EDNA SCHUCHARDT

A LÁNYOD LEHETNE

A szirénázva érkező mentőautó csikorgó gumikkal fékez a baleset színhelyén, Egy szőke, törékeny
nő száll ki, fehér orvosi köpenyben: Andrea Bergen,
a kiváló mentőorvos és tehetséges sebész, egy ember, akinek az élete a betegek szolgálatában
telik. E rendkívüli asszony legérdekesebb eseteiről, emberi sorsokról, szerelmekről szólnak az igaz
történetek, melyeket maga az élet írt.

EDNA SCHUCHARDT
A LÁNYOD LEHETNE

Andrea Bergen mentőorvos naptójából:

„Szerda... Ma bombariadó volt a kórházban. Az egész épületet ki kellett üríteni. Valaki hetek óta
rettegésben tartja a várost. Különféle intézményekben bombát helyez el, azután riasztja a rendőrséget.
A tűzszerészek eddig minden elrejtett bombát megtaláltak, hál istennek a kórházit is sikerült
időben hatástalanítani. Az ismétlődő bombariadók miatt lassan mindenkin úrrá lesz a félelem.
Bárcsak elkapnák végre ezt az őrültet!...
Nemrég egy nagyon rokonszenves asszony került a kórház igazgatóságra, Stephanie Zuschkának
hívják. Szegényt faképnél hagyta a férje egy fiatalabb nő kedvéért, ráadásul válni sem akar. Stephanie
alig tudta kiheverni a megrázkódtatást. De talpra akar állni, elhatározta, hogy új életet kezd. Állást
vállalt itt a kórházban, és igazán ügyesnek tűnik. Nemcsak az önbizalmát nyerte vissza, hanem mint
nő is megszépült, megfiatalodott. Nem csoda, hogy felfigyelt rá Philipp Grossert, az iroda főnöke.
Csütörtök... Ma szörnyű dolog derült ki Katiról, akit pedig a legmegbízhatóbb nővérünknek tartottam.
Azt sem tudom, mit csináljak. Jelentenem kellene a dolgot Hebestreit professzornak, de ő biztos
azonnal a rendőrséghez fordulna... "

Ilyen és ehhez hasonló feljegyzések alapján született meg regénysorozatunk, mely egy mentőorvos
életéről, betegeinek sorsáról, kollégákról és barátokról szól. Az érintettekre való tekintettel a neveket
és a helyszíneket megváltoztattuk. De Andrea Bergen doktornő köztünk él...
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

NOTÄRZTIN ANDREA BERGEN

EDNA SCHUCHARDT
SIE IST DOCH VIEL ZU JUNG FÜR DICH

Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Fordította:
DR. POSGAY MÁRIA

Címlapfotó: Zefa

ISSN 1216 - 2450

ISBN 963 8068 32 9

© Dr. Posgay Mária Hungárián translation

Kiadja: Bastei Budapest Kft. 1539 Budapest, Pf. 629.

Telefon: 132-0623

© BASTEI-VERLAG
Gustav H. Lübbe GmbH & Co. 51469
Bergisch Gladbach 2
Scheidtbachstrasse 23-31

Szedés: Bastei Budapest Kft.

95-533 Pécsi Nyomda Rt.

 Mégis elkésett! A váltótárs, Stellmacher doktor rosszallóan nézett az órájára, amikor Berger
doktornő zilált hajjal, feldúlt arccal beesett a diszpécserszobába.
- Borzasztóan sajnálom! - fordult kollégájához, mielőtt az bármit is mondhatott volna. - A
csúcsforgalom az oka. A városi csarnok alatti parkolót bombariadó miatt lezárták, és nem tudtam
kihozni a kocsimat. Taxi persze sehol, kénytelen voltam busszal jönni.
- Busszal? - hitetlenkedett Katalin nővér, aki aznap épp délelőttös volt az ambulancián.
- Azzal hát - bólintott Andrea, és engesztelő mosollyal nézett Stellmacher doktorra. - Most már
értem, miért nem veszik igénybe az emberek a tömegközlekedési eszközöket. Hiába minden hivatalos
propaganda, a járatokra órákig kell várni. Ha pedig jön végre egy busz, csigalassúsággal halad, és
minden bokornál megáll. Százszor szívesebben megyek a saját autómmal.
- És közben felelőtlenül szennyezi a környezetet - tette hozzá Biehler doktor, aki épp ekkor lépett
a szobába.
Telefoncsengés vetett véget a beszélgetésnek. Walter asszony vette föl a kagylót, közben Andrea
meghallgatta váltótársa jelentését, és a köpenyzsebébe csúsztatta a rádiótelefont.
- Doktornő, esethez hívják! - közölte Walter asszony.
- Mi történt? - kérdezte a mentőorvosnő.
- Közlekedési baleset a Sieberling utcában. Legalább két sérültről tudnak.
- Azonnal indulok - nyúlt Andrea az orvosi táska után. Felnyitotta, gyors szemvillanással átfutotta,
nem hiányzik-e valami nélkülözhetetlen eszköz, ellenőrizte a narkotikumokat tartalmazó dobozkát is,
aztán sietős léptekkel távozott.
Walter asszony elgondolkozva nézett utána, majd Katihoz fordult.
- Hát nem itt hagyta a doktornő a táskáját? És a kabátja is a széken maradt. - Jól megnézte minden
oldalról a lapos kis válltáskát, aztán felemelte, fogta a kabátot is, és a fehérre festett
öltözőszekrényhez vitte. - Elteszem, vigyázok rá, amíg a doktornő visszajön.
- Inkább átviszem az osztályra - ajánlkozott Kati szolgálatkészen, de még mielőtt Walter asszony
válaszolhatott volna, újra megszólalt a telefon. A kagyló már a kezében volt, így csak bólintani tudott
beleegyezése jeléül.
- Ne fáradjon! - szólalt meg ekkor Biehler doktor. - Úgyis át kell mennem az ambulanciára.
Beteszem a doktornő holmiját a szobájába.
- Úgy is jó - felelte Kati egy kicsit sértődötten. - Akkor én megyek az osztályomra.
- Én is az enyémre - kászálódott fel Biehler doktor. - Ahogy elnézem, akad majd tennivaló bőven.
És ebben nem is tévedett. Amikor Bergen doktornő társaival a baleset színhelyére érkezett,
azonnal látta, hogy további segítséget kell kérnie. Megkezdte a két súlyos sérült ellátását, közben
Jupp Diederichs a központot hívta, és még egy másik mentőautót is rendelt, hogy a könnyebb
sérülteket elszállíttassa.
Mint mindig, most is nyomban megszűnt Bergen doktornő számára a külvilág, ahogy a sérült fölé
hajolt. Nem zavarta a kíváncsian tolongó, bámész sokaság, a fantáziadús találgatások, s a gyakorta
ízléstelen megjegyzések elszálltak a füle mellett. Csak a kihívást érezte, a leselkedő halállal szembeni
harcot, amelyet az életéért küzdő emberért vívott. Jócskán megkönnyebbült, amikor a két sérültet
átadta az Erzsébet Kórházban. Bár mindkettőjük állapota pillanatnyilag kielégítő volt, életük egy
hajszálon függött. További sorsuk most már a kollégák szakértelmén, ügyességén múlik, a felelősség
lekerült a mentőorvos válláról.
A központból máris újabb hívás érkezett. Andrea gyorsan átadta Anger doktornak a jelentést, és
visszasietett a várakozó mentőautóhoz. Anger sebész főorvos leereszkedő mosollyal vette át a
papírokat, és a vizsgálóba indult.

♦♦♦

A konyha szürke kövezete sárgás színben játszott a korai napsütésben. Csillámló porszemcsék
táncoltak a fénysugárban, az ajtó fölött halkan ketyegett a falióra. Lélekvidító, csodálatos tavaszi
reggel volt. Az embernek ilyenkor akaratlanul is a közelgő nyár jut eszébe, csomagolni kezdi a téli
ruhákat, helyettük előkerülnek a könnyű nyári holmik, és mindenki igyekszik ki a szabadba.
 Ha a dolgok másképp alakulnak, bizonyára Stephanie is kedvet érzett volna egy kis sétára, talán a
parkon át indulna szokásos bevásárló körútjára, végezetül beülne egy hangulatos presszóba a
belvárosban, és elnézegetné az andalgó fiatalokat. így azonban végképp el volt rontva a napja.
Csészéjét a szájához emelve lopva férjére pillantott. Günther fesztelenül ült az asztalnál, és jókat
harapott a zsemléből. A zavar legkisebb jele sem látszott rajta.
„Hogy nem akad a torkán a falat? Miért nincs úgy kétségbeesve, mint én?" - emésztette magát
Stephanie. Meg kell hagyni, Günthert egyáltalán nem zaklatták fel a történtek, és az étvágya is
töretlen volt.
Befalta az utolsó morzsát is, aztán jóleső sóhajtással tolta el magától a tányért. Ahogy felállt,
Stephanie szeme megakadt a feszes, szorosan a férfi testére simuló farmernadrágon. Günther hasa a
derékszíj fölött kissé lógott. Hogy évről évre növekvő pocakját eltakarja, hosszú, bő, feltűnő mintájú
pulóvereket hordott.
„Régen észre kellett volna vennem!" - villant át Stephanie agyán, ahogy elnézte a párját. Günther
nyújtózkodott egyet, tenyerével végigsimította haját, és ruganyos léptekkel indult kifelé. „Hová
tettem a szememet? Vak voltam, süket és bolond! Most már késő, mindennek vége!"
Pedig mindvégig abban a hitben élt, hogy házasságuk tökéletes. Fiatalon esküdtek, Günther
huszonkét éves volt, ő tizenhét. Eleinte nagyon nehéz volt, különösen az első években. Az esküvő
első évfordulójára megszületett Carsten, és Stephanie-nak abba kellett hagynia tanulmányait. Günther
lakatosként dolgozott, és nem sok pénzt hozott haza, de valahogy mégis mindig kijöttek. És ami még
ennél is fontosabb, elégedettek és boldogok voltak, örültek, hogy együtt élhetnek.
Kapcsolatuk felhőtlen volt, és amikor Carsten születése után három évvel világra jött a várva várt
kislány, Antje, úgy érezték, hogy ők a legboldogabbak az egész világon. Idővel aztán anyagilag is
egyenesbe jöttek. Günther új munkahelyre került, és egyre jobban keresett. Később üzemvezetővé
nevezték ki, és a pótlékokkal együtt már akkora jövedelemre tett szert, hogy néhány év
takarékoskodás után egy sorházi lakást vehettek. Aztán, ahogy az lenni szokott, a gyerekek felnőttek,
és elhagyták a szülői házat. A házaspár magára maradt, és újra felfedezték az együttlét örömét.
- Most végre magunknak élhetünk! - állapította meg Günther, amikor lánya összecsomagolt, és
végleg a barátjához költözött. - Igazán rászolgáltunk, becsülettel felneveltük a gyermekeket, embert
faragtunk belőlük, nem kell szégyenkeznünk miattuk. Ideje, hogy magunkkal is törődjünk.
Stephanie a férjéhez simult, és boldogan merengett a jövőn. De ez a sok szép álom tegnap
egyszeriben szertefoszlott, mint a szétpukkanó szappanbuborék.
Günther ugyanis kifejtette, hogy külön utakon óhajt járni, a terveiben Stephanie-nak legfeljebb
afféle statisztaszerep jutott.
- Ne felejtsd el kiváltani a gyógyszereimet! - szólt vissza Günther. - És ha a látszerész felé járnál,
ugorj be a szemüvegemért! Hét végén már hordani szeretném.
- Jó - bólintott Stephanie gépiesen. - Mikor jössz haza?
Semmi válasz. Günther már régen kifordult az otthonos kis konyhából.

♦♦♦

A kórterembe széles sugárban ömlött be a napfény. A lélek ilyenkor szűknek érzi maga körül a
négy falat, és kikívánkozik a zöldbe. De Kati ennek sem tudott örülni. Nyomott hangulatban végezte
munkáját, valamin állandóan rágódott.
Miért van az, hogy rajta kívül mindenki boldog és elégedett? Rá miért nem ragyog soha a
szerencse csillaga? Miért üldözi őt a sors, miért hal el csírájában minden dédelgetett reménye?
Hirtelen feleszmélt az elmélázásból. Megpróbálta legalább külsőleg egy kicsit összeszedni magát. Jó,
hogy nem látja
Anger doktor, biztosan tenne egy-két epés megjegyzést. Gépiesen dolgozott tovább.
Assisa nővér kukkantott be az ajtón, és kedvesen Katira mosolygott.
- Kész a szoba? - tudakolta.
- Mindjárt. Már hozhatják a tiszta ágyneműt.
- Jó - sietett tovább Assisa nővér, és Kati megint egyedül maradt.
A törlővel végigsimította az éjjeliszekrény lapját, sorra kihúzta a fiókokat, hogy lássa, nem
maradt-e benne valami, rendben áll-e minden az új beteg fogadására.
 A folyosóról behallatszott a két tanulónővér vihorászása. Az újoncok voltak, Trixi és Pat.
Alighogy ide kerültek az osztályra, fülig beleszerettek Helfridge doktorba. Mindig elvörösödtek,
valahányszor a doktor megjelent.
Buta libák. Pont olyan ostobák, mint Roland. Az is teljesen belezúgott Ingrid Bognerbe, abba az
undok kis féregbe. Még ha valami bombanő lenne! Hiába volt minden áldozat, amit valaha is az
öccséért hozott. Neki szentelte egész fiatalságát, nem osztotta meg életének egyetlen óráját sem más
férfiakkal, hogy minden energiáját öccse nevelésére fordíthassa. Hajtott, túlórázott, és minden fillért
félretett, ebből taníttatta Rolandot. Hány fiatalnak kellett munkát vállalnia, hogy a tandíjra fussa,
bezzeg Rolandnak a kisujját sem kellett mozdítania! És most, mikor végre révbe ért, tisztességes, jól
fizető állást kapott egy számítástechnikai vállalatnál, hogy viselkedik a hálátlan? Alig jár haza,
minden idejét azzal az asszisztensnővel tölti, sőt feleségül akarja venni! Még hogy asszisztensnő!
Szimpla kisegítő Patrich Dohler, a szülész mellett. Persze, amilyen korlátolt, nem vitte többre. Azért
arra volt esze, hogy behálózza Rolandot, biztosan csak a pénze miatt. És az egésznek ő issza meg a
levét.
Kati mérgesen vágta be az éjjeliszekrény fiókját, és kivonult a kórteremből. A folyosón lebzselő
tanulónővérek összerezzentek. Nem kedvelték túlzottan a szikár, magas és mindig szigorú tekintetű
nőt, inkább elsiettek az ellenkező irányba.
Kati még be sem lépett a nővérszobába, Assisa nővér máris egy üzenettel fogadta.
- Várják az ambulancián, át kell kísérni az osztályra az új beteget. - A polcról leemelt egy
kórlapot, és Kati kezébe nyomta. - Ezt pedig adja át, legyen szíves, Anger doktornak!
- Természetesen - felelte Kati, és már indult is.

♦ ♦♦

- A parkolóházat újra megnyitották - adta tovább a friss hírt Paul Ahlers, amikor Andrea elment a
portásfülke mellett. - Tényleg találtak bombát, egy szemétkosárba rejtve, a jegykiadó automata
közelében. Hát nem rémes?
Andrea beleborzongott a gondolatba. Ma reggel, munkába jövet ő is ott, a városi csarnok alatt
hagyta a kocsiját, amíg vásárolt néhány apróságot. A véletlennek köszönheti, hogy nem történt
tragédia.
- Remélem, mihamarabb elkapják azt az ürgét - folytatta Paul Ahlers. - Ez már a harmadik eset,
hogy valahol a városban robbantással fenyegetőzik. Szinte biztos, hogy nem normális.
- Vajon miért csinálja? A terroristák rendszerint politikai követelésekkel jelentkeznek, mások ilyen
módon akarnak pénzhez jutni, de ez az ember semmilyen kívánságát nem közölte - filozofált Andrea,
de gondolatai még mindig a parkolóház körül jártak.
- Szerintem csak azt akarja, hogy mindenki róla beszéljen - vélekedett a portás. - No, Isten áldja a
doktornőt! Aztán jobban teszi, ha egy időre messze elkerül minden parkolóházat!
- Úgy lesz - hagyta rá Andrea elmenőben. Sietett, gondolta, lediktál néhány zárójelentést, még
mielőtt újabb esethez hívják. Félúton mégis eszébe jutott valami. Visszafordult, visszament a
portásfülkéhez.
Walter asszony éppen el volt foglalva. Hozzá futottak be a sürgős hívások és a városi vonalak.
Most is úgy ült ott, egyik telefonkagylót a vállával szorította az állához, a másikat a füléhez tartva
beszélt. Az arcán mosoly futott át, úgy köszöntötte a kedves doktornőt. Andrea bedugta a fejét az
ajtónyíláson. Halkan suttogva, hogy ne zavarja a beszélgetést, megkérdezte:
- Nem tudja, hová tették a táskámat?
Walterné félretartotta a telefonkagylót, úgy felelt.
- Biehler doktor mindent felvitt a doktornő szobájába. Kis türelmet kérek, máris kapcsolom - szólt
vissza a kagylóba.
- Köszönöm - mondta Andrea, és elindult az ambulanciára.
A szobájában tengernyi munka várta. A fel nem bontott postai küldemények teljesen beborították
az íróasztalt. Hogy legalább egy tenyérnyi helyet szabaddá tegyen, nekilátott átnézni a leveleket.
Minden egyes irományt átfutott. A gyógyszergyárak termékismertetőit négy csoportba rendezte. A
„fontos" és „használható" iratok mellett kis kupacba rakta azokat, amelyek esetleg érdekelhetik
Wernert, a többit kíméletlenül a szemétkosárba hajította.
 Közben eszébe jutott, hogy inna egy kávét. Kotorászott a szekrénypolcon, de csak egy összegyűrt,
üres kávészacskót talált. Menjen, kérjen Benrath doktortól egy főzetnyi adagot? Neki mindig van
tartalékban. Vagy vegyen tőle mindjárt egy egész csomaggal?
A táskája ott feküdt az íróasztalon tornyosuló papírkupac tetején. Rövid tanakodás után elővette a
pénztárcáját, és kinyitotta. A várt százmárkás helyett egyetlen tízes árválkodott benne az aprópénz
mellett.
Érdekes, pedig tisztán emlékezett, hogy egy százmárkásnak kellene a tárcájában lennie. Hiszen
éppen ma reggel tette bele, mert be akart vásárolni! A családi kasszát a nappaliban, a szekrényben
tartották, onnan vett ki Andrea két ötvenmárkást és egy százmárkást. Az áruházban összesen
nyolcvankilenc márkát fizetett, a varrónőnél ötöt. Akárhogy számolta, elvileg száz márka és valami
apró maradt. Nem is volt nála több pénz, mint amit a tárcában tartott.
Az ám, meg a busz! Mennyibe is került a szakaszjegy a városi csarnoktól a kórházig? Öt márka
húsz. A kabátjavíttatással együtt ez durván tíz. Tehát...
Andrea még egyszer megnézte a papírpénzt. Tényleg eléggé hasonlít a százmárkásra. Főleg, ha az
ember nem nézi meg alaposan. Lehet, hogy tévedésből ezt vette ki otthon a pénzesdobozból, és a
nagy sietségben észre sem vette? Igen, csak így történhetett. Nos, akkor hát mennyi pénz is van nála?
Egy kávéra pont elég, és még a buszjegyre is futja hazáig. Kissé megnyugodva indult el a
tízmárkással a kezében, hogy kávét szerezzen Benrath doktortól.

♦♦♦

Az egész osztály leplezetlenül gyűlölte Wilbert Sachsét. A tanárt hideg veríték verte ki,
valahányszor a 11/G osztálytermébe lépett. Szinte félt a tanulóktól, és bár megpróbált uralkodni
érzésein, össze kellett szednie minden bátorságát, hogy átlépje a küszöböt, és szembenézzen az
osztállyal.
Harminc ellenséges szempár nézett vele farkasszemet. Rossz előérzet fogta el. „Biztos megint
valami botrányra készülnek, és csak a kedvező alkalmat lesik" - gondolta.
- Brauer, jöjjön a táblához! - szólított ki egy tanulót, miközben tekintetével a padban kushadókat
fürkészte. - A többiek nyissák ki a füzetet, és oldják meg a 12/a példát! Gondolom, fölösleges
felhívnom a figyelmüket arra, hogy jövő héten témazáró dolgozatot írunk. Ahogy elnézem magukat,
felköthetik a nadrágjukat, ha el akarják kerülni a bukást.
Itt-ott nyögések, sóhajtások hallatszottak. „Úgy kell nekik, nem lehet velük kesztyűs kézzel bánni.
Az osztályátlag egyszerűen pocsék" - gondolta. Elődje, egy idős tanár, aki a félévi
bizonyítványosztáskor ment nyugdíjba, nem sok energiát fordított már a tanításra,. így aztán szinte a
teljes tananyag a második félévre maradt.
- Négyzetgyök x négyzet meg négy x meg négy kisebb, mint x meg hat - diktálta a példát a
pattanásos arcú Brauernak, aki nagy zavarban lehetett, mert a fülcimpái cinóberszínben lángoltak. -
Oldja meg a feladatot, és ábrázolja a számegyenesen!
Orvtámadás volt pont ezt a szegény gyereket kiküldeni a táblához. Ráadásul olyan példát adott
neki, amiről tudta, hogy az képtelen lesz megoldani, hisz nincsen tisztában a legalapvetőbb
matematikai műveletekkel sem. Az egészre azért volt szükség, hogy megalázza az osztály egyik
hangadóját.
Ha ilyen áron is, de legalább csend volt végre a tanteremben. Tulajdonképpen egy teljesen átlagos
példáról volt szó, szerepelt a törzsanyagban, mégis a legtöbb tanuló nem jutott el a megoldásig. Nem
maradt más hátra, az óra második felében Wilbertnek újra át kellett velük vennie az egészet.
Amíg a tanulók a feladattal piszmogtak, a tanár kifelé bámult az ablakon. Gondolatai messze
jártak, túl a napfényben úszó iskolaudvaron. Vajon hogy van Arthur?
Megígérte, hogy ma végre elmegy az orvoshoz. Rögtön reggel indulni akart. Wilbert azonban
túlságosan jól ismerte barátját ahhoz, hogy ne higgye el az ilyen könnyelmű ígéreteit. Vajon mi baja
lehet? Újabban egyre gyakrabban panaszkodott fájdalomról. Már egészen lefogyott. Milyen jó
étvágya volt pedig régen! Hányszor megmosolyogta Wilbert a barátját, amiért az hiún ügyelt a
vonalaira! A fogyókúra éppoly kilátástalan volt számára, mint a tevének átjutni a tű fokán. Most
bezzeg csupa csont és bór, szinte minden étel visszajön belőle. Vannak rosszabb napok is, olyankor
még a diétás kosztot, a kétszersültet vagy teát sem tűri meg a gyomra.
 „Majd teszek róla, hogy tényleg elmenjen az orvoshoz" - határozta el Wilbert.
A padokban élénk mozgolódás támadt. A tanár visszafordult az ablaktól. Lothar Brauer feszengve
vigyorgott a táblánál. Wilbert átfutotta a firkálmányt. A kusza számokat mintha reszkető kézzel írták
volna. Az eredmény természetesen rossz volt, a levezetés úgyszintén. Wilbert elégedetlenül csóválta a
fejét.
- Nos, hölgyeim és uraim, azt hiszem, mindnyájukra ráfér egy kis ismétlés. Volna valaki, akinek
sikerült megoldani a feladatot? Senki? Akkor lássuk a következő példát!

