VILÁGSIKEREK

Douglas Preston -
Lincoln Child
Titkok háza

A
CSONTKAMRA
 1. fejezet

Boxer undorral nézett körül az

építkezésen. A főnöke egy
szemétláda, a munkatársai egytől
egyig tökfejek. És ami a
legrosszabb, a Cat markológép
vezetője még csak nem is konyít a
hidraulikus exkavátor kezeléséhez.
Lehet, hogy a szakszervezetnek
köszönhetően nem rúgják ki, vagy
talán valakinek a haverja. Úgy
rángatta ide-oda a gépet, mintha ez
lenne az első napja az építőipari
szakközépben. Boxer csak állt,
húsos karját összefonva, és nézte,
ahogy a markolókanál belemar a
régi lakóházból maradt tégla- és
törmelékhalomba. A kanál
megingott, hirtelen nagy
nyikorgással megállt, aztán ide-oda
himbálózva újból megindult.
Jézusom, honnan szedik ezeket a
kétbalkezeseket?
A háta mögött lépések
csikordultak. Megfordult, és
meglátta, hogy az építésvezető
közeledik, verejtékes és poros
arccal. − Boxer, mit bámészkodsz,
talán jegyet vettél az előadásra?
Boxer megtornáztatta vaskos
karján az izmokat, és úgy tett,
mintha nem hallaná. Ő volt az
egyetlen az egész építkezésen, aki
értett is valamit a dologhoz, és a
többiek ezt zokon is vették. Boxert
persze ez nem érdekelte, jól
megvolt magában.
Hallotta, hogy az exkavátor
zörögve belemar valami
falmaradványba. A régi épületnek
már az alsóbb rétegei is napfényre
kerültek, úgy tátongott a gödör, mint
egy friss seb: fölül aszfalt és
cement, alul tégla, aztán törmelék,
majd megint tégla, az alatt pedig
már a föld. Ahhoz, hogy elég
szilárdra építhessék a csupa üveg
felhőkarcoló alapjait, nagyon
mélyre le kellett ásni.
Boxer átnézett az építkezési
telek kerítésén. A Lower Est Side
barna homokkő házai ragyogtak az
éles délutáni napfényben. Sokat
közülük nemrég újítottak fel, és
nemsokára a többi is sorra kerül. A
környék egyre jobban fellendült.
– Hé, Boxer, süket vagy?
Boxer megint megtornáztatta
az izmait, és egy pillanatig
elálmodozott arról, milyen lenne
behúzni egyet a főnöke vörös
képébe.
– Gyerünk, mozdítsd meg a
segged, ez nem peepshow!
Az építésvezető a fejével
Boxer brigádja felé intett, de nem
ment közelebb. Jobban is teszi.
Boxer körbenézett, hogy megjött-e
már az új műszak. A többiek épp
téglákat rakodtak egy nagy
fémkonténerbe, nyilván azért, hogy
eladják a sarkon valami baleknak,
aki szereti a régi dolgokat, és
szívesen megveszi az ócska téglák
darabját öt dollárért. Lassan
elindult, hogy az építésvezető lássa,
neki nem sürgős.
Hirtelen kiáltás harsant, és az
exkavátor berregése elhallgatott. A
gép egy téglafalba ütközött, és
sötét, cakkos szélű lyukat tépett
bele. A gépkezelő leugrott a
fülkéből. Az építésvezető összevont
szemöldökkel odasétált, és a két
férfi izgatottan tárgyalni kezdett.
– Boxer! - kiáltott oda az
építésvezető. − Ha már úgyse
csinálsz semmit, lenne itt neked egy
feladat!
Boxer alig észrevehetően
változtatott a léptei irányán, mintha
egyébként is arra akart volna
menni, és fel sem nézett, hogy
jelezze, hallotta. Nem is leplezte a
mélységes megvetést, amit a cingár
építésvezető iránt érzett. Megállt
előtte, és rámeredt poros
bakancsára. Milyen kicsi a lába!
Azt mondják, az ilyeneknek az
egyéb méretei se túl nagyok. Lassan
felemelte a tekintetét, és a főnökére
nézett
– Isten hozott a való világban.
Ezt nézd meg!
Boxer vetett egy futó pillantást
a tátongó lyukra.
 – Világíts bele!
Boxer elővette a derékszíjára
akasztott sárga zseblámpát, és
odaadta a főnökének.
Az építésvezető felkattintotta.
− Hé, ez működik − jegyezte meg a
fejét csóválva, mintha csoda történt
volna. Úgy festett, mint egy idióta,
ahogy óvatosan, lábujjhegyen
egyensúlyozva állt a leomlott
téglarakás tetején, és egészen
derékig bebújt a lyukba. Mondott
valamit, de nem lehetett hallani,
mit, aztán kibújt a lyukból.
– Úgy néz ki, mintha valami
alagút lenne − mondta. Ahogy
megtörölte az arcát, hosszú, fekete
csíkot hagyott rajta az izzadsággal
összekeveredett por. − Pfuj, de
büdös van odabent!
– Láttad Tutanhamont? -
érdeklődött valaki.
Mindenki nevetett, Boxert
kivéve. Ki a fene az a Tutanhamon?
– Mindenesetre nagyon
remélem, hogy nem valami
régészeti lelőhely. − Az
építésvezető Boxerhez fordult. − Te
szép erős ember vagy, menj, és
nézd meg, mi van odalent!
Boxer fogta a zseblámpát, és
vetett egy lenéző pillantást a
körülötte ácsorgó cingár fickókra.
Felmászott a leomlott téglahalomra,
aztán bedugta a fejét a lyukon, amit
a markológép tört a régi falba. A
téglarakás tetejére térdelve
bevilágított a tátongó lyukba. Egy
hosszú alagútszerűség indult a
sötétben. A boltozatos mennyezet és
a falak is tele voltak repedésekkel,
úgy festett, mint ami bármely
pillanatban összeomolhat. Boxer
tétovázott.
– Akkor bemész vagy nem? -
szólalt meg az építésvezető.
Megszólalt egy másik,
gúnyosan nyafogó hang is: − Ez
nincs benne a munkaszerződésben!
− Röhögés harsant.
Boxer bebújt a lyukon.
Az alagút padlójára törmelék
hullott. Boxer hason kúszva beljebb
mászott, közben jó nagy porfelhőt
kavart fel. Feltápászkodott, és
előrevilágított a zseblámpával. A
fénysugár belehasított a porfelhőbe,
de nem hatolt el túl messzire.
Idebentről az egész hely még
sötétebbnek tűnt. Várta, hogy a
szeme hozzászokjon a sötétséghez,
és leülepedjen a por. Odakintről
beszélgetés és nevetgélés szűrődött
be, de csak tompán, mintha nagyon
messziről jönne.
Tett pár lépést, és előre-hátra
mozgatta a zseblámpa
fénypászmáját. A mennyezetről
vékonyka cseppkövek lógtak, és
valami szörnyű bűz csapta meg az
orrát. Talán döglött patkányok
lehetnek.
 Az alagút üresnek tűnt, csak
néhány szem szén hevert itt-ott.
Mindkét falon ívelt kis falifülkék
sorakoztak, úgy kilencven centi
szélesek és másfél méter magasak,
mindegyik felületesen befalazva. A
falakon vízcseppek csillogtak, és
halk csöpögés hallatszott. Nagyon
nagy volt a csend, az alagút kizárt
minden kinti zajt.
Tett még egy lépést, és
végigfuttatta a fénysugarat a falakon
és a mennyezeten. A repedések
hálózata egyre kiterjedtebb lett, és
a boltíves mennyezetről kilazult
tégladarabok lógtak. Boxer
óvatosan hátrált, és a tekintete
megint végigsiklott a befalazott kis
fülkék során.
Odalépett a legközelebbihez.
Egy helyen kiesett egy tégla, és a
többi is elég lazának látszott.
Eltűnődött, vajon mi lehet a
fülkékben. Egy másik alagút
bejárata? Vagy valamit elrejtettek
bennük?
Bevilágított a kis lyukba a
kiesett tégla helyén, de nem látott
be a sötétségbe. Odanyúlt,
megragadott egy téglát, és
kirángatta. Ahogy sejtette, ki volt
lazulva. Amikor kihúzta, csak úgy
szállt a cementpor. Aztán kiszedett
még egyet és még egyet. Az arcába
csapó ocsmány szag még erősebb
lett.
 Megint bevilágított a lyukba.
Kicsit hátrább egy újabb téglafalat
látott, talán kilencven centis
mélységben. A fülke alja felé
fordította a fénysugarat, és belesett.
Mintha valami fehérlett volna
benne, talán porcelán. Hátrább
lépett, és a szeme könnyezni kezdett
az áporodott levegőtől. A
kíváncsiság küzdött benne egy kis
félelemmel. Valami van odabent, az
biztos. Lehet, hogy valami régi és
értékes tárgy. Különben miért
falazták volna be?
Eszébe jutott, hogy egy fickó
egyszer talált egy zacskó
ezüstdollárost egy régi bérház
bontásakor. Ritka érmék voltak,
több ezer dollárt értek. Vett
magának belőle egy vadonatúj
Kubota fűnyíró traktort. Ha ez is
valami értékes, a francba a
többiekkel, ő bizony zsebre vágja!
Kigombolta a kabátját, és az
alatta lévő pólót felhúzta az orra
elé, hogy ne érezze annyira a bűzt.
A zseblámpát tartó kezével benyúlt
a fülkébe, aztán benyomakodott a
fejével és a vállával is, és jól
körülnézett.
Egy pillanatra mozdulatlanná
dermedt, aztán önkéntelenül
felkapta a fejét, és jól beleütötte a
mennyezetbe. A zseblámpát
elejtette, és gyorsan kimászott,
közben jól lehorzsolta a homlokát
is, és riadt kis kiáltással a padlóra
zuhant.
Egy pillanatig néma csönd
volt. A por kavargott, és odakintről
a lyukon át egészen halvány fény
szivárgott be. Boxer zihálva
feltápászkodott, és a fény felé
indult. Felmászott a leomlott
téglákon, de visszacsúszott, az arca
csupa piszok lett. Két kézzel
kapaszkodva megint felmászott, és
végre kibukkant a napfényre. Fejjel
előre csúszott le a kinti
téglarakáson, és hatalmas
puffanással elhasalt a földön.
Hallotta, hogy a többiek kórusban
röhögnek, de azonnal abbahagyták,
amikor átfordult a hátára. Akkor
odarohantak, feltámogatták, és
mindenki egyszerre kezdett
beszélni.
– Jézusom, mit történt veled?
– Megsérült − mondta egy
hang. − Csupa vér.
– Menjetek hátrább! - mondta
egy másik hang.
Boxer próbált levegőhöz jutni,
és lecsillapítani vadul kalapáló
szívverését.
– Ne mozdítsátok el, hívjatok
mentőt!
– Beomlott az alagút?
Az izgatott fecsegés
folytatódott. Boxer végül köhögve
felült, mire hirtelen mindenki
elcsendesedett.
 – Csontok… − nyögte ki nagy
nehezen.
– Csontok? Milyen csontok?
– Beszél összevissza.
Boxer feje egyre jobban
kitisztult. Körbenézett, és
megérezte, hogy meleg vér csordul
le az arcán. − Emberi koponyák
meg csontok vannak odalent, több
tucat…
Aztán érezte, hogy megint
elgyengül, és végignyúlt a földön a
ragyogó napsütésben.

2. fejezet
 Nora Kelly negyedik emeleti
irodája ablakából a New York-i
Természettudományi Múzeum
rézborítású tetejére nyílt kilátás: a
kupolák, minaretek és vízköpőkkel
díszített tornyocskák erdeje fölött
ellátott egészen a zöldellő Central
Parkig. A tekintete végül megpihent
az ötödik sugárút aranyló őszi
fényben fürdő, távoli házsorán,
amely úgy hatott, mint egy végtelen
várfal. Nora azonban nem lelte
semmi örömét a gyönyörű
látványban.
Fontos megbeszélésre készült
a főnökével. Megpróbálta
lecsillapítani feltoluló dühét, de
aztán meggondolta magát. Szüksége
lesz erre a dühre, ha meg akarja
győzni a főnökét. Az utóbbi másfél
évben befagyasztották a
tudományos kutatásra fordítható
pénzforrásokat, ugyanakkor ez idő
alatt a múzeum
igazgatóhelyetteseinek számát
háromról tizenkettőre emelték, és
mindegyikük évi kétszázezer
dolláros fizetést kapott. A
sajtóiroda az álmos kis helyiségből,
ahol néhány volt újságíró dolgozott,
külön osztállyá nőtte ki magát,
fiatal, elegánsan öltözött
médiaszakértőkkel, akik annyit
értettek a régészethez vagy a
természettudományhoz, mint tyúk az
ábécéhez. A múzeum legfelső
vezetését, amely egykor tudósokból
és professzorokból állt, átvették az
ügyvédek és a pénzemberek. Az
épület minden sarokhelyiségét,
ahonnan a legszebb kilátás nyílik,
átalakították valamelyik
funkcionárius irodájává. Minden
pénzt arra fordítottak, hogy óriási
adománygyűjtő rendezvényeket
tartsanak, a befolyt pénzt pedig
megint újabb partikra fordították,
soha véget nem érő körforgásban.
Ennek ellenére ez még mindig
a New York-i Természettudományi
Múzeum − emlékeztette magát Nora
−, a világ egyik legnagyobb
múzeuma. Szerencsés, hogy
megkapta ezt az állást. A legutóbbi
kudarcok után − nem sikerült túl jól
a utahi expedíciója, majd kiderült,
hogy mégsem nyílik meg a Lloyd
Múzeum, ahol munkát kapott volna
− szüksége volt rá, hogy ebben az
állásban sikeres legyen.
Elhatározta, hogy ez alkalommal
higgadtan fog viselkedni, és nem
lázadozik az intézmény korlátai
ellen.
Elfordult az ablaktól, és
körbepillantott az irodájában. Ha
nem kap több pénzt, nem tudja
befejezni a kutatásait az anaszázi
indiánok és az aztékok
kapcsolatairól. A legfontosabb az
lenne, hogy elvégeztethesse a C-14-
es radiokarbon-vizsgálatot a
hatvanhat organikus anyagmintán,
amelyeket a tavaly nyári dél-utahi
ásatásokról hozott magával. Ez 18
000 dollárba kerülne, de
mindenképp meg kell állapítani a
leletek korát, ha jutni akar valamire
a kutatásaival. Most erre fog pénzt
kérni, a többi egyelőre ráér.
Itt az idő, indulnia kell.
Felállt, kisietett az irodájából,
aztán egy keskeny lépcsőn felment a
múzeum elegáns ötödik emeletére.
Megállt az igazgatóhelyettes ajtaja
előtt, és megigazgatta szürke
nadrágkosztümjét. Ezek az emberek
ilyesmikkel törődnek leginkább: jól
szabott ruhák, elegáns külsőségek.
Az arcára semlegesen barátságos
kifejezést öltött, és bedugta a fejét
az ajtón.
A titkárnő nem volt ott, épp
ebédelni ment. Nora nagy merészen
besétált, és a torkában dobogó
szívvel megállt a belső iroda ajtaja
előtt. Meg kell szereznie ezt a
pénzt, addig el nem megy innen,
amíg el nem intézte. Összeszedte a
bátorságát, elmosolyodott, és
bekopogott az ajtón. A lényeg az,
hogy kedves legyen, de határozott.
– Tessék! - szólt ki egy élénk
hang.
A sarokiroda reggeli
fényárban úszott. Az
igazgatóhelyettes, Roger Brisbane,
csillogóra fényesített Bauhaus
íróasztala mögött ült. Nora látott
már fényképeket erről az irodáról,
még abból az időből, amikor a
rejtélyes dr. Frock foglalta el.
Akkoriban igazi kurátori iroda volt,
poros és rendetlen, tele
kövületekkel és könyvekkel, régi
viktoriánus fotelekkel, maszáj
dárdákkal és kitömött dugongokkal.
Most leginkább úgy festett, mint egy
jól menő fogorvos várószobája. Az
volt az egyetlen jele annak, hogy ez
egy múzeumi iroda, hogy az
íróasztalon egy zárt üvegdoboz állt,
amelyben bársonyra kirakva több
gyönyörű, csiszolt és csiszolatlan
drágakő csillogott. A múzeumban
terjengő pletykák szerint Brisbane
valamikor drágakőszakértő szeretett
volna lenni, de az apja rávette,
hogy inkább jogi egyetemre menjen.
Nora remélte, hogy ez igaz, mert
akkor legalább egy kis érzéke van a
természettudományokhoz.
Igyekezett a lehető
legőszintébb mosolyt erőltetni az
arcára. Brisbane elegáns és
magabiztos volt, az arca nyugodt,
sima és olyan rózsaszín, mint egy
kagyló belseje, simára borotvált,
ápolt, arcvízzel megpaskolt.
Hullámos barna haja sűrű volt és
fényes, mint a gazdagoké általában,
és kissé túl hosszan hordta.
– Á, dr. Kelly! - üdvözölte
Norát, kivillantva tökéletes
fogsorát. − Kérem, helyezze
kényelembe magát.
Nora óvatosan letelepedett
egy króm-, bőr- és faalkotmányra,
ami széknek látszott. Szörnyen
kényelmetlen volt, és minden
mozdulatára megnyikordult.
A fiatal igazgatóhelyettes
hátradőlt a székében, finom
gyapjúszövet öltönye susogásával
kísérve, nyújtózkodott egyet, és a
tarkója mögött összekulcsolta a
kezét. A mandzsettája kifogástalan
volt, angol selyemnyakkendőjén
tökéletes háromszöget alkotott a
csomó. Vajon jól látom, hogy púder
van az arcán és a szeme körül? -
tűnődött Nora. Te jóságos ég,
tényleg! Gyorsan elfordult, rájött,
hogy túl feltűnően bámulja a férfit.
– Nos, hogy mennek a dolgok
odalent? - érdeklődött Brisbane.
– Remekül. Csak egy apróság
lenne, amiről beszélni szeretnék
önnel.
– Nagyszerű, mert én is
beszélni akartam magával.
– Mr. Brisbane − kezdte
gyorsan Nora −, én csak azért…
Brisbane felemelt kézzel
beléfojtotta a szót. − Nora, tudom,
hogy miért van itt. Pénzre van
szüksége.
– Úgy van.
Brisbane megértően
bólogatott. − Nem tudja befejezni a
kutatását a befagyasztott források
miatt.
– Úgy van − ismételte meg
Nora kissé meglepetten, de
óvatosan. − Óriási húzás volt
megszerezni a Murchison
ösztöndíjat az utahi anaszázi
kutatáshoz, de semmiképp nem
tudom befejezni, ha nem
csináltatunk egy sor C-14-es
vizsgálatot. A pontos
kormeghatározás mindennek az
alapja. − Próbált szelíden és
kedvesen beszélni, játszani a
naivat.
Brisbane megint bólintott,
félig lehunyt szemmel, és kissé
elfordult a székében. Nora kezdett
kicsit felbátorodni. Nem is
számított ilyen együtt érző
fogadtatásra, úgy tűnik, sikerrel fog
járni.
– És mennyi pénzről lenne
szó? - kérdezte Brisbane.
– Tizennyolcezer dollárból
meg tudnám csináltatni mind a
hatvanhat anyagminta vizsgálatát a
michigani egyetemen, ott van a
legjobb spektrométer-laboratórium
a világon.
– Tizennyolcezer dollár és
hatvanhat anyagminta?
– Igen. Nem állandó emelést
kérek, csak egyszeri juttatást
– Tizennyolcezer dollár −
ismételte lassan Brisbane, mintha
fontolgatna valamit. − Ha jól
belegondolunk, dr. Kelly, ez nem is
olyan sok pénz, nem igaz?
– Nem.
– Tulajdonképpen nagyon kis
összeg.
– Főleg, ha figyelembe
vesszük, mekkora tudományos
eredményeket hozna.
– Tizennyolcezer dollár.
Micsoda véletlen…
– Véletlen? − Nora kezdett
kicsit nyugtalankodni.
– Az a helyzet, hogy pontosan
ekkora összeget kellene lefaragnia
a jövő évi költségvetéséből.
– Lefaragnak a
költségvetésből?
 Brisbane bólintott. −
Tízszázalékos csökkentés lesz
minden osztályon.
Nora érezte, hogy elfogja a
remegés, és megmarkolta a szék
krómozott karfáját. Épp mondani
akart valamit, de eszébe jutott, mit
fogadott meg magának, és inkább
visszanyelte.
– Az új dinoszaurusz kiállítás
költsége magasabb lett a vártnál.
Ezért nagyon örülök, hogy azt
mondta, ez nem is olyan sok pénz.
Nora végre levegőhöz jutott,
de próbálta visszafogni a hangját.
– Mr. Brisbane, ilyen
csökkentés mellett nem tudom
befejezni a kutatásaimat.
 – Sajnos kénytelen lesz. A
tudományos kutatás csak kis része a
múzeum feladatainak, dr. Kelly.
Kötelességünk kiállításokat
szervezni, új termeket berendezni,
és szórakoztatni a nagyközönséget.
Nora indulatosan válaszolt: −
De a tudományos kutatás a múzeum
alapvető célja. Tudomány nélkül ez
az egész csak egy üres showműsor.
Brisbane felállt a székéből, és
karcsú kezével egy gömbölydedre
csiszolt smaragd felé nyúlt, amely
akkora volt, mint egy fürjtojás.
Felemelte a bársonyról, és a
hüvelyk- és mutatóujja között fogva
felmutatta. − A Tev Mirabi
smaragd. Teljesen hibátlan. Mint
műkedvelő drágakőszakértő tudom,
hogy a smaragdok soha nem
hibátlanok, ezt az egyet kivéve.
A szeme elé emelte a
smaragdot, amelyet a kő hirtelen
óriásira nagyított. Pislogott egyet,
aztán leengedte a drágakövet.
– Nézze meg − nyújtotta oda.
Nora erőt vett magán,
visszanyelt egy megjegyzést, és
átvette a smaragdot.
– Óvatosan, nehogy leejtse! A
smaragd törékeny.
Nora óvatosan megfogta a
követ, és megforgatta az ujjai
között.
– Nézzen csak át rajta. A világ
egészen másképp fest egy
smaragdon keresztül.
Nora belenézett a drágakő
mélyébe, és a világ eltorzulva
nézett vissza rá. Középen egy
puffadt teremtmény úszkált, mint
egy zöld medúza: Brisbane.
– Nagyon érdekes. Mr.
Brisbane, de visszatérve a…
– Teljesen hibátlan darab.
– Igen, bizonyára. De valami
másról beszéltünk.
– Mit gondol, mennyit ér?
Egymilliót? Ötöt? Tízet? Páratlan
darab, ha eladnánk, a múzeum
minden pénzügyi gondja
megoldódna. − Brisbane elnevette
magát, és megint a szeme elé emelte
a smaragdot. A szemgolyója
megmozdult mögötte, a pupillája
feketén, felnagyítva, nedvesen
csillogott. − De természetesen nem
adhatjuk el.
– Sajnálom, de nem értem,
hová akar kilyukadni.
Brisbane halványan
elmosolyodott. − Ön és a többi
tudományos munkatárs mind
elfelejtenek valamit: hogy igenis a
show a lényeg. Vegyük ezt a
smaragdot. Tudományos
szempontból nincs benne semmi,
amit ne találnánk meg egy ennél
százszor kisebb kőben is. De az
emberek nem akármilyen smaragdot
akarnak látni, hanem a
legnagyobbat. A show, dr. Kelly,
ez élteti a múzeumot. Mit gondol,
meddig folytathatná az értékes
kutatását, ha az emberek nem
jönnének többet a múzeumba, ha
nem érdeklődnének, és nem
adnának pénzt? Látványos
gyűjteményekre van szükség,
elkápráztató kiállításokra,
kolosszális meteoritokra,
dinoszauruszokra, planetáriumra,
aranytárgyakra, dodómadárra és
hatalmas smaragdokra, hogy
felkeltsük az emberek érdeklődését.
Az ön munkája nem tartozik ebbe a
kategóriába.
– Az én munkám igenis
érdekes!
Brisbane széttárta a kezét. −
Kedvesem, itt mindenki azt hiszi,
hogy az ő kutatása a legérdekesebb.
A „kedvesem” volt az utolsó
csepp a pohárban. Nora felállt, és
úgy összeszorította dühében az
ajkát, hogy egész elfehéredett.
– Nem kell igazolnom maga
előtt, hogy a munkám értékes. A
utahi vizsgálat pontosan meg fogja
állapítani, hogy mikor érkezett meg
délnyugatra az azték befolyás, és
hogyan alakította át az anaszázi
indiánok kultúráját. Megtudhatjuk
belőle, hogy…
– Ha dinoszauruszokat ásna ki,
az egészen más lenne. Ez az, ahol
érdekes dolgok történnek, és erre
megy a pénz. Az igazság az, dr.
Kelly, hogy a halomnyi
cseréptöredéke senkit nem érdekel
különösebben, csak magát.
– Az igazság az − csattant fel
Nora −, hogy maga csak egy
félresiklott tudósjelölt. Játssza itt a
menedzsert, és őszintén szólva,
kicsit eltúlozza a szerepét.
Ahogy kimondta, már
megbánta. Brisbane arca egy
pillanatra megfagyott, aztán
magához tért. Hidegen
elmosolyodott, kivette a
mellzsebéből a díszzsebkendőjét,
és lassan, alaposan fényesítgetni
kezdte vele a smaragdot. Aztán
visszatette a tárlóba, bezárta, majd
határozott mozdulatokkal törölgetni
kezdte az üvegdobozt is, először a
tetejét, aztán az oldalait. Végül
megszólalt: − Ne izgassa fel magát.
Rosszat tesz az artériáknak, és árt
az egészségének.
– Nem akartam, sajnálom. De
akkor sem érthetek egyet a
csökkentésekkel.
Brisbane barátságosan
válaszolt: − Mindketten elmondtuk
a mondandónkat. Ha egyes
kurátorok nem képesek vagy nem
hajlandóak megtalálni, hol lehetne
lefaragni a költségekből, az sem
probléma, majd én megtalálom a
módját − közölte Brisbane, és már
nem mosolygott.
 Nora becsukta maga után az
iroda ajtaját, és megállt a folyosón.
A gondolatai összevissza
kavarogtak. Megesküdött, hogy nem
fog innen úgy távozni, hogy nem
szerezte meg a pénzt, és tessék,
most még rosszabb a helyzete, mint
eddig. Forduljon Collopyhoz, a
múzeum igazgatójához? Ő nagyon
szigorú és megközelíthetetlen, és
nyilván Brisbane-t is magára
haragítaná vele. Épp elég, hogy az
előbb úgy elvesztette a hidegvérét,
és elszólta magát. Ha Brisbane feje
fölött próbál intézkedni, lehet, hogy
ki is rúgják. És bármit csinál is, azt
nem engedheti meg magának, hogy
elveszítse ezt az állást. Ha ez
megtörténik, akkor akár más
foglalkozás után is nézhet. Talán
sikerül valahonnan máshonnan
felhajtani a pénzt, találni valami
ösztöndíjat vagy pályázatot. És hat
hónap múlva úgyis újabb
költségvetési értekezlet lesz.
Reménykedni mindig lehet…
Lassan lesétált a lépcsőn a
negyedik emeletre. A folyosón
megtorpant. Meglepetten látta, hogy
az irodája ajtaja tárva-nyitva áll.
Benézett: az ablak előtt, azon
helyen, ahol alig negyedórája ő állt,
most egy nagyon különös külsejű
férfi egy könyvet lapozgatott.
Szigorú szabású, sima fekete
öltönyt viselt, amitől kissé olyan
benyomást keltett, mintha temetésre
készülne. A bőre nagyon fehér volt,
olyan fehér, amilyet Nora élő
emberen még soha nem látott.
Szőke haja is szinte fehérnek hatott,
és meglepően hosszú, vékony,
elefántcsontszínű ujjakkal forgatta a
könyv lapjait.
– Elnézést, de mit keres az
irodámban? - szólította meg Nora.
– Nagyon érdekes − mormolta
a férfi, aztán megfordult.
– Tessék?
A férfi felemelte a könyvet. −
A Sandia barlang geokronológiai
vizsgálata. Furcsa, hogy csak a
Sandia szintje felett találtak
Folsom-féle dárdahegyeket. Ez sok
mindent elárul, nem gondolja? −
Lágy, előkelő, délies kiejtéssel
beszélt, olyan simán csurrantak a
szavak az ajkáról, mint a méz.
Nora meglepetése dühbe
fordult át, amiért egy idegen csak
így betört az irodájába.
A férfi a könyvespolchoz
lépett, visszarakta a helyére a
szakkönyvet, aztán nézegetni kezdte
a többi kötetet, az ujja hegyével
apró, precíz mozdulatokkal
végigkocogtatva a gerincüket. – Á!
- húzott ki egy másikat a polcról. −
Látom, felülvizsgálták a Monte
Verde-i ásatások eredményeit.
Nora közelebb lépett, kikapta
a könyvet a férfi kezéből, és
visszarakta a helyére. −
Pillanatnyilag nagyon elfoglalt
vagyok. Ha időpontot szeretne
kérni, telefonáljon. Kérem, csukja
be az ajtót, ha elment. − Hátat
fordított, és várta, hogy a férfi
távozzon. Tíz százalék, gondolta, és
fáradtan megcsóválta a fejét. Hogy
tudja ezt kigazdálkodni?
A férfi azonban nem ment el.
A lágy hang ismét megszólalt: − Ha
nem bánja, dr. Kelly, én szeretném,
ha inkább most beszélnénk.
Megbocsátja a merészségemet, ha
önhöz fordulok egy nyugtalanító kis
problémával?
Nora megfordult. A férfi felé
nyújtotta a kezét: egy kisméretű,
megbarnult koponya feküdt a
tenyerén.

3. fejezet

Nora a koponyáról a látogató

arcára emelte a tekintetét. − Ki
maga?
Most, hogy alaposabban
szemügyre vette a férfit, észrevette,
milyen furcsán halványszürke a
szeme, és mennyire finomak a
vonásai. Fehér bőrével és
klasszikus metszésű arcával úgy
festett, mint egy márványszobor.
A férfi elegáns gesztussal félig
bólintott, félig meghajolt. −
Pendergast különleges ügynök, FBI.
Nora gyomra görcsbe rándult.
Csak nem az elég zűrösre sikeredett
utahi expedíció miatt keresik? −
Láthatnám a jelvényét? - kérdezte
óvatosan. − Vagy valami
igazolványt?
A férfi engedékenyen
elmosolyodott, kivett az öltönye
zsebéből egy bőrtárcát, és
szétnyitotta. Nora lehajolt, és
megnézte a jelvényt. Valódinak
látszott − márpedig látott épp elég
ilyen jelvényt az elmúlt másfél
évben.
– Rendben van, hiszek
magának, Mr… − kicsit habozott.
Mi is volt a neve? Lenézett, de a
jelvény már útban volt vissza a
férfi zsebébe.
– Pendergast − fejezte be a
férfi. Aztán mintha olvasna a
gondolataiban, hozzátette: − Ennek
egyébként semmi köze a utahi
expedícióhoz, teljesen más ügyről
van szó.
Nora megint ránézett. A férfi
az elegancia megtestesítője volt
fekete öltönyében, egészen más,
mint azok az FBI-ügynökök, akikkel
nyugaton találkozott Nagyon
szokatlan benyomást tett, sőt
egyenesen különcnek hatott. Volt
valami majdnem vonzó a szenvtelen
arcban. Nora ismét a koponyára
pillantott. − Nem vagyok
antropológus − mondta gyorsan. −
A csontok vizsgálata nem a
szakterületem.
Pendergast nem válaszolt
semmit csak odanyújtotta a
koponyát.
Győzött a kíváncsiság, Nora
átvette, és óvatosan megforgatta a
kezében.
– Gondolom, az FBI
igazságügyi szakértői tudnak
segíteni egy ilyen dologban −
jegyezte meg.
Az ügynök megint
elmosolyodott, az ajtóhoz ment,
becsukta és a kulcsot is ráfordította.
Aztán az íróasztalhoz lépett,
felemelte a telefonkagylót, és finom
mozdulattal mellérakta. − Tudunk
itt nyugodtan beszélni?
– Hogyne, persze. − Nora
kissé zavarba jött, és haragudott is
magára emiatt. Soha nem találkozott
még senkivel, aki ilyen magabiztos
lett volna, mint ez az ember.
Pendergast letelepedett az
íróasztal előtti székre, és keresztbe
tette vékony lábait. − Annak
ellenére, hogy nem ez a
szakterülete, szeretném hallani, mi
a véleménye erről a koponyáról.
Nora felsóhajtott. Jól teszi, ha
beszél ezzel az emberrel? Mit fog
szólni hozzá a múzeum? Nyilván
örülnének neki, hogy az ő
munkatársuk szakvéleményét kéri az
FBI. Lehet, hogy ezzel éppen olyan
publicitást szerezhetnek, amit
Brisbane úgy hajszol.
Nora megvizsgálta a koponyát.
− Hát, először is azt mondanám,
hogy ennek a gyermeknek
meglehetősen sanyarú sorsa volt.
Pendergast összeillesztette az
ujjhegyeit, és kérdőn felvonta az
egyik szemöldökét.
– A koponyavarratok nem
nőttek össze egészen, ez arra utal,
hogy tizenegynéhány éves lehetett.
A második bölcsességfoga épp
csak kinőtt. Talán tizenhárom körül
járhatott, egy-két év ide vagy oda.
Úgy gondolom, lány volt, a
szemöldökcsont vonala elég finom.
A fogak nagyon rosszak, fogorvosi
kezelésnek semmi nyoma. Ez arra
utal, hogy legalábbis elhanyagolták
a szülei. Ez a két kör a
fogzománcon azt mutatja, hogy
visszamaradt a növésben, amit
valószínűleg az okozott, hogy élete
során kétszer is hosszabban éhezett,
vagy valami nagyobb betegségen
esett át. A koponya nyilvánvalóan
jó régi, de azért a fogak állapota
arra utal, hogy nem prehisztorikus.
Prehisztorikus leleteken nem látni
ennyire megromlott fogakat, és a
koponya egyébként is fehér emberé,
nem őslakos indiáné. Úgy hetvenöt
és száz év közé helyezném a lelet
korát. Persze mindez csak
spekuláció. Minden attól függ, hol
találták, és milyen körülmények
között. Megfontolandó lenne egy C-
14-es kormeghatározás.
Pendergast hallgatott. Norának
az volt az érzése, hogy még mást is
vár. Megint elfogta a bosszúság. Az
ablakhoz lépett, hogy a reggeli
fényben jobban szemügyre vegye a
koponyát. Aztán ahogy rámeredt,
hirtelen émelygés fogta el.
– Mi az? - kérdezte éles
hangon Pendergast, aki azonnal
észrevette rajta a változást. A
vékony, de izmos alak úgy pattant
fel a székről, mint egy rugó.
– Ezek a halvány karcolások a
nyakszirtcsont tövénél… − Nora a
kis nagyítóhoz nyúlt, amit mindig a
nyakába akasztva hordott, és a
szeme elé illesztette. Felfelé
fordította a koponyát, és még
közelebbről megvizsgálta.
– Folytassa! - sürgette
Pendergast.
– Ezek egy kés nyomai. Mintha
szöveteket metszettek volna ki
innen.
– Milyen szöveteket?
– Ezek olyasféle nyomok, mint
amilyeneket a boncolás során
okozhat egy szike. Ezen a
gyermeken boncolást hajtottak
végre. A karcolások akkor
keletkezhettek, amikor feltárták a
gerincvelő felső részét, vagy talán a
nyúltagyat.
Nora lerakta a koponyát az
asztalra. − Mr. Pendergast, én
régész vagyok. Jobban járna, ha
valaki mástól kérne szakvéleményt.
Van egy nagyon jó antropológusunk,
dr. Weidenreich.
Pendergast felemelte a
koponyát, és berakta egy zárható
nejlonzacskóba, amit aztán
nyomtalanul eltüntetett az öltönye
zsebében, mint egy bűvész. −
Nekem pontosan az ön régészeti
szakértelmére lenne szükségem. És
most − folytatta élénk hangon,
miközben gyors, kimért mozdulattal
visszatette a helyére telefont, és
kinyitotta az ajtót − velem kell
jönnie a belvárosba.
– A belvárosba? Úgy érti, az
FBI központjába?
Pendergast megrázta a fejét.
Nora tétovázott. − Nem
hagyhatom itt a múzeumot, dolgom
van.
– Nem tart sokáig, dr. Kelly,
de az idő sürget.
– Mégis mi ez az egész?
Pendergast azonban már ki is
sietett az irodából, és gyors,
nesztelen léptekkel elindult a
hosszú folyosón. Norának nem volt
más választása, mint hogy kövesse
végig a kanyargós lépcsőkön, át a
világ madarait bemutató kiállításon,
az afrikai termen és a pleisztocén
kori emlősök termén, míg végül
megérkeztek a földszintre, a
visszhangos Nagy Rotundába.
– Úgy látom, meglehetősen jól
kiismeri magát a múzeumban −
jegyezte meg Nora, miközben
próbált lépést tartani az ügynökkel.
– Igen.
Kiléptek a hatalmas
bronzkapun, és lesiettek a széles
márvány lépcsősoron a Museum
Drive-ra. Pendergast megállt a
lépcsősor aljában, és visszafordult
a ragyogó őszi napsütésben. A
szeme olyan halványszürke volt,
hogy majdnem színtelennek látszott.
A mozdulataiból Nora úgy látta, a
vékony alakban meglepő fizikai erő
rejlik. − Ismeri a New York-i
régészeti és műemlékvédelmi
törvényt? - kérdezte a férfi.
– Persze − bólintott Nora. A
törvény kimondta, hogy mindenféle
építkezést fel kell függeszteni, ha
valami régészeti szempontból
érdekes lelet kerül elő a helyszínen,
és a munkálatok csak az ásatás
elvégzése után folytathatók.
– Manhattan déli részén egy
meglehetősen érdekes helyszínre
bukkantak. Maga lesz a régész
szakértő.
– Hogy én? Nekem ehhez
nincs se kellő tapasztalatom, se
felhatalmazásom.
 – Ne aggódjon, dr. Kelly, attól
tartok, nagyon is hamar meglesz a
felhatalmazása.
Nora megcsóválta a fejét. −
De miért éppen én?
– Magának van némi
tapasztalata ilyesféle régészeti
lelőhelyekkel.
– Miért, miféle hely ez?
– Egy kripta.
Nora a férfira meredt.
– Indulnunk kell − intett
Pendergast a járdaszélen várakozó
59-es Silver Wraith Rolls Royce
felé. − Csak ön után!

4. fejezet
 Nora úgy érezte, zavarba ejtő
feltűnést kelt, ahogy kiszállt a Rolls
Royce-ból. Pendergast becsapta
utána az ajtót, és teljesen
közömbösnek látszott, őt nem
zavarta, hogy mennyire nem illik
oda az elegáns jármű a poros és
zajos építkezésre.
Átsétáltak az utca túloldalára,
és megálltak a délutáni napfényben
egy magas drótkerítés előtt, amely
mögött egy régi épület alapjai
látszottak. Kicsit odébb több nagy
konténer állt, tele bontott téglákkal.
A járdaszélen két rendőrségi autó
parkolt, és Nora látta, hogy az egyik
régi téglafalban tátongó lyuknál
rendőrök ácsorognak. A közelben
egy csoport öltönyös üzletember
várakozott. Az építési telek
szomszédságában elhagyatott, üres
ablakokkal pislogó bérházak
emelkedtek.
– A Moegen-Fairhaven
csoport egy hatvanöt emeletes
lakóházat épít ezen a telken −
mondta Pendergast. − Tegnap négy
óra körül áttörték ott azt a
téglafalat. Az egyik munkás egy
koponyát talált egy befalazott
fülkében, és rengeteg emberi
csontot
Nora arrafelé nézett, amerre
Pendergast mutatott. − És régen mi
állt ezen a telken?
– Egy háztömb, amely az
1890-es évek végén épült, de úgy
tűnik, az alagút ennél is régebbi.
Nora látta, hogy a markológép
szépen letisztította a falmaradvány
környékét. A tizenkilencedik
századi ház alapjai alatt egy
szemlátomást régebbi építmény
húzódott. Az egyik oldalra
félredobálva néhány régi, megégett,
elkorhadt gerenda hevert.
Miközben végigsétáltak a
kerítés mentén, Pendergast
odahajolt Norához. − Attól tartok, a
látogatásunk kissé problematikus,
és nagyon kevés időnk van. A
helyszín ijesztően sokat változott az
utóbbi pár órában is. A Moegen-
Fairhaven az egyik
legdinamikusabb ingatlanfejlesztő
cég a városban, meglehetősen nagy
hatalommal és befolyással
rendelkeznek. Észrevette, hogy
újságírók nincsenek jelen? A
rendőrséget a legnagyobb csendben
hívták ki. − A kerítésben nyíló kapu
felé vette az irányt, amelyet egy
rendőr őrzött, a derékszíjáról
bilincs, rádió, gumibot és
pisztolytáska lógott. A kellékek
súlya egész lehúzta, és a kék
zubbonya alól kilógott a pocakja.
Pendergast megállt a kapunál.
– Menjen tovább − szólt rá a
rendőr. − Nincs itt semmi látnivaló.
 – Épp ellenkezőleg −
mosolyodott el Pendergast, és
elővette a jelvényét. A rendőr
összevont szemöldökkel odahajolt,
aztán felnézett az ügynök arcába,
aztán megint le, többször egymás
után.
– FBI? - kérdezte, és fémes
csörgés kíséretében feljebb rángatta
a derékszíját.
– Igen, ez a három betű áll itt.
− Pendergast visszadugta a jelvényt
a zsebébe.
– És ki a társa?
– Régész, őt bízták meg a
terület vizsgálatával.
– Régész? Várjanak itt.
A rendőr átvágott a telken,
váltott néhány szót a többi
kollégájával, aztán egy rendőr
kivált a csoportból. Egy barna
öltönyös férfi sietve követte.
Alacsony volt és kövérkés, vastag
nyaka kidagadt a túl szoros
gallérból. Túl nagyokat lépett
vaskos, rövid lábaival, amitől
furcsán hintázó lett a járása.
– Mi a fene folyik itt? -
kérdezte lihegve, amikor a kapuhoz
ért, és a rendőrhöz fordult, aki
közben utolérte. − Azt nem
mondták, hogy az FBI is kijön.
Nora észrevette, hogy a rendőr
váll-lapján aranyszínű kapitányi
sávok fénylenek. Ritkuló haja volt,
sárgás arcbőre, és keskeny vágású,
fekete szeme. Majdnem ugyanolyan
kövér volt, mint a barna öltönyös.
A kapitány Pendergastra
pillantott. − Láthatnám az
igazolványát? − A hangja vékony
volt és magas.
Pendergast megint elővette a
jelvényét. A kapitány elvette,
megvizsgálta, aztán a kapun
keresztül kinyúlva visszaadta.
– Sajnálom, Mr. Pendergast,
de az FBI-nak itt nincs hatásköre,
különösen a New Orleans-i
irodának. Ismeri a szokásos
eljárást.
– Kapitány…
– A nevem Custer.
– Custer kapitány, dr. Nora
Kellyvel, a New York-i
Természettudományi Múzeum
munkatársával jöttem, akit
megbíztak a régészeti vizsgálat
lefolytatásával. Ha lenne szíves
beengedni…
– Ez építkezési terület −
vágott közbe a barna öltönyös. − Ha
nem vették volna észre, itt munka
folyik. Már jött valaki, és megnézte
a csontokat. Az ég szerelmére, napi
negyvenezer dollárunkba kerül, ha
állunk, és most még az FBI is
megjelenik?
– És ön kicsoda? - fordult
hozzá Pendergast barátságosan.
A férfi szeme megrebbent. −
Ed Shenk.
 – Á, Mr. Shenk. − Pendergast
kissé gúnyosan megnyomta a nevet.
− És mi a beosztása a Moegen-
Fairhavennnél?
– Építési munkavezető.
Pendergast bólintott. − Értem.
Nagyon örülök, hogy
megismerhettem, Mr. Shenk. −
Azzal visszafordult a kapitányhoz,
mintha Shenk ott sem lenne.
– Nos, Custer kapitány −
folytatta ugyanolyan szelíd hangon
−, ha jól értem, nem nyitja ki a
kaput, és nem engedélyezi, hogy
elvégezzük a feladatunkat.
– Ez egy rendkívül fontos
projekt a Moegen-Fairhaven
csoport és az egész helyi közösség
számára. A haladás amúgy is
lassabb a kelleténél, és a
legmagasabb szinten fejezték ki
aggodalmukat emiatt. Mr.
Fairhaven személyesen is felkereste
az építkezést tegnap este. A
legkevésbé sem hiányzik az újabb
késlekedés. Engem nem értesítettek
arról, hogy az FBI is érdeklődik az
ügy iránt, és nem tudok semmiféle
régészeti vizsgálatról. − A kapitány
elhallgatott, amikor Pendergast
elővette a mobiltelefonját.
– Kit akar hívni? - kérdezte.
Pendergast nem felelt, az
arcán még mindig mosoly ült. Az
ujjai meglepő gyorsasággal
cikáztak az apró gombokon.
 A kapitány egy gyors pillantást
vetett Shenkre.
– Sally? - szólt bele a
telefonba Pendergast. − Itt
Pendergast ügynök. Beszélhetnék
Rocker rendőrfőkapitány úrral?
– Nézze… − kezdte Custer.
– Igen, köszönöm, Sally, maga
egy igazi kincs.
– Talán megbeszélhetnénk ezt
idebent. − Kulcscsörgés hallatszott,
ahogy a kapitány elkezdte kinyitni a
kaput.
– Igen, nagyon hálás lennék, ha
kihívná a kedvemért a
megbeszélésről − folytatta
Pendergast a telefonban.
– Mr. Pendergast, erre semmi
szükség − szólt közbe Custer, és a
kapu kitárult.
– Sally, most le kell tennem,
majd visszahívom − mondta
Pendergast, és összecsukta a
telefont.
Belépett a kapun, Nora
követte. Pendergast meg sem állt,
csak némán átgyalogolt a
törmelékek között, és egyenesen a
téglafalban tátongó lyuk felé indult.
A többiek, akiket meglepetésként
ért a dolog, a nyomába eredtek. −
Mr. Pendergast, meg kell értenie…
− mondta a kapitány, aki próbált
lépést tartani vele. Shenk dühösen
követte, mint egy bika. Megbotlott,
elkáromkodta magát, aztán sietett
tovább.
Ahogy közelebb értek a
lyukhoz, Nora halvány fényt látott
kiszűrődni, aztán egy éles villanást,
majd kis szünet után egy újabbat
Valaki fényképezett odabent
– Mr. Pendergast! - kiáltott
utánuk Custer.
Ám a fürge mozgású ügynök
már fel is ugrott a téglarakás
tetejére, a többiek pedig lihegve
megálltak a tövében. Nora követte
Pendergastot, aki eltűnt a sötét
lyukban. Nora megállt a beomlott
falnál, és belesett.
– Kérem, jöjjön utánam − szólt
ki Pendergast udvariasan.
Nora átkecmergett a leomlott
téglákon, bebújt a lukon, és megállt
a nyirkos padlón. Újabb vaku
villant. Egy fehér köpenyes férfi
lehajolva vizsgálgatott valamit egy
ívelt kis falifülkében. Egy másik
fülkénél egy fotós állt, kettős
vakuval ellátott fényképezőgéppel.
A fehér köpenyes férfi
felegyenesedett, és a porfelhőn át
rájuk nézett. Sűrű, ősz sörénye volt
és fekete keretes szemüvege, amitől
úgy festett, mint egy bolsevik
forradalmár.
– Maga meg ki a fene, hogy
csak úgy betör ide? - kiáltott fel. A
hangját visszhangozva verték vissza
az alagút falai. − Megmondtam,
hogy ne zavarjanak!
 – FBI − közölte kurtán
Pendergast. A hangja most egészen
más volt, mint eddig: éles, szigorú
és hivatalos. Egy csattanással
szétnyitotta bőrtárcáját, és a férfi
orra alá nyomta a jelvényt.
– Ó! - mondta a fehér
köpenyes kissé elbizonytalanodva.
− Értem.
Nora egyikükről a másikukra
nézett. Meglepte, hogy Pendergast
mennyire kiismeri az embereket, és
milyen könnyen tudja manipulálni
őket.
– Megkérhetem, hogy hagyja
el a helyszínt, amíg a kollégámmal,
dr. Kellyvel vizsgálódunk egy
kicsit?
 – Nézzék, épp a munka
közepén tartok.
– Hozzányúlt bármihez is? − A
kérdés szinte fenyegetésnek
hangzott.
– Nem… nem igazán.
Természetesen hozzányúltam
néhány csonthoz.
– Hozzányúlt a csontokhoz?
– Mivel kötelességem
megállapítani a halál okát, így…
– Hozzányúlt a csontokhoz? −
Pendergast előhúzott a zakója
zsebéből egy vékonyka
jegyzettömböt meg egy arany
töltőtollat, és valamit felfirkantott,
közben rosszallóan csóválva a
fejét. − Szabad tudnom a nevét,
doktor úr?
– Van Bronck.
– Ezt feljegyzem a
meghallgatásra. És most, dr. Van
Bronck, ha lenne szíves engedni,
hogy nekilássunk…
– Igen, máris.
Pendergast nézte, ahogy az
orvos szakértő és a fotós nagy
nehezen kimásznak az alagútból,
aztán Norához fordult, és halkan,
sürgetően azt mondta: − Magáé a
terep. Egy órát nyertünk, talán
annyit sem, úgyhogy használja ki,
amennyire lehet.
– Mire használjam ki? -
kérdezte Nora riadtan. − Mégis mi
lenne a feladatom? Még soha
nem…
– Magának olyan képzettsége
van, amivel én nem rendelkezem.
Vizsgálja meg a helyszínt. Tudni
akarom, hogy mi történt itt. Segítsen
kideríteni.
– Egy óra alatt? Nincsenek
eszközeim, nem tudom miben
tárolni az anyagmintákat…
– Már így is késésben
vagyunk. Észrevette, hogy a körzet
rendőrkapitánya is itt van? Amint
már mondtam, a Moegen-Fairhaven
nagyon nagy befolyással
rendelkezik. Ez az egyetlen
lehetőségünk. Maximális
mennyiségű információt kell
begyűjtenünk minimális idő alatt.
Ez rendkívül fontos. − Pendergast
odanyújtotta a jegyzettömböt és a
tollat, aztán kivett a zsebéből két
kisméretű zseblámpát, és az egyiket
szintén átadta Norának.
Nora felkattintotta a lámpát. A
méretéhez képest nagyon erős fényt
adott. Körbenézett, és alaposabban
szemügyre vette a környezetét.
Hideg volt és csend. A lyukon át
beeső egyetlen fénypászmában
porszemek libegtek. A levegő
áporodott volt, penész és rothadás
szaga terjengett. Nora ennek
ellenére mélyet szippantott belőle,
és próbált koncentrálni. A régészet
lassú és módszeres munka, de az
óra most olyan gyorsan ketyegett,
hogy nem is tudta, hol kezdjen neki
a feladatnak.
Egy pillanatig habozott, aztán
elkezdett vázlatot rajzolni az
alagútról. Nagyjából huszonöt
méter hosszú volt, a boltíves
részeken három méter magas, a két
vége téglával befalazva. A
mennyezetet repedések hálózata
tarkította. A padlót borító
porréteget nemrégiben felkavarták,
jobban, mint amennyire azt a
magányos orvosszakértő jelenléte
indokolta volna. Nora eltűnődött,
hogy az építőmunkások és a
rendőrök közül hányan jártak itt.
Mindkét fal mentén fél tucat
kis fülke sorakozott. Nora
végigsétált a nyirkos padlón,
tovább rajzolgatva a vázlatot, és
megpróbálta az egész helyet
felmérni. Látszott, hogy eredetileg a
fülkék is be voltak falazva, de a
téglákat már kiszedték, ott álltak
halomban a fülkék előtt. Amikor
bevilágított a zseblámpával a
fülkékbe, nagyjából mindegyikben
ugyanazt találta: egy halom csontot
és koponyákat, rongyokat száraz
húscafatokat és hajcsomókat.
Hátranézett a válla fölött. Az
alagút túlsó végében Pendergast is
vizsgálódott, a profilja élesen
kirajzolódott a fénysugárban. A
tekintete villámgyorsan járt ide-
oda. Hirtelen letérdelt, és
figyelmesen szemügyre vette a
padlót, aztán valamit kikotort a
porból.
Nora közben végigjárta az
összes fülkét, és amikor
visszaérkezett a legelsőhöz,
nekilátott, hogy alaposabban
átvizsgálja a tartalmát. Letérdelt
elé, és szemügyre vette a
csonthalmot. Próbálta értelmezni,
amit lát, és közben nem tudomást
venni a szörnyű szagról.
A fülkében három csontváz
volt. A koponyák nem csatlakoztak
a gerinchez − a holttesteket
lefejezték −, de a bordakosár teljes
volt, és a lábcsontok is jól
kivehetőek, némelyik behajlítva
feküdt. Több csigolyán is furcsa
sérülések nyomai látszottak, fel
voltak vágva, mintha feltárták volna
a gerincvelőt. A közelben egy
kócos hajcsomó hevert. Rövid haj,
egy fiúé lehetett. A holttesteket
nyilván feldarabolták, és így
rejtették el, ami érthető is volt a
fülke méretei miatt. Nem lett volna
egyszerű egy holttestet teljes
hosszában bepréselni ilyen szűk
helyre.
Nora nyelt egy nagyot, és
szemügyre vette a ruhafoszlányokat.
Úgy tűnt, a ruhákat külön dobálták
be a testrészek mellé. Egyik
kezével odanyúlt, aztán megtorpant,
mert fölülkerekedett benne a régész
óvatossága. Aztán eszébe jutott,
amit Pendergast mondott arról,
hogy sürget az idő. Óvatosan
elkezdte kiszedegetni a
ruhafoszlányokat és a csontokat, és
magában listát készített róluk.
Három koponya, három pár cipő,
bordák, számos csigolya, különféle
kisebb csontok. Csak az egyik
koponyán talált olyan nyomokat,
mint azon, amelyiket Pendergast
mutatott neki. Sok csigolyán
azonban kis vágás húzódott, az első
keresztcsigolyától egészen a
keresztcsontig. Nora tovább
válogatta a csontokat. Három
nadrág, gombok, egy fésű,
porcdarabkák, összeszáradt
húscafatok, hat lábcsont, lábfejek,
cipők… Egy csomóból kihúzott pár
hajszálat, a fejbőr egy darabkájával
együtt, és zsebre dugta. Ez őrültség.
Utálta, hogy rendes felszerelések
nélkül kell dolgoznia. Minden
szakmai ösztöne lázongott az ilyen
kapkodó, gondatlan munka ellen.
Ezután a ruhákra fordult a
figyelme. Szegényesek és
egyszerűek voltak, és szörnyen
piszkosak. Nagyrészt elrothadtak,
de rágcsálók fogainak ezeken sem
volt nyoma, ahogy a csontokon sem.
Nora előkereste a nagyítóját, a
szeme elé illesztette, és
közelebbről is szemügyre vett egy
ruhadarabot. Jó sok tetű, persze
döglöttek. Helyenként lyukas volt,
láthatóan a sok hordástól kopott el,
itt-ott meg volt foltozva. A cipők is
viseltesek voltak, némelyiknek a
talpszögei is teljesen elkoptak.
Nora belenyúlt az egyik nadrág
zsebébe: egy fésű és egy darab
spárga akadt a kezébe. Átkutatta a
másik zsebeit is, de nem talált
semmit. A harmadikból előkerült
egy pénzérme. Ahogy kihúzta, az
anyag szétfoszlott. Egy amerikai
cent volt, 1877-es dátummal. Nora
gyorsan a zsebébe dugott mindent,
amit talált.
A következő fülkéhez ment, és
itt is szétválogatta és felmérte a
maradványokat, amilyen gyorsan
csak tudta. Hasonló volt a tartalma,
mint az előző fülkéé: három
koponya, három feldarabolt holttest
és a hozzájuk tartozó ruhadarabok.
Belekotort a nadrágok zsebébe: egy
hajcsat és két újabb pénzérme,
1880-as és 1872-es kibocsátású.
Megvizsgálta a csontokat:
ugyanolyan furcsa nyomok
látszottak a csigolyákon.
Alaposabban is szemügyre vette
őket. A keresztcsigolyák gondosan
fel voltak vágva, sebészi
pontossággal. Az egyiket a zsebébe
csúsztatta.
Beljebb ment az alagútban,
sorra megvizsgált minden falifülkét,
és a megfigyeléseit feljegyezte
Pendergast jegyzetfüzetébe. Minden
egyes fülkében három holttest volt
elhelyezve. Mindegyiket ugyanúgy
feldarabolták, a nyakánál, a váll- és
a csípőízületnél. Néhány koponyán
talált olyan nyomokat, mint azon,
amelyet Pendergast mutatott neki.
Minden csontvázon súlyos
sérülésnyomok látszottak a
gerincoszlop alsó részénél. A
koponyák futó morfológiai
vizsgálata arra utalt, hogy minden
áldozat nagyjából ugyanabból a
korcsoportból került ki, tizenhárom
és húsz év közöttiek lehettek,
vegyesen fiúk és lányok, bár fiú
több volt. Eltűnődött, vajon az
orvosszakértő mit állapított meg.
De ezt még később lesz ideje
kideríteni.
Tizenkét fülke, mindegyikben
három holttest. Milyen rendes és
precíz… Az utolsó előtti fülkénél
megtorpant, aztán hátrább lépett az
alagút közepére, és igyekezett nem
azon törni a fejét, mit is jelent
mindez. Kényszerítette az agyát,
hogy szigorúan csak a tényekre
koncentráljon. Minden régészeti
lelőhelyen fontos, hogy az ember,
pár pillanatig nyugodtan megálljon,
lecsendesítse kutató elméjét, és
egyszerűen csak próbálja magába
szívni a hely hangulatát.
Körbenézett, és igyekezett nem
gondolni arra, hogy sürgeti az idő,
és kizárni minden előfeltevését.
Egy pincealagút, amely az 1890-es
évek előtt épülhetett, gondosan
befalazott fülkék, harminchat fiatal
fiú és lány csontváza és ruhái.
Vajon mi célból épülhetett ez az
alagút? Pendergastra pillantott, aki
még mindig a túlsó végében
vizsgálgatta a téglafalat, és egy
késsel épp kikapargatott egy kis
habarcsot.
Nora visszafordult a fülkéhez,
gondosan megjegyezte a csontok és
a ruhadarabok elhelyezkedését. Két
nadrág, a zsebükben semmi. Egy
piszkos, rongyos, szánalmas női
ruha. Ezt alaposabban is
megvizsgálta. Egy vékony, apró
termetű lányé lehetett. Felemelte a
mellette heverő, megbarnult
koponyát. Fiatal lány lehetett, talán
tizenhat-tizenhét éves. Hirtelen
iszonyat öntötte el, amikor meglátta,
hogy a koponya alatt ott pihent a
hosszú szőke hajkorona is,
rózsaszín szalaggal átkötve. Nora
megvizsgálta a koponyát:
ugyanolyan rossz fogak. Tizenhat,
és máris elkorhadtak a fogai. A
szalag selyemből volt, sokkal
finomabb anyagból, mint a ruha.
Valószínűleg nagy kincs lehetett
ennek a lánynak. Egy pillanatra
meghatotta ez a kis emberi
momentum.
Amikor a ruha zsebébe nyúlt,
valami megzörrent az ujjai között.
Egy papírdarabka. Végigtapogatta a
ruhát, és rájött, hogy a papír nem a
zsebében van, hanem bevarrták a
ruha bélésébe. Elkezdte kihúzni a
ruhát a fülkéből.
– Valami érdekeset talált, dr.
Kelly?
Nora összerezzent, amikor
megszólalt a háta mögött az
orvosszakértő. Van Bronck hangja
megváltozott, arrogáns lett. Ott állt,
Nora fölé tornyosulva.
Nora körbenézett. Annyira
belemerült a vizsgálódásba, hogy
nem hallotta meg, hogy az
orvosszakértő visszajött.
Pendergast az alagút bejáratánál
komoly megbeszélést folytatott egy
egyenruhással, aki odakintről lesett
be a lyukon.
– Ha ezt érdekesnek nevezi…
− mondta Nora.
– Azt tudom, hogy nem a
halottkém irodájából küldték, tehát
akkor az FBI szakértője.
Nora elvörösödött. − Nem
orvos vagyok, hanem régész.
Dr. Van Bronck felvonta a
szemöldökét, és szarkasztikus
mosoly terült el az arcán. Tökéletes
formájú cseresznyeszája volt,
mintha egy reneszánsz festő festette
volna. − Á, szóval nem
orvosszakértő! Azt hiszem, akkor
félreértettem, amit a kollégája
mondott. Régészet, milyen érdekes!
Norának nemhogy egy órája
nem jutott a vizsgálódásra, hanem
félóra sem. Visszadugta a ruhát a
fülkébe, és jól begyömöszölte
leghátra, egy poros zugba. − És
maga talált valami érdekeset,
doktor úr? - kérdezte olyan
könnyedén, ahogyan csak tudta.
– Majd elküldöm a
jelentésemet − felelte Van Bronck.
− Persze nem hiszem, hogy meg
fogja érteni, az a sok
szakkifejezés… − Elmosolyodott,
de a mosolya egyáltalán nem volt
barátságos.
– Még nem végeztem − mondta
Nora. − Ha majd kész leszek,
örömmel folytatom önnel a
csevegést. − Azzal elindult az
utolsó fűikéhez.
– Majd folyathatja, ha
elszállítottuk az emberi
maradványokat.
– Nem szállítanak el semmit,
amíg nem állt módomban
megvizsgálni őket.
– Ezt nekik mondja. - bökött
Van Bronck a válla fölött a
rendőrök felé. − Nem tudom,
honnan veszi, hogy ez egy régészeti
lelőhely. Szerencsére már mindent
tisztáztunk.
Nora látta, hogy egy csapat
rendőr bújik be az alagútba, a
kezükben bizonyítéktároló
dobozokkal. A szűk alagutat rögtön
betöltötték a káromkodások,
nyögések, hangos beszélgetés.
Pendergast közben eltűnt valahova.
Utolsónak Ed Shenk és Custer
kapitány bújt be. Custer meglátta
Norát, és odament hozzá, óvatosan
lépkedve a téglák között. Két
hadnagy követte.
– Dr. Kelly, utasítást kaptunk a
főkapitányságról − mondta
kapkodó, vékony hangon. −
Megmondhatja a főnökének, hogy
sajnálatosan félreértette a helyzetet.
Ez egy különleges bűnügyi helyszín,
de semmiféle jelentőséggel nem bír
a mai bűnüldöző szervek és
különösen az FBI számára. A
gyilkosságok több mint száz évvel
ezelőtt történhettek.
És sürgősen fel kell építeni a
toronyházat − tette hozzá
gondolatban Nora, Shenkre
pillantva.
– Nem tudom, ki bízta meg, de
vegye úgy, hogy a megbízatása le
van fújva. Az emberi
maradványokat elszállítjuk a
halottkém laborjába, a többit
zacskókba gyűjtjük és
felcédulázzuk.
A rendőrök lerakták a
dobozokat a nyirkos padlóra, az
alagútban csak úgy visszhangoztak
a tompa puffanások. Az
orvosszakértő gumikesztyűs kézzel
elkezdte kiszedni a csontokat a
fülkékből, és a dobozokba
rakosgatta őket, a ruhákat és egyéb
tárgyakat félretolta. A hangok
kavarogtak a porfelhőben,
zseblámpák fénye hasított a
félhomályba. Az egész lelőhelyet
tönkretették, Nora szeme láttára, és
ő nem tehetett semmit.
– Megengedi, hogy az
embereim kikísérjék, hölgyem? -
kérdezte Custer kapitány eltúlzott
udvariassággal.
– Köszönöm, kitalálok −
felelte Nora.
A napfény egy pillanatra
elvakította. Köhögött, aztán mélyen
beszívta a friss levegőt.
Körbenézett: a Rolls Royce
ugyanott parkolt a járdaszélen,
Pendergast a kocsinak támaszkodva
állt és várt.
Nora kivonult a kapun.
Pendergast elfordította a fejét a
naptól, a szemét félig lehunyta. A
ragyogó délutáni napfényben a bőre
olyan fehér és áttetsző volt, mint az
alabástrom.
– A kapitánynak igaza volt,
ugye? - kérdezte Nora. − Magának
itt nincs hatásköre.
Pendergast lassan Nora felé
fordult, az arcán némi
aggodalommal. Elővett a zsebéből
egy selyemzsebkendőt, és
megtörölte a homlokát. Az arca
közben ismét kifürkészhetetlen lett.
− Néha nincs rá idő, hogy az ember
a hivatalos úton intézze el a
dolgokat. Ha vártam volna
holnapig, minden eltűnt volna.
Látja, milyen gyorsan dolgoznak a
Moegen-Fairhavennél. Ha ezt a
helyet tényleg régészeti lelőhelynek
nyilvánítanák, az hetekre leállítaná
az építkezést, amit persze nem
engedhetnek meg.
– De ez tényleg egy régészeti
lelőhely!
Pendergast bólintott. − Persze,
de a csatát már elvesztettük, dr.
Kelly, ahogy ez várható is volt.
Mintegy végszóra, egy
hatalmas sárga markológép köhögő,
berregő motorral beindult, és
munkások bukkantak elő. A
rendőrök közben elkezdték
kihordani a kék dobozokat, és
bepakolták őket egy mentőautóba.
Az exkavátor meglódult, és
megindult a lyuk felé, a
markolókanál felemelkedett, földet
potyogtatva a vasfogakról.
– Mit talált? - kérdezte
Norától Pendergast.
Nora hallgatott. Megemlítse
neki a ruhába varrt papírdarabkát?
Lehet, hogy nincs semmi
jelentősége, és különben is, már
úgyis odavan.
Letépte a sietősen telefirkált
lapokat és visszaadta a
jegyzettömböt Pendergastnak. − Ma
estére leírom magának az általános
megfigyeléseimet − mondta. − Az
áldozatok keresztcsigolyáját mintha
szándékosan felvágták volna. Egyet
elhoztam, itt van a zsebemben.
Pendergast bólintott. − Én
pedig a porban találtam egy csomó
üvegcserepet, elhoztam néhányat
elemzés céljára.
– A csontvázakon kívül
találtam még néhány pénzérmét a
fülkékben, 1872-es, 1877-es és
1880-as dátummal, és még egy-két
apróbb tárgyat a zsebekben.
– A bérházakat, amelyek itt
álltak, 1897-ben építették −
mormolta Pendergast szinte csak
magának, komor hangon. − Ez a
terminus ante quem. A
gyilkosságok 1897 előtt
történhettek, és valószínűleg az
érméken szereplő időpontok
tájékán, vagyis az 1870-es években.
Egy fekete limuzin siklott
mögéjük, füstszínű ablakain
megcsillant a napfény. Egy magas
férfi szállt ki belőle, elegáns,
sötétszürke öltönyben, majd többen
követték. A férfi körbenézett a
telken, és a tekintete hamar
megállapodott Pendergaston.
Hosszúkás, keskeny arca volt, távol
ülő szemei, fekete haja, és az
arccsontjai olyan kiállóak és
szögletesek, mintha
szobrászvésővel faragták volna.
– Íme, maga Mr. Fairhaven.
Nyilván gondoskodni akar róla,
hogy ne legyen több nemkívánatos
késlekedés − mondta Pendergast. −
Azt hiszem, ideje távoznunk.
Kinyitotta a kocsi ajtaját
Norának, aztán ő maga is beült. −
Mindent köszönök, dr. Kelly −
mondta, és intett a sofőrnek, hogy
indulhatnak. − Holnap újból
találkozunk, remélem, már
hivatalosabb minőségben.
Ahogy kikanyarodtak a Lower
East Side-i forgalomba, Nora az
FBI-ügynökre nézett. − Egyáltalán
honnan értesült erről a leletről?
Csak tegnap került napvilágra.
 – Megvannak az
összeköttetéseim. Az én
szakmámban ez nagyon fontos.
– Azt elhiszem. Ha már
összeköttetésekről beszélünk, miért
nem próbálta meg újból felhívni a
rendőrfőnököt, ha olyan jó barátja?
Ő biztosan támogatta volna.
A Rolls Royce lágyan
duruzsoló motorral, simán
rákanyarodott az East River Drive-
ra. − A rendőrfőnököt? - pillantott
Norára Pendergast. − Nincs
szerencsém ismerni.
– Akkor kit hívott fel?
– A saját lakásomat − felelte
Pendergast, és alig észrevehetően
elmosolyodott.
 5. fejezet

William Smithback
magabiztosan megállt a Café des
Artistes ajtajában. Vadonatúj
sötétkék olasz selyemöltönye
kellemesen susogott, miközben
körbenézett a félhomályosan
megvilágított teremben. Igyekezett
odafigyelni, hogy ne tartsa magát
olyan görbén, ahogy általában
szokta. Méltóságteljesen,
arisztokratikus tartással kihúzta
magát, mint aki nyársat nyelt. Az
Armani öltöny egy kisebb vagyonba
került, de ahogy ott állt az ajtóban,
tudta, hogy minden pennyt megért.
Kifinomultnak és urbánusnak érezte
magát, kicsit olyannak, mint Tom
Wolfe − habár persze a fehér
kalapot és a többi kelléket nem
merte magára ölteni. A zsebéből
kikandikáló virágmintás selyem
díszzsebkendő finom kis részlet
volt, bár kissé talán feltűnő. De hát
mégiscsak híres író − vagy
legalábbis majdnem híres. Ha a
legutóbbi könyve csak egy-két
hellyel feljebb tornázza magát,
akkor felkerült volna a
bestsellerlistára. Könnyednek szánt
eleganciával megfordult, és a
szemöldökével intett a főpincérnek,
aki azonnal mosolyogva odasietett
hozzá.
Smithback minden New York-
i étterem közül ezt szerette a
legjobban. Határozottan nem volt
felkapott hely, sőt inkább
régimódinak számított, és kitűnő
volt a konyhája. Nem az a divatos,
előkelő társaság járt ide, mint
mondjuk a Le Cirque 2000-be,
ráadásul a Howard Chandler
Christie által festett falikép épp
kellően patinás hangulatot
kölcsönzött a helynek.
– Mr. Smithback, örülök, hogy
látom! A hölgy már várja.
Smithback komolyan bólintott.
Bármennyire nem szívesen vallotta
is be, sokat jelentett neki, hogy
felismeri egy első osztályú étterem
főpincére. Belekerült pár
látogatásba, amíg ezt elérte, és
néhány jó helyen elejtett
húszdolláros borravalóba. De
leginkább az hatott, hogy könnyed
célzásokat ejtett el arról, milyen
pozíciót tölt be a New York
Timesnál.
Nora egy sarokasztalnál várta.
Szokás szerint már a puszta
látványától kis elektromos
bizsergés áradt végig Smithbacken.
Bár Nora több mint egy éve volt
New Yorkban, még mindig
megőrizte azt a friss, üde légkört,
ami úgy tetszett neki rajta, s mintha
soha nem kopott volna le róla a
Santa Fében szerzett barnaság.
Furcsa, milyen jól megvannak,
pedig a lehető legrosszabb
körülmények között találkoztak, egy
utahi régészeti expedíción, amely
majdnem mindkettőjük életébe
került. Akkoriban Nora nem is
titkolta, hogy arrogánsnak és
idegesítőnek tartja Smithbacket. És
most, két évvel később együtt
vannak, és épp készülnek
összeköltözni. Smithback el sem
tudta képzelni, hogy akár egy napig
is távol legyen tőle.
Mosolyogva becsusszant a
bokszba Nora mellé, aki remekül
nézett ki, mint mindig: bronzvörös
haja a vállára omlott, sötétzöld
szeme csillogott a gyertyafényben,
az orra körül szeplők ültek, ami
határozottan csibészes külsőt
kölcsönzött neki. Smithback
tekintete végigsiklott Nora ruháján.
Hát, ez hagy maga után némi
kívánnivalót. Te jó ég, ez a ruha
határozottan koszos!
– Nem fogod elhinni, milyen
napom volt − Nora ezzel fogadta.
– Hm? − Smithback
megigazgatta a nyakkendőjét, és
egész kicsit elfordult, hogy a fény
előnyösebben essen a zakója
elegáns szabású vállára.
– Fogadok, Bill, hogy nem
fogod elhinni. De maradjon
szigorúan kettőnk között, amit
mesélek.
Smithback kis sértettséget
érzett. Nora nemcsak hogy nem
vette észre az új öltönyét, de ez a
célzás is igazán szükségtelen volt.
− Nora, minden, ami köztünk
elhangzik, bizalmas, és én soha…
Nora nem várta meg, hogy
befejezze a mondatot. − Először is,
az a szemét Brisbane tíz
százalékkal csökkentette a
költségeimet.
Smithback együtt érzőén
hümmögött. A múzeum mindig is
állandó pénzgondokkal küszködött.
– Aztán egy szörnyen furcsa
pasast találtam az irodámban.
 Smithback újabb hümmögés
kíséretében ügyes mozdulattal
odakönyökölt a vizespohara mellé.
A fehér abroszon talán jobban
feltűnik a sötétkék selyemöltöny.
– A könyveimet olvasgatta, és
úgy viselkedett, mint aki otthon van.
Kicsit úgy festett abban a fekete
öltönyben, mint egy temetkezési
vállalkozó, és nagyon fehér volt a
bőre. Nem albínó, csak nagyon
fehér.
Smithbackben kellemetlen
déja vu érzés kezdett motoszkálni,
de elhessegette.
– Közölte, hogy az FBI-tól
jött, aztán elrángatott a belvárosba,
egy építkezési területre, ahol
felfedeztek egy…
Smithbackre hirtelen ismét
rátört az előbbi érzés. − Azt
mondtad, az FBI-tól? − Na, nem,
gondolta, az nem lehet, hogy ő
legyen az.
– Igen, az FBI egy különleges
ügynöke, úgy hívják, hogy…
– Pendergast − fejezte be
Smithback Nora helyett.
Most Norán volt a sor, hogy
meglepődjön. − Ismered?
– Hogy ismerem-e? Szerepelt
a könyvemben, amit a múzeumban
pár évvel ezelőtt történt
gyilkosságokról írtam. Amiről
mellesleg azt állítottad, hogy
olvastad.
 – Ja, igen, persze!
Smithback bólintott. Nem volt
ideje megsértődni, mert túlságosan
felkeltette az érdeklődését ez a
dolog. Nem valószínű, hogy
Pendergast a társasági élet kedvéért
jött volna Manhattanbe. Ez az
ember csak akkor bukkan fel, ha baj
van. Vagy az is lehet, hogy ő vonzza
magához a bajokat. Akárhogy is,
Smithback mindenesetre nagyon
remélte, hogy nem lesz akkora a
baj, mint legutóbb.
A pincér megjelent az
asztaluknál, és felvette a rendelést.
Smithback, aki eddig egy száraz
sherryt akart kérni, most mégis
inkább a martini mellett döntött.
Pendergast, te jóságos ég…
Bármennyire csodálta is az FBI-
ügynököt, nem bánta annak idején,
amikor a fekete öltönyében
visszaindult New Orleansba.
– Mesélj róla valamit −
mondta Nora, hátradőlve a széken.
– Hát… − Smithback
elhallgatott, nem találta a szavakat,
ami ritkán fordult elő vele. −
Nagyon szokatlanok a módszerei.
Elbűvölő modorú, igazi déli
arisztokrata, rengeteg pénze van,
amit a családjától örökölt,
gyógyszergyártással foglalkoztak,
vagy valami ilyesmivel. Nem
igazán tudom, milyen viszony fűzi
az FBI-hoz. Úgy tűnik, szabad kezet
adnak neki, hagyják, hogy bármibe
beleüsse az orrát, ami érdekli.
Mindig egyedül dolgozik, és
nagyon, de nagyon érti a dolgát.
Rengeteg fontos embert ismer. Ami
a személyét illeti, nem tudok róla
semmit. Egy rejtély ez az ember.
Soha nem lehet tudni, mit gondol
valójában. Te jó ég, most jut
eszembe, hogy még a keresztnevét
sem tudom.
– Azért nem lehet akkora
hatalma. Ma elég könnyen
félreállították az útból.
Smithback felvonta a
szemöldökét. − Miért, mi történt?
Mit akart tőled?
Nora elmesélte a sietős
látogatást az építkezési területen.
Épp végzett az elbeszéléssel,
amikor megérkezett a
kucsmagombával és
szarvasgombával készült
húsgombóc.
– Moegen-Fairhaven… −
mondta Smithback, miközben a
villájára szúrt egy falatot Mennyei
illat szállt fel, mintha az erdő
nyirkos mélyéből jönne. − Nem ők
voltak azok, akik bajba kerültek,
mert engedély nélkül lebontottak
valami bérházat, pedig még laktak
ott?
– Azt a nyomortanyát az East
First Streeten? Igen, azt hiszem, ők
voltak.
 – Elég ronda társaság.
– Fairhaven épp akkor érkezett
a limuzinjával, amikor mi eljöttünk.
– Igen? És azt mondtad, Rolls
Royce-szal mentetek? −
Smithbacknek nevetni lett volna
kedve. Annak idején, amikor a
múzeumi gyilkosságok ügyében
nyomozott, Pendergast még egy
Buickkal járt.
A feltűnő Rolls Royce nyilván
jelent valamit. Pendergast soha
semmit nem csinál ok nélkül. −
Szóval elegánsan utaztatok. De
nekem ez az ügy egyáltalán nem
olyannak tűnik, mint ami
Pendergastot érdekelni szokta.
– Miért nem?
 – Tényleg hihetetlen lelet, de
több mint száz éves. Miért
érdekelné az FBI-t vagy a
rendőrséget egy ilyen ősrégi
bűneset?
– Ez nem egy átlagos
bűncselekmény. Harminchat fiatalt
meggyilkoltak, feldaraboltak,
befalaztak egy pincébe. Ez az
Egyesült Államok történetének
egyik legnagyobb
sorozatgyilkossága.
A pincér visszatért, és
Smithback elé rakott egy tányért
steak au poivre, véresen. − Ugyan
már, Nora! - legyintett Smithback,
és felkapta a kést meg a villát. − A
gyilkos réges-rég halott. Ez
legfeljebb történelmi érdekesség.
Most, hogy így belegondolok,
remek sztori lesz belőle az
újságban, de továbbra sem értem,
miért érdekelné az FBI-t.
Nora szúrós pillantást vetett
rá. − Bill, megbeszéltük, hogy a
dolog köztünk marad.
– Ez egy ősrégi eset, Nora, és
szenzációs sztori lenne. Ugyan
kinek árthat, ha…
– Szigorúan kettőnk között
marad!
Smithback felsóhajtott. −
Akkor legalább hadd legyek én az
első, akinek nyilatkozol, ha eljön az
ideje.
Nora elmosolyodott. − Mindig
te vagy az első, Bill, ezt te is tudod.
Smithback nevetett, és levágott
egy falatot a steak puha sarkából. −
Szóval, mit találtál abban a
pincében?
– Nem sokat. Néhány
apróságot a ruhazsebekben, régi
érméket, egy fésűt, egy hajcsatot,
madzagot, gombokat. Ezek az
emberek nagyon szegények voltak.
Elhoztam egy csigolyát, egy
hajmintát és… − Nora kicsit
habozott. − Volt még valami.
– Halljuk.
– Az egyik lány ruhájának
bélésébe be volt varrva egy
papírdarab, talán egy levél. Folyton
az jár az eszemben, hogy mi lehet
az.
Smithback érdeklődve
közelebb hajolt − Mi állt rajta?
– Vissza kellett tennem a
ruhát, mielőtt alaposabban
megvizsgálhattam volna.
– Úgy érted, még mindig ott
van?
Nora bólintott.
– És mit fognak csinálni
azokkal a holmikkal?
– A halottkém elvitte a
csontokat, azt mondták, a többit
zacskókba teszik. Az az érzésem,
alig várják, hogy elsuvasszák
valami raktárba. Minél gyorsabban
megszabadulnak tőle, annál kisebb
az esélye, hogy esetleg régészeti
lelőhelynek nyilvánítják a területet.
Láttam már olyat, hogy az építtetők
feldúlják az egész telket csak azért,
hogy mire a régészek odaérnek, ne
találhassanak semmit.
– De hát ez illegális, nem? Fel
kell függeszteniük az építkezést, ha
valami fontosat találnak, nem?
– Ha már nincs meg a lelet,
hogyan tudnánk bebizonyítani, hogy
fontos volt? Naponta tucatnyi
lelőhelyet tesznek tönkre az építési
vállalkozók Amerika-szerte.
Smithback felháborodottan
motyogott valamit, miközben
tovább ette a sültet. Éhes volt, mint
egy farkas. Sehol nem csinálnak
ilyen steaket, mint itt, és embernek
való adagokat adnak. Itt nem divat a
nouvelle cuisine, amikor egy apró
falatot tesznek egy óriási tányér
közepére, néhány csepp szósszal,
amitől úgy fest az egész, mint egy
Jackson Pollock-festmény.
– Vajon miért varrt a lány egy
levelet a ruhája bélésébe? -
töprengett hangosan Nora.
Smithback felnézett, kortyolt
egyet a vörösborból, és újabb
falatot kapott be a steakből. − Talán
egy szerelmeslevél.
– Minél többet gondolkozom
rajta, annál inkább az az érzésem,
hogy fontos lehet. Talán valami
nyom arra vonatkozóan, hogy kik
lehettek az áldozatok. Soha nem
fogjuk megtudni, ha a ruhákat is
eltüntetik, és az alagutat betemetik.
− Nora komolyan nézett
Smithbackre, még hozzá sem nyúlt
az előételhez. − A fenébe is, Bill,
ez igenis egy fontos régészeti
lelőhely volt!
– Valószínűleg mostanra már
mindent feldúltak, ahogy mondtad.
– Már elég késő volt, amikor
eljöttünk, és a ruhát jó mélyre
eldugtam.
– Valószínűleg elvitték a többi
holmival együtt.
– Nem hiszem. Jól eldugtam
egy bemélyedésbe, a falifülke
leghátuljába. Nagyon siettek,
könnyen lehet, hogy nem vették
észre.
Smithback látta, hogy Nora
szeme megcsillan, és már tudta,
hogy ez mit jelent.
– Szó sem lehet róla, Nora −
mondta gyorsan. − Nyilván
biztonsági őrök őrzik a telket.
Valószínűleg úgy ki van világítva
reflektorokkal, mint egy színpad.
Ne is gondolj ilyesmire. − Még
csak az kéne, hogy Nora azt akarja,
vele menjen.
– Velem kell jönnöd − mondta
Nora. − Ma este. Szükségem van
arra a levélre.
– Nem is tudod, hogy tényleg
levél-e. Lehet, hogy egy mosodai
cédula.
 – Bill, egy mosodai cédula is
nyom lenne.
– Akár le is tartóztathatnak.
– Téged nem fognak.
– Hogy érted, hogy engem?
– Én majd elterelem az őr
figyelmét, amíg te bemászol a
kerítésen. Nem fognak észrevenni.
− Nora szeme egyre jobban
csillogott. − Felöltözhetnél
hajléktalannak, és úgy tehetnél,
mintha csak a szemétben
keresgélnél. Ha elkapnak,
legfeljebb elzavarnak onnan.
Smithback meg volt döbbenve.
− Hogy én? Hajléktalannak? Meg
még mit nem! Legyél te a
hajléktalan.
 – Nem lehet, Bill, az nem
válna be. Én egy kurvát fogok
eljátszani.
Smithback keze megakadt
félúton az utolsó falat steakkel.
Nora rámosolygott. − Épp
most csöpögtetted le
brandyszósszal a gyönyörű új olasz
öltönyödet − jegyezte meg.

