John D.

Barrow

A végtelen könyve

AKKORD KIADÓ
Az eredeti mű címe:
John D. Barrow
The Book of Infinity
Jonathan Cape, London, 2005

Fordította: Erdeős Zsuzsanna

Lektor: Pataki János

Copyright © John D. Barrow, 2005

Hungarian translation © Erdeős Zsuzsa, 2008
Hungarian edition © Akkord Kiadó, 2008

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részlete

csak a kiadó előzetes engedélyével használható fel.

ISBN 978 963 252 019 3

ISSN 1586-8419

Kiadja az Akkord Kiadó Kft.

Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor
Szerkesztette: Oláh Judit
Borítóterv: Kállai Nagy Krisztina
Tördelés, tipográfia: Simon Attila

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György
 Luca Ronconinak
korlátlan fantáziájáért
 „Sok angol író kénytelen a camdenbeli botrányokról 1 írni,
mert a nagy témák máshol vannak.”

Damon Galgut1

1
Utalás B. E. Ellis: Rules of Attraction (A vonzás szabályai; Európa Könyvkiadó,
2002. Ford.: M. Nagy Miklós) című könyvére. (A szerk.)
Tartalom

Előszó 8

1. Sok hűhó mindenért

A végtelen első megközelítése 12
A végtelen utánzatai 14
Zénón paradoxonjai 28

2. A végtelen, a talán és valóban, a látszólag és ténylegesen

Sötétség délben 31
Egy tisztán arisztotelészi kapcsolat 34
A végtelenség és az Isten 37
Egy csipetnyi Kant 44

3. Üdvözöljük a Hotel Végtelenben!

Szállodák 46
Élmények a Hotel Végtelenben 48
A Hotel Végtelen könyvelése 53

4. A végtelen nem egy nagy szám

Fogalomzavar 55
Albert von Sachsen paradoxona 55
Galilei paradoxona 58
Kadmosz és Harmonia 64
Terminátor 0, 1/2 és 1 66
Megszámlálható végtelenek 69
Megszámlálhatatlan végtelenek 70
Az égig érő torony 73
5. Georg Cantor őrültsége
Cantor és fia 77
Kronecker krónikája 78
Cantor, Isten és végtelen – vonzó szentháromság 84
Minden rossz, ha rossz a vége 87

6. A végtelen három arca

Hármas csúcs 89
Kezdjük a fizikával 90
Meztelen végtelenek 99
A nagy kékség 103
Végtelenség hátramenetben 106

7. Végtelen-e a Világegyetem?
Minden, ami létező 107
A kozmológia illegalitásba vonul 112
Görbült világegyetemek 118
A topológia problematikája 123
Az egységesség problematikája 127
A gyorsulás problematikája 132
Hol is vagyunk? 134
A ragyogás 135

8. Az örök visszatérés
Egy világegyetem, ahol semmi nem eredeti 140
A nagy menekülés 143
Az időbeli változat – egyszer már megtörtént 145
A végtelen történet 148
A végtelen etikája 151

9. Vég nélküli világok

Másfajta történelmek 157
Nem e világból 162
Felfúvódás mindenütt 170
Tudatos beavatkozások – sötét zsaruk 175
Szimulált világegyetemek 179
Akkor tehát hogyan éljünk? 183
10. Végtelen gépek
Szuperfeladatok 186
Megdörzsöljük Thomson lámpáját 189
Egy kis Norse-kód 193
A végjátékprobléma 195
A relativitás és a csodálatos zsugorodó ember 197
Időzítés kérdése 200
Newtoni szuperfeladatok 201
Relativisztikus szuperfeladatok 204
Ősrobbanások és nagy összeomlások 208

11. Örökké élni

A gyermekkor vége 213
Az örökkévalóság szociológiája 215
Mi a gond a végtelen jövővel? 218
A furcsa, az ismerős és az elfelejtett 220
Vérfertőző időutazás 223
A nagymama-paradoxon 225
Konzisztens történelmek 226
Turisták a jövőből 227
A pénzvilág időutazói: végtelen pénznyerő gépek 229
Miért nem változtathatjuk meg a múltat 231
Végtelen – hol ér véget? 233

Jegyzetek 236

Név- és tárgymutató 265

Előszó
„A végtelent festem”
Vincent van Gogh2

E könyv témája a lehető legnagyobb dolog. A kedves Olvasó a lehető

legbővebb útikönyvet tartja a kezében, amelynek segítségével eljuthat
bárhová, induljon akár autósztrádán, vagy ejtsen útba minden kis falut.
A végtelen fogalma az embert már több ezer éve foglalkoztatja. A
teológusok és a tudósok is meg akarták érteni, méretre akarták szabni,
ki akarták deríteni, alakja és mérete mindig egyféle-e, és el akarták
dönteni, ki kell-e taszítanunk, vagy belefér-e a Világegyetemről
alkotott emberi leírásokba. Vajon a probléma egyik része vagy a
megoldásé?
A kérdés ma nagyon is élő. A fizikusok azért keresnek egyre
intenzívebben egy „mindenelméletet”, mert megváltozott a
végtelenhez való viszonyuk. Lehet, hogy a végtelen előtérbe kerülését
figyelmeztetésként kell értelmeznünk: az igazság keresésének útja
zsákutcába torkollott. A szuperhúrelméleteket talán éppen azért
fogadták olyan lelkesen, mert segítségükkel ügyesen el lehetett kerülni
a korábbi elméletekben felmerülő végtelenségproblémákat.
Az izgalmas új elméletek alapján nem dönthető el, hogy az anyag a
végtelenségig osztható-e. Lehet, hogy a meglévő részecskékben
mindig újabb, kisebb, még elemibb egységeket találunk majd, mint egy
végtelen Matrjoska-baba készletben? Vagy van egy határ, egy
legkisebb „tárgy”, egy legkisebb méret vagy egy legrövidebb
időtartam, ami tovább már nem osztható? Vagy esetleg a világot alkotó
alapvető entitások nem is kis részecskék?
A kozmológusoknak is meggyűlik a baja a végtelennel. Évtizedeken
keresztül megelégedtek azzal az elképzeléssel, hogy a téridő
Világegyetem egy szingularitással kezdődött, ahol a hőmérséklet, a
sűrűség és szinte minden más végtelen volt. De ha figyelembe vesszük,
amit a gravitációról és a kvantumelméletről tudunk, vajon tényleg
lehetségesek valódi végtelenek? Ha megjelennek, az siker vagy
kudarc? A végtelenek megléte csak azt jelenti, hogy a kirakós játéknak
még nem találtuk meg elég darabját, vagy esetleg elengedhetetlen a
végső problémák megoldásához, például a Világegyetem kezdete és
vége, vagyis az Ősrobbanás (Big Bang) és a végső összeomlás (Nagy
Reccs) időpontjának meghatározásához?
A kozmológusok más, különös végtelenségen is töprengenek: lehet,
hogy a jövő végtelen? Lehet, hogy a Világegyetem örökké fennmarad?
Egyáltalán: mit jelent, hogy „örökké”? Elképzelhető egy örökké
fennmaradó életforma? Vagy, az ember felé közeledve, mit jelentene
társadalmi, személyes, szellemi, jogi, anyagi vagy pszichológiai
szempontból, ha örökké élnénk?
A matematikusoknak is szembesülniük kellett a végtelenség
lehetőségével. Nehéz kérdés ez, talán a legnehezebb, amivel
matematikus találkozhat. Hetven évvel ezelőtt a matematikusok között
szinte polgárháború dúlt a végtelenségek jelentősége körül. Az
eredmény sok „sebesült” és sok keserűség volt. Volt, aki a végtelent
egyszerűen száműzte volna a matematikából, illetve a tudomány
határait úgy húzta volna meg, hogy a végteleneket ne kelljen valóban
létező dolgokként kezelni. Matematikai szaklapok szűntek meg és
matematikusok közösíttettek ki, mert megpróbálták a végtelent
kiküszöbölni a matematikából.
A zűrzavart egyetlen ember okozta. A zseniális Georg Cantor
bebizonyította, hogy Galilei háromszáz éve felfedezett
végtelenparadoxonjai mégis értelmezhetőek. Milyen a végtelen
halmazok természete? Hogyan lehetséges, hogy egyes elemeit
eltávolítva belőle továbbra is végtelenek maradnak? Az egyik végtelen
lehet nagyobb a másiknál? Elképzelhető egy végső, legnagyobb
végtelen, aminél nagyobb nem építhető fel, és nem képzelhető el, vagy
minden végtelennél van még végtelen sok nagyobb? Cantor sajnos
nem élte meg, hogy elmélete hatására kialakult egy elismert
matematikuscsoport. A végtelen matematika befolyásos ellenzői
mellőzték és szakmailag tönkretették, ezért néha hosszabb időkre fel is
adta a matematika művelését. Máskor, amikor egyes katolikus
teológusok lelkesen támogatták elgondolásait, ismét munkába fogott.
Közben viszont hosszú depressziós szakaszoktól és más betegségektől
szenvedett. Végül magányosan halt meg egy szanatóriumban. A
matematika egy mellőzött hőse volt, tehetséges zene- és
festőművészként és lángelmeként egyaránt. Az egyik fejezetben
leírtam megható történetét.
Mind a régebbi, mind a mai teológusok sokat küzdöttek a hitükben
és elméleteikben megbúvó végtelenekkel. Isten végtelen? Bizonyára
„nagyobb”, mint a közönségesebb végtelenek, amilyen például a
pozitív számok végtelen listája. A különféle vallások hogyan kezelik a
végteleneket? Fenyegetésnek tartják őket, vagy valami emberfeletti
megnyilvánulásának? Cantor erre teljesen meglepő választ adott.
Az ókori gondolkodókat Zénón óta foglalkoztatták a többféle
területen jelentkező végtelenparadoxonok. Hogyan állnak ezzel a mai
filozófusok? Őket miféle problémák aggasztják? A könyvben
felsorolunk néhány ma vitatott kérdést, amelyek a
természettudományok és a filozófia határterületein adódnak azzal
kapcsolatban, hogy vajon el lehet-e végezni végtelen számú feladatot
véges idő alatt. Létezhet-e olyan számítógép, ami efféle
szuperfeladatra képes? Ha lenne ilyen, az milyen következményekkel
járna? A kérdés egyszerűen hangzik, de a filozófusoknak még a benne
szereplő fogalmakat is tisztázniuk kell: pontosan mit értünk a
„lehetséges”, „feladat”, „végtelen”, „szám”, „véges” és nem
utolsósorban az „idő” fogalmán.
Ha távolabbra tekintünk a modern tudományok területén, furcsa
problémákba ütközünk a végtelennel kapcsolatban: a Világegyetem
véges vagy végtelen? Örökké fennmarad? A múlt végtelen? Történhet-
e vajon bármi egy végtelen világegyetemben? Létezik olyan feladat,
amelyet egy számítógép csak végtelen idő alatt oldana meg? Milyen
lehet egy ilyen feladat?
A legtöbben úgy gondolják, a végtelenség és a határtalanság
ugyanazt jelenti. Pedig nem. Vannak véges dolgok, amilyen például
egy golyó felülete, amelyek teljesen határtalanok. Egy légy
akármeddig sétálhatna rajta körbe anélkül, hogy bármiféle korlátba
ütközne. A nem sík felületek ilyenek – de mi történik, ha végtelenül
görbülnek? Hiszen Einstein már bebizonyította, hogy az űr görbült –
akkor milyen lehet a Világegyetem?
Meglepő, de az idő is többféleképpen képes arra, hogy egyszerre
legyen véges és vég nélküli. Az időt általában úgy képzeljük el, mint
egy előttünk álló egyenes utat. Az idő igazán egyértelműnek tűnik.
Minden egyes eseményről megállapítható, hogy egy másikhoz képest a
jövőben vagy a múltban helyezkedik-e el. A Világegyetem azonban
sajnos nem ilyen egyszerű. Gondoljunk az egy sorban menetelő
katonákra: mindegyikük meg tudja mondani, hogy ki megy előtte, és ki
utána. Ha viszont körben haladnak és az első utoléri az utolsót,
mindenki egyszerre lesz mindenki előtt és mindenki után! A sorrend
megszűnik. Ha az idő ehhez hasonló módon körbezárul, akkor
lehetséges lesz az időutazás, és sokféle furcsa paradoxont agyalhatunk
ki. Például, az Olvasó figyelmesen elolvassa ezt a könyvet, majd
visszautazik az időben, és szóról szóra elmondja nekem, hogy mit
fogok benne megírni. Akkor vajon ki lenne a könyv szerzője? Az
Olvasó általam ismeri, én pedig általa. A semmiből teremtődött – egy
kicsit úgy, mint maga a Világegyetem.
Könyvem elkészültének különféle szakaszaiban sok segítséget és
hasznos ötletet kaptam a következőktől, akiknek most szeretnék
köszönetet mondani: Luca Ronconi, Sergio Escobar, Pino Donghi,
Bruna Tortorella, Serafino Amato, Guilio Giorello, Paul Davies,
Michael Brooks, Jörg Hensgen, Will Sulkin, Gary Gibbons, Joseph
Dauben, Janna Levin, Stephen Clark és Steven Brams. Luca
Ronconinak ajánlottam különös hálával lelkes, ötletes munkájáért,
amelynek eredményeképpen a Végtelenek ilyen sikeres lehetett az
olasz színházakban. Szeretném megköszönni Elizabeth végtelen
türelmét is, amelyet a munkám során mutatott, és a gyermekeinkét is,
akik, bár már nem gyerekek, még mindig kételkednek abban, hogy
további könyvek megírására van szükség, és előre féltek tőle, hogy ez
a szokásosnál is hosszabbra sikeredik.
1. Sok hűhó mindenért
„Tiszta időben bármeddig ellátni.”
Alan Lerner1

A végtelen első megközelítése

Ha létezik egyetemes és felsőbbrendű tudat, én annak egy gondolata
vagyok. Amikor meghaltam, Isten továbbra is emlékezik rám. Isten
tudatában maradni, vagyis tudatom felsőbbrendű tudat általi
fenntartása vajon már nem maga a halhatatlanság?
Miguel de Unamuno2

A végtelen és a könyvek bizonyos értelemben összetartoznak.

Gondolok itt a végtelen történetekre, az összes lehetséges könyvet
tartalmazó könyvtárakra, a valaha megtörtént és soha meg nem történt
eseményeket maradéktalanul leíró könyvekre, az önmagukat író és az
önmagukról szóló könyvekre, azokra a könyvekre, amelyekből
megtudhatjuk, hogy könyvek pedig nem léteznek, és azokra,
amelyeknek vége lesz, mielőtt elkezdődnének. Kérem a kedves
Olvasót, ne csodálkozzék jobban azon, hogy könyvet olvas a
végtelenről, mint amennyire én csodálkozom, hogy írok róla. A
„végtelen”, ahhoz képest, hogy nem rendelhető interneten, meglepően
jelen van mindenütt. Előbukkan a szentbeszédekben, a legjobb
egyetemek matematika előadásain, „Az élet, a világegyetem és minden
más” típusú tudományos ismeretterjesztő művekben, és a világ összes
misztikus tanában, bár a történészek figyelmeztetnek, hogy már többen
lelték halálukat máglyán a fogalom puszta említése miatt. Egyszerre
képezi a valóságról szóló misztikus elmélkedések tengelyét (- Make
me one with everything – mondta a misztikus a hamburgerárusnak. 1) és
a tudományos-fantasztikus történetek ismerős helyszínét. Ezek mind
összeköthetőek lennének? A végtelen tényleg ilyen nagy?
A végtelen gondolata a nyugati világban évezredeken át a
legnagyobb lázadásnak számított. Az, hogy a dolgok esetleg örökké
folytatódnak, hogy nem szükségképpen van mindennek eleje vagy

1
Szójáték: egyik lehetséges fordítása: „tégy eggyé a mindenséggel”, a másik:
„kérek egyet mustárral és ketchuppal”. (A ford.)
vége, középpontja vagy határa, ellentmondott a nyugati filozófiának.
Féltek, hogy Isten elveszíti kitüntetett helyzetét, amely szerint csak Ő
lenne végtelen, a Föld is kikerülne a Világmindenség középpontjából,
a teremtés egyes mozzanatai pedig elveszítenék egyedi, különleges
jelentőségüket. A valaha csak lehetőségként felmerült események
elkerülhetetlenek lennének.
A csábítás, hogy ilyen elképzeléseket dédelgessenek, mégis erős és
egyszerű volt. Ha valaki valamit egymás után többször megismétel,
nem túl nehéz elképzelni, milyen lenne, ha abba se hagyná. A végtelen
nem más, mint az egymást követő dolgok sorozata. Az egyszerűség és
okoskodás ezen csábító keveréke ma is velünk van. A végtelen
titokzatos gondolatát nehéz pontosan megfogni, de könnyű az
ábrándozás nagy kosarába dobni; az utca embere kevésbé lepődik meg
tőle, és gyorsabban megérti, mint a többi elvont fogalmat. Bonyolult
részleteit nem fogjuk fel azonnal. A vallási hagyományok
különösképpen ismerőssé teszik számunkra, de akár az is elég, ha este
kinézünk az ablakon a csillagos égboltra, vagy ha belegondolunk, hogy
a számlálás módszere úgy van kitalálva, hogy kizárja a „legnagyobb”
szám létezését. Aki nem hiszi, adjon hozzá még egyet. Ugye, hogy
lehet?
A végtelen mégiscsak lebilincselő téma. Ott találjuk mindenféle
alapvető emberi kérdés gyökerénél. Lehetséges az örök élet? A
Világegyetem egyszer majd megszűnik? Volt valaha kezdete? Van
„széle” a Világegyetemnek vagy határtalan méretű? Bár könnyen el
tudunk képzelni végtelen számsorokat vagy szüntelen óraketyegést,
vannak másféle, érdekesebb végtelenek is. Milyen lehet a végtelen
hőmérséklet vagy fényesség – az efféle fizikai jelenségek is lehetnek
végtelenek? Vagy a végtelen csak egy szó, amit a „véges, de borzasztó
nagy” kifejezés helyett használunk néha? Az ilyen végtelenekkel
kapcsolatban több gond merül fel, mint a legtöbb hagyományos vallás
ígérte végtelen jövővel. Az örökléthez nem kell, hogy itt és most bármi
végtelen történjen. Csak annyit jelent, hogy valami mindig fog
történni: mindig lesz „ott” és „akkor”.
Van egy másik, a valláshoz kötődő végtelenség, amely nagyjából
arra vonatkozik, hogy Isten hatalma és tudása végtelen – ez több vallás
egyik kulcspontja. Ismét valami, aminek segítségével a legtöbben
könnyen meg tudják ragadni a végtelen fogalmát. Nem kell
matematikusnak lenni ahhoz, hogy ismerősnek érezzük az ilyen
transzcendens végtelenséget, ugye?
 Ahhoz már inkább, hogy megértsünk egy másik végtelenfogalmat.
A számokat a végtelenségig sorolhatjuk. Ha innen közelítjük meg a
kérdést, a végtelen az, ahová eljutnánk, ha nem hagynánk abba a
számolást. Ide természetesen soha nem érkezünk el; ebből a
szempontból a matematikai végtelen leginkább egy soha be nem tartott
ígérethez hasonlít. Egy aritmetikai Pán Péter, egy soha el nem ért cél,
egy be nem teljesülő lehetőség; az összes számnál nagyobb szám.
Valóban erről van szó?
Az Olvasó talán már kezdi érezni, hogy a végtelen sokféle lehet, és
lehet hinni az egyikben, és tagadni a másikat. A könyvben a különféle
végteleneket több irányból közelítjük meg. Megvizsgáljuk, hogyan
történhetett, hogy az ember először elfogadta a végtelen gondolatát,
majd visszariadt ennek következményeitől. Látni fogjuk a heves vitát
arról, hogy vajon létezhetett-e valaha valódi, aktuális végtelenség
véges Világegyetemünkben, és hogy a végtelen csak egy mesterséges
fogalom az események nem kielégítő leírására, beláthatatlan messzi
időre kitolható a jövőbe, vagy nem is képezheti a valóság részét egy
eddig még fel nem fedezett alapigazság miatt, amely azonban
elengedhetetlen Világegyetemünk logikai konzisztenciájához. Látni
fogjuk, hogy a matematikusok a végteleneket végül már valódi
létezőkként kezelték; összeadásokat és kivonásokat végeztek velük,
lajstromba vették őket, és amikor méretüket is megpróbálták
meghatározni, rájöttek, hogy közülük egyesek nagyobbak – végtelenül
nagyobbak – mint mások. Történetünkbe olyan meséket is szőttünk,
amelyek sokkal életszerűbbé teszik a végtelen-paradoxonokat.

A végtelen utánzatai
„Gondolkodj globálisan, cselekedj helyben”
Falragasz3

Tudjuk, hogy honnan származik a végtelen jele, a híres „fekvő

nyolcas” (∞). John Wallis oxfordi matematikus, akit elsősorban az
angol polgárháború pártatlan krónikásaként ismerünk, írta le először
1655-ben. Az ezret (tehát nagy számot) jelentő római M helyett néha
használt ⊂|⊃ jelsorozatból alakította ki a fenti jel elődjét. Ha valaki ezt
gyorsan írta le, kialakult az azóta is megmaradt ∞ alakzat. Az 1.1 ábrán
látható a jel néhány formája, illetve annak más megjelenései.
 1.1. ábra Néhány példa a „fekvő nyolcas” jelre. John Wallis a
matematikai végtelent fejezte ki vele 1655-ben. Jacob Bernoulli a
lemniszkátát4 1696-ban rajzolta. Szent Bonifác jellegzetes keresztje
700 körül jelent meg, míg az ouroborosz (az önmaga farkába harapó
kígyó vagy sárkány) első felfedezett ősi jele Kr. e. 1600-ból származik.

Honnan ered a végtelen fogalma? Vajon hordozott-e valamiféle

sajátos, a túléléshez nélkülözhetetlen értéket kiötlői számára? Az
evolucionista pszichológusok bizonyára olyan gondolkodási mintákat
vagy magatartásformákat keresnének, amelyek egymillió évvel ezelőtt
megkönnyítették a túlélést az afrikai szavannákon, és ezek
melléktermékének tulajdonítanák a korlátlan általánosítási készség
kialakulását. De semmi nem ilyen egyértelmű. A primitív életformák
léte rövid és egyszerű. Reagálni kellett, mert a hosszas elmélkedés
katasztrofális következményekkel járt volna. Az ember hajlama a
végtelenről való töprengésre sokkal később alakult ki, a körülöttünk
lévő Világegyetem megtapasztalásának egyik következményeként.
Felmerült a kérdés, vajon miféle utak vezetnek a végtelenbe?
Van egy világos helyzet, amelyben az emberi elme szembekerül a
végtelennel. Tudatunk révén képesek vagyunk arra, hogy előre
tekintsünk, és felismerjünk egyes törvényszerűségeket.
Tapasztalatainkat szimbólumokba és formulákba sűríthetjük, amelyek
természetesen tömörebbek, mint maguk a tapasztalt események.
Képesek vagyunk történetírásra. A világ ilyen tömöríthetősége és
rendszerezhetősége teszi a matematikát olyan hasznossá: ki tudjuk
választani a nyilvánvaló ismétlődéseket, és le tudjuk írni azokat szám-
vagy jelsorozatok formájában. Az ilyen sorozatok nem kell, hogy
egyszer csak véget érjenek. A lista folytatható. Így válik hihetővé,
hogy az ábrázolt események is vég nélkül folytatódhatnak, még ha erre
nincsenek is közvetlen bizonyítékaink.

A végtelen idő gondolata

„Az örökkévalóság rémítő gondolat. Elvégre is, mikor lesz vége?”
Tom Stoppard5

Azt mondják, „a halhatatlanság az emberiség legbátrabb gesztusa az

ismeretlen felé”6 egyáltalán nem magától értetődő válasz a
hétköznapok realitására. Az ember, mint minden élőlény, halandó.
Csak a filozófusok tesznek különbséget az idő és az ember
időérzékelése között. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az idő akkor is
telik, ha valaki meghal. Az évszakok váltakoznak, de a növekedés,
pusztulás és újranövekedés ciklusa állandó. A világnak erre az
állapotára pszichológiai szempontból többféleképpen reagálhatunk.
Van, aki a halandóságot illúziónak tekinti, egy határtalan, teljesebb
létezés előszobájának. A feltételezett magasabb létforma teljességét
éppen soha véget nem érő természete adja. Mások szerint az emberi
életciklus nem különbözik a többi élőlényétől, és velük együtt
újjászületünk a folytonos változások részeként. Mindkét gondolat a
létezés végtelenségét ígéri. Egy megnyugtató, a megtapasztalt
világunkhoz hasonlatos Világegyetem képét vetíti előre, amelyben
megvan a világos helyünk. Az ilyen gondolatokkal kapcsolatos nézetek
csoportokba rendezték a hasonló elveket vallókat, akik a másképpen
gondolkodókkal szemben, akár életük árán is védték egymást.
Azt, hogy az idő egyszer véget ér, legalább olyan nehéz elképzelni,
mint tagadni. Mit is jelentene az idő vége? Milyen lenne? Leginkább
valamiféle hatalmas katasztrófaként tudjuk elképzelni, amelynek során
minden elpusztulna, de még azokban a mítoszokban is, ahol ilyen
bekövetkezett, mindig történt valami ezután is. Ha az időnek vége
szakad, nem lesz, aki cselekedjen, nem lesznek a világ sorsát felügyelő
istenek. Különös, hogy a világ keresztény része úgy nő fel, hogy
természetesnek tekinti a világ kezdetét és végét, és nem aggasztják
azok a problémák, amelyeket egy kezdet és vég nélküli, állandóan
létező világ jelentene. Mégis egy véges világ a különösebb. Feltételez
ugyanis egy külső hatást vagy személyt, ami vagy aki létrehozza –
értelmét, okát adva. Még vallási hagyományainktól eltekintve is
természetesebb lett volna feltételezni, hogy a földi dolgok soha nem
érnek véget. Furcsa módon keresztény hagyomány táplálja azt a képet,
hogy a dolgok örökkévalók, velünk vagy nélkülünk…

„Mindörökkön örökké.
Ámen.”

Ciklusok
„Mint a kör egy spirálisban
Mint kerékben a kerék
Nincsen vége, se eleje,
Örökké forgó kerék
Ha meglátsz néha egy képet
Magát a kört látod meg
Elméd szélkerekében.”
Alan Bergman és Michel Jean Legrand,
Windmills of Your Mind7

Sok civilizáció hisz a változások körkörösségében. Nem is csoda. A

mindennapi élet számos példát mutat erre. A születés, élet és halál
elvezet az újjászületés eszméjéhez, az éjszaka követi a nappalt,
ahogyan a nappal is követi az éjszakát, és az évszakok is megbízható
rendszerességgel ismétlődnek. Alszunk és felébredünk;
mindennapjainknak folyamatosan ismétlődő ciklusa van. Ilyen
kicsiben is érzékelhető a Világegyetem nagy lüktetése?
Egyes vallások szerint a ciklikusság ennél átfogóbban van jelen
világunkban; a Föld minden élőlénye más teremtmények alakjában tér
vissza az életbe. Más vallások azt tanítják, hogy új testben és lélekben
születünk újjá. Ezek a feltámadási és újjászületési elképzelések
alapjában véve azt sugallják, hogy a jövő végtelen, de mindig változik.
Olyan, mint a megállás nélkül pattogó labda: nem lesz vége, és egy
olyan múltban kezdte el mozgását, aminek nem volt kezdete. Az
embernek minden elképzelés szerint szerepe van a létezés végtelen
körforgásában. Egy időre megjelenünk az élet folyamatában, majd
helyünket más élőlények veszik át. A kezdet vagy a vég szingularitása
megzavarná a létezés természetes rendjét. Folytonossági hiány
keletkezne, ami természetellenes, és nem is magyarázható, hacsak a
Világegyetem más erői egy általunk ismeretlen szerepet nem játszanak
benne. A hívő viszont megtalálja helyét a dolgok végtelen rendjében,
megéli, hogy neki meghatározott szerepe van, és örökké megújuló
személyes pályája során közösséget talál a többi élőlénnyel.

A legfelsőbb lény
„Istent könnyebb elképzelni, mint kifejezni, de sokkal inkább létezik,
mint ahogyan elképzeljük.”
Szent Ágoston8

A legtöbb civilizáció szerint a Világegyetemet egy felsőbb lény

irányítja. Mitológiák egy részében ez a lény az első volt több társa
között, afféle főisten. Más elképzelések szerint ez az Isten több
szempontból is egyedülálló, mindenható és mindentudó. Ha egy ilyen
istenség irányít mindent, ideértve a teret és az időt is, akkor ezek őt
nem korlátozhatják, tehát az idő korlátai fölött áll. Íme, máris
eljutottunk a végtelen eszméjéhez. A végtelen ennek az istenségnek
szükségszerű attribútuma.
A végtelennek ez a megközelítése az ember transzcendens iránti
vágyához kötődik. A vágyhoz olyasmi után, ami szemmel nem látható,
és közvetlenül nem tapasztalható. Van, aki szerint ennek egyszerű oka
az, hogy valami tényleg túlmutat fizikai tapasztalásunkon. Ez a nagy
világvallások alapja. Mások szerint az emberi elme egy sajátos, az
evolúció során kialakult módosulása keresteti velünk a létezőn
túlmutatót. Elménk a fejlődés egy pontján képessé vált az önmagáról
való gondolkodásra, arra, hogy el tudjuk képzelni, mi történne, ha ezt
vagy azt tennénk. Ez különleges adottság. Más élőlény ilyesmire nem
képes. Azok a közvetlen tapasztalatból tanulnak, nem az elképzeltből.
Az emberi tudatnak sok velejárója van. Félelmek és lelki problémák
jelennek meg, amelyektől egyszerűbb elmék soha nem szenvednének.
Vajon azért akarunk az ismert tények alapján az ismeretlenekre és a
megismerhetetlenekre következtetni, mert elménk szüntelenül rendezni
próbálja ismereteinket?
Végtelen tér
„A végtelen terek örök csendje megrémít”
Blaise Pascal, Gondolatok (Pensées)

Az emberiség történelmének legnagyobb közös élménye az éjszakai

égbolt látványa lehetett.9 A fényes égitestekkel pöttyözött sötét ég már
az első emberek felett is ott volt. Történetekbe foglalták, és esetenként
imádatuk tárgyává tették, de a tájékozódásban is segített. Az embernek
szüksége volt arra, hogy meghatározza saját – szerény – helyét a
Világegyetemben. Jelentéktelen pontok lehettünk az éjszaka fényei
között. A sötétség végeláthatatlan; talán határtalan? Hogyan érhetne
véget? Nehezebb elképzelni a kozmosz határait, mint azt, hogy
nincsenek. Miféle világ lehetne egy ilyen határon túl, és egyáltalán hol
rejtőzhetne? Lehet, hogy az égbolt azért sötét éjszaka, mert valamiféle
hatalmas sötét héjba, mennyei barlangba vagyunk zárva, amelynek van
„mennyezeti világítása”. Aki szigeten vagy a szárazföld szélén él,
tapasztalja, ahogy a környezet drasztikusan, élesen megváltozik. Lehet,
hogy az űrnek is partja van, akár a tengernek? Ami ezen túl van, az
nem szükségképpen a semmi, inkább csak valami más, ami már nem
az űr.
A Teremtés könyve leírja az egyik legnagyszerűbb történetet: az
emberek hősi erőfeszítését, hogy elérjék az eget, és hasonlóvá váljanak
az istenekhez. A Teremtés könyvében a bábeli torony 10 története a
sokféle emberi nyelv eredetének magyarázata. De az építői nem ezt
akarták: úgy tervezték, lépcsős templomuk „teteje az égig ér.” 11 A
Bábel kifejezést azóta is a reménytelen küzdelem szinonimájaként
használjuk, a szélmalomharcokra, hiszen ez volt az ókor Millenium
Dome1-ja.
A végtelen, csillagos ég élménye azért felemelő, mert az embert a
saját korlátain túl valami magasabb rendű felé vonzza. Ezek a
kozmikus gondolatok ugyanakkor félelmet és tiszteletet is keltenek. A
szakasz elején Blaise Pascal XVII. századi természettudós filozófus
félelmét idéztük, amelyet a minket körülvevő űr esetleges végtelensége
és az örök időhöz képest elröppenő tiszavirág-életünk ébresztett benne.
Ugyanakkor Vaszilij Kandinszkij orosz festő a „nagy csendről” beszél,

1
Az ezredforduló adta az alkalmat az angliai Grenwich-félszigeten felépített és
1999. dec. 31-én megnyitott Millenium Dome létrehozására. Jelenleg ez Földünk
leghatalmasabb épülete. (A szerk.)
„amely olyan, mint egy végtelenbe vezető, hideg, elpusztíthatatlan
fal”.12
Ma már többet tudunk a tér kiterjedéséről, és arról, hogy egyáltalán
milyen természetű az a bizonyos „odakint”. Az ismeretlen még mindig
vonzó, de ma már másról is szó van. Mi vagyunk az első nemzedék,
akik a Földet az űrből szemlélhették.

Az űrben lebegő Föld látványa fontos szerepet játszott az 1960-as

évek környezetvédő mozgalmainak gyors népszerűsödésében. Nagyon
is végesek vagyunk itt a végtelenségben; ez döbbentette rá az embert,
hogy át kellene gondolnia, hová vezetnek az új technológiák, és milyen
veszélyt jelentenek a Föld lakhatóságára, arra a finom egyensúlyra,
amely fenntartja ezt a törékeny szépséget.

Számlálás
„Egy,
Megérett a meggy…”
Népi mondóka

Az ősi számlálási és számolási rendszereket tanulmányozva sokat

megtudhatunk arról, hogy mit számláltak, és arról is, hogy hogyan. 13 A
legegyszerűbb rendszerekben volt egy-egy szó az 1 és 2 számokra,
amelyek egyszerű összekapcsolásával nagyobb mennyiségeket is ki
lehetett fejezni. A kis számokat jelentő szavak többnyire azokhoz a
tárgyakhoz fűződtek, amelyek számlálására használták őket. Más szó
vonatkozott a két kőre, mint a két kézre. Az angol nyelvben ennek
fennmaradt néhány „pár”-t jelentő példája: „brace” (pl. fogszabályzóra,
nadrágtartóra vagy két, egy fajhoz tartozó madárra), „duet” (duett,
duó), „pair” (többnyire két azonos vagy szimmetrikus dolog alkotta
pár), „double” (kettős, kétszer), „twosome” (kétszemélyes – kártya stb.
– játék), „couple” (valamilyen szempontból összetartozó pár),
„doublet” (valaminek a párja, ismétlődés) és így tovább. Nem sok régi
civilizáció foglalkozott a nagyobb számokkal; a fejletlenebbek
megelégedtek azzal, hogy bármire, ami egy kicsit több volt a
szokásosnál, egy „sok”-at jelentő szót vagy képet használtak. Ilyen volt
például a haj (amelyből sok van a fejünkön) vagy a tengerparti homok.
Ha valamit kövön, agyagtáblán vagy papíron szeretnénk
összeszámlálni, jelölésekre van szükség. A ma használatos rendszer az
ókori Indiából származik és lenyűgözően egyszerű. Segítségével
bármely véges mennyiséget kifejezhetünk kizárólag a 0, 1, 2, 3, 4, 5, 6,
7, 8 és 9 jelek segítségével. A dolog azon múlik, hogy a jelek
egymáshoz képest való elhelyezkedése értelmezi a jelentésüket. Egy
római százados az III jelsorban a 3-at látta, mi pedig a 111-et (100 + 10
+ 1).Az indiai tízes számrendszerrel bármilyen hosszú jelsorozat
előállítható.
Számokat azonban a felírásukra kidolgozott rendszer nélkül is
használhatunk. A legegyszerűbb művelet, ha egyet elveszünk vagy
hozzáteszünk az adott mennyiséghez. Ha például reggel, amikor a
juhok a legelőre érnek, a pásztor egy-egy követ tesz a földre, majd
napnyugtakor, amikor az állatok hazatérnek, egyenként visszaveszi
őket, akkor a nyáj megszámlálása nélkül megállapíthatja, hogy mind
megvannak-e. Ha így tartunk számon valamilyen mennyiséget,
hétköznapi tapasztalattá válik, hogy újabb kavics hozzávételének nincs
elvi akadálya. Persze, ha a számlálást vég nélkül szeretnénk folytatni,
soha ki nem merülő készletre van szükségünk. Tulajdonképpen azt kell
meggondolni, vajon folytathatjuk-e a számlálást vég nélkül? Ha
ragaszkodunk a valóságos segédeszközökhöz, ezek elfogynak, hacsak
a világ, amelyben élünk, nem tartalmaz ilyeneket korlátlan bőségben.
Ez az utóbbi gondolat máris elvezet a végtelen fogalmához. Ha viszont
nem tartjuk elengedhetetlennek, hogy a számlálóeszközünk fizikailag
is létezzen, akkor semmi nem korlátozza, hogy újra meg újra
hozzáadjunk még egyet a már meglévő mennyiséghez. Olyan ez, mint
amikor a gyerekek abban versenyeznek, ki tud nagyobb számot
mondani. A játék természetesen bármeddig folytatható, hiszen csak
eggyel kell nagyobbat mondani az előzőnél. Itt felvetődik két
gyakorlati probléma: a nagyobb számot ki kell tudni mondani, és
biztosnak kell lenni abban, hogy ez valóban nagyobb. Tízes
számrendszerünkben bármikor előállíthatunk egy adottnál tízszer
nagyobb számot, ha a szám jobb végére egy nullát írunk; így lesz
például a 34-ből 340.
A számok véget nem érő listája bizonyítja, hogy milyen döntő
szerepe van a mennyiségek kifejezésére kidolgozott jelöléseknek és
jeleknek. Az általunk is használt indiai-arab számrendszer csodálatosan
gazdaságos és kifejező. Bármekkora szám leírható benne, ha elég nagy
papírt találunk hozzá. Nincs határ, amelyen túl a rendszer cserben
hagyna bennünket. Nem igényli új jel bevezetését. Ezek a
tulajdonságok erősen utalnak annak lehetőségére, hogy a számok sora
a végtelenségig folytatható. De, mint látni fogjuk, ez még nem maga a
végtelen.

Részekre osztás
„Sokáig figyelte a lányt, és a lány tudta, hogy figyeli, és tudta, hogy a
lány tudja, hogy figyeli; olyan volt, mint amikor két tükröt egymással
szemben helyezünk el, és a képek egyre folytatódnak és folytatódnak;
ez már majdnem a végtelenség.”
Robert Pirsing, Lila14

Amikor a „végtelen” szót halljuk, önkéntelenül valami nagyot

képzelünk el: csillagokat, galaxisokat, a végtelen űr felfoghatatlan
kiterjedését. Pedig már a markunkban is ott a végtelenség. Ha valamit
folyamatosan felezünk, a kapott részek egyre kisebbek lesznek.
Meddig mehetünk el? Örökké felezhetőek, vagy van egy végső,
legkisebb rész, egy oszthatatlan építőkő a dolgok legmélyén? Az ókori
görögök sokkal szívesebben foglalkoztak a tér és az idő végtelen sok
részre osztásával, mint azzal, hogy megkíséreljék elképezni a végtelen
nagyságot. Valóban úgy látszik, hogy a végtelen sok részre osztás
hozzáférhetőbb és ismerősebb, mint a határtalan világegyetem, vagy
egyáltalán, a tér gondolatának elfogadása. A dolgok felezésének
vannak gyakorlati nehézségei – egyre élesebb késre vagy egyre
rövidebb hullámhosszú lézersugárra lenne szükség – mégis könnyebb
elképzelni. Az is egyszerűen látható, hogy ismételt felezéssel soha nem
jutunk el egy nullpont szingularitásához. A végtelen nagy
világegyetem aktuálisan végtelen, a végtelenül kicsit pedig mint
potenciális végkifejletet tudjuk elképzelni felosztások sorozataként,
amelynek soha nincs vége. William Blake-kel együtt reméljük:

„Egy porszem világot jelent,

S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.”15

A részekre osztás azért különleges, mert gyakorlati vonatkozása is

van. Néha hasznos kis tárgyakat és vékony felületeket létrehozni,
például miniatűröket és éles pengéket. Ennek során váratlanul hamar
rájövünk, hogy a kicsinyítés a gyakorlatban vég nélkül nem
folytatható. Vegyünk például elő egy A4-es papírlapot, és próbáljuk
meg hétnél többször félbehajtani. Nem fog sikerülni. A felezés gyors
folyamat, és az összehajtogatott papírlap hamarosan ugyanolyan vastag
lesz, mint a kapott téglalap átlója. Próbálkozzunk meg a hajtogatás
helyett a félbevágással! Körülbelül huszonkét vágás után igencsak
nehéz dolgunk lesz. Itt a vágóeszköz mérete korlátozza a folyamatot.
Hasonló a helyzet, amikor követ vagy fát darabolnak. A részekre
osztás mindig gyakorlati akadályokba ütközik, pedig nem nehéz
elképzelnünk, hogy akár a végtelenségig folytatódhatna.

1.2. ábra Néhány ókori iszlám térkitöltés16

Ismétlődő minták
„A hívott szám komplex. Kérem, fordítsa el telefonját kilencven
fokkal, és próbálkozzon újra.”
Egy telefon-üzenetrögzítőről

Véges emberi világunkban a művészet az, amely újra meg újra

igyekszik megjeleníteni a végtelent. A képzőművészet és a zene
mindig is hozzá tartozott az emberi civilizációhoz. Az üres tér arra
csábít, hogy mintákkal, díszítőelemekkel töltsük be, gondolatokra
ihlető, tanulságos és a megvilágosodás reményét adó képekkel. Egyes
civilizációkban tilos az élőlények ábrázolása, ami arra készteti a
művészeket, hogy a végtelent véges alakban próbálják megragadni
(1.2. ábra). A leglenyűgözőbb példákat az iszlám művészetben
láthatjuk, ahol a sík és domború felületeket borító mozaikokkal
megvalósították a ma ismert összes matematikai szimmetriát.

A minták a végtelent kétféleképpen ábrázolják. Az egyik mód, ha

közvetlenül ugyanaz a részlet ismétlődik. Ha egy mintát újra és újra az
addigiakhoz illesztünk, akkor ez az eljárás a végtelenbe vezet. Nem
úgy készül, hogy egy határhoz ér. Régebben úgy gondolták, hogy egy
sík felületet csak periodikus, ismétlődő módon lehet egy- vagy kétféle
csempével kitölteni. A legegyszerűbb példa valószínűleg megtalálható
az Olvasó lakásának egyik falán vagy padlóján, ha az négyzet alakú
csempével van kirakva. Ennél vállalkozóbbak is lehetünk;
használhatunk szabályos három- vagy hatszögeket (1.3. ábra).

1.3. ábra Sík felület periodikus kitöltése hatszögekké összeálló

ötszögekkel.
 De nem minden szabályos sokszög alkalmas erre. A fürdőszobánk
padlója nem csempézhető például szabályos ötszögekkel. Akárhogyan
is rakosgatjuk őket, maradnak kitöltetlen területek.
1974-ben Roger Penrose felfedezte, hogy vannak olyan
csempepárok, amelyekkel a teljes sík kitölthető anélkül, hogy a minta
periodikus lenne. Penrose egyik ilyen párja a nyíl és a sárkány (1.4.
ábra).

1.4. ábra Roger Penrose végtelen, de nem periodikus síkkitöltése

nyilakkal és sárkányokkal. 17

A végtelennek térkitöltéssel való ábrázolása bonyolultabb, ha a

csempék mérete változik az ismétlődő lépések során. Az ilyen
mintázatokat fraktálnak hívják, és a természetben nagyon gyakran
megtalálhatók például a fák és egyéb növények növekedésekor vagy a
felhőkben. Sőt tulajdonképpen minden olyan helyzetben, ahol egy
adott térfogatnak nagy felületet kell magába zárnia. Ha a felület
rücskös, csipkézett, a mérete nő, és az élőlény vagy tárgy a térfogat és
így a tömeg növelése nélkül is könnyebben hűl le, vesz fel
tápanyagokat és lép kölcsönhatásba a környezetével. A természet
fraktálokat létrehozó ismétlődő folyamata nem folytatódik vég nélkül,
mégis olyan mintaképzési eljárást hoz létre, amely a végtelen felé
mutat. Gondoljuk meg, mi történik, ha egy egyenlő oldalú háromszög
oldalainak középső harmadára újabb szabályos háromszögeket
szerkesztünk, és ezt vég nélkül folytatjuk. Az egyre cikcakkosabb
vonal mindig véges méretű területet határol, de a vonalhossza
bármilyen nagyra nőhet. Megint egy végtelen lépéssorozatot látunk,
amelynek végeredménye azonban könnyen elképzelhető.
A végtelen mintasorozatok a 2500 éve élt ókori embereket ugyanúgy
ámulatba ejtették, mint minket. Gondoljunk egy papírlap kétdimenziós
világára. Vajon hányféle szabályos (egyenlő hosszú, egymással
egyenlő szögeket bezáró oldalú) sokszöget rajzolhatunk rá? A
háromoldalú a szabályos háromszög, a négyoldalú a négyzet, aztán jön
a szabályos ötszög, és így tovább, vég nélkül. Néhányat bemutatunk az
1.5. ábrán. Vegyük észre, hogy ahogyan növekszik az oldalak száma,
úgy közelítenek az ábrák egyre inkább egy körhöz. 18

1.5. ábra Néhány szabályos sokszög. Végtelenül sokféle van, oldalaik

száma pedig lehet akármelyik, kettőnél nagyobb egész szám.

A képek alapján világos, hogy a szabályos sokszögek oldalszáma

korlátlanul növelhető. Próbálkozzunk most azonban a térben. Hány
olyan test van, amelyet egybevágó szabályos sokszögek határolnak? A
legegyszerűbb szabályos poliéder a négy szabályos háromszögből álló
tetraéder. A következő a hatlapú kocka. A meglepő folytatást már az
ókori görögök is ismerték: ezeken kívül már csak három szabályos test
létezik: az oktaéder (nyolclap), a dodekaéder (tizenkétlap) és az
ikozaéder (húszlap). Görög nevük a lapok számára utal (1.6. ábra).
 1.6. ábra Csak öt szabályos test van; ezeket platóni testeknek is
szokták nevezni.

Az öt szabályos testet platóni testeknek is nevezik. Meglepő, hogy

amint a síkból a térbe lépünk, ahol elvileg több „hely” van, a
lehetőségek száma drámaian csökken. A két dimenzióban még
végtelen lista három dimenzióban véges lesz és rövid.

Lehetőségek
„Az akarat végtelen, de a keresztülvitele akadályokba ütközik. A vágy
határtalan, de a cselekedetnek korlátja van.”
Shakespeare, Troilus and Cressida (Fejes István fordítása)

Ha rendelkezünk a tudatos gondolkodás képességével, tehát a jövőt el

is gondolhatjuk, mielőtt megtörténne velünk, más formában is
találkozhatunk a végtelennel. A szabad akarat furcsa dolog.
Meggyőződésünk, hogy rendelkezünk ilyesmivel. Azt hisszük,
eszünkbe juthat bármi. Gondolatainknak és képzeletünknek nincsen
érzékelhető korlátja. Lehet, hogy nem töprengünk nagy dolgokon,
lehet, hogy semmi hasznos nem jut az eszünkbe, de ami az elménkben
van, egy kicsit mindig más. Az új tapasztalatok, összefüggések és
kölcsönhatások eredményeképpen agyunkban folyamatosan változnak
a benyomások és a világról alkotott képünk. Mindez azt sugallja, hogy
határtalan, végtelen számú lehetőséget gondolhatunk el. Ennek ellenére
gondolataink száma mégis véges, de hatalmas. Valószínűleg ez a
legnagyobb szám, amelyre vonatkozóan tapasztalataink lehetnek, de
akkor is véges. Megszámolták, hogy az emberi agyban hányféle idegi
kapcsolat jöhet létre, és ennek alapján mondhatjuk, hogy körülbelül
1070 000 000 000 000 féle gondolatunk lehet. Összehasonlításképpen: az egész
látható Világegyetem körülbelül 1080 atomot tartalmaz.19 Az agy kicsi,
összesen mintegy 1027 atom alkotja, de nem ez a hatalmas szám az oka,
hogy úgy érezzük, gondolatainknak semmi nem szab határt, hanem az
a tény, hogy az egyes atomcsoportok között ennél sokkal több
kapcsolat lehetséges. Ennek a bonyolultságnak, elménk összetett
mivoltának következtében érezzük magunkat egy határtalan
végtelenség közepén. Fogadjuk el ezt az érzést. Ha agyunk egyszerűbb
lenne, akkor nem is tudnánk arról, hogy korlátai vannak.20

Zénón paradoxonjai
„Egy idős hölgy lenyelt egy legyet”
Gyermekvers

A végtelen ott tükröződik hétköznapi cselekedeteinkben és igen

gyorsan paradoxonokba ütközünk vele kapcsolatban. A legrégebbiek
ma is a legtalányosabbak. A híres eleai Zénóntól származnak,
körülbelül Kr. e. 450-ből. Zénón a szintén eleai Parmenidész
tanítványa volt, aki szerint a Világegyetem egyetlen és oszthatatlan,
időtlen és változatlan. Ebből arra következtetett, hogy valójában semmi
nem mozog, hiszen ehhez több dolognak (állapotnak) kellene léteznie:
a mozgás előttinek és a mozgás utáninak. Parmenidész szerint az
általunk észlelt mozgás csak illúzió. Lényege szerint a Világegyetem
változatlan.
Parmenidészt kezdetben nem vették nagyon komolyan. Nézetei
nyilvánvalóan ellentmondtak a mindennapi tapasztalatoknak. Amit a
mozgásról gondolt, egyszerűen hibás volt, mégpedig nyilvánvalóan az.
Zénón ezen a ponton sietett mestere segítségére. Kétségtelenül
Parmenidész hatására nekilátott kimutatni: az, hogy a mozgás
egyáltalán lehetséges, messze nem nyilvánvaló. Négy érvet hozott fel a
mozgás lehetetlenségének bizonyítására. Ezeket a „zénóni
paradoxonként” ismert érveket az ókorban nem tudták cáfolni, és még
ma is nagyon hatásosak. Az első kettő 21 úgy közelíti meg a rejtélyes
végtelent, hogy egy látszólag ártatlan tényből hihetetlen
következtetésre jut.
 Zénón első paradoxonja a mozgás lehetetlenségét a
következőképpen mutatja ki. Ha egy helyről el akarunk jutni egy
másikra, először el kell jutnunk az út feléig, majd a maradék távolság
feléig, majd annak a feléig, és így tovább (1.7. ábra). Ha a két pont
például egy kilométerre van egymástól, először eljutunk 1/2 km-ig,
majd 3/4 km-ig, majd 7/8 km-ig. N lépés megtétele után 1-1/2N km-nél
járunk. Zénón azzal érvel, hogy bármilyen nagy is N értéke, ez a
távolság mindig kisebb lesz 1 km-nél, tehát soha nem jutunk el a
célunkig! Ugyanez igaz bármilyen távolság megtételére is, legyen az
mégoly kicsi. Utunk csak végtelen számú lépés után érhet véget. Zénón
tagadta a végtelen létezését, ezzel pedig tagadta a mozgás lehetőségét
is.

1.7. ábra Zénón első paradoxonja: minden lépés feleakkora, mint az

előző. Ha egy méter távolságra szeretnénk eljutni, akkor először fél
métert kell haladnunk, majd negyed métert, majd nyolcad métert,
tizenhatod métert és így tovább a végtelenségig, vagyis a teljes út
megtétele végtelen hosszú időt vesz igénybe. Zénón szerint tehát soha
nem érkezhetünk meg.

Zénón második paradoxonja a híres futó, Akhilleusz és egy lomha

versenytársa küzdelmét mutatja be (az utóbbi a hagyomány szerint
teknősbéka volt). Akhilleusz a startvonalról indul, de a teknős, aki csak
fele olyan gyorsan fut, mint a görög hős, egy kilométer előnyt kap.
Azt hihetnénk, hogy Akhilleusz, aki kétszer olyan gyorsan fut, 2
kilométernél beéri a teknőst. Viszont amikor ő 1 kilométernél jár, a
teknős már 1 1/2-nél, és így tovább. Amikor N lépés után Akhilleusz 2-
1 N
/2 km-t tett meg a startvonaltól, még mindig a teknős vezet, mert ő
már 2-1/2N+1 km-nél jár. Lehet N (ahány szakaszra osztjuk a versenyt)
bármekkora, Akhilleusz soha nem éri utol a teknőst!
A példák alapján könnyen gondolhatnánk, hogy a végtelen csupán
egy jelentéssel nem bíró képzavar, és egy véges világban
mindannyiunk élete egyszerűbb lehet. De sajnos a végesnek is
megvannak a maga paradoxonjai, amelyek nem kerülték el már az ókor
emberének figyelmét sem. A véges világegyetemnek nyilván van
határa; mi történik, ha valaki egy követ hajít át rajta? Vajon semmivé
lesz, amikor átlépi a határt? És mi van a határon kívül? És ha az idő
nem végtelen, hogyan lehet eleje és vége? Látni fogjuk, hogy a modern
kozmológia jól kezeli a végtelennel kapcsolatos kérdéseket, és a véges
paradoxonokkal is tud mit kezdeni.
2. A végtelen, a talán és
valóban, a látszólag és
ténylegesen
„Tudjuk, hogy a végtelen létezik, de nem tudjuk, milyen, hiszen azt is
tudjuk, hogy a számokból végtelen sok van. Tehát igaz, hogy létezik
végtelen szám, de nem ismerjük.”
Blaise Pascal, Gondolatok (Pensées)1

Sötétség délben
„A matematika a végtelen tudománya”
Hermann Weyl2

A végtelenre eddig bemutatott példák talán illusztrálják, miért vonzzák

az embert a vég nélküli dolgok. Elménk képes az ismétlődések
felismerésének kamatoztatására; így tudjuk előre elképzelni a jövőt
ahelyett, hogy egyszerűen csak megélnénk. Ezt a képességünket
szabadjára engedve tudunk vég nélküli sorozatokat elképzelni. És
ehhez nem is kell minden egyes lépést végiggondolnunk. Kezdhetjük
akár a közepén, és elmélkedhetünk arról, mi jöhet még később.
Ugyanilyen fontos, hogy intuitív módon érzékeljük a
transzcendenciát; hogy létezik valami, ami nálunk – vagy talán minden
másnál – több. A képzelet szárnyalását itt segítheti a minket körülvevő
kozmikus környezet.
Ha az éjszaka nagy fényt kibocsátó városoktól jó messze
letáborozunk, a sötét éjszakai égboltra nézve ráérezhetünk, milyen
lehetett őseinknek élni a Föld nevű bolygón. A sötét éjszakai égbolt,
amelyet a távoli csillagokról és bolygókról érkező fénygyöngyök
pöttyöznek, biztos, hogy már az ősembert is csodálattal töltötte el.
Amikor jobban megismerték a csillagok mozgásának szabályait,
elkezdhették számon tartani az időt: a napokat és hónapokat. De miért
ilyen sötét az ég? Az első, kézenfekvő válasz, hogy a Nap lenyugszik.
De ez nem teljesen magyarázza meg, amit látunk. Ha körülnézünk a
Világegyetemben, bármerre tekintünk, szemünknek előbb-utóbb egy
csillagba kellene ütköznie, mint amikor egy sűrű erdőben minden
irányban körülnézve előbb-utóbb egy fatörzset látunk. Ha ez így lenne,
az éjszakai égboltnak is olyannak kellene lennie, mint egy fényes
csillag felületének. Vajon miért nem így van? A kérdést a modern
csillagászat válaszolta meg. Az ég azért sötét, mert a Világegyetem
olyan öreg és hatalmas, hogy ezek miatt meglehetősen üres is. A
csillagoknak több milliárd év kell ahhoz, hogy kialakuljanak, és
bennük létrejöjjenek azok a létfontosságú elemek, amelyek
szükségesek az atom alapú élet kialakulásához és fennmaradásához. A
Világegyetem tágul; már több milliárd fényév nagyságú,
anyagsűrűsége pedig igen alacsony (egy köbméternyi tér a
Világegyetemben átlagosan egy atomot tartalmaz). Ha az összes anyag
sugárzássá alakulna, szinte észre se vennénk. Ez tehát nem elég az
éjszakai égbolt megvilágításához.
Az eddigiekben szokatlan összefüggésekről beszéltünk. A
Világegyetemnek ősöregnek és hatalmasnak kell lennie, hogy élet
alakulhasson ki benne. Ha egy bolygó felületén tudatos élet alakul ki,
az élőlény olyan kozmikus környezetben találja magát, amely
elgondolkodtatja az őt körülvevő űr nagyságáról és transzcendens
mivoltáról. Vajon a sötét és majdnem üres tér örökké ilyen lesz?
Az ókori filozófusok sokat birkóztak ezzel a kérdéssel, és számos
lehetséges választ találtak. Ezek persze nem a Világegyetem bármiféle
tudományos megfigyelésén alapultak – ez nem is volt lehetséges,
hiszen távcsövük sem volt – hanem inkább olyan, a környezettel
összhangban levő, ellentmondásmentes elméleteket dolgoztak ki,
amelyek magyarázatot adhattak a körülöttük tapasztaltakra, és
amelyekben mindennek megvolt a maga helye és jelentősége. A
lehetőségnek és a véletlenszerűségnek nem lehetett szerepe az ilyen
magyarázatokban. Ezeket az eseményeket isteni közbeavatkozásként
értelmezték.3 Az viszont kultúránként változott, hogy mit tartottak
elégséges magyarázatnak. Arisztotelész, a legtekintélyesebb korai
nyugati gondolkodó úgy vélte, az anyagi Világ(egyetem) véges, és
végtelen űr veszi körül. Tarthatnánk ezt egyszerűen a sok lehetséges
vélemény egyikének is, de e mögött különleges filozófiai ok rejlett. A
Földnek kellett a mindenség közepét elfoglalnia, és csak véges
rendszerben értelmezhető az egyetlen középpont létezése.
Arisztotelésznek még más nagy hatású mondanivalója is volt a
végtelenség általános fogalmáról.
 A végtelenekkel kapcsolatos egyik legelső és legfontosabb az
arisztotelészi „aktuális” végtelen megkülönböztetése volt a
„potenciális” végtelentől. A görögök általában ugyanúgy féltek a
végtelent beengedni matematikai rendszerükbe, mint a nullát. 4 A nulla
fogalmának elfogadása azt jelentette volna, hogy a semmit valaminek
tekintik, és ezzel – mint trójai falovat – egy ellentmondást
csempésznek be logikai rendszerükbe. A végtelen is valami hasonló
dolognak tűnt. Nem tud a szokásos módon kapcsolódni a többi
számhoz – ha egyet adunk hozzá, még mindig végtelen marad – és
felbukkanásához zavarba ejtően kötődik a semmi fogalma. Ha egy
számot a nullával osztjuk, az eredmény: végtelen. Brahmagupta indiai
matematikus 628-ban így írhatott le az alábbihoz hasonló
egyenlőségeket, miután tízes számrendszerébe bevezette a nullát:

végtelen = 1/0, illetve: 0 = 1/végtelen,

és nem foglalkozott a nulla vagy a végtelen nagyobb filozófiai

következményeivel.
Annak lehetősége, hogy a méret folyamatos csökkentésével vagy
növelésével végteleneket lehet létrehozni, nagyon régi gondolat. A
preszókratikus filozófusok közül Anaxagórász (Kr. e. 500-428) ezt
nagyon elegánsan fejti ki:

„A kicsik között nincsen legkisebb, a nagyok között pedig nincsen

legnagyobb, de mindig van, ami még kisebb vagy még nagyobb.”

A görögök nagyon közel jártak hozzá, hogy a végtelent beillesszék

matematikai rendszerükbe, de az ehhez szükséges végső lépésig nem
jutottak el. Szívesen gondolkodtak végtelen folyamatokon, de nem
tudták figyelmen kívül hagyni Zénón nevezetes paradoxonjait,
amelyek jelezték a veszélyt a végtelen felé vezető úton. Így amikor a
végtelen témája előkerült, rögtön tudták, hogy megjelennek a zavarba
ejtő paradoxonok. Egy bátor filozófus kellett ahhoz, hogy a
végtelennel kapcsolatos problémákhoz hozzá merjen nyúlni.
Egy tisztán arisztotelészi kapcsolat
„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat”
Az Amerikai Egyesült Államok népének Függetlenségi Nyilatkozata1

Arisztotelész soha nem riadt vissza kérdések vizsgálatától csak azért,

mert az problematikus volt. Platón méltó tanítványaként és Nagy
Sándor tanítómestereként mindig volt mondanivalója, bármiről is volt
szó. A végtelenségekről vallott nézetei velősek és világosak:

„A végtelennek potenciális létezése van… nem válik aktuális

végtelenné”5

Mit értett ezen? Ismerünk vég nélkül folytatható sorozatokat. Itt

vannak például a természetes számok: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7… Nincs
legnagyobb szám (ha úgy gondoljuk, van, adjunk hozzá egyet), és
máris itt a példa egy lehetséges (potenciális) végtelenre. Arisztotelész
ezt egy folyamat típusaként értelmezte: olyan végtelenként, amelyet
soha senki nem fog elérni, egy olyan lista, amely mindig véges marad,
pedig biztos ígéret van arra, hogy a végtelennek egyszer el kell
érkeznie. Soha nem lehet teljes egészében megfogni vagy áttekinteni.
Sok más példát is hozhatnánk véget nem érő sorozatokra. Nem mind
vezet a jövőbe; származhatnak a múltból is, tehát lehet kezdetük, avagy
okuk. Gondoljunk például az összes negatív számra. Ennek a végtelen
sorozatnak a vége: … -6, -5, -4, -3, -2, -1. A végtelenség most balra
található, de ismét csak potenciális, hiszen nem látjuk az egész
sorozatot, és nem kereshetjük elő a kezdetét, hiszen ilyen ennek nincs.
Arisztotelész szerint nem létezhet végtelen kiterjedésű tárgy. Az
időben végtelen sorozatok lehetőségét viszont nem akarta kizárni, mert
különben az időnek lenne kezdete és vége, és a pozitív, illetve a
negatív számok sorozatainak lenne első és utolsó tagja. Ez azt is
jelentené, hogy létezik valamiféle legkisebb anyagi részecske, amelyet
már nem lehet felezni, és ez számára éppen olyan különös lett volna,
mint egy legnagyobb szám létezése. Részletesen is elmagyarázta:

„Egy dolog lehet végtelen vagy potenciálisan, vagy aktuálisan, vagy

végtelen akár összeadással, akár osztással. Eddig azt mondtuk, hogy
nincsen aktuálisan nagy méret, de a méretek osztás által végtelenek
(mivel a feltevést, hogy vannak oszthatatlan egyenesek, könnyű
1
Fordította: Vecseklőy József, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Bp.
 cáfolni), és így ezek potenciálisan végtelenek. De az, hogy
potenciálisan végtelenek, nem azt jelenti, hogy valamikor aktuálisan is
végtelenek lesznek ugyanúgy, ahogyan valami, ami potenciálisan egy
szobor, az valamikor szobor lesz. Mert a létezésnek sokféle értelme
van, és az az értelmezés, amely szerint egy dolog végtelen, olyan,
minthogy van egy nap vagy egy verseny, tehát az egyik dolog létezni
fog a másik után. Mert valóban, ezekben az esetekben is különbséget
tehetünk a potenciális és az aktuális végtelen között: az olimpiai
játékok léteznek mind abban az értelemben, hogy megrendezhetők,
mind abban, hogy meg is rendezik őket.”6

Érdekes, ahogyan Arisztotelész megkülönbözteti a potenciális és az

aktuális végtelent. Amikor például a miniszterelnök-jelöltről és egy
valóságos miniszterelnökről beszélünk, ezzel azt állítjuk, hogy lehet,
hogy a jelöltből logikailag és fizikailag miniszterelnök lesz;
Arisztotelész olimpiapéldája ehhez hasonlít. „Lehetséges, hogy az
olimpiát Athénban rendezik”, azt jelenti: megtörténhet, hogy ott lesz.
Ettől az egyetlen kivételtől eltekintve, Arisztotelész a végtelenről nem
így gondolkodik, hiszen az általa lehetségesnek minősített végtelenek
soha nem lehetnek valóságosak. Ha egy fadarab korlátlanul sok
darabra vágását tűzi ki célul, az lehetséges, de soha nem fog
megvalósulni. Ezen azt érti, hogy a folyamat véges időn belül soha
nem fejeződhet be. Könyvünk egy későbbi fejezetében látni fogjuk,
hogy a modern fizika mutat olyan szokatlan lehetőségeket, amikor két
különböző megfigyelő azt láthatja, hogy ugyanahhoz a folyamathoz
nem ugyanannyi időre van szükség. Arisztotelész szerint viszont
meghatározott feladatok végtelen sorozatát nem lehet véges idő alatt
befejezni.
Ezzel a nézetével Arisztotelész nagyban különbözik a korábbi
filozófiai iskoláktól, amelyek a végtelent valamiféle homályos
„minden”-nek tekintették, ami tartalmazott minden elképzelhetőt.
Arisztotelész szerint ez tévedés, és valójában éppen az ellenkezője az
igaz:

„A végtelenről kiderül, hogy éppen ellentéte annak, amit mondanak. A

végtelen nem az, amiből semmi nincsen kívül, hanem az, amelyből
mindig van valami kívül. Amiből semmi nincsen kívül, az befejezett
egész. Ennek ellentéte, hogy az, amiből valami, legyen az bármi,
hiányzik, nem örökkévaló.”7
 Ő úgy gondolja, a végtelen tökéletlen és befejezetlen. 8 Számára a
végtelen nem valamiféle mindent magába foglaló transzcendens
fogalom. Éppen fordítva: az anyag korlátlanul darabolható, ezért a
végtelen benne rejlik a világ minden egyes részecskéjében. Tehát a
végtelen az anyag lényegi természetének része függetlenül az általa
felvett alaktól vagy formától mint tárgytól. Így ezt a végső természetét
nem foghatjuk fel, és a végtelen szükségszerűen túl van azon az
átléphetetlen határon, amelyen túl az ismeretlen helyezkedik el; azok a
fogalmak, amelyekhez az emberi elme nem érhet fel, és nem is fog
soha a határon belülre kerülni.
Arisztotelész gondolatmenetét jobban megérthetjük, ha kicsit
mélyebben felidézzük a világról alkotott fogalmát. Mindennek céljának
vagy végének kell lennie, mert csak ekkor van értelme és jelentősége.
Ez a cél, vagy – Arisztotelész szavaival – „végső ok” olyan, mint egy,
a jövőben elhelyezett mágnes. Így a potenciálisan végtelen láncok nem
elfogadhatók, mert hiányzik az a végső lépés vagy cél, amely
kiteljesítené őket, és ezzel valódi értelmet és jelentőséget adna nekik.
Nem ismerhetjük semminek a magyarázatát sem, ami végtelen. A világ
véges, és csak olyan dolgokat tartalmaz, amelyek szintén végesek – ez
teszi lehetővé az ember számára a világ természetének megismerését.
Jonathan Lear filozófus ezt így fogalmazza:

„Megismerhetjük egy adott dolog okát, így annak végesnek kell lennie.
Ha a lényegét végtelen számú tulajdonság alkotná, akkor ez a
szubsztancia megismerhetetlen lenne. Mivel megtudhatjuk, hogy mi
maga a szubsztancia, ezért meghatározásában csak véges számú
tulajdonság fordulhat elő.”9

Arisztotelész tehát így gondolkodott a térről és az anyagról. Az

időről viszont más volt a véleménye. Nem állítja, hogy az egyes
időszakaszok határtalanul darabolhatóak lévén, a végtelen kis darabkái
lennének. Értelmezése szerint az idő folyamatát a soha be nem
végződése teszi potenciálisan végtelenné. A végtelen jövőt soha nem
érjük el; az nem tartozik bele a véges világba. Arisztotelész úgy
gondolta, hogy a világ és az égitestek mozgása örök és nem teremtett,
bár az anyag mennyisége és a tér kiterjedtsége véges. Arisztotelész az
időt inkább a változás, a történések mértékének tekintette. Más ez,
mint Platónnál, akinél az események egy adott helyszínen zajlanak
vagy nem zajlanak le. Az idő nem létezhet, ha semmi nem történik,
vagy ha nincsen olyan elme, amely észlelné a múlását. Arisztotelész itt
nem azt állítja, hogy megfigyelők vagy máshol élők hozzák létre vagy
indítják el az időt, hanem, hogy jelenlétük híján, ha nincs, aki mérhetné
vagy tapasztalhatná a változást, nem lehetne fogalmat alkotni az
időről.10 Így, ha a világ mindig is létezett, végtelen kora nem mérhető.
Ez a gondolatmenet azonban nem teljesen kielégítő. Arisztotelész
szemmel láthatóan megelégszik a feltételezéssel, hogy a világ végtelen
korú. E mellett úgy érvel, hogy ha feltételezzük egy első pillanat
létezését, azt megfelezhetjük, és kapunk egy korábbi pillanatot.
A mai olvasó már sokat tud a tudományos, megfigyelésen alapuló
módszerekről, amelyekkel a világ kora megbecsülhető. Arisztotelész
elképzelései furcsának hatnak, de akkoriban nem volt távcső, nem
voltak ősmaradványok, és semmit nem tudtunk a Naprendszer
méretéről és koráról. Arisztotelész következetes filozófiai rendszert
akart felállítani, amelyben mindennek megvan a maga értelme. A
végtelenség gondolata nagy kihívást jelentett, és Zénón éppen elég
határozottan megmutatta, hogy ha rosszul kezeljük, akkor az időről és
a változásról alkotott minden elképzelés felborulhat. Arisztotelész
bátran felállította a probléma első nagy horderejű megoldási kísérletét.
Az aktuális és a potenciális végtelen megkülönböztetése világos és
egyszerű. Fenn is maradt még több ezer éven át, és a legnagyobb
matematikusok némelyike is meg volt győződve annak
megalapozottságáról.

A végtelenség és az Isten
„Amikor már százezer éve
Ragyogtunk, mint a Nap,
Ugyanannyi napunk volt Isten dicséretére,
Mint a legelső nap.”
Ismeretlen szerző betoldása John Newton
Amazing Grace című himnuszához11

Azt gondolhatnánk, hogy mivel az emberben folyamatos feszültséget

jelentett a végtelen megértése, ez azt is jelenthette, hogy az, aki a
végtelent megragadja, igényt tarthat Isten helyére. Ez mégis kisebb
probléma volt, mint az aggodalom, hogy esetleg még Isten sem foglalja
magába a végtelen fogalmát. Már a legegyszerűbb példa (a természetes
számok végtelen sorozata: 1, 2, 3, 4, …) is éppen elég fejtörést jelent.
A kérdés olyan komoly gondot okozott, hogy Szent Ágoston, aki az
első egyházatyák egyik legmértékadóbbika volt, írásainak tekintélyes
részében foglalkozik vele. A „Válasz az állításra, hogy még Isten
tudása sem terjed ki végtelen számú dologra” című fejezetben így
érvel:

„Van egy olyan állítás, hogy még Isten előre tudása sem foglalhatja
magában a végtelen dolgokat. Akik ezt mondják, azok számára csak az
marad, hogy mélyre süllyedjenek az istenkáromlásba, mert azt állítják,
hogy Isten nem ismeri az összes számot. Valóban igaz, hogy a számok
végtelen sokan vannak… Ez azt jelenti, hogy Isten nem ismeri az
összes számot, mert végtelen sok van? Isten tudása kiterjed egy
bizonyos összegre, és ott megáll? Senki nem lehet olyan őrült, hogy ezt
állítsa.
…És a próféta azt mondja Istenről: »Ő hozza létre a világot szám
szerint«; és a Megváltó azt mondja az evangéliumban: »Hajszálaid
meg vannak számlálva«.
Soha ne kételkedjünk akkor hogy minden számot ismer ő, »akinek a
tudása nem megszámlálható.«… És így, ha amit tudunk, az ő tudása
szerinti korlátok szerint való, tehát véges, ebből következik, hogy
minden végtelenség valami általunk kifejezhetetlen módon Isten
szempontjából véges, mert nem lehet semmi, amit ő ne tudna.” 12

Érdekes, hogy Szent Ágoston úgy gondolja, az ember számára

végtelennek tűnő dolgok Isten elméjében végesek. A modern
matematika ezt a trükköt gyakran veti be a végtelen tartományok
végessé tételére, hogy azokat könnyebben lehessen elképzelni, illetve
ábrázolni. Vannak olyan matematikai transzformációk (a
transzformációt olyan műveletként képzeljük el, amilyen például egy
nyelv másik nyelvre fordítása), amelyek a végtelent véges ponttá
tudják alakítani.13 Ez persze nem valami csodarecept, amivel a
végtelent ezentúl kihagyhatjuk a számításból, hiszen vannak olyan
transzformációk is, amelyek véges pontokat alakítanak végtelenekké.
Isten végtelen általi fenyegetettsége később még bonyolultabb
módon jelent meg. A reneszánsz korban Isten két fő tulajdonsága a lét
és a végtelenség volt. Ha a végtelent úgy megzabolázzák a
matematikusok és a filozófusok, hogy az egyszerűen papírra vethető
lesz, akkor mi marad Istenből? Ilyen körülmények között fontossá vált,
hogy a teológusok ne azonosítsák alapvetően Istent a végtelennel. Ez
még nem azt jelenti, hogy Isten véges lenne – az csak súlyosbítaná a
kérdést –, hanem csak annak tagadását, hogy csak azért, mert Isten egy
tulajdonságát valamennyire megértjük, attól Isten jelentősége csorbul.
 Nem minden filozófus tekintette a végtelent teológiai kérdésnek.
Nicolaus Cusanus a végtelent olyan helynek tekinti, ahol az ellentétek
összhangba hozhatók. Paradox tulajdonságainak egyik iskolapéldáját
látja az olyan magyarázatokban, amelyekre az igazság és valóság
megértéséhez van szükség; a gyarló ember fogalmai ezeket legfeljebb
csak megközelíthetik. Szívesen használt matematikai hasonlatokat a
teológiai problémák magyarázatára. Így például, amikor véges
vonalakról van szó, világosan el lehet különíteni az egyeneseket a
görbéktől, amint azt le is rajzoltuk a 2.1. ábrán.

2.1. ábra Egy egyenes és egy kör. Ha a kör átmérője növekszik, egy-
egy körív egyre jobban hasonlít egy egyenes szakaszhoz.

De ha a kört végtelen átmérőjűre növelnénk, körívét nem lehetne

megkülönböztetni egy végtelen egyenestől.
Blaise Pascal XVII. századi francia filozófus, matematikus és
természettudós (2.2. ábra) jellegzetesen eredeti nézeteket vallott a
végtelen teológiájával kapcsolatban. Azt a tényt használta ki, hogy ha
egy bármennyire kicsi véges mennyiséget megszorzunk a végtelennel,
az eredmény végtelen lesz.
Pascal buzgó hívőként is olyan gyakorlati bizonyítást akart
kidolgozni, amellyel egy nem hívő meggyőzhető lenne az istenhit
szükségességéről. Pascal volt a modern valószínűségelmélet egyik
úttörője, és szívesen foglalkozott a bizonytalanság és a véletlen
gyakorlati szerepével. Kijelentette: „Isten akár létezik, akár nem,
végtelen szakadék választ el minket Tőle.” Mit lehet tenni? Hihetünk
Istenben hitből fakadóan, ahogyan azt Pascal tette, de szerinte is létezik
más megközelítés. Tegyük fel, hogy egy fogadásról van szó. Hogyan
játsszunk? Pascal szerint két lehetőség van: vagy hiszünk Isten
létezésében, vagy nem. 14 A valóság kétféle lehet: Isten létezik, illetve
Isten nem létezik. Mik lehetnek választásunk következményei?
 2.2. ábra Blaise Pascal (1623-62).15

Pascal szerint azért jobb hinni Istenben, mert ha létezik, az olyan

végtelen nyereség, amely mindig meghaladja a véges időveszteséget,
amely akkor adódna, ha mégsem létezne (2.3. ábra). Ehhez hasonlóan,
ha az ateista álláspontra tesszük a tétet, kisebb a várható nyereség, mert
ha Isten létezik, a veszteség végtelen, de ha nem, az emberi nyereség
csak véges lehet.

Isten létezik Isten nem létezik

istenhit végtelen nyereség véges veszteség
istentagadás végtelen veszteség véges nyereség
2.3. ábra A várható nyereség attól függően, hogy mi az igazság Isten
létezését illetően.

Pascal szembekerült a „kettős végtelenként” ismert problémával is.

