigel nem
kidobja, hanem körbeudvarolja Dom Donaldsont, mert ebből látta
volna, hogy mégsem ő a számára megfelelő férfi, és könnyedén
kiverte volna a fejéből. Így azonban ismét visszakerült neonnal
megvilágított státuszába, ami már most megnehezítette a vészesen
közelítő elválást. Erről eszébe jutott egy szünidős románca Máltán,
amikor tizenöt évesen beleszeretett a fekete hajú, őzikeszemű
pincérbe, akit Victornak hívtak. Az egész hazafelé vezető utat
végigsírta, és biztosra vette, hogy sohasem fognak begyógyulni az
elválás okozta sebek. Vajon mikor nő ki az ember ebből az ostoba
viselkedésből? Lehet, hogy soha?
Aznap este ismét léggömbökkel díszített vacsoraasztal fogadta
őket.
– Lehet, hogy ez most már tényleg a versenyszervezőktől van –
jegyezte meg Frankie tűnődő hangon.
– Hm… nem tudom – felelte Ven.
– Mi folyik itt már megint? – kérdezte Royston, amikor rózsaszín,
hímzett golfütőkkel díszített pólójában megérkezett. – Talán titkolnak
előlünk valamit, lányok?
– Nem lehet, Royston, hogy a maga huszonegyedik születésnapját
ünnepeljük? – évődött Olive.
– Remélem, nem azt szagolták ki, hogy öt év cölibátus után végre
dugtam? – kérdezte Roztól suttogva Frankie.
Ven szíve dobszólónak is beillő dobogásba kezdett, amikor
meglátta az étterembe lépő Nigelt. Hős. Aki nem tűr meg semmit a
hajóján, ami nem helyénvaló – még egy celebtől sem. Nigelátor.
Felsóhajtott.
– Jó estét mindenkinek – köszönt. – Már megint léggömböket
látok?

381
 – Itt jönnek a bűnösök! – kiáltott fel Royston, amikor meglátta az
asztal felé igyekvő Ericet és Irene-t. A férfi elegáns öltönyt viselt, az
asszony kávészínű koktélruhát sárga virágcsokorral a melle felett.
Látszott, hogy ezúttal nemcsak a fodrásznál tett látogatást, hanem a
kozmetikusnál is.
– Ma van a házassági évfordulónk – büszkélkedett Eric. – Nem
akartunk nagy hűhót csapni. Lefogadom, hogy ez itt a fiam
mesterkedése révén került ide. Pedig mondtam neki, hogy ne tegye…
– No és miért nem szólt? Miért kellett ilyen ostoba módon
eltitkolnia? – kérdezte Royston, és már lendült is a karja. – Angel!
Angel, szívecském, jöjjön ide!
Eric, aki ezúttal gyorsan kapcsolt, és megértette, ismét Royston
akarja rendelni az italt, leintette. – Ma nem engedem, hogy maga
fizessen. Mi szeretnénk meghívni mindenkit egy pohár proseccóra, ha
az megfelel. Azt valahogy jobban szeretjük, mint a pezsgőt.
– Ez a maguk napja – adta meg magát kivételesen Royston. – Maga
a főnök. No és? Hányadik évfordulóhoz gratulálhatunk?
– Az elsőhöz – felelte Irene. Az asztal körül ülő arcokból ítélve
senki sem ilyen válaszra számított.
– Az elsőhöz? – Stella hangjába őszinte csodálkozás vegyült.
– Igen, az elsőhöz – ismételte meg határozottan Eric.
Ez elég furán hangzott, mert nem olyan embereknek ismerték meg
őket, akik, úgymond, vadházasságban éltek hosszú évtizedekig. És
nem azt állították, hogy az egyik Dámán ismerkedtek meg negyven-
egynéhány évvel ezelőtt?
– Akár hiszik, akár nem, ez az első évfordulónk, bár az Alexandra
Nagyhercegnőn találkoztunk először – magyarázta Eric, miután
megrendelték az előételeket. – Akkor már mindketten házasságban
éltünk, én az első feleségemmel, Maryvel, Irene pedig Johnnyval. A
hajón egy asztalhoz ültettek bennünket, és összebarátkoztunk. A
gyerekeink is velünk voltak, és mindenki remekül kijött mindenkivel,
igaz, Irene?
– Igen – erősítette meg az asszony az elmondottakat.
– Johnnynak saját építőipari cége volt, mint nekem, Irene meg a

382
Nőegyletben tevékenykedett, akárcsak az én Marym. Sok közös volt
bennünk, így sohasem fordult elő, hogy ne tudtunk volna elbeszélgetni
valamiről.
– Ettől kezdve minden évben együtt mentünk nyaralni – vette át a
szót Irene. – Nagyon jó barátok voltunk. Negyvenhat éven át. A
gyerekeink is nagyjából egyidősek voltak, és nagyon élvezték egymás
társaságát. Annyira, hogy Eric fia végül feleségül is vette a lányomat.
– És aztán megbetegedett az én drága Marym, és sajnos három
évvel ezelőtt meg is halt. Johnny szinte rögtön követte. Nagyon rossz
idők jártak ránk akkoriban, ugye, Irene?
– Olyan elveszettnek éreztük magunkat mind a ketten – suttogta
Irene. – Rövid idő alatt mindketten elveszítettük a házastársunkat meg
a legjobb barátunkat. Ugyanakkor rengeteg gyönyörű emléket őriztünk
a közös nyaralásainkból.
– Már csak ezért is kapcsolatban maradtunk egymással.
Az asszony lelkesen bólogatott.
– Arra gondoltunk, hogy nem szakítjuk meg a hagyományt, és
elmegyünk nyaralni, mint két jó barát. Úgy, ahogy illik, külön
kabinokban.
– Ezzel is életben akartuk tartani a szeretteink emlékét – fűzte
hozzá Irene.
– Néha még mindig úgy érezzük, hogy velünk vannak. – Eric
elmosolyodott. – És tudtuk, hogy egyetértenének velünk, amikor úgy
döntöttünk, hogy összeházasodunk. Még a gyerekeink is azt mondták,
hogy ezt kell tennünk.
– Olyan ostobaságnak tűnt, hogy külön éljük az életünket – folytatta
Irene. – És mi ketten magyarázkodás nélkül is mindig tudni fogjuk,
hogy tulajdonképpen négyen vagyunk.
Ven könnyekben tört ki. – Ne haragudjanak, de ez olyan szomorú,
és mégis csodálatos.
– Az – motyogta Eric. Ennél többet nem tudott mondani, de nem is
volt rá szükség.
Ven pánikba esett, mert megint nem volt nála zsebkendő, és el tudta
képzelni, hogy elmaszatolódott a szemfestéke. A barátnői keresgélni

383
kezdtek a saját táskáikban, és közben arra gondoltak, hogy Vennek,
amilyen sírós, egyetlen lépést sem szabadna zsebkendő nélkül tennie.
– Tessék. – Nigel előhúzott a zsebéből egy puha vászon
zsebkendőt. – Lassan kész gyűjteménye lesz belőlük, Venice – tette
hozzá, és elmosolyodott.
Ven torkát túlságosan elszorították az érzelmek ahhoz, hogy
válaszolni tudjon, így csak bólintott. Hamarosan ez lesz minden, ami
emlékeztetni fogja a nyaralásra. Nigel két zsebkendője.
Amikor a prosecco megérkezett, Royston titokban rozé pezsgőt is
rendelt. – A lányoknak – magyarázta huncut kacsintással.
Javíthatatlan volt, és persze ellenállhatatlan.
– Gondolom, minden útján találkozik kedves emberekkel –
jegyezte meg Nigelhez fordulva Ven. Még akkor is érzelmes
hangulatban volt, amikor a pincér letette elé a tengeri halakból álló
főfogást. Megfogadta, hogy nem fog túl sokat inni. Így is elsírta magát
minduntalan. – Hogy képes megválni tőlük, amikor tudja, hogy talán
soha többé nem találkozik velük?
– Nehezen, de ez a munkám – válaszolta Nigel. – Sajnos nem
tudom mindenkivel tartani a kapcsolatot. Élvezem, hogy velük
lehetek, amíg a hajón vannak, aztán – elköszönünk egymástól.
Bár meg se kérdeztem volna, gondolta Ven szomorúan.
– Dom Donaldson nem tűnt túl boldognak Gibraltárnál – jegyezte
meg Roz némi malíciával, miközben a villájára tűzött egy parányi
vajas burgonyát.
– Számomra az utasok biztonsága a legfontosabb – mondta Nigel,
anélkül, hogy kitért volna a részletekre. – És attól tartok, Mr.
Donaldsonnak már sok volt a rovásán. Szerencsére ritkán fordul elő
ilyen eset, de nem ő az első ismert ember, akit a hajóm elhagyására
kértem. És biztos nem is az utolsó.
– Óóó, és kiket hajított már ki? – kérdezte Roz, most már tényleg
kíváncsian.
– Ezt úgy vélem, nem árulhatom el – válaszolta diplomatikusan
Nigel. – Legfeljebb annyit, hogy Dom Donaldsonnál nagyobb nevek
is voltak köztük.

384
 – Ünneprontó! – dünnyögte Roz, de nem feszegette tovább a
határokat.

385
 63. fejezet
Manus megborotválkozott, és borotválkozás utáni szeszt hintett a
markába, hogy az arcára paskolja. Végignézett magán a tükörben, és
azon tűnődött, megfelelő lesz-e az öltözéke. Póló és Diesel farmer –
rendben lesz így? Akárhogy is, tudta, hogy új területre lép – Roz
nélkül megy szórakozni. Helyesebben vacsorázni, régi barátokkal.
Miért érzi mégis úgy, hogy tilosban jár?
Bort is vett, de kész rémálom volt, mire sikerült beszereznie.
Jobbat akart annál, mint amiből hármat adnak a szupermarketben egy
tízesért, ugyanakkor olyat, amivel kerülte volna a hivalkodást.
Különös gondolat cikázott át a fején. Ha ő és Roz valóban szétválnak,
és ő visszakerül a társkeresők piacára, nem lesz képes elviselni azt a
sok feszültséget, amit egy randira való készülés okoz. Nem
emlékezett rá, hogy ennyire nehezére esett volna bármi, amikor
Rozzal randizott. Ha más nem is, a dolognak ez a része könnyen ment
vele.
Az is igaz, emlékeztette magát, hogy most nem randevúra megy.
Egy vacsorára hívták, ahol négyen lesznek. Két férfi és két nő. És a
nők közül az egyik véletlenül az a lány, akiért a kezét-lábát törte
valamikor.
Manus felkapta a slusszkulcsot. Úgy döntött, hogy autóval megy
Jonie házához, mert akkor nem kell majd innia. Az alkohollal ugyanis
olyan ajtókat feszegetett volna, amelyeknek a kinyitását nem
kockáztathatta meg.
*
Manus úgy látta, csalódottság suhant át Jonie arcán, amikor
észrevette, hogy leparkolt a háza előtt. Ami gyorsan eltűnt, arcon
csókolta a férfit, és behúzta az ajtón. Manus engedelmesen követte a
hallba, de közben nem tudta nem észrevenni, milyen puhán libben
fényes, karamellszínű haja. A nő egyszerű szabású levélzöld ruhát
viselt, keskeny derekán hozzá illő övvel. Manus el sem tudta
képzelni, hogy egy ennyire jó nő, mint Jonie Spencer, hogy
maradhatott pártában. Kacagás ütötte meg a fülét, és bár majdnem
huszonöt év telt el azóta, hogy utoljára hallotta, rögtön felismerte a
kuncogást.

386
 – Manus Howard, el sem hiszem, hogy te vagy az! Hogy vagy,
haver? – Tim felugrott a kanapéról, és vehemensen megrázta Manus
kezét. Semmit sem változott iskoláskorunk óta, gondolta Manus,
hacsak azt a húsz-egynéhány kilót nem számítjuk, amit felszedett, és
azt, hogy rendesen megritkult a haja. Layla ugyancsak felállt, és
magához ölelte a férfit. Még mindig hippi módjára öltözött, mint
régen, ugyanakkor teljesen eltűnt egykori ducisága. Mondhatni,
szuperkarcsú lett.
–Mostanában elég sokat futok – magyarázta, amikor egymás fizikai
változásait kezdték megvitatni. – Tim viszont nem, de ez meg is
látszik rajta.
– Jó újra látni téged! – lelkendezett Tim széles, őszinte mosollyal.
– Gyere, igyál egy pohár bort, és közben meséld el, mi mindennel
foglalkoztál az utóbbi huszonöt évben!
Manus eredetileg vissza akarta utasítani a bort, mondván, hogy
vezet, de úgy döntött, hogy nem lesz ünneprontó. Ha nem iszik többet,
csak ezzel az egyetlen pohárral, még nyugodtan beülhet a volán mögé.
Jonie nem kis erőfeszítéseket tett a vacsora érdekében, ezt még
Manus is észrevette, amikor végigjáratta a pillantását a megterített
asztalon: szalaggal átkötött damasztszalvétákat, konfettit látott és –
névkártyákat. Bár egyébként is feltételezte, hogy a nő gyakran ad
vacsorát, és nagy gyakorlata van abban, hogy miként kell egy asztalt
ünnepélyesen megteríteni. Elrágcsált néhány szem mandulával töltött
olívabogyót, és közben nagy vonalakban elmesélte Timnek és
Laylának mindazt, ami az utolsó találkozásuk óta történt vele. Utána
ők tették ugyanezt. Mindenről beszámoltak. A gyerekeik és a házi
kedvenceik neveiről, a munkahelyeikről és az ott betöltött
pozícióikról. Az egykor lázongó Timből ügyvéd lett. Layla felnőtteket
tanított olvasni.
– És akkor hogy is találkoztatok? – kérdezte Tim, amikor Jonie
letett eléjük egy tál, leheletvékony pármai sonkába tekert spárgát a
hozzá illő hollandi mártással, természetesen. Éttermi színvonalú volt
a felszolgálás, és ennek megfelelően ínycsiklandozóan finom volt az
étel.
– Ő az én páncélos hercegem hófehér lovon. Megmentett, amikor

387
lerobbant az autóm – újságolta Jonie. – Ennyi évet leéltem ebben a
kicsike városban, és azt sem tudtam, hogy autószerelő műhelye van.
Őrület.
– Tényleg az – bólogatott Layla. – Én sem láttalak azóta, hogy
elvégeztük a gimit. Pedig biztos előfordult, hogy egyszerre jártunk,
mondjuk, a városközpontban, mégsem botlottunk egymásba soha.
– Mindnyájan külön röppályákon mozgunk – dünnyögte Tim egy
ropogós zsemledarabbal a szájában. – Más magyarázat nem létezik.
Jonie gyorsan újratöltötte Manus poharát; olyan gyorsan, hogy a
férfinak nem maradt ideje az ellenkezésre.
– Ne emlegesd folyton, hogy kocsival jöttél – torkolta le Tim. –
Majd beszállsz egy nyavalyás taxiba. Kölyökkorunk óta nem
találkoztunk. Csak nem képzeled, hogy egy csésze tea mellett fogjuk
feleleveníteni a régi emlékeket!
– Ide a kulcsokat, ember! – kurjantotta Layla. – Ez egyszer teljesen
egyetértek a férjemmel. Ritka alkalom ez a mai este, ezért méltó
módon kell megörökíteni az utódok számára.
Manus felsóhajtott, de ugyanakkor el is vigyorodott. Ahhoz, hogy
hozzáférjen a kulcsához, először ki kellett húznia a zsebéből a
telefonját. Layla mindkettőt elvette tőle, majd a konyhában
biztonságba helyezte őket.
– Így – mondta. – Se autóvezetés, se telefonok nem zavarhatják
mostantól a beszélgetésünket. Hol is tartottunk?
Manus a szájához emelte a poharát. Egy dologban teljesen biztos
lehetett – ha mulaszt is hívást, az nem Rozé lesz, és ettől egy kicsit
megnyugodott.

388
 64. fejezet
– Ó, istenem, a King’s Singers újabb fellépésre készül! – kiáltott
fel Royston, amikor a pincérek szállingózni kezdtek az asztaluk felé.
Aztán Supremo is megérkezett, és beintett nekik:
– Én gratulááálok, sok jót kívááánok…
Ericet szemmel láthatóan zavarba hozta a kitüntető figyelem, főleg,
amikor az egész étterem bekapcsolódott az éneklésbe és a szűnni nem
akaró tapsolásba.
– Szegény Eric! – motyogta Ven, aki ezúttal a nevetés könnyeit
próbálta felitatni Nigel zsebkendőjével. – Mintha nem igazán örült
volna a köszöntőnek.
– Talán tényleg nem – felelte Nigel összeesküvéshez illő
suttogással – másfelől gyanítom, hogy a világ kincséért sem
mulasztotta volna el. – Roz a pincérek gyűrűjűben lefényképezte
Irene-t és Ericet, középen, természetesen, a szélesen mosolygó
Supremóval. Eric, bár még mindig szégyenkezett, fülig érő vigyorral
pózolt a felesége oldalán.
– Majd kimosom a zsebkendőit, és visszajuttatom őket magának
valahogy – mondta Ven.
– Sose aggódjon miattuk – válaszolta Nigel. – Van elég. Jut
belőlük ilyen alkalmakra is.
Ven nem szerette volna azt hallani, hogy a férfi rutinból,
kifejezetten síró nők miatt hord magánál zsebkendőt, így gyorsan
elhallgatott.
– Mosást emlegetett valaki? – kérdezte Royston. – Akkor jobb
lesz, ha korán kel, mert holnap tele lesznek a mosodák.
– És jaj annak, akinek leáll a gépe, és nincs ott, hogy rögtön
kivegye a ruhát! – fűzte hozzá Stella. – A hajón a mosodák Hannibal
Lecterré tudják változtatni a legszelídebb embereket is. Ami engem
illet, nem is szoktam mosni, amikor nyaralok. Mindig annyi ruhát
hozok magammal, hogy elég legyen. Egyszer – csak fehér – ingből
huszonhármat csomagoltam be. Igaz, akkor világ körüli útra mentünk.
– Én meg éppen az ellenkezője vagyok – csiripelte Irene. – Én
párszor biztos kimosok egy hajóút alatt. Akkor kevesebb mosnivalóm

389
lesz, amikor hazaérünk.
– Nekem meg semennyi sincs – vágta rá Stella nevetve. – A
házvezetőnő ki is csomagol, meg ki is mossa a ruháinkat. – Odahajolt
Rozhoz, és barátságosan oldalba bökte. – Ő is az egyik feltétele volt
annak, hogy Roystonnal maradjak. – Roz gyorsan számolni kezdett.
Stella kikényszerített Roystonból egy házvezetőnőt, néhány
botoxkezelést, ékszereket, hajóutakat, két új cicit, szükség esetén
zsírleszívást és utoljára egy orrplasztikát. Ez olcsóbb lett volna, mint
egy válás? Egek, ennek a pasinak van mit a tejbe aprítania!
– Hallod? – fordult oda Roz Olive-hoz. – Stellának házvezetőnője
van. Én is elfogadnék egyet. Te nem?
Olive bólintott. Ő is sokkal jobban örült volna, ha neki lenne
takarítónője, és nem ő járna el másokhoz takarítani. Milyen jó érzés
lehet besétálni egy csillogó-villogó, frissen takarított házba! Ő maga
el sem tudta képzelni, miként tud egy idős hölgy és egy félig
magatehetetlen férfi akkora kuplerájt csinálni maga körül, mint
amilyen a hazatérő Olive-ot fogadni szokta. Pedig milyen csodás
lenne, ha egy végigtakarított nap után nem takarítással kellene
folytatnia otthon is. Olive egyébként szeretett takarítani. Büszke volt,
amikor a keze nyomán csillogni kezdtek a csapok, ugyanakkor
alkalmanként jólesett volna neki is egy kis pihenés azokban a
helyiségekben, amelyeket az ő keze varázsolt makulátlanul tisztává.
Megpróbálta visszanyelni a könnyeket, amelyek fénysebességgel
árasztották el a szemét. Előző éjszaka már így is rémálmai voltak az
otthonáról; el tudta képzelni, milyen állapotban fogja találni, amikor
hazaér. Álmában üres konzervdobozokkal, ürülékhalmokkal és
vizelettel teli palackokkal volt tele, mint ahogy azt egyszer egy
nyomornegyedekről készített dokumentumfilmben látta. És mire
feltakarította, és elért vele a kukáig, újabb szeméthalmok keletkeztek.
Ráadásul csak az egyik kezét tudta használni a takarításhoz, mert a
[xxx]
másikban egy Willy-Wonka típusú aranykártyát tartogatott, amely
lehetővé tette számára, hogy bármikor elrepüljön Kefalóniába. De
minden alkalommal, amikor rápillantott, azt tapasztalta, hogy egyre
halványul rajta az írás.
Ez volt a nyaralás árnyoldala. Egyszer véget ért, és akkor vissza

