.

BORBÉLY SZILÁRD

Nincstelenek
Már elment a Mesijás?

K A L L IG R A M
2013
2 .3 .5 .7 .11.13
.17.19.23 .29 .
3 1 .37 .4 1 .4 3 .
4 7 .53 .5 9 .6 1 .
6 7 .71 .7 3 .7 9 .
83 .89 .97.101
M együnk és hallgatunk. Huszonhárom év van
köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani.
A huszonhárom csak magával osztható. Meg
eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet
részekre bontani. Egyben kell cipelni. Visszük
az ebédet. A földhányáson megyünk. Mi úgy
hívjuk, gorond. Az Ogm and goronda. Erre já ­
runk, amikor az erdőre megyünk fáért. Néha
a Szom oga laposa felé kerülünk, hogy a Kaboló-
úton mehessünk. Mert az nem olyan sáros. Mi
úgy mondjuk, pocsétás. M áskor a Gróferdején
keresztül, végig a Pallóúton. Anyám feje ken­
dővel van bekötve. Mi keszkenőnek mondjuk.
Az asszonyoknak be kell kötni a fejüket. A vén­
asszonyok az álluk alatt csomózzák meg. Nekik
feketét kell hordani. Az anyám kendője színes.
Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű
három sarkos kendőt visel. Fehér alapon kék­
pöttyös kendőt. A kölesei vásárban kapta apám ­
tól a múlt évben. Anyámnak gesztenyebarna
haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesz­
tenye vöröses, ősszel szoktuk gyűjteni a nővé­
remmel. A faluban egyetlen gesztenyefa van.
A Barkóczy-major helyén m aradt meg. A többit
kivágták a háború után. A mindig vizes földben

9
csak a nyárfák bírják. Na meg a fűzfák. Mi úgy
mondjuk: ficfák. Tavasszal könnyű sípot, fic-
fasípot csinálni. Azt fújjuk, hogy bosszantsuk
anyánkat. A kutyákat meg a szomszédokat.
ő sszel el szoktunk szökni az egyetlen geszte­
nyefához a Kepecgyepjén túlra. A kertek alatt
lopakodunk. A hatalmas fa ötujjú levelei nyár
végén száradtan hullnak le. Mintha óriások
levágott kézfejei hevernének az avarban. Ta­
vasszal virága fehér gyertya. Zöld kopáncsa
sündisznó. Gyufaszálból csinálunk neki lábat.
Anyámtól elkérjük az elgyújtott gyufaszálakat.
C sak anyánk nyúlhat a gyufához, mert az pu-
lyának nem való.
„Kés, villa, olló, pulya kezébe nem való”, kán­
tálja anyám.

„ M e r t mi vagyunk az urak. Márna már a nép

az úr. A tegnapi kizsákmányoltak. Most mi
zsákmányoljuk ki a kulákokat... Ha nem tetszik,
untetszik! Oszt punktum”, mondják az egykori
zsellérek.
„Könnyű nekik, mert egy vasszeget se vittek
be a közösbe”, m ondja nagyapám, aki legjobban
a lovait sajnálja. „Csak kivisznek belőle.”
„M ert ezek szeretik a potyát”, súgja undorral.
„Csakprédálni tudnak”, mondja. „M indent fel­
prédáinak. Gyarapítani, azt nem tudnak.”
A gazdák a lovakat sajnálták a legjobban.
A földet se annyira.

10
 A lovakat helyettük kínozták a téeszben. Ki­
hajtották belőlük a lelket.
„Megszakadtak. Megdöglöttek idő előtt. Oszt
mi haszna volt?” szokta mondani nagyapám.
Az új urak türelmetlenek voltak és erőszako­
sak. Mindenkit elvtársaknak szólítottak. Új kö­
szönést találtak ki.
„Ezeknek már az apjuk is senki volt. Azok is
csak a potyát lesték”, dörmögi.
„Előre!” m ondják az elvtársak adjisten he­
lyett. És folyvást a haladásról beszélnek.
„Haladni kell a korral, elvtársak, haladni! Azt
termelünk, amit akarunk. Ha gumipitypang, hát
gumipitypang. Ha rizskását, akkor rizskását. Az
lesz, amit a párt akar. Amit Sztálin elvtárs meg
Rákosi elvtárs mond, az szentírás. A természe­
tet, elvtársak, le kell győzni”, ismételgették a jel­
szavakat a brigádvezetők a korareggeli eligazítá­
sokon a didergő embereknek. Közben egy-két
kupica pálinkát kapnak be.
„Elvtársad neked a radai rosseb”, morogja
ilyenkor a bajsza alatt nagyapám, hogy ne hall­
ják. De hogy azért hallják. Legalábbis tudják.
„Na-na, vigyázzon a szájára”, m orognak az
új urak. De ők se akarnak bajt. Volt elég belő­
le. A kulákokat már visszaengedték a táborból.
A legtöbben utána elmentek. Nem bírtak a fa­
luban maradni. Nem is bánták, hogy nem kell
a szemükbe nézni többé.
A díszfákat kivágták, a majorsági épületeket
elbontották. A m ajorsági gesztenyefasor helyére

11
épült a Pártház. Az uradalomról mindenki hall­
gat. Mély csend van.
„A parasztok nagyon tudnak hallgatni”, szok­
ta mondani anyám.
A múltról nem szabad beszélni. Az öregek
úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hall­
gatunk, az nincs. A múltat végképp eltörölni...,
éneklik a kántor vezetésével, akár a temetéseken.

A n y á m n a k napközben kontyban van a haja.

Ha leereszti, akkor éjszaka lesz. Én szoktam
fésülni. Szeretem fésülni. A szarufésű széles
rései között siklanak a csillogó szálak. Fénye­
sek, mint az éjszaka. Csillagos az ég és jó szaga
van. Fű szaga. Kenyér szaga. Tej szaga. A sza­
rufésűtől undorodom . Leölt állatokra emlékez­
tet. M indig fekete kosz van a résekbe ragadva.
A zsíros korpa és a por rakódik le, az tapad így
össze. Az asszonyok kontyba tekerik a hajukat
a kendő alatt. Szarucsattal fogják össze. N ap­
pal az anyám haja is el van rejtve. A nővéremé
m ég nem. Szombatonként m ossuk a hajunkat.
Este a konyha földjére tesszük a mosótekenőt.
A platton forralunk vizet, aztán egym ás után
fürdünk benne. Előbb a nővérem, m ajd én, vé­
gül anyánk. Mindannyian olajsam ponnal m os­
suk a hajunkat. A literes fazékkal öblítjük le.
Ettől egyforma a szagunk.
Amint belépek az ajtón, egyből érzem. M á­
soknál másféle szag van. Most rozséért megyünk

12
az erdőre. Sötét kendő van anyámon. Vastag
gyapjúkendő. A vastag szürke kendője. M ost ő
is az álla alatt kötötte meg, mint az öregek. Hogy
melegítse a fülét. Mert még hideg van. Mindig
fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg,
az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zseb­
re dugom a kezem. M indig cipel valamit. Ilyen­
kor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak
a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm.
Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést
tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt
szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó len­
ne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén
lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyan­
kor meg azt nem szeretem.
„Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel
szurkálnák, annak se örülnétek”, m ondja anyám.
És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna.
Pedig nem az.
Megyünk a járdán, és didergek. M indig dider-
gek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam.
A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja
a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak.
Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét bele­
döföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy
szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész.
A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra
emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót
zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha
anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok vé­
gig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve

13
ugatni. Néhány kutya a kerítés túloldalán kísér
bennünket, m íg el nem hagyjuk a portáját. Ezek
az ideges kutyák. Mi úgy mondjuk, csihések. Vi­
csorognak. Hófehér fogaikat mutatják. Toporog­
nak. Remegnek a dühtől.
„Ne isztikéld ükét”, m ondja anyám.
„Nem isztikélem”, válaszolom és behúzom
a nyakam. A szemem sarkából anyám kezét fi­
gyelem. A bal oldalán állok. Bal kézből nem szo­
kott ütni. Fellélegzek.
„Ne hazudjá”, mondja.
„Csak a pókhálókat ütögetem”, m ondom.
Anyám nem szól semmit, durván maga felé ránt.
És megszaporázza a lépteit.
„Te rosszpára”, mondja. Ilyenkor nem harag­
szik, amikor azt mondja, hogy rosszpára.

A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az

én számom, a kettő. A nővérem a Nagy. Ő a lány.
Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas, ő a Kicsi,
így szólítanak bennünket.
„Rőszöljétek a Kicsit”, mondja anyám. Vagyis
ringassuk és altassuk el. Számolom a ringatá-
sokat. Egy, kettő, három. Ezek az első számok,
amelyeket megtanultam. Tízig már rég tudok
számolni. A tojásokon gyakoroltam. Nem szo­
kott tíznél több tojós tyúk lenni.
Anyám m indig megszámoltatja velem a to­
jást, hogy a tyúkok aznap hányat tojtak. Reg­
gel megtojózza a tyúkokat. Egyenként dobálja

14
ki a tyúkólból őket. Bal kézzel összefogja a két
szárnyukat, magához szorítja és a jobb mutató­
ujjával benyúl a tyúk seggébe. M ár ott várako­
zik a tojás, ki lehet tapintani ujjal. M egszámol­
ja, hogy hány fog tojni aznap, és nekem elő kell
keresnem mindegyiket estig, mire lemegy a nap.
Télen nagyon kell sietni, mert hamar sötétedik.
Ha nincs annyi, amennyit anyám számolt,
akkor veszekszik velem. A nővéremnek más
dolga van, vele m ásért szokott veszekedni. Délre
megtojnak a tyúkok. Ebéd után kezdem keresni.
Tudom már, hol szoktak elbújni, mert el akar­
ják rejteni. Nem kotlósok, nem ülnek rajta, csak
elrejtik. A kazalba, a farakás alá, a fészer mögé.
A tojó ládába csak néhány ül be, pedig oda van
nekik készítve.
Egy ideje m ár nekem kell csinálni a tojózást
is. Hányingerem van, mert tyúkszaros az ujjam.
A körmöm szélébe beeszi magát, hiába mosom.
De az benne a jó, hogy anyám nem tudja, hogy
aznap hány tojás lesz. M indig eggyel kevesebbet
mondok. Ha mégis több, egyet elteszek m ásnap­
ra. Egyet mindig elteszek tartaléknak másnapra,
így anyám nem tud veszekedni.
„Biztos?”, azt szokta kérdezni. Látszik rajtam,
hogy hazudok.
Amikor hét tojás van, annak örülök. A hetes
számot szeretem. Meg a hármat.
Ha összeadom , pont tízet kapok. Eddig tudok
elszámolni.

15
A föld még szürkésfehér a fagytól. Megyünk
az úton, amelyet összevágtak a szekérkere­
kek. A sárba mély barázdákat vágtak. Most a fagy
miatt nem ragad. Mindenütt nagy sárdarabok
vannak. Mi görnek mondjuk. Mindegyikbe be­
lerúgok. Porzanak és szétomlanak. Vagy odébb
gördülnek. Néha megfájul a lábujjam. De ez is
jó, mert legalább nem zsibbad. Am íg fáj, addig
jó. Kopott a cipőm. Nem sínadrág van rajtam,
hanem a vékonyabbik. Meg a kinőtt kabátom.
A nővérem levetett sála és sapkája. A lábamon
kapca van. A kapcarongy folyton elcsúszik a he­
lyéről. És ha elcsúszik, akkor még jobban fázik
a lábam. M indig fázik, mert ügyetlen vagyok.
Nem tudom a kapcát szorosan feltekerni és a vé­
gét hátul a lábszárnál visszadugni az utolsó réteg
alá. Ha jól csinálnám, akkor nem csúszna szét.
Akkor nem fázna. Anyám nem ér rá, hogy ráte­
kerje a lábamra a kapcát.
„Nagy fiú vagy már. Tessék megtanulni”,
m ondja, amikor segítséget kérek.
Megyünk a fagyott járdán, a deres gaz közt.
M ár nincs hó. De még minden fagyott. A kis­
kertek csapzottak és feldúltak.
„Szedd a lábad”, szól rám.
A bal kezem fázik. A jobbot fogja anyám.
Nagy keze van. A bőre kemény és repedezett.
A körmei koszosak, mint mindenkié. A férfi­
ak bicskával vágják a körmüket. Anyám a Kicsi
körmét le szokta rágni, hogy ne karmolja meg
magát. Az én körmeim is koszosak. Ha unatko-

16
zom, kipiszkálom alóluk a fekete koszt. A fejés,
a m osás, a kormolás, a hamuzás miatt kireped
a bőr, beszakad a köröm. Anyámnak csak a kéz­
feje puha és párnás.
„Fázik a lábam”, mondom.
„A te bajod”, dünnyögi, de igazából nem fi­
gyel.
„D e fázik a lábam, ésnyám”, mondom, „n a­
gyon fázik. Vegyen fel, ha Istent ismer.”
„Gyere a lábodon, nem bírlak máel”, mondja,
de érzem, hogy m ásutt jár az esze. Ez bosszant.
Mérges vagyok.
Haragszom rá, mert nem akar velem foglal­
kozni. Azt akarom, hogy csak velem foglalkoz­
zon. Belerúgok a betonba. Lehorzsolom a cipőm
orráról a barna festéket. Nem veszi észre. Vagy
nincs kedve megverni. Máskor azt szokta m on­
dani, hogy „Dögölnél meg te is! A brant egyen
meg...”
„M ajd kapsz otthon”, sziszegi a fülembe.
Mi úgy mondjuk, otthol. Aztán otthol sírva
ver a felmosóronggyal. Szívja az orrát közben.
A kézfejével törli a taknyot. Ez a rongy a felmo-
sóvödörben ázik mindig, hogy kéznél legyen, ha
koszt, kiloccsanó moslékot, m acskaszart kell fel­
törölni. Meg a ganét, amely a cipőnkről potyog
le. Ezért folyton büdös a vize. A felmosórongy
a nővérem elszakadt m ackónadrágja. Indigókék.
Belül bolyhos. Jól megszívja magát, amitől ne­
héz. Anyám sosem csavarja ki rendesen, úgy ver
vele. Nem fáj annyira, amennyire ordítok. A nő-
vérem is így szokta. Tőle tanultam. Anyám meg
dühödten csapkod a ronggyal.
„Brant egyen m eg”, szipogja. „A brant egyen
meg téged is”, mondja. De közben sír. Tudom,
hogy ilyenkor m agára gondol, meg erre a falura,
amelyben lakunk. Nem haragszom rá, nem fáj.
Megszoktam már.

A macska retteg, mégis beszökik a szobába.

A seprűtől fél a legjobban, amely az égre
nyíló ajtó mellé van állítva. Folyton éhes. M in­
dig valami ennivaló után kajtat. Az egerek m i­
att, amelyeket a vályogfalból nem lehet kiirtani,
anyám megtűri a lakásban, de nem szereti. Fur­
csák a macskák. Eltűrik az embert, de nem sze­
retik. Anyám sem szereti a macskát. Csak a fás­
ládában nem bántja. A tűzhely alatti ládában
szokott melegedni. Reggel beengedi, este kizárja.
A macskától anyám igazából undorodik. Néha
valamitől megy a hasuk, felfúvódnak. Ilyenkor
befosnak a szobába. Anyám megérzi a szagot, és
megfogja a macskát.
„A z orrát kell beleverni”, m ondja nekünk.
A nyakánál megfogja, undorral veri bele a m acs­
ka fejét a saját szarába. Az állat menekülne, ka­
pálózik. Anyám nem engedi.
„Engedje ésnyám! Ne bántsa már szegény p á­
rát”, kiabáljuk. De anyám nem hagyja abba.
„Egy életre meg kell tanulnia, hogy ide ne
szarjon”, sikítja. Undorodik a macskától. Én pe­

18
dig undorodok a szartól. C sak amikor a macska
m ár karmol és vinnyog, akkor engedi el. A sep­
rűvel üldözi. Teljes erejéből nagyokat húz rá.
„Dögöljél meg, nekem nem fogsz te is ide­
szarni”, m ondogatja és a seprűvel veri az állatot.
A macska pánikban van, összevissza rohan­
gál. A nővéremnek sikerül jókor kinyitni az aj­
tót, és a m acska kirohan.
Folyton éhesek. Keveset kapnak a macskák.
„Keressenek m aguknak enni”, szokta m onda­
ni anyám. „Van egér elég. Madár, bogár a kert­
ben. Szedegessen.”
Girhesek voltak. Egyszer láttam az egyiket
a veteményes kertben, a káposzták közt, furcsa
hangot adott. Nem vette észre, hogy már egész
közel mentem hozzá. A hátát láttam, erőlködött.
Ez a macska sosem itta meg a tejet, nem ette
m eg azt, amit kapott. Közel mentem az erőlködő
macskához, akkor láttam, mit csinál. Előre ha­
jolva hányt.
Egy békát próbált meg lenyelni, csak a lábai
álltak ki a szájából. Küzdött a nyeléssel. Nem
hallott, nem látott. A békával volt elfoglalva.
Hányingerem lett, olyan váratlanul ért a látvány.
De nem tudtam levenni a szemem róla. Egy
ideig küzdött, aztán feladta és kezdte kihányni.
Vinnyogva visszaöklendezte. Az egész test üte­
mesen rándult össze. Lassan tűntek elő a mellső
lábak. Közben néha pihent. Sokáig tartott, amíg
felöklendezte összeszűkült torkán keresztül a túl
nagy falatot.

19
 Miután kipottyant a béka, megrázta magát és
ugrálva eltűnt a káposztalevelek között.

„ N e m bírom ezeket megszokni”, mondja

anyám a falubeliekről. „Utálom, hogy nem für-
denek. Nem is mosdanak. A fogkrémről azt se
tudják, eszik-e vagy isszák. A gyerekeik koszo­
sak, kutya se törődik velük. Csak elengedik őket,
mint Isten a legyet. A boltban meg olyan büdös
van, majd felfordulok...”
Anyám mindig elégedetlen. Folyton mos. Sú­
rol a gyökérkefével. Takarítja az egyetlen szobát,
amelyben mindannyian laktunk. Két ágy van
benne, hosszában a hátsó fal mellett. A két ágy
között épp annyi a hely, hogy én m ég beférek.
A két ágytámlán feltolom magam. Erős a karom.
De a saslengést még nem tudom. Azt gyakorlom.
Ott szoktam lengeni, amíg anyám a nővéremmel
tanul az asztalnál. Egy asztalunk van. A nővé­
rem nem szeret tanulni. Azt m ondják róla, hogy
„nehéz a feje”. Egykedvűen néz maga elé és csak
azt várja, hogy vége legyen. Hogy felsírjon az
öcsénk, vagy bekiabáljon valaki az utcáról. Hogy
kifusson a tej. Mindegy, csak véget érjen ez az
egész. Néz m aga elé. Nem szólal meg.
Makacsul hallgat. Úgy tesz, mintha a könyvet
nézné. De nem azt nézi. A Himnuszt tanulja. Én
m ár tudom a m ásodik versszakot is, csak nem
értem. Bendegúznak vére... Nem tudom, kicso­
da Bendegúz.

20
 A konyhaasztal közepén most a könyv van.
Az asztal kihúzható lapjába két alumínium m o­
sogatómedencét építettek. Mi úgy mondjuk,
alumónium. De nem használjuk. C sak disznó­
öléskor vesszük ki. Az asztalhoz tartozik még két
hokedli. Az egyik fiókos, abban tartjuk a cipő­
kefét, meg amivel ki kell fényesíteni. A rongyot
és a Csillag márkájú cipőpasztát a lapos fém­
tégelyben. Fekete és barna színű. Ennek a lefe­
lé fordított tetejével mázolja fel anyám a szoba
földjét minden tavasszal. Van még egy konyha-
szekrényünk, egy karos ruhásládánk, amelynek
a tetején szoktunk ülni. Rongypokróccal van
letakarva. Meg a platt, amellyel télen fűtünk
is, nyáron csak főzünk. A ház fala vályog. Föl­
des háznak mondjuk, mert a küszöbön belül is
föld van. Döngöltföld. Tavasszal anyám m in­
dig felmázolja. Lószart kevés agyagos földdel és
polyvával kever sűrűre. Kemény kéreggé válik,
amikor megszárad, ha elég sok benne a lószar.
A mázolt földre szurkosvásznat teszünk, ott jár­
kálunk a legtöbbet, a szoba közepén, a konyha-
asztal körül. Azon történik minden. Az egész
„kurva életünk”, ahogy anyám szokta mondani.
Ott eszünk, és ott m os anyám. Ott dagaszt és ott
kopasztja a csirkét. Ott írjuk a házi feladatunkat.
Néha ott olvas fel nekünk anyám.
A nővérem alszik apámmal, én meg az anyám­
mal. Nemrég egy bölcső került még a mi ágyunk
mellé, hogy anyámnak kézre legyen éjszaka, ha
sír benne az öcsém. Meg éjszakára oda tesszük

21
az egyik hokedlit is. Anyám álmosan morog, ha
sír a kicsi. Olyankor fél kézzel kinyúl és álmában
ringatja.
„M ár megint rosszat álmodott”, gondolom
magamban. Én gyakran álmodok rosszat. Ilyen­
kor be szoktam pisilni. Reggel anyám dühöng.
Mérgesen csapkod. Néha kapok egy-egy taslit,
amikor a lepedőt húzza át. A surgyészalmát csak
ritkán cseréljük.
„A pulyahúgy nem büdös”, m ondja apám.
„Azt én tudom”, m ondja anyám.
„N incs annyi szalmánk, hogy folyton cserél­
gessük. Majd csak elhagyja. Pulyakoromba én is
bepisiltem”, teszi hozzá.
„De én fekszem rajta, nem te”, felesel anyám.
„Akkor küldd át hozzám”, mondja apám.
Ezért néha az apám ágyában alszom. A nő­
vérem meg anyámmal. Ilyenkor sokáig ébren
vagyok. Apám horkol és büdös. M indig ciga­
rettaszaga van. A gépzsírt érzem a bőrén, meg
a benzinszagot. A benzint szeretem, a gépzsírt
utálom. Sokszor sör- és pálinkaszagot áraszt.
Áporodott korcsmaszagot. Ilyenkor ájultan al­
szik, és amikor fordul, rám fekszik. Alig tudom
kihúzni alóla a kezem vagy a lábam.
De nem sokáig kell apámmal aludnom. A nő­
vérem ugyanis már nagy, és vele kényelmetlenül
alszik anyám. Nem férnek el. Anyám visszahív,
azt reméli, hogy nem pisilek be újra. Telnek az
évek, de én még mindig elfelejtek felkelni és ki­
húzni az ágy alól a bilit. Vagy időben kitám o­

22
lyogni álmosan a tornác mellé, hogy ott kön­
nyítsék magamon a fal tövében. Reggel sötét folt
van a földön, vagy nedves csorgás a vályogfalon,
amelyet körben alul, ahol a lábazatot bécsikékre
kell meszelni. M ások is így szokták. Nyáron még
szaga is van, a melegben megbüdösödik. A n ő­
vérem m indig kicsúfol.
„Kis pisis, kis pisis”, mondja, és szamárfület
mutat. Pedig ő a pisis. A lányok húgyosok.
De anyám legjobban a falubelieket utálta.
„A parasztokat”, ahogy mondani szokta.
„A nagyapádék parasztok. Csak a földet im ád­
ják. Azt sajnálják, amit elvettek tőlük. Mindig
csak a földre tudnak gondolni. Senkit se szeret­
nek, semmit se tisztelnek. Csak a földet. Évekig
képesek koplalni. Korpalevest esznek reggel, kor­
palevest délben meg este is. A bika alatt borjút
keresnek. M egbasznák a kecskét két fillérért, még
ha tudnák, hogy sose kapják meg, akkor is. Ku-
porgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Szarrágók.
Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben.
Nem emberek ezek. Parasztok...”, m ondja m eg­
vetéssel és a végén a földre köp. Undor van az
arcán, mintha poloskára harapott volna. A kert
végében lévő m álnásban néha bekapjuk a polos­
kát a málnával. Utána sokáig kell köpködni. Aki
még nem kapott be poloskát, az nem tudhatja,
milyen. Keserű, mint az epe. Jó, hogy mi nem
vagyunk parasztok.

23
A p á m ma délelőtt jött haza. Amikor benyitunk,
hogy köszönjünk neki, ránk ordít.
„M ars ki, szedjetek paszulyt”, mondja.
„Csókolom, édesapám”, válaszolunk, de már
fordulunk is ki.
Vesszük a szakajtó kosarat és indulunk le
a kertbe. Pedig aprók még rajta a hüvelyek.
Apánk ilyenkor munkában szokott lenni.
Reggel korán elmegy, hatra kell a téeszben len­
nie. Csak hallani szoktam, de nem látom, am i­
kor felkel, veszi a munkásnadrágot, belelép a gu­
micsizmába, szívja a fogát, krákog és köpköd.
Vakarózik. Hangosan szívja az orrát.
„Adok a tehénnek”, szokta mondani. Aztán
kitántorog az ólba. Félig még alszik.
A kút melletti vályúnál m ossa meg az arcát.
Közben fújja a vizet. M indig fújja a vizet, ha mo-
sakszik. A tenyerébe veszi, és amikor az arcához
emeli, belefúj. Nem szeret mosakodni. Se a hi­
deg, se a meleg vizet nem állhatja. Ha a lavórban
mosakszik, elázik körülötte minden. Anyám
szidja, de semmi sem változik. Nem tud m ás­
ként mosakodni, csak ha közben fújtat, prüsz­
köl, lobácsolja a vizet. Ezért inkább a vályúnál
m ossa meg az arcát. Hogy ne kelljen veszekedni
anyámmal. Ujjheggyel a szeme környékét m eg­
nedvesíti, hogy felébredjen.
„M acskam osdás”, szokta mondani anyám
megvetően.
Amikor apám kimegy, még visszaalszom. Ko­

24
 rán van. Néha anyám már ébren van ilyenkor.
Amikor kenyeret süt, ő ébred a leghamarabb.
Négykor kezdi. A villanyt felkapcsolja, a dagasz­
tó tekenő m ár oda van készítve. Télen kell a lám ­
pa. Nyáron már dereng ilyenkor, akkor nem kell
az áramot pocsékolni. Inkább vaklál. Anyám da-
gasztás után ritkán dől le, amíg kel a tészta. Ta­
karít vagy m osáshoz készül. Ilyenkor az enyém
az egész ágy. Hétig még van három óra, ilyenkor
alszom nyugodtan.
Apám fél hatkor elmegy. Estig nem látjuk.
Néha még este sem, ha kocsmázik.
De m a délelőtt jön meg. Beköszön anyámnak.
„M i lesz ebédre?”, kérdezi.
Anyám nem érti.
„Te meg mit keresel itt? Tán csak nem kirúg­
tak?”, kérdezi.
Apám nagy hangon beszél.
Lemegyünk és a veteményes kertben nézeget­
jük a paszulyt. Aprók, zöldek még, szem sincs
egyikben se. Még zöldbabnak is apró és túl gyen­
ge. Az találjuk ki, hogy visszamegyünk és m eg­
kérdezzük, hogy tényleg le kell-e szedni.
Az ajtóban megtorpanunk. Apánk zihálása
kihallatszik. Meg anyánk nyögése.
„M ár megint veri”, súgom a nővéremnek.
Megállunk és fülelünk. Belesünk az üveges aj­
tón.
Anyám a konyhaasztalon hasalt, apám m ö­
götte csinál valamit. A munkásnadrágja lecsúsz­

25
va a bokájánál. Szőrös lábaszára világít. Fehér,
mintha ki lenne hipózva. A nővérem kézen fog
és húz el.
„Nem bántja”, mondja. „Basznak.”

M együnk és hallgatunk. Harmincegy év van

köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani,
mert csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen
magány van köztünk. Nem lehet részekre bon­
tani. Egyben kell cipelni. Apám mindig rossz­
kedvű. Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocs­
mába. Mi korcsmának mondjuk. Körülszaros-
nak is nevezik, mert lusták az emberek elmenni
a budiig. Guszti csináltatott budit, mert a járás­
nál azt mondták, hogy csináljon valamit a szaros
kocsmájával. De hiába. A korcsma is a Rámpán
van. Meg a bolt, de mi botnak mondjuk. A Piri
botja. Ha nagy leszek, majd én is a kocsmába já ­
rok. Mert a férfiak oda járnak. De még kicsi va­
gyok. Még csak kuglipályához járunk a fiúkkal
vasárnap délután. Az is a korcsma mögött van.
A szeméttároló mellett. A bábukat állítjuk fel és
a golyót visszük futva vissza a férfiaknak. Van,
hogy két-három forintot is keresünk. A kocsm á­
ba tilos bemennünk. Az asszonyoknak se szabad
betenni a lábukat. O da csak a férfiak mehetnek.
Az asszonyok a fiaikat szokták beküldeni.
„Mennyé má, hozd haza apádat”, mondják.
A férfiak m indig ott vannak estenként.

26
 Vesznek egy üveg sört és kiállnak vele a Rám ­
pára. Köpködnek. Előtte bedobják a feleseket.
Cigarettáznak. Krákognak. A nikotintól sárga
a foguk. Néhány kitört verekedéskor.
A korcsma pultja pléhvel van borítva. A po­
hárm osó mellett állnak sorban az üvegek. A du­
góból görbe fémcső kandikál ki. Ebből töltögeti
a kocsm áros a kupicákat. Egymás mellé rak­
ja ahányat kérnek, és akuttyogó üvegből tölti
a pálinkát. A férfiak már ekkor mosolyognak.
Ellágyulnak. Ilyenkor az arcuk tisztább lesz.
A kemény vonások megereszkednek. A ráncok
kevésbé feszülnek. A cserzett bőr kisimul. Alig
várják, hogy felkaphassák a kupicát. Összefolyik
a szájukban a nyál.
„Egésség! Egésség!”, kiáltják és hirtelen hajt­
ják le.
Később félrészegen azt kiabálják, hogy „Isten!
Isten!” Pedig ezt nem szabad mondani. A benn­
fentesek szerint nincs Isten. A párttagoknak
nem is szabad benne hinni. Minden héten jár­
nak a pártházba és ott nem hisznek benne.
„M i meg a Pinkáékhoz járunk”, szokta m on­
dani anyám. Ott azt m ondja a pap, hogy van. De
apám nem biztos benne. Ezen néha vitatkoznak.
Annak mindig veszekedés a vége.
„H ogy az istenfaszába nincsen?”, kérdezi nagy­
apám.
„Ne károm kodjon m aga, vénisten”, m ondja
ilyenkor Máli és röhög. Máli a nagynéném. Az

27
apám nővére. Az arca csupa ránc. „H a nincs,
hát nincs. Nem lehet minden. Ez nem kíván­
ságműsor.”
„Nem úgy van itt, mint szegény helyen: hogy
ez sincs meg az sincs. Nálunk semmi sincs”,
m ondja a viccet, és ezen mindenki röhög.
„M ondani könnyű”, m ondja apám, „hogy
nincs. De azok se hiszik, akik mondják. Mert
a pulyát meg elviszik egy másik faluba. Minél
messzebbre, hogy ott megkereszteljék sutyiba”,
dohogja. „Istent csak a papok találták ki,” m ond­
ja végül apám.
Anyám nem hiszi, hogy ne lenne. Igazából
apám se. De hallgat, nem akar vitát. Sose akar
vitát. Inkább m ásra tereli a szót.
„Ezek is bort isznak, oszt vizet prédikál­
n ak...”

A n y á m le akarja csendesíteni apámat.

„Nekünk ezekhez semmi közünk, ez a párt­
emberek dolga. A bennfenteseké. Hadd m ond­
ják, majd megveri őket az Isten.”
A férfiak félnek egymástól, ezért mennek es­
tenként a kocsmába. Mert ha együtt vannak, ak­
kor szemmel tudják tartani egymást. Az asszo­
nyok m aradnak otthon. Mert a férfiak jobban
félnének az asszony szájától, mint a többiektől.
Meg attól is félnek, hogy egyedül legyenek. Az
asszonyok el tudják viselni a magányt. Nekik ott
van a pulya. Az asszonyok semmitől se félnek.

28
 Csak a férfiaktól, akik részegen mennek haza
késő éjszaka és felverik a gyereket.
Az apám bátyja a kocsmáros. Először a nagy-
apám ék házánál volt a korcsma. Az egyik tiszta­
szobára ajtót vágtak az utcafront felől. A nagybá­
tyám látta a zsidónál, hogyan kell csinálni. Amíg
el nem vitték, Mózsi volt a kocsmáros. Vizezni
kell, hogy legyen rajta haszon.
A férfiak fejüket hirtelen hátracsapják, amikor
a rövidet bedobják. Minden munkát így kezde­
nek. „Na még egy kört”, m ondják disznóöléskor.
Az asszonyok közben kiosztják, m ajd m eg össze­
gyűjtik a kupicás poharakat. Egyszerre nyelnek.
Van, aki beleborzong. Van, aki krákog. Van, aki
a földre köp. Dicsérik a pálinkát. Minél erősebb,
annál jobban. Arcuk eltorzul. Káromkodnak.
A korcsmáit csak isszák. Mindenki tudja, vi­
zezve van. Iváskor jam bójuk a koszos cementbe­
tonra hull. Ősztől tavaszig a fűrésztelepről hoz­
nak fűrészport, azzal van felszórva. Amíg friss,
addig a kocsm ának erdőillata van. Aztán m o­
csárszaga. Hányadékszaga. Vizeletszaga. A leeső
indigókék jam bókat sáros lábak tapossák.
„A kurvaistenit! Kutya úristenit neki”, ordít­
ják hajadonfőtt. Világít a kopaszfoltjuk.
„H ogy az Isten húzzék a faszára, mit taposol
a sapkám on.. ”, mondják. És azonnal nevetnek,
ha náluk erősebb lépett rá. Mert félnek egym ás­
tól. A csihésektől félnek, azok verekedni szeret­
nek. A kommunistáktól is félnek. Meg a spiclik­
től, aki besúgja a pártházon, hogy miket beszél­

29
nek. De nem tudják, ki a spicli, ezért egymásra
gyanakszanak. Mindenki mindenkire. És retteg­
nek. Csak a pálinka oldja a félelmet.
Isznak. Az arcukon bárgyú vigyor. A gyenge
világítás mellett is belátni a torkukba. A csupasz
villanykörték halványsárgán izzanak. Ettől krip­
tahangulat van a kocsmában. Mintha barlang­
ban lennének. Egyre harsányabban röhögnek.
Mindenki ordítva beszél. A saját szavát se érti.
Meg lehet süketülni. Egymástól kérnek cigit. Az
öregek még pipáznak. Apámék már csak cigiz­
nek. M indig idegesek, mindig sietnek. A csikket
összeszedik és újat sodornak belőle. Szégyellik,
de lehajolnak a csikkekért. A többség kapado­
hányt szív. Ollóval vágják apróra az újságpapírt,
abba sodorják. Mindenki kapja a téesztől a d o ­
hánytermesztési ágazatból.
„Inkább fizetnének”, mondja anyám.
Pénz nincs. A dohányvágó késsel metélik ott­
hon akisszéken, amelyet az ágy alatt tartanak.
Minden ágy alatt van egy ilyen kisszék. Mind­
egyik más, mert mindenki magának eszkábálta.
De mindegyik hasonlít mindegyikre. Girbegurba
lábuk van. Törött villanyéiból, gereblyenyélből
vágták le. A dohányra vigyáznak. Csom agolópa­
pírt raknak a szék alá, mert minden szem kincs.
Az öregek a porát is összeszedik. Nagyapámék
tubákolnak belőle. A disznó húgyhólyagjából csi­
nálják a dohányzacskót. Apámék már pléhdoboz-
ban tartják, és nem tubákolnak. Néha bagóznak,
elrágják a csikket. A foguk köves lesz és sárga.

30
 Egyszer megpróbáltuk Gedivel, de nem volt jó.
Facsarta az orrunkat. Az öregek ülnek a lócákon
és pipáznak. Apámék a mutató és a középsőuj-
juk közé csippentve szívják a cigit. A körmük is
sárga a nikotintól. Meg a bütyökujjuk, mert vé­
gül a bütyök és a mutató közé kell csippenteni,
m íg a körmükre nem ég.
„Bassza meg a kurva isten”, mondják ilyenkor
és dühösen rátaposnak.
Am íg tart, kiguvadt szemmel szívják. Az igazi
dohányosoknak egész nap a szájuk sarkában fi­
tyeg. Nem veszik ki, amíg el nem ég. Pedig már
süt. Néha kialszik, mert fináncláb van benne.
De akkor se veszik ki. Bekapják és rágják ide­
gességükben. Ügy beszélnek, hogy ott parázslik
a szájuk sarkában. Néha eloltják, hogy tovább
tartson. A markukba köpnek és ott nyomják el.
Sose dobják ki. Elrágják a maradék dohányt,
bagóznak. Sárga és kátrányos a nyáluk. Sűrűt
köpnek tőle. A foguk sárga csonk. A korcsmái
verekedések miatt mindegyiknek van néhány
kivert foga. Sose mossák. Az idősebbeknek már
alig van néhány.
A férfiak m indig csapatokban vonulnak va­
lahonnan valahová. Nappal dolgoznak, este isz­
nak. Az arcuk keserű. Mindannyian indigókék
m unkásruhát viselnek meg zubbonyt. Télen pu-
fajkát vesznek rá és bundás sapkát a jam bó he­
lyett. Usánkának mondják. Az oroszok hozták
divatba. Minden ruha lóg rajtuk és mindig ko­
szosak. Egész nap a téeszben vannak, este meg

31
a kocsmában. Elhanyagoltak, elvadultak. Zsíros
és csapzott a hajuk. Szinte egész évben gum i­
csizma van a lábukon. Télen vastag kapcával ve­
szik fel. Nyáron csak úgy pucérlábra. Apám gu ­
micsizmáját este én segítek lehúzni. Áll a szoba
közepén, a feje nekiütődik a villanylámpa kari­
májának. Imbolyog előre-hátra. Anyám hallgat.
Apám galuskásan beszél.
„Nem vagyok részeg”, m ondja anyámnak.
M ajdnem elesik. Akarja mutatni, hogy nem im ­
bolyog, pedig imbolyog.
„Látod, hogy nem vagyok részeg? Csak egy
kicsit beszélgettünk, diskuráltunk az elvtársak­
kal...”
„Gondolom, te fizettél”, m ondja anyám.
„Meghívtam őket egyszer... kétszer én is”,
mondja. „N a és akkor mi van? Az én pénzem.
Én kerestem. Muszáj meghívni a kar társakat...”
„Ne urizálj”, m ondja anyám. „Inkább feküdj le
és ne ébreszd fel a Kicsit.”
Apám közben előre-hátra inog.
„Húzd má le a csizmám, édes fiam”, mondja
nekem. Nem mozdulok. Félek, hogy megver.
Vagy rám zuhan.
„Húzd le neki, mert menten eldől”, mondja
anyám. Amikor apám mégis előre akar hajolni,
megbillen. Öklendezik, m ajd hányni kezd. Ki­
buggyan a száján a lé. Visszanyeli. Kitámolyog az
ajtó elé. Az ajtó nyitva marad. Látom a csillagokat
és apám hátát, ahogy előre hajlik. Az esthajnal­
csillagot látom az ágyból, amikor lehajol öklen-

32
dezni. A hűvös esti szél behozza a hányásszagot.
A Rámpa felől fúj és behozza a korcsma keserű
dohányfüstjét is. Amikor apám visszatántorog
a szobába, ledől az ágyára. Lehúzom a csizmáját.
Végigkenődik a kezemen a hányás. A csizmáján
volt. A lavórhoz megyek. Lemosom. Apám köz­
ben hátrabillen. A lába még a földön. Átmenet
nélkül alszik el. Horkol és alvás közben nyam-
mog. A hányást nyalja le a szája széléről. Néha
megrándul a teste. A kezével a levegőbe csap.
Majd a karja erőtlenül visszahull. A nővérem
úgy tesz, mintha aludna. Lefekszem. Befogom
a fülem, hogy el tudjak aludni. Hárman hallgat­
juk apám horkolását.

Megyek és számolok. Magamban számolok,

amikor megyek. A lépteimet számolom.
„Nézz a lábad elé”, m ondja anyám. Néha ele­
sek vagy belecsúszok az árokba, mert nem fi­
gyelek. Összekoszolom a ruhám. M áson jár az
eszem. Elképzelem, hogy leszáll egy angyal és
besétál a faluba. Számolom a sürgönypóznákat.
A fákat. A kutyákat. M egszámolom az ablako­
kat, am íg megyünk az utcán. Az óriás dália szir­
mait. A kakukkszót. A kerítésoszlopokat. M in­
dent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom,
hogy m ost mit fogok megszámolni. Számolok és
közben megbotlok.
„Olyan tofla vagy”, m ondja anyám. Fél kézzel
felrángat. A másikkal ad egy nyaklevest. Majd

33
leporolja a nadrágom. Közben nagyot húz a fe­
nekemre.
„Ne tátsd a szád. Figyelj a lábad alá!”, sziszegi
a fülembe. A térdem mindig le van horozsválva.
Ha a rövidszárú kantáros nadrágom van rajtam,
akkor nem olyan mérges. Sírok, mert fáj a tér­
dem. Ég a seb. A salak a legrosszabb. Meg a be­
ton. Az aszfalt beleragad a sebbe.
Anyám zsebkendőt vesz elő, megtörli az or­
rom. A m arkába köp, és a nyállal félresimítja
a frufrumat. A könny folyik az arcomon.
„Ne itasd az egereket. Ne állj itt, mint egy ra­
kás szerencsétlenség”, kiabál rám. „Olyan tehe­
tetlen vagy, mint az apád.”
A számokkal játszom. Szétbontom és össze­
rakom. Megkeresem, hogy mivel lehet osztani.
Vannak, amelyeket nem lehet semmivel. Azokat
szeretem.

„ M e g ö ls z . Az apád is gyilkos volt”, ordít apám.

„Hagyjál már békén”, és kirohan. Már m egszok­
tuk. M indig hány, amikor hazajön. Apámnak
gyenge a gyomra, azt mondják.
„Ne igyá, ha nem bírod”, m ondja neki másnap
anyám.
„M iattad iszok”, m ondja apám.
„Egy frászkarikát”, m ondja anyám. „Mert
szaralak vagy, azért iszol.”
„Megígérem neked, hogy abbahagyom”, fo-
gadkozik apám.

34
 „Miattam ne igyá, és ne is ígérd meg. Csak
úgy egyszerűen hagyjad abbafele”, mondja.
Anyám farral forog apámra. Haragszik rá.
Kerülik egymás tekintetét. Apám halálos beteg­
nek érzi magát. M ár leitta a hordós káposztáról
a levet. Az se segített. Szenved, mint a kutya.
Megfogadja, hogy soha többé. Ilyenkor mindig
megfogadja. Nem megy többet arra se, ahol a ré­
gi brigádja van.
„M indig ez a vége”, mondja.
Anyám szó nélkül hallgatja. Apámnak nincs
munkája. Az erdőre jár taplót gyűjteni. Gallyat
meg makkot szed. Gombát. Mikor mi van. N ap­
közben vadkörtét rágcsál. Estig nem jön haza.
Anyám szégyelli, nem megy ki az utcára.

E la lv á s előtt apám a boszorkányokról szokott

mesélni. Vagy a tudálékos emberekről, a kísér-
tőkről, a rontó emberekről. Az a legfélelmete­
sebb bennük, hogy át tudnak változni állatokká.
„Bárm ék kutya, macska, ló és bika lehet bo­
szorkány. Főként éjjel. Éjfél után változnak át,
kakasszóig tart a hatalmuk. Egyszer a szom szé­
dunk szólt, hogy szerinte fehér kutya képében
boszorkány jár az ólunkba. Gyerekként csak
azt tudtam, mert beszélték a szüleim, hogy haj­
nalban a boszorkány szívja ki a tehén tőgyéből
a tejet. Mire megszólal a kakas, eltűnik. A tehén
hetek óta nem adott tejet. A szomszéd kifigyelte,
hogy egy kis fehér kutya oson ki a macskalyu­

35
kon hajnalonta. A harmadik szomszédunkról, az
öreg Kotvásznéról beszélték, hogy boszorkány.
Kifigyeltük, mikor jön a kutya. De az úgy tu­
dott bemenni, hogy nem vettük észre. Apámmal
még sötét hajnalban, lapáttal, vasvillával vártuk
a macskalyuknál. Amikor megszólalt a kakas,
apám a villát emelte, én meg a lapátot. De nem
álltunk ám ott hiába, mert jött is a kutya. C sap­
kodtunk, de ügyes volt. Apám a villával m egsér­
tette a jobb hátsó lábát. Sántítva elszaladt. Eltűnt
a szilvafásban, a sövény alatt kiosont. Néhány
csepp vér mutatta, hogy merrefele menekült. De
a gazban elvesztek a nyomok. M ásnap hiába vár­
tunk, nem jött. Harmadnap se. Aztán hallottuk,
hogy Kotvászné két napja fekszik. Egy nagy seb
van a jobb lábán. Senki sem tudja, hogy szerez­
hette. Olyan, mintha beleszúrtak volna. Többet
aztán nem jött a fehér kutya. Reggel újra meg
lehetett fejni a teheneket”, mondja.
Nem tudok elaludni sokáig. Félek a boszor­
kányoktól. A tudálékos emberektől, a bikává
változó gonoszoktól. Rettegek a szemmel verés­
től, a ráolvasástól. A cigányoktól, akik ellopják
a pulyákat, hogy megegyék őket. A pulyaszedő
zsidóktól. Félek a kutaktól. A közelükbe se m e­
rek menni, mert béka lakik bennük, és lasszó­
val berántja a gyerekeket. Az éjszakától is félek,
nem merek kimenni a házból, mert a rézfaszú
bagoly leskelődik a sötétben. Kalapál a szívem.
Minden zajtól megijedek. Már mindenki alszik.
Fülelek. Aztán elalszom, és álmomban minden

36
folytatódik tovább. Egy nagy sötét gomolygás
ereszkedik rám. Amikor már m ajdnem összela­
pít, felsírok. Sötét van. Apám járkál a szobában,
arra ébredek.
„Ne sírj mán. Nincs semmi baj”, mondja.

„Ma pászkát eszünk, mert csak azt tudok

csinálni”, mondja anyám, amikor hazaérünk.
Gallyat törünk a nővéremmel. A vastagabbakat
a fészerben én vágom össze baltával. Mire vissza­
érek, anyám már összegyúrta a lisztet vízzel,
megsózza, laposra kinyújtja. A forró plattvasra
teszi sülni. Melengetjük a kezünket a tűzhely
fölött. Még csípős a tavasz. Apánk tanfolyamon
van. Kirúgták a téeszből. Sokáig nem kapott
munkát. Volt a talajosoknál. Egy ideig dolgozott
a keverőben is. De onnan is kitették. Aztán nem
volt, aki vállalta volna a bentlakásos tanfolya­
mot. Kenderesen képeznek szivattyúkezelőket.
A Horthy-kastélyban van a szállás.
„Sose gondoltam volna, hogy egyszer a Kor­
mányzó úrnál lakom”, mondja otthon apám.
Apám lesz az átemelő szivattyú kezelője, de
a tanfolyamot neki kell fizetni. És már egy éve
nincs kereset. Anyám próbál pénzt csinálni. Ka­
csát hizlal, libát töm, eladja a csirkét, a tojást.
Mindent elad a járási piacon, amit csak lehet.
A paszulyt, a hagymát, a krumpli javarészét.
Csak az apró meg a hibás marad. Napszámba
jár. Éjjel meg kézimunkázik, hímez a háziipari

37
vállalatnak. Még a cigányoktól is elfogad segítsé­
get. Rézműves Arankáéktól, akik a mi cigánya­
ink. Vagyis a nagyapáméké. Pedig a magyarok
szóba se állnak a cigányokkal. Aranka néha hoz
gombát, a disznónak makkot, amit az erdőben
lelnek. Segítenek, mert amíg volt, anyám sok
mindent adott nekik.
„M aguk nem olyan magyarok, mint a többi”,
mondja Aranka.
Anyám Arankát szereti, de a cigányokat nem.
„Apátok most komoly faladatot kap”, mondta
anyám. De érzem, nem örül, inkább fél. Azért
beszél nekünk, hogy magát meggyőzze. Attól
tart, hogy apám nak egyedül kell majd az egész
munkát elvállalnia. Nincs senki, aki felváltaná.
Akkor éjjel-nappal kinn lesz a Túr-parton. En­
nek nem örül anyám. És a fizetés is kevés lesz.
Meg így túl nagy a felelősség.
„De most már jobb lesz”, biztat bennünket.
„Apátok árasztja majd el tavasszal a rizsföldet
vízzel.” A földgyaluk egyengették el a talajt, ké­
szítették az alacsony gátakat, csatornákat, vízel­
vezető árkokat. Nagy vascsöveket fektettek le és
azokra hatalmas csapokat hegesztettek. A csator­
nákra zsilipeket betonoztak. A zsilipek vaslapját
hosszú srófok mozgatták le és fel. Mindegyiket
az apám fogja majd szabályozni. Kinyitja a csa­
pokat, felemeli a zsilipeket, beindítja a hangosan
pöfögő motort, amely az aggregátort és a szivaty-
tyút működteti.

38
 Büszkének kellene lennem az apám ra, de
nem vagyok az. Félek ezektől a gépektől. Nem
bírom elviselni a m otor hangját. Undorodom
a gépzsírtól, a gázolajtól, a rozsda meg a vaspor
szagától.
„Jobb, mint a semmi,” nyugtatja anyámat, „jó
lesz az, ne féljél.”
Anyám próbálja elhinni. De nem bízik az
egészben. Fél.
„Megtérül ez majd, meglátod”, mondja apám.
„A téesznek most rossz éve volt. A munkaegysé­
geket se tudta kifizetni. De nem lesz ez mindig
így”, sorolja tovább halkan, egyhangúan, vissza-
fojtottan. Anyám odavágja az asztalhoz a lábost,
amelyben puliszkát főz.
„Frászkarikát! Oszt te még ezt el is hiszed
vagy csak engem nézel hülyének? Mer ha elhi­
szed, akkor nagy baj van az agyaddal”, mondja.
„Meglátjuk. Majd meglátjuk”, m ondja apám.
„A vak is azt mondta”, tromfol anyám.
Visszafojtott idegesség van az apám hangjá­
ban. A múlt évben készült el a földmunka. Idén
már beindul a termelés a kásatelepen. Apám lesz
a gépkezelő. Igaz, hogy kinn kell laknia a bódé­
ban éjjel-nappal. Az a népgazdaság érdeke, hogy
a gépekre vigyázzon. Nagy értékű szivattyúk lesz­
nek ott. A téesz vezetősége is nagy elvárásokat
fűz a rizstermelési ágazat sikeréhez. A párttitkár
elvtárs, és a tanácselnök elvtárs, akit apám csak
Gusztinak hív, már gratulált a kultúrházban

39
a téeszelnöknek. Forradalmi változásnak nevez­
te a március tizenötödikéi ünnepen a kásatelep
beindítását.

M egkérdem anyámtól, hogy mi a forradalom.

Vizes m osogató ronggyal törli épp az asztalt.
„Ahhoz nekünk semm i közünk”, mondja. Az­
tán semmi többet.
Konokul hallgat. A Kultúrházban a téeszel-
nök elvtárs a forradalomról beszélt, meg hogy
a rizstermesztési ágazat nagyon kell a falunak.
Mint egy falat kenyér, úgy mondta. Aztán eléne­
kelték az Internacionálét, amit nálunk mindenki
Incifincinek hív, mert a korábbi párttitkár így
találta mondani.
„Elvtársak, énekeljük el az Incifincit”, azóta
nem lehet komolyan venni. M indenkinek eszé­
be jut ez az eset. Pukkadoznak a röhögéstől.
Az Internacionálét én szeretem, de a Himnuszt
unom. Unom énekelni, mert olyan, mintha va­
lami temetésen lennénk.
Guszti, a tanácselnök elvtárs, Petőfiről beszélt.
„Petőfi a rokonunk”, azt mondta. Nem értem, mi
közünk van nekünk a forradalomhoz vagy Pető­
fihez. Anyám se m ondja meg.
M indig rosszkedvű, ritkán beszél. Sírdogál
csendben vagy hangosan kiabál. Minden átme­
net nélkül. Ordibál, aztán meg nagy csend. Ez
a csend a legrosszabb. Ezután akar a kútba ugra­
ni. Megy a padlásra kötéllel. Kapaszkodunk a nő­

40
véremmel a kezébe, szorítjuk a lábát, kapálódzik,
le akar rázni bennünket. De nem hagyjuk.
„Ésnyám, ne haljon meg! Ne hagyjon itt ben­
nünket”, kiabáljuk. A nővérem is sír.
„Hagyjatok. Hadd dögöljek meg végre”, kia­
bálja. A haja szerte, kibomolva, csapzott. Az
arca könnyes és felpuffadt. „Hagyjatok, majd éj­
szaka úgyis megölöm magam, amikor alusztok,”
mondja.
Éjjel nem merünk elaludni. Felváltva vigyá­
zunk, nehogy kilopózzon. Virrasztunk. Amikor
rajtam a sor, folyton elalszom. Fuldokolva éb­
redek, hogy nem ment-e ki anyám. De anyánk
ilyenkor mélyen alszik vagy úgy tesz. Némán
adunk egymásnak jeleket. Nagyon álmos va­
gyok, de félek, hogy el fogok aludni.
Anyánk arról beszél, hogy akkor fogjuk majd
sajnálni, amikor ő már nem lesz. Ha a sárga föld
megszívta.
„Akkor kikaparnátok m ajd tíz körmötökkel
a földből. Milyen árvának lenni. Majd m egtud­
játok, milyen a m ostoha! Milyen keserű a kenyér
annak a kezéből!” mondja.
„Ne tessék már meghalni!”, könyörgünk. M ind­
ketten zokogunk. Tele vagyunk félelemmel.
„De bizony. Akkor is megölöm m agam, ha
nem vesz el az Isten”, mondja. „Á rvák lesztek.
Akkor majd megbánjátok, hogy nem fogadtatok
szót”, ismételgeti ilyenkor.
„Ily késő éjszakán ki jár ott kinn a temetőn?”,
kezdi anyám az elemiben megtanult verset.

41
A megfagyott gyermekről. Szenvedek ettől. Fáj
hallani. A nővérem is sír.
„Hagyja már abba, ésnyám! Jók leszünk!”,
rimánkodunk neki. Fáj hallani, de mindig újra
elmondja. Rosszabb ez, mintha verne bennün­
ket. Anyám nem hagyja abba, végigmondja az
egészet, kegyetlenül.
Néha valamelyikünket megver. Apám már
egy éve nincs itthon. De ma jó kedve volt. Fe­
hér inget vettünk. Nagyapám átbiciklizett, hogy
m eglátogassa anyámat. Elmondtuk a nagyapám
kedvenc versét, a Magyar vagyok, magyarnak
születtem kezdetűt.
„Mitől rokonunk Petőfi”, kérdeztem. Nem
hagy nyugton. Mert nekünk sok rokonunk van,
de nem beszélnek velünk.
„Mert Ádám a vízre szart, Éva meg felitta”,
m ondta anyám idegesen, ahogy szokta, amikor
rokonokról kérdezem.
„Sehonnan se. Azt csak úgy mondják”, ezt
szokta mondani.
„Apádnak rokona. Nem nekem. A falu egyik
fele Garda, a m ásik meg az apád rokona. Szeg-
ről-végről Bobonka.” Anyám nem szereti apám
rokonságát. És azok se anyámat.

Ma egész nap vártuk a Messiást, de nem jött.

Amikor reggel kérdeztük anyánkat, hogy mit
csináljunk, azt mondta, várjunk.
„M it?”, kérdeztük.

42
 „M it? Hát a M essiást”, mondta. De ezt csak
úgy mondta, mert nem volt kedve beszélni.
Néha nincs kedve, akkor nem kel fel és nem be­
szél velünk.
Egész nap lézengtünk. Elképzeltem, hogy
tényleg jön a Messiás. A Tökös hídja felől érke­
zik a faluba. Amikor beér, először jobbra kanya­
rodik, mert mihozzánk jön. Azt képzeltem, hogy
hoz nekem ajándékot. Egy kicsi hegedűt szeret­
nék, hogy megtanuljak játszani rajta. A nővérem
meg egy alvóbabát. Amelyiknek csukódik a sze­
me. Még mindig szeretné, pedig már nagy. Ha
m ost kapna, már ki is nevetnék.
„Akkor eldugnám. És csak itthon játszanék
vele”, mondja.
„Én meg mindenkinek elárulnám, hogy a n ő­
vérem még m indig babázik”, heccelem.
Én hegedűt szeretnék. Már álmodtam is vele.
A párnám mellett volt, pont a fejemnél. Érte
nyúltam, hogy m egsimogassam. Arra ébredtem,
hogy eltűnt. Nem volt ott. Sírtam, mert felébred­
tem.
Egyszer mondtam anyámnak, amikor jó ked­
ve volt, hogy hegedűt szeretnék. Nem haragu­
dott meg érte, még csak le sem szidott. De nem
ígérte.
„Nincs nekünk arra pénzünk. Meg oszt minek
is. Csak a cigány hegedül, az Aladár, aki kará­
csonykor kántálni jár, a szerencsétlen”, mondta.
Nem mertem m ondani, hogy akkor tetszett
meg nekem a hegedű, amikor Aladár kántálni

43
volt nálunk. Anyám könyörületből adott neki
kolbászt. Pénzt is. Azóta minden évben jön, de
nem örülnek neki. Nem zárják ki. Megtűrik. Ha
nem jönne, hiányolnák. De ha elmaradna, azt is
megszoknák. Aladár mindenkitől fél. Amikor
játszott, akkor már nem félt.
Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is he­
gedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.
„M i az a hártyátlan paszuly”, kérdem egy este
anyámat. Rám néz. De csak néz sokáig és nem
szól semmit.
„Oszt neked meg mi közöd hozzá?”, kérdi.

A m ik o r húsvét közeledik, anyám egész nap ta­

karít. Nem beszél addig, amíg fel nem jön a csil­
lag. Csak este ül le, amikor már alszik az öcsénk.
Az asztalra két gyertyát tesz és állva gyújtja meg.
Behunyja a szemét. Hajtja m aga felé a lángot.
A szemeit eltakarja a kezével.
„Áldott legyen az Úr, aki engedte megérnünk
ezt a napot, még ha nem is vagyunk együtt”,
mondja. Apámra gondol, aki hol a talajosoknál
van, hol a keverősöknél, hol meg a kocsmában.
Most Kenderesen van. És már biztos a kocsm á­
ban, mert holnap szombat és akkor később kel­
hetnek. Anyám a tenyerébe hajtja a fejét, amikor
leül az asztalhoz. A szipogásról tudjuk, hogy sír.
„Mesélek nektek”, m ondja és előveszi a zacs­
kót, amelyben fémpénzek vannak. Elkopott pen­
gők, hátoldalukon koronával, a tetején a ferde

44
kereszttel. Málit hívjuk Keresztnek, mert nekem
ő a keresztanyám. A nővéremnek fogadott ke­
resztanyja. Szeretek a pénzekkel játszani, mert
meg lehet őket számolni. Már ismerem a szám o­
kat. Régen a nővéremmel rakosgattuk. M ostaná­
ban csak egyedül.
A m íg anyám mesél, a petróleumlámpa serceg-
ve ég, mert nagyon takarékoskodunk az áram ­
mal. Én az asztal kislibazöld lapján rakosgatom,
osztályozom a pengőket, a lyukas kétfilléreseket,
a vasketteseket.
Ezekért már nem adnak semmit a boltban. Az
ántivilágban anyám kincsei voltak, még gyerek­
korában. Am íg a Kormányzó urat nem zavarták
el a kommunisták. Vigyázni kell rájuk. Anyám
nagyapámtól kapta, amikor hazajött Jutásról. Ha
idegen jön hozzánk, gyorsan eldugjuk a fiókba.
És másról kezdünk beszélni.

M esijás megáll és mosolyog. Nem m ond sem ­

mit. Csak áll. Hunyorít a napfényben. Fürdeti az
arcát a koratavaszi napsütésben. Élvezi a mele­
get. Áll és mosolyog. A Rámpáról jön.
„M it bámulsz M esijás?”, kérdi tőle a nővé­
rem.
„Temmit te”, válaszol Mesijás, mert tota. Nem
tud tisztán beszélni.
„Akkor meg ne állj itt”, m ondja neki.
„Tak nétem a kittiut”, válaszolja és rám néz.
Sötét arcbőre ráfeszül a csontokra. A szikár já-

45
romcsont kiugrik a bőrből. Ráncok futnak szét
rajta. Mindegyik a szemhez vezet. A bőrét a szél
szárította ki vagy a koplalás. Cserzett és repe­
dezett, mint tavasszal a föld. A csapzott, ritkás
szakáll teszi igazán másmilyenné M esijást a töb­
biekhez képest. Egyedül neki van szakálla a falu­
ban. Ezért csúfolják Mesijásnak. Apámék heten­
te kétszer borotválkoznak, szerdán és szom ba­
ton este. Mesijásnak nincs foga. És mintha kora
se volna. Nem tudom eldönteni, hogy vajon már
öreg vagy még fiatal. Hogy vajon az apámhoz
vagy a nagyapámhoz van közelebb korban.
„Hát ne nézzed”, förmed rá a nővérem. M eg­
fogja a kezem és elvonszol a kerítéstől.
Cigány kutyánk nem ugat. Minden kutyán­
kat Cigánynak hívjuk. De M esijást egy kutya
se ugatja meg a faluban. Egyedül őt nem ugat­
ják meg a mindig éhes és ezért mindig dühös
kutyák. A láncon elvadulnak, egész nap kötve
vannak, csak éjszakára engedjük el őket. Ezért
inkább a kertek alatt járnak. A telkeket elválasz­
tó két barázda között a szántatlan gyep közepén
ösvény vezet a külső földek felé. A mezsgyét ti­
los felszántani. A sövénnyel körülvett udvarok
végében gyalogút keresztezi a telkek lenyúló
szántóját. Aki nem akar a haragosával találkozni
vagy csak siet, inkább a kertek alatt megy. A ci­
gányoknak tilos a kertek alatt járni. Még most
se mernek, mert emlékeznek rá, hogy a csendőr
földig vágta őket, ha ott egyet is elcsípett. Mesijás
csontsovány. A nyaka ferdén áll, a fejét felszeg-
ve tartja. M indig mosolyog. Keserű a mosolya.
A szeme kifejezéstelen. Mindenkivel ugyanúgy
beszél. Egyformán tartózkodó és tiszteletteljes
hangon. Mindenki gúnyolja. De M esijás nem
sértődik meg. Sosem lesz mérges. M indig csak
mosolyog. A kalapját leveszi, ha magyarral be­
szél. Ha velünk, akkor is. Mesijás még tudja az
illemet, mondják. A magyarokkal csak hajadon-
főtt beszélhet a cigány. A pulyával is.
„Féleszű.”
„Hibás.”
„Idétlen.”
„Szegény szerencsétlen.”
Ilyeneket m ondanak rá. Egész teste merev.
A merev törzs, a dacosan felszegett fej, a lelógó
cérnavékony karok miatt úgy tűnik, mintha Me­
sijás nem a földön járna, hanem siklana a leve­
gőben. Mintha lábai nem is érintenék a földet.
M esijás egész évben meztéláb jár. Mi így m ond­
juk azt, hogy mezítláb. A havon is.
„Tebuttok”, m ondja Mesijás. „Anátot hód
van?” kérdezi. M indig ugyanazt kérdezi. M in­
denkitől valamelyik rokona egészsége után ér­
deklődik.
„Jól van”, m ondja a nővérem kurtán.
„Ét apátot?” mosolygott Mesijás.
„Ő is.”
„Ét natapátot?” folytatta tovább.
„Ne kérdezz végig mindenkit. Jól vannak!”
ordít rá a nővérem.
„Atto jó”, mondta Mesijás szelíden. Mosolyog.

47
Belátunk fogatlan szájába. Sötét van ott benn.
Sűrű sötét. A bőre is sötét. Elállnak a fülei. A ka­
lapja csálén a fejébe csapva.
„Itten ádon”, m ondja és arcát a nap felé fordít­
va, behunyt szemmel indul vissza, le a cigányte­
lepre. Nem kell a lába elé néznie, már minden
lépést ismer.

A n y á m néha könyvből olvas fel, úgy mesél.