♦♦♦

Kacsák totyogtak az idős hölgy körül, és szedegették a kenyérdarabokat, amiket dobált nekik.
Követelődző, hangos hápogásukra a galambok is mind odagyűltek, hogy elcsípjenek egy-egy falatot.
Stephanie elnézegette őket. „Jó nekik. Bezzeg nekem... - gondolta, és kis híján elsírta magát. -
Hogy tehette ezt Günther? Még hogy új életet akar kezdeni! Hát nem volt elég jó dolga? Mindene
megvolt, amit csak ember kívánhat. A házasságunk is kiegyensúlyozottnak tűnt, legalábbis régebben.
Vagy lehet, hogy mégsem érezte boldognak magát mellettem? Vajon mit rontottam el? Talán
megbántottam valamivel? Túl sok ragaszkodást vártam el tőle, és kevesellte a függetlenségét? Elege
lett a családi kötelezettségekből, és titokban magányos nyaralásról ábrándozik? Terhére van a sok
gondoskodás, vagy éppenséggel több törődést igényelne? Istenem, hol rontottam el?"
Lelki szemei előtt számtalanszor végigpergett huszonhárom évi házasságuk története,
lelkifurdalások között kutatott valami hiba után. Talán az volt a baj, hogy lebeszélte Günthert a
hírlapárulásról? Vagy bele kellett volna egyeznie annak idején a ház eladásába? Helytelen volt, hogy
továbbtanulásra biztatta? Talán emiatt került Günther magasabb beosztásba, de az ezzel járó
felelősséget nem tudja elviselni, szíve mélyén inkább maradt volna egyszerű, beosztott lakatos?
Az is átfutott az agyán, hogy talán könnyebb lett volna a párjának, ha ő is állást vállal, s nem csak
otthon a háztartást vezeti.
Ezernyi kérdésen rágódott, de semmi magyarázat nem jutott eszébe. Önvád mardosta, ha arra
gondolt, hogy az ő viselkedése miatt elégelte meg Günther közös életüket.
- Nincs kedve olvasgatni? - zökkentette ki töprengéséből egy kedves női hang. Mosolygós ráncok
közül barátságos, szürkés szempár nézett rá. Az idős hölgy egyik kezében még ott volt a papírzacskó,
amiből a madarakat etette, másik kezével valami képes hetilapot nyújtott a töprengő fiatalasszony
felé. Stephanie némán meredt rá.
- Én már végigolvastam - magyarázta. - Kár lenne kidobni. Talán önt is elszórakoztatja egy kicsit.
„Nem, egyáltalán nincs kedvem olvasgatni! A legszívesebben szembeköpném magamat, amiért
ilyen szerencsétlen hülye vagyok!" - akarta világba ordítani a fájdalmát Stephanie, de nem jött ki
hang a torkán. Átvette az újságot, és köszönetet motyogott.
- Részemről a szerencse - mosolygott vissza a nénike, és távozóban megigazította félrecsúszott,
piros kis kalapját.
Stephanie zavarodottan nézett utána. Az újságot maga mellé tette a padra, és lehorgasztotta a fejét.
Tekintete rátévedt a címlapra.
„Mit tegyünk, ha a férjünk váratlanul megkergül?" Mintha a cím egyenesen neki szólna. Engedett
a kísértésnek, újra kézbe vette az újságot, fellapozta a tartalomjegyzéknél, és kikereste a cikket.
Elmélyülten belekezdett, és ahogy olvasta, csodálkozása nőttön-nőtt.
„Bárki is a cikk szerzője, annyi bizonyos, hogy ugyanebben a cipőben jár - gondolta Stephanie. -
Kezdetben itt is minden tökéletes, a gyerekek kiröpülnek, anyagi nehézségek nincsenek, a ház is
tehermentes. Most végre élvezni lehetne az életet, és ehelyett mi történik? A férj váratlanul
megmakacsolja magát."
A leírtak szinte szórul-szóra egyeztek Stephanie és Günther esetével. A férfi, a teremtés koronája,
alapjában véve tökéletes, csak éppen rossz hangulatban van. Mintha bal lábbal kelt volna fel,
morgolódik, a kákán is csomót keres, és mindennel elégedetlen. Ez a középkorúak lelki válságának
első foka. A második fázisban különféle testi panaszok jelentkeznek, a férfi nyúzottnak, elesettnek
érzi magát, saját szavaival élve már csak árnyéka önmagának. Ez idő tájt lázas tevékenységbe kezd,
új dolgokba fog bele, többek között a ruhatárát is lecseréli, végezetül felcsíp egy nálánál jóval
fiatalabb nőt, aki természetesen mindenben felülmúlja feleségét.
 „Miközben az asszony emészti magát, vajon hol rontotta el a dolgot, és aggódva rakosgatja férje
vérnyomáscsökkentő tablettáit a reggelije mellé, a teremtés koronája mindezen jól szórakozik, és meg
van győződve arról, hogy ez jár neki."
Stephanie ölébe ejtette az újságot, és nagyot sóhajtott. Lehet, hogy itt van a megoldás kulcsa is?
Izgatottan olvasott tovább.
„Némely nagy tapasztalattal és életbölcsességgel megáldott nagynénénk ilyenkor azt tanácsolja,
legyünk türelmesek, nézzük el párunk tévelygéseit, legfőképpen ne keltsünk benne bűntudatot.
Törődjünk többet külsőnkkel, váratlan figyelmességekkel, meglepetésekkel élesszük fel
párkapcsolatunk pislákoló tüzét, s ha férjünk a barátnőjét otthagyva tékozló fiúként hazatér, kerüljünk
minden szemrehányást. Mindez azonban marhaság."
Stephanie nagyot nézett.
„Netán a férj arról panaszkodik, mi mindent szalasztott el, amíg ön pelenkát mosott a porontyaira?
Rendben. Egyenjogúságot mindenkinek! Önnek is van mit pótolnia. Menjen, vásároljon össze
mindent, amire csak fáj a foga! Hagyja, hadd udvaroljanak magának, ez visszaadja az önbizalmát!
Keressen magának állást, hogy anyagilag is függetlenné váljon! Éjszakánként nyugodtan járjon
táncolni, hiszen ezt korábban a gyerekek miatt úgysem engedhette meg magának! Ne izgassa magát
afelől, hogy férje bevette-e időben a gyógyszereit, vagy hogy el kéne hozni a tisztítóból férje nemrég
vett kockás öltönyét, ami különben is szörnyen áll rajta. Viselje csak gondját az a másik nő, aki úgyis
fiatalabb, és egyáltalán összehasonlíthatatlanul jobb!"
Puff neki! Stephanie kiejtette kezéből az újságot, szeme a messzi távolba révedt. Lehet, hogy igaza
van a cikk írójának, helyesebben írónőjének, hiszen ezeket a sorokat csak asszony vethette papírra! O,
Stephanie Zuschka, huszonhárom év házasság után fordítson hátat eddigi önmagának, kesergés és
küzdelem helyett kezdjen új életet?
Szívében összecsaptak az érzelmek, magában tusakodva lassan felállt, hóna alá csapta az újságot,
és elgondolkozva hazasétált. Nehéz szívvel lépett be az előszobába, lerúgta cipőit, és végigdőlt a
heverőn. Csak most jutott eszébe, hogy semmit sem intézett el abból, amivel Günther megbízta.
Elszántan vette megint kézbe az újságot.

♦♦♦

Dorka előreszaladt, hogy köszöntse gazdáját. Akárhogy igyekezett Hilde Bergen, a hatalmas,
fekete dog megint megelőzte. Óriási termete ellenére mindig ő ért először az ajtóhoz.
Vakkantgatva és nyüszítve ugrált Andrea körül, és két lábra állva próbálta képen nyalni kedvenc
családtagját. Andrea nem tudta erről a rossz szokásról leszoktatni kutyáját, nevelési kísérletei ezen a
téren tökéletes kudarcba fulladtak.
- Helyedre! - kiabálta mindhiába, és ki akarta szabadítani magát. - Kifelé, gyerünk! Mama, segíts
kérlek, vedd el a csomagokat!
Hilde Bergen eközben odaért, átvette menyétől a bevásárlótáskát, még mielőtt a kutya beledugta
volna kíváncsi pofáját, aztán taszított egyet az állaton, hogy az végre lehuppant a földre. Dorka
színlelt haraggal vonult félre, látszott rajta, hogy mélységesen megsértődött, és legfeljebb egy ízletes
vacsorával lehet kiengesztelni.
- Bélszínt is hoztam - jelentette Andrea, miközben felakasztotta kabátját, és a konyhába ment. -
Két szép szeletet Wernernek, a halat meg nekünk. - Beleszimatolt a levegőbe. - Kész a krumplisaláta?
- Igen. Kérsz egy kis kóstolót?
- Én is kérek - jelent meg a konyhaajtóban Werner, és már vette is elő a tányérokat a szekrényből.
- Te szegény! - mondta egyszerre a két asszony. - Csak éhen ne halj!
- Hogyhogy már itthon vagy? - csodálkozott az anyja. - Hiszen még tart a munkaidőd.
- Talán menjek el? - kérdezett vissza a férfi.
Andrea átölelte a nyakát, és hozzásimult.
- Isten ments! Jó, hogy itthon vagy. Gyere, ülje le! Milyen volt a napod? Mesélj!
 - Kivételesen elég csendes - felelte Werner, és szájában összefutott a nyál, ahogy anyja elővette a
szekrényből a serpenyőt, és kevéske olajat öntött a fenekére. A bélszín egy tányérra volt előkészítve,
ínycsiklandó illata visszacsalogatta Dorkát is az előszobából. - Nem történt semmi izgalmas, kanyaró,
bárányhimlő és lázroham, csupán néhány szokványos eset, nátha, rándulás. De gondolom, nem lesz
ilyen egyhangú a rendelés, ha marad a szép idő. A szekrény mélyéről előkerül a gördeszka, a
tárolóból a görkorcsolya, a bicikli, a gyerekek egy szál pólóban rohangálnak, és hideg kövekre ülnek,
hogy felfázzanak. Akkor a szegény gyerekorvos egyszeriben megszakadhat a munkától. Megkértem
Ute Lothot, hogy adja fel a rendelést több kilométer kötszerre meg tapaszra, és fertőtlenítőből is
hozattam egy hordónyit.
- A hurutoldóra szóló receptből pedig csináltass egy csomó másolatot! - toldotta meg Andrea.
- Jó ötlet, feltétlenül megmondom Utének - vigyorgott Werner.
- Hallottátok, hogy a pokolgépes merénylő újra akcióba lépett? - terelte másra a szót Hilde. A
serpenyőben sistergett a hús, ahogy beletette. - Vajon mi a szándéka?
Andrea a homlokát ráncolta.
- Emiatt kellett ma busszal mennem a kórházba.
Werner és Hilde egyszerre kapták föl a fejüket a hír hallatán.
- Csak nem a városi csarnok alatti parkolóba mentél? Hányszor mondtam, hogy kerüljed az efféle
helyeket? Nem szeretem, ha parkolóházakban ténferegsz, túl veszélyes az egy nőnek. Egy hete sincs,
hogy megtámadtak ott egy asszonyt.
- Ugyan, Werner! - nyugtatta férjét Andrea. - Tudod, hogy a belvárosban lehetetlenség
parkolóhelyet találni. A csarnok alatti garázs legalább világos és tágas. Ráadásul egy része női
vezetőknek van fenntartva. Hol a csudában hagyjam különben az autót?
- Gyalázat, hogy odáig fajultak a dolgok, hogy külön női parkoló kell - morgott a háttérben Hilde.
- Ez is a férfiak miatt van.
- De mama - vetette ellen Werner -, ilyen dolgok mindig is történtek, amióta a világ világ. Egy
asszony készüljön föl mindenre, és ne viselkedjen kihívóan!
- Badarság! - méltatlankodott az anyja. - Jellemző ez a hozzáállás. A férfiak mindenért a nőket
hibáztatják. Miért nem tudnak normálisan viselkedni, és beletörődni abba, hogy a nők nem azért
vannak, hogy a szükségleteiket kielégítsék?
Andrea és Werner meglepetten nézett össze. Szokatlan volt a mamától az ilyesféle kijelentés.
- Bravó, mama, teljesen igazad van - dicsérte meg Andrea.
- Ajjaj, csak ez hiányzott nekem! Két emancipált nővel élek egy fedél alatt! - kapott a fejéhez
mosolyogva a férfi. Hogy véget vessen a vitának, felállt az asztaltól, és a nappaliba indult. Gondolta,
pihen egy keveset kedvenc karosszékében. Bosszúsan látta, hogy törzshelyét most Dorka foglalta el.
Közeledtére a kutya még jobban végignyúlt a székben, mintegy jelezve, hogy nem hajlandó átadni a
helyét.
- Még egy emancipált nőszemély - dohogott Werner. - Legjobb lenne, ha világgá mennék.
Ám tüstént feledte búját, mihelyst anyja kiszólt a konyhából:
- Gyere, fiam, kész a vacsora!
„Amíg az egyenjogú nők bélszínnel tömik tele a gyomrom, egy szavam sem lehet" - gondolta
Werner, és teríteni kezdett.

♦♦♦

A postaláda már megint dugig volt. Tarkabarka reklámok, csábító prospektusok dőltek ki belőle,
közöttük egy hivatalos levélnek látszó, Szürke boríték. Kati felnyalábolta és a táskájába gyömöszölte
az egészet, aztán felment a lakásába.
Roland szobája üresen állt. Az utóbbi hónapokban már látogatóba is alig járt haza, minden idejét
Ingriddel töltötte.
Kati dühösen csapta be az ajtót. Hogy jön ez a nő ahhoz, hogy egyszerűen elvegye tőle Rolandot?
Nem viselte gondját éveken át hűségesen? Es mit kap az ember a végén? Hálátlanságot!
Egymagára főzni sem volt érdemes. Kati kinyitotta a hűtőt, elővett egy darab kolbászt, és kenyeret
vágott hozzá. Vacsorára ez is megteszi. Mi a fenének törné magát? Utána a szobába ment,
bekapcsolta a tévét, keresgélt a csatornák közt. Akkor eszébe jutott a hivatalos levél. Fölbontsa?
Sejtette, mi állhat benne. Majd talán...
„Ragadja meg a soha vissza nem térő alkalmat, és máris rendelje meg!" - hangzott a televízióból.
„Új kötőgépünk igen praktikus, kisméretű, formatervezett és megbízható. Azonnali megrendelőnk
egy csodás kitűzőt is kap ajándékba!"
Kati szeretett kötögetni. Nem is lenne rossz egy ilyen kötőgép...
Csakhogy nem engedheti meg magának. Bár az ára valóban nevetségesén alacsony, jóval száz
márka alatt. Úgyis hamarosan ismét fizetésnap lesz...
A vonal túlsó végén egy szívélyes nő hang kifejtette, mennyire örül a megrendelésnek. Sok sikert
kívánt a kötőgép használatához, és felajánlotta, hogy a felmerülő kérdésekre válaszol.
- Igen, mihamarabb postázzák - mondta. - A számla kiegyenlítése történhet csekken is. Még
egyszer köszönet, a viszonthallásra!
Kati elégedetten rakta helyére a kagylót, aztán a színes prospektusokat kezdte böngészni. Hogy mi
mindent lehet kapni...

♦♦♦

Az ablakon beáradt a reggeli napfény. Úgy látszik, ma is ragyogó idő lesz. A csinosan berendezett
konyhában az asztal reggelihez terítve állt. Közepén egy vázában kedves kis virágcsokor virított, a
levegőben otthonos kávéillat szállt.
Wilbert Sachse éppen a kenyérszeleteket kente. Magának négy vajas kenyeret készített, Arthurnak
kettőt. Aztán az egészet fóliába csomagolta, és hűtődobozba tette, nehogy kiszáradjon.
- Már megint nem ettél semmit - mondta Wilbert némi szemrehányással a hangjában. - Nézd csak,
ezt találtam a táskádban! A tegnapi szendvicsek. Fehér kenyér borjúszelettel, gondoltam, ez biztosan
jól fog esni a fájós gyomrodnak, de még csak meg sem kóstoltad!
- Kérlek, Willi - Arthur mindig így nevezte barátját, ha ugratni akarta -, ne nyavalyogj, mint
valami zsémbes öregasszony! Sok dolgom volt, egyszerűen nem jutott eszembe az evés.
- Mindig találsz kifogást - fakadt ki Wilbert. - Jól tudom, hogy hónapok óta nincs étvágyad. Légy
szíves, fáradj el végre orvoshoz! Rosszul nézel ki.
Arthur magas, vékonydongájú fiatalember volt, arca keskeny, finom vonású. Beleegyezőleg
bólintott.
- Igazad van. Pont ma gondoltam rá, hogy fel kellene keresnem a régi dokit. De annyi
intéznivalóm van, hogy ez ma szóba sem jön.
- Majd csak elboldogul a cég nélküled is! - förmedt rá Wilbert. - Nézd meg magad a tükörben!
Zörögnek a csontjaid. Valami lappang benned.
- Régen meg az volt a baj, hogy túl kövér vagyok - vágott vissza Arthur, de Wilbertet dühítette a
tréfa.
- Hagyd abba! Vizsgáltasd ki magad! Ha tudni akarod, nem is tetszel nekem ilyen piszkafa-
soványan.
- Ne idegesíts! - kérte Arthur, hogy pontot tegyen a vita végére.
- Pedig épp azt akarom. Itt a teád, igyad!
Arthur hallgatott. Tisztában volt vele, hogy nem egészséges. Kezdetben gyomoridegességre
gyanakodott, melyet e megterhelő munka váltott ki, de közrejátszhatott benne nem éppen
zökkenőmentes párkapcsolata is. Félt a betegségtől, de még jobban a vizsgálattól.
Óvatosan nyelt néhány kortyot a kamillateából. Wilbert langyosra hűtötte neki, mert a forró
folyadékot régóta nem bírta a gyomra. így, cukor nélkül, langyosan élvezhetetlen volt ugyan, de
legalább benne maradt.
Arthur érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Úgy látszik, ma még a teát sem bírja.
Wilbert szemébe könnyek szöktek, ahogy a fürdőszobaajtóhoz támaszkodva várt. Belülről
elcsukló öklendezés hallatszott. Mi lesz ennek a vége? Legfőbb ideje orvoshoz fordulni, de hogy
vegye rá barátját?
- Dögrováson vagyok - nyögte Arthur, ahogy elővánszorgott a fürdőből. Homlokán
verejtékcseppek csillogtak. - Nem fogom túlélni ezt a napot.
 - Maradj itthon! - könyörgött Wilbert. - Feküdj vissza, és pihenj! Majd betelefonálok a céghez, és
kimentelek. Franklin doktort is felhívom, hogy jegyezzen elő délutánra. Ne félj, nem hagylak
magadra!
- Jó - mondta elhaló hangon Arthur. - Igazad van, régen orvoshoz kellett volna fordulnom. De a
gyomortükrözést nem engedem.
- Nem is lesz rá szükség - nyugtatta Wilbert. Tisztában volt vele, mennyire retteg Arthur minden
vizsgálattól. - Szerintem idült gyomorhurutod van. A doktor majd felír valami löttyöt, pár napig
kanalazod, gyomorkímélő ételeket eszel, és egykettőre meggyógyulsz.
- Jó, hát hívd föl! Akkor én lefekszem - mondta Arthur, és a szobába támolygott.
- Segítsek? - kérdezte Wilbert, látván, hogy barátja alig áll a lábán, de Arthur elhárította.
Wilbert balsejtelmektől gyötörtén nézett utána.

♦♦♦

Az újságok címoldalon számoltak be a városi csarnok alatti bombamerényletről. Az Erzsébet

Kórházban is mindenki erről beszélt. Aztán egy idő múlva lekerült a napirendről ez a téma is,
igazolva a mondást, mely szerint minden csoda három napig tart. Katáim Salzhauer nővér azonban
nem folyt bele munkatársai beszélgetésébe. Akaratlanul is az előző nap érkezett levél járt a fejében.
Tényleg jobban kéne takarékoskodnia. Ez már a negyedik felszólítás volt ezen a héten. Ha nem
rendezi záros határidőn belül a pénzügyeit, jelzálogot vetnek ki a lakásra. Miközben gépiesen végezte
munkáját, újból és újból számolgatta, hogyan oszthatná be havi jövedelmét úgy, hogy a részletek
fizetése mellett a mindennapi kiadásokra is maradjon. Nem lesz könnyű, de ha élére állít minden
garast, adósságának legalább egy részét egy éven belül visszafizetheti.
Komor gondolataiból Assisa nővér zökkentette ki. A tálcáért jött, amin Kati a betegek
gyógyszeradagjait készítette össze.
- Vihetem? - kérdezte.
- Mindjárt - felelte Kati, és a gyógyszerszekrényből egy skatulya kapszulát vett elő.
- Nem látott véletlenül egy fekete pénztárcát? - tudakolta Assisa nővér.
- Nem, miért kérdi?
Assisa nővér unottan vállat vont.
- Schreber úr, a beteg, aki tegnap ment haza a tizenötösből, azt állítja, hogy az éjjeliszekrénye
fiókjában hagyta. Kérte, érdeklődjek, nem találta-e meg valaki. Mondtam neki, hogy a nővérek
biztosan leadták volna. Talán a taxiban felejtette.
- Vagy a pénztárban - vélte Kati.
- Á, ott hitelkártyával rendezte a számlát - mondta Assisa nővér, és témát váltott. - Maga kiírta már
a szabadságát?
- Még nem - fordított hátat Kati. Nem esett ínyére a beszélgetés. De Assisa nővér nem zavartatta
magát, hosszan ecsetelte nyaralási terveit. Kati úgy tett, mintha csupa szem és fül lenne, de gondolatai
messze kalandoztak: a kifizetetlen számlák jártak az eszében.

♦♦♦

Stephanie feszélyezettnek érezte magát. Utoljára a gyerekek születésekor járt az Erzsébet

Kórházban, de akkor az valahogy otthonosabb, kisebb volt. Igaz, időközben átépítették, kibővítették,
hogy a terjeszkedő város egyre növekvő népességét el tudja látni.
Jobb volna visszafordulni. Tanácstalanul forgolódott a hatalmas, kivilágított előcsarnokban. Az
emlékeiben élő, kis Erzsébet Kórházat kereste, és ebben a modern klinikai épületben elveszettnek
érezte magát.
- Segíthetek? - szólította meg valaki. Odafordult. Egy kellemes arcú, szürkéskék szemű nő nézett
rá kíváncsi tekintettel.
- Igen... én... - Stephanie nyelt egyet. - Grossert urat keresem. Az álláshirdetésre jelentkeztem, és
emiatt rendelt be személyesen.
Andrea szeméből biztatás áradt. - A folyosó végén, az ajtónál forduljon jobbra, aztán menjen
tovább egyenesen. Ott van az igazgatóság.
 - Köszönöm. Remélem, nem dobnak ki.
- Hogy mondhat ilyet! Az irodában nagy szükségük van írnokra, Grossert úr tárt karokkal fogja
fogadni.
- Vagy sem - dünnyögte Stephanie. - Alig van szakmai gyakorlatom.
- Próba szerencse - bátorította Andrea. - Nincs semmi vesztenivalója.
Stephanie nem nagy meggyőződéssel, de rábólintott. Végül mégis erőt vett magán, felvetette fejét,
és elszántan megindult a mutatott irányba.
Andrea hosszan nézett utána, majd befordult az ambulanciára. „Remélem, elnyeri Grossert úr
tetszését" - gondolta, mert rokonszenvesnek találta a fiatalasszonyt. További töprengésre azonban
nem maradt ideje, mert alighogy levette kabátját, és átfutotta Stellmacher jelentését, máris esethez
hívták a központból. Egy kőművesre zuhant rá valami épületelem, és súlyosan megsérült.
A mentőautó perceken belül elindult. Nem kellett messze menni, a baleset a Rajna-sétányon
történt, így hamar a helyszínre értek.
A munkavezető kísérte Andreát a sérülthöz, közben a történteket magyarázta.
- Félre akart ugrani, de megbotlott, és a betonlap rázuhant.
Több munkás próbálta a kettérepedt, mázsányi betontömböt felemelni. Mihelyst hozzáférhetett,
Berger doktornő megkezdte a sérült vizsgálatát.
Közben megérkezett a tűzoltóság különítménye is. Emelődaruval távolították el a lapot. Andrea
nem zavartatta magát, mindvégig a beteggel foglalkozott. Evvald Miehlke szótlanul segédkezett. Az
együtt töltött évek során megtanult a doktornő gondolataiban olvasni. Andrea tudta, hogy a látszat
néha csal, van, hogy a sérülés súlyosabbnak tűnik, mint amilyen valójában, most mégis összeugrott a
gyomra, amikor a betontömb alól előbukkant a beteg szétroncsolt mellkasa.
- Szóljon be a központba - adta ki az utasítást -, készítsék elő a nagyműtőt, értesítsék a röntgent, a
labort és a CT-vizsgálót, és Meurer doktor is maradjon készenlétben! Vérkészítményekre is szükség
lesz!
Infúziót kötött be, eközben Jupp Diederichs automatikusan átvette a mesterséges lélegeztetést.
A sérült állapota semmi jóval nem biztatott. Andrea úgy döntött, inkább a mentőautóban folytatja
az ellátását, ott legalább minden kéznél van.
Evvald Miehlke már hozta is a hordágyat. Jupp segítségével óvatosan ráfektették a sérültet. A
mentőautóban Andrea alaposabban megvizsgálta a sérüléseket. Látta, hogy itt csak az azonnali
sebészeti beavatkozás segíthet. Legfeljebb behívják Anger doktort, aki éjszakás volt. Vagy talán
Hebestreit professzor is vállalkozik a műtétre. Mivel minden perc számított, Andrea rádión szólt be a
központba. Közölte az iránydiagnózist, és sürgős üzenetet hagyott a professzornak. Mire az
ambulanciára értek, minden készen állt, Hebestreit professzor, a klinika igazgatója is bemosakodott a
műtéthez.
- Légmell - mondta Andrea -, egyre súlyosbodik. A hozzátartozók tudnak róla?
- Már itt vannak. Most írják alá a műtéti hozzájárulást - felelte Cordula nővér, miközben az
infúziós palackot az állványra akasztotta.
- Helyes - bólintott a professzor. - Böhm doktor, Meurer doktor és Carla nővér azonnal menjenek
az előkészítőbe!
A sérültet egyenesen a műtőbe tolták. Andrea aggódva figyelte a keskeny vércsíkot, amely
előbuggyant a férfi szája sarkából. Fél lábbal már a másvilágon volt.

♦♦♦

Az óra végét jelző csengetésnek Wilbert kivételesen jobban örült, mint a tanulók. Sietett lefelé a
lépcsőn, a felszabadultan hangoskodó gyerekek áradatával kipréselődött a kapun, és az utcán találta
magát.
Ma ő volt az első a tanárok közül, aki távozott az iskolából. Kollégái a tanáriban ücsörögtek, a nap
eseményeivel traktálták egymást, vagy feladatlapokat fénymásoltak a másnapi dolgozathoz. Egyedül
Perlau, az öreg rajztanár igyekezett hazafelé, most tolta ki kerékpárját a kocsibejárón. Felesége
elvárta, hogy mindig pontosan érkezzen az ebédhez. Wilbert integetett neki, ahogy elhajtott mellette,
aztán gázt adott.
 Franklin doktor három órára várta Arthurt. Előtte még Wilbertnek fel kellett ugornia a szüleihez.
Már maga sem emlékezett, mióta, de minden héten csütörtökön meg kellett látogatnia őket. Eszébe
sem jutott felborítani ezt a szokást, tudta, hogy anyja hajthatatlan az ilyesmiben.
Keveset beszélt, bekanalazta a levest, és boldog volt, hogy fél három tájban végre
elszabadulhatott.
Szerencsére Arthur nem ellenkezett. Engedelmesen beszállt az autóba, és hagyta, hogy barátja az
orvoshoz vigye.
Wilbert a legszívesebben mellette maradt volna a vizsgálat alatt is, mert tisztában volt vele,
mennyire fél Arthur az orvosoktól. De tartott tőle, hogy valaki ismerős megláthatja, ezért inkább
elköszönt. Még egyszer vállon veregette barátját, csak úgy, bátorításképpen, aztán becsukódott Arthur
mögött a nagy tölgyfa ajtó.