Azt állította, hogy a végtelen mindenütt jelen van a világban, de az
emberi elme nem képes annak teljes felfogására. A kétféle végtelen
egyikének a potenciális végtelent tekintette, azt, hogy a mennyiségeket
határtalanul növelhetjük, legyen szó a természetes számok
felsorolásáról, vagy fizikai mennyiségekről, mint a (mozgási) sebesség,
amely szerinte (ma már tudjuk, hogy ez nem igaz 16) szintén korlátlanul
növelhető. A másik végtelen: a mindenben jelenlévő végtelen
kicsinység, amely a korlátlan oszthatóság lehetősége miatt létezik, és a
mozgás esetében a sebesség értékének folyamatos felezése egy véget
nem érő lépéssorozat:

„Tehát vannak olyan tulajdonságok, amelyek közösek minden

dologban, és ismeretük megnyitja az elmét a természet legnagyobb
csodáinak befogadására. A legfontosabba tartozik a két végtelen,
amely benne van minden dologban: a végtelen nagyság és a végtelen
kicsinység.”17

Ezt a megközelítést alkalmazza a tér és az idő természetére is:

„Akármilyen nagy is egy tér, el tudunk képzelni egy nagyobbat, és

ennél is nagyobbat, és így tovább a végtelenségig, és soha nem jutunk
el egy akkoráig, amit már nem lehetne növelni. És fordítva: akármilyen
kicsi legyen egy adott tér, gondolhatunk nála kisebbre, és így, a
végtelenségig, és soha nem érünk el egy oszthatatlanig, amelynek már
ne lenne kiterjedése.
Ugyanez vonatkozik az időre is.”18

Ebből arra következtet, hogy mivel a kettős végtelenség, a

tetszőlegesen nagy és tetszőlegesen kicsi jellemzi a teret, az időt és a
mozgást, ez potenciálisan mindenben jelen van. Sőt, a természet egyik
legfőbb jellemzője, mint írja:

„Mivel a természet saját képe szerint formált mindent, és minden

dolognak szerzője, majdnem mindenben megtalálni a kettős
végtelent.”19

Mai szemmel Pascal érvei igen kevéssé meggyőzőek. A tér

végtelensége puszta létezésének feltételezéséhez szükséges. Ha a
Világegyetem véges kiterjedésű lenne, a tér korlátlan növelhetőségére
vonatkozó érvelés megdőlne. Hasonlóan járna a mozgás is; ma már
tudjuk, hogy a természetben minden, információt közvetítő mozgás
sebességének véges korlátja van: a fény sebessége vákuumban. A
harmadik érvelés a tér és az idő végtelenül oszthatóságára vonatkozik,
de ma már ez sem biztos, hogy megállja a helyét. Valószínű, hogy
vannak olyan, a természeti állandók által meghatározott időszakaszok
vagy hosszak, amelyeknél kisebbek nem létezhetnek. 20 Pascal
természetesen nem ismerhette ezt a két küszöböt. Arisztotelész ezeket
már a potenciális végtelenek közé sorolta volna. A kettő között
vagyunk, de elménk egyiket sem foghatja fel. Az egyiket, a végtelenül
nagyot, természetes, hogy nem képzelhetjük el, de ne higgyük, hogy a
végtelen kicsi érthetőbb csak azért, mert nagyobbak vagyunk nála:

„Vegyük észre korlátainkat. Valamik vagyunk, és nem mindenek. A

hozzánk hasonló lények nem ismerhetik az első alapelveket, amelyek a
semmiből keletkeznek, és lényünk kicsisége elrejti szemünk elől a
végtelent.”21

Ebben az értelemben Pascal Galileit követi, aki hozzá hasonlóan ezt

írta:

„Ne feledjük, hogy végtelenségek és oszthatatlanságok között

vagyunk; az elsőt nem érthetjük, mert túl nagyok, a másodikat, mert túl
kicsik. Mégis azt látjuk, hogy az ember nem akar megszédülni tőlük.”22

Pascal gondolatai a természetes számok halmazának végtelenségéről

azonban ma is megállják a helyüket. Ezt a tagadhatatlan végtelenséget
használja fel érvként ahhoz, hogy anélkül is tudhatjuk a végtelen egy
formájának létezését, hogy ismernénk ennek valóságos természetét.
Elmélkedhetünk róla, de teljesen nem érthetjük meg. Tekinthetjük ezt
kifinomult apologetikának is: ezek szerint következtetéseket vonhatunk
le egy végtelen Isten létezéséről pusztán véges tapasztalatok alapján,
csakúgy, ahogyan a véges számokból kiindulva következtetéseket
vonhatunk le a matematikai végtelenről.
A világot átszövő, titokzatos kettős végtelen hatja át Descartes
világát is, de más megközelítésből. Egy kis „szómágiával” új kifejezést
vezet be azokra a helyzetekre, amikor valami szemmel láthatóan
korlátlanul növekedhet. Az ő kifejezése: „határozatlan”. Mivel elkerüli
a „végtelen” kifejezés használatát a potenciális végtelenek leírására: „a
világ kiterjedése, a részecskék felosztása, a csillagok száma, és így
tovább”, úgy gondolja, hogy „soha nem fogunk a végtelennel
kapcsolatos kimerítő vitákba bocsátkozni.”23 Amikor már helyére tette
a potenciális végtelenekkel kapcsolatos összes kérdést, amelyek
megfigyelhető, véges mennyiségek alapján tárgyalhatók, az aktuális
végtelenekre vonatkozó minden más kérdést azzal akar elintézni, hogy
ez mind oktalan spekuláció. Emberi korlátaink nem teszik lehetővé a
végtelen minden mélységének feltárását. És előveszi éppen azokat a
példákat, amelyek később majd kulcsszerepet játszanak annak pontos
megfogalmazásában, hogy a matematikában melyek az aktuális
végtelenek, és azt állítja, hogy ezek nem fontosak.

„Mivel végesek vagyunk, abszurd lenne meghatároznunk bármit is a

végtelennel kapcsolatban, hiszen ez azt jelentené, hogy megkísérelnénk
azt határok közé szorítani és így megragadni. Tehát nem is válaszolunk
azoknak, akik megkérdezik, hogy egy végtelen egyenes fele végtelen-
e, vagy hogy egy végtelen szám páratlan-e vagy páros, és így tovább.
Úgy látszik, senkinek nem kellene ezekről a dolgokról gondolkodnia,
hacsak nem tekinti elméjét végtelennek.”24

A csattanó, amivel megindokolja, hogy miért riasztó a végtelen

tanulmányozása:

„…a »végtelen« kifejezést csak Istenre alkalmazzuk. Mert csak az Ő

esetében nem találunk semmiféle határt, és tudjuk, hogy ilyen nincs
is.”25

A probléma jellege miatt fontos volt, hogy az őt követő filozófusok,

de nem utolsósorban a franciák, megkülönböztessék a metafizikai és a
matematikai végtelent, mert különben a Descartes-féle megkötések
miatt nem tanulmányozhatták volna nyugodtan a geometriát és a
végtelen sorokat. Meg is tették.
Az európai filozófusok a görögök óta általában elfogadták, hogy
Isten végtelen a legtöbb, de lehet, hogy minden tekintetben. A
szemléletmód a keresztény Szentírástól eltérően egyszer változott
jelentősen: a panteisták, mint Spinoza és Hegel, esetében. Ők úgy
gondolták, nincsen különbség Isten és a fizikai Világegyetem között; a
Világegyetem minden létező összessége. Spinoza ennek alapján azt
állította, hogy mivel ez az összesség végtelen, Isten is végtelen kell,
hogy legyen, hiszen különben korlátozná valami a végtelen
Világegyetemben. A másik eltérés a panenteizmus volt, amit még ma
is sok teológus vall. E szerint Isten teljesen meghaladja a fizikai
Világegyetemet, legyen az véges vagy végtelen. Tehát a fizikai
Világegyetem Isten valódi részhalmaza. A teizmus egy harmadik
lehetőség, amely még egy lépéssel tovább megy, és Istent a fizikai
Világegyetemtől teljesen másnak tekinti. 26 Nyilvánvaló, hogy ha a
fizikai Világegyetem véges – és ez a kozmológia mai állása szerint
egyáltalán nem lehetetlen – akkor ez Isten végtelen természete miatt
megerősíti az említett eltérést, de nem ez itt a legfontosabb. Isten fenti
értelemben vett mássága akkor is igaz, ha a Világegyetem végtelen. 27
Egy csipetnyi Kant
„Az értelem olyan az igazsághoz képest, mint egy beírt sokszög a beírt
körhöz képest. Minél több szögű a sokszög, annál jobban hasonlít a
körhöz. De még ha a szögek számát végtelenül növeljük is, a sokszög
soha nem lesz kör, hacsak nem válik körré.”28
Nicolaus Cusanus

Immanuel Kant egyik tudománytörténeti érdeme, hogy világosan

megkülönböztette az „igazi valóságot” az „észlelt valóságtól”. Amikor
elménket és értelmünket az igazi valóság természetének
megismerésére használjuk, annak természete megváltozik (de még ha
nem is, nem tudhatjuk, hogy nem változott-e meg 29). Szívesen
képzeljük magunkról, hogy egy tökéletes madárlesről figyeljük a
természetet, ahonnan mindent láthatunk és tanulmányozhatunk, és az
úgy működik, mintha ott sem lennénk. Kant (1724-1804) azt állítja,
hogy ez elméletileg lehetetlen. Elménkben megvannak a megfelelő
fiókok a dolgok megértésére, és a világról szerzett tudásunk
elkerülhetetlenül ezekbe rendeződik. Ez pedig mindenképpen
megakadályozza, hogy megismerjük a dolgok végső természetét,
illetve, hogy megválaszoljuk az Isten létezésével és az élet értelmével
kapcsolatos mély filozófiai kérdéseket. Az, hogy a Világegyetem
nagyjából történő megismerését gondolati kategóriákba rendezzük,
lehet, hogy nem sokat ront a dolgokon, de lehet, hogy mégis.30
Kant szerint a Világegyetem mind kiterjedésében, mind a benne
előfordulható lehetőségek tekintetében végtelen. Ilyen értelemben Isten
tükröződik benne. De az ezzel kapcsolatos hit nem ugyanaz, mint a
tudás. Kant az ilyen végtelenségeket az igazi valóságok közé sorolja,
de emberi korlátaink miatt ezeket szükségképpen csak véges módon
érzékelhetjük, illetve érthetjük. Így Kantnál létezik aktuális végtelen,
de csak véges észleléssel, „jelenségként” (vagy ahogyan Kant nevezte:
phenomena) értelmezhető.
Kant bizonyos szempontból összevethető Nicolaus Cusanusszal
(1401-64), aki szintén különbséget tett az észlelt valóság és az igazi
valóság között, és úgy gondolta, hogy a Világegyetem mind
kiterjedésében, mind változatosságában végtelen. Ezen
tulajdonságaiban Isten kimeríthetetlen jellegét tükrözi, de ezek szerint
Isten véges alakban felfoghatatlan és ábrázolhatatlan – ez a gondolat
megjelenik az iszlám és a zsidó gondolkodásban is.
Kant jelentősége az európai, de főként a német gondolkodásban azt
is jelentette, hogy befolyása túlterjedt a filozófusok körén. Nézetei erős
hatással voltak a XIX. századi természettudósokra és matematikusokra.
A valódi végtelenről a nagy Gauss is ugyanúgy írt 1831-ben, mint
ahogyan több száz évvel előtte írtak volna:

„Tiltakozom az ellen, hogy egy végtelen mennyiséget valódi létezőként

kezeljünk; ez a matematikában soha nem tehető meg. A „végtelen”
csak egy szófordulat, amelyet akkor használunk, ha azokról a
határértékekről esik szó, amelyeket egyes arányok tetszőlegesen
megközelíthetnek, miközben más arányok határtalanul
növekedhetnek.”31

De a forradalom már nem sokáig váratott magára.

3. Üdvözöljük
a Hotel Végtelenben!
„Visszaküldöm Önnek ezt az amúgy kiváló minőségű írógéppapírt,
mert valaki zagyvaságokkal írta tele, és a tetejére az Ön nevét írta.”
Az Ohio Egyetem egyik angolprofesszora

Szállodák
„Három fickó bejelentkezik egy szállodába. Mindegyiküknek 10
dollárja van. Kivesznek egy szobát, ami 30 dollárba kerül egy
éjszakára. Nem sokkal később a szálloda központjából fax érkezik,
amely szerint a szobáért mostantól csak 25 dollárt kérhetnek. A portás
5 dollárt ad a boynak, hogy adja vissza a három fickónak. Mivel a
vendégek nem adtak neki borravalót, és az 5 dollárt úgysem lehet
igazságosan elosztani, úgy dönt, zsebre vág 2 dollárt, és fejenként csak
1-1 dollárt ad vissza. Tehát a vendégek egyenként 9 dollárt költöttek, a
fiú pedig 2 dollárt kapott. Ez összesen 29 dollár. Hol a hiányzó
dollár?”
Frank Morgan1

A szállodák emlékezetes helyek. Érdekes, de annál jobban emlékszünk

rájuk, minél rosszabbak. A Vacak Szállóhoz, a BBC klasszikus
vígjátéksorozatához az adta az ötletet, amikor John Cleese a tengerparti
Torquay egy furcsa szállodájában lakott. A szállodánál csak a
tulajdonosa volt furcsább. A sorozat legérdekesebb szereplője, az
Őrnagy, aki persze egész idő alatt ott szállt meg.
Nem Torquayban van az egyetlen rettenetes panzió. Néhány éve
olvastam a London Timesban egy üzletemberről, aki túl korán próbálta
meg elfoglalni a szobáját egy New York-i szállodában, és döbbenten
vette észre, hogy a szoba előző lakója álmában meghalt, és még mindig
az ágyban fekszik. Lélekszakadva rohant a portára, hogy közölje: a
123-as szobában egy holttest van. A portás fel sem nézett, a háta mögé
nyúlt, és odaadta a 124-es kulcsát: – Akkor menjen ebbe.
 3.1. ábra A szerző Végtelenségek című darabjának nyitójelenete, ami a
Hotel Végtelenben kezdődik. Rendező: Luca Ronconi, a társulat:
Teatro Piccolo, Milánó. Előadások: 2002 és 2003.2

Saját rossz szállodaélményeim mélypontja egy olyan hely volt,

amelynek az ajtaján egy lábfej alakú nyílás éktelenkedett, hatalmas
fürdőszobájának (amelyben nem volt kád) faajtaja rothadt, és egy
helyiségben volt a zuhanyzó, a WC és az összes világítótestek és
elektromos felszerelés. Minden csuromvíz lett, amint kinyitottam a
zuhany csapját, és körülbelül egy órába telt, amíg az összes víz
elszivárgott – nekem egy kicsit tovább tartott. A szállodákban szinte
senki nem ismeri egymást, és idegesítően keveset tudunk a vendégek
számáról és mivoltáról. Teljes a névtelenség, és szinte mindent
számmal jelölnek: van szobaszám, emeletszám, telefonkód, határidők,
ameddig illik megreggelizni vagy a szállodát elhagyni, időre jön a taxi
is, az internetes bejelentkezéshez is számkombinációt kapunk,
hitelkártyaszámok be- és kijelentkezéskor, a minibárból kivett
ásványvizes üvegek száma, valutaárfolyamok, és távozáskor
csillagászati méretű a számla – erre biztosan számíthatunk.
Mindemellett a hely tele van tükrökkel, amelyek végtelen
tükörképeket hoznak létre. Éppen a megfelelő hely a végtelen
szabadjára engedéséhez.

Élmények a Hotel Végtelenben

„A szálloda barbár díszletei között rendkívüli felfedezéseket tehetünk.
Minden hálószobában van »French widow«1 és a franciaablakokból
pompás a kilátás.”
Gerard Hoffnung3

Gyönyörűen ragadja meg a végtelenség lényegét a nagy német

matematikusnak, David Hilbertnek4 tulajdonított Hotel Végtelen
története. Hilbert meglehetősen különc ember volt. Már élete során
hatalmasra nőtt a vele kapcsolatos, szájhagyomány útján terjedő
anekdoták sora. Az egyik történet szerint Hilbert egyik tanítványa
öngyilkos lett, miután nem tudott megoldani egy különösen nehéz
matematikai problémát. A diák családja felkérte Hilbertet, hogy
mondjon gyászbeszédet a temetésen. Hilbert a sír mellett állva előadta,
hogy a fiatalember halálát okozó matematikai kérdés valójában nem is
volt olyan bonyolult. A diák, folytatta, egyszerűen csak rossz úton
kereste a megoldást.5
Ezek után nem csodálkozunk, hogy Hilbert elképzelt szállodái nem
teljesen szokványosak. Az általunk ismert szállodákban véges számú
egyágyas szoba van (lásd a 3.1. ábrát). Ha mind foglalt, egy új vendég
nem tud megszállni, hacsak az egyik régit ki nem lakoltatják. A
szálloda, ha egyszer megtelt, megtelt.
A Hotel Végtelenben ez nem így működik. Tegyük fel, hogy az
Olvasó új vendégként érkezik a Végtelen Szálloda portájára, és
kiderül, hogy a végtelen számú szobában (az 1-esben, a 2-esben, a 3-
asban, a 4-esben, és így tovább, a végtelenségig) már mind laknak. A
portás a homlokát ráncolja – elvégre a szálloda megtelt –, de az
igazgató megőrzi a hidegvérét. Semmi gond: költöztessük az l-es szoba
1
A „French widow” Marcel Duchamp szójátéka, amivel a „víg özvegy”-re utal. (A
szerk.)
lakóját a 2-esbe, a 2-es vendéget a 3-asba, és így tovább, a
végtelenségig. Így az Olvasó elfoglalhatja az 1-es szobát, és még
mindig mindenkinek lesz hol aludnia!
Az Olvasónak annyira megtetszik a hely, hogy legközelebb, amikor
a városban jár, ismét a Hotel Végtelent választja. Csakhogy most
végtelen számú barátjával együtt érkezik egy hatalmas
osztálytalálkozóra. A szálloda közben divatba jött, és megint telt ház
van, de az igazgató fel van készülve az ilyen helyzetekre is.
– Nem gond elszállásolni egy végtelen társaságot – magyarázza az
ideges portásnak. Meg is teszi: az 1-es szoba lakóját áthelyezi a 2-esbe,
az ott lakót a 4-esbe, a 3-as vendéget a 6-osba, és így tovább, a
végtelenségig. Az összes páratlan számú szoba üres marad. Végtelen
sok ilyen van, így az Olvasó ismét szobához jutott, végtelen számú volt
osztálytársával együtt. A szobaszervizre azonban sajnos egy kicsit
sokat kell várni a magasabb számú szobákban.
A végtelen számú új vendég tehát mind jól aludt, a páros számú
szobák lakóinak viszont nem tetszik, hogy az őrült igazgató másodszor
is elköltöztette őket, és mindenre egyre többet kell várni, ezért másnap
reggel mind távoznak.
Az igazgatót nyugtalanítja, hogy a szállodai szobák fele üres (a
páros számúak). Állandóan jelentéseket kell küldenie a felsőbb
vezetőségnek, és a mostani statisztika rosszul fog festeni, hiszen a
szálloda csak félig van tele vendégekkel. Ki kell találnia valamit,
nehogy be kelljen zárnia. Az Olvasó viszont kezdi magát tapasztalt
szállóvendégnek érezni, és sajnálná is, ha egy ilyen jó kis hely bezárna,
ezért egy ötlettel segít az igazgatónak. Úgy szabaduljunk meg az üres
szobáktól, hogy az itt maradt vendégeket költöztessük egy kicsit
közelebb egymáshoz. Az l-es szoba vendége maradjon a helyén 1, a 3-
as vendég menjen át a 2-es szobába, az 5-ös a 3-asba, a 7-es a 4-esbe,
és így tovább. Mi lesz az eredmény? Minden szoba foglalt, pedig egy
új vendég se érkezett. Az igazgató megnyugodhat.
Másnap viszont ismét gondok gyötrik. A szálloda egy végtelen
szállodalánc egy tagja; van egy ilyen intézmény a végtelen
Világegyetem minden egyes naprendszerében. De most bajok vannak
az intergalaktikus hoteltőzsdén, és nagy leépítések (a PR szerint:
„átszervezések”) várhatók.
Elmagyarázza, hogy ez egyszerre jó is, és rossz is. A jó hír, hogy a
nagyfőnököknek annyira tetszettek az igazgató megoldásai a későn
1
Ennyi előnye hadd legyen! Az előzőekből ugyanis kitűnik, hogy ez éppen a
kedves Olvasó. (A ford.)
érkező vendégek elhelyezésére, hogy úgy döntöttek, kirúgják az összes
többi szállodaigazgatót (és ezzel végtelen bérköltséget takarítanak
meg), és bezárják a szállodalánc összes többi tagját. A rossz hír: a lánc
bezárt, végtelen számú tagjában eddig lakó végtelen számú vendég is
ebbe a szállodába költözik. Tehát végtelen sok szálloda mindegyikéből
végtelen sok vendég érkezik egy már amúgy is megtelt szállodába.
Az igazgató eddig ügyes volt. Teli szállodájában először egy
vendégnek talált egy szabad szobát, majd végtelen számú szobát
szabadított fel a végtelen számú váratlan vendégnek, és most szoba
kellene végtelen számú, végtelen tagból álló társaságnak. Mit tehet?
Mindjárt megérkeznek.
A szállodában mindenki ezen töri a fejét. Sok őrült, semmire nem
vezető ötlet hangzik el, de azután valaki előjön egy használhatóval. 6
Próbáljuk meg így. Hagyjuk a helyén az l-es szoba lakóját,
költöztessük a 2-es lakót az 1001-es szobába, a 3-ast a 2001-esbe, a 4-
est a 3001-esbe, és így tovább. Utána tegyük a 2-es szálloda lakóit az
1002-es, 2002-es, 3002-es stb. szobákba, a 3-as szállodából érkezőket
pedig az 1003-asba, 2003-asba, 3003-asba stb. Első ránézésre ez jó
megoldásnak tűnik, mintha lenne egy jó módszerünk arra, hogy
mindenki szobához jusson. De akkor a portás kérdez valamit az
igazgatótól, aki ettől majdnem szívrohamot kap. Mi legyen az 1001-es
szálloda eddigi lakóival? Nincs hová menniük, mert a szállodalánc első
1000 szállodájából érkező vendégek már elfoglalták az összes szobát.
Elölről kell kezdenünk7, az űrhajók pedig már közeljárnak.
Valaki más felveti, hogy tegyük az 1. szálloda vendégeit a 2-es, 4-
es, 8-as, 16-os stb. szobákba, tehát szorozzuk a szobaszámot mindig 2-
vel. A 3-as szálloda eddigi lakói a 3-as, 9-es, 27-es, 81-es stb.
szobákba kerülnének (mindig 3-mal szorzunk) és így tovább, a
végtelenségig. De az igazgató rájön, hogy ekkor sok olyan szoba lenne,
ahová egyszerre több vendég is érkezne: a 16-os szobába például az l-
es szálloda 4. vendége és a 3-as szálloda második vendége is. És csak
olyan áthelyezési módszer fogadható el, amely biztosítja, hogy egy
szobába csak egy ember jusson. A két számhoz (a szálloda számához
és az eredeti szobaszámhoz, a ford.) olyan szobaszámot kell
hozzárendelni, ami egyetlen más számpárhoz sem tartozik.
Ekkor egy kukta, aki mellékesen most fejezte be az első évet
matematika szakon, felveti, hogy használjunk prímszámokat 8 (2, 3, 5,
7, 11, 13, 17, 19, 23… tudjuk, hogy ezekből is végtelen sok van), mert
minden egész számot csak egyféleképpen lehet prímszámok
szorzataként előállítani. Például: 8 = 2 x 2 x 2, 21 = 3 x 7 és 35 = 5 x 7.
Az igazgató felkapja a fejét. Lassan eszébe jutnak a régi matekórák.
Türelmesen végighallgatja a fiút, alaposan végiggondolja a dolgot, és
ismerteti a személyzettel az új tervet. Tegyük az 1. szálloda végtelen
számú lakóját a 2-es, 4-es, 8-as, 16-os, 32-es szobákba, az eddig a 2-es
szállodában lakókat a 3-asba, a 9-esbe, a 27-esbe, a 3-asból érkezők az
5-ös, 25-ös, 125-ös, 625-ös szobákat kapják, a 4-es szálloda vendégei
pedig a 7-est, a 49-est, a 343-ast, és így tovább. Biztos, hogy egy
szobát sem adnak ki több vendégnek, mert ha p és q különböző
prímszámok, m és n pedig egészek, akkor pm soha nem egyenlő qn-nel.
Az emberek tartanak egy próbát, és rájönnek, hogy a dolgok egy
kicsit egyszerűsíthetők, és az asztali számológép segítségével egy
pillanat alatt meg tudják mondani, ki hová kerüljön. Az n-edik szálloda
m-edik szobájából érkező vendég szobaszáma az 1-es szállodában 2m x
3n lesz, tehát például a 4. szálloda 6. vendége a 2 6 x 34 = 64 x 81
=5184-es szobát kapja. És egy szobába se kerül két vendég.
De az igazgatónak még ez sem tetszik eléggé. A legújabb módszer
szerint ugyanis rengeteg üres szoba marad. A kukta eredeti terve
szerint például a 6-os, a 10-es, a 12-es stb., hiszen ezek nem prímszám-
hatványok. A képlettel leírt módszer szerint azok a szobák maradnak
üresen, amelyek nem írhatók fel 2 m x 3n alakban. Az igazgató utolsó
mentőötlete: felhívja egy régi iskolatársát, aki most egy olyan
ügynökséget vezet, amelyik cégeknek ad üzleti tanácsokat. A
konzultáció végtelen díjának kifizetése után az ügynökség javasol egy
új, sokkal hatékonyabb módszert.
Rajzoljunk egy táblázatot. Minden mezőjébe egy (vendéget jelentő)
számpár kerül, amelynek az első tagja az elszállásolandó régi
szobaszáma, a második tagja pedig a régi szálloda száma. Így például
az 5. sor 4. oszlopa azt a vendéget jelöli, aki eddig a 4. szálloda 5.
szobájában lakott (3.2. ábra).

(1,1) (1,2) (1,3) (1,4) … (1,n)

(2,1) (2,2) (2,3) (2,4) … (2,n)
(3,1) (3,2) (3,3) (3,4) … (3,n)
(4,1) (4,2) (4,3) (4,4) … (4,n)
(5,1) (5,2) (5,3) (5,4) … (5,n)
… … … … … …
(m,1) (m,2) (m,3) (m,4) … (m,n)
 A táblázat alapján könnyű elhelyezni az újonnan érkezőket. Az
(1,1)-gyel jelölt vendég kerül az 1-es szobába, az (1,2) jelű a 2-esbe, a
(2,2)-es a 3-asba, a (2,1) pedig a 4-esbe. Ezzel elintéztük a táblázatunk
bal felső, 2 x 2-es részét.

(1,1) (1,2)
(1,3) (1,4) … (1,n)
az 1-esbe a 2-esbe
(2,1) (2,2)
(2,3) (2,4) … (2,n)
a 4-esbe a 3-asba
(3,1) (3,2) (3,3) (3,4) … (3,n)
(4,1) (4,2) (4,3) (4,4) … (4,n)
(5,1) (5,2) (5,3) (5,4) … (5,n)
… … … … … …
(m,1) (m,2) (m,3) (m,4) … (m,n)

3.2. ábra A Végtelenségek első jelenetében alakul az algoritmus.

Most próbálkozzunk meg a bal felső sarok 3 x 3-as részével. Az

(1,3)-as vendég az 5-ös szobába kerül, a (2,3)-as a 6-osba, a (3,3)-as a
7-esbe, a (3,2)-es a 8-asba, a (3,1)-es a 9-esbe. Készen is vagyunk.
 (1,1) az 1-esbe (1,2) a 2-esbe (1,3) az 5-ösbe (1,4) … (1,n)
(2,1) a 4-esbe (2,2) a 3-asba (2,3) a 6-osba (2,4) … (2,n)
(3,1) a 9-esbe (3,2) a 8-asba (3,3) a 7-esbe (3,4) … (3,n)
(4,1) (4,2) (4,3) (4,4) … (4,n)
(5,1) (5,2) (5,3) (5,4) … (5,n)

Az igazgatónak tetszik a dolog, de megkérdezi, hogy vajon lesz-e

elég szoba. Igen.9 A matematikushallgató kukta ismét megjelenik, és
bebizonyítja neki, hogy nemcsak, hogy minden új vendégnek saját
szobája lesz, de egyetlen szoba sem marad üresen. Lehet küldeni a
100%-os statisztikákat!

A Hotel Végtelen könyvelése

„Minden panzió ugyanaz a panzió. Egyágyas szoba pedig az,
amelyiknek nincsenek részei és mérete.
Ha már minden más szoba foglalt, az egyágyast kinevezik
kétágyasnak.”
Stephen Leacock10

A Hotel Végtelenben még soha nem volt ilyen nagy a forgalom. A

bevétel végtelen, a költségek végtelenek, viszont a haszon is végtelen –
ez a könyvelő legfontosabb mondanivalója, ami zene az igazgató
fülének. Egészen addig, amíg el nem érkezik az adóbevallás ideje. A
szálloda könyvelője elérte, hogy a lehető legalacsonyabb adókulcsot
alkalmazhassák – kihasznált sok-sok intergalaktikus kiskaput és
minden lehetséges adóparadicsomot –, de az adókulcs nem lehet olyan
alacsony, hogy a végtelen profitra alkalmazva véges összeg jöjjön ki. 11
Az igazgató magánkívül van.
– Hogyan lehetséges? – ordítja. – Tönkrementünk. Adótartozásunk
végtelen – csakúgy, mint a profitunk.
A könyvelő leülteti az igazgatót a legkényelmesebb karosszékbe, és
főz neki egy jó kávét.
– Hadd magyarázzam el – mondja. – Nyugodtan utalja át a végtelen
adót. Meg fogja látni, hogy a profit ugyanannyi marad: végtelen.
De nem minden jó, ha a vége jó. A Hotel Végtelen türelmes
tulajdonosai teljesen kimerülnek; nem is csoda: végtelenül sok
vendéget kell elhelyezni végtelen sok más galaxisból való végtelenül
sok szállodából. Intergalaktikus léptékű recesszió van. Végtelenül sok
milliárd évig fog tartani, amíg behozzák. Úgy döntenek, hogy csak egy
radikális üzleti stratégiaváltoztatás segíthet rajtuk, méghozzá egy
végtelenül radikális. Átnevezik a szállodaláncot, termékeiknek is új
nevet adnak és új piacot keresnek maguknak. Nagyon is trendi, amit
kitaláltak: a minimalista szálloda. Ők lesznek a Hotel Zéró szálloda.
Az élet ezzel sokat egyszerűsödik. Nincsenek szobák, vendégek,
személyzet, működési költségek (a szobák hőmérsékletét az abszolút
nullponton tartják) – nincsenek veszteségek, nincsenek problémák. A
bárban folyamatos gépzene megy: John Cage 4 perc 33 másodperce 12,
az előcsarnokot modern festmények (üres, bekeretezett vásznak)
díszítik, és az író A semmi könyve13 című művét ingyen megkapja
minden vendég, aki szobát szeretne, de nem kap – márpedig ilyen
végtelen sok van. A falon pedig egy idézet lóg:

„Ha az emberek nem hiszik, hogy a matematika egyszerű, az csak azért

lehet, mert nem hiszik el, milyen bonyolult az élet.”
4. A végtelen nem egy nagy
szám
„Az a végtelen, ez a végtelen, a végtelenből végtelen támad, ha a
végtelenből végtelent veszünk el, végtelen marad.”
Szanszkrit mantra1

Fogalomzavar
„Az űr szinte végtelen. Valójában úgy gondoljuk, hogy tényleg az.”
Dan Quayle2

Érthető, ha a végtelenre úgy gondolunk, mint egy nagyon nagy számra,

amelyik még egy kicsit nagyobb, mint amekkorára eddig gondolni
tudtunk. Ezt a számot soha nem érjük el; olyan, mint a szivárvány
másik vége. De a végtelen végtelenül bonyolult természetének
megértéséhez tudnunk kell, hogy az nem egyszerűen egy nagyon nagy
szám. Minőségében (és nem csak mennyiségileg) különbözik minden
véges számtól (például 124 453 567 000 000 000 00 000 000 000 001-
től), akármekkora legyen is az. A végtelen egyszerűen egy nagyon
nagy szám – legtöbben így tartják. Kézenfekvő lenne úgy gondolni rá,
mint egy soha meg nem álló számlálóra, és így körülbelül olyan, mint a
legnagyobb szám, amire csak gondolhatunk, csak egy kicsit nagyobb.

Albert von Sachsen paradoxona

„Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát
adott. Megtörte a kenyeret, s odaadta a tanítványoknak, hogy osszák
szét. A két halat is szétosztotta. Mindenki evett és jól is lakott. A
maradék kenyérből és halból tizenkét kosarat szedtek tele. A kenyérből
csak férfiak ötezren ettek.”
Szent Márk 6: 41-44

Albert Richmerstop a nyugat-szászországi Helmstedtben született

1316-ban. Ő volt a középkor egyik legnagyobb hatású logikatudósa.
Prágában és Párizsban tanult, ő lett a párizsi egyetem első rektora,
majd 1365-ben a genfi egyetemé. Nagyon sok logikai és filozófiai
művet írt, és emellett fontos szerepe volt az állam és az egyház között
megkezdődött politikai egyeztetésekben; közvetített a pápa és Ausztria
hercege között. Nem csoda, hogy egy évvel bécsi megbízatása után
kinevezték Halberstadt püspökének. Ebben a hivatalban halt meg
1390-ben. Az utókor mint Albert von Sachsen, vagy Albertuciusként
emlegeti (az utóbbi jelentése: kis Albert), megkülönböztetendő őt
Nagy Alberttől (Albertus Magnus), aki híres teológus volt a XIII.
században.
Albert éleselméjű gondolkodó volt. Új szempont szerint művelte a
középkori teológiát. Módszereket talált ki a tanításban használt
állítások, avagy „szofizmák” 3 igaz vagy hamis mivoltának eldöntésére.
Megpróbálta felmérni a különböző filozófiai rendszerek határait. A
szofizmák olyan meglehetősen nehezen érthető kijelentések, amelyek
homályosak vagy paradoxak is. A korabeli filozófusok versenyeztek
egymással, hogy feloldják vetélytársaik szofizmáit, és újakat találjanak
ki. A legegyszerűbb példák: „A semmi valami.” „Csak Isten végtelen.”
„Ez az állítás hamis.” Albertet a végtelennel kapcsolatos szofizmák és
paradoxonok érdekelték; ezeket tárgyalja Sophismata című művében.
Többek között egy csodálatosan mélyreható végtelenparadoxont is
készített, amelynek alapján később meg lehetett alkotni a végtelen
halmaz definícióját, és amely jó kiindulópontja lett az aktuális
végtelenek precíz tárgyalásának. Természetesen nem ez volt Albert
eredeti szándéka, de hogy milyen körültekintően gondolkodott a
kérdésről, az is mutatja, milyen nagy hatással voltak rá a korabeli
angol filozófusok, akiknek matematikáját Albert lelkesen átvette és
hirdette.
Albert megmutatta, hogy egyetlen végtelen elég ahhoz, hogy
valamit kapjunk semmiért, sőt nemcsak valamit, hanem amennyit csak
akarunk. Vegyünk például egy végtelen hosszú gerendát, amelynek a
keresztmetszete egy egységnyi négyzet (lásd a 4.1. ábrát). Fűrészeljük
fel egyforma kockákra. Végtelen számú kockánk lesz, amelyekkel
építkezhetünk. Albert szerint akár az egész teret is kitölthetjük velük,
ha kellő módszerességgel járunk el. Vegyük körül az első kockát 3 3 - 1
= 26 másikkal; így kapunk egy 3 egység élhosszúságú kockát. Most
vegyük ezt körül 53 - 33 = 98 kis kockával, és máris egy 5 egység élű
kockánk van. Folytassuk tovább: 73 - 53 kis kocka következik, majd 93
- 73, majd 113 - 93, és így tovább, a végtelenségig. Építhetünk tehát
egyetlen, egyre növekedő kockát. A végtelen hosszú gerenda,
amelyből kiindultunk, tehát szétdarabolható és újra összerakható úgy,
hogy kitöltse a végtelen, háromdimenziós teret!

4.1. ábra Albert „bűvészmutatványa”, amellyel megmutatja, hogyan

töltsük ki a végtelen teret egy csupán 1 cm 2 keresztmetszetű, végtelen
hosszú gerenda feldarabolásával úgy, hogy a kapott kockákat egy
folyamatosan növekvő kockává rendezzük át.

Albert szellemes példája megmutatja, hogy már a XIV században is

nagyon világosan gondolkodtak a végtelenségnek arról a különös
tulajdonságáról, hogy közvetlen kapcsolatba hozható önmaga egy
részével. Albert példájának az a legnagyobb jelentősége, hogy
megcáfolta Arisztotelész merész dogmáját, amely szerint egyszerűen
azért nem létezhet végtelen halmaz, mert akkor annak lenne egy
szintén végtelen részhalmaza, és ez ellentmond a józan észnek. A
példából látszik, hogy ilyen helyzet létrehozható belső logikai
ellentmondás nélkül. Albert példája valójában jobb a kelleténél, hiszen
állítását egyszerűbben is bizonyíthatta volna, bár nagyon szemléletes
lehetett, ahogyan a gerendát fűrészelte, és elkezdte összerakni az egyre
nagyobb kockákat, hogy mindenki számára világossá váljon, mi
történne, ha a végtelenségig folytatná.
Galileinek volt egy sokkal egyszerűbb példája, amely
tulajdonképpen ugyanezt az állítást támasztja alá a végtelent illetően.
Látszik belőle, tudta, hogy a középkor emberét mennyire elkáprázatja a
végtelen, és még világosabbá teszi a középpontban álló paradoxont.
Érdekes, hogy a dolgot a Párbeszédek című művében veti fel, ami
akkor afféle „népszerű” tudományos-ismeretterjesztő könyvnek
számított (minden olvasni tudó számára). Fontos gondolatokat és
felfedezéseket mutat meg benne párbeszédes formában.

Galilei paradoxona
„Az, hogy valaki okos-e, a válaszaiból állapítható meg. Az, hogy
bölcs-e, a kérdéseiből.”
Naguib Mahfouz4

Galilei5 egy elképzelt párbeszédben a legegyszerűbb formában leírja a

végtelen halmazok alapvető paradoxonát, amely megkülönbözteti
azokat a véges halmazoktól. Galilei tudja, hogy a végtelennek
titokzatos tulajdonságai vannak, mint ahogyan jól tudta ezt Albert von
Sachsen is, de Alberthez hasonlóan meg sem próbálja feloldani az
ellentmondást. Galilei lépésről lépésre fedi fel 6 ezeket a titokzatos
tulajdonságokat. Alább idézzük a párbeszédet.

4.2. ábra Albert von Sachsen (1316-90).7

„Párbeszéd Salviati, Sagredo és Simplicio között

Sag.: Biztos vagyok benne, hogy tudod, melyek a

négyzetszámok, és melyek a nem négyzetszámok.
Sim.: Jól tudom, hogy a négyzetszám olyan, ami valamely szám
saját magával megszorzásából származik; így a 4, 9 …stb.
négyzetszámok, amelyek abból adódnak, ha a 2-t, 3-at stb.
megszorozzuk önmagával.
Salv.: Nagyon jó. Azt is tudod, hogy a szorzatokat négyzeteknek
nevezik, a tényezőket pedig gyököknek, és azok a számok,
amelyek nem írhatók fel két egyenlő szám szorzataként, nem
négyzetszámok. Így, ha azt mondom, hogy az összes szám,
ideértve a négyzeteket és a nem négyzeteket is, többen vannak,
mint a négyzetszámok, igazat mondok, ugye?
Sim.: Teljesen így van.
Salv.: Ha tovább kérdezem, hogy hány négyzetszám van, bárki
jogosan állíthatja, hogy ugyanannyi, mint a hozzá tartozó gyök,
hiszen minden négyzetszámnak megvan a maga gyöke, és
minden gyökhöz tartozik egy négyzetszám, és egyetlen
négyzetszámnak sincsen több gyöke, és egyetlen gyök sem
tartozik több négyzetszámhoz.
Sim.: Pontosan így van.
Salv.: De ha azt kérdezem, hogy hány gyök van, nem tagadható,
hogy annyi, mint ahány szám, hiszen minden szám gyöke
valaminek. Ha ez igaz, azt kell mondanunk, hogy éppen annyi
négyzet van, ahány szám, mert pontosan annyi van, ahány gyök,
és minden szám egyben gyök is. A beszélgetés elején mégis azt
mondtuk, hogy sokkal több szám van, mint négyzetszám, mivel
a számok nagyobb része nem négyzetszám. Sőt, a
négyzetszámok aránya a többivel egyre csökken, amint a
nagyobb számok felé közeledünk. Például 100-ig 10 négyzetünk
van, tehát az összes szám 1/10-e, 10 000-ig csak az 1/100-a és
millióig csak 1/1000-e; másrészt egy végtelen számban, ha ilyen
egyáltalán elképzelhető, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy
ugyanannyi négyzet van, mint az összes szám.
 Sag.: Mi következik akkor ezekből a tényekből?
Salv.: Idáig, úgy látom, csak arra következtethetünk, hogy a
számok összessége végtelen, hogy a négyzetek száma is
végtelen, és gyökeik száma is végtelen; és a négyzetek száma
nem kisebb, mint az összes számé, és a második nem nagyobb,
mint az első, és végül, hogy az »egyenlő«, »nagyobb« és
»kisebb« tulajdonságok nem alkalmazhatók a végtelenre, csak
véges mennyiségekre… azt válaszolom neki, hogy az egyik…
nem tartalmaz több pontot, mint a másik; mindegyik végtelen
számút tartalmaz… Ennyit az első nehézségről.
Sag.: Kérlek, állj meg egy pillanatra, és hadd tegyek ahhoz, amit
már említettünk, egy gondolatot, ami most ötlött fel bennem. Ha
az előzőek igazak, akkor számomra lehetetlennek tűnik
megmondani, hogy egy végtelen szám nagyobb egy másiknál
vagy akár egy véges számnál, mondjuk egymilliónál, mert ha a
végtelen szám nagyobb lenne mondjuk egymilliónál, akkor
amikor a milliónál egyre nagyobb számokat veszünk,
közelednénk a végtelenhez, de ez nem így van; sőt minél
nagyobb a szám, annál jobban eltávolodunk a végtelen ezen
tulajdonságától, mert minél nagyobbak a számok, hozzájuk
képest kevesebb négyzetszám lesz közöttük, de a végtelenben
lévő négyzetek nem lehetnek kevesebben, mint az összes szám,
amint azt éppen bebizonyítottuk; így az egyre nagyobb számok
azt jelentenék, hogy egyre távolabb kerülünk a végtelentől.”

Galilei először leszögezi, hogy ha felsoroljuk az összes pozitív egész

számot:

1, 2, 3, 4, 5, 6, 7… és így tovább,

a lista végtelen lesz, hiszen nincsen vége. Ha valaki ebben kételkedne,

nevezze meg a sorozat utolsó elemét (jelöljük itt B-vel), és bármikor
előállhatunk egy 1-gyel nagyobb számmal (B + 1).
Ha a lista minden tagját négyzetre emeljük (megszorozzuk
önmagával), az eredeti listánk tagjaihoz mind hozzárendelhető egy
másik egész (négyzet)szám:

1 x 1 = 1, 2 x 2 = 4, 3 x 3 = 9, 4 x 4 = 16, 5 x 5 = 25 stb.
a négyzetszámok sorozata (1, 4, 9, 16, 25…) tehát szintén végtelen,
hiszen egy-egyértelmű megfeleltetésben van a pozitív egész számok
sorozatával. Úgy képzeljük el ezt a helyzetet, mintha a számok és
négyzetük egy-egy madzaggal lenne összekötve.
szám ──►─── négyzete
1 ────►──── 1
2 ────►──── 4
3 ────►──── 9
4 ────►──── 16
5 ────►──── 25
6 ────►──── 36
7 ────►──── 49
8 ────►──── 64
2 ────►──── 81
10 ───►──── 100
…és így tovább, a végtelenségig…
A fenti oszlopban két lista szerepel.
Most jön Galilei kérdése: melyikük a hosszabb? A négyzetszámok
mindegyike pontosan egy egész számnak felel meg; úgy tűnik, éppen
ugyanannyi van belőlük. És itt következik a paradoxon. A
négyzetszámok (a jobb oldali oszlop) mindegyike előbb-utóbb
megjelenik az egész számok (a bal oldali oszlop) listájában is. Az első
hármat alá is húztuk. Akkor viszont a bal oldaliak nyilván többen
vannak, mint a jobb oldaliak, hiszen a bal oldalon még sok más szám is
van!
Galilei nem oldotta fel paradoxonát. Csak ennyire jutott:

„Nem mondhatjuk végtelen mennyiségekről, hogy az egyik több,

illetve kevesebb, vagy ugyanakkora, mint a másik.”

Galilei valójában a kelleténél bonyolultabb példával állt elő. Nem

kellett volna az olvasókat négyzetszámokkal fárasztania.
Megfeleltethetjük az egész számokat (1, 2, 3, 4…) a páros számoknak
is (2, 4, 6, 8…) úgy, hogy mindegyikhez a kétszeresét rendeljük hozzá,
mintha csak csészéket tennénk a hozzájuk tartozó csészealjakra. Ismét
megvan tehát a kölcsönösen egyértelmű hozzárendelés az egész
számok és a páros számok végtelen listái között. És megint csak:
minden páros szám szerepel az első listán is, pedig a „józan ész” azt
diktálná, hogy csak fele annyi van belőlük!
szám ──►─── kétszerese
1 ────►──── 2
2 ────►──── 4
3 ────►──── 6
4 ────►──── 8
5 ────►──── 10
6 ────►──── 12
7 ────►──── 14
8 ────►──── 16
9 ────►──── 18
10 ───►──── 20
…és így tovább, a végtelenségig…
Az említett példákban észre kell venni, hogy a végtelen halmazok
egy sajátos tulajdonságára világítanak rá. A véges listák elemei között
csak akkor lehet kölcsönösen egyértelmű megfeleltetést létrehozni, ha
ugyanannyi elemet tartalmaznak. Ha például házaspárok egy véges
listáját tekintjük, ugyanannyi férfit találunk rajta, mint nőt.
Dávid ───►──── Anna
Pisti ────►──── Mária
Domi ───►──── Klári
Balázs ───►──── Sári
Galilei paradoxona arra mutat rá, hogy a végtelen halmazok nem
ilyenek: tartalmazhatják saját magukat részhalmazként, és még
bőségesen marad ezen felül is!
Az efféle „valamit kapok a semmiért cserébe” paradoxonoknak
megvan az idővel kapcsolatos párjuk is, amit rendszerint Tristram
Shandy-paradoxonnak neveznek. Tristram Shandy naplót ír, de csak
egy egész év alatt tudja rögzíteni egyetlen nap eseményeit. Az 1760.
január 1-én történtek leírását 1760. december 31-én, éjfélkor fejezi be.
Az 1760. január 2-án történteket 1761. december 31-én éjfélkor, és így
tovább. Egyre nagyobb a lemaradása. Ha nem halhatatlan, élete
napjainak csak kis töredéke kerül be a naplójába. De ha örökké él,
végül minden napról készül majd bejegyzés.
A paradoxon térre vonatkozó megfelelője az ún. „térképparadoxon”.
Képzeljük el, hogy 1:1 arányú térképet rajzolunk. A térképek általában
csak a Föld felületének egy részét ábrázolják, de Josiah Royce
amerikai filozófus ötlete a következő volt.
„Tegyük fel, hogy térképünket tökéletes pontossággal kívánjuk
elkészíteni… Anglia térképét Angliában helyezzük el… Ha egy precíz
megfigyelő ránézne erre az ideális térképre, azt látná, hogy Anglia
területén, illetve annak egy meghatározott helyén látható Anglia
tökéletes képe, legyen az arány tetszés szerint nagy vagy kicsi. Ez az
ábrázolás, amely a külső részeiben egy kisebb területen megismételné
az előző részleteit, olyan lenne, mintha egy kisebb Angliát tartalmazna.
Az meg egy másikat, és így tovább, vég nélkül.”8
A paradoxont szívesen vette elő mindenki Lewis Carrolltól Jorge
Luis Borgesig. Nem annyira végtelen-, inkább önhivatkozási
paradoxon. Ha a végtelen lehetőségekkel is el akarunk játszani, álljunk
két, egymással párhuzamos síktükör közé, és figyeljük meg
tükörképeink végtelen sorát (4.3. ábra), amelyek elnyúlnak mint
Banquo árnya, a világ végére. Valójában csak véges számú tükörkép
keletkezik. A tükröződés nem tökéletes, és a légkör részecskéi a
fénysugarakat eltérítik pályájukról. A hatás mégis nagyon látványos, a
példa pedig egyszerű a potenciális végtelenre.

4.3. ábra Két párhuzamos tükör látszólag végtelen számú tükörképet

hoz létre. A gyakorlatban ez a szám véges, mert a fény szóródik,
amikor nem tökéletes vákuumban halad. A fény véges sebességgel
mozog, ezért a végtelen számú tükörképhez még tökéletes
 körülmények között is végtelen számú tükröződésnek kellene történnie,
és ez csak végtelen idő alatt lenne lehetséges.

Kadmosz és Harmonia1
„Vizsgáljatok felül mindent…”
Szent Pál9

A matematikusokat már régen is elbűvölték a soha véget nem érő

számsorozatok, a maguk váratlanul gyönyörű tulajdonságaival. 1350-
ben Nicole Oresme francia matematikus bebizonyította, hogy az
1
/1 + 1/2 + 1/3+ 1/4 + 1/5 + 1/6 + 1/7 + 1/8 + …

végtelen harmonikus sor, álljon bár egyre kisebb tagokból, mégis

végtelen összeget ad ki. A bizonyítás nagyon elegáns. Az első két tag
után következő kettő (1/3 + 1/4) összege nagyobb 1/2-nél, és ez igaz a
következő négyre is, sőt a következő nyolcra, tizenhatra, és így tovább,
ha mindig kétszer annyi összeadandót veszünk figyelembe. Ezek
szerint a sor összege nagyobb, mint végtelen sok fél összege 10, ami
nyilvánvalóan végtelen!11
Ez a sorozat váratlanul szokott előbukkanni különféle érdekes
helyzetekben. Tegyük fel, hogy rekordokat akarunk gyűjteni a
természeti jelenségek köréből, például az éves csapadékmennyiségről
vagy a dagályok maximumáról. 12 Az első évben nyilván az adott év
csapadékmennyisége lesz a rekord. A második évi
1
csapadékmennyiségnek /2 az esélye, hogy rekorddá váljon (abban az
50% valószínűséggel bekövetkező esetben, ha több lesz, mint az előző
évben). Az első két évben tehát 1 + 1/2 lesz a rekordmennyiségű
csapadékot produkáló évek száma. Ha továbbhaladunk, látjuk, hogy 1/3
az esélye, hogy a 3. évben több csapadék lesz, mint az első kettőben.
Ezt folytatva kiderül, hogy az első N megfigyelési évben a rekord
csapadékmennyiséget adó évek várható száma
1 + 1/2 + 1/3 + 1/4 + 1/5 + … + 1/N.

1
Kadmosz (Cadmus) Europa testvére és Harmonia, Ares és Aphrodite lánya a
görög mondavilág egyik nevezetes házaspárja. Ovidius a Metamorphosis
(Átváltozások) 4. könyvében írja le történetüket. (A szerk.)
 Ennek alapján, ha például arra vagyunk kíváncsiak, hogy
véletlenszerű körülmények között egy évszázadban hány extra esős év
várható, N helyébe 100-at helyettesítünk, elvégezzük az összeadást, és
látjuk, hogy az érték körülbelül 5,19. Az Egyesült Királyságban
mostanában ennél sokkal több csapadékrekordot eredményező év – és
sok más szokatlan időjárási jelenség volt – az imént, az egyszerű
harmonikus sorral kiszámított évi 5-nél. Ez azért van, mert az időjárás
nem véletlenszerűen változik; a megfigyelt jelenségek mögött egy
rendszer húzódik meg, például az úgynevezett „globális felmelegedés”.
Vegyük észre, hogy a sor összegének végtelen értéke azt a szemléletes
felismerést tükrözi, hogy végtelen számú megfigyelés esetén mindig
van esély új rekordra.

4.4. ábra Egy végtelen könyvkupac. Végtelen számú könyvet lehet

egymásra halmozni, amíg a keletkező halom súlypontja nem kerül a
legalsó könyv szélén kívülre. Ez csak elméletben lehetséges,
gyakorlatban nem.

Egy másik szép példa harmonikus sorra a könyvpakoló feladat.

Tegyünk könyveket egymásra úgy, hogy azok részben túlnyúljanak az
asztalon (4.4. ábra). Milyen távolságra juthatunk el így az asztal
szélétől anélkül, hogy a könyvek leborulnának?13
Úgy kell felépíteni a halmot, hogy annak tömegközéppontja ne
kerüljön ki az asztal fölül. Ha ez megtörténne, a könyvek leesnének.
Ha minden könyv 1 méretű, akkor az N. könyv legfeljebb egy N tagú
harmonikus sorozat összegének felével érhet túl az asztal szélén:
maximális távolság = 1/2x (1 + 1/2 + 1/3 + 1/4 + 1/5 + … + 1/N).
 Ebben az a legmeglepőbb, hogy N növelésével a távolság
tetszőlegesen növelhető.14 Ha például azt szeretnénk, hogy a kupac
teteje tízszer annyira legyen az asztal szélétől, mint egy könyv mérete,
ehhez 272 400 600 könyvre lenne szükség. Egy elképzelt világban,
ahol nincsen súrlódás, tökéletlen felületek és legkisebb
anyagrészecske, a kupac akármennyire eltávolodhat az asztal szélétől.

Terminator 0, 1/2 és 1
„Lehet, hogy gondban leszünk.”
Irving Berlin15

A harmonikus sor viselkedése egészen jól áttekinthető, ha jó irányból

közelítjük. Ha végtelen sok tag összege végtelen, a sort divergensnek
nevezzük. Mivel a harmonikus sor 16 gyakran előfordul, ártalmatlannak
és ismerősnek tűnhet. Ez így egy kicsit megtévesztő. Említünk néhány
példát, amelyekből kitűnik, miért tartottak a tudósok olyan sokáig a
divergens soroktól.
Kezdjük egy egyszerű végtelen sorral, amelyről feltételezzük, hogy
összege S. Tagjai plusz és mínusz 1-ek, felváltva:
S = 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1…
Szeretnénk meghatározni ennek a végtelen sornak az összegét. Ha a
sor tagjait zárójelekkel párosítjuk, az összeg „nyilvánvalóan” nulla,
hiszen a zárójelekben egy +1 és egy -1 van:
S = (1 - 1) + (1 - 1) + (1 - 1) + (1 - 1) + …
S=0 + 0 + 0 + 0 +…
Tehát az összeg S = 0.
De a tagokat másképpen is csoportosíthattuk volna, például így:
S = 1 + (- 1 + 1) + (- 1 + 1) + (- 1 + 1) + (- 1 + 1) + …
Ekkor viszont S = 1, hiszen a zárójelekben ismét csak nullák
vannak, tehát
S = 1 + 0 + 0+ 0 + 0 +…
Ezzel bebizonyítottuk, hogy S = 0 és S = 1, tehát 0 = 1.
 De miért álljunk meg itt? A zárójeleket harmadik módon is
elhelyezhetjük:
S = 1 – (1-1+1-1+1-1+1-1 +…)
Most a zárójelben lévő összeg ismét S, tehát
S = 1 – S,
vagyis 2S = 1, tehát S = 1/2. Ilyen módon könnyen be lehet
„bizonyítani”, hogy S bármely számmal egyenlő lehet. Nem csoda,
hogy a XIX. századi nagy matematikusok, például Niels Abel 17
pestisként kerülték a divergens sorokat.
Eszünkbe juthat, hogy a végtelen ilyen módon végtelenül sokféle
pénzügyi manőverre is lehetőséget adhat. Megszoktuk, hogy a
lefagyott számítógépen sokszor magunk is segíthetünk, ha egyszerűen
ki-, majd bekapcsoljuk (sajnos az autómat még egyszer sem sikerült
így elindítanom). Most egy olyan manővert láttunk, amellyel akár meg
is duplázhatnánk a pénzünket, csak „másképpen” kell megszámolnunk.
Természetesen tudjuk, hogy amikor a váltakozó előjelű egyesekből
álló sorunk véges, akkor nincsen semmi probléma. Összege vagy 0,
vagy +1. Mindegy, hogyan adjuk össze a tagokat, vagy hová tesszük a
zárójeleket, az összeg 0 lesz, ha a tagok száma páros, és 1, ha páratlan.
Kizárólag csak a végtelenül gazdagok vagyona függ teljesen attól,
hogy milyen sorrendben adjuk össze.
 4.5. ábra Georg Cantor (1845-1918) feleségével, Vallyvel. 18

Nem meglepő, hogy a végtelenről szóló efféle érvek meglehetősen

idegesítették a matematikusokat. Jól látszik, hogy miért tartották a
végtelenséget afféle logikai pestisnek, ami lerombolta minden olyan
matematikai állítás megbízhatóságát, amivel kapcsolatba került. Abban
az egyetlen témában, ahol a végtelenségek könnyen kezelhetők lettek
volna, katasztrófa következett be. Nem csoda hát, hogy erős volt a
késztetés a végtelenségek karanténba helyezésére, az összes többi
logikai tétel megmentése érdekében. Az emberi gondolkodás
történetében voltak matematikusok, akik teljesen meg akartak
szabadulni ettől a veszélyes fogalomtól; létezését legfeljebb úgy
fogadták el, hogy végtelen sok dolog összegének tekintették.
A XIX. században, túl mindezen homályosságon és zűrzavaron,
hirtelen világosság támadt. Egy zseniális ember, Georg Cantor (1845-
1918) egyedül rendet teremtett. Létrehozta azt az elméletet, amely
megválaszolta elődjei minden tiltakozását, és megmutatta, milyen
váratlan gazdagság rejlik a végtelen birodalmában (4.5. ábra). Az
aktuális végtelen hirtelen a matematika része lett – de nem minden
küzdelem nélkül.
Megszámlálható végtelenek
„Az a cselekedet a legjobb, amely a legtöbb boldogságot adja a lehető
legtöbb embernek.”
Francis Hutcheson19

Cantor a matematikusok által szinte már kiátkozott paradoxonokból

kiindulva tisztázta a végtelenek ügyét. Észrevette, hogy Albert és
Galilei furcsa paradoxonjai milyen döntő fontosságúak, de ahelyett,
hogy beilleszthetetlen selejtnek tekintette volna őket, ezekre építette új
elméletét. Cantor definiálta a megszámlálható végtelent: azt nevezte
így, amelyhez megadható kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés a
természetes számokkal. Így például a páros és a páratlan számok sora
megszámlálhatóan végtelen. Így lehet megfeleltetni a páratlan
számokat:

1 ────►──── 3
2 ────►──── 5
3 ────►──── 7
4 ────►──── 9
5 ────►──── 11
6 ────►──── 13
7 ────►──── 15
8 ────►──── 17
9 ────►──── 19
10 ───►────…, és így tovább, a végtelenségig

Cantor értelmezésében minden megszámlálhatóan végtelen halmaz

ugyanakkora. Úgy gondolta, ezek a lehető legkisebb végtelenek, ezért
ezeket a héber ábécé első betűjével, az alef-nullával ( 0 ‫ )א‬jelölte.
Vegyük észre, hogy a definícióba nem férnek bele a véges halmazok.
Gondoljunk csak a csészékre és csészealjakra: a véges halmazok tagjai
csak akkor hozhatók kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésbe egy
másik véges halmazzal, ha annak ugyanannyi eleme van (egy csésze –
egy csészealj).
Ez meglepő következményekhez vezetett. Cantor bebizonyította,
hogy a racionális számok (azok, amelyeket úgy kapunk, ha egy egész
számot elosztunk egy másik egész számmal, például: 2/3 vagy 12/11) is
megszámlálhatóan végtelen sokan vannak. Ehhez csak ki kell találni
egy rendszert a sorba állításukra, hogy egy se maradjon ki. Erre egy
azóta híressé vált háromszög alakú elrendezést írt fel. Soronként kell
olvasni a következőképpen:
1
/1
2
/1, 1/2,
1
/3, 2/2, 3/1,
4
/1, 3/2, 2/3, 1/4,
1
/5, 2/4, 3/3, 4/2, 5/1,
6
/1, 5/2, 4/3, 3/4, 2/5, 1/6, …,
és így tovább, a végtelenségig.

A törtek számlálójának és nevezőjének összege soronként mindig

megegyezik (például a 4. sorban mindig 5: (4 + 1), (3 + 2), (2 + 3) és
(1 + 4)). Ez egyértelműen meghatározott módszer az összes tört sorba
rendezésére; biztos, hogy egyikük sem fog kimaradni. Bár azt
gondolhattuk, jóval több tört van, mint egész, Cantor számlálási
módszere szerint pontosan ugyanannyian vannak. Az ókori
matematikusok és filozófusok által tárgyalt összes végtelen
megszámlálható volt. De vajon van-e másféle végtelen?

Megszámlálhatatlan végtelenek
„Al-Gore-ritmus: olyan matematikai eljárás, amelyet, ha elég sokszor
ismétlünk meg, a kívánt eredményhez vezet – különösen Floridában.”1
Névtelen szerző

Cantor később egy új típusú matematikai bizonyítással megmutatta,

hogy vannak nagyobb, nem megszámlálható végtelenek is. A
tizedestörtekhez (amelyek legtöbbike végtelen, köztük az irracionális
számok is, amelyek nem írhatók fel két egész szám hányadosaként)
nincsen olyan módszer, amellyel megszámlálhatók lennének.
Halmazuk „megszámlálhatatlanul” végtelen. Szellemes bizonyítása
teljesen újszerű. Tegyük fel, hogy az ilyen számok mégis csak
megszámlálhatók, vagyis van rá módszerünk, hogy megszámláljuk az
összes végtelen tizedestörtet. A lista eleje valahogy így nézhet ki:

1
Albert („Al”) Gore Jr. 1993 és 2001 között az USA alelnöke, a 2000-es
elnökválasztáskor a Demokrata Párt elnökjelöltje. Bár a választást – a floridai
szavazatok újraszámlálása után – G. W. Bush nyerte meg, de az így kialakult 271/269
szavazati arány sokak szerint választási csalást sejtetett. (A szerk.)
 1 ──►── 0,23456789…
2 ──►── 0,575603737…
3 ──►── 0,463214516…
4 ──►── 0,846216388
5 ──►── 0,562194632…
6 ──►── 0,466732271…
…és így tovább.
Most létrehozunk egy új tizedestörtet úgy, hogy a tizedesvessző
utáni első számjegy a lista első számának első számjegye lesz, a
második a másodiké, és így tovább. Aláhúztuk a megfelelő
számjegyeket. Az új tizedestört:
0,273292…
Most hozzunk létre ennek alapján egy újat úgy, hogy végtelen sok
számjegye mindegyikéhez 1-et adunk. Az eredmény:
0,384303…
Ez a szám azért különleges, mert nem szerepelhet az említett
rendezett, minden tizedestörtet tartalmazó listán, amelyről pedig
feltételeztük, hogy létezik. A lista egyetlen számával sem egyezhet
meg, hiszen attól legalább egy számjegyben el fog térni, mert
kifejezetten így gyártottuk le. Ezek szerint a tizedestörtek (amelyeket
valós számoknak is neveznek), megszámlálhatatlanul végtelen sokan
vannak. Végtelenül többen, mint a természetes vagy a racionális
számok, és különleges helyzetük miatt Cantor ezeket is egy héber
betűvel, az alef-eggyel (1 ‫ )א‬jelölte. Úgy gondolta, nincs olyan végtelen
halmaz, amely nagyobb 0 ‫א‬-nál, de kisebb 1 ‫א‬-nél, de ezt nem tudta
bebizonyítani. A kérdés az egyik legnehezebb matematikai
problémának bizonyult, és a megoldása is különleges.
 4.6. ábra Bernhard Bolzano (1781 -1848).20

Cantor észrevétele, hogy a végtelenek különböző méretűek, és ez

teljesen világosan eldönthető, a matematika történetének egyik nagy
felfedezése, ami egyszersmind ellentmondott minden korábbi
vélekedésnek.
Cantor előfutára, Bernhard Bolzano (1781-1848, 4.6. ábra) 1847-
ben, hatvanhét éves korában kezdett foglalkozni a
végtelenparadoxonokkal. Úgy gondolta, minden végtelen egyenlő.
Ennek okát könnyen megérthetjük, ha megvizsgálunk egy másik
paradoxont, amellyel Galilei és középkori elődei szívesen bizonyították
a végtelen fogalmának következetlenségét. 21 Vegyünk egy akkora
zsinórt, amelyből le tudunk fektetni egy 1 méter átmérőjű félkört.
Képzeljünk el egy végtelenül hosszú egyenest, amely párhuzamos a
végpontok által kijelölt átmérővel, lásd a 4.7. ábrát.
Ha összekötjük a félkör középpontját a végtelen hosszú egyenes
bármely pontjával, az metszi a félkört egy pontban. Az ábra alapján
nyilvánvaló, hogy ilyen szakaszokkal össze lehet kötni a félkör
pontosan egy pontját az egyenes pontosan egy pontjával. A félkör tehát
ugyanannyi pontból áll, mint az egyenes. Sőt, ha további félköröket
rajzolunk, amelyeknek ugyanez a középpontja, de kisebb a sugaruk,
akkor a középpontból induló sugarak áthaladnak az összes félkör
minden pontján, és megfeleltetik azt az egyenes egyetlen pontjának.
Tehát az összes félkör végtelen sok, sőt ugyanannyi pontból áll, mint
az egyenes.
 4.7. ábra A kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés egy 0-tól 1-ig tartó,
1 egység hosszú szakasz és az egész végtelen egyenes között a negatív
végtelentől (bal) a pozitívig (jobb). Válasszuk ki a végtelen egyenes
bármelyik pontját. Kössük össze egy egyenes vonallal a félkör
középpontjával. Ahol a vonal metszi a félkört, merőlegest bocsátunk az
egyenesre (szaggatott vonal). Ez kijelöl egy pontot 0 és 1 között. Így az
eredeti, végtelen hosszú egyenes minden pontja megfeleltethető az
egységnyi szakasz egy-egy pontjának.

Bolzano ebből arra következtetett, hogy a végtelen halmazok

„egyenlőek”, hiszen ilyen módon megfeleltethetők egymásnak. Cantor
viszont egy gyönyörű példával mutatta meg, hogy ez nem igaz. Nem
csak a végtelen tizedestörtek – amelyeket valós számoknak neveznek –
vannak végtelenül többen, mint az egészek vagy a törtek, de vannak
még ennél is nagyobb végtelenek.

Az égig érő torony

„Valakinek ki kell mondani az utolsó szót. Másképp minden érv ellen
fel lehet hozni egy másikat, és ennek soha nem lenne vége.”
Albert Camus22

Cantor drámai felfedezése, hogy a végtelenek nemcsak

megszámlálhatatlanok, de felülmúlhatatlanok is. Rájött, hogy léteznie
kell a végtelenek egy végtelen, növekvő rendszerének, amelyben
nincsen legnagyobb, amely az összes többit tartalmazná. Nincsen
valamiféle világegyetemek világegyeteme, amelyet leírhatnánk és
birtokba vehetnénk. Mielőtt megnézzük, hogyan tette ezt, feltétlenül
beszélnünk kell arról, milyen értelemben használjuk a létezés fogalmát.
A szó hétköznapi jelentése teljesen világos. „Cambridge létezik”, „az
infláció létezik”: ezek meglehetősen nyilvánvaló állítások. A fizikai
létezésről szólnak. A XIX. század elejéig a matematikai létezés
fogalma is nagyjából ezt jelentette. Az euklideszi geometria létezik,
hiszen megvalósul a fizikai világban. Évezredeken át hitték, hogy nem
is létezhet más, logikailag ellentmondásmentes és teljes geometriai
rendszer. Aztán felfedezték a nem sík felületek topográfiáját leíró nem-
euklideszi geometriákat. A matematikusok fokozatosan ráébredtek,
hogy lehetséges másféle létezésfogalom is. A matematikai létezéshez
csak belső logikai ellentmondás-mentességre van szükség, fizikai
létezésre nem. Ha egy matematikus le tud írni egy ellentmondásmentes
axióma- és szabályrendszert, amelynek alapján igaz állításokat lehet
kimondani, akkor ezekről az állításokról mondhatjuk, hogy „léteznek”.
Ugyanolyan értelemben léteznek, mint ahogyan például egy
sakkjátszma állása, amely a kezdő állásból (az axiómákból) a
szabályozott lépésekkel fejlődött ki. A sakkban az állások rendszerint
fizikailag is megjelennek (sakktábla, bábuk), de ez nem feltétlenül
szükséges. Vannak nagymesterek, akik fejben játszanak, és nincs
szükségük bábokra vagy táblára; mások levelezősakkot játszanak,
amelyen leírják a bábok helyzetének aktuális koordinátáit. A
matematikusok helyzete hasonló. Bizonyos matematikai objektumok
megvalósulnak a fizikában is, de a legtöbbjük nem.
Amikor Cantor meg akarta mutatni, hogy létezik a matematikai
végtelenek egy végtelen listája, elsősorban a matematikai létezést
tartotta szem előtt: azt, hogy olyan dolgok, mint például a végtelen
halmazok pontos meghatározása oda vezetnek, hogy ezeknél még
nagyobbat is lehet értelmezni. Az, hogy ezek a fizikai valóságban
léteznek-e, egy egészen más kérdés.
Elsőre azt gondolnánk, hogy a még nagyobb végtelenségek
létrehozása gyerekjáték. Gondoljunk az 1, 2, 3… végtelen
számsorozatra, és adjunk hozzá még valamit, például a *-gal jelölt
objektumot. Nem kaptunk-e máris egy nagyobb halmazt? Sajnos nem.
Ugyanott vagyunk, mint amikor a Hotel Végtelenbe egy új vendég
érkezett. Ha egy megszámlálható halmazhoz további elemeket, vagy
akár egy másik megszámlálható halmazt hozzáveszünk, az eredmény
megszámlálható marad. Cantori értelemben a méret nem változik.
Ahhoz, hogy egy szinttel feljebb, egy magasabbrendű végtelenhez
jussunk, másra van szükség, ahogyan láttuk is a végtelen
tizedestörteknél, avagy valós számok esetében, amelyek már
megszámlálhatatlanul sokan vannak.
 Cantor bebizonyította, hogy a végtelenek felfelé tartó sora végtelen.
Egy adott végtelen halmazból létre lehet hozni egy nála végtelenül
nagyobbat. Ez az a halmaz lesz, amely az első halmaz összes
részhalmazából áll. Hatványhalmaznak nevezik. Mutattunk egy véges
példát. Vegyük a háromelemű {A,B,C} halmazt 23. (Az elemek lehetnek
például emberek, egy halmaz pedig valakinek a barátai, egy család,
vagy egy titkos társaság). Ennek a halmaznak a következő
részhalmazai vannak (megállapodás szerint ide, tehát a részhalmazok
közé soroljuk az üres halmazt is [jele 0], amelynek egyetlen eleme
sincsen, és az eredeti halmazt is):

{0}, {A}, {B}, {C}, {A,B}, {A,C}, {A,B,C}, {B,C}, {A,B,C},

ekkor tehát 23 = 2 × 2 × 2 = 8 részhalmaz van. Általánosan: ha az

eredeti halmaz N elemű, 2N lehetséges részhalmaza van, tehát ennyi
eleme van a hatványhalmazának.
Így egy végtelen halmazból, amilyen például 0 ‫א‬, végtelenül
nagyobb halmazt hozhatunk létre (olyat, amelyiknek az elemeit nem
feleltethetjük meg kölcsönösen egyértelműen az eredeti halmaznak): a
hatványhalmazát, P[0 ‫]א‬-t. És megtehetjük ugyanezt az új halmazzal is:
elkészítjük P[0 ‫ ]א‬hatványhalmazát. Ez az előzőnél végtelenül nagyobb
lesz, és így tovább, a végtelenségig.
 4.8. ábra A végtelenek égbe nyúló, végtelen tornya.

A matematikában tehát vannak végtelen, egyre növekvő

végtelenekből álló sorozatok (4.8. ábra). A végtelent nem lehet
képletekbe foglalni. Olyan ez, mint elődeink próbálkozásai Isten és a
Végtelen elérhetetlen természetének megfogalmazására – sok ilyet
olvasunk a múlt nagy teológusaitól. Ez azt is megmutatja, hogy a
lehetséges igazságok száma szintén végtelen. 24
A fenti gondolatoknak sok teológiai és filozófiai következménye
lett, és Cantor látta, hogy a végtelennel kapcsolatos gondolatait
szívesen fogadják az említett tudományok művelői. De, mint látni
fogjuk, a matematikáról sajnos ugyanezt már nem mondhatjuk el.
5. Georg Cantor őrültsége
„A legtöbb embernek különleges élmény, ha valaki meghallgatja.
Rendkívül ösztönző. Követeljük, hogy szabadon fejezhessük ki
magunkat, és hogy tudjuk: számítunk.”
Robert C. Murphy1

Cantor és fia
„Továbbra is aritmetikát tanultam apámmal, és nagyon büszke voltam,
amikor a törtekről rátértünk a tizedestörtekre. Végül elérkeztem arra a
pontra, ahol ki kellett számolni, hogy hány tehén legel le mennyi füvet,
vagy hány óra alatt telik meg egy tartály. Lenyűgözőnek találtam.”
Agatha Christie2

A Cantor & Co. sikeres nemzetközi nagykereskedelmi cég volt, így az

ifjú Georg Cantor kényelmes körülmények között nevelkedett, és a
legjobb frankfurti magániskolákba járt. Sok mindenhez volt tehetsége,
és akár zenész is lehetett volna, mint több rokona vagy festő.
Tizenéves korától azonban leginkább a matematika, fizika és
csillagászat érdekelte. Apja, az idősebb Georg erősen támogatta
tanulmányaiban, és megpróbálta benne elültetni saját vallási hitét a
végzetben; egyes életrajzírók szerint lehet, hogy az apai támogatás
célja az lett volna, hogy a fiú valósítsa meg apja beteljesületlen
vágyait. Ennek ellenére úgy tűnik, az ifjabb Georgnak sikerült
átvészelnie az otthon töltött éveket, és 1862-ben tizenhét éves korában
leérettségizett egy darmstadti iskolában, méghozzá kitűnő
eredménnyel. Utána először matematikát hallgatott a Zürichi Műszaki
Intézetben, majd beiratkozott a Berlini Egyetem híres matematikai
karára – ez volt akkor a XIX. század matematikai világának a
központja. Nagy matematikusokkal találkozott itt, például Karl
Weierstrass-szal, Sofja Kovalevszkajával és Ernst Kummerrel, akik
olyan hírességek nyomában jártak, mint Bernhard Riemann és Peter
Dirichlet. Tanítványa volt a nagytekintélyű Leopold Kroneckernek is.
Cantor úgy haladt előre, mint korának többi ifjú tudósa: egymás
után vette a szokásos akadályokat; először diplomát, majd doktorátust
szerzett Berlinben, mielőtt a Hallei Egyetemen „inaskodott”. Halle
középkori város; leginkább Georg Friedrich Händel, a nagy XVIII.
századi zeneszerző szülőhelyeként ismert. Az egyetem afféle
közvetítőhely volt egy kezdő matematikus számára, földrajzilag
félúton a híres berlini és göttingai egyetem között; egy lehetséges
lépcsőfok, amelyről talán majd az egyetemi tanárságig lehet jutni a két
híres matematikai központ egyikében.
Cantornak ez a lépés sajnos nem sikerült, és egész pályafutását a
jelentéktelen hallei matematikai tanszéken töltötte, ahová kevés
hallgató járt, és ahol senki olyan nem tanított, akinek a képességei
összemérhetők lettek volna az övéivel. Viszont 1875-ben feleségül
vette nővére barátnőjét, Vally Guttmannt, és attól kezdve jó
körülmények között élt egy nagy házban a családjával. Cantor számára
az élet hamarosan izgalmasabbá vált, de sajnos nem olyan módon,
ahogyan szerette volna.

Kronecker krónikája
„A logika néha szörnyetegeket szül.”
Henri Poincaré3

1871 vízválasztó volt Cantor matematikai pályafutásában. Leopold

Kronecker, korábbi zürichi tanára egészen addig jó viszonyban volt
vele, támogatta munkáját, és segített neki beilleszkedni Halléban. Még
fontos matematikai javaslatokkal is segítette Cantor első néhány
tudományos cikkének elkészítését. De ekkor valami megváltozott.
Cantor elkezdett a végtelennel foglalkozni, és Kronecker szemében
ezzel az ifjúság megrontójává4 vált.
Kronecker (5.1. ábra) egy tehetős porosz üzletember fiaként soha
nem szorult rá, hogy egyetemi fizetéséből finanszírozza matematikai
pályafutását. Berlinben fontos eredményeket ért el az algebra és a
számelmélet területén, de tizenegy éven át nem foglalkozhatott
matematikával, mert a családi vállalkozást kellett vezetnie. 1882-ben
tért vissza Berlinbe, mint professzor.
 5.1. ábra Leopold Kronecker (1823-91).5

David Burton matematikatörténész a következőket írja róla:

„Kronecker apró kis ember volt, és ez annál jobban zavarta, minél

idősebb lett. Ha valaki megjegyzést tett az alakjára, ezt úgy fogta fel,
mintha értelmi képességeit kritizálnák. Véleményét nagy hangon
hirdette, és epésen, személyeskedően támadta azokat, akiknek
matematikai nézetei eltértek az övétől; a végtelen halmazok új
elméletéről csak a legnagyobb felháborodással tudott szólni…
Kronecker mindig is kategorikusan visszautasította [Cantor]
gondolatait [a végtelen halmazokról]. Dogmatikusan kijelentette: »A
meghatározásoknak tartalmazniuk kell a megvalósítás jelentését, egy
döntést véges számú lépésben, és a bizonyításokat úgy kell elvégezni,
hogy a kérdéses mennyiség tetszőleges pontossággal kiszámítható
legyen.«” 6

Kronecker szerint illegális a végtelen halmazokról gondolkodni,

hiszen ehhez először is fel kellene tételezni, hogy azok egyáltalán
léteznek a matematikában.
Kronecker úgy akarta definiálni a matematikát, hogy az csak olyan
következtetések rendszere lehessen, amelyekre véges számú lépéssel el
lehet jutni a pozitív egész számoktól (1, 2, 3, 4…). Ezt a célját
fogalmazta meg híressé vált mondásában, amely egy beszédében
hangzott el: „Isten teremtette a természetes számokat; a többi az ember
műve.”
Kronecker nem volt egyedül a véleményével, de ő lett a finitizmus
elnevezésű matematikai kényszerzubbony legbefolyásosabb és
leghangosabb szószólója. Úgy gondolta, a matematikát csak véges
mennyiségekből és véges számú következtetésből építhetjük fel. Mai
szemmel nézve arra a matematikára gondolt, amelyet egy számítógép
is létrehozhatna, ha megfelelően programozzuk. De tudjuk, hogy ha
nem korlátozódunk véges számú lépésre, akkor ez csak kis töredéke a
matematikai lehetőségeknek.
Kronecker szerint valami csak akkor létezik, ha világosan le tudjuk
írni, hogyan hozható létre. Nem akarta beengedni a matematikába
azokat a bizonyításokat, amelyek valaminek a létezését anélkül
igazolták, hogy ne adták volna meg a véges sok lépésből álló
konstrukcióját. Kronecker matematikája tulajdonképpen sokkal
szűkebb volt, mint a legtöbb matematikusé.
Amíg Cantor nem kezdett el a végtelenekkel foglalkozni, Gauss
álláspontja volt az irányadó, amely szerint a matematikai végtelenek
mindig csak lehetséges (potenciális) végtelenek, azaz a „végtelen” szó
használata nyelvi eszköz csupán egy olyan sorozat vagy folyamat
leírására, amelynek nincsen vége; az ilyen végtelenekkel nem teszünk
semmit abban az értelemben, hogy nem használjuk őket más tények
bizonyítására. Gauss, korának legnagyobb matematikusa ezt így
fogalmazta egy Schumacher nevű barátjának írt levelében, 1831-ben:

„Tiltakozom a végtelen mennyiség mint önmagában létező használata

ellen; a matematikában ez megengedhetetlen. A végtelen pusztán
façon de parler (beszédmód), amely valójában egy korlátra utal,
amelyet egyes arányok tetszőlegesen megközelíthetnek, míg mások
korlátlanul növekedhetnek.”