6. fejezet

Nora kilesett a Henry Street

sarkán, és kicsit megborzongott.
Hűvös volt az éjszaka, és a fekete
miniszoknya meg az ezüst
sztreccstop nem melegített
túlságosan. A távolból, a Chatham
Square felől néha elhallatszott idáig
egy-egy autó motorzúgása. A
Manhattan híd gigászi tömege
baljósan sötétlett. Majdnem hajnali
háromra járt, a Lower East Side
utcái kihaltak voltak.
– Na, mit látsz? - kérdezte a
háta mögül Smithback.
– Elég jól ki van világítva az
építkezés, de csak egy őrt látok.
– És mit csinál?
– Egy széken ül, cigizik, és
valami könyvet olvas.
Smithback aggodalmasan
összevonta a szemöldökét. Ijesztően
könnyű volt átalakulnia csavargóvá.
Girhes alakján fekete ballonkabát
lógott, alatta kockás inget viselt,
piszkos, kopott farmert és egy régi
edzőcipőt. Bőven akadtak ócska
régi ruhák a szekrényében, amikből
választhatott. Egy kis szénport kent
az arcára, olivaolajat dörzsölt a
hajába, és egy szennyes ruhákkal
teletömött nejlonszatyorral
egészítette ki az álöltözetet.
– És hogy néz ki az az őr? -
kérdezte Norától.
– Nagydarab és undok.
– Most ne viccelj, jó? −
Smithback nem volt tréfás
kedvében. Ebben az öltözékben
nem inthettek le taxit, és
kénytelenek voltak metróval jönni
idáig. Senki nem szólította le ugyan
Norát, de sokan megbarnulták,
aztán Smithbackre is fura
pillantásokat vetettek. Mit keres
egy ilyen jó kis nő egy ilyen
csavargó társaságában? A hosszú
utazás a két átszállással eléggé
megviselte Smithback idegeit.
– A terved meglehetősen
gyengécske − jegyezte meg. −
Biztos vagy benne, hogy boldogulni
fogsz? - kérdezte idegesen.
– Mindkettőnknél van
mobiltelefon. Ha bármi történne,
torkom szakadtából sikoltozni
kezdek, te pedig hívod a
rendőrséget. Ne aggódj, az őrrel
nem lesz semmi gond.
 – Persze, mert el lesz foglalva
azzal, hogy a melledet bámulja −
mondta bosszúsan Smithback. − Ez
a top olyan, mintha semmi sem
lenne rajtad.
– Bízz bennem, tudok vigyázni
magamra. Ne felejtsd el, a ruha,
amit keresünk, jobb oldalon az
utolsó előtti fülkében van. Nyúlj be
egészen a hátsó falhoz, ott van egy
bemélyedés. Ha kijutottál, hívj a
mobilon. Na, gyerünk!
Nora kilépett az utcalámpa
fényébe, és elindult az építkezési
terület kapuja felé. Tűhegyes
cipősarka élesen kopogott a járdán,
a melle minden lépésnél
megrezzent. Ahogy közelebb ért a
kapuhoz, megállt, belekotort kis,
aranyszínű retiküljébe, és tüntetőleg
elhúzta a száját. Már érezte is, hogy
az őr tekintete rátapad. Nora
elejtette a rúzsát, és lehajolt, hogy
felvegye, gondoskodva róla, hogy
az őr kellő betekintést nyerjen a
dekoltázsába, aztán megigazította a
rúzst a száján. Megint keresgélt a
táskájában, elkáromkodta magát, és
körbenézett. A tekintete megakadt
az őrön. A férfi visszabámult, a
könyv az ölében hevert.
– A francba, a bárban hagytam
a cigimet − villantott rá egy
mosolyt Nora.
– Tessék, vegyél egyet az
enyémből − állt fel gyorsan az őr.
 Nora odasétált, és elvett egy
cigarettát a drótkerítésen át. Úgy
helyezkedett, hogy az őr hátat
fordítson az építkezésnek. Nagyon
remélte, hogy Smithback gyors lesz.
Az őr elővett egy öngyújtót is,
és megpróbálta átdugni a kerítésen,
de nem fért át. − Egy pillanat,
kinyitom a kaput − mondta.
Nora várt, kezében a
cigarettával.
A kapu kitárult, és az őr
felkattintotta az öngyújtót. Nora
közelebb lépett, a láng fölé hajolt,
beszívta a füstöt, és remélte, hogy
nem fog köhögőrohamot kapni tőle.
− Kösz.
– Szívesen − mondta az őr.
Fiatal volt, szökés hajú, se nem
kövér, se nem sovány. Elég
ostobának látszott, és nem volt túl
izmos. Lerítt róla, hogy zavarban
van Nora jelenlététől.
Nora csak állt, és megint
szippantott egyet a cigarettából.
– Biztosan fázol − jegyezte
meg az őr.
– Egy kicsit.
– Tessék, itt van ez. − Az őr
gáláns mozdulattal levette a
kabátját, és Nora vállára terítette.
– Köszönöm. − Az őrön
látszott, hogy alig hiszi el, milyen
szerencséje van. Nora tudta, hogy
jól fest. Elég jól karbantartották az
alakját a sivatagban és a
kanyonokban tett hátizsákos túrák.
A vastag sminknek köszönhetően
aránylag biztonságban érezte magát.
Ki van zárva, hogy az őr később
azonosítani tudja, mint a
Természettudományi Múzeum
régészét. Furcsán merésznek és
szexisnek érezte magát ebben az
öltözékben.
Kicsit távolabbról egyszer
csak meghallott valami kis zörgést.
Smithback nyilván most mászik át a
kerítésen. − Minden éjjel itt
dolgozol? - kérdezte gyorsan az
őrtől.
– Hetente öt nap − felelte az
őr. Az ádámcsutkája fel-le ugrált. −
Mióta az építkezés megkezdődött.
És te errefelé laksz?
Nora tétován biccentett a folyó
irányába. − Na és te?
– Queensben.
– Nős vagy?
Nora észrevette, hogy a férfi
gyorsan eldugja a bal kezét a
pisztolytáskája mögé. − Nem,
dehogy.
Nora bólintott, és megint
szippantott egyet. Kicsit szédült a
cigarettafüsttől. Hogy képesek az
emberek ezt elszívni? Nem bánta
volna, ha Smithback kicsit
igyekszik.
Elmosolyodott, eldobta a
cigarettát, és eltaposta.
Az őr azonnal előkapta a
dobozt. − Még egyet?
– Nem, próbálok leszokni.
Látta, hogy az őr az ezüst
topon legelteti a szemét. − Egy
bárban dolgozol? - kérdezte, aztán
elvörösödött. Ostoba kérdés volt.
Nora megint valami zajt hallott,
néhány lepottyanó tégla koppanását.
– Valahogy úgy − mondta, és
szorosabbra húzta maga körül a
kabátot.
A férfi bólintott. Kicsit
felbátorodott közben. − Szerintem
nagyon csinos vagy − mondta
gyorsan.
– Köszönöm − felelte Nora.
Te jó ég, Smithback feladatát fél
perc alatt el lehetne végezni, mi a
fenét csinál ennyi ideig?
– Később… ráérsz esetleg?
Nora határozottan végigmérte
a férfit. − Találkozni akarsz velem?
– Igen, persze.
Újabb zaj: a kerítés zörgése.
Smithback valószínűleg épp
kimászik. Az őr arrafelé fordult.
– És milyen találkozó lenne? -
kérdezte Nora.
Az őr visszafordult felé, és
már leplezetlenül buja tekintettel
méregette Norát.
Ismét zörgés hallatszott. Az őr
megint megfordult, és most
észrevette Smithbacket. Elég nehéz
lett volna nem észrevenni: épp
átmászott a kerítés tetején, és
próbálta lerángatni a beakadt
koszos ballonkabátot.
– Hé! - ordított rá az őr.
– Ne törődj vele − mondta
gyorsan Nora. − Csak valami
csavargó.
Smithback kapkodva próbált
kibújni a kabátból, de csak még
jobban belegabalyodott.
– Nem lenne szabad itt
mászkálnia − mondta az őr, aki
sajnálatos módon komolyan vette a
munkáját.
A pisztolyához kapott. − Hé,
maga! - kiáltotta most már
hangosabban. − Hé! − Tett egy
lépést Smithback felé, aki
kétségbeesetten küzdött az
esőkabáttal.
– Néha ingyen is csinálom −
mondta gyorsan Nora.
Az őr visszafordult felé, tágra
nyílt szemmel, azonnal
megfeledkezve a behatolóról. −
Tényleg?
– Persze, miért ne? Egy ilyen
jó pasival…
Az őr idiótán vigyorgott.
Norának csak most tűnt fel, hogy
elállnak a fülei. Micsoda undok
fráter, képes megcsalni a feleségét,
és még spórolós is.
– Most rögtön? - kérdezte.
– Túl hideg van. Inkább majd
holnap. − Nora hallotta, hogy
valami ruhadarab elhasad, amit egy
puffanás és egy elmotyogott
káromkodás követett.
– Holnap? − Az őr
csüggedtnek látszott. − Miért nem
most? Mondjuk, nálad.
Nora levette a válláról az őr
kabátját, és visszaadta. − A
lakásomon soha nem szoktam.
A férfi lépett egyet felé. − Van
egy hotel a sarkon. − Odanyúlt, és
megpróbálta megfogni Nora karját
és átölelni a derekát.
Nora könnyedén hátrább
lépett, és elmosolyodott. Ekkor épp
megcsörrent a mobilja. Nagy
megkönnyebbüléssel gyorsan
előkapta a telefont.
– A feladat elvégezve −
szólalt meg Smithback hangja. −
Otthagyhatod azt a barmot.
– Hogyne, Mr. McNally,
nagyon szívesen − mondta lelkesen
Nora a telefonba. − Ez jól hangzik.
Akkor ott találkozunk. − Csókot
cuppantott a telefonba, és
összecsukta.
Az őrhöz fordult. − Bocs, de
dolgom van. − Még egy lépést
hátrált.
– Várj, azt mondtad, hogy… −
próbálkozott az őr kétségbeesett
hangon.
Nora hátrált még néhány
lépést, aztán becsapta a kaput, az őr
képébe. − Holnap, megígérem.
– Ne menj el, várj!
 Nora sarkon fordult, és gyors
léptekkel elindult az utcán.
– Hé, várj, gyere vissza! -
visszhangzott a házfalak között a
kétségbeesett hang.
Nora gyorsan befordult a
sarkon. Smithback már ott várta, és
gyorsan átölelte. − Nem követ az a
marha?
– Csak menjünk gyorsan
tovább.
Futni kezdtek, Nora
bukdácsolt a magas sarkú cipőben.
A következő sarkon befordultak,
átmentek túloldalra, ott zihálva
megálltak, és hegyezték a fülüket.
Az őr nem követte őket.
– Jézusom… − Smithback az
egyik ház falának támaszkodott
– Azt hiszem, eltört a karom,
amikor leestem arról a nyavalyás
kerítésről. − Felemelte a karját. Az
esőkabátja és az inge el volt
szakadva, és látszott, hogy vérzik a
könyöke.
Nora megvizsgálta. − Kutya
bajod. Megvan a ruha?
Smithback megpaskolgatta a
koszos szatyrot.
– Remek!
Smithback körbenézett. − Itt
soha nem fogunk taxit találni −
mondta, és bosszúsan felnyögött.
– Úgysem állna meg nekünk
egy taxis sem. Add ide a kabátodat,
megfagyok.
 Smithback Norára terítette a
kabátját, aztán megállt, és
elvigyorodott. − Nagyon szexisen
nézel ki.
– Most hagyjuk ezt, jó? − Nora
elindult a metró állomás felé.
Smithback utánaeredt. A
metrólejáratnál megállt, és
vigyorogva Nora után szólt: − Mit
szólnál egy randevúhoz? Hé, ne
menj el, gyere vissza! - utánozta az
őr hangját.
Nora ránézett. Smithback haja
égnek állt, az arca még piszkosabb
lett, a ruháiból penész- és porszag
áradt. Ennél nevetségesebben már
nem is festhetett volna.
Nora akarata ellenére
elmosolyodott. − Sokba fogok
kerülni neked.
Smithback elvigyorodott. −
Mindent megkapsz, gyémántok,
gyöngyök, zöldhasú bankók, tánc a
holdfényben, amit csak akarsz,
baby.
Nora megfogta a kezét. − Ez
az, ilyen pasi kell nekem!

7. fejezet

Nora magára zárta az irodáját,

egy székre tette a magával hozott
csomagot, aztán elrakta az
íróasztaláról a papírokat és a
tornyosuló folyóirathalmokat. Épp
elmúlt reggel nyolc óra, a múzeum
még aludt. Vetett egy pillantást az
ajtón lévő kisablakra, aztán egy kis
bűntudattal, amit nem is igazán
értett, odalépett, és lehúzta rajta a
reluxát. Ezután gondosan letakarta
az íróasztalt fehér savmentes
papírral, a négy sarkánál
odaragasztotta, majd még egy
papírlapot fektetett rá. Az asztal
szélére szép sorban kirakosgatott
egy csomó zacskót, dugasszal
ellátott kémcsöveket és csipeszeket.
Egy bezárt fiókból elővette a
tárgyakat, amelyeket az alagútból
hozott e: az érméket, a fésűt, a
hajmintát, a madzagot és a
csigolyát. Végül elővette a ruhát is,
és kiterítette az asztalon. Nagyon
óvatosan, szinte gyengéden bánt
vele, mintha jóvá akarná tenni a sok
viszontagságot, aminek az elmúlt
huszonnégy órában ki volt téve.
Smithback szörnyen bosszús
lett előző éjjel, amikor Nora nem
volt hajlandó rögtön felvágni a ruha
bélését, hogy megnézzék, mi van az
elrejtett papírdarabra írva, − ha
egyáltalán van rajta valami. Most is
látta maga előtt Billt a
csavargóöltözékben. Úgy forrt
benne a jogos felháborodás, ahogy
csak egy újságíróban tud, aki
mindenre kíváncsi. De Norát nem
hatotta meg. Miután a lelőhelyet
tönkretették, el volt szánva rá, hogy
legalább a ruhából megpróbál
kicsikarni minden lehetséges
információt, méghozzá a megfelelő
módon.
Kicsit hátrább lépett az
asztaltól. Az iroda, ragyogó
világosságában végre alaposan
szemügyre tudta venni a ruhát.
Durva, zöld gyapjúszövetből
készült, hosszú volt, meglehetősen
egyszerű. Tizenkilencedik
századinak látszott, magasan szabott
gallérja volt, a szűk ruhaderékból
indult ki a dúsan redőzött szoknya.
A ruha eredetileg fehér, de immár
megsárgult pamutanyaggal volt
kibélelve.
 Nora a szoknya ráncai közé
csúsztatta a kezét, és közvetlenül a
derékvonal alatt megérezte a papír
zörgését. Ezzel még várjunk −
mondta magának, és leült az
íróasztalhoz. Csak szép sorjában.
A ruha szörnyen piszkos volt.
Kémiai elemzés nélkül nem lehetett
megállapítani, mik lehetnek a foltok
− néhány úgy nézett ki, mintha vér
és egyéb testnedvek okozták volna,
mások lehettek zsírfoltok, szénpor,
talán viasz. A szoknya alja
szakadozott volt és kirojtosodott,
feljebb is egy-két helyen ki volt
hasadva, de a nagyobb
szakadásokat gondosan megvarrták.
Nora szemügyre vette a foltokat a
nagyítójával. A javításokat többféle
színű cérnával végezték, egyiket
sem zölddel. Egy ilyen szegény lány
nyilván azt használta fel, amihez
hozzájutott.
Annak nem volt semmi jele,
hogy rágcsálók vagy rovarok kárt
tettek volna a ruhában, amely
gondosan be volt falazva a fülkébe.
Nora lencsét cserélt a nagyítóban,
és még alaposabban megvizsgálta a
ruhát. Jó sok piszkot látott, rengeteg
fekete szemcsét, amelyek
szénpornak látszottak. Néhányat
csipesszel kivett közülük, és egy
átlátszó kis borítékba helyezte.
Kiszedegetett még néhány apró
földdarabkát és pár hajszálat,
ezeket is zacskókba tette. Voltak
még másféle, parányi szemcsék is.
Odavitt az asztalhoz egy
mikroszkópot, és beállította a
fókuszát.
Tucatnyi apró ruhatetű jelent
meg a durván szövött anyag szálai
között, néhány kisebbfajta atka és
jól fejlett bolha társaságában. Nora
először önkéntelenül elkapta a fejét
a mikroszkóptól, aztán
elmosolyodott saját magán, és még
jobban szemügyre vette a látványt.
Egész biológiai példánytár volt a
mikroszkóp alatt, és egy csomó
egyéb anyagmaradékot is látott,
amikkel egy kémikus szakértő
hetekig elszórakozhatna. Nora
elgondolkozott, vajon hasznos
lenne-e egy ilyen elemzés,
megfontolta a költségeit, aztán
egyelőre elvetette az ötletet. Fogta
a csipeszt, hogy újabb mintákat
vegyen.
Hirtelen furcsa, bizsergő érzés
fogta el a tarkóján. Mintha már nem
lenne olyan tökéletes a csend az
irodájában. Megpördült a
forgószékkel, és ijedten levegő után
kapkodott. Pendergast állt ott, a
háta mögött összekulcsolt kezekkel.
– Jézusom! - kiáltott fel Nora,
és felpattant a székről. − Halálra
rémisztett!
Pendergast kissé meghajolt. −
Elnézését kérem.
 – Azt hittem, bezártam az ajtót.
– Igen, bezárta.
– Maga talán bűvész,
Pendergast ügynök? Vagy ilyen
ügyes betörő?
– Egy kicsit mindkettő. Ezek a
régi múzeumi zárak olyan
kezdetlegesek, hogy nem kell
hozzájuk nagy művészet. Engem
elég jól ismernek itt a múzeumban,
ezért kénytelen vagyok nagyon
diszkréten jönni-menni.
– Nem gondolja, hogy
legközelebb illene előre
telefonálni?
Pendergast a ruhára nézett. −
Ezt nem hozta el tegnap délután.
– Nem.
 Pendergast bólintott. − Nagyon
ügyes, dr. Kelly.
– Tegnap éjjel visszamentem,
és…
– Kérem, inkább nem
szeretnék tudni a részletekről.
Mindenesetre gratulálok.
Nora látta rajta, hogy nagyon
örül. Pendergast intett neki. −
Kérem, folytassa.
Nora visszatért a munkájához.
Pendergast egy idő után megszólalt:
− Több ruhadarab is volt a
fülkékben, miért éppen ezt hozta el?
Nora szó nélkül, óvatosan
kifordította a ruha szoknyarészét.
Egy durván összefércelt szakadás
bukkant elő a bélésen. Pendergast
azonnal közelebb lépett.
– Ide be van varrva egy darab
papír. Közvetlenül azelőtt vettem
észre, hogy távoznunk kellett a
helyszínről.
– Kölcsönkérhetem a
nagyítóját?
Nora leakasztotta a nyakából,
és átadta. Pendergast a ruha fölé
hajolt, és megvizsgálta, olyan profi
alapossággal, ami meglepte Norát,
és nagyon tetszett neki. Az ügynök
végül felegyenesedett. − Nagyon
kapkodva varrták meg − mondta. −
Nyilván észrevette, hogy a többi
varrást és javítást nagyon
gondosan, szinte szeretettel
végezték. Ez a legjobb ruhája
lehetett ennek a lánynak. De itt ez a
varrás a ruha szövetéből kihúzott
szállal készült, és nagyon nagy
lyukakkal, szerintem egy
faszálkával csinálhatta. Nagyon
siethetett, és nem tudott tűt szerezni.
Nora a szakadás fölé állította
a mikroszkópot, és készített néhány
felvételt különböző nagyításokban.
Nagyon hatékonyan dolgozott,
közben érezte magán Pendergast
figyelő tekintetét.
Aztán félretette a
mikroszkópot, és fogta a csipeszt. −
Fejtsük fel.
Nagy óvatossággal kihúzta a
szövetszál egyik végét, és elkezdte
felfejteni a varrást. Pár percnyi
aprólékos munkával ki is bontotta.
A szálat egy kémcsőbe zárta, és
benyúlt a ruha bélése alá.
Egy könyvből kitépett üres lap
volt, kétszer összehajtva.
Nora a gumihegyű csipesz
segítségével széthajtogatta.
Ákombákom betűkkel pár szó állt
rajta, az írás helyenként elkenődött
és megfakult, de azért jól olvasható
volt:

Mary Greene, 19 éves, Watter

Street 16.

Nora a mikroszkóp alá

helyezte a papírt, és kis nagyítással
megnézte. Egy pillanat múlva
hátrább lépett, Pendergast pedig
érdeklődve átvette a helyét.
Perceken át bámult, végül odébb
lépett.
– Talán ugyanazzal a szálkával
írták − mondta.
Nora bólintott. A betűket kis
karcolásokkal formálták, nem
folyamatos vonallal.
– Megengedi, hogy elvégezzek
egy kis vizsgálatot? - kérdezte
Pendergast.
– Milyen vizsgálatot?
Pendergast előhúzott a
zsebéből egy lezárt kémcsövet. −
Oldószerrel eltávolítanék egy kis
mintát a tintából.
 – Mi ez az anyag?
– Egy szérum.
– Tessék, csinálja csak. −
Nora kissé furcsának találta, hogy
Pendergast kémiai anyagokat hord
magával a zsebében. Vajon mi
bújik még meg annak a fekete
öltönynek a feneketlen zsebeiben?
Pendergast kivette a dugót,
amely egy kis szivacsos
mintavevőben végződött. A
mikroszkópon át nézve, a papírhoz
kenegette, aztán visszadugta a
kémcsőbe, megrázogatta, és az
ablak felé tartva felemelte. Egy-két
másodperc múlva a folyadék kékre
változott. Pendergast Norához
fordult.
 – Mi az? - kérdezte Nora, bár
már leolvasta az eredményt a férfi
arcáról.
– Az üzenet vérrel íródott, dr.
Kelly. Nyilván a lány írta a saját
vérével.

8. fejezet

Néma csönd lett az irodában.

Nora úgy érezte, le kell ülnie. Egy
ideig mindketten hallgattak. Nora
hallotta az odalentről felszűrődő
utcazajt, egy távoli telefoncsöngést,
lépéseket kint a folyosón. Kezdte
felfogni a felfedezés teljes
jelentőségét, hogy mit is jelent az
alagútban talált harminchat
feldarabolt holttest, és a kísérteties
üzenet egy évszázaddal ezelőttről.
– Mit gondol erről? - kérdezte
Pendergastot.
– Csak egy magyarázat
lehetséges. A lány nyilván tudta,
hogy nem fog élve kikerülni abból a
pincéből. Nem akart ismeretlenül
meghalni, ezért írta le a nevét, a
korát és a lakcímét, aztán elrejtette.
A saját sírfelirata, az egyetlen, ami
jutott neki.
Nora megborzongott. − Ez
szörnyű…
Pendergast lassan a
könyvespolchoz lépett. Nora
követte a tekintetével.
– Egy sorozatgyilkossággal
állunk szemben? – kérdezte.
Pendergast nem felelt.
Ugyanaz az aggodalmas kifejezés
jelent meg az arcán, mint amit Nora
a múltkor az építkezésen is látott
rajta. Csak állt a könyvespolc előtt,
és hallgatott.
– Kérdezhetek valamit?
Pendergast bólintott.
– Miért foglalkozik ezzel az
üggyel? A százharminc évvel
ezelőtt elkövetett
sorozatgyilkosságok nem igazán
tartoznak az FBI hatáskörébe.
Pendergast levett a polcról
egy kisméretű anaszázi
cseréptálkát, és megvizsgálta. −
Milyen szép fekete-fehér mintás
Kayenta edény − mondta, aztán
felnézett. − Hogy halad a kutatása
az anaszázi témában?
– Nem túl jól. A múzeum nem
akar pénzt adni a C-14-es
radiokarbon-vizsgálatokra. De mi
köze van ennek a…
– Remek.
– Tessék?
– Dr. Kelly, ismeri a
„ritkaságok tára” kifejezést?
Norát kissé meglepte,
Pendergast hogy csapong egyik
témáról a másikra. − Ez valamiféle
természettudományos gyűjtemény
volt régen.
 – Pontosan. Ezek voltak a mai
múzeumok elődei. A
tizennyolcadik-tizenkilencedik
században a művelt úriemberek
közül sokan gyűjtöttek különös
tárgyakat az utazásaik során:
kövületeket, csontokat, zsugorított
koponyákat, kitömött madarakat és
hasonlókat. Eleinte csak üvegezett
szekrényekben mutogatták őket, a
barátaik szórakoztatására. Aztán
később, amikor kiderült, hogy az
emberek akár fizetni is hajlandóak,
hogy megnézhessék őket, néhányan
üzleti vállalkozásba is kezdtek. Egy
idő után már nemcsak egy
szekrényt, hanem több szobát is
megtöltöttek ezekkel az
érdekességekkel.
– Mi köze van ennek a
gyilkosságokhoz?
– 1848-ban egy fiatal New
York-i úriember, Alexander
Marysas vadász- és
gyűjtőexpedícióra indult, bejárta az
egész világot a Csendes-óceán déli
részétől a Tűzföldig.
Madagaszkáron halt meg, de
különleges gyűjteményét
hazaszállították a hajóján. Egy John
Canaday Shottum nevű vállalkozó
vásárolta meg, aki 1852-ben
kiállítást nyitott „J. C. Shottum
természeti csodák és ritkaságok
tára” címmel.
– És?
 – A ház, ahol Shottum a
gyűjteményt kiállította, valamikor
azon a telken állt, ahol a csontokat
találták.
– Ezt meg hogy derítette ki?
– Csak eltöltöttem fél órát egy
kedves barátom társaságában, aki a
New York-i közkönyvtárban
dolgozik. Az alagút tulajdonképpen
egy széntároló pince volt, amely az
épület eredeti kazánjához tartozott.
A ház egy háromemeletes
téglaépület volt, az 1850-es
években divatos neogótikus
stílusban épült. Az első emeleten
egy „Cikloráma” nevű látványosság
kapott helyet, a második emeleten
Shottum irodája, a harmadik
emeleti szobákat pedig kiadta. Úgy
tűnik, a kiállítás elég sikeres
lehetett, annak ellenére, hogy ez a
Five Points nevű környék, ahol a
ház állt, akkoriban Manhattan egyik
legrosszabb nyomornegyedének
számított. A ház aztán 1881-ben
leégett. Shottum életét vesztette a
tűzben. A rendőrségi jelentés
szerint gyújtogatásra gyanakodtak,
de nem találták meg az elkövetőt. A
telek üresen állt, míg 1897-ben
bérházakat nem építettek rá.
– És mi állt a telken Shottum
háza előtt?
– Egy kis sertéshizlalda.
– Szóval ezeket az embereket
akkoriban ölhették meg, amikor
Shottum háza állt ott.
– Pontosan.
– Gondolja, hogy Shottum
tette?
– Ezt egyelőre nem tudhatjuk.
Az üvegcserepek, amiket találtam,
többnyire összetört lombikok,
kémcsövek és lepárlóapparátus
darabkái. Megtaláltam rajtuk
többféle vegyianyag nyomát is, amit
még elemeznem kell. Sok mindent
ki kell még derítenünk J. C.
Shottumról és a kiállításáról. Lenne
olyan kedves most velem jönni?
Pendergast udvariasan
kinyitotta az iroda ajtaját, Nora
pedig gépiesen utánament.
Végigsiettek a folyosón, beszálltak
a liftbe, és felmentek az ötödik
emeletre. Ahogy a lift ajtaja
szétnyílt, Nora hirtelen észbe
kapott.
– Várjunk csak egy kicsit.
Mégis hová megyünk? Nekem
dolgoznom kell.
– Amint mondtam, szükségem
van a segítségére.
Norát megint elfogta a
bosszúság. Pendergast olyan
magabiztosan viselkedett, mintha ő
rendelkezne mások idejével. −
Sajnálom, de én régész vagyok, és
nem detektív.
Pendergast felvonta a
szemöldökét. − Mi a különbség a
kettő között?
 – Miből gondolja, hogy engem
érdekel ez az egész?
– Tudom, hogy érdekli.
Nora füstölgőit magában,
habár Pendergastnak tökéletesen
igaza volt. − És hogy magyarázom
meg a főnökeimnek?
– Éppen ez ügyben járunk.
A folyosó végében nyíló
ajtóra mutatott, amelyen nagy
névtábla állt, aranyozott betűkkel.
– Jaj, ne − nyögött fel Nora.
Roger Brisbane-t Bauhaus
székében találták. Ropogósra vasalt
márkás ingének ujja fel volt tűrve,
és tetőtől talpig úgy festett, mint egy
menő ügyvéd, imádott drágakövei
ott csillogtak az üvegdobozban, ez
volt az egyetlen kis színfolt a
hűvösen makulátlan irodában.
Biccentett az íróasztala előtt álló
két szék felé. Nem úgy festett, mint
aki jókedvében van.
– Pendergast ügynök… −
pillantott fel a határidőnaplójából,
Noráról tudomást sem véve. −
Honnan olyan ismerős a neve?
– Dolgoztam már a
múzeumban − felelte Pendergast,
legmézes-mázosabb hangján.
– Kinek dolgozott?
– Ön félreért. Csak azt
mondtam, hogy a múzeumban
dolgoztam, nem a múzeumnak.
Brisbane legyintett. −
Mindegy. Mr. Pendergast, én
nagyon szeretem szép csendesen
otthon tölteni a reggeleket. Nem
egészen értem, milyen rendkívüli
vészhelyzet állt fenn, amely
megkívánja a jelenlétemet ilyen
korai órán.
– A bűn soha nem alszik, Mr.
Brisbane. − Nora némi száraz
humort vélt kihallani Pendergast
hangjából.
Brisbane tekintete Norára
siklott, aztán megint elfordult.
– Dr. Kellynek itt van dolga,
azt hiszem, ezt világosan
elmondtam a telefonban. A múzeum
általában a legnagyobb örömmel áll
az FBI rendelkezésére, de nem
egészen értem, ebben az ügyben
hogyan segíthetnénk.
Pendergast válasz helyett
megcsodálta a drágaköveket. −
Nem is tudtam, hogy a híres „Mogul
Star” zafír nincs nyilvánosan
kiállítva. Mert ez ugye a „Mogul
Star”?
Brisbane kényelmetlenül
fészkelődött a széken. − Rendszeres
időközönként váltogatjuk a kiállított
tárgyakat, hogy a látogatók mindent
láthassanak, ami a raktárainkban
van.
– És ami nem fér el a
raktárban, azt itt tartja?
– Mr. Pendergast, amint már
mondtam, nem egészen értem,
miben segíthetnénk.
 – A bűneset, amelyről szó van,
nagyon különleges, önöknek pedig
vannak különleges forrásaik,
amelyeknek nagy hasznát venném.
– A szóban forgó bűntény a
múzeumban történt?
– Nem.
– A múzeum tulajdonában
lévő helyen?
Pendergast megrázta a fejét.
– Akkor attól tartok, el kell
utasítanom a kérését.
– Ez a végső szava?
– A leghatározottabban. Nem
szeretnénk, ha a múzeum bármiféle
rendőrségi ügybe keveredne.
Nyomozások, perek, mocskos
bűnügyek, ez a legbiztosabb módja
annak, hogy a múzeum
nemkívánatos vitákba keveredjen.
Ezzel ön is nyilván tisztában van,
Mr. Pendergast.
Pendergast elővett a zsebéből
egy papírlapot, és lerakta Brisbane
elé.
– Mi ez? - kérdezte Brisbane
rá sem pillantva.
– A múzeum New York
városa által kiadott alapító okirata.
– És hogy jön ez most ide?
– Az áll benne, hogy a
múzeum egyik kötelessége, hogy az
alkalmazottai pro bono közmunkát
végezzenek New York városának.
– Ezt tesszük mindennap azzal,
hogy fenntartjuk a múzeumot.
 – Na, igen, épp itt van a
probléma. Egészen a legutóbbi
időkig a múzeum antropológiai
osztálya rendszeresen segédkezett a
rendőrségnek szakértőként. Ez
egyenesen hozzátartozott az osztály
feladatköréhez. Nyilván emlékszik
az 1939. november 7-én történt
hírhedt hamutartós gyilkosságra.
– Ó, milyen kár, úgy látszik,
aznap nem olvastam a Timest…
– A múzeum egyik kurátora
központi szerepet játszott az ügy
megoldásában. Megtalálta egy
koponya megégett darabkáját egy
hamutartóban, amiről
megállapította, hogy emberi
maradvány, és…
 – Mr. Pendergast, nem érdekel
a történelemóra. − Brisbane felállt,
és felvette a zakóját. − A válaszom
nem. Most pedig sajnos dolgom
van. Dr. Kelly, kérem, térjen vissza
az irodájába.
– Ezt sajnálattal hallom. Ennek
természetesen rossz híre lesz a
sajtóban.
Brisbane erre megtorpant, és
hideg mosoly jelent meg az arcán.
– Ez nagyon úgy hangzott, mint
egy fenyegetés.
Pendergast folytatta szívélyes
déli modorában: − Az igazság az,
hogy az alapító okirat egyértelműen
előírja, hogy a meg szokott kurátori
munkakörön kívül eső feladatokat
is el kell végezni a város
megbízásából. A múzeum már
majdnem egy évtizede nem tartja be
ezt a szerződést, annak ellenére,
hogy dollármilliókat kap New York
adófizetőinek pénzéből. Nemhogy
nem nyújtanak közszolgáltatásokat,
de nemrégiben még a könyvtárat is
bezárták, csak doktori címmel
rendelkező tudósok látogathatják, a
nem kiállított gyűjteményeket pedig
mindenki előtt lezárták, kivéve az
akadémikusokat, és mindenért díjat
kérnek, az intellektuális
tulajdonjogra hivatkozva. Még az is
felmerült, hogy belépti díjat
szednének, annak ellenére, hogy az
alapító okirat ezt egyértelműen
tiltja. Tessék, itt van: „…
rendelkezik egy
Természettudományi Múzeum
felállításáról New York városában,
amely ingyenesen nyitva áll a
nagyközönség előtt, mindenféle
korlátozás nélkül…”
– Hadd nézzem csak.
Brisbane elolvasta, és sima
homlokán halvány ráncok jelentek
meg.
– A régi dokumentumok néha
nagyon kényelmetlenek tudnak
lenni, nem gondolja, Mr. Brisbane?
Ott van például az alkotmány.
Mindig a legrosszabbkor kerül elő.
Brisbane az íróasztalára
ejtette a papírt, az arca egy
pillanatra elvörösödött, aztán
visszanyerte egészséges rózsás
színét. − Ezt az igazgatótanács elé
kell terjesztenem.
Pendergast halványan
elmosolyodott. − Kezdetnek kitűnő.
Azt hiszem, akkor nem kell bevonni
a nyilvánosságot, és a múzeum
magától is meg tudja oldani ezt a
problémát, nem gondolja, Mr.
Brisbane? Feltéve persze, ha
megkapom a kis segítséget dr.
Kellytől.
Csönd lett, aztán Brisbane
megváltozott tekintettel felnézett.
– Értem.
– És biztosíthatom róla, hogy
nem fogok a kelleténél többet
lefoglalni dr. Kelly drága idejéből.
– Azt nagyon remélem.
– A munka nagy része az
archívumban való kutatásból állna.
Dr. Kelly nem hagyja el a múzeum
épületét, és bármikor elérhető lesz,
ha esetleg szükség lenne rá.
Brisbane bólintott.
– Minden tőlünk telhetőt
megteszünk, hogy elkerüljük a
nemkívánatos publicitást.
Természetesen mindezt bizalmasan
kezeljük.
– Természetesen, így lesz a
legjobb.
– Csak azt szeretném még
hozzátenni, hogy nem dr. Kelly
keresett meg engem. Én bíztam meg
ezzel a feladattal. Ő közölte velem,
hogy sokkal szívesebben
foglalkozna a cserepeivel.
– Hogyne.
Brisbane arca elé mintha
fátyol ereszkedett volna le, Nora
nem tudta megállapítani, mit is
gondol valójában. Eltűnődött, vajon
Pendergast kis játszmája nem fog-e
rontani az előléptetési esélyein.
Valószínűleg igen. Szemrehányó
pillantást vetett az ügynökre.
– Mit is mondott, honnan jött?
- kérdezte Brisbane.
– Nem mondtam. Egyébként
New Orleansból.
Brisbane erre azonnal
visszaült a székébe, és mosolyogva
azt mondta: − Á, New Orleans, hát
persze! Tudhattam volna az
akcentusából. Elég távol került az
otthonától, Mr. Pendergast.
Pendergast egy biccentéssel
elbúcsúzott, kinyitotta az iroda
ajtaját, és előreengedte Norát, aki
teljesen meg volt döbbenve. A
folyosón megállt, és Pendergasthoz
fordult. − Maga engem teljesen
félrevezetett. Fogalmam sem volt,
miben sántikál, amíg bent nem
voltunk Brisbane irodájában. Nem
tetszik ez az eljárás.
Pendergast ránézett
halványszürke szemével. − A
módszereim kissé szokatlanok, de
van egy előnyük.
 – Éspedig?
– Hogy mindig beválnak.
– És mi lesz az én
karrieremmel?
Pendergast elmosolyodott. −
Megenged egy jóslatot?
– Ártani nem árthat.
– Mire ennek az egésznek
vége, addigra elő fogják léptetni.
Nora felhorkant. − Persze,
miután megzsarolta és megalázta a
főnökömet, nyilván az lesz az első
dolga, hogy engem előléptessen.
– Attól tartok, nem bírom
elviselni a kicsinyes bürokratákat.
Nagyon rossz szokás, de képtelen
vagyok megszabadulni tőle.
Mindazonáltal ön is rá fog jönni,
dr. Kelly, hogy a zsarolás és
megalázás, ha megfontoltan
alkalmazzák, csodálatosan hatásos
tud lenni.
A lépcsőnél Nora ismét
megtorpant. − Még mindig nem
válaszolt a kérdésemre. Miért
érdekli az FBI-t egy száz évvel
ezelőtti gyilkosságsorozat?
– Mindent a maga idejében,
dr. Kelly. Egyelőre legyen elég
annyi, hogy személyes okokból
kifolyólag meglehetősen…
érdekesnek találom ezeket a
gyilkosságokat.
Volt valami abban, ahogy
Pendergast az „érdekes” szót
kiejtette, amitől Nora kicsit
megborzongott.

TUDÓS
EMBEREK

1. fejezet

A múzeum hatalmas központi

archívuma a legmélyebb alagsorban
kapott helyet, és csak több lifttel,
kanyargós folyosókon, lépcsőkön és
átjárókon lehetett megközelíteni.
Nora még soha nem járt itt, sőt még
csak nem is ismert senkit, aki járt
volna, és ahogy egyre mélyebbre és
mélyebbre ereszkedett a múzeum
épületének gyomrába, már-már
azon tűnődött, nem tévedt-e el az
egyik kanyarnál.
Mielőtt elfogadta volna az
állást, részt vett egy idegenvezetős
múzeumlátogatáson, és végigjárta a
kiállítótermek végtelen sorát.
Végighallgatta az összes statisztikai
adatot: ez a világ legnagyobb
múzeuma, két tucat egymással
összefüggő épület alkotja, amelyek
a tizenkilencedik században
épültek. A több mint háromezer
terem és majdnem kétszáz mérföld
hosszúságú folyosórendszer bizarr
útvesztőt alkot, de puszta
számokkal nem lehet érzékeltetni
azt a bezártság szülte, szinte
pánikkal határos érzést, amelyet, a
véget nem érő, kihalt folyosók
keltenek az emberben. Ettől a
Minótaurosz is idegösszeomlást
kapna, gondolta magában Nora.
Megállt, szemügyre vette a
térképet, és sóhajtott egyet. Egy
hosszú, tégla falú folyosó indult
előtte, amelyet dróthálós ketreccel
védett, kékes fényű villanykörték
világítottak meg, egy másik folyosó
pedig derékszögben indult ki
belőle. Mindennek porszaga volt.
Kellett volna egy fix pont, aminek a
segítségével be tudja azonosítani,
hol is van. Körbenézett. A közelben
egy lakattal lezárt ajtón kopott
felirat állt: Tapírfélék. Ellenőrizte
a térképen, és nagy nehezen végre
megtalálta, hol is van. Szerencsére
nem tévedt el: az archívumhoz a
folyosó végében kellett
elkanyarodni. Majd meglátjuk,
gondolta. Elindult, és közben
hallgatta cipősarkának visszhangos
kopogását a kőpadlón.
Megállt egy vastag, régi,
összekaristolt tölgyfa ajtó előtt,
amelyen Központi Archívum felirat
állt. Bekopogott, és hallgatta, ahogy
odabent kongva visszhangzik a
kopogás. Hirtelen papírzörgés
hallatszott, egy leejtett könyv
koppanása, majd hosszas krákogás
és torokköszörülés. Egy vékony
hang szólt ki: − Egy pillanat!
Lassú csoszogás hallatszott,
aztán sorra kinyitottak több zárat.
Az ajtó kitárult, és egy alacsony,
kövérkés, idősebb férfi állt ott.
Óriási, vörös, horgas orra volt, pár
szál ősz haj libegett fénylő, tar
koponyáján. Ahogy felnézett
Norára, meleg mosoly terült el kék
erekkel behálózott arcán, és rögtön
elszállt róla a melankólia.
– Á, jöjjön csak, jöjjön csak! -
mondta. − Ne ijessze meg ez a sok
zár. Öregember vagyok, de nem
harapok. Fortunate senex!
Nora belépett. Mindent por
borított, még a férfi kopottas
zakójának hajtókáját is. Egy
zöldernyős lámpa kis fénykört
vetített egy ódon íróasztalra,
amelyen papírhalmok tornyosultak.
Egyik oldalon egy régi Royal
írógép állt, talán ez volt az egyetlen
tárgy a helyiségben, amit nem fedett
porréteg. Az íróasztal mögött Nora
könyvekkel és dobozokkal
megrakott kovácsoltvas polcokat
látott, amelyek belenyúltak a
sötétség tengerébe. A félhomályban
nem lehetett megállapítani, mekkora
is a helyiség.
– Ön Reinhart Puck? -
kérdezte Nora.
Az öregúr olyan lelkesen
bólogatott, hogy petyhüdt arcbőre
és a csokornyakkendője is
beleremegett. − Szolgálatára. −
Olyan mélyen meghajolt, hogy Nora
azt hitte, kezet akar csókolni, de
végül csak megint csak a torkát
köszörülte, és harákolt.
– Az úgynevezett
„ritkaságtárak” érdekelnének −
kezdte Nora.
A férfi, aki épp az ajtót zárta
be újra, rápillantott, és csipás
szeme felcsillant. − Á, a legjobb
helyre jött! A régi New York
majdnem minden ilyen gyűjteménye
ide került a múzeumba. Itt van
minden anyag, minden irat. Hol
kezdjük? − Az utolsó reteszt is
helyére tolta, aztán mosolyogva
összedörzsölte a kezét.
Szemlátomást örült, hogy végre a
szolgálatára állhat valakinek.
– Volt egy ilyen ritkaságtár
Manhattanben, amelynek egy
bizonyos Shottum volt a
tulajdonosa.
A férfi összeráncolta a
homlokát. – Shottum… Á, igen,
valóban! Milyen népszerű ez a téma
mostanában… De kezdjük az
elején. Kérem, írja alá a naplót,
aztán nekilátunk. − Intett Norának,
hogy kövesse az íróasztalhoz, és
előhúzott egy bőrbe kötött könyvet,
amely olyan ódon és kopott volt,
hogy Nora legszívesebben lúdtollal
írt volna bele, de elfogadta az
odanyújtott golyóstollat, beírta a
nevét, és hogy melyik osztályról
jött.
– Minek ez a sok zár meg
retesz? - kérdezte, miközben
visszaadta a tollat. − Azt hittem, az
értékes dolgokat, az aranyat, a
gyémántokat és hasonlókat a
biztonsági raktárban őrzik.
– Az új vezetőség utasítása. A
pár évvel ezelőtti kellemetlen
események után bevezettek egy
csomó bürokratikus intézkedést.
Nem mintha olyan nagy lenne a
forgalom, csak néhány kutató fordul
meg itt, és a doktorátusukat írók,
néha egy-egy gazdag pártfogónk,
aki érdeklődik a tudománytörténet
iránt… - A férfi elrakta a könyvet,
aztán odacsoszogott a falon
sorakozó elefántcsontszínű
kapcsolókhoz, amelyek akkorák
voltak, mint egy-egy ruhaakasztó, és
néhányat felkattintott. A helyiség
mélyén halk kattogás hallatszott,
aztán kigyulladt egy halvány fény.
Puck elindult arrafelé, lassan
csoszogva a kőpadlón. Nora
követte, és közben a falak mentén
húzódó sötét polcokat nézegette.
Úgy érezte magát, mintha egy sötét
erdőben haladna egy távoli kunyhó,
hívogató fényei felé.
– A ritkaságtárak az egyik
kedvenc témám − szólt hátra Puck a
válla fölött. − Ahogy nyilván ön is
tudja, az elsőt Delacourte hozta
létre 1804-ben. Csodálatos
gyűjtemény volt. Whiskyben
tartósított bálnaszemgolyó, víziló
fogsor, masztodonagyar, amit egy
New Jersey-i mocsárban találtak…
és persze az utolsó dodótojás. A
tojást egy ládában szállították ide,
de amikor kiállították, állítólag
kikelt, és… Á, itt is van.
Puck hirtelen megtorpant,
felnyúlt egy magas polcra, leemelt
egy dobozt, és felnyitotta a tetejét.
De nem a Shottum-gyűjtemény
anyagai voltak benne, ahogy Nora
remélte, hanem egy hatalmas
tojáshéj, három darabra törve. −
Ezeknek a dolgoknak nem ismerjük
az eredetét, úgyhogy nem kerültek
be a múzeum fő gyűjteményeibe,
ezért itt tartjuk őket. −
Tiszteletteljesen rámutatott a
tojáshéjdarabokra. − „Delacourte
Természettudományos Ritkaságok
Tára”. Huszonöt cent belépti díjat
kértek, ami akkoriban elég szép
summa volt.
Visszatette a dobozt, aztán
levett egy gyűrűs irattartót a
szomszédos polcról, és átlapozta. −
Mit szeretne tudni a Delacourte-
gyűjteményről?
– Engem a Shottum-féle
gyűjtemény érdekelne, John
Canaday Shottum − mondta Nora,
és igyekezett visszafojtani a
türelmetlenségét. Nyilván nem lett
volna sok értelme sürgetni Mr.
Puckot.
– Igen, igen, Shottum… - A
levéltáros továbbcsoszogott a
dobozokkal, irattartókkal és
könyvekkel zsúfolt polcok között.
– A múzeum hogyan jutott
ezekhez a gyűjteményekhez? -
kérdezte Nora.
– Miután megnyílt a
Természettudományi Múzeum,
ahová ingyenes volt a belépés, a
legtöbb efféle gyűjteménynek
leáldozott az ideje. Persze sok
minden, amit kiállítottak,
hamisítvány volt, de akadt néhány
igazi tudományos érdekesség is.
Amikor ezek a kiállítások csődbe
mentek, McFadden, az egyik akkori
kurátor, felvásárolta őket a múzeum
számára.
– Azt mondja, hamisítványok
is akadtak?
Puck baljós tekintettel
bólintott. − Két fejet varrtak egy
kitömött borjúra, vagy fogtak egy
bálnacsontot, megbarnították, és azt
mondták rá, hogy dinoszaurusz…
Van egy-két ilyen példányunk is.
Ahogy a következő polcsorhoz
lépett, Nora igyekezett lépést
tartani vele, és próbálta kitalálni,
hogyan terelgesse az öreget az őt
érdeklő irányba.
– Az ilyen kiállítások roppant
közkedveltek voltak akkoriban.
Még P.T. Barnumnak is volt egy
ilyen, „Scuddre Amerikai
Múzeuma” néven. Élő példányokat
is kiállított, és tulajdonképpen ezzel
kezdődött a híres cirkusza, ifjú
hölgyem.
– Élő példányok?
– Kiállított például egy Joice
Heth nevű összeaszott, vénséges
vénasszonyt, akiről azt állította,
hogy George Washington 161 éves
dajkája. Tinbury McFadden
édesapja leplezte le a csalást, aki
szintén tudós volt.
– Tinbury McFadden?
– Igen, Tinbury McFadden. −
Nora kezdett kissé pánikba esni. Ki
fog jutni innen valaha is?
– Tinbury McFadden kurátor
volt a tizenkilencedik század végén
− folytatta Puck. − Különösen
érdeklődött a ritkaságtárak iránt.
Fura alak volt. Egy nap egyszerűen
eltűnt.
– Engem Shottum gyűjteménye
érdekelne. John Canaday Shottum.
– Rögtön odaérünk, ifjú
hölgyem − mondta Puck kicsit
bosszúsan. − Shottumtól nincs túl
sok anyagunk. A háza 1881-ben
leégett.
– Az anyag nagy részét egy
Marysas nevű ember gyűjtötte
össze, Alexander Marysas −
mondta Nora, remélve, hogy sikerül
a témánál tartani Puck gondolatait.
– Na, ő aztán tényleg különös
egy fickó volt! Gazdag New York-i
családból származott, és
Madagaszkáron halt meg. Azt
hiszem, egy ottani törzsfőnök ernyőt
csinált a bőréből, amivel aztán a
kisunokáját védte a naptól…
Tovább kanyarogtak az
iratoktól, dobozoktól és bizarr
tárgyaktól roskadozó polcok
labirintusában. Puck felkattintott
még néhány elefántcsont
villanykapcsolót, előttük újabb
fények gyúltak, míg mások
kialudtak a hátuk mögötti. A fény
kis szigetet alkotott a sötétség
hatalmas óceánjában. Kiértek egy
tágasabb helyre a polcok között,
ahol tölgyfa emelvényeken nagyobb
tárgyak voltak elhelyezve: egy
összeszáradt, de így is hatalmas,
szőrös mamut, egy zsiráf,
amelyiknek hiányzott a feje. Nora
gyomra idegesen görcsbe rándult,
amikor Puck itt is megállt.
– Ezeknek a régi
kiállításoknak a tulajdonosai
mindent elkövettek, hogy
odavonzzák a fizető látogatókat.
Nézze meg például ezt a mamutot!
Megfagyva találták Alaszkában. −
Az állat hasa alá nyúlt, és
megnyomott valamit, mire egy
kattanással kinyílt egy csapóajtó.
– Ez is része volt a
spektákulumnak. Egy felirat azt
állította, hogy a mamut százezer
éven át meg volt fagyva, és egy
tudós most megpróbálja
kiolvasztani. Még a műsor előtt egy
kistermetű fickó bemászott a mamut
hasába. Amikor a terem megtelt
nézőkkel, akkor egy másik, aki
tudósnak adta ki magát, kiselőadást
tartott, és közben egy parázstartóval
elkezdte melegíteni a mamutot.
Aztán az elbújt ember elkezdte
mozgatni az ormányt, és morgó
hangokat adott. A látogatók
fejvesztve menekültek, pillanatok
alatt kiürült a terem. − Puck
kuncogott. − Akkoriban sokkal
naivabbak voltak az emberek. −
Benyúlt a mamut hasa alá, és
gondosan becsukta a kis csapóajtót.
– Igen, igen, ez mind nagyon
érdekes, Mr. Puck, és nagyra
értékelem, hogy így körbevezet, de
sajnos nagyon kevés az időm, és
tényleg szeretném látni a Shottum-
anyagokat.
– Már itt is vagyunk. − Puck
odahúzott egy fémlétrát, felmászott,
és eltűnt a félhomályban, aztán
lejött, egy kis dobozzal a kezében.
– O terque quaterque beati!
Íme, Mr. Shottum iratai. Attól
tartok, nem az övé volt a
legérdekesebb korabeli kiállítás.
És mivel elégett, nem sok maradt
belőle, csak néhány papír. − Puck
kinyitotta a dobozt, és
belekukucskált. − Te jóságos ég,
micsoda rendetlenség! - mondta
helytelenítően. − Nem is értem,
pedig… Mindegy, ha ezekkel
végzett, megmutatom a Delacourte-
iratokat, azok sokkal bőségesebbek.
– Attól tartok, erre nem lesz
időm, legalábbis ma nem.
Puck rosszallóan morgott
valamit. Nora vetett rá egy
pillantást, és hirtelen megsajnálta a
magányos öregurat.
– Á, itt egy levél Tinbury
McFaddentől − mondta Puck, és
elővett a dobozból egy megsárgult
papírt. − Segített Shottumnak
rendszerezni az emlősöket és a
madarait. Sok
gyűjteménytulajdonosnak adott
tanácsokat. − Kotorászott a
dobozban. − Közeli barátja volt
Shottumnak.
Nora egy pillanatig
elgondolkozott. − Megnézhetem a
dobozt?
– Vigye a kutatószobába. Az
archívumot nem hagyhatja el.
– Értem. − Nora megtorpant. −
Azt mondta, Tinbury McFadden
közeli barátja volt Shottumnak? Az
ő iratai is itt vannak?
– Hogy itt vannak-e?
Szentséges ég, egész irathegyek! És
a gyűjteménye is megvan. Neki is
meglehetősen szép gyűjteménye
volt, csak ő soha nem állította ki. A
múzeumra hagyta, de egyik tárgynak
sem volt bizonyítható az eredete, és
sok volt köztük a hamisítvány is.
Úgyhogy eldugták ide, történelmi
érdekességként. Azt mondták, nincs
tudományos értéke. − Puck szívott
egyet az orrán. − Nem méltó rá,
hogy bekerüljön a főgyűjteménybe.
– Megnézhetném azt is?
– Hogyne, hogyne! − Puck
megint elcsoszogott egy másik
polchoz. − Ott lesz, a sarkon túl.
Megálltak az utolsó két polc
előtt. A felső része tele volt
papírokkal és dobozokkal. Az egyik
dobozra tűzött cédulán megfakult,
kézírásos lista állt azokról a
tárgyakról, amelyeket J. C.
Shottumtól átszállítottak T. F.
McFaddennek, fizetségképpen a
szolgálataiért. Az alsóbb polcokon
egy csomó furcsa tárgy: viaszos
papírba csomagolt, madzaggal
átkötözött kitömött állatok, gyanús
küllemű kövületek, egy üvegben
kétfejű kismalac. Volt ott egy
hatalmas, összetekeredett,
megszáradt anakonda, egy kitömött
csirke hat lábbal és négy szárnnyal,
és egy bizarr díszdoboz, amely
elefántlábból készült.
Puck nagy trombitálással
kifújta az orrát, és megtörölgette a
szemét.
− Szegény Tinbury forogna a
sírjában, ha tudná, hogy az értékes
gyűjteménye itt kötött ki. Ő úgy
gondolta, felbecsülhetetlen
tudományos értéke van. Persze
azokban az időkben még a múzeum
kurátorai közül is sokan csak
amatőrök voltak, hiányos
képzettséggel.
Nora a cédulára bökött. − Ez
mintha azt mutatná, hogy Shottum
tárgyakat adott át McFaddennek a
munkájáért.
– Igen, ez megszokott eljárás
volt.
– Szóval ezeknek a tárgyaknak
némelyike származhat Shottum
gyűjteményéből?
– Kétségtelenül.
 – Megvizsgálhatnám ezeket is?
Puck arca felragyogott. −
Mindent átviszek a kutatószobába
az asztalokra. Ha kész vagyok,
majd szólok.
– Mennyi időbe telik?
– Egy nap. − Puck arca egész
kipirult az örömtől, hogy végre
valami hasznát veszik.
– Nem lesz szüksége
segítségre a tárgyak áthordásához?
– Ó, az asszisztensem, Oscar
majd segít.
Nora körbenézett. − Oscar?
– Oscar Gibbs. Többnyire fent
dolgozik a csonttani osztályon. Itt
lent nincs olyan sok látogatónk. Ha
valami különleges munka adódik,
akkor lehívom Oscart.
– Ez nagyon kedves magától,
Mr. Puck.
– Méghogy kedves? A
legnagyobb örömömre szolgál,
hogy segíthetek, kisasszony.
– Egy kollégámat is szeretném
magammal hozni.
Puck arca elbizonytalanodott.
− Egy kollégáját? Vannak erre
vonatkozó szabályok, az új
biztonsági rendszer miatt… −
Kicsit habozott, majdnem zavarba
jött.
– Milyen szabályok?
– Csak a múzeum dolgozói
léphetnek be. Régebben mindenki
előtt nyitva állt az archívum, de
most korlátozták a belépést a
múzeum személyzetére és
kurátoraira.
– Pendergast különleges
ügynök kapcsolatban áll a
múzeummal.
– Pendergast ügynök? Igen,
ismerős a neve… Pendergast,
emlékszem rá, az a déli úriember.
Jaj, istenem, nem is tudom… −
aggodalmaskodott a levéltáros. −
Hát jó, ahogy gondolja. Akkor
várom magukat holnap reggel
kilenckor.

2. fejezet
 Patrick Murphy
O’Shaughnessy ült a kapitány
irodájában, és várta, hogy az végre
befejezze a telefonálást. Már öt
perce várt, de Custer ez idáig még
csak egy pillantást sem vetett rá, de
neki így is megfelelt.
O’Shaughnessy közönyösen
nézegette a falakat, a tekintete az
oklevelekről a lövészverseny-
trófeákra vándorolt, és végül
megállapodott a távolabbi falon
lógó festményen. Egy kis kunyhót
ábrázolt a lápon, éjszaka,
teliholdnál, az ablakból sárgás fény
vetült a vízre. A 7. kerületi
kapitányságon állandó tréfálkozás
tárgya volt, hogy a kapitányuk, aki
igazi kultúrsznob, egy ilyen giccses
festményt akaszt ki nagy büszkén az
irodájában. Mindig mondogatták,
hogy összedobnak egy kis pénzt, és
vásárolnak neki valami kevésbé
ízléstelen képet. O’Shaughnessy
mindig velük nevetett, de most
egyenesen szánalmasnak találta a
látványt.
Az zökkentette ki a
gondolataiból, hogy a telefonkagyló
nagy kattanással a helyére került.
Felnézett: Custer épp megnyomott
egy gombot az íróasztalán, és
kiszólt az előszobába: − Noyes
őrmester, kérem, jöjjön be.
O’Shaughnessy elfordította a
tekintetét. Ez nem jó jel. Herbert
Noyes, akit nemrég helyeztek át a
belső vizsgálatokkal foglalkozó
osztályról, Custer új személyi
titkára és első számú talpnyalója
volt. Biztos, hogy valami
kellemetlen dolog készül.
Noyes szinte azonnal be is
lépett az irodába, menyétszerű
arcán a szokásos undok mosollyal.
Udvariasan bólintott Custernek
O’Shaughnessyről nem vett
tudomást, és leült a kapitány
íróasztalához legközelebb álló
székre. Szokásához híven rágógumit
rágott. Cingár alakja alatt alig
nyomódott be a szék sötétbordó
bőrülése. Olyan gyorsan jelent meg,
mintha itt várakozott volna az ajtó
előtt. Nyilván úgy is volt.
Custer most végre odafordult
O’Shaughnessyhez. − Nos, Paddy −
szólalt meg vékony, magas hangján.
− Hogy van mostanában az utolsó ír
emberünk?
O’Shaughnessy kicsit várt, épp
csak annyit, hogy kellőképpen
pimasznak hasson a válasza, aztán
annyit felelt: − A nevem Patrick,
kapitány úr.
– Patrick, Patrick. Azt hittem,
Paddynek becézik − mondta Custer,
már nem olyan szívélyesen.
– Még sokan vagyunk írek a
rendőrség kötelékében, kapitány úr.
– Na, igen, de hánynak van
ilyen hangzatos neve, mint „Patrick
Murphy O’Shaughnessy”? Ennél
írebb már nem is lehetne. Ne értsen
félre, semmi kifogásom az
etnikumok ellen.
– Nagyszerű − bólogatott
Noyes.
– Mindig azt mondom, hogy
fontos az etnikai sokszínűség a
rendőrségen belül, nem igaz?
– Hogyne − felelte
O’Shaughnessy.
– Nos tehát, Patrick, lenne itt
egy kis probléma. Pár nappal
ezelőtt harminchat csontvázat
találtak egy építkezésen, itt a
kerületben. Talán hallott is róla. Én
magam irányítom a nyomozást. A
Moegen-Fairhaven cég egy
építkezéséről van szó. Ismeri őket?
– Igen, persze. −
O’Shaughnessy tüntető pillantást
vetett a Custer ingzsebéből
kikandikáló nagyméretű Mont Blanc
töltőtollra. Mr. Fairhaven küldött
ilyen méregdrága írószert tavaly
karácsonyi ajándékként minden
kerületi rendőrkapitánynak
Manhattanben.
– Óriási cég, rengeteg pénzük
van és nagyon jó összeköttetéseik.
Rendes emberek. Na, már most,
Patrick, ezek a csontvázak több
mint százévesek. Valami őrült
gyilkolta meg őket az 1800-as
években, és egy pincében rejtette el
a holttesteket. Tud követni?
 O’Shaughnessy bólintott.
– Dolgozott már együtt az FBI-
jal?
– Nem, kapitány úr.
– Szerintük minden egyszerű
rendőr ostoba. Élvezik, ha hagynak
minket a sötétben tapogatózni.
– A szokásos kis játékaik −
szólt közbe Noyes, fénylő fejével
bólogatva. Nem könnyű, hogy egy
ilyen rövidre nyírt haj zsírosnak
hasson, de neki valahogy sikerült
megoldania.
– Pontosan így van − mondta
Custer. − Ugye tudja, mit akarunk
mondani, Patrick?
– Hogyne. − Azt akarják
mondani, gondolta, hogy valami
pocsék feladatot akarnak rábízni,
aminek köze van az FBI-hoz.
– Helyes. Egy FBI-ügynök
valamilyen okból kifolyólag ott
szaglászott a helyszínen. Nem
hajlandó elárulni, miért érdekli az
ügy. Még csak nem is az itteni FBI-
irodától jött, hanem New
Orleansból, de a fickó elég nagy
befolyással rendelkezik. Még
mindig próbálok utánajárni, hogy ki
ez. A fiúk a New York-i irodában
ugyanúgy nem kedvelik, mint mi.
Meséltek róla egy-két történetet, és
nem nagyon tetszett, amit hallottam.
Akárhol bukkan fel, mindig bajt
kever. Tud követni?
– Igen, kapitány úr.
 – Ez az illető rengeteget
nyüzsög, látni akarja a csontokat,
látni akarja a patológus jelentését,
mindent a világon. Mintha nem
értené, hogy ez már történelem.
Úgyhogy Mr. Fairhaven kissé
aggódik miatta. Nem szeretné, ha
túlságosan felfújnák ezt az ügyet.
Ki is kell majd adnia azokat a
lakásokat, amiket épít. Ugye érti,
hová akarok kilyukadni? Márpedig
ha Mr. Fairhaven aggódik, akkor
felhívja a főpolgármestert. A
főpolgármester felhívja Rocker
főkapitányt. A főkapitány felhívja a
parancsnokomat. Ő pedig felhív
engem. Ami pedig azt jelenti, hogy
most már nekem is aggódnom kell
az ügy miatt.
O’Shaughnessy bólintott. Ez
pedig azt jelenti, hogy most már
nekem is illik aggódnom, tette
hozzá gondolatban.
– Méghozzá nagyon is
aggasztó a helyzet − jegyezte meg
Noyes.
O’Shaughnessy a lehető
legközönyösebb kifejezést erőltette
az arcára.
– Tehát a következőről lenne
szó. Magát fogom kijelölni, hogy az
összekötője legyen ennek a
fickónak. Rátapad, mint légy a
légypapírra. Tudni akarom, mit
csinál, hová megy, és legfőképpen,
hogy miben mesterkedik. De azért
nehogy túlságosan
összebarátkozzon vele!
– Nem, kapitány úr.
– A neve Pendergast.
Pendergast különleges ügynök. −
Custer megfordított egy papírlapot.
− Na, tessék, még a keresztnevét se
adták meg. Mindegy. Holnap
délután két órakor találkozik vele.
Ettől kezdve mellette marad.
Hivatalosan azért, hogy segítsen
neki, de ne legyen túlságosan
segítőkész. Ez az alak már sok
embernek a tyúkszemére lépett.
Tessék, olvassa el!
O’Shaughnessy átvette az
odanyújtott jelentést. −
Egyenruhában maradjak? -
kérdezte.
– A fenébe is, hát persze, épp
ez a lényeg! Egy egyenruhás rendőr,
aki piócaként rátapad, ez majd
kissé akadályozni fogja a
szaglászásban. Ugye érti?
– Igen, kapitány úr.
Custer hátradőlt, és szkeptikus
pillantást vetett az őrmesterre.
– Gondolja, hogy meg tud
birkózni a feladattal, Patrick?
O’Shaughnessy felállt. −
Természetesen.
– Mert észrevettem, az utóbbi
időben milyen kelletlen magatartást
tanúsít. Hadd adjak egy baráti jó
tanácsot, Patrick. Tartogassa a
pimaszságot Pendergast ügynöknek.
Nekünk semmi szükségünk rá.
– Természetesen, kapitány úr.
Azért vagyok itt, hogy szolgáljak és
védjek. Minden jót, kapitány úr.
Ahogy O’Shaughnessy sarkon
fordult, és kisétált az irodából, még
hallotta, hogy Custer odaveti
Noyesnek: − Felfújt hólyag.

3. fejezet

Ez a délután épp megfelelő

egy múzeumi látogatásra − jegyezte
meg Pendergast, és felnézett a
borús égre. Patrick Murphy
O’Shaughnessy eltűnődött, ezt
vajon viccnek szánta-e. Megállt az
Elizabeth Street-i
rendőrkapitányság lépcsőjén, és
belebámult a semmibe. Ez az egész
egy nagy vicc. Az FBI-ügynök
fekete öltönyében és lenszőke
hajával inkább úgy festett, mint egy
temetkezési vállalkozó. El sem
tudta képzelni, egy ilyen alak
egyáltalán hogy tudta végigcsinálni
a kiképzést a quanticói FBI-
központban.
– A Metropolitan
Szépművészeti Múzeum egy
fogalom, őrmester. Ez a világ egyik
legnagyobb múzeuma, de
gondolom, ezt maga is tudja. Akkor
mehetünk?
 O’Shaughnessy megvonta a
vállát. Neki aztán mindegy, bárhová
mennek, csak az a dolga, hogy ezzel
a fickóval maradjon. Micsoda
pocsék feladat!
Ahogy leballagtak a lépcsőn,
egy hosszú, szürke autó gördült
melléjük. O’Shaughnessy egy
pillanatig nem akart hinni a
szemének: egy Rolls Royce.
Pendergast kinyitotta neki az ajtót.
– Ezt drogkereskedőktől
kobozták el? - kérdezte az őrmester.
– Nem, a saját autóm.
Na persze, New Orleans…
Azokat ott mind megvesztegetik.
Most már tudta, hová tegye ezt az
embert. Valószínűleg valami
kábítószerügyben nyomoz itt New
Yorkban. Talán Custert is érdekli
az ügy, és ezért állította rá őt. Hát
ez percről percre rosszabbul fest.
Pendergast csak állt a kitárt
ajtó mellett. − Csak ön után.
O’Shaughnessy beült hátúira,
és belesüppedt a puha, krémszínű
bőrülésbe.
Pendergast is beült mellé. − A
Metropolitan Múzeumba − szólt
előre a sofőrnek. Ahogy a Rolls
Royce elindult a járdaszélről,
O’Shaughnessy megpillantotta
Custer kapitányt, aki a lépcső
tetején állt, és utánuk bámult.
Ellenállt a késztetésnek, hogy
beintsen neki.
 O’Shaughnessy Pendergasthoz
fordult, és jó alaposan szemügyre
vette. − Remélem, sikeres lesz az
együttműködésünk, Mr. FBI-ügynök
Elfordult, és kinézett az
ablakon. Csönd lett.
– A nevem Pendergast −
szólalt meg végül a halk hang.
– Felőlem!
O’Shaughnessy tovább bámult
kifelé az ablakon. Hagyta, hogy egy
perc is elteljen némaságban, aztán
megszólalt: − És mi van a
múzeumban? Halott múmiák?
– Élő múmiával még nem volt
szerencsém találkozni, őrmester.
Egyébként nem az egyiptomi
kiállításra megyünk.
 Na, tessék, egy nagyokos.
O’Shaughnessy azon töprengett,
hány ilyen megbízatásban lesz még
része. Csak azért, mert öt évvel
ezelőtt volt egy kis botlása,
mindenki azt hiszi, hogy végleg
leírhatják. Ha bármikor valami
kellemetlen elvégzendő feladat
adódik, mindig ezzel jönnek:
O’Shaughnessy, van itt egy kis
probléma, és maga a legjobb
ember, hogy megoldja. Eddig
többnyire apró-cseprő dolgokról
volt szó, de ez a Rolls Royce-os
fickó elég nagy halnak tűnik, és az
egész megbízatásnak van némi
illegális íze. O’Shaughnessy rég
halott apjára gondolt, és egy kis
szégyent érzett. Hála istennek, hogy
az apja ezt nem érte meg. Az
O’Shaughnessy család öt
generációja szolgált rendőrként, és
lám, most mi lett a vége…
Eltűnődött, hogyan fogja kihúzni a
még hátralevő tizenegy évet a
korkedvezményes nyugdíjig.
– Szóval mire megy ki a játék?
- kérdezte. Elege van a
balekszerepből, mostantól nyitva
fogja tartani a szemét, és nem
hagyja átvágni magát.
– Őrmester, szó sincs
semmiféle játékról.
– Hát persze. −
O’Shaughnessy gúnyosan
felhorkant. – Soha nincs. −
Megérezte, hogy az FBI-ügynök
figyelmesen nézi. O’Shaughnessy
továbbra is elfordította a fejét.
– Úgy látom, valami félreértés
áldozata, őrmester, amit nem ártana
rögtön tisztázni. Én megértem, miért
jutott erre az elhamarkodott
következtetésre. Öt évvel ezelőtt
rögzítette egy biztonsági kamera,
amint maga épp átvett kétszáz
dollárt egy prostituálttól, cserébe
azért, hogy elengedje. Jól tudom?
O’Shaughnessy hirtelen
megdermedt, aztán elöntötte a düh.
Tessék, már megint az orra alá
dörgölik! Nem felelt semmit. Mit is
mondhatott volna? Jobb lett volna,
ha annak idején lefokozzák.
 – A felvételt elküldték a belső
ügyekkel foglalkozó osztálynak, és
vizsgálatot indítottak maga ellen.
De nem voltak egységesek a
vallomások a történtekről, és
semmit nem sikerült magára
bizonyítani. Sajnos a baj már
megesett, és azóta a karrierje…
mondjuk úgy, hogy stagnál.
O’Shaughnessy tovább bámult
kifelé az ablakon az elsuhanó
épületekre. Stagnál, hát ez finom
kifejezés.
– Azóta nem kapott más
munkát, csak egy sor eléggé
megkérdőjelezhető feladatot, és
nyilván úgy gondolja, ez a mostani
is ilyen.
 O’Shaughnessy szándékosan
közönyös hangon, az ablak felé
fordulva válaszolt: − Pendergast,
nem tudom, mire célozgat, de nem
akarom végighallgatni.
– Én láttam azt a felvételt −
mondta Pendergast.
– Nagyszerű.
– Hallottam például a
felvételen, hogy a lány könyörgött,
hogy engedje el, mert a stricije
különben nagyon megveri. Azt is
hallottam, hogy ragaszkodott hozzá,
hogy fogadja el a kétszáz dollárt,
mert különben a fickó azt hiszi,
hogy beköpte, és azért engedték el.
De ha elveszi a pénzt, akkor azt
fogja hinni, megvesztegette, és nem
fogja bántani. Jól mondom? Így
aztán maga elvette a pénzt.
O’Shaughnessy ezerszer
átgondolta már magában mindezt.
Mit számít most már? Nem kellett
volna elvenni azt a pénzt. És persze
nem adta jótékony célra, ahogy
tervezte. A stricik mindennap verik
a lányokat, hagynia kellett volna a
sorsára.
– Úgyhogy most cinikus,
megkeseredett, és rájött, hogy a
„Szolgálunk és védünk!” csak
kutyakomédia, főleg odakint az
utcán, ahol nincs jó és rossz, és
senkit nem érdemes megvédeni
vagy szolgálni.
Csönd.
 – Végeztünk a
jellemzésemmel? - kérdezte
O’Shaughnessy.
– Egyelőre. Csak még annyit,
hogy igen, ez is egy
megkérdőjelezhető megbízatás, de
nem úgy, ahogy maga gondolja.
Ezután percekre nyúlt a csönd.
Egy piros lámpánál megálltak,
és O’Shaughnessy kihasználta az
alkalmat, hogy vessen egy lopott
pillantást Pendergastra. Az ügynök
mintha várta volna, elkapta a
tekintetét. O’Shaughnessy majdnem
ugrott egyet, olyan gyorsan
elfordult.
– Egész véletlenül nem látta a
„Történelmi kosztümök” című
tavalyi kiállítást? - kérdezte
Pendergast könnyed és barátságos
hangon.
– Tessék?
– Ezt nemnek veszem. Remek
kiállításról maradt le. A
Metropolitannek nagyon szép
gyűjteménye van történelmi
ruhadarabokból, egészen a kora
középkorig. Nagy részüket a
raktárban tartják, de tavaly nyitottak
egy kiállítást, amely bemutatta,
hogyan változott az öltözködés az
elmúlt hat évszázad során.
Egyszerűen elbűvölő volt. Tudta,
hogy a hölgyeknek XIV. Lajos
udvarában kötelező volt 45 centis
vagy még kisebb derékmérettel
rendelkezni? Vagy, hogy a ruhájuk
tizenöt-húsz kilót is nyomott?
O’Shaughnessy nem tudta, mit
válaszoljon. A beszélgetés olyan
váratlan fordulatot vett, hogy
teljesen meghökkent.
– Azt is nagyon érdekesnek
találtam, hogy a tizenötödik
században a férfiak úgynevezett
szeméremkupakot viseltek, amely…
Ezt az apró érdekességet
szerencsére félbeszakította a fék
csikorgása, aztán a sofőr
félrerántotta a kormányt, hogy
kikerüljön egy taxit, amely
keresztben átvágott három sávon.
– Barbár jenkik − jegyezte
meg szenvtelenül Pendergast. −
Szóval, hol is tartottam? Ja, igen, a
szeméremkupak…
A Rolls-Royce elakadt egy
dugóban, és O’Shaughnessy
kétségbeesetten tűnődött, hogy
milyen hosszú lesz még ez az út.

A Metropolitan Múzeum
márványborítású, rengeteg virággal
díszített előcsarnoka szinte
elviselhetetlenül zsúfolt volt.
O’Shaughnessy kicsit hátramaradt,
amíg a különös FBI-ügynök az
egyik ideges önkéntessel
beszélgetett, aki az információs
pultnál teljesített szolgálatot. A nő
felhívott valakit telefonon, aztán
lerakta a kagylót, és nagyon
bosszúsnak látszott. O’Shaughnessy
azon tűnődött, mit akarhat
Pendergast. A belvárosba vezető
hosszú út alatt semmit nem mondott
arról, mi járatban vannak.
O’Shaughnessy körbenézett.
Előkelő Upper East Side-i tömeg
hullámzott körülötte: szépen
kiöltözött hölgyek kopogtak magas
sarkú cipőikben, iskolai egyenruhát
viselő gyerekek vonultak szép
sorban, illedelmesen, néhány
tweedzakós tudós járkált fel-alá
elgondolkozó arccal. Többen
helytelenítően megbámulták, mintha
rossz ízlésre vallana, hogy valaki
rendőregyenruhában beteszi a lábát
a Metbe. Elöntötte az
embergyűlölet. Képmutatók mind…
Pendergast intett neki, hogy
menjen oda hozzá, és együtt
beléptek a kiállítótérbe. Felért egy
vesszőfutással, amíg átjutottak a
jegyszedők sorfala között.
Elindultak egy római kori
aranyakkal teli tárlótól, aztán
átkanyarogtak a vázákkal,
festményekkel, múmiákkal és
minden elképzelhető műtárggyal
telezsúfolt termek labirintusán.
Pendergast egyfolytában beszélt, de
akkora volt a tömeg és olyan nagy a
zaj, hogy O’Shaughnessy alig értett
belőle valamit.
Átsétáltak néhány csendesebb,
az ázsiai művészetet bemutató
termen, végül megérkeztek egy
csillogó, szürke fémajtóhoz.
Pendergast kopogtatás nélkül
benyitott, és egy kis várószobába
léptek. Egy feltűnően csinos
titkárnő ült egy íróasztal mögött. A
szeme kissé kikerekedett, amikor
meglátta a rendőregyenruhát.
O’Shaughnessy fenyegető pillantást
vetett a nőre.
– Miben segíthetek? - kérdezte
a titkárnő Pendergasthoz fordulva,
de a tekintete továbbra is idegesen
oda-odarebbent az őrmesterre.
– O’Shaughnessy őrmester és
Pendergast különleges ügynök. Dr.
Welleslyvel van találkozónk.
 – Megbeszélték az időpontot?
– Sajnos nem.
A titkárnő kicsit habozott. −
Sajnálom, Mr…
– Pendergast különleges
ügynök az FBI-tól − ismételte meg
nyomatékosan Pendergast.
A nő erre elvörösödött. − Egy
pillanat − Felkapta a
telefonkagylót. O’Shaughnessy
hallotta, hogy csöng odabent az
irodában.
– Dr. Wellesley, egy bizonyos
Pendergast ügynök keresi az FBI-
tól és egy rendőrőrmester.
A benti irodából kihallatszott
egy éles, tárgyilagos, jéghideg női
hang. O’Shaughnessynek felállt tőle
a szőr a hátán.
– Hacsak nem azért jöttek,
hogy letartóztassanak, akkor az urak
lesznek szívesek időpontot kérni,
mint mindenki más. Most nem érek
rá.
A lecsapott telefonkagyló
csattanása is nagyon jól
kihallatszott.
A titkárnő nagyon idegesen
felnézett rájuk.
– Dr. Wellesley sajnos…
De Pendergast már indult is az
iroda ajtaja felé. Ez az, gondolta
O’Shaughnessy, miközben
Pendergast benyitott, és
határozottan megállt az
ajtónyílásban. Beképzelt modora
ellenére a pasas legalább nem egy
puhány alak.
Szarkasztikus hang csendült
fel odabentről. − Á, a tisztelt
rendőrség! Kár, hogy nem volt
bezárva az ajtó, akkor be is
törhették volna.
Pendergast mintha ezt meg sem
hallotta volna. Lágy, zengő hangja
melegséggel töltötte be az irodát. −
Dr. Wellesley, azért kerestem fel,
mert ön a világ legnagyobb
szaktekintélye az öltözködés
történetének témakörében. Hadd
mondjam meg, mekkora hatást tettek
rám a verginai görög peploszról
szóló kutatásai. Régóta érdekelt ez
a téma.
 Pár pillanatra csönd lett. − A
hízelgéssel annyit elért, Mr.
Pendergast, hogy megengedem,
hogy bejöjjön.
O’Shaughnessy követte az
ügynököt a szűkös, de kellemesen
berendezett irodába. A bútorok úgy
festettek, mintha a múzeum
gyűjteményéből származnának, a
falakon operajelmezeket ábrázoló,
tizennyolcadik századi akvarellek
függtek. O’Shaughnessy, akinek az
opera volt az egyetlen titkos
szenvedélye, úgy látta, Figaro,
Rosina és Almaviva gróf jelmezei
lehetnek A sevillai borbélyból.
Leült, zavartan hol keresztbe
tette, hol lerakta a lábát, és ide-oda
fészkelődött az elképesztően
kényelmetlen széken. Bárhogy ült
is, valahogy túl sok helyet foglalt
el. Az egyenruhájának kék foltja
kínosan kirítt az elegáns bútorok
közül. Felnézett az akvarellekre, és
egy ária néhány üteme suhant át a
fején.
Wellesley negyvenes éveinek
közepén járó, vonzó, nagyon
elegánsan öltözött nő volt. − Látom,
tetszenek a képeim − jegyezte meg,
és ravasz tekintettel méregette
O’Shaughnessyt. − Nos, mit tehetek
az urakért?
Pendergast előhúzott a zakója
alól egy lazán papírba burkolt kis
csomagot. − Ha lenne olyan kedves,
és megvizsgálná ezt a ruhát −
mondta, és kibontotta a csomagot.
A nő kissé visszahőkölt, amikor
Pendergast szétteregette a piszkos
ruhadarabot az íróasztalon.
O’Shaughnessynek jellegzetes,
ismerős szag csapta meg az orrát.
Átfutott a fején, hogy Pendergast
talán mégiscsak igazi FBI-ügynök,
akit komolyan kell venni.
– Te jóságos ég! − A nő
hátrább lépett, és az orra elé
szorította a kezét. − Nem
foglalkozom rendőrségi ügyekkel.
Vigye innen ezt a borzalmat!
– Ez a ruha, dr. Wellesley, egy
tizenkilenc éves lányé volt, akit
több mint száz évvel ezelőtt
meggyilkoltak és feldaraboltak,
aztán a holttestét befalazták egy
manhattani ház pincéjében. A ruha
bélésébe varrva találtunk egy
üzenetet, amit a lány a saját vérével
írt. Megadta a nevét, a korát és a
lakcímét, semmi többet, ilyesfajta
tintával az ember nem írogat hosszú
episztolákat. Ez a lány tudta, hogy
meg fog halni. Az egyetlen utolsó
kívánsága az volt, hogy azonosítsák
a holttestét, és ne elfeledetten,
névtelenül haljon meg. Akkor nem
segíthettem rajta, de most
megpróbálok tenni valamit. Ezért
vagyok itt. − A ruha kissé
megrezzent, és O’Shaughnessy
meglepetten vette észre, hogy az
FBI-ügynök keze megremeg a
felindultságtól. Neki legalábbis úgy
tűnt. Nagy meglepetés volt a
számára, hogy egy nyomozót
ennyire megérintsen egy ügy.
Mélységes csönd telepedett az
irodára Pendergast szavai után.
Wellesley szó nélkül a ruha
fölé hajolt, megtapogatta,
kifordította a bélését, óvatosan több
irányba meghúzogatta a szövetet.
Benyúlt az íróasztal egyik fiókjába,
elővett egy nagyítót, majd
vizsgálgatni kezdte az anyagot és az
öltéseket. Néhány perc után
felsóhajtott, és leült
– Ez egy tipikus szegényházi
ruha a tizenkilencedik század
végéről − mondta. − Olcsó szövet,
durva és szúrós, de meglehetősen
meleg, a bélése festetlen
pamutanyag. A szabásából és a
varrásból látható, hogy
valószínűleg maga a lány készítette,
a szegényház által kiutalt szövetből.
Többféle színben létezett: zöldben,
kékben, szürkében és feketében.
– Van valami ötlete, hogy
melyik szegényházból származhat?
– Ezt lehetetlen megmondani.
A tizenkilencedik századi
Manhattanben jó néhány ilyen
intézmény volt ahol befogadták az
elhagyott gyermekeket, árvákat,
szökevényeket. Kegyetlen, durva
helyek voltak, amelyeket az
úgynevezett jótékony vallásos
emberek tartottak fenn.
– Meg tudná mondani
precízebben, melyik időszakból
származhat a ruha?
– Pontosan nem. Úgy látom,
elég szánalmas utánzata az
ezernyolcszáznyolcvanas évek
elején divatos „Maude Maukin”
stílusnak. A szegényházi lányok
általában kimásolták a népszerű
újságokból és a hirdetésekből a
nekik tetsző ruhákat. − Dr.
Wellesley felsóhajtott, és
mentegetőzve megvonta a vállát. −
Attól tartok, ennél többet nem tudok
mondani.
– Ha esetleg eszébe jutna még
valami, O’Shaughnessy őrmesteren
keresztül kapcsolatba léphet velem.
Dr. Wellesley az őrmester
névtáblájára pillantott, és bólintott.
– Nagyon köszönöm, hogy
áldozott ránk az idejéből. −
Pendergast elkezdte összehajtogatni
a ruhát. − Egyébként nagyon szép
volt a tavalyi kiállítás, amelynek ön
volt a kurátora.
Dr. Wellesley ismét csak
bólintott.
– A legtöbb múzeumi
kiállítástól eltérően volt benne
szellemesség. Roppant
szórakoztatónak találtam például a
gótika korából származó
houppelandokat bemutató részt.
 A ruha a papírba csomagolva
már nem volt olyan borzalmas. Az
irodára rátelepedett komorság
kezdett eloszlani. O’Shaughnessy
azon kapta magát, hogy ugyanazon
rágódik, amin Custer: miért érdekel
egy FBI-ügynököt egy százhúsz
évvel ezelőtti bűntény?
– Köszönöm, hogy észrevette
azt, ami a kritikusok figyelmét
elkerülte − mondta dr. Wellesley. −
Igen, szórakoztatónak is szántam.
Ha jól megnézzük, az emberi
öltözködés, azon túl, hogy melegít,
és eleget tesz a szemérem
követelményeinek, csodásán
abszurd is tud lenni.
Pendergast felállt. − Dr.
Wellesley, nagyon sokat segített a
szakértelmével.
A nő is felállt. − Kérem,
szólítson Sophiának. −
O’Shaughnessy látta a nőn, hogy
újfajta érdeklődéssel tekint
Pendergastra.
Az ügynök meghajolt és
elmosolyodott, aztán kifelé indult.
A nő kilépett az íróasztal mögül,
hogy kikísérje az előtérig. A külső
ajtónál megállt, elpirult és azt
mondta: − Remélem, még
találkozunk, Mr. Pendergast,
esetleg egy vacsora mellett.
Rövid csönd lett. Pendergast
nem felelt semmit.
– Nos, tudja, hol érhet el −
mondta Sophia Wellesley jóval
hidegebb hangon.
Pendergast és O’Shaughnessy
visszasétáltak a látogatóktól
nyüzsgő, kincsekkel megrakott
termeken át, el a régi fegyverek,
drágakövekkel kirakott relikviák,
görög szobrok és attikai vázák
mellett, aztán lesétáltak a lépcsőn
az ötödik sugárútra. O’Shaughnessy
célzatosan Sade „Nagy
manipulátor” című számának
fülbemászó refrénjét fütyürészte,
Pendergast pedig úgy tett, mintha
nem hallaná.

Pár perccel később

O’Shaughnessy beült a Rolls Royce
krémszínű, puha belsejébe. Miután
az ajtó határozott, megnyugtató
csattanással becsukódott, áldott
csönd lett a kocsi belsejében. Az
őrmester még mindig nem tudta
eldönteni, mit gondoljon
Pendergastról. Mindenesetre nyitva
fogja tartani a szemét és a fülét.
– A park túloldalára, a
Természettudományi Múzeumhoz
legyen szíves − szólt előre
Pendergast a sofőrnek. Ahogy a
kocsi belevegyült a hömpölygő
kocsisorba, az ügynök
O’Shaughnessyhez fordult: − Hogy
lehetséges, hogy egy ír rendőr
kedveli az olasz operákat?
 O’Shaughnessy összerezzent.
Említette volna az operát?
– Nagyon rosszul leplezi, hogy
mikor mire gondol, őrmester.
Mi kö zb e n A sevillai borbély
jelmezeit ábrázoló akvarelleket
nézegette, észrevettem, hogy a jobb
mutatóujjával önkéntelenül Rosina
„Una voce poco fa” kezdetű
áriájának taktusait dobolja.
O’Shaughnessy rámeredt
Pendergastra. − Fogadni mernék,
hogy Sherlock Holmesnak képzeli
magát.
– Az ember elég ritkán
találkozik olyan rendőrrel, aki
szereti az operát.
– Na és maga szereti? -
kérdezett vissza O’Shaughnessy.
– Gyűlölöm. Az opera a
tizenkilencedik század televíziója:
hangos, vulgáris, ízléstelen, olyan
történetekkel, amelyeket a
legnagyobb jóakarattal is csak
infantilisnak lehet nevezni.
O’Shaughnessy aznap először
elmosolyodott, és megcsóválta a
fejét. − Pendergast, csak azt
mondhatom, hogy nem is olyan jó
megfigyelő, mint ahogy gondolja
magáról. Jesszusom, micsoda
szűklátókörűség!
A mosolya még szélesebb lett,
amikor meglátta, hogy az FBI-
ügynök arcán a bosszúság kis
felhője suhan át. úgy látszik, végre
rátapintott egy gyenge pontjára.