♦♦♦

Stephanie-val madarat lehetett volna fogatni örömében, mikor megtudta, hogy elnyerte az állást.
Tizenötödikén már munkába is állhat. Rögtön felhívta a lányát, hogy megossza vele az örömhírt.
- Elment az eszed? - veszekedett vele Antje. - Soha életedben nem jártál el dolgozni! Az ilyesmit
nem lehet vén fejjel elkezdeni, szörnyű leégés lesz a vége!
- Csak negyvenéves vagyok, és egyáltalán nem érzem magam begyepesedve! - tiltakozott
Stephanie, de a kritika szíven találta. - Miért ne foghatnék bele valami újba?
- Valld be őszintén, mama, hogy téged is menthetetlenül utolért a középkorúak lelki válsága!
- Na, szervusz, majd a jövő héten újra hívlak - búcsúzott el Stephanie, és lerakta a kagylót.
Günthert otthon találta. A sok túlórázás miatt összegyűlt néhány szabadnapja, amit nagyrészt Gisa
Wielandtnál, újdonsült szeretőjénél töltött. Gisa, úgymond, értelmet adott az életének, így haza csak
akkor látogatott, ha végre rendes ebédet akart enni, vagy elfogyott a tiszta fehérneműje.
Stephanie agyát elöntötte a düh, ahogy meglátta a hatalmas kupac szennyest.
- Mi az, nincs a barátnődnek mosógépe?
Günther az ágyra tette a nagy utazótáskát, és csomagolni kezdte a tiszta ruhákat.
- Gisa egész nap dolgozik, nincs ideje a házimunkára - vetette oda. - És ne rendezz jelenteket, ez a
pár holmi meg sem kottyan neked.
Stephanie újból a szennyes halomra nézett. Muszáj ezt eltűrnie? Hogy is írta az újság?
- Többé nem mosok rád! - közölte. - Dupla vagy semmi. Nem hagyod rám a piszkos munkát, hogy
közben másnál élvezkedj!
Günther abbahagyta a pakolást, és csodálkozva nézett fel.
- Mi a fene? Hát nem ebben állapodtunk meg? Most meg mit akarsz?
- Még hogy megállapodtunk! Egyszerűen közölted, hogy új életet fogsz kezdeni, mert itthon
megöl az unalom. Mellettem öregnek érzed magad, ezért van szükséged egy fiatal barátnőre, aki fitten
tart. És megnyugtattál, hogy anyagilag támogatsz, de ne tartsak rád igényt. Semmit sem beszéltünk
meg, az egész egyedül a te elképzelésed volt.
- Hát nem értesz meg? El akarod rontani az örömömet? Azt szeretnéd, ha furdalna a lelkiismeret?
Abból nem eszel! - fakadt ki Günther. - Húsz évig gürcöltem a gyerekekért és érted. Eltartottalak
mindnyájatokat. Most végre magamnak akarok élni!
- Azt csinálsz, amit akarsz - felelte Stephanie nyugodt hangon. - De jó, ha tisztában vagy azzal,
hogy nekem is vannak jogaim. Mától kezdve nem érdekelsz. Ha tiszta ruha vagy gyomorpirula kell,
esetleg a munkatársaidról akarsz panaszkodni, eredj a barátnődhöz! Én nem állok az utadba.
Günther lekicsinylő mosollyal fogadta az asszony szavait. - Sok szerencsét! De mielőtt belevágsz,
hogy a „jogaidat érvényesítsd", nézz a tükörbe! Mit képzelsz magadról? - Ezzel visszafordult, és
tovább tömködte a táskát. Közben egyfolytában méltatlankodott. - Szabályszerűen kiüldözöl a házból.
Egy rendes feleség nem viselkedne így!
Stephanie nem válaszolt, földbe gyökerezett lábbal nézte végig, ahogy férje kivonult a szobából, át
az előszobán, és elhagyta a lakást. Csak az ajtócsapódásra tért magához, és pillantása újra a szennyes
kupacra tévedt. Szinte ösztönösen nyalábolta fel a göncöket, és Günther után futott. Még jókor érte
utol, férje éppen beszállni készült egy nyitott sportkocsiba.
 A kis lila Cabrio a kertkapu előtt várakozott. A volánnál egy kislányos képű szőkeség ült, és
Stephanie látta, hogy nem lehet sokkal idősebb a tulajdon lányánál.
Günther rosszat sejtve sietősen elhelyezkedett a vezető melletti ülésen. A szépség indított, de nem
elég gyorsan. Stephanie egyetlen mozdulattal behajította a szennyest a kocsiba. Mindent zoknik,
alsónadrágok, piszkos nyakú ingek leptek el, a menetszél felkapott egyet-egyet, s amerre az autó
haladt, elszórt ruhadarabok hevertek szanaszét a földön.
Stephanie nem várta meg a fejleményeket, visszavonult a házba. Günther megszégyenülten
kapkodta össze a ruhákat, miközben a szomszédok kíváncsian figyelték. Majd szétvetette a düh.

♦♦♦

Arthur arcán szomorúság és félelem tükröződött. Wilbert már az első pillantásra felmérte, hogy
nagy baj van.
- Na, mit mondott a doki? - kérdezte, amikor már egymás mellett ültek az autóban. Arthur válasz
helyett odatartotta a beutalót. Hangja remegett.
- Még ma jelentkeznem kell a klinikán. Franklin doktor telefonon kért a professzortól azonnali
kivizsgálást. Csak annyi időre mehetek haza, hogy a legszükségesebb holmikat magamhoz vegyen.
Wilbert nyelt egyet. Most már őt is elfogta a félelem, de nyugalmat erőltetett magára.
- Ez még nem jelent semmit - mondta. - Kivizsgálnak, és kész. A doki tudja, milyen gyáva nyúl
vagy, és azért nem ad neked haladékot, nehogy meggondold magadat. Meddig leszel benn?
- Három napig - suttogta Arthur. - Nagyon félek.
- Fölösleges. - Wilbert reszkető kézzel fordította el az indítókulcsot. - Ha valami komoly baj lenne,
megmondta volna a doktor. Most szépen hazamegyünk, segítek neked összecsomagolni, és beviszlek
a kórházba. Jobb is, ha hamar túlesel az egészen.
- Bejössz majd meglátogatni?
- Hogyne - próbált nevetni Wilbert. – tudod hogy sose hagylak cserben.
Ezt persze könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mint a helybeli gimnázium tanára, nagyon
kellett ügyelnie a hírnevére. Ha kiderülne, hogy évek óta egy férfival él együtt, azonnal menesztenék.
Ezt a szégyent a szülei nem élnék túl. Mindig is büszkék voltak a fiukra, remélték, hogy sokra
viszi egyszer. Szörnyű lenne, ha tudomást szereznének ferde hajlamairól.
- Wilbert - hangzott most alig hallhatóan.
- Tessék?
- Mi lesz, ha ez?... Szóval, tudod...
Wilbert bólintott, hogy érti.
- Ez nem akadály. Ne aggódj!
- Biztosan?
- Holtbiztosán.
- Kösz! - Arthur becsukta a szemét, fejét a támlára hajtotta. - Jó, hogy a világon vagy.

♦♦♦

- Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett - mentegetőzött Böhm doktor. - Szó szerint a kezünk
között vérzett el. Végtelenül sajnálom.
Andrea Bergen lehajtott fejjel hallgatta. Hosszú praxisa alatt már megszokhatta, hogy vannak
menthetetlen betegek, mégis tudott újra meg újra reménykedni.
- Én is sajnálom. Bizonyára így kellett történnie - törődött bele tehetetlenül.
Szeme sarkából észrevette Anger doktort, aki a műtők felől közeledett. Andrea igen lehangolt volt,
nem volt kedve a sebész fölösleges magyarázkodását végighallgatni, ezért gyorsan elköszönt Böhm
doktortól, és elinalt. Még a liftben elhatározta, hogy iszik egy kávét, és rendel magának egy szelet
tortát Marié Brückmann készítményeiből, hátha az visszaadja az életkedvét.
Arthur félénken nézett körül. Minden olyan riasztó volt, a nagy előcsarnok, a sok fehér köpenyes
alak, de még a portásfülke mellett katonás rendben sorakozó tolószékek is. Legszívesebben szorosan
hozzábújt volna Wilberthez, úgy kiabált volna segítségért. Persze tudta, hogy ez nevetséges,
azonkívül nem akarta barátját kellemetlen helyzetbe hozni.
 A felvételi helyiségben olyan idegesség fogta el, hogy nem jutott eszébe saját születési ideje. Ezer
szerencse, hogy a hölgy, aki az adatokat felvette, kedves és türelmes volt, úgyhogy a végére Arthur
valamelyest feloldódott. De amikor egy csinos, nyúlánk nővér kíséretében a belgyógyászati osztályra
indultak, újra hatalmába kerítette a félelem.
A kórterem tágas és világos volt. A patyolattiszta ágynemű szinte vakított a délutáni napfényben.
- Ez lesz az ágya - mutatott oda a nővér. - A holmiját a szekrénybe rakhatja. Kérem, rendezkedjen
el, és feküdjön le, tíz perc múlva visszajövök, és megmérem a vérnyomását.
- Igenis - nyögte ki Arthur. A másik ágyra nézett, ahol egy idősebb úr éppen valami színes
magazint lapozgatott. - Jó napot kívánok!
- Jó napot!
- Arthur Göbel vagyok.
- August Merker - mutatkozott be a felettébb szófukar úriember.
- Hát - mondta Arthur Wilberthez fordulva -, akkor én most ágyba bújok, amint egy rendes
beteghez illik.
Wilbert bátorítóan mosolygott. Jól tudta, mennyire szenved barátja a félelemtől, rá volt írva az
arcára. Szerette volna ölbe venni, babusgatni, vigasztalni, de ez a másik beteg előtt képtelenség volt.
A következő pillanatban Wilbertet elöntötte az irigység és a tehetetlen düh. Miért nem
búcsúzhatnak el egymástól úgy, mint más szerelmespár, egymást átölelve? „Csak fel a fejjel, gyáva
nyuszikám!" - mondaná, és elmenőben megsimogatná még egyszer a barátja fejét. Ehelyett férfiasan
kezet ráznak, elhangzik pár semmitmondó búcsúszó, és ott kell hagynia Arthurt minden bajával és
félelmével.
Hányszor végiggondolta már mindezt! De mivel semmi megoldást nem talált, megmaradt a jó
barátokra jellemző formaságoknál.
- Aztán vigyázz a nővérkékkel! - vigyorgott bizalmasan, ahogyan egy havertól szokás elválni. -
Nem azért vagy itt, hogy lányok után szaladgálj, hanem hogy meggyógyulj!
- Jó, jó, tudom - felelt Arthur hasonló hangnemben. - Se szex, se bor, se rock and roll.
Egy utolsó vállveregetés, pár jókívánság után Wilbert hazaindult, de szívébe befészkelte magát a
rettegés.

♦♦♦

A konyhából edénycsörömpölés hallatszott. Ezek szerint Roland itthon van. Kati szíve gyorsabban
kezdett verni. Végre bekövetkezett, amire úgy áhítozott, öccse visszatért hozzá.
- Rolli! - kiáltotta boldogan, és hozzá szaladt. A fiú éppen a reggelről ottmaradt tányérokat
mosogatta. Kati hangjára megfordult, kezéről csöpögött a habos víz, úgy ölelte meg óvatosan.
- Szervusz, nővérkém! De jó, hogy ilyen hamar hazaértél! Akár mindjárt ebédelhetünk is.
- Csak nem főztél? - Kati magánkívül volt az örömtől. - Nagyszerű, hogy újra itthon vagy!
- Gyere, együnk! Nem valami különlegesség, de azért kár volna, ha szétfőne. Ülj az asztalhoz,
majd én tálalok!
Kati szó nélkül engedelmeskedett. Beteljesült a vágya, hazajött az öccse, az élet folytatódhat a régi
kerékvágásban.
Lencseleves volt virslivel. Fenséges volt, pontosan úgy fűszerezve, ahogy a lány szerette.
- A holmidat is visszahoztad? - kérdezte Kati, miután éhségét csillapította.
- Miféle holmikat? - ütközött meg Roland.
- Hát a bútorokat meg a ruháidat.
- De Kati! - komorult el hirtelen Roland képe. - Semmit sem hoztam. - Nővére döbbent arcát látva
a fiú azonnal megértette, miben reménykedett Kati. - Csak éppen látni akartalak. Kérlek, ne
veszekedjünk megint!
- Szóval csak látni akartál - ismételte sötéten a lány, és egyszeriben elment az étvágya. -
Hogyhogy?
Roland kezében megállt a kanál. A fiú felegyenesedett.
- Kati - mondta elszántan -, értsd meg, nem vagyok már gyerek! Ne akaszkodj rám örökké!
 - Még hogy én rád akaszkodom? - ugrott fel a lány. - Hát kiért tettem meg mindent? Egész
fiatalságomat neked szenteltem. Csak azt néztem, hogy neked mi a jó, és most magamra hagynál?
Eldobsz, mint egy kimustrált ócskaságot? Ezt nem vártam tőled, Roland!
A fiú magába roskadva ült. Mi lesz ennek a vége? Ki tudja, hányadszor játszódik le közöttük
ugyanaz a jelenet. Mindig ugyanaz a szöveg, Kati nem hajlandó tudomásul venni, hogy az öccse
felnőtt.
- Tudom, mit tettél értem, és hidd el, ezért hálás is vagyok - szólalt meg Roland nagy sokára. - De
azt nem várhatod el tőlem, hogy életem végéig a szoknyád mellett üljek, és ne érdekeljenek a nők.
- Nem is ezt mondtam - fakadt ki Kati, és látszott, hogy agyát elborítja a féltékenység.
Erőszakosan folytatta. - Ez a nő, akinek most udvarolsz, minden, csak nem az igazi. Nem hozzád
való, kapsz te még ennél sokkal jobbat. Hallgass rám, Roland, ne hagyd, hogy az a cafka elrontsa az
életedet! Olyan fiatal vagy még!
- Hagyd abba! - ugrott föl Roland, és két vállánál megragadva nővérét, mélyen a szemébe nézett. -
Légy szíves, ne folytasd! - Aztán valamivel enyhültebb hangon bejelentette: - Úgy tervezzük, hogy
Ingrid és én májusban összeházasodunk. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy ezt elújságoljam, és
meghívjalak az esküvőnkre.
- Esküvőre? - Kati magánkívül volt.
- Próbálj megbékélni a gondolattal! Ingrid nagyon helyes lány. Szerintem megkedvelnéd, ha egy
kicsit is akarnád. Gyere el az esküvőnkre, légy a vendégünk! Ne hagyj egyedül éppen ezen a nagy
napon!
- Nem leszel egyedül - jegyezte meg Kati epésen. - Ott lesz a jövendőbelid az egész pereputtyával,
meg a haverjaid, az ő tanácsukra úgyis inkább hallgatsz. Nem fog hiányozni a társaságom.
- De Kati! - Roland tehetetlen volt. Már megint a régi lemez. Egyszerűen nem bírt szót érteni a
nővérével. - Gondolkodj a dolgon, májusig még sok idő van.
Egy darabig várt, hátha Kati mégiscsak meggondolja magát, de az hátat fordított neki, és dacosan
a földet nézte. Egész lénye ellenkezést sugárzott. Roland végül is megelégelte az ácsorgást, elköszönt,
és elindult kifelé. Nővére egyetlen szóval sem tartotta vissza.

♦♦♦

Az étteremben alig lézengtek. A reggeli ideje régen elmúlt, az ebédszünet később kezdődött,
ilyenkor a dolgozók nyakig voltak a munkában.
Andrea Bergen napja mozgalmasan indult. A telefon a központban vég nélkül csengett, annyi
hívás érkezett, hogy Stellmacher doktor sem tudott az ügyelet végeztével hazamenni, hanem
besegített a betegek ellátásában.
Most, tíz óra felé végre elvonult a hullám. Andrea felfüggesztette további tennivalóit, és úgy
határozott, hogy betér egy kávéra Marié Brückmann asszonyhoz.
Az egyik asztalnál Lore Keller doktornő üldögélt. Ahogy Andreát meglátta, intett neki, és az
asztalához hívta.
- Szép, hogy néha látlak. Már kezdtem azt hinni, hogy végképp hozzánőttél a mentőautóhoz.
- Nem sok hiányzott hozzá - nevetett Andrea. Kopogó léptek hallatszottak, Marié Brückmann
közeledett tűsarkú cipőjében.
- Egy kávét kérek - mondta Andrea.
- Szendvicset is hozhatok?
- Köszönöm, nem. - Azzal Lore felé fordult. - És te hogy vagy?
- Kösz, jól. Legalábbis félig-meddig. Ebben a bolondokházában mindig akad valami, ami feldühít.
- Persze, mert mindent azonnal mellre szívsz - nevetett Andrea. - Évente egyszer-kétszer
nekibuzdulsz, és mindig későn jössz rá, hogy széllel szemben nem érdemes... Pedig alapjában véve
imádod ezt a kórházat, tudom, hogy legszívesebben még a szabadságodat is itt töltenéd. Még jó, hogy
a kollégák időnként hazazavarnak.
- Hagyd, teljesen igazad van - adta meg magát Lore, és hátradőlt a széken. - Hű, de fáradt vagyok.
Pocsékul aludtam az elmúlt éjjel. - Két karját ernyedten lelógatta. - Tudtad, hogy tolvaj van
közöttünk?
 - Kizárt - hitetlenkedett Andrea. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy az orvosok, nővérek vagy az
ápolószemélyzet tagjai közül valaki ilyesmire vetemedne. - Ki terjeszti ezt a marhaságot?
- Például én - mondta száraz hangon Lore. - Sőt, már a szomszédos osztályokon is ezt pusmogják.
- Miért, mi történt?
Lore gondterhelten sóhajtott.
- Egyre több osztályról jelentik a betegek, hogy a pénztárcájuk vagy értéktárgyaik eltűnnek.
Először persze arra gondoltunk, hogy biztosan csak elkeveredtek valahová, de egyre több bejelentés
érkezik. Utóbb már néhány kolléga is észrevette, hogy eltűnt a pénze.
Lore újból a vállát vonogatta.
- Senki nem tud ennél többet. Csak annyi biztos, hogy Hochstadt doktornak elvitték a pénztárcáját,
Anger doktor levéltárcája az előkészítőből tűnt el. Schramm doktornak pedig a kabátja zsebéből
loptak ki kétszáz márkát. A sebészetről három nővér, Brit, Clara és Sabine jelentették, hogy hiányzik
a pénzük. Képzeld el, Clara nővérnek az egész táskája tűnt el szőrén-szálán az öltözőből!
Andrea letörten csóválta a fejét.
- Hallatlan! Egy tolvaj az Erzsébet Kórházban! Erre még nem volt példa. Gondolod, hogy valaki
az alkalmazottak közül? - kérdezte végül vontatott hangon. - Tudod, én... én egyszerűen nem tudom
elhinni, hogy közülünk valaki ilyet tenne. Vajon ki lehet? El tudnád ezt képzelni mondjuk Assisa
nővérről?
- Nem, de tartok tőle, hogy a tettes mégis köztünk van. Sajnálom.
- Mit szól mindehhez a főnök?
- Értesíteni akarja a rendőrséget, ha ez tovább folytatódik - mondta Lore. - De hiszen ismered.
Mindenkiről jót feltételez. Most is abban reménykedik, hogy a tettes jobb belátásra tér, és önként
visszaadja a pénzt, de szerintem erre hiába vár.
- Hát ez valóban nem kellemes hír, Lore - sóhajtott Andrea leverten. - Pedig azt hittem, végre fel
fogsz vidítani.
- Elmondjam a legújabb műtős viccet?
- Ki vele!
- Anger doktor beismerte tévedését, és bocsánatot kért egy betegtől.
Andrea megrökönyödve hallgatta, aztán kirobbant belőle a nevetés.

♦♦♦

Valaki egy cserép krókuszt csempészett Stephanie íróasztalára. A tarkán pompázó csirágocskák a
közelgő húsvétot juttatták az asszony eszébe.
Eredetileg úgy tervezték, hogy az ünnepeket a hegyekben töltik, de ez még Günther pálfordulása
előtt volt. Ehelyett a férje Fuerteventurába akar menni Gisával, állítólag ott pezsgő élet folyik, ami
jobban vonzza Günthert, mint a régimódi hegyvidéki üdülés.
Stephanie nem óhajtott ezen rágódni. Figyelmét lekötötte a kedves kis csokor, amely melegséget
varázsolt a rideg hivatali szobába.
Vajon ki lehet a hódoló, aki nap nap után virágokkal lepi meg őt? Amióta itt dolgozik, nem múlt el
egyetlen hét sem anélkül, hogy ne került volna új csokor az asztalára. Egyszer nárcisz, másszor
tulipán vagy kankalin, most pedig krókusz.
Stephanie kezdetben Kühnle asszonyra gondolt, de ezt később elvetette. Mégsem lehet ő a titkos
adakozó, mert mindig az orrát húzta, ha új virágcsokor érkezett. Epés megjegyzései arra utaltak, hogy
cseppet sem örvend, ellenkezőleg, Stephanie ajándékait személye elleni támadásnak veszi.
A titkárnő valóban nem szívelte Stephanie-t. Az új munkatársnőben a leendő vetélytársat
szimatolta, és ebben nem is tévedett. Stephanie eleinte kissé bizonytalan volt, szorongott, hogy vajon
képes lesz-e megfelelni a hatalmas, korszerű intézményben adódó számtalan feladatnak, de aztán
csakhamar belejött. Gyors felfogóképessége, szervezőkészsége Philipp Grossertnek is feltűnt, és
egyre fontosabb munkákkal bízta meg. Már nemcsak az iktatás és a levelezés bonyolítása volt a
dolga, hanem különféle felelősségteljes megbízatásokat is kapott.
Mindez boldogsággal töltötte el az asszonyt. A nyilvános elismerés visszaadta helyes
önértékelését, és helyreállt az önbizalma. Az élet újra szépnek, tartalmasnak tűnt, és mintha
megromlott házasságának terhe is kevésbé nyomasztotta volna.
 Igazság szerint egyre ritkábban jutott eszébe Günther. Korábban elég volt, ha csak ránézett párja
otthonhagyott papucsára, máris elsírta magát. Most meg már a hangja sem remegett, ha véletlenül
szóba került a férfi.
Azóta, hogy a szennyest utána hajította, Günther nem jelentkezett. Azt hitte, hogy ezzel büntetni
tudja Stephanie-t. „Ugyancsak elcsodálkozna, ha egyszer hazajönne, és látná, hogy a feleségét mintha
kicserélték volna" - gondolta Stephanie elégedetten. Egy szó, mint száz, az asszony nem akart többé
Güntherre gondolni. Hogy figyelmét elterelje, nekilátott az újabb feladatnak, ám nemsokára
megzavarták.
- Jó sok a munka, ugye? - köszönt rá az iroda főnöke, Grossert úr, amikor belépett a parányi
szobába. - Volt már kávézni?
Stephanie felnézett.
- Hogyan, kérem? Izé... nem. - Iszonyúan zavarba jött.
- Szóval jól gondoltam. - Grossert úr barátságosan mosolygott. - Minden bizonnyal otthon sincs
ideje egy kiadós reggelire, úgy leterheli a család. Pedig muszáj rendesen táplálkozni, különben nem
bírja ki a munkahelyi feszültséget. Jöjjön, menjünk át az étterembe!
- Most? - képedt el még jobban Stephanie.
- Miért ne? Most a legalkalmasabb. Később elözönlik az orvosok meg a nővérek, ebédidőben
sosincs ülőhely.
- Hát jó - egyezett bele Stephanie. - Talán előtte még ezt a levelet...
- Hagyja csak, igazán ráér! - legyintett Philipp Grossert, és felsegítette Stephanie-t a székből. Az
asszony nem tiltakozott.
Grossert úrnak igaza volt. Az étteremben-alig páran üldögéltek, két doktornő meg egy
szemüveges, borostás arcú beteghordó.
A két doktornő éppen csak felpillantott, amikor Grossert és Stephanie belépett. A beteghordó fülén
fejhallgató volt, észre sem vette őket.
- Figyelmébe ajánlom a szendvicseket - mondta Philipp Grossert, amikor helyet foglaltak. -
Rendkívül ízletesek. Nem akarja megkóstolni?
- Ha úgy gondolja - nevetett Stephanie. - Egy sonkás szendvics és egy kávé valóban nem ártana.
Eltalálta, tényleg nem reggeliztem.
- Egyből tudtam - felelte a férfi, és körbenézett, nem látja-e valahol Marié Brückmannt.
Stephanie hallgatott. Hazugság lenne azt állítani, hogy terhére lett volna főnöke figyelmes
gondoskodása. Sőt, ellenkezőleg, kifejezetten élvezte. Az volt az érzése, hogy Philipp Grossert
udvarolni akar neki. Hasonló élményben régen nem volt része. Szinte kéjes volt a gondolat, hogy egy
férfi érdeklődést mutat iránta.
Amikor a beszélgetés során megemlítette, hogy pillanatnyilag a férjétől különváltan él, mintha
reményteljes öröm csillant volna fel Grossert szemében. Még a széket is kicsit közelebb húzta.
- Hogy lehet az a férfi ilyen ütődött? - kérdezte behízelgő hangon. - És ráadásul vak is.
- Sajnos nem vak, észrevette rajtam, hogy öregszem - mondta Stephanie szomorúan.
- Öregszik? Már megbocsásson, de mi az, hogy öregszik? Maga nagyon csinos fiatalasszony. Ha
nem sértem meg, még azt is hozzátenném, hogy rendkívül csinos. Egy férfi, aki ezt nem képes
észrevenni, bizonyára mindkét szemére vak.
- Már csak ez hiányzott! - nevetett Stephanie felszabadultan. - Ha így folytatja, mindjárt szétvet a
nagy öntudat. Vigyázzon, mert a végén még elhiszem!
- Egész nyugodtan! - bizonygatta Grossert. - Ez a színtiszta igazság. Volt valahol kikapcsolódni az
elmúlt hetekben?
Stephanie vonásai megkeményedtek. Nem akarta túlzásba vinni az ismerkedést.
- Szóval nem volt - szögezte le a főnöke, hogy feleletet nem kapott. - Ezt helytelenül teszi. Nem
szabad belegubózni a szomorúságba, szerezzen magának egy kellemes estét! Fejemet rá, hogy nem
marad sokáig egyedül. A férfiak bomlani fognak maga után.
- Hogy őszinte legyek, pillanatnyilag torkig vagyok a férfiakkal - mondta Stephanie kertelés
nélkül. - Szeretnék végre egy kis nyugalmat.
- Én a maga helyében az ellenkezőjét tenném - győzködte Grossert már szinte erőszakosan tovább.
- Szerintem az segítene, ha nem volna magányos, és egy férfi állna az oldalán, olyan, akiben bízhat,
akire mindig számíthat, aki... - Hirtelen elharapta a szót, mert észrevette, hogy túlságosan elvetette a
sulykot. - Szóval, szerintem járjon társaságba! A változatosság a legjobb orvosság a szomorúság ellen
- fejezte be immár tárgyilagos hangon.
- Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem. Majd meglátjuk.
Megjött a kávé, Stephanie átvette a tálcát Brückmann asszonytól.
- Megszokta már az új helyét? - kérdezte Philipp Grossert.
Stephanie rábólintott. Nagyon hálás volt, hogy végre másról beszélhet.