Az európai kontinens egyetemein alapvető fontosságúnak tartották a

potenciális és az aktuális végtelen megkülönböztetését, és az volt az
általános nézet, hogy csak a potenciális végtelennek van értelme.
Bár ez volt a hivatalos vélemény, a legtöbb matematikus ennél
megengedőbben gondolkodott, hiszen ritkán ütközött olyan
problémába, amelynek megoldásához el kellett volna döntenie,
finitistának vallja-e magát. Ezért is lepődtek meg Kronecker határozott
finitista nézetei hallatán. Sokakat bosszantott is, de az érzékeny
idegrendszerű, és egyre paranoiásabb Cantort érintette legsúlyosabban,
aki egész munkája során az aktuális végtelenek meghatározására és
kezelésére összpontosított. És ekkor Kronecker kijelenti, hogy itt nem
létező dolgok tanulmányozása, sőt szemfényvesztés folyik! 7 Cantor
nem is remélhette, hogy valaha is professzor lesz a Berlini Egyetemen;
ezt Kronecker megakadályozta. Kronecker befolyása Berlinnél sokkal
távolabbra is kiterjedt, és Cantor helyett Göttingában is szerényebb
képességű pályázókat választottak az olykor megüresedő helyekre.
Kronecker tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságának is tagja
volt; ezekben Cantor munkáinak egy részét nem, vagy csak késlekedve
jelentették meg. Így történhetett, hogy szakmai pályafutásának
negyvennégy évét Cantor a Hallei Egyetemen töltötte, egy eldugott
egyetemen, amelynek nem volt semmiféle matematikai rangja.
Cantor alapvető munkái mégis megjelentek 1874 és 1884 között, és
ismertté váltak fiatal német kollégái körében, bár nem mindenki értett
egyet vele. Még egy okkal több, hogy kétségbeessen, hogy ennek
ellenére pályáján nem halad előre. Cantort végül annyira felbőszítették
Kronecker támadásai, hogy levélben fordult az oktatási miniszterhez,
remélve, hogy legalább felbosszantja Kroneckert azzal, hogy
megpályázik egy, a következő tavasszal Berlinben megüresedő állást.
Régi barátjának, Gösta Mittag-Lefflernek így írt erről a kétségbeesett
lépésről 1883. december 30-án:

„A legkevésbé sem gondoltam volna, hogy valóban Berlinbe utazom…

mivel tudom, hogy Schwartz és Kronecker évek óta szörnyen
ármánykodnak ellenem, és félnek, hogy egy napon megjelenek
Berlinben; kötelességemnek éreztem, hogy magához a miniszterhez
forduljak. Pontosan tudtam, hogy ennek milyen azonnali hatása lesz:
Kronecker dühbe gurul, mintha skorpió csípte volna meg, és
segédcsapataival akkora botrányt csap, hogy Berlin azt gondolja,
hirtelen Afrika homoksivatagjaiba került, ahol oroszlánok, tigrisek és
hiénák kóborolnak. Úgy látszik, ezt a célt elértem!”8

Kronecker a következő hónapban maga is írt Mittag-Lefflernek (aki

akkor az Acta Mathematica szerkesztője volt), és puhatolódzott,
közölné-e lapjában egy rövid cikkét, amelyben kifejtené saját nézeteit
bizonyos matematikai kérdések tárgyában, továbbá rámutatna, hogy „a
modern … halmazelmélet eredményeinek [azaz Cantor munkájának]
nincs valódi jelentősége.”9
Kroneckernek vélhetően esze ágában sem volt ilyen cikket írni,
egyszerűen csak provokálni akarta Cantort, hogy önszántából tagadja
meg a további publikációt Mittag-Leffler lapjában, abban a hiszemben,
hogy a szerkesztő elárulta őt Kronecker cikkének megjelentetésével.
Cantor először örült, hogy Kronecker kritikai cikket akar publikálni,
hiszen az így nyilvánosságra került ellenérvekre válaszolhatott volna.
Később mégis Kronecker tervei szerint alakultak a dolgok. Cantor
valószínűleg attól tartott, hogy a vita személyeskedéssé fajulna, és
közölte a szerkesztővel, hogy ha megjelenteti Kronecker kritikai
cikkét, a jövőben egyetlen munkájával sem támogatja a folyóiratot.
Kronecker semmiféle cikket nem küldött, és ezek a szomorú
események is jelzik Cantor növekvő paranoiáját és kétségbeesését.
1884-ben mégis Cantor próbálta enyhíteni a helyzetet, és egyenesen
Kroneckerhez fordult. Békülékeny hangú levelet írt, és tárgyalás indult
közöttük. De bár Kronecker úgy tett, mintha a megegyezést keresné,
nem sikerült kibékülniük. Cantor belátta, hogy nincs sok remény a
sikerre. És amikor másokkal sikerült elfogadtatnia elméletét,
Kronecker még inkább fenyegetve érezte magát Cantor gondolataitól,
aki erről ezt mondta: „Úgy látom, nem kis dolog, hogy munkám sikerei
nyomán ő és előítéletei már nem támadóak, hanem védekezőek”10

5.2. ábra A Végtelenségek milánói előadásának jelenetei, amelyek

bemutatják Cantor küzdelmét a matematikával és a matematikusokkal.

Nem sokkal ezután Mittag-Leffler felvetette, hogy inkább nem

jelentetné meg Cantor következő cikkét. Diplomatikusan úgy
fogalmazott, hogy „korukat száz évvel megelőző gondolatokat
tartalmaz”. Cantort ez annyira lesújtotta, hogy többé egyetlen munkát
sem küldött a lapba, mondván: „Soha többé nem akarok hallani az
Acta Mathematica-ról”. (1878-ban beszüntette a cikkek küldését a
Crelle’s Journal című matematikai lapba is, amely szintén Kronecker
befolyása alatt állt.) 1885-ben pedig úgy döntött, hogy felhagy a
matematikával (5.2. ábra).
Kronecker áskálódásai miatt 1884-ben Cantor ideg-összeroppanást
kapott. Egy hónap alatt jobban lett, de élete hátralévő részében
időnként depressziótól szenvedett, amelyeket egy hallei klinikán
vészelt át. Amikor jobban volt, sokat tanulmányozta a
számrendszereket, a teológiát és az ókori történelmet. Munkája
nemzetközi elismerésére az 1900-as évekig kellett várnia, amikor már
felhagyott mindenféle kutatással. Sok díjat és tiszteletbeli tudományos
fokozatot kapott. Az elismerés azonban elsősorban külföldről érkezett,
és Cantor 1908-ban így panaszkodott a német matematikusokról: „Úgy
tűnik, nem is ismernek, pedig ötvenkét éven át éltem és dolgoztam
közöttük”.

Végül, mint látni fogjuk, a fent leírt események és feszültségek miatt

súlyosan depressziós lett, és megrendült a hite saját munkájában, vagy
bármilyen matematikai kutatásban. Megpróbált átkerülni az egyetem
matematikai tanszékéről a filozófiaira – kérését elutasították. Valamiért
az egyetem mégis kezét-lábát törte igyekezetében, hogy hozzájáruljon
a gyógyulásához: a betegsége miatti távollétei idejére mindig
gondoskodtak helyettesről. A depressziós periódusok leküzdése
érdekében Cantor elkezdett a végtelennel kapcsolatos munkájának
teológiai következményeiről elmélkedni. És erre a teológusok
meglepően reagáltak.

Cantor, Isten és végtelen – vonzó szentháromság

„Nincsenek kétségeim a transzfinit mennyiségek létezését illetően.
Ezeket Isten segítségével fedeztem fel, és sokféleségükkel együtt, több
mint húsz éven át tanulmányoztam; évről évre, sőt napról napra tovább
jutok ebben a tudományban.”
Georg Cantor11

1885-ben Cantor felhagyott a matematikával. Teológusokkal és más

gondolkodókkal kezdett levelezni a végtelenről. Mindig nagyon
vallásos volt, és ezt apja hatása csak fokozta; a végtelennel kapcsolatos
munkája szokatlan irányba fordult. Barátainak azt kezdte mondogatni,
hogy a végtelenről írott munkái nem a saját gondolatai; ő csak Isten
szócsöve, aki rábízta, közölje mindenkivel az isteni gondolatok egy
részét. Ettől még inkább hitt a végtelennel kapcsolatos nézetei
igazában; azokat immár isteni kinyilatkoztatásoknak tekintette.
Cantor éppen jókor váltott. Közvetlen matematikai környezetét
ugyan még mindig Kronecker nézetei irányították, de amikor XIII.
Leót pápává szentelték 1878-ban, a katolikus egyház sok területen
liberálisabb lett. Leó pápa megkísérelte összhangba hozni a tudományt
és a vallást, és Rómából egyre felvilágosultabb nézetek kaptak hangot.
Ez nagyon jól jött egy Konstantin Gutberlet nevű filozófus és
teológus pap szempontjából, aki a német neotomisták egyik
vezéralakja volt. Hitt abban, hogy az ember képes az aktuális
végtelenek megragadására, és arról lényeges dolgokat mondhat ki.
Amikor a katolikus teológusok támadták ezért, elővette Cantor
matematikáját, és azt állította, hogy az világosan bizonyítja: az ember
igenis elmélkedhet a valódi végtelenről, sőt ezzel közelebb juthat Isten
valódi természetéhez. Egy örökkévaló Isten gondolatai csak aktuálisan
végtelen halmazt alkothatnak. Számára mindez elegendő bizonyíték
volt arra, hogy Cantor végtelenjei valóban léteznek. Ha nem így lenne,
azzal tagadnánk, hogy Isten elméje végtelen és teljes. Nagy volt a tét.
 Gutberlet megközelítése emlékeztet Eukleidész geometriájának
szerepére amikor arról vitatkoztak, hogy az emberi elme hozzáférhet-e
a teljes igazság egy részéhez. Eddig, ha egy kételkedő azt állította,
hogy a végső igazságok túlmutatnak az emberi elme lehetőségein, a
teológus Eukleidész példájára hivatkozhatott, aki megtalálta a
Világegyetem egyik alapvető igazságát. A XIX. században viszont
gyökeresen megváltozott a matematikai rendszerek, például Eukleidész
geometriájának megítélése. Többé már nem lehetett úgy érvelni, hogy
ez az egyetlen logikailag lehetséges geometria, amely tökéletesen írná
le a világot. Kiderült, hogy léteznek más, logikailag
ellentmondásmentes nemeuklideszi geometriák is, méghozzá végtelen
sok. Ezek logikailag lehetséges matematikai létezéséből viszont még
nem következik, hogy a fizikai valóságban is létezniük kell.
Gutberlet írt Cantor munkájának alapvető teológiai jelentőségéről,
és leveleztek Isten létezése abszolút végtelenségének kérdéseiről.
Cantort rendkívül érdekelték gondolatainak teológiai következményei,
és azt állította, hogy azok a nagyobb végtelenek, amelyeket ő talált,
Isten hatalmát növelik, hiszen nincsen felső korlátjuk; nem létezik
„legnagyobb” végtelen. A végtelen végtelentornya egyszerűen
megválaszolta Gutberlet kétségeit arra vonatkozóan, hogy a végtelen
teljes feltérképezése és számbavétele korlátozza Isten rangját. Ez akár
aggaszthatott volna is egyeseket, ha az derült volna ki, hogy van
legnagyobb végtelen.
Cantor úgy gondolta, sőt egyenesen küldetésének érezte, hogy
tudásával visszatartsa az egyházat a végtelennel kapcsolatos téves
tételektől. Így írt erről egy barátjának 1896-ban:

„Számomra elsődlegesen a keresztény filozófia nyújtja a végtelen igaz

elméletét.”12

Egy másik levélben így fogalmazott:

„De most köszönöm Istennek, a legbölcsebbnek és legjobbnak, hogy

mindvégig megtagadta tőlem ennek a kívánságnak a teljesítését [a
göttingeni vagy berlini egyetemi állásról van szó], amivel Ő, azáltal,
hogy rákényszerített a teológia tanulmányozására, lehetővé tette, hogy
jobban szolgálhassam Őt és a szent római katolikus egyházat, mintha
csak a matematikával foglalkoztam volna.”13

Sokan érezték úgy, hogy ezzel Cantor, a történtek nyomán

eluralkodó csüggedésének ad hangot. Azért fordul könnyebb és
kevésbé ellentmondásos témák felé, hogy ne kelljen Kroneckerrel és
más matematikusok féltékenységével törődnie. Ő maga Isten művének
tulajdonította, hogy egyre szívesebben foglalkozik teológiával és
filozófiával, és egyre kevésbé érdekli a matematika. Isten szolgájának
tekintette magát, aki azért kapott matematikai képességeket, hogy
szolgálhassa az egyházat.
Felszámolta szakmai kapcsolatait, viszont szívesen érintkezett a
munkája iránt érdeklődő és azt nagyra becsülő teológusokkal és
filozófusokkal. A vallás visszaadta az önbecsülését; bízott abban, hogy
munkája a matematikai támadások ellenére is jelentős. 1887-ben
Cantor arról írt Herman nevű kollégájának, hogy reményei szerint már
meg tudja válaszolni az őt érő kritikákat és meg tudja cáfolni az
ellenérveket.

„Elméletem sziklaszilárd; minden ellenem kilőtt nyíl gyorsan

visszafordul az íjász felé. Hogy honnan tudom ezt? Mivel minden
lehetséges oldalról tanulmányoztam sok éven át; mivel megvizsgáltam
minden ellenérvet, amelyet valaha felhoztak a végtelen számok ellen;
és mindenek felett azért, mert követtem a gyökerekig, hogy úgy
mondjam, minden teremtett dolog legelső, csalhatatlan ősokáig.”14

Georg Cantort nagyon komolyan foglalkoztatta, hogyan mutathatja

meg a matematika Isten létezését. Franzelin bíborosnak írt leveleiben
arról beszélt, hogy a végtelen vagy „abszolútum” kizárólag Istenhez
kapcsolható. Hitt abban, hogy Isten biztosítja a transzfinit számok
hierarchiájának létezését, amely véget nem érően tornyosul a
legegyszerűbb, megszámlálható végteleneken túl. Mivel ezek
legnagyobbika semmiféle formális eszközzel nem ragadható meg,
hiszen bármelyik végtelen halmaz felhasználásával létre lehet hozni
egy végtelenül nagyobbat, Cantor úgy vélte, hogy a transzfinit számok
közvetlenül az Abszolútumhoz tartanak, az „igazi végtelenhez”,
amelynek a nagysága olyan abszolút korlát, amely felfoghatatlan az
embert számára. Az Abszolút Végtelen emberi eszközökkel nem írható
le, ellenkező esetben ugyanis végesen meghatározható entitásként
éppen abszolút végtelen mivolta szenvedne csorbát. Ami meg van
határozva, ahhoz hozzá lehet adni, abból el lehet venni, azt
tetszőlegesen változtatni lehet, akár végtelenül megnövelni úgy, mint a
kisebb végteleneket.
 Úgy látszik, Cantor az Abszolút Végtelenre úgy gondolt, ahogyan
Anselmus érsek ontológiai istenérvében Istenre: az, amelynél
nagyobbat nem lehet elgondolni.
Mi volt kollégáinak véleménye Cantor Istennel és a végtelenséggel
kapcsolatos nézeteiről? Konstantin Gutberlet, aki egyébként Franzelin
tanítványa volt, levelezésben állt Cantorral, és nagyon komolyan vette
a gondolatait. Eleinte ugyan tartott attól, hogy Cantor matematikai
végtelennel kapcsolatos munkája megkérdőjelezi Isten létezésének
abszolút végtelenségét. Cantor azonban megnyugtatta, hogy a
transzfinit számok nemhogy csorbítanák Isten hatalmát, de még ki is
terjesztik azt. Cantor a Gutberlettel való beszélgetések után még
behatóbban kezdett érdeklődni a transzfinit számok elméletének
teológiai vonatkozásai iránt.
Gutberlet ráadásul azt is állította, hogy mivel Isten elméje nem
változik, az isteni gondolatok egy abszolút, végtelen, tökéletesen lezárt
halmazt alkotnak, és ezt közvetlen bizonyítéknak tekintette az olyan
fogalmak létezésére, amilyenek például Cantor transzfinit számai.
Püthagoraszhoz és Platónhoz hasonlóan Cantor is úgy gondolta, a
számok (különösen az ő transzfinit számai) valóságos létezők Isten
elméjében. Az ember pedig rájuk találhat. Isteni törvényeknek
engedelmeskednek, és Cantor úgy gondolta, létezésük bizonyítható
Isten tökéletességéből és hatalmából. Cantor arról is szólt, hogy Isten
hatalmát kisebbítené, ha csak véges számokat teremtett volna.
Cantor végtelenhez fűződő vonzalmának volt egy sajátos, anti-
püthagoreus vonása is. Püthagorasz úgy gondolta, a végtelen pusztító
eszme, a Világegyetem rosszindulatú megsemmisítője. Ha a
matematika háború lenne, akkor a harc a véges és a végtelen között
folyna. A püthagoreusok csökönyösen hirdették a végtelen negatív
jellegét. Úgy gondolták, hogy az l-hez legközelebbi egész számok
(tehát a „legvégesebbek”, abban az értelemben, hogy a legtávolabb
vannak a végtelentől) a legtisztább számok.

Minden rossz, ha rossz a vége

„Ha a menny és az egek egei nem képesek befogadni…”15

Leopold Kronecker 1891-ben halt meg anélkül, hogy a nyilvánosság

előtt bekapcsolódott volna Cantor elméletének bírálatába. 1895 után
Kronecker egykori szövetségeseinek némelyike még szembe
helyezkedett Cantor nézeteivel, de a fiatalabb matematikusok már
egyre inkább őt támogatták, és a finitizmusvita lassan lecsendesedett. 16
Maga Cantor viszont többé nem nyerte vissza matematikai
alkotóerejét. Szomorú hanyatlásában volt valami végzetszerű.
Első ideg-összeroppanása, mint említettük, 1884 májusában
következett be, nem sokkal harminckilencedik születésnapja után.
Ősszel ismét elkezdett matematikával foglalkozni, de mellette sok más
is érdekelte. Így például foglalkoztatta az Erzsébet-kor történelme (azt
is megpróbálta bebizonyítani, hogy a Shakespeare-drámákat Francis
Bacon írta), és a korai teológia.
Végül további idegösszeomlások következtek. Az 1899 egy részét
kórházban töltötte. A diagnózis: szellemi labilitás. Szabadságot kért a
hallei egyetemtől, majd kérvényezte az oktatási minisztériumtól, hogy
mentsék fel professzori állásából. Azonos fizetésért szívesen elvállalt
volna valahol egy csöndes könyvtári állást. El akart szakadni a
matematikától; történelemmel és teológiával akart foglalkozni. Még
azzal is fenyegetőzött, hogy belép az orosz diplomáciai szolgálatba. De
mindebből semmi nem lett.
1899 decemberében, amikor Lipcsében tartózkodott, hogy előadást
tartson Bacon-Shakespeare elméletéről, legkisebb fia, Rudolf
váratlanul, éppen a tizenharmadik születésnapja előtt meghalt. Rudolf
mindig is törékeny és beteges gyerek volt, ugyanakkor tehetséges
zenész, mint apja, mielőtt feladta a zenét a matematika kedvéért. A
kegyetlen csapás ellenére Cantor még három évig egészséges maradt,
de az 1902-3-as telet ismét kórházban töltötte, és természetesen nem
tudott tanítani. Egy 1904-es konferencián munkásságának egy részét
megkérdőjelezték, és ez nagyon felzaklatta. Még három telet töltött
kórházban: 1904-5-ben, 1907-8-ban és 1911-12-ben. 1915-ben
nemzetközi konferenciát terveztek hetvenedik születésnapja
tiszteletére, de a háború miatt ezen csak néhány közeli német barátja
tudott részt venni. Utoljára 1917. május l-jén feküdt be a hallei
klinikára, és innen már nem tért haza. A háború miatt egyre rosszabb
volt az élelmiszer-ellátás, és Cantor egyre fogyott. 1918. január 6-án
halt meg szívelégtelenségben; huszonhét évvel élte túl Kroneckert. A
játszma végén a gyalog és a király ugyanoda kerül vissza.
6. A végtelen három arca
„Aki fizikával foglalkozik, arra tartozik a végtelen tárgyalása, és annak
kell megvizsgálnia, van-e ilyen dolog, és ha van, mi az.”
Arisztotelész1

Hármas csúcs
„Miért van az, hogy a buszok mindig hármasával jönnek?”
Rob Easterway és Jeremy Wyndham2

Cantor alulról építette fel az egyre nagyobb végtelenek végtelen

tornyát, és tudta, hogy a végtelen soha nem közelíthető meg felülről.
Emberként nem tudjuk a tornyot felülről szemlélni. Cantor az Abszolút
Végtelen kifejezést a teljes összességre értette. Olyan valami, amit nem
lehet matematikailag meghatározni vagy leírni. Csak Isten elméje
fogadhatná be. Cantor fontosnak tartotta, hogy megkülönböztesse az
általa létrehozott transzfinit számokat (ezek a matematikai végtelenek),
a fizikai Világegyetemben előforduló végteleneket (fizikai végtelenek)
és az Abszolút Végtelent. Ezt írta:

„A valóságos végtelen három összefüggésben ragadható meg: először,

amikor észleljük a maga teljességében, független e világi létezőként, in
Deo, ahol én ezt az Abszolút Végtelennek, vagy egyszerűen az
Abszolútumnak nevezem; másodszor, amikor a valóságos, teremtett
világban jelenik meg, harmadszor, amikor elménk azt in abstracto
ragadja meg mint matematikai mennyiséget, számot vagy mást. Éles
választóvonalat akarok húzni az Abszolútum és az általam
transzfinitnek nevezett minőség között; az utóbbiak a másodikként és
harmadikként említett aktuális végtelenek, amelyek világosan
korlátozottak, tovább növekedhetnek, és így a végeshez köthetők.”3

Cantor tehát a végtelen három szintjét különböztette meg: az Isten

elméjében lévőt (abszolút), az ember elméjében lévőt (matematikai) és
a fizikai Világegyetemben lévőt 4 (fizikai végtelen), fenntartva, hogy
mind a véges, mind a végtelen számok fogalmát Isten ültette el az
emberbe, saját tökéletességének tükörképeként. 5 Határozottan
elutasította, hogy a transzfinit számok csupán az emberi agy
szüleményei lennének, vagy valamiféle gondolati konstrukció az olyan
fogalmak kezelésére, amelyekhez nem tudunk másképp hozzáférni.
A háromféle végtelenség (matematikai, fizikai és abszolút)
létezésének vagy nem létezésének elfogadására nyolcféle lehetőség
van. Érdekes észrevenni, hogy mindegyikhez hozzárendelhetünk egy-
egy jól ismert matematikust vagy filozófust, akinek valószínűleg ez
volt a véleménye: 6

matematikai ∞ fizikai ∞ abszolút ∞

Abraham Robinson nincs nincs nincs
Platón nincs van nincs
Aquinói Szent Tamás nincs nincs van
Luitzen Brouwer nincs van van
David Hilbert van nincs nincs
Bertrand Russell van van nincs
Kurt Gödel van nincs van
Georg Cantor van van van

Kezdjük a fizikával
„Ami meglepő, az mindig gyanús.”1
Arthur Conan Doyle7

A végtelennek tehát három arcát ismerjük, és tudjuk, hogy van, aki

hisz ezek egyikében-másikában. De vajon mi alapján hisznek benne?
Cantor és elődei világosan leírták a matematikai végtelent, illetve
végteleneket, amint azt láttuk a végtelenségek egyre növekvő
sorozatában, amelyek között nincsen legnagyobb. Mások, mint
Kronecker és követői nem szerették volna az efféle mennyiségeket
beengedni a matematikába. Mára az aktuálisan végtelen mennyiségek
matematikai használata kiállta az idő próbáját, és a matematika fontos
része lett. Szükség esetén meghatározható egy szűkebb matematika is,
amelyben csak véges sok következtetési lépés végezhető el, mint egy
számítógépben. Ez teljesen ellentmondásmentes, és érdekes is lehet a
logika tudósai számára, de a legtöbb alkalmazott matematikus
szükségtelenül korlátozónak tartja, mintha úgy kellene verekednie,
1
Az idézet eredetileg: „Singularity is always a clue”. Ebben a „singularity”
szójáték: jelenti egyrészt a szokatlant, különöset, másrészt pedig a fizikai
szingularitást. (A ford.)
hogy egyik keze hátra van kötve. Manapság nehéz lenne olyan tudóst
találni, aki a kroneckeri értelemben finitista, tehát aki nem fogadja el,
hogy léteznek aktuális matematikai végtelenek. Ezeket már nem
tekintik logikai időzített bombának a matematikában.
A végtelen másik arca a fizikai végtelen. A fizikai végtelen sokkal
drámaibb a matematikainál. Az utóbbi csak a papírról néz ránk, de az
előbbi akár kárt is tehet a Világegyetem szerkezetében. A XX. század
kezdetéig a fizikusok olyan természeti törvényekkel dolgoztak,
amelyek mind ugyanazon keretek közt működtek. Változatlan,
háromdimenziós világot tételeztek fel, ahol az idő egyenletesen telik.
Ezután tisztázták, hogyan mozognak a testek, és hogyan hatnak
egymásra ezek között a körülmények között. Néha kifejezetten drámai
dolgok is előfordultak, de ezek miatt soha nem kérdőjelezték meg a tér
természetét és az idő folyását.
Einstein mélyebbre látott a tér, az idő és a tömegvonzás
összefüggéseit illetően, és ez alapvetően megváltoztatta a newtoni
világképet. Einstein egy bővebb, a newtonit is magába foglaló
elméletet alkotott, amely szerint a tér geometriája és az idő múlása nem
előre elrendelt, és nem független az anyagtól és annak mozgásától. Az
einsteini térben mozgó testek tömege és mozgásuk jellege határozza
meg a tér alakját és az idő folyását (6.1. ábra). Távol a nagy tömegű
testektől a tér majdnem lapos, mert az objektumra ezek nincsenek
hatással – ez a dolgok Newton szerinti működése. Amikor viszont
nagy tömegek kis térfogatra sűrűsödnek, és a tárgyak sebessége
megközelíti a fényét, a tér és az idő jelentősen torzul. Nyilvánvaló, ha
ebben a világban bármelyik fizikai mennyiség, például a sűrűség, a
hőmérséklet vagy a gyorsulás végtelenre nőne, annak súlyos
következményei lennének. A tér görbülete is végtelen lenne: a tér
voltaképpen szétszakadna. Az ilyen szélsőséges helyzetet, amikor
valamelyik fizikai érték végtelen nagy lesz: szingularitásnak nevezik.
Létezhet efféle szingularitás a Világegyetemben? Megfigyelhetünk-
e valamikor egy fizikai szingularitást? A fizikusok és csillagászok már
ötven éve küszködnek ezekkel a kérdésekkel. A válasz leginkább attól
függ, milyen szakterületen dolgozó tudóst kérdezünk. Nézzünk három
eltérő véleményt.
 6.1. ábra Görbült tér, amely szingularitásba megy át.

A mérnökök és a végtelen
Ha egy mérnök azt tanulmányozza, hogyan folyik a víz egy
csatornában, vagy hogyan terjed a hang a levegőben, akkor jól tudja,
hogyan alakulnak ki a lökéshullámok. A gyors hanghullámok
kialakulását leíró legegyszerűbb egyenletekből látszik, hogy fizikai
végtelen lép fel, amikor a hullám átlépi a (közvetítő közegtől függő)
hangsebességet (6.2. ábra). Levegő esetén ez a határ körülbelül 1200
km/óra. A valóságban ez a végtelen soha nem fordul elő. A hullámban
nagyon gyors változás megy végbe, amit lökés-, más szóval
hangrobbanásként érzékelünk. Az energia megmaradása miatt a
hullámnak a folyamatos gyorsulás helyett hirtelen meg kell változnia.
Jól ismerjük ezt a jelenséget: amikor egy szuperszonikus sugárhajtású
repülőgép, például a Concorde elrepül felettünk, amikor mennydörgést
hallunk, amikor valaki egy petárdát robbant fel, vagy ostorral csattint –
az ostor vége gyorsabban mozog a hangsebességnél.
Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban a fizikai végtelen feltűnése a
folyadékok viselkedését és az aerodinamikát leíró egyenletekben nem
tekinthető komolyan a végtelen megjelenésének. Csak azt jelzi, hogy a
tanulmányozott események modellezése hiányos. Ha részletesebb
lenne – például tekintetbe venné a súrlódást, a folyadék viszkozitását
vagy a molekulák méretét, a végtelennek tűnő változások nagy, de
véges változásokká csillapodnának.

6.2. ábra Egy gördülő hullám felemelkedik és átbukik 8

A fentiek alapján kétségesnek tűnhet, hogy egyáltalán léteznek-e

fizikai végtelenek, hiszen úgy is felfoghatjuk, hogy amit annak
hiszünk, azt csak korlátozott tudásunk miatt érzékeljük így; annak a
jele, hogy pontosabban kellene leírnunk a természeti törvényeket.
Más, idealizált kísérletek sem demonstrálják a papíron kimutatható
végtelent. Gondoljunk csak vissza a korábbi példára, amikor két
egymással szembe állított tükör közé álltunk. Elvileg végtelen számú
képnek kellene oda-vissza tükröződnie a két felület között. Valójában
az üvegek nem tökéletesek, és a fény fokozatosan csökken a felületek,
és a köztük lévő levegő miatt. De még ha ezek a körülmények mind
tökéletesen korrigálhatók lennének – tökéletes tükröződés és tökéletes
vákuum –, a fény akkor is csak véges sebességgel haladna, és végtelen
számú kép csak végtelen hosszú idő alatt jöhetne létre.

A részecskefizikusok és a végtelen
Amikor egy elemi részecskékkel foglalkozó fizikus a természet azon
alaptörvényeinek felderítésén dolgozik, amelyek a tömeggel és
energiával rendelkező legkisebb részecskék viselkedését szabályozzák,
sokféle végtelenséggel találkozik. A részecskefizikusoknak már
majdnem ötven évük volt, hogy hozzászokjanak: egyes fizikai
mennyiségek matematikai vizsgálatakor egyszer csak megjelenik a
végtelen. Egy egyszerű folyamat sebességeként, például amikor egy
részecske elbomlik. A probléma nehéz volt olyannyira, hogy nevet is
kapott: ez lett a „végtelenek problémája”, és a megoldását az egyik
legsürgetőbb feladatnak tekintették. A kérdés kutatása nagy szerepet
játszott abban, hogy a tudományág merre fejlődött, és eredményeit
hogyan értékelték. Végül szükségmegoldáshoz folyamodtak, és a
problémát nem oldották meg, csak egy kicsit félretették. A
számításokat – hosszas „manőverezés” után – egy véges és egy
végtelen részre sikerült szétválasztani. A végtelen részt elhagyták, a
végeset pedig végre össze tudták vetni a megfigyelésekkel. Ez a
titokzatos eljárás, amelyet renormalizációnak neveznek, meglepően
precíz eredményt adott: az elmélet által megjósolt érték 16
tizedesjegyre közelítette meg a megfigyelt adatokat. Ez volt a
tudománytörténet legpontosabb előrejelzése. Arra is lehetne
következtetni belőle, hogy a végtelenek egyszerűen akkor adódnak, ha
ügyetlenül figyeljük meg a jelenségeket.
Az 1980-as évek elejétől a húrelmélet megmutatta, hogyan
kerülhetők el az ilyen végtelenek, ha másképpen gondolkodunk a
Világegyetemet felépítő elemi részecskékről. A húrelmélet szerint ezek
a részecskék nem pontszerűek, inkább kis energiahurkokként
modellezhetők, amelyek a térben mozogva csöveket írnak le. A
hurkokban, mint egy gumiszalagban, feszültség van, amely csökken,
ha a környezet hőmérséklete nagyon magas értéket ér el, és növekszik,
amint a Világegyetem energiája a mai szintre esik vissza. Tehát
alacsony energia esetén a feszültség miatt a hurkok egyre
pontszerűbbek lesznek – és ezért az elemi részecskék pontnak tekintése
a valóság megfelelően jó leírása lehet – mint ahogy láttuk is –, de
magas energiaszinteken ez már nem igaz. Mindenesetre, az
energiahurkok kölcsönhatása új energiahurkokat hoz létre egy
zavartalan folyamat során, amelyben így nem jönnek létre olyan
kellemetlen végtelenek, mint a pontrészecske-elképzelés esetében. A
végtelenségek eltűnnek, és minden véges lesz (6.3. ábra).
 6.3. ábra A mozgó pontok vonalakat írnak le. Amikor kölcsönhatásba
kerülnek, éles sarok keletkezik a tér- és időbeli mozgásukat leíró
görbén. Ez jelzi a végtelen megjelenését a kölcsönhatás természetének
kiszámítása során. A két mozgó hurok viszont csöveket ír le, és
kölcsönhatásuk sima átmenetet képez két másik csővé, amelyeknek
viszont nincsenek éles kiszögellései. Két, látható varrások nélkül
összeillesztett „nadrág” keletkezik; a folyamatban nincsenek rejtett
végtelenségek.

Bár még nem tudjuk, a húrelmélet az anyag és energia legalapvetőbb

leírása-e, az elmélet fejlődése és az, ahogyan azt a részecskefizikusok
fogadták, pontosan mutatja viszonyukat a fizikai végtelenekhez. Nem
hisznek bennük. Csakúgy, mint a folyadékok megfigyelésekor, ha az
elemi részecskékkel kapcsolatos számítások során megjelenik a
végtelen, azt az elmélet hibájának tekintik. Úgy vélik, egy átfogóbb és
pontosabb elmélet majd segít megszabadulni a végtelenektől.

A kozmológusok és a végtelen
Amikor egy kozmológus kezd el foglalkozni a fizikai végtelenek
problémájával, számára az ügy bonyolultabb és szerteágazóbb, mint a
részecskefizikusok vagy a mérnökök szemében. A végtelenek
sokféleképpen, különféle érvényességgel jelenhetnek meg. Egyes
kozmológiai végtelenségek biztosan a potenciális végtelenek közé
sorolhatók. Ha a Világegyetem végtelen méretű, és végtelen jövője
van, akkor ezek aktuális végtelenként volnának észlelhetők valamiféle
emberfeletti nézőpontból, mintha valaki a téren és időn kívülről
szemlélné a Világegyetemet, de számunkra ezek soha nem lesznek
aktuális végtelenek.9 Azon is érdemes elgondolkodni, hogy mely
végteleneket tekintjük fizikainak. Könnyű olyan mennyiséget
definiálni, amely valahol a Világegyetemben végtelen értéket vesz fel,
de ez nem jelenti azt, hogy számunkra valaha is mérhető, vagy akár
tapasztalható lesz.
 6.4. ábra A Világegyetem megfigyelt tágulásának három lehetséges
kezdete: mintegy 13,7 milliárd éve a tágulás előtt lehetett egy végtelen
sűrűségű összeomlás, egy véges sűrűségű és hőmérsékletű, kisebb
„ugrás” egy korábbi összehúzódás befejezéseképpen, vagy egy nem
táguló állapot, amely hirtelen mozgásba lendült.

Közvetlen megfigyeléssel soha nem tudjuk kideríteni, hogy a

Világegyetem végtelen méretű-e, vagy csak véges, de hatalmas. 10 A
Világegyetemben a fizikai végtelenségek létezésével kapcsolatos
legfontosabb kérdések ennél jóval konkrétabbak. Lehetséges olyan
hely a Világegyetemben, ahol az olyan mérhető fizikai tulajdonságok,
mint az anyag sűrűsége vagy hőmérséklete, végtelenné válhatnak?
Megtörténhet-e, hogy egy test véges idő alatt nulla méretre zsugorodik,
és így sűrűsége végtelen nagy lesz?
A vélemények megoszlanak. A részecskefizikusok és mérnökök
többsége az Einstein egyenleteiből levonható következtetésben,
miszerint a Világegyetem kezdődhetett végtelen sűrűségű állapotban,
annak jelét látják, hogy az egyenletek bizonyos anyagsűrűség felett
nem alkalmazhatók. Úgy gondolják, hogy egy jobb elmélet szerint
ezek az értékek is végesek maradnának. Nem a múltbéli összeomlást
tartják valószínűnek, hanem az említett kisebb ugrást, vagy a
Világegyetem tágulásának lassú, egyenletes lefolyását (6.4. ábra).
Nem véletlen, hogy így gondolkodnak. Lehet, hogy Einstein
elmélete a húrelmélet egy alacsony energiaszintekre szűkített változata,
tehát azokra az esetekre vonatkozik, amikor a húrok „megfeszülnek”, a
húrelmélet pedig már bizonyította, hogy segítségével kiiktathatók a
végtelenek. Lehet, hogy megszünteti majd a Világegyetem kezdetén
feltételezett végteleneket is?
 Stephen Hawking ebben reménykedik; ő az Einstein
gravitációelméletéből adódó végtelenségből arra következtet, hogy
helyette a gravitáció kvantumelméletét kellene alkalmazni.
Sokan az isteni teremtés matematikai kifejeződését látják a
Világegyetem végtelen kezdetében, amikor úgy látszott, mintha a tér és
az idő egyszerűen előpattantak volna a semmiből, és a Világegyetem
tágulni kezdett. 1952-ben a Vatikán elfogadta a táguló, Ősrobbanással
kezdődő Világegyetemről szóló elméletet, mert ebben a semmiből való
teremtés természeti megtestesülését látták. 11 Érdekes, hogy a kezdeti
kozmológiai végtelen elfogadható sok tudós számára, mert a
hagyományos nyugati vallási szemléletben nőttek fel, és természetes
számukra, hogy a Világegyetemnek kellett, hogy legyen kezdete.
Mégis veszélyes túlságosan bizonyosnak lennünk abban, hogy
lehetett egy olyan pillanat, amikor a Világegyetem végtelen sűrűségű
volt. Stephen Hawking így int a Világegyetem kezdetekor előadódható
végtelenségre következtetésekkel kapcsolatban:
„Bár sokaknak tetszett ez a végkövetkeztetés, engem mindig
mélységesen zavart. Ha a fizikai törvények nem voltak érvényesek a
világegyetem kezdetén, miért ne lehetnének érvénytelenek bármikor
máskor? … a kiszámíthatóság teljesen eltűnne.”12

Még régebben maga Einstein is ilyen negatívan állt a végtelenek

(szingularitások) megjelenéséhez egyenletei megoldásában. 1935-ben
egy Nathan Rosennel együtt írt cikkben ezt állítják:
„A szingularitás annyi önkényességet visz az elméletbe…, hogy
tulajdonképpen semmissé teszi a kimondott törvényeket… Szerintünk
minden térelméletnek igazodnia kell az alapelvhez, hogy a tér
szingularitásai kizárandók.”13

Közeli barátja és munkatársa, Peter Bergmann ezt írta:

„Úgy látszik, Einstein mindig úgy gondolta, hogy a klasszikus
térelméletbe [azaz a fizikába] a szingularitások nem férnek bele… mert
egy szinguláris területben a természet ismert törvényei nem
érvényesek. Azt hiszem, ezt meg lehet fordítani, és ki lehet mondani,
hogy a szingularitásokat elkerülhetetlenül magukban foglaló elméletek
önmagukban hordják saját pusztulásukat.”14

Az idézett szerzők azért aggódnak, mert ha fizikai végtelen jelenik

meg egy olyan elméletben, mint Einsteinében, ahol a téridőszerkezetet
a benne lévő anyag sűrűsége határozza meg, akkor a tér és az idő
megsemmisülnek, ahol a végtelen sűrűség megjelenik. Ez azt jelenti,
hogy a gravitáció törvényei nem érvényesülnek a fizikai végtelenségek
esetében, és a tudomány célja: a jövőbeli történések előre kiszámítása
lehetetlenné válik. Ezért igaz, hogy a fizikai végtelenség sokkal
súlyosabb ügy a matematikainál, ami tulajdonképpen csak megegyezés
kérdése.
Vannak azonban, akik nem akarják mindenáron elkerülni a
Világegyetem kezdetekor esetleg létező végteleneket. Aki ezt isteni
beavatkozásnak tartja, az nem bánja, hogy a fizikai törvények egy
pillanatra áthághatók, felfüggeszthetők vagy felülírhatók. Ez az a
pillanat, amikor Isten meggyújtja a gyújtózsinórt (és a deista felfogás
szerint utána rögtön vissza is vonul 15). De akik Hawkinghoz hasonlóan
meg szeretnének szabadulni a Világegyetem hagyományos, tehát az
ősrobbanásos keletkezési elméletéből következő végtelenektől, nem
feltétlenül tartják elavultnak a gondolatot, hogy a Világegyetemnek
volt kezdete, csak olyan kezdetet szeretnének találni, amelyben a
Világegyetem véges tulajdonságokkal írható le, amelyekre érvényesek
a természeti törvények.

6.5. ábra A tökéletesen rendezett világegyetemekben egy kezdet és egy

vég van. Valószerűbbek azonban az olyan világegyetemek,
amelyekben szabálytalanságok fordulnak elő, amelyek más-más helyen
más-más sebességgel fejlődnek, és így a világegyetem különböző
részein több, végtelen sűrűséggel járó vég is előfordul.
 Mások a kezdeti végtelen állapotot a Világegyetem fizikai leírása
elengedhetetlen részének tekintik. Roger Penrose szerint Einstein
elméletének végtelenségei arra utalnak, hogy a Világegyetem 16 kezdete
egyértelmű, és ezt nem módosítaná17 egy bővebb elmélet kidolgozása
sem, bár maguknak a végtelenségeknek a jellege alapvető módon
változhat. Úgy gondolja, a Világegyetem történetének elején és végén
előfordult végtelenségek (6.5. ábra) szerkezete eltérő, és ezek tükrözik
a rend és a rendezetlenség közötti átmenetet, amelyet a termodinamika
második főtételének nevezünk.

Meztelen végtelenek
„angyalarcú csipőnadrágosok lángolnak az ősi mennyei kapcsolatért,
hogy elérjék az éjszaka gépezetének csillagokkal tűzdelt generátorát.”
(A fordító)

„angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos

dinamóhoz fűződő hajdani égi kapcsolatért.”
(Orbán Ottó)

„angyalképű hipsztereket, akik ősmennyei vággyal tapadnának az égi

gépezet csillagos dinamójához.”
(Eörsi István)
Allen Ginsberg18

A Világegyetem kezdete – ha ugyan volt ilyen – különleges pillanat

volt. Az akkor történteket valószínűleg olyan elvek vezérelték,
amelyek a kozmikus történelem egyetlen másik – tér- vagy időbeli –
pontján nem alkalmazhatók, és nincs is rájuk szükség. A Világegyetem
kezdetét olyan különleges eseménynek tekintjük, amelyet nem áll
szándékunkban a fizikai végtelenség létezése ellen vagy mellett szóló
érvként használni. Inkább azt kell megvizsgálnunk, hogy a mai
Világegyetemben lehetnek-e általunk is tapasztalható végtelenek.
A kérdés pontos megfogalmazásában Roger Penrose-nak
kulcsszerepe volt, és a lehetséges válaszok is tőle származnak. Ha egy
anyagfelhő körülbelül háromszor akkora tömegű, mint a Nap, akkor
saját belső gravitációja miatt folyamatosan zsugorodik. Nem ismerünk
olyan természeti erőt, amely ellene hatna. Első hangzásra úgy tűnhet,
ezzel máris megoldódik a kérdés: véges idő alatt végtelen sűrűség
keletkezhet a Világegyetem szinte bármely pontján. A helyzet azonban
ennél bonyolultabb. Amikor egy megfelelő tömegű anyagfelhő elér
egy bizonyos kritikus méretet, láthatatlanná válik a külső megfigyelő
számára. A benne fellépő tömegvonzás ugyanis akkora lesz, hogy a
fény nem jut át egy kritikus felületen, más szóval: horizonton, ezért a
belseje nem látható. A megfigyelő tapasztalja a gravitációt, de nem
tudja, mi történik a horizonton belül. Így alakulnak ki az úgynevezett
fekete lyukak. A megfigyelő egy változatlan gravitációs teret észlel. 19
Egy nagy fekete lyukat a csillagászok egyébként inkább pirosnak
látnak, mert a horizontjáról visszatérő fény annyi energiát veszít a
tömegvonzás legyőzésével, hogy színe pirosassá válik.
Bár legtöbben nem így tudják, fontos megjegyeznünk, hogy a fekete
lyukak nem mind tömör testek. A nagyok tömege, amelyek általában a
galaxisok közepe táján helyezkednek el, akár egymilliárdszorosa is
lehet a Napénak, de sűrűségük a levegőénél is kisebb. Akár át is
haladhatunk a horizontjukon, és nem veszünk észre semmit. Ha viszont
megpróbálunk visszafordulni, bajban lennénk: visszafelé már nem
törhetjük át a horizont felületét (lásd a 6.6. ábrát).

6.6. ábra Ha egy űrhajós átjut az eseményhorizont felületén, nem

térhet vissza. Miután az űrhajó áthaladt a horizonton, már jeleket sem
küldhet haza.

Bár a külső megfigyelő semmit nem lát abból, ami a fekete lyuk
horizontján túl van, ez nem jelenti azt, hogy ott semmi sem történik.
Ha például most egy hatalmas fekete lyuk belsejében lennénk, lehet,
hogy jó darabig semmi szokatlant nem vennénk észre. De ahogyan az
anyag fokozatosan koncentrálódik a lyuk közepén, a helyi sűrűség
növekszik. Végül vagy szingularitás következik be, amikor a sűrűség
fizikailag végtelen, vagy egészen új fizikai törvények lépnek életbe,
amilyenekről a fejezet elején, a Világegyetem esetleges kezdete
kapcsán beszéltünk, és az összehúzódás megállna egy nagyon magas,
de még véges sűrűség elérésekor.20
Egy pillanatra tegyük fel, hogy valódi fizikai végtelen lép fel a
fekete lyuk középpontjában, és ott nem érvényesek az általunk ismert
természeti törvények. Ez viszont látható lenne egy olyan megfigyelő
számára, aki éppen a középponti szingularitás felé esik.
Megtapasztalná a fizikai végtelen hatásait, és nem tudná megjósolni,
mivé fejlődne a szingularitás.
A kívülről szemlélő viszont egészen mást tapasztalna. Ha az
eseményhorizonton kívül vagyunk, nem látjuk a középen lévő
szingularitást, és az nincs is hatással ránk. A horizont elválasztja a
fizikai végtelent a rajta kívül eső világtól, ahol továbbra is az általunk
ismert fizikai törvények uralkodnak. A fizikai végtelen kívülről nem
látható.
Ez az érdekes tény arra a feltételezésre vezette Roger Penrose-t,
hogy a természetben valamiféle „kozmikus cenzúra” működik, amely a
Világegyetem többi része elől horizontfelületekkel rejti el a
szingularitásokat vagy fizikai végteleneket, ahol a természeti törvények
nem érvényesülnének. A szingularitások következményeit elfedi a tér
és az idő különösen nagy görbülete, amelyet a nagyon magas sűrűségű
helyek kialakulása okoz. Így zárulnak be a horizont alkotta karanténba.
Sokan próbálták bizonyítani ezt a feltevést, tehát hogy a
természetben nincsenek „meztelen” szingularitások, mert a horizontok
eltakarják őket. Ennek egyetemes bizonyítására még várnunk kell, de
eddig még minden, mégoly valószínűnek tűnő ellenérv hamisnak
bizonyult. Egyre jobb esély van rá, hogy ez az igazság, bár
megkötésekkel.
Először is, ki kellene rekeszteni azokat a bizarr helyzeteket, amelyek
a valódi világunkban soha nem fordulnának elő – gondolunk itt az
olyan valószínűtlen esetek kozmikus megfelelőjére, mint hogy egy tű a
hegyén egyensúlyozva megáll, vagy hogy egy golyót éppen olyan
sebességgel sikerül egy dombra felgurítanunk, hogy az megálljon a
domb tetején, és ne guruljon le a másik oldalon.
Ezek a már-már patologikus helyzetek nem fordulnak elő a
természetben, hiszen fennállásukhoz tökéletesen összehangolt fizikai
körülményekre lenne szükség, matematikai modelljeik mégis léteznek,
mert éppen ezek felelnek meg Einstein bonyolult téregyenletei
legegyszerűbb megoldásainak. Tehát bár Einstein egyenleteinek
vannak olyan megoldásai, amelyek lehetővé teszik az időutazást vagy a
meztelen fizikai végtelen kialakulását, ettől még nem feltétlenül kell,
hogy ilyen helyzetek be is következzenek. Tudnunk kell, hogy ezek a
különleges helyzetek fizikai értelemben megvalósulhatnak-e, és ha
igen, akkor vajon fennállhatnak-e hosszabb időn keresztül is, vagy ha
valamely paraméterük kicsit is megváltozik, már nem mutatják azt a
nagyon különleges tulajdonságot, ami éppen érdekelne minket. A
természetben nem tapasztalunk olyan eseménysorozatokat, amelyek
elvben lehetségesek, de gyakorlatban instabilak, és nem szegnek meg
egyetlen természeti törvényt sem. Olyasmire gondolunk, mintha
például egy maroknyi üvegszilánk hirtelen borosüveggé állna össze,
vagyis az üveg ripityára törésének folyamata megfordulna az időben.
Az összes többi ellenérv a kvantumelmélet lehetséges szerepéből
következik. 1974-ig úgy gondolták, hogy a fekete lyukak
elkerülhetetlen anyagcsapdák. Ha átjutunk a horizonton, nincs
menekvés. De ekkor Stephen Hawking előállt a feltételezéssel, hogy a
fekete lyukak esetleg nem is teljesen feketék. Erős gravitációs terük
fokozatosan részecskepárokat alakít ki, a horizont közelében, és ezzel a
fekete lyuk anyaga és energiája csökken. A lyuk tömege lassan
elpárolog. A Világegyetemben ma létező nagy fekete lyukak esetében
a folyamat nagyon lassú, és semmilyen hatását nem tapasztaljuk. De ha
sok milliárd éve nagyon kicsi fekete lyukak, mondjuk egy hegy
tömegűek és egy proton méretűek keletkeztek, ezek ma már eltűnésük
végső, robbanásszerű állomásánál tarthatnak. A mai Világegyetemben
láthatnánk ezeket a felrobbanó fekete lyukakat, amelyek energiájukat
sugárzás és gyorsan mozgó részecskék alakjában bocsátják ki.
A fekete lyukak párolgása olyan új típusú folyamat, amilyenre nem
gondoltak akkor, amikor felmerült, hogy vajon a kozmikus cenzúra
miként működhet. A fekete lyuk anyagának eltűnésével a horizont
egyenletesen nullaméretűre csökken. De vajon mi marad utána? Erről a
kozmológusok csak találgatni tudnak. Egyesek szerint semmi. Mások
úgy gondolják, marad egy lokális fizikai végtelen, amilyen a
Világegyetem keletkezésekor lehetett. Megint mások úgy vélik, hogy
marad egy állandó „tömegemlék” 21, vagyis, hogy az „elpárolgás” nem
képes teljesen lenullázni a fekete lyuk tömegét.
Ha tényleg keletkezett volna fizikai végtelen, azt látta volna külső
szemlélő, és előreláthatatlan következményei is hatással lettek volna.
Ez azt bizonyítaná, hogy ha a kérdésben szerepe van a
kvantumfizikának, akkor nincsen kozmikus cenzúra. De sokan még ezt
a következtetést sem fogadják el. Említettük, hogy ha a Világegyetem
kezdetének leírásába belevesszük a kvantumelméletet, akkor a fizikai
végtelenek helyett nagyon magas, de véges sűrűségű anyag jelenlétével
kell számolni. Ugyanez várható az esetlegesen előforduló feketelyuk-
robbanások esetében is.22
Azt látjuk tehát, hogy bár a kozmológusok nagyon különbözőképpen
vélekednek a fizikai végtelenek létezéséről és arról, hogy ezeket hol
keressük, jelenlétüket általában nem nagyon tartják kívánatosnak a
Világegyetemben, mert a következmények kiszámíthatatlanok
lennének. Esetleges létezésük inkább egy újabb jele annak, hogy a
meglévő fizikai ismeretek, tételek – alkalmazhatóságuk egyetemessé
tétele érdekében – további finomításra szorulnak. A jelenleg ismert
természeti törvények nem érvényesek rájuk.

A nagy kékség
„Nagyon előnyös, ha egy filozófiai rendszer alapjában véve igaz.”
George Santayana23

A végtelenség harmadik arca a legszemélyesebb, a

legellentmondásosabb és a legkevésbé kutatható. Egyeseknek hitbéli
kérdés, másoknak lelkiállapot, nagyon sokaknak pedig egy, a
Világegyetemmel kapcsolatos ártalmatlan, misztikus érzés, amelynek
semmi köze az „itt és most”-hoz. Nevezzük ezt transzcendens, vagy
Cantor szóhasználatával: abszolút végtelennek. Ez a mindenség
körülírása. Sokak számára ez Isten egyik szükségszerű tulajdonsága.
Ennek egy jellemző megfogalmazása: „Isten természete szerint
végtelen; minden lehetséges pozitív értelemben határtalan és
korlátlan.”24
Rögtön látjuk, hogy miért volt olyan megterhelő és veszélyes a
végtelen természetének matematikai kutatásába belemerülni. Mintha
hamis istenséget teremtenének, vagy Istent korlátozó módon kísérelnék
meg leírni, vagy megtagadnák Tőle az egyedülvalóság minőségét.
Cantor idejében a teológusok egy részének éppen azért tetszett annak
bizonyítása, hogy nincsen legnagyobb végtelen, mert ebben a képben
volt hely egy olyan Istennek, aki bármelyik megnevezhető vagy
leírható mennyiség fölött állt. Nem világos, hogy egy ilyen istenkép
bármiféle kapcsolatban van az emberiség egyistenhívő
hagyományaival. Könnyű elképzelni, mit jelenthet az időbeli
végtelenség – örökké, mindig volt és mindig lesz –, mert sok elmélet
van a csillagászati Világegyetemről, amely szerint annak is végtelenül
réginek kell lennie. Az Istenség kiterjedésének végtelenségét már
nehezebb elképzelni. A teológusok számára lényegesebb, hogy Isten
bizonyos tulajdonságai határtalanok, hiányoznak a különféle
korlátozások, vagy egyszerűen, hogy Isten nagyobb, mint
amekkorának el tudjuk képzelni.

„Senki nem mondhatja, hogy [Istennek] részei vannak, hiszen az Egy

oszthatatlan, és így végtelen is – nem kiterjedésében végtelen, hanem
abban az értelemben, hogy nincsenek dimenziói vagy határai, és így
nincsen alakja vagy neve sem.”25

Az orosz ortodox apofatikus teológiában Isten végtelen természete

szükségszerű következménye az említett gondolkodási rendszer
negatív jellegének: nem arról nyilatkoznak, hogy Isten mi, hanem
arról, hogy mi nem.26 Az abszolút végtelen ilyen megközelítéséből
közvetve egy különösen körmönfont, több mint ezeréves istenérv
vonható le.
Az „ontológiai (avagy lételméleti) istenérv” kifejezéssel jelölt, Isten
létezését bizonyító érvek hosszú sora 1078-ban kezdődött Szent
Anzelm (1033-1109), Canterbury egyik első érsekének okfejtésével. Ő
közvetve felhasználta Isten végtelen mivoltát, amikor Istent olyan
tulajdonságokkal ruházta fel, amelyből szerinte logikailag következett
létezése is. Azt írta, hogy ha Isten az elképzelhető leghatalmasabb
lény, akkor nemcsak potenciálisan, hanem ténylegesen is léteznie kell,
mert különben még tökéletesebb lényt képzelhetnénk el: olyat, akinek
megvan még a tényleges létezés tulajdonsága is.
Az ilyen érvek története hosszú és változatos. Akár
bűvészmutatványnak is nevezhetnénk őket, ugyanis látszólag nagyon
erős állítást bizonyítanak, valójában azonban csak arról van szó, hogy a
levont meglepő következtetések egy kevésbé mutatós, de ugyanolyan
axiómaszerű állítás átfogalmazásai. Csak annyira jutnak, hogy ha
létezhet tökéletes és mindentudó lény, akkor létezik is. De ez a „ha”
nagyon is ott van, és legalább annyi bizonyítást igényel, mint Isten
létezése.
Ezeknek az „istenérveknek” váratlan következményei is vannak. Ha
valaki Istent olyan lényként határozza meg, akinek minden
tulajdonsága megvan, és a létezés is tulajdonság, akkor Istennek
rendelkeznie kell a létezés tulajdonságával, tehát létezik. Viszont a
nemlétezés is egy tulajdonság, Istennek tehát ez is egy attribútuma, így
nem létezhet. Immanuel Kant vette először észre, hogy az ilyen
érvelésekkel az a baj, hogy a létezést tulajdonságnak tekintik, pedig
valójában csak annak az előfeltétele, hogy valaminek lehessenek
tulajdonságai. A „vannak fekete kutyák” állításnak azért van értelme,
mert a szín a kutyák egyik tulajdonsága, de a „vannak létező kutyák”
állítás értelmetlen, mert a létezés nem tulajdonsága a kutyáknak. 27
Megemlítünk még egy hasonló bizonyítást, amiben még világosabb
a végtelenre való hivatkozás. Ez a mindentudás érv. 28

Kurd Gödel lételméleti „bizonyítása” Isten létezésére

1. axióma: Egy tulajdonság akkor és csak akkor pozitív, ha

tagadása negatív.
2. axióma: Egy tulajdonság pozitív, ha szükségszerűen tartalmaz
egy pozitív tulajdonságot.
1. tétel: A pozitív tulajdonságok logikailag konzisztensek (vagyis
lehet, hogy léteznek).
Meghatározás: Valami akkor és csak akkor istenszerű, ha
rendelkezik minden pozitív tulajdonsággal.
3. axióma: Az istenszerűség pozitív tulajdonság.
4. axióma: A pozitív tulajdonságok létezése logikus, tehát
szükségszerű.
Meghatározás: 1 tulajdonság akkor és csak akkor x lényege, ha x
rendelkezik T tulajdonsággal, és T szükségszerűen minimális.
2. tétel: Ha x istenszerű, akkor az istenszerűség szükségszerűen x
lényege.
Meghatározás: x szükségszerűen létezik, ha van lényeges
tulajdonsága.
5. axióma: Ami szükségszerűen létezik, istenszerű.
3. tétel: Szükségszerű, hogy legyen istenszerű x.
6.7. ábra Kurt Gödel nem publikált „bizonyítása” Isten létezésére. 29
 Tegyük fel, hogy Isten mindent tud. Ismer mindent, ami igaz és
mindent, ami hamis. Azt is tételezzük fel, hogy logikusan gondolkodik.
Így tehát hisz saját létezésében, akár létezik, akár nem, csakúgy, mint
Sherlock Holmes, aki hisz saját létezésében, pedig nem létezik. Ha
Isten létezik, igaza van, hogy hisz saját létezésében, ha viszont nem,
akkor téved. De ha Isten nem létezne, feltételezett mindentudása miatt
ezt tudnia kellene. Ez viszont ellentmond feltételezett logikus
gondolkodásának. Istennek tehát léteznie kell.
Ez az érvelés is olyan kezdőfeltételből vonja le Isten létezését,
amelyről a gondolkodó ember rögtön észreveszi, hogy ugyanúgy
bizonyításra szorul. Feltételezi, hogy létezhet tökéletes, mindentudó
lény.30
Úgy látszik, még Kurt Gödel, a logika kiváló szakértője is beleesett
ebbe a csapdába a lételméleti istenérv saját (meg nem jelentetett)
változatával (6.7. ábra).

Végtelenség hátramenetben
„Ha túl sokáig nézünk a mélységbe, a mélység visszanéz ránk.”
Friedrich Nietzsche31

Körüljártuk, hogy hányféle módon lehetett élni és visszaélni a végtelen

fogalmával. Cantor matematikai végtelenje a matematika
ellentmondásmentes része lett, David Hilbert szavaival: „Paradicsom,
amelyből nem lehet kiűzni minket”. De a fizikai és abszolút végtelen
ellen, amelyek a XIX. és XX. században viszonylag
problémamentesnek tűntek, az utóbbi időben egyre jobban tiltakoznak
a fizikusok és a filozófusok. A végtelen egyre inkább a fizikai
levezetések próbaköve lett; annak a jele, hogy a fizikában a
matematika ismert eszközei elégtelenek. Erre oda kell figyelni. A
fizikai valóság határainak tudományos kutatása kényelmetlenebbé
válik. Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy fizikai végtelenek nem
fordulhatnak elő, akkor olykori megjelenésük nem feltétlenül jelzi az
elméletek alkalmatlanságát. Szükség van a világ fizikai leírásaiban
előforduló végtelenségek olyan, pontosabb osztályozására, amely a
matematikai végtelenek esetében már megtörtént.
7. Végtelen-e a Világegyetem?
„Elménk véges, de még a véges helyzetekben is végtelen lehetőségek
vesznek körül, és az élet értelme, hogy ebből a végtelenségből a lehető
legtöbbet megragadjuk.”
Alfred North Whitehead1

Minden, ami létező

„Újragondolom a dolgokat. Görög filozófusnak kellett volna lennem,
de nem volt hozzá elég eszem.”
Badly Drawn Boy2

Az egyik első kérdés, ami az embert arra ösztönözte, hogy a végtelen

fogalmáról kezdjen gondolkodni, a Világegyetem, vagyis minden
létező problémája volt. Végtelen-e a Világegyetem, vagy elérhetjük a
szélét? Ugyanezt a kérdést a Földdel kapcsolatban is feltették, és volt
idő, amikor egyesek azt gondolták, a Föld lapos, mások ugyanakkor
viszont rájöttek, hogy gömbölyű (7.1. ábra). Még amikor már
mindenki tudta, hogy a Föld közel gömb alakú – tehát körülhajózható,
és nem esünk le a szélén –, ugyanez senkinek nem jutott eszébe a teljes
Világegyetemről. Nem volt nyilvánvaló, hogy az űr – a Világegyetem
– lehet olyan, mint egy gömb felszíne.
A legtöbb régi kultúrában megvoltak a megfelelő elméletek vagy
legendák a Világegyetem természetéről és a benne elfoglalt
helyünkről. Ezeknek a hiedelmeknek fontos pszichológiai szerepük
volt, akár teremtésmítoszokként, akár arról szóló történetekként, hogy
mi mozgatja a világot. Általuk az ember megtalálta a maga helyét a
dolgok kozmikus rendjében. Kitágították az ismeretlen határait; olyan
helyre szorították vissza, amelynek az éppen itt és most történőkre
nincs közvetlen hatása. Ebből a szempontból a kérdésre, hogy a
Világegyetem végtelen-e, vagy valahol mégiscsak véget ér, csak olyan
válasz volt adható, amely összhangban volt a többi hiedelemmel. 3
Az angol Thomas Digges (1546-95) volt az első újkori európai
csillagász, aki felvetette, hogy a Világegyetem végtelen kiterjedésű is
lehet. A katona és tudós Digges volt Kopernikusz egyik legelső
támogatója, amikor az utóbbi előállt a Naprendszer napközéppontú
(heliocentrikus) modelljével.
 7.1. ábra Két elképzelt lapos, illetve görbült „Föld”.

1576-ban megjelent könyve, az A perfit description of the caelestial

orbes (Az égi pályák tökéletes leírása) 4, amelyben felhasználja
Kopernikusz elméletét a Nap és a bolygók mozgásáról, azt is felveti,
hogy a Világegyetem kiterjedése végtelen. Ő volt az első csillagász,
aki megtette ezt a lépést. Korábban az égbolt kozmológiai modelljei
gömb alakúak voltak, amelynek a belsejében helyezkedtek el a
csillagok. A gömbön túli világ volt a Mennyország, amely a Fő
Mozgató fennhatósága alatt állt. Digges elhagyta a külső burkot és
helyette korlátlan kiterjedésű, csillagokkal teli űrt képzelt el. Ő volt az
első reneszánsz tudós, aki feltételezte, hogy maga a Világegyetem
fizikailag végtelen. Ügyelt azonban annak hangsúlyozására, hogy a
Világegyetem végtelen természete Isten nagyságát tükrözi.
„könnyen beláthatjuk, Isten egészének milyen kis része kezdetleges,
romlandó világunk, és soha nem tudjuk eléggé csodálni a világ
fennmaradó részét, különösen a megszámlálhatatlan fénnyel díszített
mozdulatlan égboltot, amely a maga végtelen gömb alakja ellenére
határtalan kiterjedésű.”

Az általa elképzelt Világegyetemet a 7.2. ábrán látjuk Ez a

közismert kép látható könyvének címoldalán is. A következő dagályos
feliratot olvashatjuk rajta:
„A csillagok mozdíthatatlan boltozata határtalan gömb formájában
terjed ki, és mint ilyen, a boldogság palotája, amelyet számtalan
örökkévaló, fénylő, dicső fény díszít, és amelyek felülmúlják Napunkat
mind mennyiségükben, mind minőségükben. Ez a mennyei angyalok
udvara, ahol a bánatot tökéletes, végtelen öröm váltja fel; a
kiválasztottak hona.”

7.2. ábra Thomas Digges XVI. századi Világegyetem-elképzelése.

 Majd a szöveget kívülről befelé tovább olvasva:

A Szaturnusz (jele) pályája; 30 év alatt teszi meg.

A Jupiter (jele) pályája; 12 év alatt teszi meg.
A Mars (jele) pályája; 2 év alatt teszi meg.
A nagy gömb, amely az általunk, halandók által benépesített
sárdarabot hordozza. Keringési ideje egy földi év.
A Vénusz (jele) pályája; 9 hónap alatt ér körbe.
A Merkúr (jele) pályája; 80 nap.
A Nap.

Középen a Nap foglal helyet, körülötte a hat bolygó (a középponttól

számított nagy korong a Föld; utánuk következik a Mars, a Jupiter és a
Szaturnusz). A legkülső ismert bolygó a Szaturnusz volt. 5 Körülöttük
nagy üres terület látható a mozdulatlan csillagok birodalma előtt,
amelyekből az elképzelés szerint végtelen sok van.
Digges William Shakespeare (1564-1616) kortársa volt, akinek írói
pályája egybeesett a nagy intellektuális erjedés idejével: a
reneszánsszal, a reformációval és azzal, amikor Galilei fokozatosan
igazolta a Világegyetem kopernikuszi modelljét. Shakespeare még
Digges családját is ismerte, és olvasta Tycho Brahe, a nagy dán
csillagász levelezését Digges munkatársaival. Brahe arcképe
megtalálható a költő üknagyszülei: Sophie Gyldenstiern és Erik
Rosenkrantz címerpajzsa alatt. Tycho még 1588-ban megjelent
művében is a geocentrikus világról ír. Shakespeare legnagyobb
tragédiája, a Hamlet egyesek szerint tele van utalásokkal ezekre a
csillagászati vitákra, és az érintett csillagászokra. 6
A szereplők közül Rosenkrantz és Guildenstern állnak az egyik
oldalon; ők képviselik Brahe Föld-középpontú (geocentrikus)
világképét, míg a trónbitorló Claudius nézetei a sokkal korábbi
Ptolemaiosztól (Kr. u. 140) származnak, akinek a világ szerkezetéről
alkotott elképzeléseit akkor már felváltották Kopernikuszéi.
Emlékezetes, hogy Claudius felszólítja a két udvaroncot, támogassák
egy új, geocentrikus modellel, amelyre Hamlet ékesszólóan és költőien
idézi meg az író barátja, Thomas Digges végtelenvilág-elméletét: „Egy
csigahéjban ellaknám s végtelen / birodalom királyának vélném
magamat…”7
Digges kontinentális kortársa a hírhedt Giordano Bruno (1548-
1600). Elsősorban mártírhalála híresült el, amelyre a végtelen
Világegyetemben való hite miatt ítélték, noha nem volt csillagász. Az
olasz Nolában született és nevelkedett. Kamaszkorában belépett a
nápolyi Domonkos-rendi szerzetesrendbe, és itt ismerte meg
Kopernikusz újszerű csillagászati nézeteit. Később hivatásos
tekintélyromboló és vándorfilozófus vált belőle, aki egész Európában
hirdette eretnek nézeteit, és amerre járt, magára haragította a katolikus
egyház vezetőit és sok befolyásos arisztokratát. Számára Kopernikusz
volt a mindenkori hatalommal, és a merev hagyományokkal való
szembenállás jelképe. Bruno a kopernikuszi világkép kiterjesztésén
elmélkedett. Azt vallotta, hogy az egész végtelen Világegyetem tele
van a Napunkhoz hasonló, saját bolygórendszerrel rendelkező
csillagokkal, ahol akár értelmes lények is élhetnek:

„Isten kiválósága ezzel még nagyobb lesz, és nyilvánvalóvá válik

királyságának mivolta; nem egy, de számtalan csillag dicsőíti; nemcsak
egy Föld, de ezer, vagy mondhatom, végtelen számú világ.”8

Jelszava a „végtelen” volt, de írásaiban furcsán keverednek a

misztikus és zavaros elemek az ösztönös megérzésekkel. Mind az időt,
mind a teret végtelennek tekintette, és tudta, hogy egy végtelen
kiterjedésű testnek nem lehet sem középpontja, sem határa. Így a
világok végtelen halmazában a Föld „nem jobban van középen, mint
bármelyik másik”.
1591-ben Bruno nem kapta meg azt a matematikaprofesszori
kinevezést a Padovai Egyetemen, amelyet egy év múlva Galilei
betölthetett. Később egyre több kritika, sőt zaklatás érte az irányadó
tudósok részéről Arisztotelész-ellenes nézetei miatt. Dialógusából
idézünk egy részletet, amelyben Philotheo, Fracastoro és Elpino
kigúnyolják Arisztotelész nézeteit a szükségképpen véges
Világegyetemről:

„Philotheo: Ha a világ véges, és rajta kívül semmi nincs, akkor hadd

kérdezzem meg: Hol van a világ? Hol van a Világegyetem?
Arisztotelész válasza: a világ önmagában van. Az alapvető menny
domború felülete az egyetemes űr, és alapvető tartalmazóként nem
tartalmazza semmi más. A hely csak annyi, hogy tartalmazza egy test
felületeit és határait, tehát amit nem tartalmaz másik test, annak
nincsen helye. De kedves Arisztotelész, mit értesz azon, hogy a „hely
önmagában van”? Mit mondanál arról, ami a világon kívül van? Ha azt
mondod, semmi, akkor a menny és a világ biztos, hogy sehol sincsen.
Fracastoro: Tehát a világ sehol sem lesz. Semmi nem lesz sehol.”
 A fenti párbeszéd akár elhangozhatott volna Shakespeare Sok hűhó
semmiért című vígjátékában is. Bruno tisztán látta, hogy a végtelen
Világegyetemnek nincsen középpontja, és hogy Kopernikusz
filozófiájához nem kellenek kitüntetett helyek – körbezáró gömbök
vagy más különleges területek –, csak egy Világegyetem, amely
mindenütt egyforma, határtalan, és végtelen sok csillaggal és bolygóval
teli. „Szóvivője” ezt dióhéjban fejti ki:

„Philotheo: Akkor minden egy: a menny, a hatalmas űr, a mindezt

tartalmazó földöntúli Világegyetem, amelyben minden mozog
megállás nélkül. Észleljük a számtalan égitestet, a csillagokat,
gömböket, napokat és földeket, és ebből csak arra következtethetünk,
hogy számuk végtelen.
Elpino: Tehát nincsenek homorú vagy domború felületű gömbök vagy
elvezető körök. Inkább egy térről van szó, egy közös tárolóról.
Philotheo: Így van.”9

Bruno botor módon elfogadott egy velencei meghívást, és Giovanni

Mocenigo házitanítója lett. Nem tudta, hogy a látszólag csillagászati
ismeretekre és tanulási technikákra szomjas tanítványa a római
inkvizíció szolgálatában áll. Úgy látszik, Bruno túl világosan adta elő
csillagászati nézeteit a feltételezett tanítványnak, ezért nem meglepő,
hogy 1593-ban eretnekség vádjával letartóztatták, és bíróság elé
állították. Máglyahalált szenvedett 1600. február 17-én Rómában.
Tanításait soha nem vonta vissza.

A kozmológia illegalitásba vonul

„Ó, Istenkém, mi lehet a baj?”
Angol népdal10

A csillagászokat még mindig érdekli, hogy a Világegyetem végtelen-e

vagy sem, de ma már tudják, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb. 1915-
ben Einstein megalkotta az új gravitációelméletet, amellyel le lehetett
írni a Világegyetem egészét. Az elmélet új módon közelítette meg a tér
és az idő kérdését. Mindkettőt a tartalmazott tömeg és energia
eloszlása és mozgása alakítja. A túl nagy sűrűségű anyagot tartalmazó
világegyetemeknek olyan a geometriája, hogy véges térfogatúvá
görbülnek, a ritkábbakat tartalmazók viszont mintegy szétnyílnak, és
végtelenül kiterjedhetnek. A jövő egy véges pontján tágulásuk lelassul,
és fokozatosan elkezdődik az összehúzódás, amely egy hatalmas
sűrűséggel és hőmérséklettel járó összeomlásba torkollik. Van itt egy
éles határ, mert azok a világegyetemek, amelyek sűrűsége egy adott
kritikus érték alatt marad, soha nem hagyják abba a tágulást (7.3. ábra),
és sűrűségük egyre csökken.
A választóvonalat jelentő sűrűség a Földön megszokottaknál jóval
alacsonyabb – köbméterenként mindössze hat atom. Ez az érték sokkal
kisebb, mint egy földi laboratóriumban létrehozható bármely
„vákuum”. Ha az összes anyagot számításba vesszük, amit a
Világegyetemben optikailag, vagy másféle sugárzás formájában
észlelünk, akkor a sűrűség egyetlen atom hét köbméterenként. Ez
sokkal kevesebb a kritikus sűrűségnél. De ebből még nem következik,
hogy a Világegyetem végtelen. Nagy mennyiségű hideg és sötét, tehát
detektoraink számára észlelhetetlen anyag létezhet még az ismerteken
kívül.

7.3. ábra Egyes táguló világegyetemek örökké tágulni fognak, míg

mások előbb-utóbb zsugorodni kezdenek. A kritikus határ egy olyan
különleges világegyetem, amely még éppen képes a végtelen tágulásra.
Ha több anyag lenne benne, vagy lassabban tágulna, végül zsugorodni
kezdene.

Ha a Földet az űrből nézzük, akkor azokon a helyeken, amelyeket a

Nap éppen nem világít meg, a látható fények nem feltétlenül arról
árulkodnak, hogy hol hány ember él, hanem hogy hol mennyi a pénz.
A nagyvárosok, mint London, New York vagy Tokió rengeteg fényt
bocsátanak ki. De a legsűrűbben lakott afrikai vagy kínai területek
szinte teljesen sötétek maradnak (7.4. ábra).

7.4. ábra A Föld éjszaka, műholdról körbefényképezett képe. 11 Vegyük

észre, hogy a legjobban a nyugati nagyvárosok vannak megvilágítva.
Ázsia és Afrika, ahol a legtöbben élnek, szinte teljesen sötét. Tehát a
fény inkább a gazdagságot jelenti, és nem a lakosság számát.

Mi ebből a tanulság? A fény jelenléte nem feltétlenül mutatja

megbízhatóan a népsűrűséget, és így van ez a Világegyetemünkben
lévő anyaggal is. A fény onnan jön, ahol az anyag sűrűsége a
legnagyobb. Az átlagosnál több anyagot tartalmazó területek
tömegvonzást fejtenek ki a körülöttük lévő anyagra, és így még
sűrűbbek lesznek, a környezetük rovására. Ezek az egyetemes
anyagtenger hullámhegyei, a Világegyetem legsűrűbb és legláthatóbb
részei.
De mi lehet két ilyen sűrű rész között? Szerencsére ma már
megvannak a módszerek arra, hogy felderítsük, mi van a fénylő
csillagok közötti sötét űrben. Minden anyag, akár fényt bocsát ki, akár
nem, gravitációs hatást fejt ki a környezetére. Ha megfigyeljük, milyen
sebességgel mozognak a fényes csillagok és galaxisok,
meghatározhatjuk, mekkora tömegvonzás hat rájuk. Érdemes
megjegyezni, hogy akárhol végzünk ilyen megfigyeléseket, azt
tapasztaljuk, hogy a dolgok körülbelül tízszer akkora sebességgel
mozognak, mint amekkorát a fényük által észlelt anyag mennyisége
alapján várhatunk. Az anyagnak ezt a láthatatlan részét „sötét
anyagnak” nevezzük. Ennek egy kis részét közönséges atomok és
molekulák alkotják, de hogy a többi miből van, az rejtély (7.5. ábra). A
modern kozmológia egyik kihívása, hogy tisztázza a sötét anyag
mennyiségét és minőségét.

7.5. ábra A Világegyetem anyagi összetétele a fénylő anyag, sötét

anyag, és egy azonosítatlan „sötét energia” arányaival, amelyek az
utolsó néhány milliárd évben gyorsították a Világegyetem tágulását. A
sötét energia nem tömegvonzást, hanem tömegtaszítást fejt ki, a többi
észlelt anyag és sugárzás pedig vonzást.

