SZÁSZ LAJOS

„Nemcsak egyházi, de magyar nemzeti érdek” –

Magyar reformátusok csatlakozása az Amerikai
Episzkopális Egyházhoz az 1920-as években

(Bevezetés) Tanulmányunkban egy alig pár ezer főt számláló közösség, egy fényko-
rában is kevesebb mint egy tucat gyülekezetből álló református egyházmegye néhány
éves történetével foglalkozunk. Jelen dolgozat azonban nem csupán a feldolgozott ese-
mények saját korukban való jelentősége miatt igazán izgalmas és figyelmet érdemlő,
hanem azért, mert ezen a témán keresztül bepillanthatunk egy rövid időre a magyar
külpolitika Trianon utáni működésébe, illetve megláthatjuk, hogy miként viszonyultak a
jelentősebb magyarországi református csoportosulások egymáshoz és a magyarországi
politikai vezetés, Bethlen István gróf miniszterelnök külpolitikai célkitűzéseihez. Mivel
az amerikai reformátusok csatlakozási küzdelmeinek forrásanyaga rendkívül gazdag, a
nagy távolság miatt pedig még a legbizalmasabb információcsere is írásban zajlott, ezért
ezzel a gyorsan változó és formálódó, érdekfeszítő eseménysorral kapcsolatosan a fen-
tebbi szempontok szerinti elemzés viszonylag alaposan kibontható.
Az Egyesült Államokban élő magyar reformátusok az első világháborút követően
válaszút elé kerültek. A világháborút megelőzően szervezetileg a magyarországi anya-
egyházhoz tartoztak, amely anyagilag is komolyan támogatta őket, egészen odáig, hogy
a lelkészek fizetésére, templomok építésére jelentősebb összegeket bocsátott rendelke-
zésükre a református Konvent, melyet a saját nevére felvett kölcsönökből teremtett elő.1
A Nagy Háború előtt a magyarországi kormányzat amerikai magyarokkal kapcsolatos
politikája is egészen más felfogású volt, mint Trianon után. Tisza István kormányzatá-
nak az volt az elsődleges célja, hogy az amerikai magyar közösségeket minél szilárdabb,
egységesebb szervezetben tartsa meg, ennek érdekében pedig komoly anyagi áldozatvál-
lalástól sem riadtak vissza.
A világháború után azonban ez a helyzet kényszerűen megváltozott. Egyrészt
Magyarországról többet nem lehetett komolyabb anyagi segítségre számítani, másrészt
az amerikai hatóságok is az Európával való kapcsolatok lazítását tűzték ki célul. Az
amerikai magyar reformátusok alapvetően két lehetőség közül választhattak: vagy csat-
lakoznak valamelyik amerikai protestáns egyházhoz, vagy pedig minden tényezőtől (te-
hát a magyarországi anyaegyháztól is) független magyar református egyházi szervezetet
építenek ki. Az amerikai magyarokkal párhuzamosan a történet többi szereplője, tehát a
magyar külpolitikai vezetés, illetve a különböző magyarországi egyházi csoportosulások
is a nekik legmegfelelőbbnek tartott megoldáson törték a fejüket.
Ezen kényszerítő körülmények hatása alatt kezdtek el a gyülekezetek, gyakran pedig
egyes lelkészek az amerikai protestáns egyházak között keresgélni a jövőbeli csatlako-
zás reményében. A fogadóoldalról, tehát az amerikai protestáns egyházak részéről a kap-
csolatfelvétel szempontjából a háború utáni időszak ideális volt. A magyar reformátusok
szándéka szerencsésen találkozott az ezekben az években az amerikai protestánsok kö-
rében fellendülő ökumenikus mozgalommal, mely a különböző felekezetek szervezeti
egyesítésén is munkálkodott. A mozgalom a húszas években is több sikeres egyesítést,
közös munkálkodást tudott felmutatni.2 Az 1919/20-ban alapvetően a Reformed Church
in the USA és a Presbyterian Church szerepelt opcióként, egy kisebb csoport, néhány
SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”... 23

gyülekezet és egypár agilis lelkész azonban a Protestant Episcopal Church-höz, az ang-

likán világegyház amerikai közösségéhez húzott, majd pedig ennek a lehetőségnek a
elhalásakor döntöttek úgy, hogy a teljes függetlenséget választják.
Az amerikai episzkopális egyház az 1880-as évektől köteleződött el egyre jobban a
keresztény egységmozgalom mellett. 1886-ban már készen állt az a négy pontból álló
teológiai állásfoglalás, amely később Lambeth Quadrilateral néven híresült el, melynek
alapján az episzkopálisok a többi keresztény egyházzal való együttműködést képzelték
el. Az első megfogalmazásakor még némi kizárólagosságot is tartalmazott ez a szöveg,
amely az apostoli kor egységes keresztény teológiai princípiumait kívánta tömören
összefoglalni.3 1920-ra azonban a szöveg egy eléggé általánosító, kis jóindulattal gya-
korlatilag a világ keresztény közösségeinek túlnyomó többségével közösen vállalható
teológiai minimum megfogalmazásává alakult át. A négy pont, amely elfogadásával az
episzkopálisok a közösség vállalását elképzelhetőnek tartották, a következő volt: 1.)
A Szentírás mint Isten emberhez szóló kijelentésének gyűjteménye, az ember hitének
és életének egyedüli mértéke. 2.) A Niceai Hitvallás mint a keresztény hit elégséges
összefoglalása, illetve ennek vagy pedig az Apostoli Hitvallásnak mint keresztelési hit-
vallásnak a használata. 3.) Az isteni alapítású keresztség és úrvacsora szentségei mint
a Krisztussal való szoros kapcsolat kifejeződései. 4.) Olyan papi hivatal („ministry”),
amely nem csak a Szentlélek belső elhívásával, hanem Krisztus megerősítésével és az
egész egyház elismerésével rendelkezik.4 Az 1920-as konferencia elfogadott egy felhí-
vást is, amelyet a világ minden keresztény egyházának címeztek, felszólítva őket, hogy
vegyenek részt az áhított keresztény egység előmozdításában.5 Jól látható, hogy a fen-
tebbi pontok a legtöbb történelmi keresztény egyház teológiai gondolkodásának alapját
alkotják, viszont az is egyértelmű, hogy pusztán ezen pontok elfogadásával a szorosabb
egyházi kapcsolat, unió vagy pedig társulás egyáltalán nem magától értetődő. A pontok
értelmezése ugyanis elég nagy szabadságot enged, akár teljesen ellentétes felfogások is
elférnek a szöveg egy-egy részének leple alatt. Az mindenesetre biztos, hogy az ame-
rikai episzkopálisok nagyon is elkötelezettek voltak a saját felhívásuk szellemiségé-
hez méltóan részt venni a keresztény felekezetek egyesítésében. Elmondhatjuk, hogy
1920/21 fordulóján talán éppen ez az egyház volt a legnyitottabb az amerikai magyar
reformátusok megkeresésével kapcsolatosan.6
Jelen tanulmányunkban azt kívánjuk megvilágítani, hogy milyen motívumok húzód-
tak meg a háttérben, amelyek hatására egyáltalán felvetődhetett az amerikai anglikán
típusú episzkopális egyházhoz való csatlakozás ötlete a magyar reformátusok fejében.
Dolgozatunkban röviden kitérünk a különböző amerikai magyar református csoportok
érdekkülönbségeire, rajtuk kívül pedig a magyarországi kormányzat, illetve a különböző
egyházi érdekcsoportok ellentéteit vesszük nagyító alá.