390
kellett térni a normális életbe, és minél jobb volt a nyaralás, annál
nehezebb volt a visszatérés. Olive megemelte a poharát, és miközben
jó nagyot kortyolt a rózsaszín pezsgőből, visszatuszkolta Land Lane-
nel kapcsolatos gondolatait a tudata legmélyére. Úgyis elég hamar ott
találja magát. Most inkább arra koncentrált, hogy az utolsó cseppeket
is kipréselje a nyaralásnak nevezett juice-ból,
– Mégis, mikor akar találkozni velünk ez az Andrew nevű fickó? –
fordult Roz Venhez.
– Nem tudom. Szerintem nincs rá szükség, de holnap
megkérdezem. Reggel úgyis találkoznom kell vele – jött a válasz,
kicsit talán gyorsan is. – Megnéztétek már a desszerteket? Ma miből
választhatunk?
Hát ez igazán fura, gondolta Roz. Csak azért hozakodott elő ezzel
az Andrew-val, mert próbára akarta tenni Vent. Eddig ugyanis
bármikor szóba hozták a versenyt, Ven mindig témát váltott, és ez
most is így volt. Hmmm…
– El sem hiszem, hogy a mait leszámítva már csak két éjszakát
töltünk a hajón – jegyezte meg Irene, miután leadta Buzznál egy
tejkaramellás fagylaltra a rendelést. – Annyira jól éreztem magam.
– Én citromos sajttortát kérek – mondta Ven. – De csak egy kis
adagot, Buzz, legyen szíves. Minden jel arra utalt, hogy Buzz étellel
akarja meghálálni Vennek, amiért kiállt érte Donaldsonnal szemben.
Az imént például akkora adag patatas bravast tett le elé, hogy egy
kisebb, háromnapos ostrom alatt tartott országot jól lehetett volna
lakatni belőle.
Nigel már desszert előtt kimentette magát – felállt az asztaltól, és
elköszönésképpen megérintette Ven vállát. Amit Ven érzett, az St.
John Hite megfogalmazásában valahogy úgy hangzott volna, hogy „ez
az, amit egy lakatlan szigetre magammal vinnék”. Ven patetikusnak
érezte, hogy a férfi legkisebb érintésétől is feldobódik, de hiába
küzdött ellene. Nem is akart arra gondolni, hogy három nap múlva
ilyenkor már a konyhájában fog ülni, szalonnás szendvicset eszik
majd vacsorára, és nem lesz más társasága, csak Ethel.
Az ablakon át Roz még egy utolsó pillantást vetett Gibraltár egyre
halványuló sziklájára. Végre úton volt hazafelé, és nem csak szó

391
szerinti értelemben. Nigel és Eric közben elmerült beszélgetést
folytatott a hely hadtörténetéről.
– Nem érdekel – dünnyögte Roz Ven fülébe. – Ma minden
önmagam által felállított szabályt felrúgok, és felhívom Manust.
– Hála istennek! – mondta széles mosollyal Frankie, aki
meghallotta. – Vannak még csodák!

392
 65. fejezet
– Nos, Manus, halljuk, hogy lehet, hogy nem nősültél még meg? –
kérdezte Layla felbátorodva a negyedik pohár sauvignon blanc után. –
Mindig azt hittük, hogy előbb-utóbb összejössz Jonie-val. Olyan
nyilvánvaló volt, hogy tetszik neked, és te is tetszel neki.
– Ó, fog be a szádat, Layla! – nevetett Jonie. – Máris becsíptél, azt
hiszem!
Manus önkéntelenül felnyögött, és a meglepetéstől elnyílt a szája.
Hogy ő? Tetszett volna Jonie-nak? Erről nem is tudott. Eltűnődött,
hogyan alakult volna az élettörténete, ha ez egyáltalán feltűnik neki.
De soha eszébe sem jutott, hogy egy Jonie Spencer szerű csinibaba
megelégedne egy hozzá hasonló, trutyis bőrruhában járó rockerrel.
– Van egy barátnőm – mondta végül Manus. – Jelenleg éppen a
barátaival nyaral.
– Ó, tényleg? – Layla szemöldöke a magasba szökkent. – Pedig
arra gondoltam, hogy… – Elhalt a hangja, de Manus kitalálta, hogy
mire gondolt: arra, hogy őt tulajdonképpen randira hívta Jonie. Vajon
Jonie juttatta erre a következtetésre?
– Gyerekeid vannak, Manus? – kérdezte Tim.
– Nincsenek – felelte.
– Azért, mert így terveztétek? – érdeklődött tovább Layla.
Manus vállat vont. – Még valahogy nem jutottunk el addig.
– Ezt meg hogy érted? – csapott le Tim a feldobott labdára. – Még
nem feküdtél le vele?
Manus maga is elmosolyodott a felvetésen. – Mi így, kettesben is
boldogok vagyunk. – Boldogok? Ahogy a szó elhagyta a száját, úgy
érezte, mintha egy hatalmas tábla emelkedne ki előtte a földből, és
egyetlen szó állna rajta: hazug.
– Nem mindenkinek életcélja, Tim, hogy egy fészekalja gyereke
legyen – figyelmeztette a férfit Jonie. – Nézz rám. Én is sokkal
boldogabb vagyok így, mintha szagos pelenkákat kellene kerülgetnem
mindenütt.
– Hiszen sohasem voltál együtt addig egy pasival, hogy teherbe
eshess. – Tim felnevetett. – Lefogadom, hogy valamelyik előző

393
életedben pók voltál, Jonie. Egy fekete özvegy. Gondolom, van is a
házban egy szekrény, és ott tartod a férfiakat, akiknek, miután
haszontalanná váltak a szemedben, leharaptad a fejét.
Pók. A szó előhívott valamit, amire Manus igenis emlékezett
Jonie-val kapcsolatban. Valaki – ki is lehetett? – a gimiben szintén
pókhoz hasonlította Jonie Spencert. És ettől egy másik emlékkép is
beugrott, majd egy következő – úgy kapcsolódtak egymáshoz az
elfelejtettnek hitt momentumok, mint a dobozból előhúzott
törlőkendők. Most már a név is az eszébe jutott. Michael… Michael
Shea. És mintha Tim olvasott volna a gondolataiban, felkiáltott: – Hé,
Jonie, emlékszel Michael Shea-re? Nagyon odáig volt érted…
– Ó, istenem, Michael Shea! – sikkantotta Jonie, de ugyanakkor
meg is rázkódott. – Rémes egy alak volt.
– De ez nem tartott vissza attól, hogy szexelj vele, igaz? – Tim
barátságosan oldalba bökte a nőt.
– Juj, ne is emlékeztess rá! – Jonie szégyenkezve a kezébe temette
az arcát.
Layla felnyögött, amikor beléhasított a felismerés. – Arról a
fickóról van szó, akit aztán nem tudtál lerázni? Emlékszem, örökké
virágot küldött neked, és ő írta azokat a szörnyűséges szerelmes
verseket is.
Jonie, még mindig a keze mögül, bólintott.
Layla hisztérikus nevetésben tört ki, miközben egymás után eszébe
jutottak a részletek.
– És gyűrűt! Gyűrűt is vett neked az a szerencsétlen, és azt mondta,
rajtad áll, hogy melyik ujjadra húzod. Nem volt normális!
Manus emlékezete is tisztulni kezdett. Ő, a lányokkal ellentétben,
nagyon is normális fiúnak ismerte Michaelt. Egyike volt azoknak a
fickóknak, akikre Jonie szemet vetett, majd, miután elevenen felfalta,
gyorsan ki is köpte. Leginkább azért, mert mindezt megtehette vele.
Jonie először is elcsábította attól a helyes lánytól, akivel akkoriban
járt, és miért? Hogy felhívja magára a figyelmet. Már akkor tisztában
volt a szexuális vonzerejével, gondolta Manus. Michael Shea-t
annyira megviselte az ügy, hogy félbehagyta a tanulmányait, és el is
ment az iskolából. Később sírva számolt be Manusnak a történtekről.

394
Ekkor mondta, hogy Jonie Spencernek póknak kellett volna születnie.
– Elég! – szólalt meg hirtelen Jonie, akinek feltűnt, hogy Manus
nem vesz részt Michael Shea ízekre szedésében. – Együk meg inkább
a desszertet. Segítenél, Manus?
Manus követte a nőt a konyhába. Ugyan csak két pohár bort ivott,
de már ettől is könnyűvé vált a feje. Nem volt hozzászokva a borhoz
– ha úgy hozta a sors, inkább sört ivott.
– Olyan régen történt mindez, nem? – kérdezte egy sóhaj
kíséretében Jonie. – Lefogadom, hogy Michael Shea azóta kinőtte
magát, és most szuper pasi, és ha látnám, azt kívánnám, bár ne
utasítottam volna el. Ó, a fenébe!
– Mi a baj?
– Kávét akartam feltenni, de most látom, hogy elfogyott a tej.
– Hol van a legközelebbi bolt? – Manus úgy érezte, jót tenne neki
egy kis friss levegő. – Szívesen elugrom, és hozok neked.
Jonie hálásan elmosolyodott. – Ó, tényleg? Köszönöm, Manus. Itt
van, egysaroknyira, rögtön balra. Egy mini-Tesco. Zsírszegényt
hozzál, légy szíves. Várj, hol a tárcám?
– Egy-két pint tejet talán megengedhetek magamnak, Jonie, azok
után, amit ma elém tettél – ellenkezett Manus.
Kösz, bébi – lehelte Jonie.
Alig tette be maga mögött az ajtót, amikor a konyhapulton, ahová
Layla helyezte, csilingelt egyet a telefonja. Jonie kíváncsian felkapta.
Roztól jött szöveges üzenet. Megnyitotta.
Manus, tudom, hogy minden szabályt megszegek, de el sem tudom
mondani, mennyire hiányzol. Akkora idióta voltam! Nagyon szeretlek,
és alig várom, hogy ismét lássalak. Minden másképpen lesz, ha
hazaérek. Megígérem. Roz.
Jonie kezében ismét megremegett a készülék – újabb üzenet jött
Roztól. Az előbbi megismétlése. Jonie a harmadikra várt. Ha Roz
külföldön van, háromszor is el fogja küldeni az üzenetét, hogy
biztosan célba érjen. Jonie tudta magáról, hogy ő ezt tenné. És igaza
lett. A kijelzőn pillanatokon belül megjelent a harmadik üzenet is.
Jonie mind a hármat kitörölte, majd egy kurjantással gratulált

395
magának.

396
 66. fejezet
– Abbahagynád végre az aggodalmaskodást? Ezernyi lehetséges
magyarázat van arra, hogy miért nem válaszolt Manus – mondta
Frankie határozottan. – Tudom, úgy tűnt, hogy van térerő, és úgy tűnt,
elment az üzeneted, de én nem tudok teljesen megbízni abban, hogy
minden elküldött üzenet célba is ér. És ez a tengeren duplán igaz. Hol
van térerő, hol nincs. Általában nincs.
Roz el akarta hinni, amit Frankie mondott. Tényleg el akarta. De
sokkal hihetőbbnek látszott az a verzió, hogy Manus megkapta az
üzenetét, és miután elolvasta, undorodva félredobta a telefont. Kicsit
későn szánta el magát erre a lépésre. És most pontosan azt kapja, amit
megérdemelt.
– Gyere, menjünk, próbáljunk ki egy-két nyerőgépet – unszolta
Frankie.
– Tényleg azt hiszed, hogy a rendszer nem továbbította az
üzenetemet? – kérdezte Roz. – Háromszor is elküldtem.
– Háromszor, teljesen azonos feltételek mellett. Ha az első nem
ment el, nem ment el a többi sem – érvelt Frankie. – Manus válaszolt
volna, ha megkapja, ezt te is tudod. Bár fel sem tudom fogni, hogy mit
szeret benned ennyire.
– Gyertek már! – siettette őket Olive. Most, hogy Roz Manus miatt
kesergett, és Ven is hallgatásba burkolózott valami miatt, rajta volt a
sor, hogy valamilyen úton-módon felrázza a többieket.
Roz halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Jól van – mondta.
Egyelőre úgysem tehetett semmit. El kellett hinnie, hogy az üzenete
ott kering valahol a sztratoszférában, és ha előbb nem is, néhány óra
múlva célba ér. Tudta, hogy az ilyesmi gyakran előfordul. Az istenek
kezében volt minden. Így csak reménykedhetett és imádkozhatott,
hogy a sorsát irányító istenek most az egyszer kedvesek legyenek. És
szeressék a happy endet.

397
 67. fejezet
Manus eredeti szándéka az volt, hogy Laylával és Timmel együtt
távozik, így maga sem tudta, miként vette rá Jonie, hogy maradjon
még egy utolsó kávéra. Valahogy azt éreztette vele, hogy nagy paraszt
lenne, ha elutasítaná.
A férfi kiment a mosdóba, és amikor visszatért, azt vette észre,
hogy – ha csak egy hangyányit is – tompultak a szobában a fények.
Jonie-t egy doboz Godiva csokoládé kibontása foglalta le.
– Az egyik ügyfelemtől kaptam ajándékba – magyarázta, miközben
hátrasimította az arcából a haját. Az asztalon égő gyertya
aranyfénnyel vonta be a szőke hajtincseket. – Gyere, segíts, nehogy
nekem kelljen megennem az egészet. Több kilót híznék tőle.
Manus erősen kételkedett abban, hogy Jonie Spencer megállná a
helyét egy amatőr csokievő versenyen. Kiválasztott egy leheletnyi
cukorbevonattal díszített, ovális csokoládét, és a szájába tette.
– És? Mikor jön haza Roz? – kérdezte Jonie, majd kihívóan
lenyalogatta az ujjairól a megolvadt csokit.
– Kedden – válaszolta Manus. – Tegnap Gibraltáron voltak, még
két napot a tengeren töltenek, és utána.
– Mindig külön mentek nyaralni?
– Nem, most fordult elő először. Bár, hogy őszinte legyek,
tulajdonképpen még egyszer sem nyaraltunk. Sem együtt, sem külön.
Amint kimondta, tudta, hogy gyakorlatilag megadta a felhatalmazást
a további kérdezősködéshez.
– Ó! És miért nem? – Jonie, érdeklődése jeléül, közelebb hajolt a
férfihoz.
– Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, azt hiszem – válaszolta
hűvös távolságtartással Manus, miközben kivett egy újabb
csokoládét.
– Csak hiszed? – Jonie most már nemcsak kérdezett, hanem
határozottan nyomult.
Manus kinyitotta a száját, hogy elmagyarázza – eddig úgy
gondolták, semmit sem veszítenek azzal, ha nem menekülnek el
évente egy divatos, napsütötte helyre, de nem jött ki hang a torkán,

398
mert amit mondani akart, nem lett volna igaz.
– Manus. – Jonie a férfi kézfejére tette a kezét, és megszorította. –
Figyelj rám. Nem vagyok hülye. Az egyik feled nem volt itt ma este.
Valahol máshol jártak a gondolataid. Mi a baj? Nekem elmondhatod,
jó hallgatóság vagyok. És nő is egyben, ha nem vetted volna észre.
Ettől nevetnie kellett, mert a férfiak többsége nagyon is észre
szokta venni, hogy nő, és elég jó esély volt rá, hogy Manus is
észreveszi.
Manus a kávéját kortyolgatta. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy
másra sem tud gondolni, csak arra, hogy mi lesz velük, ha Roz
visszatér? Nem sok esélyt látott arra, hogy a dolgok megváltozzanak
közöttük, ő pedig képtelen volt úgy folytatni, ahogy Roz elutazása
előtt éltek. És ez csak egy dolgot jelenthetett – három napon belül
valamelyikük ki fogja mondani azokat a szavakat, amelyekkel
elkezdődik majd a végleges különválásuk folyamata.
Jonie szeme lágy együttérzéssel volt tele.
– Valami történt köztetek, igaz? Ezzel a külön nyaralással
tulajdonképpen azt akartátok kipróbálni, hogy milyen lenne külön. –
Még bólintott is hozzá, mert biztosra vette, hogy erről van szó. Látta,
hogy Manus válla megfeszül, ami ugyancsak azt jelentette, hogy fején
találta a szöget.
– Igen – mindössze ennyit mondott, mintha többre nem futotta
volna, annyira kifárasztotta a teher, amit cipelt. És miközben hosszan
kifújta a levegőt, előregörnyesztette előbb még merev vállait.
– Ó, egek – lehelte Jonie. Maga mögé nyúlt, oda, ahol a titkos
alkoholtartalékát tartotta, előhúzott egy palack brandyt, és jó adagot
töltött belőle a kávéjukba. – Lélekerősítőnek – mondta.
Manus nem ellenkezett. – Köszönöm.
– És mennyire rossz a helyzet? – kérdezősködött tovább a nő.
– Hm… Elég rossz. – Manus elhúzta a száját, de a mosolyában
nem volt semmi öröm.
– De mégis, mi okozza a problémát? Pénz? Vagy egy felesleges
harmadik?
Manus úgy érezte, mintha beomolna alatta a föld. Arra gondolt,

399
hogy erről nem kellene idegenekkel beszélnie. Főleg nem Jonie-val.
Vajon miért most rendezte úgy a sors, hogy az útjaik ennyi év után
újra keresztezzék egymást? Vajon azt akarta a tudtára adni, hogy
valamikor, régen, hibázott? Hogy az ő végzete nem Roz Lynch, hanem
Jonie Spencer? Jonie akarta őt, ezt nem lehetett nem észrevenni. Roz
pedig nem.
– El kéne köszönnöm – mondta Manus, és fel is állt. Nagyon nem
tetszett neki, amit a feje művelt vele.
– Ne, Manus – Jonie keze még szorosabban tapadt Manuséra. – Ülj
le, és mondd el, mi a baj.
És Manus hirtelen le akart ülni, hogy kiadhassa magából az összes
keservét, mert most már tényleg nem tudta, hogy mi mást tehetne. A
jövő Roz nélkül hidegnek és ijesztőnek tűnt, annál is inkább, mert
félt, hogy hamarosan pontosan ezzel a hideg és rideg jövővel kell
majd szembenéznie. Pedig már a kapcsolatuk legelején tudta, sőt
biztos volt benne, hogy ők ketten tökéletesen összeillenek. Aztán,
amikor az ágyban is eggyé lettek, Manus a mennyekben érezte magát.
Egészen addig nem tudta elképzelni, hogy talál majd valakit, aki
pontosan kitölti majd a szívében növekvő űrt. Ezért is tartott ki
mellette ennyi ideig.
Most pedig mindent kitálalt Jonie-nak, aki teljes odaadással
hallgatta. Kezén nyugvó keze melegséget sugárzott a férfi felé. Azt,
amire Manus a leginkább éhezett.
Amikor a férfi elhallgatott, Jonie felsóhajtott.
– Ó, Manus. Senki sem érdemli meg, hogy évekig büntessék egy
meggondolatlan csók miatt. Fel nem tudom fogni, hogy tarthattál ki
mellette ennyi ideig. Hiszen te is csak emberből vagy, az isten
szerelmére.
Jonie semmit sem mondhatott volna, amit Manus jobban akart
volna hallani. Félelmetesen rá tudott tapintani a lényegre. Manus a
kézfejével letörölte a szemében csillogó könnyeket. Zavarban volt.
Aztán Jonie hozzáhajolt, és a férfi köré fonta a karjait. Aki hagyta,
hogy ezt tegye.
– Na, ne csináld – mondta lágy hangon. Parfümjének csábító illata
teljesen betöltötte a férfi orrlyukait. Végül karnyújtásnyira tolta

400
magától Manust. Elengedte, de csak azért, hogy az ujjait
belemélyeszthesse a hajába, és kisimogathassa a homlokából az
előrebukó tincseket. – Úgy látom, túl régen kínzod magad, bébi. Ezt
abba kell hagynod. Véget kell vetned ennek a gyötrő fájdalomnak. –
Jonie felsóhajtott, majd elmosolyodott. A fogsora tökéletes volt,
hófehér, a szája puha és csillogó. – Tudod, mit szeretnék? Egyetlen
csettintéssel visszavinni magunkat a múltba. Ha lett volna egy csöpp
eszem, már akkor megszerezlek magamnak. Nem is értem, miért nem
tettem, amikor mindig is tetszettél.
A nő hihetetlenül kék szeme egyértelműen zöld utat adott a
férfinak. A keze már a markáns arcon volt, az ujjai simogatni kezdtek
– puhán, melegen és nagyon, de nagyon gyengéden. – Ó, Manus. – A
nagy kék szempár összekapcsolódott a férfiéval, és a szája elindult a
másik száj felé.
15. nap: A tengeren
Megjelenés: uraknak frakkban
vagy szmokingban, hölgyeknek estélyiben