Először arra gondolhatnánk, hogy ez a rengeteg sötét anyag, amely a

csillagainkat taszítja és vonzza, ugyanaz, mint amiből a bolygók,
csillagok és galaxisok épülnek fel, csak éppen nem állt össze elég nagy
sűrűségű csomókká ahhoz, hogy összehúzódjon, nukleáris
folyamatokat indítson be, és csillagokká váljon.
Sajnos a dolog nem ilyen egyszerű. Ha így próbáljuk magyarázni a
sötét anyagot, hamarosan komoly összeütközésbe kerülünk már ismert
tényekkel. A közönséges anyagot protonokból és neutronokból álló
atommagokat tartalmazó atomok alkotják. Ezek a részecskék erős
nukleáris reakciókban vehetnek részt, és így egyre nagyobb tömegű
atommagok épülnek fel a legegyszerűbbtől kezdve (hidrogén: egy
proton) a bonyolultabbig (deutérium: egy proton + egy neutron), vagy
a még bonyolultabbig (hélium: két proton + két neutron), és így
tovább.
Amikor a Világegyetem még csak kétperces volt, elég forrónak
kellett volna lennie ahhoz, hogy mindenütt magreakciók induljanak be,
és a korábban kialakult12 protonok és neutronok deutérium- hélium- és
lítiumtömegekké alakuljanak át. Ezeknek az arányeltolódásoknak
utána lehet számolni. Bár a kétperces Világegyetem elsőre furcsán
hangzik, tulajdonságai mégis könnyen hozzáférhetők.
A sűrűség egy kicsit meghaladja a vízét. A körülmények már nem
olyan szélsőségesek, hogy ne lehetne rájuk alkalmazni az ismert fizikai
törvényeket.
Sőt nemcsak ki tudjuk számítani a Világegyetemben korai
szakaszában először megjelenő legkönnyebb elemek mennyiségét,
hanem ezek megegyeznek a saját és más galaxisokban jelenlévőkkel. A
deutérium, a kétféle héliumizotóp (hélium-3 és hélium-4) és a lítium
mennyisége gyönyörűen kiszámítható a nukleáris reakciók
elkerülhetetlen sorrendjéből, ahogyan azok a Világegyetem
tágulásának első néhány percében lezajlottak. Utoljára, bár nem
utolsósorban nem ismerünk más, a csillagokban lejátszódó csillagászati
folyamatot, amely ezeket az elemeket ilyen mennyiségben hozta volna
létre, pedig ismerünk olyanokat, amelyek a Világegyetem összes
nehezebb elemének megjelenését megmagyarázza.
Mi köze ennek az egésznek a sötét anyaghoz? Nagyjából tudjuk,
hogy a legkönnyebb elemekből mennyi van a mai Világegyetemben, és
ha tudjuk, mennyi közönséges anyag volt, amikor a Világegyetem
kétperces volt, meg tudjuk határozni a benne végbement nukleáris
reakciók sebességét, a két érték egészen jól egyezik. Ha viszont a
titokzatos sötét anyagot közönséges anyagnak tekintjük, problémába
ütközünk. Ebben az esetben ugyanis több közönséges proton lenne a
Világegyetemben, tehát az első két perc nukleáris reakciói gyorsabban
mentek volna végbe. Hélium-4-ből körülbelül ugyanennyi lenne, de
deutériumból és hélium-3-ból sokkal kevesebb, mint amennyit
észlelünk.13
Megfigyeléseinkből tehát látszik, hogy a Világegyetemben lévő
anyag mennyiségének egy része olyan ismeretlen természetű, ami nem
vehet részt nukleáris reakciókban. Nem atomokból és molekulákból
épül fel, mint mi, de akkor vajon mi ez a sötét anyag?
A kérdésre sokféle válasz adható. Tudjuk, hogy sok van belőle, és
hogy nem vesz részt nukleáris reakciókban. Gondolhatunk az elemi
részecskékre, például a neutrínókra. Ezekre csak a tömegvonzás hat,
valamint a radioaktivitásért felelős gyenge erőhatás, és feltehetőleg a
Világegyetem korai szakaszából származnak, jelentős mennyiségben.
Az 1980-as évek elején a kozmológusok először úgy gondolták, hogy a
sötét anyagot az akkor ismert legkönnyebb neutrínók alkotják. Egyre
több jel mutatott rá, hogy van egy kis tömegük – körülbelül
tízmilliárdszor kevesebb, mint a hidrogénatomnak – és ez nagyjából
meg is felelt volna a hiányzó sötét anyag mennyiségének.
Sajnos az utóbbi húsz évben bebizonyosodott, hogy a három ismert
neutrínótípus mégsem lehet a kozmikus sötét anyag, mert
laboratóriumi kísérletek és a neutrínókat kibocsátó csillagok
megfigyelése alapján tömegük túl kicsinek bizonyult. Arra is kísérletet
tettek, hogy kipróbálják a világ legjobb számítógépei segítségével,
hogy mi történne a fényes anyaggal, ha egy olyan világegyetemben
lennének, ahol a kis, könnyű neutrínók tömegvonzást fejtenek ki rájuk.
Azt találták, hogy ebben az esetben a közönséges anyag nem állhatna
össze még kis csomókká sem, nemhogy galaxisokká. Mivel a három
ismert neutrínófajta igen kicsi tömegű, nagyon gyorsan mozognak a
Világegyetemben. Ahhoz, hogy galaxisok, vagy akár anyagcsomók
álljanak össze, ahol csillagok alakulnak ki, és fényt bocsátanak ki,
sokkal lassabban kellene mozogniuk. Ehhez nehezebb és komótosabb
neutrínók kellenének.
Mi marad? Lehet, hogy a furcsa sötét anyag nagyon kicsi fekete
lyukakból áll, amelyek nem érik el a Föld tömegét, és az egy
centiméteres átmérőt. A fekete lyukak nem vesznek részt a nukleáris
reakciókban, tehát nem befolyásolják, amit tudunk a legkönnyebb
elemekről. Talán ők a sötét anyag, de nagyon különös, hogy tömegük
ennyire hasonlít a Föld tömegéhez. Miért pont ekkorák? Ha több és
nagyobb fekete lyuk lenne, ez ellentmondana a csillagászati
megfigyeléseknek. Ez itt az elmélet gyenge pontja. Miért lenne éppen
annyi és akkora fekete lyuk, hogy megoldja a sötét anyag problémáját?
Mivel erre nincs jó válasz, a kozmológusok nem vetik el ezt a
lehetőséget, de nem foglalkoznak vele különösebb lelkesedéssel.
A legnépszerűbb megoldás szerint vannak a természetben más,
neutrínószerű részecskék, amelyek sokkal nehezebbek az ismert
neutrínóknál. Az ismert neutrínókhoz hasonlóan csak gyenge
kölcsönhatásokban vesznek részt más elemi részecskékkel, és mint
minden anyagtípusra, rájuk is hat a tömegvonzás. Bár közvetlenül nem
észleltek még ilyen részecskéket, létezésük valószínűnek tűnik.
Tömegük lehet akkora, mint egy protoné, de lehet akár több ezerszer
ekkora is. Az ilyen részecskék tömegének pontos kiszámítására még
nincsen mód. De gondosan keressük őket.
A világ több pontján építettek hatalmas, föld alatti detektorokat,
amelyeknek egyetlen feladata ezeknek a nehezebb részecskéknek a
kimutatása lenne. Ha valóban ezek alkotják a Galaxisban és a körülötte
lévő sötét anyagot, akkor gyakran megtörténik, hogy egyszerűen
átsuhannak a Földön. Bár igen gyenge kölcsönhatásban vannak a
közönséges anyaggal, mégis, miközben áthaladnak a Földön, egyszer-
egyszer visszapattannak egy szilikon- vagy xenonatommagról, amely
ettől egy kicsit magasabb energiájú lesz. Reméljük, végül majd sikerül
észlelni a nehéz, neutrínószerű részecskéknek ezt az árulkodó
visszapattanását. Ha elég sok van belőlük ahhoz, hogy
megmagyarázzák a sötét anyag által kifejtett tömegvonzást, és olyan
sebességgel mozognak, amely megfelel a gravitáció törvényének,
akkor minden nap elegendően sok halad át közülük detektorainkon
ahhoz, hogy néhány éven belül azonosítsuk őket.
Ha a legjobb számítógépekkel követjük az ilyen nehéz,
neutrínószerű részecskék történetét, látjuk, hogy sokkal érdekesebbek,
mint könnyebb társaik. Mivel nehezek, lassabban mozognak, és elég
kis területre tudnak összesűrűsödni, ami megmagyarázhatja a sötét
anyag jelenlétét a galaxisokban. A modern kozmológiai kutatásoknak
ezen az izgalmas határvidékén összetalálkoznak a részecskefizikusok,
akiknek megvan a maguk feltételezése a sötét anyagról, a csillagászok,
akik próbálják megfigyelésekkel megbecsülni, mekkora a sötét anyag
mennyisége, az elméleti asztrofizikusok, akik hatalmas számítógépes
programokkal próbálják modellezni a galaxisok kialakulását, amelyben
nagy szerepet játszik a lassan mozgó sötét anyag, és a kísérleti
fizikusok, akik a mélyen a föld alatt lévő detektoraikkal keresik az
azokon átsuhanó sötétanyag-részecskék nyomait.

Néhány évvel ezelőttig a megfigyelések makacsul egy olyan

Világegyetem képét rajzolták meg, amelyben nincsen elegendő
anyagsűrűség ahhoz, hogy tágulása valamikor majd megálljon. Még a
sötét anyaggal együtt sem. Ennek legegyszerűbb értelmezése szerint a
Világegyetem nem lehet véges. Vagy mégis?

Görbült világegyetemek
„A ragyogó eget mértem,
Most mérem az árnyat;
Szellemem égi vala: test
pora hamvadoz itt.”
Kepler sírfelirata14
 Ismerünk görbült felületeket. Ilyen például a kezünk. Einstein óta
tudjuk, hogy az anyag jelenléte egy bizonyos módon görbíti a teret. Ha
az anyag elmozdul, a tér görbülete is megváltozik. A görbület
határozza meg, hogy mi a legrövidebb távolság két pont között. Sima
felületen egy egyszerű egyenes, de görbe felületen a legrövidebb út
nem ilyen nyilvánvaló. A 7.6. ábrán látjuk Escher gyönyörű
fametszetét egy loxodromáról, más szóval a Föld felületének egyik
állandó irányszögű útvonaláról. Minden hosszúsági kört ugyanolyan
szögben metsz. A XVI. század végéig a navigációs tisztek azt hitték,
hogy ha ilyen vonal mentén haladnak a Föld egyik pontjáról a másikra,
akkor a lehető legrövidebb utat teszik meg. Pedro Nunes 16 a királyi
kozmográfus portugál matematikusnak olyan navigációs rendszert
kellett kidolgoznia, amely nem az új keletű földgömbökön alapult,
mert egy ilyen modell esetleg az ellenség kezébe kerülhet. Ő fedezte
fel a loxodromát, és felismerte, hogy az nem egyezik a főkörrel,
amelyről tudjuk, hogy a legrövidebb utat jelöli ki egy gömbfelület két
pontja között.

7.6. ábra Maurits Escher gyönyörű fametszete egy loxodromáról

(állandó irányszögű útvonalról), a Gömbspirálok (1958). A görbe az
összes hosszúsági kört ugyanolyan szögben metszi, és végtelen spirál
keletkezik az Északi- és a Déli-sark között. 15
 Egy hagyományos üvegvázán (7.7. ábra) jól láthatók a különböző
típusú görbületek. A tetején lévő domború felület görbülete pozitív. Ez
azt jelenti, hogy ha egy háromszöget kellene rajzolnunk úgy, hogy a
felület három pontja legyen a három csúcs, és a pontok között a váza
felületén a legrövidebb utat kellene választanunk, akkor az oldalak
görbék lennének, és azt találnánk, hogy ebben a háromszögben a
szögek összege meghaladja a 180°-ot. Sík felületen a háromszög
oldalai egyenesek, és a három belső szög pontosan 180°-ot ad ki. Most
nézzük a váza nyakát. Itt negatív görbületet találunk. Ha itt jelölünk ki
három pontot, és a lehető legrövidebb vonalakkal kötjük össze őket,
egy harmadik fajta háromszöget látunk: ebben a belső szögek összege
kevesebb 180°-nál.

7.7. ábra Egy felfordított váza két pontja közötti legrövidebb távolság
a váza felületének különböző részein. A tetején lévő domború felület
görbülete pozitív, a szája környékén negatív, és a kettő között vannak
pontok, ahol a görbület nulla, tehát a felület lapos.

A tér görbülete a geometriájának egy tulajdonsága, és Einstein

gravitációelméletéből az következik, hogy ezt az anyag jelenléte,
illetve mozgása határozza meg. A newtoni elmélet – ezzel éppen
ellenkezőleg – az űrt változatlan helyszínnek tekinti, amelyben az
anyag mozog. Mint az előző fejezetben láttuk, Newton szerint akármi
is történik az anyaggal, ez a teret nem változtatja meg. Még a jövőbeli
esetleges katasztrofális nagy összeomlás sem változtat a tér
geometriáján. Lehet, hogy a térben minden elpusztul, de a tér és az idő
örök.
Newton természetfelfogásában a tér és annak anyagi tartalmának
szétválasztása azt jelentette, hogy a Világegyetem véges vagy végtelen
mivoltának eldöntése nem egyszerű. A tér lehet végtelen, és
tartalmazhat akár végtelen mennyiségű anyagot, akár csak egy véges
mennyiséget. Valójában vannak más lehetőségek is. Lehet, hogy az
anyag kiterjedése végtelen, de a teljes tömege véges, ha fokozatosan
ritkul, és így a középponttól egy bizonyos távolságra már csak üres tér
marad (7.8. ábra).

7.8. ábra A Világegyetem arisztotelészi, sztoikus és epikuroszi

modellje.

Newton a Világegyetemet csillagok és bolygók véges rendszerének

tekintette, amelyet végtelen űr vesz körül (7.9. ábra). Mások, például
Descartes, azt állították, hogy ahol nincsen anyag, nincsen űr sem, de
Newton szerint a Szentlélek tartja fenn az űrt ott, ahol nincs anyag.
 7.9. ábra Isaac Newton XVII. századi kepe a Világegyetemről. 17

Háromszáz év telt el a nagy új gondolat megszületéséig, amely

megmagyarázta a különbséget a véges és a végtelen tér között: Einstein
ekkor ismerte fel, hogy a tér görbülhet. 18 Ennek a legfontosabb új
következménye, hogy a tér lehet véges anélkül, hogy határának kellene
lennie. Hogy ez miképpen lehetséges, a legegyszerűbben kétdimenziós
modelleken érthetjük meg. Az asztal lapja például egy lapos,
kétdimenziós világ. De képzeljünk el egy görbült kétdimenziós világot,
amilyen például egy gömb felülete. Ez véges – ez látszik például
abból, hogy véges mennyiségű festékkel befesthető –, de nincs határa.
Egy gömblakó akármeddig járkálhat a gömb felületén, soha nem ér el a
szélére. Más görbült felületek is lehetnek ilyenek. Tekintsünk például
egy úszógumit – a matematikusok gyűrűfelületnek vagy tórusznak
hívják. Ennek is kétdimenziós a felülete, véges felszínű, és egyes
helyeken így, másutt másképpen görbül (7.10. ábra).
 7.10. ábra A gömbnek és a gyűrűnek véges területe van, de határa
nincs. Egy hangya bármeddig mászhatna rajtuk, és nem érné el a
szélüket.

A végtelen Világegyetemmel kapcsolatos ősi kételynek tehát van

alternatív megoldása. A határtalan térnek nem kell végtelennek is
lennie. Mint ahogy vannak véges háromdimenziós tereket határoló
véges kétdimenziós felületek, háromdimenziós Világegyetemünk is
lehet véges, de határtalan görbült felület, egy véges négydimenziós
tartomány felülete. És nem is kell, hogy ez a negyedik dimenzió
fizikailag létezzen.
Einstein elméletéből kiderül, hogy a Világegyetem
anyagmennyisége hogyan határozza meg a tér görbületét. Így, ha a tér
végessé görbül, ehhez a kritikus anyagsűrűségnél többre van szükség.
A sötét anyag megtalálása ezt is tisztázhatná. A keresés során azonban
újabb lehetőségeket és veszélyeket fedeztek fel. Tegyük fel, hogy nem
találunk a Világegyetemben elég anyagot a kritikus sűrűség eléréséhez.
Jelenti-e ez azt, hogy a Világegyetemnek végtelennek kell lennie? A
válasz három okból is: nem.

A topológia problematikája
„James P. Wellman tiszteletest állításunkkal ellentétben nem
letartóztatták, amiért lerúgta a feleségét a lépcsőn, és egy égő
petróleumlámpát dobott utána, hanem agglegényként halt meg négy
éve.”
Helyreigazítás egy amerikai újságban19

A tér egy másik tulajdonságával is foglalkoznunk kell a geometriája

mellett. A topológiára gondolunk. A tér topológiája abban különbözik
a geometriájától, hogy csak akkor változik meg, ha egy felületet
összegyűrünk, lyukat ütünk rajta, vagy a tér egyes darabjait
összeragasztjuk. Ha például egy sima papírlapot kicsit meghajlítunk,
topológiája ettől nem változik. De ha a közepén kivágunk egy lyukat, a
topológiája megváltozik (7.11. ábra).

7.11. ábra Ha egy papírlapot összetekerünk, és a két szélét

összeragasztjuk, az eredmény egy henger. A topológiája változatlan.
De ha lyukat vágunk bele, a topológia megváltozik. Az új helyzet nem
változtatható vissza a régivé egyszerű nyújtással vagy a szélek
összeragasztásával.

A henger esete nagyon érdekes. A kedves Olvasó bizonyára

emlékszik még, hogyan vizsgáltuk a tér görbületét a váza felületén,
amikor kerestük a három pont közötti legrövidebb távolságokat. Attól
függően, hogy a kapott háromszög belső szögeinek összege 180°-nál
több vagy kevesebb, a görbület pozitív vagy negatív. Ha pedig
pontosan 180°, a felület síkgeometriájú. Rajzoljunk egy egyenlő oldalú
háromszöget egy sima papírlapra. Csavarjuk hengerré, és nézzük meg
a háromszöget. Nem változott! A hengerre rajzolt háromszög belső
szögeinek összege pontosan 180°. A henger geometriája tehát lapos,
csakúgy, mint a lapé, amelyre a háromszöget eredetileg rajzoltuk. A
kettő között topológiai különbség van, nem pedig geometriai (7.12.
ábra).
 7-12. ábra A henger lokálisan lapos geometriájú. Ha három pontja
között megrajzoljuk a legrövidebb távolságokat, az eredmény pontosan
180° lesz. Bár a sík és a henger topológiája különböző, a geometriájuk
és a görbületük lokálisan ugyanolyan.

Ennek az észrevételnek hihetetlenül fontos kozmológiai hatása van.

Ha naivan közelítjük meg a táguló Világegyetemet, akkor fel kell
tételeznünk, hogy a lapos vagy negatív geometriájú világegyetemek
topológiája a lehető legegyszerűbb: lapos vagy negatív görbületű
felület, aminek nincsen vége. Könnyű elképzelni egy ilyen lapos
felületet (legalábbis két dimenzióban); egy negatív görbületű felület
olyan, mint egy végtelen burgonyaszirom. Tehát a negatív görbületű
világegyetemek nem csak a végtelenségig tágulnak, de maguk is
minden irányban végtelenek.
Ennél semmi sem áll távolabb az igazságtól. Vegyünk egy örökké
táguló, geometriai értelemben lapos világegyetemet. Csavarjuk fel
„háromdimenziós hengerfelületté”. Ekkor a térfogata véges lesz.
Geometriája viszont továbbra is mindenütt lapos. Még mindig örökké
tágul, de már nem végtelen. Lehet, hogy ilyen a mi Világegyetemünk?
Ma ezt még nagyon nehéz eldönteni. Einstein egyenleteiből semmi
nem következik a tér topológiájára. Kell, hogy legyen egy még
mélyebb gravitációs törvény, amely magában foglalja Einstein
egyenleteit, de további kikötéseket is tartalmaz, amelyekből kiderül,
min múlik a Világegyetem topológiájának milyensége. Az is lehet,
hogy az éppen adódó topológia csupán esetleges következmény. Bár ez
sem lehetetlen, mégis különösnek tűnik, ha arra gondolunk, hogy a tér
geometriája milyen bonyolultan függ össze az általa tartalmazott
anyaggal.
 A véges topológiák több okból is különlegesek. Azt gondolhatnánk,
ezért is kevésbé valószínű, hogy éppen ilyen ír le egy olyan
világegyetemet, mint a végtelennek, de lehet, hogy a kérdést nem így
kell megközelíteni. Lehet, hogy specialitásuk egyszerűen csak
annyiban különleges, hogy egyes tulajdonságaik miatt csak ezekben
érvényesek a fizikai törvények. 20 A negatív görbületű, más néven
„nyílt” világegyetemekben sokkal többféle különleges tulajdonságú
véges topológia lehetséges. Persze nem tudjuk, hogy ezek alapján
Világegyetemünk ilyen-e vagy sem. De mindent megteszünk, hogy
kiderítsük.
Ha a Világegyetem topológiája az említett „érdekes” véges
topológiák egyike, ennek számos különleges következménye lesz
megfigyeléseinkre, ha a Világegyetem átmérője túl kicsi. Például
ugyanazokat a galaxisokat újra és újra látni fogjuk. Ha egy
világegyetemet a topológiája végessé teszi, az olyan, mintha tükrökkel
lenne körülvéve. Mielőtt a tükrök a helyükre kerültek, a messzeségből
fénysugarak érkeztek, és minél tovább utazott ide egy fénysugár, annál
távolabb volt a látott tárgy. Ha pedig tükrök vannak, a megfigyelő és a
tükrök közötti tárgyak megsokszorozott képét érzékeljük. Olyan,
mintha a tér határtalan volna, pedig csak optikai csalódásról van szó.
Így lenne ez egy véges világegyetem esetében. Ugyanazok a fényes
galaxisok több helyen is megjelennének, és nem kapnánk igaz képet a
Világegyetem méretéről. Még érdekesebb, hogy a különféle
sugárzások erősségének statisztikai eloszlása is egészen más a
topológiailag véges világegyetemekben. Eddig még nem találtak olyan
árulkodó jeleket, amelyek végességre utalnának a tér pozitív görbülete
nélkül. Ez azt jelenti, hogy ha a Világegyetemnek valóban ilyen
különleges topológiája van, a „ragasztástól” való távolság nem sokkal
kisebb az egész látható Világegyetemnél. Ha a „ragasztási távolság”
nagyobb a látható Világegyetemnél, akkor nulla vagy negatív görbület
esetén nem tudnánk eldönteni, hogy Világegyetemünk véges vagy
végtelen.
Nemrég halvány bizonyítékot találtak, amiből esetleg következhet,
hogy a Világegyetemünk topológiája véges. A NASA WMAP
műholdja21 megfigyelte a Világegyetem múltbéli rezgéseinek a
hatásait, és kiderült, hogy az egyik fajta rezgés jelentősen csillapodott.
Ez rejtélyes, de egy véges Világegyetemben megmagyarázható. A
véges tér csak bizonyos rezgési hullámokat „enged be”. Ez kizár sok
hosszúhullámot, és ezért természetes, hogy az ilyen rezgésekből
kevesebb lenne tapasztalható a Világegyetemben.
Az egységesség problematikája
„Valahol a szivárvány fölött
Magasan
Hallottam egy országról
Egy dalban.”
Yip Harburg: A szivárvány fölött (Over the Rainbow)22

Amikor a topológiáról beszéltünk, egy kulcsfontosságú problémánál

hagytuk abba, amelybe a állandóan beleütköznek topológusok: a
Világegyetem nem azonos a látható Világegyetemmel (7.13. ábra). A
filozófusok és teológusok szívesen emlegetik „a” Világegyetemet. A
csillagászok azonban „a Világegyetemről” sajnos nemigen tudnak
nyilatkozni. Tőlük lehet akár véges, akár végtelen is, mert a
megfigyelések csak egy szükségszerűen véges tartományra
vonatkozhatnak: a látható Világegyetemre.

7.13. ábra A különbség a látható és a teljes Világegyetem között.

A látható Világegyetem az egésznek az a része, amelyről a
fényjeleknek a tágulás kezdete óta elegendő ideje volt, hogy
távcsöveinket elérjék. Most a látható Világegyetem határa körülbelül
14 milliárd fényévre van tőlünk. A látható Világegyetem nap mint nap
annyival nő, amennyi utat a fény egy nap alatt megtesz, de a
gyakorlatban ez észrevehetetlen, mert nem látunk el a látható
Világegyetem horizontjáig.
A fenti megkülönböztetésnek a következő meglepő következményei
vannak.

Az egész Világegyetemnek csak egy véges töredékét látjuk.

Függetlenül attól, hogy mekkora az egész Világegyetem, csak egy
véges részéről nyerhetünk adatokat. Mivel a fény sebessége véges, a
Világegyetemről mindig csak véges tapasztalataink lesznek.

A megfigyelhető rész nulla, ha a Világegyetem mérete végtelen

Ha a Világegyetem mérete valóban végtelen, akkor akármekkora is a
látható része, az egésznek mindig csak végtelenül kicsi töredéke lesz.
Hacsak nem vezetünk be valamiféle önkényes feltételezést, hogy a
Világegyetem többi része ugyanolyan, mint a számunkra látható
töredék, akkor erőfeszítéseink arra korlátozódnak, hogy a végtelen
egésznek csak egy elenyésző részéről gyűjtögetünk adatokat.
A kozmológusok ezt az érvelést nemrég még szőrszálhasogatóan
filozofikusnak és indokolatlanul pesszimistának tartották. Úgy
gondolták, nincs ok feltételezni, hogy a Világegyetem horizonton túli
része különbözne a láthatótól. Mára azonban a helyzet megváltozott. A
felfúvódó Világegyetemről szóló legnépszerűbb kozmológiai elmélet
szerint a Világegyetemnek a látható horizonton túli része igenis
különbözik a láthatótól, amely meglehetősen egyenletes
anyageloszlású, ha a csillagokat és a galaxisokat tekintjük. Ha elég
messze hatolunk a horizont mögé (vagy elég sokáig várunk a távoli
fény megjelenésére), azt találhatjuk, hogy a Világegyetem tágulása,
sűrűsége, hőmérséklete, de még fizikai törvényei, sőt esetleg a tér- és
idődimenziók száma is különbözik az általunk megszokottól. A
felfúvódó Világegyetem elmélete végre pozitív okot szolgáltat arra,
hogy a dolgok másfélék lehetnek a Világegyetem más részeiben.
 Az egységességi problémát 1922-ben ismerte fel Emile Borel
francia matematikus, nem sokkal azután, hogy megalkották az első,
Einstein általános relativitáselméletén alapuló modelleket. Ezt írta:

„Elhamarkodottnak tűnhet érvényes következtetéseket levonni az egész

Világegyetemről annak alapján, amit annak egy kis sarkában élve
látunk. Ki tudja, hogy az egész látható Világegyetem nem olyan-e,
mint egy vízcsepp a Föld felszínén? A vízcsepp lakói, akik hozzá
képest olyan kicsik, mint mi vagyunk a Tejúthoz képest, nem is tudják
elképzelni, hogy a vízcsepp mellett lehet egy vasdarab, vagy egy élő
szövet, amelyben az anyag tulajdonságai egészen másfélék.” 23

Borel egy mélyebb problémát vet fel, amikor általában kérdőjelezi

meg a helyi jelenségek extrapolálását a globálisakra. Úgy véli, hogy az
anyag tulajdonságai, sőt a Világegyetem több, általunk
változtathatatlannak tartott tulajdonsága helyről helyre más lehet. A
felfúvódó Világegyetem modellje megengedi az ilyen eltéréseket. Az
elmélet lényege, hogy a Világegyetem tágulásának kezdetén, az első
pillanatokban a gravitáció szempontjából taszító anyagformák hatottak
rá. Ez drámaian felgyorsította a Világegyetem tágulását, de egyes
területek más sebességgel tágultak, mint mások. Az eredmény hasonló
volt ahhoz, mintha egy buborékokból álló habdarab elemeit
különbözőképpen melegítenénk fel (7.14. ábra).

7.14. ábra A tér különböző részeinek felfúvódása. Képzeljük el,

mintha a habot alkotó buborékokat véletlenszerűen melegítenék fel, és
ezért különbözőképpen tágulnának. Az egyik buborék elég nagy és
öreg ahhoz, hogy galaxisok és csillagok alakuljanak ki benne. Ebben
van a mai Világegyetemünk.
 A buborékok közül egyesek kevéssé tágulnak, mások jobban. Ma
egy olyanban élünk, amelyik nagyon kitágult – ahhoz eléggé, hogy
csillagok jöjjenek létre, sőt elég idő volt arra, hogy élő megfigyelők
fejlődhessenek ki. A „buborékunk” valószínűleg sokkal nagyobb, mint
amekkorának a horizontot látjuk – az ellenkezője túl valószínűtlen
egybeesés lenne. A buborékban mindennek ugyanaz a „genetikai”
kódja, azaz ugyanazok a fizikai törvények és szerkezeti tulajdonságok
érvényesülnek. Ennek alapján nagy valószínűséggel tudjuk, hogy a
látható Világegyetem tágulása hogyan történik itt vagy ott, ha az égbolt
egyik vagy másik pontját nézzük. Az utóbbi években rengeteget
kutatták a Világegyetem háttérsugárzásában tapasztalható különbségek
okát. Valószínűleg itt találják majd meg azoknak az alap
kvantumfluktuációknak az „őslenyomatait”, amelyek szétszóródtak a
mi buborékunkban. Ezekből a fluktuációkból lettek végül a galaxisok
és csillagok, amelyeket a mai Világegyetemben látunk.
A megfigyelések egyelőre meglepő hitelességgel látszanak igazolni
a legegyszerűbb felfúvódó Világegyetem-elméleteket. Az erre a
tágulásra speciálisan jellemző minta „bevésődött” a 14 milliárd évvel
ezelőtt keletkezett buborékba. Észlelhetjük ezt jelenleg a
Világegyetemet betöltő mikrohullámú sugárzásban, ami már a
Világegyetem kezdete óta megvan. Valami olyanra gondoljunk, mint a
nem tökéletes tévéadás során tapasztalható torzító fényjelek és
sziszegés. Különleges érzékenységű eszközök használatával
felismerhető a zaj mikroszerkezete, és ebből következtetéseket lehet
levonni a múltban történt felfúvódásról.
De hagyjuk el saját kis buborékunkat. Mi van a többi, esetleg végtelen
számúval, amelyek a látóhatárunkon túl találhatók? Ha különböző
mértékben tágultak, másképpen tágulnak, mint Világegyetemünk, más a
természetük, és másféle galaxisokat tartalmaznak – ha egyáltalán vannak
bennük galaxisok. Másféle világok lesznek az anyageloszlás
szempontjából. Ebben az értelemben olyanok, mint saját világunk más-
más vidékei, mintha az egyik tájegységről egy másikra érkeznénk, amint
átszelünk egy kontinenst. De a különbségek ennél sokkal
látványosabbak lehetnek. A felfúvódó világegyetemek elméletének
egyes változataiban a természeti „állandók” a különböző buborékokban
egészen mások. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy a fizikai
törvények is különböznek. Csak bizonyos buborékokban van lehetőség a
biokémia és az élet kialakulására. Az a legérdekesebb, hogy még a
táguló tér dimenzióinak száma is buborékról buborékra változhat. A
természeti erőkről szóló modern elméletek matematikailag csak akkor
helyesek, ha a miénkben tapasztalható háromnál sokkal több
térdimenzió van. A legnépszerűbb elméletek szerint tíz térdimenzió
létezik, amelynek mi egy háromdimenziós felületén élünk. Ez a három
dimenzió valamilyen (eddig ismeretlen) okból kiterjedt, a többi pedig
kicsi maradt – olyan kicsi, hogy számunkra most észlelhetetlenek. Sok
még itt a megválaszolatlan kérdés. Miért terjedt ki a három dimenzió?
Vajon „bele van huzalozva” a fizikai törvényekbe, hogy háromnak kell
lennie, vagy valamiféle véletlenszerű folyamat során alakult éppen így?
Ha véletlenszerű, akkor lehetséges, hogy egyes buborékokban három
nagy dimenzió van, míg másokban hét, kettő, vagy akár egy sem.

Soha nem tudhatjuk, hogy a Világegyetem véges vagy végtelen

Ha a Világegyetem valóban olyan térbeli változatosságot mutat,
amelyet a tágulás okozhatott, akkor soha nem tudjuk meg, hogy a
Világegyetem egésze véges vagy végtelen. Egyes buborékok, mint a
miénk is, amelyek nagyon felfúvódnak, csábítóan közel kerülnek a
kritikus határhoz, ami a két jövőképet elválasztja egymástól: a
korlátlan tágulást a nagy sűrűséggel és összeomlással végződő
összehúzódástól. Távolságunk a kritikus sűrűségtől megközelítheti a
Világegyetem egyes részei közötti sűrűségkülönbségeket.

7.15. ábra Egy nagy, az átlagosnál kisebb anyagsűrűségű terület egy

nagyobb sűrűségű „szigeten”.
Ekkor lehetséges, hogy egy sokkal sűrűbb terület kevésbé sűrű
részében élünk, amely majd összehúzódik és körülzár minket; azt
gondoljuk, hogy végtelen Világegyetemben élünk, amely örökké
tágulni fog, de tévedünk. Fordítva is igaz: lehet, hogy azt gondoljuk,
világunk sűrűsége kisebb a kritikusnál, pedig csak egy tágabb, a
kritikusnál nagyobb sűrűségű buborék kis sűrűségű része vagyunk
(7.15. ábra).24 Ez az egyik nagy probléma, ha valaki kritikus helyen él,
ami a világegyetemet illeti.
Szép példa a 7.7. ábrán megjelenő váza. Az alapja pozitív görbületű,
mint egy zárt világegyetemben a tér, ami előbb-utóbb majd összeér. A
szája körül a görbület negatív, mint egy örökké táguló világegyetem.
Ha itt egy hangyatársadalom élne, azt gondolnák, hogy a görbület
negatív, és feltételeznék, hogy a váza a végtelenbe nyúlik. De ha
lenézünk rájuk a harmadik dimenzióból, látjuk, hogy a váza más
részein a görbület pozitív. Sőt, ez a pozitív görbület a domináns, így a
váza teljes felülete véges.

A gyorsulás problematikája
„De ha egyszer nemtom megváltoztatni a fizika törvényeit, kapitány
úr!”
Scotty, főgépész a USS Enterprise hajón

Az utóbbi néhány évben még egy tényező került azok közé, amelyek
eldönthetik, a Világegyetem véges-e vagy végtelen. A látható
Világegyetem széléhez közeli felrobbanó csillagokból érkező,
halványuló fény alapján közelítőleg kiszámítható, hogy ezek milyen
messze vannak tőlünk. A fényük színskálájában tapasztalható
változások alapján meg lehet mérni, milyen sebességgel távolodnak
tőlünk. E következtetések együttese alapján megbecsülhetjük a
Világegyetem tágulásának mértékét.
A Világegyetem tágulását állandóan lassuló folyamatnak tekintették,
mert a tágulás kezdete után azt csak a gravitáció lassíthatja. Más
erőnek nincs benne szerepe. De a csillagászok felfedezték, hogy a
látható Világegyetem szélén lévő objektumok távolodnak egymástól.
Ez azt jelenti, hogy a Világegyetemben jelenleg egy titokzatos új
energiatípus, a sötét energia uralkodik, valamiféle antigravitáció,
amely nem vonzza, hanem taszítja a más anyagformákat. A
Világegyetem energiájának hetven százaléka ebben a furcsa formában
kell jelen legyen, ha meg akarjuk magyarázni a tapasztalt gyorsulást.
Ironikus, hogy minél kevesebbet tudunk a Világegyetem felépítésének
egy bizonyos részéről, annál több van belőle.
A gyorsuló Világegyetem felfedezése nagy kihívás a
kozmológusoknak. Azt jelenti, hogy a Világegyetem a 7.16. ábrán
láthatóhoz hasonló pályán halad.

7.16. ábra A Világegyetem távoli részeinek egymástól távolodása az

idő függvényében egy olyan világegyetemben, ami a lassulásból
gyorsulásba vált át. Jeleztük saját helyünket is a kozmikus
történelemben.

A Világegyetem valószínűleg 13,7 milliárd éve tágul. Ennek első

379 000 évében a tágulást a sugárzás által előidézett gravitáció
szabályozta, ami lassan mérsékelte a tágulást. Ezután keletkeztek az
atomok és molekulák, amelyek tovább lassították a tágulást, miközben
a csillagokat és bolygókat kialakító bonyolult folyamat megszőtte a ma
is tapasztalható kozmikus szőnyeget. Eltelt még nyolcmilliárd év, és
következett a sötét energia uralma. A lassulásból hamarosan gyorsulás
lett, és több galaxis nem alakulhatott ki. A tágulásnak az anyag már
nem tudott ellenállni.
Ez a tágulás megállíthatatlannak tűnik. A Világegyetemre egy
örökké táguló jövő vár, ahol minden életforma, legyen bármilyen
összetett vagy fejlett, a kihalás felé tart. A helyi szerkezetek nem
maradhatnak fenn, és nem képződnek majd új csillagok és galaxisok.
Lehet, hogy a végtelen gyorsulás izgalmasan hangzik, de a végét
jelenti mindannak, ami érték számunkra.
Ha ilyen kietlen és vég nélküli jövő vár ránk, természetes
megvizsgálni, hátha akad valamiféle kiskapu. Lehet-e például, hogy a
kozmikus gyorsulás egy szép napon egyszerűen elenyészik, és ismét
visszatér a régi, bevált lassulás és a tömegvonzás, hogy irányítsa a
jövőnket? Ahhoz, hogy így legyen, szükségünk van valamiféle sötét
energiára, amely egy idő után közönséges sugárzássá bomlik le.
Mielőtt eltűnik, Világegyetemünket gyorsítja, és olyanná teszi,
amilyennek ma is látjuk. Azonban miután lebomlott, a sötét energia
fokozatosan sugárzássá válik. A tágulás megint lelassul, és az életnek
kevés esélye marad a távoli jövőben. Ma már lehet az információkat
úgy tárolni és feldolgozni, hogy azokat a gyorsuló tágulás ne
pusztíthassa el. De vajon eltávozik-e a sötét energia? Nem tudja senki.
A jövő előrejelzésével az egyik nagy gond az, hogy a nagyon lassú és
teljesen ártatlannak tűnő változások, bár nincsenek hatással a mai
Világegyetemre, a távoli jövőre alapvető befolyással lehetnek, és
minden, amit mi most előre kiszámolunk, érvényét veszti. Tegyük fel,
hogy a hagyományos természeti „állandók” egyike az idő
előrehaladtával változik, és a gravitáció erőssége, vagy az atomokat
összetartó elektromágneses erő lassan gyengül. A felhalmozott
változás végül elsöprő erejű lehet. A gravitáció gyengülése miatt nem
maradnának fenn a csillagok és a galaxisok. Az atomi erők hasonló
gyengülése lehetetlenné tenné bármilyen atom vagy csillag létezését.
Az ilyen lassú és nehezen megfogható változásoknak végül döntő
szerepe lenne a Világegyetem hosszú távú leírásában.

Hol is vagyunk?
„Jósolni nagyon nehéz, különösen a jövőt.”
Niels Bohr25

Úgy látszik tehát, egy olyan Világegyetemben élünk, amely majd a

végtelenségig tágul. Egyre gyorsabban tágulhat a nagyon távoli
jövőben, de az is lehet, hogy egy nap majd visszatér a fokozatos
lassuláshoz. Akárhogyan is lesz, a jövő végtelennek tűnik, hacsak új
tényezők nem változtatnak ezen. De ha az idő még örök is, a tér nem
feltétlenül határtalan. Lehet ilyen, ha a Világegyetem topológiája
egyszerű. Az is lehet, hogy nem olyan. Vannak örökké táguló, véges
világegyetemek. Egy nap talán majd megtudjuk, hogy
Világegyetemünk topológiája ilyen különös típusú-e. Végessége
korlátozást jelentene az űr legnagyobb hullámhosszú sugárzásaira,
mert nem engedi őket végtelenné nyúlni, és így biztosítja, hogy
„beleférjenek” a térbe. A tér formájáról különleges jelet hagynak
emlékül, amelyet akár meg is fejthetünk. Ha azonban ezt a problémát
meg is tudnánk oldani, még mindig fennáll egy olyan világegyetem
lehetősége, amely nem teljesen ugyanolyan mindenhol. Helyileg olyan
tulajdonságai lehetnek, mint egy örökké táguló világegyetemnek, és
ezért azt hihetjük róla, hogy végtelen. De ha túl tudnánk nézni a
horizonton, előfordulhat, hogy egy nagyobb sűrűségű mögöttes
területet pillantanánk meg, amely elég ahhoz, hogy a tér geometriáját
végessé görbítse. Látható Világegyetemünk tágulása feltűnően közel –
2%-nál közelebb – van a határhoz, amely elválasztja a korlátlan
tágulást a végül bekövetkező összeomlástól, és ezért a
Világegyetemben lévő kis sűrűségkülönbségek könnyen
összezavarhatják a dolgokat.
Lehet, hogy Világegyetemünk véges, de a válasz erre egyelőre titok
marad. A végtelent a végesség vigyázza. Lehet, hogy ez a
világegyetemek egyik tulajdonsága, de ezt jól őrzi az
infomációterjedés sebességének felső határa. Esetleg kideríthetnénk,
hogy végtelen-e a Világegyetem, de ez végtelen sokáig eltarthat.

A ragyogás
„Nappal és éjjel
Éjjel és nappal”
Night and Day, Cole Porter

Edmond Halley nevét (1656-1742) világszerte a róla elnevezett

üstökös révén ismerik. Ennek Halley számította ki a pályáját, és ő
állapította meg, hogy az 1531-ben, 1607-ben és 1682-ben látott
objektum ugyanaz, (átlagosan) 76 éves keringési idővel. 26 Sajnos
Halley 1742-ben meghalt, és így nem érte meg elméletének
beigazolódását, amikor az üstökös 1758 karácsony estéjén visszatért.
Visszatérte ritkán látványos esemény, viszont olyan dolog, ami
generációkat köt össze. Legutoljára 1986-ban láttam egy Sussex
megyében, Lewesben lévő kertből, amikor elhaladt a Föld mellett, de
barátom és kitűnő kollégám, Bill McCrea 27 ennél sokkal nagyobb
dologgal büszkélkedhet: ő látta előző alkalommal is!

7.17. ábra Az erdő képe. Tekintetünk minden irányban előbb-utóbb

egy fatörzsbe ütközik. Ha a Világegyetembe nézünk, csillagerdőt
látunk.

Az üstökös visszatérése idejének kiszámítása nem Halley

csillagászati munkásságának legfontosabb eleme. Igazság szerint egy
sokkal érdekesebb felfedezése miatt kellene ismernünk a nevét, de egy
történelmi „baleset” miatt másvalakié lett a dicsőség. Halley
foglalkozott a Világegyetem végtelenségének kérdésével is. Az ő
idejében ez divatos kérdés volt: folytonos ütközési pont a csillagászok
által tapasztalt valóság és a Világegyetem mint egész, filozófiai képe
között.
Halley felvetett egy egyszerű, ugyanakkor mélyreható problémát,
ami tagadta a végtelen Világegyetem lehetőségét:

„Hallottam, hogy egyesek azt állítják, ha az állócsillagok száma

végesnél nagyobb lenne, a teljes látható égbolt fényárban úszna.”28
 És valóban, ez még egy elég nagy, de véges világegyetem esetén is
probléma. Már említettük, hogy egy erdőben körülnézve, tekintetünk
előbb-utóbb egy fába ütközik (7.17. ábra).
Halley úgy vélte, hogy ha a Világegyetemben végtelen számú
csillag van, ugyanez lesz a helyzet. Az égre tekintve bármerre nézünk,
egy csillag felületét pillantjuk meg. Az eredmény: az egész égboltnak
éjjel-nappal sugárzania kellene, mintha egyetlen csillag lenne. Mégsem
így van. Ez tehát a Halley-paradoxon – csak éppen Olbers-
paradoxonként került be a köztudatba.29
A paradoxon könnyen, többféleképpen is feloldható. Tegyük fel,
hogy a tér végtelen, de a csillagok száma, vagyis a Világegyetem
anyaga véges. Ebben az esetben csak véges mennyiségű fény jutna el
hozzánk a csillagokból, és az ég elsötétedik, amikor a Nap lenyugszik
(7.18. ábra).
Ez a megoldás kicsit mesterkélt. Ha a Világegyetem végtelen
kiterjedésű, miért lenne valahol benne egy kis rész csillagokkal és
bolygókkal? Mitől különleges a hely, ahol élünk? Ezzel egy, a
kopernikuszi elvekkel ellentétes világképet fogadnánk el abban az
értelemben, hogy ezek szerint különleges helyet foglalunk el a végtelen
Világegyetemben. És miért foglalkoznánk a véges anyagon túli
végtelen térrel? Ebben a világegyetem-modellben ennek nem volna
jelentősége, és úgy tűnik, csak arra lenne jó, hogy elmondhassuk: a tér
végtelen.

7.18. ábra Végtelen világegyetem, amelyben csak egy véges

csillaghalmaz van körülöttünk, és utána csak az űr, mert ott a csillagok
mind elpusztultak, vagy esetleg soha nem is voltak.
 Egy másik lehetőség, ha megmaradunk a végtelen Világegyetemnél,
de feltételezzük, hogy a benne lévő – akár végtelen számú – csillagok
csak véges ideje léteznek. Csak azokból a csillagokból érhet el
hozzánk a fény, amelyek közelebb vannak hozzánk, mint amekkora
távolságot a fény megtehetett a születésük óta. Valójában a fény
sebességének végessége miatt látjuk a Világegyetemet végesnek. És ha
a minket körülvevő csillagok sűrűsége nem túl nagy, az éjszakai égbolt
sötét maradhat.
Edward Young angol költő (1683-1765), Halley kortársa verset írt a
Világegyetem természetéről Éjszakai gondolatok címmel, amelyben a
fénysebesség hatásáról elmélkedik, amint a fény egy végtelen
Világegyetemben eljut hozzánk a távoli helyekről. Így ír:

„Oly távoli (mondja a bölcs),

Hogy a természet születéséből fakadó sugarak
megérkeztek-e már erre az oly idegen világra,
bár semmilyen sebesség félig sem ér fel repülésükkel.” 30

A háromszáz év során, amióta Halley észrevette a Világegyetemnek

ezt a furcsa tulajdonságát, sokan megpróbálkoztak a sötét éjszakai
égbolt paradoxonjának feloldásával.31 Egyesek felvetették, hogy a
csillagközi por sok csillag fényét árnyékolhatja, de hamarosan rájöttek,
hogy nem ez a megoldás. A közbenső por felmelegszik, és végül
kisugározza az elnyelt energiát. A sötétséget teljesen csak Einstein
általános relativitáselméletével és annak felismerésével lehetett
megmagyarázni, hogy a Világegyetem tágul.
Ahhoz, hogy Világegyetemünkben lehetőség legyen az életre,
nehezebb elemekre van szükség, mint a hidrogén és a hélium. Ezek a
nehezebb biokémiai elemek, mint például a szén, a nitrogén és az
oxigén, a csillagokban jönnek létre. Az ott végbemenő nukleáris
reakciók a hidrogént lassan héliummá „égetik”, annak egy részét
berilliummá, szénné és oxigénné. Amikor a csillagok felrobbannak,
ezek az összetett elemek kikerülnek a Világegyetembe. Végül bolygók
és emberek lesznek belőlük, de ez nagyon hosszú és lassú folyamat. A
csillagalkímia több milliárd év alatt állítja elő a szenet. Talán már
kezdjük látni, hogy a Világegyetem miért olyan nagy és öreg. Sok
milliárd évesnek kell lennie ahhoz, hogy elég idő legyen az élet
építőköveinek előállítására. Ha közben tágul is, akkor a mérete több
milliárd fényév. Ha egy olyan világegyetemet tekintünk, amely csak
akkora, mint galaxisunk, a Tejút, mintegy százmilliárd csillaggal, jó
nagynak hangzik, de mindössze egy hónapos lenne – ennyi nem elég
ahhoz, hogy az élet bonyolult összetevői létrejöjjenek benne. Nem
lennének benne megfigyelők. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a
Világegyetem ilyen nagy. Ha kisebb lenne, nem lehetnénk itt.
Más következménye is van annak a hosszú időnek, ami a
Világegyetemben az élet kialakulásához kell. A tágulás csökkenti az
anyagsűrűséget, és növeli az atomok, csillagok és bolygók közötti
távolságot. Csökkenti a Világegyetemben tapasztalható sugárzás
hőmérsékletét is, így ma csak 2,7 fokkal van melegebb az abszolút
nullpontnál. A Világegyetem hidegsége és viszonylagos üressége csak
elkerülhetetlen mellékhatása a hosszú időnek, amelyre az élet
lehetőségét biztosító Világegyetemnek szüksége van. Érdekes, hogy a
Világegyetem ezen tulajdonságai ellentétesek azokkal, amelyeket
általában jó életfeltételeknek tartunk, pedig, mint említettük,
szükségszerű velejárói minden olyan táguló világegyetemnek, amely
tartalmazza a bonyolult élet létrehozásához szükséges építőköveket.
Az ilyen világegyetemekben elkerülhetetlen az alacsony sűrűség, és
ez megoldja a Halley-paradoxont. Az éjszakai égbolt azért sötét, mert a
Világegyetem nem tartalmaz elég anyagot és energiát ahhoz, hogy
világos legyen. Ha a Világegyetem összes anyaga hirtelen sugárzássá
változna, azt sem nagyon vennénk észre: a Világegyetem hőmérséklete
a 2,7 fok helyett körülbelül 10 fokkal lenne az abszolút nullpont felett.
Ahhoz, hogy egy világegyetemben összetett, atom alapú élet legyen,
óriásinak kell lennie. Ezért az anyagsűrűség és az energiasugárzás
elkerülhetetlenül szinte elhanyagolhatóvá válik, amikor a
Világegyetem elég idős lesz ahhoz, hogy megfigyelők lehessenek
benne. Ne legyünk tehát meglepve, hogy az ég éjjel sötét. Nem
létezhetnénk olyan világegyetemben, ahol mindig világos van.
A Halley-féle, a háttér-világegyetemből származó háttérsugárzás
valóban létezett a tágulás első pillanataiban, 13 milliárd éve, de a
tágulás során annyit veszített az energiájából, hogy most már nem több
egy kis mikrohullámú sercegésnél. A Halley-paradoxon modern
feloldása azt jelenti, hogy ennek alapján nem dönthetjük el, vajon
végtelen-e a Világegyetem. A sötét éjjeli égbolttal rendelkező, táguló
világegyetemek lehetnek akár végesek, akár végtelenek.
8. Az örök visszatérés
„Az épelméjű ember azzal büszkélkedik, hogy a fontos dolgok
nincsenek rá hatással, és a kevésbé fontosak érdeklik. Ezt azzal
magyarázza, hogy képes nagy léptékben gondolkodni, illetve van
arányérzéke.”
Celia Green1

Egy világegyetem, ahol semmi nem eredeti

„Betarthatod a szolgálati szabályzat valamennyi pontját, az óceán
mégis megölhet, de ha jó navigátor vagy, legalább tudni fogod, hol
haltál meg.”
Justin Scott2

Képzeljük el, hogy olyan világegyetemben élünk, ahol semmi nem

egyedi, hanem minden csak a másolata valaminek. Semmi sem új,
semmi sem eredeti. Semmi sem történik legelőször vagy legutoljára.
Mindenkinek van ikertestvére, nem is egy, hanem végtelen sok.
Ez a különleges helyzet áll elő, ha a Világegyetem térbeli kiterjedése
(térfogata) végtelen, és annak esélye, hogy élet jöhet létre, nagyobb
nullánál. Ez azért lehetséges, mert a végtelen teljesen különbözik
bármelyik véges számtól, akármekkora is legyen az. 3
Egy végtelen méretű világegyetemben végtelen sokszor következik
be bármely esemény, amelynek van pozitív esélye. Bármely
időpillanatban – például most – mindannyiunk végtelen számú
másolata teszi ugyanazt, amit mi. És egyúttal végtelen sok olyan
hasonmásunk van, akik éppen valami mást csinálnak.
Mindannyiunknak végtelen sok hasonmása teszi most mindazt, amit
nem nulla valószínűséggel megtehetünk (8.1. ábra).
Sokak szerint a végtelen többszörözésének paradoxonéról először
Friedrich Nietzsche német filozófus írt Akaraterő (1886)4 című
munkájában. Ő mutatott rá, hogy
„a világegyetemnek kiszámítható számú kombináción kell
végigmennie a lét nagy szerencsejátékban… A végtelenben valamikor
minden kombinációnak meg kell valósulnia, és nem csupán egyszer,
hanem végtelen sokszor.”5
 8.1. ábra A végtelen többszörözésének paradoxona így jelenik meg a
színpadon egy olyan világegyetemben, ahol semmi nem eredeti.
Végtelenségek, rendező: Luca Ronconi, Milánó.

Nietzsche azt is írja, hogy a gondolattal először Heinrich Heine

(1797-1856) német költő és esszéírónál találkozott: egyik művében
olvasta az érvelés egyik változatát, ahol az örök visszatérés az idő és a
tér végtelensége miatt elkerülhetetlen:
„az idő végtelen, de az időbeli dolgok, a tényleges testek végesek… Nos,
akármennyi idő telik el az ismétlődések örök játékának örök törvényei
szerint, minden konfiguráció, amely korábban létezett a Földön, egymással
újra találkozik, vonzódik, taszítódik, csókolózik, és egymást rontja… És így
egy nap megtörténik, hogy egy férfi ismét megszületik, aki pontosan olyan,
mint én, és egy nő is, aki pontosan olyan, mint Mária.”6

Ennek a többszörözési paradoxonnak mindenféle furcsa

következménye van, nem beszélve az ezzel járó szorongásról. Azt
gondoljuk, hogy az élet kifejlődése pozitív valószínűségű, hiszen
magától létrejött a Földön. Egy végtelen Világegyetemben így végtelen
sok civilizációnak kell élnie. Köztük léteznie kell a miénk pontos
másolatának minden korban. Amikor valaki meghal, máshol végtelen
számú másolata, elmúlt élete összes emlékével és tapasztalatával
tovább él. Ez a sorozat a végtelenségig folytatódik, így valamilyen
értelemben mindannyian örökké „élünk”.

A fenti gondolatmenet még provokatív teológiai vitákat is kiváltott.

Tegyük fel például, hogy alkalmazható Krisztus keresztre feszítésére.
Ha esély van a bekövetkeztére, akkor egy végtelenül nagy
világegyetemben már végtelen sokszor be is következett. Szent
Ágoston éppen így érvelt amellett, hogy az élet csak a Földön
lehetséges, mert különben a keresztre feszítés megtörténhetett volna
más világokban is. Thomas Paine azt állította, hogy az életnek
mindenképpen kell léteznie máshol is, ezért a keresztre feszítés nem
történt meg (vagy legalábbis nem vezethetett az ismert
következményekhez).
Megkérdezhetnénk, mi történne, ha találkoznánk egyik
hasonmásunkkal? Azt gondolhatnánk, olyan lenne, mint az
árnyékbokszolás a tükör előtt, de semmi okunk feltételezni, hogy a
másolatunk éppen azt tenné, amit mi. A múltunk egészen eddig a
pillanatig megegyezett, de lehet, hogy egy új helyzetre másképpen
reagálnánk, ahogyan az egypetéjű ikrek esetében is történik. A jövőbeli
tapasztalataink és választásaink egyre inkább eltérnének egymástól.
Sőt, nagyobb az esély rá, hogy jövőnk eltérne, mint hogy hasonló
maradna. De a végtelen világegyetem egy másik pontján
mindannyiunknak lennének olyan másodpéldányai, akik ugyanazokat a
döntéseket hoznák, és minden más tekintetben is egyformák lennének
velünk. Olyan ez, mintha minden lehetséges döntés, amelyre életünk
során juthatunk, meg is történne, hiszen mindig van valaki valahol, aki
pontosan a mi múltunkkal megegyezően élt eddig, de aztán egy másik
lehetőséget választ. A gondolat már 1896-ban megjelent Herbert
Spencernél a törzsfejlődés folyamatával kapcsolatban:
„És így felvetődik a múlt egy olyan értelmezése, amely a maihoz
hasonló, egymást követő evolúciók sora”; és egy olyan jövő, amelyben
egymást követik az evolúciók – elvben mindig ugyanolyanok, de soha
nem ugyanazzal az eredménnyel. 7

Ez emlékeztet a napjainkban is zajló vitára, hogy a törzsfejlődési

folyamat esetleg teljesen másképpen alakult volna-e, ha egy korai
szakaszában valami csak kicsit is megzavarja. 8
Ennek az „elméletnek” egyik különös tulajdonsága, hogy ha igaz,
nem lehet eredeti. A múltban már végtelen sokaknak az eszébe jutott.

A nagy menekülés
„Ha hinnénk a püthagoreusoknak, tehát minden egyes dolog
megismétlődne, akkor egyszer majd ugyanígy ülünk itt, és
beszélgetünk, kezemben ugyanezzel a pálcával, és minden pontosan
úgy lesz, mint most.”
Rodoszi Eudemus9

Az elképzelés, hogy végtelen sok klónunk létezik, olyan különös és

nyugtalanító, hogy fel kell tennünk a kérdést, hogy kerülhető ez el? A
legkézenfekvőbb „kitérő záradék”, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a
Világegyetem véges. Egyes kozmológusok a végtelen többszörözésének
paradoxonét olyan kellemetlennek találják, hogy a következmények
elkerülésére szívesen vennének egy véges világegyetemet. Másokat
kiengesztel annak felismerése, hogy a fény véges sebessége miatt a
végtelen Világegyetemnek csak egy véges részét láthatjuk be. Egy
végtelen világegyetemben, amely tartalmazza a miénket is, körülbelül
10N métert kellene utaznunk, ahol N = 1027, mielőtt majdnem biztosan
összetalálkozzunk egy másolatunkkal.10 Ez hatalmas távolság.11 A
látható Világegyetem méretét megszabó legtökéletesebb távcsövekkel
1027 méterre látunk el (8.2. ábra). A távoli jövőben a látható
Világegyetem elég nagy lehet ahhoz, hogy másolataink is helyet
kapjanak benne, de addigra már régen nem leszünk, sőt a Világegyetem
is túl öreg lesz hozzá, hogy csillagokat vagy naprendszereket
tartalmazzon. 10N méternyi messzeségben pedig, ahol N = 10119,
számíthatunk a mai látható Világegyetem másolataira is.

A Föld mérete 1,28 x 107 méter

Távolságunk a Naptól 1,5 x 1011 méter
Távolságunk a legközelebbi csillagtól 6 x 1016 méter
Távolságunk galaxisunk szélétől 3 x 1019 méter
Távolságunk a látható Világegyetem 1027 méter
szélétől
Távolságunk valaki első másolatától 2 x 25×10^28 méter = 1010^28 méter
Távolságunk a Föld első másolatától 107 x 210^51 méter = 1010^50 méter
Távolságunk a látható Világegyetem 1027 x 210^120 méter = 1010^119 méter
első másolatától
8.2. ábra Milyen messzire kell eltávolodnunk ahhoz, hogy találjunk
egy másik Földet, vagy saját pontos másunkat? A látható Világegyetem
átmérője 1027 méter.
Ebben N = 10120 szubatomi részecske számára van hely, tehát a
Világegyetem állapota (attól függően, hogy az adott helyen éppen van-
e részecske) 2N-féle lehet. Ezek szerint 2 N x 1027 métert kell utaznunk,
mielőtt megtalálnánk látható Világegyetemünk pontos mását.

Egy végtelen, önmaga részeinek végtelen számú másolatát is

tartalmazó Világegyetem vízióját úgy is elkerülhetjük, ha feltételezzük,
hogy a Világegyetemben az élet kialakulásának esélye nulla. Ekkor a
Világegyetemben ebben a pillanatban 0 × ∞ másodpéldányunk lesz, ez
pedig bármelyik véges számmal egyenlő lehet, hiszen ha az 1-et osztjuk
0-val, végtelent kapunk, ha a 2-t, akkor is, és így tovább. Így aztán
lehetséges, hogy az embernek egyetlen másolata van valahol, de az is
lehet, hogy egymillió milliárd. Az az elképzelés, hogy az élet létrejön,
noha nulla a valószínűsége, természetesen olyan, mintha csodáról vagy
valami természetfeletti dologról beszélünk.12 Ha eleve elrendeltetett,
hogy az élet csak a Földön fejlődhessen ki, akkor nincsen paradoxon.
A paradoxont úgy is feloldhatjuk, ha elképzeljük, hogy végtelen
számú életforma lehetséges. George Ellis és Geoff Brundit vetik fel ezt
a lehetőséget, de rögtön el is utasítják:
 „Biztos, hogy nem léteznek egyforma lények, ha végtelenül sokféle
különböző életforma van, de úgy gondoljuk, ez nem lehetséges. Csak véges
számú elem létezik, a stabil molekulák méretének pedig megvan a felső
határa, és így a molekuláris szerkezetek száma, amelyen más életformák
alapulhatnak, véges. Ezért az általunk ismert életformák az összes
lehetséges életformák számának majdnem biztosan egy véges (nem nulla)
aránya. Azt sem gondoljuk, hogy a [Heisenberg-féle] bizonytalansági elv
önmagában megoldja a problémát; mert bár igaz, hogy … a kvantumelmélet
szerint bármely kezdeti konfigurációból lehetséges végtelen sok kimenet,
ugyanakkor ez időben megfordítva is igaz: bármely jelenlegi állapot
végtelen sok előzményből következhetett. A bizonytalansági elv alapján az
átmenet egy … kezdeti állapothalmazból egy … végső állapothalmazba
összetettebb ugyan, de ettől még a Földhöz nagyon hasonló bolygók
létezésének esélye nem válik nullává… Bármilyen körülmények
előfordulására elérhetjük a nem nulla valószínűséget a Föld bármely ilyen
véges környezetében. Így olyan körülmények várhatók, amelyek – ha a
környezetek elég kicsik – elfogadható, hogy nagyon hasonló és valóban
bekövetkező történelmekhez vezetnek.”13

Az időbeli változat – egyszer már megtörtént

„Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem
új a nap alatt.”
Prédikátor könyve14

Az „örök visszatérés” ősi mítosza mind a keleti, mind a nyugati

filozófiákban többféle alakban is előbukkan. Szemlélete szerint a világ
örök folyamat, amelynek mulandó részei vagyunk arra ítélve, hogy újra
megtestesült utódok lépjenek a helyünkbe, akik lehetnek ugyanolyanok,
hasonlóak, vagy akár teljesen másfélék is attól függően, hogy e
metatörténelem melyik változatában hiszünk. Sokak szerint a zsidó-
keresztény hagyomány egyik legfontosabb hatása világképünkre az volt,
hogy a haladásra helyezve hangsúlyt, túllép a körkörös
történelemszemléleten. A lineáris történelem, amelynek van kezdete és a
jelentől függő jövőképe, a világ tudományos kutatásának ésszerű alapja,
amelyben lehetséges a társadalom haladása és helye van az etikának.
A modern idők tudományos kozmológiai elméletei között voltak,
amelyek némely vonásukban hasonlítottak az ókori ciklikus
világszemléletre. Szerintük a ma tapasztalható táguló Világegyetem
egyetlen ciklus egy, a tágulás és összehúzódás között folytonosan
oszcilláló folyamatban (8.3. ábra).
8.3. ábra Egy oszcilláló világegyetem három lehetséges jövője:
(a) Oszcilláló világegyetem sok egyforma ciklussal, (b) A tágulás
maximumának mérete minden egyes ciklusban növekszik a
termodinamika második törvénye miatt, (c) Ha létezik sötét energia, és
ez gyorsítja a tágulást, akkor az egyre növekvő ciklusok előbb-utóbb
megszűnnek, és bekövetkezik a korlátlan tágulás állapota.
 Egy másik elképzelés állandó állapotú világegyetemeket vázol föl,
amelyeknek arculata nagyjából mindig ugyanolyan. Mindig
ugyanolyan ütemben tágulnak. Ezek mindig közel ugyanúgy néznek ki,
az idő bármely pillanatában figyeljük is meg őket. Valamikor ez volt
Világegyetemünk elfogadott leírása, de a háttérsugárzás és a
legkönnyebb elemek megfigyelése alapján kiderült, hogy a
Világegyetem régen forróbb és sűrűbb volt, mint ma. Állapota
lokálisan sem állandó. De ha egy világegyetem így „visszafejlődött”,
annak különös következményei lettek volna. Mondok egy példát.
Ha egy világegyetem állandó állapotban van, tehát közel ugyanolyan
a szerkezete, és végtelenül öreg, akkor a végtelen többszörözésének
paradoxona időben is igaz, nem csak térben. Ha bármilyen esemény
megtörténésének van véges esélye, végtelenül gyakran megtörtént már
ezelőtt. Nincsenek új gondolatok. Az ilyen világegyetemeknek van egy
figyelemre méltó tulajdonsága.15 Mivel az értelmes élet létrejöttének
esélye pozitív, a jelenség végtelenül megszokott, és az idő
előrehaladtával sokasodnak az értelmes életformák. Ez azt jelenti, hogy
ha az értelmes élet létrejöttének valószínűsége nem nulla egy
végtelenül öreg világegyetemben, akkor ez már végtelen sokszor
bekövetkezett. Mindenhol földönkívüli lényekkel kellene találkoznunk.
De itt is van egy paradoxon, ugyanis nem szoktunk kicsi zöld
alakokkal összefutni. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy
ilyen lény esetleg nagyon kicsi – nanoszkopikus – és valójában igen
elterjedt. A csillagászoknak nehéz dolguk van, amikor a földönkívüli
lények létezése mellett kell érvelniük, hiszen semmiféle megfigyelés
nem utal a jelenlétükre.16
A Világegyetem a ma elfogadott kép szerint állandó állapotban van,
ha végtelen léptékkel mérjük. 17 Olyan, mint a folyamatosan táguló és
összehúzódó buborékok végtelen tengere, amelyekből további
buborékok keletkeznek, a végtelenségig. A következő fejezetben látni
fogjuk, hogy ehhez az úgynevezett folyamatosan táguló
világegyetemhez nem kell sem kezdet, sem vég. Minden egyes
buborékban megvan annak a lehetősége, hogy a fizikai törvények
egyes vonásai és a természeti állandók különbözzenek a többitől. És ha
a végtelen többszörözésének paradoxonét ezekre a buborékvilágokra
alkalmazzuk, a helyzetet tovább bonyolítja az, hogy ekkor végtelen
számú különböző életforma lehetősége már elképzelhető. Ebben az
esetben azonban ennek nem kell azt jelentenie, hogy végtelen számú
másolatunk van ezekben a világokban. De ha az élet létrejötte csak
véges sok módon lehetséges, akkor másolataink ismét végtelenül sokan
lehetnek a térben és az időben.

A végtelen történet
„A végtelen egy padló nélküli szoba fal és mennyezet nélkül.”
Névtelen szerző18

A végtelen többszörözésének paradoxona nemcsak a tudósok és

filozófusok, de az írók képzeletét is megmozgatta. Jorge Luis Borgest,
a nagy argentin novellistát mindig is foglalkoztatták a felmerülő
lehetőségek. Álljon itt három víziója a végtelen paradox
tulajdonságairól.
Az első idézet a Bábeli könyvtárból való1. Ez hatszögű szobák
végtelen rendszere, amelyekben megtalálható az összes lehetséges
könyv. Borges könyvtárának sok megfogható tulajdonsága van:
kiterjedése végtelen, kora végtelen, és megfelel Nicolaus Cusanus
végtelen Világegyetemekkel kapcsolatos kikötésének, vagyis közepe
van mindenhol és határa sehol. Umberto Eco titokzatos könyvtára A
rózsa nevében olyan, mint egy véges kivonat Borges nagy bábeli
könyvtárából:

„Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek)

meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja
… Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek – sehol
sincs végük. … Én azt állítom, hogy a Könyvtár végtelen. … A
Könyvtár olyan gömb, amelynek középpontja bármelyik hatszög, és
kerülete felfoghatatlan. … néhány axiómát szeretnék felidézni. … Az
első: a Könyvtár ab aeterno létezik. Ebben az igazságban, amelyből a
világ jövőbeni örökkévalósága is egyenesen következik, egyetlen
értelmes elme sem kételkedhet. … Ötszáz évvel ezelőtt … [Ez a]
gondolkodó rájött, hogy minden könyv, bármennyire különbözzék is,
hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont, a vessző és az ábécé
huszonkét betűje. Azt is állította – és ezt valamennyi utazó
megerősítette –, hogy: A hatalmas Könyvtárban nincs két azonos
könyv. E cáfolhatatlan premisszákból arra következtetett, hogy a
Könyvtár teljes, és polcain a húsz-egynéhány ortográfiai jel
valamennyi – bár nagyszámú, de mégsem végtelen – lehetséges
kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és
1
Boglár Lajos fordítása
 valamennyi nyelven megvan). Minden: a jövő minuciózusan leírt
története, az arkangyalok önéletrajza, a Könyvtár pontos katalógusa,
ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának kimutatása,
az igazi katalógus hamisságának kimutatása, Baszileidész gnosztikus
evangéliuma, az evangélium kommentárja, az evangélium
kommentárjának kommentárja, igaz beszámoló a halálodról,
valamennyi könyv fordítása minden nyelven, minden könyv betoldott
részletei minden könyvben, az az értekezés, amit Beda írhatott volna
(de nem írt meg) a szászok mitológiájáról, Tacitus elveszett könyvei.”

De véges számú betűből csak véges sok permutáció alkotható. A

katalógus csak akkor lehet végtelen, ha a kora is az, mert így
akármilyen hosszú könyvek lehetnek benne. Borges érzi, hogy itt
Bertrand Russell paradoxonjába ütközik: az összes olyan halmazok
halmaza, amelyek nem elemei önmaguknak – ez a halmaz vajon
eleme-e önmagának?

„Amikor kihirdették, hogy a Könyvtár minden könyvet magában

foglal, különös boldogság volt az első érzés. … Nem volt probléma,
sem egyéni, sem a világot érintő, amelyre ne lett volna ékesszóló
megoldás valamelyik hatszögben. … Valamely hatszög valamely
polcán – így vélték az emberek – kell hogy legyen egy könyv, amely
az összes többinek kulcsa és tökéletes összefoglalása; egy könyvtáros
egyszer átlapozta, és olyan lett, mint egy isten.”

Borges érzi, hogy az általa kigondolt világ nem igazán működik, és

tesz egy lépést visszafelé, mondván, hogy könyvtára nem végtelen,
csak határtalan. Azt mondja, ezt úgy éri el, hogy periodikusan
önmagába tér:

„Leírtam imént a szót: végtelenül. Nem csupán retorikai megszokásból

iktattam ide; állítom, hogy nem illogikus végtelennek gondolni a
világot. … Akik pedig határtalannak képzelik, elfelejtik, hogy a
könyvek lehetséges száma nem végtelen. E régi problémára én azt a
megoldást bátorkodom sugallni: a Könyvtár határtalan és periodikus.
Ha egy örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok
múltán meggyőződhetne róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek
egyazon rendetlenségben (amely, így ismétlődve, renddé, a Renddé
válik).”

Így végül a Könyvtárban csak véges számú különböző könyv van,

de az olvasó soha nem ér a polcsorok végére.
 Borges a problémával az Elágazó ösvények kertjében is
foglalkozott.1 Itt egy történet kettéágazik, mint egy út. Minden
lehetséges döntés megszületik, és különböző történésekhez vezet. Ez
hasonló a kvantummechanika „sok világ” értelmezéséhez, amelyben
minden lehetséges forgatókönyv ténylegesen le is játszódik.

„Még mielőtt a levél a kezembe került, azon törtem a fejemet, hogyan

lehet egy könyv végtelen. Nem láttam más lehetőséget, csak ha a
könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az
elsővel, és így folytatható a végtelenségig. Eszembe jutott az az
éjszaka is, az Ezeregyéjszaka közepén, amikor Seherezádé királyné (a
másoló csodálatos szórakozottsága következtében) szóról szóra
megismétli az ezeregy éjszaka történetét azzal, hogy majd újra eljut
ahhoz az éjszakához, amelyen épp mesél, és így tovább a
végtelenségig. … Szinte azonnal megértettem: az elágazó ösvények
kertje a kaotikus regény volt; az a kifejezés, hogy: a különböző jövőkre
(nem mindre) pedig az időben és nem a térben való szerteágazás képét
keltette fel bennem. … mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat
választja, a többit mellőzi; Cuj Pen … regényében egyidejűleg az
összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket
teremt, ezek ismét szaporodnak és szétágaznak. … egy ismeretlen
bezörget [Fang] ajtaján … Persze többféle megoldás lehetséges: Fang
megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten
megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen
művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb
elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az
ösvényei, például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges
múltak egyikében ön ellenségem, a másikban barátom. …
Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át
egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít.
Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik és én nem,
másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk.
Ebben a jelenlegi időben, amelyet a szerencsés véletlennek
köszönhetek, ön megérkezett a házamba; egy másikban, miután
keresztüljött a kertemen, holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a
szavakat mondom, de csak merő agyrém vagyok, kísértet. … Az idő
folyton elágazik megszámlálhatatlan jövők felé. Az egyikben ellensége
vagyok önnek.”

1
Boglár Lajos fordítása
 Borges utoljára a Homokkönyvben1 tér vissza a végtelen-
paradoxonokhoz, ahol egy embernek egy csodálatos könyv jut a
birtokába, amelynek végtelenül sok oldala van. Minden benne van, de
ha valaki egyszer továbblapozott egy oldalról, soha többé nem találja
meg. Ennek ugyanaz az oka, mint amit Cantor nem megszámlálható
végtelenjeinél láttunk: két végtelen tizedestört között végtelen sok
további szám van. Borges így kezdi:

„A vonal végtelen számú pontból áll, a sík végtelen sok vonalból, a

térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég
nélküli száma adja… Nem, határozottan nem ez … a legalkalmasabb
módja, hogy elkezdjem az én történetemet.”

A különös könyvnek sem első, sem utolsó oldala nincsen. A könyv

tulajdonosa számára „valami lidércnyomás, valami szemérmetlen
dolog, mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot.”
De nem meri egyszerűen elégetni. Lehet, hogy a füst, sőt a
következmények, végtelenek lennének? Inkább elrejti, és hol tehetné
ezt könnyebben, mint egy tömegben. Visszalopakodik egykori
munkahelyére, a Nemzeti Könyvtárba, és megpróbál nem is
odafigyelni, hová csúsztatja be a Homokkönyvet az alagsorban „az
egyik nyirkos polcon”.