(Az amerikai magyar reformátusok csatlakozási küzdelmének kibontakozása) Tehát mint

láttuk, alapvetően négy szereplője volt az egész csatlakozási küzdelemnek. Egyrészt
a csatlakozásra többé-kevésbé, de eleinte mindenesetre nagymértékben nyitott ame-
rikai egyházak. Másrészt pedig az anyaország anyagi támogatását elveszítő, de ma-
gyarországi testvéreik iránt felelősséget érző amerikai magyar reformátusok. Végül
pedig kulcsszereplője volt a történetnek a magyarországi református egyház és a magyar
kormány is.
Mi volt tehát az egész csatlakozási harc tétje magyarországi szempontból? Először
is jelentős mennyiségű pénz, mely elsősorban a Konvent által korábban az amerikai
gyülekezetek számára felvett kölcsönök visszafizetését jelentette, amit a gyülekezetek

Valóság • 2017. szeptember

24 SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”...

és az óhazaiak egyaránt a befogadó amerikai egyházaktól vártak. Másrészt pedig, távla-

tosan a katasztrofális helyzetben lévő magyarországi egyház jövőbeli anyagi és erkölcsi
támogatását remélték az amerikai felekezetektől, bízva a csatlakozó gyülekezetek köz-
vetítésében. A gyümölcsöző egyházi kapcsolatok kiépülése mellett abban is remény-
kedtek, főképp magyarországi kormánykörökben, hogy az amerikai testvéregyházak,
ha közöttük magyar „követeket” helyeznek el, hajlandóak lesznek a trianoni békeszer-
ződés megváltoztatása mellett kampányolni.7 Az Amerikában élő magyar reformátusok
ezen külpolitikai potenciálját a magyar kormány hamar felismerte, Bethlen István gróf
miniszterelnök – a konventi külügyi bizottság tagjaként is – személyesen vezette a mi-
niszterelnökségen keresztül a Konventtel összehangolt műveleteket. Bethlen István sze-
rint nagyon komoly egyházi és nemzeti érdek fűződött a csatlakozási kérdés megfelelő
megoldásához. 1921 tavaszán így fogalmazott egy, Degenfeld József grófhoz, a refor-
mátus Konvent világi elnökéhez írott levelében: „Méltóságod előtt legjobban ismertek
azok a fontos nemcsak egyházi, de magyar nemzeti érdekek, melyek a Magyarországi
Református Egyház és az amerikai csatlakozott egyházak között valamint az Amerikai
Egyesült Államok-beli református egyház között fölmerült különböző kérdések megol-
dásához fűződnek. Mindaddig, amíg az Egyesült Államokban levő egyházaink – hason-
lóan az oda kivándorolt más nemzetekbeli népekhez, – az Egyesült Államokban kellően
el nem helyezkednek, és mint az ottani nagy egyházi közületek részei nem kapcsolódnak
be teljes közvetlenséggel az amerikai állami és társadalmi életbe, – magyar testvérei-
kért és általuk hazánk ügyéért kellő súllyal és tekintéllyel fellépni nem tudnak.”8 Fontos
megjegyezni, hogy a magyar kormány már 1918 őszén felismerte a keresztény egyhá-
zak külkapcsolataiban rejlő potenciált, és azt egy széleskörű, de akkor teljesen titkos
külföldi propaganda-akcióval próbálták is kihasználni. Magyar református lelkészek,
teológusok hónapokig tartózkodtak Európa protestáns államaiban, megpróbálva a helyi
hatalmi tényezőket és a közvéleményt is Magyarország mellé állítani.9 Nem meglepő
tehát, hogy a Trianon után egyébként is komoly emberi és anyagi szükségletekkel küsz-
ködő magyar külpolitika megpróbálta az amerikai magyar reformátusokat is mozgósí-
tani a saját céljaira.
A csatlakozási tapogatózások első körben a Reformed Church és a Presbyterian
Church felé történtek, mivel velük már korábban is jó viszonyt ápoltak az amerikai ma-
gyar reformátusok. Hittani szempontból is ez a két egyház tűnt a magyar reformátusok-
hoz legközelebb állónak. Így a Konvent és a kormány közös kiküldöttjeiként Boér Elek
egyetemi tanár, erdélyi egyházkerületi főgondnok, Bethlen bizalmasa és Takaró Géza,
ekkor kőbányai, később New York-i lelkész 1921 őszén aláírta az ohioi Tiffinben azt a
szerződést, melyben a magyarországi anyaegyház nevében elbocsájtják az amerikai gyü-
lekezeteket, több feltétel, köztük a mintegy hetvenezer dollárra rúgó tartozásuk kifize-
tése ellenében.10 Az egész Takaró–Boér által fémjelzett misszió ténykedésére jellemző,
hogy bár hivatalosan a Konvent kiküldöttjei voltak, fizetésüket mégis a kormány állta,
és kapcsolatban is csak a miniszterelnökséggel álltak, a Konvent külügyi bizottsága nem
egyszer azt sem tudta, hogy milyen címen lehet őket elérni.11

(A kapcsolatfelvétel és a különböző érdekek) A történet azonban itt nem ért véget, ta-
nulmányunk anyaga pedig éppenséggel itt kezdődik el. Ugyanis a tiffini tárgyalásokkal
szinte egy időben az amerikai magyar követségen dolgozó, Bethlen István számára a
csatlakozási folyamatokkal kapcsolatosan jelentéseket gyártó Pelényi János személye-
sen kereste fel azokat a lelkészeket, akik különféle, leggyakrabban személyes ellen-
szenvből, karriervágyból, de akár meggyőződésből táplálkozó okokból, de nem kívántak