Nem szokott olvasni. Ritkán mesél, mert m in­
dig fáradt. Néha ünnepkor tesz így, ha már kita­
karított, megfőzött és mindent megsütött, amit
ilyenkor szokás. M indig minden háznál ugyan­
azt csinálják. Anyám elfogadja ennek a falunak
a szokásait. De megtartja a régieket is, amit ott­
honról hozott. Nincs ideje olvasni. Néha egy-egy
levelet betűz ki. Ha kap valakitől újságot, azon
alszik el este. Néha Nők Lapját kap kölcsön B o­
tos Mariskától. A Kicsit ringatva nézegeti a ké­
peket. Nekünk nincsenek könyveink. Újságot se
veszünk.
„Nincs arra pénz. Nem vagyunk mi urak”,
mondja anyám, amikor D örm ögő Dömötört
szeretnék. Az erdész fiának lehet. Csak néhány
Kincses Kalendárium hányódik a karos ládában.
Ott tartjuk a papírokat. Nyirkosak, dohosak.
Anyám innen veszi ki a töredezett, kékborí­
tójú, kopott könyvet. Porlik apapírja. Nekünk
nem szabad hozzányúlni. Titokzatoskodik, rej­
tegeti. Az oldalak fele furcsa, szögletes betűs.

48
Apám nem szereti látni. Előle dugdossa anyám.
Egyszer összevesztek rajta. Nem értettem, m i­
ért. Csak akkor veszi elő, ha biztos benne, hogy
apánk nem fog hazajönni. Ahogy most is. Mert
apám Kenderesen van vagy Vésztőn. Nem tu­
dom pontosan. C sak azt, hogy messze.
A gyertya ég az asztalon. A plattban a tűzre
szenet rakott anyám, hogy tartsa a meleget és
ne aludjon ki hamar. A platt tetejére citromhéjat
tett és cukrot szórt. Fahéj illata száll, mert forralt
apám borából. A cukrot m ár délután m egpirí­
totta a csorba, félfülű vaslábasban. Ma karamellt
kapunk, hogy emlékezzünk az ünnepre. Anyám
azt akarja, hogy ünnepi legyen a hangulat. Hogy
ne felejtsük el ezt az estét.
M ár az öcsémet is megetette. Körülvette pár­
nákkal. A Kicsi m ost az ágyban játszik a kezével.
Anyám kitette a könyvet az asztalra. Nagyon fi­
gyel a betűkre, mert nehezen olvas. Az arca csu­
pa igyekezet. M agas homlokán ráncok futnak
keresztbe. Kék szemében tiszta patak vize csor­
dogál. A patak néha kicsap a medréből. Akkor
könny gördül le az arcán. És ünnepélyes hangon
belekezd.
„Lássátok, ez a nyomorúság kenyere”, olvassa
és tömpe ujjával kíséri a sorokat. A körme ko­
szos és repedezett. „Ebben az évben még rabok
vagyunk, de a jövőben Isten szabad gyermekei le­
szünk. Gondolkodjunk”, és itt akadozni kezd, „az
e-szé-ről”, olvassa szótagolva. Elbizonytalanodik.
Mert nem érti, amit olvas. Újra nekirugaszkodik,

49
szótagonként bogozgatja a hangokat. Az ujját fel­
emeli és egy sorral visszább teszi, a már olvasott
mondat alá. Látszik rajta, hogy úgy hallgatja a sa­
ját hangját, mint akinek idegen, amit hall.
„Gondolkodjatok az esz-mé-ről”, olvassa ki
a szót lassan és nagyon figyelve. Ekkor megnyug­
szik, mert így jobb. Bár látszik, hogy így sem érti.
Én sem értem, de nem merek kérdezni. Nem aka­
rom belezavarni.
„Gondolkodjatok az eszméről, amely őket ve­
zette életükben s halálukban. Az eszméről, amely­
nek emlékére van ez az ünnep...”
Ekkor megáll, felnéz a könyvből, és csak an­
nyit mond.
„A Húsvét, tudjátok.”
És újra lehajtja a fejét, ráncolja a szemöldökét.
A homlokán a ráncok újra végigfutnak. Az ujját
a lapon hagyta, most ugyanoda tér vissza a te­
kintete. És folytatja, ahol abbahagyta. Izgul, mint
a gyerekek, nehogy belesüljön az olvasásba. Attól
is tart, nehogy kérdezni találjunk. Kerüli a tekin­
tetemet. A nővéremtől kevésbé fél. ő t ez egész
nem érdekli, de engem igen. Ezért kerüli a tekin­
tetem, amikor felnéz. Gyorsan lehajtja a fejét és
folytatja az olvasást: „Ez az eszme: a szabadság,
amelynek határai az igazság és a szeretet legye­
nek. Ha gyermeked kérdezni fogja, mit jelentenek
ezek a szokások, parancsok és törvények, amelye­
ket meghagyott nekünk Urunk Istenünk, akkor
így válaszolj: Rabszolgák voltunk...” Itt megáll.

50
Körbenéz. A Kicsit keresi a szemével. Minden
rendben. Ettől megnyugszik.
„Rabszolgák voltunk.. ismétli meg az utolsó
szavakat.

„ M ár nem vagyunk rabok”, a Kultúrházban ezt

mondja a párttitkár elvtárs. Ilyenkor mindig Pe­
tőfit emlegetik. „A költő szavával élve: »Rabok
voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink.«” Ezt
mondják. Meg sokat beszélnek a szabadságról.
A Pártház homlokzatán nagy vörös csillag van.
A Kultúrházban is minden vörös. Szép ez a sok
vörös. Nekem tetszik. Otthon minden fekete, bar­
na vagy szürke. Nekem is van egy sapkadísz vörös
csillagom. Ottótól cseréltem tizenegy kártyanap­
tárért. Vörös zászlók vannak mindenütt, meg m a­
gyar zászló is. Kap mindenki ingyen szendvicset.
Minden évben ilyenkor eszünk zsömlét parizer-
rel. Mindenki kap egyet. A férfiaknak ingyen sör
jár. Apám szereti Petőfit. Azt mondja, hogy olvas­
ta. Anyám meg azt mondja, hogy mi még mindig
rabok vagyunk. A sör keserű, megkóstoltam. Máli
is kér egy üveggel a forradalom ünnepén. Csárdás
van ráírva, és a címkén egy pár táncol. A nőnek
pártája van, a férfinak pörge kalapja. Nemzeti szín
szalag kanyarog utánuk a levegőben. Egyébként
minden fekete és fehér rajtuk. A sör a keserűség­
re emlékeztet anyám szerint, mert ő nem szereti.
A férfiak repetát kérnek.

51
 Máli egy férfival beszélget. Már megitta a sö­
rét. Hallgatom őket, megkaptam Máli fél zsem­
léjét meg egy fél virslit. Ilyen finomat még sosem
ettem. A férfi ugratja, cukkolja.
„Kétféle ember van, a vérfaszú meg a húsfa-
szú”, mondja Máli. „Asszonyból is kétféle van:
amék hátulról szereti, meg amék élőről. Amék
hátulrul szereti, az magát is bizgerálja. Azt a fér­
fiak is szeretik. Még ha csúnya, azt se bánják”,
mondja. A férfi röhög rajta és otthagyja.
A kárhozatot nem értettem. Máli azt m ond­
ja, az a pokol. Pedig Máli nem hisz a pokolban,
tudom. Szerinte csak a papok találták ki. Apám
az Istenről szokta ezt mondani. Máli szerint van
Isten, ő már látta. Amikor elvitték a zsidókat,
Mózsiékat, akkor látta. Május volt, gyönyörű idő.
Mellettük laktak az Ófaluban. Az öreg Mózsi meg
a felesége. A csendőrök felrakták őket a szekérre.
A menyükkel együtt, meg a két gyereket. Egyik
fiú volt, a másik lány. Máli azt mondja, szépek
voltak. Ügy hívták őket, hogy G oga és Majom.
A kislányt hívták Majomnak. Nem ez volt a ren­
des neve. így csúfolták, mert urason öltöztették
a zsidók. Fürtökben omlott le a gyűrűs haja.
A gyerekek sírtak. Mózsit ekkor látták először
sírni. Az emberek lesütötték a szemüket. A szá­
jukat összeszorították. Hallgattak. Volt olyan is,
aki káromkodott. Néhány elvetemült köpködött
utánuk. Máli akkor az eget nézte, így mesélte.
Akkor látta Istent, a felhők között. Fehér bodor­
felhő volt a haja, habfehér a szakálla. A tengerkék

52
égen látta, ahogy a bárányfelhők közé rejtőzött el.
És szomorúan nézett. De Máli nem mond m in­
dig igazat. Egyszer á mezőn leitatták a férfiak, de
erről nem szabad beszélni.

A n y á m m ásnap este folytatja az olvasást.

Megint játszhatom az aprópénzzel. Amikor
végez, összehajtja a könyvet és sokáig hallgat.
Amikor újra ránk néz, könny van a szemében.
„Tudjátok, hogy mi megvetettek vagyunk.
Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden
faluban utálnak. Ne feledjétek, hogy mindig vi­
gyáznotok kell, mit mondtok, hol szóltok és ki
előtt. A pártemberek gyerekei előtt hallgassatok.
Ne is játsszatok velük. Az a biztos. Hallgatnotok
kell mindig. Nem beszélhettek senkivel. Nem
játszhattok senkivel. Nem szabad elmondani,
hogy kik vagytok. Nem bandázhattok a többiek­
kel, a parasztgyerekekkel, mert mindig ti lesztek
a bűnbakok. A fekete bárányok. M indig tite­
ket fognak okolni mindenért”, mondja. Aztán
megint hallgat. A Kicsi egyenletesen szuszog.
Cuppog néha.
„El fogunk innen menni. Már nem sok idő és
elmegyünk. Isten megszabadít bennünket, áldott
legyen a neve”, mondja, a tekintete a bizonytalan
messzeségben jár. Bizonytalan a hangja is, nincs
benne meggyőződés. Mintha maga se hinné,
amit mond. Aztán megint beszélni kezd, de már
sokkal halkabban. Suttog.

53
 „Jézust is gyűlölték. Nem fogadták be. Nekik
se volt hol megszállniuk. Amikor az ősatyák, sok
évvel korábban, elhagyták a szolgaság földjét,
a fáraó nem akarta elengedni őket. Egyik pilla­
natban engedte volna. Hadd menjenek, Isten hí­
rével! De aztán megkeményítette a szívét és meg­
másolta a szándékát”, mondja anyám. Itt megáll,
mintha ő m aga sem értené. Elgondolkodik.
„Isten miért volt olyan kegyetlen, hogy azt
akarta, m akacsolja meg magát a fáraó, aki talán
nem volt gonosz?”, kérdi a nővérem.
„Azért, mert Isten nem könyörül a gonoszok­
nak”, m ondja anyám. „Ha hagyná, hogy meg­
térjenek, akkor az utolsó pillanatban elkerülnék
a büntetést”, m ondja anyám.
„D e miért ölte meg a gyerekeket Egyiptom­
ban?”, kérdezi a nővérem. „Isten nagyon gonosz,
ha hagyta megölni őket...”
„Isten nem gonosz. Nem azért hagyta, hogy
annyi gyerek meghaljon. Elvitték őket és megöl­
ték. Én még játszottam velük.. ”, m ondja anyám,
aki most összezavarodott.
„Ésnyám hogy játszhatott velük?”, kérdem hi­
tetlenkedve.
„Nem nagyon régen történet mindez? Am i­
kor Jézus elment húsvétkor Jeruzsálembe, el­
árulták és börtönbe zárták. Nem így történt?”,
kérdezte izgatottan a nővérem. De anyánk már
nem válaszolt.
Számolom a pénzeket, amelyekkel játszom.
Arra gondolok, hogy Jézusnak tizenkét tanít­

54
ványa volt. Akkor tizenhármán voltak. A tizen­
hármat nem lehet osztani, csak eggyel vagy ön­
magával. A tizenhárom babonás szám. Nem hoz
szerencsét, azt mondják.

A n y á n k minden este imádkozik Máriához. Van

is egy képünk a falon. M ária kék ruhában. Kék
és fehér a ruhája. A homlokán vékony pánt fut
körbe. A haja hosszú, egyenes szálú. Inkább csak
sejteni lehet, mert kendő borítja a fejét. Csak
néhol sejlik át rajta a haj. A bal kezét maga elé
tartja, mint Jézus a jobbját. Bütyökujja behajtva.
Mutató- és középső ujjával a m agasba mutat.
Elborzaszt a kép. Nem szeretek ránézni.
A kulcscsont táján látni lehet M ária szívét. Föl
van nyitva a mellkasa. Mintha kívül hordoz­
ná a szívét a ruha fölött. Az erek el vannak raja
metszve, ahogy disznóöléskor apám szokta, am i­
kor kivágja az állat szívét. Utána apám kereszt
alakban belevág, hogy a vért kim ossa a kam rák­
ból. Ilyenkor a literes fazékkal én töltöm a lan­
gyos vizet a szívre, az apám kezére és a kezében
lévő bontókésre.
Ilyen a tyúkok szíve is. Nézem, amikor anyám
a tyúkot bontja. Segítek neki. Előbb mindig kör­
bevágja mindkét combot. Kifeszíti, hogy a forgó­
nál roppanjon. Akkor vágja el az inakat, amelyek
a combokat tartják. A szárnyakat már korábban
levágja. Ekkor a bontókés hegyét a tyúk oldalá­
ba szúrja, és a combtól a szárny irányába felvág­

55
ja a tyúk oldalát. Tompán reccsennek a gyenge
bordacsontok. Kifordulnak a belek. Anyám keze
ekkor eltűnik a tyúk belsejében. Egy csavarin-
tással kiszakítja a belekkel együtt a szívet. Ak­
kor vágja le a szívet erről az alaktalan kupacról.
A belek sötét színűek, abban van a szar. Ő is ke­
reszt alakban vág bele a csupa izom szívbe, mint
a levesbe dobott hagymába szokott. Kim ossa
a szívkamrákból az alvadt vért. Aztán a vájdling
vizében megöblíti. Ezután dobja a zománcos
tálba. A szétvágott részek tetejére. Oda se néz
közben.
A jobb kézfejével gyorsan megdörzsölte az
orrát, mert viszketett neki. A késsel szeme előtt
a levegőbe bök. Fintorog. Közben M ária néz
bennünket a szobában. Rózsaszínű fényudvar
veszi körül. Ruhája áttetsző a szívénél.
„Nem fáj M áriának?”, kérdeztem egyszer
anyámtól.
„Nem. Ez csak egy kép”, mondta. Aztán a kép­
ről nem mond többet. Elmeséli húsvét történe­
tét. Hogy Jézust ujjongva fogadták Jeruzsálem­
ben. Pálmaágakkal, hallelujázva.
„M i az, hogy hallelujázva?”, kérdeztem.
„Kiabáltak, éljeneztek. Aztán leköpködték és
pofon vágták. Elárulták, elfogták és megkínozták.
Azt mondták, hogy Isten nem szeret mindenkit,
csak a papokat. Jézus szegények gyereke volt,
nem papok gyereke. Ezért nem taníthatta volna
a népet. De Jézus azt mondta, hogy őt Isten sze­
reti, mert ő a fia. Erre aztán nekiestek. Egy botó-

56
kát adtak a kezébe, hogy az neki a jogara, osztán
töviskoszorúval megkoronázták. Nagypénteken
felfeszítették a keresztre a Golgota hegyen. Az
anyja szíve m egszakadt a bánatban, mert látta
a fia halálát. Ezért festették a szívét a képre, mert
annyit szenvedett”, m ondja anyám.
„Jézus feltámadt, ugye?”, kérdezi a nővérem.
„Igen”, hagyja rá anyám.
„D e akkor most hol van?” forszírozza tovább
a nővérem.
„A földön jár. Nem nyughatik. Keresi az anyját”,
mondta anyám. „De erről nem szabad beszélned
az iskolában. Senkinek sem.” Anyám hangjában
félelem volt, amikor az iskoláról beszélt. Tudtam,
hogy erről nem szabad beszélni. Az iskolában
a pártemberek figyelnek mindenkit. Mi hiszünk
Istenben. Megtartjuk a szokásokat. Gyertyát gyúj­
tunk péntek este. Betartjuk a böjtöt. Nem eszünk,
amíg a hajnalcsillag meg nem jelenik. Vasárna-
ponta meg ünnepeken elmegyünk a Pinkáékhoz,
a tisztaszobában tartott misékre.
„Nekünk szabad, nincs vesztenivalónk”,
mondta anyám. „Apátokat már mindenünnen
kirúgták. A parasztok egy hajszálnyi előnyért
apjukat-anyjukat eladnák. Azért ilyen nyomo­
rultak”, mondja anyám.
Mi a nővéremmel közben az asztalon a régi
pénzérméket rakosgatjuk. A fejjel felfelé fordí­
tott aprón a korona képe van, a ferde kereszttel,
a lelógó láncokkal. Pörgettyűvel játsszunk, amit
apánk faragott nekünk. Számokat írtunk az ol­

57
dalára tintaceruzával, hogy ne kopjon le köny-
nyen. Pénzben játszunk. Szoktam nyerni néha,
de csalok is. Ha rossz oldalra dől, akkor mindent
elveszítek. A nővérem nyer. Amikor már nincs
több pénzem, sírni kezdek. A nővérem felkapja
a pénzt és zsebre vágja. „Nem adok, nem adok”,
kiabálja csúfolódódva. M indig csúfol. Ha nagy
leszek, majd jól elverem. Csak legyek erősebb.

A tyúk nyakát apám szokta elvágni. Anyám

sajnálja. Ha nagyobb leszek, nekem kell majd.
Anyám minden állatot szeret, amelyet etet. M in­
det megszereti. Nehezen szánja rá magát, hogy
levágjon egyet. De muszáj. Napokkal előbb el­
dönti, hogy vasárnapra melyiket fogja levágni.
„Pire, pire”, hívogatja a tyúkokat. Amikor pén­
tek reggel eteti őket, akkor megfogja a kiszemel­
teket, és leborítja egy ládával. Az estig ott vár. Vi­
zet teszünk csak neki egy májkrémes dobozban.
Este apámmal együtt megyünk ki. Én viszem
a kést utána.
„Nem fáj a tyúknak?” kérdezem tőle.
„Nem fáj. Csak fogd meg a lábát”, mondja.
Fogom a lábát. A porcelán tányért már od a­
készítette a kút mellé. Meg a kést is. A toroknál
megtépi a tollat, hogy ne csússzon el rajta a kés.
Akkor nem kell nyiszálni, egyetlen húzással át­
metszi a torkot. Néha nagyon erősen vág, akkor
a csigolyák közé is beszalad a kés. Ilyenkor lefity-
tyed a tyúk feje. Amikor elvágja, a kést ledobja

58
a földre és egyik kezével a két szárnyat fogja ösz-
sze, a másikkal a tyúk fejét feszíti hátra. A testet
fejjel lefelé, függőlegesen tartja, hogy a vér minél
gyorsabban kifolyjon. Perceg a vér. A fehér por­
celán alján előbb halványpiros, a végén bordó,
sötét sűrű lé lötyög. Hamar megalszik. Egyben
m ozog az egész, mint a kocsonya. A kés pengéjét
a tyúk tollaiba törli. Mind a két oldalát. A nővé­
rem nem bírja a vért. Ilyenkor bemegy a házba.
A gyilkolás a férfiak dolga.

A nővéremnek mindig taknyos az orra. Szipog.

A kézfejével törli. Mindenen elbőgi magát. Öt év
van közöttünk. Az ötöt nem lehet osztani, az csak
magával osztható. Ilyen szomorúság van köztünk.
Egyedül kell viselnie. A nővérem mindig szalagot
kér anyámtól, hogy szép legyen. A vásárban kesz­
kenőt akar vétetni, de nincs rá pénzünk. Egyet
azért szokott kapni. A szalagokat a hajába fűzi.
Büdös a szája, valami betegsége van. Pedig m in­
denki tudja, hogy csúnya, csak ő nem látja be.
„Szép vagy, mint a segg szüretkor”, így szoktam
csúfolni. Sovány, mint az agárkutya. Undorodom
tőle, mert kényeskedő béka. Mindig szép ruhákra
vágyik, de neki is azt kell viselnie, amit kap. M á­
soktól levetett ruhákat. Aztán ha kinövi, nekem
kell hordani. Gyűlölöm a nővéremet. Ha bátyám
volna, akkor nem kellene lányruhákban járnom.
Hiába m ondom anyámnak, hogy lányos ruha,
ezt nem veszem fel, abban kell járnom . Anyám

59
megver, ha nem hordom . A fiúk m eg kicsúfolnak
érte. M ajom nak hívnak. Olyan jó Gedinek, neki
bátyja van. Gyűlölöm a nővérem et, m ert m iatta
csúfolnak. Néha m eg anyáskodik velem, az még
jobban dühít. Leginkább akkor haragszom rá,
am ikor m ásokkal játszik. A nagylányokkal, akik
kacarásznak, sugdolóznak, csúfolódnak. Rajtam
röhögnek. A nővérem m indig elm egy velük o tt­
honról, csak hogy engem lerázzon. Egyedül kell
játszanom .
Nekem kell kipucolnom a tyúkólat. A szaros
deszkákat kapargatom , amelyre vastagon ráke-
m ényedett a tyúkszar. Nyáron havonta ki kell
meszelnem a deszkafalat. Nagyon meleg van
bent a tyúkólban. És teli van tyúktetűvel. Még
éjszaka is vakarózok utána. Időnkét beszórom
őket M atador porral. Ilyenkor nem engedek ki
egyet sem reggel az ólból, hanem beszórom őket.
A szemükbe szórom, hadd csípje. M atadorozok.
Közben visszatartom a levegőt. M inél ritkábban
lélegzek. Büdös a M atador. A tyúkok m eg guny-
nyasztnak tőle egész nap. Még m ásnap is. A tetű-
irtás előtt ki kell m eszelnem. A meszelő nyelével
ütöm őket közben. Anyám m eg velem ordít.
„Ha lesántulnak, agyonváglak, te!”
A kkor legalább eszünk húst, gondolom . De
nem m erem úgy m egütni őket, ahogy szeret­
ném . Hogy megdögöljenek. Inkább csak ijeszt­
getem őket. Azt szeretem , hogy félnek tőlem.
H add féljenek. A nővérem is m egtanulja majd,
hogy félnie kell.

60
„JD üdös kurva, gyere ki! Hogy szakadtál vón
anyádba”, ordítja nagyapám a kapu előtt. M áskor
bejön. Botjával nagyot húz Cigány kutyára. Csak
úgy, megszokásból. Kopog a botjával a teraszon.
A sánta lábát húzza. M ost nem jön be, csak o r­
dít. A botját rázza a levegőben. Veri vele a kerí­
tésdrótot. Rugdossa a kiskaput. Mi úgy hívjuk,
verőce. Rázza a verőcét, ordít. A kalapját h át­
rébb tolja, a feje búbjára. Kilesek a tisztaszoba
ablakán. Visszamegyek a konyhába. Anyám az
asztalnál ül. Sír. Az öcsém alszik. Anyám halkan
sír, hogy ne ébressze fel a Kicsit. C sak az orrát
szívja. A taknyot törli le a kézfejével. A Kicsi h a­
sát simogatja, hogy jobban emésszen.
„Ne sírjon, ésnyám”, m ondom neki. „Tudja,
hogy bolond. Ne sírjon m á .. ”, ism ételgetem.
„M it tudtok ti?” kérdi anyám szem rehányó­
an. „A pulya zacskóba szarjon és azt szopogas­
sa”, m ondja. „Nem tudhatjátok ti azt”, m ondja.

A Kicsit sokszor rám hagyják. Ha nem a n ő ­

vérem nek, akkor nekem kell pesztrálni. Mi úgy
m ondjuk: rőszölni. H intáztatom a bölcsőjében.
Szeretném abbahagyni, de félek. Ha abbaha­
gyom, ki fogok kapni. Közben meg folyton sír.
M indig sír. Bömböl. Vörös a feje és ordít. Nincs
foga. C supa ránc az arca. Lila a feje az erőlködés­
től. Egészen olyan, m int a puccos egereké. U ndo­
rodom tőlük. Egérfészek leggyakrabban a széna
alól kerül elő. A kisegereket villával szoktam át­

ól
szúrni és kiviszem a ganéjdom bra. Teszek rájuk
egy villa szart. Az a tem etésük. A verébfészekből
kihullt fiókákkal is ezt szoktuk csinálni. A puc­
cos verebekkel. M ind lila és vékonyka. Látsza­
nak a bőr alatt az erek. Az eresz alól potyognak
ki. Nagy a fejük, hatalm as kék golyó a szemük.
Még nem tudják kinyitni. Vaksik. Apám lapáttal
veri agyon őket.
O ttó azt m ondja, tapossunk rájuk. Nekem
nem volt erőm hozzá. Aztán O ttó se m erte. Ke­
resett inkább egy nagy követ és azt m agasról rá­
juk ejtette. Nem nézett oda, am ikor leesett. Én
se m ertem odanézni. Összelapultak. Néztük,
ahogy kifolyik belőlük m inden. A szem ük kiug­
rott a helyéről. Egy kicsi golyó a porban. A puc­
cos egereket, verébfiókákat irtani kell. Aztán
a dögöket bedobjuk a tyúkoknak. Vagy a ganéj­
dom bra.
A kölyköket el kell pusztítani. A m acska-
kölyköket vízbe fojtjuk. M inél kisebbek, a n ­
nál könnyebb lenyom ni őket. N éhány naposan
m ég nem karm olnak. A kkor kell belenyom ni
őket a vederbe. Vagy kinn az udvaron a vályú
poshadt vizébe. Kicsi víz is elég, nem kell sok.
C sak az o rru k legyen benne sokáig. Amíg még
m ozognak. Tavasszal egyszerűen beledobáljuk
őket a budiba. Ahová a záptojásokat hordjuk ki.
Az ilyenkor tele van lével, m ert feljön a talajvíz.
A kkor belefulladnak a szarba. Nyáron a gázola­
jos hordóba fojtjuk őket, amelyet az eresz alá te­
szünk, hogy abba folyjon az esővíz, amellyel ö n ­

62
tözni szoktunk. Ha m ár nagyobbak a kölykök,
akkor zsákba rakjuk, és kőhöz csapkodjuk őket.
Vagy betonhoz. Valami keményhez, az a lényeg.
„Az öcsém et is el kéne vinni valahová”, m o n d ­
tam anyám nak. Nem értem , m iért hozták ide.
A nyám meg azt m ondja nekem , hogy szeressem,
m ert a testvérem. A gólya hozta.
„De m iért pont ide”, kérdem , „itt m ár va­
gyunk elegen. Vitte volna odébb, ahol m ég nincs
gyerek. O tt biztos örülnének neki.”
„M ert ezt nekünk küldték az angyalok”,
m ondja anyám.
N em értem , mi köze ehhez az angyaloknak,
ha a gólya hozza a pulyát. Azt m ondják, hogy
a gólya hozza őket. De ez az egész nem igaz, ezt
m ár O ttó is m ondta.
„A m acskakölyköket se a gólya hozza, hanem
a k an d ú r megbassza a szukamacskát, és abból
vannak a kölykök.” A nagyfiúk nem hisznek
a gólyamesében.
A nyám nak azért m egígértem , hogy szeretni
fogom az öcsémet. De csak az ő kedvéért. Kö­
nyörögött, hogy ne bántsam .
Csak ne sírna folyton.
A m últkor, am ikor anyám kikísérte a p o s­
tást, adtam a Kicsinek túrós haluskát. Épp azt
ettem . És am ikor kim ent az anyám , villával
töm tem a szájába. Jó szalonnás volt. Csicse-
gett a zsírtól. Abba is hagyta a bőgést. Két o l­
dalt lepotyogott a túró, m eg a tészta, m ert nem
fért m in d bele a szájába. Kezdett rángatózni,

63
de csendben volt. Nem sírt. A m ikor visszajött
az anyám, odaugrott és felkapta. Kirázta belőle
a haluskát. A lábánál fogva lógatta és ütögette
a hátát. Ordítozott és jajveszékelt. Láttam, hogy
m ost m eg akar verni, de aztán nem tette. Nem
mert megverni. C sak sírdogált csendben. Töb­
bet nem etethetem, azt mondta. Nagyon m eg­
ijedt. De m ost legalább tudja.

M egáll a bogár. Biztos érzi, hogy figyelem,

mert megmerevedik. Fekete minden része.
A hátán hosszanti barázdák vannak. Megcsillan
rajta a fény. Meg se moccan, várakozik. Majd
m ászik tovább. A fal és a beton találkozásánál
araszol előre. Ha egy mélyedést talál, m egpró­
bál bebújni. Kaparászik a lábával, erőlködik. De
nem fér bele. Megint vár. Sokáig lapít. Majd m á­
szik tovább. Próbálkozik megint, keresgél. Időn­
ként megmerevedik. Minden repedésnél újra be
akarja fúrni magát. Néha megpróbál felmászni.
De visszapottyan. Tompán koppan. A hátára
esik. Megint megmerevedik. Kapálózik a lábai­
val a levegőben. Az erőlködéstől pörögni kezd.
Néha megbillen, de nem tud átfordulni. Aztán
hirtelen mozdulatlan lesz. Várakozik. M ajd új­
rakezdi a pörgést. Figyelem, ahogy végigtapo­
gatja a fal melletti járdát. Időnként meggondolja
magát. Visszafelé megy. Pedig már járt arra. De
elfelejti. A bogarak buták. A tyúkok is buták.
Mintha m ég sosem járt volna ott, ugyanolyan

64
izgalom m al próbálja végig újra a repedéseket.
Nagyon szeretne elbújni. Tűz rá a nap. Dél m últ
nem rég. M ár harangozott az öreg Pintye. Fok­
hagym ás pirítóst kaptam , m ert nincs más. Éhes
vagyok, ülök a járdán. Anyám kizavart. Tetszik,
ahogy a hátán pörög a bogár. Egy kis ággal m eg­
fordítom . Nézem a kapálózását. A m ikor elu­
nom , odanyújtom neki az ágacskát. Bizalm at­
lanul m egkapaszkodik benne. De nem engedi
el. M egfordítom . A kkor folytatja a rejtekhely
keresését. Teszek az útjába egy nagy lapos kavi­
csot. M indig van a zsebem ben egy lapos kavics.
Gyűjtöm őket a kacsázáshoz. A vályogvető gö­
dörnél szoktam kacsázni. A bogár bebújik alá.
Végre nem tűz rá a nap. Árnyék van. M egnyug­
szik. Még várok egy kicsit. H add örüljön. Majd
hirtelen leemelem róla. M egint kapálózni kezd,
ahogy fényt kap. Nem érti, m i történt.
A nagyok gyászbogárnak hívják. N em szere­
tik, h a m egjelenik a háznál. Anyám is azonnal
rátapos. A lábfejét jobbra-balra forgatja. Bele­
passzírozza a földbe. A betonon nedves folt m a­
rad. A pincebogárra hasonlít. Azok a verm ekben
m eg a pincékben élnek. Nagyobbak és büdösek.
Téglával vagy kővel lapítom őket össze. Fehér
pép buggyan ki belőlük. U ndorító nézni. A sza­
ga m eg fertelmes. G yűlölöm a fekete bogarakat.
Ezért gyötröm ezt is. Ki akarom fárasztani. Azt
várom , hogy m ikor adja fel. De nem adja fel. El­
unom . A sarkam m al taposok rá. Érzem, ahogy
a páncélja ellenáll, m ajd hirtelen m egroppan. És

65
tekergetem rajta a lábam jobbra-balra. Ahogy
a nagyoktól láttam . Aztán köpök egyet.
A nyám m indig köp, ha valami undorítót
kell csinálnia. U tána köp egyet. Ha nincs nyála,
akkor csak úgy tesz, m intha köpött volna. Azt
m ondja, hogy pffű! M int am ikor dögöt találunk
m enet közben valahol. Leginkább az erdőben.
Á tlépünk rajta, anyám m eg köp egyet. A nagy
zöld legyek m ár dongják. Ilyenkor néhány h an ­
gosan felröppen. M áskor csak a hangot ismétli,
a köpést kísérő hangot. Ez a megvetés kifejezése.
Meg a félelemé. Az undoré. A gyűlöleté.

A rontást is a köpéssel lehet előidézni. Meg kell

köpködni valamit, aztán elm ondani a ráolvasást.
Leginkább pénzre szokták, gyufásskatulyára.
Sokan a gyufáskatulyában tartják a pénzüket.
Ezt m indig felveszik az emberek. És rájuk száll
a rontás, m egverődnek. Máli is tud ilyen ráolva­
sásokat. A nyám nak nem árulja el. Am ikor Máli
mesél, m indig boszorkányokról szóló történetet
m ond el. A horgas csontról is szokott mesélni.
„Horgas csonttal lehet bájolni is, m eg vará­
zsolni is. Ilyen horgas csontra úgy kell szert
tenni, hogy Szent György nap táján röptében
szárnyasegeret kell elkapni. Azt élve, lyukas fe­
nekű cserépedénybe rakva, hangyabolyba kell
eltem etni. A hangyák lerágják róla a húst meg
a b őrt is. N éhány héttel később ki kell ásni és
a csontok közül kiválasztani a horgas csontot.

66
Azzal a csonttal lehet aztán sok m indent csinál­
ni, m ár aki tudja a m ódját”, m ondja Máli.
„A m it ezzel a csonttal m agad felé húzol, az
a tied lesz. Am it eltolsz m agadtól a hegyivel, az
meg pusztulni kezd.”
Máli úgy tesz, m intha tudna bájolni meg át­
változtatni. Ha m érges ránk, azzal fenyeget,
hogy békává változtat. Mi m eg bosszantjuk,
hogy akkor változtasson m ár át bennünket. És
brekegünk hozzá.
„Azt titokban kell csinálni, nem úgy, hogy
tudják”, m ondja. De kinevetjük.
A m ikor az erdőn m együnk keresztül, találunk
egy felpuffadt döglött kutyát a lapulevek alatt.
Előbb csak a dögszagot érezzük meg. Keresni
kezdjük, hogy m i lehet az. A nővérem találja
meg. Bottal em elgette a leveleket. Nem látta, és
a bottal beleszúrt a kutya hasába. Fehér pond-
rók öm löttek ki belőle. Tekeregtek, vonaglottak
a fény m iatt. Vagy m ert a meleg, bom ló tetem
hiányzott nekik. A nővérem elfordult és hányt.
Máli akkor lehajolt és bal kézzel belenyúlt
a dögbe. Valamit a surca alá rejtett, a szoknyája
zsebébe. Éreztem a büdösséget hazáig. M ondtam
este anyám nak, hogy Máli kivett valam it a dög­
ből. Úgy tartja a babona, m ondta anyám , hogy
aki bal kézzel egy dögből valam it kivesz, majd
azt két em ber közé bal kézzel bedobja, azok meg
fogják utálni egym ást egy életre.
„Ez igaz?” kérdem anyámtól.
„Nem. Akik babonában hisznek, azok buták”,

67
m ondja. Pedig anyám is babonás. Fél a szemmel
veréstől. És észrevettem , hogy apám is hisz b en ­
ne, pedig azt m ondja, hogy nem .

M együnk és hallgatunk. Valahová m indig m e­

gyünk és közben hallgatunk. Szám olom a léptei­
met. Ritkán beszélünk. Sokat gyalogolunk. A ci­
pőm nyomja a körm öm et. M ár régen kinőttem .
Ha m ár nagyon nyom , akkor szoktam ollóval
kivágni az orrát. A bütyökujjam at kiszabadítom ,
hogy ne gyulladjon be a köröm . De néha mégis
begyullad. M indig használt cipőket hordok, ta­
lán azért. A nővérem ét vagy valaki m ásét. M in­
den cipő rossz, m ert ki van taposva. Legjobban
m ezítláb szeretek járni. Mi úgy m ondjuk, hogy
meztéláb. A m int kitavaszodik, pucér lábbal já­
rok. H am ar m egkem ényedik a talpam on a bőr.
Péter-Pálra m ár megyek a tarlón.
„Olyankor csúsztatni kell az em bernek a tal­
pát. Nem lépni, hanem kicsit előrefeszíteni a láb­
fejet és csúsztatni”, tanít Máli.
M álinak olyan kem ény talpa van, hogy az éles
kőzúzalékon is tud m enni. A kem encéből kicsa­
pó parazsat eltapossa. A csikket is el tudja ta­
posni. A felpúposodott, forró aszfalton is képes
járni, ahol m egolvadt a szurok és nagy buboré­
kokat ereszt. Szent Illés napján m ár m inden úgy
átforrósodik, hogy szinte süt.
A cipőket nem szeretem. Ha veszünk néha,
akkor két-három szám m al nagyobbat kapok,

68
am elyben csúszkál a lábam. Az orrát vattával k i­
töm jük. És úgy járok benne, m int a bohóc. Nagy­
lábú bohócként lépegetek és ettől a lábikrám el­
fárad. Nagyokat kell lépni, és term észetellenesen
m ozog a lábfejem. Ettől ham ar izom lázam lesz.
Az inak gyorsan elfáradnak. Az a nagy ín hátul,
a horgas ínam. Mi úgy m ondjuk, hogy a harga-
sinam . De inkább valakitől kapjuk. Nekem leg­
inkább a nővérem ét kell hordanom . Kinevetnek,
m ert lányruhát viselek. Ami nagyon lányos, azt
nem akarom felvenni. Néha m egkönyörülnek
rajtam . De javarészt lányos ruhát hordok. A fiúk
azt m ondják, hogy lány vagyok. A nővérem nem
vigyáz a ruhákra, ezért nekem m ég jobban kell,
hogy m ajd jó legyen az öcsémnek.
„Vigyázz a ru hádra”, m ondja anyám, „nem tu ­
du n k m ásikat venni”, m indig ezt hallom .
Az ünneplő rend ruhát kell a legjobban óvni.
„Nem tu d u n k m ásikat venni! Vigyázz rá, m ert
az öcséd fogja m ajd hordani.”

A z t m ondogatom m agam nak, hogy csak

a nyárfáig kell kibírni. O n n an m ár közel van.
Vagy a hídig. M indig valam i közeli célt tűzök
ki. M ert m indig m enni kell valahová. Télen
fázok, nyáron m elegem van, de m enni kell.
N yáron m indig szom jas vagyok. Inni szeretnék,
de nincs m it. A kulacsban felforr a víz a m ezőn.
A fonott korsóban jo b b an eláll. A zöld üveg
m egvédi a naptól, azt m ondják. M indenki zöld

69
üvegbe teszi a vizet. Nem kívánom , de muszáj
m eginni. E sőben is m együnk, télen m eg a h ó ­
ban. Szem em be csap a zápor. Hegyes tűként
karcol a hódara. De folyvást m en n i kell. M in ­
dig gyalogolunk valahová. Hol ki a földekre,
hol fel a faluba, nagyapám ékhoz. Mi az Ú jso­
ron lakunk, nem az Ó faluban. A postás tudja,
hogy Jókai utca a neve, de így senki se hívja. Az
Újsor lent van, mi úgy m ondjuk. M ert tényleg
lent van, a lecsapolt Lapos területen. Régen Bi­
valyfürdőnek hívták. A föld itt tavasszal meg-
büdösödik. M ocsárszaga van. M indig örülök,
ha felm együnk nagyapám ékhoz, m ert ott nincs
m ocsárszag. M áli és nagyapám ketten laknak
az ősi p o rtán . Segíteni kell nekik. A m unkaegy­
ség m iatt, hogy M álinak m eglegyen a nyugdíja.
A téeszben m unkaegységet szám olnak. És foly­
ton veszekednek rajta, m ert m indig m ásként
szám olják ki. Mi m eg m indig m együnk vala­
melyik dűlőbe. Mi osztálynak nevezzük. Ahol
épp dolgozni kell. És m indig dolgozni kell. Az
udvaron, a k ertben vagy a házban. Játszani sze­
retnék, de azt nem lehet.
„Ha kifőztem, m együnk segítni Málinak! Úgy
készüljetek”, m ondja anyám. „Te adj inni addig
a tyúkoknak!”
„Jó”, m ondom , de tudom , hogy nem jó.
„Aztán m eg szedd össze a tojásokat!”
„És ha kész vagyok vele, játszhatok?”, kérdem
anyámat.
„Nem. Ha azzal is kész vagy, fejtsél máiét,

70
m ajd daráld meg. A ztán vágd össze a csalánt
a libának.” A csalánt m i csinárnak m ondjuk.
„Keverd össze a kásával, hadd érjen meg, m ire
hazajövünk. Úgy jobb szeretik. Akkor m ár nem
m arja a torkukat. A ztán takard le őket a d ró th á­
lóval, nehogy elhordja a szarka...”
És így tovább. Anyám m indig újabb m unkát
ad. Ha egyikkel kész vagyok, m ár ott a másik.
Soha sincs vége. Addig a nővérem vigyáz a Ki­
csire. Közben tereget, kicsipeszeli, aztán meg be­
szedi a ruhát. Összehajtogatja és kivasalja, szét­
válogatja és elpakolja. M egpucolom a k ru m p ­
lit m eg a hagym át, m ert kötött leves lesz tört
krum plival, m ondja anyám.
Nagyapám kedvence a kötött leves, az ő ked­
véért csinálja. Néha beleköp, am ikor nagyon
mérges rá. Azt hiszi, nem látom.

A földes konyhában m indig érezni a talajban

áram ló vizeket. De legerősebben tavasszal. Az
árkok ilyenkor színültig vannak. Tavasszal m eg­
áradnak és hozzák m agukkal a közeli erdő és
a távoli folyó illatát. Ilyenkor a folyó, mely egész
nyáron kicsi patak, hatalm asra nő. Elönti az ár­
teret, és sebesebben kanyarog, m int máskor. Pe­
dig akkor is m indig sietős az útja. Sebesen fut,
magával ragadva fákat, in nen-onnan felszedett
lom okat. Néha dögöket is cipel magával. Felpuf-
fadt hasú teheneket, birkákat, oszló kutyákat.
Kifordult szem ük fehérjét lehet csak látni. Néha

71
felbukkan turcsi orruk. R om ániából jönnek,
ahová átlátunk. A hegyeket látjuk messzeségbe
veszni.
„Azok ott m ár a m áram arosi hegyek”, m ondta
a nagyapám . Az egyik halványkék hegy oldalá­
ban fehér folt világít.
„Mi az a folt ott?”, kérdezgettük.
„Sóbánya”, m ondta nagyapám. „Ott bányász­
szák a sót, azért olyan fehér”, m ondja. Nagy­
apám sose járt arra. De így tudja, m ert neki is azt
m ondták. A folyó is valahol arra ered, azokban
a hegyekben. A falu fél a folyótól. Ilyenkor m in d ­
ez újra aggodalom m al tölti el a falut. A régi el­
beszélésekre gondolnak vissza, a nagyapáik vagy
ükapáik idejében történt borzalm akra, melyeket
a hosszú, üres estéken m eséltek nekik. A falu egy­
szerre emlékszik és felejt. Közben szétválogatja
a fontosat a kevésbé fontostól. A rosszat a jótól.
Aztán újra összevegyíti őket, m ert közben elfe­
lejtik, hogy mi fontos és mi nem. Akik itt szület­
tek, nem akarnak m áshová m enni. Nem m erül
fel bennük, hogy lehetne m áshol élni. Máshol
alapítani családot. Máshol építeni házat. Távol
a folyótól, ahol nem kell m inden tavasszal félni
az áradástól. A parasztok így gondolkodnak. De
mi nem vagyunk parasztok.
„Mi el fogunk innen m enni”, m ondogatja
anyám.

72
„ M e r t mindig is a víz lakta ezt a síkságot”,
mondja apám.
„Járt egyszer egy öreg rabbi M ózeséknél, az
beszélt erről. Azt m ondta, hogy itt a Víz Lelke la­
kik, aki ham arabb volt, m int hogy em berek jöttek
volna ide, az egykori roppant erdők vidékére. Ez
az Erdőhát. A hatalm as tölgyesek, a rezgő levelű
nyárfák birodalm a. A vízpartokat kísérő fűzfák
közé óvatosan m erészkedtek. A kanyargó vizek
világába, ahol tavasszal a m érgező gyöngyvirág
a tölgyek aljában bódító illatot lehel. Hagymája
ott lapul aztán a vízáztatta talajban. M éregzöld
tölcsérlevele egész évben gyűjti m agába a hajnali
harm atot. És bárm elyik napszakban hajolsz fölé,
a szárra feltekeredő levelek tölcsérje alján m indig
aprócska vízszem hunyorog az ég felé, és rád ka­
csint. A föld itt m indig vizes. A m ohos föld nem
tudja m agába szívni a nedvességet, hiszen csupa
agyag. Zsíros és nedves agyag. A színe sárgás.
Néhol fekete, mélyfekete, amely nem vezeti le
a fenti vizeket a mélybe. O da, ahol a futóhom ok-
rétegek, a vándorló föveny rejlik. Erről m esélnek
a babonás kútásók. M ert rettegnek tőle. Am ikor
ak ú tg y ű rű k et engedik le, áttörve az agyagot,
és elérik a hom okot, akkor nagyon észnél kell
lenni. Az agyag alá érve hom ok ragadja m agá­
val a víz után kutató em bert. Beomlik körülötte,
eltem eti, és sosem találják meg, m ert magával
sodorja, m agához öleli őket. O tt lenn a m élyben
vándorol a finom , sárga hom ok. A felszín alatt,
a két-három m éteres agyagréteg alatt van ez

73
a hom ok. A hom ok után a kavics, am it a hajdani
folyók hordtak ide a távoli kék hegyekből.
Ez az a bizonytalan talapzat, a m ozgó föld,
amelyen élünk. Ezen állnak a házak, a tem plo­
mok. Fövenyre építettünk, vándorló hom okra.
Sodró, fodros, megalvadt hom oktükörre. Lenn
a m élyben egy másik, titokzatos vízrendszer
áramlik. Folyók és folyócskák egy része vala­
hol a felszín alá bukik, és ott folyik el a házak,
a magtár, a tem plom , a kövesút alatt. H öm pö­
lyög tovább a tem ető, a dögkút, a dom b alatti
Külfalu felé.
Az em ber nem is sejti, hogy lassú sodrással
mozgó, m egalvadt folyók felett lépked. Ha ez
a mélység m egnyílna, eltűnnének a házak, a fa-
tornyú haranglábak, az apró tem plom ok, am e­
lyek lassan ezer éve itt állnak. Téglából rakták
őket, az agyagot égették ki hozzá, m ert kő ezen
a vidéken nem akadt sosem. Itt csak a vizek van­
nak m indenütt. Agyag és sár. A földön, a levegő­
ben m eg lent a m élyben is. De hála az Ö rökké­
valónak, áldassék a neve, aki nem engedi, hogy
alulról feltörjön a mi világunkba.”
Itt szünetet tartott a rabbi a beszédben.
A szom bati gyertyák fénye lobogott. Megrez-
dültek, ahogy beszélt, m ert közben nagyon m é­
lyeket sóhajtott. Fulladozó m ódjára kapkodott
levegő után m inden lélegzetvételkor. Az ablak-
tőcce bádog vízvetőjén kopogott az eső. Egyre
fenyegetőbben zuhogott. Szakadatlan esett egész
nap, m intha a vízözön készülődne megint.

74
 A rebbe távolra nézett, nagyon távolra.
„Az első világot a tűz pusztította el. A m áso­
dikat a levegő. A harm adikat a víz. A m ienket
a föld sara nyeli el”, m ondta a rabbi. Az asztal­
nál szorongó csend lapult. Goga és a húga m o ­
corogni kezdtek, m ert m ost újra felébredtek.
Jobban befészkelték m agukat a felnőttek ölé­
be, ahol eddig szunyókáltak. Elnyom ta őket az
álom , amíg a vendég rabbi beszélt. „N em sokára
eljön a pusztítás atyja, hogy segítse a fiát, akit
M alkhutnak neveznek”, m ondta, és nem volt
félelem a hangjában, inkább bujkáló szom orú­
ság. A mese keltette m erengés lassan szétoszlott
a gyerekek szemében. Ekkor valaki m egzörgette
az ajtót. M indannyian összerezzentünk.
Mózsi sápadtan nyitotta ki. A küszöbön át­
lépve érezte, hogy valami puha van a talpa alatt.
Valami, am i m áskor nem szokott ott lenni. De
akkor m ár mi is éreztük, felism ertük a szagot”,
m ondta apám.
„M ár m egint disznószart kentek ide”, m o n d ­
ta Mózsi szom orúan. Apám itt elhallgatott. Mi
is hallgattunk. M indig nagy levegőt vett, am ikor
ehhez a részhez ért. Apám utálta a disznószart,
m ert neki kellett eltakarítani. M ent lapátért, port
szórt a szarra és a vesszőseprűvel felkaparta a la­
pátra. Vitte hátra, a ganéjdom bra. A kútból vizet
húzott, csak félig m erítve meg a vödröt, m ert
alig bírta még el.
„Tízéves sem voltam . Nekem kellett vizet hoz­
nom , hogy leöntsem , m ert a víz lemossa. Engem

75
hívtak í t akkor m ár évek óta, hogy lángra lob-
bantsam a sólet alatt a tüzet. Hogy meggyújtsam
a lámpát. Befűtsek. Meg volt rakva a kemence,
csak alá kellett gyújtani. Nekik a szom bat m iatt
nem lehetett. A disznószart se takaríthatták el.
M ert az tisztátalan. A faluban sábeszgojnak csú­
foltak érte. Nem bántam , m ert m indig kaptam
valam it ajándékba. Mózsi úgy szeretett, m intha
az unokája lennék”, m ondta apám.
„Egyébként Feri bátyádék, m eg Sanyi, meg
Mihály bátyád csinálták a heccet. Feri volt a leg­
hangosabb köztük. Aztán m ind nagy kom m u­
nisták lettek. Nagyapád akkor a Gyilkos tónál
üdült”, és úgy hagyta félbe a mesélést, m int aki
maga sem érti azt, am it elm ond. És m ost utólag
keresi benne az értelm et. De nem találja.

„ A vizet itt soha nem itta fel a föld, m ert lép-

ten-nyom on vízfolyások szabdalták a mezőt,
kicsik és nagyok, folyók és folyócskák, árkok és
vályúk, erek és csatornák. A csatornát mi vájás-
nak m ondjuk. A síkság itt m ég elég közel van
a hegyekhez. Látni lehetett őket, m int egy kéklő
fátylat a horizontra felaggatva. A hegyekből lero­
hanó víz itt m ég sietni akar, de ellenállásba ü tkö­
zik, ezért kerülőutakra kényszerült. Kezdetben
kis kitérőket tesz, aztán meglassul, m ajd egyre
nagyobb hurkokat vet. Fentről nézve olyan ez,
m int am ikor a szalagnak egy szálát valaki m eg­

76
húzta, és ettől a folyók és folyócskák kék szövete
buggyot vetett. Fodros, bodros kacskaringókká
válik.
így terelgette az Örökkévaló, áldott legyen
a neve, ezeket a vizeket évm illiók óta itt a sík­
ságon, akárcsak a nyájaik után lustán lépegető
juhászok terelgették errefelé juhaikat. A vizek
m indenütt ott vannak, nem is lehet kikerülni
őket. H idakat kell keresni, gázlókat, tutajokat,
kom pokat, hogy haladni lehessen.
A levegőben m indig pára lebeg. H ajnalban
köd rejti el a fákat, az erdőket, a m ocsarakat.
Este harm at szállja m eg a bokrok, füvek leveleit.
Az erdőkben a lehullott lom bok alatt lapul meg.
A kutakban kéznyújtásnyira áll a víz. Nem is kell
az év nagy részében lánc vagy ostor, ha m eríte­
ni akarsz belőlük. Ezért fedik el deszkákkal, n e­
hogy a gyerekek beleessenek. Ezért tiltják őket el
a kutaktól rém történetekkel. Azt m ondják, m in ­
den kútban lakik egy gonosz béka, akinél kötél
van. És aki a kút kör alakú tükre fölé hajol, azt
berántja. Le a kút fenekére.
A m ese hihetetlen, mégis félelmetes. A kíván­
csiak a kút közelébe m erészkedtek, de belenézni
csak az igazán bátrak, a vakm erők nem félnek.
A felnőttek így védik a gyerekeket, ahogy őket is
óvták, am ikor m ég gyerekek voltak. M ert soha
sem m inek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szű­
nik m eg soha. M inden hibát végtelenszer ism é­
tel az ember. Ezért féltik a gyerekeket, m ert ők

77
is voltak gyerekek. Aki tanácsot ad, az csapdába
csal. Soha se bízz benne. M ert itt senkiben sem
bízhatsz”, m ondja.

A földek itt szikesek vagy agyagosak. Kirohad

vagy kiszárad m inden. Soha sincs jó term és.
Ha esik, akkor kirohad a vetés. Ha meg nincs
eső, akkor kiszárad. Meg van átkozva a falu, azt
m ondják az öregek.
„Nem rossz föld ez”, állítja nagyapám.
„A kom m unisták teszik tönkre.”
És feljebb tolja a kalapját.
„A Bivalyfürdőbe m eg nem lett volna szabad
házat építeni. M ondtam apádnak is. De sose
hallgat rám. M ert nem a földdel van a baj. Olyan
határ van itt, hogy csak na. A mi földünk a For-
nyoson volt. De azt tudni kell, hogy m it hova
lehet vetni. Anyád nagyanyjának, a vén Jusztiék-
nak m eg az úton túl, a H öm börgetőben volt n é­
hány holdjuk. Azt nehéz szántani, m ert agyagos.
O tt csak höm börgeti a földet az eke, az állat meg
m ajd m egszakad bele. De terem az is annak, aki
ism eri a m ódját. Aki szereti a földet, azt a föld is
szereti”, m ondja a nagyapám . És megelégedetten
elhallgat. Időnként beleszív a pipájába és nagyo­
kat köp. A ztán megszívja az orrát. Krákog. Ki­
köpi a slájmot. A m ikor kom m unistákról beszél,
akkor m indig köp egyet.
„Ezek m eg azt hiszik, az élet fenékig tejfel,
oszt csak nyalni kell”, m ondja.

78
 Nem tudom , kikre gondol ilyenkor. A kom ­
m unistákra vagy apám ékra.
O tthon anyám is ezt szokta m ondani apám ­
nak.
„Nyalni kell. É rtsd m ár meg, hogy nyalni kell.
Aki tud nyalni, azt békén hagyják.”
„M egcsinálom a m unkám , dolgozok éjjel-
nappal”, m ondja apám.
„Dolgozol, dolgozol. Persze. Mensz, m int a fe­
jetlen láb. De nem ezt kell. Nyalni kell, értsd m ár
m eg”, ismétli anyám.
„A kkor nekünk felkopik az állunk”, m ondja
apám. „M ert azt nem tudok.”
„Az is a te b ű n ö d lesz. Gondoljál arra, hogy
családod van. Akkor könnyebb.”
De nem könnyű. A pám nak nem megy. Estén­
ként részegen jön meg. Anyám m eg egész este
várja, csendesen sírdogál. Ringatja a Kicsit.

„ K in e k harangoznak?”, kérdezi anyám Málitól,

aki a Rám páról jön, m ert ott m indent m eg lehet
tudni.
„Juhánka néninek”, m ondja Máli, csak úgy
félvállról.
M áskor m inden halálhírt sápadtan, kisírt
szem m el m ond el azonnal, am int belép a házba.
A végén m ár zokog, alig lehet érteni, m it m ond.
Aztán este elsők között megy el a halottas ház­
hoz virrasztani. A sír mellett ő énekel a leghan­
gosabban. M indig előretolakszik a koporsóhoz,

79
a rokonok közé, akik kicsit odébb húzódnak
tőle. A testvérei szégyellik, de Máli ilyen. Ő nem
vesz észre sem m it. A kedvenc éneke is halottas
ének. A m ikor jókedve van, azt szokta dúdol­
ni. A m ezőn is, m unka közben. Meg udvaron,
kertben, kinn a földeken. Rezegtetett, sírós h a n ­
gon. A szája nevet, de a szeme sír. M indig nagy
átéléssel, könnyek között énekli: „Letették m ár
koporsóm at sírom fenekére...”
A tem etéseket szereti a legjobban. Meg a be­
tegségeket, hogy kinek milyen van, m indig erről
beszél. M intha m indig tem etés lenne, úgy éne­
kel. A gyászoló gyülekezet, akiket testvéreim nek
szólít a pap, akkor zendít erre az énekre, am ikor
a koporsót az odakészített hordókötéllel lassan
engedni kezdik, le a sárga agyagba. A végső
m egnyugvást jelentő sírba, am elyből a legszára­
zabb két nyári hónapot kivéve vödörrel kell ki­
m erni a talajvizet.
A szertartás végén a pap becsukja a könyvet.
Összekulcsolja a kezeit és a könyvet m agához
szorítja. Az ő feladata eddig tartott. Feszült csend
tám ad. M ozgolódás hullám zik végig a tömegen.
A tem etéseken kicsit m indig részeg kántor ek­
kor mély lélegzetet vesz, a feje egyre pirosabb
lesz, a nyakán kidagadnak az erek, a hom lokáról
izzadságcseppek futnak le m ég télen is. A férfiak
feje fedetlen. Világít a kopaszfoltjuk. Ekkor érke­
zik el a szertartás csúcspontja. Az em berek teljes
erőből énekelnek, ahogy a m ezőn a m unkában
versenyeznek. Erőből, megfeszülve énekelnek,

80
egym ást akarják túlharsogni. A tem etések utol­
só éneke kétségbeesett ordítás inkább. A szűkölő
félelem hallatszik ki a végső búcsúból. Vontatva,
lassú ritm usban énekelnek, am íg a kötelet eresz­
tik, és süllyed a diófapáccal sötétbarnára festett
koporsó, oldalán a kályhaezüst színű felírás a h a ­
lott nevével és évei számával.
A falu pedig figyel, elraktározza ezeket a ké­
peket. Megjegyezi, hogy eléggé sírtak-e a nők,
tették-e a dolgukat a férfiak, ahogy kell. M ert elő­
adás ez, az utolsó nagy előadás, amelyet a m eg­
boldogultnak rendeznek. A falu m inden emléket
megőriz. M inden tem etésről napokig, hetekig
beszélnek utána. M inden részletet végiggondol­
nak, m inden szót latra vetnek. M indenki hoz­
záteszi azt az apró részletet, amelyet csak ő vett
észre. Addig m ondják újra, am íg kicsiszolják és
rögzítik az emlékezés végső formáját. Unalm as
estéken, közös m unkák alkalmával visszatérnek
hozzá.
Az ünneplő rend ruhát ilyenkor veszik ki
a naftalinos sifonból. A kinőtt öltönykabát a fér­
fiak hasán és fenekén megfeszül. A begom bolt
ingnyaktól fuldokolnak. A m ezítlábas cigaret­
tától sárga ujjakkal ragadják m eg a kötél végét.
Két m ásik a két rudat húzza ki, amelyen eddig
nyugodott az üres sír fölött a koporsó, lebeg­
ve a lenti és a fenti világ között. A kötelet tartó
négy férfi izmai ekkor megfeszülnek, fejük lilul,
a lábszáruk m egrem eg. Talpuk biztos helyet ke­
res a csúszós agyaghalom m ellett, a sír perem én.

81
Lassan eresztik a koporsót a kérges m arkokban
csúsztatott kötéllel. A rokonok közelebb tódul­
nak a gödörhöz. Máli is ott lábatlankodik m in ­
dig, m iközben a pap méltóságteljesen hátrébb
húzódik.
Am ikor a koporsó leér és a kötelet kapkodva
visszahúzzák, a szertartás pogány része követke­
zik. Ilyenkor m indig nagyon sietnek a segítők.
A jóm ódú tem etéseken az egyik férfi fürgén b e­
ugrik a sírba, a két hosszanti oldalon behelyezett
gerendára áll, lábai között a koporsófedél. Ke­
resztbe rövid deszkákat helyez, lehetőleg tölgy­
fát, amely sokáig nem korhad el a vizes földben.
Pádim entum ot csinál, ahogy m ondani szokták.
A többiek sietősen adogatják le neki a deszkákat.
Kapkodva teszik a dolgukat. Ilyenkor m ár
m indenki a to rra gondol. A férfiak a pálinká­
ra, a töltött káposztára, m egkönnyebbüléssel az
életre. A gyerekeket közelebb húzzák m agukhoz,
az asszonyok m egbocsátón néznek a férjekre,
akik ham arosan részegek lesznek. M inden elő­
re ki van számítva. Ekkor kezd záporozni a ko­
porsóra a föld. A rokonok egy-egy gört vesznek
fel, agyagos földdarabot, és sírva dobják a h a ­
lott után. Az kongva ütődik a koporsófedélhez
vagy a pádim entom ra. A koporsó és a sír ürege
felerősíti a hangokat. Szükség van erre a vég­
ső hangra. Az utolsó, távoli érintésre az élők és
a holtak között. Ekkor szakad fel a végső búcsú.
Ez az utolsó esély, a végső pillanata a szeretet­
nek és a gyűlöletnek. Ilyenkor foszlik le m inden

82
tanult máz, és feltör a kétségbeesés, a fenyegető
halál m indenkiben ott szűkölő félelme. Ekkor
bocsátanak meg a halottnak egy élet gyűlölkö­
dése után azok, akik tovább élnek. Ekkor, vagy
m ár soha többé.
Az élet megalázó ttjainak torkából fulladás
szakad fel. A szem ek kifordulnak helyükről. Az
arcok levetik m agukról a m egfélem lített fegyel­
m et, az iskolától fogva rájuk kényszerített visel­
kedés fegyelmét. Az asszonyok ilyenkor akarnak
beleugrani a gödörbe. A feleségek, az anyák fáj­
dalm a, amely egy életen át gyűlt, m ost egyszerre
szakad fel, m int a tályogos seb. Tépik a hajukat,
arcukat eltakarják. A szájuk eltorzulva legörbül.
A fejüket felszegik, az ég felé rázzák az öklüket.
A pap m iatt nem károm kodnak, de üvöltéstől
rándul görcsbe a testük. Eddig ism eretlen h an ­
gok törnek fel a kiszáradt torkokból, a ziháló
tüdőkből. Hangok, amelyek m intha nem em beri
hangok lennének.
A férfiak m indent m egtesznek, hogy m egaka­
dályozzák a szégyent, ahogy m ondani szokták.
Lefogják a nőket, m agukhoz szorítják, ügyet­
len és esetlen m ozdulatokkal vigasztalják őket.
Ölelik a derekukat, sim ogatják a fejüket, érdes
kezükkel letörlik a könnyeiket. A nők közül
van, aki ilyenkor harap. Van, aki karm ol. Van,
aki az érintéstől elcsendesül. E lőbb-utóbb aztán
m ind elfáradnak és átadják m agukat a női sors
m éltóságának, am ely a fájdalom dajkálása és
felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen

83
át. Egészen a sírig. A falu pedig árgus szemmel
figyel, m iközben a gyülekezet egykedvűen éne­
kel. Engedelmesen követi a kántort. Együtt zo­
kogják a halott nevében az éneket. Tudják, hogy
előbb-utóbb m indnyájan sorra kerülnek. Ezért
figyelnek. A buta em ber a m aga kárán tanul, de
az okos a másén.
A Rám pán m ég hetek m úlva is előhozza va­
laki a tem etést. M egítélik a pap beszédét, latra
vetik m inden arcrezdülését. A kántor éneklése
is sorra kerül, m eg hogy m egint részeg volt, de
azért kitett m agáért. Megfigyelték a gyász jeleit,
jól viselkedtek-e a rokonok. Hogy volt-e ebben
vagy a viselkedésében kivetnivaló. Egy életre
megjegyzik, hogy ki volt jelen és ki hiányzott.
Máli sosem hiányzik, egy tem etést se m ulaszt
el. M ost mégis közöm bösen m ondja anyám ­
nak a hírt. Nem érdekli az egész, am ikor anyám
m egkérdi, hogy kinek harangoznak.
„Melyik Juhánka néni?”, kérdi anyám, aki még
m indig nem igazodik el a faluban. Aki bekerült,
az sose érezheti m agát biztonságban.
„Melyik, melyik, hát a nagy seggű”, m ondja,
„tudod, a Tóni néni testvére”. Johanna és A ntó­
nia nénik. Lem ák Johanna és Lemák Antónia.
„A M agtár m ellett laktak. Fekete ruhás, száraz
vénasszonyok voltak. Lemák Johanna, hetven-
három éves volt”, m ondja Máli. A hetvenhárom
csak magával osztható. És eggyel.
„Szegény Juhánka néni”, m ondja anyám. „Is­
ten nyugosztalja.”

84
 „Por seggibe, m ás helyibe”, válaszolja Máli,
m ert nem szerette őket. Máli sose bocsátotta
meg, hogy nem jöttek el az anyja, Pop M ária
tem etésére, m ert haragot tartottak vele és nem
bocsátottak m eg neki m ég halálában sem.
„Ne beszélj így, nem illik”, csendesíti anyám.
Máli örül, hogy bosszanthatja.
„Lúfasz a seggibe, nagy bot a kezibe”, m ondja
és nevet.