A végtelen etikája
„Létezik egy fogalom, amely minden más fogalmat tönkretesz és
összekuszál. Nem a Gonoszról beszélek, melynek szűkös birodalmát
etikának nevezzük, hanem a végtelenről.”2
Jorge Luis Borges19

John Chapman családja Yorkshire-ből vándorolt ki az Egyesült

Államokba. A Massachusetts állambeli Leominsterben született 1774-
ben, és hetvenegy éves korában halt meg az indianai Fort Wayne
közelében. Ha Assisi Szent Ferenc véletlenül az amerikai határvidékre
kerül, bizonyára mély benyomást tett volna rá Chapman életútja, akit
egyébként Almafa-emberként, vagy egyszerűen „Johnny Appleseed”-
ként (Almamag Jancsi) emlegettek. Majdnem ötven éven keresztül
1
Végh Zsoldos Péter fordítása
2
Scholz László fordítása
járta az északnyugati területeket, segített az ottaniaknak, állatokat
tenyésztett és óvta a természetet. 20 Mind az új telepeseket, mind az
őshonos indiánokat tanácsokkal látta el, és mindenütt szívesen
fogadták; a bevándorlók barátjuknak tekintették, az indiánok pedig úgy
tartották, kapcsolatban áll a Nagy Szellemmel. Nagyon egyszerűen élt,
és nem fogyasztott húst; megelőzte korát. Mégsem mondhatjuk, hogy a
fellegekben járt. Mindig ügyelt arra, mikor és hogyan vásároljon és
adjon el földet és fát; mindig a legjobb földeket választotta ki, és elég
pénzt gyűjtött össze, hogy fedezni tudja egyre bővülő ültetési és
emberbaráti programját. Ma valószínűleg egy nagy jótékonysági
alapítvány elnöke lenne.
Chapman 1800-ban, huszonhat éves korában kezdte nagy faültető
programját. Mindig a nyugatra tartó bevándorlási hullám előtt haladt,
és mindenütt almafákat ültetett. Igen gondosan járt el, és a faiskolákat
rönkökkel, bokrokkal és kerítésekkel védte a szarvasok és őzek
pusztításától. A fákat rendszeresen metszette, a kerítéseket
karbantartotta, és a fával beültetett területeket bárkinek eladta. Bejárta
ültetvényeit és végül városok nőttek ki az almaültetvények körül.
Voltak, akik nem engedhették meg maguknak, hogy beültetett földet
vagy csemetéket vásároljanak tőle, de ők sem távoztak üres kézzel.
Fizethettek használt ruhával vagy cipővel, vagy soha napján lejáró
váltóval is. Almafákon kívül gyógynövényeket is ültetett, és az
ánizskaprot sokáig jancsifűnek nevezték – csekély fizetség hatalmas
erőfeszítésekért.
De mi köze van Johnny Appleseednek a végtelenhez? Minden terve
véges volt: véges sok magot ültetett el és jócselekedetei nyomán csak
véges sok jó született. Érthető, hogy miért ültette megszállottan a fákat.
Ha több a fa, több az alma, vagyis több az élelem, tehát kevesebb az
éhség és több ember lakik jól. Minden új elültetett palánta azt jelenti,
ez a jó növekszik, és van-e ennél erősebb késztetés? Egyre több jót,
egyre jobban!
Johnny Appleseed jócselekedet-felfogása az olyan erkölcsi
rendszerek egyik alapja, amelyeket sok vallás átvett, sőt olyanok is
igazodnak az ilyen normákhoz, akik nem tekintik magukat vallásosnak.
Egy véges világegyetemben ez világos és egyszerű. De furcsa
problémák adódnak, ha a Világegyetem végtelen. Ha egy
világegyetemben már végtelen sok almafa van, Johnny hatása
jelentéktelenné válik. Akkor is végtelen sok fa lesz ha egy újabb fát
ültet. Tehet bármit, az almafák száma nem gyarapszik. Átültetheti őket,
hogy környezetünkben nagyobb legyen a sűrűségük, de nem tud annyit
ültetni, hogy a Világegyetem teljes almafatartalmát növelje. Első
látásra az almafaültetésnek ez a semlegesítése nem olyan aggasztó, de
máshol mélyebb párhuzamait találjuk. Ha a Világegyetemben végtelen
mennyiségű jó (vagy gonosz) van, akkor semmivel, amit teszünk (vagy
elmulasztunk), nem tudunk ehhez hozzátenni; végtelenhez bármit adva
még mindig végtelen marad. 21 Ez a végtelen Világegyetem legelső
erkölcsi dilemmája. Ha az erkölcsi kényszer egyszerűen a minél több
jócselekedetet jelenti, akkor ennek egy végtelen világegyetemben nincs
értelme. Ha meg akarjuk kerülni a problémát, egy jobb hajtóerőt kell
kitalálnunk, amely jócselekedetekre sarkall.
Itt is mélyebb erkölcsi problémákba ütközünk. Ezek mind a végtelen
többszörözésének paradoxonából fakadnak, mely minden végtelen
világegyetemet sújt: ha valami bekövetkeztének pozitív esélye van,
akkor az ebben a pillanatban máshol végtelen sokszor meg is történik.
Ugyanakkor mindegyikünknek végtelen sok másolata választja
mindazon lehetőségek valamelyikét, amelyet mi is választhattunk
volna.
A világok végtelen száma kóros következményekkel járhat. Miért
kellene megakadályoznunk a rosszat, ha végtelen sok másolatunk
éppenséggel a rosszat választja? Lehet, hogy vannak világok, ahol
Hitler uralma fennmaradt, és ahol a rossz mindig legyőzi a jót,
csakúgy, mint olyanok, ahol a jó győzi le a rosszat. Ezzel kapcsolatban
nem csak erkölcsi problémák merülnek fel. Egyes önzetlen
cselekedetekről kiderült, hogy egyszerűen optimális stratégiák ahhoz,
hogy emberek együtt tudjanak élni, és így a természetes
kiválasztódással megvalósuló törzsfejlődés következményeinek
tekinthetők. Ha végtelen sok olyan élőlényközösség létezik, amelyek
nem egy, a törzsfejlődés szempontjából stabilizáló hatású stratégia
szerint élnek, és mégis fennmaradnak, akkor a világunkkal
kapcsolatban valamit nagyon nem értünk.
Ha szemezgetünk az erkölcsi tanítások közül, választhatjuk például
Kant Biblia-adaptációját: bánjunk úgy felebarátunkkal, mint
magunkkal (feltételezve, hogy az adott személynek ugyanolyan az
ízlése), tehát „tégy, ahogyan azt szeretnéd, hogy veled tegyenek”,
hasonló problémák lépnek fel. Körülbelül ugyanakkor, amikor Johnny
Appleseed éppen almamagot vetett az eljövendő almáspiték érdekében,
Friedrich Nietzsche figyelmeztetett, hogy miközben cselekszünk,
gondoljunk arra, hogy cselekedeteinket a jövőben végtelen sokszor
megismételhetik. Nagy hatással volt rá az először általa felismert
többszörözési paradoxon és annak következményei. Ciklikus
világegyetemről gondolkodott, amely örök időkig ismétli önmagát, és
így végül mindannyian újjászületünk, és újra meg újra megcselekedjük
ugyanazokat a dolgokat ugyanazokkal a következményekkel. Ha
tudjuk, hogy amit ma teszünk, végtelen sokszor megismétlődik, az
szerinte arra bátorít minket, hogy helyesen cselekedjünk. De ezt aztán
aláássa annak tudata, hogy újjászületve minden lehetséges tettet
végtelen gyakran fogunk megismételni, még a rosszakat is, pedig a
végtelen ismételhetőség éppen ennek ellenkezőjére buzdítana.
Egyes vallásokban az efféle végtelenparadoxonoknak nem
megnyugtató, sőt elfogadhatatlan következményei vannak. Ha
világunkat a gonosz háborítja, és megváltásra és változásra van
szükség, akkor mi van a többi világokkal? Ha a végtelen
Világegyetemben szétszórt bolygókon világok alatt a miénkhez
hasonló kultúrákat értünk, akkor végtelen sok olyannak kell lennie,
amely nem lett kárhozott, és így nincs szüksége megváltásra és
változásra. C. S. Lewis híres tudományos-fantasztikus trilógiája éppen
ilyen helyzetet ír le.22 A Föld a Világegyetem erkölcsi páriája. A
gonosz ezen az egy helyen ütötte fel a fejét, és csak itt van szükség
megváltásra. A földönkívüli lények tökéletesek, és nem kell őket
megmenteni gonosz cselekedeteik következményeitől. A végtelen
világegyetem paradoxonja szerint ennek mindenképpen így kell lennie,
illetve ennek a lehetőségnek az összes lehetséges változata kell, hogy
megvalósuljon.
Nyilvánvalóan fontos, hogy az etika elsősorban az egyes ember
cselekedeteit ítéli meg, és csak másodsorban egy végtelen
világegyetem lehetséges változatait. Máskülönben miért ne ölhetnénk
meg valakit tudván, hogy végtelen sok másolata tovább él a
Világegyetem más pontjain? Globálisan nézve egy végtelen
világegyetemben cselekedeteinknek soha nincsenek visszavonhatatlan
következményei. És hogyan érzünk saját magunk pontos másolataival
kapcsolatban, akik mindenütt előfordulnak egy végtelen
világegyetemben?
Már említettük, hogy Szent Ágostont a megtestesülés keresztény
tantétele szempontjából aggasztották ezek a lehetőségek. Ha más
világokban is szükség van megváltásra, akkor a megtestesülésnek ott is
meg kellett történnie. Ezt lehetetlennek tartotta („Krisztus egyszer halt
meg a bűnösökért…”), és ebből arra következtetett, hogy más
civilizáció nem létezhet. Addig is el kellett jutnia, hogy a
Világegyetem nem lehet végtelen. Érdekes, hogy több mint ezer évvel
később Thomas Paine humanista filozófus ugyanebből kiindulva éppen
ellenkező következésre jutott. A földönkívüli lények létezése szerinte
kétségbevonhatatlan, és feltételezte azt is, hogy a keresztény tantételek
szerint nekik szintén megtestesülés általi megváltásra van szükségük,
és ebből arra következtetett, hogy a Megtestesülés nem történt meg
sem itt, sem máshol.
Ha bármilyen értelemben létezik az összes lehetséges világ, akár
mint a végtelen Világegyetemünkben máshol végbemenő
eseménysorozat, akár más világegyetemek formájában, legyenek ezek
akár végesek vagy végtelenek, további teológiai zavar jelenik meg.
Elgondolkoztató, hogy milyen lehet a világ Isten szemével nézve. Isten
látja valamennyi lehetséges világot. Ezek közül végtelen sokban
megjelenik a gonosz, és megváltásra van szükség, ugyanakkor végtelen
sokban nem jelenik meg, és nincsen szükség megváltásra. De lehet,
hogy ezek a gonoszmentes jövők logikailag nem lehetségesek, az
általunk ismert természeti törvények kérlelhetetlensége, vagy a szabad
akarattal rendelkező, öntudatos lények jelenléte miatt. Amikor a
cselekedetek következményeinek láncolata véget nem érő, esetleg
lehetetlen, hogy másokra nézve mindegyiknek csak „jó”
következménye legyen.
A végtelen világegyetemek ezen bizarr következményei miatt sokan
úgy gondolják, hogy az valami erkölcsileg visszataszító és
következetlen. A gyakorlatban a fény sebességének véges mivolta
megvéd minket a „doppelgängerek” végtelen sorától. Mivel a
horizontot meghatározza az a távolság, amennyit a fény megtett a
Világegyetem kezdete óta, nem kerülünk velük kapcsolatba. De van,
akinek ez nem elég. Sovány vigasz, ha csak a saját
Világegyetemünkkel párhuzamosan létezik minden lehetséges
világegyetem, ahol lejátszódik minden lehetséges eseménysorozat. Mi
a jó és a rossz rangja, amikor minden lehetséges kimenetel valóban
bekövetkezik valahol a Nagy Könyvben? Ha Világegyetemünknek
valóban van valamilyen mély célja vagy jelentése, akkor végessége
egyre inkább kívánatosnak, sőt elengedhetetlennek látszik. Egy másik
lehetőség, ha tagadjuk, hogy valóságosan megtörténik a többi változat.
Lehet, hogy ezek közül csak véges számú életképes; lehet, hogy a
törzsfejlődési folyamatok hasonló irányba vezetnek, és ezért a
történelemnek csak véges sok változata tartalmazhat olyan
korszakokat, amelyben öntudat és etika fejlődhet ki. 23 Ez az érvelés a
problémánk megoldásához vezet, amely inkább elindítja a
gondolkodást azért, hogy értelmet adjon a sokféle létfenntartó
„véletlennek”, amelyek a fizikai állandókban és Világegyetemünk
megfigyelt részében jelentkeznek. Ha a természeti állandók minden
lehetséges kombinációja megtalálható lenne az összes lehetséges
világban, akkor vajon nem elkerülhetetlen-e, hogy azon kevés világok
egyike vagyunk, ahol az állandók értékei lehetővé teszik, hogy
kifejlődjön és fennmaradjon az élet a maga összetettségében? 24
Az ilyen megközelítés segíthet-e a végtelen világegyetemmel
kapcsolatos erkölcsi problémák megoldásában? Úgy kellene lennie,
hogy a lehetséges világok sokasága maradt néptelen, mert nem jöhetett
létre bennük az önmagáról tudó élet. Míg ez hihető a szélsőséges
esetekben, amelyekben minden lehetséges erkölcsi kihágást
elkövetnek, tehát biztosítva van, hogy elpusztítsák egymást, nem éppen
meggyőző, mindent megoldó csodaszer. Végül is, sok olyan világ, ahol
rengeteg „rossz viselkedés” tapasztalható, zavarba ejtően hasonlít saját
történelmünk egyik-másik szakaszára. Nem túl nehéz elképzelni, hogy
a rossz legyőzi a jót. És ez nem feltétlenül vezet pusztuláshoz –
legfeljebb csak a zsarnoksághoz.
Nem könnyű megválaszolni a végtelen Világegyetem által feltett
erkölcsi kérdéseket. Lehet, hogy az etikának nem kellene ennyire Föld-
középpontúnak lennie. Vagy lehet, hogy az elme egyedisége
mélyebben van beleszőve a valóságba, és a Világegyetemnek végesnek
kell lennie. Van azonban Világegyetemünknek egy kísértő
tulajdonsága, amely egy nap majd fényt deríthet a többszörözés
rejtélyére. Úgy tudjuk, hogy az anyag egyforma elemi részecskékből
áll. El is neveztük őket: vannak elektronok, neutrínók és kvarkok.
Minden elektron egyforma. Mitől egyformák? Számít-e egyáltalán,
hogy végtelen sok van-e belőlük?
9. Vég nélküli világok
„És mivel a tér határtalanul osztható, és nem feltétlenül mindenhol van
anyag, megengedhető a gondolat, hogy Isten képes különféle méretű és
alakú részecskék, valamint számos térarány teremtésére és talán
különböző sűrűségek és erők létrehozására is, és így megváltoztathatja
a természeti törvényeket, és különböző világokat teremthet a
Világegyetem számos részén.”
Isaac Newton1

Másfajta történelmek
„– De tényleg úgy gondolja, uram – mondta Peter –, hogy lehetnek
más világok is – mindenütt, akár a szomszédban is – így valahogy? –
Ennél semmi nem valószínűbb – mondta a professzor, és levette a
szemüvegét, majd elkezdte törölgetni, amíg magában dörmögte: –
Kíváncsi lennék, mire tanítják őket manapság az iskolában.”
C. S. Lewis, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény2

Az embert soha nem elégítette ki egyetlen világ. Először újabb

területeket akartak felfedezni, és a horizonton túli elveszett
földrészekről álmodoztak, de figyelték a csillagokat is. Lehet, hogy
egyszer majd odakerül a halottak lelke? Vajon halványak és távoliak
vagy fényesek és közeliek? Vagy esetleg a Földhöz hasonló lakott
világok? És vajon hány van belőlük? Az ókori görögök
különbözőképpen vélekedtek ezekről a kérdésekről. Az atomisták,
például Lukréciusz és Epikurosz úgy gondolták, hogy valóban végtelen
számú különféle világ létezik. Ez természetes módon következett abból
a meggyőződésükből, hogy a végtelen Világegyetemben végtelen
számú atom létezik. Nem volt okuk feltételezni, hogy a Világegyetem
bármely része lényegesen különbözne a többitől, így arra számítottak,
hogy végtelen sok Föld-szerű bolygó és Nap-szerű csillag létezik. A
Kr. e. IV században Epikurosz ezt a következő egyszerű és világos
szavakba öntötte:

„Végtelen sok világ van, amelyek vagy hasonlítanak a miénkre, vagy

nem. Mint láttuk, az űrben végtelen sok atom keletkezik és egyetlen
vagy akár véges sok világ sem tudja kimeríteni ezt a készletet.”3
 9.1. ábra Arisztotelész (Kr. e. 384-22)4

A fenti nézetnek ellenzője is akadt, méghozzá a nagy tekintélyű

Arisztotelész, aki azt állította, hogy a Világegyetem véges mennyiségű
anyagból áll, jól meghatározott középpontja van, és eredendően
szimmetrikus (9.1. ábra). Ha a Világegyetem végtelen lenne sok, a
Földhöz hasonló világgal, annak egyensúlya nem lenne olyan, mintha
csak egy középpontja lenne. Ezért Arisztotelész visszautasította a
Világegyetem végtelenségének gondolatát, valamint azt is, hogy a
Földön kívül még végtelen sok más világ létezhet.5
A következő kétezer évben Arisztotelész rendszere lett a filozófiai,
teológiai és természettudományos gondolkodás modellje. A rendszer
erősen hangsúlyozza a dolgok célját, mint létezésük és formájuk teljes
magyarázatának fontos részét. Az arisztotelészi világképpel ellentétes
atomista tanítás szerint az atomok véletlenszerű mozgása van a dolgok
mélyén – erről az értelmezésről megfeledkeztek, amíg Európában újra
nem élesztették a XV század elején. Természetes, hogy az
Arisztotelész szerinti célszerű változás beleolvadt a korai keresztény
teológiába. Az atomizmusnak ez soha nem sikerült. Az atomok
véletlenszerű mozgását Isten mindenhatósága megsértésének
tekintették, és mivel az atomisták nem hittek a görög és római
istenekben, valamint a halál utáni életben, ezért az egész rendszer még
inkább ateistának látszott.
Az arisztotelészi filozófia és a keresztény teológia mind szorosabb
összefonódásával számos érdekes probléma merült fel a Földhöz
hasonló világok végtelen számát illetően. Az első ilyen gond Isten
korlátlan uralma a Világegyetem fölött, és az, hogy a teremtett rendnek
mennyire kell tükröznie a Teremtő tulajdonságait. Egyesek szó szerint
vették a Szentírást, és semmi olyat nem hittek el, ami ott nem
kifejezetten szerepel; azzal érveltek, hogy a Teremtés könyvében leírt
teremtéstörténetek nem említenek más világokat vagy a Földön kívül
élő lényeket, ilyenek tehát nem léteznek. Isten a hetedik napon
megpihent és nem hozott létre más világegyetemeket. Mások
ellenezték ezt a szentesített negatív teológiát, mondván, hogy bár
hinnünk kell, amit az Írás mond, nem feltétlenül kell tagadnunk azt,
amit nem. Így az, hogy a Bibliában nincsen szó más bolygókról a
Naprendszerben, nem jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek.
Egyesek azt állították, elfogadható, hogy a teremtett Világegyetem
véges, bár Isten teremthetett volna végtelen nagyot is, hiszen nem tesz,
vagy nem kell megtennie mindent, ami a hatalmában áll. Mások szerint
Isten végtelen hatalmának meg kell jelennie alkotásaiban, és korlátozó
gondolat, hogy teremtő cselekvése a lehetséges végtelen helyett annak
egy véges részére korlátozódik.
Immanuel Kant, a nagy német filozófus, mielőtt megírta „A tiszta
ész kritikájá”-t, nagy képzelőerővel megáldott elméleti csillagász volt.
1755-ben, harmincegy éves korában új elméleteket fejtett ki a
Naprendszer keletkezéséről, és arról, hogy az élet és a szellem hogyan
terjedhet el a Világegyetemben. Kant a Világegyetemet végtelennek
tekintette, és azt állította, hogy végtelen számú lakott világot
tartalmaz.6 A második alapelv ebből következik, mert nem tartott
érthetőnek egy olyan világegyetemet, ami egy „hatalmas, korlátlan
tagadása a létezőnek”. Idézünk egy részt, amelyből kiderül, miért
gondolja, hogy egy végtelen Istenséget nem képviselhetne egy csupán
véges Világegyetem:

„Ilyen körülmények között elképzelhetetlen lenne, hogy az Istenség

saját képességeinek végtelenül kis részét használja, és hogy végtelen
hatalma – természetek és világok végtelen nagyságának valódi tárháza
– inaktív marad, és örök időkig nem használtatik. Nem sokkal
ésszerűbb, vagy jobban mondva: nem szükséges a teremtés rendszerét
úgy leírni, hogy mindenképpen tanúja kell, hogy legyen annak a
 hatalomnak, amely nem mérhető semmiféle mércével? … Az
örökkévalóság nem elegendő a Legfelsőbb Lény megnyilvánulásai
magában foglalására, ha ehhez nem járul hozzá a tér végtelensége.” 7

A fenti érvelés nem volt igazán új, és a lényege nem az volt, hogy
Isten képes-e végtelen cselekedetek megtételére, hanem hogy kíván-e
ilyeneket tenni. Szent Ágoston nevéhez fűződik a leghíresebb ilyen
okoskodás, amelyet a Az Isten városáról (De Civitate Dei) című
művében olvashatunk, ahol úgy érvel, hogy akik azt gondolják,
Istennek mindenhol folyamatosan kell tevékenykednie a
Világegyetemben, elkerülhetetlenül arra jutnak, hogy végtelen számú
más világ és lény létezik. Ezzel kapcsolatban (tehát hogy számtalan
más világ van az űrben) az előző fejezetben tárgyalt többszörözési
paradoxon következményei aggasztják. A Megtestesülés keresztény
tantétele szerint ugyanis ekkor ennek végtelen sokszor kellene
bekövetkeznie máshol is, és ha elfogadjuk a sztoikus nézetet, hogy a
Világegyetem ciklusok végtelen sorozatán megy át, akkor a
Megtestesülés végtelen gyakran megtörtént az idők folyamán. Ezt
elfogadhatatlan következménynek tartja:

„[Azt kell hinnünk, hogy] ugyanez a Platón, és ugyanaz az iskola és

annak ugyanazon követői léteztek, és megismétlődnek az
elkövetkezendő számtalan ciklusban – én azt mondom, távol legyen
tőlünk, hogy higgyünk ebben. Hiszen Krisztus egyszer halt meg a
bűneinkért, feltámadott és feltámadása után többször nem hal meg.”

Ez ugyan meglehetősen súlytalan érv az atomistákkal szemben, de

tanulságosan példázza, hogyan válhatott az emberiség történelmének
egyetlen eseménye olyan kivételes jelentőségűvé, hogy aztán erre
hivatkozva lehessen tagadni végtelen sok világ létezését. De Szent
Ágoston érvelhetett volna másképp is. Ha csak annyit tételez fel, hogy
az élet kizárólag a Földön fejlődött ki, tehát a Megtestesülés máshol
nem volt sem szükséges, sem lehetséges, akkor megengedhette volna,
hogy a Világegyetem végtelen legyen, sőt, hogy végtelen számú
világot tartalmazzon. Itt most a világ térbeli végtelenségéről van szó,
de ez nem ellenérve az örökös visszatérésnek. Mert még ha élet csak a
Földön van is, annak története végtelen gyakran meg fog ismétlődni a
jövőben (mint ahogy végtelen sokszor megismétlődött már a múltban),
és ezek a ciklusok magukban foglalják a megtestesülést.
Még Philip Melanchthon is, aki Martin Luther reformációs
teológiájának kiváló interpretálója volt, Szent Ágostonra hivatkozik a
XVI. században született írásaiban. Közben a katolikus egyházban
összetettebb követelés- és ellenkövetelés-sorozatok indultak be. Bár
Kopernikusz nem volt a végtelen Világegyetem vagy más
sokaságoknak a szószólója, többen mégis az ő nézetei alapján jutottak
olyan következtetésekre, amelyek a Földet kimozdították arisztotelészi
középpontjából. És a középpont megszűnésével az arisztotelészi
gondolatok súlytalanná váltak és fokozatosan elenyésztek az olyan
kritikai szövegmagyarázók munkássága révén, mint Giordano Bruno,
John Wilkins és Henry Gore.
Michel de Montaigne francia bölcselő8 új megközelítésben vetette
föl sokfajta világ létezésének lehetőségét, amikor feltette a kérdést,
hogy a természeti törvényeknek miért kell ugyanolyanoknak lenni
ezekben a más világokban. Miért ne lehetne kifürkészni minden
lehetséges törvényszerűséget?

„Nos, ha sok világ van, ahogyan Demokritosz, Epikurosz és szinte

minden filozófus állította, honnan tudjuk, hogy ezekben is ugyanolyan
elvek és szabályok uralkodnak? Lehet, hogy másképpen jelennek meg,
és mások a törvényeik.”

Az ilyen érvelés hatásosan lehetetlenít el minden olyan

következtetést, amelyet arról próbálnak levonni, hogy más világokban
mi lehetséges, sőt elvezethet ahhoz a még spekulatívabb gondolathoz,
hogy minden lehetséges fizikai törvény meg is valósul valahol a
végtelen sok lehetséges világ valamelyikében. Mint látni fogjuk, ez ma
már elfogadott gondolat, de másképpen értelmezzük. Azt várjuk, hogy
az összes lehetséges törvény irányította világok sokaságában csak
néhány lesz, amely lehetővé teszi az élethez szükséges bonyolultságot.
Ezen kitüntetett világok egyikében létezünk mi magunk.
Elkerülhetetlenül különlegesek vagyunk bizonyos értelemben, és
szerencsés véletlen, hogy világunk törvényei éppen úgy alakultak,
hogy megengedik az élet létezését. Míg Kopernikusznak az a
gondolata, hogy a Világegyetemben elfoglalt helyünk nem lehet
minden értelemben különleges, megállja a helyét, de az már nem igaz,
hogy semmiféle értelemben nem különleges.
John Wilkins, egy huszonnégy éves angol lelkész és tudós tovább
finomította a fenti érveket állítólag egy hét alatt megírt, 1638-ban
megjelent, Discovery of a World in the Moone (Egy világ felfedezése a
Holdon) című könyvében. Be akarta bizonyítani, hogy a keresztény hit
nem ellenkezik a józan ésszel, és hogy mindkettővel összeegyeztethető
az, hogy a Hold lakott, és a Világegyetemben másutt is létezik élet.
Wilkins gondosan különbséget tett a kétféle „világ” között, amelyek
általában együtt szerepelnek ezekben az okfejtésekben. 9 Egyrészt azt
mondja, hogy a „Világ” kifejezéssel lehet leírni az egész
Világegyetemet, ideértve az összes csillagot és a Földet, másrészt
pedig részletekbe menően is használható egy-egy égitestre, például a
Holdra vagy bármely más lakható bolygóra.
A tudósok közül az ellentmondásos szerepű Giordano Bruno hozta
magára a legnagyobb büntetést, azt hirdetve, hogy végtelen sok világ
van. Bruno szilárdan hitt abban, hogy a Világegyetemben végtelen sok,
a Földhöz hasonló világ van. Mint láttuk, ez teljesen, minden
tekintetben eltért Arisztotelész világképétől. Azt állította, hogy amikor
Arisztotelész a Világegyetemet két részre osztja: a fizikai létezők
véges, e világi birodalmára, és egy égi birodalomra a földöntúli dolgok
számára, akkor tagadja a Világegyetem egységét. Ezután ízekre szedte
Arisztotelésznek a végtelen Világegyetem és a világok sokasága ellen
felhozott valamennyi érvét. Arisztotelész azt állította, hogy ha több
világ is létezne, aszimmetria lépne fel, hiszen csak egyikük lehetne
középen, és csak az egyvilágú Világegyetemben lenne lehetséges a
rendezett mozgás. De Bruno felhívta a figyelmet, hogy egy végtelen
világegyetemnek nincsen határa és nincsen középpontja sem, tehát
Arisztotelész érvelése hibás. Ebben a vitában szorosan összefügg a
végtelen Világegyetem természete és a sok lakott világ kérdése. Az
egyikük ellen vagy mellette felhozott érvek jól használhatók a másik
ellen, illetve mellett, és nem sokan próbálkoztak a kettő
különválasztásával. De ne feledjük, hogy a Világegyetem tudományos
fogalma sokkal szűkebb volt akkoriban: a Világegyetem a csillagokból
és a bolygókból állt, és mindkettő szorosan kapcsolódott az élet
feltételeihez.

Nem e világból
„A világ nem elég”
James Bond-filmcím

A világok sokaságáról szóló vita ma is folytatódik. Az ügy éppen olyan

problematikus, mint egykor, de szerencsére ma már senkit nem
égetnek meg a máglyán, ha rosszul foglal állást a kérdésben. A Wilkins
által megkülönböztetett két szál, tehát a több világegyetem kérdése és a
lakható világok létezése saját Világegyetemünkben, külön vitákhoz
vezet. Sok biológus és csillagász vitatkozik azon, vajon van-e
bizonyíték, vagy egyáltalán lehetőség a Földön kívüli életre.
Legtöbben úgy gondolják, hogy egyszerű életformák – például
baktériumok – valószínűleg előfordulnak a Világegyetemben, sőt a
közeli bolygókon, például a Marson vagy a Jupiter és a Szaturnusz
holdjain is megtalálhatók, de ha értelmes, vagy a miénknél fejlettebb
életről beszélünk, akkor csak a spekulációra hagyatkozhatunk. Nem
ismerjük teljes egészében az életet és annak fejlődését elindító
folyamatokat a Földön. Nem értjük világosan, miben áll a tudat
jelensége, ahhoz, hogy érdemben latolgathassunk, vajon kialakulhat-e
más bolygókon, más feltételek között. Az a gond, hogy egyetlen példa
alapján próbálunk általánosítani. Ha a Naprendszerben bármiféle életet
találnánk, sokkal nagyobb biztonsággal gondolkodhatnánk arról, hogy
létezhet-e élet máshol is.
A sok világ mellett szóló érvek még spekulatívabbak. Az a kérdés,
hogy létezik-e „multiverzum”, tehát nemcsak más bolygók
Világegyetemünkben, hanem több más világegyetem. Lehet, hogy
ezekben a feltételezett világegyetemekben más törvények uralkodnak,
és fizikai szempontból is eltérőek. Látni fogjuk, hogy nem könnyű
egzakt különbséget tenni a más világok típusai között. Egy végtelen
világegyetemben van tér arra, hogy a dolgok nagyon másfélék
legyenek saját Világegyetemünk más helyein, bár a szó szoros
értelmében csak egy Világegyetem van. Milyen lehetőségeket vesznek
ma figyelembe a kozmológusok, és miért?
Két okuk van arra, hogy más világegyetemekről gondolkodjanak.
Az első, az újabb keletű, a modern fizika követelménye, hogy ha van
egy Világegyetem, akkor továbbiaknak is létezniük kell. A második
egészen más jellegű. Egy ideje tudjuk, hogy a megfigyelhető
Világegyetemnek sok csábító, az élet kialakulását segítő tulajdonsága
van. Ha a Világegyetem tágulási üteme vagy az egységesség szintje
kicsit is megváltozna, vagy ha a fizikai állandók kicsit is más értéket
vennének fel, vagy ha a térnek nem három dimenziója lenne, akkor
semmilyen atom alapú szerkezet nem létezhetne. Világegyetemünk egy
olyan kúpra emlékeztet, amely a csúcspontján egyensúlyoz. Ha
alaptulajdonságait csak egy kicsit is megpiszkáljuk, minden
tönkremegy: nem lesznek csillagok, bolygók, atomok, összetett
szerkezetek, élet. Ezért a Világegyetemet úgy tekintjük, mint amely
„finomhangolva” van az életre.
 Néhány lehetőség

Csak egy világegyetem lehetséges logikailag, és szerencsénk van, hogy

ebben élet alakulhatott ki.

Minden lehetséges világegyetem létezik, és mi vitathatatlanul az egyik

olyanban élünk, amelyben élet alakulhatott ki.

Az élet sokkal könnyebben létrejöhet, mint gondolnánk, és nagyon

különböző formákban létezhet, mint a mi szén alapú kémiai életünk; szinte
bármelyik eléggé bonyolult szerkezetű világegyetemben létrejöhet.

A fizikai állandók és törvények nem csak az általunk ismertek lehetnek,

viszont van egy fejlődési folyamat, amely elkerülhetetlenül a jelenlegi
finomhangolt állapothoz vezet.

A Világegyetemnek előbb-utóbb életet kell létrehoznia. Egy eddig még nem

ismert ok miatt az önhivatkozás a Világegyetem szükséges tulajdonsága.

A Világegyetem végtelen, tulajdonságai pedig váltakozóak. Mindig van

benne olyan rész, ahol a körülmények véletlen összjátéka lehetővé teszi az
élet kialakulását.
9.2. ábra Néhány lehetséges válasz a kérdésre, hogy a létezésünkhöz
szükségesnek tűnő, ténylegesen meglevő finomhangolás miért van
jelen a Világegyetem szerkezetében.

Mi következik ebből? Néhány választ mutatunk be a 9.2. ábrán. Ha

egy és csakis egy lehetséges világegyetem van, akkor szerencsénk van,
és nincs több mondanivalónk. A dolgok olyanok, amilyenek, lehetővé
teszik az életet, és a Földön végbemenő fejlődési folyamat
csodálatosan kihasználta ezt a lehetőséget. Harminc évvel ezelőtt még
ez lett volna az uralkodó vélemény. A fizikusok megpróbáltak egy
„mindenelméletet” találni, amely kimutatta volna, hogy a
Világegyetem csak ilyen lehet. Azt várták, hogy az egész olyan, mint
egy kirakós játék: csak egy megoldása van. Ha egyetlen darabka alakja
megváltozik, a kép nem áll össze. De az idő múlásával, amint a
tünékeny „mindenelmélet” egyes részei fel-felvillantották valószínű
jellemzőit, egyre nehezebben látszik teljesíthetőnek az egyszerű
remény, hogy találunk egy kényszerzubbony-elméletet, amely mindent
rögzít és megmagyaráz. Egyre nagyobb a távolság a Világegyetem
meghatározásához szükséges adatok (törvények, állandók és
kozmológiai tulajdonságok) és egy használható mindenelmélet között.
Az 1980-as évek húrelméletéből kifejlődött első próbálkozások után,
amikor kiderült, hogy öt jelölt is van, az egyetlen elmélet reménye
egyre halványabbnak tűnt. Aztán úgy látszott, az öt elmélet hátterében
egy közös – egyelőre még ismeretlen – M (= misztérium)-elmélet
húzódik meg, amelyet azonban még meg kell találni. Később világossá
vált, hogy az elméleteknek végtelen sok, az öt megtalált között
interpoláló kontinuuma létezik, amelyek közül az M-elmélet csupán az
egyik. A mindenelméletek hatalmas tárháza nyílt meg. 10
Úgy tűnik, a Világegyetem sokkal több tulajdonsága véletlenszerű
vagy rugalmas, és ekként lehet akár egészen másféle is anélkül, hogy a
mindent meghatározó mindenelmélet sérülne. Az alapvető természeti
állandók és tulajdonságok közül csak néhányat határoznak meg a
mindenelmélet matematikai következményei, a továbbiak
véletlenszerűen látszanak felbukkanni a lehetőségek hatalmas
tárházából. Még nem tudjuk, hogyan lehetne meghatározni, melyek a
„legvalószínűbb” kombinációk. De még ha tudnánk, sem világos, mire
mennénk ezzel a tudással. Ha a tulajdonságok legvalószínűbb
kombinációja olyan világegyetemet ír le, amelyben nem lehetséges az
élet, akkor az nyilván nem a mi Világegyetemünket írja le (9.3. ábra).
Lehet, hogy az „életpárti” kombinációk csak egy kis sziget a
lehetőségek hatalmas tengerében, de Világegyetemünk mégis ezen a
kis szigeten van.

9.3. ábra Egy adott természeti állandó értékeinek egy lehetséges

eloszlása. Elképzelhető, hogy az elmélet által kiadott legvalószínűbb
érték nem esik azokba a szűk intervallumokba, ahol az élet lehetséges.
 A legvalószínűbb mindenelmélet-család szerint a Világegyetemnek
nem három, hanem tíz dimenziója van. Csak tíz dimenzióban tűnnek el a
különböző természeti erők közötti zavaró végtelenségek. Ezt az állapotot
csak úgy tudjuk összeegyeztetni azzal, hogy a Világegyetem makacsul
csak négy dimenzióját mutatja (három térbelit és az időt), ha feltételezzük,
hogy a további hat dimenzió mind térbeli, és észlelhetetlenül kicsiny, csak
három lett csillagászati nagyságú, amint azt a 9.4. ábrán látjuk.

9.4. ábra Ha Világegyetemünkben kilenc térbeli dimenzió van, akkor

csak három „nőtt meg”, és a többi hat kicsi, és mérete nagy
pontossággal nem változik. A nagy vagy változó extra dimenzióknak
megfigyelhető hatása lenne háromdimenziós terünkben.

Miért éppen három? Nem tudjuk. Könnyen lehet, hogy mélyebb oka
annak, hogy miért három és csak három dimenzió nőhet nagyra, de az is
lehet, hogy a Világegyetem kezdetekor hozták éppen így a véletlenszerű
események. Ha ez a helyzet, nincs rá semmi ok, hogy a helyzet máshol is
ugyanilyen. Lehet, hogy egy végtelen Világegyetem egyes részeiben
három nagy térdimenzió van, máshol kettő, megint máshol kilenc, és így
tovább. A dolgok helyről helyre változnak. Csak annyit mondhatunk,
megtanultuk, hogy az atomos szerkezet és az élet csak ott létezik, ahol
három nagy dimenzió van.11 Elképzelhető, hogy egy végtelen
Világegyetem mélyén megvalósul a többi dimenzió is, más számú
dimenziók léteznek, de ezek a világok „meddők”, élő megfigyelők nélkül.
Itt egy másik megközelítés bontakozik ki az élethez szükséges
finomhangoláshoz. Ha a végtelen Világegyetem állandói és egyéb
tulajdonságai másutt másmilyenek, akkor legalább mi olyan területen
kötöttünk ki, ahol a körülmények az életet segítik. Mindegy, hogy
pontosan hogyan kell „finomhangolni” az élőlények létezéséhez, észre
kell vennünk ezeket a finomhangolásokat, ahol létezünk, mert nincs
módunk másféle világegyetem megfigyelésére.
 A fiatal Világegyetem korai történetét taglaló komoly elméletek
elkerülhetetlenül olyan végtelen világegyetemhez vezetnek, amelynek
tulajdonságai helyről helyre változnak. Ezek közül a legnépszerűbb Alexej
Vilenkin és Andre Linde felfúvódó világegyeteme. Ez a felfúvódó
világegyetem elméletének egy általánosítása, és Világegyetemünk számos
nagyléptékű tulajdonságát megmagyarázza. Az elmélet szerint a
Világegyetem történetének első 10-35 másodperce során egy nagyon rövid
gyorsulási szakasz zajlott le, amelyet a nagyon magas hőmérséklet miatt
megjelent új anyagformák váltottak ki. Ezek az új anyagok gyorsan
sugárzássá alakultak, és a Világegyetem felvette a lassulóan táguló
viselkedést (9.5. ábra).

9.5. ábra A felfúvódási folyamat során a tér egy nagyon kicsi darabkája
hatalmasra tágul. Így a Világegyetem kezdete után nagyon rövid idővel
olyan térrészek, amelyek elég kicsinyek voltak az egyenletesség
fenntartásához, egy fénysebességgel zajló fizikai folyamat során
könnyen nagyobbra nőhetnek, mint a ma látható teljes Világegyetem.
Az ábrán azt látjuk, hogy az egyik ilyen régióban az idő függvényében
hogyan változik a méret és a hőmérséklet. A hirtelen lehűlés után a
szokatlan anyagformák lebomlása, illetve a rövid ideig ható,
felgyorsult felfúvódást fenntartó energia hatására a felfúvódott terület
ismét felmelegszik. Utána hűlni kezd, és ez a folyamat máig tart.

A tágulási ütemben tapasztalt átmeneti hullámvölgy ténylegesen

lehetővé tette, hogy a Világegyetem ma látható része egy olyan kis
kvantumfluktuáció tágulásából keletkezzék, amely elég kicsi volt ahhoz,
hogy a dolgok egyenletesen történjenek a belsejében. Ezen belül azonban
véletlen jellegű, kvantumszintű fluktuációk léptek föl.12 Amint a
Világegyetem tágulása lassul, ezek a markánsan eltérő hőmérséklet- és
sűrűségváltozatok nagy területekre húzódnak szét. Észlelhető sugárzásban
ma is tapasztaljuk ennek nyomait, mivel kis hőmérséklet-különbségek
adódnak az égbolt különböző pontjai között. Feltételezve, hogy
környezetünkben a fizikai törvények lényegében változatlanok, nagyjából
tudjuk, hogy milyenek ezek a kis ingadozások, és megvizsgálhatjuk, hogy
az ezeknek megfelelő ingadozások kimutathatók-e a Világegyetem
tágulása kezdete óta itt maradt sugárzásban.
Ezeknek a Világegyetem fiatal korából származó igen kicsiny
hőmérséklet-ingadozások felderítése volt az elmúlt húsz év kozmológiai
megfigyeléseinek fő célja. Figyelemre méltó sikertörténetről
számolhatunk be. A legújabb technológiával végzett kísérletek sorozatait
hajtották végre magasan szálló ballonok, valamint műholdak bevonásával,
és ezek révén képet kaptak a háttérsugárzásban észlelhető ingadozásokról.
A legjelentősebb megfigyelésről egy 2003 elején történt bejelentés adott
hírt. Ezeket a NASA Wilkinson Microwave Anisotropy Probe (=
mikrohullámú anizotrópia szonda, WMAP) műholdja végezte.13 Az
eredmények a 9.6. ábrán láthatók.

9.6. ábra A WMAP műhold megfigyelései a háttérsugárzásban észlelt

hőmérséklet-ingadozásokról, és a legegyszerűbb felfúvódási elmélet
által számított értékek (szürke vonal).
 Ezen a képen látszik, hogy milyen figyelemre méltó, részletekbe
menő egyezés van a legegyszerűbb felfúvódási elmélet által számított
értékek és a WMAP mérései között. A WMAP-megfigyelések mérései
nagyon pontosak, és az elméletnek igen kicsi a mozgástere ahhoz,
hogy a kapott adatokat a megrajzolt görbe köré illesszék. Ez kiváló
bizonyíték arra, hogy a felfúvódás legalábbis az igazság egy része;
tudunk már valamit arról, mi történt röviddel azután, hogy a
Világegyetem tágulni kezdett. Megdöbbentő, hogy a Világegyetem
története első 10-35 másodpercének eseményei olyan jeleket adtak le,
amelyek nyomai ma is értékelhetőek. Még fantasztikusabb lett volna,
ha az erre meglepően rímelő rajz tizenhatodik századi szerzője ismeri
az azóta felfedezett eredményeket (9.7. ábra).

9.7. ábra A Világegyetem teremtése a semmiből. A szerző Charles de

Bouelles francia filozófus; a mű 1510-ben keletkezett, A teremtés
hetedik napja címmel. Isten életet lehel embrió-világegyetemébe –
szinte emlékeztet a felfúvódási elmélet korabeli változatára.
 A Vilenkin-Linde-elmélet szerinti világos előrejelzések és a
számtalan, nagy pontosságú megfigyelés lenyűgöző egyezése miatt
vesszük komolyan a felfúvódó világegyetem elméletének a
világegyetem végtelen mivoltára vonatkozó következményeit.

Felfúvódás mindenütt
„Megismerhető lenne a Világegyetem? Istenemre, nekem éppen elég
eligazodni a kínai negyedben.”
Woody Allen14

A végtelen felfúvódó világegyetem gondolata új változatok forrása a

Világegyetem szerkezetében. A kis buborék, amely nagyobbra fúvódik fel,
mint a Világegyetem ma látható része, csak egy a sok közül – a végtelen
sok közül. Mindegyikük más mennyiségű felfúvódó táguláson megy
keresztül. Az eredmény egy felfúvódott Világegyetem lesz, ahol a
különböző struktúrák az egyik kis régiótól a másikig nagyobbá válnak
azáltal, hogy eltérnek a sűrűség és hőmérséklet kiterjedésében és a
Világegyetem egyik részétől a következőig terjedésében. Mi egy olyan
területen élünk, amely egyetlen kis buboréktól örökölte „genetikai kódját”,
de ha messzebbre utazhatnánk, mint amekkora távolságot a fény a tágulás
kezdete óta megtett (ez több mint 14 milliárd fényév), előbb-utóbb olyan
területre érnénk, amely egy másik buboréktól egészen másféle szerkezetet
örökölt. Egy végtelen felfúvódó világegyetemnek ijesztően bonyolult a
térképe.
A tágulás minden szerkezeti lehetősége, a megfigyelhető
Világegyetemünk sűrűsége és hőmérséklete átjárja a végtelen teret, ami egy
végtelen világegyetem kaotikus felfúvódásának eredménye. Valahol a
felfújt buborékok végtelen habjában lesznek olyan területek, mint a miénk,
ahol megteremtődnek az élet feltételei. Az anyagsűrűség egyformasága nem
lesz olyan erős, hogy idő előtt mindenütt fekete lyukak alakuljanak ki, sem
olyan gyenge, hogy az anyagszigetek nem választódnak el a világegyetem
tágulásával, és minden tovább tágul egy alaktalan jövő felé. Az éppen jó
területen1, ahol az anyag nem túl sűrű és nem is túl ritka, lehetséges a
megfigyelők megjelenése. Ha ezek, mint mi is, a hidrogén- és héliumgáznál

1
Az eredetiben a szerző ezt Goldilocks (Aranyfürt)-területnek nevezi egy jól ismert
angol mese nyomán; egy kislánynak meg kellett találnia azt a tányért, amelyen az étel
sem túl hideg, sem túl meleg.
nehezebb atomokból épülnek fel, akkor ehhez sok idő kellett. A felfúvódott
buborékoknak elég nagyra kellett nőniük és legalább tízmilliárd évnyi lassú
nukleáris reakciónak kellett lezajlania a csillagokban, hogy a szén, a
nitrogén, az oxigén és a biokémiához szükséges többi elem létrejöjjön a
hidrogénből és a héliumból.

9.8. ábra (a) A felfúvódó világegyetem különböző részei különböző

mértékben fúvódnak fel. (b) A természeti törvényeket és állandókat
irányító szimmetriák másképpen alakulhatnak attól függően, hogy a
Világegyetem a lehetséges állapotoknak melyik energiavölgyében
állapodik meg. Minden völgyben mások a fizika törvényei, amelyek a
világegyetem tágulásakor és további lehűlésekor jönnek létre. Az A, B,
 C, D és E állapotába eső világegyetem-részeknek más lesz a fizikája,
és csak néhányukban alakulhat ki az élethez szükséges bonyolultság.

A fizikusok sokszor végiggondolták az ilyen összetett világegyetem

lehetőségeit, ahol sok lehetőségsziget van a mi egyetlen
Világegyetemünkben. Kiderült, hogy a felfúvódott buborékok
sűrűségükön és hőmérsékletükön túl még számos tulajdonságukban
különbözhetnek. Az őket felfúvó rövid folyamat végére a buborékok
egymástól nagyon eltérő állapotban lehetnek (9.8. ábra). Mindegyikükben
más természetű erők és állandók lehetnek, amelyek véletlenszerűen
alakulnak ki a lehűlés során. Lehetséges olyan, amelyben csak a
tömegvonzás hat, másokban, mint a mi világunkban, gyenge, erős és
elektromágneses erő is tapasztalható; megint másokban esetleg más erős
erők, amelyek nálunk nem léteznek, vagy észlelhetetlenül gyengék. A
természet törvényei sokféle buborékot hozhatnak létre, amelyekben a
véletlenszerűen kialakult, helyi törvények uralkodnak.
Ez a szerkezet azért figyelemre méltó, mert először van alapos
okunk úgy gondolni, hogy a Világegyetem nem mindenhol
ugyanolyan. Azt várjuk, hogy a látható horizonton túl a szerkezete, sőt,
talán a törvényei és alapvető állandói is minden lehetséges értéket
felvesznek. Egy végtelen Világegyetemben erre a lehetőségek hatalmas
skálája áll rendelkezésre. Világegyetemünk törvényei és állandói nem
univerzálisak, csak olyanok, mint egy „helyi rendeletekkel”
szabályozott kerület egy elképzelhetetlen méretű Kozmopoliszban, ami
szintén sokféleképpen elgondolható.
Láttuk, hogy elődeinknek fantasztikus látomásai voltak erről a
sokféleségről. Nem tudtak eligazodni, így aztán merev teológiai vagy
filozófiai hittételekre hagyatkoztak. A felfúvódó világegyetem
elmélete egy fontos szempontból forradalmi gondolat. Pozitívan
megjósolja, hogy térbeli különbözőségnek léteznie kell.
A felfúvódási elmélet mellett más érvek is szólnak. Nem sokkal
azután, hogy fény derült a térbeli bonyolultságára, felismerték, hogy
ezzel együtt az időben is bonyolult. Amikor egy buborék felfúvódott és
nőni kezdett, megteremtette a további felfúvódás feltételeit a saját
részeiben is. Ha egyszer elkezdődik egy ilyen folyamat, soha nem lesz
vége. A felfúvódó buborékoknak ön-újrateremtő képességük van, és
így különleges statisztikai tulajdonságokkal rendelkező, soha véget
nem érő, elágazó folyamat színterei (9.9. ábra).
Ebben a lépcsőzetesen újratermelődő folyamatban is kereshetjük a
helyünket. Az egyik olyan területet foglaljuk el, amely eléggé kitágult
ahhoz, hogy legyen benne idő a csillagok kialakulására és a biokémiai
elemek kifejlődésére. Míg az elmélet szerint a folyamat végtelen, még
tisztázatlan, hogy volt-e kezdete. Azt gondoljuk, hogy bár az egyes
területeknek volt kezdete, de az egész folyamatnak, illetve magának az
időnek nem feltétlenül. A folyamatot ezért nevezik örök felfúvódásnak.

9.9. ábra A folyamatos felfúvódás ezen az ábrán örök, fraktálszerű,

elágazó folyamatként jelenik meg: a Kandinszkij-világegyetem. A
hegyek jelölik a felfúvódó területeket, és belőlük további hegyek
emelkednek ki egy végtelen fraktálfolyamatban, amely betölti a teret. 15

Ugyanúgy, mint a véletlenszerű felfúvódási folyamat során, a

felfúvódott buborékok mindegyikében különböző természeti erők
léphetnek fel, a fizikai állandók némelyike (vagy akár az összes) más
és más értéket vehet fel, és más lehet a tér- és idődimenziók száma is.
Ez arra a következtetésre csábít, hogy a világegyetem-szerkezetek
minden logikailag lehetséges változata megvalósul a lehetséges
világok széles választékából. Ezek a példák fontosak ahhoz, hogy
megértsük, mit is jelent az összes lehetséges világ fogalma, mert
megmutatják, maguk a fizikai törvények hozhatják létre a logikailag
lehetséges körülmények végtelen skáláját a Világegyetemen belül, ha
az végtelen méretű, és nem kell olyan metafizikai fogalmakat
bevonnunk, mint „más világegyetemek” létezése párhuzamos
valóságokban. Egy végtelen világegyetemben elég hely van az összes
lehetőség megvalósulására. Ez a multiverzum megmaradásának
lehetősége.
Vajon megfigyeléssel meg lehet-e győződni az elmélet
helyességéről: jelenleg ezt nehéz elképzelni. A miénktől különböző
kozmológiai szerkezet, a másféle fizikai törvények és természeti
állandók éppen meghatározásuk szerint túl vannak a számunkra látható
horizonton. Távcsőbe nézve soha nem lesznek láthatók. Bár elvileg
hirtelen megpillanthatnánk az ilyen világokat a messzi-messzi jövőben,
ehhez azonban teljesen valószínűtlen egybeesésre lenne szükség: miért
fúvódott volna fel saját buborékunk pontosan olyan kevéssé, ami még
éppen elég időt biztosított volna az ember kifejlődésére, illetve
távcsövek építésére?
Ennél sokkal valószínűbb, hogy buborékunk sokkal nagyobbra nőtt,
mint a ma látható Világegyetem. Soha nem járhatjuk be, ami nem baj,
mert ellenkező esetben ez katasztrófát jelentene Világegyetemünk
számára. De ennek ellenére mégis van egy kis esély közvetett
bizonyítékot szerezni arról, hogy más törvényeknek engedelmeskedő
más világok léteznek a horizont mögött. Ha lenne egy olyan elmélet,
amely megengedi ilyen világok létezését, az azt is állítaná, hogy az
egyes világok valamilyen rájuk jellemző, megfigyelhető jelet
bocsátanak ki, míg, ha nem léteznek, akkor ilyen jelet nem találni. A
jel lehet például a korai Világegyetem háttérsugárzásában kimutatható
egyenetlenség. Így csupán abban az esetben zárhatnánk ki más világok
létezését, ha arra további tapasztalati tények utalnának. Ennél többet
valószínűleg nem remélhetünk. Végül is nincs okunk azt hinni, hogy a
Világegyetem a mi kényelmünkre készült. Nincsen különleges jogunk
elvárni, hogy a Világegyetem minden tulajdonságát a rendelkezésünkre
álló megfigyelési módszerekkel felmérjük; ez ellenkezne a
kopernikuszi elvekkel.
Tudatos beavatkozások – sötét zsaruk
„A Csillagkészítő amikor felállította egy kozmosz elveit és
megteremtette annak kiinduló állapotát, általában megelégedett azzal,
hogy nézze, mi történik; de néha beleavatkozott az ügyekbe, vagy a
saját maga által felállított természeti törvények áthágásával, vagy új,
hirtelen megjelenő, formáló elv bevezetésével, vagy közvetlen
kinyilatkozással formálva a teremtmények elméjét. Az én álmaim
szerint ez néha javított a kozmikus szerkezeten, de még gyakrabban
előfordult, hogy a beavatkozás az eredeti terv része volt.”
Olaf Stapledon16

Ha a felfúvódó buborékokban olyan körülmények keletkezhetnek,

amelyek lehetővé teszik a reprodukciójukat, akkor esetleg mi magunk
is létrehozhatnánk ezeket? Ijesztő gondolat. Felveti a kérdést, hogy az
értelemnek milyen hatása lehet a kozmikus környezetre. Világos, hogy
az emberi lények, értelmüknél fogva, és azért, mert képesek
cselekedeteik egyes következményeit előre látni, nagy hatással voltak a
földi környezetre. Megváltoztathatjuk, hogy a Föld felszínének
bizonyos részei hogyan fejlődjenek, módosíthatjuk az időjárást,
beleavatkozhatunk más élőlények populációjának alakulásába, sőt
megváltoztathatjuk a közeli bolygókon a törzsfejlődés természetes
menetét.
A tudósok megszokták, hogy kiiktatják magukat az egyenletekből és
a végzett kísérletekből. A világ megfigyelése ahhoz hasonlított,
ahogyan egy madarász tökéletes búvóhelyéről figyeli a madarakat. A
XIX. század fizikájában a világ megfigyelése nem volt hatással a
megfigyelt jelenségekre. Ez az állapot visszavonhatatlanul
megváltozott a kvantumelmélet felfedezésével. Hamarosan felmerült a
kérdés, hogy mi történne, ha a szabad akarat és az értelem
beleavatkozna a fizikai kísérletekbe.
A XIX. század folyamán James Clerk Maxwell híres angol fizikus
korszakalkotó gondolatkísérletet talált ki. Képzeljük el, hogy egy szoba
két részre van osztva egy fallal, amelyen egy kis tolóajtó van (lásd a
9.10. ábrát). Ha az ajtó nyitva van, akkor a molekulák előbb-utóbb
visszapattannak a falakról és egymásról, és ez olyan gyorsan történik,
hogy hamarosan egyensúlyi állapot következik be, és a hőmérséklet
(vagyis a molekulák átlagos sebessége) ugyanakkora lesz az egész
szobában.
 Maxwell itt felteszi a kérdést: mi van, ha egy démon van a
szobában, aki meg tudja különböztetni egymástól a gyorsan és a lassan
mozgó molekulákat? Úgy kezeli az ajtót, hogy a gyorsan mozgó
molekulákat engedi át a szoba egyik felébe, a lassúakat pedig a másik
felébe. Mi történik? Az egyensúlyi helyzet helyett a szoba egyik fele
tele lesz gyors molekulákkal, tehát az a rész felmelegszik, a másik fele
pedig lehűl. Ha ezután nyitva hagyjuk az ajtót, a hőmérséklet-
különbséget felhasználhatjuk egy gép működtetésére, tehát „ingyen”
tudunk munkát végezni. Úgy látszik, a termodinamika egy alapvető
törvénye megsérül.

9.10. ábra James Clerk Maxwell válogató démona a szoba

elválasztófalába épített tolóajtó kinyitásával és becsukásával elválasztja
egymástól a gyors és a lassú mozgású molekulákat. Ha minden gyors
molekula az egyik részbe ér, az melegebb lesz a másik résznél,
látszólag megdöntve ezzel a termodinamika törvényeit.

Szerencsére a paradoxon közelebbi vizsgálatakor kiderül, hogy nem

lehet kibújni a termodinamikai törvények alól, ha a démon minden
energiaigényét figyelembe vesszük. Munkát kell végeznie, amikor
megvizsgálja a molekulák sebességét és kezeli az ajtót, majd helyet
készít az információtároló egységében a következő méréshez. De
bármilyen érdekes is a paradoxon feloldása 17, számunkra a példában
most az a fontos, mi történik, ha tudatos közreműködők jelennek meg a
tudományos „kísérletekben”. A szabad akarat egy új összetevő, amit
valahogyan bele kellene foglalni az egyenletekbe. És itt nem valami
tudományon túli dologról van szó. Erre oda kell figyelni.
A közvetlen tudatos beavatkozás kérdését először Edward Harrison,
az Arizonai Egyetem kozmológusa vetette fel. Abból a sokakat érdeklő
kérdésből indult ki, hogy lehetne-e világegyetemet „létrehozni”
laboratóriumban. A kozmológusok végiggondolták a – meglehetősen
szélsőséges – körülményeket, amelyek szükségesek lennének a
következő felfúvódási „roham” itteni és mostani beindításához. Ez
nem biztos, hogy olyan felfordulást okozna, mint gondolnánk, mert
lehet, hogy a létrehozott buborék fénysebességgel tágulna, és semmit
nem vennénk észre. Bár fogalmunk sincs, hogyan lehetne ilyesmit
előidézni, lehet, hogy a nehézségeket egyszer majd legyőzzük. Tegyük
fel, mondja Harrison18, hogy ezeket a gyakorlati nehézségeket valóban
át lehet hidalni, és hogy a miénknél sokkal fejlettebb civilizációk
képesek a környezetükben az örök felfúvódás irányítására: esetleg
miniatűr világegyetemeket indítanak be a laboratóriumaikban. 19 És ha
ezt megtehetik, irányíthatják az egyébként véletlenszerű folyamatokat,
amelyek a felfúvódás végén, a miniatűr világegyetem tágulásának
kezdetén indulnak be. Ezt azt jelenti, hogy egyes (esetleg az összes)
keletkező állandót és természeti erőt is megválaszthatják.
Harrison azon töpreng, hogy ha egy fejlett civilizáció rendelkezik
ilyen kozmológiai hatalommal, akkor a létrehozott kis
világegyetemben az életnek jobban kedvező körülményeket hoznának
létre. Akárcsak mi, ők is felfigyelhettek arra, hogy a természeti
állandók egyes értékei és a világegyetem szerkezete jobb esélyt adnak
az élet kialakulására és fennmaradására, mint mások. A feltételezett
világegyetem-készítők bizonyára még pontosabban állítanák be ezeket
az értékeket az új kis világegyetemekben. Az élet kialakulásának
lehető legjobb esélyét hoznák létre.
Mi történne később? A jobban beállított kis világegyetemekben még
fejlettebb civilizációk alakulnának ki (talán úgy, hogy a készítőktől
kapott információkat még gyorsabban dolgoznák fel, mint ők). Ha úgy
tennének, mint elődeik, akkor további kis világegyetemek jönnének
létre, és az állítható állandók közötti kapcsolatokat és tulajdonságokat
még életbarátabbá tennék, mint ahogyan azok náluk alakultak.
Harrison szerint ennek a mesterséges tenyésztésnek 20 az eredménye
sok nemzedék után olyan kis világegyetem lenne, amelyeknek a lakói
szélsőségesen finoman hangolt körülmények között találnák magukat,
ahol a természeti állandók értékei annyira jól illeszkednének
egymáshoz, és a világegyetem szerkezete annyira tökéletes lenne, hogy
a legkisebb módosítás az életet kevésbé valószínűvé, vagy egyenesen
lehetetlenné tenné. És ez az az állapot, amelyben saját
Világegyetemünk valószínűleg van.
A Világegyetem távoli jövője egy olyan lehetséges időpont és hely,
ahol a fejlett technológia a Világegyetem egyre nagyobb részében
befolyásolhatja a fejlődést. Már tudjuk, hogy az embernek egyfajta
védekezést kell találnia, hogy eltérítse a közeledő kisbolygókat és
üstökösöket, nehogy becsapódjanak a Földbe. Egy ilyen becsapódás
vagy közeli találkozás katasztrofális következményekkel járna a
fejlettebb életformákra, és a létrejövő változások megváltoztatnák a
Föld teljes fejlődési folyamatát. De ha tovább gondolkodunk a
Világegyetem távoli jövőjéről, amikor az összes csillag és bolygó
kihunyt, beleütközünk a kozmológusok régi problémájába. Ők annak a
módját keresik, hogyan lehetne az információk feldolgozását – ami az
értelmes élet szükségszerű velejárója – a végtelenségig folytatni. 21 Itt
ismét olyan forgatókönyveket képzelünk el, amelyben a fejlett
civilizációk energiákat nyerhetnek a Világegyetem tágulási ütemének a
különböző irányok mentén tapasztalható különbségeiből, mint afféle
kozmikus árapály-energia forrásból.22 Ha sugárzást indítanak el
különböző irányokban, el lehet érni, hogy ezek különböző ütemben
hűljenek le. A különböző sugarak közötti hőmérséklet-különbség
hőmérsékleti gradienst hozna létre, amellyel egy fajta számítógépet
lehetne üzemeltetni, ha van hozzá hardver, talán elemi részecskék
formájában. Ha a Világegyetem nem tágul a végtelenségig, akkor ezzel
az eszközzel végtelen számú, információt hordozó bitet lehet
feldolgozni a végtelen jövőben.
Ezek a példák mutatják, hogy ha értelmes közbeavatkozók „nyúlnak
bele” a Világegyetem vagy részei viselkedésébe, akkor nagyon
valószínűtlen eseménysorozatok hirtelen bizonyossá válhatnak, ha
megvan hozzá a szándék és a technológia. A szándék pedig legalább
annyira politikai és szociológiai, amennyire tudományos. Csak annyit
állíthatunk, hogy bizonyos események lehetségesek. Nem tudjuk, hogy
be fognak-e következni.
Szimulált világegyetemek
„Színház ez az egész világ, s merő
Szereplő mind a férfi, nő…”
William Shakespeare, Ahogy tetszik (Ford. Rákosi Jenő)

Ha végiggondoljuk a tudatos beavatkozás lehetőségét, az a

multiverzumprobléma teljesen új dimenzióját nyitja meg.
Emlékezzünk csak, hogy a más világegyetemek jelenléte úgy vetődött
fel, hogy azon gondolkodtunk, látható Világegyetemünkben miért van
annyi véletlen életbarát egyezés a természeti állandók között 23, és miért
van annak számos más előnyös tulajdonsága? De ha az összes
lehetséges világegyetemen gondolkodunk, Pandorának egy még
nagyobb szelencéje nyílik meg. Az összes lehetőség között kell, hogy
legyenek olyan világegyetemek, amelyekben fejlett lények élnek, akik
virtuális szimulációval saját világegyetemeket hoznak létre. Ez akkor
lenne lehetséges, ha a miénknél sokszorosan fejlettebb számítógépeik
lennének. Nem csak a galaxisok kialakulását szimulálnák
számítógépeiken (ezt mi is megtehetjük), hanem továbbmennének, és
megfigyelhetnék a csillagok és bolygórendszerek megjelenését. Utána
a csillagászati rendszer mellé felvennék a biokémiát, és a virtuális
rendszerben fejlődésnek indulna az élet és a tudatos lények kialakulása
(mindez olyan sebességre gyorsítva, ami nekik megfelel). Ahogyan mi
meg tudjuk figyelni a gyümölcslegyek életciklusait, ők ugyanúgy
követhetnék az értelmes élet kialakulását, és tanulmányozhatnák a
társadalmak fejlődését, amelyekben viták folynának arról, hogy
létezik-e egy Nagy Programozó, aki a világegyetemüket létrehozta, és
aki az általuk megismert természeti törvényeket áthágva beavatkozhat
a világuk sorsába.
Fejlettebb utódaink miért foglalkoznának ilyesmivel? Erre sok,
önmagában is elegendő ok van, amelyek együttesen szinte
ellenállhatatlanok. Kétségkívül legalább olyan értelmesek és
kíváncsiak lesznek, mint mi magunk. Ha megtehetik, és szeretnek róla
vitába bocsátkozni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb
valaki meg is teszi. De történetírási szempontból is fontos lesz az
alternatív valóságok szimulálása. Tudni akarják majd, hogy mi történt,
mi történhetett volna és mi nem történhetett volna a múltban, ha
azokban az időkben, amelyekről nincsenek ismereteik, különböző
kimenetelű lehetséges események történtek volna.
 A szimulált valóság lehet pusztán a szórakoztatóipar egy ága. Végül
is a számítógépeinken futó legbonyolultabb programok és grafikus
rendszerek nem oktatóprogramok, üzleti számolótáblák vagy
matematikai egyenletek megoldóprogramjai, hanem számítógépes
játékok. Ez csábítja az iparágba a befektetőket.
Egy ilyen egyszerű jövővel kapcsolatban az a legijesztőbb gondolat,
hogy esetleg mi is egy szimulációban élünk. És ez nem is olyan furcsa
gondolat, mint amilyennek elsőre hangzik. Nem a vallás Istenéről van
szó, aki, ha akar, Nagy Programozóként a világ elindítása után
bármikor beavatkozhat (például az ortodox keresztény tantételek
szerint), vagy a kezdet után úgy dönt, hogy nem avatkozik be (mint a
deizmus rendszerében)? Nem is olyan valószínűtlen. Ha egyszer egy
fejlett társadalom képes olyan szimulált valóságokat létrehozni,
amelyek elég bonyolultak ahhoz, hogy megfigyelőket is
tartalmazzanak, akkor végtelen számú ilyen lehet. Így egy
véletlenszerűen24 kiválasztott tudatos megfigyelő a legvalószínűbben
egy szimulált valóság valahányadik generációjának lakója.
A multiverzum-elképzeléssel sok kozmológus próbálja elkerülni a
következtetést, hogy a Világegyetemet egy Nagy Tervező kifejezetten
az élet céljára tervezte volna. Mások azt próbálják vele elkerülni, hogy
egyáltalán beszélni kelljen a finomhangolásról. De most már látjuk,
hogy ha tudatos megfigyelők beavatkozhatnak a Világegyetembe, és
nem csak passzívan, akkor új probléma keletkezik. Ebben az esetben
egy olyan forgatókönyvvel állunk szemben, amelyben istenek végtelen
sokasága jelenik újra meg. 25 Ők a szimulátorok, élet és halál urai az
általuk létrehozott szimulált valóságokban. A szimulátorok határozzák
meg a világukat szabályozó törvényeket. Meg is változtathatják azokat,
a szimulációt akármikor abbahagyhatják, beavatkozhatnak a
szimulációba vagy távol tarthatják magukat, figyelhetik, amint a
szimulált lények vitatkoznak, hogy van-e egy irányító vagy beavatkozó
isten, csodákat tehetnek vagy lopva becsempészhetik saját etikai
elveiket a szimulált valóságba. És ha valakit bántanak, megtehetik ezt a
legkisebb lelkifurdalás nélkül, hiszen játékvalóságuk ugyebár nem
igazi. Még azt is megtehetik, hogy hagyják, hogy a létrehozott
szimulált valóság olyan szintre érjen, ahol saját valóságát szimulálja.
Az ilyen eseményeknek furcsa következménye van. Tegyük fel,
hogy a szimulátorok, vagy legalább az első generációjuk nagyon sokat
tudnak a természeti törvényekről, de mindent nem. Lehet, hogy jól
ismerik a szimulált világegyetem létrehozásához szükséges fizikai és
programozási tényeket, de tudásuk hiányos, vagy még rosszabb:
helytelen következtetéseket vonnak le a természeti törvényekről. Ezek
a hiányok és hibák persze kicsik és nehezen észrevehetőek, különben
az adott „fejlett társadalom” nem lenne fejlett. De a hiányosságok nem
akadályoznák meg őket abban, hogy szimulációkat hozzanak létre és
hosszú ideig futtassanak anélkül, hogy komoly gondok merülnének fel.
De a kis hibák hatása előbb-utóbb valahol jelentkezne. Egyszer-
másszor logikai ellentmondások lépnének fel, és a szimulációban
érvényes törvények hébe-hóba nem működnének. A szimulált világ
lakói nem értenék, mi történik. Nem hinnék el szimulált csillagászaik
megfigyeléseit, amelyek azt mutatnák, hogy a természeti állandók
lassan változásnak indulnak.26
A szimulált valóságok némelyikében néha váratlan működési hibák
lépnének fel. Ez történhet azért, mert a szimulátorok egy része olyan
szimulációs technikát használ, amelyet hatékonynak találtak az összes
többi összetett rendszer szimulációjában, és hibajavító
programrészeket használnak. Ha genetikai kódunknak saját magától
kellene működnie, nem tartanánk ki túl sokáig. A hibák
halmozódnának, és hamarosan sok korai halál és mutáció következne
be. Minket ettől egy hibajavító mechanizmus véd, amely azonosítja és
kijavítja a genetikai kód hibáit. Sok bonyolult számítógépes
rendszernek is van ilyen belső „immunrendszere”, ami védi a hibák
felhalmozódásától.
Ha a szimulátorok hibajavító módszereket használnának
szimulációjuk gyengeségeinek kiküszöbölésére, akkor a szimuláció
állapotában vagy az azt irányító törvényekben egyszer-egyszer
korrekció történne. Titokzatos változásokra kerülne sor más szabályok
szerint, vagy teljesen szabálytalanul.
De mi történik, ha a virtuális mozgásba hozott szimulált valóságok
szimulátorai csak részben ismerik a létrehozott világok hosszú távú
működtetéséhez szükséges törvényeket? Ezek a valóságok teremtőik
alkalmatlansága miatt végül megszűnnének. A hibák
felhalmozódnának. Nem lehetne számítani a fizikai törvények szerint
kiszámított adatokra. A világuk irracionálissá válna. Egy olyan kifejlet
felé közelednének, amely leginkább egy biológiai szervezet halálához
hasonlítható, amikor a halmozódó hibák elérik a végzetes szintet.
Innen egyetlen kiút van: ha létrehozóik beavatkoznak, és a felmerült
problémákat egyenként megoldják, mint a számítógépes
rendszergazda, aki e-mailben javítócsomagokat küld, hogy a
felhasználókat védje a vírusoktól. A szimulált világok létrehozói efféle
ideiglenes közbeavatkozásokra kényszerülnének, talán úgy, hogy
frissítik az általuk ismert fizikai törvényeket, hogy azok magukban
foglalják azt a tudást is, amelyre a szimuláció indítása óta tettek szert.
Az egész nagyon ismerős lehet egy személyi számítógép-felhasználó
számára, aki szinte naponta kap frissítéseket és javítócsomagokat a
használt operációs rendszerhez, hogy az védve legyen az illetéktelen
beavatkozásokkal szemben, illetve hogy pótolja a hiányosságokat,
amelyeket a programozók a rendszer megalkotásakor nem vettek észre.
A szimulált valóságokkal kapcsolatban van még egy probléma. A
szimulátorok számára csábító lehetőség, hogy ne használják a túl
bonyolultnak tűnő természeti törvényeket a világukban, hanem minél
egyszerűbb megoldásokra törekedjenek. Amikor a Disney Társaság
egy filmjében a fény visszatükröződik egy tó felszínéről, nem a
kvantum-elektrodinamikai és optikai törvényeket használják, hogy
kiszámítsák a fény szóródását. Ez rendkívül sok és részletes számítást
igényelne. A valódi fényszóródást olyan elfogadható szabályok alapján
hozzák létre, amelyek sokkal szűkebbek az igaziaknál, de a kapott
látvány nagyon hasonlít a valóságoshoz. Ez történik mindenütt a
számítástechnikai szórakoztatóiparban, és nagyon valószínű, hogy így
kezdődnének a szimulált valóságok is – sőt, bizonyos mértékben már
el is kezdődtek. Gazdasági és gyakorlati okokból így is maradnának, ha
csak a szórakoztatást szolgálnák, és ezért könnyen meg lehetne őket
különböztetni a valódi világtól – amíg tudjuk, hogy hol kezdődnek. 27
Azt is várhatnánk, hogy a szimulált valóságokban nagyjából
egyenletes lesz a rendszer számítástechnikai bonyolultsága. A
szimulált lények bonyolultságának meg kellene közelítenie a
legösszetettebb szimulált nem élő szerkezetekét – ezt Stephen Wolfram
(egészen más okokból, a szimulált valóságoktól teljesen függetlenül) a
„számítógépes ekvivalencia” elvének nevezte. 28
Ha belülről akarjuk eldönteni, vajon valódi vagy szimulált
valóságban élünk, az egyik legelőször felmerülő gond, hogy a
szimulátorok képesek lennének előre gondolkodni, és a
megkülönböztető jegyeket előre eltüntetni a szimulációból. Az ilyen
szimulált valóságban előfordulhatnak ugyan belső különbségek,
amilyenek majd a valódi világban, de ezek is eltüntethetőek lennének
egy újabb beavatkozással, amely belülről eleve elrendeltségnek
látszana. A kérdés, hogy ez milyen mértékben vihető végbe. A
probléma hasonló az először Karl Popper 29 által felvetetthez, amikor
megpróbálta meghatározni a számítógépek önhivatkozásának határait.
Ugyanezt a gondolatmenetet használta egy másik kontextusban a néhai
Donald MacKay több cikkében is,30 amikor az olyan eleve elrendelés
lehetősége ellen érvelt, amelyet megismerhetnek azok, akiknek
jövőjéről szó van. Csak akkor tudhatom előre jövőbeli cselekedeteidet,
ha te azokat nem ismered. 31 Ha megismered, lehetőséged van rá, hogy
máshogyan cselekedj. Így nem lehet feltétel nélküli biztos
kijelentéseket mondani arról, hogyan cselekszel a jövőben. Ugyanez a
gondolatmenet nyilvánvalóan igaz a választások kimenetelének
megjóslásáról32 is: nem lehet nyilvánosságra hozni a választási
előrejelzéseket anélkül, hogy ennek hatásait figyelembe ne vennénk.
Ez a fajta bizonytalanság megszüntethetetlen. Ha az előrejelzést nem
teszik közzé, akkor akár 100%-os is lehet.
A fentiekből látszik, hogy ha szimulált valóságban élünk,
bekövetkezhetnek váratlan üzemzavarok, a természeti állandók és
törvények lassú átalakulásai 33 és annak a felismerése, hogy a természet
„hibái” éppen olyan fontosak, mint a természeti törvények, ha meg
akarjuk ismerni a valódi valóságot.

Akkor tehát hogyan éljünk?

„Ha esetleg egy szimulációban élsz, akkor, ha egyébként mindegy,
kevésbé kell törődnöd másokkal, élhetsz a mának, a világot úgy
alakíthatod, hogy jobb esélyed legyen a meggazdagodásra, várhatod, és
törekedhetsz rá, hogy szerepet játssz a fontos eseményekben, lehetsz
szórakoztatóbb és elismertebb, és elérheted, hogy a körülötted lévő
fontos emberek jobban meg legyenek veled elégedve, és érdeklődjenek
irántad.”
Robin Hanson34

Ha komolyan vesszük a lehetőséget, hogy végtelen számú lehetséges

világ van, amelyekben minden lejátszódik, ami csak lehetséges, akkor
szokatlan következményekkel kell számolnunk. Elképzelhetjük, hogy a
ma rendelkezésünkre álló tudományos és technológiai eredmények
további fejlődése képessé teszi erre utódainkat. A megtapasztalt világ
természetére és valószínű gyarlóságára vonatkozó következtetések
meglepőek, sőt aggasztóak, és eszünkbe jutnak róluk David Hume
filozófus szavai, amelyeket a XVIII. század végén írt.
Hume szkeptikus párbeszédeket írt több, az ő korában divatos
istenérvről is. A „bizonyításokból” kiemeli a teremtés tökéletes
természetéről, az Istenség egyedülvalóságáról és más hasonló témákról
szóló feltételezéseket. Idézzük, amit a sok világról, és azok valószínű
hibáiról írt:

„El kell ismerni, hogy korlátozott rálátásunk alapján nem tudjuk

eldönteni, vajon ez a rendszer tartalmaz-e nagy hibákat, vagy dicséretet
érdemel, ha összehasonlítjuk más, akár valódi rendszerekkel… Ha egy
hajót vizsgálunk, milyen szertelen gondolatot alkotunk a hajóács
zsenialitásáról, aki egy ilyen bonyolult, hasznos és gyönyörű gépet
alkotott? És micsoda meglepetés, amikor kiderül, hogy ő csak egy buta
munkás, aki másokat és képeket utánzott, amelyek a korok hosszú
során át, sok próbálkozás, hiba, helyreigazítás, habozás és
ellentmondások után fokozatosan fejlődött ki? … Lehet, hogy már sok
világ rosszul sikerült az örökkévalóság során, amikor ez a rendszer
kialakult; sok munka történt hiába, sok meddő próbálkozás, és egy
lassú, de folyamatos javulás jött létre a végtelen korok során a
világkészítés művészetében…
Ez a világ, amennyire tudjuk, hibás és tökéletlen, ha egy magasabb
mércével mérjük, és csak az első durva vázlata egy
gyermekistenségnek, aki utána cserben is hagyta, mert szégyellte a
gyatra munkát. Egy függő, kis istenség műve, amelyet a nagyobb
istenségek kigúnyolnak. Egy kivénhedt istenség öreg korának és
szenilitásának terméke, akinek a halála óta különféle kalandokat élt
meg az első lökéstől és aktív erőtől, amit tőle kapott.”35

Hume ironikus forgatókönyvei szerint egy csomó különböző

hatáskörű isten világegyetemeket hoz létre, mint a kisinasok, akik
mesterüket próbálják utánozni. De ha kisebb és kiérdemesült isteneit
szimulátorokkal helyettesítjük, akkor látomása egy olyan birodalom,
amely tele van szimulált világegyetemekkel: egyesek jók, mások
ígéretesek, a többi hibás.
Tehát ha minden lehetséges világ létezik, és egy szimulációban
élünk, amelynek a törvényei nem teljesen konzisztensek egymással,
akkor mi van?36 Nem motiváló, ha (szimulált) tudós vagy, aki
megpróbálja kideríteni, hogyan működik a világ. Bármi megtörténhet
ok nélkül. Nem meglepő, hogy a szimulált valóságokat nehéz
belefoglalni a tudományos világképbe. Inkább a filozófusok veszik
ezeket komolyan, és egyesek arra is felhasználták őket, hogy ezeken a
területeken tárgyaljanak etikai kérdésekről. Szokatlan problémák
vetődnek fel. Robin Hanson szerint lehet, hogy ha valaki szimulált
valóságban él, ez önmagában befolyásolja, hogyan cselekszik. 37 A
szimulált élményeknek, akármilyen valódinak is tűnjenek, nagyobb
valószínűséggel lesz hirtelen, váratlan vége, mint a tipikus
valódiaknak. Hanson ebből arra következtet, hogy „ha minden más
mindegy, akkor kevésbé kell törődni a saját, illetve az emberiség
jövőjével, és inkább a mának kell élni”. Tudjuk, hogy egy filmben
vagy a színházban egy sztárt jó színészek vesznek körül, akiknek
együtt kell működniük vele, de ahogyan távolodunk a sztártól, rosszul
fizetett színészek és statiszták következnek. Lehet, hogy a szimulált
valóságban is ez a helyzet: a saját cselekedeteink által kevéssé érintett
emberek csak rosszul szimulált szereplők, és nem sokat kell törődnünk
velük. És – legalábbis Hanson szerint – ha valaki szimulációjának a
része vagy, légy szórakoztató! Légy híres! Legyél kulcsfontosságú
szereplő! Ezzel megnöveled szimulált létezésed fenntartásának
esélyeit, sőt mások esetleg szintén téged akarnak majd szimulálni.
Ezen tulajdonságok nélkül olyan lehetsz, mint egy véget nem érő
tévésorozat szereplője, akit gyorsan kiírnak a történetből, mehetsz
nyaralni Vlagyivosztokba, és akár vissza se gyere.
Ha azt nézzük, hogy a hírekben szereplő személyek hogyan
viselkednek, arra kell következtetnünk, hogy valószínűleg egy
szimulációban élünk. De azért ez nem olyan biztos. A viselkedés
mikéntje teljesen a szimulátorok erkölcsi beállítottságától függ. Ha
szeretik, hogy szórakoztatják őket, akkor érdemes szórakoztatónak
lenni. De ha valami nemes céljuk van, jobb eséllyel maradhatunk meg
a szimulációban, ha egy igazságos, jó cél érdekében vértanúságot
szenvedünk. Bár nem ajánljuk, hogy ezeket a viselkedési normákat
bárki komolyan vegye és ezek szerint alakítsa az életét, reflektorfénybe
helyezik az erkölcsi filozófia központi problémáit, és azt, hogy az
ember ezekre milyen választ ad. Ha vannak szimulált valóságok, és mi
egy ilyenben élünk, aggasztó lenne, ha az általunk ismertekhez
hasonlítanának. De miért is kellene, hogy ilyenek legyenek? Ha mindig
is a „szimuláció” szóval fejeztük volna ki Isten egyszeri teremtésének
eredményét, akkor valami ilyesféle helyzetben vagyunk, jóllehet
Szimulátorunk a lehető leghatalmasabb.
A szimulált valóságokban való élet ezen következményei miatt
egyesek az egészet annak bizonyítékának tekintik, hogy nincsenek más
világok. Ha a világok legnagyobb része virtuális, akkor megtévesztő
fizikai törvények uralkodhatnak bennük, és ingoványos talajon állunk,
mert semmit nem tudhatunk, hiszen nem áll rendelkezésre megbízható
tudás. Ez a szolipszizmus ellenpontja, és sok hasonló bénító
következménye van a jövőre nézve. Ha minden lehetőség végtelen és
valódi, akkor a valóság többet tartalmaz, mint amennyit el tudunk
viselni.
10. Végtelen gépek
„Minden utazás során végtelen számú utat kell bejárnunk.”
James F. Thomson1

Szuperfeladatok
„Ha hirtelen módunkban állna véges idő alatt végtelen sok feladatot
elvégezni, honnan tudnánk, hogy készen vagyunk?”
Crispin Wright2

A számítógépek sebessége már évtizedek óta ugyanolyan ütemben nő:

körülbelül 24 havonta megduplázódik. Hasonlóan, az egy dollárért
megvásárolható processzorteljesítmény is a kétszeresére nő. A Föld
harmadik leggyorsabb számítógépe, a NEC Earth Simulator
egymagában kb. 40 trillió műveletet végez el. Ha több számítógépet
összekapcsolunk, sebességük a gépek számával arányosan nő. Olyan
sebességekről van itt szó, amelyet sem én, sem az Olvasó nem tud
elképzelni, de ez az irdatlan sebesség tagadhatatlanul véges. A nagy
kérdés nem az, hogy a számítógépek sebessége a 10.1. ábra (készítője:
Gordon Moore, az Intel munkatársa) szerint növekszik-e tovább,
hanem hogy egy számítógép vajon képes lehet-e arra, hogy végtelen
számú műveletet hajtson végre véges időn belül. Sőt nem is kell
feltétlenül számítógépre gondolnunk; vajon van-e olyan gép, amely
végtelen számú műveletet hajt végre véges időn belül? Létezhet-e
efféle Végtelen Gép?
Lehet, hogy első hallásra a Star Trek jut az eszünkbe, de a
filozófusokat és fizikusokat meglepően intenzíven foglalkoztatja ez a
kérdés. Vizsgálata során új terminológia született; ha véges idő alatt
végtelen számú feladatot kell végrehajtani, szuperfeladatról
beszélnek.3
Zénón hírhedt végtelenparadoxonjai nyomán Hermann Weyl volt az első
modern tudós, aki a problémát kutatni kezdte. Weyl egyszerre volt kitűnő
matematikus, fizikus és tudományfilozófus, és alapvető eredményeket ért el
minden területen, amivel foglalkozott. Németországban tanult, és
pályafutását Amerikában folytatta Einstein munkatársaként a Princeton
Intézetben (Princeton Institute for Advanced Study).
 10.1. ábra A számítástechnikában Moore növekedési törvénye egészen
napjainkig jó közelítést ad.