4. fejezet

Nora a Központi Archívumhoz

vezette Pendergastot és a savanyú
képű őrmestert. Örült, hogy ez
alkalommal már könnyebben
odatalált.
Miután beléptek, Pendergast
megállt az ajtóban, és nagyot
szippantott a levegőből. – Ah… a
történelem szaga. Szívja be jó
mélyen, őrmester. − Kinyújtotta a
kezét, mintha melengetni akarná az
iratok fölött.
 Reinhart Puck reszketeg fejjel
közelebb lépett, megtörölgette
fénylő koponyáját egy
zsebkendővel, aztán ügyetlenül
visszagyömöszölte a zsebébe. Az
FBI-ügynök jelenléte mintha
egyszerre töltötte volna el örömmel
és némi ijedtséggel. − Dr.
Pendergast − üdvözölte. − Micsoda
megtiszteltetés! Azt hiszem, nem
találkoztunk azóta, hogy… 1995-
ben azok a kis problémák voltak itt.
Elutazott utána Tasmaniába, ahogy
tervezte?
– Igen, valóban, kedves öntől,
hogy emlékszik rá, és ennek
köszönhetően nagyban gyarapodtak
az ausztrál növényvilágra
vonatkozó ismereteim.
– És mi újság az FBI-nál?
– Minden nagyon remek −
felelte Pendergast. − Engedje meg,
hogy bemutassam O’Shaughnessy
őrmestert.
A rendőr előlépett Pendergast
háta mögül, mire Puck arca
elkomorodott. − Jaj, istenem.
Tudja, az a szabály, hogy csak a
múzeum alkalmazottai…
– Én kezeskedem érte −
mondta Pendergast ellentmondást
nem tűrő hangon. − Kitűnő tagja
városunk rendőrségének.
– Értem, értem − felelte Puck
nem túl lelkesen, és bezárta az
ajtót. − Mindnyájuknak alá kell
írniuk a naplót − mondta, miután
elfordult az ajtótól. − Hadd
mutassam be a kollégámat, Mr.
Gibbset.
Oscar Gibbs kurtán biccentett
nekik. Alacsony volt, zömök, fekete
bőrű, szőrtelen karokkal és
kopaszra borotvált fejjel. A
magasságához képest nagyon széles
volt, mintha egyetlen farönkből
faragták volna. A ruhája csupa por
volt, és nagyon úgy festett, mint aki
nincs különösebben elragadtatva
attól, hogy itt lehet.
– Mr. Gibbs volt olyan
kedves, és mindent bekészített
önöknek a kutatószobába − mondta
Puck. − Előbb essünk túl a
formalitásokon, aztán legyenek
szívesek követni.
Aláírták a naplót, aztán
elindultak a félhomályban. Puck
előttük haladt, és felkattintgatta az
elefántcsont villanykapcsolókat.
Végeérhetetlennek látszó út után
megérkeztek az archívum hátsó
részén nyíló ajtóhoz, amelyen
dróthálóval védett kisablak is volt.
Puck körülményesen elbíbelődött a
zárral, aztán kitárta az ajtót Nora
előtt, aki szinte felszisszent a
meglepetéstől, amikor belépett, és
kigyulladt a villany.
A padló márványból volt, a
falat fényes tölgyfa burkolat fedte, a
mennyezetet aranyozott rokokó
cirádák díszítették. Oroszlánkörmös
lábú, vaskos tölgyfa asztalok álltak
a helyiség közepén, körülöttük
tölgyfa székek, piros bőrhuzatú
üléssel és támlával. Minden asztal
fölött súlyos kristálycsillár függött.
Két asztal különféle tárgyakkal volt
telerakva, a harmadik dobozokkal,
papírokkal és könyvekkel. A
helyiség túlsó végében egy
hatalmas rózsaszín
márványkandalló állt. Minden
olyan ódonnak hatott, mintha száz
évvel visszaugrottak volna az
időben.
– Nahát, ez hihetetlen! -
álmélkodott Nora.
– Igen, valóban az − mondta
Puck. − A múzeum egyik legszebb
helyisége. A történelmi kutatást
régen nagyon fontosnak tartották. −
Felsóhajtott, és hozzátette: − De
hát, változnak az idők. O tempó, o
mores… Kérem, rakjanak ki a
zsebeikből minden íróeszközt, és
vegyék fel a pamutkesztyűket,
mielőtt bármihez hozzányúlnak. El
kell vennem az aktatáskáját, doktor.
− Helytelenítő pillantást vetett az
O’Shaughnessy derékszíjáról lógó
pisztolytáskára és bilincsre, de nem
szólt semmit.
Kirakosgatták a tollakat és a
ceruzákat az odanyújtott tálcára, és
mindnyájan fehér pamutkesztyűt
húztak.
 – Akkor én most
visszavonulnék. Ha készen vannak,
szóljanak ki ezen a telefonon, 4240-
es mellék. Ha bármiről
fénymásolatot szeretnének, töltsék
ki ezeket a kérőlapokat.
Az ajtó becsukódott Puck után,
és hallották, hogy a kulcs megfordul
a zárban.
– Bezárt minket? -
csodálkozott O’Shaughnessy.
Pendergast bólintott. − Ez a
szokás.
O’Shaughnessy hátrább lépett
a félhomályba. Fura alak, gondolta
Nora, csendes és kifürkészhetetlen,
és jóképű is, a maga ír módján. Úgy
tűnt, Pendergast kedveli.
O’Shaughnessy ellenben nagyon
úgy festett, mint aki senkit nem
kedvel.
Az ügynök összekulcsolta a
háta mögött a kezét, lassan
körbejárta az első asztalt, és sorra
szemügyre vett minden egyes
tárgyat. Aztán a második asztalnál
is tett egy kört, majd a harmadiknál,
amelyen a papírok voltak
szétteregetve.
– Akkor lássuk azt a cédulát,
amit említett − mondta végül
Norának.
Nora rámutatott a különféle
tárgyak listáját tartalmazó cédulára,
amelyet előző nap talált. Pendergast
átfutotta, aztán kezében a cédulával
ismét körbejárta az asztalokat. Egy
kitömött okapira biccentett.
– Ez Shottumtól van − mondta.
− És ez is − mutatott az
elefántlábból készült dobozra. − Az
a három pénisztok, a bálnacsont
sétapálca, a jivaro zsugorított
koponya… Ezek mind Shottum
gyűjteményéből valók, fizetségképp
küldte McFaddennek a munkájáért.
− Lehajolt, és megvizsgálta a
zsugorított koponyát. −
Hamisítvány, majomé, nem emberé
− állapította meg, aztán Norára
pillantott. − Dr. Kelly, átnézné a
papírokat, amíg én megvizsgálom
ezeket a tárgyakat?
Nora letelepedett a harmadik
asztalhoz. Volt ott egy kis doboz
Shottum levelezésével, mellette egy
másik, jóval nagyobb doboz, és két
irattartó − úgy tűnt, ezek McFadden
iratai lehetnek. Nora először a
levelek dobozát nyitotta ki. Ahogy
Puck is mondta, igencsak
rendetlenül volt beledobálva
minden. A levelek többnyire mind
ugyanazzal foglalkoztak, példányok
osztályozásával és azonosításával
kapcsolatos kérdésekkel, vagy
vitákat folytattak más tudósokkal
különféle titokzatos témákról.
Mindez fényt vetett a
tizenkilencedik századi
természettudomány egy sötét
zugára, de semmit nem árult el a
rejtélyes bűntényről. Ahogy Nora
átolvasta a rövid levelezést, kezdett
kirajzolódni J. C. Shottum alakja −
és egyáltalán nem olyannak tűnt,
mint egy sorozatgyilkos. Nagyon is
ártalmatlan ember benyomását
keltette: pedáns volt, szűk látókörű,
kicsit talán zsémbes, aki szívesen
elvitatkozott tudományos
riválisaival. Az érdeklődési köre
kizárólag a természettudományokra
korlátozódott. Persze soha nem
lehet tudni, jegyezte meg magában
Nora, miközben tovább forgatta a
dohos lapokat.
Mivel nem talált semmi
különösebben érdekeset, a nagyobb
és rendezettebb tartalmú dobozhoz
fordult, amely Tinbury McFadden
levelezését és iratait tartalmazta, a
kurátor apró, bolhabetűs
feljegyzéseit különféle furcsa
témákról, főleg állatok és növények
osztályozásáról, melyekhez virágok
rajzait is mellékelte. Némelyik
egész jól sikerült. A legalsó vaskos
iratköteg tudósoktól és gyűjtőktől
érkezett levelekből állt. Egy régi
madzaggal volt átkötve, amely
azonnal elszakadt, ahogy Nora
hozzáért. Átlapozgatta a leveleket,
míg végül talált egy levélcsomót
Shottumtól. Az első így kezdődött:
„Nagyra becsült Kollégám!”.
 Ezúton küldök önnek egy
különleges, rozmáragyarból
faragott szobrocskát, amely
állítólag az Indokína partjainál
lévő Kut szigetéről származik, és
egy majmot ábrázol szerelmi aktus
közben egy hindu istennővel.
Lenne olyan kedves és
azonosítaná, milyen fajtájú
majomról van szó?
Üdvözlettel:
J. C. Shottum

Nora nekilátott a következő

levélnek:

Kedves Kolléga!
 A Lyceumban történt
legutóbbi találkozásunk óta
Blackwood professzor
megajándékozott egy kövülettel,
amelyről ő azt állítja, a devon
korból származó tengeri liliom
lenyomata, a Montmorency
dolomithegységből. A professzor
úr sajnálatosan téved, ugyanis
LaFleuve megállapította, hogy a
M o n t m o r e n c y dolomithegység
perm korszakbeli. A Lyceum
következő hírlevelében ki kell
javítani ezt a tévedést.

Nora átfutotta a többi irományt

is. Volt köztük néhány McFaddentől
származó levél is, amelyek főként a
hozzá hasonló gondolkodású kis
tudóskör tagjainak íródtak, köztük
Shottumnak is. Nyilván mind jó
ismerősei voltak egymásnak. Lehet,
hogy ebben a körben kell keresni a
gyilkost. Ez elég valószínűnek tűnt,
mivel csak olyan valaki lehetett,
akinek szabad bejárása volt
Shottum házába, − már ha nem
maga Shottum volt a tettes.
Nora elkezdett listát készíteni
a levelezésben részt vett tudósokról
és a témaköreikről. Persze könnyen
lehet, hogy ez csak időpocsékolás,
és mondjuk az épület gondnoka
vagy a fűtő volt a gyilkos, − de
aztán arra gondolt, milyen profi
szikenyomok voltak a csontokon.
Szinte sebészi pontossággal
darabolták fel a holttesteket. Nem,
csak egy tudós ember tehette, ez
biztos.
Elővette a noteszét, és
jegyzetelni kezdett.

Tinbury McFadden
levelezőpartnerei
NÉV
TÉMA
POZICIŐ
DÁTUM

J. C Shottum
természettudomány,
antropológia, a Lyceum
 A Shottum-féle kiállítás
tulajdonosa, New York
1869-1881

Prof. Albert Blackwood

a Lyceum és a Múzeum
A Természettudományi
Múzeum alapítója,
New York
1865-1878

Dr. Asa Stone Gilcrease

madarak ornitológus,
New York
1875-1887

Sír Henry C. Throckmorton

ezredes
 afrikai emlősök (nagyvadak)
gyűjtő, felfedező, vadász,
London
1879-1891

Prof. Enoch Leng Guenevere

LaRue
osztályozás missziós körutak
a Kongó vidékén
rendszertan, kémikus, New
York
filantróp, New York
1872-1881
1870-1872

Dumont Burleigh
dinoszauruszkövületek, a
Lyceum
olajbányász, gyűjtő,
Cold Spring,
New York
1875-1881

Dr. Ferdinand Huntt

antropológia, régészet
sebész, gyűjtő
Oyster Bay, Long Island
1869-1879

Prof. Hiram Howlett

hüllők és kétéltűek
herpetológus
Stormhaven, Maine
1871-1873

Az utolsó előtti névnél kicsit

megtorpant. Egy sebész. Vajon ki
lehetett ez a dr. Ferdinand Huntt?
Jó néhány levél volt tőle,
kacskaringós, nagy betűkkel
íródtak, szépen metszett fejléccel
díszített, súlyos merített papíron.
Nora átlapozgatta őket.

Kedves Tinbury!
Az odinga törzseknél még
mindig létezik a „Male Partum”
barbár szokása. Amikor Voltában
jártam, részem volt abban a kétes
kiváltságban, hogy szemtanúja
lehettem egy gyermek
születésének. Azt persze nem
engedték, hogy segédkezzem, de
tisztán hallottam a férj
kiáltozását, amikor a felesége
minden fájásnál belekapaszkodott
a nemi szervére erősített kötélbe.
A szülés után én kezeltem
szerencsétlen embert, akinek
komoly sérülései is voltak.

Kedves Tinbury!
Az olmék jáde phalloszt,
amelyet mellékelten küldök a
mexikói LaVentábóí, a múzeumnak
szánom, mivel, ha jói tudom, még
egyetlen tárgy sincs a
gyűjteményükben, amely a
rendkívül különös mexikói kultúrát
képviselné.
 Nora átböngészte a többi
levelet is, de nagyjából hasonló
dolgokról esett bennük szó: dr.
Huntt leírt különféle bizarr orvosi
eljárásokat, amelyekkel közép-
amerikai és afrikai utazásai során
találkozott, és akadtak a papírok
között jegyzetek is, amelyeket
nyilván a múzeumba küldött
tárgyakhoz mellékelt, úgy tűnt,
egészségtelen érdeklődéssel
viseltetett a bennszülött szexuális
szokásai kiránt. Nora emiatt első
számú gyanúsítottként könyvelte el.
Hirtelen megérezte, hogy
valaki áll mögötte, és gyorsan
megfordult. Pendergast állt ott, a
háta mögött összekulcsolt kézzel. A
jegyzeteit nézegette, és az arcán
olyan komor és sötét kifejezés ült,
hogy Nora libabőrös lett tőle.
– Maga mindig észrevétlenül
lopakodik mögém − jegyezte meg
tétován.
– Talált valami érdekeset? −
A kérdés inkább csak formaság
volt. Nora biztos volt benne, hogy
Pendergast talált valami szörnyűt,
de úgy tűnt, egyelőre nincs kedve
megosztani vele a felfedezését.
– Semmi szemet szúró. Hallott
valaha egy bizonyos dr. Ferdinand
Hunttról?
Pendergast vetett egy futó
pillantást a névre, az érdeklődés
leghalványabb jele nélkül. Nora
hirtelen ráébredt, milyen furcsa,
hogy a férfit semmilyen illat nem
lengi körül − se dohány, se arcvíz,
semmi.
– Huntt… − mondta végül
Pendergast. − Igen, egy előkelő
Long Island-i család sarja volt, a
múzeum egyik legelső pártfogója.
Már mindent átvizsgáltam, kivéve
az elefántlábból készült dobozt.
Lenne kedve segíteni?
Nora odament vele az
asztalhoz, amelyre a Tinbury
gyűjteményébe tartozó
legkülönfélébb tárgyak voltak
kirakva. Pendergast arca közben
visszanyerte megszokott nyugodt
kifejezését. A félhomályból
előbukkant az egykedvű
O’Shaughnessy. Nora eltűnődött,
tulajdonképpen mi dolga van
Pendergasttal.
Megálltak a nagy, groteszk
elefántláb előtt, amely rézcsatokkal
záródott.
– Ez egy elefántláb, nem? -
kérdezte O’Shaughnessy. − Mi
ebben az érdekes?
– Ez nem csak egy elefántláb,
őrmester − felelte Pendergast. −
Valójában egy doboz. Elég gyakori
volt az ilyen a vadászok és gyűjtők
körében a tizenkilencedik
században. Szép példány, ha kicsit
ütött-kopott is. − Norához fordult. −
Megnézzük, mi van benne?
Nora kikapcsolta a csatokat,
és leemelte a doboz tetejét.
Kesztyűs ujjaival is érezte, hogy a
szürke elefántbőr milyen durva
tapintású és rücskös. Kellemetlen
szag szállt fel a dobozból, amely
teljesen üres volt.
Nora Pendergastra pillantott.
Ha az ügynök csalódott volt is, nem
mutatta.
Egy pillanatig mozdulatlanul
álltak, aztán Pendergast odahajolt
az üres doboz fölé. Pár pillanatig
vizsgálgatta, aztán odanyúlt, és
végigtapogatta a doboz belsejét. Itt-
ott megnyomogatta, egy helyen
lejjebb csúszott a keze, aztán
továbbhaladt. Hirtelen halk kattanás
hallatszott, és legalul egy rugós fiók
ugrott ki, kis porfelhőt kavarva.
Nora összerezzent a hangtól.
– Nagyon ügyes − jegyezte
meg Pendergast, és kivett a fiókból
egy nagyméretű, megsárgult és
foltos borítékot. Egyszer-kétszer
elgondolkozva megforgatta a
kezében, aztán kesztyűs ujjával
benyúlt a boríték széle alá és
feltépte. Több krémszínű papírlap
került elő belőle. Óvatosan
széthajtogatta őket, a tenyerével
elsimítgatta a legfelső lapot, és
olvasni kezdte.
 5. fejezet

Kollégámnak, Tinbury
McFaddennek.

1881. július 12.

Tisztelt kolléga úr!

Abban az őszinte reményben
írom ezeket a sorokat, hogy önnek
soha nem kell elolvasnia őket,
hogy összetéphetem, és a
szeneskosárba hajíthatom, mint
egy túlhajszolt elme és a lázas
képzelet szüleményét. A lelkem
legmélyén azonban tudom, hogy
legszörnyűbb félelmeim máris
beigazolódtak − minden
felfedezésem cáfolhatatlanul erre
látszik utalni. Világéletemben arra
törekedtem, hogy a legjobbakat
feltételezzem embertársaimról,
hiszen nem mindnyájan
ugyanabból az agyagból
formáltattunk-e? A régiek úgy
hitték, hogy az élet spontán módon
keletkezik a Nílus dús iszapjában:
és ki vagyok én, hogy kétségbe
vonjam ennek a hitnek, ha nem is
tudományos, de szimbolikus
igazságát? Csakhogy nemrégiben
olyan események történtek, olyan
szörnyűségek, amelyekre nem
találok semmiféle ártatlan
magyarázatot.
Lehetséges, hogy amit most
elmesélek, arra fogja késztetni,
hogy kétségbe vonja az elmém
épségét. Mielőtt folytatnám, hadd
biztosítsam róla, hogy szellemi
képességeim teljes birtokában
vagyok.
Említettem már önnek, hogy
egyre nagyobb kétségeim vannak,
dr. Leng ügyeivel kapcsolatban.
Természetesen tudja, milyen
okokból adtam ki neki a házam
harmadik emeletét. A Lyceumban
tartott előadásai bebizonyították
tudósi és orvosi tudásának
mélységét. A rendszertan és a
vegyészet területén is alig van
párja. Szívderítő gondolat volt,
hogy megvilágosító erejű, sőt a
tudomány fejlődését előremozdító
kísérletek folyhatnak majd a saját
házam fedele alatt, gyakorlati
szempontból pedig jól jött a kis
bevétel, amely a lakbérből
származott.
Eleinte úgy tűnt, ez az ember
teljes mértékben megérdemli a
bizalmamat. Kitűnő munkát
végzett a gyűjtemény kezelésében,
mint kurátor. Bár rendkívül
szokatlan időpontokban jött és
ment, mindig kifogástalanul
udvarias volt, ha kissé tartózkodó
is. Mindig idejében fizette a
lakbért, és még orvosi tanácsokkal
is ellátott ’73 és ’74 telén, amikor
súlyos influenzában szenvedtem.
Nehéz lenne pontosan
meghatározni az idejét, hogy
mikor kezdtem először
gyanakodni. Talán azzal
kezdődött, hogy úgy vettem észre,
Leng egyre titkolózóbb a saját
ügyeivel kapcsolatban. Bár eleinte
azt ígérte, hogy megosztja velem a
kísérleteinek eredményeit, soha
nem hívott be a szobájába. Ahogy
teltek az évek, egyre jobban
belemerült a tanulmányaiba, és a
gyűjteménnyel kapcsolatos
kurátori feladatok legnagyobb
részét kénytelen voltam magam
elvégezni.
Mindig úgy találtam, hogy
Leng nagyon kényes a tudományos
munkájára. Nyilván emlékszik
arra a régebbi és kissé különc
előadására, amelyet a
testnedvekről tartott a Lyceumban.
Nem részesült túl jó
fogadtatásban, egyes rossz
modorú tagok néhányszor hangos
nevetgéléssel zavarták meg, és
Leng ezután soha többé nem tért
vissza a témára. A későbbi
előadásai mind a hagyományos
tudományosság mintaképei voltak.
Ezért eleinte veleszületett
tartózkodásának tulajdonítottam,
hogy vonakodik a munkájáról
beszélni. De ahogy teltmúlt az idő,
kezdtem rájönni, hogy amit
szakmai tartózkodásnak véltem, az
valójában valaminek a leplezése.
Ez év tavaszán egy este
nagyon sokáig a múzeumban
maradtam, elintéztem némi
felhalmozódott papírmunkát, és
helyet készítettem néhány újonnan
beszerzett darabnak, amelyekről
korábban beszéltünk. Ez a feladat
sokkal érdekesebbnek bizonyult,
mint a fárasztó papírmunka, és
úgy belefeledkeztem, hogy egész
meglepett, amikor meghallottam,
hogy a városi templom tornya
éjfelet üt. Pár pillanatig csak
álltam, és hallgattam, ahogy elhal
a harangkongás visszhangja − és
ekkor megütötte fülemet egy másik
zaj. A fejem fölül jött valami
nehézkes csoszogás, mintha valaki
nehéz terhet vonszolna. Nem
tudom megmondani, pontosan
miért, de volt valami ebben a
zajban, amitől libabőrös lettem.
Figyelmesebben hegyeztem a
fülem, de a zaj lassan elhalt, és a
lépések visszavonultak egy
távolabbi helyiségbe.
Másnap reggel, amikor a
történteken elmélkedtem, arra
jutottam, hogy csakis a saját
kimerült idegeim hibáztathatok.
Hacsak ki nem derül, hogy valami
baljós dolog történt, − ami nem
tűnt túl valószínűnek −, akkor
semmi okom, hogy szóba hozzam,
a dolgot Lengnek. Az ijedtségemet
akkori túlérzékeny
lelkiállapotomnak tulajdonítottam.
A kiállításon sikerült szenzációs
háttér előtt elhelyeznem egy
tárlóban a kétfejű gyermeket,
talán ez, és a kései időpont
kavarhatta fel a képzeletem sötét
mélységeit. Úgy döntöttem, jobb
lesz, ha elfelejtem az egész
epizódot.
Úgy adódott azonban, hogy
pár héttel később − egészen
pontosan a múlt héten, július 5-én
− egy újabb esemény történt,
amelyre a legkomolyabban
szeretném felhívni figyelmét. A
körülmények hasonlóak voltak,
mint a múltkor: késő éjszakáig
fennmaradtam, mivel a Lyceum
folyóiratának írott
tanulmányomon dolgoztam. Mint
ön is tudja, számomra mindig
nehéz feladat, ha ilyen tudós
testület számára kell írnom, és
vannak bizonyos segédeszközeim
ennek a megkönnyítésére. A régi
tíkfa íróasztalom, a finom merített
papír, amilyenre most is írok, a
Messieur Dupin által Párizsban
gyártott fukszia-színű tinta − ezek
a kellemes apróságok
megkönnyítik a fogalmazás
munkáját. Ezen az estén hamarabb
jött az ihlet, mint általában, de
úgy fél tizenegy körül meg kellett
hegyeznem néhány tollat, mielőtt
folytathattam volna a munkát,
ezért kis időre elhagytam az
íróasztalomat. Amikor
visszatértem, legnagyobb
megdöbbenésemre néhány apró
tintapacát találtam a papírlapon,
amelyre írtam.
Mindig roppant
körültekintően bánok a tollal, és el
sem tudtam képzelni, ez hogyan
történhetett. Csak amikor
felemeltem az itatóst, hogy
letörölgessem a foltokat, akkor
vettem észre, hogy más színűek,
mint a kissé halványabb
fuksziatintám. És amikor
felitattam, arra is rájöttem, hogy
valami sűrűbb és ragacsosabb
anyag, mint a francia tinta.
Gondolhatja, mennyire
elborzadtam, amikor egy újabb
csepp pottyant a csuklómra, épp
amikor felemeltem az itatóst.
Azonnal felnéztem a mennyezetre.
Mi a csuda lehet ez? - gondoltam.
Egy kisméretű, de gyorsan terjedő
folt szivárgott át Leng fejem fölött
lévő szobájának padlódeszkáin.
Villámgyorsan felrohantam a
lépcsőn, és bekopogtam az ajtaján.
Nem tudom pontosan leírni,
milyen gondolatok száguldoztak
közben a fejemben, de
legelsősorban attól féltem, hogy
dr. Lenget valami baj érhette. A
környéken egy ideje terjengenek
mendemondák egy közveszélyes
gyilkosról − persze az ember nem
nagyon figyel oda az alacsonyabb
néposztályok pletykáira, és a halál
sajnos egyébként is gyakori
vendég itt a Five Points
környékén.
Leng azonnal válaszolt is
izgatott szólongatásomra, kissé
kifulladva. A csukott ajtón
keresztül kiszólva annyit mondott,
hogy csak egy kis baleset történt,
elég csúnyán megvágta a karját
egy kísérlet közben. Amikor
felajánlottam a segítségemet,
visszautasította, azt mondta, már
ellátta a sebet, és nem volt
hajlandó kinyitni az ajtót. Végül
otthagytam, bár kétségek és
aggodalmak közepette.
Másnap reggel Leng
megjelent a küszöbömön.
Korábban még soha nem keresett
fel a lakásomon, és nagyon
meglepett, hogy ott látom.
Észrevettem, hogy az egyik karja
be van kötözve. Elnézést kért az
előző éjszakai kellemetlenség
miatt. Én behívtam, de ő nem akart
maradni. Újabb bocsánatkérés
után távozott.
Nyugtalan szívvel néztem
utána, ahogy végigmegy a járdán,
aztán felszáll a lóvasútra.
Gondolhatja, hogy Leng
látogatása az azt megelőző furcsa
események után épp ellenkező
hatást ért el, mint amit ő szeretett
volna. Most már biztosabb voltam
benne, mint valaha, hogy
bármiben mesterkedik is, az nem
állná ki a vizsgálódást nappali
világosságban.
Attól tartok, ma este nem
tudok többet írni. Elrejtem ezt a
levelet az elefántlábból készült
dobozba, amelyet néhány más
ritkasággal együtt két nap múlva
készülök elküldeni önnek a
múzeumba. Ha isten is úgy akarja,
talán holnap lesz erőm visszatérni
ehhez a levélhez, és folytatni.

1881. július 13.

Minden erőmet össze kell

szednem, hogy befejezzem a
megkezdett elbeszélést.
Leng látogatása után szörnyű
belső küzdelem vett erőt rajtam. A
tudományos idealizmus a
megfontoltsággal párosulva úgy
érvelt, hogy el kell fogadnom az ő
magyarázatát. De egy másik belső
hang azt súgta, hogy mint
becsületes embernek,
kötelességem, hogy magam járjak
utána az igazságnak.
 Végül úgy határoztam,
kiderítem, milyen kísérleteket
végez Leng. Ha ártalmatlannak
bizonyul, akkor legfeljebb a túlzott
kíváncsiság vádja érhet, semmi
több.
Talán úgy fogja gondolni,
férfiatlan dolog ez a sok
aggodalmaskodás. De azok a
csuklómra és a papírra hulló
borzalmas vörös cseppek mintha
az agyamba lettek volna
beleégetve. Volt valami abban,
ahogy Leng rám nézett, amikor
megállt a küszöbömön, amitől
szinte idegennek éreztem magam a
saját otthonomban. Hideg
számítás csillogott azokban a
közönyös szemekben, amitől a vér
is megfagyott az ereimben. Nem
bírtam volna tovább elviselni,
hogy egy fedél alatt éljek ezzel az
emberrel úgy, hogy nem tudom,
mivel foglalkozik valójában.
Valami számomra érthetetlen
szeszélyből Leng egy ideje
felajánlotta ingyenes orvosi
szolgáltatásait néhány közelben
működő szegényház és árvaház
számára. Ebből kifolyólag a késő
délutánokat többnyire távol
töltötte. Múlt hétfőn, július 11-én
megláttam a kiállítóterem
ablakából, ahogy épp átsétál az
utcán, nyilván a szegényház felé.
Tudtam, hogy a sors most
kihagyhatatlan lehetőséget adott a
kezembe.
Némi félelemmel mentem fel a
lépcsőn a harmadik emeletre.
Leng kicseréltette a szobája
ajtaján lévő zárat, de nekem volt
egy tolvajkulcsom. Az ajtó kitárult,
és én beléptem.
Az elülső szobát Leng
nappalifélének használta.
Meglepett a berendezés: a falakon
vadászjeleneteket ábrázoló tarka
metszetek függtek, az asztalok tele
bulvárlapokkal és
ponyvaregényekkel. Leng mindig
elegáns és kifinomult ember
benyomását tette rám, de ez a
szoba mintha egy kulturálatlan
fiatal fajankóé lett volna. Az a
fajta hely volt, amit egy kocsmai
örömlány vagy egy szegény,
egyszerű leányzó vonzónak
találna. Mindent leheletnyi
porréteg fedett, mintha Leng
nagyon kevés időt töltött volna itt
az utóbbi időben.
A hátsó szobákba vezető
ajtónyílást súlyos brokátfüggöny
takarta el. Félrehúztam a
sétapálcám végével. Azt hittem,
mindenre fel vagyok készülve, de
amit találtam, talán arra
számítottam a legkevésbé.
A két hátsó szoba szinte
teljesen üres volt. Hat nagy asztal
állt bennük, amelyeknek
összekarcolt lapján jól látszott,
hogy hosszas kísérletek kellékei
voltak. Más bútor nem volt. Erős,
szinte fojtogató ammóniaszag
terjengett. Az egyik asztal
fiókjában több, nem túl éles szikét
találtam. Az összes többi fiók üres
volt, csak pókok lapultak bennük.
Hosszas keresgélés után
megtaláltam a helyet a
padlódeszkán, ahol előző éjjel
átszivárgóit a vér. Úgy tűnt,
valami savval feltisztogatták, a
szaga alapján aqua regia lehetett.
Ezután megvizsgáltam a falakat is,
és észrevettem több halvány foltot,
kisebbeket-nagyobbakat,
amelyekről szintén úgy tűnt, hogy
nemrégiben próbálták
letisztogatni őket.
Be kell vallanom, hogy abban
a percben eléggé ostobának
éreztem magam. Nem volt ott
semmi, ami igazolta volna a
félelmet, ami a leghalványabb
gyanút is keltette volna, még a
legkörültekintőbb rendőr agyában
sem. De a furcsa félelemérzetem
csak nem akart elmúlni. Volt
valami abban a különösen
berendezett nappaliban, a vegyi
anyagok szagában, az alaposan
megtisztogatott falakban és
padlóban, ami nem hagyott
nyugodni. Miért ilyen tiszták ezek
a rejtett hátsó szobák, míg a
nappaliban mindenen gyűlik a
por?
Ebben a pillanatban jutott
eszembe a pince.
Évekkel korábban Leng
egyszer könnyedén megkérdezte,
hogy használhatná-e az egyik régi
széntároló alagutat, hogy ott
tartsa a felesleges laboratóriumi
felszereléseit. Az alagutat már
évek óta nem használtuk, mióta
beépítették az új kazánt, nem volt
rá szükség. Odaadtam neki a
kulcsot, és el is feledkeztem az
egészről.
Nehezen tudnám leírni,
milyen érzések kavarogtak
bennem, amikor leereszkedtem a
pincébe vezető hátsó lépcsőn. Egy
alkalommal megtorpantam, és
arra gondoltam, talán kerítenem
kéne egy kísérőt. Aztán megint
győzött a józanész. Nem volt
semmi jele, hogy bármi szörnyűség
folyna. Az lesz a legjobb, ha
továbbmegyek − gondoltam.
Leng egy lakattal zárta le a
pince ajtaját. Amikor ezt
megláttam, egy pillanatra elfogott
a megkönnyebbülés. Minden tőlem
telhetőt elkövettem, nincs más
hátra, mint hogy visszaforduljak.
Sarkon is fordultam, és felléptem
az első lépcsőfokra, de aztán
megtorpantam. Ugyanaz a
késztetés, amely idáig elhozott,
nem engedte, hogy
visszaforduljak, amíg a végére
nem járok ennek az egésznek.
Emeltem a lábam, hogy
berúgjam az ajtót, de aztán
meggondoltam magam. Ha
sikerülne átvágni a lakatot, Leng
talán csak azt hinné, besurranó
tolvaj járt itt.
Öt percbe telt, és már vissza
is tértem a szükséges
szerszámokkal, és átvágtam a
lakat pántját. A földre dobtam,
aztán szélesre tártam az ajtót,
hogy bevetüljön a hátam mögül a
lépcsőn leszivárgó, délutáni
napfény.
Ahogy beléptem, egészen
mást éreztem, mint a harmadik
emeleten. Nyilvánvaló volt, hogy
Leng idelent folytatta a munkát,
amit fönt a szobájában
abbahagyott.
Most is a szag csapott meg
legelőször. Mint az emeleten, itt is
maró anyagok szagát éreztem,
formaldehiddel vagy éterrel
keveredve, de ezeket majdnem
elnyomta egy sokkal orrfacsaróbb
és erősebb szag. Egy szag, amit a
Pearl és a Water Street
környékéről jól ismertem: a
vágóhidak bűze.
A lépcsőn leszűrődő halvány
fény elég volt, nem kellett
meggyújtanom a gázlámpákat. A
pincében is több asztal állt, de
ezek tele voltak bonyolult orvosi
műszerekkel, sebészeti kellékekkel,
lombikokkal. Az egyik asztalon
talán három tucat fiola állt valami
borostyánszínű folyadékkal,
gondosan felcédulázva,
megszámozva. A falak mellett álló
üvegezett szekrénykékben a
legkülönfélébb vegyi anyagok
sorakoztak. A padló fűrészporral
volt felszórva, helyenként még
nedves volt. A cipőm orrával
belekotortam, és láttam, hogy elég
nagy mennyiségű folyadékot
itattak fel vele.
Most már tudtam, hogy az
aggodalmam nem volt teljesen
indokolatlan, de még mindig
próbáltam azzal nyugtatgatni
magam, hogy itt sincs semmi, ami
különösebb ijedelemre adna okot:
a boncolás végül is a tudományos
munka egyik sarokköve.
A legközelebbi asztalon egy
teleírt, bőrkötésű naplót találtam,
egyértelműen Leng sajátos
kézírásával. Megkönnyebbülten
fordultam a feljegyzésekhez: most
végre megtudom, mi volt Leng
kísérleteinek célja. Nyilván valami
nemes tudományos szándék fog
kirajzolódni a lapokról, és a
félelmeim alaptalannak
bizonyulnak.
Egyáltalán nem így volt.
 Ön tudja rólam, kedves
barátom, hogy tudós ember lévén
soha nem voltam az a fajta, akit
istenfélőnek lehetne nevezni. De
azon a napon elfogott az Isten
haragjától való félelem, amiért
ilyen borzalmas, Molochra valló
tetteket követtek el a saját házam
fedele alatt.
Leng mindent könyörtelen,
ördögi részletességgel leírt a
naplójában. Talán a
legrendszerezettebb,
legvilágosabb tudományos
feljegyzés volt, amit valaha is
szerencsém volt − vagy ez esetben
inkább szerencsétlenségem −
láthatni. Nincsen semmi
kézenfekvő magyarázat, amivel
menteni tudnám a kísérleteit. Nem
tehetek mást, mint hogy a lehető
legegyszerűbben és legtömörebben
összefoglalom, amit olvastam.
A feljegyzések tanúsága
szerint az elmúlt nyolc esztendő
során Leng azon ügyködött, hogy
kidolgozzon egy módszert az
emberi élet, − vagyis a saját
életének − meghosszabbítására, és
az ehhez szükséges anyagok
megszerzéséhez emberi kísérleti
alanyokat használt fel. Az
áldozatai kivétel nélkül fiatalok
voltak. Leng a naplóban
részletesen leírta a koponyákon és
gerincoszlopokon végzett
boncolásokat − főleg ez utóbbira
látszott összpontosulni beteges
érdeklődése. A legutolsó
feljegyzések főleg a gerincoszlop
tövében található, cauda
equinának nevezett idegdúcokról
szóltak.
Csak olvastam, tíz percig,
húsz percig, megbabonázva és
iszonyodva. Aztán visszaejtettem
azt a borzalmas naplót az
asztalra, és elhátráltam onnan.
Amilyen bolond voltam, ekkor még
mindig próbáltam valami logikus
magyarázatot találni minderre. A
nemrégiben elhunytak
holttesteinek ellopása a
temetőkből elítélendő, de
szükségszerű gyakorlat a mai
orvostudományban, mondtam
magamnak. Sajnálatosan kevés
boncolásra alkalmas holttest áll
az orvosok rendelkezésére, és
másképp nem tudják pótolni a
hiányt, mint hullarablással, amire
még a legtiszteletreméltóbb
sebészek is rákényszerülnek néha.
Habár Leng kísérletei, amelyek
arra irányultak, hogy
mesterségesen meghosszabbítsák
az életet, nyilvánvalóan
elfogadhatatlanok, lehetséges
azonban, hogy közben akaratlanul
más olyan felfedezésekre jut,
amelyek az orvostudomány javát
szolgálják.
 Azt hiszem, ekkor ütötte meg
először fülemet valami halk nesz.
Tőlem balra egy asztal állt, amit
addig nem vizsgáltam meg
közelebbről. Egy nagy
viaszosvászonnal volt leterítve,
amely alatt valami feküdt. Ismét
meghallottam a halk zajt: mintha
valami állat nyöszörgése lett
volna.
Nem is tudom, hogyan voltam
képes összeszedi a bátorságomat,
hogy közelebb menjek, − csak
azzal tudom magyarázni, hogy
most már mindent tudni akartam.
Odaléptem, és még mielőtt az
inamba szállt volna a bátorságom,
megragadtam a ponyvát, és
felhajtottam.
Életem végéig kísérteni fog a
látvány, amely a félhomályban
elém tárult. Az a valami a hasán
feküdt, a gerincoszlopa tövében
egy hatalmas seb tátongott. A halk
neszt, amit hallottam, a holttestből
kiáradó gázok kelthették. Nyilván
azt hihetné, hogy ekkor már semmi
nem döbbenthetett meg még
jobban, de aztán észrevettem, hogy
a holttest és a seb is egészen
frissnek látszik, és egyre
valószerűtlenebbnek tűnt az egész.
Talán öt-tíz másodpercig
haboztam, aztán közelebb léptem,
miközben csak egyetlen gondolat
töltötte be az elmémet. Lehetséges,
hogy ennek az áldozatnak a vére
ömlött a múltkor Leng szobájának
padlójára? Akkor hogy lehet, hogy
még mindig ilyen friss a seb?
Elképzelhető-e, hogy Lengnek két
áldozata is volt egy hét leforgása
alatt?
Úgy éreztem, ha már eddig
eljutottam, mindent tudnom kell.
Óvatosan odanyúltam, hogy
megfordítsam a holttestet, és
megnézzem rajta a hullafoltokat.
A bőre ruganyos volt, és még
meleg a nyirkos nyári
pincelevegőben. Ahogy félig
átfordítottam a holttestet,
legnagyobb elszörnyedésemre azt
láttam, hogy egy vérrel átitatott
ronggyal van bekötve a szája.
Elkaptam a kezemet, és a holttest
teljesen átfordult a hátára.
Szédelegve hátrább léptem. A
megdöbbenéstől nem fogtam fel
azonnal, mi a jelentősége a véres
rongynak. Azt hiszem, ha rájövök,
azonnal sarkon fordulok, és
fejvesztve elrohanok, és így
megmenekültem volna a végső
borzalomtól.
Mert ebben a pillanatban,
McFadden, a holttest szeme
felnyílt. Tekintetét a fájdalom és a
rettegés minden emberi mivoltától
megfosztotta.
Ahogy ott álltam, a félelemtől
földbe gyökerezett lábbal, újabb
halk nyögés hangzott fel. Most
már tudtam, hogy nem a
holttestből felszabaduló gázok
keltették a zajt, és hogy mindez
nem egy olyan orvos műve, aki
holttesteket rabol temetőkből. Ez a
szerencsétlen áldozat még élt.
Leng élő embereken folytatta
iszonyatos kísérleteit.
Az a szörnyűséges, szánalmas
teremtmény az asztalon még
egyszer felsóhajtott, aztán
kilehelte a lelkét. Valahogy volt
annyi lélekjelenlétem, hogy
visszafordítsam abba a
testhelyzetbe, ahogy találtam, és
letakarjam a ponyvával, aztán
kirohantam, becsuktam magam
után az ajtót, és felmenekültem
abból a kriptából az élők
világába…

Azóta alig mozdultam ki a

dolgozószobámból. Próbálok erőt
gyűjteni ahhoz, amiről a lelkem
mélyén tudom, hogy meg kell
tennem. Most már önnek is látnia
kell, kedves kolléga, hogy a
tévedés ki van zárva. Nincs semmi
elfogadható magyarázat arra,
amit a pincében találtam. Leng
naplója túlságosan is átfogó és
ördögien részletes volt ahhoz,
hogy bármiféle félreértésről
lehessen szó. További
bizonyítékként a mellékelt lapra
emlékezetből leírtam néhány
tudományos megfigyelést és
eljárást, amelyeket ez a szörnyeteg
feljegyzett a naplójába. A
rendőrséghez fordulnék, de úgy
érzem, hogy csak…
Most mintha lépéseket
hallanék a lépcsőn. Visszadugom a
levelet a rejtekhelyére, és majd
holnap befejezem.
Az ég adjon erőt ahhoz, amit
most tennem kell.

6. fejezet
 Roger Brisbane hátradőlt a
széken, és tekintete az íróasztal
üres üveglapján kalandozott.
Hosszan és élvezettel legeltette
rajta a szemét. Brisbane szerette a
rendet és az egyszerűséget, s az
íróasztal úgy ragyogott, mint egy
hibátlan tükör. A tekintete végül
megpihent a drágakövek
üvegdobozán. A napnak ebben a
szakában épp rátűzött egy
napfénydárda az ablakon át, és a
benne lapuló kerek és ovális
drágakövek felragyogtak a fény
ölelésében. A smaragdot lehet
„zöldnek” nevezni vagy a zafírt
„kéknek”, de a szavak nem tudják
igazán leírni, milyenek is ezek a
színek, erre nincsenek megfelelő
szavak egyetlen emberi nyelvben
sem.
A drágakövek örökkévalók,
kemények, hidegek és tiszták,
dacolnak a pusztulással. Mindig
gyönyörűek, mindig tökéletesek és
harmatfrissek, pedig
elképzelhetetlen hőség és nyomás
alatt keletkeztek. Mennyire mások,
mint az emberi lények a gumiszerű
húsukkal! Az emberi élet nem más,
mint bűzös hanyatlás a születéstől a
sírig, nyál, sperma és könnyek
kíséretében. Drágakőszakértőnek
kellett volna lennie. Mennyivel
boldogabb élete lenne, ha
állandóan ezek a ragyogó, tiszta
fények vennék körül! A jogi pálya,
amit az apja választott neki, nem
más, mint az emberi kudarcok
gyűlöletes parádéja. És ez az állás
itt a múzeumban nap, mint nap még
élesebb megvilágításban tüntette fel
ezt a kudarcot.
Felsóhajtott, és egy
kinyomtatott papírlap fölé hajolt.
Már egyértelmű, hogy a múzeumnak
nem lett volna szabad többmilliós
kölcsönt felvenni a hipermodern
planetáriumra. További
kiadáscsökkentésekre lesz szükség.
Fejek fognak a porba hullani. Ezt
legalább nem lesz nehéz elintézni: a
múzeum tele van hasznavehetetlen,
túlfizetett kurátorokkal és
funkcionáriusokkal, akik folyton
nyavalyognak a csökkentések miatt,
soha nem veszik fel a telefont,
kutatóutakra járnak a múzeum
pénzén, és olyan könyveket
irkáinak, amiket a kutya se olvas el.
Szép kényelmes állások,
szinekúrák. És a véglegesített
szerződéseik miatt ki sem lehet
rúgni őket, − hacsak fel nem lép
valami kivételes körülmény.
Belerakta a papírt az
iratmegsemmisítőbe, aztán kihúzott
egy fiókot, és kivett belőle több
összekötözött levélcsomót a
múzeum belső levelezéséből. A
tucatnyi kirúgásra jelölt személy
postája volt, amihez a postázó
egyik dolgozójának köszönhetően
jutott hozzá, aki rajtakapott, hogy
munkaidőben sportfogadásokkal
foglalkozik. Ha kis szerencséje van,
a levelekben bőven fog találni
olyasmit, ami „kivételes
körülménynek” minősíthető. Ez még
mindig egyszerűbb módszer, mint e-
maileket olvasni.
Brisbane unottan nézegette a
leveleket, aztán az egyiknél
megtorpant a keze. Tessék, itt egy
jó példa, ez a Puck. Ott ül egész
nap az archívumban, és mit csinál?
A világon semmit, csak gond a
múzeumnak.
Kibontotta az összekötözött
levélköteget, és átnézte a
borítékokat. A múzeumon belül
használt speciális borítékok elején
több üres vonal volt, ahová a
címzett nevét lehetett írni, aztán egy
kis piros madzaggal lehetett
összekötni a borítékot. Újra meg
újra felhasználták őket, amíg szét
nem szakadtak, egyszerűen mindig
ráírták egy újabb vonalra az új
címzett nevét. Az utolsó előtti
vonalon Puck neve szerepelt, utána
pedig Nora Kellyé.
Brisbane ujjai összeszorultak
a borítékon. Mit is mondott az a
Pendergast nevű, arrogáns FBI-
ügynök? A munka nagy része az
archívumban való kutatásból
állna.
 Kikötötte a madzagot, és
kivette a borítékban lapuló egyetlen
papírlapot. Kis por szállt ki a
borítékból, és Brisbane gyorsan az
orra elé emelt egy papír
zsebkendőt. Karnyújtásnyira tartotta
a levelet, úgy olvasta el:

Kedves dr. Kelly!

Találtam egy másik, kisebb
dobozt a Shottum-gyűjtemény
irataival, amit véletlenül rossz
helyre rakhattunk. Közel sem
olyan izgalmas, mint amit már
felfedeztünk, de a maga módján ez
is érdekes. Az archívum
olvasószobájában hagyom az ön
számára.
P.

Brisbane arca elvörösödött,

aztán megint elszíntelenedett.
Ahogy gondolta, Kelly még mindig
annak az arrogáns fickónak
dolgozik, és Puck segítségét is
igénybe veszi. Ezt azonnal le kell
állítani, Pucknak pedig mennie kell.
Micsoda levél, gondolta Brisbane.
Látszott, hogy egy ősrégi,
mechanikus írógépen írhatták. Ez a
maradiság már önmagában
felbőszítette. A múzeum nem
szociális otthon különc öregurak
számára. Puck egy megkövült
anakronizmus, akit már réges-rég
nyugdíjba kellett volna küldeni.
Összegyűjti a kellő bizonyítékokat,
aztán készít egy listát azokról,
akiket nyugdíjazásra javasol a
következő igazgatótanácsi ülésen,
és Puck neve lesz rajta az első.
De mi legyen Norával? Vele
óvatosan kell bánni, csak nagyon
óvatosan…

7. fejezet

Smithback megállt az utcán,

félúton a Columbus és az
Amsterdam sugárút között, és
elgondolkozva felbámult az előtte
tornyosuló épület vöröstéglás
homlokzatára, amely déli
napfényben fürdött. A Nyugati 99.
utca 108. szám egy széles, háború
előtt épült, jellegtelen lakóház volt.
A stílustalan külső nem zavarta
Smithbacket, ami számít, az
odabent van: egy elfogadható bérű,
két hálószobás lakás, közel a
múzeumhoz, mindössze 1800
dollárért havonta.
Hátrább lépett, és alaposan
körbenézett. Nem a legelbűvölőbb
Upper West Side-i környék, de
azért elfogadható. Egy közeli
lépcsőn két csavargó üldögélt, és
egy papírzacskóba csomagolt
üvegből iszogattak. Smithback az
órájára pillantott. Nora öt percen
belül megérkezik. Te jó ég, úgyis
épp elég nehéz lesz rábeszélnie
erre a lakásra, legalább ezek
csavargók eltűnhetnének a sarkon
túlra! Smithback belekotort a
zsebébe, keresett egy ötdollárost,
és odaballagott hozzájuk.
– Szép napunk van − szólította
meg őket.
A csavargók gyanakodva
méregették.
Smithback meglóbálta az orruk
előtt az ötdollárost. − Hé, fiúk,
menjenek és vegyenek maguknak
valami kaját, rendben?
Egyikük elvigyorodott,
kivillantva rossz fogait. − Öt
dolcsiért? Haver, ezért egy kávét se
adnak a Starbucksban. És a lábam
is fáj.
– Úgy van − helyeselt a másik,
és megtörölte az orrát.
Smithback elővett egy húszast.
– Jaj, a lábam, nagyon fáj…
– Ha nem kell, már itt sem
vagyok.
A hozzá közelebbi csavargó
kikapta a kezéből a húszast, aztán
színpadias nyögésekkel és
szipogással mind a ketten
feltápászkodtak. Nemsokára már a
sarok felé csoszogtak, nyilván a
legközelebbi italbolthoz a
Broadwayn. Smithback nézte
távolodó hátukat. Legalább
ártalmatlan fickók, és nem
drogosok vagy még rosszabbak.
Körbenézett, és meglátta, hogy egy
vékony nő közeledik fekete
ruhában, hangosan kopogó
cipősarkokkal, az arcán ragyogó,
hamis, rúzsos mosollyal. Az
ingatlanügynök.
– Ön bizonyára Mr. Smithback
− üdvözölte dohányzástól rekedtes
hangon, és kezet nyújtott. − A
nevem Millie Locke. Nálam van a
lakás kulcsa. A partnere itt van
már?
– Már jön is. − Nora épp
befordult a sarkon, lobogó
ballonkabátban, a vállára lógatott
kis hátizsákkal. Amikor odaért, az
ügynök vele is kezet fogott.
Beléptek a kopottas
előcsarnokba: balra postaládák
sorakoztak, jobbra egy hatalmas
tükör borította a falat, szerény
kísérletként, hogy az előcsarnok
tágasabbnak hasson. Megnyomták a
lift gombját, mire valahol a fejük
fölött recsegés és zúgás hangzott
fel.
– Tökéletes ez a hely −
mondta Smithback Norának. −
Húszperces séta a múzeumig, közel
van a metróállomás, és másfél
saroknyira van innen a park.
Nora nem felelt semmit. A
liftajtót bámulta, és nem látszott túl
boldognak.
A lift ajtaja nyikorogva
kinyílt, és beléptek. Smithback alig
bírta elviselni a fájdalmasan hosszú
utazást fölfelé. Alig várta, hogy az
az átkozott lift végre felérjen. Az a
kínos érzése volt, hogy nemcsak a
lakás vizsgázik Nora előtt, de ő
maga is.
Amikor végre kiszálltak a
hatodikon, jobbra fordultak a
félhomályos folyosón, aztán
megálltak egy barnára festett
fémajtó előtt, melyen kis
kukucskálónyílás is volt. Az
ingatlanügynök kinyitotta az ajtóra
szerelt négy zárat, és beléptek.
Smithback kellemesen
meglepődött. A lakás ablakai az
utcára néztek, és sokkal tisztább
volt, mint amire számított. A
parketta tölgyfából volt − itt-ott
kicsit hullámos, de azért tölgyfa −,
az egyik fal rusztikus tégla, a többi
fehérre festve.
– Na, mit gondolsz? - kérdezte
vidáman Norától. − Elég szép,
nem?
Nora nem felelt.
– Ez az évszázad üzlete −
mondta az ingatlanügynök. −
Ezernyolcszáz havonta, és benne
van a szerződésben, hogy nem
emelik a bért. Nagyszerű helyen
van, világos, csendes…
A konyhaberendezés régi volt,
de minden nagyon tiszta. A kis
hálószobák naposak, délre néző
ablakokkal, amitől kicsit
tágasabbnak hatottak.
Megálltak a nappali közepén.
− Na, mit gondolsz, Nora? -
kérdezte Smithback, rá nem
jellemző félénkséggel.
Nora arca sötét volt, a
homloka felhős. Nem tűnt túl
ígéretesnek a helyzet. Az
ingatlanügynök pár méterrel odébb
húzódott, hogy legalább azt a
látszatot keltse, mintha kettesben
lennének.
– Szép − mondta Nora.
– Szép? Ezernyolcszáz
havonta egy Upper East Side-i,
kéthálószobás lakásért? Egy háború
előtti épületben? Ez fantasztikus!
Az ingatlanügynök kicsit
közelebb lépett. − Maguk az elsők,
akiknek megmutattam. Biztos, hogy
ma estig kiadom. − Belekotort a
táskájába, kivett egy szál cigarettát
meg egy öngyújtót, amit
felkattintott, aztán megkérdezte: −
Megengedik?
– Valami baj van? - kérdezte
Smithback Norához fordulva.
Nora legyintett, az ablakhoz
lépett, és mintha nagyon
figyelmesen bámult volna valamit a
messzeségben.
– Ugye beszéltél a háziúrral,
hogy kiköltözöl?
 – Nem, még nem igazán.
Smithback gyomra görcsbe
rándult. − Nem szóltál neki?
Nora megrázta a fejét.
Smithback gyomra még jobban
összeszorult. − Ugyan már, Nora!
Azt hittem, eldöntöttük…
Nora kibámult az ablakon. −
Ez nekem nagyon nagy lépés, Bill.
Úgy értem, együtt lakni…
Smithback körbenézett a
lakásban. Az ingatlanügynök
elkapta a tekintetét, aztán gyorsan
elfordult. Smithback lehalkította a
hangját: − Nora, ugye szeretsz?
– Hát persze, csak… csak
rossz napom van, tudod?
– Nem olyan nagy lépés ez,
nem eljegyzés vagy ilyesmi.
– Most inkább ne beszéljünk
róla.
– Ne beszéljünk róla? Nora,
ez a megfelelő lakás! Soha nem
találunk ennél jobbat. Beszéljük
meg az ügynökkel, mennyi a
jutaléka.
Smithback az
ingatlanügynökhöz fordult. − Mit is
mondott, mennyi a maga jutaléka?
A nő kifújt egy kis füstfelhőt,
és kicsit köhécselt. − Örülök, hogy
megkérdezte. Egy ilyen lakást nem
lehet csak úgy találni, nagy
szerencséjük van vele.
– Szóval mennyi a jutalék? -
kérdezte Nora.
 – Tizennyolc.
– Tizennyolc mi? Dollár?
– Százalék. Az első évi
lakbérből.
– De hát ez… − Nora
összeráncolt homlokkal gyors
fejszámolást végzett. − Ez majdnem
négyezer dollár!
– Nagyon kevés ahhoz képest,
hogy milyen lakást kapnak. Nekem
elhihetik, ha maguknak nem kell, a
következő, akinek megmutatom,
biztosan kiveszi. − A nő vetett egy
pillantást az órájára. − Tíz perc
múlva itt is lesznek. Ennyi idejük
van, hogy döntsenek.
– Na, mi legyen, Nora? -
kérdezte Smithback.
 Nora felsóhajtott. − Ezt még
meg kell gondolnom.
– Nincs időnk tovább
gondolkodni.
– Annyi időnk van, amennyit
csak akarunk. Nem ez az egyetlen
lakás Manhattanben.
Rövid, fagyos csend lett. Az
ingatlanügynök megint az órájára
pillantott.
Nora megrázta a fejét. −
Mondtam már, Bill, rossz napom
van.
– Azt látom.
– Tudod, a Shottum-féle
gyűjtemény, amiről meséltem…
Tegnap találtunk a tárgyak között
elrejtve egy borzalmas levelet.
 Smithback érezte, hogy
pánikszerű érzés tör rá. − Nem
beszélhetnénk erről később?
Szerintem ez a lakás tényleg…
Nora komor arccal Smithback
felé fordult. − Nem hallottad, amit
mondtam? Találtunk egy levelet.
Tudjuk, ki ölte meg azt a
harminchat embert!
Megint csönd lett. Smithback
az ingatlanügynökre nézett, aki úgy
tett, mintha az ablak keretét
vizsgálgatná, de közben hegyezte a
fülét. − Szóval tudjátok, ki volt a
gyilkos? - kérdezte Smithback.
– Egy nagyon homályos figura,
doktor Enoch Leng. Rendszertannal
és kémiával foglalkozott. A levelet
Shottum írta, akinek a múzeuma ott
állt azon a helyen, Leng bérelte a
felső emeletet, és mindenféle
kísérleteket végzett. Shottum
gyanakodni kezdett rá, és átkutatta
Leng laboratóriumát, amikor az nem
volt otthon. Felfedezte, hogy
embereket rabolt el, megölte őket,
és a gerincvelőből kivont valami
anyagot, amit injekció formájában
beadott magának.
– Te jóságos ég, minek?
Nora megrázta a fejét. − Nem
fogod elhinni. Az életét próbálta
meghosszabbítani.
– Ez hihetetlen! − Ez aztán a
sztori, gondolta Smithback. −
Fantasztikus történet! Megint az
ingatlanügynökre pillantott, aki épp
a kilincseket vizsgálgatta nagy
elmélyültséggel, mintha el is
feledkezett volna a következő
találkozójáról.
– Én is így gondoltam. − Nora
megborzongott. − Képtelen vagyok
kiverni a fejemből azt a levelet.
Mindent részletesen leírt. És
Pendergast… Látnod kellett volna,
milyen komor volt az arca, amikor
olvasta. Mintha a saját nekrológját
olvasná. Aztán ma reggel, amikor
bementem, hogy megnézzek néhány
újabb iratot, amik előkerültek a
Shottum-gyűjteményből, kiderült,
hogy valami állagmegóvást
végeznek az archívumban, és
felülről jött utasításra Shottum
minden iratát elvitték. Egyszerűen
eltűntek. Ez nem lehet véletlen.
Brisbane vagy Collopy keze van a
dologban, ebben biztos vagyok, de
persze nem vonhatom kérdőre őket.
– Fénymásolatod van a
levélről?
Nora arca kicsit felderült. −
Igen, Pendergast megkért, hogy
készítsek róla másolatot, miután
elolvastuk. Akkor nem értettem,
miért siet ennyire, de most már
értem.
– Nálad van?
Nora a hátizsákja felé
biccentett.
Smithback elgondolkozott.
Norának igaza van, ez az
„állagmegóvás” természetesen nem
véletlen. Mit akar leplezni a
múzeum? Ki lehetett ez az Enoch
Leng? Valahogy kapcsolatban állt
annak idején a múzeummal? Vagy
mindez csak a szokásos paranoia a
múzeum vezetése részéről, akik
rettegnek tőle, hogy bármiféle
információ kikerüljön, amit előbb
nem fényezett ki a sajtóosztály?
Aztán persze ott van Fairhaven is,
az építési vállalkozó, aki mellesleg
szintén nagy támogatója a
múzeumnak… Az egész sztori egyre
szaftosabbnak tűnt.
– Megnézhetem azt a levelet?
– Oda is akarom adni neked,
hogy te vigyázz rá. Nem merem
visszavinni a múzeumba. De ma
este kérem vissza.
Smithback bólintott. Nora
átadott egy vastag borítékot, amit
Smithback az aktatáskájába
csúsztatott.
Hirtelen megszólalt a
kaputelefon. − A következő
ügyfelem − mondta az
ingatlanügynök. − Mit mondjak
nekik, kiveszik vagy nem?
– Nem vesszük ki − felelte
határozottan Nora.
Az ingatlanügynök vállat vont,
a kaputelefonhoz ment, és
beengedte az új ügyfeleket.
– Nora… − mondta könyörgő
hangon Smithback, és az
ingatlanügynökhöz fordult. −
Kivesszük.
– Sajnálom Bill, de én még
nem készültem fel erre.
– De a múlt héten azt
mondtad…
– Tudom, mit mondtam. De
most képtelen vagyok lakásokkal
foglalkozni. Ugye megérted?
– Nem, nem értem.
Csöngettek, és az
ingatlanügynök az ajtóhoz ment,
hogy kinyissa. Két férfi lépett be, az
egyik alacsony volt és kopasz, a
másik magas és szakállas. Gyorsan
megnézték a nappalit, aztán
átsiettek a konyhába és a
hálószobákba.
– Nora, kérlek szépen… Nézd,
én tudom, hogy a költözés New
Yorkba és az új állás nem ment
olyan simán, mint remélted,
sajnálom. De ez még nem jelenti
azt, hogy…
A fürdőszobából hallatszott,
hogy megindul a zuhany, majd
elzárják, aztán a két férfi visszajött
a nappaliba. A lakásnéző alig
tartott két percig.
– Ez tökéletes − mondta a
kopasz. − Tizennyolc százalék,
ugye?
– Úgy van.
– Nagyszerű. − Előkerült egy
csekk-könyv. − Kinek a nevére
állítsam ki?
– Egy pillanat − vágott közbe
Smithback. − Mi voltunk itt előbb.
– Bocsánat − mondta az egyik
férfi udvariasan, és meglepetten
odafordult.
– Ne törődjön velük − szólt
közbe éles hangon az
ingatlanügynök. − Már mennek.
– Gyere, Bill. − Nora az ajtó
felé kezdte húzni Smithbacket.
– Mi voltunk itt előbb! Én
kiveszem!
A férfi kitépte a csekket, az
ingatlanügynök utánanyúlt. − Itt van
nálam a bérleti szerződés − mondta
a táskáját megpaskolva.
– A bankban aláírhatjuk.
 Nora kirángatta Smithbacket a
lakásból, és becsapta az ajtót.
Feszült csendben mentek le a lifttel.
Egy perc múlva kint is voltak
az utcán. − Most vissza kell
mennem dolgozni − mondta Nora,
elfordítva a tekintetét. − Majd este
megbeszéljük.
– Remélem is.
Smithback nézett Nora után,
ahogy végigment a 99. utcán a ferde
napsugarakban: a ballonkabátot
félrefújta a szél formás fenekéről,
hosszú, vöröses haja hullámzott.
Smithback le volt sújtva. Azok
után, amin keresztülmentek együtt,
most nem akar vele élni? Mit
rontott el? Néha eltűnődött, Nora őt
okolja-e, amiért rábeszélte, hogy
költözzön ide Santa Fé-ből. Nem az
ő hibája volt, hogy meghiúsult a
Lloyd Múzeum megnyitása, vagy,
hogy a mostani főnöke egy seggfej.
Hogyan beszélhetné rá, hogy
meggondolja magát? Hogyan tudná
bebizonyítani, mennyire szereti?
Egy ötlet kezdett el
motoszkálni az agyában. Nora nem
tartja igazán sokra a sajtót, főleg a
New York Timest. El sem tudja
képzelni, milyen meghunyászkodó,
engedelmes és együttműködő tud
lenni a múzeum vezetése, ha azzal
kerül szembe, hogy esetleg rossz
hírét kelthetik az újságban. Igen,
lehet, hogy ez beválik, gondolta.
Nora visszakaphatná az iratokat,
megkaphatná a radiokarbon-
vizsgálatokra szükséges pénzt, és
talán még többet is. A végén nagyon
hálás lesz neki. Ha gyorsan
cselekszik, még bekerülhet a cikke
a ma esti kiadásba.
Smithback hirtelen egy
üdvrivalgást hallott a háta mögül. −
Hé, haver!
Megfordult. A két csavargó
volt az, borvirágos arccal,
egymásba kapaszkodva
botladoztak. Egyikük felemelt egy
papírzacskót. − Gyere, igyál egyet
az egészségünkre!
Smithback elővett egy újabb
húszast, és odadugta a piszkosabbik
orra alá. − Mondok valamit. Pár
perc múlva ki fog jönni egy fekete
ruhás, vékony nő ebből a házból,
két pasassal. Millie a neve.
Menjetek oda, ölelgessétek meg, és
adjatok neki egy nagy cuppanós
csókot a nevemben, rendben?
– Meglesz. − A férfi kikapta a
kezéből a pénzt, és a zsebébe
gyömöszölte.
Smithback elindult a
Broadway felé, és egy egészen
kicsikét máris jobban érezte magát.

8. fejezet
 Anthony Fairhaven
letelepedett az asztal mellé,
szalvétát terített az ölébe, és
szemügyre vette az elé tálalt
reggelit, amely roppant szerény
volt, de a legnagyobb gondossággal
rendezték el a ropogós fehér
damasztabroszon: egy
porceláncsészében tea, két szelet
kétszersült, méz. Egyetlen kortyra
felhajtotta a teát, szórakozottan
elrágcsálta a kétszersültet, aztán
megtörölte a száját, és kurtán intett
a szobalánynak, hogy kéri az
újságot.
A nap besütött az átriumos
reggeliző üvegfalán. Innen, a
Metropolitan Tower legtetejéről
látta egész Manhattant: a város ott
hevert a lábai előtt; csillogott a
kora reggeli fényben, a házak
ablakai rózsaszín és arany
ragyogással verték vissza a nap
sugarait. A Central Park zöld
négyszöge úgy sötétlett, mint egy
kiásott sírgödör a város kellős
közepén. A fény épp csak súrolta a
lombkorona tetejét, és az ötödik
sugárút házainak árnyéka sávokban
vetült rá a parkra.
Zörgés hallatszott, és a
szobalány lerakott elé két újságot, a
New York Times t és a Wall Street
Journalt, frissen átvasalva, hogy
ropogós legyen, ehhez ragaszkodott.
Felemelte a Timest, és kinyitotta. A
meleg nyomdafesték szaga
megcsiklandozta az orrát, a lapok
ropogósak voltak és szárazak.
Kicsit megrázogatta, hogy kilazítsa
a lapokat, aztán átfutotta az első
oldalon a főcímeket. Közel-keleti
béketárgyalások, viták a
főpolgármester-választásról,
földrengés Indonéziában. Aztán az
oldal alsó részére pillantott, és
elakadt a lélegzete.

EGY ÚJONNAN
FELFEDEZETT LEVÉL FÉNYT
DERÍTETT
A 19. SZÁZADI
GYILKOSSÁGOK REJTÉLYÉRE
William Smithback tudósítása
 Fairhaven pislogott párat, vett
egy jó nagy levegőt, aztán olvasni
kezdett.

New York, október 8. − A

Természettudományi Múzeum
archívumából előkerült egy levél,
amely talán magyarázatot adhat a
hátborzongató leletre, amelyet a
múlt hét elején találtak egy
manhattani építkezésen.
A Henry és Catherine Street
sarkára tervezett lakóház építésén
dolgozó munkások egy pincében
harminchat fiatal férfi és nő
csontvázára bukkantak. A
maradványokat egy tucat kis
fülkébe falazták be, valószínűleg
egy régi, a 19. század közepéről
származó széntároló alagútban. Az
előzetes szakértői vizsgálatok
megállapították, hogy az
áldozatokon valószínűleg
boncolást hajtottak végre, majd a
holttesteket feldarabolták. A
Természettudományi Múzeum
régésze, Nora Kelly szerint a
gyilkosságok 1872 és 1881 között
történhettek, amikor ezen a telken
egy háromemeletes ház állt, amely
J. C. Shottum magánmúzeumának
adott helyet. A ház 1881-ben
leégett, Shottum pedig életét
vesztette a tűzben.
 A kutatásai során dr. Kelly
talált egy levelet, amelyet maga J.
C. Shottum írt nem sokkal a halála
előtt. Ebben beszámol
felfedezéséről, hogy a bérlője,
doktor Enoch Leng, egy
rendszertannal és vegyészettel
foglalkozó tudós embereken
végzett kísérleteket, melyekkel az
volt a célja, hogy megtalálja a
hosszú élet elixírjét. A kísérletek
során élő áldozatokból távolított
el gerincvelőt. Shottum a leveléhez
több részletet is mellékelt Leng
naplójából, amelyet a kísérleteiről
vezetett. A New York Times
hozzájutott a levél másolatához is.
Ha a maradványok valóban
Leng áldozataitól származnak,
akkor ez New York, sőt az egész
Egyesült Államok történetének
legnagyobb sorozatgyilkossága.
Hasfelmetsző Jack, a
leghírhedtebb angliai
sorozatgyilkos hét nőt gyilkolt
meg London Whitechapel
kerületében 1888-ban. Jeffrey
Dahmer, Amerika legnevezetesebb
sorozatgyilkosa tudomásunk
szerint 17 emberrel végzett.
A maradványokat a halottkém
irodájába szállították, és további
vizsgálódásokra nem volt mód. A
Moegen-Fairhaven cég, a
toronyház építője folytatta a
munkálatokat, így az alagút
megsemmisült. Edward Montefiori
főpolgármester szóvivője, Mary
Hill úgy nyilatkozott, hogy a
telekre nem vonatkozik a régészeti
és műemlékvédelmi törvény. „Ez
egy régi bűncselekmény helyszíne,
amely nagyon csekély régészeti
érdekességgel bír. Nem felel meg a
törvényben előírt kritériumoknak.
Nem volt rá semmi okunk, hogy
leállítsuk az építkezést.” −
mondta Mary Hill. A
Műemlékvédelmi Bizottság
képviselői azonban ezzel nem
értenek egyet, és állítólag arra
kértek egy New York-i szenátort,
hogy állítsanak fel egy
különbizottságot az ügy
kivizsgálására.
A lelőhelyről sikerült
megmenteni egy ruhadarabot, egy
női ruhát, amelyet dr. Kelly a
múzeumba szállított további
vizsgálatokra. A ruha béléséből
egy papírdarab került elő, a fiatal
nő kezétől származó üzenettel, aki
nyilván úgy gondolta, nem sok
ideje van hátra. A neve, életkora
és címe szerepel rajta: Mary
Greene, 19 éves, Watter Street 16.
A vizsgálatok kimutatták, hogy az
üzenet vérrel íródott.
Az ügy az FBI érdeklődését is
felkeltette. Pendergast különleges
ügynök, a New Orleans-i iroda
munkatársa is megjelent a
helyszínen, de ezt sem a New York-
i, sem a New Orleans-i FBI-iroda
nem kívánta kommentálni. Nem
került nyilvánosságra, pontosan
milyen minőségben érdeklődik az
ügy iránt, de Pendergastról
köztudott, hogy a déli körzet egyik
legmagasabb beosztású ügynöke,
aki több fontos ügyben nyomozott
már New Yorkban. A New York-i
rendőrség eközben meglehetősen
kevés érdeklődést mutat a száz
évvel ezelőtt történt
bűncselekmény iránt. Sherwood
Custer kapitány, akinek a
körzetében a maradványokat
találták, azt nyilatkozta, az ügy
elsősorban történelmi
vonatkozású. „A gyilkos rég
halott, ha voltak cinkosai, ők is
halottak. Hagyjuk a történészekre
ezt az ügyet. Mi, a rendőrség,
inkább a huszonegyedik századi
bűncselekmények megelőzésére
fordítjuk az erőnket.”
A levél felfedezését követően
a Természettudományi Múzeum
eltávolította az archívumból a
Shottum-féle gyűjteménnyel
kapcsolatos anyagokat. Roger
Brisbane igazgatóhelyettes úgy
nyilatkozott, hogy „ez egy rég
tervezett állagmegóvási folyamat
része, teljesen véletlen egybeesés,
és semmi köze a történtekhez”. Az
érdeklődőket ezután Harry
Medokerhez, a múzeum
sajtóosztályának vezetőjéhez
irányította, Mr. Medoker azonban
többszöri telefonos
megkeresésünkre sem reagált.

A cikk tovább folytatódott az

egyik belső oldalon, ahol az
újságíró részletesen, élvezettel
beszámolt a gyilkosságokról.
Fairhaven végigolvasta, aztán
visszalapozott az első oldalra, és
újból átfutotta azt is. A Times
száraz lapjainak susogása mintha az
erkélyen cserepekben álló
növények elszáradt leveleinek
zizegését visszhangozta volna.
 Fairhaven lassan lerakta az
újságot, és megint kinézett a
városra. Jól látta a park túloldalán
a múzeum gránittornyait és
rézborítású tetejét, amelyen
megcsillant az üde reggeli napfény.
Csettintett egyet, mire azonnal
megérkezett egy újabb csésze tea.
Minden lelkesedés nélkül pillantott
rá, és felhajtotta. Újabb csettintés,
mire a szobalány odavitt egy
telefont.
Fairhaven sokat tudott az
ingatlanfejlesztésről, a PR-
szakmáról és a New York-i
nagypolitikáról. És azt is tudta,
hogy ez a cikk egy ketyegő bomba.
Határozottan, azonnal kell
cselekednie, hogy elhárítsa az
esetleges katasztrófát.
Pár pillanatig gondolkozott, kit
hívjon először, aztán tárcsázta a
főpolgármester otthoni számát, amit
fejből tudott.

9. fejezet

Doreen Hollander az
oklahomai Pine Creekből érkezett
New Yorkba. A férjét, aki
motyogva és horkolva aludt,
otthagyta huszonhatodik emeleti
hotelszobájukban.
Doreen kilépett a szállodából,
és végignézett a széles Central Park
Westen. Úgy döntött, itt a legjobb
alkalom, hogy megnézze a
Metropolitan Múzeumban Monet
tavirózsás képeit. Azóta szerette
volna megcsodálni ezeket a
festményeket eredetiben, mióta az
egyikről látott egy reprodukciót a
sógornőjénél. A férje, aki
kábelszerelő volt, a leghalványabb
érdeklődést sem mutatta a
művészetek iránt. Valószínűleg még
mindig aludni fog, amikor ő
visszaér.
Megnézte a turistatérképet,
amely a hotel bőkezű ajándéka volt,
és örömmel látta, hogy a múzeum
épp a Central Park túloldalán van.
Rövid kis séta, nem kell drága
taxira költeni. Doreen Hollander
különben is szeretett sétálni, és ez
arra is jó lesz, hogy elégesse a két
vajas és lekváros croissant
elfogyasztásával járó kalóriákat
Szapora léptekkel elindult, és
az Alexander Humboldt kapun át
belépett a parkba. Gyönyörű nap
volt, az ötödik sugárút magas
épületeinek a fák lombja fölött
idelátszó tetején megcsillant a
napfény. New York… Csodálatos
hely, már amennyiben nem kell itt
laknia az embernek.
Az ösvény lejteni kezdett, és
Doreen nemsokára egy szép kis tó
partján találta magát. Átnézett a
túloldalra. Jobbra kerülje meg,
vagy inkább balra? Újból megnézte
a térképet, és úgy döntött, balra
rövidebb az út.
Továbbgyalogolt vidéki
lányhoz illően izmos lábaival, és
mélyen beszívta a levegőt.
Meglepően friss, gondolta.
Biciklisek és görkorcsolyázók
suhantak el mellette a tavat
körbeölelő úton. Nemsokára újabb
elágazásnál találta magát. A főút
észak felé kanyarodott, de volt egy
kisebb ösvény, amely egyenesen
haladt tovább, egy erdős részen
átvágva, épp abba az irányba,
amerre mennie kellett. Újból
megnézte a térképet. A kis ösvény
nem volt feltüntetve rajta, de ő
tudta, hogy ez lesz a jó irány.
Elindult arrafelé.
Az ösvény hamarosan
kettéágazott, aztán újból ketté, és
céltalanul kanyargóit fel-le kis
dombokon és sziklák között. Itt-ott a
fákon át még mindig idelátszottak
az ötödik sugárút felhőkarcolói,
hívogatták, és mutatták az utat. A
fák egyre sűrűbben álltak. Aztán
egy idő után emberek is
felbukkantak. Ez furcsa volt. Itt-ott
fiatalemberek ácsorogtak zsebre
dugott kézzel, és vártak. Vajon
mire? Nagyon jó külsejűek voltak,
jólöltözöttek, rendes frizurával. A
fákon túl szépen ragyogott az őszi
reggel, és Doreen egy kicsit sem
félt.
Továbbsietett, és az erdő még
sűrűbb lett körülötte. Megállt, hogy
megnézze a térképet, és felfedezte,
hogy épp a Ramble, vagyis
„Útvesztő” nevű helyen jár. Jó
elnevezés, gondolta. Kétszer is
megtett egy teljes kört, és mindig
visszaért ugyanoda. Mintha valaki
szándékosan úgy tervezte volna
ezeket a kis ösvényeket, hogy az
emberek eltévedjenek.
Na de Doreen Holland nem az
a fajta volt, aki eltéved egy ilyen
tenyérnyi erdőben, egy nagyvárosi
park közepén, − hiszen vidéken nőtt
fel, Oklahoma erdőit-mezőit járva.
A séta lassan egész kis kalanddá
kerekedett, és Doreen szerette a
kalandokat. Ezért is rángatta el a
férjét New Yorkba, hogy végre
részük legyen valami
változatosságban.
Hát ez hihetetlen, már megint
körbejárt! Bosszúsan felnevetett, és
megint megnézte a térképet, de a
Ramble csak egy nagy zöld folttal
volt jelölve. Körbenézett. Talán
valamelyik kedves fiatalember útba
tudná igazítani.
Errefelé még sűrűbb és
sötétebb volt az erdő, de egy helyen
a lombokon át meglátott két alakot.
Közelebb ment. Mi a csudát
művelnek itt? Tett még egy lépést,
félrehúzott egy ágat és kilesett, és
csak döbbenten bámult.
Aztán nagyon gyorsan
elfordult, és elsietett, ahogy csak a
lába bírta. Most már nyilvánvaló
volt minden. Ez undorító! Az
egyetlen gondolata az volt, hogy
kijusson, erről a rémes helyről
amilyen gyorsan csak lehet. Minden
vágya elszállt, hogy lássa Monet
tavirózsáit. Hihetetlen, de pontosan
úgy van minden, ahogy a tévében
hallotta: New York a modern
Szodoma és Gomorra.
Továbbsietett, zihálva kapkodta a
levegőt, és csak egyszer nézett
hátra.
Hirtelen gyors lépteket hallott
meg a háta mögött, de nem ijedt
meg. Amikor egy fekete csuklya
borult a fejére, és csípős
kloroformszag csapta meg az orrát,
egy utolsó kép villant fel előtte: Lót
sóbálvánnyá változott feleségét
látta a kihalt síkságon, és a
távolban feketén szállt fel az égre
Szodoma füstje.

10. fejezet

A kiváló dr. Frederick Watson

Collopy óriási, tizenkilencedik
századi íróasztala mögött trónolt, és
épp azokon a férfiakon és nőkön
jártak a gondolatai, akik az idők
során az elődei voltak ebben a
magasztos pozícióban. A múzeum
legdicsőbb fénykorában, azokban
az években, amikor ez az íróasztal
még új volt, a múzeum igazgatói
kiemelkedő, nagy egyéniségek
voltak, felfedezők és tudósok.
Áhítattal sorolta magában a
neveket: Byrd, Throckmorton,
Andrews… Ezek a nevek valóban
méltóak rá, hogy megörökítsék őket
a bronztáblán. Amikor a tágas
sarokiroda újabb kori
tulajdonosaira, a szerencsétlen
Winston Wrightra és rövid életű
követőjére, Olivia Merriamre
gondolt, már nem érzett ekkora
tiszteletet. Nem kis elégedettséget
jelentett a számára, hogy
visszaállíthatta ezt az irodát régi
méltóságába és fényébe.
Végigsimított szépen nyírt
szakállán, és elgondolkozva a
szájára tette a mutatóujját.
Hiába, megint elfogta a
melankólia, amely mostanában
folyton gyötörte.
Igazgatóként azt a feladatot
kapta, hogy hozzon bizonyos
áldozatokat azért, hogy megmentse
a múzeumot. Fájlalta, hogy a
tudományos kutatás második helyre
szorult a gálaestek, csillogó új
kiállítótermek, szenzációkeltő
kiállítások mögé. Szenzációs − már
a szónak is undorító íze van. De hát
ez New York a huszonegyedik
század hajnalán, és akik nem
vesznek részt a nagy játszmában,
azok nem maradnak életben. Még
legillusztrisabb elődeinek is
megvoltak a maguk problémái. Az
ember kénytelen haladni a korral. A
múzeum még áll − ez a fontos,
egyedül ez számít.
Aztán a saját kiváló tudós
felmenői jutottak eszébe: a déd-
nagybátyja, Amasa Greenough, aki
Darwin barátja volt, és az
indokínai kitinpáncélos ördöghal
híres felfedezője; a nagynénje,
Philomena Watson, aki alapvető
fontosságú munkát végzett a tűzföldi
bennszülöttek között; a nagyapja,
Gardner Collopy, aki neves
herpetológus volt. Aztán a saját
izgalmas munkájára gondolt, a
Pongidae újraosztályozása, amivel
fiatal korában foglalkozott. Ha kis
szerencséje van, és van még pár
éve, akkor hosszabb ideig állhat a
múzeum élén, mint a múlt nagy
igazgatói, és egyszer talán az ő
neve is felkerül a bronztáblára a
Nagy Rotundában, hogy mindenki
láthassa…
Továbbra sem tudta lerázni
magáról a melankóliát, amely
nyomasztóan rátelepedett. Ezek a
gondolatok, amelyek többnyire
megnyugtatták, ezúttal nem
enyhítettek a rosszkedvén. Úgy
érezte, nincs a helyén, megöregedett
és régimódi lett. Még ragyogó szép
fiatal feleségére is hiába gondolt,
akivel olyan jól elszórakoztak ma
reggeli előtt − most ez sem segített.
Körbehordozta a tekintetét az
irodában a rózsaszín
márványkandallón, a kerek
toronyablakokon, amelyek a
Museum Drive-ra néztek, Audubon
és De Clefisse festményein. Aztán
végignézett saját magán: a
régimódi, szinte paposan szigorú
szabású öltönyön, a kikeményített
fehér ingen, a selyem
csokornyakkendőn, a méretre
készült cipőn. Aztán a
kandallópárkány fölött lógó tükörbe
pillantott, és megszemlélte
elegánsan jóképű arcát: kissé
szigorú vonásain még nem fogott az
idő.
Halkan felsóhajtott, és az
íróasztal felé fordult. Talán a mai
hírek miatt tört rá a rosszkedv. Az
újság nyitva hevert az asztalon, és
ott virított az az átkozott cikk, amit
ugyanaz az elvetemült újságíró írt,
aki már máskor is bajt okozott a
múzeumnak. Remélhetőleg azzal,
hogy idejében eltávolították az
archívumból azokat a kellemetlen
iratokat, némileg javítottak a
helyzeten. Most viszont itt van ez az
újonnan előkerült levél, amely
minden szinten katasztrófát okozhat.
A múzeum egy alkalmazottja is
belekeveredett az ügybe, itt
szaglászik egy FBI-ügynök, és
Fairhaven, az egyik legnagyobb
támogatójuk is támadások
kereszttüzébe került. Collopy szinte
szédelgett a lehetséges
következményektől, már
belegondolni is szörnyű volt. Ha
nem intézkedik, ez az egész dolog
sötét árnyat vethet igazgatói
munkásságára, vagy még rosszabb
is történhet.
Nem, ezt nem engedheti. Meg
fog birkózni a helyzettel. Még a
legszörnyűbb katasztrófákat is jóra
lehet fordítani egy ügyes húzással.
Erre van szükség, egy kifinomult,
ravasz húzásra. A múzeum most
nem a szokásos agresszív módján
fog reagálni a helyzetre. Nem
fogják akadályozni a nyomozást,
nem zárják el az archívumot, nem
kifogásolják az FBI-ügynök
tevékenykedését, nem tagadják a
saját felelősségüket, nem lepleznek
semmit. És legnagyobb
támogatójuknak, Fairhavennek sem
fognak a segítségére sietni,
legalábbis nem feltűnően és
látványosan. De szép csendben, a
kulisszák mögött azért sokat lehet
tenni az ügy érdekében. Egy-egy
jókor, jó helyen elejtett szó,
ügyesen ide-oda mozgatott pénzek,
de mindent csak finoman, nagyon
finoman…
Lenyomott egy gombot, és
halkan kiszólt a titkárnőjének: −
Mrs. Surd, lenne szíves szólni Mr.
Brisbane-nek, hogy keressen fel,
amikor neki alkalmas?
– Máris, dr. Collopy.
– Nagyon köszönöm, Mrs.
Surd.
Elengedte a gombot, és
hátradőlt. Gondosan összehajtogatta
a New York Times t, és elrakta az
iktatandó iratok közé, hogy ne is
lássa, aztán elmosolyodott, most
először, mióta reggel kilépett a
hálószobából.
11. fejezet
 Nora Kelly nagyon is jól tudta,
miért hívatja Brisbane.
Természetesen olvasta az aznapi
újságban a cikket. Mindenki erről
beszélt a múzeumban, sőt talán
egész New Yorkban. Tudta, milyen
hatással lesz ez egy olyan emberre,
mint Brisbane. Egész nap várta,
mikor fogja hívatni, és most, tíz
perccel öt előtt végre meg is
érkezett az üzenet. Brisbane eddig
várt, nyilván, hogy Nora addig hadd
főjön a saját levében. Eltűnődött,
vajon ez azt jelenti-e, hogy tíz
percet ad neki arra, hogy elhagyja a
múzeumot, végleg. Ez sem lepte
volna meg.
 Amikor odaért Brisbane
irodájának ajtajához, észrevette,
hogy eltűnt róla a névtábla.
Bekopogott, a titkárnő pedig
kiszólt, hogy menjen be.
– Kérem, foglaljon helyet −
mondta az elgyötört külsejű,
idősebb nő, akinek szemmel
láthatóan nem volt jó kedve.
Nora leült. A fenébe Bill-lel,
fortyogott megint magában. Mégis
mit gondolt, amikor megírta azt a
cikket? Azt eddig is tudta, hogy
hajlamos meggondolatlanul
cselekedni, de ez már mindennek a
teteje! Legszívesebben szíjat
hasítana a hátából, ahogy az apja
szokta mondani. Ez az állás
szörnyen fontos neki, erre jön Bill,
és gyakorlatilag megírja a
felmondólevelét. Hogy tehette ezt
vele?
A titkárnő íróasztalán
megcsörrent a telefon. − Bemehet −
szólt oda Norának.
Nora benyitott a belső
irodába. Brisbane az íróasztalára
támasztott tükör előtt állt, és épp a
csokornyakkendőjét kötötte. Fekete
nadrág volt rajta, az oldalán
szaténcsíkkal, és keményített fehér
ing gyöngyház-gombokkal, a
szmoking a szék hátára terítve.
Nora megállt az ajtóban, és várt, de
Brisbane nem szólt semmit, mintha
észre sem vette volna, hogy bejött.
Nora figyelte, ahogy ügyes
mozdulattal átveti a nyakkendő
egyik végét a másikon.
– Az elmúlt néhány órában
sokat hallottam magáról, dr. Kelly
− szólalt meg Brisbane.
Nora hallgatott.
– Például a katasztrófába
fulladt expedícióról a délnyugati
sivatagban, ahol a maga vezetői és
tudósi képességei is
megkérdőjeleződtek. Továbbá egy
bizonyos William Smithbackről, a
Times újságírójáról. Nem is
tudtam, hogy ennyire jóban van
ezzel a Smithbackkel.
Megint csönd lett, míg
Brisbane a nyakkendő végét
igazgatta, a nyakát nyújtogatva,
amely olyan sápadtan és inasan állt
ki a gallérból, mint egy kopasztott
csirkéé.
– Úgy hallom, dr. Kelly, hogy
nem a múzeum alkalmazásában álló
személyeket is bevitt az
archívumba, amivel megszegte a
múzeum szabályzatát.
Szorosabbra húzta a
nyakkendőt, és megigazította. Nora
nem mondott semmit.
– Ezen kívül külsős munkát
végez a múzeumi munkaideje alatt,
ennek az FBI-ügynöknek segít. Ez is
a szabályok egyértelmű áthágása.
Nora tudta, hogy fölösleges
lenne emlékeztetni Brisbane-t arra,
hogy ő maga engedélyezte a munkát,
ha kelletlenül is.
– Végül pedig azzal is
megsértette a múzeum szabályzatát,
hogy kapcsolatba lépett a sajtóval
anélkül, hogy megbeszélte volna a
sajtóirodánkkal. Ezek a szabályok
jó okból születtek, dr. Kelly, nem
pusztán a bürokratikus kötözködés a
céljuk. Ezek gondoskodnak a
gyűjtemények és az archívum
biztonságáról, és különösképpen a
múzeum jó hírnevéről. Ugye
megérti?
Nora Brisbane-re nézett, de
nem tudta, mit feleljen.
– A viselkedése sok
problémát okozott.
 – Nézze − mondta Nora −, ha
ki akar rúgni, akkor essünk túl
rajta.
Brisbane végre rápillantott,
rózsaszín arcán megjátszott
csodálkozással. − Ki mondta, hogy
ki akarom rúgni? Nemcsak hogy
nem rúgjuk ki, hanem egyenesen
megtiltom, hogy felmondjon.
Nora meglepetten nézett
– Itt fog maradni a
múzeumban. Végül is maga „a nap
hőse”. Dr. Collopy és én ebben
egyetértünk. Eszünkbe sem jutna,
hogy engedjük elmenni. Azután az
öncélú, szenzációhajhász újságcikk
után maga egyelőre sérthetetlen.
Nora hallgatott, és a
meglepetése lassan dühbe váltott át.
Brisbane megigazgatta a
csokornyakkendőt, még egyszer
megnézte a tükörben, aztán
elfordult. − Viszont a jogaiban
korlátozzuk, például nem férhet
hozzá a központi archívum
anyagaihoz.
– A mosdót azért
használhatom?
– Nem beszélhet senkivel a
múzeum ügyeiről, főleg nem azzal
az FBI-ügynökkel vagy az
újságíróval, Smithbackkel.
Smithback miatt nem kell
aggódnia, úgysem állok szóba vele,
gondolta magában Nora most már
dühöngve.
 – Mindnyájan ismerjük
Smithbacket, egész vastag
dossziénk van róla. Amint
bizonyára tudja, egy könyvet is írt a
múzeumról pár évvel ezelőtt. Ez
még az én időm előtt volt, és nem
olvastam, de azt hallottam, nem
éppen Nobel-díjra méltó írásmű.
Azóta is persona non grata a
múzeumban.
Brisbane Norára szegezte
hideg, merev tekintetét. − Addig is
minden megy tovább a maga útján.
Eljön ma este az új főemlős-
kiállítás megnyitójára?
– Nem állt szándékomban.
– Akkor legyen olyan szíves,
és szánja rá magát. Végül is maga a
hét dolgozója. Az emberek látni
akarják magát. Sajtóközleményt is
ki fogunk adni hősies
munkatársunkról, Nora Kellyről,
rámutatva, milyen közösségi
szellemről tesz tanúbizonyságot a
múzeum, amikor közreműködik a
nyomozásban, és hogy régóta
végzünk pro bono munkát a város
érdekében. Természetesen, ha
bármi kérdést feltennének magának,
elhárítja azzal, hogy a munkája
szigorúan bizalmas. − Brisbane
fogta a széktámláról a szmokingot,
belebújt, és lepöckölt egy
porszemet a válláról, aztán
végigsimított tökéletes frizuráján.
– Biztos vagyok benne, hogy
akad egy tűrhető ruha a
szekrényében, örüljön, hogy nem
jelmezbál lesz, amit annyira
kedvelnek mostanság a múzeumban.
– És mi van, ha nemet
mondok? Ha nem fogadom el a
feltételeit?
Brisbane megrángatta a
mandzsettáját, és ismét Nora felé
fordult, aztán az ajtó felé villant a
szeme, és Nora követte a tekintetét.
Collopy állt az ajtóban, maga
előtt összekulcsolt kézzel. Az
igazgató félelmetes, szinte baljós
figura volt, némán járt-kelt a
múzeum folyosóin, mindig
hivatalos szigorral öltözve, a
profilja, mint egy anglikán lelkészé,
a tartása merev és tekintélyes.
Collopy, akinek a felmenői között
számos tudós és feltaláló volt,
mindig titokzatosan viselkedett, és
soha nem emelte fel a hangját.
Ráadásul volt egy nagy háza a West
End sugárúton, amelyben elragadó
feleségével lakott, aki negyven
évvel fiatalabb volt nála. A
kapcsolatuk véget nem érő pletykák
és obszcén találgatások tárgya volt.
Most azonban Collopy
majdhogynem mosolygott.
Közelebb lépett, és sápadt arcának
szögletes vonásai a szokásosnál
lágyabbnak, sőt kedvesnek tűntek.
Két hűvös tenyere közé fogta Nora
kezét, és mélyen a szemébe nézett.
Norán valami halvány és meglepő
bizsergés futott át. Hirtelen
megértette, mit láthat benne fiatal
felesége − egy nagyon életerős férfi
rejtőzött az áthatolhatatlan külső
mögött. Collopy elmosolyodott, ami
olyan hatást keltett, mintha
felkattintottak volna egy hősugárzót,
Nora szinte fürdött a belőle áradó
energiában és melegségben.
– Nora, én ismerem a
munkáját, és a legnagyobb
érdeklődéssel követem. Ha arra
gondolok, hogy a Chaco-kanyon
építményei esetleg az aztékok
befolyása alatt keletkezhettek, sőt
talán ők építették őket… Ez
rendkívül fontos, úttörő felfedezés.
 – De hát…
Collopy megszorította Nora
kezét, és elhallgattatta. − Nem
tudtam róla, hogy csökkentették az
osztályának kiadásait.
Mindnyájunknak szorosabbra kell
húzni ugyan a nadrágszíjat, de talán
nem tettünk kellő különbséget, hogy
mi a fontos, és mi kevésbé az.
Nora nem tudta megállni, hogy
ne vessen egy pillantást Brisbane-
re, de a férfi arca teljesen zárkózott
és kifürkészhetetlen maradt.
– Szerencsére abban a
helyzetben vagyunk, hogy
visszavonhatjuk a csökkentéseket,
és ezen felül megkapja a
tizennyolcezer dollárt is, ami a
radiokarbon-vizsgálatokhoz
szükséges. Én magam személyes
figyelemmel kísérem a témát. Soha
nem felejtem el, mekkora élmény
volt, amikor gyerekkoromban ott
jártam azoknál a pompás chacó-i
romoknál magával dr. Morrisszal.
– Köszönöm, de…
Collopy megint finoman
megszorította Nora kezét. − Kérem,
ne nekem mondjon köszönetét. Mr.
Brisbane volt olyan kedves, és
felhívta a figyelmemet a helyzetre.
A munka, amit ön itt végez, nagyon
fontos, a múzeumnak fog hírnevet
szerezni, és én személyesen meg
fogok tenni minden tőlem telhetőt,
hogy támogassam. Ha bármire
szüksége lenne, forduljon hozzám
bizalommal.
Collopy elengedte Nora kezét,
és Brisbane-hez fordult. − Most
mennem kell, hogy felkészüljek az
esti megnyitóbeszédemre.
Köszönöm.
Azzal el is tűnt.
Nora Brisbane-re nézett, de a
férfi arcát még mindig mintha
maszk takarta volna. − Most már
tudja, mi fog történni, ha elfogadja
a feltételeimet − szólalt meg. −
Abba inkább nem mennék bele,
hogy mi történik, ha nem.
Brisbane visszafordult a
tükörhöz, és vetett magára még egy
utolsó pillantást.
 – Akkor ma este találkozunk,
dr. Kelly − mondta barátságosan.