M é l y árok van a po rtán k előtt. A Bivalyfürdőt

ezzel csapolták le. Régen itt csak buboricska meg
b ürök nőtt. Tavasszal színültig m egtelik vízzel.
O lyankor csigák úsznak benne. Fekete vízi csi­
gák. Ülök az árok partján és nézem a csigákat.
A talpam m al csiszolom az árok oldalát. A föld
kifényesedik, nedvesség gyöngyözik rajta. Néha
a nővérem is ott ül. De ritkán vagyunk jóban.
A lányok nem játszanak a fiúkkal. Én sem já t­
szom vele. Inkább figyelem a csigákat. Feketék,
ragacsosak. N em olyanok, m int a kerti csigák.
Sodorja őket a víz. Á rvízkor visszafelé folyik az
árokban a víz. A Túr felől jön fel. Seprűnyélre
szegelünk konzervdobozt. A doboz aljára szá­
zas szeggel lyukakat ütünk, hogy a víz kifolyjon.
Szűrjük vele a vizet. Ezzel halásszuk ki a csigá­
kat. Egy nagy befőttes üvegbe gyűjtjük őket. Nem
tudjuk, m it esznek. A nagyok azt m ondják, vízi
növényeket. R akunk bele azt is. Egész nap szem ­
mel tartjuk őket. Aztán elfelejtjük, m ert a kitele­

85
pítésre készülünk. A Rám pán m ondta a hangos­
bem ondó, hogy ki fognak telepíteni m inket. Kis
kézipoggyászt vihetünk csak m agunkkal, egy
napi hideg élelmet, ezt recsegte a hangszóró.
„A zsidóknak is ezt m ondták.” Sugdolóznak
a soron. A cigányok félnek. Aztán mégis ők lesz­
nek, akik elsőként felszállnak a m enetrenden kí­
vül érkező buszra.
Sanyi bátyám, a kisbíró is kidobolta, hogy
b árm ikor m enni kell. És azóta m indennap, hogy
legyünk állandóan útra készen, bárm ék pilla­
natban sor kerülhet a kitelepítésre. A férfiakat
m ár elvitték. Anyám azt m ondja, hogy valahol
a gátakon dolgoznak. H om okzsákokkal erősítik
m eg a gátakat.
Anyám m inden reggel pénzt ad, és m in­
dennap veszünk egy doboz tejfölt. Mi téfelnek
m ondjuk. Hogy legyen m it enni. Ez hideg élel­
miszer. Anyám nagyon fél. A nővérem m el nyug­
tatgatjuk, hogy nem lesz sem m i baj. Katonai
helikopterek repülnek át felettünk. A Rám páról
integetünk nekik. Visszaintegetnek. Időnkét fur­
csa járm űvek jönnek. A lánctalpas járm űvet két-
éltűnek m ondják, m ert tu d úszni is. Ezt szeret­
ném kipróbálni. A nővérem m el nagyon várjuk
az árvizet, hogy érjen m ár végre ide, m ert akkor
talán beleülhetünk. Anyánkat azzal vigasztaljuk,
hogy akkor elm ehetünk végre. M ost ennek nem
örül. Addig is halásszuk az árokban a csigákat.
Néhány nap m úlva büdös lesz a befőttesüveg.
Fertelm es dögszaga van. A csigák fenn lebeg­

86
nek a tetején. Visszaöntjük a halott házakat az
árokba. M intha úsznának. De csak a víz sodorja
őket.
„M i vagyunk a csigák”, m ondja a nővérem .
„M iért m ondod ezt?”, kérdem tőle.
„Te ezt nem tudhatod, te fiú vagy”, vágja rá.
„M i az, hogy a fiúk nem tudhatják? Te mit
tudsz, am it én nem tudhatok?” ordítok vele.
„A fiúk m ind buták”, m ondja, m eg pacuhák.”
Ezt anyám szokta m ondani, am ikor a nővé­
rem m el sutyorognak. Anyám a nővérem et sze­
reti jobban. Meg az öcsém et, m ert ő a Kicsi.
„A lányok a buták. Meg pisisek. Ha nagy le­
szek, m ajd jól m egverlek”, m ondom . A m aradék
csigát kiöntöm az udvarra. Összetaposom a csi­
gaházakat. Nyálkás és büdös lé folyik ki belőlük.
A tyúkok felkapkodják.

M o s t nem foglalkozik velünk senki. A férfiak

m ár éjjel sem járn ak haza. A gátakon dolgoz­
nak. Az iskolát bezárták, m inden gyerek otthon
kószál. Gedi is otthon van. Ha nem kell valam it
dolgoznia, átjön hozzánk. Vagy én m egyek át
hozzájuk. A meggyfa alsó ágán ülünk és köpkö­
dünk. Az udvaron van három meggyfa. Nyáron
is itt szoktunk ülni és köpködjük a m agokat az
udvarra. A tyúkok hanyatt-hom lok rohannak
m indenre. Egymás elől ragadják el, am i leesik.
A kiköpött m agokat is bekapják. M indig éhesek,
m indent bekapnak.

87
 „Köveket kell nekik enni, hogy a zúzájukkal
tudjanak em észteni”, azt m ondta anyám. M ár
szeget is találtunk az egyik zúzájában. Be volt to ­
kosodva. Gedivel szoktuk köpködni a magokat
és kinevetjük a tyúkokat.
De m ost m ég nem érik a meggy. M ost csak
köpködünk. A takony kicsit gurul a svungtól
a földön és felszedi a port. A hogy rátapad, le­
lassul. Kis szürke golyóként forog. A tyúkok rá ­
vetik m agukat. Tolakszanak, ricsajoznak, nagy
ribilliót csapnak. H a gilisztát találunk ásáskor,
azt is bedobjuk nekik. Lóg ki a szerencsés cső­
réből, a többi pedig rohan utána. C sipkedik
a csőréből kilógó gilisztát. Az tekergőzik kínjá­
ban. N evetünk. N agyon vicces. Még több gilisz­
tát keresünk. M eg hernyót, bogarat. A tyúkok
m in d en t m egesznek. A konyhakertből felhord­
ju k nekik a pucércsigát. U natkozunk. És köz­
ben m egéhezünk.
Húsvét után m ár sem m i sincs otthon. A son­
kát m ár m egettük. A kolbászt is. A kredenc üres,
csak kenyér van benne. A nyánk úgy megy el
reggel dolgozni, hogy azt mondja:
„Egyetek, am it találtok.”
De nem találunk sem m it. A spájzban a b ő ­
dön alján van m ég zsír, a padláson m eg lekvár.
Szilvalekvár. Abból m indig sok van. Nagy szil­
kékben tároljuk. Csom agolópapírral van a szája
lekötve. Spárgával körben leszorítva. A spárga
alatt hernyók lapulnak. Ha kinyitom , m indig
kihull néhány. Eltaposom . Moly lenne belőlük.

88
A spárgát le kell szedni időnként, hogy kipucol­
ju k alóla a m olybábokat. Összenyom juk az uj­
junkkal, hogy megdögöljenek.
Más semmi. M indig zsírt eszünk. Anyám
este szalonnát süt a puliszkához. A kukoricát én
őrlöm m eg a fészerben. Mi m áiénak m ondjuk.
A lyukas bádoggal m erem ki a zsákból és bele-
töltöm a darálóba. De ilyenkor jobban m eghú­
zom a srófot. Hogy finom abb szemcsékre darál­
jon. A csirkéknek csak úgy nagyjából kell, hogy
elaprózza a tárcsa. Anyám m indig türelm etlen.
Kiabál velem, hogy m i tart ilyen sokáig.
„M it játszol m indig? M ért nem csinálod gyor­
san, am it m ondok?”, kiabál. „M ár elforrt a víz.
M ost kezdhetem m egint forralni”, m ondja. Vizet
tölt a lábosba. Sót dob m ég hozzá és belekeveri
a kását. A szalonnát m ár m egsütötte hozzá.
„Tegyetek rá lekvárt is”, m ondja. A kisszilkét
odacsapja az asztalra. A nővérem lekvárt tesz.
Én cukrot szeretnék, de azt nem szabad, m ert az
drága.
„Egy kis cukrot nem lehetne, ésnyám ...”
m ondom .
„Legyél csendben”, súgja a nővérem . Nem
akarja, hogy m iattam kikapjon.
„Ez van. Oszt n uku”, m ondja anyám.
Sietve eszik. M ohón kanalazza a zsírban úszó
puliszkát. Jól összekeveri. Ha m ár nem éhes,
megnyugszik. És ha m egetette a Kicsit.
A ddig ülök csendben. A nővérem m érgesen
néz rám.

89
 Pedig unjuk a kását, m eg a szalonnás zsírt.
Unjuk a zsíros kenyeret. G edi m egm utatta,
hogy ők cukorral szórják m eg a zsíros kenye­
ret. A m egkásásodott zsírt szétkenjük a kenyé­
ren. Csillog a teteje. A zután szórjuk rá a cukrot.
A cukorszem ek beleragadnak a zsírba. Am íg
vékony a réteg, felszívja a zsírt, és nem potyog
le a cukor. Ha vastagabban szórjuk, akkor m ár
vigyázni kell. Én jó vastagon m egszórom. Gedi
utálja, m ert otthon náluk m indig ez van. De az ő
apjának van m unkája. Nekik könnyű.
Én egy nagy karéj kenyeret vágok. Vastagra
kanyarítom a karéjt. Sok cukrot szórok rá a pléh-
dobozban tartott fakanállal. A kanalat nagybá­
tyám a fogságban faragta. A Kaukázusban. Vö­
rösfenyőből van. A zért hozta haza, m ert ilyen fát
itt nem látni. A zóta itt tartják ebben a dobozban.
Vigyázni kell rá. M egvernek, ha elszórom. M in­
dig félek, hogy kikapok valam iért. M ost biztos
m egver anyám, ha észreveszi, hogy m ennyi cuk­
rot m egettem.
„Elpocsékoltad a sok cukrot”, m ondja majd.
„Azt hiszitek, hogy van szartig? Ennyi van csak
itt a lelkemen körül. Te m eg idecsődíted a szom ­
szédot is, oszt esztek szarásig?” ordít este. Pedig
Gedi csak épp egy harapást kért, m ert megkíván­
ta. Unja és utálja, de m ost mégis megkívánta.

A ^legvert anyám . Kim egyek a hátsó kertbe.

A zt m ondta, ássam fel, de azért se ásom . Ássa

90
fel a nővérem ! Leülök egy rönkre. Jön a m acs­
ka, dorom bol. H agyom , hogy közelebb jöjjön.
D örgölődzik. A m ikor m ár elég közel ér, nagyot
rúgok az oldalába. M inden dühöm beleadom
a rúgásba. M érges vagyok, ezért nem sikerült.
Túl nagyot ak artam a m acskába rúgni. A len­
dülettől m egcsúszott a talpam a sáros földön,
és nem tu d tam a lábam belendíteni. A rúgás
irányt tévesztett. C sak súrolta a m acskát, elcsú­
szott a girhes hasán. De ahhoz elég volt, hogy
odébb repüljön. A kerítés mellé, a farakás tö ­
vébe. A m acska gyorsan bebújt az ágak közé.
M ost m ár gyanakszik. N em fog kijönni. Bosz-
szant a kudarc. Próbálom kicsalogatni. H ívo­
gatom , igyekszem kedves lenni. De a hangom
rem eg a dühtől.
„Cicc, cicc! Cicukám, gyere ki”, m ondom neki.
O ttó átbújik a kerítés résén.
A m acska érzi, hogy valami nincs rendben. Ki
se dugja a fejét. Nem fog kijönni, hiába hívoga­
tom . De nem hagyom abba. H ozni kéne neki v a­
lami ennivalót. Kenyérbelet, és abba szúrni egy
gom bostűt. O ttó azt m ondta, hogy úgy kell. Az
m egakad a gégéjében, és akkor megfullad. Mi
úgy m ondjuk, hogy gigájában. De nincs nálam
se gom bostű, se kenyér. M áskor m indig dugok
az asztalnál a zsebembe, de m ost nem tettem.
Keveset eszünk, anyám kim éri az ennivalót n e­
künk, m ert spórolnia kell. Ezért m indig éhes
vagyok. Később m ég éhesebb leszek. De nem
fogok ásni. Lesem a m acskát, hátha kibújik. Az

91
ásót készenlétbe tartom . Ha kidugja a fejét, levá­
gom az ásóval.
„Elbasztad, látod”, m ondta Ottó, am ikor
egyszer együtt próbáltuk elkapni a macskát.
A szom szédból já rt át hozzájuk a sövény alatti
lyukon. A szüleit bosszantotta. Együtt unatkoz­
tu n k Ottóval. M inket nem zavart a macska, de
kitaláltuk, hogy akkor játsszunk m acskavadá­
szatot.
„Elbasztad. M ost elbújik. A kurva anyád”,
m ondja Ottó.
„A te kurva anyádat”, válaszolom.
„Lecsavarom a fejed”, m ondja.
„Inkább csalogassuk vissza. Hozz valami e n ­
nivalót neki.”
„H ozok neki szalonnát”, m ondja.
Az én anyám m egverne, én nem m ernék sza­
lonnát lopni. Hívogatjuk a macskát.
„Cicc-cicc”, m ondjuk. De nem jö n elő.
Terveket eszelünk ki az elpusztítására. Méreg
lenne a legjobb. Vagy mégis gom bostű.

O t t ó m ár fojtott m eg m acskát, azt m ondja. H e­

gesztőkesztyűt kell húzni hozzá, m ert karmol.
De nem sokáig.
„Ha eltöröd a nyakát, akkor abbahagyja”,
m ondja. „Egyébként m eg nem hinnéd, milyen
erő van benne.”
O ttónak az anyja m ondta, hogy pusztítsa el
a kölyköket.

92
 „M ár m egint lefialt a szuka, nem tu d u n k ennyi
férget etetni. Tökítsétek el a háztól”, m ondta. Pe­
dig aranyos kiscicák voltak, O ttó meg akarta tar­
tani őket. De legalább egyet. A ztán összevesztek
ezen az anyjával, aki m egverte O ttót, hogy ne
szájaljon vele.
„Én szartalak! Ne beszéljen így velem a sza­
rom !”, m ondta.
A kkor O ttó felhúzta a hegesztőkesztyűt és
m érgében m egfojtotta a macskakölyköket. De
azt m ondta, szórakoztatóbb, ha újságpapírt k ö ­
tü n k a m acska farkára és meggyújtjuk. Akkor
úgy elszalad, hogy többé sose látjuk.
„Ezt kipróbáljuk majd, ha nincs itthon az
anyám ”, m ondta. Erre Gedi azt felelte, hogy az
nagyon macerás. Inkább öntsük le benzinnel. Ha
nem volna O ttóéknál benzin, akkor szóljunk, ő
m ajd hoz egy üveggel. N áluk a kóterben tart az
apja. A téeszből lopja. N álunk csak petró van.
Anyám szokta vele a koszos m unkásruhát m os­
ni, am ikor apám éjszaka jön és hajnalban m ár
indul vissza. P etrában dörzsöli, aztán kiakasztja
a tornácra. Ebben m egegyeztünk. C sak rá kell
dobni az égő gyufát, és ellobban a m acska szőre,
m int am ikor az em ber elfújja a kalakánc bóbitá­
ját. És csak az üres csonk m arad a kezében. Úgy
tű n ik el, m intha sose lett volna.

„SZ erbusz, Mesijás”, kiáltottak neki oda. Me-

sijás mosolyog és megemeli a koszos kalapját.

93
Valakitől kapta azt is. Mesijás m inden ruháját
valaki m ár h o rdta a faluban. Ism erős róla vala­
h o n n an m inden darab. M indenki ad neki vala­
mit. Pedig sose kéregetett, csak állt a kapukban.
A kár napokig. Este hazamegy, de kora hajnalban
m ár m egint ott áll. Amíg ki nem jönnek és nem
adnak neki valam it. Anyám sajnálja Mesijást.
Avas szalonnát visz neki zsírpapírba. M áskor
paszulyt, száraztésztát, zsizsikes borsót. Vászon­
zsákban döglött tyúkot. M ikor m i nélkülözhe­
tő. Mesijás napjában többször elm egy a kapunk
előtt, am ikor a cigánytelepről felsétált a Rám pára
m eg vissza. A R ám pán csak álldogál és hallgatja
az em bereket. Mesijás nem dolgozik sehol. Néha
felássa valakinek a kiskertjét. De annyira sovány
és olyan gyenge, hogy a férfim unkát nem bírja.
Kimeszeli az ólakat, ha kell. Azt m ég m eg tudja
csinálni. Legtöbben a budit m eretik ki vele. Ha
m ár kukóson állt benne a szar és visszacsap a le­
ve. Vagy nyáron, am ikor a nyüvek hem zsegnek
benne.
Ha tele a budi, a gazdák felmentek a Rám pá­
ra. O tt m indig álldogál valaki, akitől meg lehet
kérdezni, nem látta-e Mesijást. Reggel meg este
m egy busz. A falu szélét átszelő kövesúton napjá­
ban kétszer. Valójában aszfaltút. M ár csak hívják
köves útnak, m ert régen m akadám kővel volt ki­
rakva. Kétoldalt hatalm as nyárfasor szegélyezi.
A Rám pán a korcsm a előtt m indig van va­
laki. Néha egy fogat vagy egy stráf nyikorog el.
Végigpöfög a kulákoktól elvett öreg Hoffer vagy

94
a Körm ös traktor. Télen egy-egy szán siklik el.
A falun áthaladó országúton egy-egy teherautó
prüszkölve lassít, felcsikorognak a fékek. A busz­
hoz reggel sokan kijönnek. N em utaznak sehová,
csak m egnézik, hogy ki m egy aznap valahová.
Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt,
elgyötört szemek pislognak ki. Ö regek utaznak
a gyerekeikhez. Kism am ák visznek babákat ki­
vizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos
a járási kórházba. C sak akkor szállnak buszra
az em berek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos
ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat.
A fehér inget szorosan rágom bolják az ádám ­
csutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott
ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A ken­
dő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák.
A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose
jelent jót.
A Rám pán m indent m eg lehetett tudni. A h í­
reket és a pletykákat. A kocsm ában m indig szól
a Kossuth rádió. A plakátokat is a Rám pán ra­
gasztják ki. A faluzárlatról szóló értesítést száj-
és köröm fájás járvány idején. A hirdetm ényt
a körözött Sági gyilkosról. A kocsm áros napköz­
b en az üzlet előtt állt. D élben a párttitkár meg
a tanácselnök tér be hozzá, hogy tájékozódjon
a közhangulatról. Hogy m it beszélnek az em ­
berek. A téeszelnök később szokott a Hajnalvég
felől erre m otorozni, ha m ár aludt egyet ebéd
után. Siet a Túrra pecázni, de megáll egy-két fe­
lesre. Közben m egkérdezi a kocsm árost, hogy áll

95
az osztályharc. N em rég egyesítették a téeszeket.
Tudni akarja, m it m ondanak az em berek a ter­
m elékenységről m eg a m unkaversenyről. Koráb­
ban az Acél volt a legerősebb téesz, abba m entek
be a nagygazdák. A Vörös O któberbe és a Vörös
Csillagba a szegények vitték be rossz földjeiket.
A N épszabadság a régi m ajorsági területen gaz­
dálkodóké volt. A forradalom után egyesítették
őket, így lett az Erdőhát téesz. A téeszelnök télen
az elvtársakkal vadászik a Gróferdején. Nyáron
pecázik. Induláskor a korcsm áros kikíséri a m o ­
torhoz.
Mesijás ilyenkor m ár ott guggol a korcsm a
tövében. A nagyapám is M esijást szokta hív­
ni, am ikor gyepm ester kell, aki kim eri a budit.
Évente egyszer-kétszer. Leginkább tavasszal,
am ikor feljött a talajvíz. A Mesijást itt keresik az
em berek a R ám pán, a korcsm a környékén.
„M ár elm ent a Mesijás?”, kérdezik.
Leginkább a kocsm árost faggatják, m e rt­
hogy neki hivatalból m indenkit figyelni kell.
Az em berek tudják, hogy a kocsm áros besúgó.
És ezt rendjén valónak tartják. De senki se m eri
a szemébe m ondani.
„Nem lehet csak úgy valaki kocsm áros”,
m ondták belenyugvással, „m indennek ára van.”
„Hogy az Isten húzza a faszára, hát honnan
tudjam én aztat?” m ondja a kocsm áros ilyenkor
felháborodva. „Oszt te m eg m inek keresed?”, az­
tán nevet. M ert ha Mesijásról van szó, m indenki
nevet.

96
 „H át te vagy itt”, m ondják neki.
„Ki kén m erni egy budit”, teszik hozzá, hogy
tudja a kocsm áros, m ert így egyszerűbb lesz je­
lentenie.
írja csak bele a jelentésébe, ha nem sül ki
a szeme, hogy lassan belefúlunk a szarba, ahogy
a záptojásba a kiscsirke, am it az asszonyok a b u ­
diba dobnak be. Akárcsak a döglött kiscsibét,
amelyet m egnyom ott a kotlós. De a budiba végzi
a csipásm acska is, amelyikből szuka lenne.
Nagyapám fogja őket a farkuknál fogva, és
a teraszlépcső cem enttel lesim ított éléhez csapja
a fejüket. Néhányszor könnyen lendül a kis test,
és alig hallhatóan puffan, m intha rongyot rázna
ki az ember. Tom pán koppan a puha cicatarkó
a szürke betonsarokhoz. A félrecsúszott szájból
a pici fogsor hegyes tűi kilátszanak. A szem hé­
jak alatt nem forgolódik többet a szemgolyó.
A hosszúkás pupilla sötét hasadéka kitágul.
Az anyjuk még néhány napig nyávog a lép­
csőnél, dörgölőzik az elm enők lábához. Kajtat
ott m indenfelé, ahol érezi a kölykei szagát. Leg­
inkább a lépcső éleinél toporog tanácstalanul.
Ilyenkor nagyot rú gunk bele, ha arra m együnk,
m ert sajnáljuk a macskát.
„Hagyja m ár abba a nyávogást, m it panaszko­
dik itt”, m ondjuk, m ert szeretjük szerencsétlent.
A döglött m acskakölyköt nagyapám bedobta
a budiba. Az ülőkére vágott lyukra visszateszi
a tetőt, amely sosem illeszkedik pontosan a ki­
koptatott deszkába.

97
 Aztán előbb-utóbb szólni kell Mesijásnak.
„Volna egy kis m unka, am i néked való feladat,
te Mesijás.” És azzal ugratják, hogy esetleg még
kincsre is lelhet, ha elég mélyre ás. Mesijás meg
csak mosolyog. Áll még ott sokáig. M egkérde­
zi, hogy melyik gazdát keresse. Hol van a p o r­
ta, ahol várják. A ztán felmegy az Ófaluba, hogy
m egalkudjanak.

Ü l ö k az árokparton és emlékeket találok ki.

Nem tudok beszélni. M ostanában nincs hangom.
Nem fáztam meg, csak nem tudok beszélni. Fek­
szem az ágyban és nézem a falat hetek óta. Nem
beszélek anyámmal. Nem tudom , mi történt.
Nem érzek sem m it. Nézem a vizet és emlékeket
találok ki. Eszembe jut a nagyanyám , de nem
emlékszem rá. Egyéves voltam, am ikor meghalt.
M egpróbálom kitalálni a nagyanyám. Az arcát
fényképen láttam . Mi úgy m ondjuk, fenkép.
Szent A ndrás nap táján újholdkor hozott m a­
gával egy tiszta dam asztkendőt. Anyám m ásként
nem hagyta, hogy nagyanyám felvegye a pólyát.
Nagyanyám az ünneplő ruháját öltötte fel ezen
a napon, am elyben m ajd el kell tem etni. Erre
nagyon vigyázott. Rendszeresen kiterítette a ve­
tett ágy tetejére és elm agyarázta M álinak, m it
hogyan csináljanak majd. Csak sátoros ünnepen
viselte. A tisztaszobában tartotta.
„Úgy im ádkozz, m intha holnap m eghalnál. És
úgy dolgozz, m intha örökké élnél”, m ondogatta.

98
 Készen állt a halálra. M inden este várta.
A díszruháját, amelyet a koporsóban majd rá
kell adni, m inden vasárnap leporolta, kisim ítot­
ta, szinte becézgette. Odakészítette a csizm át is,
kibokszolta és kifényesítette.
M ár hűvösek voltak a napok, az éjszakák meg
hidegek. Nagyanyám azt m ondta, m ost az egy­
szer ne szóljanak bele, m it csinál. Soha többet
nem kér mást. Ez az utolsó kívánsága. Tudja,
hogy utálja a menye, m eg hogy koszosnak ta rt­
ja. De m ár nem sokáig él. Csak ezt az egyet kéri.
M ost had d vigye ki a babát, csak úgy pucéran.
A dam asztba fogja m ajd, bebugyolálja alaposan,
nem lesz sem m i baja. De senkinek se szabad ki­
lesni utána, m ert az megvakul.
Az efféle boszorkányságot se anyám, se apám
nem szerette. De m ost nem szóltak. Elfogadták,
hogy ez nagyanyám utolsó kívánsága. Egy hal­
dokló utolsó kívánsága. így aztán, ahogy anyám
mesélte, „Nagyanyád kivitt, körbejárta a házat.
Valami babonaságot csinált. De hogy mit, azt
nem árulta el. A ztán m ár nem sokáig élt. Őszre
m eg is halt. M án sose tudjuk meg. A ráolvasá­
sokat sem árulta el. Se a rontásokat, bár ígérte,
hogy m egtanít rá. Ha valakire haragudott, arra
ráböjtölt. Féltek tőle. Én is.” Nem tartották b o ­
szorkánynak, de a faluban féltek Pop Maritól.
M ert sose lehet tudni.

99
Ü g y évvel korábban, am ikor az öcsém még
a szoba közepén mászott, am i egyben kony­
ha volt, anyám kim ent m egnézni, feljött-e m ár
a csillag. A pénteki böjt akkor ér véget, am i­
kor feljön az esthajnalcsillag. A kkor kezdődik
a szom bat. Anyám m egterítette az asztalt, a ke­
m ényített dam asztabroszt széthajtogatta. Szépen
élére vasalta m indig. Friss szaga volt. Kútvíz meg
napsütés szag. Az öcsém bem ászott az asztal alá.
M ászni akkor m ár tudott. A mélyen leom ló da-
m aszt búvóhelyet adott neki. Az asztallábakat
m erevítő keresztlécek között hintázott. Két ke­
resztléc kötött össze két-két lábat merevítővel.
Szeretett ebbe a kuckóba elbújni. Ekkor m ég jó
kedve volt. A hokedlikből építettünk neki kaput.
A vasalópléddel letakartuk. O tt sokáig elvolt.
A kkor csendben m aradt.

M együnk Málival fel a faluba. Én hallgatok,

Máli m eg folyton beszél. H arm inchét év van
köztünk. A harm inchét csak magával osztható.
Máli m indenkinek odakiabál, m inden portára
beszól. Én fogom a kezét, ő fogja az enyémet.
Számolom a lépésinket. Szégyellek vele m enni,
m ert kinevetik. A m ásik kezében az ételhordó,
viszünk nagyapám nak enni. M arad holnapra
M álinak is, m ert ő nem szeret főzni. A haranglá­
bon értü n k túl, am ikor az utcán játszó fiúk közül
az egyik u tánunk fut. Átugrik az árkon a járdá­
ra. Futtában pofon vág. A ztán gyorsan elszalad.

100
Máli késve kap észbe. A fiú m ár messze jár, am i­
kor utánakiabál.
„Te piszok, a b rant egyen meg, mi bajod?”, ki­
áltja. „Szomorodj meg!”
Fogom a fülem. Ég az arcom . A fülem tűzfor­
ró a szégyentől.
„Büdös zsidó”, kiáltja vissza a fiú.
„A b ű r hűljön rád!”, ordítja Máli. „A rák egye
ki a szíved!”
A fiú nincs egyedül. Ketten futnak utána.
Felrohannak az üres foghíjportán. O tt tűnnek
el az em berm agasságú gaz, a csalán és a gurda-
lyok közt. A nehéz bürökszárak m ég egy ideig
inognak, m ajd m egint m ozdulatlanok. A szaguk
émelyítő. A libák kóvályognak tőle. A legm o­
hóbbak megdöglenek.
„Bizsi, bizsi, bizsi”, hívjuk, de akkor m ár nem
hallgatnak senkire.
Van, amelyik m egdöglik. A többség túléli.
Máli még m indig károm kodik.
„Isten húzzék a faszára”, m ondja.
Nyelem a könnyem . Szégyellem a tehetetlen­
ségemet. A keserűség, m int a bürök szaga, ém e­
lyítő. Nem akarom , hogy anyám m egtudja. Nem
akarom , hogy anyám sírjon. Csorog vissza a to r­
kom on a keserű lé.

N e m szoktuk kim ondani otthon, hogy zsidó.

Apám sose ejti ki. Anyám se. Félnek ettől a szó­
tól. A zsidó szót nem lehet kim ondani. A nővé-

101
rém néha súgni szokta. A m ikor apám anyám m al
beszél, m indig csak utal rá. Vagy csak egy nevet
m ond.
„Tudod, ő is az volt”, m ondja.
„M iért, m ár nem az?”, ilyenkor ezt kérdezi
anyám. Ettől apám m indig m érges lesz, és m in ­
dig ugyanazt válaszolja.
„Úgy értve, hogy m ár nem tartja”, ezt úgy
m ondja, m intha nem volna sem m i jelentősége.
M intha azt m ondaná: „Ma süt a nap.” De azt so­
sem m ondja, hogy m it nem tart.
„Ja, vagy úgy”, m ondja anyám, aki ilyenkor
butának tetteti magát. De anyám nem buta, csak
szereti apám at bosszantani. Úgy szereti, hogy
bosszantja. Apám m indig kijön a sodrából.
Anyám m eg m utatja az ujja hegyét.
„Itt mozog, itt m ozog”, és nevet. Egészen a sze­
m éhez közel, ahol m ár apám nem látja az ujjat,
m ert túl közel van. Akkor csinálja ezt, am ikor
jókedve van. M ostanában nincs jókedve.
Máli m indig nagyon hangosan beszél. Szinte
kiabál.
„A Rám pán is hallani lehet a szádat”, m ondja
apám , am ikor bejön a portára.
„Oszt akkor, m i van”, m ondja Máli, ahogy
a torkán kifér. A házban is úgy ordít, ahogy m eg­
szokta a mezőn. M unka közben a gyalogm unká­
sok kiabálnak, hogy hallják egym ást, m ert távol
vannak egymástól. A gép zajong. Fúj a szél. Va­
lami zörgés m indig van. Ehhez szoknak hozzá

102
az em berek, és otthon is kiabálnak. A Rám pán
is. Egym ást próbálják túlharsogni.
M ire nagyapám ék házáig érünk, Máli m eg­
nyugszik, m ert jól kikiabálta magát. H am ar fel-
fortyan, akkor veszekszik m indenkivel. Aztán
ugyanilyen ham ar megnyugszik. Elneveti m a­
gát, aztán viccelődik. Ráncos az arca, a nap és
szél sötétre cserzi. Sokan cigánynak gondolják.
Ahol nem ism erik, elhúzódnak tőle. M álinak két
foga van. Egy felül, ezt lehet látni, am ikor n e ­
vet. A m ásik alul. Ezen rág. Olyan, m int a gye­
rek. Lehet vele kötözködni. Ő is szokott. Nem
kell tisztelni, m int a felnőtteket. Úgy veszekszik
velünk, m intha ő is gyerek volna. Bosszantjuk,
incselkedünk vele. Szeret m inket. Ha m egsértő­
dik, akkor árulkodik ránk.
„Máli, Máli”, m ondják neki, „hát ne állj le ve­
szekedni a pulyával!”
Csak egy fejjel nagyobb nálunk. Kicsi m aradt.
Az arca csupa ránc. A m ikor kom iszkodik velünk,
nevet. Kicsi szemei elevenek és okosak. A nyel­
vétől m indenki fél, m ert rögvest visszavág. Éles
eszű. Pedig az iskolában nem tudott m egtanulni
se írni, se olvasni. A szeme körül a ráncok össze­
futnak. A szája körül is. A foghíjak m iatt beesett
ajka és csupa ránc. Ettől m anószerű az arca.
Nem szeret cipőben járni. A m int javul az idő,
lerúgja a lábáról. A nevét nehézkezű írással tudja
csak leírni. Kínlódva szótagol. Nem szeret olvas­
ni. Nem is szokott, csak ha muszáj. De m indenre

103
emlékszik, am i a faluban történt, vagy am it m e­
séltek neki. M indenkinek ism eri a családfáját. És
hogy melyik nap mi történt, m it főzött, milyen
ru h a volt rajta és kivel beszélt. És főként, hogy
m iről beszéltek.

M álit Am ália M alvinnak hívják. Ezen m in d en ­

ki nevet. M indenkinek elm ondja, ha nem is kér­
dezik. Szeret bem utatkozni. M indig hozzáteszi,
hogy „Én B obonka lány vagyok”. Azért m ondja,
hogy tudják, hogy még lány. Férfiaknak szokott
bem utatkozni. Csak egyedül neki van két ke­
resztneve. Büszke a nevére, ahogy a családjára
is. De m indenki csak Bolond M álinak hívja.
Kétszer adták férjhez, m indkétszer próbahá­
zasságra. Először a szomszéd faluba. Nagy gaz -
dacsalád gyerekéhez, aki szintén hibás volt. Máli
csak kicsit volt hibás. Alacsonyabb volt a többi­
eknél. Gyerek m aradt igazából. Komisz és köte­
kedő gyerek.
„Régen a föld m iatt rokonok is összeházasod­
tak”, m ondja anyám. Ilyenkor születtek a hibá­
sak. A nyom orékok. M álinak kom m endáltak
egy ilyen fiút. Egy hét m úlva egy éjjel hazaszö­
kött. Többé nem akart visszam enni. N em m o n d ­
ta meg, m iért. M ásodszor az unokatestvéréhez
adták, akit nem szeretett.
„Öreg volt hozzám ”, m ondta. Kálm án egyke
volt, nagygazdagyerek. Pedig a nagygazdák nem
álltak szóba velünk. Ö rültek volna a házasságnak

104
nagyapám ék. De aztán m ár nem volt senkinek
földje. M indegy volt. Máli így m aradt vénlány.
De nem bánta. Kiabált, zengett tőle a ház.
Vagy sírt, vagy nevetett. Ha sírt, m agát siratta.
Ha jókedve volt, akkor a Tetves em ber énekét
énekelte: Ó mely sokan vannak, akik háborgat­
nak engem et, én Istenem! Közben vakarózott.
Anyám m al folyton kötözködött.
„A kinek van ura m eg gyereke, az ne panasz­
kodjon”, m ondta. „Jó dolgukban csak panasz­
kodnak.”
„Te el akarsz innen m enni? Hova? Oszt m i­
nek?” m ondja csúfolódva.
R ájárta nagyapám pálinkásüvegére.A ttólm in-
dig jó kedve lesz. Az arca kipirult. M indenkivel
szóba állt, és ugratja vagy bosszantja a többieket.
Sose fázik. Nem érti, hogy anyám nak mi baja.
„Ha a segged tűvel piszkálnák, tán m ég annak
se örülnél”, ezt m ondatja, am ikor anyám panasz­
kodik. M ert szerinte anyám urizál. Finnyás és
kényeskedik. M indig m ást akar, m int am i van.
M indennel elégedetlen.
„A szar vásolja el a fogad”, m ondja anyámnak.

„Ha nagy leszek, veszek egy puskát, és le fog­

lak lűni”, m ondom neki. Máli m eg nevet. Egyre
m érgesebb vagyok.
„Le foglak lűni, téged is, meg m indenkit”, kia­
bálom .
„Engem is?”, kérdi a nővérem.

105
 „Téged is”, m ondom .
Ekkor a nővérem is kinevet.
„Pulykakakas, pulykakakas”, csúfolódnak.
Máli tele szájjal vihog, látom az ínyét. Közben fo­
lyik a nyála. Ettől hányingerem lesz. Rugdosom
a lábszárát. De csak még jobban nevet. A nővé­
rem meg csúfol. Remegek a tehetetlenségtől.
„Igenis, vegyétek tudom ásul, le foglak lűni ti­
teket! Kiviszlek a tem etőbe és eltemetlek. Akkor
m ajd nem fogtok rajtam röhögni.” De ettől még
jobban röhögnek.
Remegek dühöm ben. Megfogom Máli kezét,
karm olom . De csak nevet. Beleharapok a csuk­
lójába.
„Az anyád picsája, te hülye”, m ondja.

„ N e m szabad soká aludni. Nem szabad ké­

sőn kelni. Mindig hamarabb kell ébredni, mint
ahogy azt a test kívánja”, mondja apám.
„Ebéd után lehet egy kicsit aludni. Hogy ki­
tisztuljon a fej.”
„Az alvás a gonosz csapdája”, m ondja, „nem
szabad soká ágyban m aradni. A nappal egyéként
is arra való, hogy legyőzzük az éjszakát.”
„A gyereket hat óra alvás után fel kell ébresz­
teni”, m ondja apám anyám nak. N éha anyám
hagyja, hogy m ég egy órát aludjunk.
„Ébredés után az első dolgotok”, ezt anyám
m ondja, „hogy m egm ossátok az arcotokat.”
„Az apa szava olyan, m int a meleg ruha. Aki

106
m agára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fáj­
dalom tól nem véd meg sem m i”, m ondja anyám.
„Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szom orúan.
Alaposan m eg kell m osni a szemet és a kör­
nyékét. Aztán fel kell öltözni, ahogy szoktunk.
Ü nnepen m inden ru h á n k tiszta legyen. Az alsó­
ru h a is.
„Isten szeme m indent lát”, m ondja.
M ire felkelek, anyám rég ébren van. Apámat
ritkán látom. M ár elm ent. Ha m ég itthon van,
az udvaron tesz-vesz. Elképzelem, hogy szom bat
van. Ha szom bat van, az ablak előtt imádkozik.
A nap m ár felkelt és besüt a konyha ablakán. Az
ablakpárkányon aszparáguszok törékeny zöldje
töri m eg a sivár kilátást. A konyhaszekrény te­
tején is van néhány cserép. Kicsit hasonlítanak
a fenyőfa ágaira. Csak az apró tűlevelek ritkáb­
bak. Tél végén néhol piros golyók jelennek meg
rajtuk. Fényesek és feszesek, m int a gyöngy.
Ha m ár m indennel m egvagyunk, feltesszük
a sapkát, a kalapot, és kelet felé fordulva elm ond­
ju k a reggeli imát.
„Ha zsidók volnánk, nem kéne levenned
a sapkád”, m ondja anyám, ha néha a fejemen
felejtem. Nem csúfol. Anyám azt m ondja, am it
otth o n tanult:
„Aki ételt italt adott, annak neve legyen ál­
dott.”
A m ikor végeztünk, apánk m indig ugyanazo­
kat a szavakat ismétli.
„Sose feledjétek: az im a m indennek az alapja.

107
Az ima tartja fenn a világot. Nélküle se a dolgok,
se az em berek nem m aradhatnának fenn. M in­
den Isten kezében van, az istenfélelm et kivéve.
Ezt véssétek az eszetekbe.”
Aztán apám indul az ólba, hogy kiganézza
a tehenet. A tehén és a ló, az férfim unka. A tö b ­
bi a nőké. Meg a gyerekeké. Főként az apróm ar­
ha, a szárnyasok gondozása. Az asszonyok dol­
ga a ház és a környéke. Az asztalon lévő ételre
anyám m ondja az áldást.
„Semmi sem a m ienk, m indenért köszönettel
tartozunk”, magyarázza, m iért is kell hálát adni
és áldást m ondani.
„Hála Istennek, ennek a napnak is vége”,
m ondja este. Ölbe tett kézzel, fáradtan ül az
asztalnál. A Kicsi m ár alszik. A szoba sötét.
A plattban pislákol a tűz. A szellőzőn keresztül
m egvilágítja a szobát. A láng m ozog a falon. Azt
képzelem, hogy így történt. Ebben a sötétben ül
anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal
bontja ki a kendőjén a csom ót. Hosszan babrál
vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlene-
d ett keze saját súlyával húzza le a hajáról a ken­
dőt. A m ikor sikerül, fáradtan hullik le a karja.
A ztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli m el­
lett sokáig.

A p á m este ül az asztalnál. M ostanában olvas.

Technikum ba iratkozott be levelezőn. A ta n ­
könyveket olvassa. G épekről van benne szó,

108
m egnéztem a képeket. Vetőgépek, ekék, ele­
vátorok, palántázók. Van egy külön könyve az
átem előrendszerekről. Vízátemelők. Szivattyúk,
amelyekben, ennyit értettem m eg belőle, fon­
tos a vákuum . Nem tudom , mi a vákuum . Este
m egkérdem apámat.
„M it jelent az, hogy vákuum ?”
Apám ráncolja a hom lokát, a kezében ég a ci­
garettája. Nem néz rám . A füst kavarog, örvény­
lik, m indenféle alakzatokat rajzol ki. A m ikor
a férfiak beszélgetnek az asztalnál, ha vendégek
vannak nálunk, vagy m i m együnk el valahová,
szeretem nézni a füstöt. Az asszonyok az ágya­
kon ülnek, valam it m indig dolgoznak. Jár a ke­
zük. Varrnak, foltoznak, fonnak. Közben plety-
kálkodnak. A férfiak a szoba közepén, a csupasz
villanykörte alatti asztalon könyökölnek, nyi-
korgatják a székeket. Pálinkáznak és egyre h a n ­
gosabban beszélgetnek. M indegyik dohányzik
és szívja a fogát. De én szeretem nézni a füstöt.
M ost is azt figyelem, közben lesve néha apám
arcára pillantok.
„Sem m i”, m ondja.
„M it tetszett m ondani?”, kérdem , m ert nem
vagyok benne biztos, nekem m ondta-e.
„Sem m i”, ismétli meg.
„M i sem m i?” kérdezem megint.
„H át a vákuum . Az a sem m i”, m ondja.
„H ogyhogy sem m i?” ám ulok el.
„Hát úgy, hogy sem m i. Nincs ott sem m i. Ér­
ted: sehun sem m i, csak a szar füstöl”, m ondja.

109
Aztán elfordul, hogy hagyjam békén, m ert ő
m ost tanul. Eloldalgok. Vissza a fásláda mellé,
a platt elé. De nem sokára m ár alszik is a könyv­
re borulva. Játszom tovább a kukoricacsutkákkal
a földön. Tornyot építek.

M indig m együnk valahová anyámm al. Nem

tud otthon m aradni. Nyugtalan. Fogja a kezem
és húz maga után. Szeretném, ha felvenne, m ert
nem bírok gyalogolni. Nem tudok olyan gyorsan
m enni, m int anyám. Kullogok utána. Lem ara­
dok. Aztán megfogja a kezem és ráncigái m agá­
val. Hogy ne unatkozzam , m egszám olom a lé­
péseim et. Ha m együnk, leggyakrabban a nagy­
apám ékhoz m együnk vagy onnan jövünk haza.
M indig ezen az egyetlen utcán haladunk, amely
a harangláb után hajlik a Hajnalvég felé, aztán
tovább nyílegyenesen a tem plom térig. Csak az­
után görbül élesen bal felé. A rra van kelet, o n ­
nan érkezik reggelente a nap.
Kijövünk az udvarunkról, betesszük m agunk
m ögött a rossz kisajtót. Egy görbe dró t tartja
a kapufélfához akasztva. Nyikorog, csikorog az
alja, ahogy csúszik a betonon. A Cigány kutyát
anyám a lábával visszarúgja. Finom an, hogy ne
fájjon neki.
„Na, coki te! M ensz vissza!”, m ondja. A kutya
repül másfél m étert. Nyekken egyet, de azonnal
felugrik. Lohol vissza a kisajtóhoz. A kkorra m ár
be van csukva. N em tud kijönni. A drót m ögött

110
elkísér bennünket a szom széd kerítésig. O nnan
nyüszít utánunk. Mi továbbm együnk. Még h á­
rom ház, és m ár a Köves úton vagyunk. A Bi­
valyfürdő mélyen fekszik. Az utcánk egy gödör­
ben van. A Kövesútra lépcső vezet fel.
Á tm együnk a Rám pára. Nem jön semmi.
H ébekorba jár erre valami. A Rám pán m indig
állnak néhányan. Beszélgetnek. Anyám csak
odabiccent a fejével, és m együnk is tovább az
Ófaluba. A járdát nem rég öntötték. Azóta nem
kell a sárban caplatni, m int annak előtte. Anyám
szégyelli, hogy a Cigánysoron lakunk. A korcs­
m a előtt álló férfiak sziszegnek anyám után.
Anyám fiatal.
„Ne foglalkozz velük”, mondja. „Parasztok. Mi
nem vagyunk parasztok. Azért csinálják, m ert
unatkoznak. Egész életükben unatkoznak. Pedig
okos em ber sose unatkozik. A nagyapád Jutáson
volt kiképző, az ilyenek úgy féltek tőle, m int a tűz-
től. A karpaszom ántosokat képezte ki. Tisztelték,
m ert volt benne tartás. Mi sose voltunk parasz­
tok”, mondja. Hallgat, gondolkodva lépked.
„Engem is csúfoltak, am ikor kicsi voltam . Meg
is vertek, m ert kaptam egy biciklit nagyapádtól
negyvennégyben. Ötéves voltam. Jutásról hozta.
Gyerekbicikli volt, és irigykedtek m iatta. Gyö­
nyörű volt. Nagyon szerettem . Egyszer aztán
találtunk az ülés alatt egy cédulát: »Sternberg
Évike, Pápa, Esterházy utca 25.« Az övé lehetett.
A D arabánt-gyerekek elvették és összetörték”,
m ondja.

111
 „M ér vették el?”, kérdem , hogy kérdezzek va­
lam it. Hogy beszélgessen még velem. De nem
válaszol.
Még egyszer m egkérdem , m ert a csend nem
jó. Az félelmet szül. Körbeszaglássza az em bert,
m int a kutya. Nincs hangja, nesztelenül ott te­
rem. M indig ott van a sarkában. Nem bánt. Su­
nyin hozzá dörgölőzik. Meglapul a közelében.
De előbb eldönti, hogy tolvajjal van-e dolga.
Ilyenkor várni kell, hogy előjöjjön a gazdája, és
felriassza a csendet, amely addig a közeli fa alsó
ágain gubbaszt. A hangra elrepül. A kutya meg
a gazda háta m ögé kucorodik.

„ A parasztok utálják az urakat”, mondja, „de

egymást is gyűlölik.”
„Az Alecskák nem parasztok?” kérdem .
„Sose voltak. Szlatináról jöttek. Mi nem va­
gyunk olyanok, m int ezek. Ha az egyik paraszt
kihányja az ételt, a m ásik azonnal befalja, n e­
hogy kárba m enjen”, m ondja anyám. És köp
egyet. Anyám nem tud igazából köpni. Köpni
egyenesen kell. Hegyesen. Anyám csak a hány­
inger m iatt köpköd kényszeresen. M ert feljön
a gyomra. Keserű a szája. A sav m arja. De nincs
m it kiköpnie. A férfiak tudnak igazán köpni.
Hegyeset, erőset. Sárga nyúlósat. Alig lehet leva­
karni, am ikor m egszárad. A bagótól lehet.
„Ezek itt m ind parasztok, nem tu d n ak paza­
rolni. Ahogy álm odni se tudnak. Ha észreveszik,

112
hogy valamék pulya álmodik, azt addig nem
hagyják aludni, amíg le nem szokik róla. A na­
gyok el szokták titkolni, de úgy is kiderül. Azt is
addig gyötrik, amíg kifaszol. A nagyok titkolják.
De a gyerekek még óvatlanul el is beszélik. A pa­
rasztok azonnal tudják, mi a dolguk.
»A pulyát le kell erről szoktatni«, mondják.
Aztán egyszer, amikor már nagyon fáradt, és
hiába rázzák, nem tudják felkelteni, hoznak egy
fekete macskát. Feketének kell lennie, az fon­
tos. A kölyökmacska a legjobb. Aztán a macskát
szorosan belevarrják egy kicsi zsákba, hogy ne
tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett
agyonverik...”
,„Ez nem igaz, ugye?”, kérdem anyámtól.
„De bizony, hogy igaz. És nem sietnek, lassan
csinálják. Mert a parasztok mindent komótosan
csinálnak. Egykedvűen. A fekete macskát is így
verik agyon. Lassan, unott arccal. Kedvetlenül,
ahogy dolgozni szoktak. Muszájságból. Mert
nem szeretik az örömöt. A jól végzett munka
örömét. Azt nem ismerik. Azt akarják, hogy
a fáradt gyerek ne ébredjen fel, de hallja a macs­
ka szenvedését. Hogy átmenjen bele az állat ha­
lálfélelme.”
„Kiverik az álmokat belőle, azt mondják. Kör-
beállják, és azzal a rövid cseresznyebottal, amely-
lyel a napraforgó bugájából verik ki a szemeket,
azzal ütik agyon a macskát”, mondja.
„Tényleg?”, kérdem hitetlenkedve.
„Bizony. A bot végét egy szíjból készült hu­

113
rok fűzi a csuklójukra. Az alvó arca ilyenkor
megrándul, és ha elég komótosan verik agyon
a macskát, egészen eltorzul. Innen tudják, hogy
használni fog a tortúra. Ott állnak és figyelik
a kicsi zsákot. A párnán ütik, halkan puffog. Vé­
konyka vércsíkok indulnak el belőle. A macska
lába megrándul még néha. Akkor utoljára még
mindenki akar ütni rajta egyet. Tolakszanak,
lökdösődnek, ahogy máskor is szokták. Lesik
a szerencsétlen állat végső rándulását. Mert
egyedül a halálnak örülnek.
Amikor a macska kiszenved, az alvó arca ki­
simul.
»Na most megy ki belőle az álom«, suttogják
egymásnak.
»Hála Istennek.« Az anyák ekkor végre meg­
nyugszanak. Most m ár csak nem lesz baj a gye­
rekkel. Nem kell majd szégyenkezni miatta a fa­
lu előtt”, mondja anyám. A szeme sötét. Nem
tudom, kit gyűlöl.

„E gyszer láttam én is”, mesélte Ottó. És soká­

ig azt hittem, hogy én is láttam. Ottó öccsével
csinálták ezt végig, azt mondta. Ugyanúgy m e­
sélte el a fekete macska zsákbavarrását, ahogy az
anyám. De ő továbbmondta. Arról beszélt, hogy
mi történik akkor, amikor a macska megdöglik.
Az izgalomtól a férfiaknak hugyozni kell, mire
agyonverik a macskát. Az apák ekkor kimennek
a ház elé hugyozni.

114
 „Az izgalomtól megtelt a húgyhólyagjuk.
A feszültségtől felállt nekik” m ondta Ottó.
„Mi áll fel?” kérdem.
„Hát vajon mi? A faszuk. Neked nem szo­
kott?”, mondja gúnyosan Ottó. „M indjárt az ajtó
előtt megállnak, ilyenkor nem lépnek még csak
oldalra se. Annyi idejük sincs. Örülnek, ha idő­
ben elő tudják venni. Szakaszosan hugyoznak
ilyenkor a görcs miatt, mint a csődörök. Élvezik
a megkönnyebbülést. Hallgatják saját hugyozá-
sukat. A kezükben lévő szerszámukat lóbálják,
hogy lássák a többiek is, akik m ár szállingóznak
haza, hogy nekik milyen nagy van. Meg hogy
mindenki lássa, ők bezzeg nem szoktak álm od­
ni, mint az asszonyok. Ök csak azt hiszik el, amit
meg lehet fogni.
„Ehunne, Gizi, ezt fogd meg!”
„Ez az igazság, ezt kézbe lehet venni”, mondják
az elmenők közül a kikapósabb természetűeknek.
A Gizi meg nevet, mélyről jövő nevetéssel.
„Na, de sógor, csak nem azzal a gilisztával di­
csekedik”, mondja válaszképpen. „A múltkor is
egy ilyet találtam a hombárba. Hát nem bele­
esett a lisztbe a kukac. Csak nem a magáé vót?”,
kérdezi, és a végén m ár fel is nevet, csiklandozó
hangon, ahogy a kancák szokták.
Az asszonyok után kilépő férfiak a szoknyák
alá nyúlkálnak hátulról.
„Kapd el a pináját”, biztatják egymást.
Az asszonyok ilyenkor nagyot ugranak, és
nem tudják befejezni a csúfolódást. Közben a ro­

115
konság, a szomszédság lassan hazaszállingózik.
Az apa megrázza a faszát, húzogatja rajta a m u­
tató- és bütyökujját, amelyekből hurkot képzett.
Kirázza az utolsó cseppet is. Ezzel vége a szertar­
tásnak. Visszateszi a nadrágba, krákog, szívja az
orrát, és nagyot köp a húgytócsába. És amikor
m ár mindenki elment, befordul a házba.
„így szokták elűzni az álmokat”, mondta
Ottó.
A zsákba varrt döglött macskának egész éjsza­
ka az ágy alatt kell maradni. Fölötte kell aludjon
az, akiből kiűzték az álmot. Hajnalban az apa be­
nyúl az ágy alá a kihűlt, megmerevedett kis ba­
tyuért. Kiviszi és az ereszcsorgóban elássa. Tesz
rá valamit nehezéknek. Egy nagy követ vagy egy
féltéglát, hogy a kutyák ne kaparják ki, ha megér­
zik a dögszagot. Mert folyvást éhesek szerencsét­
lenek. A parasztok azért nem adnak nekik eleget,
hogy mérgesebbek legyenek. Amikor már büdös
a dög, el lehet venni felőle a nehezéket.
Akiből ki akarják űzni az álmot, attól másnap
nem kérdezik meg, hogy hallott-e valamit álmá­
ban. Csak annyit m ondanak neki, hogy valami
büdös van az ereszcsorgóban. Nézze meg, mi
lehet az. Aztán a gyerek többet nem beszél az ál­
mairól. De nem is álmodik többé. Az ilyen gye­
rekek tekintete néha minden ok nélkül sötétül
el. A kezük egyszer csak megrándul. Ha macskát
látnak, egyet rúgnak bele.
„Vajon nem ezt csinálták velünk is?”, kérdem
Ottót.

116
 „Ml nem vagyunk parasztok”, mondja anyám.
„Nektek szabad álmodni. Nekem mindig m ond­
játok el, mit álmodtatok. Az álmokból lehet ol­
vasni”, mondja.
Hallgatjuk. A nővérem a csuhébabáját eteti
cukrozott kukoricával. Az öcsém puliszkát kap
szilvalekvárral. Anyám rakja a kiskanállal a szá­
jába. Én a csutkakatonákkal játszom a platt előtt.
A fásládából szedem ki és két-háromfelé töröm
őket. Ezek a közkatonák. A tiszteket hosszabbra
hagyom, mert nekik illik nagyobbnak lenni.
Kengyel nagyapámat képzelem m inden tiszt­
be. Csákó van a fején, a kezén fehér glaszékesz-
tyű, az oldalán kard. Mindegyiknek kicsi hitler-
bajsza van, ahogy a nagyapámnak. Ollóval vágja,
kockaformára igazítja borotválkozás után m in­
dig, hogy elvágólagos legyen. A katonák így hív­
ják az egyenest. A kisollót csak erre a célra tartja
a borotválkozó dobozában, amelyet a fogságban
készített magának. Tőle tanultam a katonásdit.
A közlegények rajvonalba sorakoznak fel, ahogy
nagyapám mutatta. Négy raj egy szakasz. Ami­
kor apám bejön, megkérdi, hogy mit játszok.
„Katonásdit”, mondom.
„És ezek itt kik?”, kérdi.
„Egy szakasz, hadnagy úrnak jelentem”, m on­
dom. Közben felpattanok és vigyázzba vágom
magam, ahogy nagyapám mutatta.
„Mell ki, has be, áll felvetve, a kéz a testvonal
mellé lefeszítve a nadrágvarrás középvonalára
simul. Értve vagyok?” mondja.

117
 Nekem mackónadrágom van, annak csak be­
lül van varrása, de képzelek kívülre is. A fejemet
büszkén vetem fel.
„Vigyázz! Pihenj!”, vezényel nagyapám. „És
most jelentsen, honvéd bajtárs!”, mondja. „Hogy
sorakozott maga fel? Mi ez az ökörhúgyozás?
Strici maga?”, ordítja magából kikelve.
„A harmadik határvadász ezred második
szakasza, jelentem alássan, törzsszászlós úr!”,
és összecsapom a bokámat, amikor befejezem
a mondandómat. Ezzel jelzem, hogy várom a kö­
vetkező parancsot.
„Horthy Miklós katonája vagyok én, legszebb
katonája...”, énekli, magához ölel és megcsókol.
Apám nem szól. Magában morog.
„A nagyapád hülyesége”, mondja.

N e m szabad inni a gémeskutak vizéből, m ond­

ják. Sanyi bátyám, a kisbíró többször is kidobol­
ta. De az öregek nem hiszik el. Ők továbbra is
isszák. Pedig tényleg közel vannak a kutak a trá­
gyadombokhoz. Tavasszal az udvaron minden
latyakos lesz meg penészes. A kút legfelső gyű­
rűjében áll a víz. A békák is belemásznak ilyen­
kor. Szinte csak bele kell hajolni, hogy merítsen
az ember belőle. Ilyenkor kútostor se kell. Pedig
a nyári kánikula idején több méter mélyen van
a víz. Tilos belenéznünk, m ert egy nagy béka la­
kik benne, ránk les.

118
 „Ha a kút vize fölé hajolunk, a béka kidobja
a lasszóját és beránt”, mondja anyám.
Minél nagyobbak leszünk, annál hitetleneb-
bül hallgatjuk. Félünk a kút közelébe menni. Fé­
lünk a békától. De izgat is bennünket.
A kutakat minden nyáron ki kell tisztíttatni,
m ert a futóhomok eltömíti a vízeret. Kotrás után
nálunk is nagy kupac homok van a kút mellett.
A kutas létrán megy le. Nagyon veszélyes m un­
ka. A homokkal játszunk egész nyáron. Mesze­
léskor anyám ebből szór a vödörbe és jól elke­
veri. Anyám rávesz bennünket, hogy szitáljuk át
a homokot. Évekkel korábban belepottyantotta
a jegygyűrűjét. Azóta szeretné megtalálni.
„Akkor talán elmúlna a rontás”, mondja.
„Milyen rontás?”, kérdem.
„Hát amék rajtunk van”, mondja.
Ilyenkor kihozzuk a rostát, ha anyám nem lát­
ja, a szitát is. És a nővéremmel átszitáljuk. A sze­
neslapáttal dobom a rostára a finom homokot,
ő meg fakanállal kavarja, míg áthullnak az apró
homokszemcsék. De a gyűrűt sose találjuk.
Anyánk nem mondja meg, mikor történt, hiába
faggatja a nővérem.
„Pedig nem is a gyűrűsujjamon hordtam,
m ert nagy volt”, mondja anyám.
A nővérem nem hiszi el. Azt se hiszi el, hogy
tényleg bele akar ugrani a kútba éjszakánként.
„Szerintem ez nem igaz”, súgja. „Nem is volt
neki gyűrűje.”

119
 „Anyánk hazudik?” kérdem tőle.
„Szokott”, sziszegi.

A nővérem nem hisz anyámnak.

„Biztosan beledobta a kútba”, azt mondja.
Vagy bele akart ugrani, és amikor apámmal du­
lakodtak, anyám kapaszkodott a kútostorba és
akkor sodorta le az ujjáról.
Ezen összeveszünk. Én nem hiszem el. A nő­
vérem undok béka. Azt is szokta mondani, hogy
anyám az egészet csak kitalálta. Vagy apánk
dobta bele mérgében. Mert minden férfi ilyen.
A nővérem embert mond, m ert mi a férfiakat
hívjuk így. De apám nem tenne ilyet. A nővérem
csak gyűlöletből mondja.
Aztán anyámnak lett másik gyűrűje, bár sose
mondta, honnan. De én tudom, hogy Kengyel
nagyapám adta neki. Egyszer elszólta magát.
Egyébként is férfigyűrű. Anyám csak ritkán veszi
fel, m ert nagy neki. Ha utazunk valahová, akkor.
Hogy lássák, ő asszony. Nem valami rosszéletű.
A férfiak akkor nem molesztálják. így szokta
mondani. Nem tudom, mi az a molesztálás.
„Nehogy azt higgyék má, hogy valami rossz-
életű vagyok. Hogy csak pulyám van, uram meg
nincsen.”
A gyűrűt m inden évben keressük kotrás után.
Apám hallgat ilyenkor. A homokot lelkesen szi­
táljuk. Nem vagyok ügyes, m ert összekeverem,
amit már átszitáltam a szitálatlannal. A nővé-

120
rém inkább csak nézi. Hamar elunja. Nekem is
elmegy a kedvem és lyukakat fúrok a finom ho­
mokba. Várfalakat, tornyokat és alagutakat kép­
zelek bele. Ekkor m ár csak a vak szerencsében
bízom. Hátha véletlenül rábukkanok a gyűrűre,
és megkapom az ígért ajándékot. Én vízipuskát
szeretnék, a nővérem meg pöttyös szoknyát. De
most inkább m indketten filctollra vágyunk.
„Egyforma az m ind”, mondja apám. „Pénz­
csalás.”
„Ennek gyönyörű színe van”, rimánkodunk.
„Már mindenkinek van rajtunk kívül.”
„Biztos a céllövöldében is lesz”, mondja.
„Majd lövök nektek a vásárban.”
A vándorárusoktól lehet venni. Vasat kell vin­
ni vagy pénzt. Ha kifogy belőlük a szín, kölnit
kell tölteni bele és akkor megint fog a toll.
„Becsapás”, morog apám.
„Nem az”, mondja a nővérem. „Láttam az
osztályban, akiknek m ár vettek a szülei. De ne­
künk sose vesznek semmit.” Sajnáljuk m agun­
kat. Szipogunk, sírdogálunk. A hom ok m ár nem
is érdekel.
„Ne csináljuk, ne szitáljuk tovább. Úgyse vesz­
nek soha semmit”, mondja a nővérem.
„Akkor nem is fogunk semmit se kapni”,
m ondom neki, m ert azt szeretném, ha folytat­
nánk a keresést. Szeretek a homokkal játszani.
Meg unatkozom is. Ha abbahagyja a nővérem,
én akkor is folytatom.
„Nézd, milyen finom ez a homok”, mondom

121
a nővéremnek, hogy kedvet csináljak. „Honnan
van a kútban ilyen finom homok? Hogy kerül
vajon ide?”, kérdem.
A nővérem nem tudja. Nem is érdekli.
„Itt folyó folyt régen”, mondja apám. „Azért
szikes ez a föld, m ert a falu és a cigánysor kö­
zött itt volt egy holtág.” Apám hóttágnak m ond­
ja. „A falut körülfolyta a folyó, a templom volt
a sziget legmagasabb pontján. Azért települtek
ide, m ert védve voltak a törököktől. Később el­
terelték a folyót, hogy még több szántóföld le­
gyen”, mondja.
„Itt mocsár volt, még nem is olyan régen pos-
vány. Azért mondják ezt Bivalyosnak, Bivalyfür­
dőnek, mert itt fürödették a bivalyokat a sárban.
Azok szeretik a sarat, dagonyáztak benne. Meg
a konda járt ide. A cigányok ezen túl kaptak he­
lyet a falu bírájától. Amikor a tanács úgy dön­
tött, hogy itt telkeket nyitnak, akkorra már el­
tűnt a pocsolya, m ert a kommunizmus le akarta
győzni a mocsarat is.
„Oszt mégis őt győzte le a mocsár”, mondja
anyám.
„A kommunizmus legyőzhetetlen. Az egyet­
len igazságos társadalom”, mondja apám. „Már
hamarosan senkinek se kell dolgozni, m ert a gé­
pek mindent elvégeznek helyettünk.”
„Oszt te ezt el is hiszed?”, gúnyolódik anyám.
„Már hogy a nehezét”, pontosítja apám.
„Akkor már itt van az a kommunizmus. Már
akiknek nem kell dolgozni. Na, azoknak biztos

122
itt van. De akinek dolgozni kell, annak sose nem
lesz itt”, mondja. És itt meg is fenekük a vita.
Apámat nem veszik be a pártba, m ert össze­
veszett a pártemberekkel. Gusztival, akivel pedig
együtt gyerekeskedtek, ahogy mondani szokta.
„A föld alatt a régi folyómedrekben tovább
folyik a víz. Az hordja a homokot be a kútba, az
áramlás”, mondja apám, de nem tudja befejezni.
„Meg a güzü”, incselkedik anyám.
„A föld alatt nagy folyók vannak”, mondja
apám, „amelyek házakat nyelnek el és sodornak
magukkal.”
„Ne fesd az ördögöt a falra, mondja. Ez a fiú
m ár úgy be van szarva, hogy alig tud elaludni.
A hülye boszorkánymesék egy zabszemet se le­
hetne a seggibe dugni. Ha nem tudsz jobbat, in­
kább hallgass.”