A legtöbb matematikussal ellentétben finitista volt: nem hitt az aktuális

végtelen létezésében, még a matematikában sem. Támogatta Luitzen
Brouwer forradalmi programját, aki száműzni akarta a végtelent a
matematikából. Éppen emiatt szakadt meg Weyl szoros barátsága
David Hilberttel. Weyl először a Zénón-paradoxonban szereplő
végtelen sort vizsgálta, amelynek minden tagja az előző fele:
1
/2 + 1/4 + 1/8 + 1/16 + 1/32 + …
És így tovább, a végtelenségig. A sor összege 4 1. De, mint Weyl
mondja, ha egyméternyi hosszúság valóban a fenti hosszúságú
darabkák összege, akkor itt befejezhető végtelenséggel van dolgunk, és
„Ha valaki ezt lehetségesnek tartja, nincs okunk abban kételkedni,
hogy egy gép ne hajthatna végre végtelen sok különböző műveletet és
döntést véges idő alatt; mondjuk, hogy az első eredmény 1/2 percen
belül születik meg, a második az ezt követő 1/4 percben, a harmadik 1/8
perccel később, és így tovább. Feltéve, hogy az agy hasonlóan
működik, ténylegesen fel lehetne sorolni összes természetes számot, és
így pedig egyértelmű igen/nem választ kaphatunk a természetes
számokkal kapcsolatos bármely kérdésre.”5

Weyl nem hitte, hogy létezhet ilyen gép, mert nem hitt az aktuális
végtelen létezésében. De nem próbálta bebizonyítani, hogy ennek
létezése logikai ellentmondáshoz vezetne, sőt még azt sem, hogy a
dolgot lehetetlen fizikailag megvalósítani.
Öt évvel később James Thomson brit filozófus újra elővette Weyl
problémáját, és ő nevezte el szuperfeladatnak az olyan folyamatokat,
amelyekben véges időn belül végtelen dolog történik. Thomson mint
modern Zénón, a következőket írta:
„Minden utazás során végtelen számú utat kell bejárnunk. Ahhoz, hogy
A-ból B-be érkezzünk, először el kell jutni A-ból A'-be, A és B
felezőpontjába, és így tovább. De logikailag lehetetlen, hogy valaki
bejárja a végtelen számú útszakasz mindegyikét, és ugyanígy
lehetetlen, hogy valaki végtelen sok feladatot hajtson végre. Abszurd
tehát azt gondolni, hogy valaha valaki bármekkora utat is megtett.”

Vizsgálódásai során Zénón arra jutott, hogy ha az idő és a tér

folytonos, akkor bármely szakaszuk végtelen számú részre osztható. 6 Ha
át akarok menni a szoba túlsó felébe, akkor először félútig kell eljutnom,
azután a hátramaradó távolság feléig, és így tovább, vég nélkül.
Thomson arról próbál meggyőzni minket, hogy egy út megtételéhez
lehetetlen dolgot kell véghezvinni, tehát a feladat nem oldható meg. Ez a
következtetés viszont elfogadhatatlan, tehát baj van a kiinduló
feltételekkel. Egyesek szerint nem tehető meg végtelen számú kis utazás,
de ezt nem kell elfogadnunk.7 Mások azt mondják, igaz, hogy jogosan
beszélünk végtelen sok útszakaszról, sőt ezek be is járhatók!
Akárhogy is legyen, a gyakorlati tapasztalataink szerint nem így
jutunk el az egyik helyről a másikra. A felezőpontok végtelen
sorozatának nincs valóságos megfelelője. Most nem arról van szó, hogy
végtelen számú dolgot végzünk el véges időn belül. A valóságban a
dolgok elvégzéséhez munkát kell végezni, és a termodinamika második
törvénye szerint ez entrópianövekedéssel jár. Amikor végtelen számú
ponton keresztül érünk el az egyik helyről a másikra, akkor ilyesmiről
nincsen szó. Tegyük fel, hogy valaki kerékpárral akar eljutni Oxfordból
Cambridge-be. A távolság véges, az út véges idő alatt megtehető. A
mérföldkövek, amelyek mellett elhalad, megmutatják, mennyi van még
hátra. Ezekből is véges sok van. Ha most valaki újabb mérföldköveket
kezd lerakni, méghozzá végtelen sokat, ekkor is mindegyik mellett el
kell haladni, de ez a tény nincs hatással a kerékpárosra. Jelenlétük nem
befolyásolja sem a sebességét, sem a hátralévő út hosszát vagy az út
megtételéhez szükséges időt. A mérföldkövek „ártalmatlan” végtelenek.
Más a helyzet, ha az úton útelzáró forgókeresztek vannak, amelyeken át
kell kelni. Minél több van belőlük az úton, annál több munkát kell
végezni az átjutások során. Végtelen sok ilyen akadály egy véges
távolságon már nem ártalmatlan végtelen. Végtelen munkamennyiséget
kellene elvégezni ahhoz, hogy a kerékpáros átjusson rajtuk, és a
folyamat során végtelenül nagy entrópia keletkezne.8 A Thomson-féle
útparadoxon előtt az ilyen utazásoknak ezt a vonatkozását nem vették
figyelembe.9
Valószerű szuperfeladatok elvégzése valódi tevékenységet jelent, és
nem elég, ha csupán adminisztráljuk a felosztást. Hogyan képzeljünk el
egy szuperfeladatot? Weyl erről nem sokat mondott. Egyszerűen csak
vett egy ártalmatlan végtelent, és feltételezte, hogy létezik olyan gép,
amely működésének minden fázisában megfelezi az utolsó művelet
elvégzéséhez szükséges időt. Az igazi kérdés az, hogy ilyen műveletek
fizikailag lehetségesek-e. Weyl ötletét Thomson egy gondolatkísérlettel
egészítette ki, ami a Thomson lámpája nevet kapta, bár attól, hogy
hivatalos neve lett, még nem biztos, hogy valóban létezik.10
Amikor ilyen példákat vizsgálunk, észre kell vennünk, hogy bár egy
bizonyos feladat, például egy lépés megtétele korlátlanul elvégezhető, ez
nem jelenti azt, hogy a végtelen sok lépés megtételét igénylő feladat
végrehajtható. A végtelen nem csak egy szám. Minőségileg különbözik
a véges számoktól, akármilyen nagyok is legyenek azok. Ezt a
megkülönböztetést jól ábrázolja a Hotel Végtelen, amelybe mindig
beköltöztethetők az új vendégek, még akkor is, amikor tele van. Ehhez
hasonlóan, egy végtelen, de határos folyamatban a határ lehet olyan
tulajdonságú, hogy nem érnek el hozzá az egyes elemek, amelyek
összege kiadja a határt.

Megdörzsöljük Thomson lámpáját

„Kétszer is megtörtént, hogy egy parlamenti képviselő azt kérdezte tőlem:
– Mr. Babbage, kérem, árulja el, a gépe akkor is jó eredményt ad, ha
beadott számok hibásak?
Nem merek belegondolni, micsoda zűrzavar lehet ezeknek az embereknek
a fejében.”
Charles Babbage

Tegyük fel, hogy van egy olvasólámpánk, amely gombnyomásra

kapcsolódik be és ki. Ha ki van kapcsolva, a gomb egyszeri vagy páratlan
számú megnyomására bekapcsolódik, páros számú nyomásra pedig
kikapcsolódik.
 Megjelenik egy démon, és elhatározza, hogy vég nélkül nyomogatni
fogja a gombot, méghozzá úgy, hogy a lámpa 1/2 percig világítson,
majd ne világítson 1/4 percig, ezután ismét világítson 1/8 percig, majd ne
világítson 1/16 percig, és így tovább. Egy perc 11 elteltével végtelen
sokszor nyomta meg a gombot (10.2. ábra). A nagy kérdés az, vajon
ekkor világít-e lámpa vagy sem?

10.2. ábra Thomson lámpája. Vajon világít-e 1 perc elteltével?

 A legkézenfekvőbb válasz, hogy nincs ilyen démon és ilyen lámpa sem.
Fizikailag lehetetlen ennyit kapcsolgatni. Ez lenne egy fizikus vagy
mérnök válasza. Tudjuk, hogy a kvantummechanika szerint nem tudjuk
tetszőleges pontossággal egyszerre mérni az energiát és az
időintervallumokat.12 Előbb-utóbb már nem tudnánk mérni, hogy mennyi
idő múlva történik a következő kapcsolás. De még ha tudnánk is, nem
tudnánk mit kezdeni a folyamatosan növekvő sebességgel, ami ahhoz kell,
hogy egy percen belül végtelen sok gombnyomásra kerüljön sor.
Ha félretesszük az ilyen válaszokat, amelyekkel nem szállhatunk
vitába, a filozófusokat még mindig az érdekli, hogy nem követünk-e el
valamilyen tisztán logikai hibát, amikor amellett érvelünk, hogy végtelen
sok feladatot nem lehet véges idő alatt elvégezni. Valljuk be, a kérdés igen
különös. Mintha azt kérdeznénk, mi egy végtelen sorozat utolsó tagja.
Vegyük például a természetes számokat: 1, 2, 3, 4, 5, 6…, és így tovább, a
végtelenségig. Mi a legnagyobb egész szám? Páros vagy páratlan? Ez
ugyanaz a kérdés, mint hogy a lámpa világít-e egy perc múlva?13
Az ilyen fantasztikus berendezések a matematikusokat csalóka
délibábokkal kecsegtetik. Az irracionális számoknak – ilyen pl. a pi –
π = 3,14159…,
végtelenül sok tizedes jegyük van. Ezek a számok nem írhatók fel
két egész szám hányadosaként, akármekkorák legyenek is azok.
Vannak olyan aritmetikai eljárások, amelyekkel a π tetszőlegesen sok
tizedesjegye meghatározható.
A matematikusok szerették volna tudni, hogy van-e valami
szabályszerűség a π tizedesjegyeinek végtelen sorozatában, de eddig
még nem találtak ilyet. Statisztikai szempontból egy tipikus
irracionális számról van szó. 14 A néhai Carl Sagan egy tudományos-
fantasztikus történetet (a címe: Contrast, vagyis Kontraszt) írt arról,
hogy titkos üzenet van a π tizedesjegyeinek sorozatában.15 Csak fejlett
technológiával rendelkező civilizációknak lesz olyan számítógépes
kapacitásuk, hogy ezt az üzenetet kiolvassák és megfejtsék, és így a
létezés következő szintjére jussanak.
Ugyanakkor egy végtelen gép, amely képes lenne szuperfeladatok
elvégzésére, véges időn belül meg tudná határozni a π összes
tizedesjegyét. Hogyan? Csak követnie kellene a Thomson-lámpa
szerinti munkamenetet (10.3. ábra). Az első 1/2 percben kinyomtatná az
első tizedes jegyet, a másodikat 1/4 perc múlva és így tovább. Egy perc
elteltével végtelen sok tizedesjegyünk lenne.
 π = 3,14159 2653589793 23846 26433 83279 50288 41971 69399
37510 58209 74944 59230 78164 06286 20899 86280 34825
34211 70679… és így tovább, a végtelenségig.
10.3. ábra A π szám tizedesjegyei végtelen sorozatának kezdete. Ha a
sorozat véletlenszerű, akkor előbb-utóbb minden lehetséges
számsorozat előfordul majd a végtelen listában.

Ha ez megvalósítható, akkor ennél meglepőbb dolgokat is

elérhetünk. Alan Turing, a számítástechnika úttörője bebizonyította,
hogy vannak olyan matematikai műveletek, amelyeket egyetlen
számítógép sem képes véges számú lépésben elvégezni. Ezeket
kiszámíthatatlan műveleteknek nevezik, és szorosan kapcsolódnak
Kurt Gödel híres nemteljességi tételéhez, amely szerint vannak olyan
aritmetikai állítások, amelyeket az aritmetikán belül nem lehet sem
bizonyítani, sem cáfolni. A kiszámíthatatlan feladatokat nem lehet egy
séma ismétlésével elvégezni. Új módszert kell bevezetni minden
lépésben. Sok, bizonyíthatóan kiszámíthatatlan műveletet ismerünk.
Ezek meghatározó tulajdonsága, hogy ha egy számítógép dolgozna
rajtuk, soha nem állna le.
Egy olyan számítógép, amely képes lenne szuperfeladatok
elvégzésére, forradalmian új lehetőségeket nyitna meg. A
kiszámíthatatlan feladatok véges idő alatt megoldhatók volnának. Túl
ezen, sok megoldatlan matematikai probléma eldönthető lenne, ha
végig lehetne vizsgálni a végtelen sok lehetőséget.
Vegyük például az 1742-ből származó Goldbach-sejtést. Arról az
állításról van szó, amely szerint minden páros szám felírható két
prímszám összegekén. Például: 4 = 2 + 2, 6= 3 + 3, 8 = 5 + 3, 10 = 7 +
3, és így tovább. Néhány éve az angol Faber kiadó megjelentetett egy
regényt16, amelynek hőse egész életében a Goldbach-sejtést szerette
volna bebizonyítani. A könyv reklámkampányának részeként a kiadó
egymillió fontot ajánlott fel annak, aki bebizonyítja vagy megcáfolja a
sejtést. Sajnos eddig még senki nem jelentkezett, és a pénz még mindig
a Faber bankszámláján van.17 Vannak, akik szerint az ilyen mély
megoldatlan kérdések eldönthetetlenek abban az értelemben, ahogyan
azt a Gödel-tétel állítja. Vannak olyan állítások, amelyekről be lehet
bizonyítani, hogy eldönthetetlenek, de a Goldbach-sejtés nem ilyen. Ez
azért sajátságos, mert ha tudnánk, hogy eldönthetetlen, abból már
következne, hogy igaz. Ha ugyanis eldönthetetlen lenne, akkor egy
számítógép megkereshetné valamennyi páros szám összes felbontását
két szám összegére, és a keresés során nem találna ellenpéldát. A
sejtésnek tehát igaznak kellene lennie.
Képzeljük el, hogy szuperfeladatok végrehajtására képes
számítógépek el tudnák dönteni, hogy kiszámíthatatlan műveletekre
hivatkozó sejtések igazak-e. Ha véges időn belül módszeresen bejárva
az összes lehetőséget, a végén kiírnák, hogy „igaz” vagy „hamis”, és
leállnának. A matematikusok számára ez nem olyan izgalmas, mint
amilyennek első hangzásra tűnik. Őket nemcsak az érdekli, hogy a
sejtések, például a Goldbach-sejtés igazak-e vagy hamisak, hanem az
is, hogy mindez hogyan bizonyítható. Egyre újabb bizonyítási
módszereket keresnek. Közismert példa erre, ahogy Andrew Wiles és
Richard Taylor bebizonyította a Nagy Fermat-sejtést. 18 Munkájuk
révén ez nem volt több, mint speciális esete egy sokkal általánosabb
eredménynek, amely aztán seregnyi hagyományos probléma újfajta
megközelítését és megoldását tette lehetővé. A számítógépes keresés
eredményeként adódó „bizonyításokkal” nem nyílik lehetőség
ilyenfajta áttörésre. Olyan ez, mintha megnéznénk egy példatár végén
a megoldást. Ha egy Goldbach-típusú sejtést egy végtelen számítógép
igazolna, az bosszantaná a matematikusokat, hiszen nem derülne ki
belőle, miért igaz a tétel. Ha viszont nem igaz, akkor nem maradunk le
semmiről. A számítógépnek soha nem kellene szuperfeladatot
végeznie, ugyanis a sejtést cáfoló ellenpéldát véges idő alatt
megtalálná. Az ellenpéldát akár egy matematikus is megtalálhatta
volna. Csak akkor érezhetnénk magunkat vesztesnek amiatt, hogy az
ellenpéldát egy számítógép találta meg, ha a matematikus minden
tudását latba vetve talált volna rá az ellenpéldára.

Egy kis Norse-kód1

„Engedj az útra, ott mutass egy táblára,
És újra meg újra tedd a határra.”
The Eagles, Take it to the Limit

A végtelen eseménysorozatoknak, mint a Thomson-lámpa ki- és

bekapcsolgatása, elképesztő következményei vannak. Tegyük fel, hogy
a végtelen sorban a bekapcsolás helyett a +1, a kikapcsolás helyett a -1

1
Szójáték; Morse – norse = norvég; utalás N. H. Abel norvég matematikusra. (A
lekt.)
értéket vesszük. Az összeadást elvégezve meg tudjuk határozni, hogy a
lámpa világít-e.
Ha bekapcsolt lámpával kezdünk, akkor a be-ki-be-ki-be-…
kapcsolások a következő összeget adják ki:

1-1+1-1+1-1+1-1+1-1+1-1+1-1+1-1+…

Ha véges sok kapcsolás után abbahagyjuk a dolgot, akkor a

végösszeg kiszámolható. Páros számú kapcsolás után nulla, tehát a
lámpa nem ég, páratlan számú után +1, tehát ég.
Így, ha azt akarjuk tudni, hogy végtelen sok kapcsolás után ég-e a
lámpa, meg kell találnunk a végtelen sor összegét. És ez pontosan az a
zavarba ejtő sor, amellyel a negyedik fejezetben már találkoztunk.
Emlékezzünk rá, hogy a sor tagjait csoportosíthatjuk úgy, hogy az
összeg 0, 1 vagy akár 1/2 legyen. Ha az összeg 0, a lámpa ki lesz
kapcsolva, ha 1, be lesz kapcsolva. De a legfurcsább eredményt akkor
kapjuk, ha a tagokat a következőképpen csoportosítjuk:

S = 1 - (1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + 1 - 1 + …)

Ez önmagában még semmi különös, de a negyedik fejezetben láttuk,

hogy a zárójelben lévő végtelen sor megegyezik az eredeti S sorral.
Ezek szerint

S = 1 - S,

vagyis ekkor S = 1/2! Tehát a lámpa nincsen sem be- sem kikapcsolva.
Félig van bekapcsolva, mintha a két alapállapot átlagában lenne.
Ezekből a válaszokból valami fontos derül ki a végtelen sorokról és
a végtelen eljárásokról. Az S alternáló sor nem konvergens. Niels Abel
(10.4. ábra), a nagy norvég matematikus egyszer így beszélt róluk:

„ezeket az ördög találta ki, és nem alkalmazhatók a bizonyításokban.

Használatukkal bármilyen következtetés levonható, és ezért van, hogy
ezek a sorok oly sok hamis állítást és paradoxont eredményeztek.” 19
 10.4. ábra Niels Henrik Abel (1802-29)20

Tehát a sornak nincsen határozott összege. Az összegről csak akkor

beszélhetünk, ha megadjuk, milyen eljárással számítsuk ki. Ez a kérdés
szóba sem jön, ha véges számú tagot adunk össze. Ha a sort leállítjuk
véges számú tag hozzáadása után, akármilyen messze is haladtunk a
sorban, az összeg vagy 1 lesz vagy 0. Most viszont van egy olyan
módszerünk, amellyel végtelen számú kapcsolgatás után számolva a
határértéket, a lámpa be van kapcsolva, és egy másik, amely szerint ki
van kapcsolva. A legkijózanítóbb tanulság, amelyet ebből levonhatunk,
hogy a harmadik módszer szerint a végtelen sor összege 1/2, és ezt nem
adhatja ki egyetlen véges sor sem.
Van valami e körül a végtelen összeg körül, amit annak semmilyen
véges része sem árul el. Az a kérdés, hogy a lámpa be lesz-e kapcsolva
egy perc után, értelmetlen. Nincs rá válasz.

A végjátékprobléma
„Amint volt kezdetben, van most is, és mindig lesz. Vég nélküli világ.”
Nunc Dimittis21

A végtelen gépekkel kapcsolatban van egy másik nyugtalanító

probléma, ami valószínűleg meghaladja az olyan gyakorlati
kérdéseket, mint például, hogy a gombokat lehet-e elég gyorsan
nyomogatni, vagy hogy a gép egymás utáni műveleteit fizikailag külön
lehet-e választani. Ez pedig a végjátékprobléma. Tegyük fel, hogy a
csodálatos új hordozható számítógépünk végtelen számú feladatot tud
végrehajtani a következő órában. Ez mit jelenthet? Mi lenne a
szuperfeladat végső megoldása? Mi lenne a számítógép utolsóként
elvégzett művelete? Egy filozófus így válaszolta meg ezt a kérdést:

„A nehézség szerintem nem az, hogy kevés az idő, a szalag, a tinta, a

sebesség, az erő vagy az anyagi erőforrások és hasonlók, hanem, hogy
el sem tudjuk képzelni, hogyan fejezhetne be a gép egy
szuperfeladatot. Az eredményeket valószínűleg egymás után egy
szalagra nyomtatná, amely keresztülhaladna a gépen, mondjuk jobbról
balra. Így a számítás minden egyes szakaszában a számok sorozata
balra helyezkedne el, és az utoljára kinyomtatott szám lenne
„középen”. Nos, amikor a gép befejezi a feladatot, megnézhetnénk a
szalagon, hogy melyik szám az utolsó. De ha a gép befejezte a π összes
tizedesjegyének kinyomtatását, ezek közül egy sem lehet az utolsó. Mit
gondoljunk erről a helyzetről?”22

Úgy tűnik, logikai zsákutcába jutunk. Ha végtelen számú feladat

elvégezhető egy óra alatt, akkor meg lehetne nézni az utolsóként
elvégzett feladatot. De hát ez lehetetlen! Tegyük fel, hogy a végtelen
feladat egyszerűen az összes természetes szám kinyomtatása: 1, 2, 3, 4,
5, 6… és így tovább. Nincsen legutolsó szám, tehát a gép nem
nyomtathat ki ilyet.
Egy szuperfeladat-hívő válasza erre az lehet, nem várja el, hogy a
végtelen gép minden végtelen listát képes legyen feldolgozni, és a
természetes számok felsorolása éppen egy olyan, ami nem végezhető
el. Csak azért, mert egy feladat éppen nem végezhető el, nem biztos,
hogy mások sem. Egy feladat kudarca nem jelenti az összes többi
kudarcát.
Ez racionális ellenérvnek hangzik, pedig nem olyan meggyőző, mint
első hallásra tűnik. Cantor megmutatta, hogy a legegyszerűbb végtelen
halmazokat „meg lehet számlálni”, ha kölcsönösen egyértelmű
megfeleltetésbe hozhatók a pozitív egész számokkal – ezek a
megszámlálható végtelenek. Ha nem tudjuk leírni az utolsó pozitív
egész számot, akkor megszámlálható lépésből álló bármilyen folyamat
utolsó műveletét sem leszünk képesek leírni. Ez az ennél nagyobb
végtelenségek esetében – például az összes tizedestört esetében – sem
sikerülhet, hiszen ezek tartalmazzák a törtek megszámlálható 23
halmazát, és rajtuk kívül még sok mást is.
 A végjátékprobléma alapvető kihívást jelent azzal az elképzeléssel
szemben, hogy lehet-e véges időn belül végtelen sok dolgot elvégezni.
De azt is láttuk, hogy egyáltalán nem lehetetlen egy véges
intervallumot végtelen sok, egyre kisebb darabra osztani. Zénón és
Weyl példái is ezt mutatják. Akkor miért ne működhetne ugyanígy egy
végtelen gép?

A relativitás és a csodálatos zsugorodó ember

„Főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket, az, hogy egy nap az Úr
előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap.”
Szent Péter24

Ha közelebbről megvizsgáljuk Thomson lámpáját, az alig látszik

valószerűbbnek, mint Aladdiné. Egy valóban működő végtelen géppel
rengeteg probléma lenne. Maxwell démonához hasonlóan, a végtelen
gép érdekes gondolatkísérletek forrásaként keltett érdeklődést
elsősorban azért, mert a klasszikus newtoni fizika nem állít sok
akadályt Weyl vagy mások végtelen gépei elé, hiszen keretei között a
jelek átviteli sebességének nincsen határa, a kapcsolók tehát
akármilyen gyorsan működhetnek.
Itt néhány szót kell ejtenünk a relativitáselméletről. Einstein óta
tudjuk, hogy az információk terjedési sebességének van határa. Van
egy kozmikus sebességhatár: a fény sebessége tökéletes vákuumban.
Ennek az egyszerű ténynek számos meglepő következménye van, és
alátámasztja mindazt, amit a fizikai világról tudunk.
Isaac Newton szerint a fénynek ugyanúgy különböző sebességeit
figyelhetjük meg, mint minden mozgó tárgynak. Álljunk meg az út
mellett egy égő fáklyával a kezünkben; a fény hozzánk képest egy
bizonyos sebességgel mozog. De mi történik, ha elhalad mellettünk
egy autó bekapcsolt reflektorral (10.5. ábra)? Newton erre azt
válaszolná, hogy hozzánk képest az autó fényének sebessége a
reflektorból sugárzó fény sebességének (ez megegyezik a fáklya
fényének sebességével) és az autó sebességének összege. Minden
mellettünk elhaladó autó más sebességgel halad, ezért hozzánk képest
a különböző autók fényének különböző lesz a sebessége. Newton
szerint a fény sebességének nincs felső határa, nem létezik kozmikus
korlát.
 10.5. ábra Newton szerint egy mozgó autó reflektorából származó fény
sebessége különböző lehet az autóhoz, illetve az úthoz képest.

Newton elmélete nem alkalmazható a fénysebességhez közeli

sebességgel mozgó tárgyakra. Einstein bebizonyította, hogy az ok és
okozat kapcsolatának érvényben maradásához a fény sebességének
állandónak kell maradnia függetlenül attól, hogy mihez képest mérjük.
Ez meglepő. Einstein szerint ha egy a földhöz képest U sebességgel
mozgó megfigyelő a mozgásának irányába kilő egy V sebességű
rakétát, akkor ennek a sebessége nem U + V lesz, ahogyan azt Newton
gondolta, hanem

(U + V)/(l + UV/c2),

ahol c a fény sebessége. Ez egy nagyon fontos törvény. Először is

nézzük meg, mi történik, ha a sebességek sokkal kisebbek a fényénél:
U << c és V << c. Ekkor UV << c2, és 1 + UV/c2 értéke körülbelül 1.
Einstein képlete szerint a relatív sebesség körülbelül U + V lesz; a
newtoni elmélet az einsteininek egy határesete, amikor a szóban forgó
sebességek jóval elmaradnak a fénysebességtől.
Mi történik, ha U és V egyaránt c-vel egyenlő, tehát ha a fényt egy
olyan forrás bocsátja ki, amely önmaga is fénysebességgel mozog.
Newton szerint a sebesség 2c lenne. Einstein képlete szerint azonban a
válasz (c + c)/2 = c! Az eredmény soha nem lehet c-nél nagyobb,
akármekkora is legyen U és V, hacsak nem nagyobbak c-nél.
A fény sebessége vákuumban25 állandó, a megfigyelőtől függetlenül.
Ez a modern fizika egyik alapköve.26 Ezért viszont nagy árat kell
fizetnünk. A fény sebességének (ami még mindig a megtett út és az idő
hányadosa) állandó volta miatt a távolságok és az időintervallumok
nem lesznek annyira egyetemesek, ahogyan azt Newton gondolta. Nem
létezhet mindenki által ugyanolyannak mérhető abszolút idő és nem
mérhetjük egyértelműen semminek a hosszát, mert a mérések
eredménye függ a megfigyelő mozgási sebességétől.
 Ha egy rúd hosszát L-nek mérjük, amikor az nyugalomban van, más
értéket kapunk, mint amikor hozzánk képest mozog. Ha állandó V a
sebessége, akkor hossza L' = L(1 – V2/c2)1/2 lesz.
Mivel V értéke mindig 0 és c közé esik, L' mindig kisebb vagy
egyenlő lesz L-lel. A rudat kisebbnek látjuk, mint amikor hozzánk
képest nem mozog; ezt a lehető legnagyobb hosszt nyugalmi hossznak
nevezik.
Ez azt jelenti, hogy a rúd hossza nem abszolút fogalom, mert a
megfigyelőtől függ. Ezért szokták Einstein relativitáselméletét úgy
summázni, hogy „minden relatív”. De ne felejtsük, hogy ez a fény
sebességére nem vonatkozik. Azt minden megfigyelő ugyanakkorának
méri, függetlenül a saját és a fényforrás mozgásától.
Az idővel ugyanaz a helyzet, mint a hosszúsággal. Tegyük fel, hogy
egy óra T időtartamot mér, amikor nem mozgunk az órához képest.
Amikor állandó V sebességgel mozgunk, ugyanezt az időt T' = T(1 –
V2/c2)1/2 értékűnek mérjük. Látható, hogy T' mindig nagyobb lesz T-nél:
a mozgó órák késnek. Az életem hossza attól függ, hogyan mozog
körülöttem a többi ember, akik mérik. A mindennapi életben az autók
és a többi mozgó tárgy sebessége annyival kisebb a fényénél, hogy
ezek a különbségek nem észlelhetők. De ha a nagy sebességű
kozmikus sugarakat és a gyorsítókban lévő részecskéket tekintjük,
akkor már megjelennek a térben és időben mérhető változások. Csak a
velünk együtt mozgó óra méri a „valóságos” időt.
Fontos megjegyezni, hogy a tér és az idő ezen figyelemre méltó
tulajdonságai nem csak optikai illúziók, amelyeket a gyors mozgás
miatt észlelünk, mint ahogyan például egy tárgy képe torzul, ha más
szögből nézzük, vagy, mert a nagy sebességű mozgás kárt tenne az
órákban és deformálná a vonalzónkat. A változások valóságosak. El
kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem rögzített. Azért nőttünk fel
úgy, hogy ennek az ellenkezőjét hittük, mert a környezetünkben észlelt
mozgások sebessége sokkalta kisebb a fényénél. A változások csak a
fény sebességéhez közeli mozgásoknál észlelhetők.
Időzítés kérdése
„A gondolat
És a valóság közé
A mozgás
És a cselekedet közé
Árnyék vetül.”
T. S. Eliot, The Hollow Men (Vas István fordítása1)

Korábban már említettük az entrópiát növelő cselekedetek jelentőségét,

amikor számba vettük, hány feladat végezhető el véges idő alatt. Az
ártalmatlan végtelenségek lépései nem keltenek entrópiát. Most
mutatunk egy példát arra, hogy az ilyen hamis „feladatok” hogyan
sértenék meg az einsteini alapelvet, amely szerint egyetlen jel sem
haladhat gyorsabban, mint a fény a vákuumban.
Tekintsünk egy képzeletbeli létszámellenőrző eljárást, ami ismerős
lehet annak, aki már látott katonai gyakorlatozást. Állítsunk sorba egy
ezredet, egyik katonát a másik mögé. Az első katona azt kiáltja: „egy”.
Amikor az utána álló katona ezt meghallja, ő azt kiáltja: „kettő”, és így
tovább, végig az egész soron. A sor mentén így egy „jel” fut végig,
amelynek a sebessége attól függ, hogy az egyes katonák milyen
gyorsan reagálnak a hallott információra. A jel nyilván nem haladhat
gyorsabban a hangsebességnél, sőt a gyakorlatban ennél jóval lassúbb.
A sebesség, amellyel a jel a sor elejétől a végéig ér, soha nem lehet
nagyobb a hang sebességénél.
Most mutatunk egy másik módszert a jel továbbítására. Mindegyik
katona kap egy rádiós adóvevőt. Ha minden egyes katona kapna egy
előzetesen beprogramozott érkezési idejű külső jelet, akkor a katonák
számára olyan lenne, mintha az egyes válaszok gyorsabban haladnának
a fénynél. Hogyan lehetséges ez, ha egyszer Einstein kinyilatkoztatta,
hogy semmi nem terjedhet gyorsabban a fénynél?
Einstein szerint az információk, azaz a jelek nem terjedhetnek a
fénynél gyorsabban. Amikor a katonák a szomszédjuk kiáltására
reagálnak, akkor egy jel fut végig a soron. Minden kiáltást az előző
vált ki. Információ adódik át. De amikor a katonák egy külső jelre
válaszolnak, akkor nem halad át információ a soron, 27 bár úgy tűnhet
egy külső szemlélő számára, aki nem tudja, mi történik. A külső
szemlélő valójában egymástól független események sorozatát látja,
1
A mű magyar nyelven Vas István fordításában Az üresek címen jelent meg. (A
szerk.)
amelyek nincsenek hatással egymásra. Nincsen jelátadás, tehát nem
sérül az einsteini sebességkorlát. Bármelyik állapotot vesszük, az nem
logikai következménye egy korábbi állapotnak. Nincs tehát szó valódi
szuperfeladatról.

Newtoni szuperfeladatok
Emlékezetes, ahogyan Mr Rogge1 a Zorba, a görög című filmből
híressé vált kavargó görög szirtaki táncra utalt: „Nagyon lassan
kezdődik, azután felgyorsul, és a végén már nem tudod tartani az
iramot.”
Guy Alexander28

Alapvetően fontos, hogy nem beszélhetünk szuperfeladatokról, ha

figyelmen kívül hagyjuk Einstein relativitáselméletének megkötéseit.
Ha mégis így tennénk, akkor – meglepő módon – lehetne végtelen
gépet építeni. A tudományfilozófusok több mint ötven éve töprengenek
ilyesmin anélkül, hogy bevonták volna a fizika legérdekesebb területét,
ahol pedig egyszerű példák adódnak arra, hogy véges időn belül
végtelen sok dolog történhet. Ehhez nem is kell messzebbre mennünk,
mint Newton gravitációelmélete. Ez leírja a különféle tömegek között
fellépő erőt, amely fordítottan arányos az egyes testek közötti távolság
négyzetével. Ez egyszerűen hangzik, de a látszat csalhat. A newtoni
egyenleteknek csak akkor ismerjük a pontos megoldásait, ha két testről
van szó. Ha ennél több test van jelen, a probléma módfelett bonyolulttá
válik, és a testek egy egészen speciális helyzetét kivéve csak nagy
teljesítményű számítógépekkel követhetjük a viselkedésüket. A feladat
azért ilyen bonyolult, mert ha három egyenlő tömeget bocsátunk
pályára, végül „kitaszítják” maguk közül az egyiket, és megállapodnak
a maradék két test kötöttebb pályájánál. Ez a gravitációs „csúzli” hatás
valójában igen hasznos. Az űrrepülések tervezői ennek segítségével
növelik meg a bolygóközi szondák sebességét. Ha megfelelően
számítják ki egy bolygó vagy hold tulajdonságait, a fellépő gravitációs
„lökés” jelentős mértékben növelheti a rakéta sebességét, és így annak
nem kell annyi üzemanyagot vinnie. Közönségesebb körülmények
között is kísérletezhetünk a háromtest-probléma instabil változatával.
Ejtsünk le egy nagy labdát, például egy kosárlabdát mellmagasságból,
1
Ez utalás arra, ahogyan Mr. Rogge, a NOB elnöke a 2002-es athéni olimpia
meglehetősen hisztérikus előkészületeit kommentálta. (A lektor.)
és ugyanakkor egy pingponglabdát is, amely éppen érinti a kosárlabda
legfelső pontját. A nagy labda leér a földre, és amikor visszapattan,
beleütközik a még lefelé tartó kis labdába. A hatás drámai. A
pingponglabda kilencszer olyan magasra pattan, mintha csak a talajra
esett volna!
A matematikusok munkája nyomán Newton gravitációelméletének
néhány különleges tulajdonságára derült fény. Ha négynél több
tömeget veszünk, akkor a newtoni egyenleteknek vannak olyan
megoldásai, amelyben bármelyik két tömeg között bármilyen nagy
lehet az eltávolodás sebessége. A relativitás világában az ilyen
eltávolodás nem nőhet gyorsabban, mint időarányosan. Ez azt jelenti,
hogy a tömegek alkotta rendszerek végtelen nagyok lehetnek, de
régebben úgy gondolták, hogy ehhez végtelenül sok idő kell. 1971-ben
a Northwestern Egyetemen dolgozó Jeff Xia drámai felfedezést tett. 29
Bebizonyította, hogy a négynél több tömegből álló, a newtoni
gravitációs törvényeknek engedelmeskedő rendszerekben véges időn
belül végtelen nagy távolságok keletkezhetnek.
Xia eredeti példáját láthatjuk a 10.6. ábrán. Négy egyenlő tömeg
egy-egy kettős rendszert alkot. Ezek a párok azonos sebességgel, de
ellenkező irányban keringenek egymás körül, tehát a keringések
összege nulla. A keringési síkjuk párhuzamos egymással. Xia ebbe a
rendszerbe bevezetett egy könnyebb testet, amely a két pár között
oszcillál a keringési pontokat összekötő egyenesen. Amikor ez a test
kölcsönhatásba lép az egyik nagyobb tömegű párral, egy háromtest-
helyzet keletkezik, ami a kicsiny testet nagy erővel taszítja visszafelé
úgy, mint a fenti példában a kosárlabda a pingponglabdát. Eközben az
egymás körül keringő két test egy kicsit közelebb kerül egymáshoz.
Xia bebizonyította, hogy ez a folyamat oda-vissza folytatódik, a
keringő párok egyre messzebb kerülnek egymástól, a kisebb tömegű
test pedig egyre nagyobb sebességgel tovább oszcillál közöttük. A két
keringő rendszer távolsága véges időn belül végtelen nagy lesz. Az
egyetlen vigasz, hogy szerfelett valószínűtlen egy ilyen helyzet
megvalósulása. Ez a drámai viselkedés akkor lehetséges, amikor
négynél több testre hat a gravitáció, azt azonban nem tudjuk, vajon
létrejön-e négy test esetében.
 10.6. ábra Xia konfigurációja, amely véges idő alatt végtelen nagyra
nő, és végtelen sok, egymástól fizikailag elkülönülő rezgést végez a
folyamat során. Négy egyenlő M tömegű test két, egymás körül
keringő rendszert alkot; a sebességük azonos, de az irányuk ellentétes.
Egy kisebb, m tömegű test oszcillál a két rendszer között, amint hol az
egyik, hol a másik rendszer löki vissza. Minden egyes
visszapattanáskor nő a sebessége és a gravitáció hatására a keringő
párok tagjai egy kicsit közelednek egymáshoz. A rendszer véges idő
alatt végtelenül nagy lesz, és a könnyebb test végtelen számú rezgést
végez véges idő alatt.

E példa nyomán előttünk van egy végtelen gép. Ez a gép

voltaképpen az ötödik, könnyebb test, amely ide-oda halad a keringő
párok között. Végtelenszer fog oszcillálni véges idő alatt, mielőtt a
keringő párok közötti távolság végtelen nagy lesz. A newtoni világban
lehetséges a végtelen gép, bár a kiinduló helyzet valószínűsége
gyakorlatilag nulla.
Einstein gravitációs relativitáselmélete nem engedi meg az ilyen
jelenségeket. A háromtest-problémában van egy maximális lökés,
amekkorával a testek hatnak egymásra, hiszen a sebesség nem
haladhatja meg a fényét. A gravitációs erő sem lehet akármekkora két
test között, mert nem kerülhetnek tetszőlegesen közel egymáshoz. Ha
mégis megpróbálnák, végül egy helyi gravitációs mezőt képeznének,
amely olyan erős lenne, hogy mindkettejüket egy fekete lyukba zárná.
Íme, egy újabb példa arra, ahogy a fekete lyukak „kozmikus
cenzorként” viselkednek (lásd a 6. fejezet Meztelen végtelenek c.
részében). A fekete lyukak rossz dolognak tűnhetnek, de mint az
öregedés, nem is olyan rosszak, ha meggondoljuk a többi alternatívát.
Nemrég arra jutottam, hogy még az einsteini relativitáselmélet által
leírt táguló világegyetemben is lehetséges, hogy véges idő alatt
végtelen nagy nyomású szingularitások alakuljanak ki valamikor a
folyamatos tágulás közben.30 Az elmélettel még az is
összeegyeztethető, hogy végtelen sok információbit dolgozódjon fel a
szingularitás megjelenése előtti utolsó pillanatokban. Mindemellett
ezekhez a különös megoldásokhoz az kell, hogy az anyagban végtelen
sebességgel terjedhessen az információ. Ha feltételezzük, hogy a fény
sebessége egyetemes határ, akkor a világegyetem nem érhet véget
ilyen hirtelen.

Relativisztikus szuperfeladatok
„Tragikus, hogy egyke iker vagyok”
Peter Cook31

A világ ilyen tulajdonságai miatt a szuperfeladatok kérdése újból az

érdeklődés középpontjába került.32 Lehetséges-e, hogy egy mozgó
megfigyelő végtelen sok számítási műveletet lát, bár a számítógép előtt
ülő programozó csak véges sokat érzékel (10.7. ábra)?
A relativitáselmélet híres motiváló példája az úgynevezett
„ikerparadoxon”. Egy egypetéjű ikerpárnak különböző a jövője. Peti
otthon marad, Pali pedig űrutazásra megy a fénysebességet
megközelítő sebességgel. Pali végül lassít, visszafordul és hazajön,
hogy találkozzon Petivel. A relativitáselmélet szerint Peti sokkal
idősebb lesz Palinál. Az ikerpár térben és időben más élményeken
ment keresztül, mivel Palinak gyorsulásban és lassulásban volt része az
utazás során. Ennek a kalandnak egy sokkal szélsőségesebb
változatában azt is elképzelhetjük, hogy az otthonmaradt testvér
végtelenül öreg lesz a visszatérőhöz képest.
 10.7. ábra Elküldhetünk-e egy számítógépet olyan utazásra, amely
véges időn belül végtelen hosszú számítást tesz lehetővé?

A szuperfeladat fogalma ma már nem olyan világos. Ha az eltelt időt

vesszük figyelembe – ez az az idő, amelyet egy olyan óra mér, amely
együtt mozog a megfigyelővel –, az ikerparadoxon szerint lehetséges,
hogy Peti órája szerint 100 év telt el, Pali óráján pedig csak egy. Ha
még mindig úgy gondoljuk, hogy egy szuperfeladat elvégzéséhez
végtelen sok lépést kell megtenni, meg kell adnunk, hogy ezeket a
feladaton tevékenykedő megfigyelő saját ideje alatt kell elvégezni,
vagy egy másik megfigyelő láthatta úgy, hogy végtelen sok dolog
történt meg valaki más saját idejében.
A természetes követelmény szerint, ami hű az eredeti fogalom
szelleméhez, végtelen sok lépésre kell sor kerüljön a szuperfeladatot
végző gép saját, véges ideje alatt. Ezt valódi szuperfeladatnak fogjuk
nevezni. Másfelől, ha egy gép egy másik megfigyelő saját, véges ideje
alatt végez el egy végtelen cselekedetsorozatot, azt álszuperfeladatnak
hívjuk. Minden saját szuperfeladat álszuperfeladat is, de nem minden
álszuperfeladat valódi szuperfeladat33 (10.8. ábra).
 10.8. ábra A valódi szuperfeladatok az összes álszuperfeladat
részhalmazát alkotják.

Newton régi világképében, amely jó pontossággal írja le a világot,

amikor nem történnek a fénysebességhez közeli mozgások, nincsen
különbség a valódi és az álszuperfeladatok között.
Először a jeruzsálemi Héber Egyetemen dolgozó Itamar Pitowsky
bizonyította be, hogy ha Pali űrhajóját eléggé fel lehet gyorsítani,
akkor ő a saját órája szerint a Világegyetem történetének egy véges
részét tudja végigkövetni, ikertestvére pedig, aki nem gyorsul, saját
óráján végtelen hosszú idő elmúlását figyelheti meg. Elvileg, úgy
látszik, lehetséges egy álszuperfeladat a tér és idő szerkezete, valamint
a relativitáselmélet sérülése nélkül. 34 Pitowsky azt akarta tudni, vajon
ebben az elrendezésben létezhet-e „plátói számítógép”; valami olyan,
amely végtelen sok műveletet végez el a tér és idő egy pályáján
haladva, majd számunkra is láthatóvá teszi az eredményeket. Sajnos
ebben az egyszerű példában a megfigyelő, aki a végtelen történelmet
szemléli, nem érheti el az abban lévő információkat. 35 Nem jutnak el
hozzá. Ahhoz, hogy kapcsolatban maradjon az információforrással,
neki is drámai módon kell gyorsulnia. Végül a g-erők olyan nagyra
nőnek, hogy darabokra hullik, bármiből legyen is.
Ez a szokásos akadály számos olyan egyszerűbb gondolatkísérletben
fellép, amely az álszuperfeladatok meglétét kihasználva, végtelen
problémákat úgy akar megoldani, hogy azok valódi szuperfeladatokká
válnak. Álljon itt egy másik példa. Tegyük fel, hogy Peti és Pali
mindketten ambiciózus ifjú matematikusok, és mindketten be akarják
bizonyítani a híres Goldbach-sejtést vagy annak tagadását. Pali egyre
fanatikusabban keresi a választ, és elhatározza, hogy feláldozza magát
az igazság oltárán. Elindul egy űrhajóval, és azt egy fekete lyuk felé
kormányozza. A fekete lyuk vonzóereje feltartóztathatatlanul maga
felé húzza, sebessége egyre növekszik, amint a középponti
szingularitás felé közeledik. Tudja, hogy ez a saját idejének egy véges
része alatt fog megtörténni, és a végén elpusztul. Közben Peti figyeli.
Saját idejéből végtelen sok telik el Pali halála előtt. Ez nemcsak
vigasztaló a fivérét figyelő matematikus számára, de arra is lehetőséget
nyújt, hogy bátyja számítógépének számításaiból végtelenül sokat
ismerjen meg. Ebből pedig kiderítheti, hogy igaz-e a Goldbach-sejtés.
Sajnos a fekete lyukaknak saját védelmi rendszerük van. A fekete
lyuk horizontja megakadályozza, hogy a Pali által küldött információk
eljussanak kívülre, Petihez. A „kozmikus cenzor” nem szereti a
szuperfeladatokat.
Megint azt látjuk, hogy ha az ikrek mindketten átjutottak volna a
fekete lyuk horizontján, akkor, bár az egyik elküldhette volna a
szükséges információkat a másiknak, a fekete lyuk közepe felé haladva
mindketten darabokra szakadtak volna a gravitáció hatalmas erejétől.
Mindezek ellenére az ilyen egyszerű történetekben, amelyek
szereplői fekete lyukak és felgyorsult utazók, kiderült, hogy Einstein
általános relativitáselméletének görbült téridő-geometriája megengedi
a valódi szuperfeladatok létezését. Az ilyen jelenségek neve
Malament-Hogarth (MH)-világegyetem lett David Malament, a
Chicagói Egyetem filozófusa és egy cambridge-i diák, Mark Hogarth
után36, akik 1992-ben fedezték fel, hogy ilyeneknek van elméleti
lehetősége.
Vannak Einstein általános gravitációelméletének olyan megoldásai,
amelyek MH-világegyetemeket írnak le. Sajnos úgy tűnik, ezeknek
olyan tulajdonságaik vannak, amelyek miatt fizikailag nem
realizálhatóak. Ezek a problémák a következők.

1. Van olyan MH-világegyetem, amelynek jövőjét nem határozza meg

egyértelműen és teljes mértékben ennek adott idejű állapota.
2. Egyes MH-világegyetemekben lehetséges az időutazás. Bár ez nem
teszi őket lehetetlenné, vitatható tényező.
3. Az ilyen világegyetemek egyes lakói azt fogják észlelni, hogy
bármilyen kicsi sugárzás nulla hullámhosszú és végtelen energiájú.
Ha megkísérlik a végtelen sok számítás eredményét elküldeni, az
tönkreteszi az információk fogadóját, őket pedig elpusztítja.
4. A végtelen számú számításhoz szükséges „számítógépnek” végtelen
nagynak kell lennie. Ha végtelen sok eredményt akarunk benne
tárolni, ahhoz hely kell.
 Ezek igen komoly problémák, és úgy tűnik, kizárják annak
lehetőségét, hogy mérnöki szempontból valódi gépet lehessen építeni
egy laboratóriumban, olyat, amely végtelen számú feladatot végez el
véges idő alatt úgy, hogy a folyamat során információkat kaphassunk
és tárolhassunk anélkül, hogy belepusztulnánk. Csak egyféle
forgatókönyv létezik, amelyben a számítások elvégezhetők.

Ősrobbanások és nagy összeomlások

„Ha végrehajtva, azzal vége voln’:
Jó volna gyorsan végrehajtani.”
William Shakespeare37 (Ford. Szász Károly)

Zénón paradoxonjaival az a baj, hogy amilyen módon bennük végtelen

sok részre bomlik egy időintervallum, nem felel meg fizikailag
elkülöníthető műveletek sorozatának. Van azonban egy olyan helyzet,
amelyben a Zénón-paradoxon megvalósulhat. A kozmológusokat
mindig érdekelte, a Világegyetem kezdeti állapotának bonyolultsága,
és ha a Világegyetem végül összehúzódásba fordul, mi történik a nagy
összeomláskor (lásd a 10.9. ábrát).

10.9. ábra Egy Világegyetem, amely az Ősrobbanáskor tágulni kezd,

majd visszatér a Nagy Összeomlásba.
 Az elképzelhető legegyszerűbb világegyetem, ahogyan a 10.9. ábrán
látható, a nulla időpillanatban minden irányban ugyanolyan
sebességgel kezdett tágulni valamikor a múltban, véges idővel ezelőtt.
A jövő egy véges pillanatában aztán majd zsugorodni kezd. A
valóságban nem várjuk, hogy a világegyetem pontosan ugyanúgy
táguljon minden irányban, de az aszimmetrikus állapot nagyon
bonyolult viselkedéshez vezet. Bár a térfogat nő, az egyik irányban
összehúzódik, miközben a másik kettő mentén tágul, és egy
„szétlapuló palacsinta” jön létre. De az összehúzódó irány hamarosan
tágulásba megy át, a másik két táguló irány pedig összehúzódásba
fordul. Ha hosszú idő telik el, a jelenség oszcillációk sorozata lesz, ami
a tágulási fázisok véletlenszerű permutációi szerint halad a különböző
irányok mentén. Ezt a viselkedést 1969-ben fedezte fel Charles Misner
amerikai fizikus, aki a jelenséget „Mixmaster”-nek nevezte el egy jól
ismert amerikai konyhai robotgép után. 38 A világegyetem térfogatának
nulla felé haladó oszcillációsorozata azért meglepő, mert amikor
visszafelé haladunk az Ősrobbanásig, vagy előre a Nagy Összeomlásig,
kiderül, hogy végtelen sok oszcilláció történik. Az x2sin (1/x)
görbéjéhez hasonlít, amikor x a 0 felé tart (10.10. ábra).

10.10. ábra x2 sin(1/x) grafikonja, amikor x tart a 0-hoz. A grafikonon

végtelen számú oszcillációt látunk x = 0 bármilyen környezetében. Ezt
lehetetlen lerajzolni, ezért az ábra csak néhányat mutat.
 A grafikonon végtelen sok oszcilláció lesz, amit persze nem lehet
ábrázolni.
A Mixmaster Világegyetemet az különbözteti meg Zénón
paradoxonjától, hogy itt valóban végtelen sok, fizikailag elkülöníthető,
valódi esemény történik bármely véges időintervallumban akár a nulla
időpont, akár a nagy összeomlás környékén. 39 Egy, az oszcillációkkal
együtt ketyegő óra szerint a Mixmaster Világegyetem végtelenül öreg,
mert végtelen sok dolog történt a múltjában az így mért időben, és
örökké „él”, mert végtelen sok minden történik majd a jövőjében. 40 Ha
lenne univerzumnyi számítógép, amely információbiteket dolgozna fel,
amikor a világegyetem tágulásában két irány között oszcillációra kerül
sor, akkor ez a „berendezés” végtelenül sok műveletet hajtana végre,
valódi szuperfeladatot végezne el. De itt az egész világegyetemről van
szó, amely nem küld információt sehová, és nem is károsítja a végtelen
gyorsulás vagy a hirtelen sugárzás. Ott van úgy, ahogy van.
Ez mind nagyon jó, de még egy akadállyal szembe kell néznünk,
mielőtt ez a fajta végtelenség megvalósulna. Az oszcillációk mérete
nagyon gyorsan nő, és ha a nulla időpont után véges idővel kezdődnek,
és az összeomlás előtt valamelyik pillanatban véget érnek, akkor csak
véges sokukra került sor. Elillan a remény, hogy végtelen számú bitet
lehessen feldolgozni, és a „lét” örök legyen.
Nem tudjuk, hogy valóban folytatható-e a Mixmaster-oszcillációk
sorozata egészen a nulla térfogatig. Valószínűleg nem. Tudjuk, hogy a
tér és az idő természetének radikálisan meg kell változnia, amikor a
tágulás 10-43 másodpercnél közelebb jutunk a nulla térfogat
pillanatához. Ekkor már kvantum-bizonytalanság uralkodik az egész
Világegyetem terében és idejében. Semmit nem tudunk arról, hogyan
lehet kideríteni, mi történik az Ősrobbanás és a Nagy Összeomlás
közelében. És bár ez az „üzemzavar” fantasztikusan rövid ideig tart,
egy, a miénkhez hasonló világegyetemben elég ahhoz, hogy a
Mixmaster-oszcillációk számát a végtelenről egy tucatnyira
csökkentse.
Az eredeti Mixmaster Világegyetemnek véges jövője volt. Az
örökké táguló világegyetemeknek valószínűleg egészen más a sorsa.
Ezek hűlnek és üresednek, és eltűnik vagy ki sem alakul bennük az
élet. Sokan gondolják, hogy az élet elkerülhetetlenül kihal az örökké
táguló világegyetemekben. Nehéz pontosan meghatározni, mi az élet
lényege, de a formától független legalapvetőbb tulajdonsága
valószínűleg az információfeldolgozásra való képessége.
 A kozmológiai jövők „piacán” két ajánlat van. Ha Világegyetemünk
örökké tágul, és csak a gravitációs erő lassítja le, akkor lehet, hogy az
információfeldolgozás örökké folytatódik. Sigbjorn Hervik és én
bebizonyítottuk, hogy mivel a Világegyetem egyik irányban
máshogyan tágul, mint a másikban, hőmérséklet-különbségek jönnek
létre a különböző irányú sugárzásban (10.11. ábra). 41 Ezeket a
különbségeket fel lehet használni információfeldolgozásra. A folyamat
végtelen sok különálló műveletből áll a Világegyetem végtelen
jövőjében.

10.11. ábra A Világegyetem különböző irányokban szükségképpen

különböző mértékben tágul. Ezt ki lehet használni, ha a sugárzás
különböző sebességgel hűl a különböző irányokban. Az adódó
hőmérséklet-különbséggel ezek után „gépeket” lehet működtetni. Így
lehet energiát nyerni a Világegyetemben tapasztalható különböző
tágulási sebességekből. Ha kihasználjuk ezt az energiát, a tágulás egy
kicsit szimmetrikusabb lesz, mint korábban volt, mert az energia így
marad meg. Különös életjelenséget táplál ez az „árapály”, amelyet a
görbült tér gravitációs hullámai tartanak mozgásban.
 A másik lehetséges jövő, ha a Világegyetem tágulása örökké
gyorsul, mint ahogyan azt ma is tapasztaljuk. Ez egy kicsit rejtélyes.
Tudjuk, hogy erre akkor kerülhet sor, ha a Világegyetemben van
valamilyen szokatlan típusú anyag, amely önmagát és az összes többi
anyagot taszítja. Nem tudunk róla semmi mást, és általában „sötét
energiának” nevezzük. Ha ez a sötét energia megmarad, akkor a
Világegyetem örökké gyorsulva fog tágulni, és végül minden
információfeldolgozás megszűnik.42 Mindenféle „élet” kihal, mert csak
véges számú információbit dolgozható fel a táguló Világegyetem egész
végtelen jövőjében. De ha a sötét energia mulandó, és előbb-utóbb
lebomlik valamilyen ismerősebb fajta sugárzássá vagy energiává,
akkor a tágulás lelassul, és visszatér a lassulás. Ha az élet ilyen sokáig
fenn tudott maradni, akkor elvileg majd ki lehet használni a tágulási
ütem lassulását, hogy élhessünk, számolhassunk és változhassunk.
Folytatódhat a megújulás.
11. Örökké élni
„Milliók vágynak a halhatatlanságra, miközben nem tudnak magukkal
mit kezdeni egy esős vasárnap délután.”
Susan Ertz1

A gyermekkor vége
„És még ha el is tudnánk képzelni a személyes halhatatlanságot, nem
éreznénk ugyanúgy rettenetesnek, mint a halandóság tényét?”
Miguel de Unamuno2

Az örök élet valószínűleg hosszadalmas téma. Már évezredek óta ez a

misztikusok álma és a vallások ígérete. Az ember élettartama nem
változott jelentősen, amióta erről adataink vannak. Lehet, hogy kétszer
vagy háromszor olyan sokáig élünk, mint az új kőkorszak embere, de
ez semmi a végtelenhez képest. A legidősebb ember, akiről tudunk,
122 évig élt, de a gerontológusok az utóbbi években elkezdtek az
idősödés genetikai befolyásolhatóságával foglalkozni. Elképzelhető,
hogy a várható élettartam ezzel még a ma élő emberek néhányának
életében megkétszerezhető.
Amikor így kezdünk gondolkodni, elenyésznek a várható „életkor”
határai. Ha összes szervünk kicserélhető másokéra vagy mesterséges új
szervekre, akkor testünk olyan lesz, mint a nagy gonddal ápolt veterán
autók, amelyeknek az alkatrészeit folyamatosan cserélgetik, amíg
végül az eredetiből már semmi nem marad. Ez a gondolat semmivel
sem visszatetszőbb, mint napjaink szervátültetései. Azon van a
hangsúly, hogy az ember több, mint csak a teste. Akár egy kép vagy
egy számítógépes program, amely egy másik gépen is futtatható; énünk
is fennmaradhat egy új testben. Sokat köszönhetünk a testünknek, de
az elménk sokkal több, mint atomok összessége.
Az évszázadok során kialakult a nézet, hogy az örök élet „jó” dolog,
amelyre vágyakoznunk kell, de ennek annyiféle oka merült fel, hogy
nehéz nem arra következtetni, hogy ezek az okok ellentmondóak.
Akiknek rossz soruk volt a Földön, tönkretették az életüket a
méltánytalanságok, a szegénység és a betegségek, azoknak az örök élet
reménye volt az egyetlen, ami elviselhetővé tette rövid életük
szenvedéseit és igazságtalanságát. Mások abban hittek, hogy éltek már
korábban is, és ha ismét meghalnak, majd újjászületnek újra és újra, a
végtelenségig. Megint mások a halálban látták a menekülést az élet
szenvedései elől, vagy éppen a halál késztette őket arra, hogy a lehető
legtöbbet kihozzák az életből: gondosan és felelősségteljesen
cselekedjenek a nekik szánt időben. A véges élet sok filozófus szerint
arra ösztönöz minket, hogy hasznosan töltsük el földi életünket. Ha az
élet nem érne véget, a természetben nem lenne fejlődés, se küzdelem,
se beteljesülés.
Először valószínűleg egy biológust kellene megkérdezni arról, mi a
halál jelentősége az élővilágban. Sokat olvashatunk az élet eredetének
kutatásáról, de a halál eredetét ritkán tárgyalják tudományosan.
Szerepe világos, még ha nem is tudjuk, milyen a pontos
mechanizmusa. Mindenképpen felelős a fajokon belüli
változatosságért. Ha a populáció egy adott szintjén már nem
jelennének meg utódok, és nem pusztulnának el a meglevő egyedek,
akkor ez a populáció saját genetikai információinak és
leleményességének csapdájába kerül. A megújulás képessége drámaian
lelassulna, és a populáció végül hátrányba kerülne a rövidebb
élettartamú újítókkal szemben, akiknek a génkészlete állandóan
cserélődik. Mondanunk sem kell, ha a természetes halál eltűnne, de a
születés nem, a Földet egyre nagyobb tömeg lepné el, és ebből sok,
nem természetes halál következne. A táplálékláncban is sok gyenge
láncszem tűnne fel.
A halál arra is jó, hogy megvédje az életet valamilyen végzetes
járvány okozta teljes kipusztulástól. Lehet, hogy ez elsőre furcsán
hangzik, de gondoljunk arra, hogyan fejlődnek ki a halálos betegségek.
Ha a vírus gyorsan megöli az áldozatait, akkor velük együtt elpusztul,
és kevesebb esélye van az elterjedésre. Ha egy betegség súlyosan
legyengíti az embert, de nem öli meg, akkor elterjedhet, és drámai
módon legyengítheti az örökké élő populációt.
Az is elképzelhető, hogy az orvostudomány egyszer majd elég fejlett
lesz ahhoz, hogy ne kelljen betegségek miatt aggódnunk, és lehet, hogy
a genetikai diverzitás fenntartásának más, mesterséges módja is van.
Hagyjuk is a biológiát, és gondolkodjunk el más különlegességeken,
amelyek abból adódnának, ha az életnek, vagy az életünknek nem
lenne vége.
Az örökkévalóság szociológiája
„Nem az életművem révén akarok halhatatlanná válni, hanem úgy,
hogy nem halok meg. Nem honfitársaim szívében akarok tovább élni,
hanem a lakásomban.”
Woody Allen3

Sok hagyományos vallás egyik központi kérdése a halál értelmezése és

elfogadása. Ha nem lenne halál, váratlan dolgok történnének.
Képzeljük el, amint az Ügyfélszolgálati Irodát ostromolják az
ügyfelek, akik fel szeretnének iratkozni az örök életre, vagy
panaszkodnak az előre nem látott problémák miatt, amelyek abból
adódnak, hogy feliratkoztak, mert egy ügynök egyszer késő este
telefonon rábeszélte őket.
Milyen problémákkal kellene a szerencsétlen hivatalnokoknak
szembenézniük ebben a fantáziavilágban? A kriminológia előtt például
lenyűgöző távlatok nyílnának. Lehet persze, hogy végül
diadalmaskodna az erény és sokkal kevesebb lenne a bűntény és a
csalás, hiszen nem sok esély lenne arra, hogy az ilyen cselekedetek
rejtve maradjanak, ha egyszer végtelen sok idő van az igazság
kiderítésére.4 De mi legyen a büntetés, ha valakire rábizonyítanak
valamit? Mit jelentene egy ilyen világban az „életfogytiglani”? Lehet,
hogy a legkirívóbb esetekben a bűnöző valóban örökké börtönben
maradna? Ha a büntetés véges idejű, vajon hány évre kell börtönbe
vonulni? Ma huszonöt évre úgy tekintünk, mint életünk jelentős
hányadára, de bármilyen véges időtartam nullává zsugorodik a
végtelennel szemben. A bűnözők legfőbb erénye a türelem lenne, de
mindenki másnak is. Ha hosszú távon gondolkodik, akkor annak az
esélye, hogy egy nyomozó két különböző időpontban történt eseményt
összefüggésbe hozzon, csökken, ahogyan a köztük eltelt idő növekszik.
Az ügyvédeknek, mint mindig, sok dolguk lesz. A gondatlanságból
okozott balesetek után hogyan lehet az emberi élet elvesztését 5 vagy
annak károsodását értékelni, ha meg akarjuk állapítani, mi legyen a
jóvátétel? Jelenleg egy családtag halála vagy komoly megrokkanása
után a család kapja a jóvátételt. Az összeget annak alapján számítják
ki, hogy az áldozat mennyit keresett volna hátralévő életében. Mi
történik, ha ez az összeg végtelen?
Vajon lesznek-e nyugdíjasok? Ha a születések száma akkorára
csökken, hogy éppen kiegyenlíti a véletlen halálos balesetek áldozatait,
akkor egy ilyen társadalom egyre konzervatívabb lesz, vagy éppen vad
kísérletezésbe kezd, megragadván a lehetőséget, hogy mindent
kipróbálhatnak, tudva, hogy lesz elég idő a dolgok rendbetételére, ha
egy kísérlet nem sikerül.
Mi lesz a házassággal? Népszerű lesz a poligámia? Lehet, hogy a
családi veszekedések lassan tönkreteszik a családi kötelékeket? Lehet,
hogy a nagycsaládok egyszerűen beolvadnak a társadalomba? A rokoni
kapcsolatok nyűggé válnak? A lazuló kötelékek miatt a család
jelentősége várhatóan csökkenne. Tudnának-e az emberek békességben
együtt élni? Azt várnánk, hogy a mind kiterjedtebb családi kapcsolatok
ebbe az irányba hatnak, de tudjuk, hogy az erőszakos cselekmények
nagy része családon belül történik.
Mi történik az örök életet hirdető vallásokkal? Az élet mennyisége
helyett annak minősége felé fordulnak majd? Mi mást ajánlhatnak a
híveknek, akiknek nem kell félniük a haláltól? Bizonyos vallások
egyáltalán nem lennének elragadtatva az örök élet lehetőségétől.
Szerintük a földi élet csak felkészülés az eljövendő magasztosabb
dolgokra. Ha örökre be lennénk zárva a mennyország előszobájába, az
büntetés lenne, nem jutalom. Ha váratlan fordulattal túl sok ember
rettenne vissza attól, hogy örökké kell élnie, akkor ez egy új típusú
vallás alapja lehetne. Egy olyan vallásé, amely csak véges életet ígér és
az ilyen élet befejezésének erkölcsileg elfogadható módját. Egy efféle
„második eljövetel” szerepe furcsán megfordulna: az örök élet végét
jelentené, és nem a kezdetét; átalakítaná az élet minőségét.
A társadalom kettészakadna. A túlteljesítőkre, akik az örök élet
kihívásaira válaszul megpróbálnának mindent elvégezni, és az
alulteljesítőkre, akik semmit nem csinálnának, hiszen rengeteg idő van
még mindenre (a Pató Pál urak).
Alan Lightman Einstein’s Dreams (Einstein álmai) című könyvében
ezt a két személyiségtípust „Majd”, illetve „Most” embereknek
nevezi.6 Az ő világuk végletesen polarizálódik. A Majd-emberek
ráérősen, lassan élik örök életüket, mert
„A Majd-emberek úgy gondolkoznak, hogy ráérnek egyetemre járni,
nyelveket tanulni, Voltaire-t vagy Newtont olvasni, jobb állásért
hajtani, valakibe beleszeretni vagy családot alapítani. Minderre
végtelen sok idejük van, szép lassan mindenre sort lehet keríteni.
Minden várhat. Ráadásul, a kapkodásból hibák fakadhatnak. És ki
vitathatja ezt a logikát? A Majd-embereket könnyű felismerni egy
üzletben vagy az utcán. Lassan járnak, hogy tovább érjenek.
Belelapozgatnak a magazinokba, olykor átrendezik a lakásukat, és
hosszú beszélgetésekbe merülnek, ahogy a levél hull a fáról.
 Kávéházakban üldögélnek, az italukat kortyolgatják, és megvitatják az
élet lehetőségeit.”

A Most-emberek ezzel szemben megszállott önmegvalósítók. Egyre

távolabb kerülnek a Majd-emberektől, amint egyre többet érnek el.
Versengenek, hogy ki végez többet. Talán az olyan értelmiségiek is
hajszolják őket, akik Cantor végtelenjeiről papolva elhitetik velük,
hogy végtelenül többet tehetnek, mint más halhatatlan túlteljesítők.
Lightman szerint:
„…tudják, hogy a végtelen életükben bármit megtehetnek. Végtelen
sok karrier vár rájuk, végtelen sokszor újraházasodhatnak, végtelen
sokszor megváltoztathatják politikai nézeteiket. Mindegyikükből lehet
ügyvéd, kőműves, író, aztán könyvelő, festő, orvos és gazdálkodó. A
Most-emberek állandóan új könyveket olvasnak, új mesterségeket és új
nyelveket tanulnak. Mindig korán kelnek, és mindig gyorsan
cselekszenek. És ki állíthatja, hogy nincs igazuk?”7

Az örök életű társadalomban a családi lét egyre kiteljesedő

beolvadás-oldódás a mindent magába foglaló egyensúlyi állapot felé.
A végtelen életben:
„A Most- és a Majd-emberek élete egy dologban hasonló: a végtelen
élet végtelen sok rokont jelent. A nagyszülők soha nem halnak meg, de
a dédszülők, dédnagynénik és dédnagybácsik és a többi felmenő sem,
végig a nemzedékek hosszú során. Mindenki él, és tanácsokat osztogat.
A fiúk soha nem menekülnek ki apjuk árnyékából, és a lányok sem az
anyjukéból. Ha valaki üzleti vállalkozásba kezd, úgy érzi, meg kell
beszélnie a szüleivel, a nagyszüleivel és a dédszüleivel és így tovább,
hogy az ő hibáikból tanuljon. Hiszen egyetlen új vállalkozás sem új.”

A tendencia világos. A házasság révén oldalági rokonok véget nem

érő tömegével kerülünk kapcsolatba. Az inasokból soha nem lesznek
mesterek. A mérnökök soha nem fejezik be a nagy vállalkozásokat,
mert végtelenül sok szempontot kell figyelembe venniük, hiszen
végtelen mennyiségű tapasztalatból tanulhatnak. Senkinek nem lesz
elég önbizalma, hogy saját terveit valósítsa meg, hiszen valaki azokat
már megvalósította. A világ tele lesz befejezetlen létesítményekkel,
mert ezeket végtelenül lelassítják a soha nem szűnő tanácsok. És nem
elég, hogy számtalan tanácsot kell meghallgatni; ezek legtöbbje a
rokonoktól származik.
Az emberek gyanakvókká válnak. Nehéz lesz titkot tartani. Előbb-
utóbb minden kiderül, és a házasságok ritkán tartanak sokáig. Paradox
módon valószínűleg kevesebb házasság bomlik fel a kellemetlen titkok
kiszivárgása miatt, mint inkább az attól való félelemtől, hogy ilyesmi a
jövőben elkerülhetetlenül bekövetkezik. Ugyanez a szomorú sors vár a
barátságokra is. Akik igaz barátra vágynak, magukra maradnak, mert a
barátság sem tart örökké. Mások felületes ismeretségek ezreit kötik.
Mindenki érzi a lelki kényszert, hiszen ami lehetséges, az előbb-utóbb
be is következik, és ez aláássa az élet minőségét. Az emberekben
felvetődik, hogy egy beteljesült véges élet nem ér-e többet, mint egy
vég nélküli hanyatlás. Az öngyilkosság gyakori lesz, mert, Miguel de
Unamuno szavaival:
„csak az sóvárog a személyes halhatatlanság után, aki önmagában
hordozza azt. Aki nem vágyik szenvedélyesen saját halhatatlanságára,
olyan szenvedéllyel, amely legyőz minden okoskodást, az nem is
érdemli meg, és mivel nem érdemli meg, nem is vágyik rá.”8

Mi a gond a végtelen jövővel?

„Egy ügyvéd álma a mennyországról: a feltámadáskor mindenki
követeli saját javait, és mindenki megpróbálja megszerezni azokat
őseitől.”
Samuel Butler9

Karel Čapek írt egy színdarabot, amelyből Janaček operát is

komponált. A történet egy asszonyról, Elina Makropulosról szól,
akinek az apja egy XVI. századi európai uralkodó orvosa volt. 10 Az apa
elkészítette az örök élet elixírjét, és úgy döntött, lányán fogja elsőként
kipróbálni.
A csodaszer működik, de minden más orvossághoz hasonlóan
rendszeresen alkalmazni kell, hogy használjon. Elina kötelességtudóan
szedi is a szert, és 342 évig él. A darab arról szól, hogy hosszú élete
alatt a nő unott kétségbeesésbe süllyed, nem érdekli az őt körülvevő
világ, és nincs miért élnie. Fiatalkori barátai már régen meghaltak. Úgy
dönt, nem szedi tovább az elixírt, és meghal. Mások, az idősebb
szereplők minden tiltakozása ellenére elpusztítják az életelixír titkát.
A darab arra ihlette Bernard Williams angol filozófust, hogy
átgondolja, vajon az örök élet áldás-e vagy csapás. A legtöbb,
ugyanehhez a problémához elfogulatlanul közelítő filozófussal együtt,
akik nem törődnek a vallásos hittel és elvárásokkal, úgy gondolja, hogy
az örök élet keserű kehely lenne. Bár örülne, ha az életet meg lehetne
hosszabbítani, az örök életet az ismétlődés, unalom és déjá vu szomorú
jövőjének látja. Vonakodva arra a következtetésre jut, hogy bár
szívesen élne tovább,
„az örök élet elviselhetetlen lenne. Részben, amint Elina Makropulos
esetében láttuk, azért, mert eltűnik belőle a vágy … Végül elegem
lenne önmagamból. Persze jobb idejekorán elköszönni, de addig
életben kellene maradni! Végül azt hiszem, hogy Elina Makropulossal
ellentétben … az a szerencsésebb, akinek van esélye a halálra.”11

Mégis, a közvetett feltételezés, hogy a szellem egy végtelen jövő

minden lehetőségét képes lenne kiaknázni, nem feltétlenül helytálló.
Nem tudjuk, hogy a Világegyetem jelenlegi és valaha lehetséges
törvényei és szerkezete végesek vagy végtelenek, 12 illetve ha
végtelenek, nem tudjuk, a végtelenek melyik rendjébe tartoznak. 13
Azt például tudjuk, hogy a matematika végtelen – akárhány új
struktúra felépíthető az ismertekből –, de azt már nem, hogy ezek
mindannyian érdekesek lesznek-e abban az értelemben, hogy új
tulajdonságokat tartalmaznak, amelyek nem csak új példák a régi
tételekre. Gyanítható, hogy a matematika ebben az értelemben
kimeríthetetlen, mert majdnem minden matematikai állítás
eldönthetetlen a gödeli értelemben, tehát nem bizonyítható vagy
cáfolható végtelen futásidejű számítógépprogramokkal sem. Stephen
Clark ebben a szellemben mesél Arthur C. Clarke a The City and the
Stars (A város és a csillagok) 14 című történetének képzeletgazdag
halhatatlanjairól, akik
„Diasparban, a legutolsó és valaha volt legnagyobb emberi városban
»zarándokok« élnek, akiknek karbantartott emlékezete billió évekre
nyúlik vissza. A törvények szerint ezerévnyi aktív lét után minden
zarándok visszatér a számítógépes tárolóba, de később újra aktiválható.
Az igazi fiatalok nagyon nehezen illeszkednek be egy ilyen
társadalomba, és még nehezebb … megváltoztatniuk azt… Clarke
halhatatlanjai még mindig a prímszámok vizsgálatával vannak
elfoglalva, képzőművészeti alkotásokat hoznak létre,
fantáziavilágokban kalandoznak. Nem minden örök életű város szikkad
ki teljesen; valami még azokban is marad … Az örök élet iránti vágy
azt jelenti, hogy soha ne legyen vége, ne legyen befejezett, hogy
mindent tudjunk, hogy ne legyen semmi, amit előbb-utóbb meg ne
értenénk.”15
 Azt is megkérdezhetjük, miért nehezedik ránk akkora súllyal véges
voltunk? Talán mert így nem tehetünk meg mindent, ami lehetséges?
Vagy azért, mert tudatában vagyunk a lehetőségek tengerének, amely a
halállal megszűnik? Arról lenne szó, hogy van, ahová nem juthatunk el
soha, vagy hogy vannak olyan emberek, akiket már nem fogunk
megismerni? Lehet a baj, hogy kíváncsiságunk nem elégülhet ki:
mindig lesznek olyan tények, amelyeket nem ismerünk? Vagy
egyszerűen csak a haláltól félünk, hiszen ahogy a kereszténység tartja,
ez önmagában „rossz dolog”, és így felül kellene emelkedni rajta?
Bemard Williams is töprengett Elina Makropulos esetén. Ő arra
jutott, hogy a halál rossz, mert lezárja azokat a lehetőségeket, amelyek
egyébként nyitva lennének számunkra. Mindazonáltal a halhatatlanság
nem lehet jobb a halandóságnál – legalábbis akkor, ha megtartjuk
jelenlegi emberi természetünket16 – mert a halandóság ténye ruházza
fel az életet a legfontosabb célokkal. Így, bár akármelyik pillanatban jó
okunk lehet rá, hogy próbáljunk tovább élni, nincsen okunk örökké
élni. Ez a kettősség hasonlít a végtelen sor bizonyos tulajdonságaihoz,
amelyekkel az előző fejezetekben találkoztunk. Láttuk, hogy végtelen
sok szám összege lehet olyan tulajdonságú, amely a tagok egyikének
sincs meg. Williams kettőssége is ilyen, amikor negatív következtetést
von le a felsorolt érvek ellenére.
A filozófiában sokan érvelnek az örök élet ellen és mellette is. Ezek
az érvelések egy érdekes szempontból mind hasonlóak. Soha nincs szó
senki másról, csak önmagunkról. A végtelen élet az önzésről szól 17,
arról, hogy velünk mi lesz, az igényről, hogy vég nélkül
tevékenykedjünk, gondolkodjunk és tervezzünk. Elina Makropulos
nem olyan jövőt látott maga előtt, amelyben segített volna másoknak.