401
 68. fejezet
Roznak kifejezetten rossz éjszakája volt. Azt álmodta, hogy Raul
Cruz küldött egy levelet Manusnak, amelyben elmondta neki, hogy ők
ketten vad szexuális tevékenyégbe bonyolódtak egy étkezőasztalon, és
Manus nem hitt Roznak, bármilyen vehemensen bizonygatta is, hogy
nem igaz, ami a levélben áll. Dermesztő hidegség áradt belőle, és
annyira valósnak tűnt ez az álombeli érzés, hogy majdnem
megbénította Rozt. Egy kínszenvedés volt, ameddig a rossz álom
tartott – a valóságban persze nem lehetett hosszabb néhány percnél –,
míg ő hosszú évekig kínozta Manust. Roz örült, amikor felébredt.
Kipattant az ágyból, aztán az aznapra ígért forró, napos időnek
megfelelően felöltözött, és felszaladt a Butterybe egy jó erős kávéra
és némi szénhidrátra.
Az egyik ablak melletti asztalnál felfedezte Frankie-t és Olive-ot.
– Éppen elkerültétek egymást Vennel – mondta Frankie. – Elsietett,
mert azzal a versenyes fickóval van találkozója, Andrew-val. Kérsz
kávét, Roz? Éppen egy újabb adagért indultam.
– Igen, kérek – felelte Roz, majd felkiáltott. – Ó, a francba! A
kabinomban felejtettem a strandtáskámat. Míg kihozod a kávémat,
visszaszaladok érte. Egy perc, és itt vagyok. – A sortja zsebéből
előásta a fedélzeti kártyáját. Ha nem siet, Jesus már takarítani fog,
mire visszaér, és nem szerette volna megzavarni. Ezúttal szerencséje
volt. Amikor visszaért, Ven ajtaja előtt találta Jesust. Mintha
hallgatózott volna.
– Bent van? – kérdezte Roz súgva.
– Igen, az imént jött vissza – felelte halkan a férfi.
– Itthon felejtettem a strandtáskámat – magyarázta Roz. – Csak
beugrom érte, és a magáé a terep. – Vennel is valami hasonló
történhetett – a kabinjában felejtett valamit, amiért vissza kellett
jönnie, még a találkozó előtt. A tengeri levegő káposztafejekké
változtatta mindnyájukat.
– Köszönöm, hölgyem – mondta udvariasan Jesus, mielőtt Roz
eltűnt az ajtaja mögött.
Odabenn a táskájába dobta a könyvét, a törülközőjét meg a
szemüvegét, de a kabinjából kilépve megtorpant. Ven még mindig

402
odabent lehetett. Ezt onnan tudta, hogy Jesus még mindig arra várt,
hogy bejuthasson a kabinjába, takarítani. Rozt valami arra ösztönözte,
hogy ne menjen messzire. Leginkább talán az, hogy a kezdetektől
fogva bűzlött neki ez az Andrew meg a nyereményről előadott sztori.
Jó húsz perc telt el, mire Ven felbukkant a folyosón. Roz
észrevétlenül követte, egészen a Topaz medencéig, ahol Frankie és
Olive már javában napozott. Ott még adott némi előnyt Vennek, és
csak akkor csatlakozott hozzájuk, amikor a barátnőjük nagy hangon
mesélni kezdett az interjúról, amelyet Andrewnak adott a Figurehead
magazin számára. Nem kommentálta a hallottakat. Egyelőre.

403
 69. fejezet
David felakasztotta a három ruhát a gardróbszekrény tükrös
ajtajára abban a szobában, amelyet a jövőben fog megosztani Olive-
val – az anyja egykori hálószobájában. A Lamb Street-i varrodában
csináltatta őket, elég borsos áron. Ráadásul extra sürgősen kérte őket,
amiért felárat kellett fizetnie. A méretet egy téli ruháról vette, amely
ott lógott Olive szekrényében, így biztos lehetett abban, hogy illeni
fognak Olive alakjára. Előre tudta, hogy a feleségének a zöld fog a
legjobban tetszeni. Valóban jól állt neki a zöld; kiemelte a szeme
színét. David büszke volt magára azért, hogy képes volt véghezvinni
egy ilyen romantikus gesztust. Olive teljesen odalesz.
A ház is tip-top volt; minden szempontból készen állt Olive
visszatérésére. David átnyálazta a Sárga Oldalakat, és talált egy
takarítónőt – Dolly Braithwaite-ot –, aki elvállalta a ház
rendbetételét. Kitakarította a földszintet, áthúzta az ágyneműt Doreen
régi ágyán. Dollynak erős cigaretta– és kávészaga volt, és azok közé
tartozott, akik nem tartották visszataszítónak egy csikkekkel teli
hamutartó látványát. Sőt, miközben dolgozott, folyamatosan egy
meggyújtott Benson & Hedges lógott a szájából.
Olive érkezésére negyvennyolc órán belül lehetett számítani.
David alig várta, hogy beszámolhasson neki az előző hét
eseményeiről. Olive még a lába nyomát is meg fogja csókolni, ha
elmeséli neki, hogy milyen lesz az új életük. David Hardcastle azóta
nem volt ilyen izgatott, hogy Charleswort megnyitotta a
sertéspástétom-üzletét a sarkon túl.

404
 70. fejezet
Olive-nak egy kis időre elege lett a napból, és bement a hajó
belsejébe, hogy kinyújtóztassa a lábait. Egy pár, aki a hajón kelt
egybe, éppen a fényképész előtt pózolt a nagy lépcsőházban.
Felismerte őket – szintén Barnsley-ban szálltak fel a buszra. A
menyasszony magas volt és karcsú, gyönyörű, sűrű ősz hajjal – az
ötvenes évei közepén járhatott. Egyszerű, ujjatlan, elefántcsontszínű
szaténruhát viselt, és harsány sárga virágokból kötött kis csokra volt,
amivel tökéletes összhangban állt a boldog vőlegény gomblyukába
tűzött virág és az ötvenes évek stílusát idéző napsárga ruha, amit az
egyetlen koszorúslány viselt. A koszorúslány szeme nem csupán
csillogás vonatkozásában hasonlított a magas, mosolygós vőlegény
szeméhez, és ez arra utalt, hogy ők ketten rokoni kapcsolatban álltak
egymással. Két fiatalabb pár volt még velük – egy fekete férfi a
feleségével és egy kisfiúval, és két, nyilvánvalóan melegházasságban
élő férfi, mindketten szürke öltönyben és szintén sárga nyakkendőben.
Szinte érezhető volt a szeretet, amely összekötötte a kis csoport
tagjait, olyan erővel áradtak belőlük a boldogság láthatatlan
hullámai, hogy az egész átriumot betöltötték.
Olive egy darabig az üzleteket járta, végigböngészte a vámmentes
árukat, aztán felment, és a fotószalonban folytatta a nézelődést.
Amikor eljutott a fülébe a közeli Flamencót megtöltő gyerekzsivaj,
oda is bepillantott. Egy álarcos felvonulás kezdődött éppen. A
legtöbb kosztüm szemmel láthatóan kézi készítésű volt. Egy kicsi lány
hatalmas hisztit rendezett, miközben az anyja megpróbálta
beleerőltetni a fehér krepp-papírból készített hawaii szoknyába.
– Chloe – mondta az anya fáradtan. – Órákba telt, mire
elkészítettem a kosztümödet, vedd fel, kérlek. – De a fiatal Chloe
hallani sem akart róla.
– Gyerekek… – sóhajtotta a fiatalasszony lemondóan. – Hajnalok
hajnalán keltem, hogy ezt megcsináljam, úgy, hogy gyakorlatilag
anyag sem volt hozzá. – Olive szeme közben a terem széléhez
vándorolt, ahol a Falánk Páros álldogált, és egy kisfiú, akinek a testét
tetőtől talpig kartonpapírba burkolták. Világítótorony akart lenni.
Narancssárgára mázolt arca volt a lámpa, és a kartontest körül, a
padló magasságában, jó félméteres hosszúságban, kék és zöld krepp-

405
papír csíkok lebegtek – nyilvánvalóan ezek szimbolizálták a tenger
hullámait. A kosztüm elkészítéséhez a fél esőerdőt ki kellett irtani,
annyi volt benne a papír. Úgy tűnt, falánkék nemcsak a tálca
megtöltésében törekedtek teljességre, hanem minden másban is.
Olive besurrant a színházba, és beült a hátsó sorok egyikébe.
Kicsit aggódott, hogy el fogják küldeni, ha kiderül, hogy nincs
versenyző gyermeke, de amikor meglátta az első sorokban üldögélő
Irene-t és Ericet, megnyugodott.
Az ifjúsági programokért felelős alkalmazott egyenként vezette fel
a versenyzőket. A sok kalóz között volt macska, a világítótorony, aki
lépni is alig tudott kényszerzubbonynak is súlyos kosztümjében. A kis
hawaii lány nemhogy a kosztümjét nem volt hajlandó felvenni – a
színházterembe sem hagyta betuszkolni magát. Csak akkor csábult el,
amikor a megjelenés fejében beígértek neki egy kicsi plüssmacit. Ez
hatékony lehetett, mert magára kapta a ruhácskát, felrohant a
színpadra, majd néhány szökkenéssel ismét az anyja mellett termett.
Falánkék nagyon csalódottak voltak, amikor nem az ő fiacskájuk
nyerte a versenyt, hanem egy méhecske, aki egyszerű, de nagyon
csinos kis kosztümöt viselt. Olive nevetve figyelte, amint a kis rovar
zümmögve végigcikázott a színpadon, majd előzékenyen beállt a
fényképezéshez. A szemét ugyanakkor elfutották a boldogtalanság
könnyei. Észrevétlenül letörölte őket, és most kifejezetten örült
annak, hogy hátul ült, mert ott nem láthatta senki. Hová lettek azok az
évek, amikor még szülhetett volna? Ez a két hét volt az első alkalom,
hogy ebbe belegondolt, és rájött, hogy lassan betölti a negyvenet, és
nincs semmi, amit felmutathatna. Nincs saját háza, nincsenek
gyerekei, akiket szerethetne, kényeztethetne, még egy rendes
mobiltelefonja sincs. Hirtelen túl soknak tűnt a kicsi méhecske
látványa. Hogy mehetne vissza ezek után a Land Lane szomorú
valóságába, most, hogy két héten át ott ragyogott felette a nap, és a
sugarai megmutatták neki élete üresen tátongó sarkait?
Aznap a még mindig zárva lévő Topaz medence grillteraszán
ebédeltek. Mind a négyen fajitát ettek chipsszel, és közben a nagy
[xxxi]
képernyőn megnézték a Szemesnek áll a világ egyik epizódját.
Egy Relish nevű pincér közben letett eléjük négy pohár, csilingelő

406
jégkockával teli buborékos ásványvizet.
– Nos, milyen volt a találkozó Andrew-val? – kérdezte Roz, aki
csak a megfelelő pillanatra várt, hogy feltehesse a kérdést,
megkockáztatva, hogy feldühíti Vent.
– Ó, minden rendben volt. Megcsináltuk az interjút.
– Hol találkoztatok?
– A Samovarban.
– És miket kérdezett? – faggatózott Roz tovább.
– Hát, csak jelentéktelen dolgokat. És közben elbeszélgettük az
időt. Jó volt. Kér valaki valami erősebbet?
Ez alkalommal azonban nem engedte Roz, hogy Ven eltérjen a
tárgytól. – Velünk nem akart találkozni?
– Nem mondta.
– Megmutattad neki a fényképet? Tudod, ami tegnapelőtt készült a
lépcsőházban.
– Igen. Be fogja tenni a magazinba. – Ven most már nagyon véget
akart vetni a beszélgetésnek, de Roz nem hagyta.
– És nem akar bemutatkozni nekünk, amíg megteheti?
– Nem is tu…
– A fészkes fenébe, Roz, a Gestapónál sem tettek fel több kérdést –
vágott közbe Frankie ingerülten.
– Ven – folytatta Roz nyugodtan. – Gyerünk, valld be az igazat! Mi
folyik itt? Teljesen nyilvánvaló, hogy hülyére veszel bennünket.
– Ezt meg honnan veszed? – Ven most már ideges volt, és az arcát
mélybíborra festette a szégyenkezés. Hiába, sohasem tudott jól
hazudni.
– Igen, Roz. Légy szíves mondd meg, mit értesz azalatt, hogy
„hülyére vesz” bennünket? – kapcsolódott be Olive is a
beszélgetésbe. Most már mind a négyen feszes háttal várták Roz
magyarázatát.
– Ven, én tudom, hogy ma semmiféle találkozód nem volt, sem
Andrew-val, sem mással. Már abban sem vagyok biztos, hogy ez a
fickó létezik. Úgyhogy mondd el, légy szíves, miben sántikálsz?

407
 Ven felnyögött kétségbeesésében, és a kezébe temette az arcát.
– Ven? – kérdezte puhatolózva Olive, mert egy szót sem értett az
egészből.
– Jó, jó… – Ven pálmaszerűen széttárta mind a két tenyerét, hogy
elhárítsa a további kérdéseket. – Hazudtam. Nem az utat nyertem,
hanem a pénzt, amiből befizettem az árát. De tudtam, ha ezt
megmondom nektek, akkor nem engednétek, hogy én fizessem a
költségeket.
– Te ostoba, nagylelkű tehén! – kiáltott fel Frankie. – Neked is
szükséged van arra a pénzre! Nem lett volna szabad ránk költened!
– Pedig, ami azt illeti, pontosan ezt akartam. Nyaralásra költeni.
Mind a négyünkére. Mégpedig úgy, hogy közben ne nevezzetek
ostobának. Most, hogy tudjátok, nem engeditek majd, hogy én fizessek
mindent. Szuper. – Ven egy keserű sóhajjal elhallgatott, és lemondóan
legyintett is hozzá.
Roznak komoly bűntudata támadt, amiért elrontotta barátnői őszinte
örömét. Mikor fogja megtanulni, hogy nem mindig neki van igaza?
– Ó, Ven! – Olive odahajolt, és magához húzta a barátnőjét. – Te
vagy a világon a legkedvesebb, legnagyszerűbb ember! De Frankie-
nek igaza van, ostoba tehén is vagy egyben!
– Talán nyertél a lottón? – kérdezte Roz most már legyőzötten.
– Igen, Roz. Nyertem a lottón – felelte Ven. Amikor elfeküdt a
nyugágyon, a többiek is követték a példáját.
– Sajnálom, Ven. Nem gondoltam, hogy a kérdéseimmel elrontom a
meglepetésedet – dünnyögte Roz, majd gyengéden átnyúlt, és
megszorította a barátnője karját.
– Mindegy. Holnap úgyis el akartam mondani mindent. Csak a
megfelelő pillanatra vártam. Ami, a jelek szerint, most jött el.
– Mennyit nyertél, Ven? – kérdezte óvatosan Olive, aki attól félt,
hogy Ven már a saját tartalékait is elköltötte ostoba
nagylelkűségében. Hiszen szinte válogatás nélkül vásároltak a hajón
mindannyian.
– Az elejétől kezdem – sóhajtotta Ven. – Június 6-án
megpillantottam Iant és az új hódítását egy puccos autóban, és az én

408
drága exem elég önelégülten odaintett, amikor elmentek mellettem.
Halálosan rosszul lettem tőle.
– Megértem – bólintott Olive. – Rohadt kurafi.
– Vannak fickók, akiknek nem szabadna megengedni, hogy
szabadon rendelkezzenek a farkukkal – tette hozzá Roz.
– Nos, olyan dühös lettem, hogy elrohantam a postára.
– Várj, Ven! – szólt közbe nevetve Frankie. – Most már nem
akarom félreérteni a dolgokat. Mi a fenének mentél a postára?
Bélyegért, hogy legyen mit miszlikbe szaggatnod?
– Nem bélyeget vettem, hanem egy lottószelvényt – mondta Ven,
miután elhalt a nevetés. – Egy Eurómilliomost, és a haragom
mértékének megfelelően kezdtem el bejelölni rajta a számokat.
Behúztam a negyvenegyet, Ian életkorát; a huszonnégyet, mert ennyi
idős a kis cafka, aki mellette ült; a tizenötöt, a régi házam számát,
amelyben most élnek; a hármat, mert ennyi betűből áll az „Ian”, és a
hatot, mert aznap éppen hatodika volt. Ami egyben Ian születésnapja
is. Szerencseszámnak meg a négyet adtam meg, mert négyen vagyunk,
és mert az a kedvenc számom, és a kettőt, mert az a négy
négyzetgyöke. És nyertem. És az első dolog, amit megtettem, az volt,
hogy lefoglaltam magunknak ezt az utat. A második dologra ennek az
útnak a végén szerettem volna sort keríteni, ami tulajdonképpen nem
más, mint a maradék szétosztása – köztetek.
– Nem mondod komolyan, hogy még maradék is van? – vonta fel a
szemöldökét Olive. – Azok után, amit eddig kifizettél, ez elég
hihetetlennek tűnik.
Ven kinyitotta a táskáját, és kihúzott belőle három, névvel ellátott
borítékot. Az út alatt végig magánál hordta őket – csak a megfelelő
pillanatra várt, hogy elő is rukkolhasson velük.
Mindnyájan felültek. Elsőként Frankie bontotta fel, amit kapott, és
felnevetett.
– Rosa nénikém csinálta ugyanezt – mondta. – Tizennégy
családtagra hagyta az egész vagyonát – ötvenezer rongyot fejenként –,
de összesen hétszáz font volt a számláján, amikor elment. Hogy az
isten áldja meg.
– Istenem, Ven, te tényleg bolond vagy – sóhajtotta Olive, amikor

409
megnézte a borítékban lapuló csekket. Olive Hardcastle nevére volt
kiállítva, összesen négyszáznegyvennégyezer-négyszáznegyvennégy
fontról. Csak. Olive szabályosan visszaroskadt a nyugágyára.
Egyedül Roz remegett, mert elnézte Vent, és tudta, hogy nem
viccel.
– Valamivel négymillió felett volt a nyereményem – folytatta Ven.
– Jennek ugyanekkora összeget adok, és a Macmillan apácáknak is
ajándékozok belőle egy kerek összeget, amiért olyan jó gondját
viselték anyának és apának. És nem fogom vitára bocsátani a kérdést.
Amit nyertem, azt meg akarom osztani veletek, ha másért nem, a
négyes szám miatt. Ami, ha jól emlékszem, nemcsak az én
szerencseszámom, hanem a tiétek is.
Olive megint felült – ezúttal olyan egyenes, mi több, merev volt a
háta, mintha lenyelt volna egy karót, és olyan benyomást keltett,
mintha egy sírból kelt volna ki, és amilyen fehér volt az arca, ezt el is
lehetett volna hitetni bárkivel. – Csak viccelsz, ugye?
– Nem.
– Tényleg négymilliót nyertél?
– Aha. Egy kicsit többet.
Talán ha Ven csak tízezret nyer, elkezdtek volna ujjongani, de a
négymillió túl nagy összeg volt ahhoz, hogy felfogják, mennyit ér.
Ezért úgy döntöttek, hogy elmennek meginni egy kávét – a Butterybe,
természetesen, mert ott mindig ingyen adták.
– Aggódtam – vallotta be Ven. – Annyi mindent hallani
emberekről, akik sokat nyernek, aztán a nyeremény tönkreteszi az
életüket. Közben örültem, hogy mostantól nem lesznek anyagi
problémáitok, ugyanakkor borzalmas dolgokat álmodtam – például
azt, hogy nagy sebességű autókat vásároltunk, és mind a négyen
halálos balesetet szenvedtünk, szépen egymás után.
– Aha. Lefogadom, rögtön azon kezdtél gondolkozni, mi jóra tudnál
fordítani egy négymillió dolláros nyereményt – jegyezte meg Frankie,
és most már az ő keze is remegett, amikor a szájához emelte a
csészét.
– Azt akartam, hogy Manus megvehesse magának a nagy műhelyt,

410
amire mindig is vágyott, és hogy te, Roz, megmondhasd annak a
szörnyűséges Mrs. Hutchinsonnak, hogy dugja fel nyugodtan a nagy
seggébe a kis fizetésedet. Azt akartam, Frank, hogy vehess magadnak
egy rendes házat, és ne kelljen azon aggódnod, hogy nem tudod
fenntartani. És ami téged illet, Olive, azt akartam, hogy többé ne
kelljen takarítóként dolgoznod, és… – A többit nem mondta ki, de azt
szerette volna, ha Olive elhagyja Davidet, és végre olyan életet kezd,
amilyet megérdemel. Az, hogy mindehhez ő adta a pénzt, még nem
jogosította fel arra, hogy istent játsszon. – Csak egyet kérek. Addig ne
váltsátok be a csekket, amíg nem vagytok biztosak abban, hogy valaki
nem veszi el tőletek a felét. Ahogy azt Ian velem már megtette
egyszer. – És bár nem személyre szólóan mondta, amit mondott,
Olive tudta, hogy a célzás neki szól.
– Ezt nem fogadhatom el – mondta Frankie. – Képtelen lennék rá.
– Igen? És én mit kezdjek vele? El tudod képzelni, mit éreztem,
amikor megnyertem ezt a rengeteg pénzt? Még csak nem is szólhattam
róla senkinek! – kiáltotta Ven. – Mindennél jobban akartam, hogy ez a
nyaralás összejöjjön. Ugyanakkor senkit sem akartam beavatni, amíg
nektek nem mondtam el a részleteket.
– Akkor is, Ven. Ez rengeteg pénz ahhoz, hogy csak úgy
odaajándékozd nekünk – makacskodott Frankie.
– És azt hiszed, hogy én élvezni tudnám, ha megtartanám? –
kérdezte Ven. – Egy mindenkiért és mindenki egyért. Újra együtt a
Legendás Négyes. Van, ami a pénznél is sokkal többet ér.
– A legjobb azonban az, hogy újra együtt vagyunk, és pénzünk is
van – felelte egy kacsintás kíséretében Frankie. Aztán, mint akik
szeánszra készülnek, megfogták és megszorították egymás kezét, és
csendes örömmel megpecsételték az egyezséget.
Aznap délután volt Roz utolsó hastáncórája. Már eldöntötte, hogy
nem hagyja abba – odahaza is keres magának egy csoportot. Vajon
mer majd táncolni Manus előtt? A férfi akkor is vágyakozva nézte, ha
a régi hálóingét magára vette; el tudta képzelni, hogy szétrobbanna, ha
hajlongani kezdene, és nagy csilingelés közepette fekvő nyolcasokat
írna le előtte a csípőjével. Olyan lenne, mintha tálcán kínálná magát a
lepedőakrobatikához.