Valóság • 2017. szeptember

SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”... 25

a Reformed Church-höz csatlakozni.12 Úgy tűnik a fennmaradt forrásokból, hogy ma-

gyarországi oldalról mindenféleképpen el akarták kerülni, hogy akár csak egyes gyüle-
kezetek is kimaradjanak a csatlakozásból. Azokat a lelkészeket, akik nem kértek a Tiffini
Egyezményből, az episzkopális egyház felé irányították. Feltételezhető tehát, hogy
magyarországi indíttatásból kerestek kapcsolatot az amerikai lelkészek az episzkopális
egyházzal. Nánássy Lajos esperes, Perth Amboy-i lelkész, az egész episzkopális csatla-
kozási mozgalom legnagyobb amerikai szorgalmazója szerint Bethlen István „kezdettől
fogva barátja volt az anglikán érintkezéseknek.”13 Az episzkopális egyház ugyanis a fen-
tebb említett anyagi és kapcsolati, propagandisztikus szempontokból sokkal kedvezőbb
partner volt, mint a másik két felekezet.14 Jóval nagyobb, és társadalmilag is sokkal mé-
lyebben beágyazott egyház volt az előbbieknél. A már említett, az egész kereszténységet
egyesíteni kívánó terveik miatt pedig nagyon komoly külkapcsolatokkal rendelkeztek.
Csupán egyetlen probléma volt az episzkopális egyházzal, nevezetesen az, hogy teológi-
ailag sokkal távolabb állt a magyarországi reformátusoktól, mint a Reformed vagy akár
a Presbyterian Church.15 Az igazi kérdés, melyre tanulmányunkban a választ keressük,
az, hogy a csatlakozás alapvetően teológiai, illetve egyházpolitikai motivációit mennyi-
ben befolyásolták, nyomták el egyéb indíttatások, legyenek azok akár egyházi, politikai
vagy éppen személyes jellegűek.
Bethlen István köre elsősorban politikai szempontok szerint gondolkozott, így nekik
a legmegfelelőbb az lett volna, ha a magyar gyülekezetek minél több amerikai egyház
között szóródnak szét, mivel így összekötő szerepet tudnának játszani a lehető leg-
több amerikai felekezet felé. Felmerült bennük az amerikai egyházak egymással való
versenyeztetése is a csatlakozás „árának” felverése érdekében. Ebből a szempontból
a tekintélyes episzkopálisok kiemelt szerepet kaptak a terveikben.16 Fontos szempont
volt a szemükben az, hogy a tiffini csatlakozást elutasító gyülekezetek, amelyek így
amerikai befogadó egyház nélkül maradnak, egyáltalán nem volt biztos, hogy ki tudják
fizetni a számukra a konvent által felvett hiteleket. Ennek biztosítására szerették volna
elérni, hogy minden gyülekezet csatlakozzon valamelyik amerikai egyházhoz. Nem volt
utolsó szempont az sem, hogy az amerikai episzkopálisok a csatlakozás sikerességének
reményében nyitottak voltak arra, hogy több magyar delegátusnak, többek között a már
említett Boér Eleknek is lehetőséget nyújtsanak a magyarországi egyházi és politikai,
illetve gazdasági helyzet, általában a világháború és Trianon következményeit taglaló
komolyabb előadássorozatok tartására.17
Magyarországi egyházi vezetők közül Baltazár Dezső tiszántúli püspök, a Konvent el-
nöke vette ki a részét talán legnagyobb aktivitással a csatlakozási harcból. Úgy tűnik azon-
ban, hogy ő is csupán fel akarta használni az amerikai magyar gyülekezeteket a saját, rész-
ben politikai, részben pedig egyházi céljaira. Fontos megemlíteni, hogy a Konvent lelkészi
elnökeként ő volt az, aki a Tiffini Egyezményt magyarországi részről aláírta, tehát elvileg
a Reformed Church és a presbiteriánus vonal pártján állt. Baltazár azonban két alkalom-
mal, 1922-ben és 1924/25-ben járt Amerikában, ahol elsősorban a Debreceni Református
Kollégium számára gyűjtött adományokat.18 Elsődleges célja az adománygyűjtés volt,
és mint azt ő maga is kijelentette: aki kérni jön, annak mindenkivel jóban kell lennie, a
gazdagokkal pedig különösen is. Ő tehát főleg első útja során, némileg lavírozva a refor-
mátus (reformed), illetve presbiteriánus csatlakozás hívei és az episzkopálisokat támoga-
tók között, megpróbált mindenkivel kielégítő kapcsolatot ápolni, ám miután az előbbiek
mindenféleképpen kenyértörésre akarták vinni a dolgot, Baltazár végül – ez a második
útja során lett egyértelmű – a hatalmas adományokkal kecsegtető episzkopális egyházat
választotta, szinte fenntartások nélkül melléjük állt oda.19 Az amerikai püspökök, de még

Valóság • 2017. szeptember

26 SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”...

inkább a hozzájuk csatlakozott magyar lelkészek ugyanis jelentős összegekkel kecsegtet-