A furcsa, az ismerős és az elfelejtett

„Memories,
Like the corners of my mind
Misty watercolor memories
Of the way we were”1
Barbra Streisand18

1
Emlékek / Egy zug gondolataim közt / Elmosódott, ködös emlékei / Bejárt
utunknak
Mi a jobb: úgy élni örökké, hogy emlékszünk a múltra, vagy úgy, hogy
nem? Sok függ attól, hogy milyenek ezek az emlékek: jók vagy
rosszak. Ha a memóriánk véges és gyarló (márpedig az), akkor lehet,
hogy az örök élet olyan, mint az újjászületés. Lényegében minden
kitörlődik az emlékezetünkből, ami egy bizonyos időpont előtt történt
velünk. Van egy múlthorizontunk, hiszen nem emlékszünk vissza korai
gyermekkorunkra.
Lehet, hogy a régi és az új emlékeink versengenek a
memóriakapacitásunkért. Olyan, mint egy számítógéplemez, amelyen
adatokat tárolunk. Ha kiderül, hogy a lemez megtelt, valamit törölni
kell, hogy egy új dokumentumot menteni tudjunk. Milyen érdekes
lenne, ha az embereknek kellene eldönteniük, mit felejtsenek el ahhoz,
hogy holnap emlékezzenek a mai dolgokra. Az élet olyan lenne, mint
egy krónikus betegség, amely napi kezelést igényel; a memóriánkat
mondjuk éjjel, alvás közben kellene karbantartani, különben az agy
másnapra szó szerint üres lenne. Valószínűleg ennél ritkábban és
nagyobb léptékben update-elnénk a memóriánkat, a kitörölt adatokat
pedig kiírnánk CD-re, hátha később szükség lesz rájuk. A távoli
jövőben az embereknek valószínűleg kisebb szükségük lesz a
memóriájukra. A régi világban, mielőtt általános lett volna az olvasás,
a memória létszükséglet volt. Csak így őrizhették meg az emlékeket a
családról, a társadalomról és a hagyományokról. Az iskolai tanításban
még harminc éve is az információk megjegyzésén volt a hangsúly. Ma
már nem olyan fontos, hogy észben tartsuk a dolgokat. A világhálón
másodpercek alatt elérünk minden szükséges információt. Lehet, hogy
a távoli jövőben még kevesebb szükségünk lesz memóriánk tároló és
visszakereső funkciójának használatára. Vegyük észre, hogy az emberi
emlékezet eltörpül az információlavinával szemben. Elképzelhető,
hogy amint a világháló közelebb hoz minket egymáshoz, olyan
visszafordíthatatlanul kapcsolódunk össze, és olyan hasonló
információk birtokában leszünk, hogy az eredmény akár egy új
minőségű létformának is tekinthető. Olaf Stapledon klasszikus, Star
Maker (Csillagkészítő) című regényében a jövő egyetlen kozmikus én,
amelyben minden egyedi feloldódik, még a halál is. Az egyén csak
ennek a nagy egésznek a pusztulásával szűnik meg létezni.
Ha az emlékezetünkről biztonsági másolatokat lehet készíteni, akkor
radikálisan ennél tovább is léphetünk. Miért csak az emlékeket
mentsük lemezre? Miért ne védekezzünk a haláltól úgy, hogy
rendszeresen klónokat készítünk magunkról? Csak annyit veszítenénk,
amennyi az utolsó mentés óta történt. A bulvársajtó az egészet
végtelenül érdekesnek találná, és biztosan találnának egy szórakozott
professzort, aki az utóbbi ezer évben elfelejtett biztonsági másolatot
készíteni magáról, és így ősöreg testében, egy tizenéves tudásával
kellene mindent újrakezdenie. És egy olyan világban, ahol a szabad
akarat mindenek felett áll, mindig lennének, akik mindent elölről
akarnak kezdeni. Megunván sorsukat, újraszületnének, és maguk
választhatnák ki, tulajdonságaik közül mennyi maradjon meg az új
másolatban. Kétségtelenül kialakulna egy tudományág, amely a
tulajdonságok megőrzésének, illetve felülírásának következményeivel
foglalkozna.
Meglepően könnyű ilyen fantáziákat kiagyalni. Egy tanulságot
azonban máris levonhatunk: mennyivel szívesebben fontolgatjuk az
örök élet lélektani vonatkozásait, mint a technika haladását vagy a
tudást, amelyet így nyerhetnénk. Lehet, hogy van egy apróbetűs
záradék az Örök Élet Rt.-vel kötött szerződésben arról, hogy talán
maga az idő fog fokozatosan lelassulni. Így bár korlátlan idő áll
előttünk amelyben dolgokat hajthatunk végre, de ez egyre hosszabb
időt vesz igénybe. Olyan, mintha egyre sűrűbb közegben próbálnánk
előrehaladni. Lehet, hogy a „szerződésben” benne van, hogy csak
véges számú szívdobbanás van kiszabva számunkra, és magunk
dönthetjük el, ezek milyen lassan vagy gyorsan történjenek.
Az is lehet, hogy a jövő útja a hibernálás. Egyre többet kell aludni,
ahogyan telnek a napok, mert az energiát meg kell őrizni. Jelenleg az
életünknek körülbelül egyharmadát töltjük alvással. Tegyük fel, hogy
ennek az aránynak nőnie kell, és minden évben egyre hosszabb időre
kell hibernálni magunkat (egy évig alszunk és 100 évig ébren vagyunk,
újabb egy évet alszunk és 10 évig vagyunk ébren, majd ismét egy évet
alszunk és 1 évet vagyunk ébren, még egy évig alszunk és már csak 1/10
évig vagyunk ébren, és így tovább), vagy egy évig ébren vagyunk, 1/2
évig alszunk, 1/3 évig ébren vagyunk, 1/4 évig alszunk, 1/5 évig ébren
vagyunk, és így tovább.19 Örökké élünk, csak éppen az ébren töltött idő
egyre csökken.
Sajnos azt láttuk, hogy a Világegyetem a gravitáció hatása ellenére
is várhatóan egyre gyorsabb ütemben tágul. Bár kellemes az öröklét
szépségein merengeni, Világegyetemünk kilátásai nem éppen rózsásak.
A környezet egyre ellenségesebb lesz. Az energiahordozókat egyre
nehezebb kibányászni. Világegyetemünk látható része egyre inkább
egy olyan oázishoz hasonlít, amely egy idő után „kiszárad”. Régebben
nem volt élet a Világegyetemben, és lehet, hogy egyszer majd ez az
élettelen állapot tér vissza:
 „Vigasztalódjatok, kis halhatatlanok. A hangotok nem a mindenség
hangja, és az örök csendhez sincsen közötök, amely ott van, ahová nem
juthattok el.”20

Vérfertőző időutazás
„ha elutazhatnánk Cellini Firenzéjébe, és ő meg idejöhetne,
kölcsönösen riasztónak találnánk a szagokat és zajokat.”
Michael Dibdin21

Az időutazás is az örök élet egyik formája. 22 Ha az idő egy zárt hurok,

és nem egy egyenes, akkor a történelemnek nem szükségszerűen van
vége vagy kezdete. Sokan beszéltek már az időutazás lehetőségéről,
mind a tudósok, mind a tudományos-fantasztikus regények szerzői.
Először H. G. Wells írt róla 1895-ös híres Időgépében; a tudományban
csak 1949-ben jelent meg, amikor Kurt Gödel, a logika híres tudósa
teljesen váratlanul kimutatta, hogy Einstein általános
relativitáselmélete szerint – amely leírja a gravitációt és a teljes
Világegyetem működését – lehetséges az időutazás. Einstein
meglepetésére Gödel az egyenleteknek olyan megoldásait találta,
amelyek szerint leírt lehetséges világegyetemekben mód van az
időutazásra. Ezek a világegyetemek nem hasonlítanak a miénkre, mert
nem tágulnak, hanem forognak. Volt, aki úgy vélte, Gödel azért találta
a Világegyetemnek az időutazást lehetővé tévő tulajdonságát ennyire
vonzónak, mert betegesen félt a haláltól. Talán azt remélte, ennek
révén valamilyen különös módon tovább élhet.
A térről és az időről meglehetősen korlátozott ismereteink vannak.
Jártunk a Holdon, személyes tapasztalatunk van néhány évtizedről,
történelmi emlékeink néhány évezredről, és a tudósok találtak néhány
milliárd éves fosszíliákat. De minderre a Világegyetem olyan zugában
került sor, ahol a körülmények kellemesek: a gravitáció gyenge, a
sűrűség kicsi, és a nagy testek sokkal lassabban mozognak a fénynél.
Ebből tehát nem következtethetünk arra, mennyi minden fordulhat elő
szélsőségesebb körülmények között. A 11.1. ábrán bemutatunk néhány
olyan világegyetemet, amelyben időgépet lehetne építeni anélkül, hogy
összeütközésbe kerülnénk a Természet ismert törvényeivel.
 11.1. ábra Néhány lehetőség az időutazásra. A fizikusok szerint ezek
elvileg lehetségesek Einstein általános relativitáselméletén belül.
Majdnem mindegyik a forgást használja ki, amely a világegyetemben
úgy torzítja a teret és az időt, hogy zárt időutak keletkeznek.

Ha az időutazás lehetséges, akkor úgy tűnik, a Természet nem

következetes. Olyan, mintha tényleges ellentmondásokat hozhatnánk
létre, például úgy, hogy a múltban úgy változtatjuk meg a dolgokat,
hogy abból ne következhessen a jelen. Megölhetnénk az őseinket,
kizárva saját megszületésünk esélyeit. Jelenlegi létezésünk ekkor
logikai ellentmondás lenne. Információkat hozhatnánk létre a
semmiből!
 Megtörténhetne, hogy Ön ma elolvassa ezt a könyvet, majd
visszautazik az időben, és a diákkoromban elmondja nekem, mit tanult
belőle. Honnan származna a könyvben lévő információ? Ön tőlem
tanulta, én pedig Öntől! Teremtés a semmiből!
Nyilvánvaló, hogy az élet természetes kiválasztódással való
létrejötte is meghiúsulna: az egyes élőlényeket be lehetne tanítani
bizonyos veszélyek elkerülésére, vagy figyelmeztetni lehetne őket
azokra, amelyeket pedig maguknak kellene legyőzniük törzsfejlődésük
során. David Deutsch oxfordi fizikus felvetette, hogy kell lennie
valamiféle alapelvnek, amely megakadályozza, hogy az időutazással
„ingyen” információkhoz juthassunk.23
A könyvek másféle látszólagos paradoxonokat idéznek elő. Tegyük
fel, hogy egy időutazó visszamegy a múltba egy könyv egy
példányával. A dolgok egy kicsit összekavarodnak a múltban, így
aztán az időutazó elfelejti visszahozni a könyvet; otthagyja egy fa alatt,
ahol olvasta. Ott is marad, amíg egy nap meg nem találja a saját
kertjében, éppen mielőtt elindulna múltbéli útjára. Különös könyv ez.
Senki nem írta, senki nem is szerkesztette, nem nyomtatták ki, nem
kötötték be – csak van, kezdet nélkül.24

A nagymama-paradoxon
„Így haladnak tovább egy furcsa paradoxonban, határozottak, hogy
határozatlanok legyenek, céljuk, hogy ne legyen céljuk,
mozdulatlanok, ha mozogni kéne, szilárdak, ahol folyni kellene,
mindenhatóak, hogy tehetetlenek legyenek.”
Winston Churchill25

A „mi lenne, ha megöltem volna a nagymamámat” típusú logikai

paradoxonokat nagymama-paradoxonnak nevezik az időutazással
foglalkozó filozófusok. Minden olyan „vissza a múltba” típusú
paradoxon idetartozik (tehát az „előre a jövőbe” típusúak nem). Ez az
időutazással foglalkozó tudományos-fantasztikus történetek feltétlen
velejárója, mióta Wells klasszikus történetével elkezdődött az
időutazás.
Egyesek a nagymama- és az „információ a semmiből” típusú
paradoxonokat bizonyítéknak tekintik, hogy az időutazás nem
lehetséges a Világegyetemben. (Egy óvatosabb változat szerint
lehetséges ugyan, de csak akkor, ha a múltban semmit nem
változtatunk meg.) Larry Niven, a jól ismert tudományos-fantasztikus
író például 1971-ben írt egy The Theory and Practice of Time Travel
(Az időutazás elmélete és gyakorlata) című cikket, amelyben kimondta
az időutazás Niven-féle törvényét:

„Ha a szóban forgó világegyetem lehetővé teszi az időutazást és a múlt

megváltoztatását is, akkor abban a világegyetemben nem találják fel az
időgépet.”

Niven biztos abban, hogy az időutazás összeegyeztethetetlen

zűrzavart idézne elő a Világegyetemben, ezért a természet
törvényeiben lennie kell valaminek, ami ezt megtiltja.
Az ilyen aggodalmak nem korlátozódnak a tudományos-fantasztikus
szerzőkre. 1992-ben Stephen Hawking fizikus ugyanennek az általános
„nincsen időutazás” törvénynek más nevet adott: kronológiavédelmi
sejtés.26 Hawking szerint nem utazhatunk vissza a múltba, mert „nem
jártak még nálunk turistacsoportok a jövőből”, akik meg akartak
tekinteni minket, vagy meg akarták változtatni a történelem nagy
pillanatait. De megkérdezhetjük, honnan tudnánk, hogy mit keressünk,
vagy honnan tudnánk, hogy az időutazók vajon belenyúltak-e a
történelem „normális menetébe”; lehet, hogy John F. Kennedy
harmadik világháborút indított volna 1965-ben, ha egy évvel korábban
nem lesz merénylet áldozata. Hawking kronológiavédelmi sejtése
szerint a fizikai törvények nem engedik időgép létrehozását, kivéve az
idő kezdetén, ha volt ilyen, amikor nem volt múlt, ahová utazni lehetett
volna.

Konzisztens történelmek
„A túl sok következetesség egyformán káros az elme és a test számára.
A konzisztencia ellenkezik a természettel és az élettel. A teljesen
konzisztens emberek a halottak.”
Aldous Huxley27

Az időutazás-paradoxonokra az is egy lehetséges válasz, hogy

megengedjük az időutazást, ha az nem okoz logikai vagy fizikai
paradoxonokat; például a semmiből nem keletkezhet általa információ
vagy energia. Álljon itt egy példa a konzisztens történelemre, ami
majdnem olyan, mint az időutazás paradoxona.
 Képzeljük el, hogy visszautazunk az időben, és arra készülünk, hogy
lelőjük csecsemő-önmagunkat. Mindenképpen ellentmondást akarunk
létrehozni a Világegyetemben. Célba vesszük csecsemő-magunkat
anyánk karjában. Elkezdjük meghúzni a ravaszt, de mivel a vállunk
egyszer régen megsérült, mert anyánk csecsemőkorunkban leejtett
minket, hirtelen görcsbe rándul a kezünk, és a lövés nem talál. De a
lövés hangja elég ahhoz, hogy megijessze anyánkat, aki a babát a
földre ejti, és annak megsérül a válla. A konzisztens történelmek az
időutazás tényét elfogadhatóvá teszik a történészek számára.

Turisták a jövőből
„Mondják, hogy bár Isten nem változtathatja meg a múltat, a
történészek igen; lehet, hogy ilyen módon hasznosak Számára, és ezért
tűri el létezésüket.”
Samuel Butler28

A „turisták a jövőből” témának nagy múltja van. A tudományos-

fantasztikus szerzők ezt nevezik „halmozódó közönség
paradoxonnak”; a kifejezést Robert Silverberg vezette be 1969-ben. 29
Ha időutazók sereglenek a múltba, probléma lehet, hogy egyre többen
gyűlnek össze a történelem fontos eseményei környékén. Silverberg
szerint az olyan események, mint Jézus keresztre feszítése, időutazók
milliárdjait vonzanák, noha eredetileg csak néhányan voltak jelen. A
jelen és a múlt tele lenne a jövőből érkező turistákkal:

„Eljön az idő, [amikor az időutazók] teljesen ellepik a múltat.

Ellepnénk a tegnapjainkat, és kiszorítanánk saját őseinket.”

Ezek a látogatók végeredményben istenek lennének: irányítanák az

időt, és hozzáférnének minden tudáshoz. Lehet, hogy az ilyen utazást
lehetővé tevő technikai tudás olyan mély problémákra is rávilágít,
amelyet az utazás megvalósítása okozna, és az emberekben lenne annyi
bölcsesség, hogy ezt a tudást soha nem használnák fel. Megvan az
esélye annak, hogy megrendülne a Világegyetem szerkezete, mint
ahogy a nukleáris fizikai ismereteinkkel is el tudjuk pusztítani a Földet.
John Varley amerikai író a Millennium című, 1983-ban keletkezett
tudományos-fantasztikus történetében a következők miatt aggódik:
 „Az időutazás olyan veszélyes, hogy ehhez képest a hidrogénbomba
ártalmatlan ajándéknak tűnik gyermekek és szellemi fogyatékosok
számára. Arra gondolok, mi a legrosszabb, ami megtörténhet egy
nukleáris fegyver bevetésekor? Néhány millióan meghalnak és ennyi.
Az időutazással elméletileg az egész Világegyetemet el tudjuk
pusztítani.”30

Az efféle, az időutazás ellen szóló „hol vannak” érvelés hasonlít

Enrico Fermi híres „Hol vannak?” válaszához arra a kérdésre, hogy a
Világegyetem miért nincsen tele fejlett földönkívüliekkel. 31 És
valóban, nem látjuk jelenlétük bizonyítékát. Erre a következő válaszok
adhatók.

1. Még nem tudnak jelt adni magukról. A kommunikációs távolságon

belül mi vagyunk a legfejlettebb életforma.
2. A technológiai civilizációk nem maradnak fenn elég hosszú ideig
ahhoz, hogy elérjenek egy nagyon magas fejlettségi fokot.
Szétrobbantják magukat, elpusztulnak kisbolygók becsapódásaitól,
vagy belső problémák miatt roppannak össze, betegség, a
nyersanyagok kifogyása vagy a környezetük visszafordíthatatlan
pusztulása miatt.
3. Sok civilizáció van, és a miénk egy átlagos példány a több millió
közül, így aztán a legfejlettebb földönkívüliek nem kíváncsiak ránk.
Olyanok vagyunk, mint egy közönséges rovar egy újabb faja.
4. A fejlett földönkívülieknél szigorú szabály, hogy ne avatkozzanak
be az egyszerűbb civilizációk életébe. Olyanok vagyunk, mint egy
kozmikus rezervátum; beavatkozás nélkül tanulmányoznak minket.
5. Léteznek fejlett földönkívüliek, de csak olyan technológiájú
világokkal kommunikálnak, amelyeknek műszaki színvonala sokkal
magasabb a miénknél. Elvárnak egy adott fejlettségi fokot, mielőtt
bebocsátanának a „klubjukba”.
6. Az időutazás lehetséges, de módfelett valószínűtlen. Időutazási
„csatornák” kellenek ahhoz, hogy a történelemben ne jöhessenek
létre logikai ellentmondások. Ez olyan szigorú követelmény, hogy
az időutazás a gyakorlatban soha nem vált ki megfigyelhető
hatásokat, kivéve az elemi részecskék birodalmában.
7. Léteznek fejlett földönkívüliek, de nanoméretűek, közel járnak az
atomok és molekulák nagyságrendjéhez. Fejlett technológiánk
 egyre kisebb és energiatakarékosabb, és a miénknél évmilliókkal
fejlettebb technológiák észrevehetetlenül kicsik a mi gigantikus
dimenzióinkhoz képest.
A fenti válaszok arra vonatkoznak, miért nem látjuk az űrutasok
nyomait, de megfelelnek arra a kérdésre is, hogy miért nem látunk
időutazókat. Az is elképzelhető az időutazás esetében, hogy létezik
valamilyen alapvető önmérséklet, amelyet a szuperfejlett
földönkívüliek alkalmaznak, mert jobban értik, milyen veszélyes
következményei lennének az egész téridőrendszerre, ha ide-oda
utazgatnának az időben. Lehet, hogy az űrutazás drága, és nem
kecsegtet sok gyakorlati haszonnal, de legalább nem károsítja a
valóságot.

A pénzvilág időutazói: végtelen pénznyerő gépek

„Azt mondod, megy az idő? Nézz fel!
Az idő marad. Sajnos mi megyünk el.”
Austin Dobson32

A „Hol vannak” kérdés legújabb változatát Marc Reinganum

kaliforniai közgazdász vetette fel, aki „Lehetséges-e az időutazás? Egy
pénzügyi válasz” címmel írt cikket.33 Fő érve szerint a pozitív
kamatlábak megléte bizonyítja, hogy nincsenek időutazók (azt is
mondja, hogy nem is létezhetnek, amit viszont nem bizonyít).
Az érvelés egyszerűen annyi, hogy az időutazók a jövőbeli piacok
ismeretében olyan nagy nyereségekre tennének szert a befektetésekkel,
amelyeknek nullára kellene lenyomniuk a kamatlábakat. Nem ez a
helyzet, tehát nincsenek időutazó befektetők!
Douglas Adams The Restaurant at the End of the Universe
(Vendéglő a Világegyetem végén) című történetében hasonló helyzetről
olvashatunk.34 Van egy vendéglő a távoli jövőben – az idő legvégén. A
vendégek időutazással jutnak a vendéglőbe, ahol mértéktelenül esznek
és isznak, és közben a vendéglő ablakából figyelik a Világegyetem
végső pusztulását. Az utolsó pillanatban a vacsorának vége szakad, és
az időgép hazaviszi őket. Az este rendkívül sokba kerül, de majdnem
mindenki ki tudja fizetni, aki a saját idejében bankszámlát nyitott, és
elhelyezett rajta egy centet, ugyanis időközben felhalmozódtak a
kamatok.
 Sajnos az időutazók vacsoraklubja gazdasági szempontból nincsen
rendben. Ha az időutazás lehetséges lenne, egy utazó visszahozhatna
egy dollárt 3001-ből 2001-be. Tegyük fel, hogy a kamat évi 4% lenne.
Amikor hazaér, és megnézi az egyenlegét, azt találná, hogy a vagyona
$1 x (1 + 0,004)1000 ~ 108 millió billió dollár,
ami ma elég jó néhány bolygó megvásárlására. Ha ez nem fedezi 3001-
es szükségleteit, valamennyit visszavihet belőle 2001-be, és ezt is
befektetheti. Világos, hogy ha az időutazás általános gyakorlattá válna,
és az utasnak semmibe nem kerülne, a kamatlábnak 0%-nak kellene
maradnia, egyébként az időutazók a bank- és befektetési rendszert
végtelen pénznyerő gépként használhatnák.

A negatív kamat is összeegyeztethetetlen az ingyenes időutazással.

Tegyük fel, hogy egy befektetés először 1 dollárt ér, majd értéke 50 centre
csökken. Az időutazók ebből is pénzt tudnának csinálni. Eladhatnák
részvényeiket az első szakaszban (amikor az értéke 1 dollár), és
előreutazhatnának az időben, amikor az ára 50 cent, majd újra
megvehetnék, majd megint vissza, amikor 1 dollárt ér. Az időutazók
mindenképpen 50 centet nyernének részvényenként. Ezek a profitok is
eltűnnek, ha a kamat 0. Valaki egyszer azt mondta, Einstein
bebizonyította, hogy az idő pénz. Lehet, hogy erre gondolt.
Vegyük észre, hogy még ha több ezer év telik is el, amíg a technológia
olyan szintre ér, hogy időgépet lehet építeni, akkor is 0%-os kamatokat
kellene tapasztalnunk.
Ez az érvelés arra emlékeztet, amelyet a látnoki vagy más
természetfeletti képességek révén történő meggazdagodás lehetőségével
szemben szoktak felhozni. Minek kanalakat hajlítgatni, ha minden héten
megnyerhetjük a lottófőnyereményt? Ha ez valóban lehetséges lenne,
akkor ezt ki is használták volna, és az így adódó evolúciós előny tartósan
kimutatható lenne prosperáló kis csoportokban.
Lehet persze, hogy ennél prózaibb korlátozások vannak, amelyek miatt
az időutazás nem gazdaságos. A jövőbeli turistáknak talán olyan nagy
energiára lenne szükségük, hogy az egész reménytelenül kivihetetlenné
válik, még ha elvileg lehetséges is. Az is elképzelhető, hogy az időutazási
társaságok folyamatosan szüneteltetnék a szolgáltatást „technikai okok”
vagy a túl szigorú biztonsági előírások miatt, és így az egész csak papíron
valósul meg.
Miért nem változtathatjuk meg a múltat
„You must remember this,
A kiss is still a kiss,
a sigh is just a sigh;
The fundamental things apply,
As time goes by.”1
Herman Hupfeld35

Fogadjuk el, hogy az időutazás nem lehetséges a múlt

megváltoztatásával kapcsolatos bonyodalmak miatt? Van valami
következetlenség abban, ahogy a múlt megváltoztatásáról beszélünk.
A múlt az, ami volt. Nem változtathatjuk meg, mert akkor nem ezt a
jelent tapasztalnánk. Lehet, hogy befolyásoltuk, de hogyan létezhetne
kétféle múlt: ami volt, és egy másik, ami lett volna, ha
beleavatkozunk? Ha visszautazhatnánk a múltba, hogy
megakadályozzuk saját születésünket, akkor nem lennénk itt, hogy
visszautazhassunk.
Ha közelebbről megnézzük a nagymama-paradoxonok logikáját,
látjuk, hogy van valami szűnni nem akaró aggodalom a dolog
következetességével kapcsolatban. Az időutazás során nem lehet meg
nem történtté tenni vagy megváltoztatni a múltat úgy, hogy kétféle
múlt legyen: egy eredeti és egy módosított. Ha utólag meg akarunk
változtatni egy történelmi eseményt, ezzel annak részesei leszünk.
Szerepelnénk (ha észrevesznek) egy korabeli beszámolóban. Az
időutazók nem változtatják meg a múltat, mert nem tehetnek semmit
1066-ban, ami tényleg nem történt meg 1066-ban 2. Valaki jelen lehet
egy már megtörtént eseményben, és bekerülhet az akkor készített
feljegyzésekbe, de ez még nem a múlt megváltoztatása. A múltba be
lehet kapcsolódni, de nem lehet megváltoztatni. Ha változás történik,
megkérdezhetjük, hogy mikor történt. Larry Dwyer amerikai filozófus
is így gondolkodott:
„Az időutazás, a velejáró megfordult okozati kapcsolatokkal együtt
sem változtatja meg a múltat. Az időutazó nem vonhat vissza semmit,
ami a múltban megtörtént, és nem tehet hozzá semmit, ami nem történt
meg. A múltba tett látogatása nem változtatja meg az abban az
1
Ne feledd a szót: / A csók az csak egy csók, / A sóhaj csak sóhajtás / A lényegben
nincs változás, / Csak az idő lesz állandóan más.
2
Utalás a hastingsi csatára. (A lektor)
 időszakban történt eseményekre vonatkozó állítások igazságértékét…
Úgy látom, hogy itt világosan meg kell különböztetnünk azt, amikor
valakiről feltételezzük, hogy megváltoztatta a múltat, ami valóban
ellentmondáshoz vezet, és azt, amikor valaki csak annyiban
kapcsolódott a múltba, hogy jelen volt benne.”36

Az idő múlására általában lineáris folyamatként gondolunk. Az

időutazás olyan, mintha ez az egyenes körré zárulna. Képzeljük el,
hogy emberek menetelnek egymás után egyenes sorban. Világos, hogy
ki halad mögöttünk és ki előttünk (11.2. ábra). Ez a lineáris idő
megfelelője. Mindig meg lehet mondani, hogy egy esemény a jövőben
vagy a múltban történik-e.

11.2. ábra Menetelő emberek egy sorban, illetve körben. Amikor

körben haladnak, mindenki mindenki előtt és mögött van egyszerre.
Amikor egyenes sorban mennek, mindenki vagy a másik előtt, vagy a
másik mögött halad.
 Tegyük most fel, hogy az emberek körbehaladnak. Akkor minden
egyes résztvevő számára (csak eggyel előre-, illetve hátranézve)
értelmes, hogy valaki más éppen előtte vagy mögötte megy. De az
„előtt” és „mögött” kategóriák értelmüket vesztik az egész körre nézve
– mindenki egyszerre van mindenki más előtt és mögött. Ha a
történelem is ilyen kör mentén zajlik, akkor vagy ellentmondásmentes,
vagy nem.37 Így vagyunk az időutazással. A múlt és a jövő már nem
egyértelmű. A múltat nem lehet „megváltoztatni”. Egyszerűen
események sorozatának logikus láncát látjuk egy zárt időhurok mentén.
Az van, ami van, és az volt, ami volt. Lehetünk a múlt részesei, de nem
változtathatjuk meg. Tapasztalataink periodikusan ismétlődnek, amint,
Nietzsche szavai szerint „a lét örök homokórája még egyet fordul.” 38
Az időutazás tehát nem megoldás az örök életre. Nem tudjuk, hogy a
gyakorlatban kivitelezhető-e. Einstein egyenletének eddig ismert
megoldásai meglehetősen szélsőségesek, és nincs sok közük ahhoz,
amit a Világegyetemben tapasztalunk. De ki tudja? Lehet, hogy a
megoldást rossz helyen keressük. A zárt időutakkal lehetőség nyílik az
olyan jövőre, amelyben minden csak véges sokszor fordulhat elő.

Végtelen – hol ér véget?

„Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy a múlt elmúlt.”
George Bush39

Mulatságunk véget ért. Beleástuk egy kicsit magunkat az emberi

gondolkodásnak abba a vékony szeletébe, ami elválasztja a nagyot, a
kicsit és a közepest. A végtelen és a véges összecsapása olyan
probléma, ami mélyen beleivódott elménkbe. Akárhová nézünk,
észrevesszük, hogy így gondolkodunk a Világegyetemről, a
számlálásról, a tudatunk tovább éléséről itt vagy egy másik helyen, és
arról, honnan jövünk. El kell mennünk az idő, a tér és az anyag
határáig, amikor a Világegyetemmel kapcsolatos végső kérdésekről
gondolkodunk. Ott mindenféle végtelenséget találunk, és látjuk, hogy
ezeket mind különbözőképpen kell kezelnünk. Őseinkkel ellentétben
nem zárjuk ki ezeket a világról alkotott képünkből, de nem is mindig
örülünk nekik.
Láttuk, hogy a végtelennek nagy jelentősége van, és akkor merül fel,
amikor fontos létkérdések kerülnek szóba. Például akkor, amikor meg
akarjuk tudni, hogy a Világegyetem kezdődött-e valamikor, és lesz-e
valaha vége, hogy az élet mindig része lesz-e, és hogy vannak-e soha
véghez nem vihető feladatok. A végtelen kapcsán el kell
gondolkodnunk saját magunk és a körülöttünk lévő fontos dolgok
ismétlődéséről, és az összes változatról, legyen az lehetséges vagy
valóságos. Nem tudjuk, mi az értékes, mert felmerül, hogy esetleg egy
véletlenszerűen végtelen világegyetemben valahol megvalósul
Shakespeare összes műve, és egy nagy csapat majom írja írógéppel. 40
A végtelen megvéd minket attól, hogy a rossz utat válasszuk a
Természet legmélyebb titkainak: a tömeg és az energia szerkezetének
megfejtésekor. Régen a végtelent gonosz szellemnek tekintették, ami
csak összezavarja az embert, de ma már látjuk, hogy ez vezet el a
megfejtéshez. Ha letérünk erről az útról a „mindenelmélet” felé, a
végtelen riasztócsengő azonnal jelez. Egyetlen reményünk, hogy csak
egy, véges módon megadott út van. Olyan helyekre fog vezetni,
amelyeket valószínűleg nem lehet kísérletekkel elérni, amelyeket nem
lehet megfigyelni. Az anyag és a térből és időből álló Világegyetem
természetének megismerése lehet, hogy csak és teljesen azon múlik,
hogy elfogadjuk vagy elkerüljük-e a végtelent. Jobban meg kell
ismernünk, mint saját magunkat.

∞
∞
∞
∞
∞
∞
∞
∞
∞
∞

∞
∞

∞
Jegyzetek
„Elméletek és eszmék, számtalan és még annál is több szálltak el
fölöttem, mint a szélfútta levelek, mint egy hatalmas papírgyár
termékei, amelyeket egy tornádó fúj, mint a porfelhők elménk hurrikán
gyorsaságú fejlődésében. Ezt az örvénylő tömeget próbáltam
megragadni, és majdnem elfelejtettem, hogy minden kis részében ott
van az igazság néhány morzsája, legtöbbször kiszáradva és holtan, de
néha még élve, tartalommal teli, jelentőségteljesen.”
Olaf Stapledon, Utolsó és első emberek

„Úgy tűnt, mintha elméje függetlenül működne értékes könyvtárától,

de ugyanakkor az ihletet mindig könyvei jelentették, egy csendes élő
jelenlét, amelynek társasága fenntartotta és megnyugtatta.”
John Bayley, Iris Murdochról

Előszó

1. Beszélgetés Stephanie Merritt-tel: Move over Coetzee, Observer Review,

2003. szeptember 28., 16. oldal.
A camdeni eseményekre hivatkozás B. E. Ellis: Rules of Attraction (A vonzás
szabályai; Európa Könyvkiadó, 2002, ford. M. Nagy Miklós) című könyvére
utal. (A szerk.)
2. Henri Scrépel, Van Gogh életrajzírója idézi a Van Gogh című könyvben,
Gallimard, Párizs, 1972.

1. Sok hűhó mindenért

1. A. Lerner, az On a Clear Day című, 1965-ös musical címadó dala.

2. M. de Unamuno, Tragic Sense of Life (Tragikus életérzés), ford. J. E.
Crawford Flitch, Dover, New York, 1954., első kiadás: 1951.
3. M. Dibden idézi Medusa (Medúza) című könyvében, Faber, London, 2003,
240. oldal.
4. http://www-gap.dcs.st-and.ac.uk/~history/Curves/Lemniscate.html
5. T. Stoppard: Rosencrantz and Guildenstern Are Dead, Faber, London, 1967.
Magyar kiadás: Tom Stoppard: Drámák, ford. Békés Pál et al, vál., szerk. és
az utószót írta Upor László, Budapest, Európa, 2002.
6. Caius Glenn Atkins, Greatest Thoughts on Immortality (Gondolatok a
halhatatlanságról); az idézet a The Pan Dictionary of Religious Quotations
című könyvből származik; szerk.: M. Pepper, Pan, London, 1989, 250. oldal.
7. http://stingetc.com/lyrics/windmills.shtml
8. Augustinus, De Trinitate. Magyar kiadás: Szent Ágoston: A
szentháromságról, ford. Gál Ferenc, Szent István Társulat, Budapest, 1985.
9. A dolog bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra látszik. Az égbolt
látványa meglehetősen különböző lehet attól függően, hogy a Föld mely
földrajzi szélességéről szemléljük, és a látvány alapján keletkezett mítoszok
és legendák tükrözik is az olyan megfigyelt jelenségeket, amilyen például az
éjszakai égbolt látszólagos elfordulása a pólusok körül. A jelenségről
bővebben is olvasható J. D. Barrow, The Artful Universe című művében,
Oxford University Press és Penguin, 1995, illetve az ott hivatkozott további
művekben. Magyar kiadás: John D. Barrow: A művészi világegyetem, ford.
Béresi Csilla, Both Előd, Abonyi Iván, Budapest, Kulturtrade, 1998.
10. A „Bábel” szó tulajdonképpen szójáték: egyrészt sumér és babiloni nyelven
„Isten kapuját” jelenti, másrészt viszont a „balal” szó jelentése:
zavarodottság.
11. Ter 11.4.
12. Idézet a következő műből: E. Maor, To Infinity and Beyond: a cultural history
of the infinite (A végtelenig és tovább: a végtelen kultúrtörténete), Princeton
University Press, 1991, 138. oldal.
13. További részletek: J. D. Barrow, Pi in the Sky: counting, thinking, and being
(Pi az égen: számolás, gondolkodás és létezés), Oxford University Press and
Penguin.
14. Robert Pirsig, Lila, Bantam, New York. Magyar kiadás: Robert M. Pirsig:
Lila. Vizsgálódás az erkölcsről, ford. Csák János, Budapest, Európa, 1998.
15. William Blake: Auguries of Innocence Dover, New York, 1968. A tapasztalás
dalai – válogatott versek (Kálnoky László fordítása).
16. Patrick Syder fotói iszlám mozaikokról; szerzői jog ©: Patrick Syder Images.
17. Roger Penrose engedélyével.
18. Arkhimédesz ragyogó ötlete volt, hogy a megfigyelés alapján a kör kerületét
96 oldalú szabályos sokszöggel közelítse meg, és így igen pontos becslést
készítsen a π értékéről, ami nála 3,14103 lett.
19. További részletek: J. D. Barrow, The Constants of Nature (A természet
állandói), Jonathan Cape, London 117-18. oldal.
20. George Lakoff és Rafael Núnez pszichológusok Where Mathematics Comes
From (Honnan származik a matematika) című könyvükben (Basic Books,
New York, 2000, 8. fejezet) amellett érvelnek, hogy fogalomrendszerünkben
létezik egy „alapvető végtelenmetafora” (Basic Metaphor of Infinity, BMI).
Szerintük nagyon sok matematikai struktúra kognitív szempontból erősen
hasonló. Az ő értelmezésükben ez azt jelenti, hogy az agy fogalmakkal
foglalkozó rendszere nem egy ártatlan eszköz, amellyel a valóság természetét
észleljük, hanem egy feldolgozóegység, amely aszerint alakítja az általunk
használt matematikát, ahogyan a mindennapokban a véges dolgokat kezeljük.
A fejezetben említettek néhány példa arra, hogy a végtelen fogalma hogyan
hatol be az elménkbe. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a végtelen tőlünk
teljesen függetlenül létezik. Önmagában az, hogy agyunk előre meghatározott
 módon alakítja ki a róla alkotott nézeteinket, nem jelenti, hogy a végtelen
fogalma csak annyi, mint amennyit agyunk ebből felfog.
21. A harmadik és negyedik paradoxon kevésbé érdekes. Zénón harmadik
paradoxonja egy repülő nyílról szól. A nyílvessző minden adott
időpillanatban egy adott helyen van. Így, Zénón szerint, nem is lehet
mozgásban. A negyedik paradoxonban el kell képzelnünk három
menetoszlopot:
XXXX
YYYY
ZZZZZ
Az első sor, az X-ek, helyben maradnak. A második sor, az Y-ok jobbra
haladnak a lehető legnagyobb sebességgel, míg a harmadik sor, a Z-k,
ugyanezt teszik, de balra. Ezek szerint az Y-ok és a Z-k egymáshoz képest a
maximális sebesség kétszeresével mozognak, ami lehetetlen – tehát maga a
mozgás is lehetetlen. Annak tükrében, amit ma már a mozgásról tudunk,
egyik paradoxon sem különösebben érdekes. A speciális relativitáselmélet
szerint valóban létezik maximális sebesség: c, a fény vákuumban mért
sebessége. De ha Y u sebességgel mozog X-hez képest, Z pedig v sebességgel
Y-hoz képest, Z sebessége X-hez képest nem u + v, ahogyan Zénón gondolta,
hanem (u + v) / (1 + uv/c2), és ez nyilvánvalóan soha nem haladhatja meg c
értékét. Amikor u = v = c, még akkor is csak c az érték, ahogyan azt Einstein
és mások évszázadokkal később bebizonyították.

2. A végtelen, a talán és valóban, a látszólag és ténylegesen

1. B. Pascal, Pensées, szerkesztő A. Krailsheimer, Penguin, London, 1966., 418.

szakasz. Magyar kiadás: Blaise Pascal: Gondolatok, ford.: Pödör László,
Szeged, Lazi Bt., 2000.
2. H. Weyl. God and Universe: the Open World (Isten és a Világegyetem: a
nyílt világ), Yale University Press, New Haven, 1932.
3. Érdekes kérdés, hogy a véletlen és a valószínűség matematikai elmélete miért
fejlődött ilyen lassan. Szerencsejátékokat már az ókori civilizációkban is
játszottak, ahol szépen fejlődtek a matematika más ágai, és az egyéb
tudományok. Lehet, hogy a szerencsejátékokhoz ekkoriban használt eszközök
aszimmetrikus alakúak voltak (általában ujjperccsontokat használtak; az ezt
jelentő angol „knuckle” szó másik jelentése: „játszócsontocska” [a ford.]; a
görög, „csont” jelentésű „stochos” szóból pedig a „sztochasztikus” szó
származik, amely valószínűséget vagy véletlenséget jelent). Tehát a használt
eszközök mind különböztek egy kicsit egymástól, így nem jöhetett létre
általános elmélet arról, hogy egyes eseményeknek melyek lehetnek az azonos
eséllyel bekövetkező kimenetelei, mint ahogyan ezt a szabályos
dobókockánál hamarosan létrejött. A másik lehetőség, hogy a véletlent az
istenek megnyilatkozási formájának tekintették; úgy vélték, ők így
avatkoznak bele a világ dolgaiba. Több példa olvasható erről a héber Biblia
Ószövetség részében, ahol gyakran sorsot vetettek, hogy kiderítsék, vajon mi
 lehet Isten szándéka. Ez történt például, amikor elhatározták, hogy Jónás
prófétát vízbe vetik. A Főpap úgy döntötte el, hogy Isten egy adott kérdésre
igennel vagy nemmel válaszol-e, hogy lemezeket húzott elő a ruhájából. Ilyen
hit mellett botorság, sőt szentségtörés lenne a véletlen útjainak rendszerező
tanulmányozása.
4. J. D. Barrow, The Book of Nothing, Jonathan Cape and Vintage, London,
2000. Magyar kiadás: Barrow, John D.: A semmi könyve [a nulla
kialakulásától a kvantumvákuumig], ford. Erdeős Zsuzsanna, Budapest,
Akkord, 2005.
5. Arisztotelész: Metafizika, ford. Halasy-Nagy József, 3. jav. kiad., Lectum,
Szeged, 2002.
6. Ugyanott: III. 206a, 14-25.
7. Ugyanott: 206b, 33-207a, 15.
8. J. Lear: „Aristotelian Infinity” (Arisztotelész végtelenje), Proc. Aristotelian
Soc. 80, 187-210 (1979).
9. Lásd: Arisztotelész: Organon, Második Analitika, 1.22, valamint Lear idézett
műve, 202. oldal.
10. A Metafizikában (IV, 14, 223a, 16-28) Arisztotelész így ír: „Érdemes kutatni,
hogy az idő hogyan viszonyul a lélekhez, és miért van, hogy az idő
mindennek látszik a földön, a tengerben és a mennyben… Valaki
megkérdezheti, hogy az idő létezne-e vagy sem, ha nem lenne lélek. Ha
lehetetlen, hogy van valaki, aki számol, akkor semmi nem lehet
megszámlálható, tehát nyilvánvaló, hogy nincsen szám, hiszen a szám az,
amit számlálnak vagy megszámlálható. Ha semmi nem képes a számlálásra,
sem a lélek, sem annak elméje, nem létezhet idő, ha nincsen lélek, csak az idő
szubsztanciája, ha lehetséges, hogy a lélekben változás legyen.”
11. John Newton himnuszköltőt fiatalon valószínűleg nagyon érdekelte a
matematika. Amikor részt vett a rabszolga-kereskedelemben, Gambiában
egyszer tévesen vádolták lopással, ezért házi őrizetbe került. Úgy el volt
keseredve, hogy ha egy hajó kötött ki a szigeten, szégyenében elrejtőzött.
Elég különös, de egy tárgyat mégis végig magánál tartott: [Isaac] Barrow
Eukleidész-kötetét, egy matematikai tanulmányt. Elbújt a sziget egy távoli
sarkában, ahol matematikai ábrákat rajzolt a homokba. Beszámolója szerint
„így űztem el szomorúságomat…”, de kiszabadulása után felhagyott
matematikai érdeklődésével; akkor már haszontalan kincsnek érezte; lásd:
http://www.cyberhymnal.org./htm/a/m/amazgrac.htm és
http//www.geocities.com/Heartland/Pointe/4495/biography.html. Az Amazing
Grace (Csodálatos kegyelem) című híres himnuszt Newton Olney
plébánosaként írta. Az Olney Hymns című kötetben jelent meg (W. Oliver,
London, 1779). Az itt idézett nevezetes versszakot viszont már egy ismeretlen
szerző fűzte Newton eredeti művéhez. 1829-ben jelent meg R. Winchell
Baptist Songster című kötetében (Wethershield, Connecticut) a Jerusalem,
My Happy Home (Jeruzsálem, boldog hazám) utolsó versszakaként.
12. Szent Ágoston: Isten városáról, ford. Földváry Antal, Kairosz, Budapest; XII
könyv, 18. fejezet.
13. Egyszerű példa erre egy olyan transzformáció, amely az x számot tanh(x)-szé
változtatja.
14. Pascal Pensées c. idézett műve.
15. Metszet Blaise Pascalról Léon Brunschvicg, Pascal, Éditions Rieder, Paris,
1932. kötetéből.
16. Ez korábbi, mint a relativitáselmélet által megismert jelsebességkorlátok.
Még később, Newton idejében is úgy gondolták, a tömegvonzás azonnali
hatású, tehát végtelen sebességgel érvényesül.
17. B. Pascal, Ecrits sur la passion de l’amour, sur l’esprits géométrique et sur la
grace (1657-8). Magyar kiadás: Blaise Pascal: Írások a szerelem
szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a kegyelemről, ford.
Pavlovits Tamás, Tímár Andrea, Osiris, Budapest, 1999.
18. Ugyanott.
19. Pascal Pensées c. idézett műve, 91. oldal.
20. Ezek az úgynevezett Planck hosszúság- és időegységek, amelyeket a
fénysebesség, a newtoni gravitációs állandó és a Planck-féle kvantumállandó
alapján számítottak ki. A minimális hosszúság számszerűen körülbelül 10 -33
cm, a legrövidebb idő pedig kb. 10-43 másodperc. Ha valaki ennél kisebb tér-
vagy időegységeket próbálna tanulmányozni, akkor ő, mint megfigyelő, egy
még nem ismert természetű kvantumgravitációs átalakuláson menne át. Az
alapegységek bővebb tárgyalását lásd J. D. Barrow, The Constants of Nature
(A természeti állandók), című könyvében, Jonathan Cape, London, 2002.
21. Pascal Pensées c. idézett műve, 199. töredék.
22. Galileo Galilei, Discorsi e dimostrazioni matematiche intomo a due nuove
scienze, in Leida, appresso gli Elsevirii, 1638. Magyar kiadás: Galileo
Galilei: Matematikai érvelések és bizonyítások két új tudományág, a
mechanika és a mozgások köréből, ford. Dávid Gábor, Európa, Budapest,
1986.
23. R. Descartes, Les Principes de la philosophie, 26, 1644. Magyar kiadás: René
Descartes: A filozófia elvei, ford. Alexander Bernát, Franklin, Budapest,
1906.
24. Descartes idézett műve, 26.
25. Ugyanott, 27.
26. J. D. Barrow és F. J. Tipler, The Anthropic Cosmological Pinciple (Az emberi
kozmológiai elv), Oxford University Press, 1986., 2. fejezet 245.
27. Itt most nem foglalkozunk (és úgy tűnik, a teológusok sem szoktak) a
végtelen halmazok eltérő mérete alapján adódó különbségekkel.
28. Nicolaus Cusanus, De Docta Ignorantia, 1444. Magyar kiadás: Nicolaus
Cusanus, A tudós tudatlanság, ford. Erdő Péter, Paulus Hungarus, Kairosz,
Budapest, 1999.
29. Popper és Meckay lényegében ezt állítja az ember jövőbeli cselekedetei előre
megjóslásának logikai lehetetlenségéről, amennyiben ezt a „jóslatot” közöljük
az illetővel; lásd: J. D. Barrow, Impossibility (Lehetetlenség), Oxford
University Press, 1998.
30. Az idézett gondolat érdekesen bővült tovább a fejlődéselmélet megjelenése
után. Érzékelő képességünk így az „igazi valóság” természete által keltett
 kényszer hatására fejlődött ki. Szemünk és fülünk alakja és szerkezete olyan
lett, hogy valamit megtudhatunk a fény és a hang valódi természetéről. A
téma további tárgyalását, veszélyeit, és a további hivatkozásokat lásd J. D.
Barrow, The Artful Universe című könyvében, Oxford University Press and
Penguin, 1995. Magyar kiadás: John D. Barrow: A művészi világegyetem,
ford. Béresi Csilla, Both Előd, Abonyi Iván, Vince K., Budapest, 2000.
31. M. Kline, Mathematical Thought From Ancient to Modern Times (A
matematikai gondolkodás az ókortól a jelenkorig), Oxford University Press,
1972, 994. oldal.

3. Üdvözöljük a Hotel Végtelenben!

1. F. Morgan, The Math Chat Book (A matematikai csevegőkönyv), Math

Assocn, America 2000., x oldal.
2. A képek (3.1., 3.2., 5.2., és 8.1.) az Infinities (Végtelenségek) című darabból
származnak; Serafino Amato szíves engedelmével közöljük őket.
3. G. Hoffnung beszéde az Oxford Unionban, 1958. december 4-én; egy
állítólagos osztrák szállodai prospektusból idézett.
4. David Hilbert a XX. század elejének egyik legnagyobb matematikusa volt. A
végtelen szálloda történetét sokan neki tulajdonítják, de ő maga soha nem írta
le. Akkor vált ismertté, amikor George Gamow röviden leírta One Two Three
… Infinity: facts and speculations in science (Egy, kettő három … végtelen:
tudományos tények és elmélkedések), Viking, New York, 1961 (első kiadás
1947) című könyve 17-18. oldalán. Gamow megemlíti R. Courant eddig még
kiadatlan, sőt meg sem írt, mégis széles körben ismert The Complete
Collection of Hilbert Stories (A Hilbertről szóló történetek teljes
gyűjteménye) című könyvét. Courant volt Hilbert egyik legközelebbi
munkatársa. Hilbert matematikai végtelenről vallott nézeteiről az On the
Infinite (A végtelenről) című cikkben olvashatunk, amely P. Benacerraf és H.
Putnam Philosophy of Mathematics: selected readings (A matematika
filozófiája: válogatott írások) című könyvében jelent meg, Cambridge
University Press, 1983., 183-201. oldal.
5. J. Cornwell, Hitler’s Scientists (Hitler tudósai), Viking, London, 2003. 120.
oldal.
6. N. Ya. Vilenkin, In Search of Infinity (A végtelen nyomában), Birkhauser,
Boston, 1995., 43. oldal.
7. Az eredetiben az író a „back to square one”, vagyis a „vissza az első mezőre”
kifejezést használja. Ennek az eredetéről gyermekkorában úgy gondolta, a
„Ne nevess korán” típusú társasjátékokhoz kapcsolódik, pedig a brit rádióadás
kezdetéhez köthető, amikor a kommentátorok futballmeccsekről
közvetítettek. A rádióújságban megjelent a számozott mezőkre osztott pálya
képe, és a riporter e szerint közölte a hallgatókkal, hogy hol jár a labda. Ha a
csapat úgy visszaszorult, hogy a labdát saját kapusuknak kellett hazaadniok,
aki az 1-es mezőn tartózkodott, akkor hangzott el a „vissza az első mezőre”
kifejezés.
8. A prímszámok maradék nélkül kizárólag csak 1-gyel és önmagukkal
oszthatók.
9. A kukta ismét megjelenik és megmutatja, hogy ha az m-edik szálloda n-edik
szobájában van és n > m vagy n = m, akkor ez a vendég az (n – 1)2 + m jelű
szobába kerül, ha pedig n < m, akkor az (m2 – n + 1) jelűbe.
10. S. Leacock, Boarding House Geometry című műve a The Best of Stephen
(Leacock: Stephen Leacock legjobb írásai) könyv első kötetében található. J.
B. Priestley (szerk.), Humorbooks, Sydney, 1966., 26. oldal.
11. P. E. B. Jourdain, The Philosophy of Mr Bertrand Russell (Bertrand Russell
filozófiája), Allen and Unwin, London, 1919., 66. oldal.
12. John Cage egy olyan zeneművet akart írni, amely az abszolút nulla fok (-273
°C) zenei analógiája. A címe: 4' 33". Előadása: belép egy estélyi ruhás
zongoraművész és mozdulatlanul ül egy koncertzongora előtt 4 perc 33
másodpercig (ez éppen 273 másodperc), majd szótlanul kimegy a pódiumról.
13. J. D. Barrow, The Book of Nothing, Jonathan Cape and Vintage, London,
2000. Magyar kiadás: Barrow J. D.: A semmi könyve (a nulla kialakulásától a
kvantumvákuumig), ford. Erdeős Zsuzsanna, Budapest, Akkord, 2005.

4. A végtelen nem egy nagy szám

1. A (Kr. e. II. vagy III. évezredből származó, szanszkrit nyelven írt) védikus
mantrákból a következőképpen derül ki, az indiaiak hogyan értelmezték a
végtelen elvont fogalmát: „purnamadah purnamidam purnat purnamudachayte
purnasya purnamadaya purnamevavashishyate”. Köszönöm az idézetet és a
fordítást Subhash Kaknak.
2. Televíziós hírkonferencia,
www.geocities.com/Ama51/Zone/7474/blquayle.html.
3. A „szofizma” szó nem tévesztendő össze a „szofizmus” kifejezéssel. Az
utóbbit az ókorban inkább pejoratív értelemben használták, és álokoskodást,
üres filozofálgatást értettek rajta. A szofizma a középkori logika
tudományának szakkifejezése, és olyan adott állításokat jelent, amelyeket
vizsgálni, elemezni szándékoznak. Nem kérdések vagy problémák, hanem
olyan kétértelmű megjegyzések, kifejezések vagy rejtvények, amelyeket
értelmezni kell, vagy amelyek feloldásához logikai eszköztárat kell bevetni.
Mai rokonaként említhetnénk az önmagukra hivatkozó állításokat.
4. www.wow4u.com/questioning
5. Galileivel és a munkájával kapcsolatos további tényeket és képeket találunk a
http://es.rice.edu/ES/humsoc/Galileo/ honlapon.
6. Az idézet Galileinek a szövegben említett, Párbeszédek… című művéből való
(első nap, 78. és 79. szakasz). Európa Könyvkiadó, 1959. Ford.: M. Zemplén
Zoltán.
7. Albert von Sachsen arcképe, www.gap.dcs.st-
and.ac.uk/~history/BiogIndex.html.
8. J. Royce, The World and the Individual (A világ és az egyén), Macmillan,
London, 1901, kiegészítő tanulmányok, 504-5. oldal.
9. 1 Tessz, 5:21.
10. Ha S(n) a harmonikus sor első n tagjának összege, akkor Oresme bizonyítása
szerint S(2n) ≥ (n + 2) / 2, és ez n növekedésével folyamatosan nő a végtelen
felé.
11. Érdemes megjegyezni, hogy ha az egészek reciprokait nem egyszerűen
összeadjuk, hanem felváltva hozzáadjuk és kivonjuk (1 - 1/2 + 1/3 - 1/4 + 1/5 - 1/6
+ …), akkor véges eredményt kapunk, egészen pontosan 2 természetes
logaritmusát, ami kb. 0,693.
12. Az érvelés nem alkalmazható a sportteljesítményekre, mert azok nem
véletlenszerű események.
13. R. M. Dickau, http://www.prairienet.org/~pops/BookStacking.html.
14. Ha N=1, a felső könyvnek 0,5 része lóg ki, ha N=2, 0,75, ha N=3, 0,917, ha
N=4, 1,042.
15. Irving Berlin, Let’s Face the Music and Dance (Nézzünk szembe a zenével, és
táncoljunk).
16. A már említett példákon kívül annak a valószínűsége is így számítható ki,
hogy hány egymást közvetlenül követő 2, 3, 4, 5, 6, 7 … n autót találunk egy
adott útszakaszon, hiszen ezek a konvojok a forgalomhoz képesti alacsony
„sebességrekordokból” adódnak.
17. A Norvég Akadémia nemrég hozott létre egy nemzetközi matematikai díjat a
Svéd Akadémia régóta létező Nobel-díjai ellensúlyozására, amelyet azonban
csak természettudományok, irodalom, közgazdaságtan és béke kategóriákban
osztanak. A norvég díj neve Abel-díj lett Niels Abel (1802-29) emlékére,
akinek neve is hasonlít a Nobeléra, és hasonló pénzjutalommal jár (a
kitüntetett körülbelül egymillió dollárt kap). Az első díjazott J. E Serre francia
matematikus lett 2003-ban.
18. Georg Cantor és felesége, Vally fényképe, 1880 körül. A kép Joseph Warren
Dauben Georg Cantor: His Mathematics and Philosophy of the Infinite
(Georg Cantor: A végtelen matematikája és filozófiája) című könyvéből
származik, Harvard University Press, 1979.
19. F. Hutcheson (1694-1746), Inquiry into the Original of Our Ideas of Beauty
and Virtue (A szépségről és jóról alkotott gondolataink eredetének
vizsgálata), J. Darby London, 1720. 11.
20. Bernhard Bolzano arcképe; forrás:
www.gap.dcs.stand.ac.uk/~history/BiogIndex.html.
21. Galilei ugyanezzel a gondolatmenettel bizonyította, hogy bármely kör
kerülete egyenlő a középpontjával. Lásd például: Bernard Bolzano
véleményét erről a Paradoxes of the Infinite című könyvben, Routledge &
Kegan Paul, London 1950.
22. A. Camus, The Fall, Vintage, New York, 1956, 45. oldal (A bukás. Európa
Könyvkiadó, 1970. Ford.: Szávai Nándor.
23. Cantor meghatározása szerint: „A halmaz olyan sokaság, amelyre
gondolhatunk úgy, mintha egy lenne.”
24. A hatványhalmazhoz hasonló beágyazódás-sorozatról van szó. Ha van egy
gondolatunk, gondolhatunk arra a gondolatra, és így tovább. Az „a T állítás
igaz” állítás információtartalma különbözik a T állítás információtartalmától.
5. Georg Cantor őrültsége

1. (1888-1973). Amerikai természetkutató és környezetvédő;

http://www.melodyonline.com/quotes2.html.
2. A. Christie, An Autobiography (A. Christie önéletrajza), Harper Collins,
London, 1998.
3. Idézet a következő műből: E. Schechter, Handbook of Analysis and its
Foundations (Az analízis és alapjainak kézikönyve), Academic, New York,
1998.
4. J. Dauben, Georg Cantor, Princeton University Press, 1990., 1. oldal.
5. Leopold Kronecker fényképe, 1885 körül, copyright © akg-images.
6. D. Burton, History of Mathematics (A matematika története), 3. kiadás, Wm.
C. Brown, Dubuque, IA, 1995., 593. oldal.
7. Dauben idézett műve, 134. oldal.
8. Ugyanott.
9. Ugyanott, 135. oldal.
10. Ugyanott, 136. oldal.
11. Ugyanott, 147. oldal.
12. 1896. február 15-i levele Essernek, H. Meschkowski, Arch. History of Exact
Sciences 1965., 2. kiadás, 503. oldal.
13. Dauben idézett műve, 147. oldal.
14. Ugyanott, 298. oldal.
15. 2 Krónikák 6:18
16. Sok évvel később a finitizmus újra fellángolt. Ekkor Luitzen Brouwer, a
tehetséges, de megbízhatatlan holland matematikus ellen folyt a kampány,
amely válságot idézett elő a matematika berkeiben. Ezúttal Brouwer, a
finitizmus védelmezője volt az áldozat. Részletesebben lásd J. D. Barrow: Pi
in the Sky (Pi az égen) című könyvében, Oxford University Press and Penguin
Books, London, 1992., 5. fejezet.

6. A végtelen három arca

1. Arisztotelész, Fizika.
2. R. Easterway és J. Wyndham, Why do Buses Come in Threes? (A buszok
miért hármasával jönnek?), John Wiley, New York, 1999.
3. G. Cantor, Gesammelte Abhandlungen, 378. oldal; Rucker, Infinity and The
Mind (A végtelenség és az elme), Paladin, London, 1984, 9. oldal.
4. Cantor, korának többi tudósával ellentétben, úgy gondolta, a Világegyetem
kora és kiterjedése is végtelen.
5. J. Dauben, Georg Cantor, Princeton University Press, 1991. 146. oldal.
6. Rucker, Infinity (Végtelen), 309. oldal.
7. A. Conan Doyle, ‘The Boscombe Valley Mystery’ (A Boscombe-völgyi
rejtély), The Adventures of Sherlock Holmes, Oxford University Press, 1993.
 Start Magazine, 2, 401-16 1891. október. A történet először a Strand
Magazine második számának 401-16-oldalán jelent meg, 1890 októberében.
8. Katsushika Hokusai: A Fuji harminchat képe egy részlete a Metropolitan
Museum of Art, New York engedélyével.
9. A Világegyetem végtelen kora kérdésének nincsen egyszerű, elfogadott
értelmezése. Ha nincs kitüntetett időskála – márpedig Einstein általános
relativitáselméletéhez ez elengedhetetlen – akkor van lehetőség olyan
időmérési módszer megválasztására, amelyet lehet végesnek tekinteni az
egyik szempontból, de végtelennek a másikból.
Ha például a t időkoordináta helyett a log(t)-t használjuk, akkor a t = 0 és a t
= 1 időpontok közötti időszakasz nem marad véges, hiszen mínusz
végtelentől 0-ig terjed. Ez az időprobléma, és a hasonlóak miatt próbálják
egyes kozmológusok, például Hawking, eltávolítani az idő kifejezett jelenlétét
a kozmológiai elméletekből, mondván, hogy az idő a kvantumgravitációs
világegyetemeknek nem alapvető, meghatározó tulajdonsága, csak közelítő
fogalom, ami a terjedés vélt kezdetétől távoli, alacsony hőmérsékleteken
jelenik meg. Lásd például: S. W. Hawking, The Universe in a Nutshell,
Bantam, London, 2001. A világegyetem dióhéjban (The Universe in a
Nutshell). Budapest: Akkord, 2002. ford. Both Előd.
10. J. D. Barrow, Impossibility (Lehetetlenség), Oxford University Press, 1990.
11. Lásd például: E. A. Milne, Modern Cosmology and the Christian Idea of God
(A modern kozmológia és Isten keresztény eszméje), Clarendon Press,
Oxford, 1952. és E. T. Whittaker, Space and Spirit: Theories of the Universe
and the Arguments for the Existence of God (Úr és szellem: A Világegyetem
elméletei és az Isten létezése mellett szóló érvek), Nelson & Sons, London,
1946.
12. S. W. Hawking és R. Penrose, The Nature of Space and Time (A tér és az idő
természete), Princeton University Press, 1966.
13. A. Einstein és N. Rosen, Physical Review 48, 73 (1935).
14. P. Bergmann H. Woolf (szerkesztő), Some Strangeness in the Proportion
(Egy kis furcsaság az arányokban) című kötetében, Addison Wesley, MA,
1980, 186. oldal.
15. Az angol tűzijátékokhoz használatos petárdákon éveken át a következő furcsa
és régies felirattal figyelmeztették a használót a biztonságos meggyújtásra:
„Gyújtsa meg a gyújtózsinórt, és vonuljon vissza!”
16. Hawking és Penrose híres szingularitáselméleteiben a szingularitás
megjelenését nem feltétlenül kíséri a szingularitás fizikai megjelenése, csak
annak lehetetlensége, hogy minden egyes részecske térben és időben megtett
útjának történetét tetszőlegesen korai időponttól lehessen tekinteni. Ha a
tömegvonzás mindig vonzóerő, akkor a lehetséges történetek legalább
egyikének kell, hogy legyen kezdete. Az már más kérdés, hogy vajon
Világegyetemünk összes részecskéje minden lehetséges történetének kellett-e,
hogy legyen kezdete, és hogy vajon a kezdet fizikai végtelennel jár-e, mint a
jól ismert elmélet állítja, amely szerint a Világegyetem tágulása végtelen
sűrűséggel és hőmérsékleten kezdődött; ennek egy hosszabb, elemibb
 kifejtését lásd J. D. Barrow és J. Silk, The Left Hand of Creation (A teremtés
bal keze) című művében, Penguin, London 1983.
17. Azzal érvel, hogy ha a szingularitások elkerülhetők lenének, akkor a
Világegyetem jelenleg tapasztalható tágulását esetleg egy összeomlási
szakasz előzte meg. Egy ilyen világegyetem története állandóan növekedő
energiaveszteséggel járó szakaszokból állna (lásd. R. Penrose, in The Nature
of Space and Time (A tér és az idő természete), Princeton University Press,
1996. 36. oldal). De nem biztos, hogy mindez a kezdeti szingularitás
elkerülésének következménye lenne.
18. A. Ginsberg, Howl, 1956. Üvöltés. Vallomások a beat-nemzedékről, Európa,
Budapest, 1983, 73-86.
19. A legtipikusabb fekete lyukak foroghatnak, és nemcsak tömegük, hanem
elektromos töltésük is van. A könyvben a csupán tömeggel rendelkezőkről
lesz szó, amelyeket Schwartzschild-féle fekete lyuknak neveznek Karl
Schwartzschild után, aki 1916-ban megtalálta Einstein egyenleteinek egy
olyan megoldását, ami ezeket írja le. Nem tudta, hogy a megoldás a ma fekete
lyuknak nevezett egzotikus jelenséget fogalmazza meg. Az elnevezés John A.
Wheeler amerikai fizikustól származik.
20. A kvantumjelenségek körülbelül 1096 g/cm3 sűrűségnél állítják meg az
összeomlást.
21. Mintegy 10 mikrogramm, az úgynevezett Planck-tömeg.
22. Elméletileg nem kizárható a fekete lyukak elpárolgása. Viszont nem tudjuk,
hogy az említett nagyon kicsi fekete lyukak, amelyekre szükségünk lenne
ahhoz, hogy a hatásuk ma egyértelműen látható legyen, kialakultak-e a
Világegyetem történetének kezdetén. Lehet, hogy az akkori körülmények
ehhez túl „simák” és nyugalmasak voltak.
23. G. Santayana, The Unknowable (A megismerhetetlen), az Oxford Lectures on
Philosophy című kötetből, 1910-1923, Kessinger Whitefich, MT, 1924. 4.
oldal.
24. R. D. Lunginbill, Theology: the study of God,
http://associate.com/ministryfiles/mirrors/ichthys.com/ITheo.htm
25. M. Wiles és M. Santer, Documetns in Early Christian Thought, Cambridge
University Press, 1977. 6. oldal.
26. Az apofatikus megközelítésű teológiai rendszer (az elnevetés a görög
apophatikos, „negatív” jelentésű szóból származik) elsősorban a keleti
kereszténységre volt hatással, és a nisszai Gergely értelmezésében „Így Szent
János, aki szintén belelépett ebbe a fényes ködbe, azt mondja, hogy senki
soha nem látta Istent, és ezen a tagadáson azt érti, hogy az isteni természetű
tudás nemcsak ember számára lehetetlen, hanem minden teremtett értelem
számára” nisszai Gergely, Opera Omnia, J.-P. Migne, szerk., Paris, 1863.
376. oldal és A. Meredith, Gregory of Nyssa (Nisszai Gergely), Routledge,
London, 1999.
27. Lásd például A. Flew értekezését a God and Philosophy (Isten és a filozófia)
című kötetben, Harcourt Brace, New York, 1966 és W. L. Rowe, The
Cosmological Argument (A kozmológiai érv), Princeton University Press
1975.
28. http://www.stats.uwaterloo.ca/~cgsmall/ontology.html
29. J. D. Barrow, Pi in the Sky, Oxford University Press, 1992, 123. oldal C. A.
Pickover, The Paradox of God and the Science of Omniscience, St Martin’s
Press, New York, 2002, 197. oldal.
30. A formális logika nyelvére is le lehet fordítani az említett lételméleti
következtetést. Például istenérvként. Tegyük fel, hogy a létezés tulajdonsága
a tökéletesség egyik kritériuma. Legyen isten bármely olyan lény, akiben
minden tökéletesség megvan. Ebből következik, hogy minden isten létezik,
azaz mindegyik rendelkezik a tökéletesség tulajdonságával. Tegyük fel
továbbá, hogy ha bármely Q tökéletességgel rendelkező dologra igaz, hogy
rendelkezik a tökéletesség tulajdonságával, akkor van legalább egy Q
tulajdonságú dolog. Akkor be tudjuk bizonyítani, hogy valami létezik, tehát
van legalább egy olyan dolog, amely rendelkezik a létezés tulajdonságával. A
harmadik feltételezésünk, hogy ha van egy tökéletességhalmazunk, akkor az,
ha valami rendelkezik a benne lévő tökéletességgel, maga is egy tökéletesség.
Negyedszerre, én úgy látom, itt a harmadikat sorolja fel még egyszer, akkor
be tudjuk bizonyítani, hogy az istennek levés tulajdonsága tökéletesség, és
van legalább egy isten. Tegyük fel, hogy bármely i isten esetében az i-hez
való teljes hasonlatosság tulajdonsága tökéletesség. Akkor csak egy isten van.
Sok más hasonló eredmény bizonyítható be az ördögről is, ha feltételezzük,
hogy a nemlétezés tökéletlenség, és bármely adott A tökéletlenség esetében,
ha nincsen olyan dolog, amely rendelkezik az A tulajdonsággal, akkor
egyetlen dolog sem rendelkezik azzal, azaz minden tökéletlenség az ördögé.
Tehát az ördög nem létezik. Lásd R. Smullyan, 5000 B. C. and Other
Philosophical Fantasies, St Martin’s Press, New York, 1983., és
http://cs.wwc.edu/~aabyan/Philosophy/Ontology.html
31. F. Nietzsche, The Gay Science, fordító: W. Kaufmann, Vintage, New York,
1974., 341. szakasz. Magyar kiadás: Vidám tudomány, ford.: Wildner Ödön,
Bp. Világirodalom, 1926.

7. Végtelen-e a Világegyetem?

1. Idézet a következő műből: N. Rose, Mathematical Maxims and Minims

(Matematikai aforizmák és szösszenetek), Raleigh, WC, 1988.
2. Observer színes magazin, London, 2002. december 22., 32. oldal.
3. A végtelen másképpen is ütközött a Világegyetemről alkotott ősi
elképzelésekkel. Annak korára gondolunk: volt-e kezdete, és lesz-e vége?
Erre nem a környezetükben megismert földrajzból következtettek, hanem az
emberi élet végességéből, amelyet egyes kultúrákban szelídített az újra
megtestesülésbe (reinkarnációba), illetve a dolgok ciklikusságába vetett hit,
amelynek az alapja az évszakok váltakozása és a növények újra kicsírázása és
növekedése lehetett.
4. A mű először függelékként jelent meg apja, Leonard Digges A
Prognostication (Egy jövendölés) című műve egy későbbi kiadásában, 1553-
 ban. Mindketten kiálltak amellett, hogy a csillagászati tudomány sem nem
haszontalan, sem nem szentségtörő.
5. Az Uránuszt William Herschel fedezte 1781-ben, és eredeti neve Georgium
Sidus III. György király, a tudós pártfogója után, de az elnevezés nem
honosodott meg. Az Uránusz nevet később adta neki J. E. Bode német
csillagász. A Neptunuszt 1846-ban azonosította Adams, le Verrier és Galle. A
Plútót Tombaugh és Lowell fedezték fel 1930-ban.
6. P. Usher, Bull, Amer. Astron. Soc. 28, 1305 (1996), és ‘Shakespeare’s Cosmic
World View’ (Shakespeare nézetei a kozmikus világról), Mercury 26 (1),
1997. január-február, 20-3.
7. Hamlet, Arany János fordítása, 2. felvonás, 2. szín 264.
8. Idézet a következő műből: E. Maor, To Infinity and Beyond: a cultural history
of the infinite (A végtelenig és tovább: a végtelen kultúrtörténete), Princeton
University Press, 1987. 198. oldal.
9. Fordítások G. Bruno, De l’infinito universo et mondi (1584) című
munkájából, a következő könyvből: D. R. Danielson (szerkesztő), The Book
of the Cosmos (A kozmosz könyve), Perseus, New York, 2000. 40-4 oldal.
10. A népdal 1792 körüli, és a 494. a Skót Zenei Múzeumban, V 1796.
11. Az éjszakai Föld műholdfelvétele a NASA engedélyével
(http://visibleearth.nasa.gov/).
12. A neutron és a proton tömege közötti apró különbség elég ahhoz, hogy
akárhogy is kezdődött a Világegyetem, amikor tízmilliárd °K-ra hűlt le, a
neutronok és protonok aránya körülbelül 1:7 volt. Ez a döntő kezdőfeltétel a
következő nukleáris folyamatokhoz, amelyek során azután gyorsan kialakult
az azóta is meglévő hidrogén-, deutérium-, hélium- és lítiummennyiség.
13. Minél nagyobb az anyagsűrűség, annál gyorsabbak a deutériumot és hélium-
3-at pusztító reakciók. Kevesebb lesz belőlük, viszont több hélium-4. A
deutérium és hélium-3 teljes mennyisége sokkal kisebb mint a hélium-4-é,
tehát bár az előző kettő mennyisége csökken, a harmadiké (az első kettő
kárára) viszonylag kicsi.
14. www.katolikus.info
15. M. C. Escher Alapítvány, M. C. Escher hivatalos honlapja,
http://www.mcescher.com.
16. 1537-ben Nunesnek két könyve jelent meg az ilyen optimális útvonalak
geometriájáról, majd 1566-ban ezt követte egy latin nyelven írt összefoglalás
és kiegészítés, ahol a „rumbo” szót használja. A „loxodroma” szó (a görög
„loxos”-ból, vagyis „kerülőút”-ból és a „dromos”-ból, vagyis „hordozó”-ból
áll). Willebrord Snell (neve ismerős lehet a Snell-fél optikai törvényből)
későbbi, 1624-es latinosított elnevezése, Simon Stevin pedig a holland
„kostrijk”, „görbe irány” szót használja, amikor Nunes munkájáról számol be.
A loxodromák a Föld egyik pólusától a másikig érnek, és végtelen sokszor
járják azokat végig logaritmikus spiráljukkal. Ha két olyan pontot tekintünk,
amelyek ugyanazon a hosszúsági körön vannak, a loxodromájuk maga a főkör
lesz, de máskor ez nem teljesül; legkevésbé akkor, ha szélességi fokuk
megegyezik. Lásd: W. G. L. Randles, Pedro Rules’ discovery of the
loxodromic curve (1537): how Portugese sailors, in the early sixteenth
 century, navigating with globes, had failed to solve the difficulties
encountered with a plane chart (Pedro Rules 1537-es felfedezése a
loxodromikus görbéről: a portugál tengerészeknek a XVI. század elején miért
nem sikerült megoldaniuk a navigációt síktérkép segítségével) Journal of
Navigation 50, 85-96 (1997).
17. E. R. Harrison, Darkness at Night (Éjjeli sötétség), Harvard University Press,
1987.
18. Az eredeti ötlet Karl Schwarzschildé volt, amikor megnőtt az érdeklődés a
nemeuklideszi geometriák iránt. Ő akkor gömbgeometriával modellezte az
ismert Világegyetemet. De még ekkor is Newton gravitációelméletét
használták, és az eddig jól bevált, állandó geometriát. Az anyag jelenléte,
illetve mozgása nem volt rá hatással, mint az általános relativitáselméletben.
19. Idézet Sir Edward Burne-Jones egy Lady Hornernek írt leveléből, F. Metcalf,
The Penguin Dictionary of Modern Humorous Quotations (A modern
humoros idézetek Penguin szótára), Penguin, London, 1987, 172. oldal.
20. Ne feledjük, hogy a gravitáció inverz négyzetes törvénye matematikai
szempontból nagyon különleges, mégis ez a különlegesség vezet a gravitáció
egyedi tulajdonságaihoz, amelyek okvetlenül szükségesek ahhoz, hogy
egyáltalán élő megfigyelők lehessenek a Világegyetemben.
21. Wilkinson Microwave Anisotropy Probe, azaz mikrohullámú
anizotrópiaszonda.
22. A dal 1939-ből származik; szöveg: E. Y. Harburg, zene: Harold Arien.
23. E. Borel, Space and Time (1922), Dover New York, 1960, 246. oldal.
24. Néhány éve voltak, akik úgy gondolták, hogy egy ilyen helyzetben egy kis
sűrűségű terület „elszökhetne” a külső burokból, és így kivonhatná magát a
Világegyetem végső, nagy, szingularitássá összeomlása alól. Valójában
azonban általános körülmények között ez nem lenne igaz; lásd: J. D. Barrow
és F. J. Tipler, Closed Universes: their evolution and final state (Zárt
világegyetemek: kialakulásuk és végső állapotuk), Mon-Not-R, astm. Soc.
216, 395 (1985).
25. Piet Hein dán költő sorainak egy változata.
26. A Halley-üstökös átlagos periódusa hetvenhat év. Az érték attól függően
változik, hogy a bolygók állása miatt éppen milyen gravitációs hatások érik,
és hogy a gázokból, amelyekből áll, mennyi párolgott el. Kr. e. 239 és Kr. u.
1986 között a keringési idő 76.0 és 79.3 év között változott. A szélsőértékeket
Kr. u. 451-ben és Kr. u. 1066-ban érte el.
27. 1904-ben született.
28. Lásd: E. R. Harrison, Cosmology, Cambridge University Press, 1981. 250.
oldal.
29. Heinrich Olbers (1758-1840) német csillagász után, aki 1826-ban írt egy „On
the Transparency of Space” (Az űr átlátszósága) című tanulmányt, amelyben
feltette az emlékezetes kérdést: Miért van sötét éjjel? A paradoxon
kifejtésében szerepel az a tény, hogy egy adott fényességű csillag látszólagos
fényessége fordítottan arányos a csillag tőlünk mért távolságának
négyzetével. Ha végiggondoljuk a tőlünk különféle távolságra lévő
csillagokat, és összeadjuk a megfigyelt látszólagos fényességüket, az összeg
 akármilyen nagy lehet, ha az adott távolság a végtelenhez tart. Az azonos
távolságra lévő csillagoktól ugyanannyi fény érkezik, a távolságtól
függetlenül. Ha összeadjuk a végtelen számú, de egyre messzebb lévő
csillagok fényességét, végtelen fényességet kapunk.
30. Idézet a következő műből: E. Maor, To Infinity and Beyond: a cultural history
of the infinite (A végtelenig és tovább: a végtelen kultúrtörténete), Princeton
University Press, 1987. 205 oldal.
31. Annak idején Halley érvelése, de még Olbers ezután megjelent tanulmánya
sem keltett nagy feltűnést. A csillagászok figyelmének középpontjába sok
más, új elmélet és megfigyelés került. Az éjszakai égbolt paradoxonját
majdnem teljesen elfelejtették, amíg Hermann Bondi nem írt róla nagy
feltűnést keltő, 1952-es, Cosmology (Kozmológia) című könyvében
(Cambridge University Press). Ő hívta fel a figyelmet, hogy ez az egyik
legalapvetőbb kozmológiai megfigyelés, és az éjszakai égbolt sötétségét a
Világegyetem tágulásának bizonyítékaként értelmezte. A paradoxon feloldása
történetének kimerítő elemzése és az ez irányú sok téves kísérlet leírása
Edward Harrisontól származik, akit a probléma egész életében foglalkoztatott.
Lásd például: E. R. Harrison, Darkness at Night (Éjjeli sötétség), Harvard
University Press, 1987 és E. R. Harrison, Cosmology (Kozmológia),
Cambridge University Press, 2000. 24. fejezet.