12. fejezet

O’Shaughnessy követte
Pendergastot a vörös szőnyeggel
borított lépcsőn a múzeum hatalmas
bronzkapuja felé. Meg volt
győződve róla, hogy mindenki őt
bámulja. Idiótának érezte magát a
rendőregyenruhában. A keze
szórakozottan megérintette a
pisztolya markolatát, és némi
elégedettséggel nyugtázta, hogy a
közelben álló szmokingos férfi
határozottan ideges pillantást vet
rá. Még jobban vigasztalta az a
gondolat, hogy másfélszeres
túlóradíjat kap azért, hogy részt
vegyen ebben a cirkuszban,
márpedig ez Custer kapitánytól
nagy szó.
A kocsik hosszú sorban álltak
a Museum Drive-on, és ontották a
gyönyörű és kevésbé gyönyörű
embereket. A kordon mögött kis,
bánatos csoportban álldogáltak a
fotósok és a riporterek. A vakuk
csak hébe-hóba villantak fel. Egy
közvetítőkocsi, amelynek oldalán
egy helyi tévécsatorna lógója
díszelgett, már csomagolt is, és
távozni készült.
 – Ez a mostani ünnepség,
amelyet az új főemlősterem
megnyitásának alkalmából
rendeznek, jóval kisebb, mint
amiken régebben részt vettem −
jegyezte meg Pendergast
körbenézve. − Belefáradtak a sok
partiba, annyi volt belőlük
mostanság.
– Főemlősök? Ezek az
emberek mind a majmok iránt
érdeklődnek?
– Azt hiszem, a legtöbben
inkább azért vannak itt, hogy azokat
a főemlősöket vegyék szemügyre,
akik a tárlókon kívül vannak.
– Nagyon vicces.
Beléptek a kapun, és átsétáltak
a Nagy Rotundán. Az archívumban
tett múltkori látogatástól eltekintve
O’Shaughnessy utoljára
gyerekkorában járt itt a
múzeumban. Lám, a dinoszauruszok
még mindig ugyanott vannak, kicsit
távolabb pedig meglátta az
elefántokat is. A vörös szőnyeget és
a kordont követve továbbmentek az
épület belseje felé. Mosolygós
fiatal nők mutatták az utat. Nahát,
milyen csinosak, gondolta
O’Shaughnessy. Talán nem ártana
egyszer olyankor is eljönni, amikor
épp nincs szolgálatban.
Elhaladtak az afrikai terem
elefántagyarakkal díszített ajtaja
előtt, majd beléptek egy tágas
fogadóterembe, ahol gyertyákkal
megvilágított, megterített asztalok
álltak. Az egyik fal mellett
ennivalóval megrakott svédasztal, a
két végében egy-egy kisebb asztal,
italokkal. A terem túlsó felében egy
pódiumot állítottak fel. Az egyik
sarokban egy vonósnégyes épp egy
bécsi keringőt cincogott.
O’Shaughnessy elborzadva
hallgatta. Pocsékul játszottak, de
legalább nem Puccinit gyalázták
meg.
A terem majdnem üres volt.
Az ajtónál egy ideges férfi
álldogált, a szmokingja
gomblyukába tűzött fehér szegfű
alatt jó nagy névtáblával. Amikor
észrevette Pendergastot, odarohant,
és túláradó hálával megragadta a
kezét. − Harry Medoker vagyok, a
sajtóosztály vezetője. Köszönöm,
hogy eljött, uram, nagyon
köszönöm! Tetszeni fog az új
kiállítótermünk.
– A főemlősök viselkedése az
egyik fő szakterületem.
– Á, akkor a legjobb helyen
jár! − Medoker ekkor vette észre
O’Shaughnessyt, és elengedte
Pendergast kezét, amit addig
lelkesen szorongatott. − Elnézést,
biztos úr, valami gond van? − A
hangja már egyáltalán nem volt
olyan szívélyes.
– Igen − felelte
O’Shaughnessy legfenyegetőbb
hangján.
Medoker igencsak
barátságtalanul azt mondta: − Ez
egy zártkörű megnyitó, sajnálom, de
távoznia kell. Nincs szükségünk
külső biztonsági…
– Igen? Csak hogy tudja,
Harry, a múzeumi kokainterjesztő
banda miatt vagyok itt.
– Kokainterjesztő banda? −
Medoker úgy nézett ki, mint aki ott
helyben szívrohamot kap.
– O’Shaughnessy őrmester…
− szólalt meg szelíd
figyelmeztetéssel a hangjában
Pendergast.
O’Shaughnessy megveregette a
sajtófőnök vállát. − Ne mondjon
erről senkinek semmit. Képzelje
csak el, a sajtó hogy rávetné magát
erre a hírre. Gondoljon a
múzeumra, Harry! − Azzal otthagyta
a sápadt és reszkető Medokert.
– Utálom, ha nem tisztelik a
rendőri egyenruhát − mondta
O’Shaughnessy. Pendergast egy
pillanatig csak komoran nézett rá,
aztán a svédasztal felé biccentett. −
A szabályzat nyilván tiltja, hogy
szolgálatban igyon, de egy kis blini
au caviart azért biztosan
fogyaszthat.
– Blini… micsodát?
– Apró kétszersültek tejföllel
és kaviárral megrakva. Mennyei!
 O’Shaughnessy
megborzongott. − Utálom a hallkrát.
– Az a gyanúm, még soha nem
kóstolt igazit, őrmester. Próbálja
meg. Biztosíthatom róla, hogy
sokkal kellemesebbnek fogja
találni, mint mondjuk egy áriát A
walkűrből. De van füstölt lazac is,
netán libamáj vagy pármai sonka,
esetleg osztriga. A múzeum mindig
pompás lakomát szolgál fel.
– Maradok a hot dognál.
– Az is van, a 77. utca és a
Central Park West sarkán, az utcai
árusnál.
Egyre több vendég
szállingózott, de még mindig
nagyon kevesen voltak.
O’Shaughnessy követte
Pendergastot a svédasztalhoz. A
kaviárhalmokat elkerülte, inkább
vett pár szelet sonkát, vágott egy
darabot egy malomkerék nagyságú
brie sajtból, és néhány szelet
franciakenyérből sonkás-sajtos
szendvicseket készített magának. A
sonkát kicsit száraznak találta, a
sajtnak ammóniaszaga volt, de azért
ehetőnek bizonyult.
– Ugye beszélt Custer
kapitánnyal? - kérdezte Pendergast.
– Hogy ment?
O’Shaughnessy tele szájjal
megrázta a fejét. − Nem túl jól.
– Ha jól sejtem, volt ott valaki
a főpolgármesteri hivataltól is.
 – Mary Hill.
−Á, Miss Hill, hát persze!
– Custer kapitány tudni akarta,
miért nem szóltam neki a levélről
meg a ruháról. Csakhogy minden
benne volt jelentésemben, amit
Custer persze nem olvasott el,
úgyhogy végül valahogy megúsztam
a dolgot.
Pendergast bólintott.
– Köszönöm, hogy segített
befejezni azt a jelentést, különben a
kapitány keresztben lenyelt volna.
Pendergast elbámult
O’Shaughnessy válla fölött. −
Őrmester, szeretném bemutatni egy
kedves régi ismerősömnek,
William Smithbacknek.
 O’Shaughnessy hátrafordult,
és meglátott egy nyakigláb, esetlen
férfit a büféasztalnál, akin nagyon
rosszul állt a szmoking, a feje
búbján pedig a gravitációval
dacolva égnek meredt egy hajtincs.
Épp teljesen belemerült abba, hogy
megpakolja a tányérját, amennyire
csak lehet, és amilyen gyorsan csak
lehet. Aztán odanézett feléjük,
észrevette Pendergastot, és
láthatóan összerezzent. Zavartan
körbepillantott, mintha a kijáratot
keresné. Az FBI-ügynök bátorítóan
rámosolygott, mire a Smithback
nevű férfi kissé óvakodva feléjük
indult.
– Pendergast ügynök −
üdvözölte lágy baritonján. − Ez
aztán a meglepetés!
– Valóban, Mr. Smithback.
Remélem, jól van. − Pendergast
megragadta az újságíró kezét, és jól
megrázta. − Hány éve is, hogy nem
találkoztunk?
– Jó régen − felelte
Smithback, olyan képpel, mintha azt
akarta volna mondani: lehetett
volna hosszabb is ez az idő. − És
mit csinál New Yorkban?
– Van itt egy lakásom. −
Pendergast elengedte az újságíró
kezét, és tetőtől talpig végigmérte.
− Úgy látom, áttért az Armanira,
Mr. Smithback. Sokkal jobb a
szabása, mint azoknak a
konfekcióöltönyöknek, amiket
régebben hordott. De ha megérett az
igazi eleganciára, ajánlhatom
Brionit vagy Ermenengildo Zegnát?
– Nagyon vicces − mondta
Smithback, aztán összevont
szemöldökkel körbenézett. − Nora
vajon itt lesz?
– Maga írta azt az újságcikket?
- kérdezte O’Shaughnessy.
– Elég nagy port vert fel, nem
gondolja?
– Az biztos, hogy mindenki
felfigyelt rá − jegyezte meg
szárazon Pendergast.
– Az is volt a célom. Egy
tizenkilencedik századi
sorozatgyilkos, aki szegény
gyerekeket rabol el a dologházból,
hogy kísérleteket végezzen a saját
nyomorult életének
meghosszabbításáért… Ennél
kevesebbért is adtak már Pulitzer-
díjat.
– Az Amerikai Régészeti
Társaság vizsgálatot követel, hogy
miért tették tönkre a lelőhelyet. Úgy
tudom, az építőmunkások
szakszervezete is kérdéseket tett
fel. A közelgő főpolgármester-
választás miatt a főpolgármester
védekező pozícióba kényszerült.
Gondolhatja, hogy a Moegen-
Fairhaven sem volt elragadtatva a
dologtól. Na, tessék, farkast
emlegetnek…
 – Micsoda? - kérdezte
csodálkozva Smithback.
– Anthony Fairhaven − mondta
Pendergast a fejével a bejárat felé
intve.
O’Shaughnessy követte a
tekintetét. A terem ajtajában álló
férfi sokkal fiatalabb volt, mint
ahogy várta: az a fajta izmos,
vékony alkat, mint egy sziklamászó
vagy egy kerékpáros. A szmokingja
olyan könnyedén simult a vállára és
a mellkasára, mintha abban jött
volna a világra. Az arca még
meglepőbb volt: nyílt és
becsületes, egyáltalán nem úgy
festett, mint az a kapzsi
ingatlanfejlesztő, akit Smithback
lefestett a cikkében. És ami a
legfurcsább volt, Fairhaven feléjük
nézett, és amikor észrevette a
pillantásukat, szélesen rájuk
mosolygott, még mielőtt belépett
volna a terembe.
A hangosbemondó recsegni
kezdett, és a Mesél a bécsi erdő
dallamai hirtelen elhallgattak. Egy
férfi lépett a pódiumra, és a
vendégsereg elcsendesedett. Egy
pillanattal később egy másik férfi is
megjelent a pódiumon elegáns
öltönyben, és odament a
mikrofonhoz. Komolynak látszott és
intelligensnek, arisztokratikus volt,
méltóságteljes, könnyed. Egyszóval
minden megvolt benne, amit
O’Shaughnessy utált.
– Ez meg ki? - kérdezte.
– A kiváló dr. Frederick
Collopy − válaszolta Pendergast. −
A múzeum igazgatója.
– Huszonkilenc éves felesége
van − súgta oda Smithback. − El
tudja hinni? Csoda, hogy képes…
Nézze, itt is van. − Rámutatott egy
fiatal és feltűnően csinos nőre, aki
oldalt álldogált. A többi
hölgyvendégtől eltérően, akik szinte
mind feketében voltak, ő
smaragdzöld estélyi ruhát viselt, a
hajában pedig gyémánttiarát.
Lélegzetelállító volt az összhatás.
– Te jó ég, micsoda bombázó
− suttogta Smithback.
 – Remélem, a pasas tart az
ágya mellett egy újraélesztő
készüléket − dörmögte
O’Shaughnessy.
– Jó estét, hölgyeim, és uraim!
- kezdte Collopy. A hangja halk
volt, és mélyen zengő. − Fiatal
koromban, amikor a Pongidae, az
emberszabású majmok
újraosztályozásával foglalkoztam…
A teremben elhalkult a
beszélgetés zsongása, de nem szűnt
meg teljesen. Az embereket
láthatóan jobban érdekli az enni- és
innivaló, mint a majmokról tartott
előadás, gondolta O’Shaughnessy.
–… és szembekerültem egy
problémával: hová helyezzem az
osztályozásban az embert?
Beletartozunk-e a Pongidae
csoportjába, vagy nem? Egy nagy
majom-e az ember, vagy valami
egészen különleges? Ez volt a fő
kérdés.
– Itt van dr. Kelly − szólalt
meg Pendergast.
Smithback megfordult, az
arcán várakozó, ideges
arckifejezéssel, de Nora szó nélkül
elment mellette, még egy pillantást
sem vetett rá, és egyenesen a
svédasztalhoz tartott.
– Hé, Nora! Egész nap
próbáltalak elérni. −
O’Shaughnessy figyelte, ahogy az
újságíró a nő után siet, aztán
visszatért a sonkás-sajtos
szendvicséhez. Örült, hogy nem
ilyesmiből kell megélnie. Hogy
tudják ezt elviselni? Ácsorogni,
céltalanul fecsegni vadidegen
emberekkel, érdeklődést mutatni az
unalmas véleményük iránt, hallgatni
a véget nem érő beszédeket…
Elképzelhetetlennek tűnt a számára,
hogy vannak emberek, akik
egyenesen élvezik az ilyen partikat.
–… a mi legközelebbi élő
rokonaink…
Smithback közben már vissza
is tért. A szmokingja eleje össze
volt kenve kaviárral, és nagyon
lesújtottnak látszott.
– Egy kis baleset? -
érdeklődött Pendergast.
– Úgy is nevezhetjük.
O’Shaughnessy odapillantott,
és látta, hogy Nora Smithback felé
indult. Nem tűnt túl boldognak.
– Nora… − próbálkozott újból
Smithback.
Nora dühös arccal fordult
felé. − Hogy tehetted ezt? Én
bizalmasan közöltem veled az
információkat!
– De Nora, én érted tettem, hát
nem érted? Most már nem
nyúlhatnak hozzád.
– Te idióta! A hosszú távú
karrieremnek lőttek a múzeumban.
A utahi expedíció és a Lloyd
Múzeum bezárása után ez az állás
volt az utolsó lehetőségem, és te
elbaltáztad!
– Nora, ha az én
szemszögemből néznéd, akkor…
– Megígérted, hogy köztünk
marad, és én bíztam benned! Te
jóságos ég, ezt nem tudom elhinni,
teljesen tönkretettél! − Elfordult,
aztán kétszeres dühvel folytatta: −
Ez bosszú volt, amiért nem akartam
összeköltözni veled?
– Nem, dehogy, épp
ellenkezőleg, esküszöm, hidd el,
hogy végül hálás leszel nekem −
védekezett Smithback.
Szegény teljesen tehetetlennek
tűnt. O’Shaughnessy megsajnálta.
Nyilvánvaló volt, hogy mennyire
szereti a nőt, és az is, hogy épp
nagyon elrontott mindent.
Nora hirtelen Pendergast felé
fordult. − Na és maga…
Pendergast felvonta a
szemöldökét, aztán óvatosan
visszatette a tányérjára a
kétszersültet a kaviárral.
– Bejárkál a múzeumba,
kéretlenül beállít, gyanakvást
kelt… Maga kezdte ezt az egészet!
Pendergast meghajtotta a fejét.
− Ha bármi gondot okoztam, dr.
Kelly, a legmélységesebben
sajnálom.
– Méghogy gondot? A
főnököm pokollá fogja tenni az
életem! Itt van minden a mai
újságban. Meg tudnám ölni
magukat!
Nora úgy megemelte a hangját,
hogy az emberek már kezdték őt
bámulni a pódiumon álló férfi
helyett, aki még mindig monoton
hangon értekezett a majmok
osztályozásáról.
– Mosolyogjon − mondta
hirtelen Pendergast. − Brisbane
barátunk idenéz.
Nora hátrapillantott a válla
fölött. O’Shaughnessy is követte a
tekintetét a pódium felé, és
meglátott egy elegáns külsejű,
magas férfit, fényes, fekete,
hátrafésült hajjal, aki őket bámulta.
Nem látszott túl jókedvűnek.
 Nora megrázta a fejét, és
lehalkította a hangját. − Jézusom,
nem is lenne szabad beszélnem
magukkal. Egyszerűen nem tudom
elhinni, hogy milyen helyzetbe
hoztak.
– Dr. Kelly, akkor is
beszélnünk kellene − mondta halkan
Pendergast. − Hajlandó lenne
találkozni velem ma este a Mott
Street 75. szám alatt? Van ott egy
Ten Ren’s Tea & Ginseng
Company nevű teabolt. Megtenné a
kedvemért, hogy eljön?
Nora dühösen rámeredt, aztán
elviharzott.
Brisbane azonnal odasietett
hosszú lépteivel, és megállt előttük.
 – Milyen kellemes meglepetés
− mondta jéghidegen. − Az ügynök,
a rendőr és az újságíró. Szép kis
szentháromság.
Pendergast fejet hajtott. −
Hogy van, Mr. Brisbane?
– Ó, a legjobb formában,
köszönöm.
– Ezt örömmel hallom.
– Nem emlékszem rá, hogy
bármelyikük rajta lett volna a
meghívottak listáján. Főleg ön nem,
Mr. Smithback. Hogy jutottak át a
biztonsági ellenőrzésen?
Pendergast elmosolyodott, és
szelíden válaszolt: −
O’Shaughnessy őrmester és én
rendőrségi ügyben járunk itt. Ami
Mr. Smithbacket illeti, szerintem ő
annak örülne a legjobban, ha
kidobnák. Milyen remek folytatás
lenne a mai cikkéhez, ha ezt
megírná.
Smithback bólintott. −
Köszönöm, valóban.
Brisbane mozdulatlanul állt,
és az arcára fagyott a mosoly.
Először Pendergastra nézett, aztán
Smithbackre. A tekintete megakadt
az újságíró foltos szmokingján. − A
mamája nem tanította meg rá, hogy
a kaviárt a szájába kell rakni? −
Azzal elvonult.
– Tökfej − mormolta
Smithback.
– Ne becsülje alá − mondta
Pendergast. − Mögötte áll a
Moegen-Fairhaven cég, a múzeum
és a főpolgármester is. És
egyáltalán nem tökfej.
– Na persze. Én viszont a New
York Times riportere vagyok.
– Ne kövesse el azt a hibát,
hogy azt hiszi, ez a magas pozíció
védelmet jelent.
–… és most ne késlekedjünk
tovább, leplezzük le a múzeum
legújabb attrakcióját, a főemlősök
termét…
O’Shaughnessy figyelte, ahogy
átvágják a pódium melletti szalagot
egy óriási ollóval. Szórványos taps
csendült fel, és az emberek áradni
kezdtek az új terem nyitott ajtaja
felé. Pendergast az őrmesterre
pillantott. − Mehetünk?
– Miért is ne? - felelte
O’Shaughnessy. Minden jobb, mint
itt ácsorogni, tette hozzá
gondolatban.
– Rám ne számítsanak −
mondta Smithback. − Elég kiállítást
láttam már itt, életem végéig elég.
Pendergast megfordult, és
megszorította a kezét. − Biztos
vagyok benne, hogy hamarosan újra
találkozunk.
O’Shaughnessynek úgy tűnt,
mintha Smithback kicsit
összerezzent volna.
Az emberek körbesétálgattak a
tágas, új kiállítóteremben, ahol
kitömött csimpánzok, gorillák,
orangutánok és különféle más
majmok és makik voltak bemutatva
természetes környezetükben.
O’Shaughnessy némi meglepetéssel
nyugtázta, hogy a látnivalók nagyon
is érdekesek, sőt szépek a maguk
módján. Minden tárló mintha távoli
világokba nyitott volna mágikus
ablakot. Vajon hogy csinálták ezek
a tökfejek? Na persze nem ezek
csinálták, hanem a kurátorok és a
művészek. Az ilyen Brisbane-félék
csak bajnak vannak. Gyakrabban is
eljöhetne ide…
Hirtelen észrevette, hogy kis
csoportosulás támadt az egyik tárló
körül, ahol egy faágon függeszkedő
csimpánz volt látható. Suttogó
beszélgetés és fojtott nevetgélés
hallatszott. Nem tűnt másnak, mint a
többi tárló, mégis odavonzotta a
látogatók felét. O’Shaughnessy
eltűnődött, mi lehet benne olyan
érdekes. Körbenézett. Pendergast
egy távolabbi sarokban nézelődött,
elmélyült érdeklődéssel
vizsgálgatott valami kisebbfajta
majmot. Fura alak, és
tulajdonképpen kicsit ijesztő is,
gondolta O’Shaughnessy.
Odasétált, hogy megnézze a
tárlót, amit annyian bámulnak.
Megállt a tömeg szélén. A
mormolás és a fojtott nevetgélés
mellett egy-két helytelenítő hang is
hallatszott. Egy felékszerezett hölgy
integetve odahívott egy teremőrt.
Amikor az emberek észrevették
O’Shaughnessy egyenruháját,
félrehúzódtak, és az őrmester
odalépett.
A tárlóra egy díszes, szépen
erezett tölgyfából készült táblácska
volt ráerősítve, rajta feketével
kihúzott szélű, aranyozott betűkkel a
felirat:

ROGER C. BRISBANE
IGAZGATÓHELYETTES

13. fejezet
 A doboz diófából készült.
Vastagon állt rajta a por, hiszen
érintetlenül és használatlanul hevert
hosszú évtizedeken át. Ám elég volt
egyetlen törlés a puha szarvasbőr
kendővel, hogy eltávolítsa az évek
porát, a második törlés pedig a
fafelület lágy fényét is előhozta.
A kéz ezután a rézzel
megerősített sarkokat dörzsölgette
végig, majd kifényesítette és kicsit
megolajozta a sarokvasakat. Végül
az aranyozott névtábla következett,
amelyet négy apró csavar erősített a
doboz tetejéhez. Csak miután a
doboz minden négyzetcentiméterét
ragyogóra fényesítette, a kéz akkor
nyúlt a dobozt záró kis
kallantyúhoz, és a pillanat
magasztosságától kissé remegve
felemelte a doboz tetejét.
A műszerek lila bársonyra
fektetve csillogtak. Az ujjak sorra
könnyedén megérintették egyiket a
másik után, szinte tiszteletteljesen,
mintha gyógyító erejük lenne.
Valaha valóban gyógyító erejük
volt − és nemsokára az is lesz
újból…
A kéz először egy nagy
amputálókésen simított végig. A
pengéje kicsit hajlított volt, mint az
amerikai forradalom és
polgárháború közötti időkben
használt műszereken általában. Ez a
készlet az 1840-es évekből
származott, Wiegand & Snowden
gyártotta Philadelphiában.
Gyönyörű készlet, igazi műalkotás.
Az opálköves gyűrű
titokzatosan megcsillant a
félhomályban, ahogy a kéz
továbbsiklott: csontfűrész, kétélű
amputálókés, csontokhoz és
szövetekhez való fogók és
csipeszek… Az ujjak végül
megállapodtak a csontfűrészen. Egy
pillanatig végigsimítottak teljes
hosszán, aztán kiemelték a
mélyedésből, amelyben pihent.
Gyönyörű darab volt, hosszú,
súlyos pengéje lélegzetelállítóan
éles. A nyele, mint a többi
szerszámé is, elefántcsont és
guttaperzsa. Egészen az 1880-as
évekig ezeket az anyagokat
használták, míg napvilágot nem
látott Lister tanulmánya a
bacilusokról, ezután kezdték
sterilizálni az orvosi műszereket.
Attól kezdve mindnek fémből
készült a nyele, és a régebbi
porózus anyagúaknak már csak
gyűjtők vették hasznát. Nagy kár,
hiszen a régi műszerek annyival
szebbek…
Megnyugtató érzés volt, hogy
most nem lesz szükség,
fertőtlenítésre.
A dobozban két tálca is volt.
Az ujjak áhítatos óvatossággal
kiemelték a felsőt az amputációs
műszerekkel, amely alól előbukkant
a még gyönyörűbb idegsebészeti
készlet. Több sorban pihentek a
koponyalékelő fűrészek és a
finomabb fogazatú fűrészek, és
meghajlítva, a többi műszert
körbevéve a legnagyobb kincs: egy
orvosi láncfűrész, hosszú, vékony
fémlappal, éles fogazattal, mindkét
végén elefántcsont nyéllel.
Tulajdonképpen az amputációs
műszerek között lett volna a helye,
de a hosszúság miatt csak itt fért el.
Ezt akkor kell használni, amikor
nem a kifinomultság fontos, hanem
sürget az idő. Borzalmas szerszám,
és elragadóan gyönyörű…
Az ujjak minden darabot
végigsimogattak, aztán óvatosan
visszahelyezték a tálcát.
A férfi egy közeli asztalról
odahozott egy vastag bőrszíjat, és a
nyitott doboz mellé fektette.
Beledörzsölt egy kis csontolajat,
lassan, sietség nélkül. Fontos, hogy
ne kapkodja el. A sietség hibákat
okoz.
A kéz visszatért a dobozhoz,
kiválasztott egy kést, és a fény felé
tartva felemelte. Aztán
szeretetteljes gonddal a bőrszíjra
fektette, és húzogatni kezdte rajta.
A bőr szinte dorombolt, ahogy
végigsiklott rajta a penge.
Órákba fog telni, amíg az
összes szerszámot kiélesíti, de hát
bőven van ideje − egy egész
örökkévalóság…

GYILKOS
PERCEK

1. fejezet

Paul Karp alig tudta elhinni,

hogy ezzel a lánnyal most végre
megtörténik. Tizenhét éves, és most
végre megtörténik…
Még mélyebbre húzta be a
lányt a Ramble bozótosába. Ez a
Central Park legelvadultabb,
legelhagyatottabb helye. Nem
tökéletes, de megteszi.
– Miért nem megyünk fel
hozzátok? - kérdezte a lány.
– A szüleim otthon vannak. −
Paul átkarolta és megcsókolta. − Ne
aggódj, itt is nagyon remek lesz. −
A lány arca kipirult, és kapkodva
szedte a levegőt. Paul a legsötétebb
és legeldugottabb helyet kereste.
Nem akarta, hogy odavesszen a
pillanat varázsa. Gyorsan letért az
ösvényről, és belevetette magát a
rododendronbokrok sűrűjébe, a
lány pedig készségesen követte.
Várakozó borzongás futott végig
rajta. Tudta, hogy a hely csak
látszólag elhagyatott, elég sokan
járnak ide.
Befurakodtak a legsűrűbb
bokrok közé. Bár az égbolton
alacsonyan álló őszi nap még
szépen sütött, a szikomorfák és az
azáleák lombja zöldes félhomályt
teremtett. Paul próbálta meggyőzni
magát, hogy ez nagyon is kényelmes
és romantikus hely. Egyszer csak
egy egészen eldugott helyre értek,
ahol a sűrű aljnövényzetet még
sűrűbb bokrok vették körbe. Úgy
tűnt, senki nem járt erre, teljesen
egyedül voltak.
– Paul, mi lesz, ha leüt valaki?
– Itt senki nem fog észrevenni
− mondta gyorsan Paul. Újból
átkarolta és megcsókolta a lányt,
aki először kicsit bizonytalanul,
aztán lelkesebben viszonozta.
– Biztos vagy benne, hogy jó
ez a hely? - suttogta.
– Hát persze, csak mi vagyunk
itt.
Paul még egyszer utoljára
körbenézett, aztán végignyúlt a
fűben, és maga mellé húzta a lányt
is. Megint csókolózni kezdtek. A
keze feljebb csúszott a blúzán, és a
lány nem állította meg. Érezte,
ahogy a melle emelkedik és süllyed
a tenyere alatt. A madarak hangosan
csicseregtek a fákon, és a fű úgy
simult alájuk, mint egy vastag, zöld
szőnyeg. Nagyon kellemes volt.
Paul arra gondolt, ez igazán
nagyszerű módja annak, hogy végre
megtörténjen. Jó lesz majd
mesélgetni a haveroknak. De a
legfontosabb az, hogy tényleg
megtörténik. Nem fognak többet
gúnyolódni rajta, és nem ő lesz az
egyetlen szűz az egész iskolában.
Sürgetően közelebb szorította
magához a lányt, és kigombolt pár
gombot a blúzán.
– Ne olyan hevesen − suttogta
a lány fészkelődve. − Göröngyös a
föld.
– Bocsánat. − Kicsit
helyezkedtek, kényelemesebb helyet
keresve.
– Most egy ág belenyomódik a
hátamba.
A lány hirtelen megdermedt.
– Mi az?
– Valami zörgést hallottam a
bokrok között.
– Csak a szél. − Paul még egy
kicsit helyezkedett, és megint
átölelték egymást. Az ujjait
merevnek és ügyetlennek érezte,
ahogy lehúzta a cipzárat a lány
nadrágján, és kigombolta a blúzán a
többi gombot is. A melle
kiszabadult, és Paul érezte, hogy
még jobban felizgul. A lány csupasz
hasára simította a tenyerét, aztán
lejjebb csúsztatta a kezét. Levegő
után kapott, amikor a lány hűvös és
nála sokkal hozzáértőbb kezével
megérintette.
– Várj, még mindig van itt
alattam egy ág. − A lány zihálva
felült, szőke haja a vállára omlott.
Paul is felült, bosszúsan és
felajzottan. Észrevette, hogy az
összenyomódott aljnövényzet alól
egy világos színű faág kandikál ki.
Odanyúlt, megragadta, és rántott
egyet rajta. Az az átkozott ág!
Azonnal érezte, hogy valami
nincs rendben: furcsa volt a faág
tapintása, hideg, gumiszerű, és
ahogy kihúzta a növényzet alól, már
látta, hogy egyáltalán nem is faág,
hanem egy emberi kar. Ahogy a fű
és a levelek félrecsúsztak,
előbukkant a holttest többi része is.
Paul ujjai megdermedtek, és a kar
visszahullott a földre.
A lány sikoltott először,
hátrább csúszott és feltápászkodott,
el-botlott, de megint felugrott, és
rohanni kezdett, kigombolt blúza
csak úgy lobogott utána. Paul is
felugrott. Hallotta, ahogy a lány
lába alatt hangosan recsegnek az
ágak. Az egész olyan gyorsan
történt, mintha csak egy rossz álom
lenne. Érezte, hogy lelohad benne a
vágy, és a rémület veszi át a helyét.
Sarkon fordult, futni kezdett, de
aztán megtorpant, és ijedten
hátranézett, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, hogy valóságos-
e ez az egész: a halott ujjai
begörbültek, a kar fehér volt és
sáros, s a félhomályban, a sűrű
aljnövényzet alatt ott hevert a
holttest többi része is.

2. fejezet

Dr. Bill Dowson

nekitámaszkodott a mosdó szélének,
és unottan vizsgálgatta tökéletesre
vágott körmeit. Még egyet
megcsinálok, aztán jöhet az ebéd,
hála istennek! Egy csésze kávé és
egy baconszalonnás szendvics a
sarki csemegésnél tökéletesen
megfelel. Nem volt biztos benne,
miről jutott eszébe a szalonna, talán
az előző holttest hullafoltjairól.
Mindegy, a lényeg az, hogy a
boltban kiszolgáló dominikai férfi
művészi szinten űzi a
szendvicskészítést. Dowson szinte
érezte a szájában a ropogós
salátalevelet, a paradicsom és a
majonéz ízét.
A nővér odavitt egy kartont. A
nőnek rövid, fekete haja volt, és
karcsú alakja. A boncolóorvos
vetett rá egy pillantást, és
rámosolygott.
– Mi a következő? - kérdezte.
– Gyilkosság.
Dowson felsóhajtott, és égnek
emelte a tekintetét. − Ez ma már a
negyedik. Mi van itt, vadászszezon?
Lelőtték?
– Nem, többszörös szúrt
sebek. A Central Parkban találták, a
Ramble környékén.
Dowson bólintott. − Az egy
valódi temető. − Az órájára
pillantott.
– Hozza be, kérem.
A nővér után nézett, ahogy
kiment. Csinos, nagyon csinos. A
nő egy perc múlva vissza is tért,
egy kerekes ágyat tolt, amelyen zöld
lepedővel letakarva feküdt a
holttest.
Dowson nem mozdult. − Mit
szólna ma este egy vacsorához?
A nővér elmosolyodott. −
Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne,
doktor úr.
– De miért nem?
– Mondtam már, nem szoktam
orvosokkal randizni. Főleg
olyanokkal nem, akikkel együtt
dolgozom.
A férfi bólintott, feljebb tolta
az orrán a szemüveget, és
elvigyorodott. − Pedig én vagyok a
lelki társa, hát nem emlékszik?
A nővér elmosolyodott. −
Nem hinném.
Dowson érezte, hogy a nőnek
hízeleg az érdeklődése.
Mindenesetre jobb lesz nem
tolakodni, gondolta. Manapság
mindent szexuális zaklatásnak
vesznek.
Felsóhajtott, ellépett a
mosdótól, és felvett egy új
gumikesztyűt.
– Kapcsolja be a
videokamerát − mondta a nővérnek,
miközben előkészült a boncoláshoz.
– Igen, doktor úr.
Dowson megnézte a papírokat.
− A rendőrségi jelentés szerint
fehér bőrű nő, a neve Doreen
Hollander, 27 éves, az oklahomai
Pine Creekből. A férje azonosította.
− Átfutotta a lap többi részét, aztán
maszkot húzott a szája és az orra
elé, és a nővér segítségével átrakta
a lepedővel letakart holttestet a
rozsdamentes acélasztalra.
 Dowson hirtelen megérezte,
hogy valaki van a háta mögött, és
megfordult. Az ajtóban egy magas,
vékony férfi állt. Az arca és a keze
feltűnően fehéren világított a fekete
öltönye mellett. A férfi mögött egy
rendőr ácsorgott.
– Mit óhajtanak? - kérdezte
Dowson.
A férfi közelebb lépett, és
elővett egy FBI-jelvényt. −
Pendergast különleges ügynök
vagyok, a társam pedig
O’Shaughnessy őrmester a New
York-i rendőrségtől.
Dowson végignézett a
látogatón. Volt valami furcsa ebben
az emberben − a világosszőke haj,
a halványszürke szem, a feltűnő
déli akcentus. − És?
– Végignézhetnénk a
boncolást?
– Az FBI nyomoz az ügyben?
– Nem.
– Van engedélye?
– Nincs.
Dowson bosszúsan
felsóhajtott. − Ismeri a szabályokat.
Nem nézheti végig csak úgy
szórakozásból.
Az FBI-ügynök közelebb
lépett, amitől Dowson kissé
kellemetlenül érezte magát, alig
tudta megállni, hogy ne lépjen
hátrább.
– Nézze, Mr. Pendergast,
szerezze meg a szükséges
engedélyt, és jöjjön vissza,
rendben?
– Ez sok időbe telne − felelte
az ügynök. − És önt is csak
feltartanánk. Nagyra értékelném, ha
lenne olyan kedves és megengedné,
hogy jelen legyünk.
Volt valami a férfi hangjában,
ami sokkal több keménységről
árulkodott, mint a lágy déli
akcentus és az udvarias szavak.
Dowson habozott. − Nézze, nem
akarom megsérteni, de…
– Én sem akarom megsérteni,
dr. Dowson, de most nem vagyok
olyan hangulatban, hogy hosszasan
udvariaskodjak. Lásson neki a
boncolásnak.
A hang most már olyan hideg
volt, mint a szárazjég. Dowsonnak
eszébe jutott, hogy a videokamera
már be van kapcsolva. Vetett egy
lopott pillantást a nővérre. Volt egy
olyan érzése, hogy ha tovább
vitatkozik ezzel az emberrel, az
csak azzal végződhet, hogy ő kerül
megalázó helyzetbe. Különben is,
ez a fickó az FBI-tól jött. Őt nem
vádolhatják semmivel, a kamera
rögzítette, hogy ragaszkodott az
engedélyhez.
Dowson végül felsóhajtott. −
Hát jól van, Pendergast. Vegyenek
fel köpenyt.
Megvárta, amíg Pendergast és
az őrmester visszatérnek, aztán
egyetlen mozdulattal lerántotta a
holttestről a lepedőt. A szőke hajú,
fiatal nő a hátán feküdt. Az előző
éjszaka hideg volt, ezért a holttest
még nem indult bomlásnak.
Dowson a mikrofonhoz hajolt, és
elkezdte diktálni a leírást. Az FBI-
ügynök érdeklődve szemlélte a
hullát, viszont Dowson látta, hogy
az őrmester egyik lábáról a másikra
álldogál, és összeszorítja a száját.
Még csak az hiányzik, hogy rosszul
legyen.
– Nem lesz vele baj? - szólt
oda az orvos halkan Pendergastnak
a rendőr felé biccentve.
– Nem kell végignéznie −
fordult oda Pendergast az
őrmesterhez.
O’Shaughnessy nyelt egy
nagyot, a holttestről Pendergastra
pillantott, aztán megint vissza az
asztalra. − Kint leszek az
előcsarnokban.
– A köpenyt dobja a gyűjtőbe
kifelé menet − szólt utána Dowson
kajánul.
Pendergast nézte, ahogy az
őrmester távozik, aztán Dowsonhoz
fordult − Azt javasolnám, mielőtt
nekilát az első vágásnak, fordítsa át
a holttestet.
– Ugyan miért?
Pendergast a jelentésre
mutatott. − Második oldal.
 Dowson felemelte a papírokat,
és lapozott egyet. Úgy tűnt, a lányt
többször hátba szúrták, a dereka
táján. A rendőrségi jelentésekből
általában elég nehéz kihámozni, mi
is történt orvosi szempontból. A
helyszínen nem vizsgálta meg a
holttestet orvosszakértő. Úgy tűnt,
nem tartják túl fontosnak az ügyet.
Ez a Doreen Hollander nem
számíthatott sokat.
Dowson letette a papírokat. −
Sue, segítsen átfordítani.
Átfordították a holttestet a
hasára. A nővér levegő után kapott,
és ellépett az asztaltól, amikor
meglátta a hátán tátongó sebet.
Dowson meglepetten bámult −
Úgy néz ki, mintha operáció közben
halt volna meg, miközben egy
gerinctumort akartak eltávolítani.
Már megint összekevertek
valamit a földszinten? - gondolta
Dowson. A múlt héten kétszer is
rossz papírokat küldtek a holttest
mellé. De rögtön rájött, hogy ez az
operáció nem kórházban történt. Az
egész keresztcsont környékére
kiterjedő sebbe föld és falevelek
tapadtak.
Hát ez furcsa, nagyon furcsa.
Dowson közelebbről is
szemügyre vette a sebet, és elkezdte
a mikrofonba diktálni a részletes
leírását, és próbált úgy beszélni,
hogy a meglepetés ne érződjön a
hangján.
– Első ránézésre ez nem
emlékeztet késszúrásra vagy
döfésre, amit a jelentésben
említettek, inkább metszésről van
szó. A vágás úgy huszonöt centivel
a lapocka alatt kezdődik, illetve
tizenöt centivel a derékvonal alatt.
Úgy tűnik, mintha a teljes cauda
equinát kivágták volna, az L1
területtől kezdve a keresztcsontig.
Az FBI-ügynök erre felkapta a
fejét, és az orvosra nézett.
– A vágás a filum terminale
területére is kiterjed − Dowson
közelebb hajolt. − Nővér, törlést.
A nővér letisztogatta a seb
környékét. A teremben mély csönd
lett, csak a videokamera halk
zúgása hallatszott, és a halk
csobogás, ahogy a letörölt
faágacskákat és leveleket elnyelte a
lefolyó.
– A gerincvelő, pontosabban a
cauda equina hiányzik,
eltávolították.
A vágás horizontálisan is
kiterjed a harántnyúlványokra.
Nővér, öblítse le az L1-es és L5-ös
területet.
A nővér gyorsan öblített.
– A metszés átvágta a bőrt, a
szubkután szövetet és az izmokat.
Úgy tűnik, sebészkampót
használtak, látom a nyomait itt, itt
és itt − rámutatott a szóban forgó
helyekre, hogy a videokamera
vegye.
– A harántnyúlványt
eltávolították, a ligamentum
falvummal együtt. A gerinccsatorna
még megvan, ebben egy hosszanti
vágás látható az L1-től a
keresztcsontig, ami lehetővé tette a
gerincvelő teljes eltávolítását. A
vágás nagyon profinak tűnik.
Nővér, a mikroszkópot!
A nővér egy kerekes állványon
odatolt egy nagy mikroszkópot.
Dowson közelebbről is szemügyre
vette a metszés helyét. − Úgy néz
ki, mintha profi sebészeszközöket
használtak volna a harántnyúlvány
eltávolítására.
 Az orvos felegyenesedett, és a
köpenye ujjával megtörölte a
homlokát. Hát, ez nem egy átlagos
boncolás, mint amilyet az
egyetemen tanítanak. Inkább olyan,
mint amit az idegsebészeknek
mutatnak a haladó neuroanatómiai
kurzusokon. Hirtelen eszébe jutott,
hogy az FBI-ügynök is itt van, és
rápillantott, vajon hogy viseli a
dolgot. Látott már megdöbbent
embereket boncolásokon, de ilyet
még soha: Pendergast nem is igazán
döbbentnek látszott, hanem inkább
halálosan komornak.
– Doktor úr, feltehetnék
néhány kérdést? - szólalt meg az
ügynök.
 Dowson bólintott.
– Ez a vágás volt a halál oka?
Dowson ezen eddig nem is
gondolkozott. Megborzongott. − Ha
az áldozat még élt, amikor a vágást
ejtették, akkor igen, ez halált
okozott.
– Melyik pontnál?
– Ahogy átvágták a
gerinccsatornát, az agy-gerincvelői
folyadék elfolyt, ez önmagában
halált okoz. − Dowson újból
megszemlélte a sebet. Úgy tűnt, az
operáció sok vérzéssel járt az
epidurális erekből, ami arra utalt,
hogy az áldozat még élt. De az
ereket nem kerülték ki, ahogy egy
élő páciensen végzett operációnál
tennék, hanem átvágták őket. Az
operációt ugyan nagy ügyességgel
hajtották végre, de láthatóan nagy
sietséggel. − Számos eret átvágtak,
és csak a legnagyobbakat kötötték
le, amelyeknek a vérzése
akadályozta volna a munkát. Az
áldozat valószínűleg elvérzett,
mielőtt a gerinccsatornát
felnyitották volna, persze ez attól
függ, milyen gyorsan dolgozott az
illető.
– De az áldozat még élt,
amikor az operáció megkezdődött?
– Úgy tűnik, igen. − Dowson
nyelt egyet. − De nem próbálták
életben tartani, miközben folytatták
a műtétet.
 – Azt javasolnám, végezzenek
vér- és szövettani vizsgálatokat
hogy találják-e nyomát valamilyen
kábító- vagy csillapítószernek.
Az orvos bólintott. − Ezt
rutinszerűen megcsináljuk.
– Az ön véleménye szerint,
doktor úr, mennyire profi ez a
vágás?
Dowson nem felelt Igyekezett
rendbe szedni a gondolatait. Ebből
nagy és ronda ügy is kerekedhet.
Egyelőre nyilván próbálják
elhallgatni, és amennyire lehet,
elkerülni a New York-i sajtó
érzékeny radarját, de előbb-utóbb
ki fog pattanni, ahogy mindig, és
akkor sokan fogják majd vizsgálni,
hogy ő mit mondott. Jobb lesz nem
elkapkodni a dolgot. Ez egyáltalán
nem az az átlagos gyilkosság,
aminek a rendőrségi jelentés
feltüntette. Hála istennek, hogy még
el sem kezdte a rendes boncolást.
És ezt ennek az FBI-ügynöknek
köszönheti.
A nővérhez fordult. − Hívja
Jonest, hogy hozzon egy nagyobb
kamerát és mikroszkóphoz
csatlakoztatható videokamerát. És
szükségem lesz egy másik orvosra,
hogy asszisztáljon. Ki van
ügyeletben?
– Dr. Lofton.
– Kérem, hogy fél órán belül
legyen itt. És szeretnék konzultálni
az idegsebészünkkel, dr.
Feldmannal is.
– Igen, doktor úr.
Az orvos Pendergasthoz
fordult. − Nem hiszem, hogy tovább
is engedhetem, hogy hivatalos
felhatalmazás nélkül itt maradjon.
Meglepetésére az ügynök nem
vitatkozott. − Megértem, doktor úr.
Tudom, hogy jó kezekben van a
boncolás. Én eleget láttam.
Én is, gondolta Dowson. Most
már meg volt győződve róla, hogy
amit látott, az egy sebész munkája,
és ettől a gondolattól egészen
rosszul lett.
 O’Shaughnessy kint ácsorgott
az előcsarnokban. Tűnődött, hogy
vegyen-e egy kávét az automatából,
de aztán inkább mégsem tette.
Határozottan zavarban volt.
Kemény és edzett New York-i
zsaru létére az idegei felmondták a
szolgálatot. Még jó, hogy nem
rókázott oda a labor padlójára. De
ahogy az a szegény, kövérkés,
meztelen lány ott feküdt az asztalon,
kék foltokkal, piszkosan, fiatal arca
felpuffadva, a szeme nyitva, a
hajában levelekkel és
faágacskákkal… Újból
megborzongott, ahogy felidézte a
látványt.
Lángoló dühöt érzett az ellen,
aki ezt elkövette. Nem a gyilkossági
csoportnál dolgozott, soha nem is
akart, még a pályája kezdetén sem.
Nem bírta a vér látványát. A
sógornője jutott az eszébe, aki
szintén Oklahomában élt, mint ez a
lány, és nagyjából ugyanennyi idős
lehetett. Úgy érezte, bármire képes
lenne, hogy elkapja a gyilkost.
Pendergast sötét arccal
bukkant elő az acélajtó mögül, mint
egy kísértet. Alig nézett
O’Shaughnessyre. Az őrmester
gyorsan utánaeredt. Kisiettek az
épületből, és némán beültek a
várakozó autóba.
Pendergastnak valamitől
határozottan rossz kedve lett.
O’Shaughnessy azt már tudta róla,
hogy erősen hangulatember, de
ennyire komornak még soha nem
látta. Még mindig él sem tudta
képzelni, Pendergastot miért
érdekli hirtelen ennyire ez a
gyilkosság, és miért hagyta félbe a
tizenkilencedik századi esetekkel
kapcsolatos nyomozást, de az volt
az érzése, nem ez a legjobb
időpont, hogy kérdezősködjön.
– Az őrmestert kitesszük a
kapitányságnál, aztán hazavihet −
szólt előre Pendergast a sofőrnek,
és hátradőlt a kényelmes bőrülésen.
O’Shaughnessy ránézett. − Mi
történt? - kérdezte. − Mit látott a
boncoláson?
 Pendergast kibámult az
ablakon. − A Gonoszt − felelte,
aztán elhallgatott.

3. fejezet

William Smithback a legjobb

öltönyében (a nemrégiben
tisztíttatott Armaniban),
legropogósabb fehér ingében és
leghivatalosabb nyakkendőjében
megállt az Americas sugárút és az
55. utca sarkán. Tekintete
végigsiklott a Moegen-Fairhaven
csupa üveg és króm toronyházán,
amely zöldeskéken csillogott a
napfényben, mintha hatalmas vízfal
lenne. Valahol ebben a százmillió
dolláros épületben rejtőzik a
becserkészendő zsákmány…
Biztos volt benne, hogy
sikerül elintéznie, hogy
beszélhessen Fairhavennel. Ez a
téma sokkal ígéretesebbnek tűnt,
mint annak a turistának a
meggyilkolása a Central Parkban,
amit a főszerkesztő akart rásózni.
Megjelent előtte a főnöke ingerült
arca, apró, kivörösödött szemei a
vastag szemüveglencse mögött, és
dohányzástól megsárgult ujja, ahogy
rábök, és közli vele, hogy ennek az
oklahomai nőnek a meggyilkolása
nagy sztori lesz. Nagy sztori?
Ugyan. Naponta ölnek meg
turistákat New Yorkban. Sajnálatos
dolog, de így van. Gyilkosságokról
tudósítani zöldfülű kezdőknek való
feladat.
Volt egy megérzése, hogy van
valami összefüggés Fairhaven, a
múzeum és a régi gyilkosságok
között, amelyek iránt Pendergast
annyira érdeklődik − és mindig
megbízott a megérzéseiben. A
főszerkesztő nem fog csalódni
benne. Most szépen beveti a horgot,
és Fairhaven rá fog harapni.
Vett egy jó nagy levegőt,
átsétált az utca túloldalára, beintett
egy taxisnak, aki pár centire húzott
el előtte óriási dudálással, és célba
vette a toronyház csupa gránit és
króm bejáratát. Amikor belépett, az
előcsarnokban is óriási
gránitfelületek fogadták. Egy nagy
recepciós pultnál fél tucat
biztonsági őr ácsorgott, mögöttük
sorakoztak a liftek.
Smithback határozott léptekkel
odamasírozott a pulthoz, és
agresszíven rátámaszkodott. − Mr.
Fairhavenhez jöttem.
A hozzá legközelebb áll őr
épp papírokat lapozgatott. − A
neve? - kérdezte fel sem nézve.
– William Smithback vagyok a
New York Timestől.
– Egy pillanat − morogta az
őr, felemelte a telefonkagylót,
tárcsázott egy számot, aztán
átnyújtotta Smithbacknek. Éles hang
harsant a telefonban: − Miben
segíthetek?
– William Smithback vagyok a
New York Times től. Mr.
Fairhavennel szeretnék beszélni.
Szombat volt, de Smithback
fogadni mert volna, hogy Fairhaven
az irodájában lesz. Az ilyen fickók
soha nem pihennek szombaton, és
ilyenkor általában kevésbé veszi
körül őket a titkárnők és biztonsági
őrök hada.
– Meg van beszélve az
időpont? - kérdezte a női hang
ötven emelet magasságból.
– Nem. Én írtam a cikket
Enoch Lengről és a Catherine
Street-i építkezésen talált
csontvázakról, és ez ügyben
szeretnék beszélni vele, nagyon
sürgős.
– Időpontot kell kérnie. − A
hang végtelen közönnyel csengett.
– Jó, akkor most kérek.
Szeretnék egy időpontot… −
Smithback az órájára pillantott −
mondjuk tíz órára.
– Mr. Fairhaven jelenleg nem
ér rá − válaszolta azonnal a hang.
Smithback vett egy nagy
levegőt. Szóval Fairhaven bent van.
Ideje támadásba lendülni.
Talán még tíz titkárnő is őrködik az
irodája előtt azon kívül, akivel
most beszél, de máskor is
megbirkózott már ennyivel, ha
nagyon be akart jutni valahová. −
Nézze, ha Mr. Fairhaven túl
elfoglalt, hogy beszéljen velem,
akkor kénytelen leszek azt írni a
hétfői számban megjelenő cikkben,
hogy nem volt hajlandó
kommentálni a róla szóló híreket
– Mr. Fairhaven jelenleg nem
ér rá − ismételte meg a gépies hang.
– Szóval nincs kommentár. Ez
csodákat fog tenni a hírnevével.
Hétfőn majd Mr. Fairhaven tudni
akarja, ki volt az, aki elküldte az
újságírót. Érti, mire célzok?
Hosszú csönd lett. Smithback
megint vett egy jó nagy levegőt
Többnyire alaposan meg kell
dolgozni érte, ha az ember be akar
jutni egy ilyen helyre. Tovább
győzködte a titkárnőt: − Tudja,
milyen az, amikor valami gyanús
alakról olvas az újságban, aki csak
annyit mond, hogy „no comment”?
Magának mi szokott lenni a
véleménye az ilyenekről? Főleg, ha
egy ingatlanfejlesztőről van szó.
Nem kívánja kommentálni, ez
nagyon sokat elmond.
Megint csönd lett. Smithback
már azon tűnődött, a nő lerakta-e a
kagylót. De nem, valami hallatszott
a vonalban: halk nevetés.
– Ez nagyon jó − szólalt meg
egy kellemes férfihang. − Tetszik,
nagyon jól csinálja.
– Kivel beszélek? - kérdezte
Smithback.
– Csak egy gyanús
ingatlanfejlesztővel.
– Kicsodával? − Smithback
elhatározta, nem fogja hagyni, hogy
Fairhaven valamelyik lakája
gúnyolódjon vele.
– Anthony Fairhaven vagyok.
– Á. − Smithback egy
pillanatig nem jutott szóhoz, de
hamar összeszedte magát. − Mr.
Fairhaven, igaz, hogy…
– Miért nem jön fel, hogy
tudjunk személyesen beszélni?
Negyvenkilencedik emelet.
– Tessék? − Smithbacket
meghökkentette, hogy ilyen hamar
sikerrel járt
– Azt mondtam, jöjjön fel.
Már vártam, hogy mikor fog
felkeresni, számítottam rá, amilyen
rámenős riporter.

Fairhaven irodája nem

egészen olyan volt, mint amilyennek
Smithback elképzelte. Az igaz, hogy
több titkárnő és asszisztens is
őrködött a legbelsőbb szentély
előtt, de amikor végre bejutott
Fairhaven irodájába, egyáltalán
nem annak a tágas, aranyozással,
elefántcsonttal, régi festményekkel
és afrikai primitív műtárgyakkal
telezsúfolt helyiségnek bizonyult,
mint amire számított. Az iroda
meglehetősen egyszerű volt és
kicsi. A falakon lógtak ugyan
képek, de csak néhány visszafogott,
vidéki jeleneteket ábrázoló Thomas
Hart Benton-litográfia. A sarokban
egy zárt és nyilván riasztóval
ellátott vitrin állt, amelyben néhány
fegyver volt kiállítva fekete
bársony háttér előtt. Az íróasztal
kicsi volt, és bükkfából készült.
Volt még néhány fotel, és a padlón
egy perzsaszőnyeg. Az egyik fal
mentén könyvespolcok álltak −
láthatóan forgatták is a könyveket,
nem méterre vették dísznek. A
fegyvertárlótól eltekintve az egész
inkább egy professzor
dolgozószobájára emlékeztetett, és
nem egy ingatlanmágnás irodájára.
Csak éppen a legtöbb professzor
szobájától eltérően ez tökéletesen
tiszta volt, minden felület
makulátlanul ragyogott. Egészen
enyhén tisztítószerek kellemes illata
lebegett a levegőben.
– Kérem, foglaljon helyet −
mondta Fairhaven a fotelekre
mutatva. − Megkínálhatom
valamivel? Kávé, ásványvíz, üdítő,
whisky?
– Nem, semmit, köszönöm −
mondta Smithback, és leült. Elfogta
az ismerős, kellemes bizsergés,
amit az érdekesebb interjúk előtt
szokott érezni. Fairhaven nyilván
ravasz fickó, de gazdag és
elkényeztetett, nincs benne igazi
keménység. Smithback hozzá
hasonlók tucatjaival készített már
interjút, és alaposan megizzasztotta
őket. Ez itt nem igazi ellenfél.
Fairhaven kinyitotta a
hűtőszekrényt, és kivett egy kis
üveg ásványvizet. Töltött magának
egy pohárba, aztán leült, de nem az
íróasztalához, hanem egy fotelbe,
szemben Smithbackkel. Keresztbe
tette a lábát, és elmosolyodott. A
pohár víz megcsillant a betűző
napfényben. Smithback kibámult az
ablakon. A kilátás viszont
fantasztikus volt.
 Aztán visszafordult a tekintete
Fairhavenre: hullámos, fekete haj,
erős homlok, kisportolt alkat,
könnyed mozdulatok, gúnyos
tekintet. Harminc-harmincöt éves
lehetett. Smithback gyorsan
felfirkantotta az első benyomásait.
– Tehát − szólalt meg
Fairhaven gúnyos kis mosollyal −,
a gyanús ingatlanfejlesztő készen
áll a kérdésekre.
– Rögzíthetek mindent, ami
elhangzik?
– Ez csak természetes.
Smithback elővett a zsebéből
egy kis magnót. Na persze, első
ránézésre Fairhaven elbűvölőnek
látszik. Az ilyen embereknek
mindig elbűvölő a modoruk, és
nagy szakértői mások
manipulálásának. Ő viszont nem
felejtheti el, valójában kivel áll
szemben: egy kőszívű, zsugori
üzletemberrel, aki a saját anyját is
eladná, ha az érdekei úgy kívánják.
– Miért semmisítették meg a
Catherine Street-i lelőhelyet? -
szegezte neki minden bevezető
nélkül a kérdést.
Fairhaven kicsit lehajtotta a
fejét. − Az építkezés el volt
csúszva, igyekeztünk felgyorsítani a
bontást. Napi negyvenezer
dolláromba került a késlekedés. Az
én szakmám nem a régészet.
– Egyes régészek szerint ön
elpusztította a legérdekesebb
lelőhelyet, amely az utóbbi
huszonöt évben előkerült
Manhattanben.
Fairhaven félrehajtotta a fejét.
− Tényleg? Mely régészek szerint?
– Például az Amerikai
Régészeti Társaság szerint.
Fairhaven arcán cinikus
mosoly jelent meg. − Á, persze.
Nos, érthető, hogy ők ellenzik a
dolgot. Ha rajtuk múlna,
Amerikában senki sem fordíthatna
ki egy ásónyi földet sem anélkül,
hogy ne állna ott mellette egy
régész lapáttal, rostával és
fogkefével.
– Térjünk vissza erre a
lelőhelyre…
– Mr. Smithback, amit tettem,
teljesen legális. Amikor felfedeztük
a maradványokat, én magam
állíttattam le azonnal a
munkálatokat. Személyesen is
megszemléltem a helyszínt.
Igazságügyi szakértőket hívtunk,
akik mindent lefotóztak. Nagy
gonddal eltávolítottuk a
maradványokat, amelyeket
megvizsgáltak, majd tisztességgel
eltemettek, mindent az én
költségemre. A munkát csak akkor
kezdtük újra, amikor megkaptuk az
engedélyt közvetlenül a
főpolgármestertől. Mi mást vár még
tőlem?
 Smithback kissé aggódni
kezdett. Nem egészen úgy ment a
dolog, ahogy tervezte. Hagyja, hogy
Fairhaven irányítsa a beszélgetést,
ez így nem lesz jó.
– Azt mondja, már eltemették
a maradványokat. De miért? Talán
valamit rejtegetni akarnak?
Fairhaven erre elnevette
magát, kivillantva gyönyörű
fogsorát.
– Úgy beszél, mintha valami
gyanús ügy lenne ez az egész. Kissé
zavarban vagyok, de kénytelen
vagyok beismerni, hogy szorult
belém némi vallási meggyőződés.
Ezeket a szerencsétlen embereket
szörnyűséges módon gyilkolták
meg. Szerettem volna rendes
temetésben részesíteni őket, egy
csendes és méltóságteljes
ökumenikus szertartás keretében,
médiacirkusz nélkül. És így is
történt, eltemettük őket egy rendes
temetőben, a kevéske holmijukkal
együtt. Nem szerettem volna, ha a
csontjaik egy múzeumi raktárban
végzik. Vettem egy gyönyörű
parcellát a New York-i Gates of
Heaven temetőben. A temető
igazgatója bizonyára örömmel
megmutatja önnek. Az én
felelősségem volt, hogy mit
kezdjünk a maradványokkal, és
valamit tennem kellett. A város nem
akart foglalkozni az üggyel.
 – Persze, persze − bólogatott
Smithback, és közben a fejét törte.
Ebből egész jó kis színes cikket
lehetne kerekíteni, a csendes
temetés a szilfák alatt… Aztán
összevonta a szemöldökét. A
fenébe, lehet, hogy Fairhaven kifog
rajta?
Ideje más megközelítéssel
próbálkozni. − Köztudott, hogy ön
nagy adományokkal támogatja a
főpolgármester újraválasztási
kampányát. Magának némi
problémája akad az építkezésen, ő
pedig rögtön kisegíti. Ez puszta
véletlen?
Fairhaven hátradőlt a fotelben.
− Ugyan, ne viselkedjen úgy, mint
aki most jött le a falvédőről! Maga
is nagyon jól tudja, hogyan mennek
a dolgok ebben a városban. Ha
pénzt adok a főpolgármester
kampányára, azzal alkotmányos
jogomat gyakorlom. Nem várok el
különleges bánásmódot, és nem
kérek szívességeket.
– De ha megkapja, az csak jó.
Fairhaven cinikusan
elvigyorodott, de nem felelt
semmit. Smithbackben megint ott
motoszkált az aggodalom. Ez a
fickó nagyon óvatos, odafigyel arra,
hogy mit mond. A baj az, hogy a
cinikus vigyort nem rögzíti a
magnó, és nem lehet idézni a
cikkben.
 Smithback felállt, és
könnyedén magabiztosnak szánt
léptekkel, a háta mögött
összekulcsolt kézzel odasétált a
falon lógó képekhez, megcsodálta
őket, és közben próbálta kitalálni,
mi legyen az új stratégiája. Aztán
odalépett a fegyvertárló elé,
amelyben csillogtak a kifényesített
fegyverek. − Érdekes irodai
dekoráció − jegyezte meg a vitrinre
mutatva.
– Csak a legritkább
pisztolyokat gyűjtöm.
Megengedhetem magamnak. Az
például, amelyikre épp rámutat, egy
Luger .45-ös kaliberű. Az egyetlen,
amely valaha is készült. Van
gyűjteményem antik Mercedes
Benzekből is, de azoknak több hely
kell, úgyhogy inkább a Sag Harbor-
i házamban tartom őket. −
Fairhaven továbbra is cinikus
mosollyal nézett rá. − Mindenki
gyűjt valamit, Mr. Smithback.
Magának mi a szenvedélye?
Múzeumi monográfiák, amiket a
kutatásaihoz kölcsönvett, de nem
vitt vissza? Persze véletlenül…
Smithback éles pillantást
vetett rá. Átkutatták volna a
lakását? Nem, a fickó csak
ráhibázott. Visszament a fotelhez. −
Mr. Fairhaven…
Fairhaven hirtelen
barátságtalanra váltott: − Nézze,
Smithback, tudom, hogy
alkotmányos joga, hogy engem
faggasson. A nagy, csúnya
ingatlanfejlesztő mindig könnyű
célpont. És maga szereti a könnyű
célpontokat. Maguk újságírók mind
egyformák, azt hiszik, hogy fontos,
amit csinálnak. De a mai újság
holnap már a kanári kalitkájának az
aljába kerül. Az újságírás efemer
műfaj, a dolgok nagyobb
összefüggésében teljesen
jelentéktelen.
Efemer, az meg mi a frász? -
gondolta Smithback. Nyilván
valami sértés, úgy látszik, kezdi
idegesíteni Fairhavent, de az nem
baj.
 – Mr. Fairhaven, jó okom van
azt hinni, ön nyomást gyakorolt a
múzeumra, hogy állítsák le a
nyomozást.
– Elnézést, de milyen
nyomozást?
– Enoch Lenggel és egy
tizenkilencedik századi
gyilkosságsorozattal kapcsolatban.
– Á, azt a nyomozást! Ugyan,
miért érdekelne, hogy nyomoznak-e
vagy sem? Az építkezést már nem
akadályozza, és őszintén szólva
nekem csak ez a fontos. Felőlem
aztán annyit nyomoznak, amennyit
akarnak. Tetszik ez a zsurnaliszta
kifejezés: „jó okom van azt hinni”.
Ez valójában azt jelenti, hogy
„nagyon szeretném ezt hinni, de
szemernyi bizonyítékom sincs rá”.
Mondja, erről külön kurzust
tartanak az újságíró-iskolában?
„Hogyan csináljunk hülyét
magunkból, miközben próbálunk
összehozni egy sztorit?” −
Fairhaven cinikusan felkacagott.
Smithback mereven ült, és
megvárta, amíg a másik abbahagyja
nevetést, aztán megszólalt, olyan
hűvösen, amennyire csak tudott.
– Mondja, Mr. Fairhaven,
miért érdeklődik annyira a múzeum
iránt?
– Egész véletlenül szeretem a
múzeumot. Ez a kedvenc
múzeumom az egész világon.
Gyakorlatilag ott nőttem fel, annyit
jártam oda gyerekkoromban, hogy
megnézzem a dinoszauruszokat, a
meteoritokat, a drágaköveket. A
dadám mindig odavitt, a kitömött
elefántok mögött enyelgett a
barátjával, míg én egyedül
mászkáltam. De magát ez úgysem
érdekli, mert nem illik bele a mohó
ingatlanfejlesztőről alkotott képbe.
Smithback, átlátok magán.
– Mr. Fairhaven…
Fairhaven elvigyorodott. −
Vallomást akar kiszedni belőlem?
Smithback elhallgatott.
Fairhaven lehalkította a
hangját, mintha gyónna. − Nos,
elkövettem két megbocsáthatatlan
bűnt.
Smithback igyekezett
megőrizni a kőkemény, minden
hájjal megkent riporterre jellemző
arckifejezést, amit ilyen esetekre
tartogatott. Tudta, hogy ez most
vagy valami trükk, vagy vicc.
– A két bűnöm a következő…
Felkészült?
Smithback vetett egy pillantást
a magnóra, hogy működik-e.
– Gazdag vagyok és
ingatlanfejlesztő. Ez a két
megbocsáthatatlan bűnöm. Mea
culpa.
Smithback egyre dühösebb
lett, bármennyire tiltotta is ezt az
újságírói profizmusa. Ennek az
interjúnak már annyi. Fairhaven egy
tenyérbemászó, undorító alak, de
feltűnően ügyesen bánik a sajtóval.
Ez idáig semmit nem talált, amit
felhasználhat ellene, és nem is fog.
Azért tett még egy utolsó kísérletet:
− Még mindig nem magyarázta
meg…
Fairhaven felállt. −
Smithback, ha tudná, milyen
rémesen kiszámítható maga is meg
a kérdései is… Ha tudná, milyen
fárasztó és középszerű, mint
riporter, és elnézést, hogy ezt
mondom, mint ember, akkor halálra
rémülne.
– Szeretnék magyarázatot
kapni arra…
 Fairhaven azonban már
megnyomott egy gombot, és a
hangja belefojtotta Smithbackbe a
kérdés további részét. − Miss
Gallagher, lenne olyan szíves
kikísérni Mr. Smithbacket?
– Máris, Mr. Fairhaven − jött
a válasz.
– Ez elég kurta-furcsa
befejezés − jegyezte meg
Smithback.
– Mr. Smithback, fáradt
vagyok. Azért voltam hajlandó
találkozni magával, mert nem
szerettem volna azt olvasni az
újságban, hogy nem kommentáltam
a híreket. És kíváncsi is voltam
magára, gondoltam, talán kicsit
felette áll a többiek színvonalának.
Most, hogy megbizonyosodtam az
ellenkezőjéről, nem látom semmi
okát, hogy miért folytatnám ezt a
beszélgetést.
A titkárnő megállt az ajtóban,
sziklaszilárdan és könyörtelenül.
– Mr. Smithback, erre legyen
szíves.
Útban kifelé Smithback
megállt a három közül az utolsó
titkárnői irodában. Bárhogy próbált
is uralkodni magán, remegett a
felháborodástól. Fairhaven több
mint egy évtizede küzd az
ellenséges sajtóval, természetes,
hogy nagyon jól érti a dolgát.
Smithbacknek volt már dolga undok
interjúalanyokkal, de ez most
valóban felbőszítette. Hogy ő
fárasztó, középszerű, efemer (ezt
majd meg kell néznie az idegen
szavak szótárában) − mégis mit
képzel ez az alak?
Fairhaven túl könnyen
kicsúszott a kezéből, sehol nem
talált rajta fogást. Ez még nem
meglepő. Van azonban más módja
is annak, hogy megtudjunk dolgokat
emberekről. A hatalmasoknak
mindig vannak ellenségeik, akik
szívesen beszélnek róluk, néha épp
azok, akik ott dolgoznak a közvetlen
közelükben.
Vetett egy pillantást a
titkárnőre. Fiatal volt, vonzó, és
sokkal megközelíthetőbbnek
látszott, mint a belsőbb irodákban
őrködő sárkányok.
– Minden szombaton
dolgozik? - mosolygott rá
könnyedén a nőre.
– Többnyire igen − felelte a
titkárnő felnézve a monitorról.
Csinos volt, fényes, vöröses hajjal
és kis szeplőkkel. Smithbacknek
hirtelen Nora jutott eszébe.
– Jól megdolgoztatja, mi?
– Mr. Fairhaven? Az biztos.
– Talán még vasárnaponként
is?
– Ó, nem − felelte a nő. − Mr.
Fairhaven soha nem dolgozik
vasárnap. Olyankor templomba jár.
 Smithback csodálkozást
tettetett. − Templomba? Katolikus?
– Presbiteriánus.
– Fogadni mernék, hogy nehéz
neki dolgozni.
– Nem, dehogy, soha nem volt
még nála jobb főnököm. Törődik a
kisemberekkel.
– Nahát, ki gondolta volna! -
mondta Smithback, rákacsintott a
nőre, és kisétált az ajtón. Méghogy
törődik a titkárnőjével, gondolta.
Na persze, valószínűleg az ágyába
cipeli.
Amikor kilépett az épületből,
nem épp presbiteriánushoz illő
módon elkáromkodta magát. Addig
fog vájkálni ennek a fickónak a
múltjában, amíg mindent ki nem
derít róla, még a gyerekkori
plüssmackója nevét is.
Senki nem válhat egy
nagymenő New York-i ingatlancég
tulajdonosává anélkül, hogy ne
piszkolná be a kezét. Márpedig ha
valami mocsok rejlik a háttérben, ő
meg fogja találni.

4. fejezet

Mandy Eklund felsietett a

metróállomás piszkos lépcsőin a
First Streetre, aztán északnak
fordult az A sugárútra, és a
Tompkins Square Park felé ment
tovább. A park csenevész fái
kirajzolódtak az égbolt háttere előtt,
amelynek legalján már bíborszínű
hajnali fény derengett. A
hajnalcsillag egészen alacsonyan
állt a horizont fölött, és kezdett
teljesen elhalványodni.
Mandy szorosabbra húzta
magán a kabátot, de így is
borzongott a csípős hidegben.
Kicsit szédelgett, és a lába minden
lépésnél fájt. Remek éjszakát töltött
a Club Pissoirban − zene, ingyen
italok, tánc. Az egész banda ott volt
a Ford modellügynökségtől, egy
csomó fotós, a Mademoiselle és a
Cosmopolitan újságírói, mindenki,
aki számít a divat világában.
Sikeres lett − ez a gondolat még
mindig meglepte. Alig hat hónappal
ezelőtt még Bismarckban dolgozott
a Rodneynál, aztán egyszer csak
belépett a boltba valaki, aki számít,
és tessék, most a Ford
modellügynökség válogató
bizottságában van. Eileen Ford
maga vette a szárnyai alá. Minden
álma megvalósult, sokkal
gyorsabban, mint valaha is remélni
merte.
Az apja majdnem mindennap
felhívta otthonról, a farmjukról.
Vicces volt, sőt megható, hogy így
aggódik amiatt, hogy a lánya New
Yorkban él. Az apja úgy gondolja,
ez a város egyetlen nagy
bűnbarlang. Odalenne, ha
megtudná, hogy hajnalig kimaradt.
Mindig azt szerette volna, ha
Mandy főiskolára megy. Talán
majd egyszer arra is sor kerül. De
egyelőre még csak tizennyolc éves,
és soha életében nem szórakozott
ilyen jól. Gyengéden
elmosolyodott, amikor konzervatív,
idős apja jutott eszébe, aki folyton
aggódik miatta. Elhatározta, hogy
legközelebb ő fogja felhívni, hadd
lepődjön meg.
Befordult a Seventh Streetre,
elhaladt a sötétbe burkolózó park
mellett, és közben jól nyitva tartotta
a szemét, nehogy utcai rablók
karjába fusson. New York
manapság ugyan sokkal
biztonságosabb, de azért nem árt
óvatosnak lenni. Belenyúlt a
táskájába, és megtapintotta a kis
gázsprayt, amelyet a
kulcscsomójához erősítve hordott.
Néhány hajléktalan aludt
leterített kartonpapírokon, egy
kopottas kordbársony öltönyös férfi
pedig egy padon üldögélve
iszogatott. Szellő libbent át az
élettelen szikomorfák ágai között,
megzörgetve a leveleket, amelyek
épp kezdtek sárgára változni.
Mint már annyiszor, Mandy
most is arra gondolt, hogy bárcsak
közelebb lakna a metróállomáshoz.
A taxit egyelőre nem engedhette
meg magának, és a kilencsaroknyi
gyaloglás hazáig bizony fárasztó.
Eleinte tetszett neki ez a környék,
de már kezdte látni a
lerobbantságát. Lassan javul ugyan
a helyzet, de a lakásfoglalók által
lakott romos házak és az üresen
álló, bedeszkázott régi épületek
nyomasztóak. A Fatiron környéke
vagy akár Yonderville is jobb
lenne ennél. A Ford ügynökség
befutott modelljei többnyire
arrafelé laktak.
Elhagyta a parkot, és ráfordult
a C sugárútra. Néma bérházak
sorakoztak mindkét oldalon. A szél
szemetet sodort a járdaszélen
száraz, surrogó hanggal. Csípős
vizeletszag szállt a sötét
kapualjakból. A kutyapiszkot senki
nem szedte fel, és olyan óvatosan
kellett lépkedni, mintha aknamezőn
járna. Az útnak ez a része volt a
legrosszabb.
Észrevette, hogy vele szemben
közeledik valaki. Egy pillanatra
megdermedt, fontolgatta, hogy
átmenjen-e a túloldalra, de aztán
megnyugodott: csak egy öregember
volt, aki lassan, bottal csoszogott.
Ahogy még közelebb ért, meglátta,
hogy vicces keménykalap van rajta.
A fejét lehajtotta, jól látszott a
kalap karimája és a teteje is.
Mandy nem emlékezett rá, hogy
valaha is látott volna ilyet bárkin,
legfeljebb csak régi fekete-fehér
filmekben. Az óvatos léptekkel
csoszogó öregúr szörnyen
régimódinak festett. Mandy
eltűnődött, vajon mit keres az utcán
hajnalok hajnalán. Talán
álmatlanságban szenved. Hallotta,
hogy az öregekkel ez gyakran
előfordul. Felébrednek hajnali
négykor, és már nem tudnak
elaludni. Az apja jutott eszébe.
Vajon ő is rosszul alszik?
Már majdnem
összetalálkoztak. Az öregember
mintha hirtelen észrevette volna,
felemelte a fejét, és a kalapjához
nyúlt, hogy megemelje.
 Ahogy a kalap a levegőbe
emelkedett, az öregember karja
eltakarta az arcát, csak a szeme
látszott. Meglepően ragyogó és
hideg volt a tekintete, és mintha
figyelmesen méregette volna.
Biztos, hogy álmatlanság lehet a
baja, mert a hajnali óra ellenére
egyáltalán nem tűnt álmosnak.
– Jó reggelt, kisasszony −
szólalt meg rekedtes hangon.
– Jó reggelt − felelte Mandy,
kissé csodálkozva. New Yorkban
nem szokás idegeneknek köszönni
az utcán. Elbűvölte a dolog.
Ahogy az öregember elhaladt
mellette, hirtelen megérezte, hogy
valami borzalmas gyorsasággal a
nyaka köré tekeredik. Vadul
kapálózott, és sikoltani próbált, de
az arcára egy nedves rongy tapadt,
émelyítően édeskés
vegyszerszaggal, ösztönösen
megpróbálta visszafojtani a
lélegzetét, és a táskájába kotort,
hogy előhúzza a gázsprayt, de a
férfi kiütötte a kezéből, és a spray a
járdára pottyant.
Mandy hánykolódott a férfi
szorításában, és felnyögött az
ijedtségtől és a fájdalomtól. A
tüdeje már égett, nem bírta tovább.
Levegő után kapott, aztán minden
sötétségbe borult körülötte.
 5. fejezet

Smithback agyonzsúfolt,
kuckónyi kis irodájában üldögélt a
T i m e s szerkesztőségében, és
elégedetlenül nézegette a noteszébe
feljegyzett listát. A tetején az állt:
„Fairhaven beosztottjai” − kihúzva.
Nem tudott újból bejutni a Moegen-
Fairhaven épületébe, Fairhaven
erről gondoskodott. Ugyanígy
kihúzta azt is, hogy „szomszédok”:
a házból, ahol Fairhaven lakott,
minden trükkje ellenére rövid úton
kitessékelték. Kutatott Fairhaven
múltjában, megkereste az egykori
üzleti partnereit, de azok vagy
álszent dicséretekkel halmozták el,
vagy egyszerűen nem voltak
hajlandóak semmit sem mondani.
Ezt követően utánanézett a
Fairhaven által támogatott
intézményeknek. A
Természettudományi Múzeum
zsákutca volt: senki azok közül, aki
ismerte Fairhavent, nem volt
hajlandó beszélni róla, nyilvánvaló
okokból. Viszont egy másik helyen,
a Little Arthur Gyermek-klinikán
már több sikerrel járt. Ez egy kis
kórház volt, ahol kutatással is
foglalkoztak. Olyan gyermekeket
kezeltek, akik nagyon ritka
betegségekben szenvedtek,
amelyekre a nagy gyógyszergyárak
nem is keresték az orvosságot.
Smithback úgy tett, mintha a klinika
munkája iránt érdeklődne, és nem is
keltett gyanút. Még körbe is
vezették a kórházban. Az orvosok, a
nővérek, a szülők, de még a
gyerekek is dicshimnuszokat
zengtek Fairhavenről. Szinte
felfordult tőle a gyomra.
Hálaadáskor pulykát küldött,
karácsonykor prémium a
dolgozóknak, játékok és
mesekönyvek a gyerekeknek, jegyek
a Yankee stadionba. Fairhaven
néha még a temetésekre is elment,
ami nem lehetett neki könnyű.
Smithback azonban úgy vélte,
mindez csak azt bizonyítja, hogy
Fairhaven nagyon gondosan alakítja
a köztudatban róla élő képet. A
fickó ebben igazi profi. Smithback
egyszerűen semmit sem talált,
amibe beleköthetett volna.
Hirtelen eszébe jutott valami.
Lekapott a polcról egy szamárfüles
szótárat, és fellapozta. Efemer:
futó, átmeneti, múlandó.
Még mélyebbre kell ásni,
gondolta, azokba az időkbe, mielőtt
ilyen profi módon kezdte alakítani
az életét, mondjuk, amikor még
csak pattanásos gimnazista volt.
Szóval Fairhaven azt hiszi, hogy ő
csak egy középszerű riporter, és a
munkája efemer? Hát majd nem fog
úgy nevetni, ha kinyitja a hétfői
újságot!
Tízperces keresgélés elég is
volt az interneten, hogy találjon
valami érdekeset. Fairhaven a P.S.
1984-be járt az Amsterdam
sugárúton, az osztálya nemrégiben
ünnepelte az érettségijük
tizenötödik évfordulóját. Saját
weboldaluk volt, amelyen
közreadták az iskolai évkönyvet.
Fairhaven nem jelent meg az
érettségi találkozón, és talán nem is
tudott a honlapról, ahol minden
információ szerepelt róla:
fényképek, a csúfneve, milyen
klubokba járt, mi volt az
érdeklődési köre, és sok más
egyéb.
 Fairhaven jó tanuló volt, az
elmosódott érettségi képen
csibészesen vigyorgott. V nyakú
pulóver volt rajta és kockás ing −
tipikus, jól nevelt városi gyerek. Az
apja is ingatlanokkal foglalkozott,
az édesanyja háztartásbeli volt.
Smithback rövid idő alatt sok
mindent megtudott róla: az
úszócsapat kapitánya volt; az Ikrek
jegyében született; ő volt a vitaklub
elnöke; kedvenc együttese az
Eagles; gitározott, nem túl jól;
orvos szeretett volna lenni; kedvenc
színe a bordó; és hogy a legtöbben
rá szavaztak, amikor feltették azt a
kérdés, hogy kiről a legvalószínűbb
az osztályban, hogy egyszer
milliomos lesz.
Ahogy Smithback a honlapot
böngészte, megint kellemetlen,
gyomorszorító érzés fogta el. Az
egész anyag kimondhatatlanul
unalmas volt, de egy apró részleten
mégis megakadt a szeme: minden
diáknak volt valami csúfneve, és
Fairhavent úgy hívták, hogy
„Hasfelmetsző”. Smithback
csalódottsága egy egész kicsit
enyhült. Ez érdekes. Talán kiderül
róla, hogy titokban az állatkínzás
volt a hobbija. Nem sok, de ez is
valami.
Fairhaven csak tizenhat évvel
ezelőtt érettségizett, nyilván vannak
még tanárok az iskolában, akik
emlékeznek rá. Ha lappang a
háttérben valami csúnya titok,
Smithback ki fogja deríteni, és ha
Fairhaven hétfőn kinyitja majd az
újságot, lehervad az arcáról az
önelégült vigyor.
Szerencsére az iskola nagyon
közel volt, taxival percek alatt
odaérhet. Smithback felállt a
számítógép elől, és a zakójáért
nyúlt.