♦♦♦

A tervezett három napból hét lett. Ez idő alatt Arthurt szó szerint tetőtől talpig kivizsgálták. Az
első vizsgálati eredmények nem sok jóval kecsegtettek. Wilbert, amikor csak tehette, meglátogatta
barátját, akit ezen az estén feltűnően komor hangulatban talált.
- Meg akarnak műteni - mondta panaszos hangon a beteg. - Bárcsak be se tettem volna ide a
lábamat!
Wilbert az ágy mellé húzott egy széket, és leült.
- Ne viselkedj gyerekesen! Ha nem kerültél volna kórházba, még rosszabbul lennél. Mesélj
inkább, mit találtak az orvosok!
Wilbert határozott hangjára Arthur visszanyerte önuralmát.
- Igazad van, gyáva alak vagyok. De a műtét puszta gondolatára is kiver a víz. Mit tegyek? -
sóhajtott, aztán folytatta. - Ma reggel a főorvos személyesen közölte az eredményt. A gyomor
nyálkahártyájában sejtburjánzást fedeztek fel, amit holnap reggel alaposabban megvizsgálnák.
- Hogyan?
- Ledugnak egy csövet, azon keresztül kicsípnek egy darabot a daganatból, aztán megnézik
mikroszkóppal. Ha rákos sejteket találnak, elbúcsúzhatok a gyomrom háromnegyedétől. Ha a daganat
nem rosszindulatú, akkor valószínűleg meghagyják a gyomromat. Hát nem nagyszerű kilátások?
Wilbertet szíven ütötte a kijelentés, de megpróbált uralkodni magán.
- Meg fogsz gyógyulni - mondta olyan meggyőzően, hogy maga is csodálkozott rajta. - Napokon
belül enni, inni fogsz, amit csak megkívánsz, és hamarosan itt hagyhatod a kórházat. Akkor
meghívlak egy disznósültre, és jól besörözünk. Na, mit szólsz hozzá?
- Jó - csillant fel Arthur szeme. Mintha egy pillanatra elhitte volna, hogy semmiség az egész.
Wilbert boldogan látta, hogy barátja nem adta fel a reményt. Bárcsak végig kitartana! Pedig ő
maga sem volt a régi. Míg Arthur a kórházban feküdt, szörnyen lefogyott. Aggódott barátjáért, félt,
hogy a betegsége esetleg végzetes lehet... De nem mutatta az aggodalmát, mert azt akarta, hogy a
gyógyulásba vetett hite Arthurra is átragadjon.

♦♦♦

Az osztályon megszokott medrében folyt a munka. A betegeket előkészítették a vizsgálatokra, a

frissen beutaltakat felvették, a távozók zárójelentéseit megírták és az igazgatóságra továbbították,
egyszóval mindenki tette a dolgát.
A klinika munkarendje a hosszú évek során Andreának úgyszólván a vérébe ivódott. A sebészeti
osztályon fekvő betegeit akkor szokta meglátogatni, amikor a főorvos operált, így elkerülhette a vele
való találkozást.
Most azt a fiatalembert készült felkeresni, akit néhány nappal ezelőtt szállított be a mentővel egy
motorbaleset után. A sérült megúszta néhány töréssel és rándulással, és a hírek szerint már szépen
lábadozott, Andrea mégis a saját szemével akarta látni védence gyógyulását.
Assisa nővértől megtudta, melyik kórteremben keresse. Végigsietett a hosszú folyosón, és rövid
kopogtatás után belépett a szobába.
Legnagyobb meglepetésére Kati nővért találta odabenn. Jöttére a nővér szinte sóbálvánnyá
dermedt, kezét egy barna bőrdzseki zsebében felejtette.
A pillanat végtelennek tűnt. Andrea magához tért, és közelebb lépett. Azt remélte, rosszul lát, de
Kati kétségbeesett, bűntudatos arca mindent elárult.
- Hol a kabát gazdája? - kérdezte a doktornő minden kertelés nélkül.
 A nővér arca idegesen megrándult.
- A röntgenben - nyögte ki végül. - A másik beteg a nagyvizit után ment haza. Most rakom rendbe
a szobát.
- Azt látom - nézett Andrea a nyitott szekrényre és az éjjeliszekrény kihúzott fiókjára. És mit
talált?
Kati megszégyenülten húzta ki a kezét a kabátzsebből. Vonásai eltorzultak.
- Doktornő - kezdte akadozva -, kérem... kérem szépen... - Tanácstalanul elhallgatott. Vajon mit is
kérhetne? A helyzet egyértelmű volt. Rajtakapták.
- Ugye tudja, hogy ezt jelentenem kell a klinika vezetőségének? - kérdezte Andrea szigorúan. - A
betegeket és a munkatársakat meglopni a legaljasabb dolog a világon. És hogy éppen maga vetemedik
ilyesmire, ezt még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Nem szégyelli magát?
Kati mélyen lehorgasztotta a fejét. Azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Szemét elöntötte a
könny, és patakokban folyt le az arcán. Vége, most már mindennek vége!
- Ó, doktornő! - zokogta. - Higgye el, kérem, hogy nem volt más választásom! Tudom, hogy soha
nem lett volna szabad ilyesmit tennem, de a körülmények rákényszerítettek.
- Miféle körülmények? - kérdezte Andrea most már nyugodtabb hangon.
- Adósság, temérdek adósság. Fogalmam sincs róla, miből fogom valaha is visszafizetni az
egészet.
Andrea bólintott, hogy érti. Kinézett az ablakon, és töprengett. Lenn, a lombjukat bontogató fák
közt a Rajna víztükre csillogott. Mit tegyen? Katihoz fordult.
- Meddig tart a munkaideje?
- Délután négyig - hüppögte a nővér a könnyeit törülgetve.
- Jó, akkor jöjjön a szobámba fél ötre! - mondta Andrea szigorúan. - Ezt tekintse utasításnak.
Mielőtt jelentem az esetet Hebestreit professzornak, szeretnék magával kicsit elbeszélgetni. Kíváncsi
vagyok az indítékaira. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy válik egy megbízható, érdemes nővér
egyszerre csak tolvajjá! Amennyiben mégsem jelenne meg nálam, azonnal tájékoztatom a klinika
igazgatóságát a történtekről.
- Igenis, doktornő. Köszönöm szépen, doktornő - bólogatott Kati megszeppenve.
- Akkor akassza vissza a kabátot a helyére, és eredjen a dolgára! Remélem, fölösleges
hangsúlyoznom, hogy ne forduljon elő ilyen még egyszer.
Kati leginkább azért szégyellte magát, hogy pont ez a kedves doktornő érte őt tetten. Pedig milyen
jó véleménnyel volt róla eddig!
- Megígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok semmihez!
- Rendben. A délutáni viszontlátásra.
Kati megvárta, amíg Andrea elhagyta a kórtermet, aztán beakasztotta a kabátot a szekrénybe,
gondosan rácsukta az ajtót, és kisompolygott. Szinte émelygett a szégyentől. A mellékhelyiség felé
indult. Amikor a folyosóról az üvegajtón át az előtérbe ért, kinyílt a liftajtó. Egyetlen férfi szállt ki
belőle, és körülnézett, mintha keresne valamit. Ruhája viseltes volt, háta görnyedt, talán emiatt tűnt
idősebbnek, mint amilyen valójában lehetett.
A sebészet felé indult, de Kati előtt megállt.
- Schwarze urat keresem - motyogta. Kati alaposan végigmérte. Zsírfoltos kalapot viselt, seszínű
szeme vizenyős volt.
„Alkoholista" - futott át a nővér agyán.
- Itt fekszik Schwarze úr? - kérdezte ismét a férfi, és ápolatlan kezével a sebészeti osztály felé
bökött.
- Nem, nincs nálunk semmiféle Schwarze úr - felelte rövid töprengés után Kati. - Tessék a
belgyógyászaton érdeklődni, vagy lenn a portán! - Örült, hogy lerázhatta a látogatót, nem akart
emberekkel találkozni. Szégyenében, bánatában el akart bújni, hogy kisírja magát.
- Köszönöm - motyogta a férfi, és elballagott. Minden lépésénél megzörrent kezében a vacak
nylonzacskó.

♦♦♦
 A tanóra sehogy sem akart véget érni. A gyerekek a feladatokkal piszmogtak. Olyan csend honolt
az osztályteremben, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Az ablaknál vergődött szegény, újra
meg újra nekiveselkedett, de feje mindannyiszor hangosan koppant az ablaküvegen.
Wilbert szánalommal nézte hasztalan igyekezetét. Mintha hasonló lenne a sorsuk, mintha őt is
ugyanúgy fogva tartaná valami, ahonnan hiába keres kiutat. Halálosan aggódott Arthurért, de
érzelmeit kénytelen volt palástolni. A világ előtt ők egyszerűen csak jó barátok lehetnek, semmi
egyéb. Mindenki furcsállná, ha olyanformán viselné szívén Arthur sorsát, ahogy egy házastársét
szokás. Végre kicsöngettek! Wilbert megkönnyebbülten sóhajtott fel, a tanulók elkezdték összeszedni
a dolgozatfüzeteket. A tanár egyetlen mozdulattal gyűrte be az összesét a táskájába, és szinte
futólépésben hagyta el az osztálytermet. A gyerekek csodálkozva bámultak utána.
Csütörtök volt, ilyenkor szokás szerint a szülői házban ebédelt. „Csak mielőbb essek túl rajta!"-
fohászkodott.
Edith Sachse a ház kapujában várta fiát.
- De jó, hogy időben jöttél! - Köszöntötte, és puszira nyújtotta arcát. - Akkor pontosan asztalhoz
ülhetünk.
A pontos étkezés sarkalatos pontja volt az életüknek. Wilbert úgy emlékezett, hogy szülei
kisgyermekkora óta mindig pontban egy órakor ültek le ebédelni. Tíz perccel egy előtt apja befejezte
munkáját a közeli hivatalban, és gyalogosan hazasétált. Öt perccel egy előtt már az asztalnál ült, és
amikor az óra egyet ütött, ebédelni kezdtek. A család életében minden percre be volt osztva, a dolgok
tervszerűen történtek, esetlegességnek nem volt helye. Ez. a nyárspolgári kicsinyesség már annak
idején is kis híján az őrületbe kergette Wilbertet, de képtelen volt változtatni rajta. Azóta is minden
csütörtökön engedelmesen megjelent otthon, elfogyasztotta az aranygaluskát gyümölcsszósszal, és
úgy viselkedett, mint akinek élete a legnagyobb rendben folyik.
- Ugye nem felejtetted el a papa születésnapját? - kérdezte az anyja, és újabb gombócokat rakott a
tányérjára.
Wilbert, akinek gondolatai Arthur körül jártak, felrezzent.
- Persze hogy nem, mama - felelte. - Hívtatok vendégeket is?
- A Brettschneider házaspár jön a lányukkal - vette át a szót az apja. - Nagyon rendes, szolid fiatal
hölgy. Néhány hete nyitotta meg a rendelőjét. Logopédus.
- Aha - bólintott Wilbert, és igyekezett érdeklődő képet vágni.
- Tetszeni fog - toldotta meg az anyja bizalmasan. - Brettschneiderék négyre jönnek. Kérlek, légy
pontos!
- Négykor? - ráncolta a homlokát Wilbert. Már elhatározta, hogy bemegy a kórházba látogatóba. -
Nem lehetne kivételesen valamivel később? - puhatolózott. - Tudjátok, meg szeretném látogatni
Arthurt. Ma operálják szegényt.
- Majd meglátogatod máskor - szólt ellentmondást nem tűrő hangon Ottó Sachse. - És egyáltalán,
mi a fenének? Meggyógyul az a te közreműködésed nélkül is, Minek csinálsz ebből akkora ügyet?
Apja durva szavai szíven ütötték Wilbertet.
- Papa, próbáld megérteni! - kérlelte. - Arthur betegsége nagyon komoly. Ma távolítják el az
orvosok a gyomra háromnegyed részét. Ne vedd zokon, ha aggódom érte!
- Aggódni éppen aggódhatsz - felelte nagylelkűen az apja -, de fölösleges állandóan körülugrálni.
Elvégre Göbel úr felnőtt férfi.
- Én pedig azt mondom, túlzásba viszed a barátkozást vele - folytatta az anyja. - Igaz, hogy Göbel
rokonszenves fickó, de egyáltalán nem helyeslem, hogy még mindig nálad lakik. Tudja Isten, annyi
mindent hall az ember. Legjobb lenne, ha szerezne magának saját lakást. Nem hiszem, hogy a
fizetésed mellett szükséged volna albérlőre.
Wilbert már azon volt, hogy végre elmondja az igazságot, de aztán inába szállt a bátorsága, s
lehajtott fejjel kotorászott a tányérjában.
- Anyádnak igaza van - erősítette meg az apja. - Légy szíves, intézkedj, hogy elmenjen! A tartós
együttlakás csak kikészíti az idegeidet.
- Legalább azt várjátok meg, hogy meggyógyuljon! - fakadt ki Wilbert. - Nem dobhatom ki az
utcára, amíg kórházban fekszik! Gondoljátok csak meg!
Ottó Sachse lebiggyesztette a száját. Nem tetszett neki, hogy fia ellenkezni próbál. Edith valamivel
megértőbb volt.
 - Természetesen nem kell azonnal felmondani neki. De gondolkoznod kell valami megoldáson.
Mennyi ideig húzódhat Göbel betegsége?
- Fogalmam sincs, mama - tárta szét a karját Wilbert. - Egyelőre azt sem tudom pontosan, mi a
baja, és hogy érzi magát. Az orvosok csak a közvetlen hozzátartozóknak hajlandók felvilágosítást
adni.
- Ráérsz megtudni. Kérsz még egy kis gyümölcsszószt?
- Köszönöm, nem - hárította el. Egyetlen falat sem ment volna le a torkán.

♦♦♦

Kati a megadott időben pontosan megjelent Andrea Bergennél. Sokat kellett várnia, mert a
doktornőt esethez hívták. Félórába is beletelt, mire visszaért az ambulanciára. Andrea röviden
tájékoztatta váltótársát a történtekről, átadta neki a jelentéseket, aztán Katihoz fordult.
- Mehetünk - mondta.
Kati összehúzta magát. Ha lehetett volna, belebújt volna a legelső egérlyukba szégyenében. Csak
azért követte a doktornőt, mert tudta, sorsa most az ő jóindulatán áll, vagy bukik. Ha ebben a
helyzetben még az állását is elveszti, jövője végérvényesen megpecsételődik.
Andrea sejtette, hogy a nővér nem pusztán birtoklási vágytól űzve hajtotta végre tetteit. Alapjában
véve szánalmat érzett iránta, ugyanakkor nem akart túlságosan elnézőnek mutatkozni.
- Mondjon el mindent! - szólt, miután elhelyezkedett vele szemben az íróasztalnál.
Kati szemét újra elfutotta a könny. Hiába küzdött a torkát fojtogató sírás ellen, bánata
felülkerekedett.
- Ó, doktornő - kezdte elcsukló hangon -, úgy szégyellem magam! Pedig tudom, hogy csak
magamat okolhatom az egészért! - Elakadt, vett néhány mély lélegzetet, és megpróbált uralkodni
feltoluló érzelmein. - Nem is tudom, hol kezdjem - folytatta alig hallhatóan. - Egyedülálló vagyok. Ez
azóta van így, amióta az öcsémet én nevelem. Tizenöt éves volt, amikor a szüleink meghaltak.
Semmiképp sem akartam, hogy árvaházba kerüljön, ezért magamhoz vettem, és gondoskodtam róla.
Most már felnőtt, és alig van otthon, általában a barátnőjénél lakik. Hajjaj... - sóhajtott megint. -
Azután van még valami. Nekem sohasem udvarolt senki. Vénlány maradtam, a kutyának sem kellek.
- Mi köze van ennek a sok adóssághoz? - tért vissza Andrea a tárgyra.
Kati széttárta a karját. - Elhagyatottnak, magányosnak, fölöslegesnek érzem magam. Nincs senki a
világon, aki érdeklődne irántam. De ha vásárolni megyek, mindenki egyszeriben figyelmes lesz
hozzám.
Andrea bólintott. Kezdte érteni az összefüggést.
- Szóval elmegy vásárolni. Aztán?
- Igen, vásárolok. Kezdetben csak apróságokat vettem, később egyre drágább dolgokat, olyanokat
is, amikre semmi szükségem sem volt. Ruhát, cipőt, írógépet, táskát, miegyebet. - Megborzongott. -
Otthon a szekrényeim zsúfolásig tele vannak haszontalanságokkal, mint egy raktár. Megveszek
valamit, hazaviszem, aztán beteszem a polcra a többi mellé. Millió olyan csomagom van, amit ki sem
bontottam.
- Vásárlási kényszer - állapította meg Andrea. - Maga vásárlási kényszerben szenved.
Kati csodálkozva meresztette rá a szemét.
- Vásárlási kényszer? Igen, valóban ez rá a jó kifejezés - hagyta helyben a nővér. - Időnként
egyszerűen úgy érzem, muszáj elmennem, és venni valamit. Persze nem minden nap. Van, hogy egy
hétig be sem teszem a lábamat egy üzletbe, de aztán, ha például összezördülök egy beteggel, vagy
bármi rendkívüli esemény megzavar, meg sem állok a legközelebbi áruházig, és veszek valamit, ami
éppen megtetszik.
- így kezdődtek a pénzügyi nehézségei - vonta le a következtetést Andrea.
- Igen, így. Nyitottam magamnak hitelkártyákat. Ez nagyon kényelmes volt, mert így mindig volt
nálam pénz. Aztán egyszer csak megjött az elszámolás meg az első figyelmeztetés, és világossá vált,
hogy ez így nem mehet tovább. Végül bevonták a hitelkártyáimat, a bank megtagadta a
hitelkérelmemet, és akkor kínomban egy uzsoráshoz fordultam. Azóta sem tudok szabadulni tőle,
állandóan fenyeget. Megzsarolt, hogy mindent kibeszél rólam a szomszédoknak meg az öcsémnek.
Néha felhív telefonon, úgy veszekszik velem. Teljesen kikészítette az idegeimet.
 - Ezért kezdett a betegektől lopni?
Kati a földre szögezte a tekintetét, szégyenében nem mert Andreára nézni.
- Igen, így történt - vallotta be fojtott hangon. - Először a véletlen is közrejátszott. Az egyik távozó
beteg egy ötvenmárkást felejtett az éjjeliszekrényében. Megtaláltam, eltettem. Egy darabig vártam,
hátha keresni fogják, de senkinek sem hiányzott, ezért aztán megtartottam. El is határoztam, hogy
soha többé nem teszek ilyet. De később, ahogy az anyagi gondjaim fokozódtak, rendszeressé vált,
hogy amíg a betegek vizsgálaton voltak, átkutattam a szekrényüket, fiókjaikat. Ebből a pénzből
akartam rendezni a tartozásaimat, helyette mégis újabb csecsebecséket vásároltam. A végén már a
saját munkatársaim tulajdona sem volt előttem szent.
- Van fogalma arról, hogy összesen mekkora kárt okozott?
Kati a fejét rázta:
- Több ezer márka biztos megvan.
Andrea azt hitte, rosszul hall.
- Több ezer márka? Ez nem lehet igaz!
- De, sajnos igen - suttogta Kati kiszáradt szájjal. - Nem volt más kiút. A hitelezők állandóan
szorongattak, meg a számtalan kényszerű vásárlás...
Andrea szóhoz sem jutott a megrökönyödéstől. Most mitévő legyen? Jelentse az esetet Hebestreit
professzornak, hátha őneki eszébe jut valami megoldás? Vagy tanácsolja Katinak, hogy forduljon
pszichiáterhez, hogy kikezeljék szenvedélybetegségéből? Ha a professzornak jelenti, Kati minden
bizonnyal elbúcsúzhat az állásától, azáltal menthetetlen helyzetbe kerül. Egy pszichiáter talán tudna
segíteni, de mi van, ha Kati visszautasítja ezt a lehetőséget?
- Egyedül nem tudok dönteni - mondta Andrea. - Meg kell beszélnem a dolgot a főnökkel.
A nővér felugrott, arcán szörnyű kétségbeesés tükröződött.
- Csak azt ne, kérem! - könyörgött. - A professzor úr azonnal ki fog rúgni, és soha többé nem
kapok állást. Ugyan ki alkalmazna egy tolvajt? S ha nincs állásom, soha nem fogom tudni
visszafizetni a tartozásomat. Akkor mindennek vége!
Andrea nem válaszolt. Agyában kavarogtak az imént hallottak, s hiába törte a fejét, nem látott
tisztán. Katira nézett.
- Nem tudok mit mondani, Salzhauer kisasszony. Mielőtt döntést hoznék, szeretném még egyszer
átgondolni az ügyet. De abban ne reménykedjen, hogy nem fog kitudódni. Kénytelen vagyok jelentést
tenni Hebestreit professzornak, de azt megígérem, hogy szólok a maga érdekében. Feltételezem, hogy
a professzor úr is segítőkész lesz.
- Aligha - szaladt ki Kati száján, de Andrea megnyugtatta.
- Vágja csak ki a végét! Inkább azon gondolkozzon, hogyan akarja jóvátenni az elkövetett
vétségeit. A professzor úr biztos rá fog kérdezni.
Kati bólintott, de látszott rajta, hogy nem fűz az ügy kimeneteléhez vérmes reményeket.
Mindazonáltal hálás volt Bergen doktornőnek, hogy legalább meghallgatta. Végül a
melléklépcsőházon át hagyta el a kórházat. Szívére mázsás teherként nehezedett a szégyen és a
kétségbeesés.

