Az integráció típusai

A lokális vagy fizikai integráció az integráció legegyszerűbb változatát jelenti, a térbeli távolságot
csökkenti. Ilyenkor az épület közös, de a gyermekek között gyakorlatilag nincs semmiféle kapcsolat. A
speciális nevelési szükségletű gyermekek csoportja alkotja a többségi iskola (óvoda) egyik osztályát
(csoportját). Az elkülönített gyermekekkel gyógypedagógus vagy fejlesztő pedagógus foglalkozik,
akiknek nincs érdemi kapcsolatuk az intézmény többi gyermekével. Megjelenése külföldön: a speciális
iskolákat a többségi iskolák egyik szárnyába telepítik. Magyarországon az általános iskolában működő
eltérő tantervű vagy az ún.logopédiai osztályok jó példák erre a formára. Jóllehet az integráció
legalacsonyabb szintű változatáról van szó, mégis benne rejlik a további változatok (szociális,
részleges funkcionális integráció) kibontakozásának lehetősége a fizikai közelség miatt.

Szociális integráció: Ez a forma a szociális közelítést teszi lehetővé, a szociális kapcsolatok

kialakítására bátorít. Leggyakoribb megjelenési formája, amikor a többségi intézményben elhelyezett
fogyatékos csoportot (lokális integráció) tudatosan egyesítik kortársai közösségével az óvodában a
foglalkozásokon kívüli, az iskolában a tanórán kívüli időben. Ezen belül is két fokozat különíthető el.
Az egyik esetben az együttnevelés inkább alkalmi jellegű, időszakos, gyakran esetleges (például
kirándulások, rendezvények, meghatározott tanításon kívüli tevékenységek). A másik esetben a
csoportok találkozása rendszeres, folyamatos. Például: mindig együtt zajlik az óvodában a szabad
játék, a séta, az étkezés, vagy az iskolában a délutáni tanulás idején már nem válik szét a két csoport,
szándékosan közös asztaloknál folyik az ebédeltetés, valamennyi délutáni sporttevékenység.

A funkcionális integráció a legmagasabb szintet képviseli, amikor is együtt fejlesztik a gyermekeket

az óvodai foglalkozásokon vagy az iskolai tanórákon, s egyben biztosítják a speciális megsegítés
valamely változatát. Két alcsoportja a részleges ill. a teljes integráció
A részleges integráció: a funkcionális integráció egyszerűbb fokát jelenti, amikor csak az idő egy
részében vesz részt az adott gyermek vagy kisebb csoport a többiekkel együtt a foglalkozásokon.. A
megvalósítás természetes feltétele az, hogy a fogyatékosok egy vagy több csoportját a többségi
intézményben helyezzék el speciális osztály(ok)ban, azaz egyidejűleg lokális, de többnyire szociális
integrációról is szó van. További előfeltételt képez a párhuzamos csoportok/osztályok tudatosan
tervezett órarendje. Pl. testnevelés vagy ábrázolás idejére egyes gyermekek rendszeresen
csatlakozhatnak egy többségi óvodai csoporthoz, vagy egy egyébként elkülönített osztályba járó
tanuló adott tantárgyat vagy tantárgyakat nem a saját csoportjával, hanem a párhuzamos többségi
osztályban tanulja. Az is lehetséges, hogy egy teljes csoport olvad be egy-egy foglalkozásra a
többségi csoportba.
A teljes funkcionális integráció jelenti a legmagasabb szintet. Tulajdonképpen az együttnevelés igazi
célját testesíti meg ez a forma, melynek megvalósítása során a fogyatékos gyermek a teljes időt tölti a
többségi óvodában vagy iskolában. Az iskola többnyire közel esik a lakóhelyéhez.

Mikor vannak együtt?

Mit tesznek együtt?
Milyen kapcsolat van a gyerkeek között?
Pl.
Összesről ábra
Az integráció szintjei

A spontán (hideg) integráció esetében a sajátos nevelési igényű (a továbbiakban SNI) gyermek
jelenléte a többségi osztályban többnyire az osztályfőnök jóindulatának eredménye. A gyermek vagy
„úszik”, vagy „elmerül”, hivatalosan biztosított külön segítségben nem részesül, az iskola alapító
okiratában nem szerepel az integráció, anyagi különtámogatást utána nem igényel, és természetesen
nem is kap az iskola. Ez a forma csak abban az esetben nem feltétlenül negatív, amennyiben a
gyermek problémái nem túl súlyosak, s meg is tudja őket oldani a maga erejéből a pedagógus.
Számos példa van még erre hazánkban.