É g v e hagyja anyám a kislámpát, hogy ne fél­

jek. Kacsaformája van. Az égő foglalata a kacsa
fejéből nő ki. M ostanában nem tudok elaludni.
Az izzón drótvázra varrt szöveternyő van. Ró­
zsaszín az ernyő, a kacsa pedig szivárványos. Éj­
szaka a lámpa mellette rajzolok. Már mindenki
alszik.
„A lámpánál rajzolhatsz”, mondja. Szeretek
éjszaka ébren lenni. De anyám nem hagyja.
A tűzre nem tehetek, pedig a szoba hamar kihűl.
Ég a kacsás lámpa az asztalon, én meg rajzolok.
Megpróbálom lerajzolni a lámpát. Hatszínű szí­

123
nes ceruzám van. Nagyon kell vigyázni rá, mert
nem kapok újat. A tűzhöz nem szabad hozzá­
nyúlnom. Nem tehetek rá. Hamar kihűlt a platt.
Fázni kezdek. Lerajzolom magunkat. Apámat
messzebb és kicsiben. Nincs itthon. A nővé­
rem áll anyám mellett egyik oldalon. Én vagyok
a legkisebb. Anyám hatalmas, nagy pocakja van,
m ert még várja az öcsénket. A fák zöldek, a kis­
kertben m ár kibújtak a tulipánok. Kinn ülünk
a ház előtt a lócán. Akkoriban néha kiültünk,
m ert anyánknak fájt a lába. Kevesebbet m en­
tünk.
Amikor anyánk az öcsémet várta, a nővérem
sose jött velünk. Ha valahová mentünk, nem
velünk együtt indult. Vagy előttünk ment, vagy
mögöttünk. Úgy tett, m intha nem tartozna hoz­
zánk. Ha megyünk fel nagyapámhoz, ő átmegy
a túloldali járdára. Messziről tart szemmel ben­
nünket. Anyám kérdezi tőle, miért csinálja ezt.
„Most mindenki látja, hogy mit csináltatok”,
mondja.
„Mit csináltunk?”, kérdi anyám.
A nővérem nem m ond semmit, csak anyám
hasa felé bök.
„Pulyát”, mondja.
Apám nevet, de nem szól.
Anyám elpirul. Nem válaszol. A nővérem
durcás.
„Olyan, mint a baszott róka”, mondja Máli.
Mostanában mindig ilyen. Ezt nem tudom
lerajzolni.

124
 A nővérem összeszorítja a száját, nem vála­
szol.
„Úgy áll a szád, m int a tyúk seggi”, csúfolja
Máli. A nővérem szája legörbül.
„Ne görbítsd m ár a szádat, csinálok én neked
inkább egy görbét”, mondja Máli és röhög. Ezt
a szófordulatot nagyon szereti. A görbe a szart
jelenti.
„Mert ami kijön az emberből, az sose egye­
nes”, szokták mondani. Mert semmi se tökéletes
a világon.
Egyedül szeretek lenni. De sose hagynak bé­
kén. Mi úgy mondjuk: békibe. Azért rajzolok éj­
szaka, amikor m ár mindenki alszik.

„ H o v a mensz te meg?”, kérdezi az egyik öreg­

ember.
„A folyón túlra. Segítek összegyűjteni a levá­
gott szénát”, mondom. De nem tudom, hogy
szabad-e ezzel az emberrel beszélnem. Anyám
nem m ondta meg.
„Milyen folyón túl?”, firtatja tovább az öreg.
„A Kidronon túl”, mondom.
„Kidronon? Honnan veszed te ezt?”
„Mi otthon Kidronnak hívjuk”, válaszolom.
„Itt élsz te, ebben a faluban?”
„Igen. Ide születtem”, mondom. Pedig a kór­
házban születtem. Akkor még új volt. Én vol­
tam a tizenhetedik. A tizenhetet nem lehet
osztani. A nővérem megtanított számolni. Már

125
tudok szorozni meg osztani is. Apám mondta,
hogy vannak olyan számok, amelyeket nem le­
het osztani. Nincs más osztójuk, csak egy meg
önmaguk. Azóta minden számot megpróbálok
felbontani. Azokat a számokat szeretem, ame­
lyeknek nincs osztójuk. Olyanok, m int mi eb­
ben a faluban. Kilógnak a többi közül. Mint az
öt, a hét, a tizenegy. Már ismerem őket százig.
Vagyis százegyig.
Rájöttem, hogy a szorzás az igazándiból össze­
adás. Gyorsított összeadás. Szeretem a számo­
kat. Nehezen megy az osztás, ezért folyton gya­
koriok. Megyek az utcán és m ondom magam­
ban a szorzótáblát. Számokat adok össze, hogy
ne gondolkodjak. Magamban mindig felbontom
a számokat. így nem olyan unalmas kapálni, ku­
koricát fejteni, kihordani a ganéjt. Az unalmas
m unkák sem unalmasak, ha közben fejben szá­
molok. A tizenhatot is szeretem, m ert az négy­
szer négy. Azt a legkönnyebb megjegyezni. Meg
az ötször ötöt. A tizennyolc háromszor hat vagy
kétszer kilenc. A tizenhetet azonban nem lehet
osztani. Magányos szám. Oszthatatlan.
„Az létezhetetlen. Még sosem láttalak”, m ond­
ja az öregember. Közben összehúzott szemöl­
dökkel fürkészi az arcom. Gyanakszik, hogy tán
nem mondok igazat. A pulyák mindig hazudnak,
de el is árulják magukat, m ert még nem tudnak
hazudni. Ismerős vonásokat keres rajtam, hogy
vajon kire hasonlíthatok. De látom rajta, nem
talál fogódzót.

126
r

„A kórházban születtem”, m ondom. „De

apám itt született. Itt élünk. Soha nem laktunk
másutt.”
„Láttál te m ár engem?”
„Igen”, mondom. „De a felnőttek egyformák”.
Főként az öregek. De ezt csak gondolom. Fe­
ketében vannak és ráncosak. És nincs foguk.
„Hogy érted azt, hogy egyformák?”
„Kiabálnak, hangosan veszekednek”, m on­
dom.
„Kinek is vagy a fia?”, tudakolja a másik.
M ondom az apám nevét, de az nem m ond ne­
kik semmit.
„Ki a nagyapád?”, kérdik.
„A sánta Bobonka”, m ondom, m ert így isme­
rik.
„Tudom már. Akkor tudom már, ki az apád”,
mondja az egyik öregember.
„Améket a zsidó csinált, az a Bobonka?” kér­
di a másik.
„Az a pletyka járta. Asszonybeszéd...”, m ond­
ja és a kezével legyint.
„Mék Bobonkák ezek?”, kérdi.
„A baglyos Bobonkák”, mondja. Mert a Bo-
bonkákat Baglyosnak hívták. Ez volt a csúfne­
vük. De már senki se tudja, miért.
„Apádat a zsidó csinálta egy csupor hártyát -
lan paszulyért...”, mondja és röhög.
„Mi az a hártyátlan paszuly?”, kérdem.
„Majd megtudod, ha nagy leszel”, mondja és
röhögnek.

127
 „Most nem tudhatom meg?”
„Még korai lenne.”
„Miért lenne korai?”
„Nem kérdezel te túl sokat?”
„Úgy tetszik gondolni?” mondom.
„Szemtelenkedsz?”
„Én?” kérdem. Már lendül a keze, hogy nya­
kon vágjon. De szaladni kezdek a folyó felé,
amelyet mi Kidronnak hívunk.

A n y á m az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt.

Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki ne­
kem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy
ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak.
Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy
elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk
a rosszra, ami m ár elmúlt. Anyám elbeszélései
közt van, ami megtörtént és van, ami nem.
„Kicsi voltál. Nagyon kellett, hogy legyen ka­
csánk, a toll miatt is. Meg egyébként is. Akko­
riban a kacsatojást is megettük, m ert nem volt
más. Az elhullajtott tollakat felszedtem a sárból
és megmostam, hogy legyen dunnánk.”
Ezekre a történetekre azért emlékszem, mert
már többször elmesélte. Azóta emlékszem a ka­
csák történetére. A tizenegy kacsa történetére
anyám emlékszik. Én arra emlékszem csak, am i­
re ő emlékszik. M inden emlékemből hiányzik
valami, ha nem anyám mondja el. Mert ezeket
az emlékeimet anyám találta ki. De minden em ­

128
lékemből hiányzik az anyám. Valójában tizenkét
kacsa volt, de anyám története a tizenegyről szól,
nem a tizenkettedikről. A tizenegy csak magával
osztható. Önmagával meg eggyel.
Anyám lesöpri a paszulyhéjat a szoknyájáról
és mesél tovább.
„A tizenkét kiskacsa hápogott a papírdoboz­
ban”, anyám így szokta mesélni.
Reggel hozta meg. Tegnap kimostam az itatót,
amelyet tavaly a vásáron vett anyám. Még telje­
sen új, nem is használtuk. A múlt évben a görény
m inden kacsát megölt az ólban. Reggelre meg­
fojtotta őket. A nyakukon volt egy kis seb. Ott
szívta ki a vérüket. Anyám nagyon sírt. A torku­
kat rágta át és kiszívta a vérük. Ahhoz m ár na­
gyok voltak, hogy elcipelje őket. A görény nem
eszi meg a húst, csak kiszívja a vért.
„Inkább enne meg egyet-kettőt”, mondja
anyám. „Lepocsékolja az összest. A rák egye ki
a bélit”, mondja és sír.
Anyám hozta az ásót és elásta a kert végében
a dögöket.
„Majd szólok a cigányoknak. De a görény m i­
att azoknak se kell”, mondja. A földkupac tetejét
megveregeti, aztán köp egyet rá. Ősszel hiány­
zott a kacsahús.
Az itatót tegnap lemosta és kitette az udvarra,
hogy a nap süsse. A napfény mindent megtisztít.
Öt lyuk van rajta körben, ahol ihatnak belőle.
Meg egy a tetején egy, ahol vizet töltünk bele.
„Hadd szívja meg jól a nap őket, nehogy rájuk

129
jöjjön a rossznyavalya”, mondja anyám. Gyökér­
kefével kisúrolta, ahogy csak tudta.
Anyám ujjai céklavörösek és vastagok. A kör­
mei repedezettek. Anyám ma kora hajnalban
kelt. Mire felébredtem, m indent előkészített
már. Ott volt az itató a napon, fenékkel felfor­
dítva, hogy jól kicsepegjen. A tyúkostól elhozta
a kacsákat, már a múlt héten megbeszélte, hogy
rendeljen tizenkét kacsát neki.
„Tizenkettő egy tucat. Régen tucatban szá­
moltak m indent”, mondta apám. Anyám a do­
bozt feltette a biciklisaroglyára, a tyúkos segített
odakötni.
Az egyik Garda a tyúkos. Nála rakják le a kel­
tetőből hozott naposcsibéket. Fel kell iratkozni,
ki hányat szeretne. Fizetni kell érte. A csirkét
meg a kacsát régen kikeltette a kotlós. De a libát
nem. De újabban m indent venni kell. A kotlós-
nak pucér lesz a hasa, hogy a bőre érjen a tojás­
hoz. A toll felfogná a meleget. A kotlósok ilyen­
kor a forróságtól megbolondulnak. Vakmerően
védik a fészket. Csapkodnak és csípnek. Amíg
hideg van, bent tartjuk a házban őket. Egy nagy
rostával vannak letakarva.
A kiskacsákat szeretném megsimogatni. Kis
pihecsomók. Egy négyzet alakú kartondoboz­
ban vannak, amelynek az oldalán egyforintos
nagyságú lyukak vannak. A barna hullámpapír­
ból nem minden korong esett ki a gyárban. Ha
megnyomom az ujjam hegyével, ki tudom szed­
ni őket. Ezzel játszom, hogy kiszedem mind. Azt

130
képzelem, hogy pénz. Gyűjtöm a pénzt. Anyám­
nak akarom adni, hogy ne legyen szomorú.
„Ne piszkáld a kacsát”, ripakodik rám.
„Nem piszkálom, mindig odébb mennek.
Csak a pénzt szedem ki”, mondom.
A barna doboz jól össze van rakva. A tetejét
nehéz levenni róla. Csak a felnőttek tudják. Az
ujjamat bedugom a lyukon, ilyenkor a kacsák
odébb totyognak. Ha elég sokáig várok, a bát­
rabbak odamerészkednek és rágni kezdik az ujj­
hegyemet. Puha a csőrük, körben kicsi pereme
van. Recés.
„Mondtam, hogy ne piszkáljad”, ismétli meg
anyám mérgesen. Valami miatt mérges. Nem
csináltam semmit, mégis mérges. Talán drágább
volt a kacsa, mint ahogy előre megbeszélték.
Vagy becsapták. Mindig becsapják. Hiába m ond­
ja utána, csak kinevetik. Talán azért mérges,
mert beteg kacsát tettek közé, szopornyikásat,
amelyik már meg is döglött, mire hazaért. Vagy
kevesebbet kapott, m int amennyit kifizettettek
vele. Vagy rosszul adott neki vissza a tyúkos.
A férfiaknak mindig igazuk van, az asszonyo­
kat leordítják. Anyám meg egyébként is bekerült.
„Te bekerült vagy, te hallgass!”, letorkollják.
„Költsék patikára”, szokta anyám otthon m on­
dani.

„ N e k e d itt hallgass a neved”, mondja Máli is

mindig.

131
 „Neked hallgass a neved a családban.” Anyám
otthon szokott sírni. Apámnak panaszkodik.
„Te miért nem szólsz? Mért hagyod, hogy így
beszéljenek velem?”, mondja és közben sír.
Apám meg csak hallgat. Vagy védekezik.
„Most mit csináljak? Mindig veszekedjek?
Szard le, ha mondja”, de az arca keserű.
Most is becsapták anyámat. Kiszámolta reggel
a pénzét, meg elvitt még néhány forintot, hogy
jövet a boltban vegyen egy tejfölt. De a tyúkos
néhány forinttal többet kért, mint amikor fel­
iratkozott. Csak épp annyival kért többet, hogy
ne jusson tejfölre. Pedig nagyon kellett volna
a levesbe. Anyám mérges, m ert tudja, hogy nem
igaz, amit a tyúkos mond. A tehetetlen dühtől
otthon csapkod. Talán valakinek rosszul adott
vissza, és most anyámtól vette el a különbözetet.
„Nem akar ráfizetni, ezt meg lehet érteni”,
mondja apám este.
Ezen összevesznek, hogy miért kellene meg­
érteni. Mert aki csal, az csal, mondja anyám.
Apám kijön a sodrából és azt mondja, hogy ak­
kor majd ő holnap elmegy a tyúkoshoz és leveri
rajta.
„Ne csináld a bajt”, mondja anyám, de fáj ne­
ki, hogy becsapták. Pedig m indenütt be szokták
csapni: a boltban is, a táposnál is, a tanácson,
a tejcsarnokban. M indenütt.
Apámat is be szokták csapni és ő sem tud vé­
dekezni, amikor azt mondják, hogy nem tizen­
egy, hanem tizenkét forint harm inc fillér a táp.

132
 „De hisz a múlt héten is tizenegy vót”, m ond­
ja.
„Az akkor vót”, válaszol rá gőgösen a tápos,
a tyúkos, a tejes vagy az irodisták.
„De akkor most mitől lett drágább?”, próbál­
kozik apám, hogy megspórolja az egy forint har­
minc fillért, amit anyám számon fog rajta kérni.
„Mert veled meg lehet csinálni”, szokta m on­
dani otthon anyám.
Apám ilyenkor nem válaszol. Tudja, hogy
anyámnak igaza van. Ahogy azt is tudja, hogy
legközelebb is be fogják csapni.
„Az isten vérvörös faszát”, mondja végül. Ezt
akkor mondja, amikor tehetetlen. Ha csak dü­
hös, akkor nem mondja. Akkor üt. Anyám mást
szokott mondani:
„Az isten rogyassza rájuk az eget.” Anyám
ilyenkor csapkod. Kézzel vagy fakanállal. Ami
a keze ügyében van. Felmosóronggyal. Csak rit­
kán simogat meg. Ha jó kedve van.

„ N e piszkáld a kacsát”, mondja anyám.

Pedig nem piszkálom, csak a puha, sárga pi-
hécskéket szeretem megsimogatni.
Szeretem a kiskacsákat. Teljesen friss még
a pihéjük. Nincs toll a testükön. Szöszös sárga
színük van. És olyan puha, mint a plüss. Nekem
egy macim van. Valakitől kaptam. Majd biztosan
vissza kell adnom. A macim hasán kicsit kiko­
pott a plüss. Szalmával van megtömve. A plüss

133
tapintása hasonlít a vakond szőrének tapintásá­
hoz. Onnan tudom, hogy egyszer találtam egy
vakondot a kiskertben. A feketebársony bundá­
ján lefutott a vízcsepp. Nem szívta be. Nem lett
vizes. Anélkül futott le, hogy nyomot hagyott
volna rajta. Döglött volt már. Elástam, mert
a vakondnak a föld alatt a helye.
Közben a papírkorongokat m ind kipiszkál­
tam a helyükről. A lyukakon keresztül lestem
a kacsákat. Megszámoltam őket. A doboz belül
négy részre volt osztva. Mindegyik rekeszben
három-három kacsa futkosott.
„Azért, hogy erősebb legyen a doboz”, m ond­
ja a nővérem. „Egyébként összenyomódna a kö­
zepe, és kipurcanna, amit szállítanak bennük.”
A rekeszekben spárgaszerű, hosszú faforgács
van. Gyapotnak mondják. Abban téblábolnak,
esetlenkednek. Néha valamelyik nekilát, hogy
átrágja magát a gyapotszálak közt. Egy másik
nekiiramodik, futni akar, de belegabalyodik
a forgácsba és elhasal. M intha semmi sem tör­
tént volna, feltápászkodik és rohan tovább. A na­
gyobb kacsák, ha legyet látnak, hanyatt-homlok
futnak utána. Megpróbálják elkapni. Méhek
után is kapkodnak.
Egy kiskacsánk így kapott el egy röptében egy
méhet. Rögvest ledobta magát a földre. Látni
lehetett, ahogy megdagad a nyaka. Kicsit még
rángatózott a lába. Aztán kifeszült és megme­
revedett. Gyorsan döglött meg. A lábánál fogva
vittem ki, lelógott a feje. A begye tele volt kásá­

134
val. A trágyadombba temettem. Anyám m ond­
ta, hogy oda temessem.
„Ne nyúlj a kacsákhoz, viszek moslékot a hí­
zónak. Mindjárt itt vagyok”, mondta. A veder
mindig a konyha sarkában áll, a bejárati ajtó
mellett. Oda gyűjtjük a moslékot. Mindig bü­
dös. A szélén rétegesen letapadt a zsír. A zápto­
jást is oda dobja anyám. A macska próbál néha
kihalászni belőle valamit, amikor beszökik az
udvarról.
„Kácc, az anyád”, szólunk rá ilyenkor. Ak­
kor is mérges hangon, ha senki se mérges. Mert
csak akkor ért a szóból. Anyám kiviszi a vedret.
A nyári konyhában két serpenyő kását dob bele,
ha nagyon híg a moslék. A hízók m ár ismerik
a veder zörgését. Visítanak és az orrukkal töfkö-
dik az ólajtót. Várják anyámat.

A kacsákat nagyon szeretem. Mi gacsinak

mondjuk. Van egy gumikacsám. M inden gumi­
játék alján síp van. Ha összenyomom, az sípol.
Kimegy belőle a levegő és behorpad. Ha a sípra
teszem az ujjbegyem, akkor nem rugódik ki. Ha
elveszem az ujjam, visszaugrik az eredeti formá­
jára. Amikor sípol, azt képzelhetem, hogy hápog.
Pedig nem hápog, hanem sípol. A gumikacsám
akkor sípol, amikor akarom. Ott marad, ahová
teszem. De nem pihés, hanem csupasz. A színe
sárga. A csőre narancssárgára van festve. A sze­
mét jelző fekete pont m ár félig lekopott. Nem lát

135
rendesen. Mindig elmondom neki, hogy mit kel­
lene látnia. Megígértem neki, ha kapok fekete fil­
cet, ha majd lő a céllövöldében apám, visszafes­
tem neki a szemét teljesen. Hogy újra jól lásson.
De az igazi kacsák folyton mozognak. Nem
úgy, mint a gumikacsa. A gyorsabbakat alig tu ­
dom megfogni. Amikor anyám kimegy a mos­
lékkal, kiveszem az első kacsát. Szeretem a ka­
csákat. Mindegyiket nagyon szeretem. A gum i­
kacsám velem alszik az ágyban. Két markomba
fogom és az arcomhoz emelem. A pihéje megsi­
mítja a bőröm.
Jóleső érzés. Csiklandoz. Mosolygok. M ind­
egyik kapálódzik a lábával. A kis combocska
erőtlenül rugdos. Sípoló hangot ad, amely még
nem hasonlít a hápogásra. Leteszem a doboz
mellé a kátránypapírra.
A döngölt földet a konyha közepén fekete
kátránypapír borítja. Olyan szurkosvászon, amit
az építkezéseken szigetelésre használnak. M in­
denkinél ilyen van a konyhában. Az egyik olda­
la rücskös, a másik sima. Át van itatva a papír
szurokkal. Állja a vizet és óvja a mázolt földet.
A papírdoboz a szoba közepén, a kátránypapí­
ron van. A második kacsát is mellé helyezem.
Majd a következőt is. Szép sorban egymás
mellé. A harmadikat. A negyediket. És így to­
vább. Mindet az arcomhoz emelem. Meleg le­
helet csap a bőrömhöz. Sípolnak, kapálódznak.
A gumikacsám sose kapálódzik. De azért ezeket
is szeretem. Öt. Hat. Hét. Szépen m utatnak egy­

136
más mellett. Nyolc. Kilenc. Fekszenek sorban. Jó
kacsák. Tíz. Szót fogadnak. Tizenegy. Már csak
egy van. Ez a leggyorsabb. Rohan a kezem elől.
Már majdnem elfogom, amikor beszalad az ágy
alá. A tizenkettedik elbújt. Tizenegy kacsa fek­
szik rendben egymás mellett. Ekkor ér vissza
anyám.
„Jól van”, mondom.
Anyám is mindig ezt mondja.
„Szép csendben ülj meg. Ne szaladgálj. Ülj
a seggeden, hallod! Legyél csendben. Jól van, jó
fiú voltál”, szokta mondani. Amíg neki dolgoz­
ni kell, én csendben ülök. Azt szereti, ha nincs
velem baj. Ha szófogadó vagyok. Most a kacsák
is szépen fekszenek egymás mellett. Nincs velük
baj.
„Jól van”, m ondom. Anyám belép a veder­
rel. Már üresen lóbálja. A háromsarkos ken­
dője menyecskésen hátrakötve. Szép az anyám.
Most jókedvű. M indig jobb kedve lesz, ha ad
enni az állatoknak. Hosszan nézi, amíg esznek.
A malacok tolakszanak, egymást elnyomják
a vályútól. Anyám mosolyog, lehajol és megva­
karja a fülüket.
„Egyetek csak”, mondja. És a malacok szót
fogadnak neki, m intha értenék. Szófogadók.
Visítanak, habzsolnak. Anyám tudja, hogy kará­
csony előtt le fogjuk őket vágni. A süldők akkor­
ra m ár jó súlyban lesznek.
„Ne legyél szófogadatlan”, mondja nekem.
„Fogadjátok meg a szót”, mondja a nővéremnek

137
is. Ha eszem, annak mindig örül. Utána egy ki­
csit jobb kedve van.
A tizenkettedik kacsa meglapult az ágy alatt.
Be kell másznom. Anyám megáll az ajtóban.
Hirtelen megmerevedik. Elejti a vödröt. Össze­
csapja a kezét. Nyöszörögve sír.
„Micsináltál?”, kiáltja.
„Moszt máj nem mozognak”, mondom. „Szó­
fogadók.”
Tizenegy sárga szöszcsomó. A tizenegy sem­
mivel sem osztható. Csak önmagával. Meg
eggyel.

A n y á m mesét mond. A nővérem félig m ár al­

szik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej
szagával. A kaka szagával. A szegénység szagá­
val. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég
az anyából. Senkinek se jut elegendő. Nem lehet
háromfelé osztani. Mert a három nem osztható
semmivel, csak magával. Meg eggyel. Könyö­
rögtünk neki, hogy mondjon mesét. Már letette
a Kicsit a gyerekágyba. Most leül az ágy szélére,
megsimogat mindkettőnket.
„Melyik mesét mondjam, a rőföt vagy a m u­
zsikát?”, kérdi. A homlokába hull a haja, az arca
elgyötört. Távolba néz, pedig nincs ott semmi.
Valahová a semmibe. Ilyenkor nem hallja, mit
m ondunk neki. És nem is lát.
„A rőföt”, mondom neki.
„De a muzsika szebb”, válaszolja gépiesen.

138
Tekintete a szoba mélyébe vész, miközben ujjai
tüskés hajamat birizgálják.
„Akkor a muzsikát”, mondom, m ert mindig
bedőlök neki.
„De a rőf hosszabb”, válaszolja, mint az előbb,
gépiesen.
„Akkor a muzsikát, csak mondja m ár valame­
lyiket”, könyörgök.
„De a rőf hosszabb”, ismétli meg egykedvűen.
„Akkor a rőföt, csak egyszer mondja már el
valaméket”, fortyanok fel. A nővérem m ár alszik.
Ő nagyobb és tudja, hogy ennek semmi értel­
me. Én csak évekkel később látom be, amikor
a fáradtságtól mese nélkül is elalszom. De most
még várom, hogy elmondja. Rimánkodok, hogy
mondja már el egyszer. Mindegy, hogy melyiket,
vagy a rőföt, amelyik hosszabb, vagy a muzsikát,
amelyik szebb. Leginkább m indkettőt szeretném
hallani. De legalább az egyiket, hogy végre meg­
tudhassam a végét.
De ilyen mese nincs. Anyám nem m ondhat­
ja el ezeket, még ha akarná se. Csak el akar fá­
rasztani. Fel akar bosszantani. Csupán elhúzta
az orrom előtt a mézesmadzagot. A reménnyel
akar becsapni, ahogy máskor is. Csak meg akar
nyugtatni, m ert többre nem futja az erejéből.
M int amikor elmondja mindig ugyanazt a ta­
lálós kérdést, amelyre régóta tudom a választ.
„Elől megy az ice-fke, szórólapát a seggibe.
Mi az?”
„A hal”, vágom rá tüstént. És nevetünk.

139
A tizenegy kacsára nem emlékszem. Anyám
elmondja újra. De én csak arra emlékszem, amit
elmesél nekem. Én csak a csirkékre emlékszem.
Amikor anyám kiscsirkéket vett. A nővéremmel
játszottunk velük. A csirkék szabadon futkostak
a konyhában, ahol fűtöttünk még a csípős hideg
miatt. Rohangáltak a ház földjén. Anyám bent
a házban kiengedi őket a dobozból. A szurkos­
vászonra szórja le nekik az ételt. Finomra da­
rált kukoricakását áztattunk be. Azt csipegetik.
Tyúkhúrt szedünk és kalakánc levelet. A csirkék
cikáztak összevissza. Óvatosan kell lépkedni kö­
zöttük. Anyám kimegy és én sietek utána.
„Ésnyám, ésnyám”, kiáltom és szaladok utána.
Az ünneplő fekete-fehér lakkcipőm viselem.
Tavasz volt. Valamilyen ünnepre készültünk,
m entünk a kultúrházba. A felszabadulást ün­
nepeltük. Huszonhárom évvel ezelőtt ért véget
a háború. Akkor még csak az anyám élt meg az
apám. ó k emlékeznek rá. Kengyel nagyapám az
oroszok ellen harcolt. Aztán az oroszok elvitték,
és öt évig a Kaukázusban üdült, ahogy m onda­
ni szokta. Nagyapám mindig a háborúról meg
a fogságról mesél. Bobonka nagyapám is a há­
borúról szokott beszélni, csak ő az első háború­
ról. Ott sántult le. Az olasz fronton, Isonzónál.
Huszonhárom év nagy idő. A huszonhárom
csak magával osztható.
„Ésnyám, várjon meg”, futok ki az udvarra.
A lábamnál alászalad egy csirke. Rálépek a fe­
jére. Érzem, hogy valami van a talpam alatt. Lá­

140
tóm, hogy a csirkének kiugrott a szeme. A csirke
felpattan és imbolyogva elrohan. Vakon rohan,
nekimegy az asztal lábának. A tyúkok is futnak
egy ideig, amikor levágjuk őket.
Sírva rohanok anyám után. Tavasz szaga van.
A föld szaga és a víz szaga keveredik a penészes
udvar émelyítő szagával. Kétségbe vagyok esve.
Látom a szurkos vásznon guruló szemgolyót. Kis
golyócska. Sírok. Nem tud megnyugtatni anyám.
Ülök a penészes udvar földjén. Átázik a fenekem
alatt a ruhám. Állandóan a csirke szemét látom.
Apám jut eszembe, aki a húslevesből kihalássza
a csirkefejet. A koponyából hangos szürcsögés-
sel szippantja ki a szemet. Rátapasztja a száját
és hallom, ahogy kicuppan az üregéből. Anyám
néha kimegy ilyenkor hányni. A nővérem u n ­
dorodva félrenéz. Apám ezután késsel roppantja
ketté a koponyát középen és kiszippantja az agy­
velőt is. Apám szája m ohón szürcsöl.
A penészes udvaron sírok. M intha bepisiltem
volna. Anyám közben bemegy és eltünteti a csir­
két. Bedobja a budiba. Nem merek odanézni.

Juszti mamát rendszeresen meglátogatjuk. Az

anyai nagyapám anyja. A Harbulák juhászok
voltak, régen Munkács fölött laktak. Mindig
Szlatináról beszél. Kilencvenhét éves múlt épp.
A kilencvenhetet nem lehet osztani, az csak m a­
gával osztható. A faluban ő a legidősebb. A leg­
kisebb fiánál lakik, egy külön házrészben. Egy

141
ágy fér be, mellette éjjeliszekrény, egy karosláda,
benne ruhák. Oda ülünk mindig. Nem szabad
felállni.
„A térdeket összezárni, a derekat kihúzni”,
mondja nagyapám a kiképző hangján. Most
minket képez ki.
„A lányoknak különösen fontos összezárni
a térdüket”, mondja anyám. „Az a szemérem és
a jólneveltség jele. Ahogy az is, hogy csak akkor
beszélsz, ha kérdeznek. És csendben kell lenni.”
„Jól viselkedjetek”, mondja m inden látogatás
előtt anyám. „Ha valamivel kínálnak, azt kell
mondani: »Köszönjük szépen, nem kérünk«.
Megértettétek?”
„Meg”, mondjuk.
Juszti mama dereka alatt párnák vannak.
Szinte ül. A fején fekete főkötő. Ritkán kel fel.
„Kilencvenhét éves vagyok”, mondogatja.
„Eleget dolgoztam. Most már pihenhetek.” A leg­
öregebb a faluban. Még Ferenc Jóska fiatal em ­
ber volt, amikor született. Juszti mama odaállít
bennünket az ágya mellé. Fejünkre teszi a kezét
és megsimogat. Nem kedves, nem esik jól a si-
mogatása. Büdös az ágya, m ert bepisil. Érzem
az áporodott szagot. Az öregeknek öregszaguk
van. Néha megpuszil bennünket. Büdös a szája.
Száraz cserepes az ajka.
Ha jó kedvében van, hátranyúl és a feje alól
pasztillacukros zacskót húz elő. Ezt szopogatja,
mert szárad a szája. Néha savanyúcukrot vesz
elő. De inkább a pasztillát. Van fehér, sárga és

142
rózsaszín. A rózsaszín a legfinomabb. A nővé­
rem a sárgát szereti.
„Köszönjük szépen, de nem kérünk”, m ond­
juk, ahogy anyánk tanította. És közben anyánk­
ra nézünk. Elégedett. Nem ad engedélyt.
„Vegyétek csak el, mást nem tudok adni”,
mondja Juszti mama.
Anyánk nem tiltja meg. Sután átvesszük.
Azonnal be kell kapni, m ert ha eltesszük, az
utcán anyám azt mondja, hogy dobjátok el. Ha
bekapjuk, nem mondja, hogy köpjétek ki. Juszti
mama tényleg nagyon koszos. Nem megy ki bu­
dira. A bilire se szeret ráülni. Inkább maga alá
engedi.
„Jobb, ha eldobjátok”, szokta mondani anyánk.
„Még a végén elkaptok valamit.” Anyánk finnyás
és fél a kosztól. Otthon állandóan takarítottak.
Neki apánk családja is koszos. A parasztokat
nem zavarja a kosz. Anyánk szerint szeretik is.
Apánk azt szokta mondani, hogy ahol a büdös,
ott a meleg. Soha nem akar szellőztetni. Anyánk
reggel mindig sarkig tárja az ablakokat. Vacogva
kelünk ki az ágyból. A hideg föld süti a talpunkat.
Anyánk ilyenkor kedves. Reggel még jókedvű.
„Ne hasonlítsatok apátokra. Mars a lavórhoz!
Mosakodás! Gyorsan, egy-kettő! Aztán ren­
desen! Nem csak macskamosdás!”, mondja és
nevet. De Juszti mamánál mindig büdös van.
Öregszag és húgyszag.

143
Jegyszer Juszti mama vigyázott rám, mert a m e­
nyének, Annusnak aznap a tanácsirodára kellett
mennie. Akkor mesélt a Harbulákról. Leány ko­
rában két faluval odébb lakott. A dédapám hozta
ide.
„A Harbulák juhászok voltak. Bérelték a le­
gelőt. Ezért csak egy-két évig laktak egy helyen.
Mindig vándoroltak. Akkoriban itt lehetett le­
gelőt venni, m ert a birtokot a harmincas évek
végén kiárusították. Az én nagyszüleim ruténok
voltak”, mondja. „Még Szlatinán éltek. Onnan
jöttek le. Valahonnan Munkács mellől.”
„Akkor mi is ruténok vagyunk?” kérdem.
„Azok”, válaszolja.
Este anyámat is megkérdem. De ő mást mond.
„Nem, mi nem vagyunk ruténok. A Jusz­
ti mama nagyszülei voltak azok”, mondja. „Mi
magyarok vagyunk, azt kell mondani. Mert azok
is vagyunk.”
„Tetszik nekem mesélni a ruténokról?”, kér­
dem anyámat.
„Annyit tudok, amennyit hallottam. Szlati­
nán ruténok éltek meg németek. Fenn a hegyek
közt. Télen volt egy kis favágás. De a ruténok
alig kaptak munkát, inkább a németek. A lányok
Munkácsra jártak szolgálatra, a férfiaknak néha
építkezéseken adódott munka. Nyáron csak az
erdőt járták, gyűjtögettek. Ezért aztán lejöttek az
alföldre részesbe aratni. Meg kubikolni, amikor
Széchenyi gróf elindította a folyószabályozást,
így aztán idővel itt maradtak. De a magyarok

144
nem szerették a ruténokat. Juszti mama azt
mondta, hogy az anyja sose beszélt előtte ruté­
nul, hogy neki jobb legyen. Az anyját az iskolá­
ban addig piszkolták, amíg nem m ondta, hogy
ő magyar. Nem akarta megtanulni a Himnuszt.
A Miatyánkot haláláig ószlávul mondta.
»Az én Istenem nem tud magyarul«, úgy tar­
totta.
Makacs volt szépanyád. Juszti is ilyen kutya-
makacs. De a makacsok sokáig élnek, m ert nem
tudnak meghalni se. Juszti egész életében úgy
ment, mint a golyó. Mostanra fáradt el. Sose
volt beteg. Az ilyeneket le kell lőni, azt mondják.
Meg a ruténok szívósak, mint a lovaik. A hucul
lovak”, mondja anyám.

Ma egész nap vártuk a Messiást. Apám a korcs­

mában volt. Azt mondta, hogy ő inkább ott várja.
Mi csak legyünk nyugodtak. Ha jön a Messiás,
a Rámpán biztos meg fog állni. Ott mindenki
megáll.
„A Messiásnak is a kocsmában kell érdeklőd­
nie”, tette még hozzá.
De ezt már kapatosan mondta.
„Kicsit pityókás vagyok”, de alig találta meg
a kiskapu kallantyúját, hogy kimenjen rajta. Va­
lahol m ár névnapoztak.
Már tegnap is vártuk haza. Vártuk, m int a Mes­
siást. Este anyám meggyújtotta a gyertyákat.
A láng fölé hajolt és behunyta a szemét. A lyukat

145
figyeltem a kardigánja könyökén, amely be van
stoppolva. Az ünneplő fejkendőjét vette fel. Arca
elé tartja a kezét.
A gyertya lángja táncol. A falra árnyékok ve­
tülnek. A mennyezetéről lelógó villanydrót végén
bakelitfoglalat van. Ez tartja a karimát, a zomán­
cozott, alul fehér, felül fekete lámpakarimát. A vil­
lanykarima szélén legyek futkosnak körbe-körbe.
Egyre gyorsabban keringnek. Néha megállnak.
Mindig ezt figyelem, amíg a nagyok beszélgetnek.
Nem értem, hogy miről beszélnek. Apám ilyen­
kor egyre hangosabban mondja. A végén már ki­
abál. Közben pálinkával koccintanak. Nem értem
a legyeket, miért szaladnak körbe-körbe.
Apám mostanában nem jár haza. A kocsmá­
ban van. Néha éjszaka sem alszik itthon. Anyám
azt mondja, hogy elment, keresi a Messiást.
Majd hazajönnek.
„Miért keresi? Miért nem itthon várja ve­
lünk?”, kérdem anyámtól.
„Azt hiszi, lehet siettetni”, mondja.
Aztán másra tereli a beszédet.
„Segíts. Tegyük tisztába a Kicsit”, mondja.
„Ha megtalálja, akkor majd hazajön?” kér­
dem.
„Haza, hogy az Isten rogyassza rá az eget.”

„ A tijkéket nem tejetem” mondja Mesijás.

Nem szereti a csirkéket, m ert bántják egymást.
Mesijás nem szereti, ha veszekednek. De m oso­

146
lyogva elviseli, ha csúfolják. Csak mosolyog, és
nem szól semmit. Ha valakit bántanak, akkor
elszomorodik. Csendben eloldalog. Odébbáll.
Visszamegy a cigánysorra.
Azt mondja, hogy az emberek csípik-marják
egymást, ő nem érti, miért csinálják. Mesijást
senki sem bántja. Ha néha valaki rákiabál, Me­
sijás elsírja magát. Megvédik ilyenkor és az ellen
fordulnak, aki Mesijást bántja.
„Akkor tán nyaljátok ki a seggét is”, mondja
sértetten, akire rászólnak.
Mert az emberek nem viselkednek úgy, mint
az állatok. A csirkék, ha észreveszik, hogy vala­
melyik különbözik, azt kikezdik. Üldözik egyik
helyről a másikra. A tollait kitépkedik. Aztán
védtelen lesz a bőr és seb támad rajta. Akkor
azonnal csipkedni kezdik.
A pici sebet még meg lehet gyógyítani faha­
muval, de ha már nagy, akkor el kell különíteni
a többitől, amíg meg nem gyógyul. A legveszé­
lyesebb a farnál lévő sérülés.
Ha lágy részen keletkezik seb, reggelre kihúz­
ták a beleket, a szívet, a májat. Mindent. Láttam.
Sehol se volt nyoma a belsőségnek. M indent fel­
faltak. Csak az üreg maradt. Még vércseppek se
voltak. Az égvilágon semmi. Utána sokáig nem
ettem tyúkhúst.

K ánikulában sokkal kellemetlenebb az anyám

szaga. Már megint érzem, hogy milyen büdös.

147
Ilyenkor mindig büdös, és sokkal idegesebb is.
Anyám elküld a boltba. Ideges és csapkod. Nincs
itthon vatta.
„Menj el a boltba és hoz vattát”, mondja. „De
siess! Ne tátsd a szád!”
Nem árulja el, hogy miért, de tudom. Akkor
is tudtam, amikor a nővérem még nem menst­
ruált.
A véres vattákat mindig láttam a budiban. So­
káig nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Anyám kedve úgy változik, ahogy a hold.
Péntek este, amíg a csillagot várjuk, hogy fel­
keljen, megfigyeljük a holdat.
„Szent Péter hegedül benne”, azt mondják.
Nem látom. Anyám jut eszembe. A fényről
a vér.

iV Iár tudok olvasni, de még nem járok iskolába.

Kaptam egy képes bibliát az atyától. Ez az első
könyvem. Kékek a betűk, a képek is kékek ben­
ne. Jeruzsálemben vagyok, ha a képeket nézem.
Galilea térképe is benne van. Elképzelem a nyári
hőséget Jeruzsálemben. Ott sem tűzhet maga­
sabbról a nap. A juhnyáj közönyösen hallgatja
a kutyák ugatását. Elképzelem, hogy az apám
ács. Elképzelem a Genezáreti tavat. A Szentföld
történeteit képzelem el a képek segítségével.
Amit olvasok, megelevenedik a képzeletemben.
A búzaföldön megyünk keresztül. Az ösvé­
nyeken kikopott a fű. A folyón a Kövicses sekély

148
részénél kelünk át. Kánikula van. A szöcskék
lustán ugranak odébb. A folyó a fák között éles
kunkorokat leírva kanyarog. A távoli hegyek fe­
lett kékes pára dereng. Egy hóka folt volt még
kivehető messze, ahol sziklák verték vissza a nap
fényét.
„Egyszer, majd ha nagy leszek”, gondoltam,
„megnézem, mi van ott.”
De nem gondolom komolyan, hiszen apámék
sem utaztak soha. Senkiben se merült fel, hogy
lehetne másutt is élni.
„Ott sem másmilyen az élet, m int itt. Akkor
meg minek cancékolni?”, mondogatják.
A falu biztonságot ad. M indennap végigme­
gyek az egyetlen utcán. El tudom sorolni a há­
zakban lakók nevét: Udicska, Ricu, Kotvász, Tar-
ca, Tógyer, Udud.
Megyek végig az utcán és mondom magam­
ban a neveket. Ismerem a kapukat, a düledező
kóróból font, elfeketedett, szegényes tákolmá­
nyokat. Az elrozsdásodott drótfonatot, a közei­
ben lengedező pókhálókkal, amelyek őszidőn,
amikor a dér és a reggeli harmat megszáll, fehé­
ren kirajzolódnak.
Megyek végig az egyetlen utcán, amely maga
a falu. Minden ablakból les valaki. Tudom, hogy
ott vannak. Figyelnek. Minden ablaknak szeme
van. Mindegyikből kikukucskál valaki. A tor­
komban visszafojtott kiáltás. Közben hallgatom
a kutyákat. Mindegyiknek ismerem a hangját.
A korcsma felőli oldalon kell mennem. Az útnak

149
ez az oldala a Hajnalvég felé kanyarodik. Meg­
ígértem anyámnak, hogy nem megyek át a túl­
oldalra. Ott hamisabb kutyák vannak. Amikor
kevesen vannak az utcán, nem félek annyira. Én
az ismeretlentől félek jobban. Az emberektől.

A p á m nem szereti a nagyapámat, m ert hor­

thysta fasiszta. Apám szerint háborús bűnös.
„Ki tudja, hány embert ölt meg az apád”,
mondja anyámnak.
Ilyenekkel bosszantja.
„Jutási népnyúzó briganti!” De ezt csak vesze­
kedéskor mondja. Amikor részegen jön meg
a korcsmából. Ilyenkor egymás családját szidják.
Mert anyám se szereti apám családját.
„Nekem is elegem van már! Torkig vagyok az
egész hülye családoddal! Nem leszek senkinek
a lába kapcája! Hazamegyek. És viszem a pu-
lyát,” mondja anyám. Néha összepakol és ha­
zaköltözik velünk. Amíg a Kicsi nem volt meg,
elég gyakran megesett. Volt, hogy egyedül ment
el. Addig a nővérem vigyázott rám.
Amikor józan, csak gúnyolja nagyapámat.
„Apád? Az se normális. Mindig urizál. Kesz­
tyűvel fogja a villanyelét. Magázza a kutyáját.
Amikor a csontot kiönti elé, azt mondja: »Pa-
rancsolj, kérlek. Fogyaszd egészséggel.« Aztán
amikor végez, megkérdi, hogy »lzlett? Egészsé­
gedre!« Üvegkancsóban viszi ki a vizet, abból
önt a mindig fényesre sikált edényébe. Üveg-

150
kancsóból, mint az étteremben szokták”, mondja
apám.
Bádogkannából nem szabad. A kutya így van
megtisztelve. Mindig élére vasalt pantallóban jár.
Pufajkát sose venne fel. »Hordtam eleget a Kau­
kázusban^ mondja.
Hetente kétszer jár fodrászhoz. M indennap
borotválkozik. Apám emlékszik arra, amikor
a nagyapám még az apja nyáját hajtotta, mielőtt
továbbszolgáló katonának állt volna. A nagy
válság idején nem volt sehol munka. Apám még
látta gyerekként juhokat terelni. De m ár akkor
se volt ki mind a négy kereke: napszemüveget
hordott, mondja apám. Pedig nem láthatta, mert
apám a válság utolsó évében született, amikor
nagyapám már elszegődött katonának.
„Ruténok voltak ezek mind. Az apja se sze­
rette a munkát, az öreg Kengyel. A Jani. Ha nem
lett volna Juszti, a felesége, akkor biztos felkopik
az álla”, mondogatja.

A z t képzelem, hogy apám halott. Ettől meg­

nyugszom. Apám mostanában újra részegen jár
haza. Anyám csak sír. Megint veszekszenek. Le­
hunyom a szemem, befordulok a fal felé. Hallom
a kiabálást. A nővérem sírását. Csuklik. A lá­
nyok sírósak. Össze kell szorítanom a szemhé­
jam, hogy ne nyíljon ki. A falvédőt nézem ilyen­
kor, mint esténként, amikor anyámék átöltöznek
vagy lemosakszanak. Ég a villany. Nekem be kell

151
fordulnom, hogy ne lássam őket. A nővéremet
meg az anyámat. Nem nézek oda. Csak néha
lesek ki. A nővérem persze figyel, és mindig
árulkodik. Utálok vele veszekedni. Inkább nem
nézek oda. A falvédőhöz nyomom az arcom. Pe­
nészes, de legalább hideg.
Érzem a tapasztott fal hepehupáit. Éjszaka
egerek motoznak a falban. Félek tőlük. Vagy
inkább undorodom. Lapáttal szoktuk agyon­
csapni őket. Csapkodom őket, közben félek. De
undorodok hozzájuk nyúlni. A farkuknál fogva
dobom oda a macskának. Vagy a tyúkok közé.
Megtanultam megölni őket. Az orrom azonnal
jelez, ha egér van a közelben. Tévedhetetlenül
megérzem az egérszagot.
Apám csuklik, ordít. Megint részeg.
„Ha nagyobb leszek, megölöm”, gondolom m a­
gamban. „Megölöm, ha anyámhoz nyúl. Vagy ha
a nővéremet bántja.”
A sötétben most nem látom a falvédőt, de
tudom, mi van rajta. M inden részletét az emlé­
kezetembe véstem. Havas táj. Sziklás hegyoldal,
fenyvesek kúsznak fel rajta. A csúcsokon örök
hó. Örök jég. Apámat látom ott a hóban elterül­
ve. Nem mozdul. A részegek meg szoktak fagyni
télen, m ert elalszanak a hóban. De még messze
van a tél.
Apám halála megoldana mindent. Akkor el
lehetne innen költöznünk és nem lenne több ve­
szekedés. Anyám sem akarna a kútba ugrani. És
nem sírna m inden este. Nem hajtogatná, hogy

152
 vegye már el őt az Isten. Meg hogy a szegény K i­
csit ki fogja felnevelni? A nővéremet esketi meg
igaz lelkiismeretére ilyenkor. Átkokkal fogadtat­
ja meg, ha mégsem tartaná meg a szavát.
„Esküdj meg, ha m ár én nem leszek, gondját
viseled ennek a szerencsétlennek”, mondja.
A nővérem durcás. Eddig is mindig ráhagyták.
M indez nem lenne, gondolom, ha az apám
nem lenne. Az anyám is, a nővérem is büszkék
lennének rám, azt képzelem.
Ekkor tervezem el, hogy meg fogom ölni. De
persze jobb lenne, ha meghalna, vagy bezárnák.
Akkor tudnám, hogy nem árthat nekünk.
És hogy nem öltem meg. De mégis megnyug­
vás volna, hogy nincs.

„Mi nem vagyunk parasztok”, mondja anyám

azon az este, amikor a fiú megint pofon vágott,
m ajd elrohant a többiekkel, és eltűntek a foghíj­
telken, „ezt jegyezzétek meg.”
Anyám kiabált utánuk. Veszekedett is velük,
amikor később találkoztunk a Rámpán. A fiú
hátrafordul. Szemtelenkedik. Nem szól, csak po­
fákat vág.
„M i köze hozzá?”, m ondja foghegyről. „M aga
meg mit akar?”
Anyám a szégyen miatt nem tud neki vissza­
vágni. Az a szó nem hangozhat el.
„H ogy mered bántani a fiam?”, kérdezi.
„Megérdemelte”, m ondja és elszalad.

153

.
 Anyám nem tud mit mondani. A fiú eltűnt.
Tehetetlenül állunk. Magához ölel, én meg bele­
fúrom a fejem a szoknyájába. Vérszaga van.
„Nem szabad sírni”, mondja anyám. „Ezek pa­
rasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy
hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedje­
nek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem
leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk.
Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és
ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából.
A parasztok ott halnak meg, ahová születtek.
Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetröl.
Olyanok, mint a növények. Nem tudnak m a­
gukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal
kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak.
Szeretik a büdöset, m ert ott meleg van. Inkább
megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót
senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha mega-
vasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor
se, ha m ár kikeltek benne a kukacok. Előveszik
a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is
hús, mondják. Bolondok lennénk kidobni...”
„De miért mondják, hogy büdös zsidó?” kér­
dezem.
„Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal
meg, ahol született. Aki el fog m enni közülük,
azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint
ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a maguk-
fajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki más­
milyen, az is. És aki más akar lenni, az is. M in­
denkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét.

154
Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik egy
gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret
adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbu-
tuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg koruk­
ra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész
életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert
mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők.
Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar.
Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van
a homlokán”, mondja anyám.
„Nekem csillag van a homlokomon?” kérdem
anyámtól.
„Az van, kincsem. Szőke hercegem. Te nem lá­
tod, de én igen”, mondja. Aztán halkan a fülembe
súgja: „A parasztok nem látják, csak érzik.”
Elgondolkodtat ez a csillag. Lopva a hom lo­
komhoz nyúlok. Végigsimítok rajta. Nem érzek
semmit, semmiféle csillagot.
„De ha nem parasztok vagyunk, akkor mik
vagyunk?”, kérdem.
„A nagyapád kardot hordott és fehér glaszé-
kesztyűt viselt. A haját finom olajjal kente.
A bajszát viasszal. Mindenkivel viccelődött. És
mindenki előre kalapot emelt neki. De ő csak
a mutató- és a középsőujját emelte a csákójához.
Mert a katona, ha nem tiszteleg, akkor így kö­
szön. A csizmája mindig olyan fényes volt, mint
a tükör. Szigorú volt, de emberséges. Azért tisz­
telték, mert valaki volt. De a saját emberségéből
lett valaki”, mondja anyám.
„Ölt is?”, kérdem anyámtól. Apám akkor szók-
ta mondani, amikor haragszik anyámra, hogy
gyilkos, mint az apja.
„A háborúban vagy te ölsz, vagy téged ölnek
meg”, mondja anyám.
„Én is leszek katona?”, kérdem.
„Csak az lesz katona, aki egészséges”, mondja.
„Nagyapád hitt a Kormányzóban, meg a végső
győzelemben. Meg a csodafegyverben. De be­
csületes volt, csak ostoba”, mondja anyám. És el­
neveti magát. Felhúzza a szemöldökét, komoly­
kodó arcot vág.
„Kérlek alássan, alászolgálja. Szerbusz, kérlek.
Szerbusz, kérlek! Tiszti becsületszavadat adod?
Na, hallod, kérlek, ez csak természetes. Tiszti
becsületszavamra...”, utánozza anyám a nagy­
apám hangját és viselkedését.
„Kérlek, nekem a te tiszti becsületszavad ga­
rancia. .. Számíthatsz rám, kérlek.”
„Köszönöm, kérlek alássan.”
„A katona lényege a tartás, nagyapád m in­
dig ezt mondja. A becsület lényege a tartás, nem
a szavak. És ebben biztosan igaza is van”, mondja.
„Mi akkor most katonák vagyunk?” kérdez­
tem anyámtól.
„Dehogy. Foglyok vagyunk. Rabok vagyunk,
ahogy nagyapád is az volt.” Kis szünet után foly­
tatja.
„Az oroszok azt m ondták Győrnél a nagyapád
osztagának, hogy ne strapálják magukat a gya­
loglással. Inkább fáradjanak be a vagonba. Nagy­
apád azonban megkérdezte, hogy ugye nem vi­

156
szik el őket Szibériába. Az oroszok ekkor komoly
arccal azt válaszolták, hogy á, dehogy! Hova gon­
dol! És megesküdtek mindenre. Anyjuk, felesé­
gük, gyermekük életére. Nagyapád soknak talált
ennyi esküt és gyanakodni kezdett.
»Adjunk dokumentet?«, akarták az oroszok
még a gyanú árnyékát is elhessenteni. De nagy­
apám hallotta, hogy a kommunisták a papírokat
nem tisztelik. Sőt megvetik, mint a jogot, amely­
re a papír emlékezteti őket.
»H a tiszti becsületszavát adja, nekem az ele­
gendő^ mondta nagyapád.
»Tiszti becsületszavamra!«, mondta egy orosz,
és még a sarkát is összecsapva, haptákba vágva
magát, ahogy a magyaroktól látta.
» Akkor rendben, kérlek alássan.« És nagyapám
beszállt a vagonba aknavetős osztagával együtt.
» Parancsolj.«
» Parancsolj.«
»Te vagy a rangidős.« Előzékenykedtek a m ar­
havagon ajtajában.
Aztán kívülről csattant a zár és hetekig zötyö-
gött a szerelvény vissza Ázsiába.
Pedig a nagyapám szerint mi nem is a többi­
ekkel, a szervezett túrán, hanem magánúton jö t­
tünk. Nem a magyarokkal, hanem a ruténokkal.
Öt év múlva engedték haza. Itthon másik
fogság várta: a múltja. Azóta csak a tyúkoknak
vezényel meg a kacsáknak. A libákat szereti,
mert azok alakiasan mozognak. Rajvonalban,
ahogy szokta mondani.” Anyám nevet. Kineveti

157
az apját, akit szeret. Akire haragszik. Pedig nem
szabadna.

A p á m mostanában megint az erdőre jár. Fél

éve ráborult a Hoffer-traktor. Akadozott a m o­
tor. Apám az ékszíjra gyanakodott, hogy meg­
nyúlhatott és csúszik. Az útpadkára állt a két
jobboldali kerékkel. Az eső utáni puha földbe
besüllyedt a nagy vaskerék. Apám megijedt,
hogy elborul a traktor, és akkor megint nem kap
munkát. Meg akarta tartani. Nekifeszítette a vál­
lát, ahogy a legnagyobb erőkifejtéskor szokták.
Az lett a vége, hogy beszorult az oldalra boru­
ló gép alá. A traktor az árokba dőlt. Szerencsé­
je volt, csak a karja tört el. Most gipszben van.
A jobb kezét nem tudja használni. Most nem
tud munkába járni, és nem kap fizetést.
Amikor felgyógyul, nagy nehezen kapja meg
végül a körmöst. De csak azért, mert a körmös
traktort senki sem akarja használni a traktoris­
ták közül. Mert folyvást javítgatni kell. A leg­
többjük nem ért a traktorhoz. Nem értik és nem
szeretik a gépet.
„Pedig a gépnek lelke van”, mondja apám.
„Elrontják, aztán hozzák a műhelybe”, dohogott
otthon, amikor még a gépállomás szerelőmű­
helyében dolgozott.
„Tehén való ezeknek, tehénszekér, meg ökör.
Még lovat se szabadna a kezükre bízni”, mondja.
A körmöst azért nem szerették a többiek,

158
m ert a sok leállás miatt keveset lehet vele telje­
síteni. Akkor kevés a munkaegység. Márpedig
a prémiumot a munkaegység alapján osztják.
A jó traktort a pártemberek kapják. Sokan ol­
vasni se nagyon tudnak. Kocsisnak lennének jók
ezek, de a traktortól félnek.

A n y á m ma is bele akart ugrani a kútba. Épp

csak elaludtunk, amikor kirohant az udvarra.
A nővérem vette észre, és visítva szaladt utána.
Akkor én is felébredtem, és kimentem utánuk.
Anyám haja ki volt bomolva. Sírt, de nem ér­
tettük, amit mond. Az életét átkozta. Meg m a­
gát, ahogy ilyenkor szokta. Mindig megátkozza
magát. Csak minket nem. Minket szeret. Én is
szeretem anyámat. De félek, hogy megöli magát.
A múltkor azt mondta, felakasztja magát a pad­
láson. Mindig vele vagyunk. Csak amíg alszunk,
addig nem tartjuk szemmel. A nővérem még ak­
kor is figyel, mindig éberen alszik.
Anyám lerogyik a kút mellett, a haja zilált.
A nővéremmel lábába kapaszkodunk. Sírtunk
mindketten.
„Ha anyánk megöli magát, akkor minket biz­
tosan elvisznek a lelencbe”, azt mondja.
„Nem akarok lelenc lenni”, mondom.
„A testvéreket nem egy helyre viszik”, ezt is
tudja valahonnan. Két különböző helyre visz­
nek, m ert úgy szokták. Az egyikbe ő, a másikba
én fogok kerülni. Anyánk zokog, hogy hagyjuk

159
végre meghalni. Már nem bírja tovább. Elege
van a faluból, a sunyi emberekből. Az apánkból
is elege van.
„Az apátokból. Meg az egész pereputtyából.”
Zokog, ordít. Csitítjuk. M intha nem lenne m a­
gánál. Lassan elfárad. Kisimul az arca, megnyug­
szik.
Ma éjjel mélyen fog aludni. Visszavezetjük
a házba.
Hagyja. Nem ellenkezik. Szipog, kézfejével
törli az orrából folyó taknyot.

^ /te g y ü n k a nagyapámmal. Fogom a kezét.

Sántít, ezért vele bicegősen kell menni. Számo­
lom a bicegését. Nekem kell igazodnom hozzá.
Mindig a bal kezét fogom, m ert a jobbal a gör­
bebotra támaszkodik. A jobb lábára sántít. Az
első háborúban elfagyott a lábfeje. Én szoktam
neki masszírozni, amikor náluk vagyok. A bá­
doglavórt kiveszem a kézmosóállványból. Alul­
ról a bádogszappantartót a szürkésbarna m osó­
szappannal, amit tavasszal a zsöndörzsírból főz
anyám Málival. Kenegetem a lábát. Kitekerem
a kapcából. A kapca büdös, belerohadt az iz­
zadtság. A lába is büdös, de már megszoktam.
A keze reszket, amíg végighúzza a lábán. Örege­
sen, reszketősen dörzsölgeti.
„Nem érzem”, mondja. „Már ötvenkilenc éve
nem érzem.” A keze remeg, tapogatja, simogatja
a lábszárát.

160
 Ilyenkor régi dolgokról beszél. Szeretem hall­
gatni.
„Jól figyelj arra, amit most elmondok,” m ond­
ja. „Mi románok vagyunk.”
„Hogy lennénk mi románok”, kérdem, „ami­
kor nem is tudunk románul?
„A nagyanyád szépapja, Trajan Popescu
még tudott”, válaszolja. „A nagyanyád is tudott,
a dédanyjától tanulta. Amikor mérges volt, m in­
dig románul káromkodott. Másokat is románul
mocskolt. Nagyon tudta mondani.”
„Mikor halt meg nagyanyám?” kérdem.
„Egyéves múltál, öt éve se volt még. Máiét tör­
tünk. Este hazajöttünk a munkából. Lefeküdt és
meghalt. Akkor már nem káromkodott. Dolgoz­
tunk látástól vakulásig. Elfáradt. Meg elfáradt az
élettől. A mi életünknek nagy sora volt”, mondja.
„A Popescu-család volt Berken a pópacsa-
lád. A Károlyi uraságék telepítették be őket. Be­
rek kipusztult. A török meg a tatár kirabolt, az
embereket legyilkolták. Nem volt osztán sokáig
semmi. Akkor gondolták a Károlyiak, hogy hoz­
nak be románokat. Hoztak tizenkilenc családot,
köztük volt a Popescu család is. Avram Popescu-
nak hívták az ükanyád szépapját. Ő volt a pópa.
Előbb a havasokról költöztek be Erdélybe, de
nem kaptak földet. Csak a kicsi fatemplomukat
hozták magukkal. Eladták a birkát, a kecskét,
amit hoztak, hogy kifizessék az adót. A birtok
ura magyar volt, nyáron felfogadta őket, de
ahogy eljött a tél, nem volt mit csinálni. Néha

161
favágás, erdőirtás, kubikolás, amíg be nem állt
a fagy. De hamar elfogyott a kukorica, kiürült
a szalonnásláda. M inden zsírosbödön koppig
volt. Télen a fakérget szedték le, megőrölték,
hogy pogácsát süssenek. Tavaszra kihullt a fo­
guk, megkopaszodtak a gyerekek, az asszonyok
is a főkötő alatt. Ügy néztek ki, m int a zsidónők.
így aztán, amikor a Károlyi grófok ágense be­
ment Erdélybe, hogy munkásokat toborozzon,
örömmel ajánlkoztak. Eljöttek ide. Nem kel­
lett otthagyniuk semmit, mert nem volt sem­
mijük. Csak a kicsi fatemplomot szedték újra
szét, amelyben nem volt egyetlen vasalkatrész
se. Se ácskapocs, se vasszeg, se csavar. M inden
fából készült abban. Azt hozták magukkal. Azt
állították fel itt a szomszéd faluban. Otthagyták
a hajnali ködöt a hegyek felett, a téli fagyot a pa­
takok jegében, a fenyőerdőkből néha leereszke­
dő és a gyerekeket elragadó farkascsordákat. És
otthagyták a gyilkos tavaszi éhséget, amikor az
elfáradt öregek megtértek a távoli hazába, a kék
hegyeken túlra. A pópa megáldotta a földet,
a fákat, a vizeket, és vezetésével új falut jelöltek
ki maguknak itt.
így teltek az évek, megtisztították a vízfo­
lyásokat, kiirtották az erdőt, hogy legyen elég
szántó. Megművelték a földet. Házakat építet­
tek. Először, ahogy megszokták, fából. Kicsiket
és melegeket. Aprócska ablakokkal. De a Káro­
lyiak nem adtak elég fát, m ert itt kevés van és
nagyon meg kell becsülni. Ami van, az sem su­

162
dár fenyő. A tölgy se nő itt olyan magasra, mint
Erdélyben vagy a Havasokban. Ezért amikor
m ár jobban álltak, a kicsi faházak mellé vályog­
ból nagy házakat építettek, ahogy errefelé szo­
kás. A folyóból fogtak halat. Termett elég búza.
A kertekben gyümölcs is. Már csak a szilva kék­
je emlékeztette őket a hegyekre. Elmúlt a tavaszi
éhség. Nem hullt ki a foguk. Nem kopaszodtak
meg az asszonyok meg a pulyák. A pópa minden
tavasszal megáldotta a határt. Kivonult az egész
falu, hogy a friss vetésre hintse Popescu unokája
a szentelt vizet. Vitték az ikonjait, a zászlóikat,
énekelték a furcsa dalaikat, amelyekben untig-
fáradtig könyörögtek az Istenükhöz, az ortodo­
xok istenéhez, akit a környékbeli reformátusok
nem győztek gyalázni.
De a Károlyiak meg voltak elégedve. A falu
rendesen fizette az egyre magasabb adót. Szor­
galmasak voltak. Amit megtermeltek, vitték vá­
sárra Károlyba, Szatmárra. Ott árultak a láncos
templom melletti téren. Elmentek a távoli Nagy­
bányára vagy Szigetre, Máramarosszigetre is.
Kínálták a közeli jánki vásáron is a portékájukat.
Az Isten áldása volt a falun”, mondja nagyapám.
A bajsza végén lévő nyálcseppet tenyerével törli
le. Nézi a csizmája orrát.
„Mígnem egyszer megjelent a vármegye kül­
dötte. Károlyból jött, a megye hajdúi kísérték.
A küldött nagy fekete porköpenyt viselt, a haj­
dúk zöldet. Lassan, komótosan haladtak. A haj­
dúk a lovakon, a küldött meg fáról-fára repült.

