Waldorf pedagógia

A kilencvenes években látott napvilágot két olyan vizsgálatsorozat, amelyről érdemes említést
tenni.
Az első vizsgálat során a kutatók azt kérdezték, hogy “Min múlik az, hogy boldogulunk-e az
életben, hogy gyermekeink beválnak-e, boldogulnak-e majd a felnőtt világban?” Hiszen tudjuk azt, hogy
amit az iskolában szavakban megtanulunk, maximum 20%-ban befolyásolják az életben való
boldogulásunkat, a megtanultaknak a 75%-át 5 év alatt elfelejtjük.
Tisztáznunk kell mindenekelőtt a boldogulás fogalmát. Talán úgy határozhatjuk meg, hogy
kibírom-e önmagamat, tudok-e többé kevésbé jó kompromisszumokat kötni, el tudom-e viselni férjemet,
stb. Ez pedig mind nem értelmi intelligencián múlik, hanem az érzelmi intelligencián, azaz mennyire
tudom beleélni magam a másik ember helyzetébe, mennyire vagyok rugalmas a különböző álláspontok
mérlegelésében és saját álláspontjaim változtatásában, mindezt az E.Q. fogja eldönteni, amely korlátok
nélkül fejleszthető. (ellentétben az I.Q.-val)
Egy másik kérdés is felmerülhet ennek kapcsán, éspedig, hogy hogyan tehetünk szert érzelmi
intelligenciára, hogyan juttathatjuk hozzá gyermekeinket? Ennek legelső feltétele, hogy már magzati
kortól, majd az újszülött és csecsemőkortól kezdve megadjuk gyermekünknek testi és lelki értelemben
azt az érzelmi biztonságot, amit csak az emberi kapcsolatok – a testi érintésben, a lelki odafordulásban
és kommunikációban kifejeződő kapcsolatok– tudnak megadni. A játékon, a játékos helyzeteken
keresztül áramlanak szabadon az érzelmek, a biztonságra vágyó gyermek és az őt gondozó felnőtt
között. A gyermek így tanul meg érzelmet kapni és adni, s ez érzelmileg igényessé teszi őt a
későbbiekben.
A kisgyermekkori érzelmi biztonság megadásával kezdődik tehát az érzelmi intelligencia
kibontakoztatása és folytatódik a szabad játékban és mesehallgatásban, amelyekben a gyermek
érzelmileg átfűtött belső képekkel vesz részt. Az iskolában az érzelmi nevelés a művészetekben
folytatódik.
A másik vizsgálatot neurobiológusok végezték el. Ők azt a kérdést vetették fel, hogy “Vajon min
múlik az, hogy az ember kihozza magából veleszületett képességeit?” A környezeti okokon túlmenően,
azt a választ adták, hogy magunkkal hozott képeségeink kibontakoztatása a kisgyermekkori szinaptikus
kapcsolatok sűrűségén és gyorsaságán múlik. A legfejlesztőbb tevékenység a gyermek számára a
szabadjáték. A gyermekeknek jó, megfelelő testi és lelki biztonságot adó, ingerdús környezetre van
szüksége kisgyermekkorában ahhoz, hogy kedvezően fejlődjön.
Mire is van tehát szüksége, hogy boldoguljon? Magzatkorától kezdődő személyes kapcsolatra,
testi és lelki értelemben vett érzelmi biztonságra, majd szabad játékra, mesére, érzelmi intimitásra,
dúdolókra, mondókákra, versikékre, a tevékenységek lehtőségére, beszédben és cselekvésben jó
mintákra, melyeket utánozhat (hiszen az iskolába lépő kisgyermek nem a tantárgyak kedvéért, hanem a
tanító néni kedvéért tanul, a személyes kapcsolat nyújtotta érzelmi biztonság a döntő, ezen keresztül
képes tájékozódni a világban, csakis ebben az érzelmi biztonságban tud igazán megnyílni
érdeklődésében és figyelmében is).
Mindezeket látván beláthatjuk, hogy nagy kihívás előtt állnak a tanítók és az egész oktatásügy.
Ezért volt szükség a reformpedagógiák bevezetésére.
A legelterjedtebb a reformpedagógiák közül a Waldorf pedagógia, hiszen gombamód
szaporodnak a Waldorf alapelvekkel dolgozó iskolák. Ha ez ennyire jó, vonzó a szülők számára, akkor
mi van emögött?
 Ezek az intézmények mind szülői kezdeményezésből jönnek létre. A szülők gondolnak arra, hogy
valami mást, valami jobbat szeretnének a gyermeknek. Így jött létre az első Waldorf iskola is 1919-ben
Stuttgartban, ahol a Waldorf Astoria gyár munkásai szerettek volna egy ilyet megnyitni gyermekeik
számára, s a gyár igazgatója felkérte Rudolf Steinert, hogy az iskola pedagógiai hátterét és alapelveit
kidolgozza.