ték Baltazárt, felcsillantva előtte egy, az Egyesült Államok jelentős részére kiterjedő, szá-
mos episzkopális gyülekezetet érintő gyűjtés lehetőségét is.20 A debreceni püspöknek pedig
minden lehetőséget meg kellett ragadnia, ugyanis a grandiózus tervei által felcsigázott
magyarországi közvélemény előtt jelentős presztízsveszteséget szenvedett volna, ha leg-
alább az első útjához hasonló eredményt nem tud produkálni. Ennek érdekében már-már
zsarolás számba menő levelet írt az általa ismert episzkopális püspököknek, melyben a jö-
vőbeli jó viszony, és további személyes támogatása érdekében az első útja eredményéhez
képest mintegy tízezer dolláros különbség kiegyenlítésére szólította fel őket. Véleménye
szerint ugyanis a Tiffini Egyezményt elfogadó magyar gyülekezetek azért nem adakoztak
kellő bőkezűséggel, mert ő túlságosan is az episzkopálisokat támogatta. Ezért a támo-
gatásért cserébe pedig súlyos összegeket kért az episzkopális egyháztól.21 Nem szabad
elfelejteni azt sem, hogy nem csupán Baltazár személyes tekintélye, illetve a debreceni
oktatási és diakóniai intézmények sorsa múlott az Amerikából érkező dollárokon. A
debreceni püspök az 1920-as évek első felében a Bethlen-rendszerrel szemben kibon-
takozó liberális ellenzék egyik vezéralakja volt.22 Amerikában is a remélt episzkopális
támogatást leginkább az ottani zsidó közösségek anyagi áldozatvállalása pótolta némi-
leg, akik Baltazárban a magyarországi zsidók barátját, a numerus clausus ellen küzdő
harcost látták. Az amerikai pénzeket pedig a debreceni püspök részben olyan intézmé-
nyekre fordította, amelyek hű kiszolgálói voltak saját egyházpolitikai céljainak. Így kapott
komolyabb összeget az általa 1920-ban, a főképp fővárosi bázisú, de országosan elterjedt,
a keresztény-nemzeti kurzust támogató Kálvin Szövetséggel szemben alapított Kálvinisták
Templomegyesülete is, amelyet egy debreceni kortárs nemes egyszerűséggel „liberális
szövetkezetnek” titulált.23 De juttatott az Amerikából befolyt összegből a tiszántúli egy-
házkerület és Debrecen város közös nyomdájának is, amely az állandó anyagi gondokkal
küszködő, de elég határozottan ellenzéki, liberális irányvonalat képviselő debreceni napi-
lap, az Egyetértés kiadója volt.24
A Baltazárral szemben álló magyarországi egyházi csoportosulás szintén nagy fon-
tosságot tulajdonított az amerikai csatlakozási küzdelemnek. Ez a kör Baltazár ortodox
kálvinista teológiai felfogásával szemben a korszakban „általános kereszténynek” ne-
vezett irányzat felé is nyitott volt. Ennek a csoportnak elérendő célja volt a magyaror-
szági belmisszió kiterjesztése, és az evangélizáció felerősítése. Az 1920-ban Pécelen
tartott konferencia, majd a nyomában megalakult Péceli Kör, mely a református egy-
ház megújulását tartotta szem előtt, szintén rendelkezett komoly amerikai kapcsola-
tokkal. A kör prominens tagja volt többek között Forgács Gyula, a magyar református
belmisszió egyik úttörője, aki lapjában, a Reformációban a leghatározottabban támadta
az episzkopálisok irányába történő tapogatózást.25 A Péceli Kör munkája nyomán alakult
meg az Amerikában mereven Baltazár-ellenesnek bizonyuló Bethesda Kör Tóth Sándor
clevelandi lelkész szervezésében.26 Az amerikai kérdésekben ez a kör, mely egyértelmű-
en kiállt a Tiffini Egyezmény mellett, Ravasz László dunamelléki püspök támogatását is
bírta. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ennek a csoportnak is komoly anyagi érde-
kei fűződtek a csatlakozási küzdelemhez. A Reformed Church és a Presbyterian Church
európai missziót és evangelizációt támogató bizottságai ugyanis komoly összegeket
szavaztak meg a hozzájuk csatlakozott lelkészek nyomására különböző magyarországi
célokra. Ezek a pénzek is célszemélyekhez (leggyakrabban Ravasz Lászlóhoz) érkez-
tek, nem ritkán pedig kikötötték, hogy a tiszántúliaknak nem szabad belőle juttatni. A
megkapott összegekből ebben az esetben is jutott például az irányzat egyik legfontosabb
orgánumának, az Egyházi Értesítőnek a megsegítésére.27

Valóság • 2017. szeptember

SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”... 27

(Az episzkopális csatlakozás története) Amint láttuk, a kapcsolatfelvétel az episzkopális

egyházzal gyakorlatilag a másik két egyházzal való tárgyalással egy időben indult meg.
A Reformed Church és a Presbyterian Church képviselőivel Tiffinben 1921. október 7-én
írta alá a szerződést Boér Elek és Takaró Géza mint a magyarországi anyaegyház meg-
bízottjai. Ezzel szinte párhuzamosan folytak a tárgyalások a másik vonalon is, aminek
eredményeképpen Princetonban 1921. október 19-én írták alá a társulásról szóló okiratot
Nánássy Lajos mint az Amerikai Magyar Református Egyház Keleti Egyházmegyéjének
esperese, valamint összesen hat episzkopális püspök.28 Az egyezmény a Lambeth-
konferencia szellemében társulásról, „affiliation”-ről beszélt. Kikötötte, hogy a magyar
lelkészeknek pótlólagos ordinációban kell részesülniük, illetve a gyülekezeteknek el
kell ismerniük a területileg illetékes episzkopális püspök joghatóságát. Cserébe viszont
a csatlakozott magyar gyülekezetek önálló egyházmegyét alakíthatnak saját esperes
vezetésével, illetve a gyülekezetek minden vagyonuk birtokában maradnak. A magyar
gyülekezetek a saját hagyományaiknak megfelelő liturgiát használhatnak, amennyiben
az nem ellenkezik a Lambeth-konferencia négy pontjával. Fontos kikötés volt, hogy a
konfirmációt ezentúl csakis püspök végezheti.
Az egyezmény megkötésével egy időben egy hivatalos jelentést is kibocsátottak az
aláíró felek, melyben leszögezik, hogy az egész társulás a Lambeth-konferenciákon
megindult mozgalom eredménye, illetve hangsúlyozzák azt, hogy „a két egyház kölcsö-
nös egyesüléséről, vagy társulásáról van szó, mindkettő továbbra is megtartván önálló-
ságát és jogait.”29
A gyakorlatban 1921 végén alakult meg a „Protestáns Episzkopális Egyházzal Társult
Amerikai Magyar Református Egyház”, melynek eleinte tíz gyülekezet volt a tagja,
de már 1922 elején elkezdett felbomlani. A gyülekezetek ugyanis jellemzően inkább
a függetlenség felé hajlottak, az episzkopálisokkal való kacérkodás inkább csak a lel-
készek ügye volt. Pedig episzkopális részről nagyon komolyan vették a csatlakozást.
Ténylegesen átérezték annak a jelentőségét, hogy az általuk tervbe vett egyesítési prog-
ram első – habár méreteiben kicsiny – lépése mindez.30 A nagy és gazdag episzkopális
egyház püspökei nagyon előzékenyen bántak a magyar reformátusokkal. New Jersey
püspöke például a magyar lelkészek fekete palástjában vezette a liturgiát az egyik csatla-
kozott gyülekezetben.31 Váltig hangsúlyozták, hogy nem bekebelezésről, hanem egyen-
rangú felek társulásáról van szó.32
A csatlakozás azonban mégsem bizonyult tartósnak. Visszaemlékezésekből tudjuk,
hogy a frissen csatlakozott gyülekezetek templomainak felszentelésére érkező, díszes
ornátusba öltözött episzkopális püspököket nem egyszer fogadták botrányos jelenetek.
Ennek következtében több lelkész is válaszút elé került: a gyülekezetét, vagy pedig az
episzkopálisokat választja. A legtöbben, köztük Nánássy Lajos is, amellett, hogy publi-
cisztikájukban továbbra is az episzkopálisok mellett törtek lándzsát, a gyülekezetüket,
és így a függetlenséget választották.33
A harc hevességére jellemző, hogy ebben az időszakban terjedt el az „ellenegyház”
kifejezés is. Az „ellenegyházak” egy-egy Reformed Church-höz vagy presbiteriánusok-
hoz csatlakozott gyülekezet mellett, az előbbiekből kilépettek által alakított gyüleke-
zetek voltak. Természetesen a kettészakadt gyülekezetek a leghevesebb ellenérzéseket
táplálták egymás iránt. Emellett elterjedt volt a lelkészek, vagy éppen a tanulni kiutazó
teológusok különféle eszközökkel történő átcsábítása is. Baltazárról például azt terjesz-
tették – feltehetően nem minden alap nélkül –, hogy több magyarországi teológust kül-
dött ki az episzkopálisokhoz csatlakozott gyülekezet alapítására, „ellenegyház” létreho-
zására.34 Az egész harc talán legmélyebb pontja pedig a különféle egyházi perek voltak.