163
Keresztül a hajdúk feje felett. Ahogy a varjak
szokták: vitorlázva lebbent át egyik ágról a m á­
sikra. Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, hogy
lássa azt, ami középen van. Kémlelte az utat,
hogy Zajta után merre kell továbbmenni. Addig
tudták csak a járást. De aztán csak beértek Be­
rekre. A küldött leszállt a falu szélén álló legsu-
dárabb nyárfára. O nnan a falu közepére siklott.
Leverte a port a köpenyéről és a belső zsebéből
előhúzott egy írást. Hosszában volt összehajtva
a papír, az alján három pecsét díszelgett: egy
a kamarától, egy a főispántól, egy pedig a fog­
ságban nevelt metropolitától származott. M ind­
egyik kárminszínű volt, mintha friss vércseppe-
ket ejtettek volna a papírra. A fogságban nevelt
metropolita pecsétjéből egyszeriben csöpögni
kezdett valami, amíg Nyisztor, a falu bírája felol­
vasta az iratot a pópa köré gyűlt románoknak. És
m ert nem értették a magyar hivatali bikkfanyel-
vet, ezért mind Popescura néztek.
Közben a harm adik pecsétből, m inden erdé­
lyi románok fogságban nevelt metropolitája pe­
csétjéből nagy kövér cseppek hulltak.
»Singe«, m ondták az emberek babonásan,
borzongással.
A singe ugyanis vért jelent. És valóban, vér
volt az, a románok vére. Megkínzott román pa­
rasztoké, akik ragaszkodtak a hitükhöz, a pó-
pájukhoz, a nyelvükhöz. Akik nem akarták
hagyni, hogy elvegyék a többször szétszerelt
aprócska fatemplomukat, amelynek darabjait

164
induláskor a vándorútra induló családok között
osztottak szét. így hozták keresztül a hegyeken,
patakokon, folyókon. Szánkón eresztették le
a havasokban. Folyókon úsztatták. Olyan fákból
készült, amilyeneket többé sose láttak viszont.
Fenyőkből, amelyek itt a síkságon nem élnek
meg. Lombos fákból, amelyek lehullatják ősszel
a levelüket és kizöldellnek tavasszal, de itt még
színüket se látták.
Amikor megérkeztek, összerakták akis fa­
templomot. A pópa felszentelte, a nép pedig
énekelt hozzá. Az emberek fejüket mélyen le­
hajtva léptek be az alacsony bejáraton. A tem p­
lomban még a következő nemzedékek is érezték
a távoli erdők illatát. A legnagyobb hőségben is
arcukba csapott a metsző havasi szél. És az örök­
zöldek ragyogása vette körül őket. De tudták,
hogy a szentek szentjét elválasztó hármas kapu
mögött, ahová asszonyszemély nem teheti be
a lábát, csak a férfiember, jelen van az élő Isten,
nem úgy, mint a többi hitetlen templomában.
A középső kaput egyedül csak a pap nyithatja ki,
miközben azt énekli, hogy Ajtókat az ajtóknak...
Ott harsant fel, az oltár és a kapu közt Popes­
cu érces hangja, mint a bérceken végiggördülő
visszhang. És amikor kitárja a királyi kapu két
szárnyát, felzúg a picike templomba begyömö-
szölődött falu, m intha üdvrivalgás volna, úgy
énekelik teli torokból, mint a győztesek:
»Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és
m indenkor és örökkön-örökké! Ámen.«

165
De most hallgatott a nép. Nézték, ahogy a met-
ropolita pecsétjéből románok vére csöpög a fe­
kete köpenyeget viselő vármegyei küldött fénylő
csizmájára. Amíg a küldött olvasott, a falu már
nem Popescura figyelt, hanem a csizma orrán
megikrásodó vércseppekre. Az előbb a csiz­
mán még látták visszatükröződni a falut. Ott
volt az egész kicsiben. A megriadt közösség úgy
gyűlt össze a pap körül, ahogy a csirkék bújnak
a kotlós szárnya alá. Már nem látták magukat
a rácsöpögő vér miatt. És amikor a küldött be­
fejezte a levél olvasását, kínosan hosszú szünetet
tartott, végighordozta tekintetét a népen, majd
megkérdezte:
»Mindenki értette, hogy mi a felséges királyi
tábla határozata, melyet a nemes megye és őfő-
méltósága, a főispán úr saját keze szennyével
illetett és karmazsinszín pecsétjével megerősí­
tett? Továbbá a minden erdélyi románok met-
ropolitája is helybenhagyólag, mint akaratával
mindenben tökéletesen megegyezőt, írt alá, és
a legfáinabb magyar viaszból készült, legkivá­
lóbb m agyar kárminnal színezett bíborosi pe­
csétjével látott el?«, hangzott a követ sürgető és
türelmetlen hangja.
M ondandója végére érve egyre fenyegetőb­
ben, szinte kiabálva fordult a teljes papi díszbe
öltözött Popescuhoz, a falu pópájához, aki m in­
dennek ellenére úgy nézett ki az egyszerűen öl­
tözött, de finom kelmékbe burkolt követ mellett,
mint egy moslékba esett csirke.

166
 Popescu hallgatott.
»M indenki megértette, amit mondtam, te pó-
pa?«, kérdezte ordítva a követ. Mire Popescu,
a te szépapád apja szelíden válaszolt.
»N agyságos uram, alig tudnak szerencsétle­
nek magyarul, hisz rom ánok...«
»Hát ez a baj!«, vágott közbe a követ. »Tanul-
janak meg! Addig is fordítsad le nekik te«, m ond­
ta dühösen, erősen megnyomva a te szócskát.
A vér pedig továbbra is csöpögött a fogság­
ban nevelt metropolita leveléből, aki soha sem
hagyhatta el püspöki kalitkáját. Szökött rabok
jutottak el néha hozzá, akik szörnyű kinzások-
ról vittek hírt, és csak az udvar homokjába raj­
zolhattak, mert a nyelvüket kivágták. Sebeiket
mutatták meg a püspöknek, aki csak mutató- és
középső ujját helyezte az eleven sebhelyekbe,
szakította fel kezeivel a váladékos bőrt, varas ré­
sekbe túrt bele, és néma könnyek folytak végig
az arcán. Aztán amikor gyűrűsujjával finoman
megérintette a papírt, a pecsétet helybenhagyó-
lag rátette a románok elleni újabb határozatra,
a néma könnyek ráncokat vágtak finom, naptól
óvott bőrébe.
És akkor Popescu, a te szépapád apja, el­
m ondta a megriadt nyájnak, hogy többé nem
beszélhetnek románul, a magukkal hozott kicsi
templomukban nem énekelhetik többé Arany­
szájú Szent János liturgiáját. A templomban töb­
bé nem hangozhatnak el a hit titokzatos és rejtett
értelmű szavai:

167
 »Mennyei király, Vigasztaló, Igazságnak Lel­
ke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket be-
töltesz, minden jónak kútfeje és az életnek m eg­
adója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts
meg minket minden szennytől, és üdvözítsd,
Jóságos, a mi lelkünket!«
Ezt a részletet, amelyet a legjobban szeretett
a liturgia szövegéből. Elvész a titok, gondolta,
mert elveszik a néptől a szavakat.
»Nem mondhatjuk többé románul a mennyei
liturgiát.«
A népből ekkor szakadt ki a fájdalom. Kiabál­
ni, jajveszékelni, sírni kezdtek.
A zúgás idővel elcsendesedett. A követ hideg
hangja, felemelt keze elnémította a népet, vég­
leg csendet parancsolt. A pópa, a te szépapád
pedig folytatta, hogy immár a fogságban nevelt
metropolita vérző pecsétjével megerősített bele­
egyezése szerint ők többé nem a minden erdélyi
románok metropolitája, illetve nem az egyedül
üdvözítő ortodox egyház fennhatósága alá tar­
toznak, hanem im m ár az Ungváron és M unká­
cson, gyalázatos árulás árán létrehozott uniált
egyház jám bor báránykái. Amikor Popescu ro­
mán nyelvű beszédében kimondta a miserabil,
majd megismételte a még súlyosabb josnic sza­
vakkal, mi a véleménye a levélről, mely szavak
értelme az, hogy alávaló és gyalázatos, a mellette
álló követ hirtelen lendületből úgy vágta szájon,
hogy a pópa fejéről lerepült a sapka.
Popescu a meglepetéstől úgy némult el, mint

168
a kacsa, amelyik méhet nyelt, egy szempillantás
alatt dagad fel a nyaka. Vagy a tömés alatt lévő
liba, amelyik szemet kap és rögvest kankot vet.

A követ ekkor tökéletes románsággal szólt

Popescuhoz, és könyörtelen szigorral közölte
vele, hogy a pópa, mármint Popescu, mélyen
megbántotta a m agyar királyság és az osztrák
császárság védőszárnyai alatt megbecsülést élve­
ző anyaszentegyházat, továbbá az öszentségét,
a kegyelmes pápát kebelére ölelő uniált papságot.
Ekkor derült ki, hogy a követ tökéletesen beszél
románul, olyan kifogástalanul, ahogy csak az be­
szélhet, akinek ez az anyanyelve. Popescu szíve
ekkor összefacsarodott, hogy akkor bizonyosan
nincs miben reménykedni, ha már a románok
árulják el a románokat. És ezt követően megadó
egykedvűséggel várta, hogy mi történhet még.
A követ felemelt kezével megint csendet pa­
rancsolt.
»Rám ruházott hatalmamnál fogva lázításért
és szentséggyalázásért húsz év nehéz várfog­
ságra ítéllek«, m ondta Popescunak. » Egyúttal
a m agam m al hozott uniált egyház papját, An-
selm Radut nevezem ki a község pásztorává, aki
megtanítja nektek az egyesült, görög és katoli­
kus egyház nyelvét és szokásait, és beterel titeket
a katolikus egyház üdvözítő lelki édességekkel
teli aklába.«

169
 »Nem akarjuk«, zúgták a románok. »Popescu
pópát akarjuk.«
A követ nem szólt. Türelmesen figyelt a haj­
dúk biztonságot adó gyűrűjében. Megvárta, amíg
kidühöngi magát a nép, mert a követ ismerte
a tömeg természetét. A hajdúk kutyaszemmel
lesték a tolongó, szitkozódó parasztokat. Aki túl
közel jött, arra ráhúztak egyet a frissen nyesett
mogyorófa-husángokkal. A többiek a falut zár­
ták körül. El voltak készülve az álló ítélkezésre,
ahogy akkoriban a statáriumot nevezték. De
minden vihar véget ér egyszer. Minden friss szar
bebőrösödik. Sem mi sem tart örökké. Amikor
a nép elcsendesedett, megszólalt a követ.
»Na, ide figyeljetek. Mindenki kap rendes m a­
gyar nevet. Tömeges keresztelés keretében ha­
marosan mindannyian megerősítitek az uniált
egyházhoz való önként kinyilvánított ragaszko­
dásotokat. Úrnapjára itt több pogány már ne le­
gyen! Az új tisztelendő atya felkészít titeket arra,
hogyan lehettek hű alattvalók és az üdvösség
reményében földi zarándokutat folytató hívei
az anyaszentegyháznak. A Munkácsi Exarhatus
istenszerető püspöke el fog látogatni hozzátok.
Felveszi miattatok legszentebb pásztorbotját, ál­
dozatos szívű diakónusai fejére helyezik püspö­
ki süvegét, felhúzzák reszkető, májfoltos kezére
habos kesztyűjét és gyűrűsujjára felvonják püs­
pöki pecsétgyűrűjét, amelyet kegyesen megen­
ged nektek, hogy alázatosan megcsókoljatok. És
akinek mindez nem tetszik, az itthagyhatja m in­

170
dériét és visszatoloncoltatik a Kárpátokon túlra.
A külső sötétségbe, ahol lesz m ajd sírás-rívás, és
fogaknak csikorgatása.«
A falu bírája eddig csendben várakozott. Ed­
dig csak vakarta a fejét. De mostanra összeszed­
te a bátorságát, és hogy ne maradjon az övéi előtt
szégyenben, levette a kucsmáját és meghunyász­
kodva a követ elé járult.
»Alázatosan instálom a tekintetes urat, ha már
úgy kell lennie, hogy ez után a Munkácsi Uniált
Egyházhoz tartozunk, mint katolizált hívek, m i­
ért nem tehetnénk ezt a mostani pópánk, Popes­
cu vezetésévek, kérdezte és közben könyökével
bökdöste a pópát.
»Na, mondjon már valamit, Popescu. Elvezeti
ezt a falut a római pápa nyájába, ugye? Mert azok
követni fogják magát, az már biztos«, mondta.
A követ azonnal letorkolta.
»Szó sem lehet róla! Popescu magát bűnében
megmakacsolt eretnek. Belőle sose lesz a pápá­
nak, sem a tisztelendő hercegprímás urunknak
igaz híve. Kutyából nem lesz szalonna. Tudnod
kellene neked, bíró, hogy régi tömlőbe nem töl­
tenek újbort. Popescunak gyalázatos szavai mi­
att a börtönben a helye«, mondta.
És úgy is lett, mert példát kellett statuálni,
mint a katonaságban”, tette hozzá nagyapám.
„Akadt még néhány fafejű román, akit meg
kellett büntetni. De a többség belátta, hogy jól
van ez így. Már megszerették a lassú futású fo­
lyót, a csendes teleket, a faházak helyett épített

171
vályogházakat, a tüzes szatmári szilvapálinkát,
és nem vágytak vissza a havasokba, ahol tavasz-
szal fakérget kellett őrölni, hogy cipót süssenek
a pulyának. A koplalásba se vágytak vissza, am i­
kor tél végére kihullt a foguk, feldagadt az ínyük,
és a m egkopaszodott asszonyok olyanok, mint
a borotvált fejű jám bor zsidófeleségek. Ahol ta­
vaszra az öregeket megtizedelte a várakozás.
így aztán lassan átszoktak a kicsi fatemplom­
ból a téglából épített újba, ahol az uniált egyház
papja énekelte ugyanazt az Aranyszájú Szent
Jánostól származó liturgiát, mint hajdan Popes­
cu, csak m ár nem románul, hanem magyarul.
A gyerekek is m agyar iskolába jártak. Az öregek
lopott holmiként, titokban adták tovább a m eg­
kopott román beszédet. Idővel az emlékezet ne­
hézkes folyója azonban már nem sodorta tovább
az idegenül csengő szavakat.
Aztán már az sem keltett felháborodást, am i­
kor egy nap valahogy kigyulladt és reggelre p o ­
rig égett az aprócska fatemplom, amelyet a H a­
vasokból hoztak magukkal. Amikor a hamu
alatt kihunyó parázs köré gyűltek, már nem volt
mit oltani. És nem volt mit éleszteni sem. Ahogy
ott állt a falu a csípős hajnali fűben, a pirkadó
ég alatt még egyszer utoljára beszívták az ism e­
retlen havasi fák illatát, érezték a legelők metsző
fuvallatát, a ködöt a bércek fölött, a vad szeleket,
amelyek végigszáguldtak a bércek felett, és fel­
kavarták az örök havat.
Az egykori románok behúzták a nyakukat.

172
A bíró meggyőzte őket, hogy az éhségnél, amely­
ről az öregek meséltek szorongó téli estéken,
jobb a szolgaság. Popescut többé nem emleget­
ték. Munkácsról egyre ritkábban jött hír. Aztán
többé nem m ondták ki Posescu nevét. Ahogy se
a követről, se az akkor történtekről nem beszél­
tek többé.
Csak mi nem felejtettük el. Azért mesélem el,
hogy te se feledd”, mondja.
„Ne povedáljon má! Ne szédítse a pulyát,
m aga vénisten”, kiált oda Máli. „Segítsen inkább
nekem.”

A nagyapám az öreg sánta. így hívják a faluban.

Pop Mária, a nagyanyám volt az idősebb kettőjük
közül, ő hordta a nadrágot. Ő kérte meg nagy­
apámat, így beszélik. Nagyapám már fiatalon is
sánta volt, mert tizenhét évesen kivitték a front­
ra. A tizenhetet nem lehet osztani. Már többször
lehulltak az őszi falevelek, de még mindig kellett
katona Ferenc Jóskának. Akkor már a fiatalokat
is besorozták. Nyár volt. Azt mondták, mire le­
hullnak a levelek, itthon lesznek a fiatalok. Most
m ár tényleg. De csak nem akart véget érni a há­
ború. Eljött a háború utolsó tele. Egész ősszel
szakadt az eső. Aztán meg minden befagyott.
A nagyapám lába ott nyomorodott meg. így lett
hadirokkant, aki állandó segélyt kapott. Állami
nyugdíjat. Pop Mari kiszámolta, hogy mennyit
jelent ez tíz, húsz, harminc és negyven éven ke­

173
resztül, és abból hány hold földet lehet venni.
Aztán megkérte a fiú kezét. Pop Mari nem volt
csúnya, de szép se.
„Erős, szálas asszony, aki bírja m ajd a m un­
kát”, gondolta a nagyapám. „Abból baj nem le­
het.”
Adtak vele hozományt is.
„így aztán összekerültünk nagyanyáddal”,
mondja.
Pop Mari viselte a nadrágot. Nagyapám meg
kiszolgáltatta magát. Kímélte a lábát. Keveset
dolgozott. M indig megaludta a delet.
„A negyvenes évek elején vettünk néhány
hold földet. Nagyanyád nagyon tudta fogni
a pénzt. M indig kuporított. Az uradalom birto­
kait harmincnyolc után kezdték eladni, amikor
a Göm bösék kitalálták a földprogramot. Az ura­
dalom meg akart szabadulni a rossz földektől,
a Hömbörgetőtől, ahol nem termett más, csak
bivalyszar. Mi meg megvettük. Kihúztuk az urak
talpából a tövist és belenyomtuk a sajátunkba.
Mert a föld, az kell, m ondta nagyanyád. Aztán
az is ment be a közösbe.”

„Mi románok vagyunk. Bekerülteknek hívnak

a faluban. De ha van földed, nem mondhatják,
hogy le is út, fel is út, neked itten coki. A paraszt
úgy vágyik a földre, mint a fuldokló a levegő­
re. Aki román, az meg azt hiszi, neki a föld az
életbiztosítása. Ez fogja m ajd megvédeni. Nagy­

174
anyád élére rakta a pénzt. Vettük egyik holdat
a m ásik után. Nem is vettük észre, hogy jön
a háború. Dolgoztunk éjjel-nappal, gyűjtöttük
a pénzt. A banktól hitelt kellett kérni, rajta volt
a jelzálog. A banké volt igazából az egész. Sose
ettünk egyet a hasunkkal.
A háború bennünket nem foglalkoztatott.
Nekem már nem kellett bevonulnom, mert rok­
kant voltam. A fiúk meg még fiatalok voltak.
Csak a legnagyobbat sorozták be leventének.
Aztán negyvennégyben őt is elvitték. Mi nem is
vettük észre, hogy átvonult rajtunk a front. Egy­
szer csak felbukkantak. Egy hetet se töltöttek az
udvarunkon. Úgy tűntek el, ahogy jöttek. Csak
a gulyáságyú maradt utánuk, mert azt itt felejtet­
ték. Ott van még m ost is a fészerben, ahol hagy­
ták. Abban tartjuk az oltott meszet.
Aztán vettünk még a legnehezebb időben
négy holdat a gacsályi határban. Nagyanyád
akarta. Jó üzletnek látszott. Már ki is volt fizetve,
de még nem volt átírva, amikor kijött a kulák-
rendelet. Azzal a négy holddal pont beleestünk
volna a kuláklistába. Na hogy a kutya Úristen
basszon meg, mondtam nagyanyádnak.
A nagyanyád sírt, ordított, káromkodott,
mint egy kocsis, de csak a belső szobában, hogy
a szom szédok ne hallják. Aztán éjszaka elmen­
tem az eladóhoz. Vittem minden megtakarított
pénzünket. ígértem még egy fél disznót télre, ha
elállnak az üzlettől. így nem lettünk kulákok. Az
ügyvédnek is kellett adni, hogy eltökítse a papí­

175
rokat. Minden nyomot eltüntetett. A párttitkár
tudott a dologról, de bizonyítani nem tudta. Ette
is a fene miatta. Fenyegetőzött, hogy így, meg
úgy, nem ússzuk meg. De belátta, hogy semmit
se tud csinálni, még ha megfeszül, akkor se. így
aztán nem vittek el se engem, se a fiúkat. Csak
a beszolgáltatásba rokkantuk bele.
De túléltük. A földet meg m ind elvették.
Nagyanyád, szegény, majd beleőrült. Bele is
őrült. Aztán könnyebb volt már neki a végén
meghalni, mint a föld nélkül élni. Most már van
neki földje ott lenn. Isten nyugossza.
Mert benne volt a rom ánok félelme, azért
kellett neki annyira a föld. A dem okráciában
m ár nincs ennek jelentősége, azt mondják. De
ki tudja. A zsidókkal is mit csináltak? Te azért
ne feledd, hogy román vagy. Tegyél úgy, m int­
ha m agyar lennél. A többiek is úgy tesznek. De
nem felejtik, hogy te ki vagy. A m agyarok olya­
nok, mint a sár. Lehúzzák egymást. De a ro­
m ánok könnyűek. A román szavak felszálltak,
de m ég itt lebegnek a fejünk fölött. Am ikor el­
mentem Pop Marit megkérni, az apja elmondta
nekem, hogy ők adták hajdan a falu pópáját.
Az elégett kicsi templom minden részét elm a­
gyarázta, milyen volt, hogy egyszer m ajd meg
lehessen építeni.
»Eljön az idő«, mondta az apósom , »amikor
a Tiszánál lesz Nagyrománia határa. Akkor fog
m ajd újra felépülni a templom. Akkor lesz ne­
künk jó, mert akkor újra szabadok lehetünk.

176
Addig meg úgy kell tennünk, mintha magyarok
volnánk. Semmi se tart örökké. A víz szalad,
a kő marad«, mondta.”

A búzaföldön keresztül keskeny ösvény veze­

tett, amelyet minden évben kitapostak. A lábak,
amelyek erre elmennek, ezt a nyomot követik.
Senki se lép máshová, csak az előző lábnyomába.
Ha többen vágnak át a vetésen, akkor libasorban
mennek, pedig kényelmesebb volna egymás m el­
lett. De senki nem tér le a kitaposott ösvényről.
Ez a rend. A mezőn sem szabad keresztbe-kasba
mászkálni, mert ott minden talpalatnyi földnek
tulajdonosa van. Még mindig így gondolják az
emberek.
„A já rt utat a járatlanért el ne hagyd”, m on­
dogatta Máli. Mert mindig mindent ugyanúgy
kell csinálni. Ugyanazokkal a mozdulatokkal.
Még ha nincs is értelme. Anyám a hájas tésztát
asp órban tüzesített késsel vágja. Az izzó szén
közé dugja be, és amikor már áttüzesedett, csak
fogókendővel tudja megfogni. A sistergő pen­
ge körül füstöl a zsíros tészta. A leveles tésztát
könnyedén metszi a penge. A fém azonban ha­
mar elég és m egrozsdásodik. Egész évben ra­
kosgatjuk. Húsvétra süti anyám minden évben
a hájast. Segítek neki. A konyhaasztalon nyújtja,
hajtogatja anyám. Az én dolgom, hogy tüzesít-
sem a kést, fogjam egy ronggyal a felforrósodott

177
nyelet. Amikor elunom, kipróbálom, hogy vág­
ja-e hidegen is.
„Jól vágja”, m ondom anyámnak. „Hagyjuk az
egészet. így egyszerűbb.” De anyám ellenáll.
„Úgy nem lehet, mert így szoktuk”, mondja.
„Miért ne lehetne másként? Csak azért, mert
így szokták?” Ha a nővérem vitatkozik anyám­
mal, akkor azt mondj, ne szólj bele.
„Én szartalak. Majd vitatkozom a szarom m al”,
mondja ilyenkor. Hiába minden.
„Ha így szoktuk, akkor így a jó”, makacskodik.
„De hisz vágja. Tetszik látni, hogy vágja.
Akkor meg nem kell telefüstölni a házat. Meg
összesütni a kezünket. Ha kisül, akkor se lesz
különbség.”
Anyámnak is csípi a füst a szemét. És már ő
is unja az ilyenkor szokásos szerencsétlenkedést
a folyton kihűlő késsel, a plattból kipottyanó
parázzsal, az elégő késekkel, a hólyagokkal a ke­
zünkön. Nehezen, de enged és beleegyezik, hogy
próbáljuk ki.
A hideg kés éppúgy elvágja a tésztát. És sütés
után sincs különbség.
„Csak észre ne vegye apád vagy a vendégek
a tésztán”, mondja.
Mert mi tésztának hívjuk a süteményt.

A m ik o r nagyapám beszél, a bajsza le-fel ugrál.

Az alsó állkapcsa egészen felszalad az orráig.
Mintha az állkapcsát akarná bekapni. Nagy­

178
apám nak ugyanis m ár nincs foga. A teába áz­
tatja a kenyérhéjat. A tejbe áztatja a kenyérhéjat.
A levesbe áztatja a kenyérhéjat. A kenyérhéjat
mindig áztatva eszi. A kenyér belét nekünk adja.
A nagyapám bicskát hord a zsebében. A szalon­
nából kis katonákat vág, hogy ne kelljen rágni.
Csak megnyammogja és lenyeli. A bicskájával
apróra szeli a kolbászt.
A nagyapám elmondja, amit az apósától hal­
lott. A románok bicskások is voltak. Úgy m en­
tek bálba, hogy mindegyiknél bicska volt. Nagy­
apám nem szeretette a románokat, mert kései­
tek. Hamar előkapták a bicskát.
„Nagyanyád is ilyen csihés volt”, mondja.
„M indig veszekedni kellett Pop Marival, de szót
fogadtam neki.” Nagyanyám halála után nem
megy ki a temetőbe. Sose visz virágot a sírra.
Az nem a férfi dolga. Máli megy mindennap.
Évvekkel később elkészült a műkő emlékmű,
a fekete márványlapba be volt vésve nagyapám
születési éve. Nyolcszázkilencvenhét. A halálo­
zás dátumát kell m ajd még bevésetni.
„Úgy néz rám, mint valami kérdőjel” mondja
a sírkőre.
Máli mondta, hogy nagyapám is román, azért
adták hozzá Pop Marit, de ő mindenkinek azt
mondja, hogy magyar. Meg hogy a családja ne­
mes volt. Nemes Bobonkayak. Csak elveszett
a kutyabőr.
„Azt keresi már évtizedek óta, az elveszett
pergamentet”, gúnyolódik Máli.

179
 „Pedig úgy van. Nemes Bobonkay vagyok”,
állítja. Máli kötözködik vele.
„M aga nemesekkel volna rokon? A m agya­
rokkal?”, kérdi.
„Igenis”, állítja nagyapám.
„Oszt mirül? Mert Ádám a vízre szart, Éva
meg felitta?”, kiabál Máli és vihog, hogy majd
bepisil. „Pedig m aga román, nem ?”
De nagyapám csak m orog tovább, mint az
öregek. M ondja még akkor is, amikor már egye­
dül van.
„Igenis! Nemesek vagyunk, csak elveszett
a kutyabőr.”
„Akkor csak keresse, hátha meglesz”, mondja
Máli.
Mert nagyapám mindent felszed, amit az ut­
cán talált. Hazahordja a gépekből kiesett csava­
rokat. M indig elpotyog a traktorokból, a teher­
autókból valami vasalkatrész, csavarok, kampók,
alátétek.
„Úgy hullatták, mint macska a szőrét”, m on­
dogatja nagyapám.
A nagyapám felszedi és hazahordja. Beteszi
a fészerbe. Minden vasat szeret. Minden tárgyat
gyűjt. Ha követ lel, azt is hazahozza.
„Egyszer majd jó lesz valamire”, szokta m on­
dani. Apám is mindent ugyanígy csinál. A fé­
szert telehordja vasdarabokkal. Én is felsze­
dek minden csavart, szegecset, furcsa kavicsot.
A nővéremmel mindig pénzt szeretnénk találni.
Tíz-, húszfillérest már többször találtunk. Néha

180
ötvenfillérest is. A korcsma környékén kell leg­
inkább figyelni. A férfiak a m unkásnadrág zsebé­
be dugják a pénzt. Ahová a kombinált fogót,
villáskulcsot, csavarokat teszik. A zsebük pedig
m indig ki van lyukadva. Kiszúrja a csavarhúzó.
Amikor este hazamenet belépnek a kocsmába
bedobni egy felest, meginni egy sört, a kapkodó
beszélgetés közben nem figyelnek. Az apró meg
kipotyog a lyukon. Télen a hó színét kell figyelni.
A pénzt beletapossák a hóba. A gyakorlott szem
észreveszi az árulkodó szín alapján, hol rejtőzik.
Ha találok, elrejtem a nővérem elől, mert elve­
szi. Amikor együtt megyünk, lopva nyúlok le,
ha látok egy pénzérmét. A legjobb, ha gyorsan
ráállok. És amikor nem figyel, lehajolok és fel­
kapom. A fagyott pénzt a markomban szoron­
gatom. A nővérem mégis észreveszi.
„M i van a markodban?”, kérdi. „M utasd meg!”
Amikor kinyitom a tenyerem, alulról felüti
és gyorsan elkapja a pénzt. Ha nem nyitom ki
és makacsul szorítom az öklöm, akkor a csuk­
lómnál belenyomja a körmét az inak közé. Az
éles fájdalom miatt kinyitom. És akkor kikapja
belőle.
A nővérem m indig elszedi a pénzem, ahogy
az anyám szedi el az apámtól. Amikor részeg,
kiforgatja a zsebét. Ezért rejtem el otthon is.
A tyúkok fészke alá teszem, oda nem mer be­
nyúlni, mert utálja a tyúkszart. Engem meg nem
zavar. Ezért ha pénzt találok, mostanában már
gyorsan bekapom. Leszopogatom róla a jeget.

181
Jólesik a fémes hideg. Ha azt mondja, hogy tát-
sam ki a számat, akkor a nyelvem alá rejtem. Az
alumíniumnak furcsa íze van. Amikor pénz van
a számban, csak hümmögök. A nővérem gyanút
fog. És elveszi.

„ E n nem vagyok zsidó”, mondja az apám.

Anyámnak mondja. Anyám mérges rá.
„A fene azt a m akacs zsidó véred”, mondja,
amikor összevesznek. Mert apám nem akar el­
költözni a faluból. Anyám azt akarja, hogy men­
jünk el egy városba, ahol nem ismernek bennün­
ket. Ezen szoktak veszekedni. Apám azt mondja,
hogy nem tudna városban élni.
„Nem vagyok zsidó. Ezt verd ki a fejedből”,
m ondja anyámnak. Halkan, szinte súgja. Most
nem kiabál, mint máskor szokta, ha veszeked­
nek.
Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani.
„Apátok nem zsidó. Csak m ások tartják an­
nak.”
A nővérem mondta, hogy ő sem zsidó. Én se
vagyok az. Csak Mózsi zsidó, de róla mindenki
tudja.
A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy
szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik,
de láthatatlan. A zsidó a krumplilevél fonákján
a sárga pete. Csak meg kell fordítani, és ott van.
Köröm között szokták összelapítani, mint a tet-
vet. A zsidó a gyermekláncfű sárga virága, mi

182
kalakáncnak hívjuk vagy csorbánkénak. A zsidó
a sárga csillag, amelyről beszélnek, de én sose
láttam.
„Mindenki azzal csúfolt, hogy zsidó vagyok,
pedig nem vagyok zsidó”, mondja apám anyám­
nak. Apámnak csapzott a haja, keresztbe áll
a szeme. Megint a korcsmában volt.
„Nem akarom, hogy a pulyát is ezzel csúfol­
ják”, m ondja galuskásan.
„Persze, hogy nem. Mer mondta m a valaki
neked?”, kérdi anyám, gúny van a hangjában.
De apám most nem hallja. M áskor észrevenné.
De most nagyon igyekszik egyenesen állni. Csak
arra tud'figyelni, hogy ne essen el.
Azt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak
amikor részeg. Egyébként soha. És ilyenkor is
halkan, szinte súgva. Érezni lehet a szavaiból,
hogy a zsidó valami sötét titkot jelent. Valami
félelmetest. Amiről nem beszélünk. Valami szé-
gyellnivalót. Mert fojtott hangon beszél. Csak
annyit mond anyámnak:
„Na, tudod. Az.”
Vagyis zsidó. Mert kerüli a szót.
Félünk ettől a szótól. Én sem m ondom ki.
A nővérem se. A nevektől is félünk. Ahogy né­
ven sem nevezünk senkit. Apám ritkán mondja
ki bárkinek a nevét. Körülírja inkább. Valahogy
utal rá. A gúnynevét m ondja inkább. Anyámat
ez idegesíti. Hogy csak körülírjuk a neveket, és
nem mondjuk ki. Aki itt lakik vagy ott lakik.
Akinek ilyen vagy olyan tulajdonsága van. A fia

183
vagy lánya a tudod kinek, az ennek vagy annak,
ahogy apám szokta mondani. Felesége vagy gye­
reke. Vagy férje. Mi úgy mondjuk, hogy az ura.
Én is félek a nevektől.
A faluban már nincsen zsidó. Vagyis van, de
nem beszélnek róla. Ügy tesznek, mintha nem
volna. Egy zsidó van, de már ő sem az. Mózsi
negyvenötben jött vissza a munkaszolgálatból és
várta a családját. Várta az apját, az anyját, a fe­
leségét, a fiát és a kislányát. Mindennap várta
őket. Kiült a kapu elé és leste az utcát, hogy nem
jönnek-e. A Rámpa felől kellett volna bekanya­
rodniuk, amerre kivitték őket a faluból. Aztán
balra tartott a szekér, Szatmár felé, Berek felé,
át a Tökös hídján. M ajd továbbvitték őket Szat-
márra, a gettóba. A bakon ülő csendőrökkel és
a szekeret kétoldalt kisérő lovas csendőrökkel
nem lehetett beszélni. Parancsba adták nekik,
hogy nem beszélhetnek!
„Nem beszélni! Kussolni!” mondták.
„Na, zsidók, most aztán majd dolgozni kell”,
csak ennyit mondtak, és a kérdésekre nem vála­
szoltak. A kakastollal játszott a szél. Május volt,
május harmadika.
Amikor megjött Mózsi, mindenhol érdek­
lődött, a Vöröskereszttel kerestette őket. Aztán
ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, egyre
bizonyosabb lett, hogy soha nem jönnek vissza.
Mózsi nem hagyta többé hosszúra nőni a szakál-
lát. A pajeszt se növesztette újra. A ház kifosztva
várta. Eltűntek belőle a könyvek, az imaszíjak,

184
a gyertyatartók. Minden, ami a régi életre emlé­
keztethette volna. Amikor eljött a szombat, arra
emlékezett, hogy régen ilyenkor szombat volt.
Amikor eljött a zsidó húsvét, akkor meg arra,
hogy ilyenkor volt húsvét. Az emlékeit igyeke­
zett elfelejteni. De nem sikerült. Várt még har­
minchét évig, de a M essiás nem jött el. A har­
minchetet nem lehet osztani. Am ikor Mózsi
nyolcvanháromban meghalt, mindenét a zsidó
fiúárvaházra hagyta. Nem sok volt az a minden.
A nyolcvanhármat sem lehet osztani.
A sírján semmi sem jelzi, hogy előbb m eg­
tagadta, aztán meg mégis eltűrte a falu. De so­
hasem fogadta be. Halottak napján senki sem
gyújt neki gyertyát. De néha egy kavics tűnik fel
a műkő emlékművön. A barátai kivándoroltak
a Szentföldre. Mózsi nem tudott elmenni, mert
ide kötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának
és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt
nyoma. És csak ő látta ezeket a nyomokat.
„Pedig szép kislány volt a Majom. Meg Goga
is”, Máli így emlékezett rájuk.

A m álnásba bújunk el a nővéremmel. Vasár­

nap van, rekkenő hőség. Am íg ebéd után anyánk
megeteti a Kicsit, mi lemegyünk a kert végébe.
A portánk itt erősen lejt, a föld pedig olyan ke­
mény, hogy nyáron kapával nem lehet megla­
zítani. Itt csak a csákány segít. Apánk málnást
telepített ide. Gyorsan elszaporodott. Tavasszal

185
m indig ritkítani kell. Nyáron már alig lehet kö­
zémenni. Most érik. Anyánk el szokott ilyenkor
aludni, ha megszoptatta a Kicsit. Mi meg el­
bújunk a kertben. Az almafák már elég nagyok,
lassan tízévesek. A málna még virágzik. Egyik
száron virág, a másikon érett gyümölcs. A mé-
heink járják. Egyszerre felordítok, mert megcsíp
egy méh. Az arcomnak repült, és azonnal szúrt.
Az izzadtság miatt.
„Segíts”, ordítok a nővéremnek.
„M i bajod?”
„Megcsípett egy méh! Segíts!”, kiabálok.
„Ne ordíts, mert meghallja anyánk. Mindjárt
segítek”, mondja.
A kiszáradt föld teteje keményre száradt. Nem
tudjuk az ujjunkkal megkaparni. A nővérem ki­
csit távolabb észrevesz egy vakondtúrást.
„Várj. Rápisilek”, mondja. A kupac fölé gug­
gol, felhúzza a szoknyáját. Nem hord bugyit. Egy
hosszanti vágás van a combjai közt. Onnan jön
a pisi.
„Ne bámulj”, mordul rám. „Fordulj el.”
„Nagyon fáj”, mondom. „Siess.”
A sárga sugárral a kupac tetejét célozza. A fi­
nomra őrölt, kiszáradt föld porzik a pisitől. A pi­
si erejétől perceg minden irányba a földdel keve­
redett vizelet. A lába kétoldalt is olyan lett tőle.
Amikor végez, a vizeletet összekeveri a földdel.
Sarat készít. Kis kupacot gyűjt a markába. Gyú-
rogatja.
 „Na, mutasd, hol fáj? Hova csípett?”, kérdezi
és fürkészi az arcom.
„Ide”, mutatok a halántékomra. A szemem
már kezd bedagadni.
„Ez meg fogja gyógyítani”, mondja, és kom o­
lyan, mint anyánk szokta, összeráncolja a hom ­
lokát. A körme közé csippentve kirántja a ful­
lánkot, hogy a maradék mérget ne fecskendezze
a bőrbe. Majd rákeni az arcomra. Apánk tanított
erre bennünket a méhesben. Aztán ráköp a bő­
römre, ahol a csípés volt. Pakolást készít a daga­
dó bőrre. Szétkeni és masszírozza.
„Szorítsd rá”, mondja, „nehogy leessen. Ez
m ajd lelohasztja.”

A m ik o r Mózsi hazajött a munkaszolgálatból,

m ár nem hasonlított a zsidókhoz. Olyan volt,
mint akárki más. Ügy tért vissza, mint a többi
menekült, aki a házát kereste, a cókmókját, az itt
hagyott családot. Mint mindenki, aki nem tudta
abbahagyni az életet. Cipelte a terhet, amelyet
az élet jelent. Kopasz volt, szedett-vedett kato­
nai ruhát viselt. Régen dús haja, gyűrűbe szedett
pajesza sehol se volt már. Nem vett többé fekete
kaftánt. Se kalapot. Se fehér inget. Nem öltötte
fel soha többé a halotti inget a rojtokkal a sar­
kain, amelyet a férfiak viseltek.
Hogy hová lettek ezek a ruhák, senki sem
mondta meg a faluban. Mózsi meg nem kér­

187
dezte. Ahogy azt sem, hová lett a boltból az
áru. A házból a bútor. A polcról a könyv. A fal­
ból a kampó. A szekrényből a ruha. A szívekből
a könyörület.
A csontig soványodott Mózsi, amikor ha­
zaért, leült a kifosztott ház előtt, amelyet a falu
éjszakánként hordott szét, feltörve a csendőrség
pecsétjét. A nagybátyáink voltak a legelsők, akik
a heccet csinálták annak idején.
„Senki sem mert nekik szólni, mert a nyilas
párt tagjai voltak, és akkor már nagyon tartott
mindenki a nyilasoktól”, m ondja Máli.
Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a m á­
siknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is
fordult. Némán, szótlanul fosztogatták a házat és
a portát. A szekrényeket törték fel, a damasztab-
roszokat kapkodták el egymás elől, a stelázsiból
a kőedényeket szorították magukhoz. Ügy tet­
tek a sötétben, mintha nem ismernék egymást.
És többé nem beszéltek ezekről az éjszakákról.
Tele lett a falu titokkal. Csak kezek nyúltak a sö ­
tétben a tányérokért, az eszcájgért, a bundabu­
gyiért, a vágyott berliner kendőért, a gyerekek
itt hagyott játékaiért. Vitték az imaköpenyt is,
a macesztálat, a hímzett ünnepi sábeszdeklit.
Lefeszítették az ajtófélfáról a mezuzát. De csa­
lódtak, mert nem papírpénz volt benne, csak
egy fecni valami ákombákommal. Nem néztek
egym ásra akkor sem, amikor az almáriumot
hordták szét. Amikor a spájzban meg a kam rák­
ban ásták fel a földet. Amikor a kemencét verték

188
szét, és vizsgálták át téglánként. Mert mindenütt
elrejtett kincs után kutattak. A mesés zsidóarany
után, amiről a kocsm ában suttogtak. A pénzt
keresték, az ezüst evőkészletet, az igazgyöngy
nyakláncot, a gravírozott zsebórát, az ékköves
fülbevalót.
A zsidóvagyonra úgy tekintettek, mint a saját­
jukra, mert akkor már évek óta mondták nekik,
hogy azt tőlük vették el a zsidók. A magyaroktól.
Azt kell visszaszerezni. Visszaszolgáltatni jogos
tulajdonosaiknak.
De kevesellték, m ost, am ikor széttépték
a párnacihát és a dunnát, kiforgatva a surgyét,
felhasították a kanapé huzatát, mert a sóvárgott
kincseket sehol se találják, amit tőlük oroztak
el. A vágyott tárgyakat, az aranyat, amelyet lát­
ni véltek M ózsiéknál, amely nem volt velük,
am ikor elvitték őket a csendőrök. Azután ku­
tattak, azt keresték megszállottan. Közben már
egym ásra gyanakodtak, hogy talán a szem fü­
lesebbek ellopták előlük. Már megint késve ér­
keztek, mert nekik sosincs szerencséjük. Pedig
m indent megfigyeltek, hogy mikor melyik ruha
volt rajtuk, milyen ékszereik voltak. Ö sszeszá­
m olták a bolt bevételét évekre visszamenőleg.
És nem voltak a kincsek sehol. Pedig valahol
lennie kell.
„A kurva zsidóarany valahol el van rejtve”,
m ondogatták nekikeseredve.
„Hol lehet? Hova dughatták a piszok zsidók?”,
m orogtak magukban. A hangjukban elismerés is

189
volt. Ügyesek ezek a zsidók, hogy így el tudták
rejteni. De inkább bosszankodtak. A bosszú­
vágy és a m ohóság keveredett a szegények örök
sóvárgásával.
Ekkoriban minden este Mózsiék mesés gaz­
dagságáról beszéltek a kocsmában. Számba vet­
ték, újra és újra megsaccolták, hogy az eltelt évek
alatt mennyi bevételük lehetett. A különbözetet
keresték. A képzelet és a valóság közötti különb­
ség nem hagyta nyugodni őket. A zsidóarany le­
gendája felvillanyozta a falu képzeletét. A Rám ­
pán nappal is erről suttogtak.
„M ózsiéknak annyi aranyuk volt”, sziszegték
egymás fülébe, „hogy a Rámpától a haranglábig
ki lehetne rakni vele az utcát.”
Emlékezni véltek a drága ékszerekre, fényes
brossokra, a súlyos gyertyatartókra, ezüst esz-
cájgra, az asszonyok gyémántos fülbevalóira.
„Ezeket nem vitte ám magával se Szálé, se
Rézi. A kislányra se adták”, mondták az asszo­
nyok, akik azon a májusi napon mindent m eg­
figyeltek a sírás könnyei, az arcuk elé tartott
kezük ujjai közül kilesve. Emlékezetükbe véstek
mindent, ami rajtuk volt: a blúzt, az inget, a rék-
lit, a szoknyát, a bokszbőr csizmát.
„Nem volt rajtuk fülbevaló”, mondták.
„A pulyalyányon sem volt ékszer. Ha lett vol­
na, én emlékeznék rá”, mondogatták.
„Persze az lehet, hogy elrejtették a házban
vagy a portán. Vagy bedugták oda, ahová csak

190
az asszonyok tudnak eldugni kisebb tárgyakat”,
m ondogatták és csiklandósan nevettek hozzá.
A férfiak meg odanyúltak, arra a helyre, hogy
hallják az asszonyok sikoltását, akik félreugrot-
tak a közeledő kéz elől. Volt persze, aki csak kés­
ve ugrott. És akkor se el, hanem épp ellenkező­
leg. Ezen mindenki nevetett a Rámpán.

„ A m ik o r elvitték a zsidókat”, mondta nagy­

apám, „m ájus volt. Csaholcról jöttek a szekerek.
A Rámpán már várták az emberek, mert ki volt
hirdetve. Mindenki tudta, hogy május harmadik
napján jönnek értük. Mózesék otthon voltak,
akkor m ár tilos volt elhagyniuk a házat, nem jö ­
hettek ki. A fiatal Mózsit már jóval előtte elvitték
munkaszolgálatra. Kezdetben még jöttek hírek
tőle. Néhány képeslap, sebtében írt rövid levél.
Aztán már az se. Az öreg Mózsi nagyon im ád­
kozott. Hajnaltól késő estig. Talán nem is aludt
akkoriban már. A bojtos fehér ingben, karján és
homlokán a szíjakkal kántálta egész nap az im á­
kat. A felesége csak sírt. Szálé, a menyük, akkor­
ra m ár nem sírt. Nem szólt senkihez. A gyereke­
it ölelte csak magához. C supa rettegés volt. Nem
moccant. Csak várt. Nem láttam még embert
úgy félni.
Szép május volt. Nehéz volt negyvennégy tele.
Negyventől kezdve, amikor a németek m eg­
támadták az oroszokat, minden tél nehéz volt.

191
A fák törzse kirepedezett. A varjak egymás után
estek le az ágakról. Nem volt mit enniük.”
»Tán a negyvenháromról negyvennégyre for­
duló tél volt a legkom iszabb«, azt m ondták
az öregek. A frontról rossz hírek érkeztek, de
ezt csak suttogták. A rádió csak győzelmekről
adott hírt. Apróbb taktikai visszavonulásokról.
A közelgő tám adás érdekében végrehajtott csa­
patátrendezésekről. Pedig beszélték már m in­
denfelé, hogy közelednek az oroszok. A nyila­
soknak egyre bátrabban járt a szájuk. Szidták
a Kormányzót, akit pedig szigorúan tilos volt
megsérteni. De legfőképp a zsidókat pocskon­
diázták.
A nagybátyádék voltak a legnagyobb nyilasok
a faluban, ö k csinálták a zsidóhecceket. A kert
alól fellopóztak és disznószarral kenték össze
a Mózsiék ajtaját. A meszelt falra azt írták, hogy
ZSIDÓ DISZNÓK. Meg hogy ZSIDÓ HIZLAL­
DA. Ezzel szórakoztak. Kezdetben mindenki
szégyellte, de senki se mert szólni. Akkor még
ők is tagadták. Aztán már dicsekedtek vele.
» A zsidók csinálták a háborút, meg a kom m u­
nizmust. Ők csinálták Trianont is, meg a válsá­
got, a nagy krakkot«, ezt kiabálták. Mindent rá­
juk kentek. Ahogy romlott a hadi helyzet, és be­
szélték, hogy összeszedik és elviszik őket, nőket,
gyerekeket, öregeket is Németországba m unká­
ra, egyre hangosabbak lettek a nagybátyáid. Már
nappal is bejártak Mózsi boltjába, rámutattak az
áruk közül, ami még volt, erre-arra, amire ked­

192
vük szottyant. Eszük ágában se volt fizetni. Ha
Mózsi kérte a pénzt, csak röhögtek.
»Szart se kapsz te«, mondták. Aztán már ha
budira indultak, nem azt mondták, hogy m e­
gyek a budira, hanem, hogy » Megyek, kifizetem
a zsidót.« És vihogtak hozzá.
»Jelentsél fel, zsidó«, mondták Mózsinak, ha
szólt. Akkor már nem úgy köszöntek neki, mint
régen, hogy »Tiszteletem, Mózes úr! Hogy szol­
gál a kedves egészsége, Mózes úr?«
Akkor már csak foghegyről vetették oda neki
a szavakat.
»írd a többihez, zsidó«, mondták gőgösen,
amikor köszönés nélkül vitték el az árut a bolt­
ból. Megvetéssel néztek rá. Nem fogtak vele töb­
bé kezet, mert a zsidó koszos. Van benne valami
fertőző, úgy tudták.
» A zsidót el kell kerülni, mert aki velük közös­
ködik, az fajgyalázást követ el«, olvasták a Rám ­
pán a kitett hirdetményekből, »és aki segít neki,
az a helyszínen felkoncoltatik.« Ki akarta volna
felkoncoltatni magát?
Este a korcsmába röhögtek a megszeppent
Mózsin, aki félt tőlük. Pedig korábban milyen
magabiztos volt. Milyen büszke. Mint valami úr,
úgy viselkedett.
A nagybátyáid még suhancok voltak, egy-két
évük volt még a katonaköteles korig. Ekkor már
ők voltak a falu hangadói. A férfiak mind a fron­
ton. ő k meg leventeként m asíroztak le s fel a Ke-
pecgyepen. Gyakorlatoztak a mogyorófa-husán-

193
gokkal. Szálasit istenítették. Tavaszra még bát­
rabbak lettek. Mindent megtehettek. Nem volt,
aki rájuk szóljon. Elengedték őket, mint Isten
a legyet.
Éjszaka megverték Mózsiék ablakát. Az öreg
kikiabált.
»Ki fágy?«, kérdezte.
»Itt a M essiás«, mondták. De nem bírták so­
káig. Nem vártak választ. Kitört belőlük a röhö­
gés. A bakter már nem mert rájuk szólni. Éjfél­
tájt, korcsma után mentek oda. Vagy hajnalban.
Amikor már részegek voltak. Akinek kisdolga
volt, ott könnyített magán. Pisszegtek, hogy hal­
kan. Ahogy a részegek szokták. Lehugyozták az
ajtófélfát. Aztán valamelyikük odaszart az ajtó
elé, akire rájött a szükség. Amikor elfingta m a­
gát, kitört a röhögés.
A nappalnak szeme van, az éjszakának füle
van. Mindenki mindent hallott. Negyvennégy
tavaszára m indennapossá vált a hecc. A boltból
elhordták az árut. Mózsi még felírta, hogy ki mit
vitt el. Minden este megcsinálta a leltárt. De tör­
leszteni már senki se törlesztett.
Mózsi hagyta, hadd vigyék. Mi mást tehetett.
Akkor m ár az egész falu tartozott neki. Amikor
harmadikán eljöttek értük, és felültették a csend­
őrök a szekérre, az már szinte megkönnyebbülés
volt. Mózsi felesége, az öreg Rébi jajveszékelt.
Szálét ekkor megint sírni látták. Ölelte a két gye­
reket. Sokan megsiratták őket, akik aznap össze­
gyűltek a Rámpán. Főként az asszonyok. A gye­

194
rekeket sajnálták, az ártatlanokat. De mindenki
kussba volt. Hallgatott.
A szomszéd falvak zsidó családjai már a sze­
kereken ültek az engedélyezett kézipoggyásszal.
Azok is sírtak. A csendőrök komiszak voltak,
dölyfösek. Ráordítottak az emberekre.
»Tirhuljatok innen! Tűnjetek el! Semmi ke­
resnivalótok itt! Ez nem cirkusz! Ne tátsátok itt
a szátokat. Aki akar, felszállhat! Van még hely!«
Komiszak voltak, de hát a parancs az parancs.
A zsidók kiabálták, amikor a szekerek m egin­
dultak Berek felé.
»Jaj, mit tettél velünk, Kun Béla! Mit tettél...«
Mintha mindenért Kun Béla volna a felelős.
Aztán eltűntek a szekerek Berek felé, bezárult
mögöttük az út fölött összehajló nyárfasor. El­
vesztek a szemünk elől. Már a por is leülepedett,
de még sokáig ott álltak az emberek és néztek
utánuk. Az asszonyok szipogtak. Csak lassan szé-
ledtek szét a Rámpáról.
Akiknek tartozása volt, azok a tartozásukra
gondoltak. Hogy akkor most már nincs tarto­
zás. Megkönnyebbülést éreztek. Amíg vissza
nem jön Mózsi, addig nem kell a pénzt előke­
ríteni. Semmilyen hatóság nem tudja, hogy mit
nem fizettek ki. Csak az adóslista árulkodik róla.
A csendőrök lepecsételték a bejáratot.
» Azt a listát kéne eltüntetni valahogy«, m ond­
ták.
Este m ár erről beszélgettek a Rámpán”, m ond­
ta nagyapám.

195
F u llad ok , ha zsidókról beszélnek. Ha a zsidó
szót hallom, összeszorul a torkom. Kapkodom
a levegőt. A fülem zúgni kezd. Észre fogják raj­
tam venni. Félek, hogy elárulom magam. Igyek­
szem úgy viselkedni, mintha egyáltalán nem ér­
dekelne. A szívem a torkomban dobog. Ilyenkor
nem veszek levegőt. Egy ideig nem szabad léle­
geznem. Tudom, hogy nem sokáig tart ki a le­
vegőm, de addig nem moccanok. Nem merek
levegőt venni. A füleim égnek. Biztosan látszik
is. Tükörben meg kellene néznem. Félek, hogy
elárulnak a füleim. A zsidókról szoktak beszélni.
A szavak tele vannak fenyegetéssel. Félek a sza­
vaktól.
Ősszel érik a szentjánoskenyérfa. A termése
hosszú, barna tok. Hasonlít a bab meg a borsó
hüvelyére, csak nagyobb. Abban lapulnak a m a­
gok. A szentjánoskenyér tekeredő hüvelye olyan
színű, mint a csoki. Sötétbarna. Némelyik olyan
hosszú, akár egy felnőtt alkarja. Amíg friss és
nincs kiszáradva, édes és zamatos a húsa. A fa­
luban zsidófosnak hívják. Máli is így mondja.
A fának is ez a neve. „Megérett a zsidófos”, ki­
abálják egym ásnak a Rámpán. „Szóljatok a pu-
lyának!”
Aztán nevetnek.
M indig röhögnek, amikor a csúnya szavakat
mondják. Amikor a faszt meg a pinát. A beszél­
ni tanuló gyereket szeretik rávenni, hogy m ond­
ja utánuk: pina, fasz, együtt basz.
„M ondd azt, hogy »az anyád picsája!«

196
 »Az apád véreres fasza.«
»Az Isten rakja beléd a faszát«”, ismételtetik.
Mindenkinek van kedvence. Amikor a kicsi
gyerekek elismétlik a nekik még semmit sem je­
lentő szavakat, élvezettel röhögnek.
„N a még egyszer”, mondják. Nem tudnak be­
telni vele.
„Zsidófos, zsidófos” ismételgetik. „Megérett
a zsidófos!” Szeretik kimondani. Szeretik hal­
lani.
A zsidó szótól félek. Kengyel nagyapám előtt
nem lehet így beszélni.
„M i nem káromkodunk”, mondja. „És nem
beszélünk csúnyán.”
Félek ettől a szótól, amit mindenki örömmel
ismételget. Nem kapok levegőt. Nem tudok ve­
lük nevetni. Pedig mindenki nevet.
Az öreg Mózsira gondolok. A listájára, amely­
re felírta a tartozást.
„M ost már kitörölheti vele”, mondták.

„ A í o n d d azt, hogy sarok”, mondják a szom szé­

dok.
Nem akarom mondani, mert akkor kinevet­
nek.
A nővérem is unszol. Anyám is mosolyog.
Nem mondja nekik, hogy hagyjanak békén. Szé­
gyellem, hogy röhögnek rajtam.
„N a m ondjad már, ne kéresd m agad”, mondja
anyám. A nővérem m ár előre nevet.

197
 „Na, mondjad, hogy sarok.”
„Nem mondom”, makacskodom.
„De m ondjad m ár”, unszol.
„De nem”, válaszolok.
„Kapsz savanyúcukrot”, mondja anyám.
„Szarok”, m ondom halkan, mert sokszor be­
csapnak. De hátha most kapok. Meg szeretném,
hogy vége legyen. Hagyjanak békén. Amíg nem
mondom, nem hagyják abba.
„Szarok, szarok”, ismétlik és röhögnek.
„M ond azt, hogy saroglya.”
„Szaroglya”, m ondom most már engedelme­
sen. Ezen is nevetnek.
„M ondd azt is, hogy üveg”, vezényel a nővé­
rem. A szom szédok röhögnek. M ost elcsende­
sednek. Ezt is akarják hallani.
„Üveg”, mondom. Hiába erőltetem, nem tu­
dok ü-t mondani.
„Tota, tota, totamilota”, csúfol a nővérem.
„De már majdnem ki tudom mondani”, véde­
kezem.
„M egy az majd, mint a botraszarás”, mondja
az egyik szomszéd. Ezen is nevetnek.

N ag y an y ám egy fényképen az ősi porta udva­

rán áll egyedül. A tornác előtt, ahol az ereszcsor-
gásba szőlőt ültetett nagyapám. Otellóval futtatta
be az E betű alaprajzú tornác két belső udvarát.
A tornác körbe futja az L alakú, az utcafrontra
négy ablakkal forduló házat. A középső, szé­

198
les teraszon lakott nyaranta nagyapám. A delet
a dikón aludta meg. Legénykorában apám nak is
itt volt helye kora tavasztól késő őszig.
„A férfiak télen az istállóban aludtak, a lovak
mellett”, szokta m ondani apám. Amíg még vol­
tak lovak, ő is ott aludt. Szép időben meg kinn
a legelőn a lovak mellettük. Vagy a dikón. Innen
nyílik a konyha is. A tornácról be lehetett látni
az egész portát a kaputól a csűrig. Esős időben
az őszi munkák is itt zajlottak. A fényképen itt
áll nagyanyám. A kép néhány évvel a halála előtt
készült.
„Miért dugja el a kezét a surc alá?”, kérdem
anyámat, amikor a képet nézzük.
„Biztos fázik”, m ondja anyám. „M indig fá­
zott.”
A keszkenője a homlokába húzva. A fotó fe­
kete-fehér. Fekete a ruhája, fekete a blúza. Nem
is lehet más, hiszen mindenki fekete ruhát hord
ilyen korában. Az arca férfiasan kemény. A szája
pengevékony. Az orra sasorr.
„Szigorú volt?”, kérdem anyámat.
„Komisz. Komisz volt”, válaszolja. „Csak két
gyerekét szerette. Azoknak adott mindent.”
„Apám at szerette?”, kérdem.
„Szerette. De másként. A m aga módján. Sem ­
mit sem adott neki”, mondja.
Negyven éves kor felett az asszonyok öregnek
számítanak. Ekkor m ár csak fekete ruhát vesz­
nek fel. Kezdetben még apró fehér pontok oldot­
ták a fekete szigorúságát. De csak az ünneplőn,

199
hogy jelezzék a különbséget a hétköznapoktól.
A fehér helyett kék szirmocskák enyhítették
a gyászt meg a búcsút a vágyaktól, az elmúlás fe­
ketéjét. A bánatba egy kis örömöt csempésztek.
A lem ondásba egy pici reménységet.
Nagypöttyös szövetet a fiatalok viselnek csak.
Az eladó lányok. Öregasszonyt megszólnának
érte.
Nagyanyám a képen a napsütésben áll és
a Hajnalvég felé néz. Délelőtt lehet. Élesek a fé­
nyek. Pop Mari hunyorog. Nem látni a tekinte­
tét. A szigorú, csontos, előreugró álla uralja az
arcát. A beesett bőrön mély ráncok. A csontos,
előreugró orr árnyékot vet az arc balfelére.
„Ö erőszakolta ki a keresztnevedet. Ehhez ér­
tett leginkább”, m ondja anyám, „hogy az történ­
jen, amit ő akar.”
A surca vasalásáról látszik, hogy ez ünneplő.
Az ereszig felfutó szőlőn még nincsenek levelek.
Koratavasz lehet. Vagy egy szikrázó téli nap.
„Sem m i sem maradt utána, csak a gyerekei”,
m ondja anyám. „De mi mást is akarhatna egy
asszony?”, kérdezi.

A n y á m azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk.

Amikor mérges, mindig ezt mondja. Ha fel­
bosszantja nagyapám vagy a falubeliek közül
valaki. Máli szokta ezzel csúfolni, de akkor vic­
celnek. Akkor mindketten jókedvűek.
„A z urad meg a zsidó csinálta egy zacskó hár-

200
tyátlan paszulyért”, mondja. „Nekem ő ne be­
széljen, m ondd meg neki.”
Ezt csak anyámnak mondja ilyen bátran.
Apánknak nem meri a szemébe mondani, csak
a háta mögött. Anyánk kitér a csúfolódás elől.
Nem válaszol vagy viccel üti el a dolgot. M ásra
tereli a szót. Valami pletykára, amit Máli nagyon
szeret. Otthon azonban komolyan beszél.
„Ne felejtsétek el, hogy ti zsidók vagytok”,
m ondja titkolózva. „Akkor se, ha csúfolnak m i­
atta.”
Apánk, ha mérges, hallgat. Minél jobban
megbántják, annál jobban hallgat. Megjön, leül
az asztalhoz és nem szól. Anyám szó nélkül leve­
szi a konyhaszekrény tetejéről a butéliát és mel­
léteszi a kupicás poharat. Apám tölt és felhajtja.
Kimegy a színbe, csak késő este jön be.
Anyánk szerint azon emészti magát, hogy zsi­
dónak mondják.
„De ez a mi titkunk”, m ondja anyám cinko­
san.
„Apátoknak ne mondjátok”, teszi hozzá. „Nem
akar erről beszélni.”
„Vedd le a sapkád!”, kiáltják, ha belépünk va­
lahová.
A fejen lévő sapka a zsidót jelenti. Aki a ház­
ban nem veszi le a sapkát, az zsidó. Ahogy a pa-
jesz meg a kaftán is. A zsidót mindig emlegetik.
A zsidó az, aki nincs sehol. A zsidó, aki speku­
lál. Akinek nem jó, ami van. Amit már m eg­
szoktunk. Ahogy szoktuk, úgy nem jó neki. Aki

201
mindig valami mást akar. Az öregek tudják, de
még apámék is, hogy a zsidó az, amit nem lehet
érteni. A zsidó a lelkiismeretfurdalás és a zsidó
a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet.
Mózsit sajnálják. De a zsidókat nem. A zsidó
még most is itt kísért, pedig már nincs sehol.
„Ki a zsidó?”, kérdi a nővérem.
„A z a zsidó, akit mindenki utál. Akit kivetnek
m aguk közül, csak azért, mert zsidó”, mondja
anyám.
„Akitől elfogadták a segítséget, de nem tud­
ják megbocsátani, hogy segített. Akinek a hom ­
lokán csillag van. Akit nem fogadnak be. Ahogy
minket se.”
„Miért vagyunk mi m ások?”, kérdem.
„Mert nem vagyunk idevalósiak”, mondja
anyám.
„Akkor mi is zsidók vagyunk?” kérdi a nővé­
rem.
„Azok leszünk”, válaszolja anyám.
„Engem leköptek, és azt mondták, hogy M a­
jom ”, m ondja a nővérem.
„Szaladjatok el. Találjátok ki, hogy mi a szán­
dékuk”, mondja anyám. Közben két gyertyát tesz
az asztalra. Meggyújtja őket, mert az ablakon
már alig szűrődik be fény. A kutya ugat kinn.
Rohan a kerítés mellett, amikor valaki a járdán
elmegy.
Ha kilesünk, meglátjuk a hajnalcsillagot. A nő­
vérem már kikukucskált egyszer. De akkor még
nem jött fel. Addig nem ehetünk. Ezzel emlék­

202
szünk apánkra, aki nincs velünk. Az ő fogadal­
mát tartjuk meg, hátha elfelejtette. Meg alig van
mit enni. Puliszkát főzött anyám, az lesz szilva­
lekvárral.
„Engem G ogának csúfoltak, és pofon vág­
tak. Kergetnek, ha egyedül vagyok”, mondom.
Anyám nem szól, nézi a táncoló lángot. Feláll és
a gyertyák fölé hajol. Két kézzel maga felé hajtja
a láng fölött a kezét. A szemét becsukja. Az arcán
könnyek. Amikor kinyitja és ránk néz, a gyertya
lángja tükröződik benne.
„El fogunk innen menni. Isten kivezet”,
mondja.

A p á m a t m ásodik éve alig látom.