Előbb megalakult az iskola, s ezt követően fogalmazódott meg az igény arra, hogy legyen óvoda
is.
A Waldorf óvoda megpróbál a gyermek életkorához és szükségleteihez, igényeihez igazodni,
alkalmazkodni. Hét éves korig a gyermek meghatározó tevékenysége az utánzás. Másik jellemzője az
óvodának a ritmikusság. A gyermekek ritmus nélkül jönnek a világba, s az által tudnak biztonságban
élni, hogy ritmikus az életük. Ezért él a Waldorf óvoda nagyon erős ritmikus hatásokkal. Van egy napi
ritmus, heti ritmus, és van egy éves ritmus, ahol az ünnepek térnek évről-évre vissza. A gyermek
pontosan tudja, hogy mi miután következik, s ez nagyon nagy biztonságot ad neki. Másrészt Waldorf
óvodában nagyon sok mindent szabad csinálni, bizonyos szmpontból lazábbak a határok, mit egy állami
óvodában, de a ritmus által szigorú szabályok is működnek. pl. Az óvónéni mikor énekel, akkor a
gyermekek tudják, hogy most vége a szabadjátéknak, el kell tenni a játékokat a helyükre, erre nem kell
senkit külön felszólítani.
A Waldorf óvodák vegyes csoporttal működnek, a kicsik látják a nagyobbaktól, hogy mi hogyan
működik az óvodában, s ők is beletanulnak a rendbe. Ez a ritmus nagy segítség mind a gyermekeknek,
mind a pedagógusoknak.
A gyermek ebben a korban, még nagyon intenzíven érzékel, fontos, hogy mivel kerülnek
kapcsolatba, milyen anyagokkal. Ezért a Waldorf pedagógia azt mondja, hogy a legépítőbbek a gyermek
fejlődése számára a természetes anyagok. A gyermekek így például ősszel farönkökkel dolgoznak, az
állatok pedig gyapjúból vannak, stb. Sok olyan játék van az óvodában, ami felnőtt szemmel nem
minősül annak. Egy kő, egy fadarab átváltozhat bármivé, a lényeg az, hogy a gyermek kreatívan
alkalmazza azokat a tárgyakat, amelyek körülötte vannak.
Az óvodában két fő tevékenységre helyezik a hangsúlyt: a szabadjátékra és a mesehallgatásra. A
szabadjátékban dolgozzák fel a gyermekek azokat a benyomásokat, amelyek őt érik, minél kreatívabban,
annál jobb. A mese szintén egy ilyen feldolgozó folyamat, ahol a gyermek a lelki valóságokkal
találkozik, azzal, hogy igen is van jó és rossz, vannak akadályok, és segítség is. Ezek a rossz dolgok
legyőzhetőek. Egyfajta bíztatást kap az életre. Egy mesét többször is meghallgatnak a gyerekek, több
héten keresztül, ezáltal elmélyülnek benne, születhet belőle bábjáéték is. Fontos, hogy a gyermek a saját
belső világában hozza létre a mesének a képeit, ami a kreativitását növeli.
A Waldorf-iskola gyerekközpontú, képességfejlesztő iskola. Gyerekközpontúsága azt jelenti,
hogy metodikájában, tantervi rendszerében a gyerek folytonosan változó testi-lelki-szellemi
tulajdonságainak, szükségleteinek megismeréséből, ismeretéből indul ki.
A Waldorf-iskola tizenkét évfolyamos, egységes iskola, s jellegzetes megoldása az osztálytanítói
intézmény. Egyértelművé vált, hogy a stabil személyes kapcsolat fejleszti a legintenzívebben a
gyermeket ebben az életkorban.
Az osztálytanító epochális rendszerben tanít abban a nyolc évben, amelyet együtt tölt az
osztályával. Ez azt jelenti, hogy a Waldorf iskola tanulóinak ugyanannyi számú biológia órája van, mint
egy állami iskolába járó tanulónak, csak itt a tanórák tömbösítve vannak 2-3 hetes-esetleg 2-szer 2-3
hetes korszakokba. Például a biológia az ősz vagy a tavasz három-négy hetébe tömörítve, olyan
formában, hogy ebben az időszakban mindig az első két óra biológia, reggel nyolctól háromnegyed tízig,
vagy tízig, megszakítás és szünet nélkül. Ezt az első két órát nevezik a Waldorf-iskolában a fő-oktatás
idejének. A tanulóknak tankönyveik nincsenek, helyette sok kézikönyvet használnak, s a tanultakat az
ún. epochális füzeteikbe jegyzik.