Valóság • 2017. szeptember

28 SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”...

A felekezetet váltó gyülekezetekkel ugyanis nem egyszer megtörtént, hogy a híveket

elengedték, de az egyház a templomot a saját tulajdonának tartotta, így a gyülekezeti
tagoknak új lelki otthon után kellett nézni vagy pedig hosszas pereskedésbe kezdhettek.
A gyorsan bomló egyházmegyét 1924 tavaszán még megpróbálták megmenteni. Néhány
elkötelezett lelkész házról házra kereste fel a többi felekezethez csatlakozott kollégáit, hogy
ismertesse velük az episzkopálisok legújabb ajánlatát: hajlandók a csatlakozott magyar re-
formátusoknak teljes anyagi függetlenséget biztosítani és egy teljesen önálló egyházmegyét,
magyar püspökkel.35 Habár többeknek szimpatikus volt az ajánlat, a fokozatosan egyre erő-
sebb amerikai és magyarországi nyomást már nem tudták ellensúlyozni vele.

(Vita a csatlakozásról) A gyülekezetek ellenállásán túl ugyanis közrejátszott még az

egyre erősebb magyarországi nyomás is az episzkopális irányzat gyors hanyatlásában.
Forgács Gyula lapja, a Reformáció nyíltan, Sebestyén Jenő a Kálvinista Szemle ha-
sábjain inkább burkoltan támadta Nánássyékat.36 1922-től pedig az addig inkább pas�-
szív Ravasz László, a dunamelléki egyházkerület püspöke is beleszólt a küzdelembe,
egyértelműen elutasítva – alapvetően teológiai okokból – az episzkopális csatlakozás
lehetőségét.37 Erre az időre már a magyarországi politikai vezetés is felismerte, hogy
komoly segítségre nem számíthat külpolitikai téren az amerikai protestáns egyházaktól,
így az ő kezdeti lelkesedésük is alábbhagyott. Nánássyék elértek ugyan az episzkopális
egyház vezetőinél néhány említésre méltó eredményt. Sikerült például kiharcolniuk
amerikai stipendiumok létrehozását magyar teológusok részére, ezen kívül episzkopális
püspököket vettek rá kelet-európai körút megtételére.38 Az mindenesetre elmondha-
tó, hogy a református egyház külkapcsolati hálóját jelentős mértékben szélesítette az
episzkopálisokkal történő kapcsolatfelvétel.
1921-től kezdődően egy kevéssé színvonalas, gyakran inkább személyeskedő hang-
vételű vita bontakozott ki az amerikai magyar reformátusok között, melybe hellyel-köz-
zel a magyarországi teológusok is beleszóltak. Nánássy Lajos Perth Amboy-i, Sebestyén
Endre Duquesne-i lelkészek tulajdonképpen ketten végezték az episzkopálisokhoz csat-
lakozott gyülekezetek képviseletét, az általuk szerkesztett és írt Magyar Egyház című
hetilapban. Cikkeikben előszeretettel használták fel, gyakran tudtán kívül is, Baltazár
nevét, hogy súlyt adjanak érveiknek. Velük szemben az Amerikai Magyar Reformátusok
Lapjának szerzői gárdája, Kalassay Sándor, a Reformed Church-höz csatlakozott gyü-
lekezetek egyik esperese, Melegh Gyula, Tóth Sándor és Tóth Mihály álltak. Maga a
diskurzus egyszerre két fronton zajlott. Egyrészt az amerikai magyar reformátusok egy-
mást próbálták meggyőzni, ezzel egy időben pedig a magyarországi egyházi vezetőket,
véleményformálókat próbálták érveik elfogadására rábírni. Érthető módon ez a kettős
hadviselés különböző haditerveket és módszereket követelt meg.
A személyeskedő támadásokból kihámozható egyfajta sajátos, gyakran elhallgatások-
kal, csúsztatásokkal tarkított teológiai színezetű vita is. A szemben álló érvek röviden
a következők voltak: az episzkopális-irányzat történeti érvekkel operált, utalva a sze-
rintük mindig is szoros anglikán-magyar református kapcsolatra, mely többek között a
szigetországba irányuló peregrinációban követhető nyomon; másrészt pedig a puritá-
nokat elítélő 1646-os szatmárnémeti zsinat döntéseit értelmezték úgy, mint az anglikán
vonal győzelmét a presbiteriánusok felett. Rendszeresen hivatkoztak Basire Izsákra és
Sinai Miklósra is. Utóbbi a 18. század végén egyenesen azt állította, hogy az anglikán
és a magyar református egyház között hitelvi és egyházszervezeti szempontból sincs
különbség.39 Az adományokra váró magyarországiaknak pedig többször emlegették fel,
hogy a 18. század közepén éppen Canterbury érseke indított el egy komolyabb gyűj-

Valóság • 2017. szeptember

SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”... 29

tést, amelynek révén az egyik legnagyobb alapítványa létesült a Debreceni Református

