Por, szemét, cseréptörmelék, elkoszolt, szétfeslett rongydarabok, egy valamikor jobb időket látott,

kibelezett plüssmackó… s nem is olyan messze, kb. 100 méterre, pompás sárga repcetábla. Első
gondolatom mindig az: a tanyán megállt idő. Pedig dehogy állt… Nem lehet ott időmegállásról
beszélni, ahol szinte feketéllik az ütött-kopott aszfalt a sok gyermektől… Maszatosak, kócosak,
félpucérak, napraforgómagot köpködnek, vagy egy kipukkadt labdát rugdalnak, esetleg valami
kiselejtezett lábbal hajthatós gyerekjárgányon repesztenek… Összefogódzkodnak ketten-hárman,
sétálnak, mutogatnak, nevetgélnek, összevesznek, csúfolódnak, szitkozódnak, ölre mennek,
szétválnak, az árokpartra kuporodnak, még egy kicsit motyognak… aztán felállnak, újra
összefogódzkodnak, ismét elindulnak, de most a másik irányba…
Párhuzamosan velük egy másik társadalom is él a tanyán: a kóbor kutyáké. Otthonosan járkálnak ki-
be a házakba, érdekes módon egyik sem csontsovány, kutyajó doluk van, a szeméthegy biztosítja a
mindennapi betevőt…
Ha megjelenek a tanyán, gyorsan híre megy: itt van Bori néni. Mintha a földből bújnának elő, rögtön
ott teremnek az én gyermekeim. Ma is megjelent R., aki napok óta nem jár iskolába: megharapta egy
kutya. Sántikál, kicsit el van torzulva az arca, látom, hogy fáj a lába. – Mi történt, Kisember? –
kérdezem, megindítva a szokásos csapot. – Hát megharapott a kutya – mondja, s máris húzza fel a
nadrágja szárát. Három, eleven, levedző seb ékteleníti a hat éves gyerek zsenge combját. Közelebb
megyek, megnézem, megsimogatom a fejét, s a szemem önkéntelenül is a repcetábla simogató
sárgáját keresi… - Na, de apám levágta kutya fejét, s eldobta arra ni, messzire! – vágja ki csillogó
szemmel az elégtételt.
Igen, a tanya egy olyan hely, ahol a gyerek ugyanúgy áldozat, mint a kutya. Vagy fordítva.