Megüzente neki a téeszelnök, hogy ne tegye
be a lábát a faluba.
„A z ilyennek itt nincs helye. A kulákfattyak
éhen is dögölhetnek a kölykeikkel együtt. Aki
uszít, akinek semmi sem jó és nem tiszteli a ve­
zetőséget, arra nincs szükség. Mi itt a kom m u­
nizmust építjük, az ántivilág reakciósaira nincs
szükség.” Apám három évig perben áll a téesszel.
Nem mer hazajönni.
M ióta nincs itthon apám, legtöbbször nagy­
apámmal vagyok. Minden héten megyünk a gu­
lyára. Sót viszünk a Mancinak. A gulya Berkier­
dőn van. Csak a nevében erdő, valójában lege­
lő. Rég kivágták ott is a fákat. Nyáron a gázlón
megyünk át. Ilyenkor nem kell a berki hídig

203
kerülni. Átlábalunk a Kövicsesen, ahol bokáig ér
a víz. A cipőt, a szandált a nyakunkba akasztjuk.
Az apró kavicsok csillognak a víz alatt. Jólesik
a hűvös víz a kánikulában.
Anyám apja a kisboltot vezeti azóta, hogy
idegösszeom lást kapott. Utána leváltották és
nyugdíjazták. Előtte az Áfész könyvelője volt.
Nem mondja el, mitől kapott idegösszeomlást.
Miután felépült, a szomszéd falu vegyesboltjá­
ban kapott állást. Mindig ráfizet. A nyugdíjból
egyenlíti ki. A szállítók becsapják. Őt nem viszi
rá a lélek, hogy becsapja a vevőket. Pedig a ha­
szon abból van. Mert mindenki csal, mindenki
lop. Az Áfésznál is ettől kapott idegösszeomlást.
„Rájött, hogy az elvtársak lopnak. És őt fogják
börtönbe csukni, mert osztályellenség. Akkor
kapott idegösszeomlást”, mondja anyám.
„A fiatalok mindent elhisznek, amit m onda­
nak nekik. Az emberek már nem tudják, hogy
milyen volt a zsidóbolt. Milyen volt a paraszt,
aki a maga ura volt. Milyen volt az, amikor még
mindennek volt gazdája. A fiatalok már nem
tudnak semmit, csak amit szajkóznak nekik és
a szájukba rágnak”, m ondja nagyapám.
Hitlerbajsza frissen van vágva. M indig beköl-
nizi magát. M oszkovszkaja kapható csak. Azt
nem szereti.
„A z oroszok a kölnit is megitták. Olyat addig
még nem láttunk.”

204
.egy szer ki akartunk vándorolni. Kitelepülni
Kanadába. De nem lett belőle semmi. Anyám
meg apám suttogták izgatottan estenként a kony­
haasztalnál. Előttünk erről nem beszéltek. Csak
amikor már azt hitték, alszunk. Akkoriban nem
volt könnyű, családegyesítéssel lehetett volna.
Ezzel is eltelt egy-két év. Először hetvenegyben
akartunk. Frici hívta apámat Kanadába. Aztán
hetvenháromban újra felmerült a dolog, amikor
Dollárpapa hazalátogatott. A hetvenhármat sem
lehet osztani. Csak magával.
Még nem alszom. Hallgatom a szüleim be­
szélgetését. Kanadában él az apám nagybátyja,
Frici. Már azelőtt elment, mielőtt megszülettem.
Azt suttogják, hogy disszidált. D-tiszt volt. M eg­
ijedt a forradalom idején. Miskolcon szolgált.
Kiismerte a rendszert. Volt orosz fogságban is,
ott megtanult oroszul. Belépett a pártba, aztán
D-tiszt lett. Sötét ez a szó, valamiért szégyellni
kell. A forradalom idején elmentek a feleségével.
Nagyapám szokott dohogni, amikor megyünk.
Úgy beszélget velem, hogy magában dohog.
„A z is mire volt jó, hogy Friciék elmentek?
Miskolcon eltemették az első gyereküket, aztán
elmentek. Szegény három hetet élt. Nem tudtak
tovább ott élni. Mindent ott hagytak. Talán iga­
zuk is volt”, m ondja és megáll.
Kigombolja a sliccét, nyögve pisil. Előrehajol,
hogy megőrizze az egyensúlyát, a görbe botját
meg nekem nyújtja, hogy fogjam meg.
„Forradalom ... M ire volt jó az is? Adtak

205
a szarnak egy pofont”, mondja. Préseli ki az utol­
só cseppeket avizelés után. Sokáig rázza. De
mégis m indig sárga húgyfoltos a nadrágja. És
érezni a szagát is. Az öregeknek ilyen a szaguk.

„ A gyerekeket a gólya hozza”, mondják a felnőt­

tek. De mi látjuk, hogy születnek az állatok. Az
anyjuk hasa megnő, aztán egyszer csak kicsusz-
szannak belőlük. Véresek és valami szivárványos
hártya ragad rájuk. Mint a kiscsirkére a tojáshéj.
A borjúnak a szőre is összekuszálódik, amikor
megelli az anyja. Aztán tisztára nyalja a szőrét. Az
anyám undorodik ettől. Az apám nem. A nagy­
apám sem. A férfiak nem undorodnak semmitől,
csak én nem tudok még odanézni.
A fiúk m ind hőzöngnek. Aztán mégis hány­
nak, amikor a verekedő kutyákat nézzük. Az
egyik kihúzza a m ásik belét. Vonszolja még m a­
gát a vesztes, de kilóg a bele. A hőzöngők öklen-
deznek akkor is, amikor dögöt találunk a szom ­
szédos üres telken. Bottal piszkálom meg a puf-
fadt a hasát. Kíváncsi vagyok, hogy mitől lett
ilyen nagy. Az elvékonyodott bőr könnyen be­
szakad. A felpuffadt hasban férgek hemzsegnek
egymás hegyén-hátán. Büdös szag terjed a dög
körül. Közelről figyelem a férgeket. Esznek.
A disznók sebében vannak ilyen férgek.
Nyaranta valamelyik disznó mindig m egsé­
rül. Felhasad a bőre, de fekszik tovább a kosz­
ban. A seb környékét ilyenkor ellepik a legyek.

206
Mászkálnak rajta. A disznó lustán rándul néha,
de nem tudja elhessenteni őket. Néhány nap
múlva kis hernyók jelennek meg benne. A nyü-
vek a fénytől vonaglanak. Igyekeznek mélyebbre
fúrni magukat a sebben.
Nagyapám ilyenkor egy lapos bottal beletúr
és kikaparja a gennyet a nyüvekkel együtt. Ka­
paszkodnak, ahogy tudnak. M ásznának vissza.
Segítek eltaposni őket. A végén pálinkát locsol
a sebbe.
De előbb köp egyet. Aztán meghúzza a lapos­
üveget. Sajnálja a disznóra önteni, de muszáj fer­
tőtleníteni. A koca ekkor összerándul, mintha
beleszúrtak volna. A piszkálást tűrte.
A disznók szeretik, ha vakargatják őket. Bon-
gyor szőrükbe beleragadt a kosz. A fülük m ö­
gött vakarjuk a bőrt. Ilyenkor szétvetett lábakkal
állnak és nyögnek. Élvezik a vakarást. Amikor
a hasuk alatt elindul a csorgás, elnémulnak. M a­
guk alá hugyoznak. Olyankor nem is röfögnek.
Bambán hallgatnak.
„Hallgat, mint a húgyó disznó”, szokták m on­
dani.
Amikor nagyapám végez a seb tisztításával,
megint köp. Nagy bajsza megrándul. Közben
grim aszt vág. Felhúzza a felső ajkát, mint aki vi­
csorít. Pedig nem vicsorított, csak nagyon figyel,
hogy jó helyre öntse a pálinkát. Nagyon reszket
a keze. Vizeléskor is. A ruháját is azért vizeli le.
M ostanában egyre gyakrabban megállunk, am i­
kor megyünk valahová.

207
 „Várj, huggyozok”, mondja. A gy-ét hosszan
megnyomja.
Nem szeretem ezt a szót. Mi azt mondjuk,
hogy pisilek. Anyám megtiltotta, hogy csúnyán
beszéljünk. A többi fiú csúnyán káromkodik.
„Anyád urizál. Fenn hordja az orrát. Kényes-
kedik. Pedig ő is büdöset szarik”, m ondja nagy­
apám.
Nem szeretem, ha így beszél anyámról.
„Ha huggyozni kell, hát huggyozni kell. Nincs
abban sem m i”, mondja. „Az első háborúban té­
len már annak is örültünk, ha tudtunk hugyoz­
ni. Nem finnyáskodtunk. Te se tennéd”, mondta.
Apám apját az első háborúba vitték el, az olasz
frontra.
„Ott nem volt gyógyszer. Egymás húgyát it­
tuk”, mondja.
Nagyapám sokszor elmeséli, hogy megitták
egymás vizeletét, mert az gyógyít. Amikor erről
beszél, mindig köpköd. A pondró mellé céloz.
Az ott tekergőzik előtte. A sánta lábával ráta­
pos, és a csizma spiccét előre feszítve forgatja
a kukacon. Jó alaposan belepasszírozza a por­
ba. Egy nedves foltocska marad belőle, néhány
összetapadt porszem. Aztán megint köp egyet.
Szájához viszi a laposüveget, hirtelen m ozdulat­
tal hátrahajtja a fejét. Az üveget megrázza, hátha
van még egy csepp benne.
„Apádék is el akarnak menni. Kanadába?”,
m orog magában. „M i a faszom van abba a Ka­
nadába? Nem ország az, hanem hizlalda”, d o ­

208
hog magában. „Frici is milyen kövér lett! Mert
csokoládégyárban dolgozott. Kellett ez neki?”
m ondja és legyint.
Frici súlyát nem bírta a szíve. Infarktus vitte el
hetvenháromban.

AZ ünnepekre m indig jön fénykép Friciéktől.

A kanadai házról, amelyben laknak. A családról.
A hatalmas karácsonyfáról, amely egy gazdagon
berendezett szobában áll. A fényképek felülete
furcsán bordás. Egy fiú áll sok ajándék között.
Irigykedve nézzük a nővéremmel. A fa másként
van díszítve, mint ahogy mi szoktuk. Nincs rajta
se gyertya, se szaloncukor. Csak gömbök.
„Ezt is minek küldik? Pocsékolás. Elég lenne
leírni”, mondja m indig nagyapám, „Elég csak
annyit írni, hogy így vagyunk, meg úgy va­
gyunk. Minek az a sok fenkép.” Mi így mondjuk
a fényképet.
Friciék már tíz éve élnek Torontóban. Ott sok
a magyar, azt mondják. A disszidálásuk után
folyton a Szabad Európát hallgatták nagyapá-
mék. Várták, hogy mikor üzen Frici.
Nagyanyám ordított. Elsiratta a fiát, ahogy
kell. Kitette a fényképét az asztalra, és jajgatott.
Eltakarta az arcát, és önkívületben mondta,
ahogy a sirató asszonyok szokták.
„Jaj, drága fiam. Jaj-jaj. Hogy tehetted ezt?
Miért hagytad itt az anyádat? Jaj-jaj...”, így gyá­
szolta el a fiát.

209
 Frici volt az elsőszülött. Maradt itthon még
két fiú és két lány. Kettő pedig meghalt csecse­
m ő korában. Apám volt a legkisebb az életben
m aradtak között. Utána született még egy, de azt
a nagyapám leejtette a kőre. Fejre esett és m eg­
halt. Erről nem szoktak beszélni. Főként nem
a pulya előtt.
Halottak napján néha emlegették. De mindig
suttogva, hogy ne halljuk, miről beszélnek. M a­
gamban azt gondoltam, hogy nem leesett, ha­
nem leejtették. Méghozzá a nagyapám leejtette.
„A vén sánta”, mondták, „komisz. A sánták
gonoszak.”
A kölyökkutyákat is ő szokta agyonvágni,
hogy ne kelljen etetni őket. A macskakölyköket
zsákba köti, és vízbe fojtja. Anyám is őt szokta
megkérni, ha a szukánk lekölykezik.

M együnk apámmal. Harmincegy év van kö­

zöttünk. A harmincegyet csak önmagával lehet
osztani. Meg eggyel. Apám ritkán fogja meg
a kezem. Számolom a kerítésoszlopokat. Nem
szokott megsimogatni. Pedig szeretném, ha meg­
simogatná a fejem. Ha néha magához ölelne.
Amikor az anyai nagyapám jön hozzánk,
mindig beülök az ölébe. Hallgatom, ahogy m e­
sél. A háborúról mesél.
„M a tizenhetedik éve, hogy hazajöttem a Ka­
ukázusból”, mondja. „M inden évben eszembe

210
jut. Mintha nem is lett volna igaz. Az ötödik
évben azt hittem, sose jutok haza.” Az ötöt csak
magával lehet osztani. Meg eggyel.
„M ost meg már minden olyan messze van,
mintha sose történt volna meg. Csak elfelejteni
nem tudom”, sóhajt és mesél a háborúról meg
a fogságról. Közben magához ölel.
„De jó, hogy itt vagytok”, mondja.
Apám nem szokott megölelni. Egyikünket se.
A nővéremet m ár ütni sem szokta, mert nagy
lett. A nagyobb lányok csak hébe-korba kapnak
egy pofont. A fiúkat szíjostorral és nadrágszíj­
jal szokták ütni. A m íg vissza nem vágnak. Ez
a szokás.
Apám csak azért nem ver minket, mert nincs
itthon. Amikor éjszakánként hazalopakodik,
nincs ideje rá. Kedve se. Fáradt annyi biciklizés
után. Meg örül, hogy lát.
A falubeli fiúkat még veri az apjuk. Főként,
ha részegek. Amikor hazajönnek a kocsm á­
ból. Apám csak néha jött így haza. Anyám azt
mondja, mert hogy őket is verték, ezért hiszik
azt, hogy így kell csinálni.
„Úgy lesz belőle em ber”, szokták mondani.
„M eg fogod ezt még köszönni”, ezzel fejezik
be a verést.
Amikor hazaérnek, előveszik az előre beázta­
tott kötelet az udvaron lévő vályúból. Belépnek
a házba, és elordítják magukat:
„A kurva anyátokat!” Ezt szokták mondani.

211
 Akkor az asszony is megijed, és nem mer pe­
relni az urával. Aztán kezdődik a verés. Ha a fe­
leség szól, akkor ő is sorra kerül.
De minél részegebbek a férfiak, annál ham a­
rabb elfáradnak és abbahagyják. Régen apám is
egész este a kocsmában volt. Anyám nem hagy­
ta, hogy ez m indennapos legyen. így aztán el­
maradt a kocsmából.
„Talán ez volt a baj”, mondta később. „Ezért
néztek ki m aguk közül.”
Csak amikor már nagyon piszkálták, akkor
ment be néha, hogy lássák, otthon ő az úr. Oda
megy, ahová akar. De ez se segített.

F é le k elaludni, mióta nagyapám beszélt a hábo­

rúról. A Donról mesélt, a frontról, az orosz télről,
negyvenhárom teléről. A partizánokról és a m eg­
torlásokról. A tábori csendőrök kegyetlenkedése­
iről. Mert meg kellett félemlíteni az ukránokat.
„Kegyetlenek voltak”, mondja. „Bűnözőket
engedtek garázdálkodni. A tiszturak m eg sze­
met hunytak. A megtorlásokkor kegyetlen-
kedtek. A csecsemőket feldobták a levegőbe és
szuronnyal kapták el. Azoknak a faluknak a la­
kóit, akik segítették a partizánokat, beterelték
egy csűrbe és csóvát dobtak a tetejére. A részeg
tábori csendőrök körbeállták és a kirohanó égő
embereket legéppuskázták”, mondja. Ezek a ké­
pek nem múltak el belőle. Elmondja minden al­

212
kalommal. Az iszonyat még most is benne van,
huszonhárom év után.
„A németek még kegyetlenebbek voltak.
A magyarokat megvetették. Negyvenháromban,
a visszavonulás idején nekik még volt benzinjük.
Mi gyalog vonszoltuk magukat. Aki leült, az ott
fagyott meg. A rendszeresített ruházat semmit
se ért az orosz télben.
A Wehrmacht katonái teherautókon mene­
kültek az oroszok elől. Mi gyalog. Minden tagunk
el volt fagyva. Amikor fel akartunk kapaszkod­
ni, a németek figyelmeztetésül a levegőbe lőttek.
Lelőttek volna, ha nem engedelmeskedünk. Aki
a teherautó platójába kapaszkodott, annak az
ujjait szuronykéssel vágták el. Nem volt ott baj-
társiasság. Szóba se álltak velünk. Még a fogság
alatt a táborban se”, mondja.
„A tábori csendőrök részegek voltak. Azok
m indig részegek voltak. Kegyetlenek. Idegen
műveleti területen kell a megfélemlítés, ezt alá­
írom”, mondja. „D e azokat az ártatlan csecse­
mőket szuronyhegyre hányni, arra nincs semmi
m entség...”
Elalvás előtt eszembe jutnak a repülő pólyá-
sok. Féltem a Kicsit. Félek, nehogy kipattanjon
a plattból a szikra. Nehogy elégjünk. M ondom
az imát, hogy m ásra gondoljak, de közben látom
az égő embereket a hóban.
„Szegény Kormányzó úr”, nagyapám mindig
így fejezi be a mesélést.

213
A n y á m pászkát készít. Szereti a pászkát. Ha
nincs kenyér, és gyorsan kell csinálni valamit,
akkor m indig pászkát csinál. A keletien tésztát
vékonyra nyújtja és a plattra teszi. A forró vason
átpirul. A fehér tésztán barnás foltok keletkez­
nek. Néhol kis puklik lesznek rajta. A gőz felpú-
posítja a tésztát. Hólyagos lesz. Ha már felhólya-
gosodott, akkor fordítja meg, hogy megpiruljon
a m ásik oldala is.
„M indjárt itt a sábesz”, mondja. „Nézz ki, nem
látsz valakit jönni”, kérdi.
Kihallom a hangjából a ravaszkodást. Az ide­
geneket nem engedjük be. A falubeliek az ide­
genek.
„Tán hazajön édesapánk?”, kérdezzük biza­
kodva.
„M ég csak az kéne! Isten ments”, mondja. „M a
azt játsszuk, hogy várjuk a Messiást.”
„Merről fog jönni?” kérdi a nővérem, aki
azonnal benne van a játékban.
„Oszt nem mindegy? Azt játsszuk, hogy zsi­
dók vagyunk”, m ondja anyám. „Gyorsan, tedd
fel az apád ünneplő kalapját”, mondja.
Leveszem a sifon tetejéről apám fekete kalap­
ját. Apám egyébként jam bót hord. Hétköznap
csak pantallós ember visel kalapot. Meg a zsi­
dók. De már nincsenek zsidók.
Mindenkinek sötétkék jam bó van a fején.
A napfény hamar kifakítja. Nyáron a napszúrás
ellen hordják. M áskor meg a hideg miatt. Tél­
víz idején usánkát viselnek. Az öregek kucsmát.

214
Az usánkában úgy néznek ki, mint a szovjet
katonák a filmekben. A pufajkakabáthoz pufaj-
kanadrág illik. Télen ezt veszik fel. M áskor csak
kék m unkásnadrágot jégeralsóval. Kalapot csak
vasárnap tesznek. Na meg temetésen, esküvőn,
keresztelőn.
„Csak a füled hegye látszik ki belőle”, csúfol
a nővérem. A kalap nagy. Hátra kell csapnom,
ahogy a férfiak szokták, amikor mérgesek. Vagy
ha jókedvük van és ugratják egymást. A csálé
kalap vicces. Akinek így áll a kalapja, azt nem
kell komolyan venni.

„ Z S i d ó van a házba, kölönc a nyakába”, kántál-

ják, ha valaki a fején hagyja a sapkát. Nem ér­
tem, hogy miért mondják. Ennek nincs értelme.
„Nem kölönc az?”, kérdem a nővéremtől.
„A kölöncöt a csorda vezérmarhájának a nya­
kába akasztják. A kölöncöt a kutya nyakába te­
szik, nehogy messzire elcsám borogjon.”
Máli így csúfol engem, ha elfelejtem leven­
ni a sapkámat. Kinevet. Csupa ránc ilyenkor az
arca. Máli csúnya. Szeretem, de undorodom is
tőle. Folyik a nyála, ha beszél.
„Na, ne finnyáskodjál! Ne urizálj”, szokta m on­
dani és fingik egyet. Akármikor tud fingani. Erre
a tudására büszke. Hosszan elnyújtva ereget.
A fél lábát felemeli, ahogy a kutyák pisilnek. És
mély hangon nevet hozzá.

215
 Nem undorodik semmitől. Mindent m eg­
eszik. A romlott ételt is.
Ahogy a nagyapám is. Beleszagol és szó nél­
kül bekanalazza.
„Apu, nem volt romlott?”, kérdi tőle Máli.
„Öt perc múlva már az lesz”, mindig ezt vá­
laszolja.
Máli meg röhög.
„Szarnak minden jó”, mondja. „Egy helyre
megy.”
Örül, ha anyámat fel tudja bosszantani. M á­
sokat is szeret bosszantani, de anyámat nagyon.
Anyám nem tudja neki megbocsátani a koszt,
a rendetlenséget, az igénytelenséget, amiben él.
Na meg az állandó feleselést és káromkodást.
„Hogy élhetsz így, hogy mindenen csak rö­
högsz?” veti a szemére.
„Te meg folyton mérges vagy, mint a baszott
róka”, vág vissza Máli.
Anyám nem szereti Málit. Ha nála vagyunk,
akkor segíteni kell. Máli nem tud főzni. Nem is
szeret. Minden ehetetlen, amit csinál. Ha nem
esszük meg, akkor veszekszik velünk. Csúfol
minket.
„A szar vásolja el a fogatokat, ha nektek ez
se ízlik! Finnyások vagytok, mert úri koszthoz
szoktatok”, mondja. És m indig van valami mun­
ka.
De most otthon vagyunk. A Kicsi is alszik. És
anyánknak jókedve van.
„Nézd meg, nem jön-e a M essiás?”, mondja

216
 még egyszer. Közben a nővérem a horgolt térítőt
borítja a hajára. És ájtatos képet vág hozzá.
„M errünnen várjuk?”, kérdezem.
„Arrunnan, a Rám pa felől. De lehet, hogy
a kert alól jön, Berek felől”, mondja. Csak a C i­
gánysor irányából nem várjuk. Abba az irányba
nem is látunk ki a házból. Csak a falu felé lá­
tunk. Leskelődünk a nővéremmel az ablakokon.
Anyám az asztalnál ül. A nap a Kepecgyep m ö­
gött nyugszik le. Nagy vörös karimája lebeg az
ég peremén.
Már feljött az esthajnalcsillag. Apám ilyenkor
hagyja abba a pénteki böjtöt. Fogadalma van. De
nem mondhatja el, hogy mi az. Anyánkat szok­
tuk kérdezni, hogy ő tudja-e. Azt mondja, ő sem
tudja. Ha tudná, akkor nem lenne titok. És akkor
a böjt se hatna. Hiába tartaná be apánk, már ha
épp el nem felejti. Mert néha elfelejti. De az b o­
csánatos bűn, ha nem szándékosan megy ki a fe­
jéből. Ha péntek este otthon van, együtt ülünk
az asztalnál, és várjuk, hogy feljöjjön a csillag.
De m ost nincs itthon.
Anyámmal azt játsszuk, hogy a M essiásra vá­
runk, mint a zsidók. A felhőtlen égen már de­
rengenek a csillagok. Péntek este van. M ár beállt
a szábesz. De m a se jött. Csak nem jött el. Hiába
vártuk. Anyám Jeruzsálemről mesél. Meg Eszter
királynőről. És arról, hogy jövőre már együtt fo­
gunk ünnepelni. De nem itt.

217
A n y á m hisztériázik, amikor hazajön. Ordíto­
zik velünk. Orvosnál volt. Hallgatunk csendben,
bűntudattal. M indig csinálunk valami rosszat.
Most is félünk, nehogy észrevegye anyánk, hogy
engedély nélkül ettünk. Kétujjnyira szeltük a ke­
nyeret, ahogy nem szabad. így szoktuk, ha nem
látják. Előbb zsírral kenjük meg vastagon a bö-
dönből, majd annyi cukrot szórunk rá, ameny-
nyit feliszik a zsír. Ez pedig pazarlás. Anyánk
m ost nem ellenőrzi a cukortartót, nem néz bele
a zsírosbödönbe. Egyszerre csak fuldokolni kezd
és hány. Belehány a lavórba. Érzem a szagán,
megint epét hányt. M ostanában gyakran zöldet
hány. Az az epe. A zománcos lavór szélén kör­
ben végig kenődik az epesár. Szaladok azonnal
a lavórral és kiöntöm. Aztán a kútnál kimosom
a lavórt. Undorodom én is, de a nővérem nem
bírja.
Ezért nekem kell csinálni, mert én vagyok
a férfi a háznál. Nekem kell elvágni a csirke nya­
kát is. A nővérem attól is iszonyodik. Pedig ezt is
meg kell tanulni neki is, mert nem lehetek m in­
dig itthon. Már nincsen sakter.
Most a sarokba húzódunk, és mint a rémült
csirkék, összebújunk a nővéremmel. Közben fel­
borítjuk a vizeskannát. A kannafedő messze gu­
rul. M ászok be utána a kecskelábú asztal alá. Az
asztalt apám csinálta. A lábai nyárfából vannak.
C sak a lapja rendes fa. De a nyárfa nem való bú­
tornak. Penészedik és gombásodik. M ost azt re­
mélem, hogy itt elbújhatok. A nővérem gyorsan

218
felkapja a kannát, de m ár úszik a föld. Anyám
beleragad a hajába és a lófarkát cibálja. A m á­
sik kezével összevissza csapkod. Anyám keze jár
a levegőben, m int a m otolla. A nővérem rázza
a fejét, próbál szabadulni. Könyörög.
„Ne bántson, ésnyám, ne bántson! Jó leszek”,
m ondogatja rim ánkodva.
Nem m erek kijönni a kecskelábú asztal alól.
Beszorultam a m oslékos veder mellé. Büdös.
M indig büdös, de m ost m ég büdösebb. Kotlós-
tojást dobhatott bele anyám . A héja úszik a lé
tetején, látom. A disznók a záptojást is szeretik.
Szorítom a kannafedőt. M ár korábban lepattant
róla a zom ánc. A helye m ár rozsdásodik. Ki fog
lyukadni. Akkor m eg m ásikat kellene venni, de
nincs rá pénz. M indent m eg kell becsülni. Meg
kell becsülni a cipőnket is.
„Nem prédálunk”, szokta anyám m ondani.
A pocsékolás nagy bűn. M indenre nagyon
kell vigyázni. Leginkább a ruhánkat kell m egbe­
csülni.
Érzem az ujjam alatt a rozsdás foltot, könnyen
kitapintom , m ert ott nem csúszós a felszíne.
M egtapad rajta a bőr. Érdes. A nnyira szorítom
a hideg kannafedőt, hogy begörcsöl az ujjam az
erőlködéstől. Nem veszem észre, m ert félelm em ­
ben görcsösen szorítom .
Közben nem tudom levenni a szemem a n ő ­
vérem ről, sajnálom szegényt. Szeretnék segíte­
ni neki. Lelkiism eret-furdalásom van, m intha
elárultam volna. Elbújtam ide, és m ost egyedül

219
rajta tölti ki anyám a dühét. A nővérem két kéz­
zel védi a fejét az ütések elől. Anyám arca m egré­
m ít, m ert ilyenkor teljesen eltorzul. M ost h ason­
lít a bolond asszonyhoz, aki m indenkit megállít
az utcán és azt kérdi: „Te is ellenem re vagy?”
N em tudni, hogy m ire gondol. Azt állítja, hogy
üldözik. M indenkit ellenségnek tart. De nem
tudja eldönteni, hogy ki nem az. Ezért állít meg
és kérdezget m indenkit.
Anyám tépi a nővérem haját. Sírok, nem tu ­
dok nem odanézni. M indig csinálunk valamit.
Valami rosszat. Pedig nem is akartuk.
„M indig csináljátok nekem a kárt”, m ondja
anyám. Tehetetlen vagyok. Bekapom az ujjam.
M egint szopom , pedig m ár régen abbahagytam .
Érzem a rozsda vasas ízét rajta. Anyám keze
összevissza csapkod. M ár kezd fáradni. De még
üti a nővérem , de közben sír is. Erőtlenednek az
ütései.
„Gyere elő! Te is gyere elő”, kiált rám. Erő­
sebben szopom a bütyökujjam. Kucorgok a fal
mellett. Szorosan hozzátapadok a falhoz. Most
szeretném , ha bele tudnék bújni. Ha volna ott
egyszeriben egy ajtó, m int a m esében. És ta­
lálnék rajta egy kilincset. Az m eg kitárulna és
átlépnék egy m ásik világba. Vagy m agam is át­
változhatnék asztallábbá. Vagy inkább m acská­
vá. És uzsgyi, kiszaladnék anyám lába közt. Ki
a m acskalyukon.
„Jössz ki o n nan azonnal”, kiáltja anyám, és
ráncigái ki a kecskelábú asztal alól. Közben va­

220
lam it lever róla, m ert az asztal m egingott a cihe-
lődéstől. Megijedek. H a valami összetörik, még
jobban megver. Inkább hagyom , hogy kihúzzon.
A karom m al védem a fejem m eg az arcom . Köz­
ben sírok és rim ánkodom .
„Ne bántson ésnyám! Nem akartam felboríta­
ni a kannát”, m ondom hüppögve.
Anyám levette a kasornyát, amely egész évben
a falon lóg az asztal m elletti szegen. Épp kéznél
van. Ezzel szokott verni m inket, ha valam i bajt
csinálunk. Egész évben itt lóg a kasornya, m int
valam i figyelmeztetés. Félünk tőle. M áskor meg
se szoktam látni. Csak ha valami nyom ja a lel­
kem. M int most. A m ikor anyám mérges, csak
a kasornyát figyelem a falon. Hogy m ikor nyúl
érte. M ikor suhogtatja m eg a levegőben.
Egyébként csak disznóöléskor használják.
A hurkát teszik bele, hogy kifőjön a lében, amely­
ben előzőleg a belsőségeket a zsöndörzsírral
együtt megfőzték és a kását megfonnyasztották.
A ztán m egint egy évig itt lóg. Kiszárad és
m egm erevedik. Csak m inket szokott vele ver­
ni. M eg fakanállal és felmosóronggyal. Anyám
dühében m indig azzal ver bennünket, am i a ke­
ze ügyében van. Puszta kézzel is szokott. De csak
ahogy az anyák tu d n ak ütni. Erőtlenül és céltala­
nul. M inden rendszer nélkül.
A pánk m ódszeresen ver, ahogy a férfiak szok­
tak. A zsákolástól nagyon erős a keze, a szív­
lapáttól m egkem ényedett. Kézzel ritkán üt.
Nadrágszíjjal ver vagy ostorral. A pánktól félünk.

221
Anyánk verése csak hisztéria. Nem fáj igazán.
Közben nagyon kell sírni és kiabálni. Anyám ve­
szekedve üt. Erőtlenül csapkod, m ert sír.
A többi fiú is azt m ondja, hogy az asszonyok
nem tudnak verni. Azt csak ki kell bírni. Húzni
az időt, hogy elszálljon a m érgük. M indig elszáll
és m indig m egbocsátanak.
Az apák verése más. A nnak kiszabott meny-
nyisége van. Előbb nem hagyják abba, m egvár­
ják, hogy nagyon fájjon. A kkor jön meg hozzá
a kedvük. Addig vernek, am íg m ár nem csak
a félelemtől sírunk, hanem a fájdalomtól. Hogy
m egemlegessük. Tudják, hogy m ikor jön el ez
a pillanat. Addig csinálják.
„Az anyák keze akkor is sim ogat, am ikor
üt. Az apáké akkor is büntet, am ikor sim ogat”,
m ondja m indig anyám. M ert m egbánja utólag
és akkor m eg azért sír. Olyankor mi szoktuk vi­
gasztalni. Meg azt m ondjuk, hogy nem fájt. De
ez nem igaz.

A m ik o r anyám végre megnyugszik, a m ara­

dék vizet felteszi a plattra. Ami nem öm lött ki,
azt beletölti a vasfazékba. Ez a vasfazék anyám
kedves fazeka. Nagyon nehéz. És nagyon kell rá
vigyázni, m ert öntöttvas, hogy el ne törjön. Eb­
ben m inden gyorsan megfől. Elhúzom a plattka­
rikát és dobok a parázsra egy kevés papírt, arra
pedig vékony ágakat. Ha fellobban a tűz, néhány
hasáb akácfát is teszek rá, hogy ham ar felforr-

222
jón a víz. Segítünk anyámnak krumplit pucolni.
Pergelt krumpli lesz, ez készül el leggyorsabban.
Ilyenkor anyám mindig ezt szokott főzni, ha
sebtében kell ebédet csinálni. Meg tört krumplit,
szalonnás hagymával. Vagy a krumplis lapótyát,
ha nem vagyunk farkaséhesek és a Kicsi sem sír
még. A nővérem rántást készít. Kicsit odaégeti.
Erre anyám megint mérges lesz.
„M ikor tanulod m ár meg? Ilyen nagy kanca,
és még most se tud egy rántást megcsinálni”,
mondja.
A nővérem kap egy nyaklevest, de ez szinte
babusgatás most. Aztán elzavar minket.
„Menjetek má vízért a kerekes kútra, ha kiön-
töttétek”, ad utasítást. De ekkor már csak színleli,
hogy haragszik. Ismerjük. Egyedül szeretne m a­
radni. Amíg a krumplit hámoztuk, megint hányt.
„Szeretné kisírni magát. Gyere”, súgja a nővé­
rem.
„Én csak sós krumplit ehetek. Már megint ra-
koncátlankodik az epém”, mondja.
Szom orúan állunk. Vele együtt aggódunk.
Állunk bambán anyám előtt, egyik lábunkról
a másikra helyezve a súlyt.
„Mit álltok itt, mint aki beszart?”, mondja.
A tűzre vet még néhány vastagabb akácfaha­
sábot. Nem figyel ránk, háttal áll nekünk. Nem
veszi észre, hogy még ott vagyunk. A hátát lát­
juk, a széles, erős hátát. A dereka is most mintha
szélesebb lenne. Egyszerre megrándul a válla,
m ajd azt halljuk, hogy sír.

223
 Csuklásba fullad a sírása, aztán öklendez-
ni kezd. A fedőre leteszi a fakanalat és átrohan
a lavórhoz. Belehány. Epeszag terjeng megint.
H ányingerem lesz nekem is. A zöld nyál a fehér
zom áncra kenődik. M egint le kell m ajd m os­
nom . A nővérem a szája elé teszi a kezét. Ök-
lendezik ő is. Próbálja visszanyelni az undorát.
Erre a hangra figyel fel anyám. Ekkor veszi észre,
hogy még m indig ott vagyunk.
„Ti m eg m it álltok még itt! Takarodjatok
m ár!”, m ondja.
Sarkon fordulunk és indulunk a Rám pára. Én
viszem az üres kannát. Lóbálom.
„Ne lóbáld”, m ondja a nővérem.
„M ér ne lóbáljam ?”, vágok vissza. „Nézd, meg
tudom pörgetni és közben nem esik ki a fedő”,
dicsekszem. Szeretném bem utatni, m ert m ár
gyakoroltam az udvaron, am ikor nem látták.
M utatni akarom a nővérem nek, hogy nagyfiú
vagyok.
Láttam a többiektől, akik a kútra járnak. A te­
le kannát is m eg tudják pörgetni. Úgy m ég nem
m erném , de üresen nekem is megy.
Közben a nővérem lökdös. M ajdnem beleesek
az árokba. Mély árok húzódik a járda mellett.
A Rám pánál m egállunk, hogy nem jön-e autó.
Nem igen szokott. Nagy ritkán jár erre valami
a m enetrendszerű buszon kívül.
M együnk tovább, innen m ár nincs messze.
A harangláb m ellett van az artézi kút. Mi fúrott
kútnak m ondjuk. Többször m egtöltjük a kannát

224
és többször ki is öntjük. Úgy teszünk, m intha
véletlenül történne. M egbotlok és elesek. Szán­
dékosan botiok m eg és direkt esem el. Ha észre­
veszik, m indig ránk szól valaki.
„Ne pocsékoljátok a vizet! Hogy hívnak tite­
ket?” A végén m eg anyánkat szólják m eg, hogy
nem nevelte m eg a pulyát.
Ha a kútnál nem kell sorban állni, akkor húz­
zuk az időt. Engedjük a vizet mellé, a vas rácso­
kon folyik ki, am elyre a kannát szoktuk állítani.
De ez látszik az árokban, m ert a lefolyó kive­
zeti. Feltűnik a nagy tócsa. Ezért kell elbotlani,
m intha véletlenül történt volna. O tthon meg azt
m ondjuk, hogy sokan voltak és sorba kellett áll­
ni. M indig hazudni kell.
Nem akarunk o tthon lenni, am ikor anyánk
mérges. Ha túl sokáig elm aradunk, akkor u tá­
n u n k jö n , hogy megnézze, hol csavargunk. Vagy
nem bántottak-e a többiek. A kút környékén ját­
szanak a bandák. Azok szoktak csúfolni. Vagy
leköpködnek bennünket.
„Na mi van, Goga? Bamba vagy? M it tátod
a szád?”, m ondják nekem.
„M it bám ulsz, m it bámulsz? Egyet fingok el­
ájulsz!” skandálják.
P róbálnak fingani. Felém fordítják a fenekü­
ket. A bátrabbak letolják a gatyájukat. Világít
a fenekük. E lőrehajolnak és széthúzzák a far­
pofájukat. Látom a segglyukuk barnás színét.
A lábuk között néznek vissza és kinyújtják
a nyelvüket.

225
 A nővérem et M ajom nak csúfolják. Meg sze­
retném verni őket. De kicsi vagyok, és a b an ­
dában nagyfiúk vannak. K inevetnek minket.
Tehetetlen dü höt érzek. Lehajtott fejjel szaporá-
zom a lépteim . M inél ham arabb haza szeretnék
jutni.
M ire hazaérünk, anyánk m egfőzte a k ru m p ­
lit. M egtörte. A levéből üres levest csinált. M ár
nem haragszik. Ő csak krum plit eszik, só nélkül.
Mi úgy m ondjuk, sajtalanul.
Beletúr a hajamba. A nővérem et m egsim o­
gatja. A Kicsi nem sír. Alszik. N ém án eszünk.
Nem beszélünk.

E lk ép zelem , hogy anyám halott. Elalvás előtt

befordulok a fal felé. Egész nap azt kívántam ,
hogy haljon meg. Most ettől m egnyugszom.
Látom anyám at holtan. N em tudom , hogy halt
meg. Talán a kútba ugrott vagy valamilyen be­
tegségben. Látom m agam előtt kiterítve. Az arca
kisimult. Fekete kendő keretezi a fejét. H arag­
szom rá. Azt akartam , hogy haljon meg. Tudom,
hogy m eghalt, pedig csak úgy néz ki, m intha
aludna. Alvás közben is ilyen az arca. Figyel­
ni szoktam , am ikor délután a Kicsi szoptatása
után elszunnyad. Ilyenkor az öcsém kiságya felé
fordul. Nem m ozdul és nem válaszol. M indig
megijedek, hogy talán meghalt. Közelebb hajo­
lok hozzá. Figyelem, hogy lélegzik-e. Nem látok
változást.

226
 A kkor nyugszom meg, am ikor m eghallom
a szuszogását. Vagy horkant. N éha horkol is.
Halkabban, m int apám, de horkol. M ost is olyan
az arca. De m ost nem alszik, tudom . Elégedett­
séget érzek. M egnyugszom, hogy nem bánthat
többé. M indig azt szerettem volna, hogy ilyen
legyen az arca. Nyugodt, kisimult, békés. M in­
dig ilyennek fogom látni, gondolom m agam ban.
Tudom , hogy el fog jönni ez a pillanat, am ikor
m ajd meghal. M egpróbálok felkészülni rá. Foly­
nak a könnyeim , keserű a szám. Sajnálom m a­
gam. Ürességet érzek. Mély és tom pa ürességet.
N em találom utólag a pillanatot, am ikor ez az
állapot alvásba vált át. Ezt az átm enetet keresem.
Szeretném érezni, am ikor eljön az alvás. De sose
sikerül.

A m acskák dorom bolva dörgölőznek anyám lá­

bához. Nem szereti, de eteti őket. Ezt a m acskák
is tudják. Anyám néha odébb rúgja őket. Nem
gorom bán. Nem úgy, hogy fájjon. Csak finom an
odébb huppantja őket a lábával. A tejet a bádog­
ból a lapos zom ánctálkába önti. M inden háznál
ilyen a macskatál. Fehér zom ánc.
Azt m ondják, a m acska tiszta állat. Tisztább,
m int a kutya. A m acskának tartása van. Valami
úri tem pó van benne, valam i nemesség, am i tisz­
telet kelt. A m acska éhes és a tálhoz furakszik.
Anyám hiába próbálja távol tartani. Az ennivaló
a fejére csurog.

227
 „Na, ugye”, m ondja m egbocsátó hangon.
Anyám m inden állatot sajnál. N em szereti, ha
éheznek. Első dolga, ha m egjön a mezőről, hogy
megetesse őket.
„Ne éhezzenek m iattunk”, m ondja. „Macska
kell a házhoz. Egyébként m egenne bennünket
az egér. És milyen ház az, ahol nincs macska?”,
kérdi.
„Cigányház. A cigányok azért nem tartanak
macskát, m ert az belekapar a szarába. Nem
tiszta. Csak a m agyarok hiszik. A m agyarok azt
gondolják, hogy a m acska folyton tisztálkodik.
A m ikor nyalja a szőrét meg a m ancsát, akkor
tisztálkodik. Elkaparja a piszkát. A m agyarok is
a házba szarnak. Látta az uraknál A ranka, hogy
bent van a budi a házban”, m ondja anyám és
mosolyog.
Régen a m acskalyukon ki-be járt a macska.
Az ajtókat csak télen csukták be. Vagy ha elm en­
nek otthonról, hogy jelezzék, nincsen itthon
senki. Ősszel aztán m egint nehéz megszokni,
hogy zárni kell az ajtót.
„Tedd be az ajtót”, ilyenkor kezdődik a kiabá­
lás. „Ne legyen tárva-nyitva, m int a kurvák pi­
csája!”, m ondják.
„Füst van”, m ondja anyám.
„Ahol a büdös, ott a m eleg”, válaszolja apám.
Ezen összevesznek.
Am ikor nagyon hideg van, akkor szólnak
ránk.
„Csukd be! Seggedbe ragadt a kezed?”

228
r l / g y ideje nem tudok elaludni. Korábban a n ő ­
vérem sem tudott. M ostanában m eg én sírok fel.
A doktor azt m ondta, vérszegénység. Anyám is
vérszegény. Sápadt vagyok és a körm öm ön nagy
fehér foltok vannak. A szem héjam at is kifordítja
a doktor, az is hóka.
„M ondom : vérszegénység”, diktálja a doktor
az asszisztensnek, aki m indent felír.
A kultúrház egyik term ében vizsgál meg,
ahol rendelni szokott. A focipályára látok innen,
az iskola udvarára. Az udvart figyeltem az ab­
lakon keresztül, am íg anyám az orvossal beszél.
Mi orvasnak m ondjuk. Az iskolával közös u d ­
varon van a kultúrház. A telek végében a budi­
kat közösen használja az iskola meg a kultúrház.
Látom, ahogy valaki fut az egym ás mellett sora­
kozó zöld faajtók felé. M indegyiken kirajzolódik
egy Z betű. A nadrágját letolva lépett be. A p u ­
cér feneke kivillan.
A hajam hullik. A vérszegénység m iatt van,
azt m ondják. Vagy vitam inhiány. A nővérem
m ár alszik, am ikor én még m indig forgolódom.
Nekem este m indig be kell fordulnom a fal felé,
am ikor m ár m egm ostam az arcom és a lábam.
Anyám ragaszkodik hozzá, hogy ezeket m indig
m eg kell m osni. Lefekvés előtt a fogat is. A la­
vórba köpöm a fogkrémet.
A ruhám at bestokizom a hokedlire, ahogy
nagyapám tanított. A nadrágot élére igazítom.
Az inget és a pulóvert összehajtom. A zokniból
gom bócot gyúrok és a hokedli lábai közé, a ci­

229
pőm be dugom . Ősszel a cipőm ről lem osom a sa­
rat, aztán kicsit a sütő szájába állítom száradni.
Mi blódernek m ondjuk. A sütő ajtaja m indig le
van nyitva, a m acska is ide szokott feküdni. Hogy
el ne égjen a lemez, nyitva kell tartani az ajtaját.
Itt száradnak meg legham arabb a nedves ruhák.
A cipővel csak arra kell vigyázni, nehogy túlszá­
radjon, m ert akkor törni fog a bőr és kireped.
„A ruhát m eg kell becsülni”, m ondja nagy­
apám, „m ert az alapján ítélnek meg. A cipőd
legyen m indig kifényezve. Tiszta külső rendes
belsőt takar!”, ez a jelm ondata.
Anyám azt m ondja, hogy „becsüld meg a ru ­
hád, m ert nincs pénz másikra.”
„Hogy adjuk m ajd oda az öcsédnek, ha tö n k ­
reteszed?”, szokta hozzátenni.
„Legalább neki nem kell lányruhában járnia
és nem fogják csúfolni.”
Anyám erre nem válaszol sem m it.
A fiúk gúnyolnak a nővérem ruhái miatt. Azt
m ondják, hogy m in o r vagyok.
„M inor! M inor! Vegyél szoknyát!”, és sárral
dobálnak.
A kultúrház vezetőjét m ondják m inornak.
Vastag m űanyagkeretes szemüveget hord és
m indig pantallót visel. A fekete zakóhoz magas
nyakú, dzsörzé pulóvert vesz. Nem fehér inget,
ahogy a férfiak. Kalapot sem hord. A haja hosz-
szú, egyenes szálú, amelyet a belső zsebében tar­
tott nyeles fésűvel folyton igazgat. Jobbra fésü­

230
li, de aztán m indig visszacsúszik a szemébe. És
nem jár kocsm ába, ahová a férfiak.
Este nem m er a korcsm a környékére m enni.
Többször m egverték már. Szakköröket szervez
és ő tanítja be az iskolásoknak a Nagy O któberi
Szocialista Forradalom ünnepi m űsorát. Utálják
a faluban, de félnek tőle. A bennfentesek közé
tartozik, meg párttag. A m ikor nagyapám m eg­
látta, aki lélekben m ég m ost is katona, köpött
utána.
„Ki ez a strici?”, kérdezi.
„A kultúrházas”, m ondom . „M it jelent az,
hogy strici?”
„Lógós”, válaszolja. „Biztos kom m unista. Ezek
m ind azok.”
N agyapám a szabályokat nagyon ko m o ­
lyan veszi. A cipő az egyik legfontosabb. Meg
a hajviselet. N ekem m indig nullásgéppel kell
lenyírni a hajam at. Egy kis frufrut engedélyez
csak. Elölről olyan, m in th a volna hajam . De
oldalról és hátulról látszik, hogy teljesen ko­
pasz vagyok. K éthetente vissza kell m ennem
G usztihoz, a fodrászhoz, aki egyébként nem
fodrász, de estenként bárkinek levágja a haját.
Van egy gépe, am elyet a m estergerendán tart
egy papírdobozban. O n n an veszi le. A ztán egy
rossz lepedőt kanyarít a nyakam ba és csattog­
tatja a nyírógépet. Közben cigarettázik, m int
m in d en férfi. A gép húz. Sziszegek, m ert fáj. De
nagyapánk rámszól.

231
 „Ne kényeskedjetek. Ez katonadolog!” för-
m ed rám . „Csak a striciknek m eg a cigányoknak
loncsos a hajuk”, m ondja.
/

A m ik o r egyszer anyám ham arabb jön haza,

m int szokott, kikapunk az űrhajós játék miatt.
„M it csináltok? N em kap levegőt ez a szeren­
csétlen”, sikít fel. Bálint arcára rátapadt a zacskó.
A szája szederjes. N em vettük észre, hogy nem
kap levegőt.
Az űrhajóst nylonzacskóval kell játszani. Azt
húzzuk a fejünkre. A kkor m indenkinek űrhajós
lesz a feje, m ert rátapad az arcára a nylon.
„Nem látjátok, hogy m egfullad!”, ordít anyám.
„Meg ne próbáljátok m ég egyszer, értitek? Letö­
röm a kezeteket, ha még egyszer zacskót húztok
egym ás fejére, m egértettétek?” kiáltja anyám.
Anyám m eg van rémülve. Keresi a tekinte­
tünket, de nem találja, m ert lehajtottuk a fejün­
ket. Kiabál, pedig m eg van ijedve. Érzem a hang­
ján. Le kell ülnie és a fejét a két kezébe hajtja. így
szokott sírni, hogy két kezébe rejti az arcát.
A nővérem is így sírt, am ikor a kedvenc ga­
lam bjának kitekertem a nyakát. Addig nagy volt
a szája, csúfolódott. Aztán m ár nem . Elcsende­
sedett azonnal.

A r r a ébredek, hogy valami körkörösen nyo­

m ogatja a hátamat. Nagyon mélyen alszom, alig

232
tudok m agam hoz térni. Éjfélkor alszom a legm é­
lyebben. Közben azt érzem, hogy a falhoz vagyok
szorítva. Anyámmal alszom együtt. Anyám korán
kel, kenyeret dagaszt, mos, közben az öcsémet
kell m egszoptatnia. Csak ha felkel, az után tudok
nyugodtan aludni. Nehezen ébredek, m ert rosszul
alszom és keveset. Nem férünk el ketten.
Két ágyunk van. Van m ég egy a tisztaszobá­
ban is, de azt a szobát nem fűtjük. Meg egyéb­
ként is, ott van a vetett ágy a dunnákkal, am elye­
ket anyám nem használ. Azok a tisztaszobában
vannak.
„A garnitúra”, ezt szokta m ondani anyám.
Nem tudom , m it jelent ez a szó. A garnitúrát
kapta hozom ányba. M ást se. Ezért szokott vele
Máli veszekedni.
„Pucér seggel jöttél ide. Semmid sincs. Én gaz­
dag lány vagyok, te meg csak egy pucérseggű!”
A nővérem nagylány már, ezért lett övé az
ágy. Nem aludhatunk együtt. Az öcsém nek még
elég a bölcső.
A m ikor a sötétben kinyitom a szemem , nem
látok sem m it. Nehéz szuszogást hallok csak. Az
anyám mély sóhajait. A meztelen háta nyom ó­
dik a hátam hoz. Hallom az apám nyögését is.
„M ár m egint hazajött”, jövök rá a zaj okára.
Ilyenkor m indig felébresztenek. Én m eg úgy
teszek, m intha aludnék. Ö sszeszorítom a fogam.
A szívem hevesen ver. Várom, hogy abbahagy­
ják. A m ikor befejezik, apám felkapcsolja a vil­
lanyt. A bilibe pisilnek egymás után. A használt

233
óvszert is abba dobják. Reggel nekem kell majd
kivinnem . U ndorodom tőle. Úszik a sötétsárga
lé tetején a kinyúlt hosszúkás zacskó. Nem n é­
zek oda. Gyorsan beleborítom a budiba. U tána­
nézek. O tt fekszik elnyúlva a szarkupac tetején
a kinyúlt zacskó.
„Ilyen hosszú lenne az apám nak?”
A csődörnek is hatalm as volt. A fedeztetés
a kovácsműhely m ellett szokott lenni. A csődö-
rös lóháton jön, a csődörön. A korlát közé beál­
lított kancákat figyelik az emberek. A csődörös
csak akkor engedi el a feltüzesített csődört, am i­
kor m ár kinn lóg a fasza és kaparja a lábával föl­
det. Dobrokol. A kkor a csődörös ráereszti a kan­
cára. Utána gyorsan odalép a korlát mellé, ahol
biztonságban van. A sárló kancába nem m indig
talál bele a csődör. A csődörös ilyenkor odanyúl
és kézzel segít neki. Beigazítja a helyére.
Az összegyűlt em berek nem bírják tovább.
Kiabálnak, biztatják a csődört m eg a csődöröst.
M inden arc kipirul. Ugratják a csődöröst meg
egymást, közben m eg röhögnek. Az asszonyok
m egbabonázva néznek. A csődörös velük n e­
vet. Vicceseket m ond, hogy oldja a feszültséget.
A csődör m indig túl ham ar végez, és az em berek
csalódottan m orgolódnak. Elszélednek, m ennek
dolgukra.

A szalmával töltött derékaljat rendszeresen

frissíteni kell, m ert átizzadjuk. Mi surgyénak

234
nevezzük. Télen is újra szoktuk töm ni, ha m u­
száj. A havon húztuk ki a nővérem m el. A ritka
szövésű zsákvászon a keverőből került hozzánk.
A m ikor valam it hazahoz apám a m unkahe­
lyéről, arra azt m ondjuk, hogy került. Ez nem
m agyar zsák, m ert az magas és vékony, fehér vá­
szonból szőtték és a szélén, m int a tábornokok
nadrágján, színes csík fut végig. Nem zetiszínű,
piros-fehér-zöld. Ezért hívják m agyar zsáknak.
A surgyé pesti zsákból készült, amelyet juttából
vagy csalánból csinálnak.
„Piros-fehér-zöld, ez a m agyar föld”, skandál­
ja m indig nagyapám .
A surgyét anyám varrta. Néhány pesti zsákot
vágott szét, azokból. Középtájon hagyott egy
hosszanti rést. O tt szedjük ki a régi szalmát és
töm ködjük bele az újat. Ezt m ár mi, gyerekek
szoktuk összeölteni. Csak úgy nagyjából, hogy ne
nyíljon szét. Nővérem hozza a zsákvarró tűt. Sze­
retjük ezt a m unkát, m ert ritkán kell csinálni. És
lehet ugrálni a szalmában. Fogjuk a zsák csücs­
két, és húzzuk m agunk után, m int a szánkót.
„Gyí, te paci, gyí, te lú!”, kiabáljuk.
A régi, nyirkos szalm át bedobáljuk a disznó
alá. A disznó felágaskodik, mellső lábával fel­
ugrik az ajtóra. Röfög. Reménykedik, hátha kap
valamit. Az ajtó zsanérja nyikorog. M inél nehe­
zebb a disznó, annál nehezebben viseli a súlyt.
M ajdhogynem kiszakad a disznó súlya alatt.
Gyorsan újratöm jük a szalmát. Ma jó lesz
aludni rajta. Ilyenkor friss, m ezőillata van az

235
ágynak. Ha végeztünk az egyikkel, m együnk
a m ásikért. Szánkázunk vele vissza a fagyott h a­
von. Beemeljük az ágyba, am elyik m ár kész. De
előtte úgy visszük be a házba, hogy ne hullassuk
szét a szalmát a szobában.
M ert akkor kikapunk. Legutóbb azt álm od­
tam , hogy m ár leszálltam az ágyról és az ágy alá
bekészített bilibe pisiltem. De csak képzeltem.
M ostanában kígyókkal álm odok. Rettegek tő ­
lük. Egy szűk helyen vagyok, ahol vályogfalak
vesznek körül. A tapasztást durván sim ították
el és nincs kimeszelve. Állok ott, de nem értem ,
hogy kerültem ide. Nincs rajta se ajtó, se ablak.
A föld olyan, m int nálunk. Érzem a pucér tal­
pam alatt, hogy m ázolva van. Hűvös és nyirkos.
A falon körben karvastagságú lyukak. M agasan
fenn a kéklő ég. De az túl messze és túlságosan
távol. A fal is magasabb, m int amelyen át tu d ­
nék mászni. Nem értem , hogy kerültem ide. De
nincs sok időm ezen gondolkodni, m ert a falban
lévő lyukakból egyszerre csak kígyók siklanak
elő. Mi csúszónak m ondjuk. Egyre közelebb ér­
nek. Az utolsó pillanatban felsírok.

Ha Máli senkivel sem tud beszélgetni, ak­

kor énekel. M indig énekel. Ha jó kedve van, ha
rossz. Ügy énekel, m int a tem plom ban. Vonta­
tottan, kántálva, sírós hangon. Elnyújtva a sza­
vakat és rezegteti a hangját. Máli jóval öregebb­
nek m utatja m agát, m int amilyen. Apró m intás

236
fekete ruhát hord. Vagy tiszta feketét, m int aki
gyászol.
„A nyom orult kurva életem et”, m ondja, ha
m egkérdezik, m it gyászol. Öregíti magát és kép­
zelt betegségekről beszél. Sokat jár orvoshoz,
gyógyszereket irat fel. Szereti a gyógyszereket.
Olyanokat, amelyekről m ásoktól hallott. Azt
képzeli, hogy attól m ajd jobban lesz. Pedig nem
is beteg. Ha az orvos nem akarja felírni, akkor
összevész velük. A kkor m ásik orvost keres, aki
felírja neki. A ztán m indenkinek m egm utatja
a receptet vagy a gyógyszeres dobozt. Sírva be­
szél arról, hogy ő milyen nagy beteg.
„H am arosan m eg fogok halni”, m ondja. Sze­
ret végrendelkezni. Mi úgy m ondjuk, testálni.
E lm ondja anyám nak is, m ilyen ruhát adjanak
rá, melyik lepedőt kire hagyja. Fakanalakat, szil­
kéket, csuprokat hagyatékoz. Anyám hallgatja
türelm esen.
„Na, de a pénzt hova tetted? Azt kire h a­
gyod?”, kérdi és nevet.
„Lúfasz a seggedbe”, m ondja Máli, am ikor rá­
jön, hogy anyám ugratja.
Máli m inden tem etésre elmegy. M inden dol­
got félretesz, csak hogy ott tudjon lenni. A falu
reform átus, a tem plom is az. Azt beszélik, hogy
hajdan az uraság lett reform átus, és akkor m u ­
száj volt m indenkinek áttérni. De mi rom ánok
voltunk akkor még, később lettünk görögkato­
likusok. M ert mi bekerültek vagyunk. Máli a re­
form átusokhoz is eljár. M ert a tem etés m inden

237
m unkánál fontosabb. O da m ég a haragosok is
elm ennek, hogy kibéküljenek.
„A halál színe előtt nincs harag”, m ondja
Máli.
M indenki szám on tartja, hogy az ő rokonai
tem etésén ki volt ott, ki nem . És azt vissza kell
adni. Máli észben tart évtizedekre visszam enő­
en m inden tem etést. Ism er m inden reform átus
éneket. Csak azt sajnálja, hogy a reform átusok
olyan gyorsan végeznek a temetéssel is.
„Ágyesz-bugyesz. Por seggibe, m ás helyibe,
oszt m ár m ennek is”, mondja.

Ü l ü n k Pinkáék udvarán. Tavasz van, süt a nap.

M indenki ünneplőt vett ma. Kicsíptük m agun­
kat, m int Szaros Pista Jézus neve napján. Feszen­
günk benne, m ert kényelmetlen. A lócákat meg
a székeket kivitték az udvarra. A férfiak röhécsel-
nek, ugratják egymást. De m ost halkabban, m int
a kocsm ában. Az apám is itt van. M ost nem ré­
szeg. Sokat veszekedtek a napokban anyámm al.
Apám sokszor m aradt este a kocsm ában. Büdös
és részeg, am ikor éjszaka megjön. Nincs m unka,
nincs pénz. Anyám süt kenyeret, a búzát a téesz
adta. A zárszám adáson a m unkaegységek havi
papírcsíkjain kívül a papírzacskóban apám csak
aprót talált. A tom bolán se nyert sem m it.
„Sehun sem m i, csak a szar füstöl”, m ondja
neki anyám, am ikor apám késő éjjel hazajön.
Anyám sokáig várta. Apám a kocsm ába ment.

238
M ásnap egész nap veszekedtek. Apám reform á­
tus iskolába járt, m ert a faluban nem volt más.
Anyám a m ásik faluban görög iskolába. M ind
a ketten görögök. De apám csak a zsoltárokat
tudja, anyám m eg a rózsafüzért olvassa. Este le­
fekvéskor a vetett ágy előtt térdepelve kell im ád­
koznom . A nővérem a m ásik ágy előtt. A földes
konyhában télen nagyon várom a végét. Nincs
papucsom . A m ezítelen talpam fázik. M ost m ár
tavaszodik, ilyenkor az udvaron áll a víz. Az u d ­
var földje kelt tésztára emlékeztet. Virágzik rajta
a zöldpenész. Nem lehet lelépni a járdáról.
Készülünk a Húsvétra. Anyám takarít, mos,
vasal, süt, főz. A szokások ereje hajtja. Virágva­
sárnap cicókát tesz a fali tükör fölé. M i a barkát
m ondjuk cicókának. A fűzfáról vágjuk az ágakat.
Mi ficfának m ondjuk. A barkaágak keresztezik
egym ást a tükör fölött. Ezek szentelt barkák. Az
ün n ep után anyám elégeti és a ham ut elteszi. Azt
dobja m ajd a vízbe, ha betegek vagyunk, azzal
gyógyít. Elmulasztja a szam árköhögést és a lá­
zat. M ert a víz is szentelt lesz tőle. Nagy becsben
tartja anyám a szentelt cicókát.
Én szorgalm asan átnézem a tyúkólat, a széna­
kazlat, a farakás alját. O da szokott néhány tyúk
tojni. Hogy ne vesszen el tojás, anyám reggel,
am ikor kiengedi őket, m indegyiket megtojózza.
Este keresni kezdjük a tojásokat, ha kevesebb
van a fészekben. Ez jó játék. K utatunk a tojások
után. A kerítés és a sövény néhány helyen lyu­
kas. De m indig van olyan fészek, amelyet csak

239
 nyáron találunk meg. A kkorra m ár m ind meg-
zápul. Anyám ilyenkor sír. Tegnap hagym ahéjjal
m eg büröklevéllel festettünk m eg a tojásokat.
A szom szédasszonyunk m ég nálunk is szegé­
nyebb. Hétfőn m egdöglött egy tojója. Napokig
ordít és zokog, úgy jár az udvaron. Gyászol.
„Húsvét van és m ég a tyúkom is megdöglik.
Az isten húzza bele a faszát!”, m ondja.
Ma végre kisütött a nap. Anyám jobb kedvű.
M inden m unkát elvégzett. M indent kisikált, ki­
m osott, kiszellőztetett. A szekrények hátáról is
letörölte a nyálkás penészt. Forró, lúgos vízzel
szokta. Faham uval forralja fel a vizet. A víz tete­
jén úszik az ázott pernye. M ár m egfőtt a sonka,
a kolbász, a tojás. M egsütötte a kalácsot. Font
rá keresztet a tetejére. A fehér kalács édes. Tejes
a tésztája.
Estére lecsöpög a gézbe kötött sárgatúró is.
Az ajtó előtt a nyári almafa ágára köti fel. M eg­
engedte, hogy m a én kavargathatom . Szeretem
a fahéjas illatát. Leszűrés után az édes levéből
sokat ittam. Elcsaptam a hasam . A kristálycu­
korba titkon kanállal beleettem. Észrevette, de
m a nem vert m eg érte. Csak nevetett.
Ma apám se részeg. A fészerben a b ort próbálta
feljavítani. A m i szőlőnkből készítette, a kék Otel­
lóból, de m ár megecetesedett. Üvegdemizsonban
van, amelynek a nyakát letörte. Fehér ronggyal
körbetekert nagy fadugóval csinálta be a száját.
A pászkához bor is kell a csiszolt üvegbuté-
liába, m elynek a dugója üvegből van. A h ím ­

240
zett terítő m ár ki van keményítve. A kosarat,
am elyben szentelni visszük, ezzel kell letakarni.
Reggel apám m egborotválkozott. Kicsit mérges
volt, m ert életlen a pengéje. Az üvegpohár szé­
lén próbálja élezni. A hogy a kaszát fenik, vagy
a borbélyszíjon a borotvakést. De nem lett éle­
sebb. Felvesszük az ünneplő ruhánkat. A falu­
ban az egyetlen tem plom reform átus. O da mi
nem m ehetünk.
„Oláh bekerültek vagytok”, m ondják. „Oda be
ne tegyétek a lábatokat.”
Mi görögök a Pinkáékhoz járunk, akiknek
a tisztaszobájuk az im aterem . A görögpap bi­
ciklivel jár át két faluval odábbról. Az alacsony
m ennyezetű szobában lócákon ülünk. M ost
a meleg m iatt és m ert sokan vagyunk, kivitték
a nagyok a lócákat az udvarra. R ongypokróco­
kat tettek rájuk. Az udvar itt füves, m ert Pinkáék
nem tartan ak tyúkot. M ár néhány virág is nyílik.
A m éhek a kalakáncot járják. M ások pitypang­
nak m ondják. Cakkos szélű levelüket figyelem.
Az asszonyok csendben énekelnek, hangol­
nak. Anyám és apám is csendben ül egymás mel­
lett. Nem néznek egymásra. De m ár az is jó, hogy
egymás mellett ülnek. És nem veszekednek.
A fűbe térdepelünk le, am ikor a pap körbejár
áldozáskor. A férfiak m ég nem részegek, csak
spiccesek kicsit, de m ár hangosabban éneklik:
„Föltám adt Krisztus halottaiból, legyőzte h a ­
lálával a halált és a sírban lévőknek életet aján­
dékozott...”

241
 Hosszan, elnyújtva dörm ögik. Az énekben
folyton a húsvéti üzenet ism étlődik.
„Föltám adt K risztus....”, rugaszkodnak neki
újra és újra. A harsogó zöld fű jólesik a szemnek.
Ü lünk a kék ég alatt. Isten tem plom ában. Nem
sokan vagyunk, talán hat-hét család.
„A feltámadás rem ényében fogadjuk a húsvét
szentségét”, m ondja a pap, akinek tizenegy gye­
reke van. Két faluval odébb laknak.
„Az m ár egy focicsapat”, viccelnek rajta a fér­
fiak.
De mi még élünk. M iért kellene nekünk fel­
tám adnunk, gondolom . Közben a pap körbejár
és a pászkát megáldja szenteltvízzel. Csak addig
van béke, am íg itt ülünk. Estére m ár részegek
lesznek a férfiak. H olnap locsolódás van. Egész
nap inni fognak m egint. Ragyog a kalakánc az
aranysárga napfényben. És alig hallatszik a nép
könyörgése. „Uram irgalmazz! Uram irgalmazz!
Adj áldást Uram !”