Kollégiumnak.40 Fontos érvük volt, hogy az episzkopálisok megengedték, hogy az
ingatlanok a gyülekezet nevén maradjanak, így azok, ha esetleg a későbbiekben ki is
lépnek az egyházból, megtarthatják templomaikat. A szigorúbban véve teológiai érveik
a következők voltak: püspöki tisztség megléte mindkét egyházban, míg a presbiteriánu-
sok nem ismerték el a püspöki tisztet; azonban az apostolica successio-ról hallgattak,
annak 16. századi megtörését legalábbis hallgatólagosan elismerték.41 Az episzkopálisok
megengedték, hogy a társult magyar egyházmegye megtartsa a II. Helvét Hitvallást és
a Heidelbergi Kátét, hisz mint láttuk az episzkopálisok számára csupán a Niceai és az
Apostoli Hitvallások elfogadása volt fontos, a továbbiakban szabad kezet adtak a hoz-
zájuk társult magyar gyülekezeteknek. Az episzkopális irány támogatói a tiffini irányzat
követőinek a szemére vetették, hogy a Reformed Church a II. Helvét Hitvallást nem
fogadja el, melyből a két hitvallás egymáshoz viszonyított jelentőségét taglaló vita
kerekedett.42 Ezen érvek mellett folyamatosan a Tiffini Egyezmény érvényességét, jo-
gosságát, az azt támogató lelkészek indítékait vonták kétségbe. Később, az episzkopális
vonal függetlenségi irányban való eltolódása idején pedig az amerikanizáció elfogadását
rótták fel a Reformed Church-höz csatlakozóknak.
Jellemző Nánássy Lajos igen jó alkalmazkodóképességére és okos meglátásaira, hogy
képes volt a magyarországi vezető teológusok, püspökök részére a csatlakozás – álta-
la vélt – legjobb, legelőnyösebb oldalait személyre szabottan felvillantani. Mindebből
talán a meggyőzésre váró püspökök egyéni preferenciáiról is többet megtudhatunk.
Így például Nánássy Ravasz Lászlónak írott levelében azt hangsúlyozta, hogy az
episzkopális-anglikán vonulat nagyszerű lehetőséget rejteget az erdélyi magyar refor-
mátusok számára is. Könnyen meggyőzhetőek lennének ugyanis az amerikaiak komo-
lyabb támogatás nyújtására, ráadásul csak a szorosabb kapcsolat révén lenne lehetséges
az anglikánokkal igen jó viszonyt ápoló román ortodox egyház Erdéllyel kapcsolatos
torzításainak ellensúlyozása.43 Említettük már, hogy Baltazár Dezső szinte zsarolta az
amerikai episzkopális püspököket, nos Nánássynak sem okozott komoly nehézséget egy
kis nyomásgyakorlás. Érvelése egyszerű volt: minél hamarabb és zökkenőmentesebben
engedi át Baltazár és a Konvent az amerikai gyülekezeteket az episzkopálisoknak, annál
gyorsabban és nagyobb mennyiségben fog érkezni az anyagi támogatás az Újvilágból.44
Sebestyén Jenőnek, a budapesti teológia professzorának, a talán legtekintélyesebb refor-
mátus hetilap, a Kálvinista Szemle szerkesztőjének pedig azt próbálta elhitetni, hogy az
episzkopálisokhoz csatlakozó amerikai gyülekezetek tulajdonképpen „hitvallásos kál-
vinisták”, akik éppen az „általános keresztyénséget hirdető”, „hitvallás és kálvinizmus
nélküli” presbiteriánusoktól és amerikai reformátusoktól menekültek az anglikánok kar-
jaiba. Igen meggyőzően bizonygatta a neokonfesszionális megújulás legtekintélyesebb
magyarországi képviselőjének, hogy minden engedmény, amit a csatlakozás érdekében
tesznek, megéri, ha cserébe fenntarthatják a II. Helvét Hitvallást.45
A presbiteriánus és amerikai református csatlakozást támogató vonulat legfontosabb
érve a magyar református egyház zsinat-presbiteri jellegére vonatkozott, mely szerintük
teljes ellentétben áll az episzkopális egyházszervezettel. Visszautasították az apostolica
successio-ból fakadó azon kötelezettséget is, mely szerint az episzkopális egyházhoz
csatlakozó lelkészeket ún. pót- vagy utólagos ordinációval, érvényes püspöki szentelés-
sel kell a szolgálatra felhatalmazni. Sértőnek találtak azt, hogy a konfirmálás a csatlako-
zástól kezdve püspöki jogkör alá került. Nánássyék minden próbálkozása ellenére is ki-
tartottak amellett, hogy az episzkopális egyház nem tartozik bele a református egyházak
nagy családjába, tehát jóval messzebb áll teológiailag a magyar reformátusoktól, mint

Valóság • 2017. szeptember

30 SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”...

azt az ellentábor elhitetni akarta. Tagadhatatlan, hogy a másik két szóba került egyházzal
ellentétben az anglikán-episzkopális egyházak nem voltak tagjai a világméretű Alliance
of the Reformed Churches holding the Presbyterian System-nek.46 Egyik legfontosabb
érvük pedig az volt, hogy a magyarországi egyház hivatalosan csak a Reformed Church-
csel kötött szerződést, így csak ez az opció létezik. Minden más szerződés, egyezmény
jogtalan, mert a magyarországi egyház hivatalosan nem ratifikálta azokat, a Tiffini
Egyezménnyel ellentétben.47
Talán első pillantásra is látszik a fentebbi érvek ismertetése alapján, hogy Nánássyéknak
a hitvallási iratok kérdését leszámítva egyetlen olyan ütőkártya sem állt a rendelkezé-
sükre, amelyet nagy nyilvánosság előtt is fel lehetett vállalni. Várható volt tehát, hogy
a vitát a legvadabb személyeskedés felé fogják sodorni. Habár összeállították az érvek-
re támaszkodó memorandumukat, melyet a Konventhez nyújtottak be, annak, főképp
Ravasz László ellenvetései miatt – de az addigra erősen ellenséges magyarországi köz-
hangulat okán is – nem lett kézzelfogható eredménye, felette napirendre tértek.48
A kezdeti lelkesedés hamar elmúlt. Lassan kiderült, hogy az egész mozgalom lé-
nyegében néhány agilis, személyes érdektől indított lelkész szüleménye volt. Habár az
episzkopális püspökök komoly gesztusokat tettek, hamar kiviláglott, hogy a csatlakozás
kifinomult teológiai kérdésekhez nem nagyon értő egyszerű egyháztagok körében is
átlépi a tűrésküszöböt. Az episzkopális egyházmegye esperesét, Schodle Gyulát 1925
őszén több hónapos küzdelem végén mondatta le a gyülekezete, amely később füg-
getlen lett. A volt esperes egy levelében őszintén vallott arról, hogy milyen nyomorult
helyzetbe került lemondása után. Mivel egyik egyháztestben sem kaphatott alkalmazást,
ezért világi állást kellett keresnie. Jól látható, hogy egy idő után a csatlakozási küzde-
lemben résztvevő lelkészeknek nagyon komoly egzisztenciális érdekeik is fűződtek
ahhoz, hogy a harc a nekik megfelelő eredménnyel érjen véget. Schodle egyébként az
egész episzkopális csatlakozás kudarcát abban látta, hogy a református magyarok nem
tudták az episzkopális egyház stílusát, hagyományait elfogadni, illetve az episzkopális
vezetők is viszonylag hamar kihátráltak a sok konfliktussal járó magyar társulási egyez-
mény mögül.49 Az episzkopális gyülekezetek száma fokozatosan csökkent, a kezdeti tíz
gyülekezetből már 1923-ban is csak hét volt meg, 1930-ra pedig egy kivételével minden
gyülekezet otthagyta a csatlakozott egyházmegyét.50
Az egyházközségek nagy része nem csatlakozott a Reformed Church-höz, hanem az
áhított függetlenséget az 1924 decemberében megalakult Független Egyházmegye tagja-
ként érte el. Az amerikai magyar reformátusoknak ez az 1920-as években lefolyt harcok
nyomán kialakult megosztottsága változásokkal, de a mai napig fennáll.