A P.S. 1984 Gimnázium egy

fáktól zöldellő Upper West Side-i
környéken állt, az Amsterdam és a
Columbus sugárút sarkán, nem
messze a múzeumtól. A hosszú,
sárga téglaépületet kovácsoltvas
kerítés vette körbe. Ahhoz képest,
ahogy a legtöbb New York-i iskola
kinéz, ez aránylag szépnek volt
mondható. Smithback a
főbejárathoz sétált, de zárva találta
− fő a biztonság. Becsöngetett. Egy
rendőr nyitott kaput, Smithback
felmutatta a sajtóigazolványát, mire
a rendőr beengedte.
Meglepte a szag, amely
fogadta: pontosan olyan volt, mint
annak idején abban az iskolában,
ahová ő járt valamikor nagyon
régen, és a falak is ugyanolyan
piszkosszürkére voltak festve. A
rendőr átkísérte egy fémdetektoros
kapun, és az igazgatói irodába
vezette.
Az igazgató Miss Kite-hoz
küldte. Smithback az íróasztalánál
találta a tanárnőt, akinek
lyukasórája volt, és épp dolgozatot
javított. Csinos, őszülő hajú nő
volt, és amikor Smithback
megemlítette Fairhaven nevét,
örömmel látta, hogy sokatmondó
mosoly jelenik meg az arcán.
– Á, igen − mondta a nő.
Kedves hangja volt, de
meglehetősen határozott, amiből
Smithback sejtette, hogy nem lehet
vele kukoricázni. − Jól emlékszem
Tony Fairhavenre, mert az első
tizenkettedik osztályba járt, ahol
tanítottam, és egyike volt a legjobb
tanulóknak. Majdnem elnyerte a
National Merit-ösztöndíjat is.
Smithback tiszteletteljesen
bólogatott, és a látszat kedvéért
felfirkantott egy-két dolgot a
noteszába. Nem akarta rögzíteni a
beszélgetést, mert az emberek
hajlamosak bezárkózni, ha
meglátják a magnót.
– Meséljen nekem róla
valamit. Milyen diák volt?
– Vidám fiú volt, nagyon
népszerű a társai körében. Úgy
emlékszem, ő volt az úszócsapat
kapitánya. Rendes gyerek volt, és
nagyon sokoldalú, keményen
dolgozó diák.
– Került valaha is valami
bajba?
– Hát persze, ez minden
gyerekkel előfordul.
Smithback igyekezett könnyed
arcot vágni. − Tényleg?
– Mindig behozta a gitárját az
iskolába, és a folyosón játszott, ami
tilos volt. Nagyon rosszul
gitározott, inkább csak meg akarta
nevettetni a többieket. − A nő egy
pillanatig elgondolkozott. −
Egyszer koncertet rendezett a
díszteremben.
Smithback várt. − És azután?
– Elkoboztuk a gitárját, ennyi.
Miután leérettségizett, visszaadtuk.
Smithback bólogatott, az
udvarias mosoly lassan már az
arcára fagyott. − A szüleit ismerte?
– Az apja ingatlanokkal
foglalkozott, de persze Tony lett
igazán sikeres ebben az üzletágban.
Az édesanyjára nem emlékszem.
– Testvérei voltak?
– Akkoriban már egyetlen
gyerek volt, a családi tragédia
miatt…
Smithback önkéntelenül
közelebb hajolt. − Tragédia?
– A bátyja meghalt valami
nagyon ritka betegségben.
Smithbacknek rögtön eszébe
jutott a klinika. − Arthurnak hívták?
– Igen, azt hiszem. Az
édesapjuk is Arthur volt. Tonyt
nagyon lesújtotta a dolog.
 – Ez mikor történt?
– Amikor Tony tízedikbe járt.
– Szóval volt egy bátyja… Ő
is idejárt, ebbe az iskolába?
– Nem, éveken át állandóan
kórházban volt. Valami nagyon
ritka, furcsa betegségben
szenvedett.
– Milyen betegségben?
– Nem tudom pontosan.
– Azt mondta, Fairhavent
nagyon lesújtotta a dolog. Ez miben
nyilvánult meg?
– Visszahúzódó lett, magának
való. Végül aztán túltette magát
rajta.
– Értem. Lássuk csak… Voltak
valaha is problémái alkohollal,
droggal, valami egyéb kihágás? −
Smithback igyekezett semleges
hangon feltenni a kérdést, mintha ez
is csak egy lenne a sok közül.
– Jaj, nem, dehogy, épp
ellenkezőleg − vágta rá a tanárnő,
és az arca hirtelen megkeményedett.
− Mondja csak, Mr. Smithback,
tulajdonképpen miért írja ezt a
cikket?
Smithback ártatlan képet
vágott. − Csak egy kis portré lenne
Mr. Fairhavenről. Tudja,
szeretnénk teljes és árnyalt képet
adni róla, amiben a jó és a rossz is
benne van.
– Értem. Nos, Tony Fairhaven
rendes gyerek volt, nagyon
ellenezte a drogokat is, az italt is,
még a dohányzást is. Úgy
emlékszem, még kávét sem ivott. −
A tanárnő kicsit habozott. − Nem is
tudom, talán inkább azt mondanám,
egy kicsit túlságosan is jó volt.
Néha nehéz volt kiigazodni rajta,
nem tudtuk, hogy mit gondol
valójában. Elég zárkózott fiú volt.
Smithback a látszat kedvéért
megint felfirkantott pár dolgot a
noteszébe.
– Volt valami hobbija?
– Elég sokat beszélt arról,
hogy sok pénzt szeretne keresni.
Iskola után sokat dolgozott, és így
mindig elég sok pénze is volt.
Gondolom, ez nem meglepő, azok
után, hogy mi lett belőle. Néha
olvastam itt-ott róla szóló
cikkekben, hogy a lakók tiltakozása
ellenére hajtott végre
ingatlanfejesztéseket. És persze a
maga cikkét is olvastam a Catherine
Street-i építkezésről. Én ezekben
nem találok semmi meglepőt,
amilyen gyerekkorában volt, olyan
felnőtt lett.
Smithback kicsit megijedt. A
nő eddig nem is célzott rá, hogy
tudja, kicsoda, hát még hogy
olvasta volna a cikkeit.
– Egyébként nagyon
érdekesnek és felkavarónak
találtam a cikkét.
Smithbacknek ez hízelgett. −
Köszönöm.
– Gondolom, emiatt
érdeklődik Tony iránt. Hát az, hogy
azonnal felásatott mindent, hogy
haladhasson az építkezés, igazán rá
jellemző. Mindig nagyon céltudatos
volt, türelmetlenül el akarta érni a
célját. Azt hiszem, ezért is lett
sikeres, mint ingatlanfejlesztő. Elég
szarkasztikus és türelmetlen tudott
lenni olyan emberekkel, akiket
magánál alacsonyabb rendűnek
tekintett.
Na, igen, gondolta Smithback.
– Ellenségei voltak?
– Lássuk csak… Nem
emlékszem. Az a fajta fiú volt, aki
soha nem cselekszik ösztönösen,
mindig nagyon megfontolta, mit
tesz, vagy mit mond. Bár most jut
eszembe, mintha egyszer egy lány
miatt lett volna valami… De csak
egy kis lökdösődés volt, nem lett
belőle igazi verekedés.
– Ki volt a másik fiú?
– Ha jól emlékszem, Joel
Amberson.
– És vele mi történt?
– Semmi különös.
Smithback bólogatott, és
keresztbe tette a lábát. Hát, ezzel
nem megy sokra. Próbálkozzunk
valami imással. − Volt esetleg
csúfneve? Tudja, a legtöbb
gyereknek van valami gúnyneve a
középiskolában.
 – Nem emlékszem rá.
– Belenéztem az évkönyvükbe
az interneten.
A tanárnő elmosolyodott. −
Pár éve feltesszük, nagyon népszerű
lett a weboldalunk.
– Igen, nyilván. Az évkönyv
szerint volt egy csúfneve.
– Tényleg? Micsoda?
– Hasfelmetsző.
A nő összevonta a
szemöldökét, aztán felderült az
arca, és kicsit elnevette magát. − Á,
igen, persze. Egyszer békát
boncoltak biológiaórán.
– És?
– Tonynak kicsit kényes volt a
gyomra, és akárhogy próbálta, nem
volt képes rá. A többiek ugratták,
aztán elkezdték így hívogatni, és
rajta is ragadt. Végül legyőzte az
ellenérzéseit, és ha jól emlékszem,
ötöst is kapott biológiából. De hát
tudja, hogy van ez, ha valakire
egyszer ráragad egy név.
Smithbacknek szeme sem
rebbent. Hát ez hihetetlen, hogy
ilyen peches legyen! Ez egyre
rosszabb. A pasast szentté lehetne
avatni. Smithback úgy tett, mintha a
jegyzeteit nézegetné. − Emlékszik
róla esetleg még valamire?
Az ősz hajú tanárnő kedvesen
felnevetett. − Nézze, Mr.
Smithback, látom, hogy valami
piszkos dolgot akar kideríteni
Tonyról, az arcára van írva. De
nem fog ilyet találni. Normális,
átlagos, jó eredményeket produkáló
fiú volt, akiből normális, átlagos,
jó eredményeket produkáló felnőtt
lett. És most, ha megengedi,
folytatnám a dolgozatjavítást.

Smithback kilépett az iskola

kapuján, és meglehetősen gyászos
hangulatban indult el a Columbus
sugárút felé. Hát ez egyáltalán nem
úgy sikerült, mint ahogy tervezte.
Rengeteg időt és energiát
elpazarolt, és a világon semmit sem
ért el vele. Lehetséges lenne, hogy
tévesek a megérzései, és ez az
egész zsákutca volt? Nem, ez
lehetetlen. Öreg rókának számít,
mint riporter, ha valamivel
kapcsolatban van egy megérzése, az
többnyire be is igazolódik. Hogy
lehetséges, hogy semmit nem tud
előásni Fairhaven ellen?
A sarokra érve megakadt a
tekintete az újságosstandon kirakott
fr i s s New York Post címlapján.
Amikor meglátta a főcímet,
megtorpant.

EXKLUZÍV!
MEGTALÁLTÁK A
MÁSODIK MEGCSONKÍTOTT
HOLTTESTET
 A tudósítás Bryce Harriman
tollából származott, Smithback a
zsebébe kotort apróért, odadobta a
pultra, remegő kézzel felkapott egy
újságot, és olvasni kezdte:

New York, október 10. − Ma

reggel egy ez idáig azonosítatlan
fiatal nő holttestére bukkantak az
East Village-ben található
Tompkins Square Parkban. Úgy
tűnik, ugyanaz a brutális gyilkos
végzett vele, aki két nappal ezelőtt
meggyilkolt egy turistát a Central
Parkban.
A Post úgy értesült, hogy a
gyilkos mindkét áldozatból
eltávolította a gerincvelő egy
részét, a cauda equina nevű
területen. Ez a gerinccsatorna
végében elhelyezkedő idegköteg
arról kapta nevét, hogy lófarokra
emlékeztet a formája.
A kimetszést mindkét esetben
precízen és szakértő módon
végezték, valószínűleg sebészi
eszközökkel. Egy névtelen forrás
megerősítette, hogy a rendőrség
lehetségesnek tartja, hogy az
elkövető sebész, de legalábbis
orvos.
Az áldozatokon végrehajtott
csonkítások pontosan
ugyanolyanok, mint amilyenekről
a New York-i Természettudományi
Múzeumban nemrégiben előkerült
régi dokumentumok beszámolnak.
Az archívum mélyéről előkerült
levelek bizonyos kísérletek
leírását tartalmazzák, amelyeket a
tizenkilencedik század végén
hajtott végre egy Enoch leng nevű
tudós, akinek az volt a célja, hogy
meghosszabbítsa a saját életét.
Október 1-jén egy Catherine
Street-i építkezésen az alapok
ásása közben kerültek elő Leng
harminchat állítólagos
áldozatának maradványai.
Lengről nem tudunk semmit azon
kívül, hogy kapcsolatban állt a
Természettudományi Múzeummal.
 „A gyilkos lemásolta Leng
rémtetteit − nyilatkozta Kari C.
Rocker rendőrfőnök. − Egy
bomlott elméjű egyén valószínűleg
olvashatta a Lengről szóló cikket,
és most megpróbálja utánozni a
kísérleteit.” − A nyomozás
részleteiről nem közölt további
részleteket, csak annyit árult el,
hogy több mint ötven nyomozó
dolgozik az ügyön, amelyet
elsődleges fontosságúként
kezelnek.

Smithback elkeseredetten
felnyögött. Mekkora hülye volt,
amikor visszautasította a megbízást,
hogy írjon a Central Park-i
gyilkosságról! Ehelyett ő inkább
Fairhaven fejét akarta tálcán kínálni
a főszerkesztőnek. Nemcsak hogy
semmi eredménnyel nem járt az
egész napi munkája, de a sztorit is
elorozták előle, amit ő fedezett fel,
ráadásul nem más, mint legfőbb
riválisa és ősi ellensége, Bryce
Harriman.
Ennek még az lesz a vége,
hogy a főszerkesztő az ő fejét fogja
követelni.

6. fejezet
 Nora a Canal Streetről
befordult a Mott Streetre, és lassan
haladva kerülgette a járókelőket.
Péntek este volt, hét óra, és a
Chinatown utcáin óriási tömeg
kavargóit. A járdaszélen
mindenfelé újságpapír hevert, a
halárusok bódéiban egzotikus halak
sorakoztak a jégre kirakva, a
kirakatokban szárított kacsa és
tintahal lógott kampókon. A
vásárlók, akik főleg kínaiak voltak,
hangosan kiabálva alkudoztak, az
arra járó turisták kíváncsi
tekintetétől kísérve.
A Ren’s Tea & Ginseng
Company nevű bolt a háztömb
közepe táján volt. Nora belépett a
hosszúkás, világos, rendezett
helyiségbe. A levegőben ezerféle
finom illat keveredett. Először azt
hitte, a bolt üres, de aztán ahogy
újból körbenézett, észrevette, hogy
egy hátsó asztalnál ott üldögél
Pendergast, két üvegezett
szekrényke között, amelyekben
ginszenget és gyömbért tartottak.
Nora esküdni mert volna, hogy egy
pillanattal előbb még üres volt az
asztal.
– Szokott teázni? - kérdezte
Pendergast, és intett, hogy üljön le.
– Néha. − A metró, amivel
jött, húsz percre elakadt két
állomás között, úgyhogy Norának
bőven volt ideje átgondolni, mit fog
mondani. Úgy tervezte, gyorsan
túlesik az egészen, és már itt sem
lesz.
Pendergast azonban
szemlátomást cseppet sem sietett:
némán ültek, miközben egy kínai
írásjegyekkel teleírt lapot
nézegetett. Nora eltűnődött, vajon a
teafajták vannak-e rajta felsorolva,
de ahhoz valahogy túl soknak tűnt −
kizárt dolog, hogy ennyiféle tea
létezzen.
Pendergast a boltoshoz
fordult, egy alacsony, fürge
mozgású nőhöz, és kínaiul hadarni
kezdett: − Nin hao, lao bin liang.
Li mama hao ma?
A nő megrázta a fejét. − Bu, ta
hai shi lao yang zi, shen ti bu hao.
– Qing li Dai wo xiang ta wen
an. Qing gei wo yi bei Wu Long
cha hao ma?
A nő távozott, majd visszatért
egy porcelán teáskannával,
amelyből kitöltött egy aprócska
csészényit, és letette Nora elé.
– Maga beszél kínaiul? -
kérdezte Nora Pendergasttól.
– Mandarin kínait csak egy
kicsit. Őszintén szólva a kantoni
folyékonyabban megy.
Nora hallgatott. Nem lepte
meg túlságosan a dolog.
– Osmanthus Oolong King’s
Tea − mondta Pendergast a
csészére mutatva. − Az egyik
legfinomabb a világon. A napos
hegyoldalon növő bokrokról
szüretelik, kizárólag tavasszal, a
legfrissebb hajtásokat.
Nora felemelte a csészét.
Finom illat csapta meg az orrát.
Belekortyolt a teába: bonyolult
zamata volt, zöld tea és más
érdekes ízek keveréke.
– Nagyon finom − mondta, és
letette a csészét.
– Az bizony. − Pendergast egy
pillanatig csak nézte, aztán megint
megszólalt kínaiul, mire a nő
megtöltött teával egy kis zacskót,
lemérte, lezárta, ráfirkantotta az
árát, aztán átadta Norának.
– Az enyém? - kérdezte Nora.
 Pendergast bólintott.
– Nem akarok ajándékot
magától.
– Kérem, fogadja el. Nagyon
jót tesz az emésztésnek, és kitűnő
antioxidáns.
Nora bosszúsan elvette, aztán
meglátta az árát. − Várjunk csak, ez
kétszáz dollár?
– Három-négy hónapra is elég
− mondta Pendergast. − Egyáltalán
nem drága, ha meggondoljuk,
hogy…
– Nézze, Mr. Pendergast −
mondta Nora, és lerakta a zacskót
−, azért jöttem el, hogy
megmondjam, nem dolgozhatok
többet magának. A múzeumi
karrierem forog kockán. És egy
zacskó tea miatt nem fogom
meggondolni magam, még ha
kétszáz dollárba kerül, akkor sem.
Pendergast a fejét kissé
lehajtva, figyelmesen hallgatta.
– A főnökeim elég
félreérthetetlenül a tudtomra adták,
hogy nem dolgozhatok többet
magának. Én szeretem a munkámat.
Ha folytatom ezt a dolgot magával,
elveszíthetem az állásomat. Egy
munkalehetőséget már elvesztettem,
amikor a Lloyd Múzeum nem nyílt
meg. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy még egyszer így
járjak. Szükségem van erre az
állásra.
 Pendergast bólintott.
– Brisbane és Collopy végre
adtak pénzt a radiokarbon-
vizsgálatokra, és nagyon sok munka
vár rám, nincs felesleges
szabadidőm.
Pendergast továbbra is csak
hallgatott.
– Egyáltalán mihez van rám
szüksége? Én régész vagyok, de
már nincs semmiféle lelőhely, amit
meg kellene vizsgálni. Van
másolata Shottum leveléről. Az
FBI-nál nyilván tucatnyi szakértő
áll a rendelkezésére, csak
füttyentenie kell.
Pendergast csak hallgatott,
Nora pedig kortyolt a teából. A
csésze hangosan megcsörrent a
csészealjon, amikor lerakta. −
Akkor ezt megbeszéltük − mondta.
Pendergast végre megszólalt:
− Mary Greene itt lakott pár
saroknyira, a Water Street 16. szám
alatt. A ház még mindig megvan, öt
perc séta innen.
Nora ránézett, és meglepetten
felvonta a szemöldökét. Álmában
sem gondolta volna, hogy ilyen
közel vannak ahhoz a környékhez,
ahol egykor Mary Greene élt.
Eszébe jutott a vérrel írott üzenet.
Mary Greene, aki tudta, hogy meg
fog halni, és csak annyi volt az
utolsó kívánsága, hogy ne
névtelenül kelljen meghalnia…
 Pendergast felállt, és finoman
megfogta Nora karját. − Jöjjön.
Nora nem rázta le a kezét.
Pendergast valamit odaszólt a
boltosnak, kis meghajlással elvette
az asztalról a zacskó teát, aztán már
kint is voltak a zsúfolt utcán.
Végigsétáltak a Mott Streeten,
átkeltek a kereszteződésen először
a Bayard Streetnél, majd a Chatham
Square-nél, és bejutottak az East
River felé tartó kis utcák
labirintusába. A kínai negyed zaja
és nyüzsgése itt átadta helyét az
ipari épületek csöndjének. A nap
már lenyugodott, az égen halvány
fény derengett, és épp csak
kirajzolódtak az épületek tetejének
körvonalai.
A Catherine Streetnél
délkeletnek fordultak. A Henry
Street sarkán Nora kíváncsi
pillantást vetett a Moegen-
Fairhaven építkezésre. A kiásott
gödör már sokkal nagyobb volt, és
jól látszott a masszív alapozás is a
félhomályban. A frissen öntött
betont megerősítő vasrudak
nádszálakként meredeztek. A régi
pincéből már semmi sem maradt.
Pár perc múlva ott is voltak a
Water Streeten. Régi gyárépületek,
raktárak és lerobbant bérházak
sorakoztak mindkét oldalon. A
távolban az East River lustán
hömpölygő vize szinte sötétlilának
tűnt a holdfényben. A Brooklyn híd
majdnem a fejük fölé tornyosult,
balra pedig a Manhattan híd ívelt át
a sötét folyón, lámpáinak ragyogó
füzére visszatükröződött a vízen.
A Market Slip közelében
Pendergast megállt egy régi bérház
előtt. A ház lakatlannak tűnt, de az
egyik ablakában sárgás fény
világított. A fémkapu mellett ütött-
kopott kaputelefon, néhány
gombbal.
– Itt vagyunk − mondta
Pendergast. − Ez a tizenhatos szám.
Megálltak az egyre sűrűsödő
sötétségben. Pendergast halkan
megszólalt: − Mary Greene
egyszerű családból származott.
Miután az apja farmja csődbe ment,
ideköltözött a családjával,
rakodómunkásként dolgozott a
kikötőben. Aztán a szülők
mindketten meghaltak egy kisebb
kolerajárványban a rossz ivóvíz
miatt, amikor a lány tizenöt éves
volt. Az öccse, Joseph, hétéves
volt, a húga, Constance, öt.
Nora hallgatott.
– Mary Green próbált mosást
és varrást vállalni, de nyilván nem
tudott eleget keresni, hogy kifizesse
a lakbért. Más munkát nem talált, és
végül kilakoltatták őket. Mary
prostitúcióra kényszerült, hogy el
tudja tartani a testvéreit, akiket
nyilván nagyon szeretett.
 – Milyen szörnyű − mormolta
Nora.
– És ez még nem a
legrosszabb. Tizenhat éves korában
letartóztatták. Valószínűleg ekkor
lett utcagyerek a testvéreiből. Több
feljegyzést nem találtam róluk a
városi irattárban, valószínűleg éhen
haltak. A becslések szerint 1871-
ben huszonnyolcezer otthontalan
gyerek élt New York utcáin. Mary
később egy Five Points Mission
nevű szegényházba került, ami még
mindig jobb volt, mint a börtön.
Úgy tűnhetett, szerencséje volt.
Pendergast elhallgatott. A
távolban, a folyón, egy bárka
gyászosan tülkölt egyet.
 – És mi történt vele később?
– A szegényház küszöbénél
véget érnek a nyomok − felelte
Pendergast. Ahogy Norához fordult,
sápadt arca szinte világított a
holdfényben. − Enoch Leng
felajánlotta ingyenes orvosi
szolgálatait a Five Points Mission
szegényháznak, valamint egy közeli
árvaháznak is, amely a mai
Chatham Square helyén állt. Mint
tudjuk, az 1870-es években
kibérelte Shottum házának felső
emeletét. Neki nyilván volt valahol
a városban egy saját háza. Úgy egy
évvel azelőtt került kapcsolatba a
szegényházzal és az árvaházzal,
hogy a Shottum-ház leégett.
 – Már tudjuk Shottum
leveléből, hogy Leng követte el
azokat a gyilkosságokat.
– Efelől semmi kétség.
– Akkor mihez van szüksége a
segítségemre?
– Lengről szinte sehol nem
találtam semmiféle feljegyzést.
Próbálkoztam a Történelmi
Társaságnál, a New York-i
közkönyvtárban, a városháza
levéltárában. Mintha kitörölték
volna a feljegyzésekből, és jó okom
van azt hinni, hogy maga Leng
tüntette el a saját nyomait. Úgy
tűnik, támogatója volt a
múzeumnak, és lelkesen
foglalkozott rendszertannal.
Szerintem a múzeumban lehetnek
még olyan iratok, amelyek Lengre
vonatkoznak, ha csak közvetve is.
Az archívum olyan hatalmas és
rendszerezetlen, hogy gyakorlatilag
lehetetlen lett volna mindent
eltüntetni.
– De miért éppen én? Az FBI
miért nem rendeli el az archívum
átkutatását?
– Az iratok hajlamosak
nyomtalanul eltűnni, ha a bűnüldöző
szervek kérik őket, még ha tudnánk
is, hogy milyen aktákat kérjünk ki.
Különben is, láttam, maga hogy
végzi a dolgát. Ritka az ilyen
ügyesség és hozzáértés.
Nora csak megrázta a fejét.
 – Mr. Puck rendkívül
segítőkész volt, és továbbra is az
lesz. Tinbury McFadden lánya még
él, egy régi házban lakik
Peekskillben. Kilencvenöt éves, de
úgy tudom, szellemileg nagyon
friss. Lehet, hogy sok mesélnivalója
lenne az apjáról. Talán ismerte is
Lenget gyerekkorában. Az az
érzésem, hogy szívesebben
beszélgetne egy fiatal nővel, mint
egy FBI-ügynökkel.
– Még mindig nem magyarázta
meg, miért érdekli ennyire ez az
ügy.
– Az érdeklődésem oka
lényegtelen. Ami számít, az az,
hogy nem engedhetjük, hogy egy
ilyen bűntett csak úgy feledésbe
merüljön, még ha az elkövető rég
halott is. Hitlernek sem bocsátunk
meg, és nem felejtjük el. Fontos,
hogy emlékezzünk a múltra. A múlt
része a jelennek. Sőt, ebben az
esetben nagyon is része.
– A két új gyilkosságra
gondol?
Pendergast némán bólintott.
– Tényleg azt hiszi, hogy a
gyilkosságok összefüggenek? Hogy
valami őrült olvasta Smithback
cikkét, és megpróbálja lemásolni,
Leng kísérleteit?
– Igen, úgy vélem, hogy van
összefüggés a gyilkosságok között.
Időközben besötétedett. A
Water Street és a mögötte húzódó
rakpart teljesen kihalt volt. Nora
megborzongott. − Nézze, Mr.
Pendergast, én szeretnék segíteni.
De ahogy már mondtam, nem
hiszem, hogy tehetnék bármit is.
Egyébként az a véleményem, hogy
jobban tenné, ha az új
gyilkosságokkal foglalkozna, nem a
régiekkel.
– Pontosan ezt teszem. Az új
gyilkosságok megoldása a
régiekben rejlik.
Nora kíváncsi pillantást vetett
rá. − Hogyhogy?
– Most erre nincs idő, Nora.
Egyelőre még nincs is elég
információ a kezemben. Lehet, hogy
már így is túl sokat mondtam.
Nora ingerülten sóhajtott
egyet. − Sajnálom, de nem
mondhatok mást: egyszerűen nem
engedhetem meg magamnak, hogy
kockáztassam az állásomat. Főleg
így, hogy nem árul el többet az
ügyről. Ugye megérti?
Egy pillanatig csönd volt. −
Hogyne. Tiszteletben tartom a
döntését. − Pendergast kissé
meghajolt, és tőle ez az apró kis
gesztus is elegánsnak hatott.

Pendergast megkérte a
sofőrjét, hogy a lakása előtt egy
sarokkal tegye ki. A Rolls Royce
némán elsuhant, az ügynök pedig
elindult az utcán, mélyen a
gondolataiba merülve. Pár perc
után megtorpant, és felbámult az
épületre, amelyben lakott, a Central
Park West sarkán emelkedő
hatalmas, álgótikus vízköpőkkel
díszített Dakota-házra. A
gondolatait azonban nem ez az
épület foglalta le, hanem a Water
Street 16. szám alatti omladozó
bérház, ahol egykor Mary Greene
lakott.
A házban úgysem találtak
volna semmi különöset, nem lett
volna érdemes átkutatni. Ám volt
ott valami kevésbé kézzelfogható: a
múltról nemcsak a tényeket és a
számadatokat kell tudni, hanem
érezni kell a formáját és a
tapintását is. Mary Greene ott nőtt
fel, a családja részese volt a nagy
polgárháború utáni
népvándorlásnak, amelynek során a
farmokról a városokba özönlöttek
az emberek. A gyerekkora nehéz
lehetett, de az is lehet, hogy boldog
volt. A kikötői rakodómunkások
aránylag jól megéltek a bérükből. A
kislány egykor ott játszott azokon a
macskaköves utcákon, vékonyka
hangja ott visszhangzott azok között
a téglafalak között. Aztán a kolera
elvitte a szüleit, és ez örökre
megváltoztatta az életét. Legalább
harmincöt ilyen történet van még,
mint az övé − a többi áldozaté,
akiknek az élete ugyanolyan
kegyetlen véget ért egy pincében.
Pendergast a szeme sarkából
valami kis mozgást vett észre a
saroknál. Egy öregember közeledett
fekete ruhában és keménykalapban,
a kezében régimódi Gladstone
táskával, nehézkesen csoszogva.
Hajlott volt a háta, és bottal járt.
Olyan volt, mintha csak Pendergast
tűnődései idézték volna fel a
múltból. Az öregember lassan
közeledett, a botja halkan kopogott
a járdán.
Pendergast néhány pillanatig
kíváncsian figyelte, aztán ismét a
Dakota-ház felé fordult. Egy percig
még elálldogált a friss esti
levegőben, hogy kitisztítsa a fejét.
De hiába, egyre csak Mary Greene
hangja visszhangzott a
gondolataiban, a kislányé, aki
egykor ott játszott azon a
macskaköves utcán.

7. fejezet

Nora már napok óta nem is

járt a laboratóriumában. Benyitott a
régi fémajtón, felkattintotta a
villanyt, és megállt. Minden úgy
volt, ahogy hagyta. A távolabbi fal
mentén a fehér asztal, a binokuláris
mikroszkóp, a számítógép. Oldalt
fekete fémszekrénykék sorakoztak
az anyagmintákkal,
faszéndarabkákkal, kövületekkel,
csontokkal és más szerves
anyagmaradványokkal. Az
áporodott levegőben porszag
terjengett, enyhe füst-, fenyő- és
borókaillattal keveredve. Egy
pillanatra elfogta tőle a honvágy
Új-Mexikó után. Mit keres
egyáltalán New Yorkban? Végül is
a délnyugati régészet a szakterülete.
Az öccse, Skip, folyton nyaggatta,
hogy menjen haza Santa Fébe.
Pendergastnak azt mondta, nem
engedheti meg magának, hogy
elveszítse az állását a múzeumban.
Pedig a legrosszabb esetben is
kaphatna állást az új-mexikói
egyetemen vagy az Arizona State
Universityn. Mindegyiknek kitűnő
régészeti tanszéke van, ahol
legalább nem kellene a munkája
értékét bizonygatnia a Brisbane-hez
hasonló idiótáknak.
Már az is feldühítette, hogy
eszébe jutott Brisbane. Mindegy,
akár idiótákkal van körülvéve, akár
nem, azért ez mégiscsak a New
York-i Természettudományi
Múzeum. Soha többé nem lesz ilyen
lehetősége az életben.
Gyorsan beljebb lépett,
becsukta és kulcsra zárta maga után
az ajtót. Most, hogy megvan a pénz
a radiokarbon kormeghatározásra,
végre visszatérhet a valódi
munkájához. Most előkészíti a
faszén- és egyéb szervesanyag-
mintákat, hogy elszállítsák a
michigani egyetem
laboratóriumába, és ha megvan a
kormeghatározás, végre komolyan
nekiláthat az anaszázi és azték
kapcsolatok tisztázásának.
Kinyitotta az első szekrénykét,
és óvatosan kihúzott egy tálcát,
amelyen tucatnyi bedugaszolt,
cédulával ellátott kémcső feküdt,
mindegyikben egyetlen apró
anyagminta: egy darabka faszén,
egy megkövesedett mag, egy
kukoricaszem, egy-egy fa-vagy
csontszilánk. Három ilyen tálcát is
kivett, és lerakta őket a fehér
asztalra. Aztán bekapcsolta a
számítógépet, és a katalógus
alapján ellenőrizte, hogy
mindegyiken a megfelelően van-e
feltüntetve a lelőhely. Minden
egyes kormeghatározás 275
dollárba kerül, fontos, hogy az
adatok pontosak legyenek.
Miközben dolgozott, a
gondolatai az elmúlt napok
eseményein kalandoztak.
Eltűnődött, vajon rendbe tudja-e
hozni valaha is a kapcsolatát
Brisbane-nel. Nehéz főnök, de
akkor is a főnöke. És Brisbane
nagyon is okos a maga módján,
előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy
mindenkinek az lesz a legjobb, ha
elássák a csatabárdot.
Hirtelen bűntudat fogta el,
amiért ilyen önző dolgokon jár az
esze. Smithback cikke miatt
nemcsak ő került pácba, de úgy
tűnik, egy gyilkosnak is ötleteket
adott, akit az újságok máris úgy
becéznek, hogy „a Sebész”. Nem
értette, Bill hogyan gondolhatta azt,
hogy ez a cikk segíteni fog. Mindig
is tudta róla, hogy megátalkodott
karrierista, de most tényleg
elvetette a sulykot. Smithback
megszállott egoista. Eszébe jutott,
amikor először megpillantotta az
arizonai Page-ben fürdőruhás
lánykák körében, akiknek
autogramot osztogatott, mint sikeres
író. Jó vicc. Bíznia kellett volna a
róla alkotott első benyomásában.
Ezután Pendergastra terelődtek
a gondolatai. Különös ember. Arról
sem volt meggyőződve, egyáltalán
van-e felhatalmazása az FBI-tól,
hogy ezen az ügyön dolgozzon.
Miért titkolózik folyton, és miért
érdeklik ennyire ezek a
gyilkosságok? Bármi legyen is a
helyzet, rendkívül különös az egész.
Szerencsére sikerült kimásznia
belőle.
Ahogy visszatért a figyelme a
kémcsöveihez, rájött, hogy nem is
örül annyira ennek a fordulatnak.
Talán csak azért, mert ez az
ellenőrzés fárasztó és unalmas
munka volt, de a gondolatai
állandóan visszatértek Mary
Greene szomorú élettörténetére. Az
az ócska bérház, a szánalmas ruha,
a szomorú üzenet…
Összeszedte magát, és
elhessegette ezeket a gondolatokat.
Mary Greene és a családja réges-
rég halott. Tragikus és borzalmas
történet, de neki semmi köze hozzá.
Miután végzett a minták
kiválogatásával és ellenőrzésével,
elkezdte bepakolni a kémcsöveket a
speciális, műanyag habbal bélelt
dobozba. Háromfelé osztotta őket,
hogy ha esetleg elveszne a csomag,
legalább ne az összes legyen oda.
Lezárta a dobozokat, és nekilátott,
hogy kitöltse a FedEx csomagküldő
szolgálat feladóvevényeit.
Ekkor kopogtak az ajtón. A
kilincs is megmozdult, de a bezárt
ajtó csak zörgött. Nora felnézett.
– Ki az? - kiáltott ki Nora.
Az ajtó mögül csak rekedtes
suttogás hallatszott.
– Ki van ott? − Nora kezdett
megijedni.
– Én vagyok az, Bill − jött
hangosabban a fojtott suttogás.
Nora felállt, egyszerre
megkönnyebbülten és dühösen. −
Mit keresel itt?
– Nyisd ki!
 – Viccelsz? Tűnj el innen,
most azonnal!
– Nora, kérlek! Fontos.
– Nekem az a fontos, hogy
tartsd magad távol tőlem.
Figyelmeztettelek.
– Muszáj beszélnem veled.
– Ebből elég volt, hívom a
biztonságiakat.
– Ne, Nora, várj!
Nora felkapta a kagylót, és
tárcsázott. A biztonsági őr azt
mondta, a legnagyobb örömmel
eltávolítják a betolakodót, és
azonnal ott lesznek.
– Nora! - kiáltotta odakint
Smithback.
Nora leült a munkaasztalhoz,
és próbálta összeszedni a
gondolatait. Lehunyta a szemét. Ne
vegyél róla tudomást. A
biztonságiak bármelyik pillanatban
itt lehetnek
Smithback tovább könyörgött.
− Csak egy percre engedj be! Van
valami, amiről tudnod kell. Tegnap
este…
Nora határozott lépteket és egy
határozott hangot hallott:
– Uram, ez tiltott terület.
– Hé, engedjen el, riporter
vagyok a…
– Kérem, uram, fáradjon
velünk.
Dulakodás zaja hallatszott.
– Nora!
 Smithback hangjában olyan
kétségbeesés csengett, hogy Nora
akarata ellenére az ajtóhoz ment,
kinyitotta, és kidugta a fejét.
Smithbacket épp közrefogta két
nagydarab őr. Norára pillantott, és
a feje búbján felálló tincs
szánalmasan libegett, ahogy
megpróbálta kitépni magát az őrök
keze közül. − Nora, el sem hiszem,
hogy képes voltál hívni a
biztonságiakat!
– Jól van, kisasszony? -
kérdezte az egyik őr.
– Jól, de ennek az embernek
nem lenne szabad itt lennie.
– Erre legyen szíves, uram.
Elkísérjük a kijáratig.
 – Vegye le rólam a kezét,
maga gorilla! Fel fogom jelenteni a
felettesénél!
– Hogyne, csak tessék.
Az őrök nem zavartatták
magukat, végigvonszolták a
folyosón a tiltakozó újságírót a lift
felé.
Nora figyelte, és zavaros
érzelmek kavarogtak benne.
Szegény Bill, milyen méltatlan
bánásmód. De hát csak magának
köszönheti. Nem árt neki egy kis
lecke. Csak így beállít, drámai
jelenetet rendez, és azt várja tőle,
hogy…
– Nora! - kiáltott még vissza a
folyosó végéről Smithback. −
Figyelj rám, kérlek! Pendergastot
megtámadták, a rendőrségi
rádiófrekvencián hallottam, a St.
Luke’s Kórházban van, és…
Aztán a kiáltozását elnyomta a
lift becsukódó ajtaja.

8. fejezet

Senki sem volt hajlandó

semmiféle tájékoztatást adni,
Norának több mint egy órát kellett
várnia, mire végre szóba állt vele
egy orvos. Nagyon fiatal volt,
fáradt, elgyötört arckifejezéssel és
kétnapos borostával.
 – Ön dr. Kelly? - kérdezte, a
kezében lévő papírokra pillantva.
 Nora felállt, és az orvos
szemébe nézett. − Hogy van a
beteg?
Az orvos arcán hűvös mosoly
jelent meg. − Rendbe fog jönni. −
Kíváncsian Norára pillantott. − Dr.
Kelly, ön orvos, vagy…
– Régész vagyok.
– Á, értem. És milyen
kapcsolatban áll a beteggel?
– Barátok vagyunk. Bemehetek
hozzá? Mi történt vele?
– Tegnap este megkéselték az
utcán.
– Te jóságos ég!
– Alig pár centivel a szíve
mellett érte a szúrás. Nagyon
szerencsés volt.
 – És hogy van?
Az orvos arcára visszatért a
halvány mosoly. − A hangulata
kiváló. Roppant különös ember ez a
Mr. Pendergast. Ragaszkodott
hozzá, hogy helyi érzéstelenítéssel
végezzük az operációt, ami
rendkívül szokatlan, sőt példa
nélküli, de nem volt hajlandó
aláírni másképp a beleegyezést.
Aztán kért egy tükröt, végül a
szülészetről kerítettünk egyet. Soha
nem volt még dolgom ilyen
követelőző beteggel. Először azt
hittem, orvos, tudja, az orvosok a
legrosszabb betegek.
– Minek kellett a tükör?
– Ragaszkodott hozzá, hogy
végignézze az operációt. Az
állapota egyre romlott, és rengeteg
vért veszített, de ragaszkodott
hozzá, hogy szemügyre vegye a
sebet különböző szögekből, mielőtt
nekilátnánk az operációnak.
Módfelett furcsállottam a dolgot.
Mondja, mi Mr. Pendergast
foglalkozása?
– Az FBI-nál dolgozik.
A mosoly eltűnt az orvos
arcáról. − Értem. Ez némiképp
magyarázza a dolgot. Először egy
kétszemélyes szobába raktuk, mert
egyágyas nem volt szabad, de aztán
nagyon gyorsan kénytelenek voltunk
keríteni neki egy külön szobát. Egy
szenátort kellett átköltöztetnünk
miatta.
– Miért, Pendergast
panaszkodott?
– Nem, nem ő panaszkodott. −
Az orvos egy pillanatig habozott. −
Egy boncolás videofelvételeit
kezdte el nézni a szobában lévő
tévén. A szobatársa természetesen
tiltakozott, és szerencsére még
idejében átköltöztettük, mert aztán
egyre nehezebb lett vele. Nem volt
hajlandó megenni a kórházi
ételeket, ragaszkodott hozzá, hogy a
Balducci-ból rendeljen.
Visszautasította az infúziót,
visszautasította a
fájdalomcsillapítót. Szörnyű
fájdalmai lehetnek, de nem mutatja.
Az új betegjogi szabályozás miatt
meg van kötve a kezem, nem
telnetek semmit.
– Hát ez nagyon jellemző rá!
– A dolog jó oldala az, hogy
általában a legnehezebb betegek
gyógyulnak a leggyorsabban. Csak
a nővéreket sajnálom. − Az orvos
az órájára pillantott. − Most be is
mehet hozzá, 1501-es szoba.
Ahogy Nora közeledett a
szobához, valami kellemes és
egzotikus illat csapta meg az orrát,
ami nagyon nem illett a
kórházszagba. A nyitott ajtó mögül
szóváltást hallott. Nora megállt az
ajtóban, és kopogással próbálta
felhívni magára a figyelmet.
 A szoba padlóján halomban
álltak a régi könyvek, egy csomó
térkép és papír. Kis ezüsttartókban
szantálfa füstölők égtek,
mindegyikből füstcsík kígyózott
felfelé. Szóval ez volt az az illat,
gondolta Nora. Egy nővér állt az
ágy mellett, egyik kezében egy
műanyag gyógyszeradagoló
dobozzal, a másikban injekciós
tűvel. Pendergast az ágyban feküdt,
fekete selyemköntösben. A falra
szerelt tévékészülék képernyőjén
egy groteszkül elterülő holttest volt
látható, amelyen három orvos is
dolgozott. A középen álló épp
kiemelte a kocsonyás agyat a
koponyából. Nora elfordította a
tekintetét. Az éjjeliszekrényen, egy
tányéron homár maradéka állt.
– Mr. Pendergast,
ragaszkodom hozzá, hogy beadjam
ezt az injekciót − mondta a nővér. −
Épp most esett át egy komoly
operáción, aludnia kell.
Pendergast kihúzta a feje alól
a karját, felemelt a takaróról egy
poros kötetet, és könnyedén
lapozgatni kezdte. − Nővér, nem áll
szándékomban hagyni, hogy beadja
az injekciót. Ha álmos leszek, majd
alszom. − Pendergast lefújta a port
a könyv oldaláról, és megint
lapozott.
– Hívom a doktor urat. Ez
teljesen elfogadhatatlan! És ez a
por rendkívül egészségtelen. − A
nővér elhessegette a kis porfelhőt.
Pendergast bólogatott, és
újból lapozott.
A nővér elviharzott Nora
mellett.
Pendergast ránézett, és
elmosolyodott. − Á, dr. Kelly!
Kérem, jöjjön beljebb, és helyezze
magát kényelembe.
Nora leült egy székre az ágy
lábánál. − Jól van?
Pendergast bólintott.
– Mi történt?
– Figyelmetlen voltam.
– De ki tette, mikor, és hol?
– A ház előtt, ahol lakom −
felelte Pendergast. Fogta a
távirányítót, kikapcsolta a
videomagnót, aztán félretette a
könyvet. − Egy feketébe öltözött
öregember volt, bottal,
keménykalapban. Megpróbált
kloroformmal elkábítani.
Visszafojtottam a lélegzetemet, és
úgy tettem, mintha elájulnék. De
rendkívül erős és gyors volt,
alábecsültem. Megszúrt, aztán
eltűnt.
– Meg is ölhette volna.
– Ez volt a szándéka.
– Az orvos azt mondta, alig
egy-két centivel talált a szíve
mellé.
– Igen. Amikor rájöttem, hogy
kés van nála, és szúrni készül,
félrelöktem a kezét, olyan helyre,
ahol nincsenek létfontosságú
szervek. Hasznos kis trükk, ha
esetleg egyszer hasonló helyzetbe
kerülne.
Pendergast kissé közelebb
hajolt, úgy folytatta: − Dr. Kelly,
meg vagyok győződve róla, hogy ez
az ember ölte meg Doreen
Hollandert és Mandy Eklundot.
Nora éles pillantást vetett rá.
− Ezt miből gondolja?
– Egy pillanatra láttam a kést:
egy sebészszike volt.
– De miért akarta volna
megölni magát?
Pendergast elmosolyodott, bár
kissé fájdalmasan. − Erre elég
egyszerű a válasz. A nyomozás
közben valahol nyilván túlságosan
is közel kerültünk az igazsághoz.
Kiugrasztottuk a nyulat a bokorból.
Ez elég pozitív fejlemény.
– Pozitív fejlemény? Lehet,
hogy továbbra is életveszélyben
van!
Pendergast nyomatékosan
Norára nézett halványszürke
szemével. − Nemcsak én vagyok
veszélyben, dr. Kelly. Maga és Mr.
Smithback is tegyenek
óvintézkedéseket. − Pendergast
arca kicsit megrándult.
– Be kellett volna vennie a
fájdalomcsillapítót
– Ahhoz, amire készülök,
elengedhetetlen, hogy tiszta
maradjon a fejem. Az emberek
hosszú évszázadokon át megvoltak
fájdalomcsillapítók nélkül. Szóval
legyen nagyon óvatos. Ne menjen ki
egyedül az utcára késő este. − Egy
névjegyet csúsztatott Nora kezébe.
− Ha bármire szüksége lenne, hívja
fel O’Shaughnessy őrmestert, benne
maradéktalanul megbízom. Pár nap
múlva én is kikerülök a kórházból.
Nora bólintott.
– Addig is szerintem jó ötlet
lenne, ha tenne egy szép kis
egynapos kirándulást. Éldegél egy
magányos, beszédes idős hölgy
Peekskillben, aki nagyon örülne a
látogatásának.
 Nora felsóhajtott. −
Megmondtam, hogy miért nem
segíthetek tovább. Maga pedig még
mindig nem árulta el, miért pazarol
ennyi időt ezekre a régi
gyilkosságokra.
– Ha most bármit mondanék,
az nem lenne teljes. Van még egy
kis dolgom, össze kell rakni még jó
pár mozaikkockát. De hadd
biztosítsam róla, dr. Kelly, nem egy
egyszerű kis kirándulásról lenne
szó. Létfontosságú, hogy többet
megtudjunk Enoch Lengről.
Csönd lett.
– Ha értem nem is, tegye meg
Mary Greene-ért.
Nora felállt, és kifelé indult.
 – Dr. Kelly… - szólt utána
Pendergast.
– Igen?
– Smithback nem olyan rossz
fiú. Tapasztalatból tudom, hogy
szorult helyzetben mindig lehet rá
számítani. Nyugodtabb lennék, ha
maguk ketten együttműködnének.
Nora megrázta a fejét. − Szó
sem lehet róla.
Pendergast ellentmondást nem
tűrően felemelte a kezét. − Tegye
meg a saját biztonsága érdekében.
Akkor most folytatom a munkámat,
magától pedig várom holnap a
beszámolót.
A hangja parancsoló volt, és
Nora kissé bosszúsan távozott.
Pendergast már megint belerángatta
ebbe az egészbe, és most még
Smithbacket is a nyakába akarja
varrni. Hát ezt jobb, ha elfelejti.
Bill persze örülne, ha rátehetné a
kezét a sztori második részére,
hátha Pulitzer-dijat kap érte. Hát jó,
elmegy Peekskillbe, de egyedül.

9. fejezet

Az alagsori helyiség kicsi volt

és néma, kopár egyszerűségében
egy szerzetesi cellára emlékeztetett.
Csak egy vékony lábú faasztalka s
egy merev támlájú, kényelmetlen
szék állt az egyenetlen kőpadlón, és
semmi nem törte meg a nyirkos,
vakolatlan falak monotóniáját. A
mennyezetről lógó villanykörte
kísértetiesen kékes fényt vetett az
asztalra, ahol négy tárgy feküdt: egy
összekaristolt, szétmállóban lévő
bőrfedelű napló, egy töltőtoll, egy
barnás színű gumiszalag, valamint
egy injekciós tű.
A széken ülő férfi
végighordozta a pillantását a
gondosan elhelyezett tárgyakon,
aztán nagyon lassan az injekciós tű
után nyúlt. A fecskendő furcsán,
varázslatosan megcsillant az
ultraibolya fényben, a szérum szinte
mintha füstölgött volna benne.
 Rámeredt, és ide-oda forgatta
a kezében, elbűvölte a számtalan
kis miniatűr örvény. Ez az, amit a
régiek kerestek − a bölcsek köve, a
szent Grál, az Isten valódi neve.
Sok áldozatot hozott érte ő maga is,
és a számtalan adományozó is, akik
az életüket adták a recept
tökéletesítéséhez. .De semmilyen
áldozat nem túl sok. Itt van a
kezében egy egész univerzumnyi
élet, ebben a kis üvegcsőben. Az ő
élete. És mindez egyetlen anyagból,
a cauda equina nevű idegkötegből
kivonva. A test összes sejtjéhez
eljuttatni a neuronok esszenciáját,
azokét a sejtekét, amelyek soha nem
pusztulnak el − milyen egyszerű
ötlet, és mégis milyen átkozottul
nehéz megvalósítani!
A szintézis és finomítás
folyamata nagyon bonyolult volt, de
nagy öröme telt benne, ahogy a
rituáléban is, amire épp készült.
Szinte vallásos élmény volt a
számára lépésről lépésre haladva
eljutni a végső igazságig. Mint a
számtalan rituálé, amit a hívőnek
végre kell hajtania, mielőtt
elkezdődhet az igazi imádság, vagy
mint amikor a csembalójátékos
végigmegy a huszonkilenc
Goldberg-variáción, mielőtt
megérkezik a végső, letisztult,
leplezetlen igazsághoz, amit Bach
keresett…
 A kellemes gondolatokat
futólag megzavarta az, hogy eszébe
jutott, vannak, akik
akadályozhatják, akik kutatnak
utána, követhetik gondosan álcázott
nyomait eddig a szobáig, és
tönkretehetik a nemes munkát, amit
végez. A legzavaróbbat már
megbüntette − bár nem sikerült úgy,
ahogy tervezte. De lesz majd még
más lehetőség…
Félretette az injekciós tűt, a
bőrkötésű napló után nyúlt, és
felnyitotta. Hirtelen újabb szag
áradt szét a szobában: doh,
rothadás és bomlás szaga.
Ironikusnak találta, hogy a könyv,
amely a halhatatlanság titkát rejti,
így ki van téve a romlásnak és a
pusztulásnak
Lassan, gyengéden forgatta a
lapokat, és beleolvasgatott a korai
kísérletekről szóló beszámolókba.
Végül elért a napló legvégére, ahol
frissek voltak a bejegyzések.
Lecsavarta a töltőtoll kupakját, és
odakészítette a legutolsó bejegyzés
mellé, hogy hamarosan leírja
legújabb megfigyeléseit.
Szeretett volna tovább
elidőzni, de nem mert: a szérumnak
egy bizonyos hőmérséklet kell, mert
különben kis idő után felbomlik.
Szinte bánatos pillantással nézett
végig az asztalon. Persze szó sem
volt arról, hogy bármit megbánt
volna. Ha beadja magának az
injekciót, megsemmisülnek a
szervezetben felgyűlt méreganyagok
és oxidánsok, és ez megállítja az
öregedés folyamatát. A titok, amit
évezredek óta hiába kutattak a
legragyogóbb elmék…
Most már gyorsabb
mozdulatokkal fogta a
gumiszalagot, és lekötötte a jobb
karját a könyökhajlat fölött.
Megkocogtatta a kiduzzadó eret,
aztán beszúrta a tűt, és lehunyta a
szemét.

10. fejezet
 Nora kilépett a vöröstéglás,
cikornyás díszítésű
állomásépületből, és hunyorogva
körbenézett a szikrázó reggeli
napfényben. Amikor a Grand
Central pályaudvaron felszállt a
vonatra, még esett, de itt, ebben a
régi, folyóparti városkában alig
néhány bárányfelhő úszkált a kék
égen. Háromemeletes téglaépületek
álltak szorosan összezsúfolódva,
kopottas homlokzatukkal a Hudson
felé fordulva. Mögöttük keskeny
utcácskák indultak a könyvtár és a
városháza felé. Még távolabb, a
sziklás hegyoldalban terült el a régi
villanegyed, a házak előtt kis
pázsittal, ősi fákkal. Az öregedő
házak között elszórtan kisebb,
újabb házak álltak, egy autószerelő-
műhely, boltok, piac. Minden
kopottasnak és ódonnak hatott.
Büszke, régi város volt, amely
elhanyagoltsága ellenére is
megőrizte régi méltóságát.
Nora megpróbálta betájolni
magát az útbaigazítás alapján, amit
Clara McFadden a telefonban adott,
aztán kezében régi bőr
aktatáskájával elindult a
hegyoldalban felfelé vezető Central
Avenue-n. A Washington Avenue-n
jobbra fordult, majd a Simpson
Place felé ment tovább. Meredek
volt a kaptató, kicsit lihegni is
kezdett. A folyó túloldalán
emelkedő Bear Mountain csúcsai
itt-ott átlátszottak a fák lombján
keresztül. A hegyoldal olyan volt,
mint egy foltokból varrt takaró, őszi
sárga és vörös színekben játszott, a
lucfenyők sötétebb zöldjével
tarkítva.
Clara McFadden egy
omladozó, Anna királynő korabeli
stílust utánzó házban lakott: a kis
tornyocskákkal díszített
manzárdtetőt pala fedte, és volt egy
kiugró ablakfülkékkel díszített
nagyobb tornya is. Az első
emeleten erkély húzódott végig,
cikornyás vaskorláttal. Ahogy Nora
végigsétált a házhoz vezető rövid
kocsibehajtón, a szél átfújt a fák
lombján, és felkavarta a lába körül
a lehullott faleveleket. Fellépett a
verandára, és meghúzta a súlyos
rézcsengő zsinórját.
Eltelt egy perc, aztán kettő.
Épp újból csöngetni akart, amikor
eszébe jutott, hogy az idős hölgy azt
mondta a telefonban, hogy
nyugodtan menjen be csöngetés
nélkül.
Megfogta az óriási
rézkilincset, és az ajtó kitárult. A
ritkán használt zsanérok hangosan
nyikorogtak. Belépett az
előszobába, és felakasztotta a
kabátját az egyetlen akasztóra. Por,
régi kelmék és macskák szaga
fogadta. Egy kopottas lépcső indult
felfelé, jobbra pedig az ívelt
ajtónyílás egy nappalinak látszó
helyiségbe vezetett.
Rekedtes, öreg, de meglepően
erőteljes hang szólalt meg
odabentről: − Jöjjön csak be!
Nora megállt az ajtóban. Az
odakinti verőfény után meglepő volt
a félhomály. A magas ablakokat
aranyrojtokkal díszített, vastag,
zöld sötétítőfüggöny takarta. Ahogy
a szeme lassan hozzászokott a
sötéthez, meglátott egy fekete
gyapjúszövet ruhát viselő idős
hölgyet, aki egy viktoriánus
fotelben üldögélt. Olyan sötét volt,
hogy Nora először csak fehéren
derengő arcát és kezeit látta meg,
amelyek szinte különállóan
lebegtek a sötétségben. A szeme le
volt hunyva.
– Ne féljen − szólalt meg a
testetlen hang a fotel öblös
mélyéből.
Nora beljebb lépett. A fehér
kéz megmozdult, és helyet mutatott
egy másik fotelben, amelyet kis
csipketerítő díszített. − Üljön le.
Nora óvatosan letelepedett a
fotelbe, amelyből kis porfelhő
szállt fel. Halk surrogás hallatszott:
egy fekete macska szaladt ki a
függöny mögül, és eltűnt a szoba
homályos sarkában.
– Köszönöm, hogy fogadott −
mondta Nora.
 A ruha megzizzent, ahogy a nő
felemelte a fejét. − Mit óhajt tőlem,
gyermekem?
A kérdés váratlanul egyenes
volt, és a hang éles.
– Miss McFadden, az
édesapjáról, Tinbury McFaddenről
szeretnék feltenni néhány kérdést
– Kedvesem, megmondaná
még egyszer a nevét? Öreg vagyok
már, romlik a memóriám.
– Nora Kelly.
Az öreg kéz kinyúlt, és
meghúzott egy kis láncot a fotel
mellett álló lámpán. Bojtokkal
díszített nehéz selyemernyője volt,
és halványsárga fényt adott. Nora
most már tisztábban látta Clara
McFaddent. Az arca vénséges vén
volt, kékes erek derengtek át
pergamenszerű bőrén. Az idős
hölgy egy-két percig csillogó
szemekkel vizsgálgatta Norát. −
Köszönöm, Miss Kelly − mondta
aztán, és leoltotta a lámpát. − És
pontosan mit szeretne tudni az
apámról?
Nora kivett a táskájából egy
dossziét, és hunyorogva megnézte a
félhomályban a kérdéseket,
amelyeket a vonaton jegyzett fel.
Örült, hogy előre felkészült. Nem
számított rá, hogy ilyen félelmetes
lesz ez a beszélgetés.
Az idős hölgy felemelt valamit
egy asztalkáról: egy régimódi
üvegcse volt, zöld címkével.
Töltött egy kevéske folyadékot egy
teáskanálba, lenyelte, aztán lerakta
a kanalat. Egy újabb fekete macska
− vagy ugyanaz? - felugrott az
ölébe. Az öregasszony simogatni
kezdte, a macska pedig boldogan
dorombolt.
– Az édesapja a New York-i
Természettudományi Múzeum
kurátora volt, és John Canaday
Shottum kollégája, akinek egy kis
magánmúzeuma volt Manhattanben.
Az idős hölgy hallgatott.
– Volt egy ismerőse, egy
Enoch Leng nevű tudós.
Miss McFadden erre mintha
megdermedt volna, aztán
megszólalt, olyan éles hangon,
amely szinte vágta a levegőt. A név
említése mintha felrázta volna. −
Leng? Mi van Lenggel?
– Kíváncsi lennék, hogy
emlékszik-e dr. Lengre, esetleg
nincsenek-e rá vonatkozó régi
levelei vagy egyéb írásai.
– De még mennyire hogy
emlékszem Lengre! - felelte az idős
nő éles hangon. − Ő gyilkolta meg
az apámat.
Nora döbbenten hallgatott.
Mindabban, amit McFaddenről
olvasott, sehol nem esett szó arról,
hogy meggyilkolták volna. −
Tessék? - kérdezte meglepetten.
– Ó, tudom, mindenki azt
mondta, hogy az apám eltűnt. De
tévedtek.
– Honnan tudja?
– Hogy honnan? Hadd
meséljem el.
Miss McFadden újból
felkattintotta az állólámpát, és egy
régi, bekeretezett fényképre
mutatott. Egy fiatalember portréja
volt, aki szigorú szabású, nyakig
begombolt öltönyt viselt. Ahogy
mosolygott, látszott, hogy elöl két
foga ezüstből volt, az egyik szemét
kalózos szemkötő fedte.
Ugyanolyan keskeny homloka és
kiálló járomcsontja volt, mint Clara
McFaddennek.
A nő beszélni kezdett, furcsán
hangosan és dühösen: − Ez nem
sokkal az után készült, hogy az
apám elvesztette a jobb szemét
Borneón. Tudja, gyűjtő volt. Fiatal
korában éveket töltött a brit Kelet-
Afrikában. Szép gyűjteményt hozott
létre afrikai emlősállatokból és a
bennszülöttek tárgyaiból. Amikor
visszatért New Yorkba, kurátor lett
az új múzeumban, amelyet épp
akkoriban alapítottak a Lyceumbeli
tudóstársai − ez lett a
Természettudományi Múzeum.
Akkoriban még minden más volt,
Miss Kelly. A múzeum első
kurátorai többnyire csak műkedvelő
úriemberek voltak, mint az apám,
nem volt semmiféle tudományos
képzettségük. Amatőrök voltak, de
a szó legjobb értelmében. Az
apámat mindig is érdekelték a
furcsa ritkaságok. Ugye hallotta már
a „ritkaságok tára” kifejezést?
– Igen − bólintott Nora, és
közben jegyzetelt, amilyen gyorsan
csak bírt. Most már örült volna, ha
hoz egy magnót.
– New Yorkban jó néhány
ilyen gyűjtemény volt akkoriban, de
a múzeum megnyitása után hamar
elvesztették a jelentőségüket. Az
apám feladata volt, hogy
felvásárolja a csődbe ment gyűjtők
tárgyait. Sok ilyen tulajdonossal
állt levelezésben, a Delacourte
családdal, Phineas Barnummal, a
Cadwalader fivérekkel. John
Canaday Shottum is közéjük
tartozott. − Az idős hölgy öntött
magának egy újabb teáskanálnyit az
üvegből. Nora most el tudta olvasni
a címkét: Lydia Pinkham növényi
tonik.
Nora bólogatott. − A J. C.
Shottum-féle természeti csodák és
ritkaságok tára…
– Pontosan. Akkoriban szűk
körű volt a tudóstársadalom, és
mindnyájan a Lyceum tagjai voltak.
Eléggé különböző képességű
emberek, hadd tegyem hozzá.
Shottum is tagja volt a Lyceumnak,
de legalább annyira showman volt,
mint amennyire tudós. Megnyitotta
a kiállítását a Catherine Streeten,
ahol csekély belépti díjat szedett.
Inkább az alacsonyabb
néposztályok látogatták. A legtöbb
kollégájától eltérően Shottumnak az
volt célja, hogy az ismeretterjesztés
révén segítse a szegények
felemelkedését. Ezért is nyitotta
meg a kiállítását egy ilyen szegény
környéken. Főleg azt tartotta
fontosnak, hogy
természettudományokra oktassák a
fiatalokat. Szüksége volt segítségre
is a gyűjtemény rendszerezéséhez.
Egy fiatalember családja
segédkezett neki, akit a
bennszülöttek megöltek
Madagaszkáron.
 – Alexander Marysas.
Ruhazizegés hallatszott, és az
idős hölgy újból leoltotta a lámpát.
A szoba félhomályba burkolózott,
és a fénykép is árnyékba borult. −
Úgy látom, sokat tud erről a
témáról, Miss Kelly − jegyezte meg
Clara McFadden gyanakvóan. −
Remélem, nem fárasztom a
történetemmel.
– Nem, dehogy, kérem,
folytassa.
– Shottumnak elég ócska kis
gyűjteménye volt. Az apám néha
segített neki, de nem nagy örömmel.
Nem volt jó gyűjtemény, nagyon
rendszertelenül lett összehordva.
Hogy becsábítsa a szegényeket,
főleg az utcagyerekeket, inkább a
szenzációra törekedett. Még egy
„szörnyszülöttek galériája” is volt,
amit azt hiszem, a Madame
Tussaud-féle borzalmak kamrája
ihletett. Olyan pletykákat is lehetett
hallani, hogy egyesek, akik
bementek oda, soha többé nem
kerültek elő. Persze ez szamárság,
valószínűleg maga Shottum
terjesztette, hogy növelje a
látogatottságot.
Clara McFadden elővett egy
csipkés zsebkendőt, és
beleköhögött. − Ekkoriban történt,
hogy egy Leng nevű ember lépett a
Lyceum tagjai közé. Enoch Leng. −
A hangjából gyűlölet csendült,
ahogy kiejtette a nevet.
Nora szívverése felgyorsult. −
Ön ismerte Lenget?
– Az apám sokat beszélt róla,
főleg élete vége felé. Tudja, rossz
volt a fél szeme meg a fogai, és
Leng segített neki az ezüstfogakat
megcsináltatni, és egy speciális
szemüveget különlegesen vastag
lencsével. Úgy tűnt, igazi
polihisztor.
Az idős hölgy eltüntette a
zsebkendőt a ruhája ráncai között,
és bevett egy újabb kanál
orvosságot. − Azt mondták,
Franciaországból jött, a belga
határnál fekvő kis hegyi
városkából. Azt is mesélték, hogy
nemesi családból származott, báró
volt. Persze ezek a tudósok mind
nagyon pletykás emberek voltak.
New York akkoriban még
provinciális város volt, és Leng
érkezése elég nagy port kavart.
Senki nem kételkedett benne, hogy
nagy tudós. Egyébként doktornak
hívatta magát, és azt mondták róla,
sebész, illetve vegyész. − Az idős
hölgy epésen felkacagott.
Aztán csönd lett. Az állott
levegőben porszemek libegtek. A
macska megállás nélkül dorombolt,
mint egy kis turbina.
Az éles hang ismét megszólalt:
− Shottum kurátort keresett a
kiállítása számára. Lenget érdekelte
a dolog, bár az is biztos, hogy ez
volt a legszegényesebb kurátori
állás. De azért elvállalta, és kivette
a ház felső emeletén lévő szobákat
is, laboratóriumnak.
Nora bólogatott! Eddig
minden egyezett azzal, amit Shottum
a levelében írt. − És ez mikor volt?
- kérdezte Nora.
– 1870 tavaszán.
– Leng ott is lakott?
– Hogy egy ilyen előkelő
ember, mint Leng, a Five Pointsban
lakjon? Biztos, hogy nem. Magának
való volt, furcsa, különc, zárkózott
ember, nagyon tartózkodó volt a
modora. Senki sem tudta, még az
apám sem, hogy igazából hol lakik.
Leng senkivel nem bizalmaskodott.
Az ideje nagy részét Shottum
házában vagy a Lyceumban töltötte.
Ha jól emlékszem, eredetileg úgy
volt, csak egy-két évig fog
Shottumnál dolgozni. Shottum
eleinte nagyon meg volt elégedve a
munkájával, Leng katalogizálta az
egész gyűjteményt. De aztán történt
valami − az apám nem tudta,
micsoda −, és Shottum mintha egyre
gyanakvóbbá vált volna Lenggel
szemben. El is akarta küldeni, de
vonakodott megtenni, mert Leng
szép összeget fizetett a szobákért,
és Shottumnak szüksége volt a
pénzre.
– És milyen kísérleteket
végzett Leng?
– Gondolom, a szokásosakat.
Minden tudósnak volt akkoriban
laboratóriuma, az apámnak is.
– Azt mondja, az édesapja
soha nem jött rá, miért kezdett
gyanakodni Shottum? − Ezek szerint
McFadden nem találta meg az
elefántláb-dobozba rejtett levelet,
gondolta Nora.
– Úgy van. Az apám nem
faggatta a dologról. Shottum mindig
is meglehetősen különc volt,
ópiumot fogyasztott, és
melankóliarohamai voltak. Az
apám gyanította, hogy nem egészen
stabil az elmeállapota. Aztán 1881-
ben egy nyári estén Shottum háza
leégett. Olyan hatalmas tűz volt,
hogy Shottumnak csak néhány
elszenesedett csontdarabkáját
találták meg. Azt mondták, az első
emeletről indult ki a tűz, egy hibás
gázlámpa miatt. − Az idős hölgy
megint kis gúnyos kacajt hallatott.
– De ön nem így gondolja?
– Az apám meg volt győződve
róla, hogy Leng gyújtotta fel a
házat.
– És azt tudja, miért?
Az idős hölgy megrázta a fejét.
− Az apám nem mondta el nekem. −
Egy pillanatnyi hallgatás után
folytatta: − Ekkoriban volt, hogy
Leng kezdett elmaradozni a Lyceum
találkozóiról, és többször nem jött a
múzeumba sem. Az apámnak
megszakadt vele a kapcsolata, és
Leng eltűnt a tudományos körökből.
Harminc év telt el, mire újra
felbukkant.
– Ez mikor történt?
– Az első világháború idején.
Én akkor még kislány voltam, tudja,
az apám nagyon későn házasodott.
Kapott egy levelet Lengtől, egy
nagyon barátságos levelet,
amelyben azt írta, hogy szeretné
megújítani az ismeretséget. Az
apám visszautasította. Leng makacs
volt, elkezdett eljárogatni a
múzeumba, részt vett az apám
előadásain, kutatott a múzeum
irattárában. Az apám nyugtalan lett,
sőt egy idő után mintha félni kezdett
volna. Annyira aggódott, hogy azt
hiszem, még a lyceumbeli
kollégáival is beszélt a dologról.
James Henry Perceval és Dumont
Burleigh jutnak eszembe így
hirtelen. Többször is jártak nálunk
vendégségben, nem sokkal az apám
halála előtt.
– Értem. − Nora feljegyzett
néhány dolgot. − De ön soha nem
találkozott Lenggel?
Kis szünet. − Egyszer
találkoztam vele. Egy késő este
megjelent nálunk, valamit hozott az
apámnak, de ő be sem engedte. Azt
a tárgyat otthagyta, valami nem túl
értékes szobrocska volt a déli
tengerek vidékéről.
– És?
– Az apám másnap eltűnt.
– És ön úgy gondolja, hogy
Leng keze van a dologban?
– Igen.
– És miért?
Az idős hölgy megigazgatta a
haját, és Norára szegezte éles
tekintetét. − Kedves gyermekem,
honnan tudhatnám?
– De mégis, mi oka lehetett
Lengnek, hogy meggyilkolja?
– Gondolom, az apám
megtudott valamit róla.
– A múzeum nem nyomozott az
eltűnése ügyében?
– Lenget senki sem látta a
múzeumban, senki sem tudott róla,
hogy meglátogatta az apámat.
Semmiféle bizonyíték nem volt
ellene. Sem Perceval, sem pedig
Burleigh nem szóltak. A
múzeumnak egyszerűbb volt
befeketíteni az apám nevét, mint
nyomozni. Azt mondták, valami
ismeretlen okból elmenekült. Én
akkoriban még kislány voltam.
Aztán amikor később követeltem,
hogy indítsanak nyomozást az
ügyben, nem tudtam semmilyen
bizonyítékkal előállni, és
elutasítottak.
– És az édesanyja? Ő nem
gyanakodott?
– Ő akkor már halott volt.
 – És mi lett Lenggel?
– Az apámnál tett látogatás
után soha többé senki sem látta, és
nem hallottak felőle.
– Hogy nézett ki Leng?
Clara McFadden nem
válaszolt azonnal. − Soha nem
fogom elfelejteni… − mondta
végül. − Olvasta Az Usher ház
vége című Poe-novellát? Van benne
egy leírás, ami mindig szörnyű
hatással volt rám. Mintha pontosan
Lengről szólna. Még mindig tudom
szóról szóra:
Valóságos hullaszerű
arcszín; nagy, nedves és
hasonlíthatatlanul fényes szemek,
gyengéden rajzolt áll, melynek
csapottsága az erkölcsi energia
hiányáról beszélt.
Lengnek szőke haja volt, kék
szeme, és hosszú orra. Régimódi,
fekete kabátban járt, mindig nagyon
elegáns volt.
– Ez nagyon szemléletes
leírás.
– Leng az a fajta ember volt,
akit hosszú ideig nem lehet
elfelejteni. De valahogy mégis a
hangjára emlékszem leginkább.
Mélyen zengő volt, furcsa
akcentussal beszélt, és olyan öblös
hangzással, mintha két ember
beszélne egyszerre.
A nappalira telepedő
félhomály mintha furcsán még
sötétebbre váltott volna. Nora nyelt
egyet. Már feltett minden kérdést,
amit akart. − Nagyon köszönöm,
hogy fogadott, Miss McFadden −
mondta, és felállt.
– Miért hozta fel mindezt
ennyi idő után? - kérdezte hirtelen
az idős hölgy.
Nora rájött, hogy Clara
McFadden nyilván nem olvasta az
újságcikkeket, nem hallott a
legutóbbi gyilkosságokról és a
„Sebészről”. Eltűnődött, mit
feleljen. Körbenézett a sötét,
telezsúfolt szobában. Nem szerette
volna felkavarni ezt a nyugalmas
világot.
– A tizenkilencedik századi
ritkaságtárak témájában végzek
kutatást.
Az idős hölgy rászegezte
csillogó szemét. − Érdekes téma,
gyermekem. És lehet, hogy
veszélyes is.

11. fejezet

Pendergast teljesen
mozdulatlanul feküdt a kórházi
ágyon, csak halványszürke szeme
rebbent meg. Nézte, ahogy Nora
Kelly kimegy, és becsukja maga
után az ajtót. Aztán a faliórára
pillantott: pontosan kilenc óra volt.
A legjobb időpont a kezdéshez.
Újra végiggondolt minden
egyes szót, amit Nora mondott a
Clara McFaddennel folytatott
beszélgetésről, hogy nem volt-e
benne bármi apró utalás, ami
esetleg első hallásra elkerülte a
figyelmét, de nem talált semmi
ilyet.
A peekskill-i látogatás
megerősítette Pendergast
legsötétebb gyanúját: rég meg volt
győződve róla, hogy Leng ölte meg
Shottumot, és ő gyújtotta fel a házat.
És abban is biztos volt, hogy
McFadden eltűnése is Leng
számlájára írható. Semmi kétség,
Shottum nyilván kérdőre vonta
Lenget, nem sokkal az után, hogy
elhelyezte a levelet a dobozban.
Leng megölte, és a tűzzel tüntette el
a nyomait.
Még nem volt válasz azonban
a legfontosabb kérdésekre. Miért
választotta Leng Shottum házát a
laboratóriuma helyszínéül? Miért
ajánlotta fel ingyen a szolgálatait a
szegényháznak? És vajon hová
helyezte át a laboratóriumát, miután
Shottum háza leégett?
Pendergast úgy tapasztalta,
hogy a sorozatgyilkosok általában
nem elég körültekintőek, és gyakran
hagynak maguk után nyomokat. Leng
viszont nagyon is más volt. A szó
szoros értelmében nem is nevezhető
sorozatgyilkosnak. Rendkívül okos
ember lehetett. Szinte csak negatív
lenyomatot hagyott maga után,
bármerre is járt − csak azt lehet
tudni róla, hogy alig lehet tudni róla
valamit. Még sok mindent kell
kiderítenie - de minden információ
itt rejtőzik, ha mélyen elásva is, a
kis kórházi szobában összehordott
könyvekben és iratokban. Csak egy
módja van, hogy előcsalogassa
ezeket az információkat. A kutatás
és a nyomozás önmagában itt már
nem elég.
Ráadásul azzal a problémával
is meg kellett birkóznia, hogy egyre
kevésbé érezte magát objektívnak
ebben az ügyen, egyre jobban
belebonyolódott érzelmileg. Ha
nem uralkodik magán, ha nem szerzi
vissza megszokott önfegyelmét,
akkor kudarcot fog vallani, és ezt
nem engedheti meg.
Végignézett a könyveken, a
régi térképeken és folyóiratokon,
amelyek a fél tucat kis kerekes
kocsira felhalmozva tornyosultak.
A tekintete egyik ingatag
könyvhalomtól a másikig vándorolt.
A legeslegfontosabb papírlap ott
feküdt az éjjeliszekrényén: Shottum
házának alaprajza. Még egyszer
utoljára kézbe vette, és jó alaposan
megnézte, minden apró részletet az
agyába vésve. Pár perc után lerakta
a megsárgult papírlapot.
 Itt az ideje, hogy megkezdje az
utazást a múltban, de először is
tennie kellett valamit az
elviselhetetlen zajok kizárására.
Miután az állapota súlyosról
stabilra változott, Pendergast
átvitette magát a St. Luke-ból a
Lenox Hill-i kórházba. A Dakota-
házon kívül a Lexington sugárúton
álló régi kórházépületnek voltak a
legvastagabb falai az egész
városban. De még itt is állandóan
ki volt téve a zajoknak: a
véroxigén-szintet mérő gép állandó
sípolásai, a nővérszobából
ideszűrődő fecsegés, a gépek és
ventilátorok sziszegése és
pittyegése, a szomszéd szobából
átszűrődő horkolás, a falakba
beépített fűtéscsövek sziszegése.
Fizikailag nem tehetett semmit,
hogy megszüntesse a zajokat, de
más eszközökkel el lehet tüntetni
őket − egy bonyolult mentális
gyakorlat révén, amelyet ő maga
fejlesztett ki a Chongg Ran, egy ősi
butáni buddhista meditációs
technika alkalmazásával.
Pendergast lehunyta a szemét.
Elképzelt maga előtt egy sakktáblát
egy faasztalon, amelyre sárga
fénykor vetült. Aztán elképzelt két
játékost. Az első megtette a nyitó
lépést, a második követte. Lezajlott
egy villámgyors sakkjátszma, aztán
egy újabb és egy újabb. A
kétjátékos váltogatta a stratégiákat,
támadást ellentámadás követett.
A zajok lassan, egyenként
elhaltak.
Amikor az utolsó játszma
döntetlennel végződött, Pendergast
eltüntette a fejéből a sakktáblát.
Aztán a lelki szemei előtt
megjelenő sötétségben elképzelt
négy játékost egy kártyaasztal
körül. A bridzset mindig is
nemesebb és kifinomultabb
játéknak tartotta a sakknál, de ritkán
játszotta másokkal, mert nemigen
talált elhunyt családtagjaihoz
hasonló, méltó ellenfeleket. A
képzeletbeli játszma megkezdődött,
és a játékosok nem törődtek mással,
csak a tizenhárom lappal, a saját
stratégiájukkal és intellektuális
képességeikkel. Mire az első
bonyolult játszma véget ért, sikerült
is kizárnia minden zavaró tényezőt.
A zajok megszűntek. Az elméjében
csak mélységes csönd uralkodott.
Pendergast még inkább befelé
fordult önmagába.
Most már megkezdődhet a
memóriautazás.
Pár percnyi mélységes
mentális koncentráció után végül
úgy érezte, készen áll. Lelki
szemeivel látta saját magát, ahogy
felkel az ágyról. Könnyűnek és
légiesnek érezte magát, mint egy
kísértet. Látta magát, ahogy
végigsétál az üres kórházi
folyosókon, le a lépcsőházban, át a
boltíves mennyezetű előcsarnokon,
majd végig a széles lépcsősoron.
De az épület már nem a kórház volt
− százhúsz évvel régebben a New
York-i Tüdőszanatórium kapott itt
helyet.
Pendergast egy pillanatra
megállt a lépcsőn, és körbenézett az
alkonyatban. Nyugatra, a Central
Parknál és az Upper East Side-on
sertésfarmok, parlagon heverő
földek és sziklás kis dombok
terültek el. Itt-ott kis csoportokban
összebújó viskók álltak, mintha az
időjárás viszontagságai ellen
keresnének menedéket. A sugárút
mentén gázlámpák sorakoztak, −
ami ritka volt ilyen távol a
népesebb belvárostól −, és kis
fényköröket vetítettek a sötét
járdára.
A kép kissé homályos és
elmosódott volt, de egyelőre, ezen
a környéken még nem voltak
fontosak a részletek. Pendergast
beleszagolt a levegőbe: maró
kőszénfüst, nyirkos föld és lótrágya
szaga csapta meg az orrát.
Lelépkedett a lépcsőn, és a
Hatvanhatodik utcán elindult
keletre, a folyó felé. Errefelé már
több volt a ház, újabb barna
homokkő épületek nőttek ki a régi
faszerkezetű viskók közül. Szekerek
zötyögtek végig a szalmával
felszórt utcán. Az emberek némán
haladtak el mellette: a férfiak
hosszú szabású, vékony hajtókájú
kabátban, a nők turnürös
szoknyában és fátyolos kalapban.
A következő kereszteződésnél
felszállt egy omnibuszra, öt centet
kellett fizetni a Negyvenkettedik
utcáig. Ott átszállt a Bowery Street
felé tartó Harmadik sugárúti
magasvasútra, ami húsz centbe
került. Ezért a pénzért
szalonkocsiban utazhatott, amelynek
függönyös ablakai és plüsshuzatú
ülései voltak. A gőzmozdony a
Chauncey M. Depew nevet viselte.
Miközben a vonat dél felé
száguldott, Pendergast
mozdulatlanul ült a plüssülésen.
Lassan engedte, hogy a zajok újból
beszivárogjanak a fülébe: először a
kerekek zakatolása, aztán az utasok
csevegése. Az 1881-es év
problémái foglalkoztatták őket:
arról beszélgettek, felépül-e
Garfield elnök, akire nemrégiben
rálőttek; milyen volt a Columbia
Jachtklub aznap délutáni regattája a
Hudson folyón; és szót váltottak a
Wilsonia-féle mágneses köpeny
csodálatos gyógyító erejéről.
Persze még mindig voltak a
képben lyukak, elmosódott, ködös
foltok, ahová Pendergast nem látott.
A memóriautazás soha nem teljes −
a múltnak vannak részletei, amelyek
visszavonhatatlanul elvesznek.
Amikor a vonat végre
elérkezett a Bowery Streetre,
Pendergast leszállt. Egy pillanatra
megállt a peronon, és most már
kicsit figyelmesebben körbenézett.
Az emelt sínek a járda fölött
futottak, és innen jól rálátott a lenti
utcán sorakozó üzletek bejárata
fölötti napellenzőkre, amelyeken
korom- és olajfoltok sötétlettek. A
mozdony éleset füttyentett, és
továbbrobogott a következő
állomás felé, füstöt és szikraesőt
okádva a kéményéből.
Pendergast lelépkedett a
falépcsőn az utcára, és megállt egy
kis bolt előtt. Felpillantott a
cégtáblára: George Washington, a
fiziognómia professzora és
hajfodrász. A széles utcán
cilinderek tengere hullámzott.
Lóvasút és jó néhány lovaskocsi
haladt az úttest közepén. A keskeny
járdán mindenféle mozgóárusok
hirdették kiáltozva a portékájukat.
„Edények és fazekak!” kiabálta egy
bádogos. „Lyukas fazekat
foltozok!” Egy fiatal nő egy párolgó
üstöt tolt talicskán, és azt kiabálta:
„Osztrigák! Friss az osztriga!” Egy
férfi főtt kukoricát árult egy kis
kocsiról. Kihalászott egy csövet,
megkente olvasztott vajjal, és
hívogatóan odanyújtotta.
Pendergast megrázta a fejét, és
belevegyült a kavargó tömegbe. A
lökdösődéstől egy pillanatra
megingott a koncentrációja, és
minden ködbe burkolózott, de aztán
összeszedte magát, és a jelenet
újból kirajzolódott.
Dél felé indult, és fokozatosan
mind az öt érzéke életre kelt. A zaj
most már mindent elnyomott: paták
kopogása, zene- és dalfoszlányok,
ordítozás, lónyerítés, káromkodás.
A levegő tele volt szagokkal,
izzadság, olcsó parfüm és sült hús
illata keveredett benne.
Az utca vége felé, a 43. szám
alatt a Windsor Színház állt, ahol
Buffalo Bill játszott. Ezután még
néhány színház következett az
utcában, óriási plakátok hirdették a
színielőadásokat: Fedora; Sötétség
északon; Kit, az arkansasi utazó. A
két színház bejárata között egy vak
polgárháborús veterán ült a járdán,
a sapkáját nyújtogatva koldult.
Pendergast alig vetett rá egy
pillantást, sietett tovább.
A saroknál megállt, hogy
kicsit tájékozódjon, aztán keletnek
fordult, az East Broadway Streetre.
A Bowery Street nyüzsgése után
egy sokkal csendesebb világba
került. Elhaladt a régi város
műhelyei előtt, amelyek most
lehúzott redőnyökkel, sötéten
pihentek: nyeregkészítők,
kalaposok, zálogházak, vágóhidak.
Némelyik épület élesen
kirajzolódott, mások, amelyeket
Pendergast nem tudott azonosítani,
homályban maradtak, mintha köd
burkolta volna be őket.
A Catherine Streetnél a folyó
felé kanyarodott. Az East
Broadwaytől eltérően itt minden
nyitva volt − a csapszékek, a
matrózok szálláshelyei, az
osztrigavendéglők. A lámpák
élénkpiros fénysávokat vetítettek ki
az utcára. Egy hosszan elnyúló,
koromfoltos téglaépület sötétlett a
sarkon, gránit sarokköveivel és
csúcsíves ablakaival a neogótikus
stílust próbálta szegényesen
utánozni. A bejárat fölött egy
fatábla lógott, rajta fekete szegélyű
arany betűkkel állt a felirat:

J. C. SHOTTUM
TERMÉSZETI CSODÁK ÉS
RITKASÁGOK TÁRA

A kaput három csupasz,

dróthálóval védett villanykörte
világította meg, éles fényt vetve az
utcára. A kiállítás nyitva volt. Az
ajtóban egy kikiáltó csábítgatta
befelé az embereket. Pendergast
nem tudta kivenni a szavait az
utcazajban. A kapu előtt a járdán
egy nagy tábla hirdette a
legnagyobb attrakciókat:
Tekintse meg a kétfejű
gyermeket, és látogassa meg új
termünket a fürdőző hölgyekkel!
Pendergast megállt a sarkon.
A város többi része ködbe borult,
ahogy minden koncentrációjával az
előtte álló épületre összpontosított,
minden részletet a legnagyobb
alapossággal rekonstruálva.
Lassanként egyre élesebben
kirajzolódtak a falak, a piszkos
ablakok, az egymásba nyíló termek
sora és a bizarr gyűjtemény
darabjai, ahogy az elméjében képpé
állt össze a felhalmozott
információhalmaz.
Amikor ezzel készen volt,
odament, és beállt a sorba.
Kifizette a két pennyt egy zsíros
kürtőkalapot viselő embernek, és
belépett. Az alacsony mennyezetű
hallt egy mamutkoponya uralta.
Mellette egy molyrágta, kitömött
medve állt, egy fatörzsből kivájt
indián kenu, és egy megkövesedett
fatörzs. Pendergast tekintete
körbejárt a helyiségben. A
távolabbi falnak támasztva egy
„vízözön előtti szörny” hatalmas
combcsontja állt, ezen kívül még
néhány szedett-vedett tárgy volt
kiállítva itt. Sejtette, hogy az
érdekesebb dolgok a belsőbb
termekben lehetnek elhelyezve.
Jobbra és balra is folyosók
vezettek a hallból a látogatókkal
zsúfolt termekbe. Nem meglepő,
hogy egy olyan világban, ahol még
nem létezett rádió, televízió vagy
mozi, és ahol az utazás csak a
leggazdagabbak kiváltsága volt, ez
a szórakozási forma ilyen nagy
népszerűségre tett szert.
Pendergast balra indult. A
terem első részében kitömött
madarak rendszerezett gyűjteménye
sorakozott a polcokon. A
kiállításnak ez a része, amely
szerény kísérletet tett arra, hogy
oktasson is, nemigen vonzotta a
tömeget, inkább továbbáradtak a
távolabb elhelyezett, kevésbé
tanulságos érdekességek felé.
 A folyosó egy nagyobb
terembe torkollt, ahol meleg,
áporodott volt a levegő. Középen
egy kitömött, embernek látszó,
barna, összeszáradt figura állt,
hajlott lábakkal, egy póznába
kapaszkodva. A felirat így szólt:
„Egy pigmeus a legsötétebb
Afrikából, aki háromszázötven
évet élt, amikor is kígyómarásban
meghalt”.
Ha az ember közelebbről
szemügyre vette, kiderült, hogy egy
leborotvált szőrű orángután, amit
valószínűleg füstöléssel
tartósítottak. Rémes szag áradt
belőle. Mellette egy egyiptomi
múmia volt látható, a falnak
támasztva, fa szarkofágban.
Emellett egy csontváz, koponya
nélkül, a felirat szerint „A
gyönyörűséges Adele de Brissac
grófnő maradványai, akit
guillotine-nal végeztek ki
Párizsban, 1789-ben”. Mellette
egy rozsdás vasdarab, vörös
fe s té kfo l to kka l A guillotine
pengéje felirattal.
Pendergast megállt a terem
közepén, és a zajos közönséget
kezdte fürkészni. Enyhén meglepte,
amit látott. Jóval több volt a fiatal,
mint amire számított, és a
társadalomnak sokkal vegyesebb
rétegeiből származtak. Voltak
köztük elegáns ficsúrok és
szivarozgató aranyifjak, akik
leereszkedően nevetgéltek a
kiállított tárgyakon. Egy csapat
kemény legény vonult el, vörös
flanelingben és pantallóban,
amilyet a tűzoltók viseltek, aztán
voltak ott szegényházbeli lányok,
utcalányok, csavargók, utcai árusok
és kocsmárosok, egyszóval ugyanaz
a tömeg, amely odakint az utcán is
nyüzsgött. Miután a többség
számára véget ért a munkanap,
eljöttek a Shottum-kiállításra, egy
kis esti szórakozásra. A kétpennys
belépti díjat mindenki meg tudta
fizetni.
A terem távolabbi végében két
folyosó is indult, az egyik az
elbűvölő fürdőző hölgyek felé
vezetett, a másik a
„Szörnyszülöttek Galériája”
feliratot viselte. Ez a folyosó
keskeny volt és sötét − és ez volt az
a látnivaló, amely Pendergastot
leginkább érdekelte.
A tömeg zaja ide csak tompán
szűrődött be, és itt már kevesebb
volt a látogató − többnyire
borzongani vágyó, szájukat tátó
fiatalemberek. A karneváli
hangulatot itt csendesebb, szinte
kísérteties atmoszféra váltotta fel.
A sötétség, a hely szűkössége, a
némaság mind hozzájárult a
hátborzongató hangulathoz.
A folyosó első kanyarulatában
egy asztalon vastag falú, lezárt
üveg állt, amelyben egy embrió
úszkált. A két miniatűr, tökéletesen
formált kar a homlokából nőtt ki.
Pendergast megszemlélte
közelebbről, és megállapította,
hogy a legtöbb más kiállítási
tárgytól eltérően ez nem
hamisítvány. Továbbhaladt. Egy kis
alkóvban egy kutya volt látható egy
macska fejével − ez nyilván hamis
volt, a varrás nyomai jól látszottak
a kopottas bundán. Mellette egy
óriási kagyló, szétnyitva, a
belsejében egy lábfej csontjai. A
felirat elmesélte a szerencsétlenül
járt gyöngyhalász hátborzongató
történetét. A következő kanyar után
különféle tárgyak formaldehidben:
egy hólyagmedúza, egy szumátrai
óriáspatkány, egy ocsmány barna
valami, akkora, mint egy lelapított
görögdinnye, a felirat szerint „Egy
szibériai jégbe fagyott mamut
mája”. Mellette sziámi ikrekként
összenőtt zsiráfembriók. Ezután egy
polc következett, rajta egy emberi
koponya, a homlokán borzalmas
csontkinövéssel, a felirat szerint ez
v o l t „A cincinnati-i
rinocéroszember”.
Pendergast megállt, és
hallgatózott. Egyedül volt, és a
tömeg zaja itt már egészen
elhalkult. Az elsötétített folyosó
még egy utolsót kanyarodott. Egy
stilizált nyíl mutatott a sarkon túli,
innen már nem látható kiállítás felé,
alatta felirat: „A félkezű Wilson.
Csak erős idegzetűeknek!”
Pendergast befordult a sarkon.
Itt szinte teljes csönd honolt. Más
látogató nem járt erre. A folyosó
egy kis alkóvban végződött,
amelynek üvegtárlójában csak
egyetlen tárgy volt kiállítva: egy
összeaszott fej. A megszáradt nyelv
kilógott a szájából. Mellette hevert
valami, ami úgy festett, mint egy
megszáradt kolbász, harminc centi
hosszú lehetett, a végén
bőrszíjakkal odaerősített rozsdás
kampóval, mellette pedig egy
hóhérkötél kirojtosodott darabja.
A feliratok így szóltak:

A HÍRHEDT GYILKOS ÉS
RABLÓ,
A FÉLKEZÜ WILSON FEJE,
AKIT DAKOTÁBAN
AKASZTOTTAK FEL
1896. JÚLIUS 4-ÉN

A KÖTÉL, AMELYRŐL
LÓGOTT

A FÉLKEZŰ KAMPÓJA,
AMELYET EZER
DOLLÁRÉRT ADTAK EL

Pendergast körbenézett a szűk

alkóvban. Elszigetelt volt és nagyon
sötét, a folyosó éles kanyarulata
miatt egyáltalán nem lehetett
idelátni a kiállítás többi részéről. A
hely akkora volt, hogy egyszerre
csak egy ember férhetett el az
alkóvban. Ha valaki itt segítségért
kiált, odakint nemigen hallhatják
meg.
A kis alkóv zsákutcában
végződött. Ahogy Pendergast
tűnődve nézte, a fal megremegett,
aztán szertefoszlott, a köd megint
körbeölelt mindent, és eltűnt az
elképzelt kép. Már nem számított:
eleget látott, hogy mindent
megértsen.
Most már tudta, hol szedte az
áldozatait Leng.