411
 Miközben a csípőjét mozgatta, úgy, hogy a felsőteste közben
teljesen mozdulatlan maradt, megpróbálta felidézni, mikor
szeretkezett utoljára Manusszal. Elszégyellte magát, amikor arra
gondolt, hogy hátat fordított a férfinak. Aki nem akart mást, csak azt,
hogy Roz ugyanolyan intenzitással szeresse, amilyennel ő szerette
Rozt. Aki valamikor igenis élvezte a bőrén a férfi bőrét. Fel tudta
izgatni, de fel ám! De az az átkozott büszkeség! Az utolsó erejéig
szeretni fogja Manust, ha hazaér, döntötte el. És ha tudja, kárpótolni
fogja minden egyes elutasításért. Ha megengedi.

412
 71. fejezet
– Hogy nézek ki? – kérdezte a tetőtől talpig hófehér flitterbe
öltözött Frankie.
– Mint egy egymillió dollárt érő hóember – felelte a fekete selymet
viselő Roz nevetve. A többiek is feketében voltak: Olive egy hosszú,
vonalait tökéletesen követő gyűrt bársonyruhában, míg Ven egy pánt
nélküli tafotaestélyit választott, és tollboával fedte csupasz vállait.
Elérkezett a fekete-fehér est, és az utasok túlnyomó többsége
mániákusan ragaszkodott a monokróm témához.
– Pezsgőt, drágáim? – kérdezte Ven, miközben besuhantak a Vista
társalgóba.
– Ne. Inkább jégbort igyunk – duruzsolta Frankie, de Ven
helytelenítő arckifejezése láttán rögtön hozzá is tette: – Nem azért,
mert olcsóbb, hanem azért, mert legalább annyira szeretem. Vagy
jobban.
Odaintett Vaughannak, aki a fehér gallérját igazgatta éppen, de
sehogy sem tudott benne elegendő helyet találni a nyakának.
Szégyenkezve visszaintett, aztán mégiscsak elindult feléjük.
– Az asztalnál találkozunk – mondta vigyorogva Ven, és
mindhárman továbbálltak, hogy véletlenül se zavarjanak.
– Remekül nézel ki – jegyezte meg Vaughan.
– Te is – felelte Frankie, és alig tudta elfojtani a torkából
kikívánkozó kislányos sóhajt.
– Lehallgattad az üzenetrögzítődet?
– Miféle üzenetrögzítőt? – kérdezte értetlenül Frankie.
– Felhívtam a kabinodat, és hagytam neked üzenetet. Nem vetted
észre, hogy villog a készülék?
– Eszembe sem jutott, hogy megnézzem. Ó, istenem. Sajnálom.
Vaughan szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Én meg azt hittem,
hogy kerülsz.
– Már miért kerülnélek? – kérdezte szélesen vigyorogva Frankie.
– Hát… mert tudom, hogy a fedélzeten nehéz…
– Az nem is a fedélzeten volt, hanem Gibraltáron – viccelődött

413
Frankie.
– Megengeded, kacér leányzó, hogy befejezzem? Tudom, hogy a
fedélzeten nehéz találkoznunk, mert a barátnőiddel vagy, és nekem is
itt a családom, de mi a véleményed arról, hogy… egyáltalán,
szeretnél… – Vaughan zavartan köhintett néhányat. – Na, jó, elölről
kezdem. Nem lenne kedved eljönni hozzám, mindjárt a hajóút után?
Szeretnélek jobban megismerni.
– De igen – válaszolta habozás nélkül Frankie. – Az csodálatos
lenne.
– Ó, ez könnyebben ment, mint gondoltam. – Vaughan majdnem
izzadni kezdett a nagy megkönnyebbüléstől.
– Ahhoz képest, hogy nemrég még a Pokol Angyala voltál, elég
gyáva vagy – tréfálkozott vele Frankie. – No, ki vele, milyen üzenetet
hagytál a rögzítőmön?
– Üzeneteket – javította ki Vaughan. – Majd meghallgatod őket.
– Nem. Tőled szeretném hallani. Most – makacskodott Frankie.
Vaughan ismét ráncigálni kezdte a gallérját. – Azt mondtam, hogy
nagyon jól éreztem magam veled. És nem csak a szexet. Bár, ha
őszinte akarok lenni, az volt a legjobb. És megkérdeztem,
összejöhetnénk-e egy kávéra vagy valamire. Hogy szeretnélek újra
látni.
Olyan imádni való feszengéssel mondta el mindezt, hogy Frankie a
legszívesebben megragadta volna a gallérját, hogy ott, helyben
lesmárolja.
– Nekem jobb ötletem van a kávénál, Vaughan. – Ha úgy gondolod,
hogy van erőd egy újabb párnacsatához, látogass meg a kabinomban.
Este tizenegykor. És le ne merd vetni addig ezt a ruhát. Én szeretném
letépni rólad. Hallod?
Vaughan erre magához rántotta, nagy ívben hátrahajtotta, és igazi
hollywoodi stílusban szájon csókolta.
– Tessék. Most már nem mondhatod, hogy gyáva vagyok –
dünnyögte. – Örülsz?
– Nagyon – mondta Frankie vigyorogva, bár levegőt is alig kapott.
– Akkor később találkozunk, Barnaszem – utánozta Vaughan

414
Humphrey Bogartot. A háttérben, Frankie barátnőihez hasonlóan, ott
éljenzett az egész asztaltársaság. Amikor Frankie csatlakozott a
többiekhez az asztalnál, olyan szélesen mosolygott, mint a Gibraltári-
szoros.
Öt perccel a vacsorához hívó gong előtt Ven elindult az
Ambrosiába, hogy átadja a kártyáját Florence-nek és Dennisnek.
Gyorsan sikerült beazonosítania az ötös és a négyes asztalt, ami azt
jelentette, hogy jó helyen jár, de amikor körülnézett, egyetlen
léggömböt sem látott sehol. Leintett egy arra haladó pincért.
– Meg tudná mondani, hogy hol találom az egyes asztalt?
– Az egyes asztalt? Olyan nálunk nincs, ma’am. Az első szám
nálunk a kettes. Szabad tudnom, hogy kit keres?
– Egy idős párt. Florence-t és Dennist. A vezetéknevüket nem
tudom, de ha az segít, a hölgynek hófehér haja van. – Bármit mondott
is azonban, nem segített, mert a pincér tagadóan megrázta a fejét.
– Nálunk biztosan nincs ilyen pár, hölgyem. Sem az első, sem a
második turnusban. Nem lehet, hogy az Olympiában kellene keresnie
őket?
– Lehet, hogy ott vannak – válaszolta Ven, bár biztos volt benne,
hogy nem keverte össze a dolgokat. Lassú léptekkel elindult
visszafelé, abban bízva, hogy közben megpillantja valahol Florence-
t. Talán az idős hölgy volt az, aki összekeverte az asztalszámozást,
gondolta bosszankodva Ven.
Az Olympiában volt egyes számú asztal, amelynél nyolcan ültek,
és a főpincér itt is megrázta a fejét, amikor Ven az idős pár felől
kezdett érdeklődni. Így elindult vissza, az asztalukhoz, és már
messziről észrevette Frankie mérföldekre elvilágító mosolyát.
Irigyelte barátnőjétől az arcáról sugárzó boldogságot és szépen
bimbódzó kapcsolatát Vaughannal, aki tényleg pazarul nézett ki,
mióta a borzas szakállától megszabadult. Kedves szeme volt, mint
Nigelnek. Nigel. Ennyi idős korára igazán kinőhetett volna a szünidős
romantikából. De nem nőtt ki, így előre tudta, milyen sanyarú sorsa
lesz otthon: Nigelről fog álmodozni, arról, hogy milyen lett volna a
csókja, amit persze nem fog megtudni soha. Oké, így is jobb lesz az
élete, hiszen új házat fog keresni magának, ami mindig nagy öröm, de

415
ettől nem fog elgyengülni a térde, míg Nigel arcszeszétől meg is
kocsonyásodott. A pénz éjszakánként nem melegíti fel az ember testét,
és a szívét sem dobogtatja meg.
Amikor az asztalukhoz ért, Nigel udvariasan kihúzta neki a széket,
sőt még a szalvétáját is eligazította az ölében.
– Milyen gyönyörű ruha! – jegyezte meg Ven válla felett. A
lehelete meleg volt, és kellemesen megbizsergette az asszony bőrét.
– Köszönöm – válaszolta Ven. – A tahó butikjából… A hajó
batikjából… A HAJÓ BUTIKJÁBÓL való – nyögte ki kínkeservesen.
Már megint sikerült hülyét csinálnom magamból, tette hozzá
gondolatban.
– Hát ez jó kis nyelvtörő volt – mondta Irene kedvesen, és minden
nehézség nélkül megismételte: – Hajóbutik.
– Még szerencse, kislány, hogy a ruhái kiválasztásában
kifinomultabb, mint az angolnyelv-használat területén – vetette oda a
maga keresetlen modorában Royston. – Hát nem különösen gyönyörű
ma a mi Venünk, kapitány? – tette hozzá egy látványos kacsintás
kíséretében.
– De. Valóban az – válaszolta Nigel, majd diplomatikusan
hozzátette: – De ugyanezt az asztalnál ülő összes hölgyről el lehet
mondani.
Ven odafordult Frankie-hez, és fogcsikorgatva a fülébe súgta: –
Remélem, nem mondtátok el Roystonnak, hogy jóképűnek találom
Nigelt.
– Ne légy bolond! Bár elképzelhető, hogy Stella előtt kicsúszott a
számon.
– Szuper – mormogta Ven. Ha nem lett volna épp elég gondja a
nyelvtörőivel, mostantól Royston amatőr kerítői próbálkozásait is el
kell tűrnie. Az imént is olyan finom volt, mint egy önjáró kürttel
ellátott légkalapács.
– Ez a kedvenc estém – sóhajtotta Stella. – Imádom nézni a fekete-
fehér variációkat. – Közben lemondó pillantást vetett a férjére, aki
fehér zakót, hozzá illő fehér nadrágot és cipőt, fekete inget és
zongorabillentyű-mintás nyakkendőt viselt. Elképesztő barnaságával
úgy nézett ki, mint egy fénykép negatívja.

416
 Ven arca még mindig vörös volt, és a fejét csóválta továbbra is.
Látszólag belemélyedt a menübe, de igazából nem bírta elolvasni az
ajánlatot, mert az agya még mindig szitokszavakkal illette a saját
ostobasága miatt. Nigel gyengéden megérintette a karját; így próbálta
felhívni a figyelmét Buzzra, aki egy ideje már ott állt, hogy felvegye
tőle a rendelést.
– Sonkát kérek, majd lapos halat. – Ezt legalább minden nehézség
nélkül ki tudta mondani.
– Jól van, Venice? – kérdezte Nigel. – Egy kicsit mintha…
szórakozott lenne ma este.
Szórakozott. Már az is elég indok lett volna a szórakozottságra,
ahogy Nigel kiejtette a nevét. Venice… Venice… Venice… Ott
visszhangzott a fejében, és nem tudott szabadulni tőle. Jöjjön az
ágyamba, Venice, mutatni szeretnék magának valamit…
Ven zavartan köhögni kezdett. – Igen, kapitány, jól vagyok. Csak
arra gondoltam, hogy vége a nyaralásnak. Még szívesen maradnék
egy kicsit. Annyira jól éreztem magam. Talán túlságosan is.
– Lépjen be a klubba – javasolta Stella. – Ha bejelentkezik a
recepción egy következő hajóútra, zsebpénzt kap ajándékba, amit
kizárólag a fedélzeten lehet elkölteni.
– Lehet, hogy pontosan ezt fogom tenni – válaszolta Ven, és közben
megpróbált vidámabb arcot vágni. Végül is, most már bármit
megengedhet magának. Még egy következő hajóutat is. Milliomos,
nem? Egy nagyon magányos milliomos, aki teljesen belehabarodott a
mellette ülő férfiba. Ha ez nem volt épp elég ok egy érzelmi
zűrzavarhoz, akkor semmi sem volt az.
– Én a legtöbb holminkat már ma összepakoltam – mondta Irene,
mintha Ven nem lett volna elég depressziós már a gondolattól is, hogy
holnap neki is pakolnia kell.
– Ó, ne! – Stella legyintett egyet tökéletesen manikűrözött kezével,
mintha így elhessegethetné magától a nyilvánvalót. – Mi mindig az
utolsó pillanatban pakolunk. Most nem akarok még rágondolni sem.
– Tudja már, mit fog csinálni, ha hazaér? – kérdezte Nigel Ventől.
– Elkezdek házat keresni – válaszolta Ven egy gondterhelt sóhaj

417
után. Ebben a pillanatban ugyanis semmi varázslatot nem látott a
házkeresésben. Még így sem, hogy egy nagy halom pénze volt a
bankban. Mit kezd majd vele egy vidéki kunyhóban, egyedül?
– Néha maradnak üres kabinok egy út előtt – szólalt meg Royston.
– Ha szerencsés, el sem kell hagynia a hajót. Befizet a következő
útra, és kész. Mi csináltuk ezt párszor, ugye, Stell?
– Csakhogy erre most nincs lehetőség – közölte Nigel. – A hajó
ugyanis dokkba megy, hogy bizonyos festési munkákat elvégezzenek
rajta, mielőtt elindul Izland felé.
[xxxii]
– Szeretne beugrani egy Morrisonsba, kapitány? – Ericet
büszkeséggel töltötte el, hogy ezúttal mindenki őszintén nevetett a
bemondásán.
– Vagy inkább a fedélzeten marad? – toldotta meg Royston.
– Azt tervezem, hogy villámlátogatást teszek Ayrban az anyámnál
meg a nevelőapámnál – válaszolta Nigel. – Már több mint hat
hónapja nem láttam őket, és nagy bajban leszek, ha most sem
teljesítem a gyermeki kötelességemet.
Miután felszolgálták a desszertet, a pincérek felsorakoztak egy
közeli, nyolcszemélyes asztal mögé, és szokásuknak megfelelően
elénekelték az „Én gratulálok” című számot annak a párnak, akik a
hajón keltek egybe. A fehér hajú menyasszony a legszebb fehér
kosztümben volt, amit Olive valaha látott, az „ifjú” férj pedig fehér
frakkot viselt. Még a társasághoz tartozó kisfiú is frakkban
parádézott.
– Maga adta össze ezt a kedves párt? – kérdezte Ven.
– Igen, én – felelte Nigel. – Nagyon szimpatikus emberek.
Egyébként ők is yorkshire-iek. A férj fogorvos.
– Sok esketése van, kapitány? – érdeklődött Irene.
– Egyre több. Nagyon népszerű a tengeren tartott esküvő.
– Hallja, Venice? – kérdezte Royston. Ven becsukta a szemét,
mintha így nem kellene meghallania azt a nagyon zavarba ejtő dolgot,
amire egy ilyen bevezető után számítani lehetett. – Van esély arra,
hogy összeadhatnánk valakivel, mielőtt kikötünk? Maga házas,
kapitány?

418
 Ó, istenem, meg fogom ölni a lányokat a nagy szájuk miatt,
gondolta Ven, majd minden erejét összeszedve megváltoztatta a
beszélgetés menetét. Még mielőtt Nigel arca is céklavörösre válhatott
volna, mint az övé.
– Van valami esély arra, Nigel, hogy kizárólag a keresztneve
alapján megtaláljunk valakit a hajón? Egy idős párt keresek.
Nigel megkérdezte, miről van szó pontosan, mire Ven beszámolt
neki Florenceről és Dennisről, akiket aznap nem sikerült megtalálnia
az Ambrosia egyes asztalánál.
– Az Ambrosiában tényleg nincs egyes asztal – válaszolta a
homlokát ráncolva Nigel. – Igazat mondott a főpincér. Azok után, ami
történt, szerencsétlen ómen lett volna megtartani.
Eric szapora bólogatásba kezdett, és mint egy eminens tanuló az
iskolában, majdnem a kezét törte azért, hogy elmondhassa, amit az
osztályban egyedül ő tudott.
– A hajó első útján voltunk, ugye, Irene?
– Igen, igen – bólogatott az asszony is. – És az Ambrosiában
vacsoráztunk, az első turnusban.
– Az egyes asztalnál ülő házaspár mindkét tagja meghalt, mielőtt
Gibraltárra értünk, és azon az úton az volt az első kikötő.
– Mekkora tragédia volt! A fekete-fehér bálon ünnepelték volna a
gyémántlakodalmukat, de az asszony már az első este szélütést kapott.
– A férfi pedig szívrohamot, amikor közölték vele, hogy a felesége
meghalt – folytatta Irene.
– És a hajókon nagyon erősek a babonás hagyományok – vette
vissza a szót Eric. – Ez az oka annak, hogy a legtöbbjükön nincs
tizenharmadik emelet. Az akkori főnökség úgy döntött, hogy ilyen
előzmények után szerencsétlenség lenne az egyes számú asztalt
megtartani, és azóta nincs is ilyen asztal abban az étteremben.
Ven szemmel láthatóan összezavarodott. – Hogy hívták őket?
– Fogalmam sincs – mondta Eric. – De biztos vagyok benne, hogy
valahol vannak feljegyzések az esetről. Érdemes lenne megnézni
például az interneten.
– Valaki az orránál fogva vezette magát, kislány – tette hozzá