Fogadás (beilleszkedés, integráció): Az egyszerű fogadásról, vagy a szakirodalomban szűkebb

értelemben használt integráció megjelölésről akkor beszélhetünk, ha anélkül veszik fel a fogyatékos
gyermeket a többségi intézménybe, hogy igazán ismernék sajátos vonásait, elvárják tőle, hogy ne
nagyon térjen el a többiektől, nyújtson hasonló teljesítményt, mint társai. Ez maximális
alkalmazkodást, úgy nevezett asszimilációt, a többiek szintjéhez való igazodást igényel, amire
általában csak a jobb képességű gyermekek, tanulók képesek. Egyik fő jellegzetessége, hogy a
fogadó intézménynek nincs integrációs stratégiája, a pedagógus saját stílusán, többnyire
hagyományos pedagógiai módszerein kevéssé, vagy nem változtat. Ha problémába ütközik, a
megoldást maga nem keresi, a gondok feloldása szinte teljes egészében a gyógypedagógusra vagy a
szülőre hárul. A gyógypedagógus feladata a gyermekkel való külön foglalkozás.

Befogadás (inklúzió): Általános cél ebben az esetben, hogy a legtöbb SNI gyermeket a lakóhelyéhez
közeli többségi intézményekbe (itt már elsődlegesen iskolákról van szó) vegyék fel, melyek
mindegyike felkészült erre a feladatra. A széles körben elterjedt inklúzió révén adott az iskolarendszer
általános fejlődése, megújulása, az iskola életét, értékeit, módszereit, személyi és tárgyi feltételeit úgy
alakítják, hogy valamennyi gyermek, ezen belül a fogyatékosok nevelési szükségleteit is, maximálisan
kielégítsék. Erősen törekednek a szociális beillesztésre is. Ebben az esetben tehát átgondolt
iskolapolitikáról beszélhetünk. Valamennyi pedagógus az egyéni differenciálást, az egyes gyermekek
egyedi igényeihez, szükségleteihez való maximális igazodást látja főfeladatának. Korszerű
módszereket (pl. projekt módszer), változatos értékelési eljárásokat és szervezési formákat (pl.
pármunka) alkalmaznak, s kevésbé a lexikális tudást, inkább a képességek megbízható
kibontakoztatását tartják szem előtt. Ebbe az alapkoncepcióba illeszkedik be a többiekkel azonos, de
rugalmas tanterv szerint haladó sajátos nevelési igényű gyermek, aki esetenként természetesen még
nagyobb egyéni differenciálást, időt igényel.
A gondok megoldását elsődlegesen a többségi pedagógusok vállalják, nem húznak éles határvonalat
a SNI gyermek és a többi, támogatást igénylő gyermek között. Az elv az, hogy a tanulás során
valamikor mindenkinek lehetnek meghatározott nehézségei, mindenki szorulhat segítségre. A
gyógypedagógus segítsége eltér az egyszerű fogadásnál megjelölttől. Szükség esetén
együttműködésről, közös tervezésről, közös gondolkodásról, vagyis valamiféle partneri kapcsolatról
van szó. A gyógypedagógus segítsége elsődlegesen, és az esetek többségében a többségi
pedagógusnak szól, a vele való konzultáció során alakul ki a problémák megoldásának lehetséges
módja. Szükség esetén a gyógypedagógus a gyermekkel is foglalkozik (habilitációs-rehabilitációs
foglalkozás), de nem ez áll munkája központjában. Az inklúziót általában az is jellemzi, hogy
valamennyi gyermek szüleit aktívan bevonják az iskola életébe, közösségi feladataiba, programjaiba.
Külföldön erősen elterjedt ez a forma, ami azt is eredményezi, hogy a nemzetközi szakirodalom már
egyre inkább inklúzióról, s nem integrációról szól. A befogadás sajátos változata a többségi
pedagógus és a gyógypedagógus egyidejű jelenléte az osztályban. Ebben az esetben a két
szakember együttesen visz egy osztályt általában úgy, hogy maguk a gyermekek sem veszik észre,
hogy az egyik gyógypedagógus, s hogy meghatározott gyermekek miatt került sor erre az
együttműködésre.

Ki foglalkozik a gyerekkel?
Mi a feladata a pedagógusnak?
Mit várnak el a gyerektől?
Mit tesz az iskola?