12. fejezet

Patrick O’Shaughnessy
megállt a Hetvenkettedik útra és a
Central Park West sarkán, és
felbámult a Dakota-ház
homlokzatára. Egy óriási, ívelt
kapu vezetett a belső udvarba, és
maga az épület legalább a háztömb
egyharmadát elfoglalta. Valahol
errefelé, a sötétebb részeken
késelték meg Pendergastot
Nagyjából ilyen későre
járhatott, amikor megtámadta a
keménykalapos öregember.
Megdöbbentő volt, hogy majdnem
sikerült is elbánnia egy FBI-
ügynökkel, még ha a meglepetés őt
erősítette is.
O’Shaughnessy megint
eltűnődött azon, tulajdonképpen mi
a csudát keres itt. Nincs is
szolgálatban. A kocsmában lenne a
helye a haverokkal, vagy otthon
h a l l g a t h a t n á Az eladott
menyasszony új felvételét. Ezért
már nem fizetik, akkor meg miért
töri magát? Hiába, mégis késztetést
érzett rá.
Custer természetesen egyszerű
utcai rablótámadásnak minősítette a
dolgot. Egy ilyen vidéki fickót
persze hogy leütnek az utcán.
O’Shaughnessy tisztában volt vele,
hogy ez nem igaz. Pendergast
valószínűleg csak azért
hangsúlyozza annyira New
Orleans-i gyökereit, hogy
félrevezesse az olyanokat, mint
Custer. O’Shaughnessy egyáltalán
nem hitt abban, hogy ki akarták
volna rabolni.
Lassan elindult arrafelé, ahol
a támadás történt. Aznap már
meglátogatta a kórházban
Pendergastot, aki arra célozgatott,
hogy hasznos lenne, ha megszerezné
a halottkém jelentését az
építkezésen talált csontokról.
O’Shaughnessy tudta, hogy ehhez
meg kell kerülnie Custert, és a háta
mögött intézkedni. Pendergast
szeretett volna több információt az
ingatlanfejlesztőről, Fairhavenről
is, márpedig Custer elég világossá
tette, hogy ő sérthetetlen.
O’Shaughnessynek az volt az
érzése, hogy átlépett valami
láthatatlan határvonalat, és már nem
Custernek dolgozik, hanem
Pendergastnak. Új, szinte szédítő
érzés volt: életében először olyan
valakivel dolgozhat együtt, akit
tisztel. Valakivel, aki nem ítélkezik
fölötte a régi ügye miatt, és nem
úgy bánik vele, mint egy könnyen
pótolható, ötödik generációs ír
zsaruval. És ezért van most itt a
Dakota-háznál, annak ellenére,
hogy nincs is szolgálatban.
Kötelessége segíteni, ha a társa
bajba kerül.
Pendergast szokása szerint
nem sokat mondott a támadásról, de
O’Shaughnessynek egyáltalán nem
úgy tűnt, hogy egy szokásos
rablótámadás volt. Halványan
emlékezett a rendőrakadémián
tanult statisztikákra a különféle
bűncselekményfajtákról. Akkoriban
még nagyra törő elképzelései voltak
arról, mit akar majd csinálni, mint
rendőr. De aztán elfogadott kétszáz
dollárt egy prostituálttól, akit
megsajnált… és azt is be kellett
ismernie magának, hogy azért is,
mert szüksége volt a pénzre.
O’Shaughnessy megállt és
krákogott, aztán köpött egyet a
járdára.
Az akadémián azt tanulták,
minden bűnesetnél az indítékot, az
eszközt és a lehetőséget kell
megvizsgálni. Nézzük először az
indítékot. Miért akarná valaki
megölni Pendergastot?
Vegyük sorra a tényeket.
Egy: Pendergast egy 130
évvel ezelőtti sorozatgyilkos
ügyében nyomoz. A gyilkos rég
halott. Hát itt nemigen lehet
indítékot keresni.
Ket t ő: felbukkant egy újabb
gyilkos, aki utánozza a régit.
Pendergast megjelent az áldozat
boncolásán. Nyilván előbb tudta,
mint maga az orvos, hogy mi lesz az
eredmény, mert már rájött, hogy
összefüggés van annak a turistának
a megölése és a tizenkilencedik
századi gyilkosságok között. De
vajon honnan tudta?
Három: Pendergastot
megtámadták.
Ennyit tudunk. Milyen
következtetést lehet ebből elvonni?
Azt, hogy Pendergast már tud
valami fontosat, és ezzel a gyilkos
is tisztában van. Bármi legyen is az,
elég fontos ahhoz, hogy a gyilkos
nagy kockázatot vállalva
megtámadja, méghozzá a
Hetvenkettedik utcában, amely
igazán nem mondható elhagyatott
helynek, még este kilenckor sem −
és majdnem sikerült is megölnie.
Ez volt az egészben a
legmegdöbbentőbb.
O’Shaughnessy elkáromkodta
magát. A nagy rejtély itt maga
Pendergast. Nem bánta volna, ha
kicsit több információt oszt meg
vele az ügynök, ahelyett, hogy
hagyja a sötétben tapogatózni. De
vajon miért titkolózik? Ez is
érdekes kérdés.
Megint káromkodott egyet.
Pendergast átkozottul sokat kér tőle,
de semmit nem ad cserébe. Miért is
pocsékol el egy szép őszi estét
azzal, hogy itt mászkál a Dakota-
ház körül, nemlétező nyomokat
keresve, olyan valakinek a
kedvéért, aki erre nem is tart
igényt?
Csak nyugalom, mondta
magában. Pendergast a
leglogikusabb és legmódszeresebb
ember, akivel valaha is találkozott.
Nyilván megvan az oka annak, amit
csinál. Mindent a maga idejében.
Tehát ez csak időpocsékolás. Jobb
lenne inkább megvacsorázni, és
átolvasgatni az Opera News
legfrissebb számát.
O’Shaughnessy sarkon fordult,
és elindult hazafelé. Ekkor
megpillantotta, hogy egy magas alak
jelenik meg a sarkon az árnyak
között.
O’Shaughnessy ösztönösen
behúzódott a legközelebbi
kapualjba, és várt. Az alak megállt
a sarkon, pontosan ott, ahol pár
perce még ő állt, és körbenézett,
aztán lassan, lopakodva elindult az
utcán.
O’Shaughnessy megdermedt,
és még jobban behúzódott a
sötétbe. Az alak odaért ahhoz a
helyhez, ahol Pendergastot
megtámadták, és megállt. Egy
zseblámpa fénysugara villant fel. A
férfi mintha a járdát vizsgálgatta
volna. Hosszú, sötét színű kabát
volt rajta, amely alatt könnyedén el
lehetett rejteni egy fegyvert. Az
biztos, hogy nem rendőr. Márpedig
a támadásról egyetlen szót sem
írtak az újságok.
O’Shaughnessy gyorsan
döntött. Jobb kezével megmarkolta
a szolgálati pisztolyát, a ballal
elővette a jelvényét, aztán kilépett a
kapualjból. − Rendőrség! - szólalt
meg halkan, de határozottan. − Ne
mozduljon! Látni akarom a kezét.
A férfi ijedt kis kiáltással
félreugrott, és a magasba emelte
hosszú karját. − Várjon, ne lőjön!
Újságíró vagyok!
O’Shaughnessy felismerte a
férfit, és megnyugodott. − Á, szóval
maga az − mondta, és elrakta a
pisztolyát. Kis csalódást érzett.
– Igen, maga pedig a rendőr a
megnyitóról − mondta Smithback,
és leengedte remegő kezét.
– O’Shaughnessy őrmester.
– Igen, persze. És mit keres
itt?
– Valószínűleg ugyanazt, amit
maga − felelte O’Shaughnessy,
aztán gyorsan elhallgatott, mert
eszébe jutott, hogy egy riporterrel
beszél. Nem lenne jó, ha ez az
egész Custer fülébe jutna.
Smithback megtörölte a
homlokát egy piszkos
zsebkendővel. − Halálra rémisztett.
– Sajnálom, de gyanúsnak tűnt.
Smithback bólintott. −
Elhiszem − mondta, aztán újból
körbenézett. − És talált valamit?
– Nem.
Rövid csönd lett.
– Mit gondol, ki tette? Csak ki
akarták rabolni?
Smithback ugyanazt a kérdést
visszhangozta, amit O’Shaughnessy
alig pár perce saját magának tett
fel, de az őrmester csak vállat vont
válaszul. Az lesz a legjobb, ha
befogja a száját.
– A rendőrségnek csak van
valami teóriája.
O’Shaughnessy megint csak
vállat vont.
Smithback közelebb lépett, és
lehalkította a hangját: − Nézze, én
megértem, hogy bizalmas a dolog.
Majd úgy idézem a cikkben, hogy
„egy magát megnevezni nem kívánó
forrás”.
O’Shaughnessy nem sétált bele
a csapdába.
Smithback felsóhajtott, és még
egyszer felnézett az épületre. − Hát,
itt nincs sok látnivaló. És ha maga
is csak hallgat, akkor inkább
megyek, és iszom egyet.
Megpróbálok magamhoz térni a
nagy ijedtségből. − Visszadugta
zsebébe a zsebkendőt. − Jó
éjszakát, őrmester.
Smithback elindult, aztán
megtorpant, mintha hirtelen eszébe
ötlött volna valami. − Nincs kedve
velem tartani?
– Nem, köszönöm.
– Ugyan, jöjjön már. Nem úgy
néz ki, mint aki szolgálatban van.
– Mondtam, hogy nem,
köszönöm.
Smithback közelebb lépett. −
Ha jobban belegondolok, talán
tudnánk segíteni egymásnak. Tudja,
hogy értem. Szeretném nyomon
követni, hogyan halad a nyomozás a
„Sebész” ügyében.
– A Sebész?
– Nem hallotta? A Post így
nevezte el ezt az új sorozatgyilkost.
Kellően szenzációhajhász, mi?
Szóval szükségem lenne
információkra, és fogadni mernék,
hogy maga is ugyanebben a cipőben
jár. Igazam van?
O’Shaughnessy nem felelt
semmit. Tényleg szüksége volt
információkra, de nem volt biztos
benne, hogy Smithback tényleg tud-
e valamit, vagy csak blöfföl.
– Mindent elmondok magának,
amit tudok − folytatta Smithback. −
Elhalászták előlem a sztorit arról a
turistáról, akit megöltek a Central
Parkban, és most mindenképp ki
kell szaglásznom valami új
fejleményt, különben a
főszerkesztőm lenyel keresztben. Jó
lenne egy-két fülest kapni, egy kis
baráti tájékoztatást, ha esetleg
történik valami érdekes… Ennyi
lenne az egész.
– És maga milyen
információkkal rendelkezik? -
kérdezte óvatosan O’Shaughnessy,
arra gondolva, amit Pendergast kért
tőle. - Tud valamit mondjuk
Fairhavenről?
Smithback égnek emelte a
tekintetét. − Viccel? Egy egész
zsáknyi információm van róla. Nem
mintha sok hasznát lehetne venni,
de szívesen megosztom magával.
Beszéljük meg egy ital mellett.
O’Shaughnessy végignézett az
utcán. A józan esze mást súgott
ugyan, mégis kísértést érzett, hogy
elfogadja a meghívást. Lehet, hogy
ez a Smithback csak egy firkász, de
azért rendes fickónak látszik. És
régebben együtt is dolgozott
Pendergasttal, bár ő erre mintha
nem szívesen emlékezett volna
vissza. Pendergast is megkérte,
hogy mindent szedjen össze
Fairhavenről.
– Hová menjünk? - kérdezte
végül.
Smithback elvigyorodott. − Ez
nem is kérdés. A legjobb bárok
egész New Yorkban itt vannak
egysaroknyira, a Columbus
sugárúton. Tudok egy jó kis helyet,
ahová a múzeum dolgozói szoktak
járni, úgy hívják, hogy Lerágott
Csont. Na, jöjjön, én fizetem az
első kört.
 13. fejezet

A köd egy pillanatra sűrűbb

lett. Pendergast várt, és tovább
koncentrált. Aztán vörös és
narancsszínű fények villantak fel,
valami forróságot érzett az arcán,
és a köd kezdett kitisztulni.
Shottum háza előtt állt,
éjszaka. Az épület égett. Vad
lángnyelvek csaptak ki az első és
második emeleti ablakokból,
áttörve a fekete, csípős szagú
füstfelhőn. Több tűzoltó és rendőr
sietve lezárta kordonnal az utcát az
épület körül, és távolabb lökdösték
a tűztől a kíváncsiskodókat. A
kötéllel elkerített részen belül több
csapat tűzoltó küzdött
reménytelenül, vizesvödrökkel
locsolták a tüzet, míg mások a
járdaszélen álló gázlámpákat
oltották el.
A tűzből áradó hő szinte
áthatolhatatlan falat alkotott.
Pendergast megállt az utcasarkon,
és szemügyre vette a hatalmas,
fekete tűzoltókocsit, amelynek
oldalán aranybetűkkel Amoskeag
Manufacturing Company felirat
állt. Aztán a bámészkodókra nézett.
Köztük lenne vajon Leng, ha ő
okozta a tüzet? Nem valószínű, már
biztosan rég elmenekült. Leng nem
piromániás. Nyilván meghúzta
magát a saját belvárosi házában.
Nagy kérdés, hogy hol lehet ez
a ház. De van egy másik, talán még
sürgetőbb kérdés is: hová helyezte
át Leng a laboratóriumát?
Hirtelen hatalmas reccsenés
hallatszott a tűzből, ahogy
összeroppantak a tető gerendái, és
forró, kavargó szikraesőt szórtak
szét. A tömeg áhítatos rémülettel
felszisszent. Pendergast vetett még
egy pillantást a pusztulásra
kárhoztatott házra, aztán elindult,
átfurakodva a tömegen.
Egy kislány szaladt oda hozzá,
nem lehetett több hatévesnél,
rongyos volt és ijesztően sovány. A
kezében egy kopott cirokseprűt
tartott, és szorgosan elsöprögette
Pendergast elől a járdáról a trágyát
és a bűzlő szemetet, egy kis
alamizsnát remélve a fáradságért. −
Köszönöm − mondta Pendergast, és
pár rézpénzt nyomott a kezébe. A
lányka ránézett, és a szeme nagyra
kerekedett, amikor meglátta,
mennyit kapott, aztán ügyetlenül
pukedlizett.
– Mi a neved, gyermekem? -
kérdezte szelíden Pendergast.
A kislány felnézett rá, mintha
meglepné, hogy egy felnőtt ilyen
kedves hangon szól hozzá. −
Constance Greene, uram − felelte.
 – Greene? − Pendergast
összevonta a szemöldökét. − A
Water Streeten laksz?
– Nem, uram, már nem. − A
kislány valamitől mintha megijedt
volna, egy újabb pukedli után
sarkon fordult és eliszkolt, és már
el is tűnt egy mellékutcában, a
tömegben.
Pendergast egy ideig
utánanézett a piszkos sikátorba,
aztán aggodalmas arccal elfordult,
és lassan elindult visszafelé. A
Brown vendéglő ajtajában egy
pincér álldogált, és hangosan,
lélegzetvétel nélkül kántálva
hívogatta be a vendégeket.
Pendergast elgondolkozva
lépkedett tovább, és hallgatta a
városháza félrevert harangját, mely
a tüzet jelezte. A Park Streetre érve
elhaladt egy bezárt, lehúzott
redőnyű patika előtt, amelynek
kirakatában különféle színű és
méretű üvegcsék sorakoztak: Peine
zellerkivonat, Mocsári gyökér,
D.& A. Younce indián gyógyolaja
(emberi és állati használatra).
A második saroknál hirtelen
megtorpant. Most már teljesen
kiélesedett a figyelme, és nyitott
szemmel megfigyelt minden apró
részletet. Rendkívül alaposan
tanulmányozta könyvekben és
térképeken a régi New Yorknak ezt
a részét. A köd kezdett távolabb
húzódni. A Baxter Street, a Worth
Street és még néhány utca
találkozásánál alakult ki a furcsa
kereszteződés, amelyet Five
Pointsnak neveztek. Ebben a
lepusztult városrészben már nyoma
sem volt annak a vidám, életteli
nyüzsgésnek, amit Pendergast a
Bower Street környékén tapasztalt.
Harminc évvel ezelőtt, az
1850-es években a „Points” volt
egész New York legszörnyűbb
nyomornegyede, még rosszabb,
mint Londonban a Seven Dials.
Később is nyomorúságos, mocskos,
veszélyes környék maradt,
ötvenezer ember lakóhelye,
bűnözők, kábítószer-élvezők,
prostituáltak, utcagyerekek,
szélhámosok, mindenféle-fajta
gazember tanyája. A kövezetlen,
göröngyös utakon mély barázdák
húzódtak, és minden tele volt
szeméttel. Disznók kószáltak
szabadon, turkáltak és dagonyáztak
az utca szélén folyó szennyvízben.
A házak mintha idő előtt
elöregedtek volna, az ablakok
betörve, a tetőkről kátránypapír
lógott, a gerendák kilátszottak a
hiányzó cserepek alól. Egyetlen
gázlámpa világította meg a
kereszteződést, az innen kiinduló
szűk utcák belevesztek a végtelen
sötétségbe. A kocsmák ajtaját
szélesre tárták a nyári melegben,
alkohol és cigarettafüst bűze áradt
kifelé. Fedetlen mellű nők
ácsorogtak az ajtókban, obszcén
tréfákat váltva a szomszédos
bordélyház lányaival vagy a
járókelőkkel. Az utca túloldalán
betegséget terjesztő patkányokkal
teli, huszonöt centes népszállók és
lopott árukkal üzérkedő árusok
kopottas bódéi sorakoztak.
Pendergast alaposan
szemügyre vette az utcák
elhelyezkedését, az épületeket,
hátha talál valami nyomot, valami
rejtett összefüggést, amit a
történelmi feljegyzésekben nem vett
észre. Végül kelet felé fordult, ahol
egy hatalmas, ötemeletes épület
terpeszkedett, a gázlámpa fénye
ellenére sötétbe burkolózva. Ez
volt a régi sörfőzde, egykor a
legszörnyűbb ház az egész Five
Pointsban. Később egy
jótékonysági szervezet
erőfeszítéseinek köszönhetően
felújították a házat, és a Five Points
Misszió kapott benne helyet. Ennek
a jótékonysági programnak
részeként ajánlotta fel 1880-ban
pro bono orvosi szolgálatait dr.
Enoch Leng. A 90-es évek elejéig
dolgozott ott, ekkor hirtelen minden
feljegyzésből nyoma veszett.
Pendergast lassan elsétált az
épület felé. A homlokzaton még
látszott a kopottas Sörfőzde felirat,
amely majdnem elnyomta az újabb
és tisztább Five Points Misszió
feliratot, amelyet alá festettek.
Pendergast fontolgatta, hogy
bemenjen-e, aztán úgy döntött,
inkább mégsem. Előbb egy másik
látogatásra kell sort kerítenie.
A Five Points Misszió mögött
egy szűk, sötét kis zsákutca
húzódott északi irányba. Nyirkos
levegő és bűz áradt belőle. Sok
évvel ezelőtt, amikor a Points
környékén még a Collett nevű
mocsaras tó terült el, Aaron Burr
egy nagy földalatti szivattyúval
aknázta ki az ezen a helyen feltörő
természetes forrást, és
megalapította a New Amsterdam
Vízműveket. A tó vize egyre jobban
elszennyeződött, végül aztán
feltöltötték, és lakóházakat építettek
a helyére.
Pendergast elgondolkozva
megállt. Később ezt a sikátort Cow
Baynek nevezték, és ez volt a Five
Points legveszélyesebb utcája.
Magas, favázas épületek álltak
benne, olyan nevekkel, mint
„Denevértanya” vagy „A pokol
kapui”, ahol a legelvetemültebb
alkoholisták laktak, akik az ingéért
is leszúrtak egy embert. Mint a Five
Points sok más háza, ezek is bűzős
kis kamrák labirintusából álltak,
tele tikos ajtókkal és átjárókkal,
amelyek összekötötték a
szomszédos utcákban álló más
házakkal. A földalatti folyosók
hálózata lehetővé tette a
bűnözőknek, hogy
elmenekülhessenek, ha a rendőrök
üldözőbe vették őket. A
tizenkilencedik század közepén
ebben az utcában átlagosan naponta
történt egy gyilkosság. Most egy
jéggyár, egy vágóhíd és a városi
vízművek egy elhagyott
szivattyútelepe állt itt, amelyet
1879-ben lezártak, amikor az új
víztároló megnyitása fölöslegessé
tette.
Pendergast továbbsétált még
egy saroknyit, aztán balra fordult a
Little Water Streetre. A következő
sarkon állt a Five Points Árvaház,
amelyet szintén Enoch Leng látott el
orvosi szolgáltatásokkal. Magas,
beaux-arts stílusú épület volt, az
északi végében egy torony
emelkedett. A manzárdtető szélén
kovácsoltvas korlát húzódott körbe.
Az épület fájdalmasan kirítt a
kopottas faházak és az ócska viskók
közül.
Pendergast felnézett a széles
ablakokra. Vajon miért választotta
ki Leng ezt a két intézményt 1880-
ban, egy évvel azelőtt, hogy
Shottum háza leégett? Ha szegény
áldozatokat akart találni, akiknek az
eltűnését senki nem veszi észre,
akkor erre a célra a kiállítás sokkal
jobb hely volt, mint egy szegényház,
ahol egy idő után csak feltűnik, ha
sorra kezdenek eltünedezni az
emberek. És vajon miért választotta
Leng éppen ezt a kettőt? Számtalan
más szegényház volt még
Manhattannek ezen a részén. Miért
épp ezen a környéken tartott fenn
laboratóriumot, és miért innen
szedte az áldozatait?
Pendergast csak állt,
végignézett a macskaköves
utcácskán, és töprengett. Az összes
utca közül, amelyeket eddig bejárt,
a Little Water Street az egyetlen,
amely a huszadik századra eltűnt.
Az itteni épületeket lebontották,
újakat építettek a helyükre, a régi
utcát elfelejtették. Régi térképeken
persze szerepelt a kis utca, de
ebből nem lehetett pontosan
megállapítani, hogy a mai
Manhattan melyik utcája húzódik
most a helyén.
Egy hihetetlenül rongyos
ember hajtott el arra egy szekérrel
csengőt rázva, szemetet gyűjtött.
Két szelíd disznó kocogott a
nyomában. Pendergast ügyet sem
vetett rá. Elindult visszafelé a szűk
utcácskában, aztán megállt a Cow
Bay elejénél. A modern térképek
alapján nehéz lett volna
megállapítani, de Pendergast most
már látta, hogy mindkét szegényház
hátsó kijárata erre a borzalmas
sikátorra nyílt. Az épületek azóta
rég eltűntek, de a földalatti
alagutak, amelyek összekötötték
őket, lehet, hogy még mindig
megvannak.
Végignézett a sikátor mindkét
oldalán. Vágóhíd, jéggyár,
elhagyott vízművek… Hirtelen
összeállt a kép, és értelmet nyert
minden.
Pendergast lassú léptekkel
elsétált a Baxter Street felé. Most
már véget vethetett volna a múltbeli
utazásnak, kinyithatta volna a
szemét a jelenre, ahol körbevették a
könyvek, a csövek és a kórházi
monitorok, de inkább folytatta a
mentális gyakorlatot, és a hosszabb,
kanyargós útvonalon indult vissza a
Lenox Hill-i Kórházba. Kíváncsi
volt, hogy Shottum házánál
eloltották-e már a tüzet. Talán
mehetne bérkocsival is, vagy még
jobb lenne elsétálni a Madison
Square Garden-i cirkusz felé, a
Delmonico és az ötödik sugárút
palotái mellett Sok mindent kell
átgondolnia, sokkal többet, mint
amire számított − és erre 1881
ugyanolyan alkalmas, mint bármely
más időpont

14. fejezet
 Nora bement a nővérszobába,
hogy megkérdezze, melyik
kórteremben találja Pendergastot. A
kérdést ellenséges arcok fogadták.
Úgy tűnik, Pendergast a Lenox Hill-
i Kórházban sem örvend nagyobb
népszerűségnek, gondolta Nora.
A beteget az ágyban találta, a
redőny le volt húzva az ablakokon.
Pendergast nagyon fáradtnak
látszott, az arca egészen szürke
volt. Világosszőke haja csapzottan
lógott a homlokába, szemét
lehunyta. Amikor Nora belépett,
lassan felnyitotta.
– Elnézést, rosszkor jöttem?
– Nem, egyáltalán. Én kértem,
hogy látogasson meg. Kérem,
pakoljon el arról a székről, és üljön
le.
Nora lerakta a nagy halom
könyvet és papírt a földre, s azon
tűnődött, mit akarhat tőle
Pendergast. A múltkor már
részletesen beszámolt neki arról,
mit mesélt Clara McFadden, és
megmondta, hogy ez volt az utolsó
megbízatás, amit elvégzett neki.
Meg kell értenie, hogy ideje
visszatérnie a saját munkájához.
Bármilyen izgalmas is ez az ügy,
nem hajlandó szakmai
öngyilkosságot elkövetni emiatt.
Pendergast szemhéja majdnem
teljesen lecsukódott, de azért még
látszott a halványszürke írisz a kis
résben.
– Hogy van? - érdeklődött
Nora. Az udvariasság megkívánta,
hogy ennyit megkérdezzen, de ennél
többet nem fog. Meghallgatja, mit
akar mondani, aztán elmegy.
– Leng Shottum kiállításán
szedte az áldozatait.
– Honnan tudja?
– Az egyik zsákutcában
végződő terem végében kapta el
őket, ahol egy különösen
hátborzongató kiállítási tárgyat
mutattak be. Megbújt valahol,
megvárta, amíg egy-egy látogató
egyedül maradt, aztán elkapta, és
valami hátsó ajtón keresztül
kivonszolta oda, ahonnan
valószínűleg egy hátsó lépcső
vezetett le a pincébe. Tökéletes
megoldás. Akkoriban nap, mint nap
tűntek el az utcáról szegények azon
a környéken. Leng nyilván olyan
áldozatokat választott, akik
senkinek nem hiányoztak,
utcagyereket, szegényházi fiúkat és
lányokat.
Monoton hangon beszélt,
mintha inkább saját magában
gondolna végig újra mindent, és
nem is Norának mesélné.
– 1872-től 1881-ig használta
erre a célra a kiállítást, kilenc éven
át. Harminchat áldozatról tudunk,
de talán több is volt, akiktől
másképp szabadult meg. Mint tudja,
terjengtek is mendemondák arról,
hogy emberek eltűntek a kiállításon,
ami nyilván csak fokozta a
gyűjtemény népszerűségét.
Nora megborzongott.
– Aztán 1881-ben megölte
Shottumot, és felgyújtotta a házat,
persze már tudjuk, miért: Shottum
rájött az üzelmeire, ezt megírta a
levelében McFaddennek. De a
levél bizonyos értelemben eddig
félrevezetett. Leng egyébként is
megölte volna Shottumot. −
Pendergast elhallgatott, és vett
néhány mély levegőt. − A
konfrontáció Shottummal csak
ürügyet adott arra, hogy felgyújtsa a
házat. A munkájának az első
fázisával amúgy is készen volt.
– Az első fázisával?
– Elérte a célt, amit kitűzött
maga elé. Tökéletesítette a
csodaszerének receptjét.
– Ugye nem akarja komolyan
azt mondani, hogy Lengnek sikerült
meghosszabbítania a saját életét?
– Ő nyilván úgy hitte, hogy
meg tudja csinálni. Ezért úgy
gondolta, hogy túlléphet a kísérleti
szakaszon, és megkezdődhet a szer
előállítása. Továbbra is szüksége
volt áldozatokra, de már sokkal
kevesebbre. A kiállítás, ahol
rengetegen megfordultak, felesleges
lett. Sőt, inkább már a terhére volt.
Mindenképp el kellett tüntetni a
nyomait, és új életet kezdeni.
Kis csönd után Pendergast
folytatta: − Egy évvel a tűz előtt
Leng felajánlotta a szolgálatait két
szegényháznak is a környéken, a
Five Points dologháznak és a Five
Points Missziónak. A két épületet
egy titkos alagútrendszer kötötte
össze, amely a tizenkilencedik
században az egész Five Points
környéket behálózta. Leng idejében
egy Cow Bay nevű piszkos kis
sikátor húzódott a két épület között.
A szokásos mocskos bérkaszárnyák
mellett volt itt egy régi, földalatti
szivattyútelep is, még a Collect-tó
idejéből. A vízműveket akkor már
bezárták, úgy egy hónappal azelőtt,
hogy Leng a szegényházban kezdett
dolgozni. És ez nem puszta
véletlen.
– Mire akar kilyukadni?
– A Doyers Street 99. alatti
elhagyott szivattyútelep volt az a
hely, ahol Leng felállította a szérum
előállításához szükséges
laboratóriumát. Ide költözött át,
miután Shottum háza leégett.
Biztonságos hely volt, és
alagutakon át mindkét
szegényházhoz volt bejárata. Ideális
hely ahhoz, hogy elkezdje gyártani
az elixírt. Valahol itt van a régi
vízmű alaprajza − mutatott
Pendergast bágyadtan a papírokra.
Nora a bonyolult alaprajzra
pillantott. Eltűnődött, mi meríthette
ki ennyire Pendergastot. Előző nap
sokkal jobban nézett ki. Remélte,
hogy nem romlott az állapota.
– Ma már persze nincsenek
meg a szegényházak épületei és a
bérházak, sok korabeli utca is
eltűnt. Leng laboratóriumának
helyére később, az 1920-as
években egy háromemeletes házat
építettek, ez a Doyers Street 99.,
nem messze a Chatham Square-től.
Kis, egyszobás lakásokra osztották
fel, az alagsorban pedig egy
különálló, kétszobás lakást
alakítottak ki. Ha van még valami
nyoma Leng laboratóriumának, az
ez alatt az épület alatt rejtőzik.
 Nora egy pillanatig
elgondolkozott. Az biztos, hogy
fantasztikusan érdekes régészi
feladat lenne kiásni, Leng
laboratóriumát. Ha maradt valami
bizonyíték, ott biztosan
megtalálnák. Megint eltűnődött,
hogy Pendergastot miért
foglalkoztatják ilyen megszállottan
ezek a tizenkilencedik századi
gyilkosságok. Némi történelmi
igazságtételt jelentene, ha
lelepleznék Mary Greene gyilkosát,
de… Nora gyorsan elhessegette a
gondolatot. A saját munkájával kell
foglalkoznia, és megmenteni a
karrierjét. Ez az egész már csak
történelem.
 Pendergast felsóhajtott, és
megfordult az ágyban. − Köszönöm,
hogy eljött, dr. Kelly. Most jobb
lesz, ha elmegy. Aludnom kell.
Nora meglepetten pillantott rá.
Arra számított, megint a segítségét
fogja kérni. − Tulajdonképpen
miért hívott ide? - kérdezte.
– Sokat segített nekem ebben a
nyomozásban. Többször is kérte,
hogy mondjak el mindent, amit
tudok. Feltételeztem, szeretné tudni,
amit felfedeztem. Ennyit igazán
megérdemel. Remélem, ezzel
némiképp lezárhatja magában a
dolgot, és nyugodtan folytathatja a
munkáját a múzeumban. Így nem
kell azt éreznie, hogy valamit nem
fejezett be. őszintén hálás vagyok a
segítségéért, sokat jelentett.
Nora kis sértettséget érzett,
amiért Pendergast csak így kiadja
az útját. De aztán emlékeztette
magát, hogy pontosan ezt akarta.
Vagy mégsem? Kis hallgatás után
megszólalt. − Nagyon köszönöm,
hogy ezt mondja, de ha engem
kérdez, ez az ügy egyáltalán nincs
lezárva. Ha igaza van, akkor az
lenne a következő logikus lépés,
hogy megvizsgáljuk a Doyers Street
99.-et.
– Úgy van. Az alagsori lakás
jelenleg üresen áll, és nagyon sok
mindent kideríthetnénk, ha
felásnánk a nappali padlóját. Úgy
tervezem, kiveszem a lakást, és
utánajárok a dolognak. Ezért kell a
lehető leggyorsabban
felgyógyulnom. Ég önnel, dr. Kelly.
− Pendergast elfordult, mint akinek
nincs több mondanivalója.
– És ki fogja elvégezni az
ásatást?
– Majd keresek egy másik
régészt.
– Ugyan hol?
– A New Orleans-i FBI-iroda
révén. Többnyire nagyon
segítőkészek, ha a projektjeimről
van szó.
– Értem − mondta gyorsan
Nora. − De ez nem akármilyen
régésznek való feladat. Olyan
valakire van szükség, aki kellő
szakértelemmel rendelkezik a…
– Felajánlkozik?
Nora hallgatott.
– Hát persze, hogy nem. Ezért
nem is kértem meg rá. Már többször
is közölte, hogy szeretne visszatérni
a munkájához. Már így is túl sokat
követeltem magától. Különben is,
ez a nyomozás kezd veszélyes
lenni, sokkal inkább, mint eleinte
feltételeztem. Ezért a
gondatlanságért én magam is
megfizettem. Nem szeretném magát
is még nagyobb veszélynek kitenni.
Nora felállt.
– Nos, akkor ezt
megbeszéltük. Nagyon élveztem,
hogy magával dolgozhattam, Mr.
Pendergast, már ha ez a megfelelő
kifejezés. Az biztos, hogy nagyon
érdekes volt. − Nora némi
csalódottságot érzett, hogy így
végződött a dolog, pedig éppen ezt
akarta.
– Valóban − felelte
Pendergast. − Rendkívül érdekes.
Nora az ajtó felé indult, aztán
megtorpant, mert eszébe jutott
valami. − Lehet, hogy még keresni
fogom. Kaptam egy levélkét
Reinhart Pucktól. Azt írja, talált
valami új információt a
levéltárban, és megkért, hogy
délután ugorjak be érte. Ha
használhatónak tűnik, majd
továbbítom magának.
Pendergast figyelmesen
rászegezte szürke szemét. − Az jó
lenne. És még egyszer köszönök
mindent, dr. Kelly. Legyen nagyon
óvatos.
Nora bólintott, és sarkon
fordult. Magában elmosolyodott,
amikor meglátta, a nővérek milyen
baljós pillantással kísérik, ahogy
elhalad a szobájuk előtt.

15. fejezet

Az archívum ajtaja élesen

megnyikordult, amikor Nora
benyitott. A kopogtatására nem
kapott választ, de az ajtó nem volt
bezárva, ami ellenkezett a
szabályzattal. Furcsa.
Megcsapta az orrát a régi
könyvek és papírok szaga, és az
enyhe dohosság, amely mindent
átitatott az egész múzeumban. Puck
íróasztala egy fénykör közepén állt,
de mögötte sűrű sötétség honolt.
Puckot sehol nem látta.
Nora az órájára pillantott:
délután négy volt, épp a megbeszélt
időben érkezett.
Elengedte az ajtót, amely
halkan becsukódott. Nora
ráfordította a kulcsot, aztán
odament az íróasztalhoz. A
cipősarka hangosan kopogott a
márványpadlón. Automatikusan
aláírta a belépési naplót, egy új
oldal tetejére. Puck íróasztala
valahogy rendesebb volt a
szokásosnál. Középen, egy zöld filc
alátéten egy papírlap feküdt,
egyetlen sornyi gépelt szöveggel.
Nora megnézte: Hátul vagyok a
triceratopsnál.
Nora belebámult a sötétségbe.
Triceratops? Na persze, Puck már
megint valami ősrégi relikviát
porolgat. De hol a csudában lehet
az a triceratops? Nora nem
emlékezett rá, hogy látott volna
ilyen ősállatot. Hátul sehol nem
égett a világítás. Akárhol lehet az a
vacak. Körbenézett, de sehol nem
volt kitéve térkép az archívumról.
Jellemző…
Kicsit bosszúsan odalépett a
falon sorakozó elefántcsont
villanykapcsolókhoz, és találomra
felkattintott néhányat. Itt-ott fények
gyúltak ki a terem mélyén, hosszú
árnyékokat vetve a fémpolcokra.
Nora sorra felkattintgatta az összes
kapcsolót, de még így, teljes
kivilágítás mellett is furcsán
árnyékosnak és félhomályosnak
hatott az archívum, sötét foltok
bújtak meg a hosszú polcsorok
között.
Kicsit várt, hátha Puck
odakiált neki valahonnan, de nem
hallott mást, csak a fűtéscsövek
távoli kattogását és a
szellőzőrendszer sziszegését.
– Mr. Puck? - kiáltotta el
magát tétován.
A kiáltás visszhangzott, aztán
elhalt. Semmi válasz.
Nora megint kiáltott egyet,
most már hangosabban. Az
archívum olyan hatalmas volt, hogy
nem is volt biztos benne, a hangja
elér-e leghátulra.
Egy percig még álldogált, és
fontolgatta, hogy ne jöjjön-e vissza
máskor. De Puck üzenete nagyon
sürgetően hangzott.
Homályosan emlékezett rá,
hogy a legutóbbi látogatása
alkalmával látott valahol
ősállatcsontvázakat. Talán
megtalálja köztük a triceratopsot is.
Felsóhajtott, és elindult a
polcok között az egyik folyosón,
közben hallgatta a cipősarka
kopogását a márványpadlón. Habár
a folyosó az elején még fényesen
meg volt világítva, hamarosan
egyre nagyobb lett a félhomály.
Meglepte, milyen rossz itt a
világítás. A polcsorok közepe
táján, a villanykörtéktől távol már
szinte zseblámpára lett volna
szükség, hogy az ember ki tudja
venni, mi van a polcokon.
A következő fénykörnél Nora
egy olyan helyen találta magát,
ahonnan több irányba is indultak ki
polcsorok. Megállt, és tanakodott,
merre menjen tovább. El fogok
tévedni, mint Jancsi és Juliska az
erdőben, gondolta.
Úgy emlékezett, a bal felé
induló polcsor kitömött állatokhoz
vezet, de néhány villanykörte ki
volt égve, és a folyosó teljes
sötétségbe veszett. Nora vállat
vont, és inkább a szomszédos polc
mentén indult el.
Nagyon más érzés volt
egyedül bolyongani itt. Legutóbb
Pendergast és Puck társaságában
volt, és egyébként is inkább
Shottumon járt az esze, nem is igen
figyelt a környezetre. Puck vezette,
és közben észre sem vette, milyen
furcsán kanyarognak ezek a
folyosók a polcok között, és milyen
különös szögekben találkoznak
össze. Az elképzelhető legfurcsább
elrendezés volt, és a hatást csak
fokozta a helyiség óriási mérete.
A polcsor hirtelen élesen
balra kanyarodva folytatódott
tovább. A saroknál Nora váratlanul
egy csomó kitömött afrikai
emlősállatba botlott: zsiráfok,
vízilovak, két oroszlán, gnúk, egy
kudu és egy vízibivaly. Mindegyik
le volt takarva műanyag fóliával,
amitől furcsa, kísérteties külsőt
öltöttek.
Nora megállt. A triceratops
sehol. A polcsorok ismét hatfelé
ágaztak szét. Találomra kiválasztott
egy folyosót, és azt követte, míg
váratlanul egy újabb
kereszteződéshez nem ért.
Hát ez már nevetséges,
gondolta. − Mr. Puck! - kiáltotta el
magát jó hangosan.
A kiáltás visszhangja lassan
elhalt, és csak a csövek sziszegése
törte meg a csendet.
Erre most igazán nincs ideje.
Majd később visszajön, de előbb
idetelefonál, hogy Puck biztosan az
íróasztalánál várja. Vagy még jobb
lesz, ha megmondja neki, hogy
inkább küldje el Pendergastnak,
amit mutatni akar. Ő már úgysem
foglalkozik ezzel az üggyel.
Sarkon fordult, és elindult
kifelé. Próbálta a legrövidebb utat
választani. Pár perc után megállt
egy rinocérosz és néhány zebra
mellett, amelyek mintha őrszemként
strázsáltak volna a nejlonfólia alatt,
és furcsa tartósítószag áradt
belőlük.
A polcok nem voltak
ismerősek, és egyáltalán nem jutott
közelebb a kijárathoz. Egy
pillanatra kis ijedtség hasított belé,
de aztán egy erőltetett nevetéssel
elhessegette. Csak vissza kell
mennie a zsiráfokhoz, és onnan már
kitalál.
Ahogy megfordult és elindult,
kis tócsába lépett. Felnézett, és egy
vízcsepp épp a homlokára pottyant
a mennyezeten húzódó csövekről,
amelyekre kicsapódott a pára.
Letörölte, és továbbment. De hiába,
sehogy sem sikerült visszatalálnia a
zsiráfokhoz. Hát ez őrület! Átvágott
már sivatagokon és a legsűrűbb
esőerdőn, és most eltéved egy
múzeumban, New York kellős
közepén?
Körbenézett, de teljesen
cserbenhagyta a tájékozódási
képessége. A furcsa szögekben
összetalálkozó polcsorok és a
homályosan megvilágított folyosók
labirintusában lehetetlen volt
megállapítani, merre van a kijárat.
Kénytelen lesz…
Hirtelen megdermedt, és
hegyezni kezdte a fülét. Valami halk
kopogást hallott. Nem tudta volna
megmondani, melyik irányból jött a
hang, de nagyon közelről, az biztos.
– Mr. Puck? Maga az?
Semmi válasz.
Tovább hegyezte a fülét, és
újból meghallotta a halk kopogást.
Csak a víz csöpög valahol, mondta
magában. Mindegy, akármi is az,
most már tényleg nagyon jó lenne
megtalálni a kijáratot.
Találomra kiválasztott egy
folyosót, és szapora léptekkel,
hangos cipőkopogással elindult. A
polcokon mindkét oldalon csontok
sorakoztak, úgy felrakva, mint az
ölfa, mindegyiken megsárgult
cédula lógott, amelyek meg-
meglebbentek, ahogy elsietett
mellettük, és felkavarta a levegőt.
Olyan érzés volt, mintha egy
kriptában lenne. A csöndben, a
sötétségben és a kísérteties tárgyak
között nehéz volt nem gondolni a
hátborzongató gyilkosságokra,
amelyek pár évvel ezelőtt itt, a
múzeum alagsorában történtek, és
amikről mind a mai napig gyakran
sugdolóztak a múzeum dolgozói.
A folyosó újabb kanyarulatot
vett.
A fenébe, gondolta Nora, és
végignézett a sötétségbe vesző
polcok hosszú sorain. Megint
elfogta az aggodalom, amit most
már nehezebb volt leküzdeni. Aztán
hirtelen újból meghallotta − vagy
legalábbis hallani vélte − a háta
mögül azt a kis neszt. De most nem
kopogás volt, hanem inkább egy
cipőtalp csosszanása a kövön.
– Van ott valaki? - pördült
meg Nora ijedten. − Mr. Puck?
Semmi, csak a gőz sziszegése
a csövekben és a víz csöpögése.
Megint elindult, most már
kicsit gyorsabban, és közben
próbálta azzal nyugtatni magát,
hogy ezek a zajok csak a régi,
roskatag épületekre jellemző
állandó neszek. Úgy érezte, mintha
a polcok is őt figyelnék, és a
cipősarkának kopogása
elviselhetetlenül hangosnak tűnt.
Egy saroknál befordult, és
megint egy kis tócsába lépett.
Undorodva kapta fel a lábát. Miért
nem csinálnak valamit ezekkel az
ócska csövekkel?
Lenézett a tócsára. A víz
fekete volt és olajos − sőt, nem is
víz volt. Olaj szivárgott a padlóra,
vagy talán valami vegyi anyag, amit
tartósításra használnak. Furcsa,
savanykás szaga volt. De nem úgy
festett, mintha bárhonnan
szivárogna. A körülötte lévő
polcokon kitömött madarak álltak,
kitátott csőrrel, tágra nyílt szemmel,
széttárt szárnyakkal.
Nora szemügyre vette drága
cipőjét. Az olajos folyadék
összekente a sarkát és az oldalát is.
Gyalázat, milyen állapotok
uralkodnak itt. Elővett a zsebéből
egy jó nagy zsebkendőt, − ami
elengedhetetlen kellék, ha egy ilyen
poros múzeumban dolgozik az
ember −, és letörölgette vele a
cipőjét. Aztán hirtelen megdermedt.
A fehér zsebkendőn a folyadék már
egyáltalán nem feketének látszott,
hanem mélyvörösnek.
Nora eldobta a zsebkendőt, és
vadul dobogó szívvel önkéntelenül
hátrálni kezdett. Iszonyodva meredt
a tócsára. Vér volt − nagyon sok
vér. Rémülten körbenézett, hogy
honnan jöhetett. Talán valamelyik
itt tárolt tárgyból folyt ki? De a
tócsa csak úgy ott állt a polcok
között. Nora felnézett, de a
mennyezeten sem látott semmit,
csak a csöveket.
Hirtelen újból meghallott
valamit: egy nagyon halk lépés
toppant, és a polcon sorakozó
tárgyak között mintha egy alakot
látott volna elsuhanni a túloldalon.
Aztán megint csönd lett.
Minden ösztöne riadót fújt, és
menekülésre biztatta. Sarkon
fordult, és gyorsan elindult a hosszú
folyosón, újabb neszezést is észlelt
− lépések vagy ruhasusogás? - és
megállt, hogy hallgatózzon. Semmi,
csak halk vízcsöpögés. Próbált
átlesni a polcok között, amelyeken
szorosan egymás mellé állítva
formaldehiddel teli üvegek
sorakoztak, bennük összetekeredett
kígyók. Ahogy átlesett az üvegeken,
a másik oldalon mintha egy fekete
alak torz körvonalait látta volna
kirajzolódni. Amikor Nora
megmozdult, a fekete folt is mintha
vele mozdult volna.
Gyorsan visszafelé indult,
egyre jobban lihegve, és a sötét folt
is mintha követte volna a következő
folyosó felé. Az üldözője talán arra
számít, hogy majd amikor kibukkan
a polcok végénél, ott elkapja. Nora
lassított. Igyekezett elfojtani a
félelmét, és nyugodtan lépkedni
tovább, ahogy közeledett a polcsor
végéhez. Látta is és hallotta is azt a
valakit − már nagyon közel volt, és
vele együtt haladt, ugyanolyan
tempóban.
– Mr. Puck? - szólalt meg
Nora remegő hangon.
Semmi válasz.
Nora hirtelen futásnak eredt,
és amilyen gyorsan csak bírt,
végigrohant a polcok között. A
szomszédos folyosóról szapora
léptek koppanásai kísérték.
Egy üres rész következett, ahol
az egyik polcsor véget ért, és
kezdődött egy újabb. Úgy kellene
túljutnia ezen a részen, hogy
megelőzze az üldözőjét, aki a
szomszédos folyosón halad.
Nora átrohant az üres részen,
és közben egy villanásra meglátott
egy fekete alakot, akinek kesztyűs
kezében valami fémtárgy csillant
meg. Nora továbbrohant a
polcsorok között, és átvágott egy
újabb üres részen. A következő
elágazásnál élesen jobbra
kanyarodott, majd találomra
kiválasztott egy újabb folyosót, és
arra menekült tovább, bele a
sötétségbe.
A polcsor közepénél megállt.
A szíve úgy vert, hogy majd
kiugrott a helyéről. Csönd volt, és
egy pillanatra elöntötte a
megkönnyebbülés. Úgy látszik,
lerázta az üldözőjét.
Aztán halk zihálást hallott meg
a szomszédos folyosóról.
A megkönnyebbülés rögtön
elszállt, ugyanolyan gyorsan, mint
ahogy jött. Ezek szerint mégsem
rázta le. Bármit csinál is, bárhová
fut, az idegen követi egyik
folyosóról a másikra.
– Ki maga? - kiáltott fel Nora.
Halk surrogás hallatszott,
aztán halk, fojtott nevetés.
Nora kétségbeesetten
körbenézett, küzdött a pánik ellen,
és próbálta gyorsan eldönteni,
melyik lenne a legjobb menekülési
útvonal. A polcok itt tele voltak
összehajtogatott, pergamenszáraz
állatbőrökkel, amelyek a rothadás
borzalmas szagát árasztották.
Egyáltalán nem volt ismerős a hely.
Öt-hat méterrel odébb egy rés
nyílt a polcok között. Nora
odarohant, átbújt a résen, aztán a
szomszédos folyosón
visszakanyarodott. Itt megállt,
lekuporodott, és várt.
Több polcsorral távolabbról
koppanásokat hallott. A lépések
közeledtek, aztán ismét távolodtak,
úgy tűnt, az üldözője elvesztette a
nyomát.
Nora megfordult és elindult,
olyan halkan lopakodva, ahogy csak
bírt. Próbált eltávolodni láthatatlan
üldözőjétől, de akármerre
igyekezett, és akármilyen gyorsan
szedte a lábát, ahányszor megállt,
rögtön meghallotta a gyors és
határozott lépteket.
Mindenképp rá kellene jönnie,
hol van, ha csak céltalanul
szaladgál körbe-körbe, ez a valaki
előbb-utóbb el fogja kapni.
Körbenézett. Ez a folyosó
falban végződött, tehát az archívum
valamelyik végében jár. Ha elindul
a fal mentén, hamarosan csak
megtalálja az ajtót.
Leguggolva osont tovább a fal
mellett, amilyen gyorsan tudott.
Váratlanul előbukkant valami a
félhomályból: egy triceratops
hatalmas koponyája, amelynek épp
csak a körvonalai rajzolódtak ki a
gyér megvilágításban.
Elárasztotta a
megkönnyebbülés. Pucknak itt kell
lennie valahol, és a betolakodó
kettőjüket csak nem meri
megtámadni…
Már nyitotta is a száját, hogy
halkan szólítsa Puckot, de aztán
megtorpant, és alaposabban
szemügyre vette a dinoszaurusz
körvonalait. Valahogy furcsa volt a
kirajzolódó sziluett. Nora óvatosan
közelebb lopakodott, aztán hirtelen
megint megtorpant.
Egy holttest volt felnyársalva
a triceratops szarvaira, deréktól
meztelenül, élettelenül lógó
karokkal és lábakkal. Három véres
szarv meredt ki a hátából, mintha a
triceratops felöklelte volna.
Nora hátrább lépett. Az esze
felfogta a látvány részleteit, de
mintha csak nagyon távolból látná a
kopasz fejtetőt, az őszes
hajszálakat, a löttyedt bőrt, a ráncos
karokat. Ahol a szarvak átdöfték
Puck hátát, hatalmas seb tátongott.
A szarvakról lecsöpögő vér,
tócsába gyűlt a márványpadlón.
Hátul vagyok a
triceratopsnál.
Nora meghallott egy
vérfagyasztó sikolyt − aztán rájött,
hogy ő maga sikoltott.
Megfordult, és vakon rohanni
kezdett, egy polcnál bekanyarodott,
aztán újból és újból, és csak rohant
a polcok között, ahogy a lába bírta.
Váratlanul egy zsákutcában találta
magát. Megfordult, és elindult
visszafelé − és ekkor meglátta,
hogy a polcsor végében ott áll egy
különös, régies ruhákba öltözött,
fekete kalapos figura, akinek
kesztyűs kezében megcsillan
valami.
Nem volt más menekülési
lehetőség, csak felfelé. Nora
gondolkodás nélkül megfordult,
megragadta a polc szélét, és mászni
kezdett.
 A fekete ruhás alak feléje
rohant a folyosón, a köpenye
lobogott utána.
Nora tapasztalt sziklamászó
volt, és a utahi régészeti expedíció
is edzésben tartotta, melynek során
a kanyonok falába vájt, anaszázi
indián sziklabarlangokat fedezett
fel. Egy perc alatt fent is volt a
legfelső polcnál, amely megingott
és recsegni-ropogni kezdett a
váratlan súly alatt. Nora
kétségbeesetten megragadta az első
dolgot, ami a keze ügyébe akadt −
egy kitömött sólymot és megint
lenézett.
A fekete kalapos férfi már ott
állt alatta, és elkezdett utánamászni.
Az arca árnyékban maradt. Nora
célzott, aztán ledobta a sólymot, de
az ártalmatlanul lepattant a férfi
válláról. Nora kétségbeesetten
valami más fegyver után nézett.
Volt ott egy papírokkal teli doboz,
egy másik kitömött állat meg
további dobozok. Egymás után
mindent lehajigált, de az összes
tárgy túl könnyű volt, és így
hasznavehetetlen.
A férfi tovább kapaszkodott
fölfelé.
Nora felzokogott a rémülettől.
Átmászott a legfelső polc tetején,
és elkezdett leereszkedni a túlsó
oldalon. Hirtelen egy kesztyűs kéz
nyúlt át a polcok között, és elkapta
a blúzát. Nora felsikoltott, és
kitépte magát. Valami fémtárgy
villant meg, és egy penge suhintott
el mellette, alig pár centire a
szemétől. A csillogó penge újból
széles ívben lesújtott, de Nora
félrehúzódott. Hirtelen éles
fájdalom hasított a jobb vállába.
Nora felkiáltott, és a keze
lecsúszott a polc széléről. A
talpára esve ért földet, és az
oldalára hengeredve próbálta
tompítani az esés erejét.
A másik oldalon a férfi is
gyorsan lemászott a földre, aztán
megpróbált áttörni a polcon,
lerugdosva és félresöpörve az
üvegeket és a dobozokat.
 Nora megint vakon rohanni
kezdett, egyik folyosóról a másikra
kanyarogva. De merre lehet a kifelé
vezető út? Körbenézett, és egyre
inkább az volt az érzése, hogy nem
fog sikerülni − az üldözője
másodpercek alatt utolérheti.
Hirtelen rájött, hogy csak
egyvalamit tehet.
A folyosó végénél lévő
villanykapcsolókhoz nyúlt, és
egyetlen mozdulattal az összeset
lekapcsolta, mire a környező
polcok azonnal teljes sötétségbe
borultak. Aztán a polcsor végében
álló mamuthoz osont, és tapogatózni
kezdett az állat szőrös hasa alatt.
Pillanatok alatt meg is akadt a keze
egy kiálló kis karban. Megrántotta,
és a csapóajtó kinyílt.
Igyekezett a lehető legkisebb
zajt csapni, miközben bemászott a
meleg, szűk helyre, és behúzta maga
után a csapóajtót. Aztán meglapult,
és várt. Rothadás, por, szárított hús
és penészgombák szaga terjengett
odabent.
Egy sor gyors kattanást hallott,
ahogy a villanyok újból
kigyulladtak. Egy vékonyka
fénysugár beszűrődött a mamut
mellkasánál lévő kis lyukon, amit
nyilván leselkedőnyílásnak vágtak a
bent megbújó alkalmazottnak.
Nora kikukucskált, és próbálta
visszafojtani ziháló lélegzetét. A
pánik kis híján eluralkodott rajta. A
keménykalapos férfi ott állt tőle
másfél méterre, neki háttal. Lassan
körbefordult, 360 fokos szögben, és
figyelmesen hallgatózott. A kezében
furcsa szerszámot tartott: két fényes
elefántcsont nyele volt, amelyeket
egy vékony, hajlékony, fogazott
acélpenge kötött össze. Olyan volt,
mint valami szörnyű antik sebészeti
eszköz. A férfi meghajlítgatta a
pengét, amely megremegett a
kezében.
A tekintete megpihent a
mamuton. Tett egy lépést arrafelé,
de az arca továbbra is árnyékban
maradt. Olyan volt, mintha tudná,
hogy ott rejtőzik. Nora egész teste
megfeszült, felkészült rá, hogy ha
kell, megküzdjön az életéért.
Aztán teljesen váratlanul a
férfi eltűnt.
– Mr. Puck? - szólalt meg egy
hang. − Mr. Puck, megjöttem! Mr.
Puck!
Oscar Gibbs volt az.
Nora annyira meg volt
rémülve, hogy mozdulni sem bírt. A
hang közelebb ért, és végül Oscar
Gibbs is megjelent a polcsor
végében.
– Mr. Puck, merre van?
Nora remegő kézzel kinyitotta
a csapóajtó, és kimászott a mamut
hasából. Gibbs megfordult, aztán
hátraugrott ijedtében, és tátott
szájjal rámeredt.
– Látta? - kérdezte Nora. −
Látta azt az embert?
– Kicsodát? És mit keresett
odabent? Te jó ég, maga vérzik!
Nora a vállára nézett. Egyre
nagyobb vérfolt terjengett azon a
helyen, ahol a penge súrolta.
Gibbs közelebb lépett. −
Nézze, nem tudom, mit csinál, és mi
folyik itt, de most elkísérem az
orvosi rendelőbe.
Nora megrázta a fejét. − Nem,
Oscar, előbb hívja a rendőrséget,
most azonnal! Mr. Puckot… − a
hangja elcsuklott egy pillanatra,
aztán folytatta: − Mr. Puckot
meggyilkolták, és a gyilkos még itt
van a múzeumban.

AZ ÓDON
PINCE

1. fejezet

Smithbacknek befolyásos
ismerősökre való hivatkozással és
némi fenyegetőzéssel sikerült
megszereznie a legjobb helyet a
One Police Plaza-i rendőr-
főkapitányság sajtószobájában. A
tágas helyiség, amely ugyanarra az
okádékzöldre volt festve, mint
minden más az épületben,
zsúfolásig megtelt sürgölődő tévés
stábokkal és izgatott újságírókkal.
Smithback imádta az izzó
hangulatot, amikor egy-egy
szörnyűséges esemény után sietősen
összehívnak egy sajtótájékoztatót a
főpolgármesteri hivatal
nagykutyáival és a rendőrség
vezetőivel az élen, akik abban a
tévhitben ringatóznak, hogy
félrevezethetik a saját útját járó
New York-i sajtót.
Szép nyugodtan ült a helyén, a
lábát keresztbe téve, a magnót és a
mikrofont készenlétben tartva,
miközben körülötte kavargott a
káosz. Érzékeny újságíróorra ma
valahogy mást szagolt a levegőben,
mint általában. Félelmet érzett −
sőt, több volt ez, mint félelem,
inkább alig elfojtott hisztéria.
Ugyanezt érezte, amikor aznap
reggel metróval bejött a
belvárosba, vagy amikor a
városháza előtt elsétált az utcán.
Három gyilkosság, gyors
egymásutánban, ez már több volt a
soknál. Az emberek másról sem
beszéltek, az egész város a pánik
szélén állt.
A terem szélén megpillantotta
Bryce Harrimant, épp egy rendőrrel
vitatkozott, aki nem volt hajlandó
előbbre engedni. Az a sok tanulás a
Columbia Egyetem újságíró szakán,
csak azért, hogy a New York Post ra
pazarolja a tehetségét… Inkább egy
szép nyugis professzori állást
kellett volna elfogadnia az alma
materben, tanítgathatná a
zöldfülűeket, hogy kell hibátlanul
felépíteni egy érvelést. Igaz, ennek
a disznónak sikerült elhalásznia
előle a második gyilkosságról szóló
sztorit, de ezt csakis a
szerencséjének köszönhette.
A tömeg kicsit felbolydult,
amikor a terem kétszárnyú ajtaján
betódult egy csapat kék egyenruhás
rendőr, a nyomukban New York
főpolgármesterével, a magas, testes
Edward Montefiorival, aki nagyon
is tudatában volt, hogy minden
szempár rászegeződik. Megállt, és
odabólintott az ismerőseinek, az
arcán tükröződött a helyzet súlya és
komolysága. A főpolgármesteri
választási kampány már nagyban
folyt, szokás szerint óvodás
színvonalon. Tudta, hogy feltétlenül
véget kell vetnie ennek az ügynek,
és minél előbb elkapni a gyilkost.
Semmi szükség rá, hogy témát
adjon az ellenfelének a rágalmazó
tévés politikai hirdetéseihez,
amelyeknek az volt a fő
mondanivalójuk, hogy az utóbbi
időben nőtt a városban a bűnözés.
Újabb emberek léptek fel a
pódiumra: a főpolgármester sajtó-
szóvivője, Mary Hill, egy magas,
elegáns tartású fekete bőrű nő; a
kövérkés rendőrkapitány,
Sherwood Custer, akinek a
körzetében a gyilkosságsorozat
kezdődött; a rendőrfőkapitány, a
magas, fáradt külsejű Rocker; majd
dr. Fredrick Collopy, a múzeum
igazgatója, akit Roger Brisbane
követett. Smithbacket elöntötte a
düh, amikor meglátta Brisbane-t,
aki előkelő városi eleganciával
jelent meg, jól szabott, méretre
készült szürke öltönyben. Brisbane
tehet róla, hogy minden elromlott
közte és Nora között. Miután Nora
felfedezte Puck holttestét, és őt is
üldözőbe vette és majdnem elkapta
a gyilkos, még akkor sem volt
hajlandó találkozni vele, a
barátjával. Mintha egyenesen őt
okolta volna azért, ami Puckkal és
Pendergasttal történt.
A teremben már szinte
fülsiketítő volt a zaj. a
főpolgármester a pódiumra lépett,
és felemelte a kezét, mire mindenki
elcsendesedett.
– Hölgyeim és uraim! - kezdte.
− Időről időre ez a nagyszerű város
a mérete és sokszínűsége miatt
elkerülhetetlenül sorozatgyilkosok
célpontjává válik. Hála istennek,
már sok éve nem fordult elő ilyen
szörnyűség, most azonban úgy tűnik,
egy újabb sorozatgyilkossal állunk
szemben, egy igazi pszichopatával.
Három embert gyilkoltak meg egy
héten belül, különösen kegyetlen
módon. Miközben New Yorkban az
ország minden más nagyvárosánál
alacsonyabb a gyilkosságok száma,
hála a bűnüldöző szervek lelkes
munká j á na k, é sa zéró
toleranciának, amit a
törvényszegőkkel szemben
tanúsítunk, ez a három gyilkosság is
túl sok. Azért hívtam össze ezt a
sajtótájékoztatót, hogy megosszam
önökkel és a nagyközönséggel, hogy
milyen határozott lépéseket tettünk
a gyilkos elfogásának érdekében.
Igyekszünk legjobb tudásunk szerint
megválaszolni a kérdéseiket ezzel a
szenzációértékű üggyel
kapcsolatban. Mint tudják, a
nyíltság mindig is az egyik
legfontosabb szempont volt a
városvezetés számára. Magammal
hoztam Karl Rocker
rendőrfőkapitányt, Sherwood
Custer kapitányt, Frederick Collopy
igazgató urat, valamint Roger
Brisbane igazgatóhelyettest a
Természettudományi Múzeumból,
ahol a legutóbbi gyilkosság történt.
A szóvivőm, Mary Hill fogja
irányítani a sajtókonferenciát. De
előbb megkérném Rocker
főkapitány urat, hogy foglalja össze
röviden, mit tudunk eddig.
A főpolgármester hátrább
húzódott, Rocker pedig a
mikrofonhoz lépett. − Köszönöm,
főpolgármester úr. − Halk,
intelligens hangja száraz volt, mint
a pergamen. − Múlt csütörtökön egy
fiatal nő, Doreen Hollander
holttestét fedezték fel a Central
Parkban. Meggyilkolták, és sajátos
operációt hajtottak végre a
gerincén. Még folyamatban volt a
boncolás és az eredmények
értékelése, amikor megtörtént a
második gyilkosság. Egy újabb
fiatal nő volt az áldozat, Mandy
Eklund, akinek a holttestét a
Tompkins Square Parknál találták
meg. Az orvosszakértői vizsgálat
megállapította, hogy ugyanúgy ölték
meg, és ugyanolyan csonkításokat
hajtottak végre rajta. Tegnap pedig
Reinhart Puckra, a
Természettudományi Múzeum
levéltáros munkatársának
holttestére bukkantak a múzeum
archívumában. A holttesten
ugyanolyan csonkításokat találtak,
mint az előző két áldozaton.
Hadonászó kezek lendültek a
magasba, és kitört a kiabálás. A
rendőrfőkapitány mindkét kezét
felemelve intette csendre az
újságírókat. − Mint tudják, ugyanitt,
az archívumban találták meg azt a
levelet, amely egy tizenkilencedik
századi sorozatgyilkosról szól.
Ebben a levélben is hasonló
csonkításokról esik szó, amelyeket
tudományos kísérletként végzett egy
Leng nevű orvos Manhattanben úgy
százhúsz évvel ezelőtt. A Catherine
Streeten egy építkezésen harminchat
ember maradványaira bukkantak,
valószínűleg ez lehetett az a hely,
ahol dr. Leng gyalázatos
tevékenységét folytatta.
Ismét kitört a kiáltozás. Most a
főpolgármester szólt közbe: − A
levélről megjelent egy cikk a múlt
he t i New York Times ban, amely
részletesen leírta, Leng milyen
csonkításokat hajtott végre az
áldozatain több mint egy
évszázaddal ezelőtt, és azt is, hogy
mi volt ezzel a célja.
 A főpolgármester
végighordozta tekintetét a
hallgatóságon, és egy pillanatig
elidőzött Smithbacken, aki kis
büszkeséget érzett. Az ő cikke!
– A cikknek sajnos
nemkívánatos következményei
lettek, ötleteket adott egy újabb
gyilkosnak, egy mai
pszichopatának, aki lemásolta a
régi gyilkos módszereit.
Hát ez meg mi? Smithback
büszkesége máris elszállt, és a
felháborodás vette át a helyét.
– A rendőrség pszichológusai
szerint ez a gyilkos beteges módon
azt hiszi, hogy azzal, ha megöli
ezeket az embereket, el tudja érni
azt, amit Leng próbált elérni száz
évvel ezelőtt, vagyis
meghosszabbíthatja a saját életét.
Úgy gondoljuk, a Times cikkének
szenzációhajhász megközelítése
lelkesítette fel a gyilkost, és vette
rá a cselekvésre.
Hát ez felháborító! A
főpolgármester őt okolja?
Smithback körbenézett, és
látta, hogy a teremben több szempár
is rászegeződik. Elfojtotta a
késztetést, hogy felpattanjon és
tiltakozzon. Ő csak a munkáját
végezte. Hogy merészel a
főpolgármester bűnbakot csinálni
belőle?
– Nem vádolok senkit személy
szerint − folytatta Montefiori −, de
arra kérném önöket, a sajtó tisztelt
képviselőit, hogy tanúsítsanak több
visszafogottságot a tudósításaikban.
Már három brutális gyilkosság
történt. El vagyunk rá szánva, hogy
nem engedjük, hogy több is
előforduljon. A rendőrség teljes
erőbedobással nyomoz. Ne
súlyosbítsuk a helyzetet, ha nem
szükséges. Köszönöm.
Mary Hill felállt, hogy fogadja
a kérdéseket. A terem újból
felbolydult, mindenki azonnal
felpattant, és hevesen integetve
jelezte, hogy kérdezni szeretne.
Smithback elvörösödött arccal ülve
maradt. Sértve érezte magát.
Próbálta összeszedni a gondolatait,
de olyan döbbenet és felháborodás
vett erőt rajta, hogy gondolkozni is
alig bírt.
Mary Hill az első kérdezőt
szólította.
– A hírek szerint a gyilkos
valamiféle operációt hajtott végre
az áldozatokon. Részletezné ezt?
– A gerincvelő legalsó részét
távolította el mindhárom áldozatnál
− felelte a rendőrfőkapitány.
– Úgy hallottuk, a legutóbbi
alkalommal ott helyben, a
múzeumban végezte el az operációt,
valóban így történt? - kiabálta egy
riporter.
– Igen, egy óriási vértócsát
találtak az archívumban, nem
messze az áldozattól. A vér
valóban tőle származik, de a
szakértői vizsgálatok még folynak.
További laborvizsgálatokra van
szükség.
– Úgy tudom, az FBI is
bekapcsolódott − kiabálta be a
következő kérdést egy fiatal nő. −
Megmondaná, milyen minőségben
vesznek részt a nyomozásban?
– Ez így nem egészen pontos −
felelte Rocker. − Egy FBI-ügynök
nem hivatalos érdeklődéssel kíséri
a tizenkilencedik századi
gyilkosságok ügyét, de a jelenlegi a
nyomozásban nem vesz részt
– Igaz, hogy a harmadik
holttestet egy dinoszaurusz szarvára
felnyársalva találták meg?
A rendőrfőnök láthatóan
összerezzent. − Igen, a holttest egy
triceratops koponyájáról lógott.
Nyilvánvaló, hogy határozottan
bomlott elméjű egyénnel állunk
szemben.
– A csonkításokat valóban
csak egy sebész végezhette el?
– Ezt még vizsgáljuk.
– Szeretnék tisztázni egy
dolgot − szólalt meg egy újabb
zsurnaliszta. − Ön azt állítja, hogy
Smithbacknek a Timesban
megjelent cikke az oka ezeknek a
gyilkosságoknak?
Smithback hátrafordult. Bryce
Harriman volt az, a szemét.
Rocker rendőrfőnök
összevonta a szemöldökét. −
Montefiori főpolgármester úr csak
azt mondta…
A főpolgármester közbevágott.
− Pusztán csak arra kértem a sajtót,
hogy tanúsítsanak önmérsékletet.
Persze jobban örülnénk, ha az a
cikk nem jelent volna meg. Lehet,
hogy ez a három ember akkor még
ma is élne. És a módszerek,
amelyekkel az újságíró az
értesüléseit szerezte, véleményem
szerint nem feleinek meg az etikai
követelményeknek. De azt nem
mondtam, hogy ez a cikk váltotta ki
a gyilkosságokat.
 Újabb kérdés harsant fel: −
Nem figyelemelterelésnek szánják,
hogy egy újságírót vádolnak, aki
csak a munkáját végezte?
Smithback a nyakát
nyújtogatta, hogy megnézze, ki volt
az. Meghívja egy italra az illetőt, az
biztos.
– Ezt nem mondtam, pusztán
csak azt, hogy…
– De egyértelműen célzott rá,
hogy a cikk adott ötleteket a
gyilkosnak.
Nemcsak egy italra hívja meg,
vacsorára is. Ahogy Smithback
körbenézett, látta, hogy sokan
együttérző pillantásokat vetnek rá.
A főpolgármester azzal, hogy őt
támadta, közvetlenül az egész sajtót
vette célba. Harriman maga alatt
vágta a fát azzal, hogy felhozta a
témát. Smithback felbátorodott:
most már őt is fel kell, hogy
szólítsák.
– Kérném a következő kérdést
− mondta Mary Hill.
– Vannak gyanúsítottak?
– Nagyon részletes leírásunk
van a gyilkos öltözékéről − mondta
Rocker. − Magas, vékony, fehér
bőrű férfi, száznyolcvan-
száznyolcvanöt centi, régimódi
fekete kabátban és
keménykalapban. Őt látták az
archívumban, amikor Mr. Puck
holttestét megtalálták. Egy
hasonlóan öltözött férfit láttak a
második gyilkosság környékén is, a
kezében esernyővel vagy bottal.
Ennél több részletet nem áll
módomban közölni.
Smithback felállt, és
jelentkezett. Mary Hill nem vett
róla tudomást.
– Tessék, Miss Perez a New
York magazintól.
– Dr. Collopyhoz lenne egy
kérdésem. Mivel a harmadik
gyilkosság a múzeumban történt,
gondolja, hogy a „Sebészként”
elhíresült gyilkos esetleg a múzeum
alkalmazottja?
Collopy megköszörülte a
torkát, és előbbre lépett. − Úgy
tudom, a rendőrség ezt a
lehetőséget is vizsgálja − mondta
dallamos hangján. − De ez roppant
valószínűtlennek tűnik. Minden
alkalmazottunk múltját alaposan
átvilágítjuk, mielőtt felvennénk
őket, pszichológiai vizsgálatot
csináltatunk, ellenőrizzük, van-e
priuszuk, voltak-e drogproblémáik.
És hadd tegyem hozzá, még az sem
bizonyosodott be egyértelműen,
hogy a gyilkosság valóban a
múzeumban történt.
Újból kiáltozás tört ki. Mary
Hill körbenézett, ki legyen a
következő. Smithback a többiekkel
együtt kiabált és hadonászott, de
hiába. A fenébe, tényleg ki fogják
hagyni?
– Kérem a következő kérdést!
Mr. Diller a Newsdaytől.
Szóval tényleg átnéz rajta ez a
boszorkány!
– A főpolgármester úrhoz
lenne egy kérdésem. Hogy
lehetséges, hogy a Catherine Street-
i lelőhelyet „véletlenül”
tönkretették? Nem volt ez fontos,
történelmi jelentőségű lelet?
A főpolgármester a
mikrofonhoz lépett. − Nem, nincs
különösebb történelmi jelentősége,
és…
– Nincs történelmi
jelentősége? Nem ez az ország
történelmének legnagyobb
sorozatgyilkossága?
– Mr. Diller, ez a
sajtótájékoztató a mai
gyilkosságokról szól, kérem, ne
keverjük össze a két ügyet. Nem
volt semmi jogi indokunk, hogy
leállítsunk egy százmillió dolláros
építkezést. A csontokat és egyéb
leleteket lefotózták, megvizsgálta
őket egy orvosszakértő, majd
elszállították további elemzésre.
Ennél többet nem tehettünk.
– Talán azért, mert a Moegen-
Fairhaven cég egyik fő támogatója
az ön kampányának, amely…
– Kérem a következő kérdést!
- vágott közbe Mary Hill.
Smithback felállt, és
bekiabált: − Főpolgármester úr, az
engem ért rágalmak…
– Miss Epstein a WNBC-től! -
kiáltotta Mary Hill, erős hangja
Smithbackbe fojtotta a szót. Egy
karcsú riporternő állt fel, a kezében
mikrofonnal, és a kamera felé
fordult, mielőtt beszélni kezdett
volna.
– Elnézést! - kiáltott közbe
Smithback, kihasználva a
pillanatnyi csöndet. − Miss Epstein,
megengedné, hogy előbb
válaszoljak az engem ért személyes
támadásokra?
Az ismert riporternőnek a
szeme sem rebbent. − Hogyne −
mondta udvariasan, és az operatőr
felé pillantott, hogy veszi-e a
fejleményeket.
– Mr. Brisbane-nek szeretnék
feltenni egy kérdést − folytatta
gyorsan Smithback. − Mr.
Brisbane, miért zárták el a Shottum-
gyűjtemény többi darabjával együtt
a levelet, mely az egész ügyet
elindította? A múzeum talán
leplezni próbál valamit?
Brisbane az arcán könnyed
mosollyal felállt. − Erről szó sincs.
Az anyagokat átmenetileg vittük el,
restaurálásra. Ez megszokott
múzeumi eljárás. A levél már
amúgy is megihletett egy gyilkost,
felelőtlenség lenne, ha most a
nyilvánosság elé tárnánk. A kutatók
számára az anyagok továbbra is
elérhetők.
– Talán nem igaz, hogy az
alkalmazottaikat megakadályozták
abban, hogy az üggyel
foglalkozzanak?
– Nem, egyáltalán. Mi végig
együttműködtünk a nyomozókkal,
ezt a jegyzőkönyvek bizonyítják.
A fenébe, ez a kérdés nem
talált. Smithback vadul törte a fejét,
mivel folytassa. − Mr. Brisbane…
– Mr. Smithback, nem adná át
most már valaki másnak a szót? -
vágott közbe élesen Mary Hill.
– Nem! - csattant fel
Smithback, mire itt-ott nevetés
harsant.
 – Mr. Brisbane, igaz-e, hogy a
Moegen-Fairhaven, amely tavaly
kétmillió dollárt adományozott a
múzeumnak, arról nem is beszélve,
hogy Mr. Fairhaven tagja az
igazgatótanácsnak, nyomást
gyakorolt a múzeumra, hogy állítsák
le ezt a nyomozást?
Brisbane elvörösödött, és
Smithback tudta, hogy a kérdés
elevenére tapintott. − Ez roppant
felelőtlen vádaskodás. Amint
mondtam, mi mindvégig
együttműködtünk a…
– Szóval tagadja, hogy egy
alkalmazottjukat, dr. Nora Kellyt
megfenyegette, és megtiltotta neki,
hogy az üggyel foglalkozzon? Ne
felejtsük el, hogy Nora Kelly még
nem nyilatkozott a dologról, ő volt
az, aki megtalálta a harmadik
holttestet, és aki maga is majdnem
áldozatul esett a „Sebésznek”.
Smithback ezzel azt éreztette,
hogy Nora Kelly tudna valami olyat
mondani, ami nem hangzik egybe
Brisbane állításaival. Brisbane
arca elsötétedett, amikor rájött,
hogy sarokba szorították.
– Nem válaszolok ilyen
agresszív kérdésekre. − A mellette
álló Collopynak is elsötétült az
arca.
Smithbacket elöntötte a diadal
mámora.
– Mister Smithback − szólt
közbe maróan Mary Hill −,
remélem, nem óhajtja kisajátítani az
egész sajtókonferenciát.
Nyilvánvaló, hogy a tizenkilencedik
századi gyilkosságok ügyének
semmi köze a jelenlegiekhez,
legfeljebb annyi, hogy az elkövető
innen vette az ötletet.
– És ezt honnan tudja? -
kiáltotta Smithback, most már
magabiztosan.
A főpolgármester feléje
fordult. − Csak nem azt akarja
mondani, hogy dr. Leng még mindig
életben van, és folytatja a
tevékenykedését? - kérdezte
gúnyosan.
A teremben kitört a nevetés.
 – Nem, dehogy, csak…
– Akkor azt hiszem, jobban
tenné, ha leülne, kedves barátom.
Smithback nagy nevetés
közepette leült. Odavolt a diadal.
Egy találatot elért ugyan, de
visszalőttek.
Miközben tovább záporoztak a
kérdések, lassan derengeni kezdett
neki, hogy mit csinált − belekeverte
a dologba Nora nevét is, és nem
kellett sokat töprengenie azon, hogy
ő mit fog szólni ehhez.

2. fejezet
 A Doyers Street rövid,
keskeny, a közepénél derékszögben
kanyarodó utcácska volt a
Chinatown délkeleti szélén. Néhány
kis teabolt és fűszeres állt a túlsó
végében, a bejáratuk fölött ragyogó
kínai neonfeliratok világítottak. Az
égen sötét fellegek vitorláztak át, a
szél faleveleket és papírdarabokat
sodort a járdán. A távolból
mennydörgés morajlott, a közeledő
vihart jelezve.
O’Shaughnessy és Nora
megálltak a kihalt utca végében.
Nora megborzongott, egyszerre a
félelemtől és a hidegtől. Látta, hogy
az őrmester mindenfelé figyel,
éberen keresi a veszély bármiféle
jelét, és ellenőrzi, hogy nem
követték-e őket.
– A 99-es szám az utca közepe
táján van − szólalt meg halkan.
– Ott, az az épület.
Nora arrafelé nézett. A ház
keskeny volt, mint az összes többi
az utcában, háromemeletes,
szürkészöld téglából épült.
– Biztosan nem akarja, hogy
bemenjek magával? - kérdezte
O’Shaughnessy.
Nora nyelt egyet. − Inkább
maradjon itt, és figyelje az utcát.
O’Shaughnessy bólintott, aztán
besurrant egy sötét kapualjba.
Nora vett egy jó nagy levegőt,
és elindult a ház felé. A lezárt
boríték, amelyben a Pendergasttól
kapott pénz lapult, mintha
ólomnehezékként húzta volna lefelé
a táskáját. Megint kis borzongás
futott végig rajta, ahogy végignézett
a sötét utcán. Próbálta leküzdeni az
izgatottságát.
Az őt ért támadás és Puck
brutális meggyilkolása mindent
megváltoztatott. Bebizonyosodott,
hogy az eddigi esetek nem csupán
egy őrült pszichopata tettei, hanem
nagyon is gondosan meg voltak
tervezve. A gyilkosnak bejárása
van a múzeum elzárt helyeire. Puck
régi Royal írógépén írta a levélkét,
amivel Norát becsábította az
archívum mélyére, és rémisztő
hidegvérrel üldözte. Még most is
élénken érezte, milyen volt a
jelenléte, tőle alig pár centire. Ez
egyáltalán nem egy őrült, hanem
olyan valaki, aki nagyon is
pontosan tudja, mit csinál és miért.
Bármi legyen is az összefüggés a
régi és az új gyilkosságok között,
véget kell vetni ennek az ügynek. És
ha bármit tehet azért, hogy segítsen
elkapni a gyilkost, meg fogja tenni.
Ha rejlik valami bizonyíték a
Doyers Street 99. padlója alatt, ő
meg fogja találni.
Megint a szörnyű hajsza jutott
az eszébe, főleg az a pillanat,
amikor a szike megvillant a Sebész
kezében, és felé sújtott,
gyorsabban, mint az áldozatára
lecsapó kígyó. Sehogy sem tudta
elhessegetni ezt a képet. Aztán a
végtelenbe nyúlt rendőrségi
kihallgatás jutott az eszébe, majd a
látogatás Pendergast betegágyánál,
ahol elmondta neki, hogy
meggondolta magát, és mégis
érdekelné az a dolog a Doyers
Streeten. Pendergastot
megijesztette, hogy Norát is
támadás érte, ezért először
vonakodott, de Nora ezúttal nem
hagyta lebeszélni magát Vele vagy
nélküle, de elmegy körülnézni a
Doyers Streetre. Pendergast végül
beadta a derekát azzal a feltétellel,
hogy O’Shaughnessy végig Nora
mellett marad. Később elküldött
neki egy vaskos bankjegyköteget a
felmerülő költségekre.
Nora fellépkedett a bejárati
ajtóhoz vezető lépcsőkön, és
összeszedte minden bátorságát. Az
ajtó melletti kaputelefon névtábláin
kínaiul voltak kiírva a nevek.
Megnyomta az 1-es lakás csengőjét.
Egy reszelős hang kínaiul
kikiabált valamit.
– Én érdeklődtem a kiadó
alagsori lakás ügyében! - kiáltott
vissza Nora.
A zár búgva kinyílt. Nora
belépett, és egy neonnal
megvilágított folyosón találta
magát. Jobbra egy keskeny
lépcsősor indult felfelé, a folyosó
végében ajtó volt. Hallotta, hogy
valaki egy csomó reteszt elhúz
belülről, aztán végre kinyílt az ajtó,
és kilesett rajta egy hajlott hátú,
rosszkedvű férfi, ingben és kitérdelt
nadrágban.
Nora odasétált hozzá. − Mr.
Ling Lee?
A férfi bólintott, és kitárta
előtte a lakás ajtaját. Nora besétált
a nappaliba, ahol volt egy zöld
kanapé, egy dohányzóasztalka, több
fotel, a falon pedig egy cizellált,
vörös-arany dombormű, amely egy
fákkal körbevett pagodát ábrázolt.
A szobát egy csillár uralta, amely
túlságosan nagy volt a kis
helyiséghez képest. A tapéta lila
volt, a szőnyeg piros-fekete mintás.
– Üljön le − mondta a férfi
bágyadt, fáradt hangon.
Nora leült, a kanapé ijesztően
besüppedt alatta.
– Honnan hallott a lakásról? -
kérdezte Lee. Nora látta az
arckifejezéséből, hogy nem nagyon
örül a látogatásának.
Nora belekezdett az előre
kitalált történetbe. − Egy
ismerősömtől, egy hölgytől, aki a
Citibanknál dolgozik, innen
egysaroknyira.
– Ki az a hölgy? - kérdezte
Lee még élesebb hangon.
Pendergast elmagyarázta Norának,
hogy a Chinatownban a legtöbben
jobban szeretik kínaiaknak kiadni a
lakást.
– A nevét nem tudom, a
nagybátyám küldött hozzá, hogy tőle
kérdezzem meg, ha ezen a
környéken szeretnék lakást. Aztán
ez a nő mondta, hogy hívjam fel
magát.
– A nagybátyja?
– Igen, Huang bácsikám, ő a
lakásügyi minisztériumnál dolgozik.
Ezt a kis információt
aggodalmas csönd követte.
Pendergast úgy gondolta, ha van
egy kínai rokona, az megkönnyíti a
dolgát, és még jobb, ha a
minisztériumban dolgozik, ahol a
lakbéreket is intézik.
– Hogy hívják?
– Betsy Winchell.
Nora észrevette, hogy a
konyha felől megjelenik a nappali
ajtajában egy testes asszonyság.
Nyilván Lee felesége lehetett.
Háromszor akkora volt, mint a férfi.
A karját összefonta, és nagyon
szigorúan méregette Norát.
– A telefonban ön azt mondta,
üres a lakás. Én azonnal kivenném.
Megmutatná?
Lee felállt az asztal mellől, és
vetett egy pillantást a feleségére,
aki még szorosabban összefonta a
karját.
– Jöjjön velem − mondta Lee
Norának.
Visszamentek a folyosóra,
majd le a lépcsőn. Nora gyorsan
körbenézett, de O'Shaughnessyt nem
látta sehol. Lee elővett egy kulcsot,
kinyitotta az alagsori lakás ajtaját,
és felkattintott egy
villanykapcsolót; Nora belépett
utána. A férfi becsukta az ajtót, és
tüntetőleg sorra bezárt rajta négy
zárat is.
Nyomorúságos kis lakás volt,
hosszúkás, sötét. Az egyetlen kicsi,
berácsozott ablak az ajtó mellett
helyezkedett el. Az egykor fehérre
festett falak már szürkék voltak, a
kőpadló repedezett, töredezett
téglákkal volt kirakva. Nora
szakmai érdeklődéssel pillantott
rájuk. Úgy látta, nincsenek
betonalapba ágyazva. Vajon mi
lehet alattuk? Csak föld? Vagy
mégis beton? A padló olyan
egyenetlennek és nyirkosnak tűnt,
hogy könnyen elképzelhető volt,
hogy föld van alatta.
– A konyha és a hálószoba
hátul van − mondta Lee, de nem
vette magának a fáradságot, hogy
meg is mutassa.
Nora elsétált a lakás hátsó
részébe. Itt volt a szűkös kis
konyha, majd abból nyílt két sötét
hálószoba meg a fürdőszoba.
Gardrób nem volt. A leghátsó falon
volt egy kisablak, amely
gyengécske, barnás fényt engedett
be egy világítóaknából, ezt is
vastag acélrács fedte.
Nora visszajött a nappaliba.
Lee épp a zárakat vizsgálgatta a
bejárati ajtón. − Ezt meg kell
javítani − mondta, majd baljós
hangon hozzátette: − Sok a betörő.
– Gyakori a betörés errefelé?
Lee lelkesen bólogatott. − Ó,
igen, sok a betörő. Nagyon
veszélyesek.
– Tényleg?
– Nagyon sok a rabló errefelé
− csóválta a fejét Lee, és szomorú
képet vágott.
– A lakás azért biztonságosnak
látszik − Nora kicsit hallgatózott.
Úgy tűnt, a mennyezet elég jó
hangszigetelő, ő legalábbis semmit
nem hallott a földszinti lakásból
leszűrődni.
Nora tudta, hogy lerobbant
külleme ellenére a Chinatown a
város egyik legbiztonságosabb
környéke. − Én nem félek − mondta.
– Szigorú házirend van −
próbálkozott Lee újabb elrettentő
fogással.
– Komolyan?
– Tilos a hangos zene és a
zajongás. Férfilátogatók nem
jöhetnek este. − Lee láthatóan törte
a fejét, hogy milyen szabályt
találhat még elriasztónak egy fiatal
nő. − Nem lehet dohányozni, nem
lehet inni. Mindennap ki kell
takarítani.
Nora bólogatott. − Helyes, ez
remekül hangzik. Szeretem a
rendes, csendes helyeket. És nincs
barátom. − Fellobbant benne a düh,
amikor eszébe jutott Smithback, aki
belerángatta ebbe az egész zavaros
ügybe a cikkével. Bizonyos
értelemben tényleg ő a felelős
azért, hogy egy gyilkos lemásolta a
régi rémtetteket. És tegnap még
ahhoz is volt képe, hogy felhozza az
ő nevét a főpolgármester
sajtótájékoztatóján, vagyis az egész
város előtt. Nora biztos volt benne,
hogy azok után, ami az archívumban
történt, a hosszú távú karrierje a
múzeumban még bizonytalanabb
lábakon áll, mint eddig.
– A rezsit külön kell fizetni.
– Persze.
– Légkondi nincs.
Nora bólintott
Lee elveszettnek látszott, aztán
felragyogott az arca: − Az előző
lakó öngyilkos lett. Nem tarthat
pisztolyt a lakásban.
– Öngyilkos lett?
– Egy fiatal nő. Felakasztotta
magát Annyi idős volt, mint maga.
– Felakasztotta magát? Mintha
pisztolyt említett volna.
A férfi egy pillanatra zavarba
jött, aztán megint felragyogott az
arca. − Felakasztotta magát, de nem
sikerült, ezért aztán agyonlőtte
magát.
– Értem. Alapos munkát
végzett.
– Neki sem volt barátja, és
mindig nagyon szomorú volt.
– Ó, de szörnyű.
– Pontosan itt történt − mondta
Lee a konyha felé mutatva. −
Három nap múlva találták meg.
Rémes szag volt − Égnek emelte a
tekintetét, s drámai hangon
hozzátette: − Az a sok kukac…
– Ez borzalmas − mondta
Nora, aztán elmosolyodott. − De a
lakás tökéletes, kiveszem.
Lee arca teljes kétségbeesést
mutatott, de nem mondott semmit.
 Nora visszament a férfi után a
lakásába, és felszólítás nélkül
megint letelepedett a kanapéra. Lee
felesége még mindig ott álldogált a
konyha ajtajában. Az arcán
gyanakvás és nemtetszés ült.
Összefont karjai olyanok voltak,
mint két hatalmas sonka.
Lee boldogtalanul leült.
– Akkor intézzük el, amit kell
− mondta Nora. − Szeretném
kibérelni a lakást, és azonnal
szükségem van rá, még ma.
– Utána kell néznem a
referenciáinak − próbálkozott
bátortalanul Lee.
– Erre nincs idő, és
készpénzzel fizetek. Még ma este
kell a lakás, különben nem tudok
hol aludni. − Nora elővette a
Pendergasttól kapott borítékot, és
kihúzott belőle egy csomó
százdollárost.
A pénz láttán a feleség
hangosan hadarni kezdett valamit,
de Lee nem felelt, csak a
bankjegyekre szegezte a tekintetét.
– Itt az első havi bér, és a
következő havi is. − Nora nagy
puffanással az asztalra tette a
bankjegycsomót. − Hatezerhatszáz
dollár, készpénzben. Hozza a
szerződést.
A lakás rémes volt, a lakbér
pedig vérlázító, valószínűleg azért
is nem adták ki eddig. Nora
remélte, hogy Lee-re kellő hatást
tesz a pénz.
A felesége újabb éles hangú
megjegyzést tett, de Lee elengedte a
füle mellett. Hátrament, aztán pár
perc múlva visszatért, és lerakott
két szerződést Nora elé. Kínaiul
íródtak. Csönd lett.
– Referenciák is kellenek −
szólalt meg a feleség, angolra
váltva Nora kedvéért
Nora úgy tett, mintha nem
hallaná. − Hol írjam alá?
– Ott − mutatott a férfi a lap
aljára.
Nora kacskaringós betűkkel
odafirkantotta Betsy Winchell nevét
mindkét szerződésre, aztán
mindkettő aljára odaírta: Mr. Ling
Lee átvett 6600 dollárt. − Huang
bácsikám majd lefordítja nekem.
Remélem, a maga kedvéért, hogy
nincs benne semmi illegális. Most
írja alá maga is az átvételi
elismervényt.
Az asszony megint felcsattant.
Lee aláírta a nevét kínaiul, úgy tűnt,
mintha a felesége tiltakozása csak
felbátorította volna.
– Akkor kérem a kulcsokat, és
készen is vagyunk.
– Még kell róluk másolatot
csináltatni.
– Adja csak ide. A lakás már
az enyém, majd én csináltatok
másolatot a saját költségemre.
Azonnal szeretném elkezdeni a
költözködést.
Lee vonakodva átnyújtotta a
kulcsokat, Nora elvette. A
szerződés egyik példányát
összehajtogatta, a zsebébe dugta,
aztán felállt. − Nagyon köszönöm −
mondta vidáman, és kezet nyújtott
Lee bágyadtan megrázta a
kezét. Ahogy az ajtó becsukódott
utána, Nora még hallotta, hogy a
felesége megint bosszúsan hadarni
kezd, és nagyon úgy tűnt, hogy nem
is fogja egyhamar abbahagyni.