419
vigyorogva Royston. – Vagy az is lehet, hogy szellemekkel
beszélgetett.
– Nem hiszek a szellemekben – mondta Ven, majd egy nagy kanál
fagylaltot tömött a szájába. Mégsem a hideg finomság miatt vett erőt
rajta a remegés.
Ekkor megjelentek a hajó fotósai, és elkezdték fényképezni az
asztaltársaságokat.
– Ó, remek, ilyen fényképet mi is szeretnénk! – kiáltott fel Royston.
A lányok nagy szakértelemmel beálltak a két idősebb pár mögé,
Nigellel középen, aki kedvesen átfogta Ven és Olive vállát.
Hamarosan ez lesz minden, ami a kapitányra fog emlékeztetni,
gondolta Ven. Egy tovasuhanó emlék arról, hogy milyen érzés volt a
vállán érezni a karját, és két zsebkendő, amelyekről azt ígérte, hogy
valamilyen módon vissza fogja juttatni neki.
A kénköves pokolba, Ven, nem tudnál egy kicsit vidámabb arcot
vágni? – kérdezte benne egy csúfolódó hang. Nem kéne ennyire
lógatnod az orrodat egy kellemes hajóúton, nem beszélve arról, hogy
milliók várnak odahaza, a bankszámládon. Vigasztalónak találta, hogy
az ölelkező csoport nem siette el a szétválást. Nigel keze még akkor
is ott pihent a vállán, amikor Olive-ot már elengedte. Te aztán nem
kis mazochista vagy, Ven Smith, hogy ilyen mélységig elemzel ilyen
jelentéktelen dolgokat!
Kávé közben Royston újabb kérdést tett fel Nigelnek. – Holnap is
velünk vacsorázik, kapitány?
– Nagyon remélem – válaszolta Nigel. – De biztos, sajnos, nem
lehetek benne. Minden attól függ, hogy mi történik a hajóhídon.
– Ó, nagyon sajnálnánk, ha az utolsó estén le kellene mondanunk a
társaságáról – sopánkodott Irene.
– Maguk is, ugye, lányok? – kérdezte Roystone, és újabb
kacsintással ajándékozta meg a piruló Vent. Mintha egy rossz
természetű nagybácsi ült volna az asztalnál, aki sportot űzött abból,
hogy zavarba hozzon valakit.
Nigel, jelezve, hogy menni készül, felállt. – Nos, legyen szép
estéjük. Úgy hallottam, ma remek műsorral készültek a színészeink.
– Mint mindig – jegyezte meg Eric. – Annak a kis buzi táncosnak

420
kitűnő mozgása van. El tudnám nézni bármikor.
– Hogy mondhat ilyet, hogy „buzi táncos”? – sikította Stella. – Azt
sem tudja biztosan, hogy homokos-e.
– Ugyan már, édesem – mondta Royston. – Hozzá képest még Larry
[xxxiii]
Grayson is Bruce Willisnek tűnne a színpadon.
Ezen mindenki nevetett – még Nigel is, bár ő megpróbálta
visszafogni magát. Royston imádni való különc volt, ami nemcsak a
verbalitás szintjén nyilvánult meg, hanem az öltözködési szokásaiban
is. Ven úgy találta, hogy – minden kerítői mesterkedése ellenére –
hiányozni fog neki.
– Na, ne má’ – bökte oldalba Frankie Vent, aki hosszan nézett a
távolodó Nigel után. Látta, hogy a barátnője a szívére veszi a dolgot,
és csak azt sajnálta, hogy ezúttal nem tehették meg azt, amit
diákkorukban oly gyakran megtettek: egyszerűen szóltak a szóban
forgó fiúnak, hogy tetszik a barátnőjüknek, és ezzel többnyire meg is
oldották a problémát. De a világ minden pénze sem tette volna
lehetővé, hogy visszalépjenek a távoli múltba.
Mindnyájan levonultak a színházba, hogy megnézzék a West Side
Storyt feldolgozó, valóban extravagáns musicalt. Hogy miként tudtak
ilyen gyorsan átöltözni a színészek, az mindnyájuk számára rejtély
maradt. Az egyik percben még az ötvenes éveket idéző szerelésben
ropták, a másikban flamencotáncosként jelentek meg a színpadon.
Roz arra gondolt, hogy legközelebb talán ő is megpróbálkozik a
flamencóval. Szép és szenvedélyes táncnak tartotta. Korábban nem
gondolta volna, hogy egy tánc ennyire mélyen megérintheti. Erről
eszébe jutott, hogy Manus még mindig nem válaszolt az SMS-ére.
Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy nem számíthat szenvedélyes
fogadtatásra.
Frankie, akinek találkozója volt Vaughannal, rögtön a műsor után
elköszönt tőlük. Olyan gyorsan szedte a lépcsőket felfelé, hogy szinte
repült. Ven megpróbálta kiverni a fejéből, hogy ő még ennél is
gyorsabban szaladna, ha Nigel várna rá odafenn, a kabinjában.
– Holnap csomagolunk – jegyezte meg Ven, és élvezettel kidugta a
nyelvét, amikor ledobta magát a három süppedős fotel egyikébe a
Belugában.

421
 – Sajnos – dünnyögte Olive. – Ven, szeretném, ha tudnád, hogy
életem két legszebb hetét töltöttem ezen a hajón. Köszönöm.
– Szívesen, aranyom – felelte Ven, majd Olive-ra mosolygott. Egy
egészen más nőt látott maga előtt, és ez az új Olive egy cseppet sem
hasonlított arra az összetört szívű nebáncsvirágra, aki sírva ült be a
kocsijába az utazás előtti estén. A haja aranyfényben csillogott, az
arca szépen lebarnult, és két smaragdként ragyogott benne a szeme.
Kivirágzott a hajón, jót tett neki a pihenés, és még jobbat a görög
szigeten ráirányuló figyelem. Ugyanakkor aggódott is Olive miatt,
mert tudta, hogy mi vár rá. Hazamegy, vesz a pénzéből egy nagy
házat, amibe beköltözik majd az összes élősködő Hardcastle. Fel
fogja adni a takarítói állását, és majd a családját szolgálja napi
huszonnégy órában. Semmi sem fog változni az életében, legfeljebb a
kitakarítandó szobák száma.
– Olive, azt hiszem, el kellene húznod Görögországba – szólalt
meg Roz, mintha csak olvasott volna Ven gondolataiban. – Tudom,
tudom… nem vagyok olyan helyzetben, hogy kapcsolatok terén
tanácsot adhatnék, de ha visszamész ehhez a bagázshoz, Barnsley-tól
Bridlingtonig rugdosni fogom a seggedet.
Olive felnevetett. Az, hogy éppen Roztól kap ilyen tanácsot,
mulatságosabb volt, mint bármi más. Egek, ő is megváltozott a
nyaralás alatt.
– Ne is gondoljunk arra, milyen lesz az életünk a hajó után –
csiripelte Ven, és összecsapta a kezét. – Van még egy teljes napunk.
És most ír kávét akarok meg csokoládét. Mielőbb. – Mint egy
végszóra, megállt mellettük egy pincér, ők pedig elnyúltak a
foteljeikben, és miközben a zongorazenét hallgatták, elgyönyörködtek
a körülöttük zajló világ fekete-fehér színeiben.
16. nap: A tengeren
Megjelenés: utcai viseletben

422
 72. fejezet
Frankie addig nyújtózott, míg fel nem ébredt, és amikor felnyitotta
a szemét, azt vette észre, hogy figyelik. Egy tetovált vállú, meztelen
viking.
– Jó reggelt – dünnyögte egy pimasz mosoly kíséretében a férfi. –
Jól aludtál. A hangsúlyozása arra utalt, hogy Frankie horkolhatott.
– Kifárasztottál – válaszolta vigyorogva a lány. – A te hibád, ha
hangokat adtam.
A férfi szorosan magához vonta, és megcsókolta. Ezen a reggelen a
szokásosnál nyugtalanabb volt a tenger, így kicsit vadabbul dobálta a
hajót. Visszafeküdtek, és nem mondtak semmit, csak átadták magukat
a ringásnak, és élvezték egymás közelségét, azt, hogy egy másik kar
ölelését érezhették magukon.
– Aggódsz amiatt, hogy visszajöhet? – kérdezte Vaughan.
– Alkalmanként átfut az agyamon, de megpróbálok nem rágódni
rajta – válaszolta Frankie. – Ha örökké azon járna az eszem, hogy
bármi rossz megtörténhet velem, ki sem kelnék az ágyból reggelente.
Túl hosszú ideig rejtőzködtem, Vaughan. Túlságosan féltem attól,
hogy igazán éljek, és terveket szőjek, mert a halál mindenre rádobta a
sötét árnyékát. Ez az elmúlt két hét tényleg csodát tett velem. Most
már képes vagyok élni az életemet, amíg meg nem halok, és el tudom
hinni, hogy jó dolgok is történnek még velem. Ilyen az is, hogy
elmegyek hozzád, a házadba.
– Hát nem gondoltad meg magad?
– Mi okom lett volna rá? – Frankie a férfi mellkasára fektette a
fejét, és élvezte, ahogy az orrát csiklandozni kezdték a szőke
szőrszálak.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem találsz
visszataszítónak.
Frankie elhúzódott. – Azon, hogy milyen vagy valójában, nem
változtat egy hiányzó golyó, Vaughan. – Visszatette a fejét oda, ahol
volt, miközben a férfi halkabb beszédre intette, hátha meghallják őket
a fal másik oldalán.
– Te aztán finoman fogalmazol – mondta nevetve. – Költőnek

423
kellett volna menned.
– Miért? Téged elriaszt, hogy ezek csak protézisek azok helyett,
amiket elveszítettem? – Azzal a férfihoz dörzsölte a melleit.
– Egy cseppet sem.
– Attól félsz, ismét elkapod a rákot, ha hozzájuk érsz?
– Ne légy buta.
– Akkor érintsd meg őket, te ostoba ember. Hát ilyen nehéz egy
célzást megérteni?
Ven már reggeli előtt összepakolta a holmija nagy részét. Próbálta
sietősre fogni a dolgot, aztán felhívta Olive-ot és Rozt. Kiderült,
hogy ők is korán keltek, és szintén csomagolással töltötték a reggelt.
Mivel Frankie-nek a „Kérem, ne zavarjanak” tábla lógott a kilincsén,
elmosolyodtak, és becsúsztattak az ajtaja alatt egy üzenetet. Aztán
elindultak az Ambrosiába, hogy még egyszer, utoljára, elfogyasszanak
egy pincér által felszolgált teljes angol reggelit, és magukba
pumpáljanak egy csomó kávét.
Ezt követően felvonultak a Topazhoz, amely időközben újra
kinyitott, és ahol már sokan úszkáltak, napoztak, vagy a Moulin
Rouge-t nézték a hatalmas képernyőn. Mindenki szerette volna
kihasználni a nyaralás utolsó perceit. Az égen határozottan
megsokasodtak a felhők ezen a reggelen, de fehérek voltak, habosak,
és nem vették el a meleget, amikor rövid időre eltakarták a napot.
Frankie fél tizenkettőkor csatlakozott hozzájuk. Úgy nézett ki, mint
aki éppen elmerült az örök fiatalság fürdőjében.
– Talán fiatalító injekciót kaptál? – érdeklődött Roz.
– Eltaláltad! Látnod kellett volna a tű méretét! – dünnyögte
Frankie, majd ledobta magát a Roz melletti nyugágyra. Élénkzöld
bikini volt rajta, és úgy foszforeszkált, hogy feltűnő lett volna még
egy űrállomáson is. Rendelt a pincérnél egy Brandy Alexandert, míg
a többiek ásványvizet ittak.
– A fenébe, nyaralunk, nem? – kérdezte. – És mivel még reggelit
sem ettem, bevágok egy hatalmas burgert, amint az óra elüti a
tizenkettőt.
Ven felhorkant, majd ülő helyzetbe tornászta magát. – Ennek az új

424
fürdőruhának túl nagy a mellrésze. Mindig félrecsúszik – motyogta,
miközben megigazította. – Lefogadom, hogy elszámozták.
– Én úszom egyet – közölte Frankie. – Jön valaki?
Egy boldog sóhajjal mind a négyen becsusszantak a medencébe.
– Ezt meg kell ismételnünk! – bugyborékolta Ven. – Mit szólnátok
legközelebb egy karibi úthoz?
– Az álmaidban! – nevetett Olive. – Hogy engedhetném meg ma…
– A szó közepén elhallgatott, és megcsóválta a fejét. – Még mindig
nem tudom elhinni.
– Én viszont boldogan megismételném, bármikor – mondta Roz. –
Pompás volt, Ven. Nem az, hogy nem kellett fizetnünk érte, hanem
maga a nyaralás. Az, hogy újra összejöttünk, és én is kibékültem
Frankie-vel. Különlegessé tetted számunkra ezt a két hetet. Valóra
váltottál egy álmot.
– Roz, kezdesz aggasztani – szólalt meg Frankie. – Úgy beszélsz,
mint akit alaposan megdolgozott egy földönkívüli.
– Menj a fenébe, Carnevale!
– Ez már jobb! – bugyborékolta Frankie, félig a víz alól.
– Pasiriadó! – szólalt meg halkan Olive, és a víz alatt finoman
megrúgta Vent, ugyanis Nigel kapitány közeledett lassú, laza
léptekkel a medence széle felé.
– Jó reggelt, hölgyeim! – köszöntötte őket. – Eljönnek délután a
Csokoládégyárba, az Olympiába? Csoki lesz mindenütt, ameddig a
szem ellát. Úgy hallottam, ez minden nő álma.
– Vannak nők, akik másról álmodoznak, kapitány – felelte bájos
mosollyal Frankie, aki ugyancsak megrúgta Vent.
– Persze, ott leszünk. – Ven felhúzta magát, hogy a medence
szélére könyökölhessen. Nigel arca megrándult, aztán elfordította a
fejét.
– O-ké – mondta szaggatottan. – Ha előbb nem, a vacsoránál
biztosan találkozunk.
– Akkor mégiscsak velünk tölti az utolsó estét! – sóhajtotta Ven,
leginkább önmagának.
– Hát… nem csodálom – felelte fájdalmas képpel Olive. – Olyan

425
ajánlatot tettél neki, amit nem tudott visszautasítani.
Ven követte Olive pillantását. A mellei kiszabadultak a
fürdőruhája kosarából, és a mellbimbói ott ringatóztak a víz színén.
Ven a medence fenekéig süllyedt szégyenében. Maradt valami,
amivel legalább még egyszer kínos helyzetbe hozhatja magát?
Mind a négyen vettek egyet a fényképből, amelyet előző este
készítettek róluk az asztaluknál. Kilenc mosolygós, fekete-fehérbe
öltözött embert örökített meg egy boldog pillanatban. Kedves felvétel
volt. Nigel hihetetlenül jóképű volt mosolygós szürke szemeivel és
katonásan vágott hajával. Ven nem volt biztos abban, hogy találkozik
még egy férfival, akin ilyen tökéletes összhangban lenne minden: a
szívdöglesztő hangja, a jó szíve, a mesés teste, a fantasztikus
egyenruhája és az arcára kiülő diszkréció, amellyel Ven imbolygó
melleinek a látványát kezelte. Ven a kezébe temette az arcát, amikor
eszébe jutott a kínos jelenet.
– Ne gondolj folyton arra, hogy Nigel véletlenül meglátta a dididet
– szólt rá Frankie, pontosan a fején találva a szöget. – Menjünk,
viselkedjünk disznó módjára, és tömjük tele a hasunkat csokival.
Az étterem előtt várakozó nagyon hosszú sor élén természetesen a
Falánk Páros állt az ifjú Világítótoronnyal.
– Remélem, nekünk is hagynak valamit – fintorgott Olive. De
feleslegesen aggódott, mert amikor az Olympia ajtaja feltárult,
elképesztő látvány fogadta őket. Az asztalok roskadoztak a
csokoládétortáktól, trüffelektől, és mindenütt csokiszökőkutak voltak,
ameddig a szem ellátott. Csak Willi Wonka hiányzott a képből, meg
néhány Umpa Lumpa. Volt ott egy hatalmas csokihableány és a hajó
csokoládéból készített mását is megcsodálhatták a nézelődők. A
Pocak Páros szemmel látható orgazmussal ült le egy asztalhoz két
mennyezetig megrakott tálcával az egyik csokiszökőkút
szomszédságában.
Eric és Irene egy tálca mellől integetett oda nekik, amelyen négy
kis szelet torta és egy kanna tea volt.
– Ó, az isten áldja őket! – mondta Olive. – Hiányozni fognak.
Annyira kedves pár. – Amint kimondta, rájött, hogy őt és Davidet
még soha, senki nem nevezte „kedves pár”-nak. Hol romlott el köztük

426
a dolog? Valamikor régen úgy volt, hogy David szép nagy házat épít
majd nekik saját medencével. Ő maga magányos volt, amikor
megismerkedtek, így nem volt nehéz levenni a lábáról a nagy dumával
meg egy csöpp kis szeretettel. Nézte, amint Eric kihúzza Irene-nak a
széket, és egy kistányéron odateszi elé az első szelet tortát. Már ez a
parányi gesztus is megmutatta, mi a különbség az igazi kapcsolat és a
köztük lévő álságos együttélés között.
Miközben, teletömött pocakokkal, mackók módjára kibotorkáltak
az étteremből, észrevették a boldogságban úszó Stellát, aki percekkel
korábban nyerte el a bingón a jackpotot.
– Kitartó voltam, megérdemeltem – mondta botoxos szájával. –
Néhány pióca csak az utolsó napon jelenik meg, nem hagyhattam,
hogy ők nyerjenek! Jöjjenek, lányok, igyanak velem valamit!
Bellini koktélokat rendeltek, és Frankie mindenkit megnevettetett,
amikor beszámolt Stellának Ven kacér fürdőruhájáról és kosárból
kiúszó melleiről. A külső fedélzetről egyre többen jöttek be a hajó
belsejébe, sokan kardigánért. Az égen megsokasodtak a felhők, és
minden órával alacsonyabb hőfokon égetett a nap.
Igazságtalanul gyorsan elsuhant a délután. A gyerekeket
kiparancsolták a medencékből az egyre erősebben hullámzó víz miatt,
és ismét előkerültek a védőhálók. A hajón mindenki csomagolt, vagy
az utolsó mosását végezte. A kabinajtók mellett megjelentek a
bőröndök, és a személyzet szinte rögtön be is gyűjtötte őket, hogy a
kikötést követően mielőbb átkerüljenek a southamptoni terminál
épületébe. A lányok ezúttal utcai ruhába öltöztek a vacsorához, majd
lesétáltak a Café Parisienne-be, hogy megigyák az utolsó jégborukat.
Csendes derű lengte őket körül, amint ott ültek, maguk is
hallgatagon, és nézték, amint a Mermaidia szorgalmasan hasította a
hullámokat, immáron Anglia felé. Olyanok voltak, mint az anyjuk
hátába kapaszkodó hattyúfiókák egy hosszú átkelés után, közel a
parthoz, amikor a biztonságos révbe érést már nem fenyegette
veszély.
– Előkészítettétek a borravalós borítékokat Elvisnek meg Buzznak?
– kérdezte Ven.
– A táskámban vannak, teljes biztonságban – felelte Roz. – Eric

427
szerint a boros pincéreknek semmit sem kell adnunk, mert minden
megrendelt ital után jutalékot kapnak.
– A mindenit! – nyögte Frankie. – Angel még Vennél is gazdagabb
lesz, mire elhagyja a hajót.
– Én akkor is adok neki valamit – mondta Ven. – Igazán rendesen
gondoskodott rólunk, megérdemli. És Jesus is megkapja tőlem a
borravalóját, mielőtt elhagyjuk a fedélzetet.
– És a kapitány? Ő is kap tőled valamit? – kérdezte egy kacsintás
kíséretében Frankie.
– Azt hiszem, ma délelőtt már épp eleget kapott – válaszolta
nevetve Ven, bár tudta, rögtön olvadozni kezd majd, amikor
megpillantja a vacsoraasztalnál Nigelt.
Megszólalt a vacsorához hívó gong, mire elindultak az étterem
felé, ahol Supremo hatalmas, szögletes teste és mosolya várta őket,
kellemes estét kívánva nekik.
– Hogy lehetne kellemes, Supremo? – kérdezte Ven szomorkás
hangon. – Ez az utolsó vacsoránk.
– Akkor ismét el kell jönnie, ma’am – felelte a főpincér, és Ven
kezdte belátni, hogy tényleg ezt kell tennie. Arra gondolt, hogy többé
már nem is fog olyan nyaralásra kívánkozni, amelyet egy helyen kell
eltölteni, és a reptéri megszorításokra sem vágyott igazán. Sőt az is az
eszébe jutott, hogy ezentúl képtelen lesz a szárazföldön élni.
Royston a legjobb darabját – egy banánmintás hawaii inget –
megtartotta az utolsó napra.
– Helló, lányok! Látták már a tegnap készült képet? Remekül
festünk rajta – kiabálta már messziről.
– Mesés az inge, Royston – dicsérte meg Frankie, amikor odaért.
– Köszönöm, drágám. Ugyanilyen alsónadrág van rajtam. Akarja
látni? – kérdezte kuncogva.
– Nem, a jó büdös fenébe! – mordult rá Stella. – Inkább ülj le, és
próbálj meg viselkedni, ha tudsz.
– Igenis, főnököm! – szalutált Royston az asszonyának.
Az étlapon aznap hagyományos angol ételek szerepeltek –
feltehetően azért, hogy az utasok akklimatizálódhassanak a