Idő bőven van, arra is , hogy az osztály reggel együtt megbeszélhesse mindazt ami azelőtt napon
történt velük, otthon, akár az iskolában, vagy akár elbeszélgetnek arról is, hogy miről álmodtak.
Osztályozás és feleltetés, abban az értelemben ahogy mi ismerjük, nincs. A feleltetés szorongést
kelt, a szorongás pedig visszafogja a teljesítményt. Értékelés természetesen van a Waldorf-iskolában is
(kezdetben rajzban és versben értékeli a tanár a gyerek teljesítményét, melyet a gyermek füzetébe rajzol
és ír, külön neki, az ő számára, később prózában). A bizonyítvány is szöveges.
Tapasztalt öreg Waldorf tanárok szerint a Waldorf iskola szíve: a színházterem. “Építs előbb
színháztermet, a többi majd köré szerveződik valahogy”- mondják. Itt tartják a hónapos ünnepeket, a
havonta vagy két-három havonta ismétlődő bemutatókat, ahol a gyerekek egymásnak, tanáraiknak és
szüleiknek mutatják be, amit tanultak, tanulnak. Vigyázat! Nem erre készülnek a megelőző időszakban!
Hanem : végzik a dolgukat, s ebből valamit kiemelnek, ami bemutatásra is érdemes lehet.
Ezt az iskolát Pestalozzi szóhasználata alapján szokták nevezni a kéz, a szív és a fej egységes
iskolájának.
A szív iskolája: Az éneklés mindennapos ezekben az iskolákban. A gyermekek már első
osztályos koruktól hangszereken tanulnak játszani, előbb hatlyukú furulyán, aztán nagyobb korban
gyerekhárfán vagy lírán.
A művészet, mint az érzelmek megformált és adekvát kifejeződése- ez a szív iskolája.
A kéz iskolája: A gyerekek már első osztályban kötnek, fiúk, lányok egyaránt, a tantárgy neve
pedig: kézimunka. A következő osztályokban következik a horgolás és hímzés, majd a szabás , varrás,
bőrmunkák, szövés, fonás, könyvkötészet, s a 12. osztályban: jelentős egyedi munkák kivitelezése.
Az ötödik osztálytól a kézimunka mellé belép a kézművesség is. Famegmunkálás, faragás,
illesztés, fémmunkák, kovácsolás, asztalosmunkák, kosárfonás, művészi faragás és fazekasság,
kőfaragás, majd szobrászat és egyedi munkák. A 6. osztályban kezdődik a kertépítés, majd a földmérés,
térképrajzolás, végül a technológia és gyakorlat az erdészetben, a mezőgazdaságban, az iparban és a
szociális segítői munkakörben.
A fej iskolája: az általunk jól ismert tantárgyakkal. A Waldorf iskolások két modern nyelvet
tanulnak már első osztálytól kezdődően, direkt módszerrel.
Ami az írás-olvasás tanítását illeti, az első két –három évben kell biztonsággal megtanulniuk a
gyermekeknek írni és olvasni, nagy teret hagyva az egyéni különbségeknek, siettetés nélkül. Ezekben az
iskolákban buktatás nincs.
A gyerekek első osztályban először csak nagy, széles ecsettel, hígan oldott festékkel,
benedvesített papírra fest. Aztán formarajzot gyakorol. A tanár egy egyenest húz a táblára, a gyerek a
helyén állva karját lengetve ábrázolja ezt az egyezest. aztán a gyermek kimegy a táblához és ő is húz egy
egyenest, ezt követően pedig kijárja. Hasonlóan járnak el a görbe vonal esetében is, melyet kijárhatnak
például kígyózva a folyosón. A saját testük élményéből és a nagy térből haladnak a füzet kisebb tere, de
még mindig nem sorköz felé. A kezükben ceruza helyett tégla alakú, élénk, telített színű, meleg tapintású
méhviasz krétát tartanak.
Minden felekezet saját felekezetének hittanát tanulja a Waldorf iskolában, a felekezeten kívüliek
pedig vagy akik egyébként ezt választják, ún. szabad Waldorf-hittant, amely egy ökumenikusnak
mondható keresztény hitoktatás.
A Waldorf pedagógia tehát arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy minél tovább tartunk egy
gyermeket gyermek mivoltának és életkoránek megfelelő körülmények között, minél tovább tápláljuk
benne az élő hitet, hogy a világ és az ember érdekes, megismerésre érdemes, annál jobban fog helytállni
kedvezőtlenebb körülmények között is.
Forrás: Süss fel nap, Soros Alapítvány, 1999
Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák , Saxum kiadó, 2001
Vekerdy Tamás: Felnőttek és gyerekek, Saxum kiadó, 2006