3. fejezet
 Nora rögtön lement az alagsori
lakásba. Miközben kinyitotta az
ajtót, O’Shaughnessy is előbukkant.
Együtt besurrantak a lakásba, és
Nora bezárta az összes reteszt és
biztonsági láncot. Aztán odament a
ráccsal ellátott ablakhoz. A
tetejénél két nagy szög állt ki,
valaha nyilván egy rögtönzött
függönyt akaszthattak rájuk. Nora
levette a kabátját, és fellógatta a
szögekre, hogy ne lehessen a
folyosóról belátni.
– Barátságos kis hely −
szagolt bele a levegőbe
O’Shaughnessy. − Úgy bűzlik, mint
egy gyilkossági helyszín.
Nora nem válaszolt. A padlót
bámulta, és gondolatban már a
kutatás mikéntjével foglalkozott.
Miközben O’Shaughnessy
felmérte a lakást, Nora körbejárt a
nappaliban, és a padlót
vizsgálgatta, hol lenne a legjobb
nekifogni az ásásnak. Aztán
letérdelt, és kivett a zsebéből egy
bicskát, amit az öccsétől, Skiptől
kapott még a tizenhatodik
születésnapjára, és amely nélkül
soha nem ment sehová. Befeszítette
a pengét két tégla közé, és
kipiszkálgatta a közéjük szorult
mocskot és a régi, beszáradt
padlóviaszt. Ide-oda mozgatta a
pengét, óvatosan kilazítva a
téglákat. Egy perc alatt ki is
szabadította az egyiket, és kiemelte
a helyéről.
Alatta föld volt. Nora orrát
nyirkos szag csapta meg. Beledugta
az ujját a földbe: hűvös volt,
nyirkos, kicsit nyálkás. Belekotort a
bicskával is. Kemény volt a talaj,
de azért engedett, nemigen volt
benne kavics vagy kődarab.
Tökéletes.
Nora felállt, és körbenézett.
O’Shaughnessy ott állt mögötte, és
kíváncsian lenézett a téglapadlóra.
– Mit csinál? - kérdezte.
– Ellenőrzőm, milyen a talaj.
– És, milyen?
– Csak föld és régi törmelék,
nincs lebetonozva.
– Ez jó?
 – Kitűnő.
– Maga tudja…
Nora visszakocogtatta a
helyére a téglát, aztán felállt. Az
órájára nézett. Péntek délután,
három óra. A múzeum két óra
múlva bezár.
O’Shaughnessyhez fordult. −
Patrick, azt szeretném, ha elmenne a
múzeumba, hogy összeszedje a
szerszámaimat és minden egyéb
felszerelést, amire szükségem lesz.
O’Shaughnessy megrázta a
fejét. − Szó sem lehet róla.
Pendergast a lelkemre kötötte, hogy
ne mozduljak el maga mellől.
– Tudom, de itt most
biztonságban vagyok. Legalább öt
zár van azon az ajtón, és nem
megyek sehová, amíg maga vissza
nem jön. Itt sokkal nagyobb
biztonságban leszek, mintha az
utcán mászkálnék. Különben is, a
gyilkos tudja, hogy a múzeumban
dolgozom. Jobban örülne, ha én
mennék oda?
– Miért mennénk bárhova,
minek ez a nagy sietség? Nem
várhatnánk meg, amíg Pendergast
kijön a kórházból?
– Sürget az idő, Patrick. A
gyilkos szabadon kószál odakint.
O’Shaughnessy tétovázva
Norára nézett.
– Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy ölbe tett kézzel
üldögéljünk. Remélem, nem akarja
megnehezíteni a dolgomat.
Szükségem van azokra a
szerszámokra, méghozzá most
azonnal.
Az őrmester még mindig
habozott.
Nora kezdett dühös lenni. −
Csak tegye meg, amire kértem,
rendben?
O’Shaughnessy végül
felsóhajtott. − Hát jó. Zárja be az
ajtót, ha elmentem, kétszer is
fordítsa rá, és ne nyissa ki
senkinek. Se a háziúrnak, se a
tűzoltóknak, még az atyaúristennek
se, csak nekem. Megígéri?
Nora bólintott. − Megígérem.
 – Helyes. Sietek vissza.
Nora gyorsan írt egy kis listát
a szükséges szerszámokról,
megmondta az őrmesternek, mit hol
talál, aztán gondosan bezárta utána
az ajtót, amivel a kint egyre
erősödő vihar zaját is elnémította.
Ellépett az ajtótól, és körbenézett a
szobában. A tekintete végül
megpihent a kőpadlón. Leng,
bármilyen zseniális volt is, nem
láthatta előre száz évvel ezelőtt,
mire lesz képes a modern régészet.
A legnagyobb gonddal fogja
végezni az ásatást, rétegről rétegre
átvizsgálja a régi laboratórium
helyét, minden képességét beveti,
hogy a legapróbb bizonyítékot is
megtalálja. Egyetlen terület sem
teljesen üres és meddő régészeti
szempontból. Az emberek bármerre
járnak, bármit csinálnak, mindig
hagynak maguk után valami nyomot.
Megint elővette a bicskát,
letérdelt, és újból befeszítette a
pengét a régi téglák közé. Odakint
hirtelen mennydörgés dörrent,
sokkal hangosabb, mint az eddigiek.
Nora megtorpant, a szíve kalapálni
kezdett, úgy megijedt. Igyekezett
uralkodni az érzelmein, és
megcsóválta a fejét. A gyilkos sem
fogja megakadályozni, hogy
megtalálja, mi rejlik ez alatt a
padló alatt. Eltűnődött, Brisbane
vajon mit szólna hozzá, ha tudná,
hogy ezzel foglalkozik. A pokolba
vele, gondolta.
Megforgatta a kezében a
bicskát, és egy sóhajjal
összecsukta. Mióta csak régész,
mindig is emberi csontokat ásott ki
és katalogizált, minden különösebb
érzelem nélkül − nem érzett már
közösséget a régi koponyákkal,
legfeljebb annyit, hogy azok is
emberek voltak. De Mary Greene-
nel valahogy egészen más volt a
helyzet. Nagyon nagy hatást tett rá,
amikor Pendergast elmesélte a lány
rövid életét és szörnyű halálát.
Nora most először értette meg, hogy
akiknek a csontjait kiássa, és a
kezében tartja, egykor olyan
emberek lehettek, akiket megért,
vagy akikkel együtt érez. Egyre
jobban átélte Pendergast történetét
Mary Greeneről, hiába próbált
profi módon távolságot tartani.
Ráadásul ő maga is majdnem a
gyilkos áldozata lett, és ettől még
személyesebb lett az egész.
A szél megzörgette az ajtót, és
újabb, halkabb mennydörgés
morajlott fel. Nora letérdelt, megint
kinyitotta a bicskát, és erőtejes
mozdulatokkal elkezdte kifeszegetni
a téglákat. Hosszú éjszaka áll
előtte.

4. fejezet
 A szél megrázta az elreteszelt
ajtót, odakint időnként villámok
cikáztak, és a mennydörgés
betöltötte az egész szobát. Miután
O’Shaughnessy visszatért a
szerszámokkal, együtt dolgoztak
tovább, az őrmester odébb hordta a
kiásott földet, Nora pedig az
átvizsgálására koncentrált. A szobát
enyhén betöltötte a dohos földszag,
a levegő áporodott volt, nyirkosan
fojtogató.
Nora egy körülbelül négy
négyzetméternyi területet ásott fel a
szoba közepén, lépcsőzetesen tárva
fel a különböző rétegeket, miközben
ki-be mászkált az egyre mélyülő
árokból. A téglákat szép rendes
halomba lerakták a távolabbi fal
mellett. A konyhába vezető ajtó
nyitva volt, a szobából is látszott az
odabent álló nagy kupac barna föld,
amelyet egy nejlonfóliára
halmoztak. Mellette egy kisebb
fólián a már kiásott leletek
sorakoztak nejlonzacskókban.
Nora végül megállt, és
félrerakta az ásóját, hogy felmérje
az eddigi eredményeket. Levette a
védősisakot, a kézfejével
megtörölte a homlokát, aztán
visszarakta a sisakot. Jóval elmúlt
már éjfél, és nagyon fáradt volt. Az
árok legmélyebb pontja majdnem
másfél méter volt, sok munkába
került kiásni. Az sem volt könnyű,
hogy ilyen gyorsan dolgozzon, és
közben betartson minden szakmai
szabályt.
Odafordult O’Shaughnessyhez:
− Tartson öt perc szünetet.
Szeretném addig megvizsgálni ezt a
talajréteget.
– Épp ideje. − Az őrmester
felegyenesedett, és rátámaszkodott
az ásójára.
Nora végigvilágított a
zseblámpája fénysugarával a feltárt
árok oldalfalán, amelyet úgy
olvasott, mint egy könyvet. Itt-ott
lekapirgált egy kicsit róla az
ásóval, hogy még jobban lássa a
rétegeket.
A legfelső réteg úgy tizenöt
centi finom törmelékanyagból állt,
ezt nyilván a téglapadló alapjául
rakták le. Ez alatt körülbelül
kilencven centi durvább törmelék
következett, amelyben 1910 utáni
időkből származó edénycserepeket
talált. De Leng laboratóriumának
semmi nyomát nem látta −
legalábbis semmit, ami egyből
szemet szúrt volna. De azért minden
apró leletet felcédulázott és
zacskókba rakott, ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
A durva törmelékréteg alatt
egy olyan réteg következett, ahol
sok szemét volt − rothadó
növénymaradványok,
üvegcserepek, lerágott csontok, egy
kutya csontváza. Mindez abból az
időből maradhatott itt, amikor még
üres telek állt a ház helyén. Ez alatt
pedig egy téglasor következett.
O’Shaughnessy nyújtózkodott
egyet, és megnyomkodta a derekát.
− Miért kell ilyen mélyre leásnunk?
– A legtöbb régi városban a
talaj szintje egyenletes mértékben
emelkedik az idők során, New
Yorkban nagyjából háromnegyed
méterrel évszázadonként. − Nora az
árok aljára mutatott. − Száz évvel
ezelőtt ez volt a talaj szintje.
– Szóval azok a régi téglák az
eredeti alagsor padlózatát
alkothatták?
– Igen, azt hiszem. Ez lehetett
a laboratórium padlója.
Itt is nagyon kevés nyomot
találtak. Feltűnően hiányzott a
padlót fedő törmelékből mindenféle
szemét, mintha nagyon tisztára
söpörték volna. Nora talált néhány
kisebb üvegcserepet beszorulva a
téglák réseibe, egy régi kandallóhoz
tartozó szénrácsot pár darab
szénnel, egy gombot, egy majdnem
szétmállott papírdarabkát, amiről
kiderült, hogy lóvasútjegy, és még
néhány apróságot, úgy tűnt, hogy
Leng szándékosan nem akart semmit
maga után hagyni.
Odakint megint nagyot
villámlott, az ablakra akasztott
kabáton át is látszott a vakító fény.
Egy másodperccel később a
menydörgés is felcsattant. A
szobában világító egyetlen
villanykörte fénye megremegett,
elhalványodott, aztán megint
felragyogott.
Nora elgondolkozva tovább
nézegette a padlót. − Először is ki
kell szélesítenünk a gödröt, aztán
azt hiszem, mélyebbre is kellene
ásni.
– Mélyebbre? - kérdezte
O’Shaughnessy, kissé kétkedőn.
Nora bólintott. − Leng semmit
nem hagyott a padlón. De ez nem
jelenti azt, hogy alatta sincs semmi.
 Odakint a Doyers Streeten már
szakadt az eső. A víz végigcsorgott
a csatornákban és eltűnt a
lefolyókon, magával sodorva a
szemetet, kutyaürüléket, megfulladt
patkányokat, rothadó zöldségeket és
a közeli piacról származó
halbelsőséget. Egy-egy villámlás
néha megvilágította a házak sötét
homlokzatát, és fénydárdák
hasítottak az utcán kavargó ködbe.
Egy hajlott hátú figura
közeledett a keskeny utcában,
keménykalapban, egy fekete ernyő
alatt megbújva. Lassan lépkedett,
fájdalmasan csoszogva, egy botra
támaszkodva. Épp csak egy
pillanatra megállt a Doyers Street
99. előtt, aztán beleolvadt a szürke,
nyirkos ködbe, egy árnyék a többi
árny közé, és már el is tűnt, mintha
ott sem lett volna.

5. fejezet

Custer egy nagy sóhajjal

hátradőlt túlméretezett főnöki
borszékében. Háromnegyed
tizenkettő volt, szombat délelőtt, és
neki a tekeklubban lenne most a
helye, sörözgethetne a haverokkal.
Mégiscsak egyszerű körzeti
kapitány, az ég szerelmére, nem
gyilkossági nyomozó! Mi a fenének
van rá szükség egy nyavalyás
szombati napon? Semmit nem
csinált egész délelőtt, csak ült a
fenekén, és hallgatta, ahogy a
fűtéscsövekben zörög az azbeszt.
Elpocsékolt egy remek hétvégét.
De legalább Pendergastot
egyelőre kivonták a forgalomból.
Vajon miben sántikálhat? Amikor
O’Shaughnessyt kérdezte erről, az
őrmester elkerülte az egyenes
választ. Az ember azt hinné, egy
rendőr az ő múltjával tudja, hogyan
kell viselkedni a feljebbvalóival.
Custernek nagyon elege volt az
őrmesterből. Hétfőn majd egy kicsit
rövidebbre fogja a pórázt, határozta
el.
 Az íróasztalán megszólalt a
telefon, Custer dühösen megnyomta
a gombot. − Mi a fene van már
megint? Mondtam, hogy ne
zavarjanak!
– Rocker főkapitány keresi az
egyesen, kapitány úr − szólalt meg
Noyes óvatosan semleges hangja.
Ó, te jóságos ég, gondolta
Custer. Remegő keze megállt a
telefonon pislákoló lámpácska
fölött. Mi a fenét akarhat tőle a
főkapitány? Hát nem megtett
mindent, amire kérték, a
főpolgármester, a rendőrfőnök,
mindenki? Akármiről is van szó,
nem az ő hibája!
Remegő vaskos ujjával
lenyomta az egyes vonal gombját.
– Custer? - reccsent meg a
rendőrfőkapitány száraz hangja a
telefonban.
– Igen, én vagyok, történt
valami? - kérdezte kissé ijedten,
vékony hangján Custer.
– A maga emberéről van szó,
erről az O’Shaughnessyről.
– Igen? Mi van vele?
– Csak kíváncsi lennék
valamire. Pontosan miért is kért ki
egy másolatot a halottkém
Catherine Streeten talált
maradványokkal kapcsolatos
jelentéséből? Maga adott rá
felhatalmazást? − A főkapitány
hangja vontatottan és fáradtan
csengett.
Mi a fenét művelt már megint
O’Shaughnessy? Custer
kétségbeesetten törte a fejét, hogy
mit feleljen. Elmondhatná az
igazságot, hogy O’Shaughnessy
valószínűleg nem engedelmeskedett
az ő utasításainak. Akkor viszont
hülyét csinálna saját magából, úgy
tűnne, mintha nem tudná kézben
tartani a saját embereit. Vagy pedig
hazudhatna is valamit.
Az utóbbi mellett döntött, ez
volt a megszokottabb út.
– Én adtam rá felhatalmazást,
főkapitány úr − felelte, és végre
sikerült a hangját is aránylag
férfiasabbra változtatni. − Tudja,
nem volt róla másolat itt nálunk.
Csak formalitás, hogy minden a
helyén legyen, semmi egyéb. Rend
a lelke mindennek.
Csönd lett. − Custer, ha már
közmondásokkal dobálózunk, ugye
azt is ismeri, hogy ne ébreszd fel az
alvó oroszlánt?
– Igen, főkapitány úr.
– Azt hittem, a főpolgármester
világossá tette, hogy ezt a bizonyos
oroszlánt egyáltalán ne piszkáljuk.
− Rocker hangján érződött, hogy
nincs teljesen meggyőződve a
főpolgármester helyes
ítélőképességéről.
– Igen, főkapitány úr.
– Ugye, O’Shaughnessy nem a
saját szakállára ügyködik? Egész
véletlenül nem annak az FBI-
ügynöknek segít, aki kórházban
van?
– O’Shaughnessy megbízható
emberünk, lojális és engedelmes.
Én kértem meg, hogy szerezze meg
azt jelentést.
– Ebben az esetben nagyon
csodálkozom magán, Custer.
Bizonyára tudja, hogy ha az a
jelentés kikerül a kapitányságra,
akkor akármelyik ott dolgozó
rendőr hozzáférhet. És innen már
csak egy lépés, hogy lerakják a
New York Times szerkesztőségének
küszöbére.
– Sajnálom, főkapitány úr,
erre nem gondoltam.
– Azt akarom, hogy a jelentés
minden példányát küldjék vissza
egy küldönccel, személyesen
nekem. Megértette? Egyetlen
példány sem maradhat a
kapitányságon.
– Igenis, főkapitány úr. −
Jézusom, ezt meg hogy fogja
elintézni? Meg kell szereznie
O’Shaughnessytől, attól a marhától.
– Van egy olyan érzésem,
Custer, hogy maga nem fogja fel
igazán a helyzet komolyságát.
Ennek a Catherine Street-i ügynek
semmi köze semmiféle bűnügyi
nyomozáshoz, kizárólag történelmi
jelentősége van. Az az
orvosszakértői jelentés a Moegen-
Fairhaven cég magántulajdona. Ők
fizettek érte, a maradványokat az ő
területükön találták. Tiszteletteljes,
bár névtelen temetésben
részesültek, a megfelelő vallási
ceremónia mellett, amit mind a
Moegen-Fairhaven intézett. Az ügy
ezzel le van zárva. Eddig tudott
követni?
– Igen, főkapitány úr.
– Na, már most, a Moegen-
Fairhaven tulajdonosa jó barátja a
főpolgármesternek, amit ő nagyon
határozottan a tudtomra adott, és
Mr. Fairhaven személyesen
közreműködik az újraválasztási
kampányában. De ha ez a helyzet
tovább romlik, Fairhaven talán már
nem fogja olyan lelkesen támogatni.
Akár úgy is dönthet, hogy az
ellenfelét támogatja.
– Értem, főkapitány úr.
– Helyes. Itt van ez a
pszichopata, ez az úgynevezett
„Sebész”, aki embereket gyilkol az
utcán. Nagyra értékelném, Custer,
ha inkább erre a nyomozásra
összpontosítaná kiváló képességeit.
Egy kattanás, és a vonal
elnémult.
Custer csak szorongatta a
telefont, és egész kövérkés teste
remegett. Nyelt egy nagyot,
megvárta, amíg meg tud szólalni
úgy, hogy nem remeg a hangja, és
kiszólt Noyesnek: − Kerítse elő
nekem O’Shaughnessyt, akárhogy
is, rádión, a vészfrekvencián,
mobilon, az otthoni számán,
akárhol.
– Nincs szolgálatban, kapitány
úr − mondta Noyes.
– Az engem nem érdekel,
akkor is kerítse elő, a föld alól is!
– Igenis, kapitány úr. − A
hangszóró még reccsent egyet, aztán
elhallgatott.

6. fejezet

Nora fogta az ásóját, letérdelt,

és elkezdte felfeszegetni a
következő téglát a régi helyiség
padlózatából. Mállott és
szétporladt az ásó nyomásától.
Gyorsan kiszedte a darabkákat,
aztán egymás után a szomszédos
téglákat is felfeszegette.
O’Shaughnessy mellette állt, és
figyelte. Egész éjszaka dolgoztak,
aztán másnap is délig, nyolc
négyzetméteresre tágították a kiásott
árkot. Nora már halálosan fáradt
volt, de akkor is maga akarta
elvégezni ezt a munkát.
Miután értesült róla, hogy
milyen jól haladnak, Pendergast az
orvosok és nővérek határozott
tiltakozása ellenére felkelt a
kórházi ágyból, és ő is odament a
Doyers Streetre. Most ott feküdt a
gödör szélénél egy
ortopédmatracon. A karját
összefonta a mellkasán, lehunyta a
szemét, és csak néha-néha mozdult
meg. Sápadt arcával és fekete
öltönyében ijesztően úgy festett,
mint egy halott. Kérésére a sofőrje,
Proctor, egy csomó dolgot
ideszállított Pendergast Dakota-
házbeli lakásáról: kisasztalt,
Tiffany-lámpát, egy csomó
orvosságot és kenőcsöt, egy doboz
francia bonbont, és egy halom
rejtélyes könyvet meg térképet.
Leng régi laboratóriumának
padlószintje alatt a talaj át volt
ázva, és rémes szagot árasztott.
Nora eltisztogatott egy
négyzetméternyi területet, aztán ásni
kezdett egy ferde árkot. Ha találnak
valamit a padló alatt, nem lehet túl
mélyen. Innen lejjebb már nemigen
lehet ásni, mert majdnem elérték a
talajvíz szintjét.
Hirtelen valamiben megakadt
az ásó. Nora egy ecsettel óvatosan
elkotorta a földet, és előkerült egy
rozsdás, korhadt, tizenkilencedik
századi esernyő, amelynek csak
bálnacsont váza maradt ép.
Gondosan körbetisztogatta,
lefényképezte a lelőhelyen, aztán
kiemelte, és egy savmentes
papírlapra fektette minden darabját.
 – Talált valamit? - kérdezte
Pendergast lehunyt szemmel.
Hosszú, fehér ujjaival kivett egy
bonbont a dobozból, és bekapta.
– Egy esernyő darabjait −
mondta Nora, és gyorsabban
folytatta a munkát. A talaj itt már
lazább és sárosabb volt.
Úgy harminc centivel lejjebb,
az árok bal alsó sarkában az ásó
megint hangosan nekikoccant
valaminek. Nora ecsettel elkezdte
elkotorni körülötte az átázott földet,
aztán önkéntelenül elkapta a kezét.
Egy hajcsomó került elő, és egy
domború, megbarnult csontdarab.
Távoli mennydörgés hasított a
csöndbe. A vihar még mindig
tombolt.
Nora hallotta, hogy
O’Shaughnessy halkan felszisszen.
– Mi az? - szólalt meg rögtön
Pendergast.
– Egy koponyát találtam.
– Kérem, ásson tovább. −
Pendergast egyáltalán nem tűnt
meglepettnek.
Nora óvatosan dolgozott
tovább az ecsettel, még több földet
félresimított. A szíve közben
kellemetlenül kalapált. Lassan
előkerült a homlokcsont, a két
szemgödör, amelyet nyálkás fekete
anyag töltött be. Olyan ocsmány
szag szállt fel, hogy öklendezni
kezdett. Ez bizony nem szép tiszta,
anaszázi indián csontváz, amely
ezer évig száraz homokba temetve
pihent.
Felhúzta a pólóját az orra és a
szája elé, és úgy folytatta a munkát.
Az orrcsont nyílásában egy
porcdarabka pihent. Aztán ahogy
előbukkant a felső állkapocs,
valami fém is megcsillant.
– Kérem, mondja el, mit lát −
szólalt meg újból Pendergast
bágyadt hangja.
– Adjon nekem még pár
percet.
Nora tovább tisztogatta az
arccsontokat. Amikor az egész
arckoponya előkerült, a sarkára
ülve kicsit megpihent.
 – Tehát, ez egy idősebb férfi
koponyája, egy kis
hajmaradvánnyal, itt-ott a lágy
részek is megmaradtak,
valószínűleg a légmentes környezet
miatt. A felső állkapocsban két
ezüstfog látható, egy régebbi hídhoz
erősítve. Ez alatt, az állkapcsok
közé csúszva, egy aranykeretes
szemüveget látok, az egyik
lencséjén sötét üveggel.
– Á, akkor megtaláltuk
Tinbury McFaddent. − Kis
hallgatás után Pendergast
hozzátette: − Folytatnunk kell. Még
meg kell találni James Henry
Perceval és Dumont Burleigh
maradványait is, akik szintén a
Lyceum tagjai és dr. Leng kollégái
voltak. A két ember, akiknek
Shottum sajnálatos módon szintén
beszélt a gyanújáról. Így meg is
lenne mindenki.
– Tegnap éjszaka eszembe
jutott valami, miközben ástam −
szólt közbe Nora. − Amikor először
megkértem Puckot, hogy mutassa
meg a Shottum-gyűjtemény
anyagait, futólag megemlítette, hogy
érdekes, milyen népszerű ez a téma
mostanában. Akkor ügyet sem
vetettem rá, de aztán a történtek
után gondolkozni kezdtem rajta,
hogy vajon ki lehetett az… − Nora
elhallgatott.
– Aki már előttünk érdeklődött
Shottum után − fejezte be helyette
Pendergast.
Ebben a pillanatban valaki
megrángatta a kilincset.
Mindhárman az ajtó felé
fordultak. A kilincset újból
lenyomták kívülről, aztán még
egyszer.
Többször kopogtak az ajtón, a
kopogás visszhangzott a kis
lakásban. Kis szünet után újból vad
dörömbölés harsant fel.
O’Shaughnessy automata
pisztolyához kapott.
Egy éles női hang csattant fel
az ajtó előtt: − Mi folyik itt? Mi ez
a szag? Mit csinálnak odabent,
azonnal nyissák ki!
 – Mrs. Lee az − mondta Nora,
és felállt. − A háziúr felesége.
Pendergast továbbra is
mozdulatlanul feküdt. Halvány
szeme egy pillanatra kinyílt, aztán
újból lehunyta. Úgy festett, mint aki
épp szundikálni készül.
– Nyissák ki, mit művelnek
odabent?
Nora kimászott a gödörből, és
az ajtóhoz ment. − Valami
probléma van? - kérdezte határozott
hangon. O’Shaughnessy odalépett
mellé.
– Ez a bűz a problémai Nyissa
ki!
– Itt nincs semmiféle bűz −
mondta Nora. − Valahonnan
máshonnan jöhet.
– Innen jön, a padlón át! Egész
éjszaka éreztem, és még sokkal
rosszabb lett, amikor kijöttem
lakásból. Nyissa ki!
– Csak főzök, ennyi az egész.
Járok egy főzőtanfolyamra, de még
nem megy túl jól, és…
– Ez nem ételszag, ez
szarszag! Ez egy rendes ház! Hívom
a rendőrséget! − A vad dörömbölés
folytatódott.
Nora segítségkérően
Pendergastra nézett, aki
mozdulatlanul feküdt,
kísértetsápadtan, lehunyt szemmel.
Aztán Nora O’Shaughnessyhez
fordult.
 – Ha a rendőrséget akarja… −
mondta az őrmester, és megvonta a
vállát.
– De nincs magán egyenruha.
– Itt van a jelvényem.
– És mit fog mondani neki?
– Az igazságot, természetesen.
− O’Shaughnessy az ajtóhoz lépett,
kinyitotta az összes reteszt és zárat,
aztán kitárta az ajtót.
A kövérkés, zömök asszony
kissé beljebb lépett, és
O’Shaughnessy háta mögött
meglátta a hatalmas gödröt a
nappali közepén, a föld- és
téglahalmot, meg a félig kiásott
csontvázat. Borzadály ült ki az
arcára.
 O’Shaughnessy elővette a
jelvényét, de a nő mintha meg sem
látta volna. Csak mereven bámulta
a gödröt és a vigyorgó csontvázat.
– Ön ugye Mrs. Lee?
O’Shaughnessy őrmester vagyok a
New York-i rendőrségtől.
A nő csak bámult, leesett állal.
– Ebben a lakásban gyilkosság
történt − folytatta tárgyilagos
hangon O’Shaughnessy. − A padló
alatt rejtették el a holttestet. Ebben
az ügyben folytatunk nyomozást.
Tudom, hogy megdöbbentő, nagyon
sajnálom, Mrs. Lee.
A nő végre mintha észrevette
volna az őrmestert. Lassan
megfordult, először az arcába
bámult, aztán a jelvényére, majd a
pisztolyára. − Mi a…
– Gyilkosság történt, Mrs.
Lee, ebben a lakásban.
A nő megint a tátongó gödörre
nézett, amelyben békésen pihent a
csontváz, még félig a földbe
temetve. Pendergast mozdulatlanul
feküdt a matracon, a karját a
mellkasára fektetve, hasonló
nyugalomban.
– Mrs. Lee, most megkérem,
hogy szép csendben menjen vissza
a saját lakásába, és senkinek ne
szóljon erről a dologról, és ne is
hívjon senkit. Jól zárja be az
ajtaját, ne engedjen be senkit, csak
ha ilyet lát. − O’Shaughnessy
odanyomta a nő orra alá a
jelvényét.
Mrs. Lee némán, tágra nyílt
szemmel bólogatott.
– Most menjen szépen fel.
Szükségünk van huszonnégy óra
teljes nyugalomra. Aztán persze jön
majd sok rendőr, orvosok, bűnügyi
szakértők… óriási lesz a
felfordulás. Akkor majd maga is
beszélhet. De egyelőre… −
O’Shaughnessy nyomatékosan a
szája elé emelte a mutatóujját.
Mrs. Lee sarkon fordult, és
felcsoszogott a lépcsőn, olyan
lassan, mint egy alvajáró. Nora
hallotta, ahogy nyílik, majd
csukódik a földszinti lakás ajtaja,
aztán ismét csönd lett.
Pendergast kinyitotta a fél
szemét, és O’Shaughnessyre
pillantott, aztán Norára.
– Ügyesek voltak mind a
ketten − mondta halkan, és egészen
halvány kis mosoly játszott az ajka
körül.

7. fejezet

Ahogy a járőrkocsi befordult

Custer kapitánnyal a Doyers Street
sarkán, azonnal észrevette, hogy
riporterek zajos csoportja ácsorog
az utcán. Nem voltak sokan, de
rögtön látta, hogy a legrosszabb
fajta hiénák.
Noyes félig a járdára felállva
leparkolt, Custer kinyitotta a kocsi
ajtaját, és kikászálódott Ahogy
közelebb ért a házhoz, a riporterek
hada rögtön kérdésekkel kezdte
ostromolni. És ott volt a
legrosszabb is mind között -
Smithbutt, vagy mi is a neve −, aki
épp egy egyenruhás rendőrrel
vitatkozott a lépcsőnél. − Ez nem
sportszerű! - kiabálta
felháborodottan. − Ha őt beengedte,
akkor engem is be kell engednie!
A rendőr nem vett róla
tudomást, csak félreállt, hogy
átengedje Custert a sárga
rendőrségi kordonon.
– Custer kapitány! - kiáltott
utána az újságíró. − Rocker
főkapitány nem volt hajlandó szólni
a sajtóhoz. Lenne szíves ön
kommentálni az ügyet?
Custer nem válaszolt. Szóval
maga a rendőrfőnök is itt van,
gondolta. Hát most majd alaposan
megkapja a magáét, hála
O’Shaughnessynek.
Az ajtónál is beengedték,
Custer belépett, Noyes a nyomában.
Gyorsan lesiettek az alagsori
lakáshoz. Kintről még mindig
behallatszott a riporter hangos
méltatlankodása.
Custer legelőször azt vette
észre, hogy egy hatalmas gödör
tátong a szoba közepén, és
kupacokban áll a kiásott föld. Ott
voltak a szokásos fotósok,
technikusok, egy orvos szakértő és
a nyombiztosítók − és ott volt a
rendőrfőkapitány is.
Rocker épp felnézett, és
észrevette Custert. Az arcán
bosszúság futott át. − Custer! -
kiáltott fel, és egy biccentéssel
odahívta magához.
– Igen, főkapitány úr. − Custer
nyelt egy nagyot, és összeszorította
a fogát. Kezdődik, gondolta.
– Gratulálok! - fogadta
Rocker.
Custer megdermedt. Ha
Rocker ilyen szarkasztikus, az rossz
jel. Ráadásul ennyi ember előtt…
– Sajnálom, erre az egészre
nem volt semmiféle hivatalos
felhatalmazás, és én magam
személyesen fogok…
A főkapitány átkarolta a
vállát, és közelebb húzta maghoz.
Custer még a kávészagot is
megérezte a leheletén. − Custer!
– Igen, főkapitány úr?
– Csak hallgasson ide, ne
szóljon semmit. Nem akarok
mentegetőzést. Azért jöttem, hogy
magát bízzam meg ennek a
nyomozásnak a vezetésével.
Hát ez tényleg rossz jel.
Máskor is el kellett már viselnie a
főkapitány szarkasztikus humorát,
de ez minden eddiginél rosszabb.
Custer értetlenül pislogott. −
Én igazán sajnálom, főkapitány úr,
hogy…
– Nem figyel rám, kapitány. −
Rocker még mindig vállára tett
kézzel távolabb kísérte az
újságíróktól, a szűkös kis lakás
hátsó részébe. − Úgy tudom, a maga
emberének, O’Shaughnessynek is
szerepe volt abban, hogy
felfedezték ezt a helyet.
– Igen, és szigorú
megrovásban fogom részesíteni,
amiért…
– Megengedné, hogy
befejezzem?
 – Igenis, főkapitány úr.
– A főpolgármester ma
délelőtt kétszer is felhívott. Nagyon
örül a fejleményeknek.
– Nagyon örül? − Custer nem
tudta eldönteni, hogy ez további
szarkazmus vagy valami még
rosszabb.
– Igen, örül. Minél inkább
elterelődik a figyelem a friss
gyilkosságokról, neki annál jobb. A
mostani gyilkosságok nem
használnának a népszerűségi
mutatóinak. Hála ennek a
felfedezésnek, maga a nap hőse,
legalábbis a főpolgármester
szemében.
Csönd lett. Custernak az volt
az érzése, hogy Rocker nem osztja
egészen a főpolgármester róla
alkotott jó véleményét.
– Akkor minden kristálytiszta,
kapitány? Hivatalosan most már
maga nyomoz.
– Melyik ügyben? − Custer
kissé össze volt zavarodva. Ezek
szerint hivatalos nyomozást
indítanak a régi gyilkosságok
ügyében is?
– A Sebész-ügyben − Rocker
megvetően a gödör és a csontváz
felé intett. − Ez semmi, ez csak a
régészek dolga. Ez nem rendőrségi
ügy.
– Értem. Köszönöm,
főkapitány úr.
 – Ne nekem köszönje, a
főpolgármesternek. Az ő javaslata
volt, hogy magát bízzuk meg.
Rocker levette a kezét Custer
válláról, aztán hátrább lépett, és a
kapitányra nézett, hosszú, kutató
pillantással. − Úgy érzi, képes lesz
megoldani a feladatot, kapitány?
Custer bólintott. Végre kezdett
elmúlni a zsibbadtsága.
– A legelső feladat most az,
hogy mentsük, ami menthető. Ezek a
régi gyilkosságok adnak most egy
vagy két nap haladékot, mielőtt a
közvélemény újból elkezd a
Sebésszel foglalkozni. Lehet, hogy
a főpolgármester örül neki, hogy
ezek a régi gyilkosságok kerültek
előtérbe, de őszintén szólva én
nem. Ez is csak ötleteket és
ösztönzést fog adni a másolós
gyilkosnak. − Rocker a sarokba
bökött a hüvelykujjával. −
Elhoztam Bryce Harrimant, ismeri?
– Nem.
– Ő volt az az újságíró, aki
először felhívta a figyelmet arra,
hogy valaki lemásolja a régi
gyilkosságokat Lehetőséget adunk
neki egy exkluzív tudósításra, de
nagyon odafigyelünk, hogy milyen
információkat adunk ki neki,
érthető?
– Igen, főkapitány úr.
– Helyes. Rendes fickó,
igyekszik együttműködni. Kint vár.
Ne felejtse el, ne térjenek el a régi
csontvázak és ennek a helyszínnek a
témájától. Egy szót se a Sebészről
vagy a mostani gyilkosságokról.
Lehet, hogy a közvélemény
összekeveri a két ügyet, de mi
semmiképpen.
Custer a nappali felé indult, de
Rocker megállította.
– Ha végzett Harrimannel, azt
javaslom, lásson neki most azonnal
az új ügynek. Kapja el a gyilkost.
Nem jönne jól egy újabb gyilkosság
rögtön az után, hogy maga vette át a
nyomozást, ugyebár? Ahogy már
mondtam, most van egy kis ideje,
használja ki.
– Igenis, főkapitány úr.
 Rocker összevont
szemöldökkel hosszan ránézett,
aztán mordult egyet, bólintott, és
intett Custernek, hogy mehet.
A nappali, ha lehet, még
zsúfoltabb volt, mint pár perccel
korábban. A rendőrfőkapitány
jelzésére egy magas, vékony férfi
lépett elő az egyik sarokból:
szarukeretes szemüveg, hátrafésült
haj, tweedzakó, halványkék ing,
makkos cipő.
– Mr. Harriman, bemutatom
Custer kapitányt − mondta Rocker.
Harriman alaposan megrázta
Custer kezét. − Nagyon örülök,
hogy személyesen is
megismerhetem, uram.
 Custer viszonozta a
kézszorítást. Annak ellenére, hogy
ösztönösen nem bízott a sajtóban,
azon kapta magát, hogy tetszik neki
a tiszteletteljes modor. Mikor
szólította utoljára egy újságíró
„uram”-nak?
A főkapitány komoran hol
egyikükre, hol másikukra nézett. −
Akkor, ha megbocsát, kapitány,
most vissza kell mennem a
főkapitányságra.
Custer bólintott. − Hogyne.
Nézte, ahogy a főkapitány
széles háta eltűnik az ajtóban.
Hirtelen ott termett mellette
Noyes, és kezet nyújtott. − Engedje
meg, hogy én gratuláljak először,
kapitány úr.
Custer megrázta a puha kezet,
aztán visszafordult Harrimanhez,
aki mosolygott a szemüvege mögött.
Kifogástalanul megkötött selyem
nyakkendője szépen simult a
legombolt gallér alá. Egy ficsúr, de
azért hasznos lehet. Custernek az
jutott eszébe, hogy ha exkluzív
interjút ad Harrimannek, azzal egy
kicsit keresztbe tesz annak a másik
pióca újságírónak, akinek a
méltatlankodása még mindig
behallatszott odakintről.
– Custer kapitány − kezdte
Harriman, és elővette a
jegyzetfüzetét.
– Igen?
 – Akkor megengedi, hogy
feltegyek néhány kérdést?
Custer nagylelkű mozdulattal
intett: − Csak tessék.

8. fejezet

O’Shaughnessy belépett a
kapitány irodájának előterébe, és
automatikusan körbenézett, hol van
Noyes. Elég határozott sejtése volt,
hogy miért is akarja őt látni Custer.
Eltűnődött, hogy szokás szerint
megint szóba jön-e a prosti kétszáz
dollárja. Általában nem törődött a
dologgal, éveken át gyakorolta,
hogy leperegjen róla. A sors
fintora, hogy éppen most kerül
megint pácba, amikor végre-
valahára egy olyan nyomozásban
vehet részt, ami tényleg érdekli is.
Noyes belépett a folyosóról,
rágógumit rágva, a hóna alatt egy
iratcsomóval. Lebiggyesztette a
szája szélét, kivillantva megbarnult
fogait. − Á, maga az. − Ledobta az
irathalmot az íróasztalára, szép
kényelmesen leült, aztán beleszólt
egy kis hangszóróba: − Megjött.
O’Shaughnessy leült, és
Noyest figyelte. Állandóan azt a
ronda, régimódi, ibolyaszagú
rágógumit rágta, az egész iroda
bűzlött tőle.
 Tíz perc múlva megjelent a
kapitány az ajtóban, feljebb
rángatta lecsúszott nadrágját, és
betűrte az ingét a derekába. Az
állával intett O’Shaughnessynek,
hogy bemehet.
O’Shaughnessy követte az
irodába. A kapitány nehézkesen
lehuppant a székébe. Keménynek
szánt pillantással rászegezte a
tekintetét, amely inkább bánatosnak
hatott.
– Jézusom, O’Shaughnessy! -
sóhajtott fel, és hevesen csóválgatni
kezdte a fejét. − Mit művelt már
megint?
Csönd lett.
– Azonnal adja ide azt a
jelentést!
O’Shaughnessy vett egy nagy
levegőt. − Nem lehet.
– Hogy érti, hogy nem lehet?
– Már nincs nálam. Odaadtam
Pendergast ügynöknek.
A kapitány egy jó darabig
némán meredt O’Shaughnessyre.
– Odaadta annak a balféknek?
– Igen, kapitány úr.
– És megmondaná, miért?
O’Shaughnessy nem válaszolt
azonnal. Igazság szerint nem
szerette volna, hogy elvegyék tőle
ezt az ügyet. Szeretett Pendergasttal
dolgozni, nagyon is. Hosszú évek
óta először fordult elő vele, hogy
éjszakánként is ébren feküdt, és az
ügyön törte a fejét, próbálta
összeilleszteni a mozaikdarabkákat.
Azért nem fog megalázkodni Custer
előtt, jöjjön, aminek jönnie kell.
– Ő kérte a nyomozáshoz, ön
azzal bízott meg, hogy segítsek
neki, és én megtettem.
Custer állkapcsán
megremegtek az izmok. −
O’Shaughnessy, azt hittem, elég
világossá tettem, hogy csak úgy kell
tennie, mintha segítene neki, és
nem tényleg segíteni.
O’Shaughnessy igyekezett
meglepett arcot vágni. − Attól
tartok, nem értem egészen, kapitány
úr.
Custer felmordult, és felállt a
székéből. − Nagyon is jól tudja,
miről beszélek.
O’Shaughnessy
megmakacsolta magát. − Nem,
kapitány úr, nem tudom.
Custer állkapcsa még
dühösebben megremegett. −
O’Shaughnessy, maga pimasz kis…
− Custer elhallgatott, nyelt egy jó
nagyot, és próbálta visszanyerni az
önuralmát. Vastag felső ajka fölött
izzadság gyöngyözött. Vett egy jó
nagy levegőt. − Azonnali hatállyal
felfüggesztem.
A fenébe, gondolta az
őrmester. − Milyen alapon?
– Ne kezdje, nagyon jól tudja,
miért. Nem engedelmeskedett a
közvetlen parancsomnak, a saját
szakállára dolgozott annak az FBI-
ügynöknek, aláaknázta az osztály
munkáját, arról nem is beszélve,
hogy beleártotta magát abba az
ásatásba a Doyers Streeten.
O’Shaughnessy nagyon jól
tudta, hogy a felfedezés előnyös
volt Custer számára. Átmenetileg
enyhített a főpolgármesterre
nehezedő nyomáson, aki ezt azzal
köszönte meg Custernek, hogy őt
állította a nyomozás élére.
– Mindenben a hivatalos
eljárást követtem a Pendergast
különleges ügynökkel folytatott
összekötő munkám során.
– Egy frászt követte a
hivatalos eljárást! Végig, minden
lépésnél titkolózott előttem. Hiába
írogatott egy csomó átkozott
jelentést, nagyon jól tudta, hogy
úgysem lesz időm elolvasni. A
hátam mögött intézkedett ezzel a
halottkémjelentéssel kapcsolatban.
Atyaúristen, O’Shaughnessy! Én
adtam magának egy lehetőséget,
maga meg hátba döfött.
– Tiltakozni fogok a
szakszervezetnél. És szeretném
hivatalosan is kijelenteni, hogy
katolikus vagyok, és mint ilyen,
sértőnek találom, hogy a szájára
veszi az Úr nevét.
Döbbent csend lett.
O’Shaughnessy látta, hogy sikerült
teljesen összezavarnia Custert. A
kapitány csak hápogott, nyelt egyet,
ökölbe szorította a kezét, aztán
szétnyitotta.
– Ami a szakszervezetet illeti
− mondta Custer feszült, vékony
hangon −, csak tessék, forduljon
hozzájuk. Azt pedig ne gondolja,
hogy maga jobb nálam, szenteskedő
tökfej. Én is templomba járó ember
vagyok. Most tegye le szépen ide a
jelvényét és a szolgálati fegyverét −
csapott az íróasztalra −, és hordja
el magát! Azonnali hatállyal
felfüggesztem, amíg véget nem ér a
belső vizsgálat. Egy új abb belső
vizsgálat. A szakszervezeti
meghallgatáson azt fogom kérni,
hogy bocsássák el a rendőrség
kötelékéből. Nem lesz nehéz
megindokolni, a maga múltjával.
O’Shaughnessy tisztában volt
vele, hogy ez nem csak üres
fenyegetés. Elővette a pisztolyát és
a jelvényét, és egy mozdulattal az
íróasztalra dobta őket.
– Ez minden, kapitány úr? -
kérdezte a lehető leghűvösebben.
Elégedetten látta, hogy Custer
arca megint elsötétül a dühtől. −
Hogy ez minden? Talán nem elég?
Jobb lesz, ha nekilát az önéletrajza
körmölésének, O’Shaughnessy. Van
egy McDonald’s a Bronxban, ahol
épp biztonsági őrt keresnek
éjszakára.
 Miközben O’Shaughnessy
távozott, érezte, hogy Noyes nyálas,
talpnyaló elégedettséggel kíséri a
tekintetével az ajtóig.

O’Shaughnessy megállt a
kapitányság lépcsőjén, és egy
pillanatra elvakította a napfény.
Arra gondolt, hányszor taposta
ezeket a lépcsőket egy-egy újabb
értelmetlen járőrözésre indulva,
vagy valami értelmetlen
bürokratikus feladat miatt. Annak
ellenére, hogy igyekezett lezserül
viselkedni, nagyon is bántotta a
dolog. Pendergast kénytelen lesz
nélküle folytatni a nyomozást.
Felsóhajtott, megvonta a vállát, és
elindult lefelé a lépcsőn. Az ő
karrierjének vége, ennyi volt.
Nagy meglepetésére meglátta,
hogy egy ismerős autó − egy Rolls
Royce Silver Wraith − áll a
járdaszélen, üresben járó motorral.
Az ajtót kinyitotta a hátsó ülésen
ülő, láthatatlan alak.
O’Shaughnessy közelebb ment, és
behajolt a kocsiba.
– Felfüggesztettek − mondta.
Pendergast hátradőlt a
bőrülésen, és bólintott. − A jelentés
miatt?
– Igen. És a kis hiba, amit öt
évvel ezelőtt elkövettem, az sem
sokat segített a helyzeten.
 – Ez roppant sajnálatos.
Elnézést kérek, amiért akaratlanul
is hozzájárultam ehhez. Ha
gondolja, szálljon be. Nincs sok
időnk.
– Nem hallotta, amit
mondtam?
– De igen. Mostantól nekem
dolgozik.
O’Shaughnessy csak állt.
– Mindent elintéztem, a
hivatalos papírok már folyamatban
vannak. Időnként szükségem van
specialistákra konzultáció céljából.
− Pendergast egy csomó papírra
mutatott, amely mellette hevert az
ülésen. − Minden írásba van
foglalva, majd itt a kocsiban aláírja
őket. Útközben megállunk az FBI
központjában, és kérünk magának
egy fényképes igazolványt. Sajnos
ez nem hivatalos rendőri jelvény,
de majdnem olyan jó hasznát lehet
venni.
– Sajnálom, Mr. Pendergast,
de tudja, belső vizsgálatot…
– Mindent tudok. Kérem,
szálljon be.
O’Shaughnessy beült, és
becsapta az ajtót. Kissé kábultnak
érezte magát.
Pendergast a papírokra
mutatott. − Olvassa át őket, de
nincs bennük semmi csúnya
meglepetés. Ötven dollár óránként,
garantált minimum harminc óra egy
héten, juttatások és a többi.
– Miért csinálja ezt?
Pendergast szelíd pillantást
vetett rá. − Mert láttam, hogy
megállja a helyét. Szükségem van
egy olyan emberre, akinek van
bátorsága kiállni a meggyőződése
mellett Láttam, hogyan végzi a
munkáját. Ismeri az utca emberét,
úgy tud beszélni velük, ahogy én
nem. Egyébként sem tudnám
egyedül végigcsinálni ezt a
nyomozást. Szükségem van
valakire, aki kiismeri magát a New
York-i rendőrség bürokratikus
útvesztőjében. És magában van
bizonyos együttérzés. Tudom, mert
láttam azt a videofelvételt. Erre az
együttérzésre is szükségem van.
O’Shaughnessy a papírok után
nyúlt, még mindig kicsit kábán.
Aztán megtorpant a keze. − Egy
feltétellel vállalom − mondta. −
Maga sokkal többet tud erről az
egészről, mint amennyit elárult, és
én nem szeretek sötétben
tapogatózni.
Pendergast bólintott. −
Tökéletesen igaza van. Ideje, hogy
beszéljünk. Ha megvannak a
papírok, ez lesz a következő
dolgunk, rendben?
– Rendben. − O’Shaughnessy
fogta a papírokat, és gyorsan
átfutotta őket.
Pendergast a sofőrhöz fordult.
− A Federal Plazára legyen szíves,
Proctor, és gyorsan.

9. fejezet

Nora megállt a szürkével

sávozott, homokszínű kőből
faragott, boltíves kapubejáró előtt.
Habár nemrégiben letisztogatták, a
masszív gótikus bejárat így is
réginek és félelmetesnek hatott.
Norának az árulók kapuja jutott
eszébe róla a londoni Towerben.
Szinte azt várta, hogy ha felnéz,
meglátja a kapurostély fémrácsait
is, a készenlétben álló, forró
szurokkal teli üstöket, és a
lőréseken kileskelődő páncélos
lovagokat.
A fal tövében, egy alacsony
vaskorlát előtt félig leégett gyertyák
csonkjai sorakoztak, körülöttük
hervadt virágszirmok, régi
fényképek törött keretekben − szinte
olyan volt, mint egy oltár. Nora
rájött, hogy ez a kapu lehet az,
amely előtt annak idején lelőtték
John Lennont, aki szintén itt lakott.
Pendergastot is a közelben érte a
támadás, alig félsaroknyira innen.
Nora felnézett az épületre. A
Dakota-ház faragott díszítésekkel
telezsúfolt, álgótikus homlokzata ott
tornyosult előtte. A komor,
árnyékba burkolózó tornyok fölött
sötét fellegek vitorláztak el. Hogy
lehet egy ilyen helyen lakni? –
gondolta. Óvatosan körbenézett,
ahogy az szokásává vált az
archívumban történtek óta, de nem
látta a veszélynek semmi jelét.
Továbbindult a ház felé.
A kapu melletti tágas bronz és
üveg kapusfülkében egy portás
álldogált és szenvtelen arccal
bámult kifelé a 72. utcára, olyan
némán és mereven kihúzva magát,
mint a Buckingham-palota előtt
őrködő gárdisták. Úgy tűnt, mintha
észre sem venné Norát, de amikor
belépett a boltíves kapu alá, egy
pillanat alatt ott termett előtte, és
barátságosan, de azért
mosolytalanul megállította.
– Segíthetek? - kérdezte.
– Mr. Pendergasthoz jöttem.
– A neve?
– Nora Kelly.
A portás bólintott, mintha
várta volna az érkezését. − A
délnyugati előcsarnok − mondta,
félreállt az útból, és mutatta az utat.
Miközben Nora belépett a boltíves
kapualjon át az épület belső
udvarába, látta, hogy a portás
visszatér a fülkéjébe, és felemeli a
telefonkagylót.
A lift, amelyben régi bőr és
polírozott fa illata terjengett, több
emeletet kapaszkodott felfelé, aztán
szép kényelmesen megállt. Az ajtó
szétnyílt, és Nora kilépett a
folyosóra, amelynek a végében
egyetlen tölgyfaajtó állt. A nyitott
ajtóban Pendergast várta, vékony
alakja kirajzolódott a hátulról
derengő halvány fényben.
– Nagyon örülök, hogy el
tudott jönni, dr. Kelly − üdvözölte
kellemes hangján, és félreállt az
ajtóból, hogy beengedje. A szavai
végtelenül udvariasak voltak, mint
mindig, de a hangjában volt némi
fáradtság, sőt komorság. Még
lábadozik, gondolta Nora.
Pendergast nagyon sovány volt, és
az arca még a szokásosnál is
fehérebb, ha ez egyáltalán
lehetséges.
Nora belépett egy magas
mennyezetű, ablaktalan szobába.
Kíváncsian nézett körbe. Három fal
sötétrózsaszínre volt festve, a
mennyezetnél és a padlónál fekete
díszléc futott körbe. A negyedik fal
fekete márványból volt, amelyen a
mennyezettől a padlóig vízfüggöny
folyt le. A víz halkan csörgedezve
egy medencébe csörgött, amelyben
lótuszvirágok lebegtek. A szobát
megtöltötte a víz lágy, kellemes
csobogása és a virágok enyhe
illata. A közelben két fekete
lakkasztalka állt. Az egyiken egy
mohával beültetett tálcán
törpejuharnak látszó bonszaifácskák
zöldelltek. A másikon egy áttetsző
műanyag tartóban egy macskafej
állt, − ahogy Nora közelebb lépett,
rájött, hogy egyetlen darab jádéból
faragott kínai mestermű, csodálatos,
végtelenül kifinomult műalkotás. A
kő szinte áttetszőnek hatott a fekete
háttér előtt.
Több kis bőrkanapé is volt a
szobában, az egyiken ott ült
O’Shaughnessy őrmester, civilben.
Fészkelődött, hol keresztbe tette a
lábát, hol lerakta, látszott rajta,
hogy kényelmetlenül érzi magát.
Pendergast becsukta az ajtót,
és Norához lépett, a kezeit
összekulcsolva a háta mögött. −
Megkínálhatom valamivel?
Ásványvíz? Lillet? Sherry?
– Köszönöm, nem kérek
semmit.
– Akkor megbocsát egy
pillanatra? − Pendergast eltűnt egy
ajtón át, amely alig észrevehetően
nyílt az egyik rózsaszín falban.
– Szép lakás − fordult Nora
O’Shaughnessyhez.
– És még a felét sem látta.
Honnan van ennek ennyi dohánya?
– Bill Smith… vagyis egy volt
barátomtól úgy hallottam, családi
örökség. Gyógyszergyártással
foglalkoztak, vagy valami
ilyesmivel.
– Aha.
Csönd lett, csak hallgatták a
víz csobogását. Pár perc múlva
újból nyílt az ajtó, és Pendergast
bedugta a fejét. − Lennének olyan
szívesek velem jönni?
Egy hosszú, félhomályos
folyosóra léptek ki. A legtöbb ajtó,
amely mellett elhaladtak, csukva
volt, de Nora egy helyen egy
pillanatra belátott egy
könyvtárszobába, amely tele volt
zsúfolva bőrkötésű könyvekkel, és
egy rózsafa csembaló is állt benne.
Egy másik kis szobának a falait
súlyos aranyozott keretekbe foglalt
olajfestmények borították. Volt egy
ablaktalan szoba, ahol rizspapírral
volt tapétázva a fal, a földön
bambuszszőnyegek. Kopár volt,
majdnem rideg, és mint a többi
helyiség is, nagyon gyengén
megvilágítva. Aztán Pendergast
bevezette őket egy tágas, magas
mennyezetű szobába, amely sötét,
pompásan faragott mahagóni
bútorokkal volt berendezve. A
távolabbi végében egy díszes
márványkandalló terpeszkedett.
Három hatalmas ablaka a Central
Parkra nézett. Jobboldalt a
tizenkilencedik századi Manhattan
térképe volt felfüggesztve, az egész
falat eltakarta. A szoba közepén
nagy asztal állt, rajta egy műanyag
fólián több tárgy: két tucat
üvegcserép, egy széndarab, egy
elkorhadt esernyő maradványai és
egy kilyukasztott lóvasútjegy.
Székek nem voltak. Nora
megállt kicsit távolabb, míg
Pendergast némán többször is
körbejárta az asztalt, mint az
áldozata körül cirkáló cápa, és
figyelmesen szemügyre vett
mindent. Aztán megállt, és először
Norára nézett, majd
O’Shaughnessyre. Olyan
szenvedély, sőt megszállottság
látszott a tekintetében, hogy Nora
kissé megriadt.
Pendergast az óriási térképhez
fordult, és megint összekulcsolta a
két kezét a háta mögött. Egy
pillanatig csak bámulta a térképet,
aztán halkan beszélni kezdett, szinte
csak magának.
– Azt már tudjuk, hogy dr.
Leng hol végezte a kísérleteit. De
most egy nehezebb kérdéssel állunk
szemben. Hol lakott? Hol rejtőzött
el a jó doktor ezen a szép szigeten?
Hála dr. Kellynek, már van néhány
nyom, amelyeknek segítségével
leszűkíthetjük a területet, ahol
keresgélnünk kell. A lóvasút,
amelyre ez a jegy szólt, a West
Side-on közlekedett, úgyhogy
joggal feltételezhetjük, hogy dr.
Leng West Side-i lakos volt. − A
térképhez lépett, és egy piros
filctollal húzott egy vonalat az
ötödik sugárút mentén, két
hosszúkás részre osztva Manhattant.
 – A szén mindig tartalmaz
bizonyos jellegzetes kémiai
szennyeződéseket, attól függően,
hogy hol bányásszák. Ez a
széndarab egy rég nem működő
bányából származik, a New Jersey
állambeli Haddonfield közeléből.
Ezt a szenet csak egy cég árusította
Manhattanben, a Clark és Fia. A
kiszállítói területük a 110. utcától a
139. utcáig terjedt.
Pendergast húzott két
párhuzamos vonalat a térképen, a
két utca mentén.
– Aztán itt van az esernyő. Az
anyaga selyem, amelynek a szálai
érintésre ugyan simák, de
mikroszkóp alatt durva, szinte
rücskös a felületük. Amikor eső
esik rá, a selyem csapdába ejt kis
részecskéket, különösen a pollent.
Az ernyő mikroszkopikus vizsgálata
kimutatta, hogy alaposan át van
itatva egy Trismegistus gonfalonii
nevű gyomnövény pollenjeivel,
amelyet közönségesen mocsári
fűnek neveznek. Régebben egész
Manhattan minden mocsaras
területén megtalálható volt, de
1990-re már csak a Hudson folyó
partján elterülő mocsaras részeken
nőtt.
Pendergast húzott egy vonalat
a Broadwayn, aztán rámutatott a
vonalak által bezárt kis négyszögre.
− Tehát úgy tűnik, ésszerű az a
feltételezés, hogy dr. Leng ettől a
vonaltól nyugatra lakott, és egy
saroknyinál nem távolabb a
Hudsontól.
Visszarakta a kupakot a
filctollra, aztán Norára és
O’Shaughnessyre pillantott − Van
valami hozzáfűznivalójuk az
eddigiekhez?
– Igen − szólalt meg Nora. −
Azt mondta, Clark és Fia ezen a
külvárosi környéken szállított
szenet Akkor hogyan került a
széndarab Leng belvárosi
laboratóriumába?
– Leng titokban tartotta a
laboratóriumát, nem szállíttathatott
oda szenet. Valószínűleg kis
mennyiségben, apránként vitte oda
a házából.
– Értem.
Pendergast továbbra is Norára
szegezte a tekintetét − Még valami?
Csönd lett a szobában.
– Tehát feltételezhetjük, hogy
dr. Leng a Riverside Drive-on
lakott, a 110. utca és a 139. utca
közé eső részen, vagy pedig
valamelyik mellékutcában a
Broadway és a Riverside Drive
között, ide kell összpontosítanunk a
kutatást.
– Még így is több száz, talán
több ezer ház jöhet szóba − mondta
O’Shaughnessy.
– Egészen pontosan
ezerháromszázöt. Most térjünk rá az
üvegcserepekre.
Pendergast némán megint
körbesétált az asztal körül, aztán
fölé hajolt egy kis gumivégű
csipesszel felemelt egy cserepet, és
a fény felé tartotta.
– Elemeztem az üvegen
található anyagmaradványokat.
Nagyon alaposan elmosták ugyan,
de a modern módszerekkel akár
mikroszkopikus részecskéket is ki
lehet mutatni. Nagyon különös
kémiai anyagok keverékét találtam
ezen az üvegdarabon. Hasonló
nyomok voltak azon az
üvegdarabkán is, amit a Catherine
Street-i alagútból hoztam el. Ha
elemezni kezdjük, elég ijesztő
keverék. Egy nagyon ritka szerves
anyag, az alumino-foszfocianit
nyomai is előfordultak rajta,
amelynek összetevőit akkoriban
csak öt manhattani patikában
lehetett beszerezni 1890 és 1918
között, amikor Leng ezt a belvárosi
laboratóriumot használhatta.
O’Shaughnessy őrmester sokat
segített, hogy megtaláljuk ezeknek a
gyógyszertáraknak a helyét.
Pendergast öt pontot bejelölt a
térképen a filctollal.
– Tegyük fel először, hogy dr.
Leng a legkényelmesebben elérhető
helyen szerezte be a szükséges
anyagokat. Mint látják, a
laboratóriuma közelében nem volt
patika, úgyhogy tételezzük fel, hogy
a háza közelében vásárolt. Így
kizárhatjuk a két East Side-i
patikát. Marad három a West Side-
on. Egyik túl messze van, a
belvárosban, úgyhogy ezt is
kizárhatjuk. − Hármat áthúzott az
ötből. − Így marad még kettő. A
kérdés az, melyikben vásárolhatott.
A kérdést ismét csönd fogadta.
Pendergast lerakta az üvegdarabkát,
megint körbejárta az asztalt, aztán
újból megállt a térkép előtt. −
Egyikben sem.
Kicsit hallgatott, majd
folytatta. − Mivel az alumino-
foszfocianit veszélyes méreg, ha
valaki ilyet vásárol, felhívja
magára a figyelmet. Úgyhogy
inkább azt kell feltételeznünk, hogy
a szokásos előfordulási helyeitől, a
házától, a laboratóriumától és a
m ú z e u m t ó l l e g t á v o l a b b eső
patikában szerezte be. Egy olyan
helyen, ahol nem ismerhetik.
Nyilvánvaló, hogy csak ez, a New
Amsterdam patika lehetett az, a
Keleti 12. utcában. − Bekarikázta a
piros pontot. − Itt szerezte be Leng
a vegyszereket.
Pendergast megfordult, és fel-
alá járkált a térkép előtt − Nagy
szerencsénkre a New Amsterdam
patika még mindig létezik. Lehet,
hogy megvannak a régi
feljegyzéseik, vagy valaki még
emlékszik is ezekre a régi időkre. −
O’Shaughnessyhez fordult. − Magát
fogom megkérni, hogy járjon utána
a dolognak. Keresse fel a patikát,
és nézzen utána a régi irataiknak.
Ha szükséges, keressen idős
embereket a környéken, akik ott is
nőttek fel.
– Igen.
Rövid csönd után Pendergast
folytatta: − Meg vagyok győződve
róla, hogy Leng nem a Broadway és
a Riverside Drive közti
mellékutcák valamelyikében lakott,
hanem a Riverside Drive-on. Ez
kevesebb, mint százra szűkíti a
szóba jöhető házak számát
 O’Shaughnessy Pendergastra
meredt. − Honnan tudja, hogy a
Riverside Drive-on lakott?
– Az elegáns nagy házak, ott
álltak. A legtöbbjük még ma is
látható, többnyire felosztották őket
kisebb lakásokra, vagy már üresen
állnak, de még megvannak,
legalábbis jó néhány. Komolyan azt
hiszi, hogy Leng egy mellékutcában,
középosztálybeli környéken lakott
volna? Ennek az embernek sok
pénze volt. Nagyon sokat
gondolkoztam ezen. Leng nem
akarhatott olyan helyet, ahol a
későbbi építkezések elzárhatják
előle a kilátást. Sok fényt akart,
egészséges, friss levegőt, szép
kilátást a folyóra. Olyan kilátást,
amit soha nem lehet beépíteni.
Biztosan tudom.
– De honnan tudja? - kérdezte
O’Shaughnessy.
Nora hirtelen megértette. −
Mert arra számított, hogy nagyon
sokáig fog ott lakni.
Hosszú csönd telepedett a
hűvös, tágas szobára. Pendergast
arcán lassan rá nem jellemző
mosoly terült el. − Bravó! -
mondta.
A térképhez ment, és húzott
egy piros vonalat a Riverside
Drive-on, a 139. és a 110. utca
között. − Itt kell keresnünk dr.
Lenget.
 Hirtelen feszült csönd támadt.
– Úgy érti, dr. Leng házát −
szólalt meg O’Shaughnessy.
– Nem − felelte Pendergast
határozottan. − Úgy értem, dr.
Lenget.

A PATIKA

1. fejezet

William Smithback
elhelyezkedett a kopottas
faburkolattal védett bokszban a
Blarney Stone Tavern hátsó
részében. A kocsma épp szemben
volt a Természettudományi
Múzeum déli bejáratával, és az ott
dolgozók örökös törzshelye volt.
„Lerágott Csont”-nak becézték,
mivel a tulajdonos dekoráció
gyanánt mindenféle méretű és
formájú csontot szegezett fel
minden üres felületre. Tréfásan azt
mondogatták, hogy ha a rendőrség
elvinné a csontokat, és
megvizsgálnák őket, a megoldatlan
eltűnési ügyek felére azonnal fény
derülne.
Smithback sok hosszú estét
töltött itt az elmúlt években, itt írta
a könyveit, a jegyzetfüzetei és
sörrel összefröcskölt laptopja
társaságában. Mindig olyan volt
neki ez a hely, mint a második
otthona, menedék a világ
viszontagságai elől. De ezen az
estén itt sem talált vigaszt. Ez volt
élete legszörnyűbb hete − a rémes
összeveszés Norával, a haszontalan
Fairhaven-interjú, és mindennek a
tetejébe megint elhalászott előle
egy témát az az átkozott Post,
ráadásul kétszer is, és nem más,
mint ősellensége, Bryce Harriman.
Először a Central Park-i
gyilkosság, most pedig a Doyers
Street-i felfedezés. Pedig neki
lenne joga ehhez a sztorihoz. Hogy
a fenébe sikerült annak a nyavalyás
Harrimannek exkluzív interjút
csinálni? Ő bezzeg a saját
barátnőjéből se tud exkluzív
információkat kiszedni. Kit
ismerhet ez a Harriman? Neki,
Smithbacknek kint kellett
rostokolnia a sok zugfirkász között,
míg Harrimannel úgy bántak, mint
egy császárral. Te jó ég, muszáj
innia egyet.
Odalépett az asztalához a nagy
fülű, bánatos kutyaképű pincér,
akinek az arca majdnem olyan
megszokott volt neki, mint a sajátja
a tükörből.
– A szokásosat, Mr.
Smithback?
– Nem. Van abból az
ötvenéves Glen Grant whiskyből?
– Harminchat dollár − közölte
bánatosan a pincér.
– Hozzon belőle. Valami olyat
akarok inni, ami olyan öreg, mint
amilyennek én érzem magam.
A pincért elnyelte a félhomály
és a cigarettafüst. Smithback az
órájára pillantott, aztán bosszúsan
körülnézett. Ő is tízperces késéssel
érkezett, de úgy tűnt,
O’Shaughnessy még többet késik.
Utálta az olyan embereket, akik még
nála is többet késnek, legalább
annyira, mint azokat, akik mindig
kínosan pontosak.
A pincér újból felbukkant a
semmiből, a kezében egy brandys-
pohárral, amelynek alján két-
háromujjnyi borostyánszínű
folyadék lötyögött. Tiszteletteljesen
lerakta Smithback elé.
Smithback az orrához emelte,
aztán meglötykölte az italt, és
beszívta a mámorító illatot, a skót
felföldön termett maláta, füst és a
tőzegen áttörő friss forrásvíz
elegyét. Máris jobban érezte magát.
Ahogy lerakta a poharat, és
felnézett, meglátta, hogy a tulaj épp
egy italt nyújt át a pult fölött, s a
háta mögött épp belép
O’Shaughnessy, majd körbenéz.
Smithback intett neki, aztán gyorsan
elkapta a tekintetét az olcsó
poliészter öltönyről, amely szinte
szikrázott, annak ellenére, hogy
félhomály volt és cigarettafüst.
Hogy vehet fel ilyet egy magára
valamit is adó ember?
O’Shaughnessy beült a
bokszba vele szemben. A pincér
újból megjelent mintha a levegőből
varázsolták volna elő.
– Neki is ugyanazt −
rendelkezett Smithback, aztán
nyomatékosan hozzátette: − Tudja,
a tizenkét évesből.
– Hogyne − bólintott a pincér.
– Mit iszunk? - kérdezte
O’Shaughnessy.
– Glen Grant, skót whisky. A
legjobb a világon. Az én vendégem.
O’Shaughnessy elvigyorodott.
− Micsoda, egy ilyen nyavalyás
presbiteriánusoknak való löttyöt
akar leerőltetni a torkomon? Ez
olyan, mint amikor nem olaszul
énekelnek Verdi-operát. Inkább
Powerst kérek.
Smithback megborzongott. −
Azt a vackot? Bízzon bennem, az ír
whisky inkább olajos motorok
tisztítására való, nem ivásra. Az
íreknek vannak a jobb íróik, a
skótoknak a jobb whiskyjük.
A pincér távozott, aztán
visszatért egy újabb pohárral.
Smithback megvárta, amíg
O’Shaughnessy beleszagol.
Összerázkódott, aztán belekortyolt
az italba.
 – Iható − állapította meg.
Miközben némán kortyolgatták
az italukat, Smithback lopott
pillantást vetett a vele szemben ülő
őrmesterre. Ez idáig nem sok
hasznot húzott a kis egyezségükből,
habár ő egy csomó mindent
elmondott neki Fairhavenről. Ennek
ellenére megkedvelte.
O’Shaughnessy olyan lakonikus és
cinikus, mondhatni fatalisztikus
módon szemlélte az életet, amit
Smithback nagyon meg tudott érteni.
Smithback felsóhajtott, és
hátradőlt. − Szóval, van valami
újság?
O’Shaughnessy arca azonnal
elfelhősödött. − Kirúgtak.
 Smithback hirtelen kihúzta
magát ültében. − Micsoda? Mikor?
– Tegnap. Még nem egészen
rúgtak ki, csak felfüggesztettek.
Belső vizsgálatot indítanak
ellenem. − Hirtelen felnézett. − Ez
maradjon kettőnk között.
Smithback újból hátradőlt. −
Hogyne.
– Jövő héten lesz a
meghallgatás a szakszervezetnél, de
nagyon úgy néz ki, hogy nekem
annyi.
– De miért? Mert végzett egy
kis különmunkát?
– Custer nagyon dühös rám.
Elő fog rángatni egy régi történetet
Öt évvel ezelőtt volt egy kis
vesztegetési ügyem. Ez, és hogy
nem engedelmeskedtem az
utasításainak, épp elég lesz, hogy
belebukjak.
Megint csönd lett. Hát,
lemondhatok egy potenciális
informátorról, gondolta Smithback.
Nagy kár, rendes fickónak látszik.
– Most Pendergastnak
dolgozom − folytatta halkan
O’Shaughnessy, a poharat
melengetve a kezében.
Ez még megdöbbentőbb hír
volt. − Pendergastnak? Hogyhogy?
– Szüksége volt egy
asszisztensfélére. Valakire, aki
talpal helyette, segít kinyomozni
dolgokat Legalábbis ő ezt mondta.
Holnap az East Village-be kell
mennem, és szaglászni egy kicsit
egy patikában, ahol Pendergast
gyanúja szerint Leng vásárolta
annak idején a kísérleteihez
szükséges anyagokat.
– Ejha! − Ez tényleg érdekes
fejlemény volt. Ha O’Shaughnessy
Pendergastnak dolgozik, akkor már
nem akadályozzák a rendőrségi
szabályok, és nyugodtan beszélhet
újságírókkal. Lehet, hogy így még
jobb lesz, mint eddig.
– Ha talál valami érdekeset,
elmeséli? - kérdezte.
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy maga tud-e segíteni
nekünk.
– Nem egészen értem.
– Maga ugyebár újságíró.
Szokott kutatást is végezni?
– Az a fő feladatom. Miért,
valamiben segíteni kéne? −
Smithback elfordította a tekintetét −
Nem hiszem, hogy Nora ennek
örülne.
– Ő nem tudna róla, és
Pendergast sem.
Smithback meglepetten az
őrmesterre nézett, de
O’Shaughnessy nem úgy nézett ki,
mint aki többet akarna mondani
erről. Nincs értelme erőltetni,
inkább megvárom, amíg hajlandó
magától elmondani, gondolta
Smithback.
Inkább más irányban
próbálkozott. − És hogy tetszett az
anyag, amit Fairhavenről adtam?
– Alapos volt, nagyon alapos,
köszönöm.
– Attól tartok, hasznos dolog
nemigen van benne.
– Úgy láttam, Pendergastnak
tetszett. Azt mondta, hogy
gratuláljak magának.
– Ez kedves Pendergasttól −
mondta óvatosan Smithback.
O’Shaughnessy bólintott, és
kortyolt egyet az italából. − Csak az
embernek valahogy mindig az az
érzése, hogy sokkal többet tud, mint
amennyit elmond. Folyton arról
beszél, hogy nagyon kell
vigyáznunk, és veszélyben forog az
életünk, de nem hajlandó
részletezni. Aztán váratlanul előáll
egy bombahírrel. És itt jön a képbe
maga.
– Én?
– Szeretném, ha egy kicsit
utánanézne egy dolognak. Valamit
meg kéne keresni nekem. − Kicsit
habozott. − Tudja, attól tartok, hogy
Pendergast sérülése komolyabb
következményekkel járt, mint
eleinte gondoltuk. Van egy teljesen
őrült elmélete. Olyan őrültség, hogy
amikor először elmondta, majdnem
faképnél hagytam.
– Tényleg? − Smithback
könnyedén kortyolt egyet, óvatosan
leplezve, mennyire érdekli a dolog.
Nagyon jól tudta, hogy Pendergast
őrült elméletei hová szoktak
vezetni.
– Igen. Persze engem nagyon
érdekel ez az ügy, nem szívesen
szállnék ki belőle. De nem
dolgozhatok olyasmin, ami ekkora
őrültség.
– Teljesen igaza van. És mi
Pendergast őrült teóriája?
O’Shaughnessy megint
habozott, most kicsit hosszabb
ideig. Látszott, hogy vívódik,
beszéljen-e vagy mégse.
Smithback összeszorította a
fogát. Nem ártana neki még egy ital,
gondolta.
Odaintette a pincért. − Kérünk
még egy kört − mondta.
– Nekem egy Powerst − tette
hozzá O’Shaughnessy.
– Ahogy gondolja. Én fizetek.
Várták, hogy megérkezzen az
újabb ital.
– És hogy állnak a dolgok az
újságnál? - kérdezte
O’Shaughnessy.
– Pocsékul. Megelőzött a
Post, kétszer is.
– Igen, észrevettem.
– Jól jött volna ám egy kis
segítség, Patrick. Szép volt
magától, hogy telefonált, és szólt a
Doyers Streetről, de ettől még nem
sikerült bejutnom.
– Hé, én tippet adtam, bejutni
már a maga dolga.
– Hogyan szerzett Harriman
jogot az exkluzív tudósításhoz?
– Fogalmam sincs. Én csak azt
tudom, hogy magát nagyon utálják,
amiért a cikkével beindította az
újabb gyilkosságsorozatot.
Smithback megcsóválta a
fejét. − Valószínűleg félre fognak
állítani a szerkesztőségben.
– Csak azért, mert egy
sztoriról lecsúszott?
– Kettőről. Ne legyen olyan
naiv, Patrick. Itt farkastörvények
uralkodnak, az ember vagy letapos
másokat, vagy rajta gázolnak át.
 O’Shaughnessy keserűen
nevetett. − Nagyjából a
rendőrségnél is így van. − Az arca
elkomorodott. − Tudom, milyen
érzés, ha félreállítják az embert.
Smithback összeesküvő
cinkossággal közelebb hajolt. Ideje
kicsit megszorongatni
O’Shaughnessyt. − Szóval, mi
Pendergast elmélete?
Az őrmester megint kortyolt az
italából. Úgy tűnt, mintha döntésre
jutott volna. − Ha elmondom,
utánanéz, hogy van-e ennek az
egésznek valami alapja?
– Hát persze, minden tőlem
telhetőt megteszek.
– És megtartja magának? Nem
írja meg az újságban, legalábbis
egyelőre?
Ez fájdalmas volt, de
Smithback bólintott.
– Akkor jó. Nem mintha ezt a
dolgot megjelentethetné valaha is…
Smithback bólintott. − Értem.
− Egyre ígéretesebben hangzott a
dolog.
– Pendergast úgy gondolja,
hogy ennek a Lengnek tényleg
sikerült megtalálnia a hosszú élet
elixírjét, és még mindig életben
van.
Smithback teljesen
megdöbbent Csalódás hasított belé.
− A francba, Patrick, ez tényleg
őrültség. Ez teljesen abszurd!
 – Én megmondtam.
Smithbacket elöntötte a
kétségbeesés. Hát ez még a
semminél is rosszabb. Pendergast
tényleg becsavarodott. Mindenki
tudja, hogy egy pszichopata gyilkos
garázdálkodik. Hogy Leng még
mindig életben lenne százötven év
után? A sztori, amiben
reménykedett, egyre távolabb került
tőle. Smithback a kezébe temette az
arcát. − De hát miből gondolja ezt
Pendergast? - kérdezte.
– Szerinte a Doyers Streeten
talált csontok, a Catherine Street-i
maradványokról készült
halottkémjelentés és Doreen
Hollander boncolási jegyzőkönyve
mind pontosan ugyanazokat a
nyomokat mutatják.
Smithback a fejét csóválgatta.
− És Leng gyilkolna ennyi ideje,
százharminc éve?
– Ő így gondolja. És hogy még
mindig ott lakik valahol a
Riverside Drive környékén.
Smithback egy pillanatig
hallgatott, és egy doboz gyufával
játszadozott. Pendergastra ráférne
egy hosszabb vakáció, gondolta.
– Norát megbízta, hogy nézzen
utána a régi tulajdoni lapoknak,
valamint keressen olyan házakat a
Riverside Drive-on, amelyek az
1900 előtti időkből származnak, és
nem osztották fel őket kisebb
lakásokra. Olyan házakat, amelyek
nagyon hosszú ideje nem kerültek
hagyatéki eljárás alá. Így próbál
Leng nyomára jutni.
Teljes időpocsékolás,
gondolta Smithback. Mi a fene ütött
Pendergastba? Felhajtotta az italát,
de már alig érezte az ízét.
– Ne felejtse el, amit ígért.
Ugye, utánanéz a dolognak? Nézze
át a nekrológokat, olvasgassa át a
Times régi számait, hátha rábukkan
valami apró érdekességre, ami
igazolná, hogy van valami halvány
esélye annak, hogy Pendergastnak
igaza van.
– Persze, persze. − Jézusom,
ez egy vicc, gondolta Smithback.
Már bánta, hogy belement az
egyezségbe. Ez is csak további
időpocsékolás lesz.
O’Shaughnessy
megkönnyebbültnek látszott. −
Köszönöm.
Smithback zsebre vágta a
gyufát, az utolsó cseppeket is
felhajtotta, aztán intett a pincérnek.
− Mennyivel tartozunk?
– Kilencvenkét dollár −
kántálta bánatosan a pincér.
Számlát szokás szerint nem adott.
Smithback biztos volt benne, hogy a
pénz jó része a pincér zsebébe
vándorol.
– Kilencvenkét dollár! -
kiáltott fel O’Shaughnessy. −
Mennyit ivott, mielőtt én
megérkeztem?
– A jó dolgokat nem adják
ingyen az életben, Patrick − mondta
szomorkásan Smithback. − Ez
különösen vonatkozik a skót
whiskyre.
– Gondoljon arra a sok
szegény éhező gyerekre.
– Gondoljon a szegény
szomjazó újságírókra. Legközelebb
maga fizet. Főleg, ha megint egy
ilyen őrült sztorival jön nekem.
– Én megmondtam. És
remélem, nem bánja, hogy Powerst
ittam. Egy ír inkább meghalna, mint
hogy ennyit fizessen egy whiskyért.
Csak a skótok merészelnek ennyit
elkérni egy italért.

Smithback elgondolkozva
befordult a Columbus sugárútra.
Hirtelen megtorpant. Pendergast
elmélete nevetséges ugyan, de adott
neki egy ötletet. A nagy
izgalomban, amit az újabb
gyilkosságok és a Doyers Street-i
felfedezés okozott, senki nem
foglalkozott igazán magával
Lenggel. Tulajdonképpen ki is volt
ez az ember? Honnan jött? Hol
szerezte az orvosi diplomáját?
Milyen kapcsolatban állt a
múzeummal? Hol lakott?
Ez remek!
 Egy sztori dr. Enoch Lengről,
a sorozatgyilkosról, igen, ez az!
Lehet, hogy ezzel megmenti az
irháját a Timesnál.
Minél jobban belegondolt,
annál kitűnőbbnek találta az ötletet.
Enoch Leng: Amerika első
sorozatgyilkosának portréja. Akár
vezető cikk is lehetne a Times
vasárnapi magazinjában. Két legyet
is üthetne egy csapásra, elvégezné a
kutatást, amit O’Shaughnessynek
ígért, és egyben anyagot gyűjtene
Lengről. És ha kiderítené, mikor
halt meg, azzal Pendergast őrült
elméletének is véget vetne.
Hirtelen ijesztő kis gondolat
hasított belé. Mi van, ha Harriman
már dolgozik is a Leng-sztorin?
Legjobb lesz, ha most azonnal
belefog a munkába. Legalább egy
nagy előnye van Harrimannel
szemben: hogy ő pokolian jó
oknyomozó riporter. A
szerkesztőségi archívumban fogja
kezdeni, megnézi, esik-e valahol
akár futó említés is Lengről,
Shottumról vagy McFaddenről. És
annak is utánanéz, történtek-e más
gyilkosságok ugyanazzal a
módszerrel, amivel Leng dolgozott.
Nyilván sokkal több embert ölhetett
meg, mint ahánynak a maradványait
a Catherine Streeten és a Doyers
Streeten megtalálták. Talán
megjelent valami az újságokban a
többi gyilkosságról.
Aztán ott van még a múzeum
levéltára is. A korábbi könyveihez
végzett anyaggyűjtés során alaposan
kiismerte az archívum rejtelmeit.
Leng kapcsolatban állt a
múzeummal. Egy aranybánya lehet
az az archívum, ha az ember tudja,
hol kell keresni az információkat.
És mindennek lenne egy
mellékes haszna is: talán Norát is
kisegítheti, ha ő jön rá előbb, hol
lakott Leng. Egy ilyen kis gesztus
esetleg helyrehozhatná a
kapcsolatukat. És ki tudja, talán
még Pendergast iránytévesztését is
jó útra terelné.
Lehet, hogy mégsem volt
teljesen hiábavaló az
O’Shaughnessyvel való találkozó.