428
küszöbönálló hazatéréshez a ködös Albionba. Nem mintha az
asztalnál ülők közül bárki akklimatizálódni szeretett volna, míg el
nem érték Southamptont; szívesebben ettek volna muszakát, töltött
szőlőlevelet, spagetti carbonarát vagy paellát.
Nigel, Ven legnagyobb csalódottságára, még akkor sem érkezett
meg, mikor elkezdték körbekínálni a kenyereskosarat.
– Akár rendelhetünk is – javasolta Stella. – Úgy tűnik, mégsem tud
jönni a kapitány. Milyen kár.
Ven próbált nemtörődömnek látszani, de egy nagy, kövér felhő
beárnyékolta számára az estét. Jobb híján beletemetkezett az étlapba.
– Istenem, annyira sajnálom, hogy elkéstem! – hangzott fel a háta
mögött dallamos ír kiejtéssel, váratlanul. – Már rendeltek?
Royston azonnal felvidult. – Á, gondoltuk, megvárjuk, kapitány.
Ven tudta, ha farka lenne, most elkezdené csóválni. – Ó, nézze
csak, Ven! – kiáltott fel Stella, és amikor Ven felkapta a fejét,
rákacsintott. – Desszertre málnabombát kapunk.
Ven figyelmeztető pillantást vetett az asszonyra. Egek, csak nem
számolt be Roystonnak arról, hogy megmutatta Nigelnek a málnaszínű
mellbimbóját?
– Muszáj volt beavatnod Stellát a fürdőruhás sztoriba? – kérdezte
dühösen Roztól.
– Nem én avattam be, hanem Frankie – felelte méltatlankodva Roz.
– Meg fogom ölni! – dörmögte Ven.
– De azt is mondta neki, hogy ne beszéljen róla senkinek.
– Na, még szerencse – pufogott tovább Ven.
– Egy gyöngyszem volt – folytatta vihogva Roz. – Nem róhatod fel,
hogy megosztottuk vele.
– Mindenki jól van? – kérdezte Nigel, miközben elvette Buzztól az
étlapot. Gyorsan átfutotta, és kukoricapuffancsot rendelt, majd
másodiknak Stilton sajttal töltött filézett bordát. – Rendben telt a nap?
Válaszként a „remekül” különféle variációi hangzottak fel az asztal
körül.
– Bízzunk benne, hogy sokuk számára ez csak az első út volt, amit

429
továbbiak követnek majd.
– Szerintem lehetetlen, hogy valaki egy hajóút után ne akarjon
többre is elmenni – jegyezte meg Eric, majd megismételte: –
Lehetetlen. Annak, aki kipróbálta, biztos, hogy vissza kell jönnie.
– Igen, én is így érzem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Frankie.
– Ha az anyagi körülményeink megengedik, szerintem mindnyájan
visszajövünk.
– Maga is szívesen visszajönne, Venice? – kérdezte Nigel, ez
egyszer a nőre irányítva az összes figyelmét. Olyan intenzíven, hogy
Ven attól félt, lyukat éget a homlokába. Az arca mindenesetre
felforrósodott.
– Nagyon szeretnék – suttogta, és elfordította a férfiról pillantását,
még mielőtt kigyulladt volna a retinája.
– Frankie találkozott egy férfival – csicseregte mosolyogva Roz. –
A hajóút után együtt mennek haza, hogy „jobban megismerjék
egymást”. – Azzal dúdolni kezdte a Szerelemhajó dallamát.
– Te szószátyár! – mordult fel vigyorogva Frankie.
– Hát igen, nagyon kínos tud lenni, amikor az embert kibeszélik a
barátai – dünnyögte Ven.
Frankie azonban már oda sem figyelt – teljesen lefoglalta az utolsó
esély arra, amit gyakorlatilag tálcán kínált fel neki Roz. Ha belehal,
akkor is megpróbálja egymáshoz közelebb hozni Vent és Nigelt.
– Ami engem illet, nem azért jöttem ide, mert románcot kerestem,
csak úgy megtörtént. Gondolom, mással is előfordult már ilyen a
FEDÉLZETEN, ugye, kapitány?
Ó, egek, már megint! Ven konspirációt szimatolt. Úgy bűzlött, akár
egy felnyitott csatorna.
– Természetesen – válaszolta Nigel. – Több tisztem is ily módon
talált magának párt.
– Na tessék, Ven – nevetett fel Royston. – Ha csipkedi magát,
magának is sikerülhet. – A Rolexére nézett. – Még tizenkét órája van
arra, hogy fogjon magának egy egyenruhást.
– Azt hiszem, menten meghalok – dünnyögte Ven összeszorított
fogakkal, de Nigel oldalpillantásából arra következtetett, hogy a férfi

430
is meghallotta.
– És hogy fog eljutni Ayrbe, Nigel? – faggatózott tovább Frankie.
– Az autómmal.
– Hát az szép hosszú út. – Royston megvakarta az állát. – Ha
biztonságban le akarja vezetni, be kellene iktatnia egy hosszú
kávészünetet, valahol félúton. Mondjuk, Yorkshire-ben.
Szegény Ven azt szerette volna, ha megnyílik alatta a föld, és ő
belezuhan a résbe, és a gépházig meg sem áll. De azt sem bánta
volna, ha egyenesen a vízbe esik, és a cápák martaléka lesz. Az sem
lett volna rosszabb rá nézve, mint az asztalnál folyó beszélgetés.
Miután megették az előételt, megérkeztek a főfogások. Ven
ugyanazt választotta, amit Nigel. Evés közben lopva megfigyelte,
hogy vágja a férfi a húst. Még a kezét is tökéletesnek találta. Szerette
volna száműzni a fejéből azokat az ábrándképeket, amelyekben az ő
testét simogatta ugyanez a kéz, vagy a vállát gyúrta, vagy éppen a
melltartóját kapcsolta ki. Ezzel ugyanis csak kínozta magát.
Buzz kihozta a desszerteket, és miközben a finom kávés
trüffelekkel elkortyolgatták a kávét, Royston mindenkinek adott egy
névjegyet. Irene ugyancsak leírta a címét Stellának meg Roznak, aki
megígérte, hogy lemásolja majd a többieknek. Eric és Irene nem
utazott vissza az Easy Rider buszával Barnsley-ba, mert néhány napot
Southamptonban akartak tölteni a barátaiknál, akiket egy előző hajóút
során ismertek meg. Ezen a ponton Nigel felállt az asztaltól. Elsőként
Royston követte a példáját; a két férfi szívélyesen kezet rázott.
Ó, a pokolba, gondolta Frankie. Most már semmit sem tehetett
azért, hogy akár csak egy ujjnyival közelebb erőszakolja Venhez a
kapitányt. Pedig megfordult a fejében, hogy valamivel becsalja őket
egy kabinba, aztán egyszerűen rájuk zárja az ajtót. Pedig annyira
szerette volna, ha Ven számára is romantikusan végződik az út; igazán
megérdemelt volna egy parányi kalandot. Tudta, hogy a többiek
ugyanezt gondolják. Mindhárman azt szerették volna, ha talál
magának egy kedves, jóravaló férfit, aki az élete végéig a tenyerén
hordozza és szereti.
– Köszönöm, hogy az önök csodálatos társaságában tölthettem az
estéimet – mondta Nigel, miközben megrázta Eric kezét. Stellát és

431
Irene-t arcon csókolta, majd Roz, Olive és Frankie következett.
Végül, nagyon egyszerűen, egy „viszlát, Venice”-szel odafordult
Venhez is, de amikor a nő az arcát nyújtotta, elnézte a távolságot, és
ajkai a férfi arca helyett az inge hófehér nyakát érték, és tetoválásra
emlékeztető, tökéletes szájat formáló rúzsfoltot hagytak maguk után.
– Ó, istenem, annyira sajnálom! – siránkozott. – Ennek a rúzsnak
nem szabadna nyomot hagynia!
– Kérem, ne is törődjön vele! – mondta Nigel.
De Venice számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hiába van
annyi pénze a bankban, ha mindent elbénázik. Tévedett, amikor azt
hitte, hogy már nem hozhatja magát kínos helyzetbe az előtt a férfi
előtt, akinél fantasztikusabbat még nem látott a szeme. Fel sem nézett,
csak elmotyogott egy „viszlát”-ot. Nem akarta látni a rosszallást, ami
nyilvánvalóan felhőbe vonta azt a páratlan, szürke tekintetet.
A következő pár perc teljesen összemosódott Ven fejében. Nem
emlékezett, elköszönt-e tőle még egyszer a férfi, csak egyvalamit
tudott felidézni a későbbiekben: az egyre távolodó deltás hát
látványát.
– Most át kell öltöznie miattam – sopánkodott Ven. – Nem
sétálgathat a hajón szájat ábrázoló rúzsfoltokkal a gallérján!
– Ven, fogd be a szádat, és edd meg a trüffeledet! – szólt rá Roz
nagyon szigorúan. – Feltételezem, nem először került rúzs az
ingnyakára.
Ez persze mit sem enyhített Ven kétségbeesésén, sőt éppen az
ellenkező hatást érte el: még sötétebbé tette amúgy is borongós
gondolatait.
Miután kihörpintették a kávéjukat, mind a nyolcan felálltak, hogy
így, együtt, átvonuljanak a Broadway-be, és megnézzék az utolsó
előadást, Buzz és Elvis mindegyiküket megajándékozta egy kötegnyi
menüvel – mint mondták, emlékbe. Ven az ő esetükben nem szúrta el
a búcsúölelést. Sőt észrevette, hogy mindkét esetben tökéletesre
sikerült. És ez nem volt másképp Angel és a nagy Supremo esetében
sem, aki az étterem ajtajában köszönt el a vendégeitől, kellemes
hazautat kívánva mindenkinek. Hát igen. Úgy tűnt, Ven csak olyan
férfiak előtt csinál hülyét magából, akik könnyen piszkolódó

432
egyenruhát viselnek, és akikről a legszívesebben lehámozta volna a
nadrágot.
A Mermaidia Színtársulat ezen az estén egy felkavaró darabot
adott elő A reménység és a dicsőség földje címmel. Rengeteg brit
vonás volt benne – például sok-sok nemzetilobogó-lengetés –, és
ahhoz képest, hogy szórakoztató műsornak szánták, roppant hazafias
szellemben végződött.
– Van valakinek kedve egy kis éjszakaiklub-látogatáshoz? –
kérdezte Royston néhány ügyetlen tánclépés közepette.
Stella vállat von. – Miattam mehetünk. Még az is lehet, hogy
kiütöm magam.
– Mi visszavonulnánk – mondta Eric. – Nagyon örülünk, hogy
megismerhettük magukat, ugye, Irene?
– Igen. Nagyon jól éreztem magam ebben a kedves társaságban –
szipogta Irene, aztán gyengéden megöleltek mindenkit. Royston ezzel
szemben erős, medvés öleléssel búcsúzott, míg Stella mindenkit
megfojtott a parfümjével.
– Ó, Venice, majdnem elfelejtettem – szólt vissza a már
távozófélben lévő Eric. – Utánanéztem a neten a tragikus sorsú
párnak. Florence és Dennis Thompsonnak hívták őket.
Ven hátán végigfutott a hideg. Valakik biztos jót nevetnek a háta
mögött.
– Nincs kedvetek egy pohár Horlickhoz a Café Parisienne-ben? –
kérdezte Olive.
– Dehogynem! Menjünk! – és Roz már el is indult a kávézó felé.
– Kíváncsi lennék, el tudta-e tüntetni a kapitány a rúzsfoltomat –
dünnyögte Ven.
Roz belékarolt. – Ha nem, legalább lesz valamije, ami rád
emlékezteti.
A Café Parisienne elegáns asztalánál ültek, apró muffinokat
eszegettek a krémes Horlick mellé, és miközben állandóan
újratöltették a poharaikat, azt figyelték, mi történik körülöttük a
hajón. Tinédzserek jöttek-mentek, könnyezve kapaszkodtak össze a
barátaikkal, és azt ígérgették egymásnak szívszaggató hangon, hogy

433
tartani fogják a kapcsolatot. A kisgyerekek kis zsákocskákat cipeltek
magukkal, a gyerekklubokból kapott ajándékokat, a szerelmesek
pedig utolsó, a megszokottnál talán hosszabb és romantikusabb sétára
indultak a fedélzeten. A pincérek elkezdték lehúzni az árnyékolókat a
bárok ablakain; a Café Parisienne sem fogadott több vendéget.
Végül Olive ásított egy nagyot, és miután az utolsó csepp Horlickot
is a szájába folyatta, azt dünnyögte: – Számomra véget ért az este.
Megyek lefeküdni.
– Én is – mondta Roz.
– És én is – csatlakozott hozzájuk Frankie. – Ki kell aludnom
magam, mert holnap egész nap dugnom kell, és nem akarok
szégyenben maradni.
– Mázlista tehén! – sóhajtotta Roz, majd egy újabb sóhaj után
hozzátette: – Remélem, hasonló elfoglaltságban lesz részem nekem is.
– Együtt reggelizünk még holnap reggel? Állítsuk be az óránkat
hétre?
– Miért hétre, ha csak négyen vagyunk? – próbálkozott meg egy
faviccel Olive, bár egyre kedvetlenebbnek érezte magát.
– Hohó! – jött kórusban a felelet.
– Én még szívok egy kis friss levegőt – mondta Ven. – Megölelte a
barátnőit, jó éjszakát kívánt nekik, majd elsétált a lifthez, és a
legfelső fedélzetre érve kilépett a csendes, szélfútta sötétségbe.
Meggyőződött arról, hogy teljesen egyedül van-e, majd elkiáltotta
magát: – Florence! Dennis! – Tudta, hogy nevetségesen viselkedik.
Semmiképp sem találkozhatott szellemekkel. Azért sem, mert biztosan
tudta, hogy szellemek nincsenek.
Senki sem válaszolt. Nem mintha számított volna rá. Ő nem Derek
[xxxiv]
Achora volt, tehát nem tudott magyarázatot adni arra, hogy
miként beszélgethetett Florence-szel, akinek halk visszhangként még
mindig ott csengett a fülében a hangja: „Talán bepillanthatunk a
mennyországba?” Ven tudta, ha valóban létezik ilyen hely, az csak
egy hajó lehet, amely hangtalanul suhan a tengeren felhőkben
csoportosuló, vidám szellemek között. Lehet, hogy Velencében az ő
szülei szelleme is ott kering a turisták között, észrevétlenül, halkan,

434
és ha elfáradnak, visszatérnek az ő kicsi mennyországukba.
– Ideje lefeküdni – mondta magának, amikor az első
fáradtsághullám átsuhant a testén. Éppen kinyitotta a hajó belsejébe
vezető ajtót, amikor mozgásra lett figyelmes. Mintha egy pár táncolt
volna el mögötte. Az egész alig volt több, mint néhány flittervillanás
– aztán vége lett.
Frankie kivonszolta a bőröndjeit a kabinja elé, hogy a személyzet
reggel kivihesse őket a partra, aztán visszament a kabinjába,
levetkőzött, és letérdelt az ágya mellé. Minden este beszélgetett
Istennel. Arra kérte, hogy vigyázzon a szeretteire. Ezen az utolsó
esetén azonban úgy érezte, térdre kell ereszkednie, és összetett
kezekkel szólni hozzá, ahogy azt egy imádkozó gyermeket ábrázoló
portrén látta.
– Édes Istenem. Köszönöm Neked, hogy élek, és kérlek, tartsd meg
biztonságban a családomat és a barátaimat – kezdte úgy, ahogy
minden este szokta, aztán hozzáfűzött egy „napi specialitást”. –
Istenem, a legjobb ajándékot adtad nekem, amit csak adhattál –
visszaadtad az egészségemet. Ha nem tartod túl soknak, teljesítenéd
még három kérésemet? Kérlek, segíts Olive-nak, hogy el tudjon
szakadni azoktól a borzalmas – kérlek, bocsásd meg a
szóhasználatomat – Hardcastle-ektől, és kérlek, kérlek, tedd lehetővé
Roz és Manus számára a kibékülést. És nagyon KÉRLEK, ha csak
egy kicsi lehetőség is van rá, add meg Vennek egy igazán jóravaló
férfi szeretetét. És ha még azt is elintézed, hogy ez a jóravaló férfi
Nigel kapitány legyen, én minden héten elmegyek a templomba, és
meggyónom Neked a bűneimet. De havonta biztosan. Nem mintha sok
gyónnivalóm lenne majd, mert olyan jó leszek, hogy Te magad sem
fogod elhinni. Ámen. Azzal keresztet vetett, és mielőtt bebújt volna a
takaró alá, elmormolt még egy „kérlek”-et.
Southampton

435
 73. fejezet
A hajó gyomorforgatóan nyugodt volt másnap reggel. Ven elhúzta a
függönyt, csak hogy haragos égbolttal és monotonul szürke tengerrel
találja magát szembe. A nap még elő sem bújt, bár lehet, hogy
korábban előreküldte néhány sugarát, majd mondván, hogy „a
pacsirtáknak ez is elég”, vissza is húzta magára a takarót.
Ven vagy tizennegyedszer ellenőrizte a kabinját, nehogy valamit
ottfelejtsen, és éppen végzett ezzel az átnézéssel is, amikor a többiek
kopogtattak az ajtaján. Együtt lementek az Ambrosiába, hosszú ujjú
felsőben, farmerben, és megrendelték utolsó, hatalmas adag
reggelijüket a fedélzeten. Az étteremből látták, hogy az utasok már
elkezdték elhagyni a hajót; természetesen egyenesen a terminálba
mentek, mert ott várták őket a bőröndjeik.
Reggeli után ők is visszamentek a kabinjaikba, fogták a
kézipoggyászukat, és elköszöntek Jesustól. Ven még egyszer
ellenőrizte a kabin telefonját, mert titokban még mindig abban bízott,
hogy Nigel felhívta, és mivel nem találta ott, hagyott neki üzenetet.
Feleslegesen aggódott. Egy órán belül már mindenki ott állt a kijárat
felé kígyózó hosszú sorban, leadták fedélzeti kártyáikat, vetettek még
egy utolsó pillantást a pompás hajóbelsőre, majd kiléptek a hideg,
nyomasztó southamptoni dokkba, és elindultak ők is a terminál felé.
– Azt reméltem, hogy Nigel kettesével szedi majd a lépcsőket,
hogy a karjába kaphasson – jegyezte meg Frankie. – De legalább
annyit mondhatott volna, hogy „tessék, itt a mobilszámom, tartsuk a
kapcsolatot”. Biztos vagyok benne, hogy tetszettél neki.
Ven próbálta megjátszani, hogy nem izgatja nagyon a dolog. – Ne
légy ostoba – dünnyögte. – Képzeld csak el, hány nő bolondul belé
minden egyes útján. Egyébként meg, ha tényleg tetszettem volna neki,
csak mondott volna valamit – vélekedett, és így is gondolta.
Egyvalamit azonban biztosan tudott – többé nem fogja hagyni, hogy
megkaparintsa magának egy arra érdemtelen, nyámnyila alak. Aki azt
szeretné, hogy az övé legyen, annak ezt ki kell nyilvánítani,
határozottan, meggyőzően. Legközelebb igazi férfit akart magának,
nem egy Ianhez hasonló korcsot. Tudta, hogy valahol létezik egy
Richard Gere, akit neki teremtett a sors, és szilárd elhatározása volt,

436
hogy nem adja alább.
– Ó, istenem, Clive van itt megint! Kezdődhet a borsós visszavágó!
– kiáltotta Roz, amikor elindultak a buszok felé. – Mindjárt felvágom
a csuklómat. – Ennek ellenére Olive-val és Vennel együtt
odavonszolta a csomagjait az Easy Rider feliratú busz oldalához,
amely Barnsley-ba, Leedsbe és Yorkba szállított utasokat, míg
Frankie a buszvezetőhöz lépett, hogy megmondja neki, nem veszi
igénybe hazafelé egyébként pótolhatatlan szolgáltatásait. Vaughan a
kofferkocsik mellett várta fekete bőrben, ami egyben azt is jelentette,
hogy visszatért saját, megszokott kényelmi zónájába.
– Majd hívj fel! – mondta Frankie Roznak.
– Hát persze hogy felhívlak. – Roz szeme megtelt könnyel.
– Minden rendben lesz Manusszal. Érzem – súgta neki Frankie, és
szorosan magához ölelte. – Hamarosan találkozunk.
– Ígérd meg! – Roz most már nem is próbálta visszatartani gyorsan
pergő könnyeit.
– Légy vele kíméletes – intette Ven Frankie-t, majd cuppanós
puszikkal búcsúzott tőle.
– Az leszek. – Frankie elvigyorodott. – Azt akarom, hogy sokáig
kitartson. – Aztán Olive köré fonta a karjait. Ó, hogy szerette volna
egy kicsit felpiszkálni, de az ölelés intenzitásában minden benne volt.
Szavak nélkül is.
Aztán a busz elindult velük Barnsley felé. Frankie és Vaughan
egymást átölelve intett nekik búcsút.