♦♦♦

Günther Zuschka alig akart hinni a szemének, amikor meglátta feleségét. Csakugyan Stephanie
közeledne feléje?
- Puszi, drágám - nevetett a nő. - Ugyan, nem kell felállnod, a feleségeddel szemben fölösleges
adni a formaságokra!
Günther mégiscsak fölugrott, hellyel kínálta Stephanie-t. Felesége leült, lábait keresztbe vetette.
Meg kell adni, lenyűgözően nézett ki. Günther azonnal észrevette, hogy új ruha van rajta. A fehér,
széles gallérú blúzhoz jól illett a lágy esésű, bő szabású szoknya, a citromsárga öv pedig kiemelte az
asszony karcsú derekát.
A frizurája is megváltozott. Haja fölnyírva, ahogy mostanság a fiatalok viselik, és a színe enyhén
vöröses árnyalatba hajlott. Egy szó, mint száz, Stephanie fiatalnak, kipihentnek látszott.
„Ilyen jót tesz neki a távollétem? - ébredt föl Günther szívében a féltékenység. Mitől változott így
meg? Talán egy másik férfi van a láthatáron, és kapóra jött Stephanie-nak, hogy elhagytam?" Egy
cukrászdában találkoztak a belvárosban. Szép idő volt, a járdán felállított asztalkák mellől figyelni
lehetett a járókelőket. Günther csodálkozva vette észre, mennyien rajta felejtik szemüket a feleségén,
a zavara nőttön-nőtt.
- Hogy s mint vagy? - érdeklődött Stephanie, és közben odaintette a pincért. - Beszélni akartál
velem. Mi újság?
- A negyvenötödik születésnapomról van szó - felelte Günther némi szemrehányással a hangjában.
- A születésnapomat szeretném megbeszélni veled.
- Mit hozhatok? - kérdezte a pincér udvariasan.
- Egy kávét legyen szíves, meg egy szeletet abból a jóféle cseresznyetortából - sorolta Stephanie. -
És mondja, van itt a közelben telefon?
- Máris hozom - felelte a pincér, majd Güntherhez fordult. - És önnek?
- Talán egy teát - mondta a férfi, és felesége arcát fürkészte. - Meg egy konyakot, egy duplát!
Ahogy a pincér elfordult, a feleségének esett:
- Minek neked a telefon? - kérdezte, de Stephanie csak nevetett.
- Természetesen telefonálni. És mi van a születésnapoddal?
- Egy kis ünnepséget rendeznék - kezdte Günther a mondókáját. - Tudod, ilyen alkalomra illik
meghívni a vállalatvezetés néhány tagját. Nagyon örülnék, ha együtt lennénk. A gyerekek is
eljönnének. Arra gondoltam, tarthatnánk otthon egy igazi születésnapi partit.
- A mi lakásunkon? - ráncolta Stephanie a homlokát, de még mielőtt belebonyolódott volna a
válaszba, megjelent a pincér a rádiótelefonnal. Stephanie tárcsázott, és hosszasan tárgyalt valami
papírokról, amiket valakihez el kell juttatni. Beszélgetőpartnere minden bizonnyal személyes jellegű
megjegyzéseket is tett, mert Stephanie időnként kacarászott, és a végén egyáltalán nem hivatalos
hangnemben búcsúzott el tőle.
- Na, térjünk vissza a születésnapodhoz! - fordult ismét Güntherhez, miután letette a telefont. -
Szóval a lakásunkon szeretnéd megünnepelni. Rendben van. Melyik napon?
- Hát a születésnapomon! - vágta rá Günther indulatosan. - Már elfelejtetted a dátumot?
- Szó sincs róla. - Villájával belekanyarított a tortába. - Az épp péntekre esik. Akkor úgyis
hivatalos úton leszek. Rendelkezésedre bocsátom az egész házat szombat délelőttig. De vigyázz, hogy
rendet hagyj magatok után, különben benyújtom a számlát a takarításról!
Günther előtt elsötétült a világ. Mindenre számított, csak erre nem.
- Ezt úgy értsem, hogy nem akarsz jelen lenni a születésnapi ünnepségen? - hebegte értetlenül.
- Igen - felelte Stephanie, mint aki ezt magától értetődőnek tartja. - Miért kellene ott lennem?
Hiszen te mondtad, hogy járjunk külön utakon. Gisával biztosan kellemesebben telik majd az ünnep.
Kiváló alkalom lesz, hogy hivatalosan is bemutasd új ismerősödet a munkatársaidnak.
- De te még mindig a feleségem vagy! - hördült föl Günther.
- Csak papíron - nyugtatta meg Stephanie. - Ne légy már ilyen körülményes! Sima ügy. Tiéd a ház,
úgy ünnepelsz, ahogy akarsz...
- Nem lesz jó! - vágott a szavába a férfi. - Egészen másképp terveztem.
- Igen, és hogy?
- Ahogy mindig is volt. - Günthert kiverte a veríték. - Nézd, szívem, régebben te ezt mindig
megszervezted. Mindenki emlegette, milyen jól érezték magukat nálunk. Az ínyencségek, amiket
készítettél, utolérhetetlenek, ha csak a salátára gondolok, amit kínálni szoktál, összefut a nyál a
számban. A mai fiatalság ilyenre nem képes. Náluk minden recept így kezdődik: Öntse a zacskó
tartalmát forrásban lévő vízbe...
- Újabban én is így főzök - jegyezte meg Stephanie felszabadultan nevetve. - Amióta dolgozom,
nincs időm a konyhában pepecselni. Ha a főnököm nem hívna meg néhanapján vendéglőbe,
hétszámra csak konzervet ennék.
- A főnököd meg szokott hívni?
- Ó, igen gyakran. Nagyon rendes ember.
- Igen? És mit dolgozol nála? - kérdezte a férfi nem kis gúnnyal.
- Eredetileg gépírónak vettek föl - húzta ki magát Stephanie -, de két hét leforgása alatt Grossert úr
áthelyezett a személyzeti osztályra. Jelenleg egy ügyviteli továbbképző tanfolyamra járok,
szeptembertől én veszem át az osztályt.
- Te? - kérdezte lenézően a férfi. - Hiszen annyit értesz a számítógéphez, mint tyúk az ábécéhez!
 - Azt is megtanultam - kérte ki magának Stephanie. - A cég elküldött egy-két tanfolyamra, a
munkatársaim megbecsülnek, és a fizetésem sem rossz. A főnököm szerint még sokra fogom vinni.
- Úgy látom, éjjel-nappal van elfoglaltságod - szögezte le Günther keserűen. Stephanie nem felelt
a rosszmájú célzásra.
- Bizony, sok a dolgom. Már csak emiatt sem tudok a születésnapodon részt venni. Aznap
Heidelbergben leszek egy konferencián a főnökömmel. Legjobb lenne, ha megkérnél valaki mást,
hogy vállalja a születésnapi ünnepség megszervezését.
- Ez a válaszod huszonhárom év házasság után? - háborgott Günther most már teljesen
elkeseredve. - Nem hittem volna, hogy idáig jutunk!
Stephanie elképedt. Letette kezéből a villát, hátradőlt a széken, és férjére nézett.
- Eldöntötted végre, mit akarsz? Nem te magad mondtad, hogy egy kis függetlenségre vágysz?
Ugye emlékszel? Többek között azt is a fejemhez vágtad, hogy eleged van az eddigi életformából.
Hogy a huszonhárom év házasságunk taposómalom volt a számodra, és torkig vagy az egésszel. Hogy
egy életen át kénytelen voltál hozzánk alkalmazkodni, és soha nem dönthettél szabadon. És most,
hogy a gyerekek kirepültek, szeretnél végre egy kicsit magadnak élni. Új barátokat akartál szerezni,
magadat művelni, arra vágytál, hogy újra felfedezd a világot és önmagadat. Te mondtad, hogy túl
fiatal vagy a nagyapaszerepre, aki csak az unokáit meg a nyugdíját várja.
- Igen, igen, ezt mondtam - hagyta helyben Günther. - De azt nem mondtam, hogy fel akarom
rúgni a házasságunkat. Sőt, ragaszkodtam ahhoz, hogy bármikor visszatérhessek hozzád. Erre mi
történik? Egyszerűen ki akarod adni az utamat!
- Szó sincs róla! - tiltakozott Stephanie. - Csak azt teszem, amit te. Tényleg megértlek, szívem.
Tökéletesen megértlek. Rájöttem, ugyanis, hogy engem sem elégítene ki, ha nagymamaként egész
nap csak arra várnék, mikor jönnek az unokák látogatóba. Elég fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy
valami merőben újba belevágjak.
- Valami újba? A te korodban?
Stephanie egykedvűen vonta meg a vállát.
- Kinyílt a szemem, tudod, körülnéztem, és észrevettem, hogy mire képesek a nők. Rettentő sok
életerő van bennük, még jóval idősebb korban is. Állást vállalnak, továbbtanulnak, előrehaladnak,
emellett kiegyensúlyozottak, öntudatosak. Igazán élvezik az életet. Elhatároztam, hogy ezentúl én is
ilyen leszek, és eszerint alakítom az életemet. Ha meggondolom, megérte.
- Ne hasonlítsd magad ezekhez a nőkhöz! - vetette ellen Günther. - Te merőben más vagy. Nem
tudom pontosan kifejteni, de más.
- Ne magyarázz nekem a nőkről! - nevetett Stephanie. - Hagyd, Günther! Tudom, hogy helyes,
amibe belevágtam, és örülök, hogy nő vagyok. Tudod, a nők valahogy teljesebben élik meg az életet!
- Teljesebben élik meg?! Ez meg mit jelent?
- A női lélek érzékenyebb, ezért minden élményt teljesebben él át, mint egy férfi. Érdemes ezen
elgondolkodnod, ha egyszer lesz rá időd. - Körülnézett, nem látja-e a pincért valamerre. - Mennem
kell, találkozóm van egy barátnőmmel.
- Mi lesz a születésnapommal? - kiáltott utána Günther tanácstalanul.
- Majd küldök képeslapot! - vigasztalta Stephanie. - És ha Gisa nem képes összehozni az
ünnepséget, hívd fel a rendezvényszolgálatot. - Búcsúzóul még egyszer visszaintegetett, aztán
elbillegett magas sarkú cipőjében.
Günther elképedve bámult utána. Dühösen vette észre, hogy néhányan elismerő pillantásokkal
méregetik Stephanie-t, amint beszáll kis piros autójába.

♦♦♦

- Sajnálom, csak a közvetlen hozzátartozóknak adunk felvilágosítást a beteg állapotáról - közölte

Anger doktor. Már az is felbőszítette, hogy a szemüveges, szakállas férfi a kérdéseivel háborgatni
merészelte. - Jöjjön vissza később, amikor a beteg már felébredt az altatásból. Akkor majd
személyesen el fogja mondani, hogy van.
- De a barátomnak nincsenek közelebbi hozzátartozói! - erősködött Wilbert. - Az egyetlen
hozzátartozója én vagyok. Nem tudna mégis felvilágosítást adni?
- Nem! - vágta oda kurtán Anger doktor, és már indult is.
 - Akkor legalább azt mondja meg, mikor lehet meglátogatói! - ostromolta tovább Wilbert.
A főorvos fölényes pillantással mérte végig.
- Maga tényleg nagyothall? Azt mondtam, nem adunk felvilágosítást. Fáradjon haza, és nem
tartson fel a kérdezősködéssel! - Azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta Wilbertet.
Assisa nővér, aki a háttérből nézte végig a jelenetet, most Wilberthez lépett, és megérintette a
karját.
- Az ismerőse az intenzív osztályon van - hadarta suttogva. - A műtétet jól viselte, egyelőre
megfigyelés alatt tartják.
- Köszönöm - sóhajtott a férfi megkönnyebbülten, de azonnal újabb aggályok ébredtek szívében. -
Ugye, valami komoly baj van? Eredetileg arról volt szó, hogy csak szövetmintát vesznek.
- Többet semmiképp sem mondhatok - tért ki a válasz elől Assisa nővér. - Annyit tudok, hogy a
műtét hosszú volt, és Göbel úr a körülményekhez képest jól van. Értse meg, kérem...
Rák, akarta mondani Wilbert, de mintha vasmarok szorította volna össze a torkát.
- Vegye úgy, hogy semmit sem mondtam - kapta kezét a szája elé Assisa nővér. - Most mennem
kell.
Abban a másodpercben, ahogy elfordult, Anger doktor tűnt fel a folyosó végén. Úgy látszik,
ingerült hangulatban volt, mert durván rárivallt a csüggedten álldogáló férfira.
- Hát maga? Hányszor mondjam, hogy nincs itt semmi keresnivalója?
Az erélyes szóra Wilbert összeszedte magát, és megindult a kijárat felé.

♦♦♦

Andrea jelentését hallgatva Hebestreit professzor fokozatosan színt váltott, a végére már olyan
vörös lett, mint akit a gutaütés kerülget. Szigorúan vonta kérdőre alkalmazottját.
- Bergen doktornő, miért késlekedett, és nem jelentette az esetet azonnal nekem? A bűntényt
rögtön nyilvánosságra kellett volna hozni! Jól tudja, hogyan rendelkezik erről a házi szabályzat. S
maga ahelyett, hogy haladéktalanul tájékoztatna engem, egy teljes napot vár!
- Professzor úr - kezdte Andrea a puhítást. Szívből utálta, ha valaki megjátssza magát, de most
kivételesen szükségét érezte, hogy női mivoltát is bevetve, jobb belátásra bírja főnökét. Tekintete
esdeklővé vált, mint egy hűséges kutyáé, és behízelgő hangon folytatta. - Professzor úr, természetesen
tisztában voltam azzal, hogy jelentenem kellene az esetet, de mit tegyek, annyira megsajnáltam Katit!
A professzor haja égnek meredt a döbbenettől.
- Hogyhogy megsajnálta?
- Mindjárt elmondom - pislogott Andrea sokat sejtetően.
- Na, mondja - morogta a professzor, megadva magát.
Andrea töviről-hegyire elmondta, amit megtudott Katiról. A professzor hol a homlokát ráncolta,
hol hümmögött, de nem szakította félbe.
- Nézze, egy ilyen régi és tapasztalt munkaerőt, mint Kati, nem lehet csak úgy elbocsátani. Előbb
fel akartam deríteni a tette okát, hátha lehet rajta segíteni. Természetesen egyetértek a professzor úrral
abban, hogy amit elkövetett, az elítélendő, és elégséges ok az elbocsátásra. De a mi kórházunk, az
Erzsébet Kórház mindig is emberközpontú volt, a vezetőség megértéssel fordult dolgozóinak
személyes problémái felé. Szeretném, ha Katival szemben is türelmet tanúsítanának, és támogatnák,
hogy mielőbb kilábaljon ebből az áldatlan helyzetből.
- Szóval ezt szeretné - morfondírozott Hebestreit professzor. - Tehát adjunk neki még egy utolsó
lehetőséget.
- Talán Vogel doktor segítene... Vagy szabadságra küldhetnénk... Esetleg egy kezelésre...
- Gondolja, hogy Salzhauer kisasszony beleegyezne a pszichiátriai kezelésbe? - kérdezte a
professzor hosszas töprengés után. - Kényszerszabadságra küldenénk, ezalatt kezeltetheti magát, és
rendezné az anyagi ügyeit. Ha majd lelkileg és anyagilag is helyrejött, újra munkába állhat. Mit
gondol, ez jó megoldás lenne?
- Nagyszerű - lelkendezett Andrea, és majd kibújt a bőréből örömében. - Szentül meg vagyok
győződve, hogy jó lesz.
 - Hát jó - egyezett bele Hebestreit professzor. - Máris hívatom Salzhauer kisasszonyt. Azt is
tanácsolhatnánk neki, hogy keressen fel egy pénzügyi szakértőt, aki segítene neki kidolgozni egy
tervet az adósságai törlesztésére.
- Feltétlenül - helyeselt Andrea ismét.
- Örülök, hogy egyetért. Akkor tájékoztatom Kati nővért a döntésemről. Őszintén remélem, hogy
nem él vissza a jóindulatommal.
- De professzor úr! Nem maga mondta, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, ne tévesszen meg
minket a látszat, és mindenkiről inkább jót feltételezzünk? Csak nem másítja meg a szavát?
- Nem, nem. Küldjék hozzám Salzhauer kisasszonyt! És kérem, egyelőre senkinek egy szót sem a
történtekről!
- Hallgatok, mint a sír - ígérte meg Andrea, és elégedetten vonult ki az igazgatói „szentélyből".
Kati nővér éppen ágyat húzott, amikor a telefonhoz hívták. Az igazgatóságra menet olyan hevesen
kezdett dobogni a szíve, hogy majd kiugrott a helyéből. Éppen a lifthez ért, amikor meghallotta a
hangosbemondón a tűzriadó titkos kódjelét. Az előírásnak megfelelően azonnal visszaindult az
osztályára.
A kórházban szigorúan meg volt határozva, kinek mi a teendője tűzriadó esetén. Mivel általában
havonta egyszer gyakorlatot is tartottak, mindenki azonnal tudta a dolgát. Andreát a szobájában érte
utol a riadó híre. A kávéfőzőt akarta bekapcsolni, de félbehagyta.
Az orvosok a tárgyalóteremben gyülekeztek. A professzor szűkszavúan ismertette a tényállást.
- Néhány perce kaptuk a figyelmeztetést, hogy a kórházban valaki bombát rejtett el. A rendőrség
különleges osztaga már elindult. Át fogják kutatni az egész épületet. Nem tudni, mennyi időt vesz
igénybe a bomba keresése, ezért kérik, hogy kezdjük meg a betegek áthelyezését.
- Hogy szól pontosan a fenyegetés? - akarta tudni Anger doktor. A professzor kelletlenül bár, de
felelt.
- Két levél érkezett egyidejűleg hozzám és a rendőrségre, mindkettőben az áll, hogy a kórházban
elrejtett időzített bomba pontban tizenhat óra harminchárom perckor felrobban. Nincs okom
kételkedni sem a levél valódiságában, sem abban, hogy valaki tényleg becsempészett egy
robbanószerkezetet ide. Kérem tehát önöket, hogy mielőbb kezdjék meg a betegek elszállítását!
- Miért nem várjuk meg, hogy a rendőrség tényleg talál-e bombát? - akadékoskodott Pongratz
doktor. Látszott rajta, hogy nem lelkesedik a betegszállításért. Kérdését azonban válaszra sem
méltatták.
Az orvosok elhagyták a tárgyalótermet, és dologhoz láttak. Bergen doktornő is részt vett e
munkában, az ő feladata az ambulancia kiürítése volt. Szerencsére itt nem feküdtek életveszélyes
sérültek vagy betegek. Csupán néhány könnyebb sérült volt utókezelésen az Erzsébet Kórházban,
őket a város többi kórházába szállították. A törésekkel vagy komolyabb sebekkel ápolt betegeket a
sebészeti osztály betegeivel együtt egy közeli tornacsarnokban helyezték el.
Legrosszabb helyzetben az intenzív osztály volt. Az ott fekvő betegek állapota nem tette lehetővé
a szállítást. Az orvosok tehát úgy határoztak, hogy az intenzív osztályt csak a legvégső esetben ürítik
ki. Egy vöröskeresztes sátrat állítottak fel számukra a kertben, biztonságos helyen, az épülettől kellő
távolságban, és mindent előkészítettek arra, hogy adott esetben a betegeket rövid időn belül oda
átszállítsák.
Most bebizonyosodott, hogy a rendszeres tűzvédelmi gyakorlatok nem voltak hiábavalók. A
kórház kiürítése zökkenőmentesen folyt, senki sem esett pánikba, és a személyzet nyugalmát látva a
betegek sem aggodalmaskodtak.
De ahogy telt-múlt az idő, egyre nehezebb volt a nyugalmat megőrizni. A legtöbb beteg követte az
utasításokat, ám akadtak néhányan, akik önuralmukat vesztve veszekedni kezdtek a nővérekkel, vagy
pánikba estek, és hirtelen haza akartak menni.
Minden orvost mozgósítottak, Werner Bergen doktor is átjött a rendelőből, hogy segítsen a
csecsemő- és gyerekosztályon dolgozó kollégáinak. Tizenhat óra előtt pár perccel végre körbefutott a
megváltó hír, hogy a tűzszerészek megtalálták és sikeresen hatástalanították a bombát. A kedélyek
lassanként lecsillapodtak.
- De nagy kő esett le a szívemről! - sóhajtotta Andrea megkönnyebbülten. - Ilyen csak egy
őrültnek juthat eszébe.
 - Én inkább annak örülnék, ha őt is elkapták volna - bosszankodott Ewald Miehlke. - Nem lesz
nyugtunk, amíg szabadon garázdálkodhat. Ki tudja, mi jut még eszébe?
- Jobb arra nem is gondolni - fűzte hozzá Benrath doktor. - Megyek, megnézem, hogy vannak a
betegeim. Ideje visszavinni őket a kórterembe. Remélem, jól átvészelték a megrázkódtatást.

♦♦♦

Wilbert ma sem tudott bejutni barátjához. Amíg Arthur az intenzív osztályon fekszik, nem
fogadhat látogatókat. Ritka kivételt csak közvetlen hozzátartozók esetén tettek. A személyzet
szigorúan tartotta magát ehhez a szabályhoz, és ismerősöknek nem adtak felvilágosítást. Így hát
Wilbert semmit sem tudott barátja hogylétéről, és arról sem értesült, vajon hogyan viselte a kényszerű
költözködést.
Házaspároknál természetesnek vették, hogy igénylik a másik jelenlétét, de az senkinek sem jutott
eszébe, hogy Arthurnak mennyire hiányozhat a barátja, hiszen jól titkolták kapcsolatukat.
Wilbertet egyre jobban gyötörte a kétségbeesés. Aggodalma napról napra fokozódott, ugyanakkor
kínosan ügyelnie kellett arra, nehogy valaki észrevegye bánatát. Elég csak egy apró, árulkodó
gesztus, és lehull a lepel kettejük féltve őrzött titkáról. A kórház bombariadó miatti kiürítését a rádió
is közölte. Ezzel egyidejűleg a rendőrség az egész körzetet lezárta, hogy a kíváncsiskodókat tisztes
távolban tartsák. A tornacsarnokhoz vezető utat is biztosítani kellett, hogy a betegszállítók útját el ne
torlaszolja a tömeg.
A kórház egyik közvetlen vonalát fenntartották azok számára, akik a rokonaik iránt érdeklődtek.
Magától értetődő, hogy a feszült helyzetben a vonal állandóan foglalt volt. Amikor Wilbertnek
sikerült végre felhívni a kórházat, azt a semmitmondó választ kapta, hogy pillanatnyilag minden
beteg állapota megfelelő.
Másnap a szokásos látogatási időben újra megnyitották a kórház kapuit. Munka után Wilbert
beszaladt, és végre, ha csak pár percre is, de találkozhatott barátjával. s
Assisa nővér megértő volt, és megengedte, hogy besurranjon a szobába.
Arthurt aznap reggel helyezték át a sebészeti osztályra. Sápadt volt, sovány, úgy feküdt az ágyban
beesett, nagy szemekkel, mint egy gyönge gyermek. Ahhoz sem volt ereje, hogy megszólaljon.
Wilbertet mélységesen megrendítette barátja állapota, de igyekezett palástolni döbbenetét. Erőltetett
mosollyal lépett hozzá, és megfogta a kezét.
- Na, szép, hogy végre előkerültél! - vidámkodott azon a hangon, ahogyan kívülállók jelenlétében
szoktak beszélgetni. - Már azt hittem, gyökeret eresztettél az intenzíven. Klassz nővérek vannak ott,
mi?
Arthur mosolyogni próbált, de csak egy torz grimasz sikeredett belőle. Wilbert érezte, hogy barátja
vigaszra, őszinte melegségre vágyik, és legszívesebben ölbe vette volna, de nem merte. Úgy beszélt,
ahogy az a jó cimborák között szokás.
- Ezt jól kifogtad! Sebaj, majd csak meggyógyulsz. Nyárra úgy helyrekalapálnak, hogy
futólépésben fogod üldözni a csajokat Mallorcán.
Arthur fáradtan hunyta be a szemét. Nem bízott a gyógyulásban. Ahogy ott feküdt elesetten, s
mindenfelől csövek lógtak ki belőle, bizony, Wilbertet is elfogta a kétkedés. Odahajolt barátjához, és
a fülébe súgta:
- A nehezén már túl vagy. Meg kell gyógyulnod!
Arthur újra kinyitotta a szemét.
- Majdnem az egész gyomromat kivették. Igazad volt, Willi, előbb kellett volna orvoshoz mennem
- nyögte rekedtes, gyönge hangon.
- Ami elmúlt, elmúlt, ezen kár magadat emészteni. Az orvosok tudják, hogyan tovább. Kapsz
valami kezelést, sokat kell pihenned, és helyrejössz. - És mintha szuggerálni akarná, hozzátette: -
Meg fogsz gyógyulni!
- Rákom van - súgta Arthur.
- Pszt, tudom.
- Nagyon félek.
- Ne félj!
 Wilbert egy pillanatra megfeledkezett magáról, és kezével végigsimította Arthur fejét.
Szörnyülködve látta, hogy a tenyere tele lett hajszálakkal. „Kemoterápia - villant át az agyán. - Hát
ezt is be kellett vetni! Te jó ég, hiszen akkor valóban nagy baj lehet."
- Nyugodj meg, jó kezekben vagy! Manapság a rák már kezelhető, ne add fel a reményt! Tudom,
hogy sikerülni fog, mert akarjuk. Tarts ki, kérlek! Hallod?
- Jó. - A válasz alig volt több, mint egy lehelet.
- Sajnálom, de most mennie kell! - lépett Wilberthez Assisa nővér. - Göbel úrnak nyugalomra van
szüksége, nem is fogadhatna látogatókat.
A férfi felegyenesedett. Még egyszer kezet fogott barátjával, biztatóan ránevetett, aztán a nővér
unszolására kiment a szobából.
- Holnap már biztosan jobban lesz a kedves beteg, és akkor tovább maradhat nála - vigasztalta a
nővér. - Most pedig menjen, kérem, és ne aggódjon fölöslegesen!
- Nem lehetne beszélni a kezelőorvossal? - próbálkozott Wilbert. - Szeretném megtudni, mennyire
előrehaladott a betegsége, milyen kezelést terveznek, és hogy nem tudnék-e valamilyen módon
segíteni Göbel úrnak.
Assisa nővér tanácstalan volt.
- Az nehéz lesz - vélte -, az orvosok csak a közvetlen hozzátartozóknak adnak felvilágosítást. A
főorvos úr nagyon szigorú ebben a tekintetben.
Wilbert magába roskadva állt, aztán lassan, görnyedten, mint aki nagy terhet cipel, elindult
hazafelé. Assisa nővér szánakozva nézett utána.