A n y á m ném án sír. Nyeli vissza a könnyeit.

Apám velünk veszekszik. Anyám összeszorított
szájjal hallgat. Nagy kézfejével törli a szemét.
Szívja az orrát. A keze koszos. K rum plit hám oz.
M ostanában m ár nem mosolyog. Apám iszik.
Tegnap is későn jött meg a korcsm ából. A n ó tá­
ját énekelte a kisajtóig, ott hirtelen elhallgatott.
Nem találta a zárat. Egy darab fa a zár, középen
csavar tartja, el kell fordítani. A két vége kiko­

242
pott már. Ha függőlegesen áll, akkor van nyit­
va. Elfordítva megfeszül és nem enged. A kutya
m iatt van. Elég nagy a zár, de apám nem találja.
M atat és m agában károm kodik. Aztán elunja és
berúgja a kaput. Meg az ajtót is.
N yitott ajtó m ellett alszunk. Nincs kulcsra
zárva. A faluban senki sem zárja kulcsra a házát.
Ha kim együnk a m ezőre, akkor sem. Ha kilincs­
re van zárva a külső ajtó, akkor nem vagyunk
itthon. Egyébként m indenki bekiabál, a postás
is. Senki nem megy be a m ásik udvarára enge­
dély nélkül. Kiabálnak egym ásnak. A kiabálást
m egszokták. A m ezőn az em berek m esszire át­
kiabálnak egym áshoz. A szélzúgás és a gépek,
a m unkák zaja m iatt állandóan kiabálni kell.
Apám is m indig kiabál, de m ost csendes akar
lenni. Ahogy a részegek, am ikor azt hiszik, most
óvatosak. Apám m egbotlik a küszöbben, beesik
a konyhába. Elkárom kodja magát.
„Az istenfaszát ennek a küszöbnek, tegnap
m ég nem itt vót”, m ondja.
Anyám nem szól. Apám jókedvű. M ost h irte­
len józanabbnak érzi magát.
M ásnap anyám farral forog apám ra. Nem b e ­
szél vele, kerüli a tekintetét.
Apám rosszul van, szégyelli magát. Egy idő
után nem bírja tovább, odaszól anyám nak.
„Na, mi bajod?”
„Az egész életünk egy nagy szar”, m ondja
anyám.

243
 „Rágd meg, am it beszélsz”, m ondja apám. Ezt
viccnek szánja.
„Isten bocsássa m eg neked, hogy nem foglal­
kozol a családoddal, csak a barátokkal”, m ondja
anyám.
„így legalább lesz m unkám ”, m ondja.
„M egbecsülnek? Szarér-hugyér dolgoztat­
nak”, fakad ki anyám.
„M egélünk, nem? M it akarsz m ég?”, m ondja
apám és fogja a fejét. Fáj neki. Hasogat.
„M enjünk el innen, m ielőtt m egdöglünk.
N em kapok levegőt. Te nem kapsz m unkát.
Utálnak, m int a szarukat. Ha kinyalod a seggü­
ket, akkor se kapsz sem m it. Még ganét se h o rd ­
hatsz”, sorolja. „A pulya is így éljen? M ajd járjon
a korcsm ába ezekkel?”
„Hát olyan nagy szégyen az?”
„Benne vagyunk a szarban”, dohog anyám.
„Rágd meg, am it beszélsz”, m ondja egykedvű­
en apám, m ár nincs játékosság a hangjában. De
nem ideges, nem emeli fel a hangját, m int m ás­
kor szokta. Csak hallgatja, am it anyám m ond.
M ert az asszonyoknak nincs m ás fegyverük,
csak a beszéd.
Tudja, hogy igaza van. Érzi, hogy tehetetlen.
H iába kereste m eg a téeszelnököt, am ikor ki­
derült, hogy tovább m ár nem kap m unkát a m ű ­
helyben, ahol addig dolgozott.
„Nem hagyhatom itt az anyám sírját, az apá­
m at meg a testvéreim et”, m orogja halkan.

244
 „A nyád m it tett érted?”, kérdi anyám. „Fel­
építtette veled a bátyád házát, m ert te úgyis rá­
érsz. Kaptál érte egy papírt, amivel kitörölheted
a segged. Kaptál mást? Majd jól kisem m iznek.
Na, ugye” m ondja. „H ordhattad a téglát Kis-
várdáról, a cserepet Köleséből. De am ikor te
építkeztél, csak a focicsapatból jöttek néhányan,
akiknek nem győzted visszasegíteni.” Erre apám
sem tu d m it m ondani.
„Nem is vagy a testvérük, hátad m ögött azt
m ondják.”
„M ár hogyne lennék a testvérük”, védekezik
apám.
„A zsidó csinált, azt m ondják”, folytatja anyám
a szemrehányást.
„Jól van na. Oszt akkor m it csináljak? Akasz-
szam fel m agam ?”, m ondja apám. És a fejére
húzza a párnát, hogy ne hallja anyámat.

E lk ép zelem , hogy m eghaltam . Anyám folyton

m eg akar halni. A libákat legeltetem a hátsó
kertben. Fekszem a friss fűben. Azt hiszem , jó
érzés halottnak lenni. Elképzelem a ravatalom at.
Anyám sír, a nővérem is sír. Apám csak áll, ta­
lán be van rúgva. Azt képzelem, ha m ár halott
leszek, szeretni fog anyám. Sír majd. Az apám
is sír, pedig a férfiaknak nem szabad. Én még
szoktam . De ha m ajd nagy leszek, akkor nem
sírok többé. A m ikor apám elver a nadrágszíjjal,

245
akkor sírok. Meg am ikor anyám sír, és próbálom
vigasztalni. Anyám m indig sír, am ikor apám
a korcsm ába megy.
„M inek is jöttem ide? Ebbe a m ocskos faluba”,
ezt hajtogatja.
„Itt fogunk m egdögleni”, m ondja. „Hogy az
Isten verje m eg az egész életünket. Meg az apá­
tok hülye fejét”, és tovább sír, hiába vigasztaljuk.
Keverget a lábasban valamit. Szipog.

„Mi parasztok vagyunk”, m ondja Máli. „Te se

urizáljál!”
„Én nem vagyok”, m ondom , hogy bosszant­
sam.
„D ehogynem . Az vagy te is”, vág vissza Máli.
Hallom a hangján, hogy csak bosszantani
akar. Szeret bosszantani m indenkit. A nővére­
m et is. És nevet rajtunk.
Ha sokáig idegesít, rugdosom a lábát. Azon
még jobban nevet, de próbál lefogni. M agához
szorít, hogy ne tudjak lendületet venni a rúgás­
hoz. Akkor szoktam beleharapni a kezébe. Tel­
jes erővel harapom a csuklóját. A kkor elernyed
a karja. O rdítva károm kodik.
„Anyád picsája, te hülye vagy”, m ondja.
Elenged és botot keres, hogy elverjen. Elszala­
dok. Le a p o rta végére, a szilvásba. Hiába szalad
utánam . Á tm ászok a sövényen és eltűnök a ker­
tek alatt. Elbújok. M egvárom , am íg elunja a ke­
resgélést és visszamegy.

246
 A parasztok nem szeretnek keresgélni. Nincs
b ennük kitartás.

.C ltörtem egy tányért. Anyám kedvenc tányér­

ját. Valamikor a készlet része volt. Apró virág­
m inták futnak körbe a szélén. Ez volt az utolsó
darab. Anyám nagyon óvta. Nem volt szabad
hozzányúlni. M egszám olom a cserépdarabokat.
Huszonkilenc darabra tört. A huszonkilencet
nem lehet osztani. A konyhaszekrény üveges
részében tartja anyám. Kivettem, m ert nem volt
tiszta tányér. Tejbe aprítok kenyeret. Anyám
nem főz m ostanában. Zsíroskenyeret kenek m a­
gam nak. Vastagon cukorral szórom be. Ha nincs
kenyér, akkor csak cukrot eszem. Vagy kanállal
eszem a zsírt és vizet iszok rá. Ez is csillapítja az
éhséget. Ha nincs ebéd, se vacsora, akkor a n ő ­
vérem m el tejbe aprítunk kenyeret. Ha anyám
észreveszi, elver bennünket. Nem baj. Az se fáj
annyira, m int az, hogy sír és nem tudom m eg­
vigasztalni.
Letérdelek és im ádkozom . Rettegek az eltört
tányér miatt. Azt kérem Istentől, hogy gyógyul­
jon m eg az anyám. M ár fél éve csak néz maga
elé. M ióta a Kicsi elm ent. Azóta nem beszél.
C sendben ülünk m i is, am ikor hazajövünk.
Elképzelem, hogy eljön egy angyal, és megáll
az idő. M inden m ozdulatlanná derm ed. Tudom,
hogy ez nem tö rténhet meg. De jólesik elkép­
zelni.

247
 A hogy azt is, hogy halott vagyok. Vagy hogy
m eghalt anyám. M ert akkor legalább vége lenne
már. M indig rettegek valamitől. De nem tudom ,
mitől. Kocog a fogam. Ha becsukom a szemem,
látom az angyalt, am int leszáll. Pucér talpa fi­
nom an érinti a földet. Úgy jár, hogy alig érinti.
A porban vékony lenyom at m arad utána, öt pici
pöttyel. Az ötöt nem lehet osztani. A Gróferdeje
felőli földútra ereszkedik le, a Cigánytelep m el­
lől jön a falu felé. A rankáék háza m ellett halad
el. A napraforgókórókból eszkábált kör alakú
viskó mellett. E lm enőben az ujjhegyét végighúz­
za a kunyhó oldalán. Néhol kihullt a tapasztás és
széles repedések nyíltak rajta, ahol be lehet látni
a házba. Inkább putri ez. Csak közel kell hajolni.
A tető náddal van befedve.
Az angyal jön tovább az utcánkban a falu
felé. Felénk. Fel a Cigánysorról a R ám pa irányá­
ba. Látom, ahogy közeledik a házunkhoz. Most
a Kotvászék portájánál jár. M ár túljutott a Lig-
lerék házán. Látom, hogy elérte a mezsgyénket.
Továbbhalad. Megáll ak isajtónk előtt. A keze
m ár a verőcén.
Ekkor m indig megijedek. A szívem erősen
dobog. Valami megijeszthette. Az álom m indig
itt ér véget.

A p á m focizni megy. Felvette a helyi csapat m e­

zét. Nagy rá. M ost m ég soványabbnak látszik,

248
m int a m unkásruhában. Apám alacsonyabb
a többieknél.
„Porbafingó”, így csúfolja anyám.
A pályán, am ikor vonalban felsorakoznak,
ő áll a sor végén. A kapus mellett, de annak ott
a helye. Az apám azért áll ott, m ert ő a legkisebb.
A focista m ez is nagy rá. Lóg rajta. Ettől m ég so­
ványabbnak látszik. Alig ötven kiló.
„Kár beléd az étel. Hiába etetlek. Még azt h i­
szik, nem főzök rád ”, m ondogatja anyám.
Apám nem szól. Nyersen eszi a hagym át.
M ert m ondták neki, hogy akkor m egerősödik
a gyom ra. Állítólag gyenge a gyom ra. Anyám
bosszantani szokta apám at, aki hirtelen term é­
szetű. Felfortyan, m int a pulyka. De nem tud
visszavágni, m ert nem jut eszébe sem m i.
„Én nem vagyok alacsony”, m ondja.
„Nem azt m ondtam ”, riposztol anyám. „So­
vány vagy, nem tökm ag. Hát nem kicsi? M ond­
játok meg őszintén”, fordul hozzánk anyám.
„Ne csúfolódj”, m ondja apám.
„Apa nem kicsi”, m ondjuk a nővérem m el
együtt.
„Egyáltalán nem , csak anyátok csúfolódik”,
védekezik apám.
„Te, porbafingó”, anyám szeme nevet. Kék
a szeme. Égszínkék. Búzavirágkék. És am ikor
nevet, olyan, m int a derült ég. Apám szem e bar­
na és m indig szom orú. Anyám magas, néhány
centivel magasabb apám nál.

249
 A négy házzal lejjebb lakó szom szédunk, Lig-
ler bácsi, azt m ondta, hogy az úgy jó, ha a feleség
m agasabb és erősebb az uránál.
Elm ondja m indig, hogy választott ő m agának
feleséget.
„M entem háztűznézőbe, m ert ajánlottak n e­
kem egy asszonynakvalót, korábban m ég nem
láttam . A m ikor bekanyarodtam az udvarukra,
láttam , hogy van ott egy lány, aki karót ver a föld­
be egy ötkilós kalapáccsal. Ügy püfölte, m intha
csak sulykolna. A kkor m ár tudtam , hogy ő lesz
a feleségem”, meséli. „M ert ilyen asszony kell n e­
kem , gondoltam , aki tud szántani, és megfogja
a m unka végét, ha kell”, m ondja és nevet.
M indenki nevet, m ert am ikor azt m ondja,
hogy a m unka végét, akkor lenyúl jobb kézzel
a lába közé, és megem eli a tökét.
„Ha értitek, m ire gondolok”, teszi hozzá. Az
asszonyok visítva röhögnek.

Azt játsszák a fiúk az iskolai vécé hosszú vi­

zeldéjében, hogy ki tud kihugyozni a szellőző­
ablakokon. Ezek a rések élére állított tégla nagy­
ságúak. A fehérre meszelt falon látszanak az
aláfolyó nedves csíkok. A pucájuk végén össze­
csippentik a bőrt. Közben m ár engedik a pisit,
am ely felduzzasztja a gom ba környékén a bőrt.
A nnyit engednek bele, am ennyit csak lehet.
A b őr kitágul, a hajszálerek rózsaszín hálózata
jól kivehető az elvékonyodott bőrfalon. Akkor

250
kicsit lazítani kell a szorításon, a m ásik kezükkel
összenyomják a hólyagot és a vizelet vékony su ­
gárban, spriccelve távozik. M agasra kilő. Lehet
vele célozni, irányítani a sugár útját. Az győz, aki
ki tu d hugyozni a szellőzőablakon.
A vécé oldalában lányok bújócskáznak. O tt
szeretnek játszani, a bokrok között. Ilyenkor
sikongatva m enekülnek. A fiúk m eg a budiban
hangosan röhögnek, hogy a lányok meghallják.
El akarják rontani a lányok játékát.
A lányoknak nevetséges játékaik vannak. Sep-
regetik a bokrok alatt a földet. Háziasszonyosat
játszanak. Takarítanak, sütnek, főznek, m osnak.
A fiúkat meg nem engedik be.
„Ne koszoljatok itt!”
„Józanon gyertek haza!”
„A ludjatok a csűrben vagy a disznóólban”,
m ondogatják.
Nem lehet velük játszani. Pisisek és buták. Sí-
rósak.
„Síró, pityogó, iskolába nem való!”, így csúfol­
juk őket.
Babáznak, sütnek-főznek, takarítanak, plety­
kálnak együtt. A fiúk partizánost játszanak.
A szovjetek a friccek ellen. Ezekben a játékokban
nincsenek lányok. A fiúk egy idő után elunják,
lányok nélkül nem érdekes. Bosszantani akarják
őket. Ezért találták ki acélb a pisilést. A m ikor
a lányok visítva m enekülnek a bokorból, a fiúk
kiszaladnak, hogy összetapossák ak itak aríto tt
szobáikat. A tűzhelyet felrúgják. De előbb a pisit

251
kirázzák a pucájukból. A m ackónadrág gum ija
csattan a hason. A kezüket a feneküknél bele-
törlik a mackókba. Elrohannak. A m ikor egyedül
m aradok, én is m egpróbálom .
A hosszú szünetben a nagyfiúk, a felsősök
m indig bejönnek ide. A fitym abőrt húzogatják.
Versenyeznek, ki végez ham arabb. Nyögnek
hozzá, sóhajtoznak. Addig csinálják, am íg elél­
veznek, azt m ondják.
„Nézzétek, pisisek, így kell”, m utatja az egyik
cigányfiú. Neki m ár szőrös. M arokra fogja és
rángatja rajta a fitymát.
„Verjétek ki, jó érzés”, m ondja és mosolyog.

A p á m m ég m indig az erdőre jár. Gyűjtöget.

M ióta ősszel kirúgták a téeszből. Vagyis nem
rúgták ki, csak nem kap m unkát. Hétre bem ent
reggel. A m unkaelosztásnál a m űvezető nem
m o n d o tt neki sem m it. A többiek sem. így bejárt
m ég egy hétig, de senki sem szólt hozzá. Aztán
m egüzenték, hogy mivel nem végez m unkát,
nem kap fizetést. Úgyhogy nem érdem es bejá-
rogatnia. Ne fárassza magát. M aradjon otthon
vagy m enjen m áshová. Fel is út, le is út.
De m indenkinek dolgoznia kell, azt m ondják.
Aki nem jár m unkahelyre, azt elviszik a ren d ­
őrök. A m unkakerülőket börtönbe zárják. Apá­
m at is be fogják zárni, azt m ondja Ottó. A szocia­
lizm usban nincs henyélés. Pedig apám szeretne
dolgozni.

252
 „Aki nem dolgozik, ne is egyék”, ezt a nagy­
apám szokta m ondani. „H orthy nem hagyta,
hogy ilyen nagy szájuk legyen a cigányoknak.
A csendőr földig vágta őket. Akkor rend volt.”
Nem szereti a cigányokat, m ert nem valók k a­
tonának. És nem dolgoznak.
Anyám sajnálja őket. Ezen össze szoktak vesz­
ni. Anyám A rankáéknak olyasm it is ad, am it ci­
gánynak nem kéne.
„Ha párttag lennél, biztos adnának m unkát”,
m ondja anyám.
Apám káderlapján rajta van, hogy m iket b e­
szél. Ezért nem vették fel, pedig DISZ-tag is volt.
De nem agitált eléggé a kulákok ellen. Ezért se
szerette a vezetőség, m ert azok nem állhatták
a kulákfattyakat, ahogy m ondták.
A ztán m ár egyszer csak nem járhatott tovább
a gépállomásra.
M egkereste a téeszelnököt. De az nem beszélt
vele. Egyszer összefutottak a korcsm a m ögött,
am ikor az kilépett a budiból. Épp a sliccét gom ­
bolta.
„Neked nincs m unka, és punktum . Bekap­
h ato d ”, m ondta. Az utolsó gom bot bújtatta át
a lyukon. M egigazította a derékszíját, és jobb ke­
zével a heréi alá nyúlt. Megemelte, hogy kényel­
m esen elhelyezkedjenek a nadrágvarrás mellett
és a zacskóját ne szorítsa a gatya.
„Oszt m ért p ont nekem nincs m unka?”, kér­
dezte apám.
Ezért ült itt lesben az egym ás m ellett sorako­

253
zó deszkaajtós budik egyikében. A budik hátul
vannak, a kuglipálya mellett.
„Ne csináld, Pesta,” m ondta neki apám , m ert
a DISZ-ben m ég jóban voltak. Egy évbeliek.
Együtt gyerekeskedtek, együtt jártak iskolába
a reform átusokhoz.
„Két pulyám van, az asszony is hisztériázik,
m iből etessem őket?”, kérdezte.
„Neked én nem vagyok Pesta! Neked én té-
eszelnök elvtárs vagyok”, m ondta szigorúan. „Te
kopcihér.”
Apám nyelt egyet, elpirult, a füle is foltos lett.
„A kkor téeszelnök elvtárs, aggyá nekem m u n ­
kát. Van sofőrpapírom , bárm it elvezetek. Van
szerelőpapírom , bárm it megjavítok, te is tudod.
Ha csak a tehenészetben van m unka vagy csak
gyalogm unkás lehetek, azt is m egcsinálom . Nem
büdös nekem a m unka”, m ondta, de ekkor m ár
inkább könyörgött.
„Oszt m ikor vakaróztunk mi együtt a fertő­
zőn, hogy tegezzen m aga engem ?”, kérdezett
vissza a téeszelnök. „Az ilyenektől m ár szarni se
lehet ebbe a faluba”, m ondta felháborodva.
„H a a sok büdös kulákot elvitték, akkor téged
m ért hagytak itt?”, kérdezte fenyegető hangon.
„Szólok m ajd a járásnál, hogy hiba történt. Te itt
m aradtál m agnak”, m ondta és ezzel lezárta a b e­
szélgetést. De apám m egfogta a karját.
„Téeszelnök elvtárs, adjon nekem m unkát”,
m ondta az idegességtől elcsukló hangon.
„Néked, te hajszálkulák, nincs. N yúztátok ele­

254
get a népet. Kotród; el a faluból”, m ondta. „Ne
fogdossál engem. Bajt akarsz?”
Apám keze lecsúszott a karjáról.
És az elnök fütyörészve indult vissza a korcs­
m ába, am elynek az ajtajához m ár csak egy lép­
csőfok vezetett, m ióta lebetonozták a placcot,
am it m indenki R ám pának nevezett.
A korcsm a égrenyíló ajtaja felett egy csupasz
villanykörte sárga fénye pislákolt. Egy negyve­
nes izzó volt benne korábban, de reggelre m in ­
dig ellopták.

Am ióta apám nincs itthon, anyám jár napszámba.

Néha M álinak segít be, hogy meglegyen a m unka­
egysége. Amíg a nővérem az iskolában, én anyám
nagyanyjánál vagyok, Juszti m am ánál. Harbula
Jusztinia egész nap fekszik. A szobájában büdös
van. Öregségszag. A bili az ágy alatt. Húgyszaga
van. A feje vastag kendővel bekötve. Nagyon szi­
gorú asszony. A menye szerint gonosz. Hozzám
kedves. Am ikor nála vagyok, benyúl a párnája alá
és pasztillacukrot vesz elő. Szárad a szája, azt szo­
pogatja, ezért van nála m indig cukor. Az öregek
kiszáradnak, m int a szamárkóró.
„Kérsz cukrot?”, és m egrázza felém az átlát­
szó nylonzacskót. Sose mosolyog. Halványszínű,
m andulaform a cukrok vannak benne. Nagyon
szeretem , Juszti m am a kezéből mégis émelygés­
sel veszem el. De annyira kívánom , hogy az u n ­
d o r ellenére bekapom .

255
 „Köszönöm. Nem kérek.” Azt m ondta anyám,
ha kínálnak, m indig ezt kell válaszolnom.
„M ondd azt, hogy nagyon szépen köszönöm , de
nem kérek.” Nem szabad sem m it se elfogadni.
Am ikor nincs velem anyám, nem m ondom
ezt. Elveszem és m egköszönöm . Juszti m am a
régi dolgokról beszél.
„Mi huculok vagyunk”, m ondja.
„A m últkor m ég azt m ondta, hogy ruszin”,
válaszolom.
„Többféle ruszin van. Mi huculok vagyunk”,
m ondja.
„Én is?” kérdem .
„Hát hogyne. Te is. Szépapád Szlatináról jött
le. Nem Aknaszlatináról. Azt m indenki ismeri.
Ha nem a hegyi Szlatináról, am elyik M unkács
fölött van. O tt csak huculok laknak. Pici falu. Ki­
sebb, m int ez itt. Hegyi em berek voltak az ősök.
Juhászok. A szegénység m iatt el kellett jönni
szolgálni. Úgyhogy itt ragadtak. Pedig a szlatina
azt jelenti, hogy arany. Régen gazdagok voltak.
Volt pénz, volt m inden dögivei. A ranyat mostak.
A ztán elfogyott egyszer az is, m ert egyszer m in ­
den elfogyik. Még a jóindulat is. Na akkor jöttek
ide”, m ondja.

A p á m zárszám adáskor nem kap semmit.

A többiek igen.
„Te m indig kim aradsz, m int kutyaszar a h ó ­
ból”, m ondja anyám.

256
 A pám nak csak levonása van. M ert a traktort
tönkretette, azt m ondják. Ezt m eg kellene fizet­
nie. Anyám otthon veszekszik vele, am íg a plat­
tot vasporozza.
„Nem te tetted tönkre. M ár akkor rossz volt,
am ikor rád bízták. Ne tehetetlenkedj má! M en­
jél be és m ondd meg, hogy neked is etetned kell
a családod. M ásoknak is van, tudják, m i az. N e­
ked is adjanak rendes fizetést, m int a többinek.
M indig kim aradsz m indenből, m int kutyaszar
a hóból”, m ondja. „M ert Pista nem akarja, hogy
ott legyél. Pedig neked van szakmád. Fél, hogy
kiesik a nagy csecs a szájából miattad.”
Apám nem szól. Hallgat.
„M ondd meg! Állj ki m agad mellett, oszt ne
a seggednek beszélj”, oktatja anyám.
Apám bem egy m ásnap a műhelybe. De a b ri­
gádvezető nem oszt neki m unkát. Áll, téblábol,
kéri a m unkát.
„Neked nincs. Menj haza. Nagy a szád”, m o n d ­
ja a brigádvezető.
„Itt dolgozom. Mi az, hogy itt nekem nincs
helyem”, m ondja apám. „Rúgjatok ki akkor. M in­
dent m egcsináltam , am it m ondtatok. Nincs rá
sem m i okotok.”
„Értsél a szóból. Neked itt nincs helyed”,
m ondja a brigádvezető.
„Ha nem tetszik, keresd m eg a művezetőt.”
Apám így tesz, m int otthon meséli. Elmegy
a m űvezetőhöz, panaszkodik. Ő dolgozni akar,
hogy eltartsa a családját. H árom gyerek, a h ar­

257
m adik még pólyás. Kell a pénz. De zárszám adás­
kor nem kapott egy fillért se.
„Nincs m it adni a tehénnek se m ár”, m ondja.
„Pedig az tart el bennünket.”
„Basszad seggbe a tehened”, m ondja a m űve­
zető.
„Ne basszál ki velem”, m ondja apám , „ott van
három pulya a nyakam on. A negyedik meg az
anyja hasába, nem tehetitek ezt velem.”
„Ne csináljál olyan sokat”, m ondja az ágazat­
vezető. Nevet az egész brigád.
„Egyébként m eg hát ilyen az osztályharc, elv­
társ, m ost ti lenn, m i fenn. Kulák vót a te apád.
A kecskét is m egbaszta vóna két fillérért, még ha
sose kapja meg, akkor is. Csak hogy neki több
legyen. A m ásiknak m eg nuku. K aparták a fő­
det. Kapartatok, hogy több legyen. A béresnek
m eg coki.” Apám erre nem válaszol. Áll egyik
lábáról a m ásikra
„Van szakm ám . H add dolgozzam.”
„Mi van neked, te kopcihér”, mondja. Ettől ide­
ges lett a Pesta, m ert neki nyolc osztálya sincs.
„Na, menj, am erre a szem ed lát. Ne állj ilyen
bam bán. Sem m i keresnivalód itt”, m ondja.
„Hogy értsük egym ást, csak azért m ondom .”

A n y á m galambfiókából akar levest csinálni

a Kicsinek.
„H ozzatok két fiókát”, m ondja.
A nővérem tartja a létrát, én meg felmászok

258
a dúchoz. A kút mellett van a galambdúc, egy
oszlop tetejére van felrakva. Szögesdróttal bete­
kerte apám, hogy a macska ne tudjon felmászni.
Olyan, m int egy kacsalábon forgó kastély, am i­
lyen a mesében van. Hallottuk a fiókák vértyogá-
sát már. Néhány napja megnéztük, még pelyhesek
voltak. A csőrük puha és sárga. Ketten vannak.
Egy galam bnak két tojása van. A galambtojás ki­
sebb, m int a jércetojás, nem lehet megenni. Néha
kidobják a tojást a fészekből. Nem tudni, miért.
Azt a tyúkok eszik meg. Vagy a macska, ha idő­
ben észreveszi. A dúc alatt szokott ólálkodni.
„Tartsad a létrát”, m ondom a nővérem nek.
G ebeszkednem kell, hogy ki tudjam venni
a kicsiket. Nem akarnak jönni. Jó kövérek már.
Tollasok. Karm olnak, csípnek. De gyengék még.
Próbálom óvatosan, de sietni kell. Inog a létra.
Rossz, korhadt. Félek, hogy összetörik. Akkor
m ajd kikapok, hogy tönkretettem . A nővérem
szipog. Mérges vagyok rá. M ost ne szipogjon
itt nekem , hanem tartsa a létrát. Meg kell tenni,
m ert kell a leves a Kicsinek.
„H átha attól erőre kap”, m ondta anyám.
Szép kövér m ind a kettő. Az egyiket m ár ki­
húztam . Lenyújtom a nővérem nek.
„Fogjad jól”, m ondom . Kicibálom a másikat
is. M ost m ár sietek. A nővérem csak fél kézzel
fogja a létrát. A szárnyánál fogva kihúzom a m á­
sikat is. Siránkozik, az anyja idegesen a dúc tete­
jére száll. A ztán tesz egy kört és visszatér. Nem
félek, de azért tartok tőle.

259
 A m ikor kész vagyok, gyorsan lem ászok a lét­
ráról. Két kezem be szorítom a galam b forró tes­
tét. A tyúkok is forróbbak, m int mi. Érzem, m i­
lyen ijedten dobol a szíve.
„El ne engedd”, m ondom a nővérem nek.
A nálam lévő galam bot a kosár alá teszem.
Ó vatosan húzom ki a kezem.
M együnk a farakáshoz. A bárdot m ár o d a­
készítettem a tönkőre. Apám m utatta, hogy kell
csinálni. Elveszem a fiókát a nővérem től. Bal
kezem m el összefogom a két lábát. A tönkőre
fektetem úgy, hogy jobb kezem m el a fejét előre­
húzom . Leszorítva tartom . M utatom a nővérem ­
nek, hogy lássa, m it kell csinálnia.
„M ost te fogd a fejét”, m ondom .
„Nem akarom ”, nyafog.
„Ne kényeskedj. A lányok m indig kényesked-
nek”, m ondom . „Én fogom levágni a fejét. Csak
fogd itt meg. És csukd be a szemed. Ez a férfiak
dolga,” ism étlem , am it apám m ondott.
Először nem akartam lecsapni a galam b fe­
jét. Apám azt m ondta, m ár elég nagy vagyok. Ki
fognak nevetni, ha ennyit se tudok. Ne tehetet-
lenkedjek.
„Anyád nem m eri. Ha nem leszek itthon, vala­
kinek m eg kell csinálni. Te leszel a férfi a háznál.
Segítened kell anyádnak. Ez a férfiak dolga.”
Sírok, de m egkem ényítem a szívem.
„Ha megeszed a tyúkot, akkor m eg is kell öl­
n ö d ”, m ondja. „Gyorsan kell, hogy ne rettegjen.”
A nővérem fogja a galamb nyakát, de elfor­

260
dítja a fejét. A galam b nyaka kifeszül. Ettől fel-
borzolódnak a tollak a nyakán. Kilátszik a pihék
közt a bőre. Szörcsög, m ert a nővérem az orrlyu­
kát fogta be.
„H atározottan kell vágni”, m agyarázta apám.
„Egyetlen csapás. Van, amelyik m ég fej nélkül is
elszalad.”
Az erős gúnárok szaladnak ősszel, am ikor le­
vágjuk őket, körbe az udvaron. Hosszú nyakuk
végén m ár nincs fej. A Cigány kutya vicsorog
rájuk.
„Előtte m ondj el egy imát. Isten m egbocsát”,
m ondja apám.
Apám határozottan csap. Azóta én is. A bárd-
dal levágom a galam bfióka fejét. Nagy szemére
hártyaként sim ul rá a szemhéj. A tönkő m el­
lé dobom . A nővérem nem bírja. Látom rajta,
m indjárt hisztizni fog. Kikapom a kosár alól
a m ásik fiókát is.
„Fogjad a fejét. M indjárt kész is vagyunk”, si­
ettetem .
„M ost én vagyok a sakter”, m ondom neki.
„Értek hozzá.”
„El fogod vágni az ujjam”, m ondja.
„Dehogy. Fogjad m ár”, m ondom . Sietni kell.
A fej nélküli galam btest csapkod a szárnyaival.
Spriccel a vér a nyakából. A nővérem toporzé-
kol, de megfogja. Gyorsan csapok, kapkodva. Ez
is megvan.
Anyám m ondta, hogy a m etsző a harm adik
faluból jött csütörtökön. Anyám sajnálja az ál­

261
latokat. M ióta nincs itthon apám, én vagyok
a férfi a házánál. Én vágom el a tyúk m eg a kacsa
nyakát. Ősszel a libáét is. Ki kell folyatni belő­
lük a vért. Az a fontos, hogy ne szenvedjenek, és
a vér ne m aradjon bennük.
„A vért tilos m egenni”, szokta m ondani apám.
„A parasztok megeszik, fúj”, m ondogatja
anyám. És köp. „D isznóöléskor m egisszák m e­
legen, m int a pálinkát. V irtuskodnak”, fintorog.
A férfiak virtusból isznak, verekednek, szkande-
reznek a korcsm ában.
A galambfiókák fejét gyorsan kell lecsapni.
„Nem szenvednek, értsd meg. M inél gyor­
sabban csináljuk, annál kevesebbet szenvednek.
Gondolj a Kicsire m eg ésnyánkra”, m ondom ,
hogy m egnyugodjon.
A két fej nélküli galam btest egym ás mellett
hever. A fejeket itt hagyjuk. A m acska m eg fog­
ja találni. A fiókákat lábuknál fogva felemelem,
hogy kicsöpögjön a vérük.
„Gyere. Segíts m egpucolni. A nyánk m ár fel­
forralta a vizet. Vigyázni kell, m ert gyenge a b ő ­
rük”, m ondom .

.Cgyszer volt egy boldog napunk. Emlékszem

rá, a szilvát szüreteltük éppen.
Egy angyal járt a faluban. M indenki a szilva­
szedésre készült. A hatalm as fák ágai hasadozni
kezdtek a súlytól. A pajták hátoldalához tám asz­
tott ágasok előkerültek újra, ahogy a m últ évben

262
is. Nagyapám hosszú fontolgatás után feltám asz­
totta a görnyedő ágakat velük. Ezekben a napok­
ban érkezhetett meg az angyal, am ikor a ham vas
szilvák kék héja alatt a hús megfeszült. A kora
őszi reggeleken harm atcsepp futott le rajta. Aki
m egérinti ezt a sápad, áttetsző réteget, ujjával
nyom ot hagy rajta.
Ahogy érnek a szilvaszemek, lassan puhul
a húsuk. Illatozni kezdenek a ringlók, a berzen-
cei szilvák húsa mézesedik, a nem tudom szilvák
tanácstalanul pillantanak ki a levelek közül, és
a m ézédes fosószilvák, amelyekből a legfino­
m abb pálinkát lehet főzni. Az angyal m aga is kék
volt. Valami halványkéken derengett a bőre alól.
M intha m indig vacogna. És ez a didergés okoz­
ná különös színét. Arca is kékes árnyalatot öltött,
a bőrön pedig apró száraz bőrfelületek tűntek elő.
A haja hosszú volt és tincsekben om lott le. A füle
mellett egy magányos fürt csigába tekeredett.
N em tu d h attu n k róla sem m i bizonyosat azon
kívül, hogy valahonnan kelet felől jött. N em
egyedül érkezett, hiszen még tíz év körül lehe­
tett, m int mi m agunk is. Az osztályterm ünkben
úgy bukkant fel, hogy észre se vettük. Akkor ez
nem volt meglepő, hiszen a szokásos szeptem ber
elsejei tanévkezdés felfordulásában sokáig nem
vettük észre. Úgy tűnt el, ahogy érkezett. A h e­
lyén hűvös árnyék m aradt m ég sokáig. Ism erős­
nek látszott, de nem tudtam , m iért tűnik ism e­
rősnek. Csak később jöttem rá, hogy az öcsém re
em lékeztetett. Olyan volt az arca, m int am ikor

263
a Kicsi aludt. A m ikor az öcsém arcán viszontlát­
tam ezt a kékséget, akkor értettem meg.

Az öcsém betegsége nem sokáig tartott. Még

nem tudott beszélni se.
Ahogy jött, úgy tű n t el közülünk. Szinte ész­
revétlen. Azt hittük, ő lesz a mi M essiásunk.
M indig csak róla beszéltünk, vagy hozzá, m ert ő
m ég nem tudott beszélni. És mivel nem beszélt,
m intha utólag sem kellett volna beszélni róla.
H allgattunk is róla, leginkább anyám hallgatott.
De előbb tépte a haját. Lecibálta a fejéről a ken­
dőt. Ö sszehasogatta a ruháját. Apám at vádolta.
Meg a falut.
„Ti öltétek meg! Gyilkosok! Ti vagytok a gyil­
kosok”, kiabálta.
Apámat az árvíz után elkergették. Szerencsére
nem kellett ott lennie, am ikor anyám m egbolon­
dult. így beszélték a faluban, hogy megbolondult.
A m ikor a Kicsi elm ent, csak egy nevet vitt m a­
gával. A saját nevét.
M inden nagyon gyorsan történt. Sírtunk a n ő ­
véremmel, de sem m it sem értettünk. Az én ki­
nőtt ünneplőm et kapta. A kicsi zakócskát, am e­
lyet D olha készített. Meg a kis pantallóm at, amely
még nagy volt neki. Fel kellett hajtani az alját.
A vékonyka lábszárára a fehér térdzoknim at húz­
ták. És a fekete-fehér lakcipőm volt a lábán.
H asonlítottunk egym ásra, m int két tojás.

264
Olyan volt, m intha én feküdnék ott a fekete d ra­
périával leterített asztalon.
Anyám az öklét harapta. Apám hallgatott.
Csak mi szipogtunk zavartan, am ikor a kony­
haasztalon felravatalozták. T izenhárom hónapig
volt velünk. A tizenhárm at nem lehet osztani.

A k k o r kezdett foglalkoztatni, hogy mi az élet,

am ikor m egtanultam kézzel elkapni a legyeket.
Az élet fekete-fehér. Vagy színtelen és ezért lát­
hatatlan. Figyelem a levegőt, amelyről azt m o n d ­
ják, hogy m indenütt ott van. Ezt állította apám
az Atyaúristenről, hogy m indenütt jelen van.
Hogy olyan, m int a levegő.
Apám azt mondja, hogy a levegőnek van súlya.
Ezt nem akarom elhinni. Figyelem, hogy észreve-
gyem, de nem látom a levegőt. Sem Istent. Nem
bukkan fel sehol, csak az ősszel egyre lassúbb le­
gyek züm m ögnek m indenütt. Az ablak üvegén
mászkálnak. A legyekkel kísérletezem tovább,
hogy milyen az élet. Van időm gyakorolni, m ert
m ást nem lehet az iskolában csinálni. C sendben
kell lenni. Anyám nem beszél m ostanában.

A m ik o r ősszel el kellett m ennem az iskolába,

anyám nem kísért el. Nagyon féltem, és soká­
ig nem beszéltem ott senkivel. Csak a legyeket
kaptam el és beraktam a zsebem be, de előbb ki­

265
téptem a szárnyukat. Ezt is csak titokban, m ert
féltem a tanító nénitől.
M ire iskolába m entem , m ár m inden betűt is­
m ertem , de nem m indegyiket szerettem . Voltak
betűk, amelyek zavartak, ezért azokat a szavakat,
amelyekben ilyen betűk voltak, nem akartam ki­
olvasni. Szerettem a kis k betűt és szerettem az
olyan szavakat, am elyekben előfordul. De a nagy
K betűtől félek. A zs betűtől is, m ert az a zsidót
jelenti. M egrettenek, ha zs betűt látok. Ilyenkor
úgy teszek, m intha m agam ban olvasnék. Vagy
m intha nem tu d nék olvasni.
Közben várom , hogy megközelítsen egy légy.
O któber vége volt, am ikor kinéztem az abla­
kon. Az ablak alatti karosláda a kuckóm . Innen
jól láttam a kék eget. M ozdulatlanná d erm ed­
tem. Közben kezem et a levegőben tartottam ,
hogy könnyen tudjam m ozgatni. Nem volt sza­
bad elárulnom m agam . Figyeltem a legyeket,
ahogy gyanútlanul közel jönnek. Kezdetben gya­
nakodtak. Köröztek. De ha nem m ozdultam , fel­
bátorodtak. A kezem alatt sétáltak át, csak össze
kellett csuknom a tenyerem . És én egyre p o n to ­
sabban zártam be őket a m arkom ba. Kicsi volt
a m arkom , ezért könnyen kisiklottak. Picit meg
kellett Toppantanom a testüket, hogy játszani
tudjak velük.
„M it csinálsz?”, kérdi a nővérem.
„Semmit. Olvasok”, válaszolom.
„A kkor m iért kapkodsz?”
„Nem kapkodok.”

266
 „Az olvasáshoz nyugalom kell. Inkább figyel­
jél”, m ondja.
„Épp azt teszem”, válaszolok.
„És m ire figyelsz?”
„Ezekre a fekete foltokra. A betűkre”, m o n ­
dom . És gyorsan összecsapom az olvasóköny­
vet. Benne m arad a légy lenyom ata, amely addig
a betűk közt sétált.

M együnk a gorondon. Számolom az út m enti

fákat. Máli inkább erre szeret m enni. Erre keve­
sebben járnak. M ost náluk lakunk, fenn az Ó fa­
luban. Az ősiben, ahogy m ondani szokták. Az
első tisztaszobában. N agyapám éknak két tisz­
taszobájuk van, m ert jóm ódúak. Négyablakos
háza csak a tehetős családoknak volt. G azdagpa­
rasztoknak tartották m agukat. A téeszesítés óta
csak a ház m aradt. Ez m ég m utatja, hogy régen
jól m ent nekik.
Nagyapámék sok veszekedés után m egenged­
ték, hogy felköltözzünk hozzájuk. Még egy fél évig
nincs fedél a fejünk felett. Addig itt kell m eghúz­
ni magunkat. Az Újsorosi házat eladták apámék.
A m ásik még nincs kész. M ár két hónapja anyám
is az építkezésen dolgozik. Őszre majd elkészül
egy szoba, amelyben kihúzzuk a telet.
Máli folyton összevész valakivel: anyámm al,
a nővérem m el vagy velem. A faluban is m indig
van haragosa. Ezért nem m együnk fenn az u t­
cán, hanem a kertek alatt, valamelyik gorondon.

267
A ztán a falut elhagyva m együnk tovább a m e­
zőn, az erdőn, a gáton, a Túr töltésén. Az Öreg
Túr mellett vagy a Túrcsatorna töltésén.
Máli olyan, akár egy manó. M ajdnem törpe.
Alig nagyobb nálam . Állítólag Alecska nénénkre
ütött, aki törpe volt. Máli csak alacsony. Egész
évben m ezítláb jár. Mi úgy m ondjuk, hogy mesz-
téláb. A lába is kicsi, nem nagyobb az enyémnél.
Egy vászonpapucsa van, de csak akkor húzza fel,
ha muszáj. A cipő orrát kivágja, hogy a bütyke
kényelm esen elférjen. Azt m ondják, hat ujjal
született, de elszorították neki. A lábán is hat
ujja volt.
„A Bobonkák között nem ritka”, nagyapám
azt m ondja.

A nagyapám ék portáján a kapu m ellett m eggy­

fák vannak. Ö t meggyfa. Meg m ég két fosó-
szilva. A tyúkok itt vannak. Ha lepottyan egy,
rárohannak. H irtelen nagy csődület tám ad.
Felverik a port. A leggyorsabb se tudja lenyelni,
m ert nincs ideje. A csőrébe kapja, és lohol vele.
N yugodt helyet keres, ahol meg tu d n á enni. De
a többi a nyom ában. Rohangálnak az udvaron.
Egyszer ezt is abbahagyják.
A koranyári forróságban a tyúkok pihegnek.
Sütkéreznek a napon. C send van. A gerlék hang­
ja az egyetlen zaj. A hőség m iatt a tyúkok gödrö­
ket ásnak, abba fekszenek. A szárnyukat m aguk
m ellett kiterjesztik, hogy testük m inél nagyobb

268
részen érintkezzen a földdel. így hűtik m agukat.
A kár a kutyák, azok is gödröt ásnak ilyenkor.
„H un vagytok?”, kiált nagyapám , aki a ve­
randán aludt ebéd után. A dikón. A botját a ve­
randa korlátjához tám asztja. Befordul és m áris
alszik. Néha krákog, köhög. A terasz betonjá­
ra köp. A bagó m iatt van. M agának term esz­
ti a dohányt. A kertben vetett egy sort. Ősszel
leszedi a leveleket, felfűzi zsinegre és a hászi-
ján kiszárítja. Egyenként simítja ki a leveleket.
Csom agolópapírba teszi és a szekrényben ta rt­
ja. A vágott dohányt zacskóban hordja. Am ikor
kiürül, szertartásosan nekiül újat készíteni. Ezt
szom baton szokta. Közben hallgatja a rádiót. Jó
ebédhez szól a nóta. A nótákat szereti. A negy­
venes években vásárolt világvevőn recseg a ci­
gányzene. Előhozza a dohányvágó deszkát meg
a dohányvágó kést. Ezeket m ásra nem szabad
használni. A levelek nagy ereit kiszedi. Néhány
levelet összefog, hengeresbe sodorja és akkurá­
tusán vékonyra vágja. M ajd keresztbe is. Ha talál
m ég vastagabb eret, azt kidobja. Abból lesz a fi­
náncláb. Máli közben veszekszik vele.
„Az a büdös bagó. Csak azon jár az esze”, ri­
kácsol.
„Hagyjad má”, m orog nagyapám .
Máli szotyizik. Valahogy beilleszti a m agot és
elroppantja. Nem tudom , hogy csinálja két fog­
gal. Köpködi a szotyihéjat. És folyam atosan be­
szél. A kicsordult nyálat szürcsölve szívja be.
N éha részeg, sokszor csak kapatos. A faluban

269
sokan m ár reggel kapatosak. Érezni rajtuk a p á­
linkaszagot. Jókedvűek, hangoskodnak, be van­
nak csípve. A m ikor Máli kapatos, nagyon szeret
bennünket. Engem is összecsókol. Nem szere­
tem , m ert büdös a szája. Zavar, hogy az arcom ra
csorog a nyála.
A pulyákat úgy csókolják, hogy egym ás után
sok kicsi csókot adnak nekik. A rokonok szájra
adják a csókot. Z árt szájjal. H árom szor csókol­
ju k m eg egymást. A gyerekeket az öregedő asz-
szonyok szeretik csókolgatni. Főként a kisfiúkat.
„Jaj de szép ez a pulya! Na, gyere lelkem,
hadd adjak egy csókot”, m ondják, és m agukhoz
húznak. Letörölöm a tapadós nyálat. A kabátuj-
jam m al csiszatolom a bőröm . Nyáron még n e­
hezebb. A kezükkel a fenekem et fogdossák, be­
lem arnak. A nagynéném is így szokta. Nem sze­
retek odam enni. N em akarok, de anyám odatol,
m ert akkor m egsértődne M agdus nénéd, szokta
m ondani.
Nincs gyerekük, m indketten egykék. Nagy­
gazdák voltak a szülők. Nagy portán nagy ház­
ban laknak ketten. A nagynéném egész nap ül
a lugasban, a szőlő alatt. Nem dolgozik. A fér­
je is öreg. M ár lenyugdíjazták. M agdus néném
nagyon kövér. Egy hokedlin ül. A hokedli kicsi,
a feneke körben lecsüng. Nem áll fel, csak m agá­
hoz húz, összecsókol, a fenekem fogdossa, maga
felé húz. A m ásikkal megfogja a pöcörőm et.
„M icsoda kis pucája van m ár”, m ondja
anyám nak és vihog. Látom, hogy kipirul. N evet­

270
gélnek, én igyekszem kicsúszni a kezéből. H a­
ragszom anyám ra, m ert vele nevet. Még m ielőtt
elengedne, jól belecsíp a fenekembe. Csak lassan
enged el, a karm ai belem élyedtek a bőröm be.
Alig várom , hogy induljunk haza. Duzzogok,
haragszom .
„Ide ne jöjjünk többet”, m ondom m ár az u t­
cán.
„M egsértődik, m eg kell néha látogatni”,
m ondja anyám. „Tudod, hogy van.”
„De undorító”, válaszolom.
„Öregasszony”, válaszol anyám. „Kibírod.”
M agdus néném nyáron kinn ül a ház előtt
a lócán. A nagyapám ékkal átellenben laknak.
Ilyenkor csak átkiabálunk neki. Anyám súgását
hallom .
„Köszönjél!”, bökdös.
A köszönésből nem lehet engedni. Magdus
néném nek m essziről kell kiabálni és integetni.
„Még m indig nagyon tartják m agukat”, m o n d ­
ja anyám. „Na, köszönjél m á”, sziszegi a foga
közt.
„Nem akarok”, m ondom m akacsul, leszegett
fejjel, én is a fogam közt sziszegve.
„Köszönni kell, úgy illik”, válaszolja szigorú­
an. A nővérem hangosan, éneklő hangon átkö­
szön, és m ár szalad is be a nagyapám ékhoz.
„Csókolom”, m ondja. Valamit m orm olok,
hogy békén hagyjanak.
„Ezt nem lehetett hallani. Ne a seggednek b e­
szélj!” egzecíroztat anyám.

271
 Néha kitör anyámból a szeretet, ilyenkor ösz-
sze szokott csókolni bennünket. Ilyenkor meg­
markolja a fenekem is, ahogy M agdus szokta.
„D e jó kis feneked van”, mondja. A pöcörő-
met is megsimogatja. Egy idő után már elhúzom
a fenekem. Nem akarom, hogy megfogja.
„N o nézd má, a kis pucás”, mondja, amikor
észreveszi, hogy elhúzódom. „M ár nagyfiú”,
mondja.

Az első szobában ülünk. M agduséknak nagy

házuk van. Sok melléképülettel. Nagy kulákház,
nagy kuláktelek. Minden este tévét szoktak néz­
ni, mondják. Nekünk nincs tévénk. Csak a kul­
túrházban van. Mi is oda járunk néha. Nem kell
fizetni és van fűtés. Egyik este bekéredzkedtünk
hozzájuk, valamit anyám szeretett volna m eg­
nézni. Köszönés után a kezét megint a lábam
közé csúsztatta, de m ost nem fogdos sokáig. Ott
volt az ura is, Károly bátyám. Nagyon gazdagok,
a vitrines szekrény tele van nippekkel. A tükrös
szekrényen is. Nem szabad semmihez se nyúlni.
A tévé a barna intarziás asztalon van. A tete­
je csipkekendővel van letakarva. Nekik már van
saját készülékük. A kultúrházban nem lehet ér­
teni semmit, mert folyton beszélnek. Az öregek
nagyot hallanak, mindenre rákérdeznek.
„Ez most kicsoda?”, kérdezik minden újabb
szereplőnél.
A fiatalabbak kiabálnak, hogy így nem lehet

272
érteni semmit. M indig nagy veszekedés a vége.
Inkább nem megyünk oda. Azért jöttünk most
Magdusékhoz.
Mindenki elhelyezkedik, M agdus néném a ka­
rosszékbe, mi gyerekek a sámlin, anyám is kap
egy kényelmetlen széket. Károly bátyám szertar­
tásosan bedugja a konnektorba a vezetéket. Fur­
csa sercegő hangot hallani. Károly bátyám hátul
nézi, a doboz résein, hogy mi történik.
„Kigyulladtak a lámpák”, közvetíti, amit lát.
„N a jó van má, üljé le te is, majd bemelegszik az
nélküled is”, inti le Magdus. Károly bátyám leül.
„Nem kapcsolja be, Károly bátyám?”, kérdezi
anyám.
„Nem nyomogatjuk a gombot, mer elromlik”,
mondja. „Elég, ha kihúzzuk meg bedugjuk. Azt
mondták a botba. Meg ez így jobb is, mert vi­
harkor nem csap bele villám. Olyankor mindent
ki kell húzni, mert az elektromosság bevonzza
a villámot. A rádiót se hagyd sose bedugva”,
mondja.
„Én is mindig azt m ondom neki. Elég, ha be­
dugja, meg kihúzza. Csak legyen valami”, m ond­
ja M agdus néném anyámnak.
Anyám elpirul. Zavartan igazítgatja a szok­
nyáját. M agdus mélyről jövő hangon felnyerít,
anyám szemérmesen nevetgél. Elpirul, lopva
ránk néz. Károly bátyám is elneveti magát, hogy
a zavarát leplezze.
„Vénasszony és még mindig ilyeneken vicce­
lődik”, mondja.

273
 „Nem kell sokáig bent tartani, csak dugja be”,
m ondja még m indig mélyről jövő vihogással
M agdus néném.
„Ne beszélj ilyet a pulya előtt”, m ondja Károly
bátyám.
A tévé képernyőjén szikrák futnak át, majd
hosszúkásán ferde csíkok. Megjelenik, de fut
a kép. Lassan megáll a kép. Előbb elmosódottan,
majd ahogy apró pattanásokat hallatva felmeleg­
szik a tévé.
„Bemelegszik a képcső”, magyarázza Károly
bátyám.
Megjelenik a tévében a bemondó, ismerteti
az esti műsort.
A képernyőre sebtapasszal lila papír van erő­
sítve, lila csomagolópapír, amibe az iskolai füze­
teket csom agolja a nővérem, aki már iskolás.
Károly bátyám a vetett ágyra ült, neki már
csak ott maradt hely, a magasra tornyozott duny-
háknak dőlt. Oda vendég nem ülhetne. Magdus
néném így is rászólt, hogy azért ne tehénkedjen
nagyon el.
„Vigyázz a vetett ágyra! Nem könnyű azt úgy
megcsinálni, hogy felfelé álljon a dunna csücske”,
mondja és csiklandósan nevet. „De magyarázha­
tom én azt néked, hogy kell annak felfele állni...”

V a sá rn a p ra húsleves dukál. Sokszor mégsincs.

Mert nincs. Akkor pergelt levest csinálunk.
Anyám szégyelli, hogy nincs húsleves. Apám is

274
szégyellj, hogy nincs hús a fazékban. Csak én
örülök, mert utálom a csirkehúst. Undorodom
a bőrétől.
Tavasszal még kicsik a csirkék. A kacsákat,
a libákat már megettük. A disznóból csak egy
füstölt comb lóg a spájzban, néhány szál kolbász,
kevés szalonna. A sodor kell a húsvéti pászkába,
meg a kolbász is, azokat nem lehet megenni. To­
jás is alig van. Néhány kopott tyúk kárál az ud­
varon. Ilyenkor tavasszal azok is elbújnak tojni.
Folyton keresgélni kell.
Csend van. Hallgatnak, esznek. Mi is hallga­
tunk a nővéremmel. Csendben kanalazzuk a le­
vest. A pergelt levest jobban szeretem. A tojás­
levest is, meg a keménymagos levest. Krumpli
még van. Mi kolompérnak mondjuk. Az udvaron
vermeltük el ősszel. A hidegben jó volt. De már
romlani kezdett. Amíg el nem fogy, mindennap
krumpli lesz.
Hétköznap rendben van. De vasárnap húsle­
vest kellene tenni az asztalra. Még ha böjtölünk,
akkor is. Mi úgy mondjuk, hogy bűtölünk. Szer­
da és péntek böjtnap. Mi mindennap böjtölünk
mostanában. Anyám sóhajtozik. Apám csend­
ben van. Kanalazzuk a híg levest. M ost minden­
ki örül, mert apám ezen a vasárnapon itthon
van. Mindennap kinn van az átemelőnél, mert
nincs váltótársa. A faluból senki sem vállalta ezt
a munkát, de apám nak nem volt m ás lehetősé­
ge. M ost jó, hogy itt van. Boldogok lennénk, ha
a Kicsi nem lenne beteg.

275
 A m ásodik fogás a fánk. Lekváros fánk. Vagy
lapótyát süt anyám, néha csörögét.
Apám iszik egy kupica pálinkát. Közben megy
a Déli krónika a kis piros rádióban. Apám ciga­
rettára gyújt. M aga sodorja újságpapírból. A do­
hányt nagyapám termeli a kertben.
Apám az asztalon könyököl.
Anyám a kisasztalon elmosogat a nagy vájd-
lingban. Apám a rádióval együtt énekel: Édes­
anyám, te jó asszony. Cigarettázik és halkan éne­
kel. Anyám háttal áll. Nem beszélnek.

„ N e m megyek iskolába”, kiabálok ki az ágy

alól. „M egm ondtam, hogy nem megyek.” Bebúj­
tam az ágy alá, egész be a sarokba. Nem akarok
iskolába menni.
„Gyere ki”, mondja anyám és nevet. Vele nevet
apám is.
„Nem megyek ki! Én nem fogok iskolába
menni, tudják m eg!”, mondom.
„Ne hülyéskedj”, nevet a nővérem, aki már
iskolás. M indig sír, amikor hazajön. Mert m eg­
verték. Körmöst kapott. Sarokba állították. Vagy
anyám veri meg, mert egyest hozott.
„M ajd mész akkor a tehén farára”, mondják.
„Mehetsz tarlót kaparni. Hordhatod a ganét.”
„M ost is azt hordom”, feleselek.
„Miért nem akarsz?” kérdi anyám.
„Mert nem tudok se írni, se olvasni”, válaszo­
lom.

276
 „D e hát m ások sem tudnak. Azért kell iskolá­
ba menni”, mondja apám.
„D e engem ott ki fognak nevetni, mert sem ­
mit se tudok”, mondom.
Anyámék nevetnek.

A tanító néni undorodik tőlünk. A fiúk ko­

szosak, büdösek és vadak. A lányok is elhanya­
goltak.
Olvasni tanulunk. Már az 1 betűnél tartunk.
Az olvasókönyvben egy szép lovat rajzoltak.
A nézzük a könyvet és hallgatjuk a tanító nénit.
„M i ez?”, kérdi és az olvasókönyv képére m u­
tat.
Az illatos könyvben barnára színezték a lovat.
Nézzük a képet.
Ha kinézünk az ablakon, bármikor látunk
lovat, de az nem így néz ki. Akinek az apja ál­
latgondozó, az szokott lóra ülni. Az öreg trágya­
hordó lovaknak fel lehet ülni a hátára.
Ha trágyázni vagy szántani kell, az emberek
kérnek a téesztől fogatot. Télen fát hordanak az
erdőről. Nyaranta szénát a csűrbe. Vagy szem es­
takarmányt visznek a darálóba. Búzát a keverő-
be, hogy megőröljék.
„M i van a képen?” kérdi a tanító néni.
Mindenki egyszerre kiáltja a választ.
„Nem”, mondta a tanító néni. És újra felteszi
a kérdést. M ásodszorra m ár elbizonytalanodunk.
H arm adszorra senki se válaszol.

277
 „M i van a képen?” ismétli meg türelmetlenül
a tanító néni a kérdést.
Gyanakszunk. Mindenki tudja, mi van a ké­
pen, de mégse jó a válasz.
„M i ez?” kérdi újra a tanító néni.
A hatalmas fekete konty alatt a merev arc
megrándul. A rikítópiros száj környéke. A pú­
deres arc és a m indig ugyanolyan kiskosztüm.
A toronymagas konty hálóval van összefogva.
A tanító néni úrinő. Fintorog a parasztoktól.
Nem ér hozzánk. Aki rossz, annak vonalzóval
körmöst ad. De nem lép közel, inkább előre­
hajol.
„Vendéghaj az, nem igazi”, mondja anyám
a kontyra.
Talán fertőzéstől fél. Gyűlöl itt lakni. M inden­
kit gyűlöl.
„Királyné vagyok”, mondja bemutatkozáskor.
A férje Király tanár úr, az igazgatóhelyettes.
Királyné kezdi elveszíteni a türelmét.
„M i ez?” kérdezi újra. Most már mérges.
„Hát lú”, mondja valaki.
„M icsoda?”
„Hát lú”, ismétli meg.
„Lú! Lú!”, kiáltjuk egyszerre.
„Ló”, mondja tanító néni. „Csend legyen!”, és
a vonalzóval az asztalra csap.
Ettől csend lesz. A harmadikosok a szélső
padsorban sutyorognak.
„Nektek nem osztottam lapot!”, szól rá a har­
m adikosokra a tanító néni.

278
 „M ondjátok azt, hogy ló!”, rikácsol Királyné.
„Ne úgy beszéljetek, mint a parasztok!”
„Tessék szépen mondani utánam, hogy ló”,
hangsúlyoz és rikítóra rúzsozott szájával szabá­
lyos kört formál, így mondja, hogy ló.
Megértjük, hogy miért nem volt jó a válasz.
De mi nem mondjuk így. Megpróbáljuk utánoz­
ni. Lassan, elnyújtva ismétletjük. Királyné felírja
a táblára.
„És mit csinál a ló?”, kérdi.
„Fingik”, kiabálja Ottó.
„Ki volt az?”, pördül meg maga körül, hogy
lássa, honnan jött a hang.
„Te voltál?” kérdezi Bálinttól, aki sunyin lapít.
„Ü vót”, mondja Bálint, „nem én.”
„Süljön ki a szemed. Ne hazudjál”, mondja
Ottó.
„így görbüljek meg, tanító néni, ha én vótam.
Apám-anyám haljon meg, ha nem m ondok iga­
zat”, bizonygatja.
Királyné megmerevedik. Remeg a szája. Már
a harmadikosok is röhögnek. Az osztott tante­
rem ablak felőli oldalában mi vagyunk, a fal mel­
lett meg a harmadikosok ülnek. Két padsor van
a teremben. A padló olajos. A takarító néni gáz­
olajjal minden reggel felönti. Ettől fényes fekete
lesz és csúszós. Nem szabad elesni rajta. Ha vala­
ki kitartja a lábát, akkor nagyot lehet taknyolni.
Aki elesik, azt kiröhögik. Otthon meg kikap.
„M ég egyszer kérdezem, mit csinál a ló?”, szi­
szegi Királyné.

279
 „Fingik”, m ondja valaki.
„Rotyog, berottyant.”
„Öreg papó, rotyogtató.”
„Szarik.”
„Fosik.”
Elszabadult a pokol.
A harm adikosok is beszállnak. Nem tudják
abbahagyni. Királyné kapkodja a fejét. Elfehére-
dik a szája. A kontyán látszik, hogy remeg a feje.
Kirohan.
„Parasztok!”, ordítja vissza. „Suttyó parasztok!”
Bevágja m aga után az ajtót.

B álin tn ak két zöld csík van az orra alatt. Az

odaszáradt takony. A szélei sárgás-barnák. K ö­
zépen nedves és élénkzöld. Több napos lehet
már. Néha az öklével beletöröl. Nem törli le, csak
végigsodor rajta. Zsebkendőt senki se használ.
Aki taknyos, szívja az orrát. Aki taknyos, az
köpköd. Aki nem taknyos, az is köpköd. A fér­
fiak mindig köpködnek. A cigi miatt. Az öregek
nagyokat sercintenek a szájuk szegletéből. A ba­
gó miatt. Hatalmas slájmot. Bálint mindig szi­
pog. M ost is. Megverte a bátyja.
„Mér vert m eg?”, kérdezzük tőle.
„Mer m indig szipogok”, mondja és szipog.
„Akkor hagyd abba”, mondjuk neki.
„De megvert a bátyám”, szipogja, és legörbül
a szája.

280
 „Ügy áll a szád, mint a tyúk seggi”, mondják
neki.
„M ert bántott”, válaszolja.
„Hát épp ezért. Hagyd már abba, mert mi is
megverünk”, mondjuk neki.
„Aggyá már neki egy nyaklevest”, biztatják
a többiek.
„Ne!! Páj pilem”, mondja, és két kézzel védi
a fülét. Retteg a várható ütés miatt. Erősen szo­
rítja, védi a fülét. Ezért nem hall semmit. A com b­
jait is összeszorítja. Annyira fél, hogy nevetséges.
Játszanak vele, mint macska az egérrel.

Az iskolakezdés előtt a tanítónő jár nálunk.

Családlátogatásra jön. Egy űrlapot tölt ki. M in­
den hivatalos papírtól fél anyám. Nem tudja, mit
kell mondani.
Nem akarok iskolába menni. Bebújok az ágy
alá. Valahogy kiszednek. A nővérem m ár isko­
lás, nekem is hamarosan mennem kell.
„Szobatiszta a gyerek?”, kérdezi anyámtól.
Anyám zavarban van. A haját most összefog­
ta. Nem válaszol egyből. Felvette az ünneplő ru­
háját és kitakarított, hogy nézzünk ki valahogy.
De nem tudja, mit kell válaszolni erre a kérdés­
re. Mert nem érti.
Anyám nyolc osztályt végzett. De felső tago­
zatra már nem járt be. A kisebb testvéreit nevel­
te otthon. Ő volt a legidősebb lány a nyolc gye­
rek közt.