437
 74. fejezet
A ház üresnek tűnt, amikor Roz kiszállt a taxiból. Lenyomta a
kilincset, de az ajtó zárva volt. Elnehezedett a szíve. Betolta a kulcsát
a zárba, elfordította, és közben azon imádkozott, hogy csak legyenek
ott Manus dolgai.
A tiszta előszobában enyhe bútorfényillat terjengett. Legnagyobb
megkönnyebbülésére Manus farmerdzsekije ott lógott a fogason,
márpedig a nélkül nem ment sehová. És a munkáscipője is ott volt a
dzseki alatt.
– Helló! – kiáltotta.
– Itt vagyok – szólt vissza az emeletről egy hang olyan halkan, hogy
Roz nem volt benne biztos, jól hallotta-e.
Ledobta a táskáit, és felment a lépcsőn. A hálószobájuk ajtaja
csukva volt. Betolta maga előtt, és ott találta Manust. Az ágyon ült.
Mellette ott állt egy bőrönd. Roz felnyögött. A szoba tele volt
virágokkal; bárhová nézett, pompás csokrokat látott, mindenféle fajta,
mindenféle színű virágot, és az ágyat beborították a rózsaszirmok.
– Tudom, azt gondolod, hogy mindez felesleges pénzkidobás –
kezdte Manus.
– Nem… Nem! Gyönyörűek. – Roz arcán megint csorogni kezdtek
a könnyek, és amikor letörölte őket, látta, hogy árulkodó cseppek
csillognak a férfi szemében is.
– Roz, én nem akarom, hogy elváljunk, de ha te azt szeretnéd, kész
vagyok elmenni.
– Ó, Manus – nyöszörögte Roz alig hallhatóan. – Nem akarom,
hogy elmenj. – A bőrönd látványától majd megszakadt a szíve. –
Hiányoztál. Bár meg tudnám mondani, hogy mennyire.
Az asszony hangját átszínező ismeretlen gyengédségtől a férfi
könnyei is megeredtek, és Roz szíve megtelt szerelemmel.
– A francba! – kiáltotta. – Mégiscsak megmondom! Nagyon, de
nagyon hiányoztál! Szeretlek, Manus Howard!
– Gyere ide! – Manus nyelt egy nagyot, és kitárta a karját Roz felé,
aki habozás nélkül belelépett az ölelésbe, ami egyben az otthon
melegét is jelentette számára. A szó minden értelmében hazaért.

438
 Manus fejébe befészkelte magát egy erőszakos kis gondolat
szombat este, Jonie vacsorapartiján. „Milyen férfi az, aki
visszautasítja, amit tálcán felkínálnak neki?” Jonie ugyanis teljesen
egyértelművé tette, hogy a kávé és a csábításként bevetett Godiva
csokoládé után egy kis kötetlen szex is szerepel még a menün. De
Manus tudta a választ: „Olyan férfi, aki szerelmes az asszonyába.”
Mert Rozon kívül nem volt senki, aki megfelelt volna neki. És addig
nem is keresett mást, amíg mindent meg nem próbált, amíg el nem
ment akár a végső határig, vagy azon is túl, hogy teljes bizonyosságot
szerezzen – valóban kihűlt köztük minden, a kapcsolatuk halálra
ítéltetett. Amíg nem így volt, amíg úgy látta, hogy ha gyengén is, de
lélegzik, küzdeni akart érte, és ettől senki sem tántoríthatta el.
És aztán hirtelen eszébe jutott valami, amiről majdnem
megfeledkezett. Jonie mindig olyan fiúkra hajtott, akik jártak
valakivel. Az volt a célja, hogy ellopja őket a barátnőjüktől.
Valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy középiskolában nem
mutatott különösebb érdeklődést a magányos Manus iránt.
Így hát elhúzódott tőle, még mielőtt összeért volna az ajkuk.
Megköszönte a kellemes estét, aztán hazasétált.
Olive, mielőtt a taxi megállt volna a Land Lane 15. előtt, egy
pillanatra felbátorodott. Majdnem rászólt a sofőrre, hogy menjen
tovább. De hová? Nem mondhatta neki, hogy az utca végén forduljon
balra, és menjen tovább, egyenesen, míg Kefalóniába nem ér. Pedig
ezt akarta.
Kifizette a taxisofőrt, és megállt az ajtó előtt. Egy majd félmillió
fontról szóló csekk volt a kézitáskájában, ami lehetővé tette volna
számára, hogy csapot-papot otthagyva elmeneküljön ebből a
nyavalyás házból, és új életet kezdjen valahol. Miért volt hát mégis
itt? Azt már tudta, hogy nem szereti Davidet, csak azt nem tudta,
mikor múlt el benne a szerelem. Ha a férje egy csokor vörös rózsával
várná az ajtó mögött, vajon megváltoznának iránta az érzései, vagy
csak azért maradna vele, mert nem merné kimondani, hogy
„elhagylak, már nem szeretlek”?
Alig mert belépni a házba, mert tudta, ha odabenn egy savanyú,
leromlott állapotban lévő Doreen és egy mozgásképtelen David

439
várja, a belecsepegtetett bűntudat és a kötelességérzet nem fogja
hagyni, hogy a sorsukra hagyja őket, akárhány számjegyű összeg is
állt a táskájában lapuló csekken.
Belökte az ajtót. Arra számított, hogy cigarettafüst meg piszkos
ruhák savanyú szaga öleli majd körül, ezért meglepődött, amikor az
orrába benyomult a Shake’n’ Vac kellemes virágillata. A cipők
szépen összepárosítva sorakoztak az ajtó mellett – csak David cipői,
vette észre; a hallban álló telefonasztal bútorfénytől csillogott, a
felette lógó tükrön egyetlen porszemet sem lehetett felfedezni, és a
futószőnyegen sem voltak foltok. A nappali is tökéletesen tiszta volt,
és az étkezőasztalon sem volt semmi, kivéve a gyönyörű csokorba
rendezett, tökéletes szirmú vörös rózsákat a közepén. Doreen széke
most a helyiség távoli végében állt, a tálalóasztal mellett. Az asszony
jelenlétére semmi sem utalt a lakásban.
– Helló, idegen! – dugta ki fejét David a konyhából. Feltűnően
nyugodtnak tűnt egy olyan férjhez képest, akinek a felesége egy árva
szó nélkül eltűnt tizenhat nappal ezelőtt. Olive-hoz lépett, ügyetlenül
megölelték egymást, mert általában nem szokták tettekben is
kinyilvánítani az érzelmeiket.
– Jól érezted magad? – kérdezte a férfi, miközben idegesen
megtörölte a kezét a nadrágja szárában. Ami ugyancsak tiszta volt.
Csak nem megtanulta kezelni a mosógépet?
– Jól – felelte Olive.
– Jól nézel ki.
– Köszönöm.
Úgy beszélgettek egymással, mint két idegen az első randevún. És
ez, jött rá Olive, azért volt így, mert azok is voltak. Idegenek.
Ugyanabban a házban éltek, ugyanabban az ágyban aludtak, mégsem
ismerték egymást igazán. Az a David, akit valaha megismert, már
régóta nem volt sehol. A férfinak, aki előtte állt, lehet, hogy fájt a
háta, lehet, hogy nem; nem lehetett tudni, mire költi feketén
megkeresett pénzét, vagy mit szokott csinálni, amíg Olive dolgozott.
Tudhatta, hogy az anyja csak megjátssza a mozgásképtelen beteget,
úgy, ahogy többnyire ő maga is tette, de az is előfordulhat, hogy
ebben a vonatkozásban tudatlanságban élt. Ezernyi kérdés van, és

440
egyre sincs válasz, ami nem volt jó alap az egészséges együttéléshez.
– Hol van Doreen? – kérdezte Olive, és a szék felé bökött a
fejével.
– Elment – mosolygott David. – És Kevin is. A ház most már
csakis és kizárólag a miénk. Megyek, felteszek egy teát – intett a
konyha felé.
Feltesz egy teát? Olive csak állt, sokkos állapotban, miközben
David a Ha én gazdag lennéket dudorászva eltűnt a konyhaajtó
mögött.
– Nem fogod elhinni, mi történt – mondta, amikor visszajött. Egy
tálcát egyensúlyozott a tenyerén, és minden ott volt rajta, ami a
teázáshoz kellett: a teáskanna, a tej és a cukortartó. Jó helyen járok? –
kérdezte magában Olive. Korábban nem gondolta, hogy David meg
tudja különböztetni a teáskannát a felmosófától vagy akár az alaszkai
farkaskutyától.
– Nos… – kezdte a férfi, miközben elkezdte kitölteni a csészékbe a
teát. Még egy percig sem ázhatott a fű, mert a folyadéknak olyan színe
volt csak, mint a pisinek. Ezt követően tejet loccsantott mindkét
csészébe, amit két-két cukor követett. Még azt sem tudta, hogy a
felesége erősen, feketén és cukor nélkül issza. Tizenhárom év
házasság után. – Kiderült, hogy a halboltos Vernon Turbot az igazi
apám. És most meghalt a felesége. Amire – és ez a legérdekesebb –
az anyám és Vernon már több mint negyven éve várt! A temetés után
anyám azonnal átköltözött a Kerry Park Avenue-n lévő hatalmas
házba, és azóta úgy szökdécsel, mint a húsvéti bárány.
Hangosan hörpintett egyet a teájából; Olive-ot kirázta a hideg a
kellemetlen hangtól. David egyetlen csepp folyadékot sem tudott
meginni szürcsölés nélkül. A lefolyó adott ilyen hangot, amikor
magába szippantott valami trutyit.
– És ez még mind semmi! Vernon átadta nekem a halbirodalmát.
Nekem! Gazdagok vagyunk!
Olive, hogy ellenőrizze, a tudatánál van-e, megrázta a fejét.
Biztosra vette ugyanis, hogy vagy kómába esett, vagy álmodik.
– Többé nem kell takarítanod, drágám. Itthon sem. Most már mi
vagyunk azok, akiknek bejárónője van! – David a nagyszoba felé

441
intett a kezével. Ó, tehát nem neki köszönhető a nagy tisztaság! Felvett
valakit!
David az asztalra tette a teáscsészéjét, a váza mellé, amelyben, ezt
Olive közelről már tisztán látta, olcsó műanyagból volt a virág. –
Gyere, menjünk fel az emeletre. Ott is van mutatnivalóm.
Kövér és dokumentáltan hátproblémákkal küzdő férfi létére egész
könnyedén suhant felfelé a lépcsőn. Olive, miközben követte, azon
tűnődött, milyen változás lehet még a tarsolyában. Lehet, hogy
helikopterleszállót alakított ki a tetőn? Vagy egy Júlia-erkélyt,
amelyről a hátsó kertben ásott vadonatúj tóra lehet látni?
– Tra-ta-ta-ta! – kiáltotta David, majd belökte az ajtót, amely
régebben az anyja hálószobájába vezetett. Az első, amit Olive
meglátott, az ő krémszínű ágyneműje volt – Doreen ágyán. Az anyósa
félig nyitva álló gardróbszekrényében ugyancsak Olive ruhái lógtak.
– Miénk lett a nagy hálószoba! – mondta David olyan ujjongással,
mintha azt jelentette volna be, hogy megnyerte a brit tehetségkutatót. –
És ezt nézd! – Szélesre tárta a szekrény ajtaját, és kiemelte a felesége
számára készíttetett három új ruhát.
– Olive, te fogod vezetni a halboltokat! És mivel odabenn nagyon
meleg tud lenni, a lányok ilyen ruhákat viselnek a kötényük alatt. A
fehéret hétköznap, a zöldet hétvégén.
Annyira felvillanyozódott, miközben beszélt, hogy Olive
önkéntelenül is megpróbált hálás képet vágni. De ez, bármilyen
kedves, alkalmazkodó személyiség is volt, még neki is nehezére esett.
Az eredmény egy fájdalmasan eltátott száj lett, amely a gyenge
horrorfilmek szereplőihez tette hasonlatossá.
– Két perc. Szarnom kell – mondta David, azzal ledobta a ruhákat
az ágyra, arra biztatva Olive-ot, hogy nézze meg őket alaposan, és
megrohamozta a szomszédos fürdőszobát. Olive tudata mélyéről,
alattomos módon, ebben a pillanatban lopakodott elő Atho Petrakis
képe, valószínűleg azért, hogy jól meggyötörje. Ő ugyanis sohasem
specifikálta volna ilyen közönséges módon, hogy milyen célra
szeretne használatba venni egy illemhelyet.
– El tudod hinni, hogy anya negyven évig a szerelmére várt? –
kiabált túl David egy szaggatott fingássorozatot, ami hangzásban még

442
a Rocky című film lövöldözős jelenetein is túltett. – Azt állította,
hogy vannak emberek, akik nem képesek szenvedély nélkül élni.
Milyen szerencse, hogy mi tudunk.
Olive az ablak felé fordult. A Ketherwood Klubból valaki a
kerekes kukát tolta ki éppen; a szociális lakásokba beköltöztetett
hajléktalanok futballmeccset néztek egy utcára kitett hordozható
televízión, és közben dobozból vedelték a cidert. Egy tenyérnyi
zöldet sem lehetett látni sehol, nem voltak fák, nem volt tenger; nem
voltak domboldalban legelésző kecskék, de még egy kókadozó
yorkshire-i rózsa sem volt sehol…
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk nyaralni, mielőtt munkába
állunk. Van Bridlingtonban egy jó kis háromcsillagos szálloda. És mit
szólnál egy igazán nagy képernyős tévéhez? – David lehúzta a vécét,
és visszasietett az anyja hálószobájába.
– Ha vécére kell menned, én határozottan adnék magamnak öt
percet… Olive?
Olive azonban nem volt. És amikor David lement a földszintre, azt
vette észre, hogy a bőröndjei is eltűntek az ajtó mellől.

443
 75. fejezet
Ven kitöltött magának egy csésze teát, és az órára nézett.
Megállapította, hogy ebben az időben szoktak felmenni a Butterybe
egy lángosra vagy egy szendvics jégkrémre. Most megelégedett volna
néhány lekváros linzerkarikával is. De nem volt éhes.
Az imént beszélt telefonon Jennel, tudatta vele, hogy hazaért, és
legnagyobb bánatára azt kellett hallania, hogy Ethel elpusztult,
miközben ő nyaralt. Szegény öreg pára, elszundított a napon, és többé
nem nyitotta ki a szemét. A farm melletti réten temették el, abban
bízva, hogy Vennek nem lesz kifogása ellene. Nem volt. Ethel
szeretett ott lenni. Most azon tűnődött, hogy Ethel szelleme
bolyongani fog-e néha a farm körül; bekukkant-e a csűrbe, megnézni,
megvannak-e még az egerek, amelyek közül, mivel túl öreg és túl jól
táplált volt, egyet sem tudott elkapni életében. Ven szerette volna azt
hinni, hogy pontosan ezt teszi. A hajóút óta valahogy egészen hihető
távlatnak érezte a túlvilágot.
Némi vidámságot erőltetve a hangjába, beszámolt Jennek a
lottónyereményről. Csak miután letette a telefont, hagyta lehullani az
álarcát, hogy ismét átadja magát a zokogásnak.
Miközben a teáját kortyolgatta, a rádióban, ironikus módon, a
Garni-zóna betétdalát kezdték játszani, és Ven eltűnődött, a
valóságban is előfordul-e, hogy egy fehér egyenruhás ember besétál
egy munkahelyre, ott ölbe kapja a szíve hölgyét, és kisétál vele a
naplementébe?
Behunyta a szemét, és teljesen átadta magát Joe Cocker és Jennifer
Warnes hangjának, akik arról énekeltek, hogy a szerelem pontosan
oda emeli fel az embert, ahová tartozik, és közben arról ábrándozott,
hogy Nigel belép az utcaajtón, a bejárathoz sétál, és a csengőhöz
emeli a kezét.
Majdnem elájult, amikor meghallotta a csengetést.
Ven kitöltött még egy csésze teát.
– Tudom, hogy pimaszság, amit kérek – kezdte Olive –, de aláírnád
a csekket, amit ajándékba adtál?
– Csak akkor, ha repülőjegyre kell a pénz – válaszolta Ven.

444
 [xxxv]
– Arra. Shirley Valentine-t akarok játszani.
– Megtudhatom, hogy mitől gondoltad meg magad? – Ven egy
frissen megnyitott dobozból linzerkarikákat rakott egy tányérra, és az
asztalra tette.
– Istenem, hol is kezdjem! – sóhajtotta Olive. Aztán szép sorjában
beszámolt Vennek a Land Lane-en történt változásokról. – …Én nem
akarok negyven évig érzelmi limbóban élni, mint Doreen – tette
hozzá. – Ha ő képes volt megragadni az utolsó esélyét, én is
megragadom.
– Hát azt nagyon is jól teszed! – mondta Ven. – Feltételezem, itt
akarsz maradni, míg el nem repülsz. Nem fogsz visszakozni, hogy
aztán mégis visszamenj?
Olive a Land Lane-re gondolt, a fingszagra, az életre, ami a
halsütödék főnökeként várna rá, és a bridlingtoni hétvégére, amit
David mézesmadzagként elhúzott az orra előtt. – Itt maradnék, ha nem
vagyok útban – válaszolta mosolyogva.
Ven szíve nem kezdett el zakatolni, amikor ismét megszólalt a
csengő. Viszont majdnem kiugrott a mellkasából, amikor meglátta,
hogy ki áll a küszöbén.