♦♦♦

A bombariadó miatt meghiúsult ugyan Hebestreit professzor és Kati találkozása, de nem került le
a napirendről. Rögtön másnap reggel, munkakezdés előtt a nővérnek meg kellett jelennie az
igazgatóságon.
Jó egy órát lehetett benn, és amikor kilépett az igazgató szobájából, vörös volt a szeme a sok
sírástól. Hebestreit professzor keményen beszélt vele, annyi szent, de nem bocsátotta el. Kati
beleegyezett, hogy szabadságra megy, és ezalatt kezelésnek veti alá magát.
Az osztályon a munkatársakat természetesen váratlanul érte a hirtelen döntés. Kati arra
hivatkozott, hogy túl sok túlórája gyűlt össze, ezért kellett soron kívül szabadságra mennie.
Hebestreit professzor sem árulta el, valójában miért küldte a nővért kényszerpihenőre, így akarta
megkönnyíteni neki a kezelés utáni visszatérést. Egyedül Anger doktor háborgott a váratlan
munkarendváltozás miatt. Leginkább persze azt sérelmezte, hogy az ő megkérdezése nélkül
döntöttek.
Távozása előtt Kati még egyszer felkereste Bergen doktornőt. Andrea szívesen szakított időt a vele
való beszélgetésre.
- Menjen el Vogel doktorhoz! - ajánlotta a nővérnek. - Úgy gondolom, ő a megfeleld orvos a maga
problémájára. Azt is javaslom, hogy feltétlenül lépjen kapcsolatba valamelyik pénzügyi tanácsadó
szolgálattal. Ott minden bizonnyal segíteni fognak önnek, hogy megoldódjanak anyagi nehézségei. Jó
kapcsolataik vannak a hitelezőkkel és a bankokkal, befolyásukkal nem ritkán azt is elérik, hogy
könnyítsenek a törlesztés feltételein. Próbálja meg!
- Feltétlenül, doktornő - ígérte meg Kati, és már ó is kezdett bizakodni. - Legfőbb ideje, hogy
kimásszak ebből a slamasztikából.
- Ez a helyes hozzáállás - bólintott Andrea, és hosszú idő után újra mosolyogni tudott Katira.
Aztán komolyabb arccal folytatta. - Volna egy személyes jellegű tanácsom is, ha meghallgatja.
Fogadja megértéssel öccse elhatározásait! Ne zárkózzon el attól, hogy megismerje leendő feleségét,
aki minden valószínűség szerint kedves teremtés. Viselkedjen felszabadultan, gondoljon magára is,
járjon kirándulni, menjen el egy társkereső klubba vagy akármilyen egyesületbe, ha az jobban tetszik!
Mindegy, hová, fő az, hogy emberek között legyen.
- Úgyse kellek senkinek - legyintett lemondóan Kati.
- Ez nem igaz! Jórészt magán is múlik, talál-e társat. Ha az ember nem nyílik meg a másik felé,
hanem bezárkózik és úgy viselkedik, mint egy sündisznó, akkor persze senki sem fog közelíteni
hozzá. Nekem elhiheti.
 - Hát jó - állt fel a nővér, és tétován a kezét nyújtotta. Andrea is felállt, kikísérte ót.
- Viszontlátásra, Kati - búcsúzott el tőle. - Minden jót!

♦♦♦

Günther szívesen ivott volna egy feketét, de a konyhaszekrényben egyetlen tiszta csészét sem
talált. Dühösen csapta be a szekrényajtót, és a szobába ment. Gisa ott hasalt a nappaliban a
szőnyegen, és a tévét bámulta.
- Figyeld, ez a John Bon Jovi tök jó, mi? Mindjárt kezdődik vele az interjú, nagyon kíváncsi
vagyok rá. Hát nem fantasztikus fickó?
- Az lenne fantasztikus, ha egyszer rendet raknál - morgott Günther. - Vagy mondjuk
elmosogatnál. Nincs egy tiszta tányér az egész házban!
Gisa felegyenesedett. Csinos, szőke lány volt, nagy őzikeszemekkel és húsos, érzéki ajakkal,
amelyet a rúzs még jobban kiemelt. Günther nagyon kívánatosnak találta, ha kacéran mosolygott, de
Gisa vonásai most megkeményedtek, szája elkeskenyedett a felháborodástól.
- Mit akarsz? Szerintem itt minden a legnagyobb rendben van - nyafogott, mint egy kislány.
Günther tekintete körbejárt a nappaliban. A berendezés messze állt az ő ízlésvilágától. Mindenfelé
szedett-vedett bútorok, amiket Gisa az ócskapiacon vagy a bizományiban vásárolt össze, aztán saját
maga helyrepofozta, és rikító színűre mázolta.
Rózsaszín volt a kedvenc színe, így minden az egész lakásban a rózsaszín valamely árnyalatát
képviselte. Kezdetben ez még tetszett is Günthernek, de idővel végképp megcsömörlött tőle.
Idegesítette a rózsaszínű fazék, a mályvaszínű vécépapír, egyszóval torkig volt az egésszel.
Legjobban az bosszantotta, hogy Gisa teljesen elhanyagolta a házimunkát. Főzni meg éppenséggel
egyáltalán nem tudott. Általában konzervet ettek, és ha kedvese nagy ritkán rászánta magát, hogy
rendes ebédet főz, úgy teleszórta mindenféle fűszerrel, hogy Günther attól félt, rögtön szétmarja a
nyelőcsövét, vagy kilyukad tőle a gyomra.
- Kizárt, hogy nem veszed észre, milyen disznóól van körülötted! - fakadt ki a férfi. - Egy rendes
háztartásban naponta port törölnek, rendet raknak és elmosogatnak, hogy a beágyazásról ne is
beszéljek. A vécé is visszataszító állapotban van. És a hajadat is kiszedhetnéd a fürdőkád
lefolyójából!
Gisa kikapcsolta a tévét, és feltápászkodott. Már nem volt az a törleszkedő kislány, hanem hűvös
nő, aki jól tudja, mit akar, s mit nem. Kígyószemekkel nézett Güntherre, hangja ellenségesen
csengett.
- Jól figyelj ide! Ez egyelőre még az én lakásom, és én akkor takarítok, amikor nekem tetszik. Ha
neked ódivatú háziasszony vagy konyhatündér kell, eredj vissza a feleségedhez!
- Stephanie igenis rendet tartott, mindig volt tiszta edény és rendes ebéd! - vágott vissza a férfi.
- Hát akkor miért nem mész vissza hozzá? - sziszegte Gisa.
- Olyan sok az, amire vágyom? - kesergett tovább Günther. - Nem kívánok mást, csak annyit, hogy
a napi munka után pihenhessek, és tisztességes vacsorát kapjak. Ha csak egy kicsit is szerertnél,
magadtól is a kedvemben járnál.
Gisa úgy érezte, betelt a pohár. Nem tudta tovább türtőztetni magát, most már kiabált.
- Hát ide figyelj, szívem! Amikor ideköltöztél, nem győztél hálálkodni, hogy kiszabadultál a
feleséged kicsinyes háztartásából. Utáltad a kötöttségeket, nálam pont azt dicsérted, hogy nem kell
kínosan ügyelned a rendre, az ebédet nem pontban déli tizenkettőkor tálalom, és bármikor ágyba
bújhatsz velem. Most meg mit hallok? Kifogásolod a barátnőimet, nem tetszik a főz-útöm, meg
ahogyan a háztartást vezetem. Esténként nem járunk sehová, csak a hülye tévéműsort nézed, az
ágyban pedig ásítozol. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy erre vágytam! Ilyen unalmas alakból, mint
amilyen te vagy, tíz is jut minden ujjamra. Elegem van belőled, tűnj el az életemből!
- Hogy beszélhetsz így velem? - ordított magából kikelve Günther. - Nincs benned egy szikrányi
szeretet sem, úgy látszik, mindenáron szakítani akarsz velem.
- Ne nyavalyogj! - förmedt rá Gisa zordan. - Tisztára úgy szövegelsz, mint az apám. Megjegyzem,
az is lehetnél. Ti vének mind egyformák vagytok. Elkap titeket az öregkori fellángolás, kiélitek
magatokat, aztán kifújt. Na, kopj le végre, mert felfordul a gyomrom tőled!
 Güntherrel fordult egyet a világ. Komolyan mondta ezt Gisa? Egy pillanatra kísértést érzett, hogy
meghunyászkodjon, de aztán kitisztult a feje. Semmi értelme folytatni. Köztük mindennek vége. Ez a
veszekedés csak pontot tett az amúgy is halódó kapcsolat végére, mely már rég megérett a szakításra.
- Hát jó - mondta lecsillapodva. - Összecsomagolom a holmimat, és elmegyek.
Gisa közönyösen elfordult, egyetlen percig sem marasztalta.

♦♦♦

Már majdnem véget ért Andrea munkaideje, amikor megszólalt a telefon. - Indulnunk kell,
doktornő - ismerte meg Ewald Miehlke hangját. - Öngyilkossági kísérlet. Egy férfi nagy mennyiségű
altatószert vett be.
- Máris - mondta Andrea, letette a kagylót, és kisietett.
A mentőautó nehezen haladt előre, az utakon már megkezdődött a szokásos péntek délutáni
csúcsforgalom. Jupp Diederichs tapasztalt vezető volt, de minden tudományát be kellett vetnie, hogy
elkerülje a balesetet. Tíz percbe is beletelt, mire a megadott címre értek. Andrea meg sem várta, hogy
Jupp szabályosan leparkoljon, kiugrott a guruló mentőautóból. Olyan türelmetlenül szaladt az
üvegezett bejárati ajtó felé, hogy a mentőegység másik két tagja alig érte utol.
A lépcsőházban már kisebb csoport verődött össze, és kíváncsian várták a fejleményeket. A
mentősök jöttére félrehúzódtak, úgy adtak utat. Andrea kettesével vette a lépcsőket.
Az újonnan épült garzonház negyedik emeletére siettek. A házmester már kinyitotta a lakást, az
ajtóban fogadta az orvost.
- Az édesanyja találta meg - magyarázta a kövérkés ember, és közben a hálószobába vezette a
mentősöket. - Sachse asszony aggódott a fiáért, aki egy hete nem adott hírt magáról, és a családi
összejövetelre sem ment el. Elhatározta, hogy felkeresi itt az otthonában, de a fia nem nyitott ajtót.
Erre megkért, hogy nyissam ki neki én. Ez volt a szerencse, mert máskülönben a fia már nem élne.
- Köszönöm, ennyi elég - tolta ki udvariasan a házmestert a szobából Ewald Miehlke -,
szíveskedjék kint várakozni.
Andrea odalépett az eszméletlen férfihoz. Wilbert Sachse az ágyon feküdt, édesanyja mellette ült,
és a kezét fogta.
- Tudja, milyen gyógyszert vett be a fia? - kérdezte Andrea, miközben a beteg fölé hajolt, és
vizsgálni kezdte.
Edit Sachse átadta a kezében szorongatott üres orvosságos fiolát.
- A fürdőszobában találtam - suttogta. - Fogalmam sincs, mennyi lehetett benne, de most üres.
- Köszönöm - mondta Andrea, és intett Ewald Miehlkének, aki tapintatosan kivezette a szobából
az összetört asszonyt.
A férfi nemrég vehette be a gyógyszereket. A pulzusa egyelőre rendben volt, a pupillareflexek is
működtek, sőt, egy pillanatra magához is tért, amikor a mentőorvos megkezdte a vizsgálatot.
Andrea úgy döntött, gyomormosást végez, hogy megakadályozza a gyógyszer felszívódását és
szétterjedését az egész szervezetben.
Ewald Miehlke előkészítette a szükséges eszközöket, Jupp segédkezett. Mindketten jól tudták
feladataikat, régen megszokták, hogy egymás keze alá dolgozzanak. Andrea óvatosan vezette le a
csövet, Ewald a beteget tartotta. A férfi még kábán is védekezett, de Jupp ügyesen megakadályozta,
hogy kitépje szájából a csövet. Többször alaposan átmosták a gyomrát. Folyadékpótlás céljából
Andrea infúziót kötött be. Ez elősegíti, hogy a már véráramba jutott gyógyszer minél előbb kiürüljön.
Az infúzióhoz méregtelenítő szert kevertek, amit alkoholmérgezéskor is szoktak adni. Andrea még
egy injekciót is befecskendezett, hogy a férfi szívműködését támogassa, a többi már az idő dolga volt.
Vártak.
A doktornő nem tévedett. Wilbert Sachse állapota rohamosan javult. Vérnyomása rövid idő alatt
normalizálódott, és nemsokára magához tért.
- Miért nem hagytak meghalni? - suttogta szemrehányóan.
Andrea sokszor hallotta már ezt a kérdést. Leült a beteg mellé. Tudta, hogy vannak helyzetek,
amikor a beszélgetés is gyógyít.
- Mert képtelen vagyok elhinni, hogy ez lenne az egyetlen ésszerű megoldás - felelte. -
Elmondaná, miért tette?
 - Semmi értelme - hunyta be fáradtan a szemét a férfi. - Rajtam senki sem segíthet.
- Pénzügyi botrányba keveredett, vagy a házastársa az oka?
Wilbert szemhéja újra megrebbent. Gúnyos mosoly suhant át a fáradt arcon.
- Más eszükbe sem jut? Az átlagembert csak ez a két dolog foglalkoztatja. Az élet pofonegyszerű.
Az anyagi nehézségek némi takarékossággal áthidalhatók, ha pedig a barátnőjében csalódik az ember,
hát, majd legközelebb több szerencséje lesz. - Nehéz sóhaj szakadt fel mellkasából, és ismét becsukta
a szemét. - De ki érti meg azt, aki hasonnemű iránt érez vonzalmat?
Andrea megértően bólogatott. Nem mutatott sem meglepetést, sem megbotránkozást.
- Ezt az érzést nyíltan vállalni kell - mondta végül.
Wilbert felnézett.
- Nyíltan vállalni? - Keserűen felnevetett. - Pompás! Ez a legjobb tanács, amit valaha is kaptam.
Kár, hogy tönkreteszem vele a szüleim életét, és elveszítem az állásomat. Fő, hogy őszinte voltam.
- Mi nyomja a lelkét? - puhatolózott tovább Andrea. - Előttem nem kell elhallgatni a nehézségeit,
mondjon el mindent, négyszemközt vagyunk.
Wilbert bizalmatlanul mérte végig. A doktornő szeméből megértés és részvét sugárzott. A férfi
zárkózottsága oldódni kezdett. Először akadozva, aztán egyre bátrabban törtek ki belőle a soha ki nem
mondott gondolatok.
Andrea figyelmesen hallgatta, egyszer sem szakította félbe. Tragikus emberi sors bontakozott ki
előtte, tele fájdalommal, nyomasztó előítéletekkel. A férfinak soha nem volt senkije, akinek
kiönthette volna a szívét, akivel őszintén megbeszélhette volna gondját, baját. Helyzetét egyre
kilátástalanabbnak ítélte meg, s a temérdek magába fojtott keserűség sodorta a végső kétségbeesésbe,
ahonnan már nem látott más kiutat, mint a halált.
Amikor Wilbert befejezte vallomását, Andrea együttérzően ragadta meg a kezét.
- Megértem önt - mondta halkan -, és átérzem a fájdalmát. De kérem, gondoljon a barátjára! Ha
maga elhagyja, ki fogja őt támogatni, ki adja vissza az életkedvét, a gyógyulásba vetett hitét?
Wilbert mintha kábulatból ocsúdott volna fel.
- Ó, szent ég! - kapott a fejéhez döbbenten. - Hogy lehet, hogy erre nem gondoltam? Higgye el,
doktornő, teljesen elvesztettem a fejemet. A végsőkig elkeseredtem, egyszerűen nem tudtam másra
gondolni.
- Ne eméssze magát ezen! - biztatta Andrea. - Látja, minden jóra fordult. A barátja semmit sem
fog erről megtudni. De amit most mondok, ahhoz még több bátorság kell. Nem lesz könnyű, de ha
megfogadja a tanácsomat, visszanyeri a lelki békéjét, amire olyan nagy szüksége van. Akarja hallani
a tanácsot?
Wilbert rövid gondolkodás után bólintott.
- Igen.
- Hagyjon fel a köpönyegforgatással, és nyíltan vállalja a barátjával ápolt kapcsolatot! - mondta
Andrea határozott hangon. - Biztos vagyok benne, hogy sokkal több ember fogadja ezt megértéssel,
mint azt maga feltételezi. - Gondolatai elkalandoztak, mosoly futott át merengő arcán. - Tudja,
évekkel ezelőtt olvastam egy mondást, ami úgy megtetszett, hogy felírtam, és felgombostűztem az
íróasztalom fölé a falra. Nagyon frappánsnak találtam, és mindig felidéztem magamban, valahányszor
azt vettem észre, hogy mások kedvéért teszek vagy mondok valamit. Az idézet a következő: „Nem
azért vagyok a világon, hogy olyan legyek, amilyennek mások akarnak látni engem." Na, mit szól
hozzá?
Wilbert elgondolkozott. - És mi lesz az állásommal, a szüleimmel? - vetette közbe.
- Sachse úr, ön már nagykorú. Nem áll jogában senkinek, még a szüleinek sem, hogy önt elítélje.
A saját életéről, boldogságáról, lelki egyensúlyáról van szó. Csak nem akar egy életen át álarcot
viselni és alakoskodni, pusztán azért, hogy a szülei és a környezete elvárásainak megfeleljen?
Gondolja át még egyszer a helyzetét, mérlegelje az indítékokat, és hozzon döntést! Biztosan tudom,
képes eldönteni, hogyan tovább. Csak rá kell szánnia magát, de ehhez össze kell szednie minden
bátorságát!
- Köszönöm - ragadta meg Wilbert ösztönösen Andrea kezét. - Köszönöm, hálásan köszönöm,
hogy visszahozott az életbe!
Búcsúzóul Andrea még egyszer rámosolygott a férfira, aztán elhagyta a szobát. A kíváncsiak hada
még mindig ott toporgott, élén a házmesterrel. Sachse asszony a doktornő elé lépett.
 - El akarják vinni a fiamat?
Andrea alig győzte megnyugtatni az asszonyt. Elmondta, hogy Wilbert túl van az életveszélyen,
állapota megfelelő, a továbbiakban nyugalmat és ápolást igényel, amit az édesanya boldogan magára
vállalt.
- A doktornő megint csodát művelt - jegyezte meg elismerőleg Ewald Miehlke, amikor beszálltak
a mentőautóba.
Andrea nem válaszolt, elgondolkozva nézett kifelé az ablakon. Őszintén remélte, hogy a csoda,
amire Miehlke mit sem sejtve célzott, a közeljövőben be is következik.

♦♦♦

Philipp Grossert átvette a kulcscsomót, és udvariasan kinyitotta az ajtót. Megvárta, amíg Stephanie
belép, és közben kétségek és remény közt vergődve arra gondolt, milyen jó lenne, ha az asszony
behívná egy jó forró kávéra.
Stephanie mind ez ideig nem mondta ki a varázsigét.
Kapcsolatuk megmaradt a hivatalos formák között, de Philipp Grossert bízott benne, hogy majd
csak adódik valami alkalom arra, hogy mélyebb barátság szövődjön kettőjük között. Ezért munka
után, ha tehette, meghívta Stephanie-t vacsorára, felkérte, legyen a kísérője hivatalos útjain, és az
irodában olyan gyakran kereste fel mindenféle ürüggyel, hogy az már a kollégáknak is szemet szúrt.
Aznap elszámolás volt, s ahogy az lenni szokott, a munka késő estig elhúzódott. Stephanie
természetesen örömmel fogadta Philipp Grossert vacsorameghívását. Remekül sikerült az este,
Stephanie boldogságban úszott.
Az előszobában visszafordult, és a főnökére pillantott.
- Nincs kedve kicsit bejönni? Főzök egy kávét...
Philipp Grossert arca felragyogott.
- Ezer örömmel, Stephanie, ha nem zavarok - mosolygott fiús zavarában.
Az asszony felkattintotta a villanyt. Tekintete az előszobában heverő kofferre és táskákra tévedt,
melyeknek gazdáját igen jól ismerte.
Philipp Grossert rögtön átlátta a helyzetet, és csalódottan húzta el a száját.
Stephanie feszengve nézett körül. A váratlan fordulat a vendéget is meglepte. Ura akart maradni a
helyzetnek, így Stephanie mellé lépett, és védelmezőleg átkarolta a vállát.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte. - Félrerakom ezeket a csomagokat az útból, jó?
- Köszönöm, hagyja csak! - Stephanie lassanként legyőzte meglepetését. -Ez a férjem holmija,
hagyja csak ott, ahol van! - Már felszabadultan nevetett. - Kerüljön beljebb, ígértem magának egy
kávét.
Philipp Grossert követte az asszonyt a nappaliba, bár rossz előérzete fokozódott. Amikor a
mennyezetvilágítás fényében pillantása egy karosszékre és a benne alvó emberre esett, megbánta,
hogy elfogadta a meghívást.
A férfi felébredt a hirtelen fényre. Csodálkozva pislogott, tekintete végül Philipp Grosserten
állapodott meg.
- Kicsoda maga? - kérdezte zavarodottan.
- Ő Grossert úr, a főnököm - világosította fel Stephanie. - Ő pedig... szóval ő a férjem. Kérem,
foglaljon helyet! Megyek, megfőzöm a kávét.
Philippnek feltűnt, hogy Stephanie tétovázott, mielőtt férjének nevezte a férfit. Annyit eddig is
tudott alkalmazottjáról, hogy férjnél van. Néhány elejtett szóból arról is értesült, hogy a házassága
nem felhőtlen. Úgy látszik, most valamilyen okból mégiscsak visszatért a férj. S bár Philipp Grossert
a hétfejű sárkánnyal is kész lett volna megbirkózni Stephanie kegyeiért, most jobbnak látta elhagyni a
harcmezőt.
- Köszönöm a meghívást, majd egy más alkalommal élek vele. Későre jár, haza kell mennem.
Stephanie csalódottan mérte végig, de aztán bólintott.
- Jó, ahogy parancsolja. Hát akkor jó éjszakát, és még egyszer köszönöm a pazar vacsorát!
- Jó éjszakát, Zuschka asszony.
Stephanie Güntherhez fordult.
- Tehát megint itt fogsz lakni - szögezte le a tényállást.
 Günther az ablaknál állt, kifelé bámult, bár a sötétségben semmit sem lehetett látni.
- Szakítottam Gisával - mondta csendesen, anélkül hogy hátrafordult volna. - Belátom, szörnyen
nagyot tévedtem.
Stephanie a könnyeit nyelte. Egyrészt örült, hogy Günther újra itthon van, másrészt felbőszítette,
hogy a visszajöttével mindent összekavart.
Már kezdte megszokni az újfajta életformát. Szerette a munkáját, kedvére volt, hogy annyi embert
ismert meg, s most egyszer csak felbukkan a férje, és bizonyára azt képzeli, hogy minden folytatódik
a régi kerékvágásban.
- Stephanie - kérlelte Günther -, próbáljuk meg még egyszer!
Úgy látszik, az asszony nem tévedett. Günther azt hiszi, hogy mindent elfelejtett és megbocsátott,
és folytathatják ott, ahol egy éve abbahagyták.
- Még nem tudom, hogyan tovább - felelte Stephanie kitérően. - Talán aludjunk rá egyet! Késő
van. Át kell gondolnom ezt az új helyzetet.
A férfi elképedt.
- Mit jelentsen ez? Csak nem akarsz büntetni?
Stephanie már indult volna, de erre megtorpant. Végigmérte Günthert.
- Büntetni? Ja, elfelejtettem, hogyan köteles viselkedni egy mintafeleség. Megbocsátani, mindig
mindent megbocsátani. - A felgyülemlett keserűség kitört belőle. Színpadias hangon folytatta. -
Tudjuk, asszonyom, hogy sok bánat érte. Próbáljon meg ennek ellenére mindent elnézni a férjének!
Legyen boldog, hogy visszatért önhöz. Higgye el, a férjének is sok mindenről le kellett mondania. Ne
legyen haragtartó, adja alább a büszkeségét, és fogadja vissza szegényt, satöbbi, satöbbi... - Hangja
egyre indulatosabb lett. - Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, nehogy életünk párját
lelkifurdalás gyötörje. Fütyülök az egészre! Tudd meg, hogy torkig vagyok veled. Mit képzelsz,
beállítasz ide, és ezzel mindent helyrehoztál? Ne pislogj ilyen laposakat, és ne játszd meg a bűnbánó
férjet! Legjobb, ha egyelőre békén hagysz.
Günther nagyot nyelt. Az igazat megvallva, azt remélte, hogy Stephanie tárt karokkal fogadja. Jó,
arra azért számított, hogy esetleg kérlelnie kell az asszonyt. E célból ki is gondolt egy rövid, szívhez
szóló beszédet. Ekkora ellenállásra azonban nem készült föl.
- De legalább itt álhatók? - kockáztatta meg a kérdést, miután legyűrte döbbenetét.
Stephanie nem ellenkezett.
- Hát jó. Majd átrendezem neked Carsten szobáját.
Ez újabb pofon volt. Günther mégis úgy érezte, jobban teszi, ha hallgat. Leforrázott kutyaként
sompolygott Stephanie után fiuk üresen álló szobájába, és némán nézte, ahogy felesége kikészíti az
ágyneműt.
Egy kurta „jó éjszakát" után Stephanie rácsukta az ajtót. A férfi nehéz szívvel látott neki az
ágyazásnak.