(Összegzés) Elmondhatjuk tehát, hogy az amerikai magyar református gyülekezetek egy

részének ez a pár évig tartó episzkopális kalandja az ökumenikus mozgalom felé nyitott
episzkopális egyház befogadókészségén alapult, a magyarországi egyházi, illetve politi-
kai vezetők kezdeményezésére, a helyi, személyes okokból a többi egyházhoz való csat-
lakozástól tartózkodó lelkészek támogatásával indult. Ez a felülről indított mozgalom
azonban a tapogatózások első fázisából kihagyott magyarországi teológusok, egyházi
vezetők, és az amerikai gyülekezetek ellenállásán bukott meg. Sajátos példája a csatla-
kozási küzdelem annak, hogy a magyarországi református egyház vezetésének politiku-
si és egyházi vezetői része milyen szempontok szerint cselekedett (hisz Bethlen István
egyszerre volt tagja a csatlakozást intéző konventi külügyi bizottságnak, és irányította
a Konventétől teljesen különböző szempontok által vezetett kormányzati külpolitikát).
Mint azt láttuk, Bethlen elsősorban politikai motívumok alapján cselekedett, melyeknek

Valóság • 2017. szeptember

SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”... 31

az egyházi érdekeket (pl. lehetőleg egy egyháztestben egyesüljenek az amerikai magyar

gyülekezetek) alárendelte. A Konvent elnöke, Baltazár Dezső szintén alárendelte szemé-
lyes, politikai motívumokkal is tarkított, de tagadhatatlanul egyházi céljának az amerikai
gyülekezetek csatlakozási harcát. A budapesti teológusok, köztük Ravasz László püs-
pök inkább teológiai oldalról közelítették meg az eseményeket, azok politikai vetületét
szorítva háttérbe. Az események folyamatában döntő momentum lett a gyülekezetek,
feltehetően már az amerikai környezetben megedződött, öntudatos fellépése, mely ma-
gyarországi gyülekezetek esetében nem biztos, hogy elképzelhető lett volna.

JEGYZETEK
1 Komjáthy Aladár: A kitántorgott egyház,
Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest,
1984, 139–155. o.; Várdy Huszár Ágnes – Várdy
Béla: Az Amerikai Magyar Egyházközségek meg-
születése és kifejlődése, In: METEM Magyar
Egyháztörténeti Vázlatok, 8. (1996: 3–4. sz.)
96–101. o.
2 Brown, William Adams: The Church in America.
A Study of The Present Condition and Future
Prospects of American Protestantism, Macmillan,
New York, 1922, 249–275. o.
3 Haselmayer, A. Louis: Lambeth and Unity,
Morehouse-Gorham Co. – Dacre Press, New-
York – Westminster, 1948. 3–10. o.
4 Uo., 21. o.
5 A határozat szövege elérhető: http://www.
lambethconference.org/resolutions/1920/1920-9.
cfm (letöltve: 2015. július 20.)
6 Vö. Hein, David – Shattuck, Gardiner H.: The
Episcopalians, Praeger, Westport – Connecticut –
London, 2004, 86–90. o., 111–115. o.
7 A magyar kormányzat amerikai magyar reformá-
tusokkal kapcsolatos politikájára nézve ld. Puskás
Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült
Államokban 1880–1940, Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1982, 326–331. o.
8 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár
(továbbiakban: MNL OL) K 26 XIX. tétel 1248.
cs. 1632/1921. Bethlen István levele Degenfeld
Józsefhez. 1921. jún. 4.
9 Erről a külpolitikai akcióról bővebben: Tengely
Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak ko-
rában, Líceum Kiadó, Eger, 2011, 505–514. o.
10 A Tiffini Egyezménnyel kapcsolatban: Tarján
Gábor: Egyezmény két világrész magyarjai kö-
zött, Confessio, 6. (1982: 3. sz.). 10–21. o.,
Komjáthy: i. m., 181–196. o.
11 A Boér–Takaró-misszióval kapcsolatos doku-
mentumok megtalálhatóak: Magyar Református
Egyház Zsinati és Konventi Levéltára (további-
akban: MREZSLt) 2f/147. d.
12 Pelényi egy korábbi leveléből kiderül, hogy 1921
elején még fel sem merült az episzkopálisokhoz
való bármilyen csatlakozás ötlete. MOL K26
XIX. tétel 1248. cs. 1632/1921. Pelényi János
levele Bethlen Istvánhoz. 1921. jan. 20., vö.
Komjáthy: i. m., 181–182. o.
13 Tiszántúli Református Egyházkerületi és
Kollégiumi Levéltár (a továbbiakban: TtREL) I.
1. e. 30. d. 1003/1923. Nánássy Lajos Baltazár
Dezsőhöz. Perth Amboy, 1923. tavasz.
14 MREZSLt 2f/147. d. 1815/1921. Murányi János
levele Bethlen Istvánhoz. 1921. jún. 3. (másolat)
15 Ez a szempont azonban érezhetően csak legutol-
sóként került szóba a csatlakozásról folytatott
eszmecsere közben, habár a felszínen (pl. a sajtó-
ban) elsősorban teológiai jellegű vitákat folytat-
tak a felek.
16 MREZSLt 2f/148. d. 26/1922. Boér Elek jelenté-
se Bethlen Istvánnak. 1922. dec. (másolat)
17 Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday
Levéltára (a továbbiakban: RL) A/1C. 1. d.
IV/I-6. Nánássy Lajos levele Ravasz Lászlóhoz.
Perth Amboy, 1922. jan. 25.
18 Szász Lajos: „Egy sírja szélére taszított boldog-
talan ország gyászba öltözött követe” – Baltazár
Dezső püspök amerikai útjai (1922, 1924/25), In:
Ifj. Bertényi Iván–Géra Eleonóra–Richly Gábor.
(szerk.), „Taníts minket úgy számlálni napja-
inkat…” Tanulmányok a 70 éves Kósa László
tiszteletére, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2012,
465–482. o.
19 Nem meglepő, hogy mindezt a Tiffini Egyezményt
elfogadó gyülekezetek részéről „perfid”, „er-
kölcstelen” viselkedésnek találták, és folyama-
tosan tiltakoztak miatta minden lehetséges fóru-
mon. Ld. TtREL I. 1. e. 28. d. 466/1922. Melegh
Gyula: Minden érdeklődő figyelmébe.
20 TtREL I. 1. e. 32. d. 36/1924. Nánássy Lajos
levele Baltazár Dezsőhöz. 1924. nov. 6.
21 TtREL I. 1. e. 32. d. 473/1925. Baltazár Dezső
levele az episzkopális püspökökhöz. 1925.
(fogalmazvány)
22 L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke. (A
liberális polgári pártok 1919–1931), Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1980, 35–45. o.