445
 76. fejezet
– Nigel? – Ven megpróbálta lenyelni a torkából a gombócot. Ilyen
még sohasem történt vele, és akkor finoman fogalmazott, mert a férfi
hófehér egyenruhában állt ott vele szemben, olyan jóképűen, hogy
Richard Gere Quasimodónak tűnt volna mellette.
– Venice. – A férfi felsóhajtott. Abból, ahogy az ujjai az ingén
matattak, és ahogy a szája hangtalanul mozgott, arra lehetett
következtetni, hogy mondani akar valamit, csak nem találja a
megfelelő szavakat.
Egy pillanatra Olive is megjelent az ajtóban Ven mögött, de
gyorsan vissza is húzódott a konyhába, ahol gombóccá zsugorodott az
egyik székben, nehogy hangos ujjongásba kezdjen féktelen örömében.
Biztosra vette, hogy a férfi nem azért utazott eddig, mert a barátnője
ottfelejtett egy pár harisnyát a kabinjában.
– Venice – kezdte újra Nigel. Aztán vett egy nagy levegőt, és
belevágott. – Nagyon élveztem a társaságát a hajón, és már akkor
tudtam, hogy az egyike lesz azon utasoknak, akiktől nehezemre esik
majd az elköszönés. Azt is észrevettem, hogy kezdek nagyon
belebonyolódni a dologba, ezért voltak esték, amikor megpróbáltam
távolságot tartani kettőnk között, de hiábavaló volt minden
próbálkozás. Egy idő után nem tudtam kiverni a fejemből.
– Tényleg? – Kérdezte Ven vékony hangon. Ugyanakkor eszébe
jutott a vízen lebegő mellbimbója, és arra gondolt, hogy a férfinak
talán rémálmai voltak miattuk.
– Tényleg – válaszolta Nigel végtelen gyengédséggel. – Három nap
múlva, ahogy azt már említettem, ismét útnak indulok, ez alkalommal
a fjordok és Izland felé. Nem szeretné, ha beugranék magáért, amikor
visszafelé jövök a szüleimtől? Még csak nem is lenne kerülő,
csatlakozhatna hozzám a Mermaidiára. És akkor meglátnánk, jutunk-e
egymással valamire.
– Velem? – kérdezte Ven, ami még az ő megítélése szerint is elég
nevetségesen hangzott az adott helyzetben. Hallotta, hogy Olive
kétségbeesetten felnyög a konyhaajtó mögött.
– Igen. Határozottan magára gondoltam. Természetesen külön
kabint kapna, nem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni semmiképp…

446
Plusz ha kiderül, hogy mégsem jövünk ki egymással, egy saját
kabinban tudomást sem kell vennie rólam az út alatt.
Előrelépett, és a két tenyere közé fogta a nő hitetlenkedő arcát. – A
galléromon ejtett rúzsfolt volt, ami segített meghozni a döntésemet.
– Istenem! Nem tudta kivenni? – hajolt el Ven a férfitól. – Van
itthon Vanish…
– Ne törődjön már azzal a rúzsfolttal – szakította félbe Nigel. –
Arra gondoltam, hogy ez a nő örökké elkövet valamilyen bakit
gyámoltalanságában… A spárga, az orvosság, az olasz nyelv…
Olasz nyelv? Hová akar kilyukadni vele?
– …a bolt, a fürdőruha… Aztán hősiesen kiállt egy pincér mellett,
és arra gondoltam, hogy nem is gyámoltalan, hanem egyszerűen –
csodálatos. És amikor a rúzsos szájával a galléromat találta el… nos,
Ven – Venice Smith –, a legszívesebben felkaptam volna, és
megcsókoltam volna.
– Hm… Komolyan? – Ven még mindig nem látta meg az
összefüggést a dolgok között. Miért akarna egy ilyen szívdöglesztő
férfi megcsókolni egy szerencsétlen, önmagából örökké totális
bolondot csináló nőt, aki ráadásul tönkretette az egyik egyenruháját?
– Igen. – Nigel pillantása szinte égette Ven szemét. – Tudja, az én
életemben eddig mindig… precízen történtek a dolgok. Maga meg,
hogy is mondjam… – Elhallgatott, és felvillantotta egyik szexi,
bugyiolvasztó mosolyát – csupa káosz, de ezzel együtt úgy hat rám,
mint egy üdítő oázis. Megengedi, ma’am, hogy megcsókoljam?
– Megcsókolna? Engem? Tényleg ezt akarja?
– Ó, az isten szerelmére – hangzott fel Olive türelmetlen hangja a
konyhában. – Ne tegyen fel neki ilyen kérdéseket, Nigel! Egy
pillanatra felejtse el, hogy viselkedik egy úriember vagy egy
kapitány, és ne kérjen engedélyt egy ilyen apróságra!
– Óóóóó! – kiáltotta Ven döbbenten, mégis boldogan, amikor Nigel
a karjába kapta. Aztán csak azt érezte, hogy a férfi mesés, puha ajka
megpihen, és nem a gallérján, nem az orrán, hanem pontosan a száján.
Epilógus
Bahamák, karácsony másnapja,

447
 tizenöt hónappal később
– „Még egy szar nap a paradicsomban” – ahogy Royston mondaná
– sóhajtotta Frankie, és nagyot nyújtózott a nyugágyon, éppen akkor,
amikor Roz ledobta magát a mellette lévőre.
– Megnézted a fiúkat? – kérdezte Olive. – Jól érzik magukat?
– Hát… – kezdte Roz, miközben átnyúlt, hogy Ven ásványvizéből
lopjon egy kortyot. – A jól helyett azt mondanám, hogy vidáman.
Salvatore a grappafogyasztás szépségeibe próbálja bevezetni Manust,
mondhatom, elég hatékonyan.
– Az én jó öreg apám! – Frankie elmosolyodott. – Minden alkalmat
megragad. És mit csinál az én drága férjuram?
– Vaughan, Nigel és Atho inkább az ouzóspoharat emelgetik.
– Istenem, szenteste volt az esküvőm, és a férjem máris elhagyott
két pasiért – dünnyögte színlelt kétségbeeséssel Frankie.
– Atho nagyon fickós tud lenni pár ouzo után. A helyedben én
mindenre felkészülnék, Frankie. Biztosra veszem, hogy Vaughan sem
aludni akar majd éjszaka. – A hat hónapos terhes Olive
elvigyorodott. Barnára sült, ragyogó arcával maga volt a boldogság.
Most Mrs. Petrakisnak hívták, és két kicsi Petrakis, egy kisfiú és egy
kislány növekedett békésen a pocakjában. Inkább látszott görög
istennőnek, mint egykori barnsley-i háziasszonynak. Haját
fehéresszőkére szívta a nap, olívazöld szeme szerelemtől és elégedett
örömtől csillogott.
Frankie odamosolygott rá. – Eszedbe jut néha, hogy mégsem kellett
volna elhagynod Davidet? – Mindnyájan nevetésben törtek ki, amikor
elhallgatott.
– Higgyétek el, jól megvan nélkülem – mondta Olive. – Ahogy
hallom, Dolly Braithwaite hetente kétszer rendbe teszi, alul-felül. –
Mondata hangos „ózást” váltott ki a többiekből.
David félt, hogy Olive benyújtja az igényt a halbirodalom felére,
és kellemes meglepetésként érte, amikor az asszony – mint az elhagyó
fél – kijelentette, hogy nem kér semmit, amennyiben David
beleegyezik a gyors válásba. David és Dolly azóta boldogan élik
kellemes, szenvedélymentes életüket, és tökéletesen elégedettek a
bridlingtoni hétvégékkel és az állandósult halvacsorákkal.

448
 – Jól néz ki a tankinid, Ven – váltott témát Olive. – Hol vetted?
– A Primarkban – válaszolta vigyorogva Ven. – És tudod, mit? Ez
jobban a helyén tartja a mellemet, mint az a méregdrága márkás
darab, amit az első hajóutamra magammal vittem.
– Hiába, egy barnsley-i lánynak nem lehet túljárni az eszén –
mondta Roz, és még kacsintott is hozzá.
– Fogadjunk, hogy Nigel a másik mellett tenné le a voksát –
vélekedett Frankie.
A pénz jottányit sem változtatott rajtuk. Ott nem, ahol igazán
számított. Ven még mindig szívesen kószált a „Primarni”-ban, ahol jó
áron bármit megkapott, Roz pedig Manus mellett dolgozott az új,
kibővített szerelőműhelyben. Most Mrs. Howardnak hívták, miután
Manus, Valentin-napon, Gretna Greenbe szöktette, és ott
megesküdtek. Olive a pénzén házat vásárolt magának Kefalóniában,
amit addig súrolt, amíg nem ragyogott a tisztaságtól, és egy darab
földet, közvetlenül a ház mögött, amelyen olajbogyót kezdett
termeszteni. Ő és Atho sok boldog pillanatot töltött az
olajfaligeteikben. Ami Frankie-t illeti, Vaughannal együtt teljesen
stresszmentes életet élt a világ legbájosabb mesebeli kunyhójában, és
a helyi iskolában tanított „bébiolaszt”. Vaughan továbbra is régi
motorkerékpárokat pofozott helyre, és bőrruhában járt. Yorkshire-i
kifejezéssel élve „olyan boldogok voltak, mint malac a dagonyában”.
– Az én kis mézeshetes gyerekeim – sóhajtotta Olive, miközben
megsimogatta szépen gömbölyödő hasát. – Bár azt hiszem, Ven, a
névadásban nem követem a szüleid példáját, és nem a fogantatásuk
helyéről fogom elnevezni őket.
– Miért, akkor mi lenne a nevük?
– „Konyhaasztal” és „Olajfatörzs”.
Venice felnevetett. – Te céda! Nos, csak azt tudom mondani, hogy
vigyázz a választással, mert lehet, hogy a nevük egy napon
sorsfordulót jelent majd az életükben. – Ő már csak tudta. Ha nem
Venice-nek hívták volna, és nem akart volna mindenáron eljutni a
névadó városába, Velencébe, talán sohasem fizet be arra a hajóútra,
és nem ismerkedik meg a szívtipró Nigel O’Shaugnessy kapitánnyal.
Aki, ennek következtében, nem jöhetett volna el érte, hogy a saját

449
küszöbén a karjába zárja. És nem hajózhatott volna el vele a
fjordokhoz, sem a Kanári-szigetekre, és nem kérhették volna meg a
kezét Madeirán, egy újévet köszöntő, hatalmas tűzijáték közepette. És
természetesen, nem tarthatta volna az esküvőjét Velencében, ahová a
három koszorúslánya, valamint Jen és a családja is elutazott, és
együtt töltöttek egy hosszú hétvégét, és vagy tizenkétmillió kalóriányi
fagylaltot faltak fel Angelónál. És akkor talán sohasem megy el Rik
Knight-Jones költői estjére, amely felébresztette régi érdeklődését az
írás iránt, és sohasem születik meg a könyve a négy barátnő
hajóútjáról, amelynek a megjelenése tavaszra várható. És ez csak az
első kötete lesz annak a háromrészes sorozatnak, amelyre a kiadó
szerződést kötött vele, és amely csupa olyan emberről szól majd, akik
egy hajón találták meg a boldogságukat.
És most mind a négyen férjnél voltak, és Olive gyermekeket várt.
És ismét együtt voltak a Mermaidián, ezúttal egy huszonkét napos
úton, a Bahamák körül.
– Nos, halljuk, hány hajóúton vettek részt eddig? – kérdezte Ven
nem kis iróniával a hangjában. – Csak hogy tudják, nekem ez a
tizenötödik, csak a Mermaidián. Amit egy ideig hanyagolnunk kellett
egy új hajó, a Selina miatt. Ami maga a mennyország. Csak uszodából
van rajta öt.
– Nézzétek ezt a dicsekvő vargát! – kuncogta Frankie. – Mi a
helyzet Erickel és Irene-nal? Jártak valahol mostanában?
– Ott voltak a szentpétervári úton. Royston és Stella pedig New
Orleansba jött velünk. Örömmel jelentem, hogy Royston ruhatára
semmit sem változott. Ugyanolyan harsány, mint régen.
– Nézzétek azt a felhőt. Úgy néz ki, mint egy flamencotáncos –
mondta Frankie.
Roz feltette a napszemüvegét, és az égre nézett. – Neked aztán van
képzelőtehetséged, Frank. Elmondanád, mi a jó büdös fenétől látod
flamencotáncosnak ezt a formátlan pacát?
– Nézd csak – dünnyögte Frankie, és a kezével rajzolni kezdett a
levegőben. – Ez itt a szoknyája, ezek a kitárt karjai, ez pedig itt a
fejdísze.
– Mantequilla – pontosított Ven.

450
 – Mantilla, te seggfej – nevetett Frankie. – A mantequilla, bár
spanyol szó, vajat jelent.
– Ó, te… Te… Még te mersz villogni a nyelvtudásoddal a férjem
hajóján? – Ven megfenyegette az ujjával a barátnőjét. – Hat hónap
kellett hozzá, mire Nigel el merte mondani, milyen útbaigazítást kérő
mondatot tanítottál nekem Velencében.
Frankie elnevette magát. – Hoppá! De tudod, nem bánom. Szeretem
azt hinni, hogy ezzel még jobban beloptad magad a szívébe. És le
merem fogadni, hogy azóta párszor magadtól is elmondtad neki – tette
hozzá egy kacsintás kíséretében.
– Még mindig táncolsz, Roz?
– Aha. Továbbra is járok hastáncra, bhangrára, és nemrég
elkezdtem flamencózni. – Kissé előrehajolt, és suttogva folytatta: –
Manus teljesen odavan a kosztümökért, ha értitek, mire gondolok.
Elég, ha felkapom a kasztanyettámat, máris begerjed, és kigyúl a
szemében a vágyakozás. – De Roz a jelek szerint nem panaszkodott.
Most már Ven is képes volt meglátni a felhőben a táncost. De
Florence és Dennis Thompsonnal soha többé nem találkozott, hiába
sétált fel éjszakánként a legfelső fedélzetre. És már csillogó fekete
flittereket sem látott megvillanni az árnyékban. Talán tényleg csak
azért jelentek meg akkor, hogy megkóstoltassák vele a mennyország
ízét, amelynek a létezésében már nem kételkedett.
– Hát igen, ez az, amit pénzen nem lehet megvenni – sóhajtotta
Olive egy elégedett ásítással. – Vehetünk nagy házakat, szép autókat,
olajfaligeteket meg hajóutakat, de nem vehetünk kisbabákat, szerető
férjeket és barátságokat, igaz?
– Igaz – sóhajtotta Mrs. Ocean Sea, akinek olyan mély gödröcskék
jelentek meg az arcán, mint az Adriai-tenger, és olyan mosoly,
amilyet nem árultak sehol. Még az egész világot behálózó eBay-en
sem. Még fontmilliárdokért sem lehetett volna hozzájutni. – Most
aztán tényleg a fején találta a szöget, Mrs. Petrakis.
Köszönet
Fantasztikus emberek hosszú sorának tartozom köszönettel, akik
inspiráltak és segítettek abban, hogy ez a könyv megjelenhetett.
Elsőként a P & O Cruises stábjának: drága barátomnak, az angyali

451
Michele Andjelnek, aki először itatott velem jégbort – éppen akkor,
amikor azt hittem, már nem lehet jobb az életem. És Lorraine
Sadowskynak, aki olyan remekül gondoskodott rólam az Azura
fedélzetén. Paul Brown kapitánynak, aki angyali türelemmel az
összes ostoba kérdésemet megválaszolta, és az egyszerűen
feledhetetlen Hamish Reid kapitánynak. És csodálatos legénységük
minden egyes tagjának: „Fagylaltos Jonathannek”, Pete Diaznak, Neil
Lopeznek, Marshallnak, Malone-nak, az „isteni” Frankie-nek, az
elragadó Vincentnek a „17”-ben, Bombay Bertie-nek, Jerrynek,
George-nak, Rebeccának, Brooke-nak, a „Parfümös Johnnak”, és a
mesés Neil Olivernek, akinek a jelenléte megsokszorozta számomra
és a családom számára a hajózás örömét.
Rajtuk kívül szeretnék köszönetet mondani azoknak a kedves
barátaimnak, akikkel a külföldi útjaim során ismerkedtem meg: a
jószívű és őrült Baister családnak – Wayne-nek, Liznek és Elle-nek,
Ian és Liz Barrynek, David és Sylvia Williamsnek, Pete és Jean
McCormacnak, Brian és Catherine Stevensonnak. A „Királyi
Családnak” – Olive és Don, Margaret és Paul Richardsnek, Pat, Sam
és Keith Richardsnek (nem „annak a bizonyosnak”, bár ő is nagyszerű
zenész!), Julie, John és Will Hopcroftnak, Terry és Dave Wighamnek.
A sajtós stábnak, akikkel utolsó, alapjában véve „kutató nyaralásom”
alkalmával oly sok kellemes percet oszthattam meg: Peter és Joan
Charltonnak, Richard és Emma Gaisfordnak, Gerard Greavesnek és
Lisa Sewardsnak. Keith és Eileen Hamiltonnak, Gary Buchanannek,
és mindenkinek, akivel öröm volt a találkozás.
Hálás vagyok továbbá az elképesztően tehetséges James Nashnek a
www.james.nash.co.uk-től, aki kiváló költő, kedves ember és remek
barát.
Franca Martellának a BBC Radio Sheffieldtől, aki, bármilyen
zavarba ejtő is számomra, próbálja karbantartani az olaszomat, az
imádni való Carnevale családnak, akik megengedték, hogy
könyvemben használjam a csodálatosan dallamos nevüket, és a
csodálatos Rex étteremnek Korfun, amiért megtérítettek az olajbogyó-
imádók közé.
Útitársamnak, a mesés Jill Mansellnek, aki a borítóidézetemet írta,
és akivel mindig öröm lesz meginni egy pohár buborékos italt a

452
tengeren.
Végül szeretnék köszönetet mondani a „csapatomnak” – a
lenyűgöző ügynöknek és amigónak, Lizzy Kremernek, és mindenkinek
David Highamnél, a kiadóm MINDEN EGYES munkatársának, akik
végig segítették a munkámat, és akikkel álom volt együtt dolgozni,
különösen a legeslegjobb Suzanne Baboneau-nak, Libby
Yevtushenkónak, Max Hitchocknak, Amanda Shippnek és Grainne
Reidynek. Ti vagytok a LEGJOBBAK, és szerencsés vagyok, hogy
veletek dolgozhatok.
A végére, de nem utolsónak maradt az, akit a legeslegnagyobb
köszönet illet – a nagyszerű Nigel Stoneman. Ő tudja, hogy miért.

453
Copyright © Millytheink Ltd., 2011
Copyright © Milly Johnson, 2011
Cover illustration © Robyn Neild
Cover design © Lizzie Gardiner
Title type © Stephen Raw
Hungarian translation © H. Prikler Renáta, 2013
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013
ISBN 978-963-254-939-2
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő Palkó Katalin

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent

Yorkshire puding Klub
Madarak és méhek
Tavaszi affér
Nyári flört

454
 [i]
James Nash The Voyage Out c. versét magyarra fordította H. P.
R.

455
 [ii]
Marc Bolan (1947–1977) angol dalszövegíró, gitáros, énekes és
költő.
[iii]
Ausztrál televíziós személyiség.
[iv]
A baseballhoz hasonló ír labdajáték.
[v]
Figurehead ship/cruiser – orrfigurás hajó.
[vi]
A mermaidia magyarul hableányt jelent.
[vii]
Altató hatású, forró, malátával ízesített tejital.
[viii]
A színésznő nevének (Cruz) ejtése megegyezik a cruise –
hajóút – ejtésével.
[ix]
Rókavadászatra használt terrier.
[x]
Trankini/tankini: olyan fürdőruha, amelynek a felső része egy
top.
[xi]
Az Egyesült Királyság nemzeti zászlójának beceneve.
[xii]
Brit versenytáncos és televíziós személyiség.
[xiii]
Vodka-narancs alapú koktél.
[xiv]
Kagylóból készült fogás.
[xv]
Rock éjjel-nappal. Bill Haley száma 1955-ben indult
diadalútjára, és azóta is a rock & roll egyik himnusza.
[xvi]
Sober jelentése magyarul: józan.
[xvii]
Pissed jelentése magyarul: spicces.
[xviii]
Grillezett sajtos-sonkás szendvics.
[xix]
Barbara Cartland (1901–2000) angol írónő, a „romantikus
regények nagyasszonya”. Több mint 700 könyvével a 20. század
legtermékenyebb szerzője, a londoni társasági élet jelentős alakja,
Diana hercegnő mostohanagyanyja.
[xx]
A Motown (motor + town) Kiadó a fekete zene egyik
legfontosabb műhelye; Berry Gordy alapította 1959-ben Detroitban.

456
 [xxi]
A Venice jelentése magyarul: Velence.
[xxii]
Helló! (görög)
[xxiii]
A János görög megfelelője.
[xxiv]
Az O’Shaughnessy név hangzása szinte teljesen megegyezik az
„Ocean Sea” szavak (óceán, tenger) hangzásával. (A ford.)
[xxv]
A 20. század második felének legsikeresebb és legnépszerűbb
brit énekesnője.
[xxvi]
Velencében játszódó thriller (1973) Julie Christie-vel és
Donald Sutherlanddel a főszerepben. (A ford.)
[xxvii]
Utalás a Corelli kapitány mandolinja c. filmre, amely
Kefalónia szigetén játszódott. (A ford.)
[xxviii]
Amerikai pornófilm (1978).
[xxix]
Anglia történetének egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
Rémtetteit 1963–64-ben követte el társával, Ian Bradyvel. (A ford.)
[xxx]
Utalás a Willy Wonka és a csokigyár (1971) című filmre. (A
ford.)
[xxxi]
Angol vígjátéksorozat 1981-ből. (A ford.)
[xxxii]
A negyedik legnagyobb szupermarketlánc Angliában. Nyugat-
Yorkshire-ben van a központja. (A ford.)
[xxxiii]
Angol komikus és televíziós személyiség (1923–1995), aki
elsők között vállalta nyíltan a homoszexualitását a szórakoztatóipar
nagyjai közül. (A ford.)
[xxxiv]
Brit médium. (A ford.)
[xxxv]
Utalás az azonos című filmre (1989), amelynek a
főszereplője egy görög szigetre utazik a barátnőjével, ahol beleszeret
egy helyi férfiba. (A ford.)

457
 Table of Contents
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet

458
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
49. fejezet
50. fejezet
51. fejezet
52. fejezet
53. fejezet
54. fejezet
55. fejezet
56. fejezet
57. fejezet
58. fejezet
59. fejezet
60. fejezet
61. fejezet
62. fejezet
63. fejezet
64. fejezet
65. fejezet
66. fejezet
67. fejezet
68. fejezet
69. fejezet
70. fejezet

459
71. fejezet
72. fejezet
73. fejezet
74. fejezet
75. fejezet
76. fejezet

460
 Tartalom
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet

461
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
49. fejezet
50. fejezet
51. fejezet
52. fejezet
53. fejezet
54. fejezet
55. fejezet
56. fejezet
57. fejezet
58. fejezet
59. fejezet
60. fejezet
61. fejezet
62. fejezet
63. fejezet
64. fejezet
65. fejezet
66. fejezet
67. fejezet
68. fejezet

462
69. fejezet
70. fejezet
71. fejezet
72. fejezet
73. fejezet
74. fejezet
75. fejezet
76. fejezet

463