8. Az örök visszatérés

1. C. Green, The Human Evasion (Az emberi kitérő), Hammish Hamilton,

London, 1969, 12. oldal.
2. Justin Scott, The Shipkiller, idézet a következő műből: A. Pérez-Reverte, The
Nautical Chart (A tengerészeti térkép) Picador, London, 2002. 56. oldal.
3. Akármilyen kicsi is legyen egy esemény bekövetkeztének valószínűsége, ha
ez nem nulla, akkor a végtelennel szorozva végtelen lesz. Ennyiszer fordul
elő ez az esemény egy végtelen világegyetemben.
4. F. Nietzsche, A vidám tudomány (Die Fröhliche Wissenschaft), fordító:
Romhányi Török Gábor, Szeged, Szukits, 2003.
5. F. Nietzsche, Complete works (Összes művei), vo. IX. Foulis, Edinburgh,
1913, 430. oldal.
6. F. Nietzsche, A hatalom akarása minden érték átértékelésének kísérlete,
fordító: Romhányi Török Gábor, Budapest, Cartaphilus, 2002.
7. H. Spencer, First Principles (Első alapelvek), 4. Appleton, New York, 1896.
550. oldal.
8. A törzsfejlődési folyamat kiszámíthatatlansága mellett többen is érvelnek,
például Stephen Jay Gould. Gondolatmenetük szerint, hogy a törzsfejlődés
folyamata kaotikusan véletlenszerű. Az a véleményem, hogy félreértik a
kaotikus folyamatokat. Bár egy-egy esemény lefolyása nem jósolható meg
előre, ha nem ismert pontosan egy adott időpontban, egy kaotikus rendszer
átlagos viselkedése általában nagyon simán fejlődött, előre megjósolhatóan,
egyáltalán nem kaotikus módon. Ez elegendő a törzsfejlődés
 határozottságához, ha nagy léptékben gondolkodunk; a kis zavarok nem
befolyásolják.
9. G. S. Kirk és J. E. Raven, The Presocratic Philosophers (A preszókratikus
filozófusok), 272. töredék, Cambridge University Press, 1957. Eudemus (Kr.
e. 350-290) Arisztotelész tanítványa volt.
10. Vegyük észre, hogy egy végtelen világegyetemben az a kényszerhelyzet áll
elő, hogy végtelen számú egypetéjű iker van, de az alapprobléma megvan a
véges világegyetemekben is. Ha egy véges világegyetem elég nagy,
mindannyiunknak véges számú „ikrünk” lesz. A fény haladásának véges
sebessége azt jelenti, hogy egy végtelen világegyetemben is csak véges számú
ikertestvérünkkel kerülhetünk kapcsolatba.
11. M. Tegmark Parallel Universes (Párhuzamos világegyetemek), Scientific
American, 2003. május.
12. Annak feltételezése, hogy az élet természetes kialakulásának nulla esélye van,
egyenértékű azzal, hogy azt valamiféle teremtésnek vagy „értelmes
tervezésnek” köszönhetjük.
13. Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society 20, 37-41, (1979).
14. Préd 1,9.
15. Lásd: P. C. W. Davies, Nature 273, 336 (1978) és J. D. Barrow & F. J. Tipler,
The Anthropic Cosmological Principle (Az emberi kozmológiai elv), Oxford
University Press, Oxford, 1986.
16. S. Webb, Where is Everybody?, Copernicus, New York, 2002.
17. A. Linde, The Self-reproducing Inflationary Universe, Scientific American 5,
32 (1994. május); A. Vilenkin, Physics Letters B 117, 25 (1982).
18. Idézet a következő műből: E. Maor, To Infinity and Beyond; a cultural
history of the infinite (A végtelenig és tovább: a végtelen kultúrtörténete),
Princeton University Press, 1987. xiii. oldal.
19. J. L. Borges A teknősbéka átváltozásai.
20. R. Price Johnny Applessed: Man and Myth (Johnny Applessed: Az ember és a
mítosz), Indiana University Press, 1954.
21. Itt most a cantori értelemben vett megszámlálható végtelenekről van szó. De
ugyanezek a következmények igazak lennének a nem megszámlálhatókra is.
22. C. S. Lewis, Out of the Silent Planet (Kívül a csendes bolygón), (1938),
Perclandra (1943), That Hideous Strength (Az a szörnyű erő), (1945).
23. Tudjuk, hogy egyes alapvető önzetlen cselekedetek valójában a legjobb
stratégiák az olyan egyének számára, akik evolúciós „játszmákat” folytatnak
másokkal. Ez a fogolydilemma típusú együttműködéshez vezet, amelyben a
„megvakarom a hátadat, ha te is az enyémet” filozófia a legjobb abban az
értelemben, hogy ha nem így teszünk, az mindegyikünknek káros lehet.
Érdekes, hogy az önzetlen emberi viselkedés, különösen az olyan, amilyenre
sokan törekszenek, és amelyet még többen csodálnak, ennél az „adok-kapok”-
nál, amely végül is önző okokból fakad, tehát csak a felszínen önzetlen,
sokkal mélyebbre megy.
24. J. D. Barrow és F. J. Tipler, The Anthropic Cosmological Principle (Az
emberi kozmológiai elv), Oxford University Press, 1986. és J. D. Barrow,
The Constants of Nature, Jonathan Cape, London 2002.
9. Vég nélküli világok

1. I. Newton, Opticks (Optika), Prometheus, New York, 1952 (1730) 400-4.

oldal.
2. C. S. Lewis, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, M&C Kft.
Budapest, fordító: K. Nagy Erzsébet.
3. C. Bailey Epicurus: the Extant Remains (Epikurosz: A fennmaradt szövegek),
Oxford University Press, 1926. 25. oldal.
4. Arisztotelész portréja; szerzői jog: © akg-images.
5. Arisztotelész világképe hasonlított az atomistákéhoz. Stephen Dick Plurality
of Worlds (Világok pluralitása) (Cambridge University Press, 1982. 13. oldal)
című művében megjegyzi, hogy Epikurosz a világot úgy határozza meg, mint
az „ég egy körülírt részét, amely égitesteket tartalmaz, és egy földet, és
minden égi jelenséget”. Ehhez hasonlít, hogy Arisztotelész szerint a világ a
tér „legkülső kerülete által határolt test”.
6. Kant egy érdekes, fejlődő Világegyetemet írt le, aminek van egy nagy
sűrűségű középpontja, és ettől távolodva az anyag egyre ritkább lesz. Az élet
előbb-utóbb kifejlődik a középponttól bármilyen távolságra, de egészen
másmilyen lesz, ahogyan haladunk kifelé, hiszen az anyagnak is más ott a
sűrűsége. Így ír:
„Hajlok rá, hogy az értelmes lények legtökéletesebb osztályait jobb eséllyel
találom meg a középponttól távolabb, mint ahhoz közel. A racionális
gondolkodással megáldott lények tökéletessége, már amennyire ez az anyag
minőségén múlik, amelybe zárva vannak, nagyon sokban az anyag
finomságától függ, amely befolyásolja és meghatározza, hogy hogyan észlelik
a világot, és ebből milyen cselekvéseik fakadnak. Az anyag tehetetlensége és
ellenállása nagyban korlátozza a szellemi lény cselekvési szabadságát, és a
külső dolgok észlelésének pontosságát; ezek a képességek tompák és gyengék
lehetnek. Így nem is határozza meg eléggé cselekedeteiket. Tehát ha
feltételezzük azt a valószínű tényt, hogy a legsűrűbb és nehezebb anyagok a
világ közepe táján vannak, és ugyanakkor a finomság és a könnyűség nő…,
ha eltávolodunk a középponttól, a következmény érthető. Az értelmes lények,
akik a teremtés középpontja táján keletkeznek és élnek, merev és mozdulatlan
anyagba vannak zárva, amely képességeiket leküzdhetetlen tehetetlenségben
tartja, és amely saját maga sem képes a szükséges félreérthetetlenséggel és
határozottsággal továbbítani a világegyetemről szerzett benyomásokat. Ezeket
a gondolkodó lényeket tehát egy alacsonyabb osztályba tartozónak kell
tekintenünk. Másrészt viszont az egyetemes középponttól különféle
távolságra a szellemi világ tökéletessége, amely szorosan kapcsolódik ahhoz,
hogy mennyire függnek az anyagtól, létraként fog növekedni… az élet is
fennmaradhat…, hogy betöltse az idő és tér végtelenségét olyan gondolati
tökéletesség különböző állapotaival, amelyek hatalmukba kerítik a végtelent,
és amelyeknek meg kell közelíteniük, mondhatni lépésről lépésre, a célt: az
Istenség legfelsőbb kitűnőségét anélkül, hogy azt elérhetné.” Universal
 Natural History and Theory of the Heavens (Egyetemes természetrajz és a
mennyek elmélete, 1755) eredeti fordító: W. Hastie (első megjelenés: 1900,
egy Kant’s Cosmogony [Kant világeredet-elmélete], Glasgow című kötetben),
University of Michigan Press, Ann Arbor, 1969, 166-7 oldal. Ezek a
gondolatok egy érdekes anti-kopernikuszi érvelésnek is tekinthetők, amelyek
jelentőségét annak idején nem ismerték fel. Ha a Világegyetemnek van
középpontja, és a körülmények változnak az ettől mért távolsággal, akkor
egyes helyeken a körülmények lehetetlenné teszik, másokon viszont
valószínűsítik az életet. Ha az utóbbi körülmények a középpont közelében
lépnének fel, ez elég fizikai ok (és nem filozófiai előítélet) lenne arra, hogy
miért találjuk magunkat a Világegyetem közepének környékén. A
kozmológiában az emberközéppontú alapelv modern tárgyalása ezt a
gondolatot tovább mélyítette. Lásd például: J. D. Barrow és F. J. Tipler, The
Anthropic Cosmological Principle (Az emberi kozmológiai elv), Oxford
University Press, 1986., ahol Kant progresszív kozmológiájáról
részletesebben szó van a 10.2. szakaszban.
7. I. Kant, idézett mű, 139-40.
8. The Complete Works of Montaigne (Montaigne összes művei), fordító: D. F.
Frame, Stanford University Press, 1958. 390. oldal.
9. A Discovery of a World in the Moone (1638) második tételében ezt írja:
„A Világ kifejezést kétféleképpen is érthetjük, általánosabban az egész
Világegyetemre, mivel ez az elemi és éteri dolgokat foglalja magában, a
csillagokat és a Földet. De másodsorban, egy alacsonyabb rendű Világot,
amelyet az elemek [mint a Hold] alkotnak … így az első értelemben
megengedem, hogy csak egy világ van, és ezt bizonyítja az összes érv; de a
második értelemben lehet több is.”
10. Lásd például: L. Sussking The Anthropic Landscape of String Theory (A
húrelmélet antropológiai tájképe), http://arXiv:hepth/0302219 (2003).
11. Ha háromnál több dimenzió van, akkor a kötött szerkezetek, például az
atomok, bolygók és csillagok nem létezhetnek, mert a dimenziók száma
meghatározza, hogy a természeti erők hogyan csökkennek a távolság
függvényében. A gravitáció és az elektrosztatikus erő például 1/(távolság) N-1
szerint csökkennek az N-dimenziós térben; ezért létezhetnek háromdimenziós
világunkban az inverz négyzetes törvények. Immanuel Kant vette először
észre a kapcsolatot az erők törvénye és a dimenziók száma között.
12. Ha a felfúvódás során nem lett volna hullámvölgy, a tágulás túl lassú lett
volna, hogy „megnövessze” a Világegyetem ma látható részét, ami több mint
15 milliárd fényév átmérőjű, az egyik természetes kvantumfluktuációból.
13. Az expedíció tervezésekor és elindításakor a neve egyszerűen MAP volt, de a
munka adatelemző szakaszában David Wilkinson, aki a mikrohullámú
háttérsugárzás okozta hőmérséklet-változások egyik első megfigyelője volt,
még 1967-ben, meghalt. Amikor a NASA bejelentette az eredményeket, a
tiszteletére nevezték át WMAP-nek.
14. W. Allen, Getting Even (Kiegyenlítés), Random House, New York, 1988,
1972.
15. Az ábra a www.wisdomportal.com/Stanford/UniverseOrMultiverse.html
oldalról származik, Andre Linde engedélyével.
16. O. Stapledon, Star maker a Last and First Men and Starmaker
(Csillagcsináló: az utolsó és első ember és csillagcsináló) című kötetben,
Dover, New York, 1968. 419. oldal. A Star Maker első kiadása: 1937.
17. A részletesebb magyarázatot lásd J. D. Barrow, The Universe that Discovered
Itself (Az önmagát felfedező Világegyetem) című könyvében, Oxford
University Press, 1990., H. S. Leff A. F. Rex, Maxwell’s Demon (Maxwell
démona) című műve (Inst. Phys. Bristol, 2003.) pedig teljes egészében leírja a
paradoxont, illetve annak feloldását.
18. E. R. Harrison, The Natural Selection of Universes containing Intelligent Life
(Az értelmes életet tartalmazó világegyetemek természetes kiválasztódása),
Quartely Journal of the Royal Astronomical Society 36, 193 (1995) és
‘Creation and Fitness of the Universe’, Astronomy and Geophysics, 39, 27
(1998).
19. Első látásra azt gondolnánk, hogy hatalmas energiákra van szükség az
akármilyen kicsi világegyetemek beindítására. Érdekes, hogy egy
világegyetem energiája nulla; Einstein általános relativitáselmélete biztosítja,
hogy a tömegek és más energiaformák által létrehozott pozitív energiák
összege a Világegyetemben pontosan megegyezzen a közöttük lévő
tömegvonzás negatív energiájával. A világegyetemek nagyon
energiatakarékosak.
20. Harrison ezt a „világegyetemek természetes kiválasztódásának” nevezi, de ez
eléggé félrevezető kifejezés. A folyamat jobban hasonlít a világegyetemek
beavatkozásokkal végzett tenyésztéshez, ami egyáltalán nem természetes
kiválasztódás.
21. J. D. Bernal, The World, the Flesh and the Devil; F. Dyson, Rev. Mod. Phys;
J. D. Barrow és F. J. Tipler, Eternity is Unstable (Az örökkévalóság ingatag)
Nature 176, 453 (1978) és The Anthropic Cosmological Primciple (Az emberi
kozmológiai elv), Oxford University Press, 1986.
22. J. D. Barrow és S. Hervik, Infinite Information Processing in Ever-Expanding
Universes (Végtelen információfeldolgozás örökké táguló
világegyetemekben) Physics Letter B 566, 1. (2003).
23. Lásd J. D. Barrow The Contstants of Nature, Jonathan Cape, London, 2002.
24. Természetesen nem világos, hogy itt mit jelent a „véletlenszerű”.
Általánosságban a Világegyetemre vagy a lehetséges világegyetemekre
vonatkozó minden valószínűségi állítás szükségszerűen bizonytalan.
25. Paul Davies így írt a kérdésről: „egy általános világegyetem-halmaznak [az
összes lehetséges világból] tartalmaznia kell egy olyan részhalmazt, amely
megfelel az Istennel és a tervezéssel kapcsolatos hagyományos vallási
fogalmaknak… De egy szimulált virtuális világ lakói ugyanolyan lételméleti
kapcsolatban állnak az értelmes, a világukat megtervező és létrehozó
rendszerrel, mint az emberi lények a hagyományos tervező/teremtő
Istenséggel”, lásd: P. C. W. Davies, A Brief History of the Multiverse (A
multiverzum rövid története) New York Times, 2003. április 12.
26. J. K. Webb, M. Murphy, V. Flambaum, V. Dzuba, J. D. Barrow, C. Churchill,
J. Prochaska, és A. Wolfe, Further Evidence for Cosmological Evolution of
the Fine Structure Contstant (További bizonyíték a finomhangolású állandó
kozmológiai fejlődésére) Phys. Rev. Lett. 87, 091301 (2001).
27. Azt hiszem, annak felfedezése, hogy a tér és az idő egy részének felülete
korlátozza, hogy ott mennyi információ tárolható, azt jelenti, hogy e terület
egy része nem tudja tökéletesen szimulálni magát a világegyetemet. Eszerint
bármely szimuláció csak „alacsonyabb felbontású” lehet.
28. S. Wolfram, A New Kind of Science (Egy újfajta tudomány), Wolfram Inc.
Champaign. IL., 2002.
29. K. Popper, Brit. J. Phil. Sci. 117 & 173 (1950).
30. D. MacKay, The Clockwork Image (Az óraműkép), IVP, London, 1974. 110.
oldal.
31. J. D. Barrow, Impossibility (lehetetlenség); Oxford University Press, 1998. 8.
fejezet.
32. Bár Herbert Simonnak van egy híres hamis érvelése az állítás ellentéte
mellett. A sokszor idézett Brandwagon and Underdog Effects in Election
Predictions (Brandwagon és az esélytelenebb fél hatásai a választási
eredmények megjóslásában), Public Opinion Quartely 18, 245 című kiadvány
1954-es őszi számában jelent meg, valamint S. Brams, Paradoxes in Politics
(Politikai paradoxonok), Free Press, New York, 1976. 70-7. oldalán. Az
érvelés azért hamis, mert olyan helyzetben használja a Brouwer-féle fixpont-
törvényt, ahol a változók nem folytonosak, hanem diszkrétek. A részletes
magyarázatért lásd: K. Aubert, Spurious Mathematical Modelling (Hamisított
matematikai modellkészítés), The Mathematical Intelligence, 6, 59, (1984).
33. J. D. Barrow, The Constants of Nature: From Alpha to Omega (A természeti
állandók: az alfától az ómegáig), Jonathan Cape, London, 2002.
34. R. Hanson, How to Live in a Simulation (Hogyan éljünk egy szimulációban),
Journal of Evolution and Technology 7 (2001),
http://www.transhumanist.com
35. David Hume, Dialogues Concerning Natural Religion, 1779. (Beszélgetések
a természetes vallásról), ford. Harkányi András, Atlantisz Könyvkiadó,
Budapest, 2006.
36. Ezek a kérdések szoros kapcsolatban állnak a Ray Kurzweil The Age of
Spiritual Machines (A szellemi gépek kora) (Viking, New York, 1999)
könyvében tárgyaltakkal, ahol a spirituális és esztétikai minőségek
megjelenéséről ír a virtuális valóságokban és a mesterséges intelligencia
formáiban.
37. R. Hanson, How to live in a Simulation c. idézett műve.

10. Végtelen gépek

1. J. F: Thomson, Tasks and Super-Tasks (Feladatok és szuperfeladatok),

Analysis 15, 1 (1954)
2. C. Wright, Strict Finitism (Szigorú finitizmus), Synthése 51. 248 (1982).
3. Technikailag egy szuperfeladat azt jelenti, hogy megszámlálhatóan végtelen
feladatot végzünk el véges idő alatt. Ha a lépések száma
megszámlálhatatlanul végtelen lenne, hiperfeladatnak neveznénk.
4. Ennek bizonyítására nevezzük el a végtelen sor összegét S-nek. Most
szorozzuk meg az S = 1/2 + 1/4 + 1/8 + 1/16 + 1/32 + … egyenlőséget 1/2-del. Így
1
/2S = 1/4 + 1/8 + 1/16 + 1/32 + … = S – 1/2, mivel a jobb oldal éppen a bal oldal az
első tag nélkül, ami 1/2. Tehát 1/2S = 1/2, így S = 1.
5. H. Weyl, Philosophy of Mathematics and Natural Science (A matematika és a
természettudományok filozófiája), Princeton University Press, 1949. 42.
oldal. Érdekes, amikor Weyl megemlíti a döntéshozó folyamatokat és
gépeket. A matematika éppen csak kilábalt a háború előtti szakaszból, amikor
megjelent Alan Turing Turing-gépe, az egyetemes számítógép őstípusa, ami
megkülönböztethetetlen egy emberi számolótól (ezért hívják számítógépnek),
és a kérdés, amelyre Turing „nem”-mel felelt, az volt, hogy vajon egy véges
számítógép el tudná-e dönteni véges időn belül az összes matematikai
állítások igaz vagy hamis voltát. Turing bebizonyította, hogy vannak
kiszámíthatatlan problémák, amelyeken dolgozva a gép nem állna le. Ilyen
felfogás alakult ki a számítógépről, és ezt erősítette meg a valódi
számítógépek megalkotása 1939 és 1945 között.
6. A. Grünbaum, Modern Science and Zeno’s Paradoxes (A modern tudomány
és a Zénón-paradoxonok), Allen and Unwin, London, 1968 és Philosophical
Promlems of Space and Time (A tér és az idő problémái), második kiadás,
Reidel, Dordrecht, 1973. 18. fejezet. Grünbaum írta meg a legrészletesebb
tanulmányt arról, hogy Zénón utazása mozgástanilag lehetetlen. Ez egy külön
kérdés ahhoz képest, hogy dinamikailag vagy fizikailag lehetséges-e.
7. Lásd például: M. Black, Achilles and the Tortoise (Akhilleusz és a teknős),
Analysis 11, 91-100. (1950-1).
8. Az információfeldolgozás entrópianövekedéssel jár.
9. Áttekintését lásd a következő művekben: J. Earman J. Norton, Infinite Pains:
The Trouble with Supertasks (Végtelen erőfeszítések: A szuperfeladatok
problémája) S. Stich (szerkesztő): Paul Benacerraf: the Philosopher and His
Critics (Paul Benacerraf: a filozófus és bírálói), Blackwell, New York, 1994.
10. Maga Thomson úgy gondolta, hogy az ilyen eszközök logikailag lehetetlenek.
11. Ez a Weyl által leírt végtelen mértani sor összege.
12. Ha a következő kapcsolásig tartó időszakasz 10 -43 másodperc alá csökken,
akkor a tér és idő kvantumgravitációs szerkezete megakadályozná, hogy
bármiféle folyamat történjen a kívánt pontossággal. Ezt a kvantumhatárt már
mintegy 148 kapcsolás után elérjük. Más fizikai határokat pedig sokkal
hamarabb, ha a kapcsoló szerkezete atomokból áll. Egy M tömegű
időzítőszerkezet, amely által a legkisebb mérhető időszakasz t, legfeljebb T
ideig lesz megbízható, ahol T<t2M/h, ahol h a Planck-állandó. Ez után az idő
után a halmozódó kvantumfluktuációk miatt a szerkezet használhatatlanná
válik – lásd: E. Wigner, ‘Relativistic Invariance and Quantum Phenomena’
(Relativisztikus állandóság és kvantumjelenségek), Rev. Mod. Phys. 29, 255
(1957) és J. D. Barrow, Wigner Inequalities for a Black Hole (Wigner-féle
egyenlőtlenségek a fekete lyukban), Phys. Rev. D 54, 6563-4 (1996).
13. Az egyperces időkorlát puszta ábránd. Az időt úgy is mérhetnénk, hogy az
egyperces határ végtelen lenne, és akkor világos lenne a kapcsolat a számolási
problémával. A t idő megváltoztatása 0 → 1-ról egy T időre, amely a 0 → ∞
időszakaszon létezik, megvalósítható az x →1/2-1 transzformációval.
14. Például majdnem minden valós szám lánctört alakjának (így nevezik
mindegyiket, kivéve azokat a különleges eseteket, amelyek nem lesznek
különleges esetek, ha csak egy kicsit is megváltoztatjuk őket) különleges
statisztikai tulajdonságai lesznek. A π végtelen tizedestört alakja megfelel a
várt statisztikának, amíg a törtet folytatjuk; lásd: J. D: Barrow, Chaos in
Numberland (Káosz számországban), PLUS 11 (2000),
www.plus.maths.org./issue11/features/cfractions/index.html és S. Wolfram, A
New Kind of Science (Egy újfajta tudomány), Wolfram In., Champaign, IL.,
2002.
15. A π végtelen tizedestört alakja valószínűleg tartalmazza az összes lehetséges
számsorozatot, még azokat is, amelyekből a természeti törvények
kiolvashatók. Ez azonban nem különösebben hasznos információ, mivel
ezeket a sorozatokat meg kellene keresni.
16. A. K. Doxiadis, Uncle Petros and Goldbach’s Conjecture, Faber, London,
1992. (Petrosz bácsi és a Goldbach-sejtés, Európa Könyvkiadó, 2004)
17. Érdemes megjegyezni, hogy amikor néhány évvel később megjelent a Clay-
problémák listája, és 1 000 000 dollárt ajánlottak fel bármelyik megoldásáért,
a Golbach-sejtés nem szerepelt köztük. Úgy látszik, ez egy különálló
probléma, amely nem kapcsolódik szorosan a matematika mély szerkezeti
tulajdonságaihoz. Megoldása nem adna választ a többi problémára –
legalábbis ma így gondoljuk.
18. A. Wiles és R. Taylor, Ring-theoretic properties of certain Hecke algebra
(Bizonyos Hecke-algebra gyűrűelméleti tulajdonságai), Ann. Math. 141, 553-
72 (1995).
19. Eli Maor, To Infinity and Beyond: a cultural history of the infinite (A
végtelenig és tovább: a végtelen kultúrtörténete), Princeton University Press,
1987. 33. oldal.
20. Niels Henrik Abel arcképe a következő oldalról: www.gap.dcs.st-
and.ac.uk/~history/BiogIndex.html
21. Lk 2,29. Simeon hálaénekét Nunc Dimittisnek nevezik, mert a latin nyelvű
biblia, a Vulgata, ezekkel a szavakkal kezdődik.
22. C. S. Chiara, On the Possibility of Completing an Infinite Process (A végtelen
eljárások befejezésének lehetőségéről), Philosophical Review 74, 80 (1965).
23. A valós számok részhalmaza az egész számok halmaza.
24. 2 Péter 3
25. Ebben az állításban a vákuumban elért fénysebességről van szó, mert más
közegben a fény sebessége kicsit kevesebb, mint tökéletes vákuumban.
Figyelemreméltó, hogy vannak olyan közegek, ahol a testek gyorsabban
mozoghatnak a fénynél (de soha nem érik el a fény sebességét vákuumban).
Amikor ez történik, a mozgó részecskék sugárzást bocsátanak ki. Ezt a
többször megfigyelt jelenséget Cserenkov-sugárzásnak hívják. Ennek
 segítségével észlelik a gyors kozmikus sugárzás részecskéit, amelyek az űrből
érik el a Földet.
26. Nemrég Moffat, Albrecht, Maguijeno ómagam felvetettük, hogy a fény
sebessége megváltozhatott a Világegyetem nagyon korai időszaka óta. Ezzel
együtt létezhet egy kozmikus sebességkorlát a fent tárgyalt tulajdonságokkal.
De ez egy olyan sebesség lenne, amelynél a gravitációs jelek vákuumban
mozognak. Lásd: J. Maguijeno Faster than the Speed of Light (A
fénysebességnél gyorsabban), Weidenfeld, London, 2002.
27. A korábban tárgyalt Thomson-lámpa esetében a leírásban közvetett fizikai
lehetetlenség van, mert a kapcsolónak végtelen sebességet kell elérnie egy
órán belül. Ezek szerint gyorsabb, mint a fény és ez fizikailag lehetetlen.
Mégis van rá mód, hogy kikerüljük ezt a hibát, lásd például: A. Grünbaum,
Modern Science Zeno’s Paradoxes of Motion (Modern tudomány – Zénón
mozgásparadoxonjai) W. Salmon (szerkesztő), Zeno’s Paradoxes (Zénón-
paradoxonok), Bobbs-Merril, Indianapolis, 1970. 200-50 oldal.
28. G. Alexander, An Olympian Feat (Egy olimpiai tett), Independent, 2004.
augusztus 7. 3. oldal.
29. Z. Xia, The Existence of Non-collision Singularities in Newtonian System
(Nem ütköző szingularitások egy newtoni rendszerben), Ann. Math. 135. 411-
468 (1992). A végtelen idő alatt történő tetszőlegesen gyorsan végbemenő
végtelen tágulás lehetőségét tárgyalja D. G. Saari és Z. Xia, Oscillatory and
Superhyperbolic Solutions in Newtonian Systems (Rezgő és
szuperhiperbolikus megoldások newtoni rendszerekben) című cikkében, J.
Differential Equations 82, 342-355 (1989).
30. J. D. Barrow, Sudden Future Singularities (Váratlan jövőbeli szingularitások),
Classical and Quantum Gravity, 21. L79-L82 (2004).
31. P. Cook, Tragically, I was an only twin (Tragikus, de egyke iker voltam),
Century, London, 2002.
32. H. A. Dobson, Paradoxes of Time (Időparadoxonok), Proverbs in Porcelain
(Porcelán-közmondások), Kegan Paul, London, 1905.
33. A filozófiai irodalomban a nem igazi szuperfeladatokat, tehát az
álszuperfeladatokat gyakran nevezik „elágazó szuperfeladatoknak”.
34. I. Pitowsky, The Physical Church Thesis and Physical Computational
Complexity (A fizikai Church-tézis és a fizikai számítások bonyolultsága),
Iyyun, k39, 81-99 (1991).
35. Egy gyorsuló megfigyelő véges valódi időt tapasztal a téren és időn haladó
pályáján, de ezen nem lesz olyan pont, amelyről visszanézve megfigyelheti a
végtelen sok eseményt, amelyek egy nem gyorsuló megfigyelő téridőpályáján
történtek.
36. I. Pitowsky, idézett mű, 81; M. Hogarth, Does General Relativity Allow and
Observer to View an Eternity in a Finite Time? (Az általános
relativitáselmélet megengedi-e, hogy egy megfigyelő az örökkévalóságot
véges idő alatt áttekintse?), Foundations of physics Letters 5, 173-81 (1992);
J. Earman J. Norton, Forever is a Day: Supertasks in Pitowsky and
Malament-Hogarth Spactimes (Az „örökké” egy nap: szuperfeladatok
 Pitowsky- és Malament-Hogarth-téridőben), Phil. of Science 60, 22-42
(1993).
37. Macbeth. 1. vii. 1.
38. C. W. Misner, Mixmaster Universe, (Mixmaster-világegyetem) Phys. Rev.
Lett. 22, 1071-74 (1969); C. W. Misner, K. Thome J. A. Wheeler,
Gravitation (Gravitáció), W. H. Freeman, San Francisco, 1972.
39. C. W. Misner, Absolute Zero of Time (Abszolút nullidő), Phys. Rev. 186.
1328 (1969).
40. A Mixmaster Világegyetemeknek ezt a tulajdonságát részletesen leírja J. D.
Barrow és F. J. Tipler, The Anthropic Cosmological Principle (Az emberi
kozmológiai elv) című művében. Oxford University Press, 1986.
41. J. D. Barrow és S. Hervik, Indefinite Information Processing in
Everexpanding Universes (Határozatlan információfeldolgozás az örökké
táguló világegyetemekben), Physics Letters B 566, 1-7 (2003). A határozatlan
feldolgozáshoz használt módszer eléggé szövevényes. Csak a Világegyetem
jövőbeli tágulásának legáltalánosabb kozmológiai modelljeiben jelenik meg.
A tér görbületének különbségei elég magas szinten vannak ahhoz, hogy
jelentős hőmérséklet-különbségek alakuljanak ki a különböző irányokban.
42. Ezt először J. D. Barrow és F. J. Tipler mutatta meg a The Anthropic
Cosmological Principle (Az emberi kozmológiai elv), Oxford University
Press, 1986. 668. oldalán.

11. Örökké élni

1. S. Ertz, Anger in the Sky (Harag az égben), Harper and Bros, New York,
1943. 137. oldal.
2. M. de Unamuno, The Tragic Sense of Life, fordító: J. E. Crawford Flithc,
Dover, New York, 1954. 224. oldal.
3. Idézet a következő lapból: Observer 2001. május 27. 30. oldal.
4. Steven Brams és Marc Kilgour érdekesen, a játékelméletet felhasználva
tárgyalják a különféle stratégiákat és végeredményeket, amelyek
versenyhelyzetben állnak elő, ahol a játékosok kilátásai korlátozottak (a
jövőben), vagy nem korlátozottak. Amikor terveik a távoli jövőről szólnak,
több az indíttatásuk arra, hogy együttműködők legyenek, akik viszont rövid
távon gondolkodnak, kevésbé felelősségteljesen és erkölcsösen viselkednek.
Így például, ha valaki terrorizmusban vagy szervezett bűnözésben vesz részt,
úgy gondolhatja, van olyan menedék, ahonnan nem mozdíthatja ki egyetlen
kormány sem, amelynek a kárára működött. Minél közelebbre tervezünk,
annál nagyobb lehet a biztonságérzetünk. De ha hosszú távon gondolkodunk,
egyre inkább valószínű, hogy a törvények megváltoznak, vagy nem tartják be
őket; lásd: S. Brams és D. M. Kilgour, Games that end in a Bang or a
Whimper (Játékok, amelyek vége robbanás vagy sírás lesz), a G. F. R. Ellis
(szerkesztő), The Far-Future Universe (A Világegyetem távoli jövője), című
kötetben. Templeton Press, Radnor, PA, 2002. 196-206. oldal.
5. Tegyük fel egy pillanatra, hogy a természetes halál nem következik be, de a
halálos balesetek, az öngyilkosság és az eutanázia igen. George Bernard Shaw
Back to Methuselah (Vissza Matuzsálemhez) című darabjában az Öregek nem
számítottak a természetes halálra, de nem várták, hogy „isteni beavatkozások”
révén kerülik el a földrengés vagy villámcsapás által okozott halált; helyzetük
csak a várható élettartamban különbözik a miénktől.
6. A. Lightman, Einstein’s Dreams, Pantheon, New York, 1993. 177. oldal;
(Einstein álmai; regényfantázia, ford. Pavlov Anna, Budapest, Tericum,
1997.)
7. L. ugyanott.
8. M. de Unamuno idézett műve, 248. oldal.
9. S. Butler, Further Extracts from Notebooks (További jegyzetkivonatok),
szerkesztő: A. T. Bartholomew, Jonathan Cape, London 1934. 27. oldal.
10. K. Čapek, The Makropoulos Secret (A Makropoulos-titok), 1923, fordító: P.
Salver, Robert Holden, Branden, New York, 1927.
11. B. Williams, The Makropulos Case: reflections on the tedium of immortality
(A Makropulos-eset: gondolatok a halhatatlanság unalmasságáról),
http://www.wfu.edu/~crossaa/361/articles/bw.Lhtm. Más filozófiai
tárgyalások a halhatatlanság előnyeiről és hátrányairól: T. Nagel, Death
(Halál), Mortal Questions, Cambridge University Press, 1979; F. Felman,
Confrontations With the Reaper: A Philosophical Study of the Nature and
Value of Death (Szembesülések a nagy Kaszással: a halál természetének és
értékének tanulmányozása), Oxford University Press és 1992. M. Heidegger,
Being and Time (Lét és idő; magyarra fordította Vajda Mihály), fordító: J.
Maquarrie és E. Robinson, Blackwell, Oxford, 1978.
12. Arról, hogy a tudomány valaha is megismeri-e a Világegyetemet, bővebben
olvasható J. D. Barrow, Impossibility (Lehetetlenség) c. művében, Oxford
University Press and Vintage, 1998.
13. A jövőbeli pillanatok vagy gondolatok megszámlálhatóan végtelen száma a
lehetséges információk és tapasztalatok szempontjából nem lenne hatással
egy nem megszámlálhatóan végtelen világegyetemre.
14. A. C. Clarke, The City and the Stars, Harcourt, Brace and World, New York,
1956. (A város és a csillagok, ford. Vámos Pál, Budapest, Kozmosz könyvek,
1979.)
15. S. L. Clark, How to Live Forever: science fiction and philosophy (Hogyan
éljünk örökké; tudomány, fantasztikum és filozófia), Routledge, London,
1995. 16. oldal.
16. A keresztény tanítás szerint emberi természetünk meg fog változni, és
tökéletesebb lesz: így alkalmazkodik az örökléthez. Ezeket az alapvetően más
jellemzőket, amelyek csillapítják az öröklét egyszerű problémáit, a
tudományos-fantasztikus írók tárgyalták a legnagyobb képzelőerővel. Az örök
életről szóló legérdekesebb filozófiai gondolatok egy megragadó áttekintését
adja Stephen Clark a fent idézett művében. Itt összefoglalja Johnatan Swift:
Gulliver utazásaiban olvasható találkozást a halhatatlanokkal: „Gulliver
harmadik utazása a Laputa, Balnibarbi és a többi szigetekre vezetett. Az egyik
szigeten megismeri a Struldbruggs népet, akik ritka mutánsok, akiknek a
 sorsa az »örök élet«. Gullivert felvillanyozza a gondolat, és arról fantáziál, ő
maga hogyan viselkedne, ha maga is ilyen szerencsés lenne. De a
struldbruggok öregszenek, annak minden hátrányával, és (halandó
leszármazottaik érdekében) az öregséggel semmi jog nem jár. Ők a
legszerencsétlenebb emberi lények, akik túlélik saját korukat, barátaikat, sőt
fiatalkoruk nyelvét is, és minden fájdalomnak és megszégyenülésnek ki
vannak téve, ami az öregkorral jár. Ha lehetne tulajdonuk, azt kapzsin
felhalmoznák, bár szükségük már nem lenne rá… [De] vajon az örök élet
ezek ellenére kínos gondolat, még ha az egészség és a józan ítélet szokásos
előnyei megmaradnának is?
Sokkal komolyabb probléma … hogy egy magányos halhatatlan mindig
elveszíti barátait, otthonát, civilizációját. Swift struldbruggjai még csak nem
is kommunikálhatnak a később született halhatatlanokkal, mivel anyanyelvük
nagyon megváltozott, és már nem tudják az újat megtanulni… Mi lesz a
barátokkal, a családokkal és az ismerős világokkal? Lehet, hogy a
halhatatlanoknak össze kell tartaniuk: a halandó, tiszavirág-életű emberek
nem kötik le elég hosszan a figyelmüket. Vagy lehet, hogy a halhatatlanok
lennének számukra a legrosszabb társaság, és a sok ezer év alatt egymás
szokásait egyre bosszantóbbnak találnák? … [felfedezhetik, hogy] semmi
nem közös bennük, csak halhatatlanságuk. Vajon inkább a halandókkal
ápolnák a barátságot, hogy kitöltsék az űrt, amely körülveszi őket, és
emlékezteti őket régi ismerőseikre? Észrevennék, kik érdemesek erre a
szerepre, vagy ezzel nem törődnének? … egy másik komoly probléma merül
fel: az unalom. Mivel lehet kitölteni ezt a végtelen, rohanó időt, amelyet úgy
kell kezelni, hogy ismerősnek látsszon, még ha fojtogatóan ugyanaz is?
Vegyük … a halhatatlanok egy másik csoportját … csak egy kis részük talál
elég érdekes dolgot ahhoz, hogy többet tegyenek, minthogy „elüssék az időt”
… nem tudnak következetesen vagy józanul élni. Már mindent olyan sokszor
megtettek, hogy semmit nem érdemes csinálni.”
17. Érdekes, hogy a buddhista hagyományok szerinti nirvána olyan állapot,
amelyben minden vágy kioltódik, és úgy gondolják, az örök létezés lelkileg
stabil állapot.
18. A dalt Marvin Hamlisch, Alan Bergman és Marilyn Bergman szerezte, és a
The way we were (Ilyenek voltunk) című, 1973-as filmben hangzik el; lásd:
http://lyricsplayground.eom/alpha/songs/t/thewaywewere.html
19. Az 1 + 1/2 + 1/3 + 1/4 + 1/5 + 1/6 + 1/7 + 1/8 … végtelen sor összege végtelen.
20. C. S. Lewis, Perelandra (1943), Pan, London, 1953. 200. oldal.
21. M. Diblin, Medusa (Medúza), Faber, London, 2003. 248. oldal.
22. A kérdés bővebb tárgyalásáért lásd: J. D. Barrow, Impossibility,
(Lehetetlenség) Vintage, London, 1998.
23. Lásd: D. Deutsch, Quantum Mechanics Near Closed Time-like Lines
(Kvantummechanika a zárt időszerű vonalak közelében), Phys. Rev. D, 44,
317 (1991); D. Deutsh M. Lockwood, The Quantum Physics of Time Travel
(Az időutazás kvantumfizikája), Scientific American, 270, March 1994, 68-
74; D. Deutsh, The Fabric of Reality (A valóság szövete), Penguin, London,
1997.
24. M. MacBeath, Who was Dr Who’s Father? (Ki volt Kicsoda úr apja?)
Synhèse 51, 397-430 (1982); G. Nerlich, Can Time Be Finite? (Lehet az idő
véges?), Pacific Philisophical Quarterly 62, 227-39 (1981).
25. W. Churchill beszélt a kormányzatról az Alsóházban Hansard, 1936.
november 12. col. 1107.
26. S. W. Hawking, The Chronology Protection Hypothesis (Az idővédelmi
feltevés), Phys. Rev. D 46, 603 (1992); M. Visser, Lorentzian Wormholes –
from Einstein to Hawking (Lorentz-féle féreglyukak – Einsteintől
Hawkingig), Amer. Inst. Phys., New York 1995.
27. A. Huxley, Wordsworth in the Tropics (Wordsworth a trópusokon), Do What
You Will (Tedd, amit akarsz), Chatto & Windus, London, 1929.
28. S. Butler, Erewhon Revisited (Újra Erewhonban), 1901, 14. fejezet.
29. R. Silverberg, Up the Line (Felfelé), Ballantine, New York, 1969.
30. J. Varley Millennium, Berkley, New York, 1983.
31. Lásd: J. D. Barrow and F. J. Tippler, The Antropic Cosmological Principle, 9.
fejezet. Oxford University Press, Oxford, 1986.
32. H. A. Dobson, Paradoxes of Time (Időparadoxonok), Proverbs in Porcelain
(Porcelán-közmondások), Kegan Paul, London, 1905.
33. M. R. Reinganum, Is Time Travel Possible?: A Financial Proof (Lehetséges-e
az időutazás: egy pénzügyi bizonyítás) Journal of Portfolio Management 13,
10-12 (1986).
34. D. Adams, The Restaurant at the End of the Universe (Vendéglő a világ
végén), Tor Books, London, 1980.
35. H. Hupfeld, As Time Goes By (Amint az idő halad c. dal) (1931).
36. L. Dwyer, Time travel and changing the Past (Időutazás és a múlt
megváltoztatása). Philosophical Stud., 27, 341-50 (1975); lásd még: Time
travel and some alleged logical asymmetries between past and future
(Időutazás és néhány állítólagos aszimmetria a múlt és a jövő között) Can J.
Of Phil. 8, 15-38 (1978); How to affect, but not change, the past (Hogyan
lehet úgy hatni a múltra, hogy az ne változzon meg), Southern J. of Phil. 15.
383-5 (1977).
37. David Malament amerikai filozófus azt a szokásos megközelítést tárgyalja,
hogy a nagymama-paradoxonok miatt „az időutazás … egyszerűen
képtelenség, és logikai ellentmondásokhoz vezet. Emlékszünk, hogy mit ért
ezen. Ha az időutazás lehetséges lenne, az ember visszautazhatna a múltba, és
megváltoztathatná azt. Meg lehetne valósítani, hogy mind a P, mind a nem P
állítás igaz legyen valamikor a téridőben. Például visszamehetnék, és
megölhetném csecsemő-önmagamat, és így lehetetlen lenne, hogy korábbi
énem valaha is felnőjön, és én legyek. Egyszerűen csak azt akarom kiemelni,
hogy az ilyen típusú érvelések soha nem győztek meg… Az a baj velük, hogy
nem alapozzák meg, amire szánják őket. Ha visszamennék, és megölném a
csecsemőt, aki én leszek, valamiféle ellentmondás bizonyára keletkezne. De
ebből csak arra lehet következtetni, hogy ha megpróbálnék visszamenni, és
megölni magamat csecsemő koromban, akkor ez valamilyen okból nem
sikerülne. Lehet, hogy az utolsó pillanatban megbotlanék. A szokásos érvek
nem jelentik azt, hogy az időutazás lehetetlen, csak azt, hogy ha lehetséges
 volna, egyes cselekedeteket nem lehetne végrehajtani.” (Proc. Phil. Science
Assocn., 2, 91 (1984)). David Lewis egy másik kiváló filozófus volt, aki az ár
ellen úszott, és az időutazás mellett érvelt a nagymama-paradoxonok ellenére.
1976-ban, a The Paradoxes of Time Travel (Az időutazás paradoxonjai),
(Amer. Phil Quarterly 13,15) című cikkében ezt írta: „Fenntartom, hogy az
időutazás lehetséges. A vele kapcsolatos paradoxonok furcsaságok, nem
lehetetlenségek. Csak annyit bizonyítanak, amiben kevesen kételkednek:
hogy egy lehetséges világ, ahol van időutazás, nagyon különleges lenne;
alapjaiban különbözne attól a világtól, amiről azt gondoljuk, a miénk.”
38. F. Nietzsche, Joyful Wisdom (Örömteli bölcsesség), F. Ungar Publ. Co., 1964
270-1 oldal.
39. Amikor 2000-ben először találkozott politikai ellenfelével, John McCainnel.
40. Van egy elképzelt történet egy csapat majomról, akik véletlenszerűen
leveleket gépelnek, és végül leírják Shakespeare műveit. Úgy tűnik, ezt
fokozatosan találták ki, hosszú idő alatt. Jonathan Swift a Gulliver
utazásaiban (1782) mesél egy professzorról, aki Lagodo nagy akadémiáján
tanít, és az a célja, hogy összeállítsa minden tudás katalógusát, méghozzá
úgy, hogy diákjai folyamatosan véletlenszerű betűláncokat hoznak létre egy
mechanikus nyomtatógéppel. Az első mechanikus írógépet 1714-ben
szabadalmazták. A majmok 1909-ben kerültek elő az Emile Borel francia
matematikus által írt változatban, a valószínűségről írt könyvében (Élements
de la théorie des probabilités (A valószínűségelmélet elemei) Párizs, 1909),
ahol felvetette, hogy a véletlenszerűen gépelő majmok végül létrehoznák a
Francia Nemzeti Könyvtár minden könyvét. Arthur Eddington is felveti ezt a
témát The Nature of the Physical World (A fizikai világ természete,
Cambridge University Press, 1928) című könyv 72. oldalán: „Ha az
ujjaimmal találomra nyomogatom egy írógép billentyűit, megtörténhet, hogy
a hosszú listám értelmes mondatot alkot. Ha egy majomsereg kalimpálna
írógépeken, lehet, hogy megírnák a British Museum összes könyvét.” Ez a
sokat emlegetett példa a véletlenszerű újrateremtésre végül mégis
Shakespeare műveire irányult. Valójában ma van egy weboldal, amely
szimulálja a folyamatos írógépbillentyű-leütéseket, és utána az eredményt
összehasonlítja Shakespeare összes műveivel, hogy megtalálja a
hasonlóságokat. A majmok utánzásának ez a szimulálása 2003 július l-jén
kezdődött 100 majommal, és a majompopuláció azóta is minden néhány nap
alatt megduplázódik. Több mint 1035 oldalt hoztak létre, egyenként 2000
leütéssel. Sok 19 betűs (3 szavas) egyezés lett, és a jelenlegi rekord 21. Az
Olvasó is megnézheti a majmokat a
http://user.tninet.se/~ecf599g/aardasnails/java/Monkey/webpages/ oldalon. Itt
láthatók a napi és az abszolút rekordok is. Ma például látom, hogy egy, a
majmok által létrehozott karakterlánc tartalmazza a következő darabkát:

…Theseus, Now faire UWfIlaNWSK2d6L;wb…

Az első 18 karakter egyezik néhány szóval a Szentivánéji álomból:

…us. Now faire Hippolita, our nuptial houre…

 A 21 karakteres rekord:

…KING. Let fame, that wtIA'"yh!"VYONOvwsFOsbhzkLH,

amely egyezik a Love’s Labour’s Lost (Lóvátett lovagok) 21 betűjével:

KING. Let fame, that all hunt after in their lives, Live
regist’red upon our brazen tombs,
And then grace us in the disgrace of death; …1

Így tehát mindez csak idő kérdése!

1
KIRÁLY Mit éltében hajhász kiki, a hír
Hadd éljen ércben sírunk oszlopán
S legyen díszünk a dísztelen halálban; …
(Rákosi Jenő fordítása)
Név- és tárgymutató
(Oldalszámozás az eredeti könyv szerint.)

Abel, Niels 194 Barrow, Isaac 239

Abel-díj 243 Barrow, John D.
abszolút végtelen 86, 87, 88, 91, 105, 108 A semmi könyve 56
Acta Mathematica 83, 84 Infinities 50, 55, 84, 240
Adams, Douglas Bayley, John 235
The Restaurant at the End of the BBC (British Broadcasting Corporation) 49
Universe 228 Bergman, Alan és Legrand, Michel Jean
agy 31, 237 Windmills of Your Mind 22
Albert von Sachsen 57-59, 90 Bergman, Peter 245
paradoxonja 57-59 berillium 139
Sophismata 58 Berlin, Irving 68, 243
alef-egy 73 Berlini Egyetem 79, 82, 87
állandó irányszögű útvonal 120, 121 Bernoulli, Jacob 20
Allen, Woody 169, 215 biokémia 131, 139, 170, 172, 178
Anaxagórász 37 bizonytalanság 43, 146, 181, 209
The Antropic Cosmological Principe 264 bizonytalansági elv 146
anyag Blake, William 27, 236
hőmérséklete 97, 98 Bode, J. E. 248
sűrűsége 139, 215 Bohr, Niels 135
apofatikus mód 247 Bolzano, Bernhard 73, 243
apofatikus teológia 105 Bondi, Hermann: Cosmology 251
Appleseed, Johnny 152, 153, 154, 252 Borel, Emile 129, 130, 250, 266
Aquinói Szent Tamás 92 Élements de la théorie des probabilités
Arisztotelész 36, 40, 91, 158, 161 266
a „világ” szó jelentése 253 Borges, Jorge Luis 65, 149
aktuális/lehetséges végtelen 36, 37 A bábeli könyvtár 149
és Albert v. Sachsen 59 A homokkönyv 151
és a keresztény teológia 158 Az elágazó ösvények kertje 150
és a kopernikuszi rendszer 113 Bouelles, Charles de
és az idő 40 A teremtés hetedik napja 169
Fizika 238 Brahe, Tycho 112
gondolatainak természete 113 Brahmagupta 37
világegyetem-modellje 123 Brams, Steven 16, 256, 261, 262
világfogalma 36 Brouwer, Luitzen 92, 185, 244, 257
Arkhimédész 236 fixpont-törvény 257
atomizmus 158 Brundrit, Geoff 145
atomok 135, 157, 158, 213 Bruno, Giordano 112, 113, 114, 160, 161,
162, 248
Babbage, Charles 189 Burton, David 81, 244
Bábeli Torony 24 Bush, George W. 72, 232
Bacon, Francis 89 Butler, Samuel 218, 226, 262, 264
Badly Drawn Boy 109
Cage, John Dibdin, Michael 222
4 perc 33 másodperc 56, 241 Digges, Leonard 248
Camus, Albert 74, 243 Digges, Thomas 109, 110, 111, 112
Cantor & Co. 79 Dirichlet, Peter 79
Cantor, Georg 69, 244 Disney Társaság 181
a végtelen 3 szintje: matematikai, divergens sor 68, 69
fizikai és abszolút 91-93 Dobson, Austin 228, 260, 264
felülmúlhatatlan végtelenek 73-75 dodekaéder 30, 31
fiatalkora és iskolái 79, 80 Doyle, Sir Arthur Conan 92, 245
gondolatai Istenről és a végtelenről 88 Dwyer, Larry 265
halála 14
Kronecker ellenvetései 79-84 Eagles, The 193
megszámlálható végtelenek 70 Easterway, Rob 91, 244
nem megszámlálható végtelenek 72-76 Eco, Umberto
Cantor, Georg, idősebb 79-80 A rózsa neve 149
Cantor, Rudolf 89 Eddington, Arthur
Cantor, Vally (sz. Guttman) 69, 80, 243 The Nature of the Physical World 266
Čapek, Karel 218 egész számok 62, 63, 81, 88, 195
Carroll, Luis 65 „egyenlő” végtelen halmazok 73, 74
Chapman, John (Johnny Appleseed) 152 Einstein, Albert
Christie, Agatha 79, 244 általános relativitáselmélet 138, 205,
Churchill, Sir Winston 224, 264 222, 223, 249, 255
ciklikus történelem 22, 146, 150, 154, 248 és a fénysebesség 197, 203
ciklikusság 22, 248 és a szingularitásokat magukban
Clark, Stephen 16, 219, 263 foglaló elméletek 103
How to Live Forever: science fiction és a topológia 125-128
and philosophy 263 görbült tér 93
Clarke, Arthur C. gravitációelmélet 98, 114, 200, 206,
The City and the Stars 263 249
Clay-féle matematikai problémák 259 Newton elméletének fejlődése 187
Cleese, John 49 tér és idő 205, 258
Cook, Peter 203, 260 éjjeli égbolt 140
Crelle’ Journal 84 Eleai Zénón 32, 33, 37, 40, 185, 187, 196,
207, 208, 237, 258
családok 216, 263 első paradoxon 32-33
Cserenkov-sugárzás 259 harmadik paradoxon 237
csillagok második paradoxon 33
fényessége 250 negyedik paradoxon 237
nukleáris reakciói 116, 118, 119, 139 paradoxonok 206-207
robbanó 133 utazása 258
sűrűsége 138 elektronok 156
véges csoportja 138 elektrosztatikus erő 255
élet
darmstadti iskola 79 a lehetséges életformák végtelen száma
Davies, Paul 16, 256 144-145
Démokritosz 161 a Világegyetem finomhangoltsága az
Descartes, René 45, 46, 124, 240 életre 163, 164, 166
deutérium 118, 249 csak a Földön (Szent Ágoston) 160
Deutsch, David 224, 264
 egy öreg és hatalmas világegyetemben föld alatti detektorok 119
36 Föld
Kant állítása 253, 254 gömbölyű 109
máshol 143, 145, 162 így látszik az űrből 24
Ellis, George 145, 235 lapos 110
emberi elme 20, 23, 86 másolata 145
energia Világegyetem közepén 17, 112
megőrzése 210, 229 földönkívüliek
negatív 255 lásd örök élet
párhuzamos húrjai 223 fraktálok 30, 173
pozitív 255
entrópia 188, 199, 258 Galilei, Galileo 14, 45, 59, 73, 112, 113,
Epikurosz 123, 154, 161 242
a „világ” szó jelentése 253 paradoxona 60, 62, 63, 64, 70
világegyetem-modellje 123 párbeszéd 61-62
Ertz, Susan 213, 261 Galle, Johann 248
érzékszervek fejlődése 240 Galut, Damon 7
Escher, Maurits: Gömbspirálok 121 Gamow, George
Euklidész 238 One Two Three… 241
euklideszi geometria 75, 86, 249 Gauss, Karl Friedrich 48, 82
évszakok 21, 22, 248 genetikai kód 170, 180
geometria, lapos 126
Faber kiadó 192 Gergely, nisszai 247
fekete lyukak 101-104, 119, 205, 246 Ginsberg, Allen 101, 246
elpárolgás 104, 246 globális felmelegedés 67
és a sötét anyag 119 Goldbach-sejtés 192, 205, 259
forgó 223 Goldilocks-terület 170
robbanások 104 gondolatok
Schwarzschild 246, 249 beágyazódás-sorozat 243
védő mechanizmus 246 véges számú 31
visszafordíthatatlan utazás 102 Gore, Henry 160
fekvő nyolcas jel 20 Gould, Stephen Jay 151
felezés 27, 44 Gödel, Kurt 92, 107, 191, 192, 192, 222,
felfúvódó világegyetem elmélete 129, 130, 223
131, 166, 168, 169, 170, 171, 172 forgó világegyetem 223
feltámadás 22, 160, 218 Göttingai Egyetem 79
felülmúlhatatlan végtelenek 74 gravitáció 133, 135, 200, 201, 202, 205,
fénysebesség 167, 176, 197, 203, 204, 259, 209, 210, 222-223, 239, 250
260 Einstein elmélete 114, 134
fényszóródás 181 gyengülése 133
féreglyukak 223, 264 inverz négyzetes törvény 250, 255
Fermat-sejtés 192 Newton elmélete 200, 201, 239, 249
Fermi, Enrico 227 Green, Celia 141, 251
filozófia és tudomány 15 Grünbaum, A. 258, 260
finitizmus 81, 89, 244, 257 Gutberlet, Constantin 86, 88
fizika törvényei 133, 171 Gyldenstiern, Sophie 112
fizikai végtelen 91, 92, 94, 95, 97, 98, 99, gyűrűfelület 124, 125
102, 103, 104, 108
fosszíliák 223 halandóság 21, 213, 219, 220
halhatatlanok 222, 263
halhatatlanság 262, 263
lásd még örök élet
Hallei Egyetem 79, 82, 89
Halley, Edmond 136, 137, 138
Halley-paradoxon 137, 139, 140
Halley-üstökös 250
Händel, Georg Friedrich 79
hanghullám 94
hangrobbanás 94
hangsebesség 94
Hanson, Robin 182, 183, 257
Harburg, Yip 128, 250
harmonikus sor 66, 67, 68, 242
háromszögek, szabályos 30
Hamson, E. R. 176, 177, 251
Darkness at Night 249
háttérsugárzás 148, 167, 168, 174
hatványhalmaz 76
Hawking, Stephen 98, 103, 225
kronológiavédelmi sejtés 225
Heine, Heinrich 141
Heisenberg, Werner 146
hélium 118, 139, 170, 249
Herschel, William 248
Hervik, Sigbjorn 209
hibernáció 221, 222
hidrogén 116, 119, 139, 170
Hilbert, David 51, 92, 108, 185, 241
hiperfeladat 257
Hoffnung, Gerard 51, 240
Hokusai Katsushika
Fuji harminchat képe 245
Hold 161
Hotel Végtelen 49-56
Hume, David 182, 183, 257
Hupfeld, Herman 230, 265
húrelmélet 96, 97, 98
Hutcheson, Francis 70, 243
Huxley, Aldous 225, 264
idő
Arisztotelész és 40
Einstein és 93
mérése 245
múlása lineáris 231
Pascal és 44
saját- 204, 205
véges számú 33
végtelen 21-22
időutazás
lásd örök élet
igazságok, végtelen számú lehetséges 77
ikozaéder 30, 31
ikrek 143, 205
India
és a végtelen fogalma 242
jelölésrendszer 25, 26
Intel 185
irracionális számok 72, 190, 191
ismétlődő minták 28
Isten
elérhetetlen természete 53
elméje 85-86
és a panteizmus 46
és a transzfinit számok 87, 88, 91
és egy végtelen világegyetem 109-110,
159
hit 43-44
korlátlan hatalom 18-19
korlátlan uralma a Világegyetem fölött
158
mint a Nagy Programozó 178, 179
mint a végtelen 41-47
Szent Ágoston 23
tudás 41-42
végtelenek végtelen-tornya 87
jó és rossz 155
Jupiter 112, 162
Kandinszkij, Vaszilij 24
Kandinszkij-világegyetem 173
Kant, Immanuel 47-48, 159, 253, 254 255
erőtörvények és a tér dimenziói 255
és a végtelen Világegyetem 47, 159
haladó kozmológia 254
kaotikus felfúvódó folyamat 170
Kepler, Johannes 120
kettős végtelen problémája 43, 44, 45
Kilgour, Marc 261, 262
kísérletek kizárása a matematikából 18
metafizikai kontra matematikai 46
mindenütt jelenlévő 43
minőségében különbözik bármely
véges számtól 57
transzcendens 18, 23
végtelen tér kitöltése 23, 124, 137
kiszámíthatatlan feladatok 191
konvergens sorozat 194
kopernikuszi rendszer 112, 113, 137, 174,
254
Kovalevszkaja, Sofja 79
kozmikus cenzúra 103, 104, 202, 205
kozmológiai végtelen 97, 98
könyvoszlop, végtelen 67
környezetvédő mozgalmak 24
Kronecker, Leopold 80-85, 87, 89, 92
a finitizmus mellett 81
Cantor végtelen halmazainak ellenzője
80-85
kronológiavédelmi sejtés 225
Kummer, Ernst 79
Kurzweil, Ray
The Age of Spiritual Machines 257
kvantum-elektrodinamika törvénye 181
kvantumelmélet 13, 98, 103, 104, 146, 175
kvarkok 156
Lakoff, George és Núnez, Rafael
Where Mathematics Comes From 236
le Verrier, Urbain 248
Leacock, Stephen 56, 241
Lear, Jonathan 39
lefedés nyilakkal és papírsárkányokkal
(Penrose) 29
legfelsőbb lény 23
Legrand, Michel Jean 22
lehetséges végtelenek 98
lemniszkáta 20
Lerner, Alain 17, 235
lételméleti érvek 107, 247
Lewis, C. S. 65, 154, 157, 152, 153, 264,
265
Az oroszlán, a boszorkány és a
ruhásszekrény 253
Lewis, David
The Paradoxes of Time Travel 265
Lightman, Alan: Einstein’s Dreams 216
Linde, Andre 166, 252, 255
lítium 118, 249
Lowell, Percival 248
loxodroma 120, 121, 249
lökéshullám 94
Lukréciusz 157
Luther, Martin 160
MacKay, Donald M. 181, 256
Maguijeno, Joao 260
Mahfouz, Naguib 60
Malament, David 206, 261, 265
Malament-Hogarth (MH) világegyetemek
206
Mars 112, 162
második törvény, termodinamika 188
matematikai végtelen 45, 75, 79, 82, 88, 91,
92, 95, 108, 241
Maxwell, James Clerk
válogató démon gondolatkísérlet 175,
196, 255
McCain, John, szenátor 266
McCrea, Bill 137
megszámlálható végtelenek 70-71, 151,
252
megtestesülés 160
megváltás 154, 155
Melanchthon, Philip 160
M-elmélet 163
mindenelmélet 13, 163, 164, 165
miniatűr világegyetemek 176
Misner, Charles 207, 261
Mittag-Leffler, Gosta 83
Mixmaster Világegyetem 208, 209, 261
Mocenigo, Giovanni 114
Moffat, John 260
Montaigne, Michel de 160, 254
Moore, Gordon 185
Moore növekedési törvénye 186
Morgan, Frank 49, 240
Murdoch, Iris 235
Murphy, Robert C. 79, 256
Nagy Sándor 37
nagymama-paradoxon 11, 224, 225, 230,
265
Nap
a Világegyetem középpontjában 112
Naprendszer napközéppontú modellje 109
NASA 128, 167, 248, 255
NEC Earth Simulator 185
negatív görbület 122, 126, 127
négyzetszámok 61, 62, 63
nem megszámlálható végtelenek 72, 151,
262
nem nulla valószínűség 141, 146
nemeuklideszi geometriák 86, 249
neotomisták 86 végtelen – hol ér véget? 232-234
Neptunusz 248 vérfertőző időutazás 222-224
neutrínók 118, 119, 120, 156 örök felfúvódó világegyetem elmélete 172
neutronok 116, 118, 248, 249 Ősrobbanás (Big Bang) 14, 98, 99, 206,
Newton, John 41, 238 207, 208, 209
Amazing Grace 41 összetettség 32
Newton, Sir Isaac 93
és a fény sebessége 196 Paine, Thomas 143, 155
és Xia felfedezése 201, 202 panteizmus 46
gravitációelmélete 200, 206, 249 Parmenidész 32
nézete a világegyetemről 123, 124 páros számok 52, 63, 192, 193
tér és anyag 157, 232 Pascal, Blaise 23, 24, 35, 42, 43
valódi és ál-szuperfeladat 200-202 a modern valószínűségelmélet úttörője
Nicolaus Cusanus 42, 47, 149, 240 42
Nietzseche, Friedrich 108, 141, 154, 232, a Természetről 45
248 a térről és időről 44
nirvana 264 és az istenhit 43-44
nitrogén 139, 170 kettős végtelen probléma 43-44
Niven törvénye 225 Pensées 23
Niven, Larry Penrose, Roger 29, 100, 101, 103, 236, 245,
The Theory and Practice of Time 246
Travel 225 pi 190
nyugalmi hossz 198 Pirsig, Robert
Lila 26
oktaéder 30, 31 Pitowsky, Itamar 204, 205, 260, 261
Olber-paradoxon 137 Planck-állandó 239, 258
Olbers, Heinrich: On the Transparency of Planck-tömeg 246
Space 250 Platón 37, 40, 88, 92, 160
optikai törvények 181 platoni testek 31
Oresme, Nicole 66, 242 Plútó 248
ouroborosz 20 Popper, Karl 181, 240, 256
oxigén 139, 170 Porter, Cole 136
pozitív görbület 122, 127, 133
öngyilkosság 218, 262 pozitív számok 14
örök élet Prédikátor könyve 146
a furcsa, az ismerős és az elfelejtett prímszámok 53, 54, 192, 219, 241
220-222 protonok 104, 116, 118, 119, 248, 249
a gyermekkor vége 213-214 Ptolemaiosz 112
a pénzvilág időutazói: örök pénzcsináló Püthagorasz 88
gépek 228-229 püthagoreusok 88, 144
a végtelen jövővel kapcsolatos
problémák 218-220 Quayle, Dan 57
az örökkévalóság szociológiája 215-
218 radioaktivitás 118
konzisztens történelmek 225-226 reformáció 112, 160
miért nem lehet megváltoztatni a Reinganum, Marc
múltat 230-231 Lehetséges az időutazás? Egy pénzügyi
nagymama-paradoxon 224-225 válasz 228
turisták a jövőből 226-228 reinkarnáció 248
rekordmennyiségű csapadék 66 Stevin, Simon 249
reneszánsz 42, 110 Stoppard, Tom 21, 235
renormalizáció 95 Streisand, Barbra 220
részecskefizika 95-97 sugárzás 131, 134, 166, 167, 259
részekre osztás 26-27 háttér lásd háttérsugárzás és a táguló
Riemann, Bernhard 79 világegyetem hőmérséklete 139, 177
Robinson, Abraham 92 sűrűség
Rodoszi Eudemus 144 alacsony 139
Ronconi, Luca 5, 15, 16, 50, 142 csillagoké 135
Rosen, Nathan 99, 245 és fény 115
Rosenkrantz, Erik 112 kritikus 114, 125, 132, 133
Royce, Josiah 65, 242 kritikusnál kisebb 133
Russell, Bertrand 92, 150, 241 kritikusnál nagyobb 133
lakottság 115
Sagan, Carl végtelen 97, 98
Contrans 191 világegyetem legsűrűbb részei 115
Santayana, George 105, 246 Swift, Jonathan
Schwarzschild, Karl 246, 249 Gulliver utazásai 266
Schwarzschild-féle fekete lyuk 246
Scott, Justin 141, 251 szállodák 49, 50
semmi fogalma 36 számítógép sebessége 185
Serre, J. E 243 számítógépes ekvivalencia elve 181
Shakespeare, William 89, 112, 206, 233, számlálás 18, 25-26
248, 266 számok kontinuuma
Ahogy tetszik 178 lásd valós számok
Hamlet 112 Szaturnusz 112, 162
Lóvátett lovagok 267 Szent Ágoston 23, 41, 143, 154, 159, 160,
Sok hűhó semmiért 113 236
Szentivánéji álom 266 Isten városáról 239
Troilus és Cressida 31 Szent Anzelm érsek 106
Shaw, George Bernard Szent Bonifác, keresztje 20
Back to Methuselah 262 Szent Márk 57
síkkitöltések 29 Szent Pál 66
Silverberg, Robert 266, 264 szilikon 120
Simon, Herbert szimmetriák 28, 157, 161, 171, 207, 210,
Brandwagon and Underdog Effects in 238, 265
Election Predictions 256 szingularitás 13, 93, 94, 99, 102, 103, 202,
Snell, Willebrord 249 205, 245, 246, 250, 260
sokszög 29, 30, 47, 236 szofizmák 58, 242
sorozatok, végtelen 38, 39, 160, 188, 189, sztoikus modell, világegyetem 123
191 szuperfeladatok 185-189
sötét anyag 116, 117, 118, 119, 120, 125, ál- 204, 205
134 newtoni 11, 200
sötét energia 117, 133, 134, 135, 147, 210 relativisztikus 11, 203
Spencer, Herbert 144, 251 valódi 199, 204, 205, 209
Spinoza, Baruch 46 szuperhúr-elméletek 13
Stapledon, Olaf 174, 221, 235 születési arányszámok 170
Utolsó és első emberek 235
Star Maker 221 T. S. Eliot
 The Hollow Men 199 tükrök és tükörképek 50, 127
tápláléklánc 214
Taylor, Richard 192 újjászületés 21, 22, 154, 213, 220
teizmus 46 Unamuno, Miguel de 17, 213, 218
Tejút 130, 139 Uránusz 248
tér üres halmaz 76
Einstein és 93
görbült 93, 205, 210 Vacak Szálló (a BBC tévésorozata) 49
Pascal és 44 vágási folyamat 27, 39
végtelen 23-24, 44, 124, 137 „valamit kapok a semmiért cserébe”
Teremtés könyve 24, 159, 253 paradoxonok 64
teremtésmítoszok 109, 157, 159 választások eredményének megjóslása 181
térképparadoxon 64 vallások 216
térkitöltés 27, 30 valós számok 73, 74, 75
természet valóságos idő 198
állandói 45, 131, 136, 148 valószínűség 255
erői 131-132 nem nulla 146
és a tömeg és energia szerkezete 233 váltakozó előjelű egyesek sorozata 69
fraktálok 30, 173 várható élettartam 262
kozmikus cenzor feltételezés 202, 205 Varley, John: Millennium 226
Pascal 45 Vatikán 98
törvényei 92, 93, 94, 99, 102, 103, 104, végső nagy összeomlás (Big Crunch) 122,
155, 170, 225 207, 208, 209
természetes kiválasztódás 153, 224, 255, végtelen gépek 185-211
256 a végjáték-probléma 195-196
természeti állandók 178 egy kis Norse-kód 193-194
termodinamika törvénye 100, 147, 176, 188 időzítés kérdése 199
termodinamikai törvények 100, 147, 176, newtoni szuperfeladatok 200-202
188 ősrobbanások és nagy összeomlások
tetraéder 30, 31 206-211
Thomson, James F. 185, 187, 188 relativisztikus szuperfeladatok 203-205
Thomson lámpája 188, 189, 191, 193, 196 relativitás és a csodálatos zsugorodó
Times, The 49 ember 196-198
Tombaugh, Clyde 248 szuperfeladatok 185-189
topológia 125, 126, 127, 128, 135 Thomson-lámpa működése 188, 189,
Torquay, Devon 49 190, 191, 193, 196
törtek, racionális, megszámlálhatóan végtelen összeg 194
végtelen számuk 72 végtelen többszörözésének paradoxonja
törtek, végtelen tizedestörtek 74, 75 141, 144, 148, 149
(törzs)fejlődés 144 a nagy menekülés 144-145
transzcendens, intuitív érzékelése 35 a végtelen etikája 152-156
transzfinit számok 87, 88, 91 a végtelen történet 149-151
Tristram Shandy paradoxonja 64 az időbeli változat 146, 147
tudatosság 31, 36, 155, 174, 174, 176, 178, világegyetem, ahol semmi nem eredeti
179 141-143
túlteljesítők / alulteljesítők 216, 217 végtelenek végtelen-tornya 91
Turing, Alan 191 végtelenség
Turing-gép 257 aktuális és potenciális végtelenek 40,
turista a jövőből 226-228 43, 45, 46
 az alapvető emberi kérdések szimulált világegyetemek 178-182
középpontjában 232 topológiai problematikája 125-128
jele 20 világegyetemek
véletlenszerűség 36 állandó állapotú 148
Világegyetem negatív görbülete 122, 126
alacsony anyagsűrűség 36 ókori, ciklikus 146
állandó állapot 148 párhuzamos 155
arisztotelészi modellje 123 természetes kiválasztódása 255
dimenziók száma 165-166 világok, végtelen
életet támogató tulajdonságok 163 akkor tehát hogyan éljünk? 182-184
epikuroszi modellje 123 felfúvódás – mindenütt 169-174
és a panteizmus 46 másfajta történelmek 157-162
felfúvódás 130, 167, 168, 169, 172, nem e világi 162-169
176 szimulált világegyetemek 178-182
finomhangolva az életre 163, 164, 166 tudatos beavatkozások – sötét zsaruk
Föld a középpontban 112 174-177
gyorsulása 133-135, 210-211, 222 Vilenkin, Alexej 166
kétperces 118
kezdete 100 Wallis, John 19, 20
kora 36, 245 Weierstrass, Karl 79
lassulása 133-135, 211 Wells, H. G.
látható / teljes 128-129 Az időgép 222
látható Világegyetem horizontja 129 Weyl, Hermann 35, 185, 187, 188, 196
newtoni modell 123 Wheeler, John A. 246, 261
oszcillációk 146, 147, 209 Whitehead, Alfred North 109
sűrűsége 166 Wiles, Andrew 192
szabálytalanságokkal 100 Wilkins, John 160, 161, 162
széle 24 Discovery of a World in the Moone 161
sztoikus modellje 123 Wilkinson, David 255
tágulás 97, 98, 115, 117, 118, 129, 130, Williams, Bernard 218, 219
131, 132, 133, 134, 135, 146, 147, 163, WMAP (Wilkinson Microwave Anisotropy
166, 167 Probe) műhold 128, 167, 168
tökéletesen rendezett 100 Wolfram, Stephen 181
véges 33, 113, 127, 135, 137, 144, 153 Wright, Crispin 185
Világegyetem, végtelen
a gyorsulás problematikája 133-135 xenon 120
a kozmológia illegalitásba vonul 114- Xia, Jeff 201, 202
120 XIII. Leó pápa 85
Arisztotelész elutasítja a gondolatot
157 Young, Edward
egységességi problematikája 128-133 Éjszakai gondolatok 138
és a nem nulla valószínűség 141, 146,
148, 251 Zénón utazása 258
és Kant 159 zsidó-keresztény hagyomány 146
és sok lakott világ 162
etikai problémái 152-156
görbült világegyetemek 120-125
minden, ami létező 109-114
ragyogás 136-140