Valóság • 2017. szeptember

32 SZÁSZ LAJOS: „NEMCSAK EGYHÁZI, DE MAGYAR NEMZETI ÉRDEK”...
23 Mi a Templomegyesület? In: Egyetértés, 1924.
márc. 25. 2. o.
24 TtREL I. 1. e. 32. d. 132/1925. Debrecen Városa
és a Tiszántúli Református Egyházkerület
Könyvnyomdavállalatának igazolása a felvett
kölcsönről.
25 Sípos Ete Álmos: „Kérjétek az aratásnak Urát!”
Forgács Gyula (1879–1941) a magyar reformá-
tus belmisszió úttörője, KRE-KMTI – Harmat
Kiadó, Budapest, [2007.]
26 Bolyki János – Ladányi Sándor: A reformá-
tus egyház. In: Lendvai L. Ferenc. (szerk.) A
magyar protestantizmus 1918–1948, Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1987. 44–46. o.
27 RL C/99. 5. d. Laky Zsigmond levele Victor
Jánoshoz, New Brunswick, 1923. febr. 1.
28 A Princetoni Egyezmény szövegét közli: Nánássy
Lajos: Egyszerű feleletek néhány közönséges
kérdésre, amik az amerikai magyar református
egyháznak a protestáns püspöki egyházzal való
társulására vonatkoznak, Presiding Bishop and
Council Department of Missions Foreign-Born
Americans Division, New York, 1922, 12–16. o.
29 Hivatalos jelentés azon társulásra vonatkozó-
lag, a mi a Magyarországi Református egy-
ház(!) Amerikában levő része és a Protestants(!)
Püspöki egyház között létesült, In: Nánássy: i. m.,
22–23. o.
30 15,000 Hungarians Join Episcopalians, In: The
New York Times, 1921. okt. 24. 15. o.
31 RL A/1C. 1. d. IV/I-9. Boér Elek levele Ravasz
Lászlóhoz. New York, 1922. febr. 5.
32 RL C/141. 7. d. Paul Matthews, New Jersey püs-
pöke Nánássy Lajoshoz. 1922. okt. 30.
33 Komjáthy: i. m., 200–205. o.
34 TtREL I. 1. e. 31. d. 27/1924. Daróczy Sándor le-
vele Baltazár Dezsőhöz. New York, 1924. jan. 25.
35 TtREL I. 1. e. 31. d. 946/1924. Csutoros Elek
levele Baltazár Dezsőhöz. Cleveland, 1924. máj.
12.
36 Forgács Gyula: A magyar episcopalisták, In:
Reformáció, 4. (1923:3. sz.) 67–71. o., Az ameri-
kai kérdés, In: Kálvinista Szemle, 4. (1923:28. sz.)
246. o.
37 Ravaszt 1921 végén még Boér Elek és Bethlen
István is az ügyben való állásfoglalás elhalasz-
tására kérte, hogy az episzkopálisokban rejlő
lehetőségeket minél jobban ki lehessen aknázni.
(RL A/1C 1. d. IV/I-1. Boér Elek levele Ravasz
Lászlóhoz. 1921. nov. 21.) A kísérlet látványos
bukása után azonban már határozottan kifejtette
véleményét. (RL A/1C 3. d. IV/III-6. Ravasz
László a Konventhez. 1923. jan. 18.) A későb-
biekben, 1929-es amerikai útja után is kitartott a
Tiffini Egyezmény mellett, beszámolója szerint
az egész konfliktus alapja csupán a lelkészek sze-
mélyi ellentéte volt. Ld. Ravasz László: Magyar
reformátusok Északamerikában, In: Protestáns
Szemle, 39. (1930: 5. sz.) 281–294. o., Dienes
Dénes: Ravasz László az észak-amerikai magya-
rok között, In: Kósa László (szerk.) Ravasz László
emlékezete. Emlékülés Ravasz László születésé-
nek 125. évfordulóján, Dunamelléki Református
Egyházkerület, Budapest, 2008, 102–110. o.
38 TtREL I. 1. e. 30. d. 1608/1923. Nánássy Lajos le-
vele Baltazár Dezsőhöz. 1923. máj. 24., Amerikai
vendégek Magyarországon, In: Lelkészegyesület,
16. (1923: 24–25. sz.) 81. o.
39 Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egy-
háztörténeti lexikon, Budapest, 1977, 55–56. o,
545–546. o., illetve Révész Imre: Sinai Miklós
és kora. Adalékok a 18. századvég magyar társa-
dalomtörténetéhez, Akadémiai Kiadó, Budapest,
1959, 279–282. o.
40 Balogh Ferenc: Az angol alapítvány története, In:
Debreceni Protestáns Lap. 19. (1899:4. sz.) 41. o.
41 Érveiket több cikkben, cikksorozatban ismertet-
ték, elsősorban a Magyar Egyház című hetilap
hasábjain. Pl. Nánássy Lajos: Milyen fajta re-
formátus vallás tetszik!, In: Magyar Egyház, 1.
(1922: 43. sz.) 1–2. o., Nánássy Lajos: Ki követ
el hitcserét? I–III. In: Magyar Egyház, 2. (1923:
2. sz.) 1–2. o., 2. (1923: 3. sz.) 1–2. o., 2. (1923:
4. sz.) 1. o.
42 Nánássy Lajos: Emlékezzünk régiekről, In:
Magyar Egyház, 1. (1922: 27. sz.) 1–2. o.,
43 RL A/1C. 1. d. IV/I-6. Nánássy Lajos levele
Ravasz Lászlóhoz. Perth Amboy, 1922. jan. 25.
44 TtREL I. 1. e. 28. d. 1428/1922. Nánássy Lajos
levele Baltazár Dezsőhöz. Perth Amboy, 1922.
szept. 29.
45 RL C/68. 5. d. Nánássy Lajos Sebestyén Jenőhöz,
Perth Amboy, 1922. júl. 11.
46 TtREL I. 1. e. 30. d. 2244/1923. Charles E.
Schaeffer levele Baltazár Dezsőhöz. Philadelphia,
1923. aug. 23.
47 Magyar episcopalisok, In: Amerikai Magyar
Reformátusok Lapja, 23. (1922: 49. sz.) 2–3. o.
48 RL A/1C. 1. d. IV/I-38. Sebestyén Endre memo-
randuma. 1922.; RL A/1C. 1. d. IV/III-6. Ravasz
László a Konventhez. Bp., 1923. jan. 18.
49 TtREL I. 1. e. 34. d. 581/1926. Schodle Gyula
Baltazár Dezsőhöz, Philadelphia, 1926. febr. 10.
50 Borsy-Kerekes György: Az egyetlen út. Az ame-
rikai magyar reformátusok problémája, Magyar
Egyház Társaság, Duquesne, 1930. 41. o.
Valóság • 2017. szeptember