♦♦♦

Hannes Karnack csendes, barátságos embernek látszott. Az összejöveteleken rendszerint a háttérbe

húzódott, mégis felkeltette Kati érdeklődését. A lány ma végre erőt vett magán, odalépett a
fiatalemberhez, és felkérte egy táncra. Szegény azt sem tudta, hová legyen nagy zavarában, de azért
nem adott kosarat, hanem jól nevelten a táncparkettre vezette a hölgyet. A kissé régimódi lokálban
hat cseh muzsikus zenélt. A fennkölt Jan Kayzar Ensemble névre hallgató együttes repertoárja széles
volt, Róbert Stolz és Liszt keringőitől kezdve a Beatles-számokig mindent játszottak. Teljes
odaadással muzsikáltak, a szólóénekes meleg baritonja megdobogtatta a hölgyek szívét.
Most éppen tangó következett. Hannes könnyedén vezette Katit. Kezdeti merevsége feloldódott,
tánc közben szinte megfeledkeztek a külvilágról, s mindketten úgy érezték, nagyszerűen összeillenek.
Mégiscsak szép az élet! Kati hálatelt szívvel gondolt Bergen doktornőre, akinek mindezt
köszönheti. Igaz, hogy az adósság törlesztése még hátravan, de ez is a legjobb úton halad. A doktornő
tanácsa bevált. Kati felkereste a pénzügyi tanácsadó szolgálatot, és a segítségükkel költségvetést
készített.
A tanácsadó először is felülvizsgálta Kati hitelügyleteit, majd az anyagot egy ügyvédnek adta át,
aki számos szabálytalanságot fedezett fel a szerződésben. A hitelező irreálisan magas kamatot
követelt, és a futamidő is kedvezőtlen volt Kati számára. Az uzsorás jól tudta, hogy vaj van a füle
mögött, így az ügyvéd felszólítására azonnal kész volt módosítani a szerződést.
Ezután a tanácsadó egy banknál újabb hitelt szerzett a lánynak, aki ebből ki tudta fizetni immár
csökkentett tartozását az uzsorásnak, és a továbbiakban kedvező feltételek mellett kellett törlesztenie
a részleteket.
Kati igyekezett takarékoskodni, de néhanapján azért elment moziba, vagy a társkeresők klubjába.
Vogel doktort is felkereste minden héten. Irányításával önvizsgálatot tartott, és belátta, hogy
öccséhez való ragaszkodását nem a valódi szeretet, hanem beteges önimádat motiválja.
Megismerkedett Roland menyasszonyával, és valóban hamar megkedvelte. Ingrid kedves, nyíltszívű
lány volt, igazi barátnőnek való. Mégiscsak szép az élet! Kati lelkében soha nem tapasztalt érzések
éledtek, és élvezettel adta át magát a pillanat örömének. Önfeledten táncolt Hannesszel, amíg a zene
véget nem ért. Akkor a fiatalember illemtudóan helyére vezette.
- Nincs kedve átülni az én asztalomhoz és inni valamit? - kérdezte Kati, és maga is elcsodálkozott
merészségén. Remélte, hogy Hannes nem fogja visszautasítani.
A férfi elvörösödött.
- Kö-kö-köszönöm - dadogta -, ha megengedi.
- Mit iszunk? - kérdezte Kati szokatlan közvetlenséggel. - Mit szólna egy pohár borhoz?
- Jó.
- Mióta jár a társkeresők klubjába? - kezdte a beszélgetést a lány.
- E-e-egy éve - felelte Hannes tétován.
„Úgy látszik, nem zavarában, hanem tényleg dadog" állapította meg magában Kati, de igyekezett
túltenni magát rajta.
- Szóval egy éve. Én teljesen új vagyok. Tudja, először szégyelltem idejönni, de aztán beláttam,
mégiscsak jobb emberek között lenni, mint örökké egyedül bóklászni. Tehát eljöttem. Nem is olyan
rossz itt.
- Ne-ne-nekem is tetszik - dadogta Hannes. - Nem jó egyedül.
- Bizony nem - hagyta helyben Kati. - A klub sokféle programot kínál, van itt kirándulás, sport,
önképzőkör, színház- és múzeumlátogatás... Tényleg, eljön a kirándulásra húsvétvasárnap?
- Mé-mé-még nem tudom - felelte Hannes. - Sze-sze-szerintem jó lesz. A Mosel vidéke nagyon
szép.
- Igen. - Kati álmodozva hunyta be a szemét. - Gyönyörű szőlőhegyek, szépséges táj, várak,
kastélyok, csodás városkák és falvak...
- Évekkel ezelőtt, még tanonc koromban jártam arra egy biciklitúrán. Egészen Trierig elmentünk. -
Ahogy Hannes gátlása feloldódott, egyszeriben a dadogása is elmúlt. Hosszan, színesen mesélt
ifjúkori élményeiről.
Kati érdeklődéssel hallgatta. Megittak egy pohárkával, újból táncoltak, aztán folytatták a
beszélgetést. Mindketten elmesélték egész gyermekkorukat. Aztán a nővér hirtelen felnevetett.
- Hát nem rémes? Úgy beszélünk a régmúlt dolgokról, mintha vénséges vének lennénk! Pedig
előttünk az egész élet! Hagyjuk a múltat, beszéljünk a jelenről és a jövőről! Hallja a countryzenét?
Jöjjön, táncoljunk! - Már fel is állt, és kezénél fogva húzta maga után Hannest a táncparkett felé.
A férfit mintha kicserélték volna. Vidáman, gátlás nélkül ölelte át Katit, és olyan tüzes foxot
jártak, hogy a többiek leálltak nézni.
Utána slow-fox következett. Kati a zene ütemére ringott Hannes oldalán. Az élet csodaszép...

♦♦♦

Hilde Bergen halálra aggódta magát, valahányszor a fiatalok a belvárosba mentek vásárolni.
- Gyerekek, hányszor mondjam, hogy kerüljétek a nyilvános helyeket, amíg el nem kapják azt az
őrültet a bombáival! - Hiába próbálta Andrea győzködni, hogy elvégre nem ülhet örökké a négy fal
közé bezárva.
- Végre egy szabadnap! - sóhajtott föl Andrea szombaton reggelizés közben. - Egész héten ki se
mozdultam a kórházból, egyebet se láttam, mint fehér csempét és zöld köpenyeket. Bemegyek a
városba. Mindjárt itt a húsvét, szeretnék venni magamnak egy új ruhát.
- Vásárolj katalógusból! - tréfált Werner, de Hilda azonnal kapott az ötleten.
 - Tényleg! Nemrég mutatta nekem Hermoniusné a legújabb divatkatalógust. Kölcsönkértem tőle...
- Ugyan, mama! - vágott a szavába Andrea. - Szeretném az üzletben kiválasztani és felpróbálni a
ruhát.
- De itthon biztonságosabb! - erősködött Hilda, persze tudta, hogy hiába. Úgyse hallgat rá senki. -
Hát jó, eredj vásárolni, de figyeld a hangosbemondó közleményeit, és pánik esetén őrizd meg a
hidegvéredet! Bárhová belépsz, először tájékozódj, merre van a vészkijárat, és ne hagyd, hogy bárki
rád bízza megőrzésre a táskáját, csomagját vagy...
- Szia, mama! - pattant föl Andrea, és cuppanós puszit nyomott anyósa arcára. - Legyetek jók! -
Ezzel otthagyta őket.
Werner nevetett, Hilda homlokráncolva nézett utána.
„Az áruházban a bevásárlók szombati forgataga legalább annyira idegőrlő, mint egy munkanap a
kórházban" - állapította meg Andrea bemenekülve egy virágos pavilonba. Ha virágot akart vásárolni,
mindig ide jött. Most azonban itt is tömeg fogadta, az emberek a pult felé furakodtak, a levegő nehéz
volt. Andrea érezte, hogy kiveri a víz.
Elhatározta, hogy vesz Hilda mamának egy törpefikuszt, mivel a régi Dorkának esett áldozatul.
Ágaskodva, a vásárlók feje fölött próbálta szemrevételezni a választékot, amikor ismerős férfihang
köszönt rá.
- Bergen doktornő, ugye emlékszik még rám?
- Hogyne. - Andrea azonnal megismerte a kerek szemüveget és kicsit öreges szakállat viselő férfit.
- Örvendek, Sachse úr! Hogy van? Teljesen felépült már?
- Olyan nyomott itt a levegő. Mit szólna hozzá, ha átmennénk egy kellemes cukrászdába, és egy
fagylalt mellett elbeszélgetnénk?
- Pont fagylalt? - ráncolta Andrea a homlokát. Élénken élt még az emlékezetében az egy hónappal
ezelőtt elszenvedett szalmonellafertőzés, de azért kötélnek állt. - Rendben van, menjünk! Ott legalább
nem nyomnak laposra.
Hamar átértek a közeli cukrászdába. Az üvegezett teraszon foglaltak helyet.
- Mindjárt más itt, mint a zsúfolt virágboltban - lélegzett fel a doktornő.
Wilbert vegyes fagylaltot rendelt, Andrea egy szelet gyümölcstortát. Amikor már a kávé is az
asztalon gőzölgött, Andrea feltette a kérdést, amely találkozásuk pillanatától fogva a nyelvén volt:
- Sachse úr, jutott valami megoldásra?
Wilbert nagyot kanyarított kanalával a fagylaltból, komótosan lenyalta, csak azután válaszolt.
- Félig-meddig. Nem könnyű.
- Mi az, amitől a legjobban fél?
- A szüleim. Nagyon maradi gondolkodásúak. Homokosnak lenni számukra valami iszonyatos
dolog. A férfi legyen férfi, a nő pedig nő.
- De hiszen ön férfi - jegyezte meg Andrea.
- Ezt próbálja nekik elmagyarázni - sóhajtott Wilbert. - A szüleim számára az élet olyan, mint a
vasúti menetrend. A vonat a születéssel indul, főbb állomáshelyei az óvoda, iskola, érettségi,
egyetem, aztán a pályaválasztás következik. Legkésőbb a harmincadik órában befut a vonat a
házasság nevű állomáshelyre. Onnan közvetlen csatlakozás vezet a családalapítás, szülői örömök,
saját sorházi lakás és biztos nyugdíj felé. A szüleim menetrendjéből kimaradt minden különvonat és
mellékvágány.
- És hogy van a barátja? - érdeklődött tovább Andrea. Eszébe jutott, hogy a kórházban Assisa
nővértől is meg akarta ezt kérdezni.
- Sokkal jobban, újra reménykedünk – felelte Wilbert. - Persze a baj nem jár egyedül, Arthur a
gyógyszertől kiütést kapott, és emiatt teljesen kétségbeesett. Szerintem jó jel, ha már a külsejével
foglalkozik.
- Beszélt már vele a... nevezzük így: terveiről? - faggatta Andrea.
- Erről gyakran beszélgetünk - bólintott Wilbert. - Arthur természetesen boldog lenne, ha a
nyilvánosság előtt is vállalnám a kapcsolatunkat. De azt is mondta, hogy a döntés joga az enyém. Az
én sorsomról van szó. Furcsa, nem?
- De igaz - tette hozzá Andrea. - Remélem, hamarosan meghozza a döntést.
- A pedagógus pálya nem hiányozna - folytatta Wilbert tűnődve. - Úgyis világéletemben festő
akartam lenni. Legszívesebben festészettel és művészettörténettel foglalkoztam volna, de a szüleim
ezt komolytalannak találták. így aztán azokat a tantárgyakat választottam, melyek a legjobban
mentek, s végül német- és matematikatanár lettem. - Miközben beszélt, tekintete átszellemült. - Néha
elképzeljük Arthurral, mit történne, ha csapot-papot itt hagynánk, és Hollandiába települnénk. Az
ottani emberek felvilágosultabban gondolkodnak. Vennénk egy házat a tenger mellett, vagy egy
csatorna partján. Esetleg egy malmot, az is jó lenne. Mindenesetre Hollandiában szeretnénk élni.
Festenénk, szobrászkodnánk, és ha egy odavetődő turista megvenné valamelyik képünket, nagy
ünnepséget csapnánk. Ilyenekről álmodozunk. Gyerekes, de szép álom.
- Nem is tűnik lehetetlennek - nevetett Andrea. - Csak meg kell tenni az első lépést. Kimondani az
igazságot, és aszerint élni.
- Úgy lesz, doktornő. - Wilbert ismét nagyot kanalazott a fagylaltból. - Megígérem, hogy
megtalálom a megoldást.

♦♦♦

Már az egész kórház erről pusmogott, csak ő nem vett észre semmit. Pedig napnál világosabb volt.
Az íróasztalára csempészett virágok, a vacsorameghívások bármely más nőben régen felébresztették
volna a gyanakvást, de Stephanie mindezt csupán kedves figyelmességnek vélte, eszébe sem jutott,
hogy Philipp Grossert udvarolni próbál neki.
Most tehát egyszerre két férfi okozott neki gondot. Munkaidőben a főnöke, akit tisztelt, de akire
udvarlóként eddig gondolni sem mert. Esténként pedig a férje várta otthon, aki bűnbánó arccal
köszöntötte, és úgy sompolygott körülötte, mint egy szomorú tacskókutya.
A legjobb lett volna mindkettőtől megszabadulni, de jól tudta, hogy a férfiakat nem olyan könnyű
lerázni.
Stephanie az íróasztalnál ült, és az aznap reggel érkezett nárciszokat nézegette. A parányi cserép
mellett ott feküdt Philipp Grossert levele, melynek sorai mindent elárultak iránta táplált érzelmeiről.
Most mit tegyen? A főnökét semmiképp sem akarta megsérteni, ugyanakkor tapintatosan a
tudomására szerette volna hozni, hogy holmi flörtről szó sem lehet közöttük.
Ideges volt, úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni munkatársnői csevegését és az írógépek szünet
nélküli kattogását. Felállt, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. A folyosón kis híján összeütközött
Bergen doktornővel, aki a felvételi irodából jött. Láttára a doktornő elmosolyodott.
- Ugye, hogy igazam volt? - kérdezte cinkosán. - Az ember sohase becsülje alá a saját képességeit!
Úgy hallom, a pályája töretlenül ível fölfelé.
Csodálkozva vette észre, hogy Stephanie elkomorodik.
- És egyre több a bosszúságom is. Sajnos, doktornő, az élet nem éppen habostorta.
- Miféle bosszúság? - kérdezett vissza Andrea. Ő sem maradt ki a pletykákból, hallott egyet-mást a
Stephanie és Philipp Grossert között szövődő kapcsolatról. Mint mindenütt, a pikáns hírek az
Erzsébet Kórházban is gyorsan terjedtek.
- Szörnyű! Legszívesebben világgá mennék - panaszkodott az asszony leverten.
Közben kiértek az előcsarnokba. A nap hívogatóan sütött be a hatalmas üvegablakokon.
- Menjünk ki a kertbe, és élvezzük egy kicsit a tavaszias időt! - javasolta Andrea. - Úgyis annyit
ülünk bezárva.
Stephanie-nak tetszett az ötlet. Kedvelte a doktornőt, aki valahányszor ideje engedte, szívesen
beszélgetett vele. Válságba jutott házasságáról is sok mindent tudott már.
- A férje okoz gondot? - érdeklődött Andrea.
Stephanie keserűen felnevetett.
- A férjem, Grossert úr, a fiam, a lányom, mind engem akar, de arra senki sem kíváncsi, hogy én
mit akarok - fakadt ki.
- Üljünk le - mutatott egy padra Andrea a folyóparton -, és mondjon el mindent, ami a lelkét
nyomja!
Stephanie nem kérette magát, kiöntötte a szívét. Mesélt Günther váratlan hazatéréséről, saját
ellentmondásos érzelmeiről, Philipp Grossert baráti figyelmességéről, titkos vágyairól és
gondolatairól, és végül arról, milyen harag éledt benne, hogy Günther újra be akar tolakodni az
életébe.
 - A lányom szerint nem hagyhatom szenvedni az apját - tette hozzá. - Azt mondja, hogy a családi
béke érdekében örülnöm kéne, hogy végre észhez tért, de én nem tudom, és nem is akarom egyetlen
vállrándítással elintézni az ügyet.
A doktornő elgondolkozva hallgatott. Átérezte Stephanie helyzetét, aki, miután férje elhagyta, új
életet kezdett, újra felfedezte saját magát, elképzelései, vágyai támadtak, melyeket nem könnyű
egyszeriben feladni.
- Azt akarom, hogy ne más irányítsa a sorsomat, hanem szabadon dönthessék, kiváltképp, ha
rólam van szó - fejezte be az asszony.
- Ezzel teljes mértékben egyetértek - helyeselt Andrea. - Senki sem szereti, ha a megkérdezése
nélkül, a háta mögött döntenek. Sajnos a legtöbb férfi azt hiszi, hogy szívességet tesz azzal, ha más
helyett meghozza a döntést. E téren még sok tanulnivalója van a teremtés koronájának.
- A nő meg buta fejjel attól tart, hogy megbántja a másikat, ha a saját vágyait leplezetlenül feltárja
- sóhajtotta Stephanie gondterhelten. - Ha például azt mondom Günthernek, hogy nyugalomra van
szükségem, hát úgy viselkedik, mint egy kivert kutya. S ha egyszer azt találnám mondani Grossert
úrnak, hogy egyáltalában nem az én esetem, a fejemet teszem rá, hogy másnapra ki lennék rúgva.
Most legyen okos az ember!
- Nem úgy van az. Ami Grossert urat illeti, téved. Ő nem az a fajta, aki visszaél a beosztásával.
Biztos vagyok benne, hogy ha tisztázzák a dolgot, ő háttérbe vonul. Nem állítom, hogy nem lesz
csalódott, de felmondani nem fog magának.
- Egészen biztos?
- Jó pár éve ismerem Grossert urat - mosolygott Andrea. - Kizárt, hogy valaha is így viselkedjen.
Azonkívül maga kiváló munkaerő, akit nehezen tudna nélkülözni.
- Ez kedves. És mit csináljak a férjemmel?
Andrea tanácstalan képet vágott.
- Erre nincs receptem. Attól függ, mit érez iránta. Meg attól, hogy a férje mennyire képes
elfogadni a maga új, megváltozott életformáját.
- Szerintem semennyire - dünnyögte Stephanie morózusan. - Azt ő emlékezetében egy kezes,
könnyen befolyásolható feleség él. Azt szeretné, ha az egész közjátékot elfelejteném. A félrelépését is
egyszerűen a szőnyeg alá söpörné, megbánta, és ezzel vége. Kész.
- Jellemző - jegyezte meg Andrea. - A férfiak nem szeretnek szembesülni lelki problémáikkal.
Inkább elfojtják magukban, és hallani sem akarnak többé róluk.
Ekkor Andrea köpenyzsebében megszólalt a csipogó. Felálltak, és sietősen visszaindultak az
épületbe. A doktornőnek az ambulanciára kellett mennie, és Stephanie is visszatért az irodába.
Őrült, hogy könnyíthetett a lelkén, bár még nem látta világosan a kiutat szorult helyzetéből.

♦♦♦

A húsvétvasárnap ragyogó napsütéssel köszöntött be. A házak előkertjeiben a virágok szemet

gyönyörködtető látványt nyújtottak. A csendet néha gyermekkacaj törte meg és mintha a nagy ünnep
örömére a madarak is szebben énekeltek volna.
A Mosel ragyogó aranyszalagként kanyargott a dombok között. A pyrmonti várhegy magaslatán
tavasziasan öltözött látogatók sétáltak, meg-megcsodálva egy-egy szépen felújított, ódon házat.
A kávézó teraszán már gyülekeztek a vendégek, köztük Kati és Hannes is, akik a társkeresők
klubjának kirándulócsoportjával érkeztek.
A levegőben vidám beszéd és nevetgélés hangfoszlányai szálltak. Kati és Hannes is boldogok
voltak. Az utóbbi hetekben többször is találkoztak, együtt mentek moziba, színházba, hangversenyre,
utána rendszerint beülték egy vendéglőbe. Elmeséltek egymásnak mindent saját életükről, múltjukról.
A nővér nem hallgatta el a botlását, sőt az adósságot is bevallotta. Hannes pedig elmesélte, hogyan
futott zátonyra első házassága, milyen csalódások érték. Katit meghatotta ez az őszinteség, és
egyszeriben megértette, hogy ezek a nehezen gyógyuló lelki sebek okozzák barátja gátlásosságát.
Hannes egy diszkóban ismerkedett meg volt feleségével, és azonnal beleszeretett. Ines kedvesnek,
ragaszkodónak látszott. Rövid ismeretség után megkérte a nő kezét, bár a barátai óva intették ettől.
Utóbb kiderült, hogy Ines egy családos emberrel tart fenn kapcsolatot. Hannes csak arra kellett
neki, hogy azt a másik férfit zsarolja, és kierőszakolja, hogy váljon el a feleségétől. Hiába volt
minden figyelmeztetés, Hannes nem látott, nem hallott a nagy szerelemtől. Megvolt az esküvő is. Ines
rögtön a nászéjszakán bejelentette, hogy gyermeket vár. Ifjú férje úszott a boldogságban. Néhány
hétre rá jött a hideg zuhany: Ines fogta magát, elköltözött, és beadta a válókeresetet.
Odaköltözött a férfihoz, aki időközben elvált a feleségétől. A gyermek sohasem született meg, úgy
mondták, Ines elvetélt. Hannes majd belezavarodott a fájdalomba, hetekig ki sem mozdult a lakásból.
A társkeresők klubjába is csak barátai hosszas unszolására ment el. Nem érezte magát ott rosszul, de
zárkózottsága miatt mindig egyedül maradt.
Ám ennek immár vége. Kati mellett szárnyakat kapott. Kezdeti beszédhibája szinte nyomtalanul
elmúlt, csak nagy ritkán dadogott, ha ideges volt. Új barátnője sohasem vágott a szavába, és nem is
javította ki, így lassanként visszatért az önbizalma, és kifejezetten beszédessé vált.
- Hát nem csodálatosan szép itt? - fordult most hozzá Kati. - Ez életem legszebb húsvétvasárnapja.
- Emlékeiben kalandozott. - Régen, amikor Roland még iskolás volt, húsvétkor mindig kirándulni
mentünk. Egyszer hajókázni a Rajnán, másszor gyalog a hegyeken át a Loreley sziklához, vagy
egyszerűen csak ki a zöldbe. Jókat tudtunk mulatni.
- Mit csinál az öcséd és a menyasszonya a mai napon? - terelte másra a szót a fiatalember.
- Az ünnepet Ingrid szüleinél töltik, de holnap hozzám jönnek vendégségbe. Ugye, te is ott leszel?
- kérdezte Kati.
- Természetesen, hiszen megígértem - felelte Hannes. - Nagyon kíváncsi vagyok a családodra.
- Nem fogsz csalódni - bizonygatta Kati. - Ingrid nagyszerű lány, mindig vidám, ugyanakkor
nagyon át tudja érezni más emberek gondjait. Biztosan mondtam már, hogy a város első és egyetlen
férfi bábája mellett dolgozik segítőként. - Látva Hannes kétkedő tekintetét, hozzátette: - Tényleg,
ilyen is van. El sem tudod képzelni, micsoda felháborodás volt a klinikán, amikor Dohler úr először
vett részt szülésen!Azóta persze teljesen megszokták. A rendelője örökké zsúfolásig tele van, Ingrid
reggeltől estig keményen dolgozik, hogy minden rendben menjen.
- Az esküvő után is akarja folytatni Ingrid a munkát? - érdeklődött Hannes.
- Igen. Az első baba születéséig mindenképpen dolgozni szeretne.
- Te feladnád a hivatásodat a házasság kedvéért?
Kati felnevetett.
- Nem hinném. Ahhoz túlságosan szeretem a munkámat. De szerencsére ez nem fenyeget.
- Hogyhogy nem? - csodálkozott Hannes.
- Mert én nem megyek férjhez - jelentette ki Kati határozottan. - Harminchat éves vagyok. Ki az
ördög venne el egy ilyen vénlányt?
- É... én.
- A férfiak fiatal, csinos... Mit mondasz?
- Nekem te kellesz - ismételte meg Hannes elszántan, és már vörös volt, mint a rák.
- Ki kell neked? Én?
- Igen. E... el akarlak venni feleségül - hebegte Hannes. Iszonyú zavarban volt, de szerette volna
dűlőre vinni a dolgot. - A... akarsz a feleségem lenni?
Kati úgy ült ott, mint akibe mennykő csapott. Álmodik, vagy Hannes igazából megkérte a kezét?
- Ha ezt viccnek szántad, hát nagyon ízléstelennek találom - nyögte ki végül.
- Ez nem vicc! - csattant föl Hannes sértődötten. - Hogy gondolhatsz ilyet? Vagy tényleg azt
hiszed, olyan visszataszító vagy, hogy senki emberfiának nem tudsz megtetszeni? Te jó ég, ennél
öntudatosabbnak ismertelek meg!
- Ezer bocsánat! Én... - Most Kati kezdett dadogni. - Olyan váratlanul ért a kérdésed. A házasság
meg sem fordult a fejemben. Őszintén szólva úgy képzeltem, hogy életem végéig az Erzsébet
Kórházban fogok dolgozni, és fehér köpenyben fognak eltemetni.
- Ha rajtam áll, ez másképp fog történni - mondta Hannes magabiztos hangon. - Együtt szépen
megöregszünk, és lesz egy tucat gyönyörű unokánk.
- Első hallásra nem is rossz - bújt közelebb Kati.
- E... elfogadod az ajánlatomat? - suttogta Hannes.
- Igen. - A válasz halk volt, mint a tavaszi fuvallat, de Hannes hallotta.
Magához húzta Katit, és hosszan, forrón megcsókolta. Amikor kibontakoztak az ölelésből, az
egész csoport ott állt körülöttük. Péternek, a csoportvezetőnek fülig ért a szája, úgy emelte magasra a
pezsgőspoharat.
 - Fogadjunk, hogy vége a klubtagságotoknak! Igyunk az egészségetekre! - kiáltotta.
Sem Kati, sem Hannes nem tiltakozott.