281
 A tanítónő nem ismeri a falubelieket. Ide he­
lyezték. Elvágyik innen. Nem beszél a parasztok­
kal. A gyerekeit eltiltja a falubeliektől. Körülnéz
a szobában. Tisztaság van. A két gyertyatartót
alaposan megnézi a szekrény tetején.
„Ügy értem, hogy nem vizel vagy nem kakái
be már a gyerek?”, teszi fel újra a kérdés.
„Értem m ár”, könnyebbül meg anyám. „Nem,
m ár nem.”
És elpirul, mert néha még bepisilek. Zavartan
néz rám. Elkapom a tekintetét. Szorongok, hogy
m ost meg fognak szégyeníteni. Az elkapott te­
kintetéből és a pirulásából látom, hogy anyám
zavarban van, mert hazudnia kellett. Nehezen
hazudik.
Pedig néha bepisilek. Mert félek. Éjszaka ér­
zem, hogy vizes alattam a lepedő. Sokáig nem
tudok visszaaludni. Nem merek szólni anyám­
nak. Segíteni már úgysem tud a dolgon. Reggel
m ajd leszid, ahogy szokta.
„M ár megint eláztattad a surgyét. Most
megint cserélhetjük a szalmát”, mondja.
Mérges. Vagy csak úgy tesz. Nem mindig tu­
dom eldönteni.
„Szépek a gyertyatartók” m ondja a tanítónő.
„Ha elmegy az áram, muszáj”, válaszol anyám.
Gyakran van áramkimaradás. Mindenki oda­
készíti éjszakára a gyufát meg a gyertyát, hogy
kéznél legyen. Ne kelljen keresgélni.
„Itt laknak?”, kérdezi.
„Igen”, válaszol anyám.

282
 „M indannyian?”
„Persze. Hol laknánk?”, mondja anyám.
„Ebben az égre nyílóban?”
„Hát ez van.”
„H ogy férnek el?”
„Jól”, válaszol anyám. Anyámék tízen laktak
egyszobakonyhában. Egy szobát épp elég fűteni,
mert szűkén van a tüzelő.
A tanítónő felír valamit a papírra. Anyám ag­
gódik.
„Szo-ba-tisz-ta”, szótagolja a tanítónő, amikor
leírja.

A p á m m a l feljöttünk nagyapámékhoz. Anyám

van otthon a kicsivel. Málinak segítünk. Mindig
jövünk, ha valamilyen munka van. Elvárják. De
itt jobb is, mert nagyobb a porta. Jobban lehet
bújócskázni. A nagy csűrben úgy el tudok bújni,
hogy a nővérem nem talál meg. Be se mer jönni.
Ha huhogok, kiszalad. A csűrben laknak a sün­
disznók. Mindenki szeretné, hogy legyen a por­
táján sündisznó, mert összeszedi a férgeket. Éj­
szaka pöfögve járkál. A veteményesben megeszi
a rovarokat meg a hernyókat.
A csűrben láttunk már patkányt is. Máli nem
állhatja a kutyát, se a macskát. Elvadítja a háztól
mindet. A szomszédét megmérgezi, ha átjön.
A macskáknak nem ad enni, sajnálja tőlük a te­
jet. Apámmal m indig veszekednek. Biztos azért,
mert testvérek. Én is veszekszem a nővéremmel.

283
 Kukoricát fejtettünk néhány zsákkal. Apámék
fejtették, én meg daráltam, hogy legyen kása.
A kamorába hordtam szakajtónként, a nagy
hombárba, amelyben régen a búzát tárolták.
Amikor végzünk, kapunk enni. Aztán indulunk
haza.
Mózsi mindig figyel az ablakból. Szemben
lakik Erzsiké nénivel. Erzsiké régen szolgáló
volt egy m ásik zsidó családnál. Azok elmentek
a Szentföldre. így került ide Erzsiké néni. Ha
apám itt van, akkor Mózsi mindig kijön a ház
elé. Leül a lócára. Figyel bennünket.
Amikor kilépünk a kapun, már ott vár. M in­
dig átjön az utcán. A háború előtt még nagyapá-
mék is a túloldalon laktak. Amikor indulunk
haza, Mózsi átjön és köszön apámnak. Hosszan
tartja a kezét. Nekünk barackot nyom a fejünkre.
A nővérem arcát begörbített mutató- és középső
ujjával megcsípi. A bőrt a két ujj közé csippenti.
Nem tudom, a felnőttek miért csinálják ezt. M o­
solyognak miközben fájdalmat okoznak. Nekem
is szokták. Főként az öregasszonyok.
„Milyen finom a bőre ennek a pulyának.
Egyem a húsod”, mondják. Némelyik olyan erő­
sen szorítja, hogy piros folt marad a helyén.
„Ezek meg is ennének”, súgja a nővérem. Tény­
leg olyanok, mint a mesében a vasorrú bába.
Apám zavarban van, ha Mózsival beszél. Ke­
rülni szokta. De Mózsi kilesi, mikor vagyunk
a nagyapámnál és megvárja. Megkérdi, hogy

284
van, mi van a gyerekekkel meg az asszonnyal. Az
asszony az anyámat jelenti.
Apám röviden és kelletlenül válaszol. Érezte­
ti, hogy nem szívesenen beszél. De mégsem siet.
Ezt m indig eljátsszék. Apám úgy tesz, mint aki
siet. Mózsi meg, mint aki tartóztatja.
„Sietni kell”, m ondja apám. Valamiért mindig
sietni kell. De m égse mozdul.
Mózsi hatalmas teste elállja a járdát. Mindig
úgy helyezkedik, hogy útban legyen. A Rámpa
felőli oldalra áll, amerre mennünk kell. Hogy
apám ne tudjon gyorsan elbúcsúzni. Apám volt
az öreg Mózsiéknál a sábeszgoj. Jóban vannak.
Félek Mózsitól, mert nagyon kövér. Hatalmas
tokája reng, amikor beszél. A pocakja kinyomja
az ingjét. Óriási nadrág van rajta, amelyet a hó-
zentrág tart. G om bos hózentrágja van. Dolha
varr rá nadrágot. A boltban nem árulnak ilyet.
Dolha is Erdélyből menekült, akárcsak az öreg
Mózsi. Ezért összetartanak. Dolha az egyetlen
úri szabó a környéken. Azt mondják rá, hogy ő
is zsidó. És összekacsintanak.

C s ú fo ln a k az utcán. Elképzelem, hogy mit gon­

dolhatott Goga. Ha elfordulok, megdobálnak.
M egszámolom a sárgolyókat. Üregesre csinál­
ják. Lukat készítenek a közepébe, aztán befedik
sárral. Előtte beleköpnek. Abban versenyeznek,
kié szól nagyobbat. Mielőtt földhöz vágnák, azt

285
kiáltják, hogy „Akkorát szóljon, mint a Mózsi
töke!” És teljes erőből földhöz vágják. Ilyennel
dobálnak.
Disznószart kennek a kapufélfánkra.
„Pajeszos zsidó”, csúfolódnak. Éjszaka m eg­
zörgetik az ablakunkat. Aztán bekiabálnak és
vihognak.
„Féltek ugye? Féljetek csak!” mondják. Anyám
reszket. Nagyapám előveszi a baltát az ágy alól.
„M aga megőrült? Dugja el rögtön”, sziszegi
nagyanyám. „Ha meglátják, mindőnket agyon­
vernek ...”
„Ne sipákoljon”, válaszolja nagyapám. „H agy­
jam inkább szó nélkül?”
„Elment m agának a józan esze? Meg ne lás­
sam még egyszer.. ”, suttog nagyanyám.
Aztán egy éjjel fél téglával dobják be az abla­
kunkat.
Nem tudok aludni. Azt képzelem, hogy paje-
szom van, mint Gogának. Az apám munka­
szolgálatos a fronton. Nézem a mennyezetet.
A Rámpánál kanyarodó autók reflektora bevi­
lágít az ablakon. Figyelem, ahogy a fénycsóva
végigpásztázza a mennyezetet. Ha Csaholc felé
mennek, akkor jobbra kanyarodnak. Ha meg
Berek felé, akkor balra. Először a tisztaszoba felé,
m ásszor a kamra felé. Kiabálás hallatszik a Rám ­
páról. Néhány részeg gajdol ott még. A korcsma
pedig már bezárt. De nem mennek haza.
Apám nincs velünk. Tegnap megint leköptek.
Nem akarok iskolába menni. Félek.

286
 Május van most is. Elképzelem azt a májust,
amikor Mózsiékat vitték el. Ilyenkor a levegő
tele van illatokkal. G ogára gondolok. A huszon­
hét évvel korábbi májusra. Élete legszebb m ájusa
ez. Még nem tudja, hogy az utolsó.
A falu hallgat ezen a szerdai reggelen.
M ájus harm^dika van. Ma nagy a csend. Ma
kell indulni.
Elképzelem, hogy még nem tudja, mi fog
történni. Tizenegy éves. Nem tudja, hogy nem
fog visszatérni. A tizenegyet nem lehet osztani.
A húga hét. A hetet se.
Próbálok elaludni. Számolok száztól vissza­
felé. Ez szokott segíteni. Aztán párosával. Majd
páratlanul. így nehezebb. Anyám már alszik.
Vagy úgy tesz. Nem tudom.
Az öcsém ágyát kiraktuk. Nem beszélünk
róla. Végre csend van. Lehetne aludni.

„ M egyek, kifizetem a zsidót”, m ondja Ottó. Az

arcán aggodalom. A többiek röhögnek. Indul ki
az osztályteremből, de az ajtóban hangosat fin­
gik. Székely tanító bácsi utána dobja a kezében
tartott könyvet. Ottó villámgyorsan becsapja
az ajtót, kiszalad. Hallani a lépései visszhangját
a folyosón. Meg kell kerülnie az épületet, mert
a hátsó ajtó ilyenkor még nincs nyitva. A szü­
netben nyitják csak ki. A budik az iskola m ö­
gött, az árokparton vannak. Azon túl már csak
a mező. Az osztályból figyeljük, ahogy fonja az

287
inát. A budi felé iparkodik. Néha visszanéz az
osztályterem ablakára. Mosolyog.
A tanár bácsi feladatot ad mindkét osztálynak,
hogy elfoglalja őket, aztán kimegy. M ásodikban
férfi tanárt kaptunk. Mindig büntet. Vonalzóval
üt. A cigányoknak nyaklevest kever le. Ha kell,
pofont is. Mert köztük már felsősök is vannak.
M égsem szólnak vissza. Nem mernek. Nekünk
a pajeszünket húzza. Van, aki kokit kap. Van,
akit seggbe rúg. Bajuszt is szokott adni. A két
bütyökujjával a felsőajkak feletti bőrt húzza szét.
Ez nagyon tud fájni.
„Te meg mit bohóckosz?”, kérdezi.
„Nem én voltam”, mondom.
„Hát akkor tán én?” vág vissza.
„Ü vót”, mondom. Ottóra mutatok, aki köz­
ben visszajött. És nem fér a bőrében.
„Ő volt. így m ondjuk szépen”, javít ki. „Egyéb­
ként meg befogod a szád.”
Nem hagy megszólalni.
„Nem érdekel! Nincs árulkodás!”, kiált rám.
Elhallgatok. Félek, hogy körmöst kapok.
„Kezet hátra! Derék egyenes! Nincs trafiká-
lás!”, mondja.
„És neked meg kuss!” fordul felém.
A vonalzója csattan a pádon.

„E lk ése tt! Elkésett!”, skandálják az osztályte­

remben a többiek.

288
 „Jó napot kívánok! Erőt, egészséget kispajtá­
sok!”, köszönök.
Hangosan és érthetően kell köszönni. De én
annyira félek, hogy nem jön ki hang a torko­
mon.
Elkéstem az iskolából. Amikor belépek, a töb­
biek verik a padot.
„Elkésett!”
„M i legyen a büntetése?”, kérdi Székely tanár
bácsi az osztályt.
„K örm ös!”
„Álljon a sarokban.”
Nem szabad elkésni. Azt mindenki gyűlöli,
aki elkésik. A tanár a sarokba állítja. És meg is
érdemli. Nem ülhetek le a helyemre. Az osztály
ismételgeti ugyanazt.
„Elkésett! Elkésett! Meg kell büntetni.”
„M i legyen a büntetése?”, kérdi még egyszer
a tanár bácsi.
„M ondja azt háromszor, hogy Szamár va­
gyok!”
„Álljon feltartott kézzel tíz percig!”
„Húsz percig!”, tromfolnak rá többen.
Az egész osztály büntetése az, ha rosszak va­
gyunk, hogy feltartott kézzel kell állni vagy gug­
golni.
„Állj a sarokba és csend legyen!” csendesíti az
osztályt a tanár bácsi.
Szégyellem magam. A hengerelt fal mintáit
nézem. A zöld olajfestékkel felhúzott lábazatot

289
barna csík választja el a hengerelt faltól. Ott kez­
dődik a minta. Világoskék fatörzsmintát henge­
reltek rá. Követem a minta vonalait. Számolom
benne az elágazásokat.

A Kicsi halála után minden jobb lett. Apánk

két éve nem él velünk. De ez jó. Húsz kilométer­
rel odébb lakik, és ritkán látjuk. Megfenyegették,
hogy megölik, ha beteszi a lábát a faluba. Kez­
detben csak éjszaka mer hazalopakodni. Berek
felől a kert alatt jön. Hajnalra már el is megy.
Persze nem ölték volna meg, csak mondták. De
az jó volt, hogy többé nem jött haza részegen.
Nem verekedett a nadrágszíjjal.
Az utolsó nyáron, amit a faluban töltöttünk,
a szüleim eladták a Cigánysoron lévő házunkat.
A nyarat a nagyapám ék tisztaszobájában húz­
tuk ki. M agunkra voltunk hagyva, mert anyám
is az építkezésen dolgozott. Végre békén hagy­
tak bennünket. Máli sose volt otthon. M indig
ment, mint Orbán lelke. M indig az utcán vol­
tunk, mint a lószar, mi is. Kiszöktünk a kerten át
a mezőre. Jártuk a határt. M álinak nem fogad­
tunk szót. A tévében háborús filmeket néztünk.
Fából csináltam pisztolyt és dobtáras géppuskát.
A szalmabálákat szuronyrohammal öldöstük le.
A nővérem is szeretett katonásdit játszani. Leg­
inkább partizánosat, mert azt lányok is játsz­
hatták. Az Ottóék kutyája volt a kém. Amikor
foglyul ejtettük, megkötöztük. A vallatáskor egy

290
idő után harapott. Akkor el kellett engedni a ké­
met. A vonítása felhívta volna ránk a felnőttek
figyelmét. Máli volt az ellenség. Meg egyébként
sem akartuk megölni, olyat csak a friccek csi­
nálnak.
Tankosat is játszottunk. A vályogvető gödör
környékén vannak dombok. Szereztünk egy
nagy hullámpapírdobozt. M osógép volt benne.
A földre fektetve ketten-hárman is belefértünk.
Térdelve nekifeszültünk az oldalának, és egy­
szerre lendítettük előre. így araszolt előre a hen­
ger. Mint a lánctalpak. Dombra fel nehezebb
volt. De a muhar és a bürök között is utat vágott
magának a tankunk. Ügy lapította le a gazt, mint
az igazi. Kívül faszénnel ráírtuk, hogy TIGRIS.
„Jönnek a tankok”, kiáltottuk, hogy a nagyok
ne hallják. Nagyon halkan kiáltottunk.

291
páttal szórták rá a polyvát. Rozsdás vödörből
locsolták. Végül sablonba lapátolták. A tetejét
egy nedves fával lesimította. Nagyapám dohány­
nyal kínálta őket. Amíg m egsodorták és elszív­
ták, beszélgettek. Ágyékkötőt viseltek. A tűző
napon dolgoztak már régóta. Valaki egy egész
házhoz való anyagot rendelt tőlük. A sablonban
az agyag összeáll formára. Amikor kifordították
belőle, a kész vályogtéglákból négy-öt sort lazán
egym ásra raktak. Réseket hagytak köztük, hogy
járja a szél. A kánikulában gyorsan kiszáradt.
Egy telet várni kell, akkor lesz jó.
„A z már a vevő dolga”, mondták.
„D e már nem rendelnek, mert téglából épít,
aki teheti”, m ondták a cigányok.

A vályogvető környékét májusra sűrű gaz b o­

rítja. Nem vetnek már vályogot. Hatalmasra nő
a csinár, a muhar. Óriás ernyős leveleivel a lapu­
levél beborította és elrejtette a hepehupás földet.
Itt senki sem zavar bennünket és játszhatunk.
Ha jön a zápor, egy nagy lapulevelet fordítunk
a fejünkre. A nagyok is úgy szokták. A férfiak
kikapják a zsebükből a bicskát, és lenyesik a leg­
nagyobb levelet. Bicska mindenkinél van. Ne­
künk még csak bugylibicskánk van.
A vályogvető környékén nyüzsögnek a rova­
rok. Csúszó is surran a gaz között. Valaki dögöt
hord ide. Pedig van dögkút, távol a falutól, Ga-
csály felé. A két falu közt félúton.

292
 „A m i középen van, az van legmesszebb”, szok­
ta mondani anyám.
Szikes és vizenyős terület. De a vadkapor m a­
gasra nő. A ficfák és a bodzabokrok árnyékában
a bürök is kövérre hízik. Tankkal itt lehet egye­
dül játszani. A tévében A négy páncélos és a ku­
tya megy minden héten. Alig várjuk a folytatást.
Egész héten erről beszélünk. A kutyát szeretjük
a legjobban, mert olyan okos. A mi kutyánk buta,
hiába próbáltuk betanítani. Semmit nem úgy csi­
nál. Amikor elunjuk, dühösen belerúgunk.

A macska a gaz közt lépked. Rejtekből figyelem.

Hozzásimul egy-egy fűszálhoz. Közben úgy m eg­
nyúlik, mintha már nem is a földön járna. A fű­
szál puhán meghajol, amikor hozzá dörgölőzik.
A macska teste végighullámzik raja. Kidudorodó
bordáit számolom. Sovány, éhes, óvatos. A sző­
re csapzott. A fű méregzöld. A macska könnyed
mozdulatokat tesz. Szagolgatja a füvet. Néha be­
kap a szájába egyet. A macskáknak nincs nevük.
„Kácc”, mondja anyám és lendíti a ciruseprűt.
Amikor mérges, mindenkire mérges.
„Sicc, ne lábatlankodj itt”, mondja.
A macska nem érti. Hízelegni akar. Amikor
megnyílik az ajtó, a kert felől óvatosan beszökik
a szobába.
Katonásdit játszom egyedül. Lapulva, mint
a szovjet katonák Berlin ostromakor, egyik bú ­
vóhelytől szököm át a másikba. M indig fedezék­

293
ben kell lennem. A szovjetekre közben lőnek.
Nekem szerencsém van. Nem talál el a golyó.
Kijutok a kiskertből, a csűr mellett meglapulok.
Itt már fedezékben vagyok.
„M inden kilométernél ott vagyunk, és győzni
fogunk”, egy filmben mondták ezt.
A szilvásban szoktam partizánost játszani.
A fakéreg alá üzenetet rejtek el. Meg tartalékokat
a visszavonulásra. Útbaigazítást a mieinknek.
A szovjet katonák a legjobb katonák a világon.

K isim íto m a csokoládépapírt. A vékony alu­

míniumfóliát hívjuk így. Csom agban kaptuk
Kanadából. Két tábla csokit meg egy Johnson
& Jonhson hintőport szép bádogdobozban.
Anyám a vitrinbe tette őket. A csokit tilos m eg­
enni. A hintőpor meg olyan szép. Eleinte rimán-
kodunk, hogy az egyik csokit együk meg.
„Nem lehet”, m ondta anyám.
„M iért nem ?”, kérdeztük.
„M ert nem. Oszt punktum.”
Nem mertük kilopni a csokit, ahogy a kará­
csonyfáról a színes papírba csomagolt kocka­
cukrot se. Nem szabad. Nagyon kikapnánk.
Ritkán látunk csokit. Ha mégis, akkor m eg­
osztozunk rajta a nővéremmel. De csal. Mindig
ő osztja el, mert ő a nagyobb. A kezéből szabad
csak harapnom. És annyit, amennyit enged.
„A fele az enyém, nem ?”, kérdem.
„Ennyi a fele”, m ondja. És az ujjával ott tart­

294
ja, am eddig haraphatok. Tudom, hogy becsa­
pott. Nem a felénél van az ujja. D ühöm ben az
ujjába harapok. Érzem a vér ízét a számban.
Szerencsére a csokiból is sikerült kiharapnom.
Elszaladok. Ordít. Fáj neki. Hiába fut utánam,
gyorsabb vagyok. Elbújok. Biztos árulkodik
majd. Szopogatom a csokit a számban. „M eg­
érdemelte, mert csal”, m ondom este anyámnak,
am ikor szám on kér.
Nagy csábítás volt a csokoládé. De a kanadás
csokit tilos megenni.
„M ajd karácsonykor”, mondta anyánk. Büsz­
ke rá. Ha vendég jön, megmutatja. Mert mi m á­
sok vagyunk. Nem parasztok. Kanadát juttatja
az eszünkbe, ahová szeretnénk kivándorolni.
„M i el fogunk menni innen”, ezt jelenti
a csoki.
Karácsony előtt anyámnak egyszer jókedve
volt és játszott velünk. A végén azt m ondta, hogy
most együk meg a kanadás csokit, ne várjunk
karácsonyig. Kivette a vitrinből és kicsomagolta,
de a csokoládé tönkrement a penészes lakásban.
A csokipapírba minta volt nyomva. A fény­
ben kirajzolódott. Körömháttal kisimítottam.

^M egyek az utcán. Számolom a Gardák házait.

A Felsősoron végig Gardák laknak. Az Alsósoron
is. A Hajnalvégen is. A temetőben is Gardák fek­
szenek. A régi temetőben is, az újban is.
A Gardák nem rokonaink. A falu nagyobbik

295
része Garda. Mind egyforma. Mi nem olyanok
vagyunk. A legtöbb Garda alacsony. Egymás
közt házasodnak. Minden férfi a faluban marad
és elveszi feleségül az osztálytársát, a szom széd­
ját vagy az unokatestvérét. Nem lehet őket m eg­
különböztetni. Egyik Garda olyan, mint a másik
Garda. Hasonlítanak, mint egyik tojás a m ásik­
ra. Az abc betűivel különböztetik m eg őket.
A. Garda, B. Garda, C. Garda és így tovább.
A Gardák legénykorukban fekete mellényt és
fehér inget viselnek. Fekete bricsesznadrágjuk-
hoz bokszercsizmát hordanak. Fekete kalap van
a fejükön.
Megyek az utcán, és jönnek szembe. M esszi­
ről látszik, hogy Garda. A falu régóta a Gardák
faluja.

A n y á m a kezembe nyomja a cekkert. Meg a há-

romhatvanat.
„Hozzál egy kenyeret. Meg egy poharas tej­
felt.” Mi úgy mondjuk: téfel.
Gyűlölök boltba menni. A kocsmában m in­
dig becsapnak. Piri néni ritkán. A nagyok elém
tolakodnak.
„A pulya ráér”, mondják. Pedig ők se sietnek.
Aztán ott állnak a Rámpán és beszélgetnek. Rá­
érnek. Senki nem siet sehová. M esijás is mindig
ott téblábol. Kicsit távolabb áll a magyaroktól,
vigyorog. M indig vigyorog. A nagyok ordítanak.
Tele szájjal röhögnek. Köpködnek és károm kod­

296
nak. A szotyimagot köpködik. A bagót köpkö­
dik. Ha összevesznek, egymást is köpködik.
„A pénz a kétszemed!”, m ondja anyám. Ez azt
jelenti, hogy úgy vigyázzak rá, mint a két sze­
memre. „Megértetted?”
„Megértettem.” Ezt mondanom kell.
„Hangosabban! Te is a seggednek beszélsz!”
mondja. Ez azt jelenti, hogy olyan vagy, mint
az apád. És ez nem jelent jót. Anyám ideges. Ez
az utolsó pénz a háznál. Ha elvesztem, nem lesz
téfel. El szoktam veszteni, mert félek. Vacogok
a félelemtől. A bolttól félek. A Rámpától is. Az
emberektől félek a legjobban. A sorbanállástól.
Az ordítozástól. Akkor szoktam elveszteni, am i­
re nagyon kéne vigyázni rá.
„Megértettem”, m ondom jóval hangosabban.
Piri néni boltja a Rámpán van, a kocsm á­
val szemben. Nem szeretek délután a Rámpára
menni, amikor m ár a korcsma előtt állnak a fér­
fiak. Dülöngélnek előre-hátra, mint a kuglibá-
búk, amelyeket megcsapott a golyó és még nem
dőltek el. Csak imbolyognak, billegnek. A fér­
fiak így billegnek a Rámpán. Hangosan kiabál­
nak és röhögnek. A műszak vége van.
O sonok át a túloldalra. El akarom kerülni
őket. Félek tőlük. Észreveszem Mesijást, aki az
árokparton ül és nem mozdul.
Nem guggol, pedig guggolni szokott. A cigá­
nyok egész nap tudnak guggolni. A magyarok
nem. Nekem is elzsibbad a lábam. M esijás ha­
sonlít hozzánk. Nem tartozik sehová.

297
 Kíváncsi vagyok és nem is tudom kikerülni.
Néz rám. Valami van az arcán. Hunyorítok, hogy
jobban lássam. Rövidlátó vagyok. Majd megint
kapok szemüveget, ha jobban állunk. Csak most
nincs rá pénzünk. Elvesztettem a szemüvegem,
mert szégyellem. Csak nekem van szemüvegem
az osztályban. Bagolynak csúfolnak.
„Szerbusz, Mesijás. Mér sírsz?”, kérdem tőle.
Nem válaszol. Sír.
„Mit kentél m agadra?”
Akadozva válaszol. Mintha nem kapna levegőt.
„Tebut. Látót, letöptek.. m ondja olyan vé­
kony hangon, amit nem ismerek.
A korcsma előtt a röhögő férfiak néha Mesijás
felé mutogatnak. Átkiabálnak.
„Látlak cigány, gyere elő!” Ettől megint rö­
högni kezdenek.
„Leköptek?” kérdem.
Mesijás m indig mosolyog, mindenki elől ki­
tér. Mindenkivel alázatos.
„Mér köptek le?”, kérdezem tőle.
„Met tigán vadok”, mondja.
A korcsma előtt mesélik egymásnak a viccet,
amelyet mindennap elmondanak. Hogy a ci­
gány éjszaka elmegy a paphoz lopni. Egyszer
csak kijön a pap verandára és elkiáltja magát.
„Cigány! Gyere elő!” A cigány elbújik a budiba.
A pap megint kiált. „Látlak, cigány, gyere elő!”
A cigány bemászik a pöcegödörbe. Belekucoro-
dik nyakig. A pap megint kiált:
„Látlak, cigány, gyere elő!”

298
 „Látod az anyád picsáját, már nyakig ülök
a szarban!”, kiált vissza a cigány.
A pap a kutyáját hívja Cigánynak. Azt hívja
a vicc szerint. De ezt nem tudta a tolvaj cigány.
Meg a szaron nevetnek. Azon mindig. A szaros
cigányon.
Dőlnek a röhögéstől. Egymásnak ismételge­
tik:
„Látod az anyád picsáját...”
„Nyakig vagyok a szarban...”
M esijásnak m a volt munkája. Budit mert va­
lahol. Amikor ment hazafelé, a korcsma előtt
belekötöttek, hogy büdös. Eszükbe jutott a vicc.
Egy részeg leköpte. Aztán egy másik is. Senki se
védte meg. Röhögtek.
„Látlak, cigány!”, kiabálják jókedvűen.

„En el fogok menni innen”, m ondom Málinak.

„És sose jövök vissza.”
„M ensz te az apád faszára”, vágja rá Máli gon­
dolkodás nélkül. „Nem megy el innen senki se.
Én is megpróbáltam, oszt mégis itt vagyok. Két­
szer mentem férjhez, egyszer se lett belőle sem ­
mi”, mondja. És felkacag.
„M er sokat tetszik beszélni, és nem tetszik sze­
retni a pulyát”, mondja a nővérem. „Egy nyaló­
kát se tetszik nekünk venni.”
„Ne járjon a szád”, kiabál Máli.
„M er sóher tetszik lenni”, csúfolódik a nővé­
rem.

299
 „Faszari! Faszari!”, kiabáljuk együtt.
„Mentek ti az anyátok picsájába”, kiáltja és
hozzánk vágja a seprűt.

„ M indig tedd be a kaput”, mondja Máli.

Enyhe őszi este van, kukoricahántás lesz. Le­
szedték a részesföldet, már jönnek a szom szé­
dok. A férfiak ugratják egymást, mindenki kap
egy kupica pálinkát. Kérdik az asszonyokat is, ki
nem vetné meg. Máli mindig kér. Titkon nyakal­
ja az üveget, amikor beviszi a spájszba.
„Ne vidd el, Máli, mert m egiszod”, kiabálnak
utána.
„Apád fasza”, kiabál vissza Máli.
„Tegye be valaki a kaput”, m ondja nagyapám.
„Ne álljon tárva-nyitva, mint a kurvák picsája!
Egyszer hagytuk nyitva, negyvennégyben, akkor
is baj lett belőle”, mondja.
„Az se most vót”, mondja valaki.
„A z nem. Még a háborúban.”
„Nincs valami közelebbi?”, ugratják nagyapá­
mat. De nem hagyja magát zavartatni.
„Negyvennégyben a kapu egyszer nyitva m a­
radt, és bekanyarodtak. Berek felől jöttek az oro­
szok. Elöl egy géppisztolyos katona lovagolt, az
hozta a többit. Alacsony tatárlovaik voltak. Egy
fél disznót hoztak átvetve az egyik lovon, a gu­
lyáságyút meg egy másik ló húzta. Alágyújtot­
tak, a kútból vizet húztak, a húst felkockázták.
Káposztát raktak bele, meg még ők tudják, mit.

300
Minket is megkínáltak. Ittak, sírtak. A tiszt az
első szobába aludt, a többi meg az ólba, a csűr­
be, ki hova tudott kucorodni. Egy hétig m a­
radtak. Végig rajtunk volt a frászkarika. Aztán
ahogy jöttek, úgy eltűntek. Mintha megcsípték
volna őket, ripsz-ropsz összepakoltak, oszt uccu
picsám, láss vásárt, elmentek. Összecsókoltak
mindenkit és igazán sírtak. Az is igaz, hogy ak­
kor is részegek voltak.”
Apám hordott inni a lányoknak, asszonyok­
nak, akik a kazal alá ásott óvóhelyen lapultak.
Hosszú folyosó vezetett oda. A farakás mögül
indult. Csak egy gyerek tudott benne végigmen­
ni. Vizet kellett vinni m eg híreket.
„A kaput tegyétek be”, m indig így végződik
a történet.

301
 „Ki a nagyapád?”, fürkészi az arcom.
„A sánta Miska”, mondom, hogy értse. Mert
így hívják a faluban.
„A sánta M iska?”
„Az”, mondom, mint akinek szégyellnie kell
magát. A sántákat gonosznak tartják. Az egyik
unokanagybátyám is sánta. Meg törpe is. Alig
nagyobb, mint én. A szülei unokatestvérek vol­
tak. Két Bobonka házasodott össze a föld miatt.
És a gyerekeik, egy fiú meg egy lány, mindket­
tő hibás lett. M ost együtt laknak az ősi portán.
Egyik se házasodott meg. Egyedül élnek. Az
egyik cipője olyan, mintha patája lenne. Vastag
talpa van. Ők egyébként is messze laknak, Csa-
holc fele, a régi Barkóczy utcán, amelyet most
Rákóczinak hívnak. A magtáron túl. Arra ritkán
megyünk.
„Ja, a Mózsi fattya”, súgja a másiknak, hogy ne
halljam.
„A Mózes Jóskáé?”
„Azé.”
„Nem tudtam.”
„Nem ezé”, mondja.
„M ost m ondtad, hogy a Mózsié.”
„D e nem ezé, amék itt van. Hanem az öregé.”
„Améket elvittek?”
„Azé.”
„Akkor a Pop Marié.”
„Azé há.”
„Él még a M ari?”

302
 „Nem. Már meghótt. Van úgy vagy négy-öt
r »
eve.
„Isten nyugossza, kutya egy természete vót.
Nagyon tudott kaparni.”
„Az igaz. A Miskát is hogy összekaparta”,
mondja, ezen röhögnek. Köpnek egyet. Hall­
gatnak. Mindkettő gondol valamire, ugyanarra
gondolnak.
„A z öreg Mózsi azér szép ember vót. Snájdig,
azt meg kell hagyni.”
„A z igaz. A Mari meg mégis csak fiatal vót”,
mondja.
„H a nem is szép.”
„A z öregnek mán m ind szép, amék fiatal.”
„Megesik az ilyen.”
„A Mózsi mit csinál?”, kérdi. „Jár még Csa-
holcra, az állami gazdaságba?”
„Jár mindennap. Biciklivel. Van neki ott bot­
ja”, mondja.
„A Bukó fele?”
„Arra. Az ártatlan. Hát mi csináljon szeren­
csétlen? Seftel”, mondja.
„Csak zsidó. Benne van a véribe”, mondja.
„Az. A bothoz ért. Ad hitelre most is. Vala­
hogy lekönyveli. Leltárnál minden stimmel.”
„Hagyják neki. Könyörületből, tudod...”,
mondja. Nem mondják ki, hogy mit. Hogy
a csendőrök elvitték az egész családját. „Hát azé.”
Ebben megegyeznek. Megszívják a pipát.
Megigazgatják a kalapjukat. Előbb hátratolják,

303
m ajd meg előre. A bajszuk végét is megtörlik
mindig, miután kiköptek oldalra. Sercintenek.
Egyiknek sincs foga.
Amikor nem figyelnek rám, elszaladok.

„F o g já to k már erősen a szárnyát”, mondja Ottó.

Az Ottó öccsével fogjuk a tyúkot. A tojóket­
recből vettük ki, mert Ottó azt mondta, m egm u­
tatja nekünk, hogy szokták a nagyok csinálni.
Letolja a mackónadrágját és kezébe veszi a pu­
cáját. Húzogatta rajta a bőrt. Aztán felállt neki,
ahogy a kutyáknak szokott.
„Na, tartsátok erősen”, mondja. A tyúk kárál,
kapálódzik, a lábával karmol.
„Fogjátok le a lábát is, mert összem ar”, m ond­
ja Ottó.
„Hát fogjad le te”, mondja az öccse.
„Könnyű azt mondani”, m ondom neki. Köz­
ben küszködünk a tyúkkal. Nagyon erős.
„Fene gondolta, hogy ilyen piszok erős egy
tyúk, te Ottó”, m ondjuk neki.
Ottó egyre türelmetlenebb. Kiabál velünk.
„A seggit fordítsátok ide”, mondja.
„Csináljad te egyedül”, mert teljesen összekar­
molt bennünket a tyúk.
Elszaladtunk, otthagytuk Ottót.
„Bassza meg a tyúkját, ahogy tudja”, dohog
az öccse. „Jól összekarmoltatott vele. A múltkor
m eg egy lyukat vágott lent a kertben a földbe.
Körbepisilte, puha sárt csinált. Abba dugdosta

304
bele a pucáját. Ez a bolondériája mostanában”,
mondja. „Próbálta m ár a tehenet is. A fejőszékre
állt fel, de felrúgta a tehén”, és röhög.

B icik lin megyünk. Engem anyám visz a sarog-

lyán, mert sehogy se vagyok képes megtanulni.
Nagyon félek, nem találom az egyensúlyt. A n ő­
vérem már tud. A velem egyidősek is mind tud­
nak. Szégyellem, de nekem nem megy.
Közben apám anyámmal beszélget. Egymás
mellett mennek az úton. Időnként egy-egy m o­
torjön szembe vagy megy el mellettünk. Pannó­
nia motorok oldalkocsival. A sofőrök porvédő
szemüvege olyan, mintha úszószemüveget visel­
nének. Szárazföldre vetett halak. Nagy ritkán jön
egy teherautó. Akkor apám előrébb teker és ki­
abál vissza anyámnak. Nem hallják jól egymást.
Ettől még hangosabban kiabálnak, mint ahogy
egyébként szokták. A nővérem szeret csengetni.
„Ne csengessél m ár”, kiabál rá az apám.
A hatalmas nyárfák összehajolnak az út fölött
a távolban. Számolom a nyárfákat. Igazából per­
sze nem hajolnak össze, csak úgy látjuk. Ahogy
a sínek sem keresztezik egymást a m esszeség­
ben. Kellemes árnyékot adnak. Néha szél kere­
kedik. Titok, hogy honnan. A szurok lecsorgott
a púpos út közepéről a szélek felé. Nézem a sze­
gélyt. A szürke kőtörmelék kibukkan a szurok
alól. Apámnak férfibiciklije van. Az anyámé női
vázas. Én hátul ülök, a lábam már zsibbad, mert

305
el kell tartanom, nehogy a küllők közé csavarod­
jon. Pedig van rajta küllővédő.
A küllőket nem lehet látni, amikor forognak.
A nagybátyám egyszer sallerezte a belsőt. Am i­
kor visszatette a kereket, a hátára fordítja a bi­
ciklit. A kormányon és a nyergen áll. Jól megte­
keri a pedált. Finoman surrogva pörgött a hátsó
kerék.
„Pipec a hangja”, m ondja a nagybátyám. „L á­
tod?”
Közelebb hajolok, egész közelről nézem a ke­
reket. Nem látom a küllőket. Nem akarom el­
hinni, hogy nincs ott. Hisz az előbb még ott volt.
Az orrom már majdnem eléri a kereket.
„Vigyázz, te”, m ondja a nővérem.
„Nincs benne küllő”, mondja a nagybátyám.
És tényleg, pörgés közben nem látszanak a kül­
lők. Mutatom is az ujjammal.
„Látod, nincs itt semmi.”
És át akarom dugni a mutatóujjam a kerékagy
és a ráf között a levegőben. De nem sikerül.

A n y á m tizenkilenc éves volt, amikor a nővére­

met szülte. Az első gyerek nehezen jött. Tizen­
nyolc volt, amikor ötvenkilenc május tizenhe­
tedikén férjhez ment. Huszonegy éves, amikor
engem szült. Apám akkor huszonhét. Huszon­
három volt anyám, amikor az öcsémet világ­
ra hozta. Amikor anyámra gondolok, mindig
érzem a szagát. Vérszaga van. Apám szagát is

306
érzem. Izzadt férfiszag. Korcsmaszag. Cigaretta­
szag. Gázolaj és gépzsir szaga. Rossz szagok.
Az anyámé jó szag, ételek illata. Az otthon
szaga. Hét év választotta el őket. A hét csak
magával osztható. Meg eggyel. Megoszthatat-
lan évek. Ahogy az emlékek is. Egy eltűnt világ,
amely végképp elmosódott.
Anyám kövérkés kislány volt, úgy mondták.
Nekünk sosem beszélt magáról, csak néhány
történetet mondott el a gyerekkoráról. Jelen­
téktelen történeteket. Mintha nem is lett volna
gyerekkora. A történetek is arról szóltak, hogy
nem volt gyerek. Olyan történeteket mondott
el, amelyekben nevetett. De úgy hallottam, hogy
inkább sír.
„M ért tetszik sírni?”, kérdeztem.
„Nem sírok”, mondta. Azt mondta, hogy ne­
vet.
„Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt
ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen
mondva”, mondta. „Elmúlik, csak közben olyan
hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta.
„Közben nagyon rossz. Mint a lyukas gumi­
csizma a fagyos vízben. Meg az éhezés, amitől
nem tudsz elaludni, mert annyira korog a gyom ­
rod. Hiába mondod egyik imát a másik után. Ak­
kor úgy érzi az ember, hogy sose lesz vége. Sose
lesz reggel. Pedig reggelig nem lehet enni. Akkor
minden olyan végeérhetetlenül hosszúnak tűnik.
Főként, ha gyerek vagy. A pulya mindentől ret­
teg, mert tehetetlen és kiszolgáltatott”, mondta.

307
 De ritkán beszélt, mert mindig dolgoztunk.
Amikor könnyű munkát végeztünk, akkor lehe­
tett közben beszélgetni. Akkor meg inkább ne­
vettünk. Amikor vert bennünket, akkor sírtunk.

A Kicsi temetése gyorsan ment. A temető a fa­

lu szélén van. M indjárt a legelők mellett. A ga-
csályi út két oldalán. A jobb oldalon tehénlege­
lő, baloldalt disznólegelő. Erre jár ki a csorda
és a konda. A kövesút itt a legszarosabb. Az új
temetőben egymás mellett fekszenek a külön­
böző vallásúak. Vele szemben van a téesztelep.
A túloldalon a régi református temető. Mellette
a kisebb görög katolikus temető.
Csak az út volt hosszú, kisétálni odáig. Az volt
a leghosszabb, ahogy mentünk egymás mellett,
anyám, apám meg a nővérem. Meg a Kicsi, az
ötödik. Az ötöt nem lehet osztani, csak önm a­
gával. Ilyen magányt cipeltünk végig a falun,
a Hajnalvégen ki a temetőig.
Abban az évben anyám az őszt és a telet a te­
raszon töltötte. Két évvel korábban csináltunk a
nyitott verandából zárt teraszt. A haja bomlott
és csapzott. A teraszon áll a dikó, egy rövid és
keskeny ágy. Anyám hetek óta nem főz, nem ta­
karít, nem mos. Nem csinál semmit.
Botos Mariska volt az egyetlen, aki pártját fog­
ta anyámnak a faluban. Neki sose volt férje, de
volt egy lánya meg egy fia. A Kepecgyepjén túl
lakott, a Cigánysor m ásik oldalán. Ő intézte el

308
a tanácson, hogy kapjunk kedvezményes napkö­
zit. A nőveremmel ott voltunk egész nap. Adtak
enni és lehetett játszani. Otthon csendben kellett
lenni. Ott voltak játékok is. Építőkocka, tüskés
építő. És fűtenek. Nem kell fázni, mint otthon.
Otthon alig van tüzelő. Anyám takarékoskodik,
azt mondja. Amíg nem vagyunk otthon, egyál­
talán nem fűt. Azon a télen talán nem is ment
ki a házból.
így telt el másfél év. Az elmúlt tavasszal nem is
olvasott fel anyám. Nem csinált semmit. Nagy­
apáitoknál kaptunk enni. Megint eljött a húsvét,
de m ost nem takarított, nem mosott. Feküdt
a teraszon. Most már jobban van, készített pász-
kát. Aztán leül és előveszi a kék borítójú köny­
vet. Kiteszi az asztalra és olvas.
„M ost nem kell félni, mert nem jön haza apá­
tok”, mondja. Már ott lakik, a másik faluban,
ahová ősszel mi is költözni fogunk.
De még nem mer hazajönni, mert azt ígérték
neki, ha beteszi a lábát a faluba, megölik. Nélküle
fogunk megint ünnepelni. És már csak hárman.
A Kicsiről nem beszélünk. Anyám tiszta ruhát
vett, a haját összefogta és az ünneplő keszkenőt
kötötte fel. Már ég a gyertya az asztalon. Izgul,
ahogy olvas. Fél, hogy bele fog sülni. Ismerős
szavakat hallok.
„Lássátok, ez a nyomorúság kenyere...”, kezdi
anyám.
Az Örökkévalóról van benne szó.
„Istent hívják az Örökkévalónak”, mondja.

309
„Aki soha sem múlik el. Olyan, mint a végtelen.
Egyetlenegy.”
A végtelen nem osztható semmivel. Mert
Egyetlenegy.
„A z Isten magányos, mert senkivel nem tud
semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie m in­
dent. Az egész mindenséget”, m ondja anyám.

V é g é a télnek. Apámat már két éve alig látjuk.

Fekszem az árokparton, nézem az eget. Elképze­
lem, hogy meghaltam és már lent vagyok a zöld
gyep alatt, a földben. A fecskéket látom a m a­
gasban cikázni. Megjöttek a gólyák is. Köröznek
fenn. Rátalálnak egy meleg áramlatra, amellyel
egyre magasabbra emelkednek. Nem tudom, mit
keresnek ott. Szeretném látni, amit ők látnak. G ó­
lyának lenni jó lehet. Fecskének is, gondolom.
Kutyának lenni nem jó, az biztos. Van egy
fekete korcs kutyánk, Cigánynak hívjuk. M in­
den kutyát Cigánynak hívnak a faluban. Láncra
kötve, hogy ne járkálja össze a kertet. A kony­
hakertet és a virágoskertet. Csak este engedjük
szabadon. Anyám nem szereti, de kutya is kell
a házhoz.
A kutyák mindig éhesek, majd megőrülnek.
Tépik a láncot. Szabadulni szeretnének. Neki­
futnak teljes erőből, de a lánc visszarántja őket.
A nyakukon van a lánc megcsomózva. A rántás­
tól az ugatásból hörgés lesz. Vannak, akik sze­
retik bosszantani őket. Ezt élvezik. Odaállnak

310
a kutya által kitaposott szakasz szélére, ahol már
nincs fű. Ott biztonságban vannak. Kis vesszővel
ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig
bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hö­
rögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön
minden kutyánál az a pillanat, amikor összeom ­
lik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem
tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az
orra előtt, mégis elérhetetlen.
A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici
ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vi­
csorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak
a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni.
Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az olda­
lára állított almásládába, amely a háza a beledo­
bott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást,
és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja
be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint
a kocsonya.
Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be
a fejét. Mert összeomlott. M ár többé soha nem
lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmé­
ben ugat. De retteg. Ettől félek. Ezért képzelem
el, hogy szabad vagyok és repülök, mint a gólya
vagy a fecske.

A p á m ül a kisszéken. Nem beszél m ár napok

óta. Amikor megjön a munkából, leül a kisszék-
re az ágy mellett. Ilyenkor szinte guggol, olyan
kicsi a szék. Nem az asztalhoz ül. Amikor ott ül

311
a kisszéken, nem veszekszik, nem zsörtölődik.
Ilyenkor hallgat.
A kezeit összefonja, malmozik. Forgatja egy­
m ás körül a két bütyökujját. Néz maga elé. M or­
mol magában valamit, imádkozik. Felső teste
hajlong: előre-hátra. Csendben járunk körülöt­
te. Óvatosan zárjuk az ajtót. Kimegyünk. M agá­
ra hagyjuk. Nem tudunk segíteni. Ügy bánunk
vele, mint a beteggel szokás.
„Hagyjad. Nem érdekes...”, vigasztalja anyám.
Aztán szünetet tart. Közben elmosogat egy
poharat.
„M in változtat ez?”, kérdezi és apám felé for­
dul, mert eddig háttal állt. Apám nem válaszol.
Nem mond semmit, csak sóhajt. A kiskéssel
piszkálja a munkászubbony ujját. A kifeslett
varrást. A fejét lehajtja. Nem látjuk az arcát.

U 1 a sámlin. A hátát a ládának veti. Valamit

mormol. Előre-hátra dőlve hintáztatja magát.
Ma volt a hagyatéki eljárás, ahol a testvérei m eg­
tagadták.
„Nem vagy a testvérünk”, mondták.
„H ogyhogy nem vagyok a testvéretek?”, kér­
dezte apám.
„M er nem”, mondták.
És álltak ott, ahogy a parasztok, összeszorított
szájjal, makacsul.
„D e mér is nem ?” erősködött.
„M er neked nincs apád”, mondták.

312
 „Dehogy nincs. Egy apánk van.”
„A z csak a mi apánk”, mondták.
„H ogy-hogy?”, kérdi apám.
„Tudod te azt jól”, válaszolták.
Hallgattak. Álltak m ég egy ideig, mint a gye­
rekek. Durcásan. Senki sem engedett. Nem ta­
nultak meg engedni a másiknak. A falu törvé­
nye szerint eljött az idő, hogy kivessék maguk
közül. Már nem gyerekek többé, mert nincs ap­
juk. Most már nincs irgalom. A halál után nincs
megbocsátás.
„Nem vagyok a testvéretek?”, motyogta apám
a kérdést.
„Nem ”, mondták.
„Te is tudod, miért.”
„Nem vagy a testvérünk”, mondták.
Apámban ekkor tört meg valami.
Ül a sámlin. Néz m aga elé. Az összetaposott,
parkettamintájú linóleumot nézi. Az inge ujját
piszkálja zavarában. A mandzsetta alatt m eg­
rántja, hogy behasadjon a szövet. Valami m eg­
szakadt. A szövet a varrás mellett néhány centire
bereped. A jobb ingujját behasítja.
Felszakad valami. Kimegyünk.

A n y á m megeteti a tyúkokat. Segítek neki. Friss

vizet húzok a kútról, kiöntöm a m egposhadt ré­
git az itatókból. Kiöblítem és újratöltöm. A kakas
kukorékol. A kutya nyüszít. Lassan dolgozunk,
húzzuk az időt.

313
 Keresünk még valami munkát. Pakolunk.
Rendet teszünk. Sepregetünk. A disznóknak
adunk enni. A teheneknek bekészítem az abra­
kot. Almát vágok össze. A tetejére egy kőmű-
veskanálnyi darát szórok. Letakarom, hogy ne
szállja a légy.
Csak szürkületkor megyünk be. Amikor már
minden munkával végeztünk.
Az ólat bezárjuk majd, szürkület után, ha már
elültek a tyúkok. De az még odébb van. Még
ráér.
Amikor visszamegyünk, apám még mindig
a sámlin ül. Hintáztatja a felsőtestét. Nem vesz
észre bennünket. Anyám az ünnepi terítővel ta­
karja le az asztalt. Két gyertyatartót tesz rá. Tá­
nyérokat is, vacsorához terít. Egy butélia bort.
Tölt a poharakba.
„Gyere, vacsorázzunk”, szól apámnak. Apám
nem válaszol.
„Asztalhoz ülünk”, mondja még egyszer.
„Gyere.”
Apám nehezen vánszorog oda. Anyám már
tudja, hogy mi történt.
„Nem érdekes. Tudtuk ezt mindig”, mondja
vigasztalásul. „Sem m it se vesztettünk és sem ­
mi újat nem tudtunk meg.” De nem kap választ.
„Van valami, amin meglepődtél?”, kérdezi.
Anyám csendes. Nyugodt és keserű. Szünet és
lélegzetvétel nélkül folytatja.
„Jól van. Elmentél a hagyatékira. Adtunk a szar­
nak egy pofont”, mondja. És rakosgatja a késeket.

314
 „Üljünk asztalhoz”, mondja még egyszer. M eg­
gyújtja a gyertyákat. Anyám a gyertyaláng fölé
hajol. Eltakarja az arcát. Behunyja a szemét.
A szeméből könny csordul. Nem törli le, végig­
m ondja az áldást.
Apám leveszi a szekrény tetejéről a kalapot.
Fejére teszi. Feláll, a kezét kiterjesztve elm ond­
ja az áldást. Rosszul tudja, mert nem tanították
meg neki. Csak ahogy hallotta gyerekként, félre­
értve a szavakat, úgy mondja. Aztán megesszük,
amit a föld adott és a szavak megszenteltek. Fi­
gyeljük az ízeket. A keserű a legerősebb.
„Nem megyek többé vissza”, m ondja maga
elé. „A falu nevét ki se ejtem. Nekem sincsenek
testvéreim. M egtagadom őket”, mondja. „Elfe­
lejtem az életem. Az emlékeink ne legyenek az
emlékeink”, mondja.
Nézzük a tányért.
Vannak pillanatok, amikor az ember okosabb,
és tisztábban lát, mint korábban valaha. Vagy
később bármikor. Okosabb annál, mint amilyen
okos egyébként. Egyszeriben kinyílik a füle és
felnyílik a szeme, mintha hályog esne le róla, és
belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja
fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan
tudja, hogy ez bizony így van. Ennyi volt.

A m ik o r hetvenháromban elköltöztünk, nem

hoztuk el a vitrinben tartott műanyag gyüm öl­
csöket. A hetvenegyet csak magával lehet osz­

315
tani. A román határ túloldalán maradt rokonok
jó húsz év múlva, a hatvanas évek végén újra az
életünk részei lettek, amikor a határ két oldalán,
a húsz kilométeres övezetben lakók látogathat­
ták egymást. Ez volt a kishatár. És nyitottak egy
kishatárátkelőt. Átjártunk Petére, Szatmárra,
Darára, Lázáriba. Üj tárgyak jelentek meg, új
szokások.
Közben mindkét oldalon születtek és felnőt­
tek gyerekek. A felnőttek keményebbek és kese­
rűbbek lettek. Átbicikliztünk néha. Egy másik
ország szaga fogadott bennünket. A határon
a félelem. Anyám is, apám is örült. Aztán Ro­
mániában ham arosan minden elfogyott. Már
nem lehetett onnan semmit se hozni, csak vittek
innen.
Odaát minden asztalon üvegtányér állt. Az
üvegtányérra gyönyörű gyümölcsök voltak ki­
rakva. Banán, ananász, valószínűtlenül hatalmas
szemű szőlők, zöldben és lilában, kékben és ró­
zsaszínben. De nem volt igazi. Igazit nem lehe­
tett kapni. Ezzel helyettesítették.
Hoztunk mi is műanyag gyümölcsöket. Meg
olcsó kristálytányért. Arra rakta anyám. Porosak
lettek, törölgetni kellett őket. Idővel a műanyag
gyümölcsök a vitrinbe kerültek át az asztal­
ról. Aztán a gyüm ölcsök színe lassan kifakult.
Szappant adtunk értük, kölnit vagy óvszert. Az
óvszerért akkoriban bármit lehetett cserélni.
Cserekereskedelem volt, am íg a szocializmus el
nem durvult Ceausescu alatt. Aztán elmaradtak

316
a rokonok. Mi se mentünk. A műanyag gyüm öl­
csöket a költözés előtt kidobta anyám.
„N a most akkor ennek vége”, mondta.

E vek k el később Máli meglátogatott bennün­

ket. Már a m ásik faluban laktunk. Öregebb volt
és hajlottabb, mint amikor legutoljára láttam.
Az álla alatt megkötött kendőben a feje teljesen
eltűnt. Fogatlan arca olyan volt, mint az aszalt
szilva. A szeme piros a sírástól és olyan picike,
mintha a könnyek a szemgolyóból folynának ki.
Az arca csupa ránc.
„Otthonba akarnak adni, de inkább hozzátok
költöznék”, mondja sírós hangon könyörgve.
Anyám távolságtartó. Nem válaszol. Hallgat.
Majd másról beszél. Időt akar nyerni.
„Nem kaptátok meg a leveleket”, kérdi Máli.
„D e”, mondja anyám. Aztán hosszan hallgat.
Máli várja a választ.
„Megkaptuk”, m ondja anyám, és nem mond
többet.
„Nem válaszoltatok.”
„Nem volt mit.”
„Nem akartok befogadni, ugye?”, kérdi.
„Tudod, hogy nem lehet”, mondja anyám.
Máli kézfejével törli ki a könnyeket a szem­
zugából. Lesütött szemét újra anyámra emeli.
Alázatos, mint a kutya. M ost ért véget benne
a reménykedés. Pedig végig tudta, hogy ez nem
lehetséges. Ez már évek óta nem lehetséges. De

317
talán kezdettől fogva, ahogy találkoztak anyám­
mal, eldőlt. Nem anyám döntötte el, hanem az
apám választása. És az anyám képzelete.
Máli szó nélkül áll fel. Megigazítja a kendőjét.
Szorosabbra húzza a csom ót az álla alatt.
„Többet nem találkozunk”, mondja és kifordul
a nyári konyhából. Látom még, ahogy pici, haj­
lott alakja elmegy az ablak előtt.
„Azt reméltem, hogy ez a nap sose jön el”,
m ondja anyám a hosszú csend után, amelyet
Máli hagy maga után.
„Menj utána, kísérd ki a vasútállomásra.”
Gyorsan biciklire pattanok. Málit m ár félúton
találom. Sután mellé hajtok. Leszállók a bicik­
liről.
„H add kísérjem ki”, mondom. Megáll. Lete­
szi a táskáját. Sötétbarna kétfülű táska. Minden
öregasszonynak ilyen van. Műbőr. M ár kitört,
repedezett, mint Máli arca. A szeme piros, köny-
nyek folynak belőle. A szemgolyója kicsike, pi­
ros és kicsi. A táskás szemhéj rálóg, alul pedig
ráncos lebernyeg fityeg. Mintha valahogy össze­
ment volna a szemgolyó. A könny folyik belőle.
Szembefordul velem.
„H add búcsúzzam el tőled, ha a nővéredtől
már nem tudok. Nem látjuk többé egymást eb­
ben az életben. Hadd csókoljalak m eg”, mondja.
Megcsókolom. M indig undorodtam ezektől
a csókoktól. Háromszor csókol meg, jobbról-bal-
ról-jobbról, végül a homlokomat. Régen a szá­
mat csókolta végül, mert az volt a szokás nálunk.

318
Ezt nem hagytam. Málit szerettem is, meg un­
dorodtam is tőle. Soha nem lehetett komolyan
venni, m indig gyerek maradt. Elkísérem. Látom,
már nem remél semmit. Mint aki elkésve m eg­
bánt valamit, de könnyebb lett ettől a lelkiisme­
rete, most olyan. Tisztább a tekintete. Már nem
kér semmit. Nem reménykedik semmiben. Most
szabadabb, mint amikor megjött.
„Jól van”, mondja. „Ne kísérj el, egyedül aka­
rok menni.”
„M eg kell értenie”, mondom neki.
„Megértem. M ost már megértem. De ne kí­
sérj tovább. Most már mindig egyedül leszek.
Isten áldjon.”
Megint sír. Lehajtja a fejét, felveszi a táskát.
Nem szól, nem néz hátra. Megy. Nézem a görbe
hátát, a töpörödött testet, amíg be nem kanya­
rodik a Vasút utcába. Hazamegyek. Anyám ül
a nyári konyhában és sír.
„Szegény Máli”, mondja. „Isten bocsássa meg
nekünk.”
„Nem tehettünk másként”, mondom, hogy vi­
gasztaljam.
„Nem tehettünk másként”, mondja. Kérdés
van a hangjában. „Nem így kellett volna ennek
lennie”, mondja. Kézfejével törli ki a könnyeket.
Kimegy. Leakasztja a kapát. A virágoskertben
kapál. Dühösen vágja a kiszáradt földet.

319
A m ik o r már a m ásik házban laktunk, m egta­
láltam a régi házunk műszaki rajzát. Az áttetsző
zsírpapírra készült másolat volt. Kupírral készült,
kékeslila vonalak egyszerű hálózata. Alaprajz,
homlokzati rajz és oldalnézet. Nagyon egyszerű
terv, elöl egy ablak, oldalt két ablak és egy ajtó.
Egyszobakonyha plusz spájz, ahogy nevezték.
Egy kémény az alacsony esésű tetőn. Nyitott ve­
randa. Meg a négy évszakot, a tájolást jelző ke­
resztvonal. Csupa egyenes, csupa párhuzamos.
Nem látszik rajta a penész. Nem hallatszik a ve­
szekedés. Nincs rajta tizenhárom év keserűsége.
A tizenhármat nem lehet osztani. Nem látszik
benne a szegénység. Hirtelen olyan szépnek lát­
tam, hogy m ásnap anyám tudta nélkül elvittem
a városba a keretező műhelybe.
„Ezt akarja bekereteztetni?”, kérdezte a férfi.
Éreztem, fenntartás van a hangjában. Sértett,
hogy nem vesz komolyan. Még nem voltam ti­
zennyolc éves. Sokszor éreztem akkoriban, hogy
nem vesznek komolyan.
„Igen, ezt kérem bekeretezni”, válaszoltam.
„Hát jó. Milyen keretet kér hozzá?”, kérdezte,
de az volt az érzésem, hogy innentől nem vesz
komolyan. Kamasz voltam, akit nem kell kom o­
lyan venni.
„A legegyszerűbbet, csak legyen kerete”, és
kezdtem elbizonytalanodni.
„Rendben”, mondta, és gyorsan összehajtotta
a rajzot. Hátat fordított nekem, betette egy fiók­
ba. Aztán nem vett rólam tudomást. Valamit csi­

320
nált, csak a hátát láttam. Akkor m ár szerettem
volna visszakérni, amikor láttam, hogy eltűnik
a szemem elöl. Sokáig vártam. Am ikor végre
megfordult, mintha meglepte volna, hogy még
m indig ott vagyok. Aztán súlytalanul feltett egy
kérdést, hogy megszabaduljon tőlem.
„M ost fizet, vagy amikor kész?”, kérdezte még
és nem nézett rám. Nem bíztam benne. Többé
nem nézett rám.
„M ajd ha kész, akkor fizetek”, mondtam. Áll­
tam még ott kicsit egyik lábamról a m ásikra he­
lyezve a súlypontomat. De a férfi többé nem vett
rólam tudomást. Oldalra nézett, valamit rakos­
gatott az asztalon. A falon bekeretezett díszok­
levél, kiváló szocialistabrigád elismerés. Az asz­
talokon keretek voltak, keretlécek, üvegtáblák
mindenütt. Egyszerű gyalult fából készült pult.
Nem üzletnek látszott, inkább műhelynek. H á­
tul volt egy nagy asztal, amelyen egy m ásik férfi
dolgozott. Vagy csak úgy tett, mint aki dolgozik.
Lassan kihátráltam. Sértődötten, azzal a gyanú­
val, hogy ezek a férfiak nem vettek komolyan
engem.
Mindennek lehet kerete, gondoltam. A kere­
tek tartják össze a dolgokat. És kimentem a busz­
állomásra, mert a keretező üzlet a gimnázium és
a buszállomás között volt félúton. Vártam a ha­
zamenő járatra. Néztem ki az ablakon.
Otthon mondtam anyámnak, hogy beadtam
a keretezőhöz a tervrajzot.
„Nem kellett volna”, válaszolta.

321
 „A múltkorában megtaláltam a dobozban.
Megtetszett. Tiszta és egyszerű rajz”, mondtam.
„M i értelme? Mi nem vagyunk rajta, csak az
üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk tör­
tént...”
Lehet, hogy ez tetszett meg benne. Hogy csak
szám ok és vonalak voltak rajta. De ezt nem
m ondtam anyámnak. Anyám megjegyzése rá­
döbbentett erre. Mert utólag tényleg nem értem,
vajon miért is tetszett meg nekem ez a kupírral
készült régi műszaki rajz.
„És hova akarod tenni?”, kérdezte anyám.
„Hát kitesszük valahol a falra”, mondtam.
Nem válaszolt. Láttam, hogy a tekintete el­
homályosodik. Nem sír. Nem könnyezik. Csak
olyan lett a szeme, mint a levegő a folyó felett
alkonyaikor. A Túr felett volt ilyen nyáron a dél­
utáni ég, amikor a fecskék szárnyuk hegyével
hasították a víztükröt. M indig pára volt a leve­
gőben. Mert már érezték a zivatar közeledtét.
Vagy az alkonyét, amikor az óriás vörös napko­
rong készülődik átbukni a szemhatáron. Ilyen­
kor rajzanak a bogarak, kavarognak a fecskék.
M ost ilyen lett anyám búzavirágkék szeme. Vagy
mint a mező feletti horizont naplementekor, m i­
kor leszáll a harmat.
Meghomályosodott.
„Te tudod.” Ennyit mondott. Erről nem be­
széltünk többé. Ahogy a Kicsiről sem.

322
 N e m mentem vissza a képkeretezőhöz. Nem
váltottam ki a tervrajzot. Ha egyáltalán bekere­
tezte. De lehet, hogy többet tudott nálam, job­
ban ismerte az embereket, és bele sem kezdett.
Elrakta a sok fiók közül, amelyekkel tele volt
a műhely, az egyik mélyére. Aztán m ajd egy lom ­
talanítás alkalmával kidobták. Jobban m eggon­
dolva, nem is tudom, miért akartam egy terv­
rajzot bekereteztetni. Talán tényleg az tetszett,
hogy nem vagyunk rajta a rajzon. Hogy egy ideá­
lis séma, amelyben minden tökéletes. Az egye­
nes tényleg egyenes és a párhuzamosok tényleg
párhuzamosak. A mi házunk nem ilyen volt. Ha
jobban m eggondolom, nem is hasonlított arra
a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a töké­
letes ház, amelyben nem élnek emberek.
És ettől a felismeréstől utólag elszégyelltem
magam.
Igaza volt anyámnak, nincs hová kitenni.
Nincs olyan fala a házunknak. Semmi értelme
nem volt bekereteztetni.
Kezdetben ezért halogattam a dolgot, hogy
visszamenjek érte. Aztán hosszú időre elfelejtet­
tem a rajzot meg a barlangszerü műhelyt. A bar­
na munkaköpenyes férfi hátára emlékszem csak.
A köpenye középen végig fel volt repedve a var­
rat mentén, a lapockák közt. A zsebek kinyúlva
lógtak kétoldalt. A baloldali félig le volt szakad­
va. Lógott, lengett a levegőben. Mi úgy m ond­
tuk, hogy lifeg.
Lifegett a munkaköpeny leszakadt zsebe. Ez
/
323
is egy kicsi szabadság volt akkoriban, amikor
a szabálytalanság és a trehányság az értelmetlen
rend lebegtetésének számított. A megszokott
igénytelenség, ahogy éltünk és a megszokhatat­
lan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk.
Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, és
aminek nem ismerjük a határait.