♦♦♦

A rendőrség azonnal a helyszínen termett. Húsvétvasárnap lévén a patinás templomot hívők százai
töltötték meg, de a tűzszerészek tanácsára Hindemann plébános úr mégiscsak jobbnak látta
félbeszakítani a szentmisét.
A rendőrök körülzárták a terepet, és módszeresen átkutattak mindent. A bombát a főoltár alatt
találták meg. Hatóereje elég lett volna ahhoz, hogy a hatalmas, dómszerű templomot teljesen romba
döntse, és a romhalmaz alatt emberek tucatjai lelték volna halálukat.
A különleges ügyosztály főfelügyelője tehetetlen dühében a fogát csikorgatta, amikor
meghallgatta a tűzszerészek jelentését.
- Csak tudnám, mit akar ez az alak! Minden normális terroristának van valami indítéka. De ez
egyre csak a bombáit gyártja, elrejti valahol a városban, azután értesít minket, és valószínűleg jót
szórakozik a buzgalmunkon.
- Szerintem is élvezi, hogy a bolondját járatja velünk - vélte a rendőrség pszichológusa. - Valahol
a közelben rejtőzködik, és figyel bennünket. A tettes intelligens. Tanult ember lehet, ilyen bonyolult
gyújtószerkezeteket képtelenség szakismeretek nélkül összeállítani. A bejelentés is minden
alkalommal rejtjelezve érkezik, és mindig másképpen, aztán törhetjük a fejünket a megfejtésen.
- Ne arról beszéljen, amit már amúgy is tudunk - torkolta le Müller felügyelő a pszichológust. -
Inkább azt mondja meg, hogyan csíphetjük fülön!
A pszichológus tanácstalanul széttárta a karját.
S miközben a fényes napkorong háborítatlanul kúszott egyre feljebb az égen, s a rend őrei a
központban tanácskoztak, a járókelők pedig az utcán tárgyalták meg az újabb bombamerénylet
részleteit, egy púpos hátú öregember szuszogva mászott fölfelé a lépcsőkön egy kis padlásszobába.
Neki is megvolt a húsvéti öröme.

♦♦♦

Az asztal gyönyörűen meg volt terítve a reggelihez. Stephanie lába földbe gyökerezett a
teraszajtóban. Huszonhárom évi házasságuk során ez volt az első alkalom, hogy Günther megterített.
- Boldog húsvétot! - kiáltotta a férfi túláradó örömmel, és ölelésre tárt karokkal közelített
feleségéhez. - Kapok egy puszit?
Választ sem várva arcon csókolta Stephanie-t. Az asszony kelletlenül tűrte, majd kibontakozott
Günther öleléséből.
- Nagyon szép - jegyezte meg az asztalra pillantva.
- A te kedvedért csináltam. Kérsz egy kávét?
- Köszönöm - mondta Stephanie visszafogottan. - Kalácsot is sütöttél?
- Igen - düllesztette büszkén a mellét Günther. - Ebédre pedig báránysültet készítettem. Jobban
mondva készíttettem. Megkértem a szomszéd mészárost, tudod, kire gondolok. De a párolt káposztát
és a köretet teljesen egyedül fogom megfőzni.
- Báránysült? - értetlenkedett Stephanie.
- Igen. Ma a gyerekek is itt ebédelnek, és már előre örülnek, hogy újra együtt látnák minket.
- Minek örülnek?! - Stephanie kezdett kijönni a sodrából. - Hát ezt meg honnét veszik?
Günther arca elkomorult.
- Nem tudsz végre megbocsátani, és elfelejteni a történteket? - kérdezte szemrehányóan. - Mit
akarsz? Lőjem főbe magam, álljak pellengérre a piactéren, és dobáltassam meg magam záptojással?
Stephanie felugrott.
- Szó sincs róla! De ne komédiázz! Eltávolodtunk, elhidegültünk egymástól, ez a szomorú valóság.
Ezt nem lehet holmi báránysülttel vagy szépen terített asztallal egy csapásra helyrehozni! Ha mégis
megpróbálnánk együtt maradni, akkor az a feltételem, hogy kezdjük az egészet előröl. Hallod? Elölről
akarom kezdeni, nem pedig folytatni ott, ahol abbahagytuk! Ha te erre nem vagy képes, akkor kár a
gőzért.
 - Szóval továbbra is meg akarod játszani az emancipált nőt, aki reggelente a hivatalba rohan,
szemináriumokra és munkaértekezletekre fecsérli az idejét, és nagyképűsködik? - vágott vissza
Günther is emelt hangon. - S ha megéhezem, főzzek magamra, legyek papucsférj, és boldogan
törődjek bele, hogy a feleségem maholnap többet keres, mint én?
- Igen, pontosan így van! - vágta rá Stephanie magából kikelve. - Te indítottad el a lavinát, a
következményeit is viselned kell. Eldobhatod a csitri szeretődet, visszatérhetsz a jó meleg családi
fészekbe, és kényelemben várhatod a nyugdíjat, de azt nem kívánhatod, hogy ebbe én is beszálljak.
- Régebben ez kielégített téged - hányta a szemére Günther. - Boldog voltál, hogy háztartásbeli
vagy, hogy főállású feleség és anya lehetsz, és nem hajtott a vágy a... hogyan is mondják mai szóval...
az önmegvalósításra.
- Igen, ez így volt. Hozzáteszem, hogy még akkor, mielőtt te magad kezdtél volna előállni
mindenféle vad ötlettel. A te elképzeléseidet és vágyaidat hallgatva nekem is kinyílt a szemem. Én is
beláttam, hogy az életünk nem folytatódhat a régi kerékvágásban. Mára már biztosan tudom, hogy
nem is akarok többé a régi módon élni.
- Én viszont nem vagyok hajlandó megbarátkozni az új viselkedéseddel! Olyan feleségre van
szükségem, akinél a házastárs és a család áll az első helyen. Torkig vagyok a modern nőkkel!
- Ebben az esetben keress magadnak másik feleséget! - tanácsolta Stephanie angyali
nyugalommal. - De kötve hiszem, hogy egyet is találnál. Az ilyenek már rég kihaltak. Esetleg nézz
körül a múzeumban, a múmiák között akad talán olyan asszony, amilyenre vágysz.
Meg sem várta, hogy Günther felocsúdjon elképedéséből, sarkon fordult, végigsétált a teraszon, és
beszállt kis autójába, amit néhány hónapja vett magának.

♦♦♦

Húsvétvasárnap Arthur első ízben kapott kimenőt a kórházból. Az orvosok bizakodtak, megfelelő
kezelés mellett minden remény megvolt arra, hogy a beteg teljesen felépüljön. A műtét idejében
történt, azaz a rák még nem támadott meg más szerveket. Arthur sugárkezelést kapott, és végre
elindult a gyógyuláshoz vezető úton. Érezte, hogy a nehezén már túljutott, és felülkerekedett benne az
élni akarás.
Wilbert kényeztette, ahogy csak tudta. A szép időre való tekintettel a balkonon terített asztalt,
csokrot tett a közepére, és a tányérok mellé egy-egy helyes kis csokinyuszit állított.
Éppen asztalhoz ültek, amikor csöngettek.
- Szent ég, ez meg ki lehet? - dermedt meg Wilbert.
- Eredj, és nézd meg - javasolta Arthur, és hátradőlt a székben.
Hangok szűrődtek ki az előszobából, aztán megjelent az asztalnál Ottó Sachse és a felesége.
Mindketten ünneplőben voltak, Edith nagy csokor aranyesőt tartott maga előtt.
- Á, Göbel úr! - Edith hangjában meglepődés és rosszallás csengett. - Már hazaengedték? Örülök,
hogy jobban van.
- Sajnos Arthurnak este vissza kell mennie a kórházba - magyarázta Wilbert. - Foglaljatok helyet!
Hozhatok egy kávét?
Ottó közelebb húzott egy széket, de Edith megfogta a vállát.
- Tulajdonképpen a kirakodóvásárt indultunk megnézni. Utána hajókázhatnánk a Rajnán, sőt a
hajón ebédelhetnénk.
- Ez nagyszerűen hangzik - bólogatott Wilbert, - de egy ilyen program túlságosan megerőltető
lenne Arthur számára. Talán jövő húsvétkor sort keríthetünk rá.
A szülők összenéztek, s Ottó villámló tekintettel, ellentmondást nem tűrő hangon folytatta:
- Biztos vagyok benne, hogy Göbel úr meg lesz nélküled is. Majd átjön a barátnője, és gondját
viseli.
Wilbert érezte, hogy elérkezett a nagy pillanat. Arthurhoz lépett, és megfogta a kezét.
- Egyszer meg kell tudnotok az igazságot - mondta kertelés nélkül. - Artúr és én egy pár vagyunk.
A tanfelügyelőségen már benyújtottam a lemondásomat. Arthur gyógyulása után Hollandiába
költözünk. Felkínáltak megvételre egy malmot, ott fogunk lakni, és kizárólag a kedvteléseinknek
élünk, míg Isten segedelmével meg nem öregszünk.
Ottó Sachse eltátotta száját a meglepetéstől.
 - Miket beszélsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy... - tört ki azután.
- Szégyelljétek magatokat! - visította Edith. - Igen, szégyelljetek, pfuj, ez egyszerűen malackodás!
Ottó a haját tépte.
- Mit kell megélnem, és ráadásul pont ma! Hogy az én egyetlen fiam is azok közé tartozik... Hát
ezt érdemeltük?
- De apa, anya! - könyörgött Wilbert, ám apja félbeszakította.
- Semmi apa meg anya! Független emberek vagyunk. Addig ne kerülj a szemem elé, amíg
orvoshoz nem mész, és ki nem kezelteted magad!
- Úgy van - helyeselt Edith. - Ez betegség. Lelki betegség. Pszichiáterre van szükséged.
- Nem, mama, ez nem betegség - ellenkezett Wilbert, de szülei rá sem hederítettek. Hangosan
méltatlankodva hagyták el a lakást.
- Biztos, hogy ezt akartad? - kérdezte Arthur, amikor a ház elől elporzott az autó.
- Igen, ennek így kellett lennie - nyugtatta meg Wilbert, és gyöngéden átkarolta Arthur sovány
vállát.

♦♦♦

Kati és Hannes nem akartak egyházi esküvőt, de annál ünnepélyesebb volt a polgári
házasságkötés. Kati pasztellsárga selyemruhában jelent meg az anyakönyvvezető előtt. A szabó nem
sajnálta az anyagot, a húzott alj dús rakásokban omlott a földre. A sárga kis kalapon tüllszalag
helyettesítette a fátylat. Mindent egybevetve Kati elragadóan nézett ki, és Hannest majd szétvetette a
büszkeség, ahogy üdvrivalgásban kitörő klubtársaik és barátaik sorfala előtt menyasszonyát a
városházára vezette. Kati munkatársai sem akartak lemaradni a nagy eseményről, sőt néhány orvos is
megjelent az Erzsébet Kórházból. Hebestreit professzor az esküvő kedvéért még a szabadságát is
megszakította. Nászajándékként engedélyezte, hogy Kati az olaszországi nászutat követően újra
munkába álljon a sebészeti osztályon, de az ifjú ara még a legénybúcsú napján bizalmasan megsúgta
Bergen doktornőnek, hogy anyai örömök elé néz.
- Tudja, igyekeznem kell, nehogy nyugdíjasként szüljem meg a gyermekeinket - magyarázkodott
szemérmesen, de boldogan Kati. - Hannes már elmúlt negyven, és én is két hónap múlva betöltöm a
harminchetet. Már így is kissé kifutottunk az időből!
Szóval most Andrea is ott tülekedett a városháza előtt a tömegben, és várta, hogy az újdonsült pár
megjelenjen a kapuban.
Nem kellett soká várni. Már nyílt a kapu, és üdvözült mosollyal az arcán kilépett Kati, mellette
Hannes. A vendégsereg ujjongott, marékszámra szórták a rizst, a lépcsőkön aprópénzek gurultak
szerteszét. Kati alig tudta tartani a sok virágot, pedig még gratulálok hosszú sora kígyózott felé.
Nővérek és ápolók ráztak vele kezet, és elhalmozták jókívánságaikkal.
Andrea sajnálkozva fordult oda Ewald Midiikéhez.
- Tudom, szívesen maradna még, de szólít a kötelesség.
Együtt ballagtak vissza a várakozó mentőautóhoz, ahol Jupp strázsált a rádió mellett, készen arra
az esetre, ha a központból hívnák őket. Szerencsére azonban nem érkezett újabb bejelentés, így végre
egyszer sietség nélkül indultak vissza a kórházba.

♦♦♦

Az öregember látszólag céltalanul rótta a város utcáit. Kezében elnyűtt reklámszatyor himbálózott,
és minden lépésnél megzörrent.
A gyalogos átkelőhelynél megállt, tétován körülnézett. A járókelők ügyet sem vetettek rá, pedig
ápolatlan külsejével meglehetősen feltűnő látványt nyújtott. Amikor a lámpa zöldet mutatott,
megindult.
A következő kereszteződéshez akkor érkezett, amint a lámpa éppen pirosra váltott, de az öreg nem
állt meg. A zebra közepéig ért, amikor egy autó nagy sebességgel befordult a sarkon. A vezetőnek
fékezni sem volt ideje, máris bekövetkezett a baleset. Egy nő felsikított, a kerekek csikorogtak,
hatalmas csattanás és üvegcsörömpölés hallatszott, és az öregember zsákként dőlt el az aszfalton. Ott
is maradt mozdulatlanul.
 ♦♦♦

A mentőegység éppen az Erzsébet Kórház felé tartott, amikor az újabb hívás érkezett.
- Baleset a Friedrichstrasse és a Hollanderdamm sarkán - jelentette Waltérné. - Egy súlyos sérült
van. Valami öregembert ütöttek el a zebrán.
- Azonnal indulunk - szólt vissza Ewald a rádión. Jupp már fordult is a mentőautóval, és közben
bekapcsolta a szirénát.
Gyorsan beértek a belvárosba. A helyszínelők már ott voltak, és a kíváncsiskodó járókelők is szép
számmal gyülekeztek.
Az egyik rendőr a balesetben résztvevő gépkocsivezetővel foglalatoskodott. Sokkos állapotban
volt, minden bizonnyal ő is kórházi ápolásra szorult. Andrea a vezetőt Ewald Miehlke gondjaira bízta,
jómaga pedig a földön fekvő, mozdulatlan férfihoz lépett.
Óvatosan végigtapogatta, megvizsgálta a pulzusát, a reflexeit, aztán infúziót kötött be, hogy a
nagyfokú vérveszteséget pótolja.
A további vizsgálatokat célszerűbb volt a mentőautóban elvégezni, ezért Ewald és Jupp a
hordágyra fektette és a mentőbe tolta a sérültet.
Ewald fogta a gézvágó ollót, és munkához látott, hogy az embert megszabadítsa ruházatától.
Leírhatatlan volt a csodálkozása, amikor a rongyok közül egy elhanyagolt női testet látott
kibontakozni.
Nem maradt azonban idejük azon tanakodni, miért leplezte kilétét a nő, azonnal mesterséges
lélegeztetésre volt szükség. Andrea a vérömlenyek kiterjedését vizsgálta, az eltört combcsontot sínbe
tette, és bekötözte a vérző sebeket. Míg gyakorlott kézzel a pólyát tekerte, megkérdezte:
- Találtatok nála iratokat?
- Semmit. A rendőrök szerint nem volt nála táska vagy efféle. A zsebei is üresek.
Andrea felegyenesedett. Szeme végigfutott a sérültön. Az asszony úgy negyven-negyvenöt év
körüli lehetett, de sokkal idősebbnek nézett ki. Arca és teste az italtól és feltehetően a mértéktelen
gyógyszerfogyasztástól vizenyősen felpuffadt. A mentőorvos sajnálkozva állapította meg, hogy a nő
ezt leszámítva is rendkívül csúnya. Mi több, egyenesen visszataszító. Átvillant az agyán, hogy Anger
doktor nem fog fukarkodni sértő megjegyzéseivel, ha meglátja a beteget. Talán jobb is az asszonynak,
ha eszméletlen állapotban marad, legalább nem kell végighallgatnia a bántó szavakat.
Bizonytalan kopogás hallatszott a jobb oldali ajtó felől. Andrea letakarta a sérültet egy lepedővel,
és intett Juppnak, hogy nyisson ajtót.
- Ezt elvesztette a bácsi - mondta egy gyermekhang.
- Ezt a szatyrot? - csodálkozott Jupp.
- Aha. Pontosan láttam. Amikor nekiment az autó, a táska átrepült az út másik oldalára. Felvettem,
és oda akartam adni a rendőröknek, de azok nem figyeltek, csak azt mondták, hogy menjek vissza az
anyukámhoz.
- Köszönöm, kisfiam - vette át a szatyrot Jupp. - Hogy hívnak?
- Sven. Sven Seelbach. Ott lakunk pont szemben.
- Hát akkor köszönöm, Sven.
Valami ketyegett. Jupp behúzta az ajtót, de a ketyegés nem maradt abba.
- Ejha! - kiáltott fel hirtelen a sofőr.
- Indulhatunk! - szólt előre Bergen doktornő. - Gyorsan a kórházba!
- Nem lehet - mondta Jupp fakó hangon.
- Mit jelentsen ez? - csattant föl Ewald Miehlke. - Ha a doktornő azt mondja, indulás, akkor...
Hangja elakadt, ahogy belepillantott az orra alá dugott szatyorba.
- Igazad van, mégsem indulunk.
Andrea rosszallóan hajolt előre. Mint mindig, most is a beteg sorsáért aggódott.
- Hogyhogy nem megyünk?
- Bomba van a fedélzeten - közölte Jupp tárgyilagosan.
Az események felgyorsultak. Valaki elvette Jupp kezéből a szatyrot, és tisztes távolságba vitte. A
rendőrök villámgyorsan hátrább terelték a bámészkodókat, és lezárták az utcát. Amikor a mentőautó
kikanyarodott, akkor érkeztek a helyszínre a tűzszerészek. A bombát különleges páncélozott járműre
helyezték, hogy a közeli katonai gyakorlótérre szállítsák, ahol hatástalanítani fogják. A pokolgépekre
specializálódott különítményt már riasztották, ők helikopteren indultak a rendkívüli feladat
végrehajtására.
- Kész csoda, hogy megszabadultunk a bombától - sóhajtott Jupp, ahogy elhaladtak a
rendőrkordon mellett. - De az igazi az lesz, ha ettől a nőszemélytől is megszabadulunk - tette hozzá
maliciózusan.
Andrea nem válaszolt. A történtek ellenére szánalmat érzett az asszony iránt. Még aznap sikerült
tisztázni a sérült kilétét. A nő negyvenhárom éves volt, régóta segélyekből élt, és ideggondozói
kezelés alatt állt. A szomszédok szerint rendszeresen ivott, de senkit sem bántott.
Mihelyst a beteg állapota lehetővé tette, egy másik gyógyintézetbe helyezték át, ahol igazságügyi
szakértők és elmeorvosok vetették vizsgálat alá.
Az asszony indítéka napnál világosabb volt. Mindenkit gyűlölt, akinek nálánál jobban ment a sora.
Bár az asszony ténykedése óriási bűn volt a társadalommal szemben, Andrea személy szerint nem
tudta elítélni. Visszataszító külseje miatt kiközösítették, s az élet nem sok örömet juttatott
szerencsétlennek. Igaz, hogy értelmi képességei az átlagot messze meghaladták, de nem az
intelligencia az, amit a férfiak egy nőben elsősorban észrevesznek. Annak ellenére, hogy kitűnő
minősítéssel szerzett egyetemi diplomát, csúnyasága miatt állás nélkül maradt. Keserűen
megtapasztalta, hogy az élet igazságtalan, és nála ezerszer gyengébb képességű férfiakat alkalmaznak
ott, ahol őt elutasították. A szakmai kudarcok és az ezzel járó anyagi nehézségek után egy
reménytelen szerelem végképp elindította a lejtőn, s inni kezdett. Innen már nem volt visszaút.
Teljesen magára maradt, és egyre jobban gyűlölte az embereket. Ez a szélsőséges indulat ösztönözte
őt borzalmas tetteire.
- Azt akartam, hogy úgy táncoljanak, ahogyan én fütyülök - fejezte ki tömören már az első
meghallgatás során. - Nem öltem meg senkit, bár az is megeshetett volna. Az emberek számomra
nullák. Úgy bánok velük, ahogy ők viselkednek velem szemben.

A lankás Rajna-part déli verőfényben fürdött. Stephanie a szendvicsét eszegette, közben jókora
darabokat tört le belőle a körülötte totyogó kacsáknak. A kis bestiák étvágya csillapíthatatlan volt.
- Olyanok, mint a gyerekek - szólalt meg mellette egy kedves hang. Stephanie felnézett, szeme
felcsillant. Megismerte az idős hölgyet, aki hónapokkal azelőtt a képes újságot a kezébe nyomta.
Csakis ő lehet. Senki más nem mosolyog ilyen barátságosan, és senki nem hord ilyen rikító piros
kalapot az ő korában. A kalap alól ősz fürtök kandikáltak elő, az aprócska fátyol mögül szürkéskék
szempár fürkészte Stephanie arcát ugyanazzal a melegséggel, mint első találkozásuk idején.
- A gyerekek is ilyen telhetetlenek - mondta a hölgy, miközben letelepedett Stephanie mellé a
padra. - A gyerekek meg a férfiak.
- Ha nem teszünk ellene semmit - tette hozzá az asszony csendesen. - Meg kell tanulniuk, hogy
mindenkinek saját élete és igényei vannak.
- Úgy bizony - bólogatott a nénike olyan hevesen, hogy a kalapja kis híján lepottyant. - De a másik
véglet sem helyes - folytatta, és közelebb húzódott Stephanie-hoz. Még a kezét is megragadta a
nagyobb nyomaték kedvéért.
- Bocsásson meg neki! - kérte szívhez szólóan. - Higgye el, tanult a leckéből, és kész arra, hogy
tiszteletben tartsa a maga kívánságait.
Stephanie-nak még az álla is leesett a nagy csodálkozástól.
- Honnan tudja maga... - dadogta zavartan.
- Béküljön ki a férjével, hiszen látja, mennyire igyekszik! - tanácsolta a hölgy titokzatosan
mosolyogva. Mosolygott a szeme, mosolygott minden ránc az arcán, fehér kesztyűs kezével pedig
felmutatott az égre.
Stephanie akaratlanul is a magasba nézett. Eleinte hunyorgott, mert a nap a szemébe sütött, de
aztán meglátott a nagy fényességben egy hatalmas, piros hőlégballont, amint lassan ereszkedett lefelé
a kék égből.
A ballon egyenesen az Erzsébet Kórház teteje felé tartott. Körben mintha valami írás lett volna
rajta. Az asszony ernyőt csinált a kezével, úgy próbálta kibetűzni.
- STEPHANIE, SZERETLEK! - hirdette a felirat ország-világ előtt.
 Ez nem lehet igaz! Az asszony az ismeretlen hölgy nyakába akart borulni, de a pad üres volt.
Stephanie zavartan forgolódott. Pedig itt kell lennie valahol, nem nyelhette el a föld!
Bokortól bokorig futott, leszaladt a folyópartra, kereste a kórház felé vezető sétányon, de
mindhiába, a kis piros kalapnak gazdástul nyoma veszett.
Végül föladta a keresést. Megszaporázta lépteit, és visszaindult a kórházba. Amikor a főbejárattal
szemközti parkolóhoz ért, léggömbeső zúdult rá.
Sok száz, szív alakú, tűzpiros léggömb libegett, táncolt lefelé a levegőben. A járókelők megálltak,
nyakukat nyújtogatták, a házak ablakai sorra kitárultak, kíváncsi fejek jelentek meg, mindenki az eget
kémlelte. A nagy, piros hőlégballon lassan tovaúszott, a gyerekek lelkesen integettek utána.
- Szeretlek - hallotta most Stephanie közvetlenül a háta mögül férje jól ismert hangját. Megperdült,
és majdnem feldöntötte Günthert, aki ott állt, jobb kezében egy szív formájú luftballonnal. Meleg
tekintetéből határtalan bizakodás áradt.
Az asszony némán átvette a léggömböt, és megölelte a férfit.
- Kezdjük elölről! - suttogta Günther a fülébe.
Stephanie válasz helyett megcsókolta.

Andrea elégedetten hajtotta be az ablakot, és az orvosok újra körülállták Hebestreit professzor

íróasztalát.
- Óh - sóhajtott Krottenbaum doktornő álmodozva -, milyen szép is az igazi szerelem!
- Az egész csak színjáték! - dohogott Anger doktor. - Hála az égnek, nekem nincs szükségem
efféle felhajtásra, hogy a feleségem tetszését elnyerjem.
- Ilyesmi már amúgy sem segítene, ha a felesége tudná, micsoda utálatos alak maga valójában -
hallatszott egy elejtett megjegyzés.
Anger doktor sértett vadkanként fújtatott.
- Ki volt az? - dühöngött.
- Térjünk vissza megbeszélésünk tárgyára! - vette elejét a folytatásnak Hebestreit professzor. - A
holnapra tervezett szívműtétnél tartottunk...
Minden szem a professzorra szegeződött, aki felolvasta a másnapi műtéti beosztást. Andrea
megkönnyebbült sóhajtását szerencsére senki sem hallotta meg.

VÉGE

Az igényes szórakozás emblémája