2. fejezet

Amikor O’Shaughnessy a
Harmadik sugárútról ráfordult a 12.
utcára, úgy találta, tipikus East
Village-beli utcácska, tele a
hatvanas évek relikviáival, punkok,
költőpalánták és kiöregedett hippik
lakhelye, akiknek nem volt pénzük
vagy erejük elköltözni innen. A
környék az utóbbi években
szépülhetett egy kicsit, de még
mindig bőven akadtak lerobbant
bérházak a búzafű-levet felszolgáló
biobárok és a használt lemezboltok
között. Lassított a léptein, és
figyelte a járókelőket: nagyrészt
kíváncsi turisták voltak, akik
igyekeztek menőnek látszani;
öregedő punk-rockerek, szörnyen
divatjamúlt, lilára festett tarajos
hajjal; festőművészek festékfoltos
farmerben, a hónuk alatt összetekert
vásznakkal; bedrogozott szkinhedek
bőrruhában, fémékszerekkel.
Mindenki nagy ívben kikerülte
O’Shaughnessyt: semmit nem olyan
könnyű kiszúrni egy New York-i
utcán, mint egy civil ruhás rendőrt,
még akkor is, ha épp
felfüggesztették, és vizsgálat folyik
ellene.
Kicsit távolabb meglátta a
patikát. A megfeketedett téglából
épült házacska emeletes bérházak
között bújt meg, amelyeket annyi
réteg graffiti borított, hogy szinte
összeroskadtak alatta. A kirakat
üvegét vastag porréteg fedte, ősrégi
dobozok és üvegcsék sorakoztak
benne, de annyira megfakultak az
időtől és a naptól, hogy el sem
lehetett olvasni, mi van rájuk írva.
A kirakat fölött piszkos kis felirat
á l l t : New Amsterdam
Gyógyszertár.
O’Shaughnessy megállt, és
szemügyre vette a patika bejáratát.
Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen
ősrégi boltocska fenn tudott
maradni, pedig a következő sarkon
egy nagy, modern drogéria áll.
Vásárlókat nem látott se bemenni,
se kijönni. Az egész hely teljesen
kihaltnak tűnt.
Az ajtó felé indult. A csengő
mellett egy kis táblán Csak
készpénzt fogadunk el! felirat állt.
Megnyomta a csengő gombját, és
hallotta, hogy valahol távol, a bolt
mélyén megszólal. Nagyon hosszú
ideig néma csönd volt, aztán
csoszogó lépteket hallott közeledni.
Fordult a kulcs a zárban, és az ajtót
kinyitotta egy férfi. Legalábbis
O’Shaughnessy úgy gondolta, férfi
lehet az illető: a feje kopasz volt és
sima, mint egy biliárdgolyó, a ruhái
férfiruhák, de a vonásaiban volt
valami olyasféle jellegtelenség,
amitől nehéz volt megállapítani a
nemét.
Az illető szó nélkül
megfordult, és megint becsoszogott.
O’Shaughnessy követte, és közben
kíváncsian körbenézett. Arra
számított, egy ódon patikát talál
majd, aszpirinnel és kenőcsökkel
megrakott fapolcokkal. A boltban
hihetetlen rendetlenség uralkodott,
mindenhol egymásra halmozott
kartondobozok, pókháló és por.
O’Shaughnessy elfojtotta a
köhögést, és a halomban álló
dobozok között kanyarogva a bolt
hátsó része felé indult, a
márványtetejű pulthoz. A férfi, aki
beengedte, már ott állt. Kis
fadobozkák voltak vállmagasságig
feltornyozva mögötte.
O’Shaughnessy hunyorogva
próbálta kivenni a kis réztartóba
becsúsztatott cédulák feliratait:
kakastaréj, nux vomica, csalán,
verbéna, hunyor, fekete csucsor,
nárcisz, pásztortáska, lóhere. A
másik falon lévő polcon százával
álltak az üveglombikok, piros
filctollal különféle vegyjelek voltak
rájuk firkálva. A pulton egy
Gyógynövényismeret című könyv
hevert.
A férfi rámeredt
O’Shaughnessyre, tésztás arcán
várakozó kifejezéssel.
– A nevem O’Shaughnessy, az
FBI konzultánsa vagyok −
mutatkozott be, és felmutatta az
igazolványt, amelyet Pendergast
szerzett neki. − Szeretnék feltenni
néhány kérdést, ha megengedi.
A patikus szemügyre vette az
igazolványt, és O’Shaughnessy egy
percig attól tartott, nem fog hinni
neki, de a férfi végül csak vállat
vont.
– Kik szoktak idejárni,
vásárolni?
– Többnyire olyanok, akik
kuruzslónak vagy boszorkánynak
tartják magukat − felelte a férfi.
 – Még valaki? Mondjuk
orvosok?
– Nem, orvosfélék nemigen.
Járnak ide olyanok, akiknek a
vegyészet a hobbijuk, vagy akiket
érdekelnek a természetes
étrendkiegészítők és hasonlók.
– Nem szokott idejárni esetleg
olyan valaki, akinek szembetűnően
régimódi vagy furcsa az
öltözködése?
A férfi az utca felé intett. −
Errefelé mindenki furcsán
öltözködik.
O’Shaughnessy egy pillanatig
gondolkozott. − Egy régi
gyilkosságsorozat ügyében
nyomozunk, amely a múlt század
vége felé történt. Arra gondoltam,
talán vannak itt a boltban a régi
időkből származó feljegyzések,
mondjuk vevőlista, vagy ilyesmi.
– Nem tudom, lehetséges −
felelte a férfi, sípoló hangján.
A válasza meglepte
O’Shaughnessyt. − Ezt hogy érti?
– A bolt 1924-ben teljesen
leégett. Az újjáépítés után a
nagyapám, aki akkoriban vezette a
patikát, egy tűzbiztos széfben
tartotta az iratokat. Miután az apám
vette át az üzlet vezetését, ő már
nemigen használta a széfet.
Tulajdonképpen csak a
nagyapámtól maradt néhány holmit
tárolta benne. Az apám három
hónapja halt meg.
– Nagyon sajnálom − mondta
O’Shaughnessy. − Hogyan halt
meg?
– Azt mondták, szélütés. Aztán
pár héttel később bejött ide egy
régiségkereskedő. Körbenézett az
üzletben, és megvett néhány régi
bútordarabot. Amikor meglátta a
széfet, azt mondta, sok pénzt ad
érte, ha vannak régi, történelmi
értékű iratok, úgyhogy feltörettem.
− A férfi szipogott. − De nem volt
benne túl sok. őszintén szólva azt
reméltem, talán lesznek benne
aranyérmék vagy régi értékpapírok,
kötvények… a régiségkereskedő is
elég csalódottan távozott.
 – És mi volt a széfben?
– Papírok, régi üzleti könyvek,
ilyesmi.
– Megnézhetném azt a széfet?
A férfi vállat vont. − Miért
ne?
A széf egy sötét, hátsó
helyiségben állt, penészes dobozok
és korhadó faládák között.
Vállmagasságig ért, vastag, zöldre
festett fémből készült. A zár helyén
egy henger alakú darab ki volt
fúrva.
A férfi kinyitotta az ajtaját,
aztán hátrább lépett, hogy
O’Shaughnessy odaférjen. Az
őrmester letérdelt és belesett. A
levegőben szinte függönyt alkotva
lebegtek a porszemcsék. A széf
tartalmára sötétség borult.
– Nem tudna még villanyt
gyújtani? - kérdezte
O’Shaughnessy.
– Nem lehet, nincs több.
– Nincs esetleg egy
zseblámpája?
A férfi ingatta a fejét. −
Várjon egy kicsit − Elcsoszogott,
majd egy perc múlva visszatért egy
réz gyertyatartóban égő gyertyával.
Jézusom, ezt nem hiszem el,
gondolta O’Shaughnessy, de szó
nélkül átvette a gyertyát, és a széf
belsejébe világított vele.
A méretéhez képest szinte alig
volt benne valami. O’Shaughnessy
körbevilágított a gyertyával, és
igyekezett megjegyezni mindent,
amit lát. Az egyik sarokban egy
halom régi újság; különféle
megsárgult papírok, kis csomóba
összekötve; több, nagyon réginek
látszó üzleti könyv és két újabbnak
kinéző darab, piros műanyag
borítóval; fél tucat cipősdoboz, az
oldalukra firkált évszámokkal.
Lerakta a gyertyát a széf
aljába, és kivette az üzleti
könyveket. Az első, amit kinyitott,
egy egyszerű leltárt tartalmazott, az
1925-ös évből. Oldalakon át voltak
felsorolva az árucikkek, cirkalmas
kézírással. A többi könyv is
hasonló volt, féléves
leltárjegyzékeket tartalmaztak,
egészen 1942-ig.
– Az édesapja mikor vette át
az üzletet? - kérdezte
O’Shaughnessy.
A férfi egy pillanatig
gondolkodott. − A háború alatt,
’41-ben vagy talán ’42-ben.
O’Shaughnessy bólintott, és
visszarakta a könyveket, aztán
átpörgette az újságokat. Nem talált
semmit, csak újabb porfelhőt kavart
fel.
Félretolta a gyertyát az egyik
oldalra, és a papírköteg után nyúlt.
Mind számlák voltak
nagykereskedőktől, ugyanabból az
1925 és 1942 közötti időszakból.
Ha összehasonlítaná, nyilván
pontosan megfelelnének a leltárnak.
A piros műanyag borítójú
könyvek nyilvánvalóan túlságosan
is újak voltak ahhoz, hogy
érdekesek lehessenek. Maradtak
még a cipősdobozok. Egy utolsó
esély, hogy találjon valamit.
Levette a legfelső dobozt lefújta a
tetejéről a port, és kinyitotta.
Régi adóbevallások voltak
benne.
A pokolba is, gondolta
O’Shaughnessy, és visszarakta a
dobozt. Kiválasztott egy másikat
találomra, és kinyitotta. Szintén
adóbevallások.
O’Shaughnessy egyik kezében
a gyertyát tartotta, a másikban a
cipősdobozt. Nem csoda, hogy a
régiségkereskedő üres kézzel
távozott, gondolta. Hát,
mindenesetre egy próbálkozást
megért.
Egy sóhajjal előbbre hajolt,
hogy visszategye a dobozt a
helyére. Közben vetett még egy
pillantást a piros műanyag fedelű
könyvekre. Furcsának találta őket.
A férfi azt mondta, az apja csak
arra használta a széfet, hogy a
nagyapjától maradt holmikat tartsa
benne. De a műanyag egy
meglehetősen új dolog, vagy nem?
Biztos, hogy 1942-ben még nem
volt. Kíváncsian felemelte az egyik
könyvet, és kinyitotta.
Egy vonalazott oldalon nyílt
ki, amely tele volt régi, kézzel írott
bejegyzésekkel. A papír egész
fekete volt a koromtól, az oldalak
szélei alaposan megperzselődtek.
O’Shaughnessy körbenézett. A
férfi közben odébb ment, és egy
kartondobozban keresgélt valamit.
O’Shaughnessy gyorsan
kikapta a széfből a két műanyag
fedelű könyvet, aztán elfújta a
gyertyát, és felállt.
– Attól tartok, nincs itt semmi
érdekes − mondta, aztán megjátszott
könnyedséggel felmutatta a két
könyvet. − De a formaság kedvéért
szeretném ezeket elvinni egy-két
napra. Persze csak ha hozzájárul.
Így sok papírmunkától
megkímélnénk magunkat,
házkutatási parancs és hasonlók…
– Házkutatási parancs? -
kérdezte a férfi aggodalmas arccal.
− Persze, vigye csak el, ott
tarthatják, ameddig akarják.
Kint az utcán O’Shaughnessy
megállt, hogy leporolja a kabátja
válláról a port. Lógott az eső lába,
a házak ablakaiban és a kávézókban
már kezdtek kigyulladni a fények. A
távolból mennydörgés morajlott, az
autózúgásban is jól lehetett hallani.
O’Shaughnessy felhajtotta a
gallérját, óvatosan a hóna alá
szorította a könyveket, és elsietett a
Harmadik sugárút felé.
Az utca túloldalán, az egyik
emeletes ház kapualjából egy férfi
figyelte, ahogy O’Shaughnessy
távozik. Aztán előbújt, a fejébe
húzott fekete keménykalapban,
hosszú fekete kabátban. Miután
alaposan körbenézett jobbra is,
balra is, lassan átment az úttesten,
és a New Amsterdam patika felé
indult, miközben a botja halkan
kopogott a járdán.

3. fejezet

Bill Smithback imádta a New

York Times szerkesztőségi
archívumát. A magas mennyezetű,
hűvös teremben hosszú sorokban
álltak a fémszerkezetes polcok,
amelyek szinte nyögtek a bőrbe
kötött kötetek súlya alatt. Ezen a
reggelen teljesen üres volt a
helyiség. Ritkán használta más, mint
újságírók, bár a többségük jobban
szerette a digitalizált on-line
változatot, ez azonban csak az
elmúlt huszonöt évre terjedt ki.
Vagy pedig, ha feltétlenül
szükséges volt, a mikrofilmet,
amelynek használata fárasztó ugyan,
de aránylag gyors. Smithback
azonban úgy találta, nincs annál
érdekesebb, sőt tulajdonképpen
hasznosabb, mint magukat a régi
példányokat lapozgatni. Az ember
gyakran találhat összefüggő
információsorozatot az egymást
követő lapszámokban, vagy egymás
utáni oldalakon, amelyeken könnyű
átsiklani, ha a mikrofilmet gyorsan
pergetjük.
Amikor felvetette a
főszerkesztőjének, hogy írna
Lengről, a szerkesztő csak
semmitmondóan morgott valamit, −
ami általában biztos jele volt
annak, hogy tetszik neki az ötlet.
Amikor kiment az irodájából, még
hallotta, hogy azt motyogja: −
Lehetőleg jobb legyen, mint a
Fairhavenről szóló cikk, rendben?
Legyen valami magva is.
Hát ez jobb lesz, mint a
Fairhaven-sztori. Muszáj, hogy
jobb legyen.
Délután volt, mire eljutott az
archívumba. A könyvtáros kihozta
neki a köteteket, amelyeket kért, és
Smithback áhítatos tisztelettel
nyitotta ki az elsőt, beszívta a
málladozó újságpapír, régi
nyomdafesték és por szagát. Az
1881. januári kötetben gyorsan meg
is találta a cikket, amit keresett.
Shottum házának leégése a
címlapon szerepelt, és a tudósítást
a tüzet ábrázoló szép kis metszet
illusztrálta. A cikk megemlítette,
hogy a kiváló J. C. Shottum
professzornak nyoma veszett, és
félő, hogy életét vesztette a tűzben.
A cikk szerint szintén eltűnt egy
Enoch Leng nevű ember, akiről
Shottum asszisztenseként és
bérlőjeként tettek említést.
Nyilvánvaló volt, hogy a cikk írója
semmit sem tudott Lengről.
Smithback tovább lapozgatott,
míg meg nem találta a tűzről szóló
cikk folyatását egy későbbi
számban, amelyben jelentették,
hogy előkerültek Shottum
maradványai. Lengről nem esett
több említés.
Smithback most visszafelé
kezdett el lapozgatni, a New York-i
rovatot nézte át, hogy nem talál-e
valami érdekeset a múzeumról, a
Lyceumról, Lengről, Shottumról
vagy McFaddenről. Lassú munka
volt, és Smithback figyelmét
gyakran elterelték különféle más
témájú érdekes cikkek.
Pár óra elteltével kezdett
kicsit nyugtalankodni. Számos cikk
volt ugyan a múzeumról, néhány a
Lyceumról is, és egyszer-kétszer
Shottumot és kiállítását, valamint
Tinbury McFaddent is emlegették,
de Lengről a világon semmit nem
talált, csak a Lyceum üléseiről
szóló jelentésekben szerepelt a
neve, amelyek néha prof. Enoch
Lenget is felsorolták a megjelentek
között. Leng nyilván nagyon
visszahúzódó életet élhetett.
Hát ezzel nem sokra jutok,
gondolta Smithback.
Nekilátott a második témának,
amely még nehezebbnek bizonyult.
1917-től kezdve, vagyis attól
az évtől, amikor Enoch Leng
otthagyta Doyers Street-i
laboratóriumát, olyan
gyilkosságokról szóló híreket
keresgélt, amelyeket Leng
módszerével követtek el. A Times
minden évben 365 alkatommal
jelent meg. Akkoriban a
gyilkosságok jóval ritkábbak
voltak, és az ilyen hírek általában a
címlapon szerepeltek, úgyhogy
Smithback csak az első oldalakat
böngészte át, valamint a
nekrológokat, hátha megtalálja Leng
halálhírét, ami O’Shaughnessynek
is érdekes lenne, nemcsak neki.
Elég sok gyilkosságról adtak
hírt, és számos érdekes nekrológ is
akadt Smithbacket egyre jobban
magával ragadta, amit olvasott −
túlságosan is belemerült és így
nagyon lassan haladt.
Aztán az 1918. szeptember 10-
i számban megakadt a szeme egy
főcímen, az oldal közepe alatt:
Megcsonkított holttest a Peck Slip
negyedben. A cikk, amely
régimódian igyekezett tekintettel
lenni az olvasók érzékenységére,
nem részletezte, milyen
csonkításról van szó, de úgy tűnt,
hogy az áldozat dereka táján történt
a sérülés.
Megint feléledt minden
újságírói vadászösztöne. Szóval
Leng még mindig működött, és
tovább gyilkolt az után is, hogy
otthagyta a Doyers Street-i
laboratóriumot.
A nap végére sikerült fél tucat
további hírt találnia olyan
gyilkosságokról, amelyek esetleg
Leng művei lehettek, úgy évente
egy-két ilyen fordult elő. Lehet,
hogy voltak mások is, amelyeket
nem fedeztek fel, de az is lehet,
hogy Leng már nem rejtette el az
áldozatait, hanem csak úgy
otthagyta őket a város
legkülönbözőbb pontjain. Az
áldozatok mindig szegény
hajléktalanok voltak, egy
kivételével azonosítani sem tudták
őket. Mindegyiküket a szegények
temetőjében helyezték végső
nyugalomra. Senkinek nem tűnt fel,
hogy összefüggés lehet az esetek
között, a rendőrség nem nyomozott
ebben az irányban.
Az utolsó gyilkosság, amelyet
Leng módszerével hajtottak végre,
1935-ben történt. Ezután is hírt
adtak sok gyilkosságról, de
egyiknél sem fordultak elő a sajátos
csonkítások, amelyek Leng keze
nyomát jelezték.
 Smithback gyors fejszámolást
végzett: Leng az 1870-es években
tűnt fel New Yorkban, valószínűleg
akkor fiatalember lehetett, mondjuk
harmincéves. 1935-ben hetven
körüljárhatott. De miért maradtak
abba a gyilkosságok?
A válasz teljesen nyilvánvaló
volt: Leng ekkor meghalt.
Nekrológot nem talált róla, de
mivel Leng visszavonultan élt,
valószínűtlen is lett volna, hogy
megírják a halálhírét az újságok.
Hát, ennyit Pendergast
elméletéről, gondolta Smithback.
Minél többet gondolkozott
rajta, annál inkább biztos volt
benne, hogy Pendergast nem hihet
komolyan ilyen abszurd dologban.
Nem, ez nyilván csak porhintés, és
valami hátsó szándéka van vele.
Pendergast mindig is ilyen volt,
csavaros eszű, titokzatos,
kifürkészhetetlen. Az ember soha
nem tudta, mit is gondol valójában,
vagy mit tervez. Ha legközelebb
találkoznak O’Shaughnessyvel,
majd neki is elmagyarázza. Nyilván
megkönnyebbül majd, hogy
Pendergastnak mégsem ment el a
józan esze.
Smithback átfutott még egy
évnyi nekrológot, de nem találta
meg Leng nevét. Semmi nyomot
nem hagyott maga után a történelem
lapjain.
 Az órájára pillantott: ideje
mára befejezni. Tíz órája dolgozott
egyfolytában.
Úgy érezte, aránylag jól
beindult a dolog. Egy csapásra
felfedezett fél tucat megoldatlan
gyilkosságot, amelyek könnyen
lehet, hogy Leng számlájára írhatók.
Van még talán két napja, amíg a
főszerkesztő nyaggatni kezdi a cikk
miatt. És még több ideje lesz, ha
megmutatja neki, hogy sikerült
aranyat kibányásznia az
archívumból.
Felállt a kényelmes székről, és
összedörzsölte a kezét. Most, hogy
átnézte a nyilvános archívum
anyagait, jöhet a következő lépés:
Leng magániratai.
Az egynapi kutatásból annyi
kiderült, hogy Leng kutatóként
bejárt a múzeumba. Smithback
tudta, hogy akkoriban minden tudós
tudományos múltját megvizsgálták,
mielőtt akadálytalan hozzáférést
biztosítottak volna neki a múzeum
gyűjteményeihez. A kutatói
engedélyen szerepelt minden adat:
a kérelmező kora, végzettsége,
szakterülete, a publikációinak
listája, családi állapota, lakcíme.
Ennek alapján más kincset érő
dokumentumok is előkerülhetnek,
szerződések, jogi iratok és
hasonlók. Lehet, hogy Leng a
nyilvánosság elől el tudott rejtőzni,
de a múzeum feljegyzései már
egészen más képet fognak adni.
Mire végez, úgy fogja ismerni
Lenget, mintha testvérek lennének.
Ettől a gondolattól kellemes,
várakozó izgalom bizsergett végig
rajta.

4. fejezet

O’Shaughnessy megállt a FBI

Jacob Javitsról elnevezett
központjának lépcsőjén. Az eső
időközben elállt, itt-ott tócsák
gyűltek össze a keskeny manhattani
utcákon. Pendergast nem volt a
Dakota-házban, és az FBI-
központban sem találta meg.
O’Shaughnessyn furcsa érzelmek
keveréke lett úrrá: türelmetlenség,
kíváncsiság, izgatottság. Szinte
csalódást érzett, hogy nem tudja
azonnal megosztani a felfedezését
Pendergasttal. Ő nyilván rögtön
látni fogja, mennyire értékes, amit
talált. Lehet, hogy ez a kulcs, amely
a nagy áttöréshez szükséges.
Behúzódott egy gránitoszlop
mögé, hogy még egyszer
megszemlélje az üzleti könyveket.
Végigfutott a tekintete a
számoszlopokon, a megfakult kék
tintával íródott számtalan
bejegyzésen. Minden szerepelt
benne, a vásárlók neve, összegek,
árak, a házhoz szállításhoz
szükséges lakcímek, dátumok. A
méreganyagokat piros tintával
jegyezték fel. Pendergastnak ez
nagyon tetszeni fog. Persze Leng
nyilván álnéven intézte a
vásárlásait, és talán hamis címet is
adott meg, de minden vásárlásnál
ugyanazt az álnevet kellett
használnia. Mivel Pendergast
összeállított egy listát néhány ritka
vegyi anyagról, amelyeket Leng
használt, egyszerű lesz összevetni a
könyvben szereplő vásárlásokkal,
és így kideríthetik Leng álnevét. És
ha más vásárlásoknál is ezt
használta, akkor ez a könyv nagyon
messzire elvezethet.
Még egy percig nézegette a
köteteket, aztán megint a hóna alá
csapta őket és a gondolataiba
merülve elindult a Broadwayn, a
városháza metróállomás irányába.
A könyvek az 1917 és 1923 közötti
éveket foglalták magukba, vagyis a
tűz és a patika leégése előtti
időszakot. Nyilván csak ezek
menekültek meg a tűzvészből, és a
fiú újraköttette az apja
hagyatékából rámaradt könyveket.
A régiségkereskedőnek ezért nem
szúrt szemet, túlságosan újnak
látszottak. Csak a szerencséjének
köszönheti, hogy ő rájuk bukkant.
Várjunk csak, a
régiségkereskedő! Hirtelen
gyanúsnak találta, hogy egy
régiségkereskedő csak úgy besétált
oda, alig pár héttel az után, hogy az
öreg meghalt. Lehet, hogy nem is
volt véletlen a halála… Talán a
gyilkos már ott járt őelőtte, és ő is
Leng vásárlásairól keresett
nyomokat. Nem, ez ki van zárva. A
gyilkosságok a cikk hatására
indultak, a régiségkereskedő
látogatása pedig még azelőtt történt.
O’Shaughnessy már bánta, hogy
nem kért személyleírást a
régiségkereskedőről. Persze
bármikor visszamehet. Lehet, hogy
Pendergast is szívesen elkísérné.
Hirtelen megtorpant. Úgy
belemerült a gondolataiba, hogy
túlment az Ann Street-i
metróállomáson. Visszafordult, de
aztán meggondolta magát. Eszébe
jutott, hogy nincs is olyan messze a
Water Street 16.-tól, attól a háztól,
ahol Mary Greene élt. Pendergast
már járt ott Norával, de
O’Shaughnessy még nem látta.
Persze nem mintha sok látnivaló
lenne ott, de most, hogy ennyire
elkötelezte magát ez iránt az ügy
iránt, mindent látni akart, nem
szeretett volna semmit sem
elmulasztani. A Metropolitan
Múzeumban tett látogatásra
gondolt, arra a szánalmas ruhára, a
kétségbeesett üzenetre…
 Megér egy tízperces sétát. Az
ebéd még várhat egy kicsit.
Továbbsétált az Ann Streeten, aztán
befordult a Gold Streetre, és
közben a „Costa Divá”-t
fütyörészte Bellini Norma című
operájából. Maria Callas egyik fő
repertoárdarabja volt, és az ő egyik
kedvence is. O’Shaughnessy
jókedvében volt. Mostanában
kezdte újból felfedezni, hogy a
nyomozói munka nagyon
szórakoztató is lehet. És még
valamit felfedezett: hogy jó érzéke
van hozzá.
A lenyugvó nap átvilágított a
felhők között, és O’Shaughnessy elé
vetítette saját hosszú, magányos
árnyékát. Balra a South Street
Viaduct húzódott, azon túl pedig az
East River rakpartja. Ahogy
továbbsétált, az irodaépületeket
kezdték felváltani a lakóházak,
némelyiknek szép, felújított
téglahomlokzata volt, mások üresen
és kihaltan álltak.
Egyre hűvösebb lett, de a nap
utolsó sugarai még jólesően
melengették az arcát. Balra fordult
a John Streetre, a folyó felé, hogy
lerövidítse az utat. Előtte mólók
húzódtak sorban. Néhány közülük,
amelyeket még mindig használtak,
le voltak aszfaltozva, mások
ijesztően meredeken futottak bele a
vízbe, néhány pedig annyira régi
volt, hogy nem is maradt belőle
több mint a vízből kiálló két
cölöpsor. A nap eltűnt a látóhatár
alatt, halvány vöröses ragyogást
hagyva maga után az ég alján. A
mélybíbortól a sárgáig játszottak a
színek a ködben. Az East River
túlsó partján kezdtek kigyulladni a
fények a pár emeletes brooklyni
házak ablakaiban. O’Shaughnessy
megszaporázta a lépteit.
Leheletének párája kezdett
meglátszani a csípős levegőben.
Amikor elhaladt a Pearl Street
mellett akkor érezte meg először,
hogy követik. Nem tudta igazán,
mitől érzi így − mintha valami alig
hallható nesz ütötte volna meg a
fülét, vagy egyszerűen csak a
tapasztalt zsarura jellemző hatodik
érzék lépett működésbe.
Mindenesetre tovább sétált, nem
változtatott a léptei tempóján, és
nem nézett hátra. Bár a szolgálati
fegyverét leadta, volt egy saját .38-
as pisztolya, amely itt lapult a hóna
alá csatolt pisztolytáskában, és
nagyon jól tudta, hogyan kell
használni, jaj, annak a támadónak,
aki könnyű célpontnak nézi.
Megállt, és végignézett a
folyópartra vezető szűk kis utcák
útvesztőjén. Közben még erősebben
elfogta az előbbi érzés.
O’Shaughnessy már rég megtanulta,
hogy bízzon az ilyen
megérzésekben. Mint a legtöbb
tapasztalt rendőrben, benne is
kifejlődött az a rendkívül érzékeny
radar, amely azonnal jelez, ha
valami baj van. Az ember vagy
nagyon hamar kifejleszti ezt a
képességet, vagy otthagyja a fogát.
Már szinte el is feledkezett róla,
hogy megvan benne ez az ösztön.
Évek óta rozsdásodott, de az
ilyesmi nem múlik el csak úgy.
Továbbment egészen a Burling
Slip sarkáig, ott bekanyarodott és
behúzódott az árnyékba. Az egyik
ház falához lapulva előhúzta Smith
& Wesson pisztolyát, várt, és még
arra is vigyázott, hogy halkan
szedje a levegőt. Hallotta, ahogy a
folyó hullámai halkan nyaldossák a
mólókat, a távolból a forgalom
zaját, egy kutya ugatását, − de ezen
kívül semmi mást.
Kilesett a sarkon. Ahhoz még
elég világos volt, hogy jól lásson.
A lakóházak és a rakpart menti
raktárépületek kihaltnak tűntek.
Kilépett a fal mellől, a pisztolyt
készenlétben tartva, és várt. Ha
valaki követte, akkor biztosan látta,
hogy pisztoly van nála, és talán
inába szállt a bátorsága.
Lassan visszadugta a fegyverét
a pisztolytáskába. Még egyszer
körbenézett, aztán befordult a
Water Streetre. Miért érzi még
mindig úgy, mintha követnék?
Lehet, hogy mégis tévesen
riasztottak az ösztönei?
Ahogy a háztömb közepéhez
ért, a 16-os számhoz közeledve,
mintha egy sötét foltot látott volna
eltűnni a saroknál, és mintha egy
cipőtalp csosszant volna a járdán.
Futásnak eredt, megfeledkezve
Mary Greeneről, és újból előhúzta
a pisztolyát. Elrohant a sarokig,
aztán befordult a Fletcher Streetre,
amely sötéten és üresen terült el
előtte. Kicsit távolabb égett egy
utcai lámpa, és a fényében meglátta,
hogy egy árny épp eltűnik a sarkon.
O’Shaughnessy elrohant a
sarokig, ott újból befordult, aztán
megtorpant. Egy fekete macska
bandukolt át az üres úton, magasba
tartott farkának vége minden
lépésnél megrezzent. Csak
saroknyira volt innen a Fulton
halpiac, és arról fújt a szél.
Halszag csapta meg az orrát. Egy
vontatóhajó kürtjének gyászos
tülkölése szállt a kikötő felől.
O’Shaughnessy rosszkedvűen
felnevetett. Általában nem hajlamos
a paranoiára, de ezt most nehéz
lenne másnak nevezni. Egy macskát
üldözött úgy látszik, kezd az
idegeire menni ez az ügy. Jól a
hóna alá szorította a könyveket, és
továbbsétált dél felé, a Wall Street
és a metró irányába.
Most azonban minden kétséget
kizáróan léptek ütötték meg a fülét,
egészen közelről, majd egy halk
köhögés.
Megfordult, és megint
előrántotta pisztolyát. Már
meglehetősen sötét volt, és az utca,
a régi dokkok és a kapualjak teljes
sötétségbe burkolóztak. Bárki is
követi, nagyon ügyes és kitartó. Ez
nem egy egyszerű utcai rabló. És a
köhögés is szándékos volt, az illető
azt akarja, hogy tudja, hogy követi.
Próbál ráijeszteni, idegessé tenni,
rávenni, hogy valami hibát
kövessen el.
O’Shaughnessy sarkon fordult,
és futásnak eredt. Nem félelemből,
hanem mert szerette volna
kiprovokálni, hogy a férfi kövesse.
Elfutott a sarokig, befordult, és
elfutott a következő utca közepéig.
Aztán megállt, halkan
visszalopakodott, és megbújt egy
kapualjban. Mintha léptek
koppanását hallotta volna meg
közeledni a sarokról. Nekivetette a
hátát a kapunak, és várt,
előreszegezett pisztollyal, ugrásra
készen.
Csönd. Eltelt egy perc, kettő,
aztán öt is. Egy taxi hajtott végig
nagyon lassan az utcán, két
fényszórója belehasított a ködbe és
a sötétségbe. O’Shaughnessy
kióvakodott a kapualjból, és
körbenézett. Minden ismét kihalt
volt. Elindult visszafelé abba az
irányba, amerről jött, nagyon lassan
lépkedve, a falhoz lapulva. Talán a
férfi másfelé kanyarodott, vagy
feladta. Vagy az is lehet, hogy
mégiscsak képzelte az egészet.
Ebben a pillanatban egy fekete
alak ugrott elő a következő
kapualjból, valami O’Shaughnessy
fejére borult, és a nyaka köré
szorult. Émelyítően édeskés
vegyszerszag csapta meg az orrát.
Egyik kezével a csuklyához kapott,
míg a másikkal ösztönösen lőtt
egyet. Aztán csak azt érezte, hogy
zuhan, zuhan…
A lövés dörrenése
visszhangzott az üres utcán,
visszaverték az öreg házak falai,
míg végül elhalt, és ismét néma
csönd telepedett a dokkokra és a
kihalt utcákra.

5. fejezet

Patrick O’Shaughnessy nagyon

lassan tért magához. Úgy érezte,
mintha egy fejszével felhasították
volna a koponyáját, a kézfején a
csontok fájdalmasan lüktettek, a
nyelve meg volt dagadva és fémes
ízt érzett a szájában. Kinyitotta a
szemét, de koromsötétség vette
körül. Megijedt, hogy talán
megvakult, és ösztönösen az arca
elé akarta kapni a kezét, de aztán
ólmos zsibbadtsággal megérezte,
hogy nem tudja mozgatni. Megrázta
a kezét, mire valami megcsörrent.
Láncok. Le van láncolva.
Megmozdította a lábát, de az
is meg volt béklyózva.
Szinte azonnal elszállt a
zsibbadtság, amit addig érzett, és
elárasztotta a hideg valóság.
Eszébe jutott minden: a léptek, a
macska-egér játék a kihalt utcákon,
a fojtogató csuklya a fején −
minden emlék visszatért,
könyörtelen élességgel.
Vadul kapálózni kezdett,
iszonyatos pánik tört rá. Aztán
végignyúlt a földön, és igyekezett
erőt venni magán. A pánik nem old
meg semmit. Gondolkozz!
Vajon hol lehet?
Valamiféle pincében, ahol
fogva tartják. De kicsoda?
Ahogy feltette a kérdést, szinte
azonnal jött a válasz: a gyilkos. A
Sebész.
A rátörő újabb pánikhullámot
hirtelen fénysugár szakította meg −
vakító volt és szinte fájdalmas a
mindent beburkoló sötétség után.
Gyorsan körbenézett: a kis,
kopár helyiségnek durván faragott
kőfalai voltak, és ő a nyirkos
kőpadlón feküdt, odaláncolva. Az
egyik oldalon egy rozsdás fémajtó
volt, és egy kis nyíláson át áradt be
a világosság. A fény hirtelen
elhalványult, és egy hang szólalt
meg. O’Shaughnessy a nedves,
piros ajkakat is látta mozogni a kis
nyílásban.
– Kérem, ne nyugtalankodjon
− mondta higgadtan a hang. −
Nemsokára vége lesz. A küzdelem
fölösleges.
A kis nyílás becsukódott, és
O’Shaughnessyt megint körbeölelte
a sötétség.
Hallgatta a távolodó léptek
koppanását a kőpadlón. Elég
nyilvánvaló volt, mi következik
ezután. Látta az eredményét a
halottkémnél. A Sebész előbb-
utóbb visszajön, és akkor…
Ne gondolj erre. Azon
gondolkozz, hogyan fogsz
megszökni.
Próbált lecsillapodni, és csak
arra koncentrált, hogy hosszú, mély
lélegzeteket vegyen. Segített, amit a
rendőrségi kiképzésen tanultak.
Érezte, hogy lassan megnyugszik.
Egyetlen helyzet sem reménytelen,
és még a legkörültekintőbb bűnözők
is követnek el hibákat.
Szörnyen ostoba volt, hogy
feladta a kellő éberséget. Annyira
izgatott lett a könyvek felfedezése
miatt, hogy elfeledkezett az
óvatosságról, pedig Pendergast
hányszor figyelmeztette, hogy
állandóan veszélyben van.
Hát többször nem lesz ilyen
ostoba.
Nemsokára vége lesz −
mondta a hang. Vagyis nemsokára
visszajön. De addigra ő ugrásra
készen fog állni. Mielőtt a Sebész
bármit is tehetne, le kell, hogy
vegye róla a láncokat, akkor pedig
majd egy óvatlan pillanatban ráveti
magát.
Persze, a Sebész nyilván nem
ostoba. Ahogy követte, és ahogy
elkapta, az arra utal, hogy nagyon is
ravasz, és kötélből vannak az
idegei.
Mindent jól kell csinálnia,
máskülönben elbúcsúzhat az
életétől.
Vett egy jó mély levegőt, aztán
még egyet. Lehunyta a szemét, a
homlokához emelte a csuklóján
lévő bilincset, és jobbra-balra
húzogatva felsebezte a bőrét.
Szinte azonnal folyni kezdett a
vér. Kicsit fájt, de ez jó volt,
segített kitisztítania a fejét, és
legalább addig is csak erre gondolt.
A fejsebek általában nagyon erősen
vérzenek, ez most jól jött.
Óvatosan az oldalára fekve
végignyúlt a földön, olyan pózban,
mintha elvesztette volna az
eszméletét, és miközben lerogyott, a
durva kőfal sebezte volna fel a
homlokát. A fal kellemesen hideg
volt, ahogy odaszorította az arcát a
vér melegen folydogált végig
csukott szemén és az orrán.
Sikerülni fog. Sikerülni fog. Nem
akarta úgy végezni, mint Doreen
Hollander, megcsonkítva, mereven
a boncasztalon.
Újból elfojtotta a feltörő
pánikot. Nemsokára vége lesz. Ha
a Sebész visszatér, hallani fogja a
lépteit, aztán nyílik az ajtó. Amikor
leveszi a láncokat,
meglepetésszerűen rátámad, és le
fogja teperni. Megmenekül, és
ráadásul a gyilkost is elkapja.
Csak nyugalom. Csak
nyugalom.
O’Shaughnessy lehunyt
szemmel feküdt, a vérpatakocska
lefolyt a homlokáról a nyirkos,
hideg kőre. Próbálta valamelyik
operára összpontosítani a
gondolatait. A lélegzete egyre
nyugodtabb és szabályosabb lett, és
a kis cella kopár falai között a
gondolataiban az O Isis und Osiris
gyönyörű dallama kezdett el szólni,
és könnyedén, erőfeszítés nélkül, a
falakon is áthatolva szállt az ég
felé.

6. fejezet

Pendergast a hóna alatt egy kis

barna csomagot szorongatva
megállt a széles járdán, és
elgondolkozva nézte a New York-i
közkönyvtár bejáratát őrző két
oroszlánt. Futó, de bőséges zápor
söpört át a városon, a buszok és a
taxik fényszóróit csillogva verte
vissza a számtalan tócsa.
Pendergast az oroszlánokról az
épület impozáns, hatalmas
korinthoszi oszlopokkal díszített
homlokzatára emelte a tekintetét.
Elmúlt este kilenc óra, és a
könyvtár már rég bezárt: a diákok,
kutatók, turisták, még nem publikáló
költők és tudósok áradata, amely
egész nap áramlott a kapun át, már
órákkal ezelőtt elapadt.
 Pendergast még egyszer
körbenézett az épület előtti kis
téren és az utcán, aztán
megigazította a hóna alatt a kis
csomagot, és lassan felballagott a
széles lépcsősoron.
A hatalmas kapu egyik
oldalánál egy kisebb bronzajtó is
nyílt, Pendergast odalépett, és
könnyedén bekopogott Az ajtót
szinte azonnal kinyitotta egy
könyvtári biztonsági őr. Nagyon
magas volt és izmos, rövidre nyírt
szőke hajjal. Egyik vaskos kezében
Ar i o s to Orlando Furioso című
eposzának angol kiadását
szorongatta.
– Jó estét, Pendergast ügynök
− üdvözölte a látogatót. − Hogy van
ma este?
– Remekül, Frances,
köszönöm − felelte Pendergast, és a
könyvre biccentett. − Hogy tetszik
Ariosto?
– Nagyon. Köszönöm, hogy
ajánlotta.
– Azt hiszem, én a Bacon-féle
fordítást javasoltam.
– Az Nesmithnél van, a
mikrofilm osztályon. Az összes
többi példányt kikölcsönözték.
– Majd szóljon, hogy küldjék
magának egyet.
– Meglesz, köszönöm.
Pendergast bólintott, és
továbbment át az előcsarnokon,
majd fel a márványlépcsőn. A néma
csöndben nem hallott mást, csak a
saját lépteinek koppanásait. A 315-
ös szoba, a központi olvasóterem
ajtajánál megállt. A teremben több
hosszú asztal állt a sárga
fénykörökben. Pendergast belépett,
és a sötét fából készült hatalmas
pulthoz indult, amely két részre
osztotta az olvasótermet Napközben
itt fogadták a könyvtárosok a
kérőlapokat, és innen továbbították
őket a pneumatikus csőpostán, a
föld mélyén rejtőző raktárakba. De
most, éjszaka, a pult is üres volt.
Pendergast kinyitott a pult
mögött egy ajtót, belépett, aztán egy
kisebb ajtó következett, amely
mellett könyvszállító liftek
sorakoztak. Kinyitotta a kisebbik
ajtót is, és elindult lefelé a lépcsőn.
Az olvasóterem alatt hét szint
mélységben helyezkedtek el a
raktárak. Az első hat szinten egész
kis városokat alkottak a
polcrendszerek. Az alacsony
mennyezet és a mindenütt a plafonig
érő polcok nyomasztó érzést
keltettek. De ahogy átsétált a
félhomályban az első szinten, és
beszívta a por, a penész és a bomló
papír szagát, Pendergast furcsa
békességet érzett. Mintha elszállt
volna a szúrt seb fájdalma és a
nyomozás gondjai is. Minden
fordulónál, minden
kereszteződésnél egy-egy korábbi
látogatás emlékei jutottak eszébe, a
felfedezőutak és az irodalmi
expedíciók, amelyek sokszor azzal
végződtek, hogy valami
kinyilatkoztatásszerű nyomra
bukkant, és hirtelen megoldódott
egy-egy ügy.
De most nem volt idő az
emlékeken merengeni. Pendergast
továbbsietett. Egy keskeny,
meredek lépcsőhöz ért, és még
mélyebbre ereszkedett. Végül leért
a hetedik szintre. A felsőbb
szintektől eltérően, ahol minden
kifogástalan precizitással volt
katalogizálva, itt véget nem érő
labirintust alkottak a polcok,
titokzatos ösvényekkel és
zsákutcákkal, amelyeket ritkán
keresett fel bárki, annak ellenére,
hogy megdöbbentően érdekes
gyűjteményeket is tároltak itt. A
levegő, fojtogató volt és áporodott,
mintha ugyanolyan mozdulatlanul
pihenne évtizedek óta, mint az itt
szunnyadó kötetek. Polcokkal
szegélyezett, furcsa szögekben
elágazó folyosók indultak ki a
lépcsőtől.
Pendergast itt egy pillanatra
megállt. A csöndben túlérzékeny
hallásával meghallott valami
egészen halk neszezést: az ezüstös
ősrovar-kolóniák zizegését, ahogy
átrágták magukat a végtelen
mennyiségű papíron.
Egy másik zaj is megütötte
fülét, hangosabb és élesebb, valami
csattogás.
Pendergast a zaj felé vette az
irányt, és követte a polcok között,
hol erre, hol arra kanyarogva.
Egyre jobban közeledett. Csitt-
csatt.
Kicsit távolabb meglátott egy
fénykört. Még egy utolsót
kanyarodott, és megpillantott egy
nagy asztalt, amelyet vakító
élességgel megvilágított egy
fogorvosi lámpa. Az asztal egyik
szélén több tárgy volt
felsorakoztatva: egy tű, vastag
cérna, egy pár fehér pamutkesztyű,
könyvkötő kés, ragasztó stift.
Mellettük egy halom kézikönyv,
Blade: A könyvek ellensége,
Ebeling: A nagyvárosok
entomológiája, és Clapp: Papír
anyagú műtárgyak restaurálása
című kötetei. Az asztalnál egy alak
ült, Pendergastnak háttal. Hófehér,
sűrű sörény keretezte a fejét,
egészen hajlott válláig lógva.
Pendergast nekidőlt a
legközelebbi polcnak, és udvarias
távolságot tartva halkan kopogott a
fémen.
– Kopogtatnak − szólalt meg
az alak vékony, de egyértelműen
férfihangon. A fejét nem fordította
oda.
 Pendergast újból kopogott.
– Mindjárt, mindjárt! - felelte
a férfi.
Pendergast harmadszor is
kopogott, még hangosabban.
A férfi bosszús sóhajjal
felnézett. − „Kopogd fel Duncant!
Ó, bár megtehetnéd!” - kiáltott fel.
Aztán félretette az óriási
papírvágó ollót meg a régi könyvet,
amelyet épp újrakötött, és
megfordult.
Vékony fehér szemöldöke jól
illett az ősz sörényhez, a szeme
szinte sárga volt, amitől úgy festett,
mint egy oroszlán. Amikor meglátta
Pendergastot, ráncos arcán mosoly
terült szét. Aztán észrevette a kis
csomagot is a hóna alatt, és a
mosoly még szélesebb lett.
– Kit látnak szemeim, csak
nem Pendergast ügynök? - kiáltott
fel. − A rendkívül különleges
Pendergast ügynök!
Pendergast meghajtotta a fejét.
− Hogy van, Wren?
– Köszönöm kérdését, jól,
nagyon jól. − A férfi csontos
kezével intett a kocsi felé, amelyen
javításra váró könyvhalmok
tornyosultak.
– Csak olyan kevés az idő, és
annyi beteg vár gyógyulásra!
A New York-i közkönyvtárban
sok fura alak akadt, de mind között
a legfurcsább Wren volt. Senki nem
tudott róla semmit, még azt sem,
hogy a Wren a keresztneve, a
vezetékneve vagy egyáltalán a
valódi neve-e. Senki nem tudta,
honnan jött, vagy, hogy hivatalosan
is a könyvtár alkalmazásában áll-e.
Senki nem tudta, mikor és mit
szokott enni, egyesek szerint
csirizen élt. Az egyetlen, amit tudni
lehetett róla, az volt, hogy soha
senki nem látta, hogy elhagyná a
könyvtárat, és hogy egy nyomkereső
biztonságával tájékozódik a hetedik
szint elveszett kincsei között.
Wren a látogatóra pillantott.
Véreres, sárga szeme élesen és
fényesen ragyogott, mint egy
sólyomé. − Úgy látom, ma nincs túl
jó formában − jegyezte meg.
– Ez így van − felelte
Pendergast, és Wren nem is
számított ennél többre.
– És mondja csak, hasznosnak
találta a… Mi is volt az… a régi
broadway-i vízművek alaprajzát és
a Five Pointsról szóló könyveket?
– Igen, nagyon is.
Wren a kis csomagra mutatott.
− És mit hozott nekem ma,
hypocrite lecteur?
Pendergast kiegyenesedett, és
előhúzta a hóna alól a csomagot. −
Egy kódex, az Iphigenia Aulisban
kézirata, ógörögből latinra fordítva.
Wren arca nem árult el semmit
– A kódexet egy Sainte-
Chapelle-i kolostorban díszítették
miniatúrákkal a 14. század vége
felé. Az egyik utolsó munkájuk volt
mielőtt a kolostor leégett az 1397-
es szörnyű tűzvészben.
Az öregember sárga szemében
az érdeklődés szikrája villant
– A könyv II. Pius pápa
figyelmét is magára vonta, aki
szentségtörőnek nyilvánította, és
elrendelte, hogy minden példányát
égessék el. Azért is érdekes, mert
jegyzetek is vannak a margón,
amelyek állítólag Chaucer
töredékben maradt és elveszett A
szakács meséje című művének
részleteit tartalmazzák.
A szikra még jobban
fellángolt. Wren kinyújtotta a kezét,
de Pendergast úgy tartotta a
csomagot, hogy még ne érje el. −
Cserébe kérnék egy szívességet.
Wren visszahúzta a kezét −
Természetesen.
– Hallott a Wheelwright-
hagyatékról?
Wren összevonta a
szemöldökét, és megrázta a fejét. A
fehér hájtincsek csak úgy libegtek.
– Ő volt a város
földhivatalának vezetője 1866 és
1894 között. Nagyszámú röplapot,
nyomtatványt, folyóiratot és más
kiadványokat is adományozott a
könyvtárnak.
– Akkor ezért nem hallottam
róla − felelte Wren. − Nem hangzik
túl érdekes anyagnak.
– Wheelwright jelentős
készpénzt is adományozott a
könyvtárnak.
– Akkor ez megmagyarázza,
hogy miért van még mindig meg a
hagyatéka.
Pendergast bólintott.
– Persze a hetedik szintre
száműzték − tette hozzá Wren.
Pendergast ismét bólintott.
– És pontosan mi érdekelné?
– A nekrológok szerint
Wheelwright a halálakor épp egy
tanulmányon dolgozott, a gazdag
New York-i telektulajdonosokról.
A kutatásaihoz beszerzett
másolatokat az összes ezer
dollárnál értékesebb manhattani ház
tulajdoni lapjáról, amelyek
átmentek a földhivatalon. Ezeket
szeretném átnézni.
Wren szeme gyanakvóan
összeszűkült. − Ezt az információt
nyilván könnyebben megszerezhetné
a New York-i Történelmi
Társaságtól.
– Igen, úgy is lett volna, de
néhány papír megmagyarázhatatlan
módon hiányzik a hivatalos iratok
közül, egészen pontosan a
Riverside Drive-on álló néhány ház
tulajdoni lapja. Megkértem valakit
a Társaságnál, hogy nézzen utánuk,
de nem járt sikerrel. Roppant
bosszantónak találta, hogy eltűntek
ezek az iratok.
– És ezért jött hozzám.
Pendergast válaszul csak
odanyújtotta a kis csomagot.
Wren mohón elvette,
áhítatosan megforgatta a kezében,
aztán a késével felvágta a
csomagolópapírt. Az asztalra rakta
a csomagot, és a papír után a vastag
védőfóliát is elkezdte lehámozni
róla, mintha teljesen meg is
feledkezett volna Pendergast
jelenlétéről.
– Negyvennyolc óra múlva
visszajövök, hogy átnézzem a
hagyatékot, és akkor kérem vissza a
kódexet is − mondta Pendergast.
 – Lehet, hogy hosszabb időre
lesz szükség − felelte Wren, hátat
fordítva Pendergastnak. − Talán
nincs is már meg az a hagyaték.
– Én nagyon hiszek a maga
képességeiben.
Wren valamit mormolt
válaszul, aztán felvette a
pamutkesztyűt, gyengéden kicsatolta
a könyv zománcdíszítésű kapcsait,
és mohón megbámulta a kézzel írott
oldalakat.
– Wren?
Volt valami Pendergast
hangjában, ami arra késztette az
öregembert, hogy a válla fölött
hátranézzen.
– Javasolhatnám, hogy előbb
keresse meg a hagyatékot, és utána
foglalkozzon a kézirattal?
Wren sértetten válaszolt. −
Pendergast ügynök, nagyon jól
tudja, hogy mindig az ön érdekeit
helyezem előtérbe.
Pendergast belenézett a ravasz
öreg arcba, amely csupa sértettség
és felháborodás volt. − Ó, hogyne,
tudom.
Azzal el is tűnt a polcok között
uralkodó félhomályban.
Wren pislogott sárga
szemével, aztán visszafordult a
díszes kódexhez. Pontosan tisztában
volt vele, hol található a
Wheelwright-hagyaték, tizenöt perc
alatt elő tudja keresni. Tehát marad
negyvenhét és háromnegyed órája,
hogy a kódexet vizsgálgassa.
Mindent újból körbeölelt a csend,
mintha Pendergast látogatása álom
lett volna csupán.

7. fejezet

A férfi végigsétált a Riverside

Drive-on, rövid, kimért léptekkel, a
botjának megvasalt vége ritmikusan
kopogott az aszfalton. A nap már
emelkedőben volt a Hudson fölött,
a víz tükrét olajos rózsaszínre
változtatta, és a Riverside Park fái
némán, mozdulatlanul álltak a
csípős őszi levegőben. Mély
lélegzetet vett. Az orrával jól
eligazodott a városi szagok sűrű
erdejében, érezte a víz felől szálló
dízel- és kátrányszagot, a park
nyirkosságát, az utcák savanykás
bűzét.
A sarkon befordult, és megállt.
A rövid utca kihalt volt a hajnali
világosságban. Egy saroknyi
távolságról hallotta a Broadway
forgalmának zaját, és ideszűrődtek
a boltok kirakatainak halvány
fényei, de itt minden csöndes volt.
Az utcában álló házak nagy része
elhagyatott volt. A saját háza egy
olyan telek szomszédságában állt,
amely sok-sok évvel ezelőtt egy kis
lovaglópályának adott helyet, a
leggazdagabb manhattani fiatal
hölgyek számára. A pálya persze
rég megszűnt, a helyén a Riverside
Drive főútvonaláról leágazó
névtelen kis bekötőút húzódott,
amelynek köszönhetően az ő háza
jól el volt szigetelve a forgalomtól.
A kis füves-fás járdaszigeten Szent
Johanna szobra állt. Egyike volt ez
egész Manhattan legcsendesebb és
legelfeledettebb részeinek −
mindenki elfeledkezett róla, őt
kivéve. A környéknek megvolt az az
előnye is, hogy az utcai bandák
kedvenc éjszakai törzshelye volt,
ezért meglehetősen rossz hírnévnek
örvendett, ami neki nagyon is jól
jött.
Végigsietett a behajtón, és egy
oldalsó bejáraton besurrant a sötét,
dohos házba. A bedeszkázott
ablakok miatt olyan sötét volt, hogy
csak tapogatózva tudott eligazodni.
Megkeresett egy csukott ajtót, és
kinyitotta. Belépett egy kis fülkébe.
A hátsó falon egy ajtó volt, amely
zajtalanul kinyílt, és egy lefelé
vezető kőlépcsősor tárult fel
mögötte.
A lépcső aljában a férfi
megállt, és a fal mentén
végigtapogatózva megkereste az
ősrégi villanykapcsolót. Egy sor
csupasz körte gyűlt ki, amelyek egy
régi, nyirkos, kőfalú folyosót
világítottak meg. Fekete kabátját
felakasztotta egy rézfogasra,
keménykalapját a kalaptartóra tette,
a botját beledobta az
esernyőtartóba, aztán elindult a
folyosón. A léptei kongtak a
kőpadlón, míg oda nem ért egy
súlyos vasajtóhoz, amelyen
szemmagasságban négyszögletes kis
kémlelőablak volt.
A férfi egy pillanatra megállt
az ajtó előtt, aztán a zsebébe nyúlt a
kulcsért. Kinyitotta a vasajtót, és
belépett. A cellába beáradó fény
megvilágította a vérfoltos padlót és
falat, a földön rendetlen halomban
heverő láncokat és bilincseket.
A cella üres volt. Végigsöpört
rajta a tekintetével, és
elmosolyodott. Minden készen áll a
következő lakó számára.
Becsukta az ajtót, és megint
kulcsra zárta, aztán továbbment a
folyosón, egy tágas
pincehelyiségbe. Itt is felkattintotta
az éles villanyvilágítást, és
odalépett egy rozsdamentes
acélasztalhoz. A tetején egy
régimódi vászontáska és két olcsó,
piros műanyagba kötött könyv
hevert. A férfi felemelte a felsőt, és
nagy érdeklődéssel lapozgatni
kezdte. Csodásan ironikusnak
találta az egészet. Ezeknek a
könyveknek el kellett volna égniük
a tűzben, réges-régen. Rossz
kezekben sok kárt okozhattak volna,
ha ő nem avatkozik közbe a kellő
pillanatban. De most visszakerültek
a helyükre.
Letette a könyvet, és lassan,
óvatosan kinyitotta az orvosi táskát.
A táskában szárazjég
darabkákon egy henger alakú,
szürke műanyagból készült kórházi
doboz hevert. A férfi elővett egy
pár gumikesztyűt, aztán kiemelte a
táskából a dobozt, az asztalra
helyezte, és kinyitotta. Benyúlt, és
végtelen óvatossággal kivett belőle
valami szürke, hosszúkás, vékony
szálakból álló, kocsonyás anyagot.
Ha nincs a vér és a velő, amely itt-
ott hozzátapadt a szövetekhez, olyan
lett volna, mint a hidakat tartó
vastag kábelek, amelyeknek külső
védőrétege alatt ezernyi vékony
drót fut végig. A férfi ajka kis
mosolyra húzódott, és halvány
szeme megcsillant. Feltartotta az
anyagot a fény felé, amely
átderengett rajta. Aztán odavitte a
mosdóhoz, ahol gondosan
leöblítette egy üveg desztillált
vízzel, lemosva róla a
csontszilánkokat és egyéb
maradványokat. Aztán berakta egy
gépezetbe, lecsukta a tetejét, és
bekapcsolta. Éles zümmögés
töltötte be a helyiséget, ahogy a
szöveteket péppé zúzta a gép.
A férfi időnként belepillantott
egy jegyzetfüzetbe, aztán ügyes,
precíz mozdulatokkal különféle
vegyi anyagokat adott a gép tetején
lévő nyíláson át a péphez, amely
egyre világosabb színű és tisztább
lett. Aztán a lehető legóvatosabban
lekapcsolta a gépet, és áttöltötte a
pépet egy hosszú, acélmentes
csőbe, majd berakta a centrifugába,
lecsukta a fedelét, és bekapcsolta.
A gép felgyorsult, egyre magasabb
és élesebb hangon sivított, aztán a
zúgás állandósult.
A szérum centrifugálása
pontosan húsz és fél percig kell,
hogy tartson, és ez csak az első
fázisa a hosszadalmas eljárásnak,
amely a legteljesebb precizitást
követeli. Ha a legkisebb hibát is
elköveti bármely lépésnél, az oda
vezethet, hogy a végtermék
használhatatlan lesz. De miután úgy
döntött, hogy ezen túl itt helyben
gyűjti be az értékes szöveteket, és
nem az utcán, ez nyilván javít az
eljárás minőségén.
A mosdóhoz lépett, ahol egy
gondosan összehajtogatott
törülköző feküdt. Az egyik szélénél
felemelte, és szétgöngyölte. Fél
tucat vérfoltos szike pottyant a
mosdóba. Lassan, gyengéden
tisztogatni kezdte őket. A régi fajta
volt, súlyos, jól kiegyensúlyozott
pengével. Persze nem állnak olyan
jól kézre, mint az összecsukható
pengéjű, modern japán modellek,
de azért kellemes a fogásuk, és
mindig élesek maradnak. Még
manapság, a legmodernebb
eszközök korában is megvan a régi
eszközöknek is a létjogosultságuk.
A sterilizáló gépbe rakta a
szikéket, aztán levette a
gumikesztyűt, alaposan megmosta a
kezét, és megtörölgette egy vászon
kéztörlőben. A centrifugára
pillantott, hogyan halad a dolog.
Aztán egy kis szekrényhez lépett,
kinyitotta, és kivett egy papírlapot.
Az asztalra fektette a táska mellé. A
papíron elegáns, régies kézírással
öt név állt:
 Pendergast
Kelly
Smithback
O’Shaughnessy
Puck

A legutolsó név át volt húzva.

A férfi elővett a zsebéből egy
berakásokkal díszített lakk
töltőtollat, és hosszú, vékony ujjai
közé fogta. Határozott, precíz
mozdulattal áthúzta a negyedik
nevet is egy szép egyenes vonallal,
amit a végén kis farkincával
díszített.
 8. fejezet

Smithback a lakása közelében

lévő kedvenc kis kávézójában
üldögélt a reggelije mellett. Tudta,
hogy a múzeum csak tízkor nyit.
Még egyszer átolvasgatta a Times
régi számaiból kifénymásolt
cikkeket. Minél többször átolvasta
őket, annál inkább biztos volt
benne, hogy ezeket a korabeli
gyilkosságokat Leng követte el.
Még az esetek geográfiája is
stimmelt: a Lower East Side
környékén és folyópart mentén
történtek, a Riverside Drive-tól a
lehető legtávolabb.
 Fél tízkor kérte a számlát,
fizetett, majd elindult a Broadwayn.
Kellemes lesz a frissítő őszi séta a
múzeumig. Közben jókedvűen
fütyörészett. Az igaz, hogy még
rendbe kell hoznia a kapcsolatát
Norával, de örök optimista volt. Ha
ezüsttálcán nyújtja neki az
információt, amit keres, az jó
kezdet lesz. Nora sem haragudhat rá
örökké. Annyi közös van bennük, és
annyi mindenen mentek már
keresztül együtt, jó és rossz
dolgokon is. Csak Nora ne lenne
olyan temperamentumos!
Más oka is volt a jókedvre.
Bár olykor-olykor előfordult, hogy
az ösztönei becsapták − Fairhaven
erre jó példa volt −, de azért
újságíró-szimata legtöbbször
kifogástalanul működött. A Lengről
szóló cikke nagyon is jó kiindulás
volt. Most már csak elő kell ásnia
néhány személyes apróságot, hogy
életre keltse ezt az őrült figurát.
Talán egy régi fotográfiát is sikerül
találni róla. És volt egy nagyon jó
ötlete, hogy hol fogja mindezt
megszerezni.
Hunyorogva továbbsétált a
ragyogó őszi napsütésben, és
mélyen beszívta a friss levegőt.
Évekkel ezelőtt, amikor
könyvet írt a múzeum régi
babonákkal kapcsolatos
kiállításáról, Smithback eléggé
bejáratos lett az intézménybe. Jól
kiismerte különc működését,
minden zegét-zugát, a furcsa
tárgyakat, a rejtett, homályos
sarkokat és az archívumok mélyeit.
Ha rejlik valami információ
Lengről azokon a falakon belül, hát
ő meg fogja találni.
Amikor kinyílt a hatalmas
bronzkapu, Smithback gondosan
belevegyült a beáradó tömegbe,
hogy lehetőleg ne keltsen feltűnést.
Megvette a belépőjegyet, besétált a
Nagy Rotundába, és a többiekkel
együtt tátott szájjal megbámulta a
hatalmas dinoszaurusz-
csontvázakat.
Rövidesen azonban kivált a
turisták közül, és felsétált az első
emeletre. Az egyik legkevésbé
ismert, de leghasznosabb archívum
itt bújt meg. A bennfentesek „Régi
Levéltár”-nak hívták. Számtalan
iratszekrény sorakozott benne
személyi aktákkal, a múzeum
alapításától kezdve úgy 1986-ig,
amikor a rendszert áttették
számítógépre, és átköltöztették egy
csillogó-villogó, új terembe, a
negyedik emeletre, és hangzatos új
nevet is kapott: „Humán erőforrás”.
Smithback jól emlékezett a régi
levéltárra, a molyirtó és a
megsárgult papír szagára, a rég
halott múzeumi dolgozók,
tudományos munkatársak és kutatók
végtelen hosszan sorakozó aktáira.
A Régi Levéltárban még mindig
őriztek kényes anyagokat, és
Smithback emlékezett arra is, hogy
ezeket elzárva tartják. Amikor
utoljára itt járt, hivatalos megbízása
és pecsétes engedélye volt. Ez
alkalommal valami más
megközelítést kell kitalálnia. Az
őrök talán fel is ismerik − persze
ennyi év után az is lehet, hogy nem.
Átsétált egy üresen
visszhangzó, hatalmas termen, ahol
kitömött madarak voltak kiállítva,
és fontolgatta, merre menjen
tovább. Nemsokára ott találta magát
egy kétszárnyú rézajtó előtt,
amelyen „Személyi anyagok, régi
irattár” felirat állt. Belesett az
ajtószárnyak közötti résen, és látta,
hogy két őr üldögél egy asztalnál,
és kávézgatnak.
Két őr. Kétszeres az esélye,
hogy felismerjék, és kétszer olyan
nehéz lesz valami mesével átvágni
őket. Egyiküktől meg kell
szabadulnia.
Körbejárt a folyosón, és törte
a fejét. A terve lassan kezdett is
alakot ölteni. Hirtelen sarkon
fordult, és kisietett a folyosóra,
felment a lépcsőn, aztán belépett a
tágas Selous Memóriái Hall nevű
terembe. Itt idősebb hölgyek
üldögéltek az információs
pultoknál, akik önkéntesként
dolgoztak a múzeumban. Smithback
lekapta a látogatókitűzőt a zakója
hajtókájáról, és a szemetesbe
pottyantotta, aztán odasétált a
legközelebbi hölgyhöz.
– Jó napot, Smithback
professzor vagyok − szólította meg
mosolyogva.
– Miben segíthetek, professzor
úr? - kérdezte a nő, akinek göndör
ősz haja és ibolyakék szeme volt.
Smithback rávillantotta
legelbűvölőbb mosolyát. −
Megengedné, hogy használjam a
telefonját?
– Hogyne. − A nő odarakta a
készüléket a pultra. Smithback
körbenézett, van-e kéznél egy belső
telefonkönyv, aztán kikeresett egy
számot, és tárcsázott.
– Régi Levéltár − szólalt meg
egy mogorva hang.
– Rook szolgálatban van? -
kérdezte Smithback.
– Rook? Itt nincs semmiféle
Rook. Rossz számot hívott, öregem.
Smithback bosszús sóhajt
hallatott. − Akkor ki van
ügyeletben, a levéltárban?
– Én és O’Neal − felelte az
bárdolatlan hang.
– Ki az az én?
– Valami problémája van,
öregem?
Smithback elővette
leghidegebb és leghivatalosabb
hangját.
– Szabad lenne tudnom, hogy
kicsoda maga? Ugye nem szeretné,
ha jelenteném a főnökének a
modortalanságát?
– Bulger vagyok, uram. − Az
őr mogorva modora rögtön
megváltozott.
– Értem, szóval Bulger. Épp
magát keresem. Mr. Hrumrehmen
vagyok a személyzeti osztályról. −
Nagyon gyorsan hadart, és
szándékosan elkente a nevet, hogy
ne lehessen érteni.
– Igen, elnézést, nem tudtam.
Segíthetek valamiben, Mr…
– Nagyon is segíthet, Bulger.
Van egy kis problémánk a maga
személyi aktájában.
– Miféle probléma? − A férfi
hangja máris kellőképpen ijedt volt.
– Bizalmas dologról van szó,
majd megbeszéljük, ha ideért.
– Mikor?
– Természetesen most.
– Igen, uram, ha
megkérdezhetném még egyszer a
nevét…
– És mondja meg O’Nealnek,
hogy odaküldök valakit
ellenőrzésre. Nyugtalanító
jelentéseket kaptunk a levéltárban
tapasztalható hanyagságról.
– Igen, uram, de…
Smithback lerakta a kagylót.
Amikor felnézett, meglátta, hogy az
idős hölgy kíváncsian, sőt
gyanakodva méregeti.
– Mi ez az egész, professzor?
Smithback elvigyorodott, és
lesimítgatta a feje tetején felálló
hajtincset. − Csak egy kicsit
megtréfálom egy kollégámat. Tudja,
mindig viccelődünk egymással…
Kell egy kis vidámság ebben a
romhalmazban.
A nő elmosolyodott. A kis
naiv, gondolta Smithback némi
bűntudattal, miközben
nyílegyenesen visszasietett a Régi
Levéltár felé. Útközben szembe jött
vele az egyik őr a kettő közül,
akiket odabent látott: fújtatva sietett
át a termen, a pocakja csak úgy
rezgett a nagy sietségtől, és az
arcára rá volt írva a pánik. A
személyzeti osztály rettegett hely
volt a múzeum dolgozói számára.
Az őrnek beletelik tíz percbe, amíg
odaér, tíz perc, amíg körbejárkál az
osztályon, és keresi a nemlétező
Mr. Hrumrehment, és tíz perc, amíg
visszaér. Smithbacknek tehát
félórája van, hogy valahogy
bejusson a levéltárba, és
megtalálja, amit keres. Nem túl sok
idő, de ő jól ismerte a múzeum
archiválási rendszerének minden
csínját-bínját.
Ismét megállt a Régi Levéltár
ajtaja előtt, kihúzta magát, és vett
egy jó mély lélegzetet. Felemelte a
kezét, és parancsolóan bekopogott.
Az ajtót kinyitotta az ottmaradt
őr. Nagyon fiatalnak tűnt, mintha
épp csak most került volna ki a
középiskolából. Máris meg volt
szeppenve. − Miben segíthetek?
Smithback megragadta az őr
meglepett, erőtlen kezét, és rögtön
be is lépett.
– O’Neal? Maurice Fannin
vagyok a személyzeti osztályról,
engem küldtek, hogy egy kis rendet
teremtsek idelent.
– Rendet teremteni?
Smithback még beljebb lépett,
és szemügyre vette a hosszú
sorokban álló irattartó
szekrényeket, az összekarcolt
asztalt, amelyen műanyag
kávéspoharak álltak és
cigarettacsikkekkel teli hamutartó,
továbbá a vizeletsárga falakat.
– Ez gyalázat − mondta.
Kínos csönd lett.
Smithback mereven O’Nealre
szegezte a tekintetét. −
Utánanéztünk kicsit, miként folynak
idelent a dolgok, és meg kell, hogy
mondjam, O’Neal, nem vagyunk
elragadtatva az itteni állapotoktól.
O’Neal teljesen
meghunyászkodva válaszolt: −
Sajnálom, uram. Talán jobb lenne,
ha a főnökömmel beszélne, Mr.
Bulgerrel.
– Ó, beszélünk vele is.
Nagyon alaposan elbeszélgetünk
vele. − Smithback megint
körbenézett. − Mikor tartottak
például utoljára aktaellenőrzést?
– Hogy micsodát?
– Aktaellenőrzést. Mikor volt
utoljára ellenőrzés?
– Ööö… nem tudom, miről
van szó. A főnököm erről nekem
nem mondott semmit.
– Furcsa, ő úgy gondolja,
maga tud róla, mi az eljárás. Hát ez
az, O’Neal, látja, erről beszélek,
amikor hanyagságot emlegettem. Ez
bizony nagy hanyagság. Mostantól
fogva minden hónapban kötelesek
ellenőrizni az összes aktát. −
Smithback komor képpel odalépett
az egyik irattartó szekrényhez, és
megrántott egy fiókot. Ahogy várta,
zárva volt.
– Zárva van − mondta az őr.
– Igen, azt én is látom. Egy
idióta is látja. − Smithback
megrángatta a fiókot. − Hol van a
kulcs?
– Ott. − A szerencsétlen őr egy
kis faliszekrényre mutatott, amely
szintén zárva volt.
Smithback arra gondolt, most
jó szolgálatot tesz neki, hogy a
múzeum új vezetősége olyan
vasfegyelmet tart, hogy az
alkalmazottak állandó félelemben
élnek. Az őr annyira meg volt
rémülve, hogy eszébe sem jutott
volna ellentmondani Smithbacknek.
– És annak a kulcsa hol van?
– Itt, az én kulcskarikámon.
Smithback ismét körbenézett,
és villámgyors tekintettel felmért
mindent, mintha csak
szabálytalanságokat keresne. Az
irattartó szekrények kis cédulákkal
voltak ellátva, rajtuk az évszámok,
egészen 1865-ig, a múzeum
alapításának évéig visszamenőleg.
Smithback tudta, hogy a külső
kutatóknak engedélyt kellett kérniük
a gyűjtemények vizsgálatához,
amelyet egy kurátori bizottság
hagyott jóvá. Az ezekkel
kapcsolatos iratoknak még itt kell
lenniük. Lengnek szinte biztosan
volt ilyen kutatói engedélye. Ha az
aktája még mindig itt van, abban
bőségesen lesznek személyes
adatok: a teljes neve, lakcíme, a
fokozatai, a kutatói szakterülete, a
publikációinak listája, esetleg
másolatok is ezekről a
publikációkról. Talán még egy régi
fotográfia is akad róla.
Megkocogtatta az 1880
feliratú fiókot. − Itt van például ez
a fiók. Mikor ellenőrizték utoljára?
– Hát, amennyire én tudom,
soha.
– Soha? - kiáltott fel
döbbenten Smithback. − Hát akkor
mire vár?
Az őr a faliszekrénykéhez
sietett, előkotorta a megfelelő
kulcsot, és kinyitotta a fiókot.
– Akkor hadd mutassam meg,
hogyan kell ezt csinálni −
Smithback kihúzta a fiókot, és
beletúrt az akták közé, kis porfelhőt
kavarva fel. Közben törte a fejét.
Egy sárga kis indexkártya állt ki az
első dossziéból, ezt kihúzta. Egy
lista volt rajta a fiókban található
összes aktáról, név szerint,
ábécérendben, dátumokkal,
keresztreferenciákkal. Gyönyörű.
Hála istennek, hogy régen ilyen
bürokrata módon intézték a
dolgokat a múzeumban.
– Látja, ezzel az
indexkártyával kell kezdeni −
nyomta az őr orra alá. Az őr
bólintott.
– Ezen fel van sorolva a
fiókban lévő összes akta. Aztán
szépen végigmegy rajta, és
ellenőrzi, hogy mind megvan-e.
Ennyi az egész.
– Értem.
Smithback villámgyorsan
átfutotta a kártyán szereplő neveket.
Leng nem volt köztük. Visszadugta
a kártyát, és becsapta a fiókot.
– Akkor most ellenőrizzük az
1879-eset. Kérem, nyissa ki a
fiókot.
– Máris.
Smithback kihúzta az
indexkártyát. Leng neve itt sem
szerepelt.
– A jövőben sokkal
gondosabban kell eljárniuk,
O’Neal. Ezek rendkívül értékes,
történelmi fontosságú anyagok.
Nyissa ki a következőt, az 1878-
asat.
– Igenis.
A fenébe, Leng itt sincs.
– Vessünk csak egy gyors
pillantást még néhányra. −
Smithback kinyittatott az őrrel még
néhány fiókot, és mindegyikben
megnézte az indexet, és közben
megállás nélkül jó tanácsokkal látta
el O’Nealt az aktaellenőrzés
fontosságáról. Sorra végigment
visszafelé haladva az éveken, és
lassan kezdett kétségbeesni.
Aztán az 1870-es fiókban
egyszer csak rábukkant a névre.
Leng.
Azonnal felgyorsult a
szívverése. Az őrről meg is
feledkezett, gyorsan végiglapozta a
dossziékat, és megkereste, hol
kezdődnek az L betűsek. Itt lassított
a tempón, egyesével gondosan
megnézte mindegyiket. Háromszor
is megnézte az összesei, de a Leng-
dosszié hiányzott.
Smithback teljesen le volt
sújtva. Pedig milyen jó ötlet volt…
Felegyenesedett, és az őr ijedt,
készséges arcába nézett. Teljes
kudarc. Mennyi energiát és briliáns
ötletet vesztegetett el, és halálra
rémisztette ezt a szegény fiút is, a
semmiért. Ez azt jelenti, hogy
kezdheti elölről az egészet. De most
az a legfontosabb, hogy eltűnjön
innen, mielőtt az a Bulger visszaér,
harciasan, harapós kedvében, és
vitára készen.
Smithback fáradtan becsukta a
fiókot, és az órájára pillantott.
– Most vissza kell mennem,
maga csak folytassa. Nagyon jó
munkát végez, O’Neal, csak így
tovább. − Megfordult, és kifelé
indult.
– Mr. Fannin?
Smithback egy pillanatig nem
is kapcsolt, hogy hozzá szól.
 – Igen? - nézett vissza végül.
– A másolatokat is ellenőrizni
kell?
– A másolatokat? - torpant
meg Smithback.
– Amiket a páncélteremben
őrzünk.
– A páncélteremben?
– Igen, ott hátul.
– Ööö… igen, persze,
köszönöm, O’Neal. Ez eszembe
sem jutott.
A fiatal őr egy súlyos
acélajtóhoz vezette Smithbacket,
amely hatalmas, nikkelezett
fémkerékkel záródott.
Smithback szíve összeszorult.
Hát ez olyan, mint a Fort Knox
erőd. − Ki tudja nyitni?
– Már nem tartjuk zárva, mióta
megnyitották a magas biztonsági
fokozatú raktárt.
– Értem. És mik ezek a
másolatok?
– Minden aktáról van egy
másolat is.
– Nézzük csak meg. Nyissa ki.
O’Neal nekiveselkedett, és
kinyitotta az ajtót. Egy kis
páncélterembe léptek, amely tele
volt zsúfolva irattartó
szekrényekkel.
– Nézzük meg mondjuk az
1870-es évet.
Az őr körbenézet. − Itt van.
Smithback odasietett, és
kirántotta a fiókot. A dossziékban
régi fénymásolatok lapultak, olyan
fakók, mint a régi szépia fotók.
Villámgyorsan kikereste az L betűt.
És ott is volt Enoch Leng
kutatói kérelme, 1870-ből. Néhány
vékony, megsárgult papírlap,
kacskaringós kézírással teleírva.
Smithback egy óvatlan pillanatban
villámgyors mozdulattal kihúzta
őket a dossziéból, és a zakója
zsebébe gyűrte, hangos köhögéssel
leplezve a dolgot. Aztán
megfordult. − Nagyon remek.
Természetesen ezeket is mind
ellenőrizni kell.
Smithback kilépett a
páncélteremből. − Jól van, O’Neal,
az ellenőrzés hiányától eltekintve
nagyon jól végzi a munkáját. Majd
elejtek egy-két jó szót a maga
érdekében.
– Nagyon köszönöm, Mr.
Fannin. Én tényleg igyekszem…
– Bárcsak ugyanezt
elmondhatnánk Bulgerről is! Vele
mindig baj van.
– Igaza van, uram.
– Viszlát, O’Neal. − Azzal
Smithback sietősen távozott, éppen
idejében, mert útközben már
megpillantotta Bulgert, aki
kivörösödött arccal igyekezett
visszafelé, a hüvelykujját
agresszíven az övtartójába dugta; a
kulcsai csilingeltek, ahogy nagy
dühösen csörtetett.
Miközben Smithback célba
vette a legközelebbi kijáratot,
szinte úgy érezte, mintha az elcsent
papírok lyukat égetnének a zakója
bélésébe.

A RÉGI HÁZ

1. fejezet

Miután kijutott a múzeumból,

és már biztonságban érezte magát,
Smithback a 72. utcai kapun át
besietett a Central Parkba, és a tó
partján letelepedett egy padra. A
ragyogó őszi reggelre meleg indián
nyár következett. Mélyen beszívta a
friss levegőt, s megint arra gondolt,
milyen fantasztikus riporter is ő.
Bryce Harriman soha nem tudta
volna megszerezni ezeket a
papírokat, ha egy éve van rá, akkor
sem. Kellemes, bizsergő
várakozással elővette a három
papírlapot a zsebéből. Az enyhe
porszag rögtön megcsapta az orrát,
ahogy a napfény ráesett a legfelső
oldalra.
Régi, elmosódott másolat volt,
halvány és alig olvasható. Az oldal
tetején régies kézírással ez állt:
Kutatói kérelem a
Természettudományi Múzeum
Gyűjteményeinek használatához.

Kérelmező: Prof. Enoch

Leng, M.D., Ph.D. (Oxon.), O.B.E.,
F.R.S. etc.
Ajánló: Prof. Tinbury
McFadden, Emlősök osztálya
Támogató: Prof. Augustus
Spragg, Ornitológiai osztály

Kéretik röviden ismertetni a

bizottsággal a kérelem célját:
A kérelmező, dr. Enoch Leng
azért szeretne kutatói engedélyt
kapni az antropológiai és az
emlősgyűjteményhez, hogy
rendszertani és osztályozási
kutatásokat folytasson, valamint
összehasonlító vizsgálatokat
végezzen a fizikai antropológia, az
emberi csonttan és koponyatan
terén.

A kérelmező végzettsége,
tudományos fokozatai, címei
dátumokkal:
Dr. Enoch Leng Artium
Baccalurei fokozatot szerzett az
oxfordi Oríel College-ban; a
természetfilozófia doktora lett az
oxfordi New College-ban; a Royal
Society tagjává választották 1865-
ben; a White’s tagja lett 1868-
ban; Térdszalagrendet kapott
1869-ben.

A kérelmező jelenlegi állandó

lakcíme, illetve New York-i
szálláshelye:
Prof. Enoch Leng
Riverside Drive 891., New
York

Kutatói laboratóriuma:
Shottum természeti csodák és
ritkaságok tára
Catherine Street, New York

A kérelmező publikációinak
listája:
(Kérjük legalább kettőnek a
másolatát is benyújtani a
bizottság részére)

Smithback átlapozta a
papírokat, de ez a fontos oldal
hiányzott.

A Bizottság határozata.−
Ezennel engedélyt adunk a
professzornak a
Természettudományi Múzeum
gyűjteményeinek és könyvtárának
használatára.
1870. március 27.
A bizottság nevében: Tinbury
McFadden
A kérelmező aláírása: Enoch
Leng

Smithback elmormolt magában

egy káromkodást. Hirtelen
csüggedés fogta el. Hát ez bizony
édeskevés. Nagy kár, hogy Leng
nem Amerikában szerezte meg a
diplomáját, itt sokkal könnyebb lett
volna utánajárnia a múltjának. De
talán sikerül telefonon valami
információt szerezni Oxfordból −
bár az is könnyen lehet, hogy nem is
voltak valódiak a tudományos
fokozatai. A publikációknak már
egyszerűbb lett volna utánanézni, és
sokkal érdekesebb is, de hát most
már nem mehet vissza a levéltárba,
hogy megkeresse a hiányzó oldalt.
Milyen jó ötletnek tűnt ez az egész,
és milyen ügyesen végre is hajtotta
az akciót, mégsem jut vele
semmire.
Smithback még egyszer
átfutotta a papírokat. Fénykép nem
volt, önéletrajz sem, Leng
születésének helyével vagy
idejével. Az egyetlen kézzelfogható
információ a cím.
A fenébe!
Aztán hirtelen eszébe villant
valami: Nora is a címet akarta
megtalálni. Ezt legalább
felajánlhatja neki a békekötés
jeleként.
 Smithback gyorsan kiszámolta
magában, hogy a Riverside Drive
891. a külváros felé esik, valahol a
Harlemben lehet. Nagyon sok régi
ház áll még mindig arrafelé a
Riverside Drive-nak ezen a részén,
többnyire üresen és elhagyatottan,
némelyiket felosztották kisebb
lakásokra. Persze könnyen lehet,
hogy Leng házát réges-régen
lebontották, de az is megeshet, hogy
még mindig áll. Jó lenne róla fotó
az újságba, még akkor is, ha már
csak egy romhalmaz. Sőt, főleg
akkor, ha egy romhalmaz. Ha
jobban belegondolunk, még az is
lehet, hogy további holttestek
vannak ott eltemetve vagy
befalazva a pincében. Talán még
Leng holtteste is ott porlad egy
sarokban. Ez tetszene
O’Shaughnessynek, és segítene
Norának. És mekkora telitalálat
lehetne a cikkéhez − az oknyomozó
riporter rábukkant Amerika első
sorozatgyilkosának holttestére!
Persze ez nem túl valószínű, de
akkor is…
Smithback az órájára nézett:
majdnem egy óra.
A pokolba is, mennyi zseniális
detektívmunka, és nem tudott meg
mást, mint egy nyavalyás címet.
Egy-két óra alatt utánanézhet, hogy
egyáltalán áll-e még az a ház.
Visszadugta a papírokat a
zsebébe, és kisétált a Central Park
Westre. Nem lenne értelme taxit
fogni, mivel arra a környékre egy
taxis sem lenne hajlandó őt elvinni,
és hazafelé se nagyon számíthatna
arra, hogy ott taxit talál. Bár fényes
nappal volt, nem volt kedve azon a
veszélyes környéken sétálgatni.
A legjobb lesz, ha bérel egy
autót. A Times külön szerződést
kötött a Hertz autókölcsönzővel, és
nem messze innen, a Columbus
sugárúton van is egy telephelyük.
Ha a ház még áll, akkor
bemegy majd, megpróbál beszélni
az ott lakókkal, megkérdezi, nem
találtak-e valami érdekeset az
esetleges renoválás során. Lehet,
hogy be is sötétedik, mire végez.
Igen, ez lesz a legjobb: bérel
egy autót.

Háromnegyed órával később

már egy ezüstszínű Taurusszal
hajtott végig a Central Park Westen.
A hangulata megint kicsit jobb lett.
Ebből még mindig kisülhet egy
óriási sztori. Miután megnézte a
házat, kutat egy kicsit a
könyvtárban, hátha sikerül előásni
Leng megjelent tanulmányait. Talán
a rendőrség régi aktáit is
átnézhetné, nem történt-e valami
szokatlan dolog Leng házának
környékén azokban az években,
amíg ő ott élt.
Bőven vannak még jó nyomok,
hogy elindulhasson. Lehet, hogy
Leng története ugyanakkora sztori,
mint Hasfelmetsző Jacké. Sok
hasonlóság van köztük. Csak egy jó
újságíró kell, hogy életet leheljen a
történetbe. Ha elég információt
gyűjt össze, ebből akár még egy
könyv is kerekedhet. Talán még
Pulitzer-díjra is esélyes lenne vele,
ami eddig mindig elkerülte. És ami
még fontosabb − vagy legalábbis
ugyanolyan fontos −, lenne esélye
rendbe hozni a dolgokat Norával.
Sok fáradságot megspórolna neki és
Pendergastnak, ha nem kell
átnézniük azt a rengeteg tulajdoni
lapot. Pendergast is örülne, akiről
úgy érezte, néma szövetségese
ebben az ügyben, igen, mindent
egybevéve még egész jó dolgok
sülhetnek ki az egészből.
A park végéhez érve nyugat
felé haladt tovább a Cathedral
Parkwayen, majd északra fordult a
Riverside Drive-ra. Miután
elhagyta a 125. utcát, lassított, és
nézegetni kezdte a házszámokat a
lerobbant épületeken: 670., 701.
Elhajtott tízsaroknyit. Ahogy
továbbhaladt észak felé, még
jobban lassított, és izgatottságában
még a lélegzetét is visszafojtotta.
Aztán meglátta a Riverside
Drive 891.-et.
 A ház még állt. Alig tudta
elhinni, hogy ekkora szerencséje
van: Leng háza!
Jó alaposan szemügyre vette,
ahogy elhajtott előtte, aztán a
következő sarkon, a 138. utcánál
befordult jobbra, és megkerülte a
háztömböt. A szíve egyre
gyorsabban vert.
A 891-es szám egy régi,
Beaux Arts stílusban épült ház volt,
amely egy teljes háztömb helyét
elfoglalta. Oszlopos bejárata volt,
neobarokk díszítésekkel. A kapu
fölött még egy kőbe vésett címer is
díszelgett. Az úttesttől elválasztotta
egy kis bekötőút, háromszögletű
járdaszigetet képezve, és innen
indult ki a házhoz vezető
kocsibehajtó. A bejárat mellett nem
volt kaputelefon, a földszinti
ablakokat bádoglemezekkel fedték,
ügy tűnt, itt soha nem alakítottak ki
lakásokat. Mint annyi más régi
házat a Riverside Drive mentén,
egyszerűen a sorsára hagyták sok-
sok évvel ezelőtt. Túl sokba
kerülhetett a fenntartása, túl sokba
került volna lebontani, túl drága lett
volna felújítani. Szinte minden
ilyen ház a város tulajdonába
került, adótartozások fejében, a
város pedig képletesen elraktározta
őket.
Az utasülésre hajolva
kibámult az ablakon. A felsőbb
emeletek ablakai nem voltak
bedeszkázva, és egyik ablak sem
volt betörve. Tökéletes. Pontosan
úgy fest, mint egy sorozatgyilkos
háza. Tessék, egy címlapra való
fotó! Smithback szinte már látta,
ahogy a cikke nyomán a rendőrség
átkutatja a házat, és újabb
holttesteket fedez fel. Ez egyre
jobb!
Hogy lenne a legegyszerűbb
bejutni? Ha egy kicsit be tudna
leskelődni az ablakokon, az jól
jönne − feltéve, ha sikerül valahol
leparkolni.
Elindult a járdaszegélytől, és
megint megkerülte a háztömböt,
aztán továbbhajtott a Riverside
Drive-on, parkolóhelyet keresve.
Ahhoz képest, hogy milyen szegény
környék, feltűnően sok volt az autó.
Akadtak köztük ócska tragacsok,
kicicomázott Eldoradók, menő
sportkocsik, a hátsó ablakban
hatalmas hangfalakkal. Hat-
hétsaroknyit is meg kellett tennie,
míg végre talált egy félig-meddig
legálisnak nevezhető parkolóhelyet
az egyik mellékutcában. A fenébe,
sofőrt is kellett volna bérelni, aki
megvárná, amíg körülnéz a házban.
Most gyalogolhat vissza
kilencsaroknyit a Harlemben.
Éppen ezt akarta elkerülni.
Nagy nehezen bepréselte a
bérelt autót a szűk helyre, gondosan
körülnézett, aztán kiszállt, bezárta a
kocsit, és gyors léptekkel, − de
azért nem olyan gyorsan, hogy
magára vonja a figyelmet −
visszasétált a 137. utcáig.
Amikor a sarokra ért, lassított,
és elballagott a kocsibehajtóig. Itt
megállt, hogy alaposabban
szemügyre vegye a házat, és közben
igyekezett a legkevésbé feltűnően
viselkedni.
A ház egykor pompás lehetett:
háromemeletes tégla és
márványépület, manzárdtetővel,
ívelt ablakokkal. A
téglahomlokzatot homokkő
faragások díszítették. Az utcai
frontot magas kovácsoltvas kerítés
védte, bár már több helyen törött
volt, és félig megette a rozsda. Az
udvart felverte a gaz, és tele volt
szeméttel. Az elvadult bokrok
között két elszáradtnak látszó
tölgyfa állt. A sötét felső emeleti
ablakok a Hudsonra és a North
River vízművekre néztek.
Smithback megborzongott.
Még egyszer óvatosan körbenézett,
aztán elindult a behajtón. Az egykor
elegáns márvány- és téglafalakon a
környékbeli bandák kézjegyeit
hirdető graffitik virítottak. A szél
által odasodort szemét
térdmagasságig állt a zugokban. A
behajtóút végében meglátott egy
masszív, erős tölgyfa ajtót. Ezt is
alaposan összefirkálták, de úgy
tűnt, használható állapotban van.
Ablak vagy kémlelőnyílás nem volt
rajta.
Smithback a falhoz simulva
közelebb osont. Vizelet- és
ürülékszag csapta meg az orrát. Az
ajtó mellett egy használt pelenka
hevert, az egyik sarokban egy teli
szemeteszacskó, amelyet széttéptek
a patkányok és a kóbor kutyák.
Hirtelen egy hihetetlenül kövér
patkány surrant elő a szeméthalom
mögül, szinte földön húzta a hasát,
pimaszul Smithbackre bámult, aztán
megint eltűnt a szemét mögött.
Smithback észrevette, hogy a
bejárati ajtó két oldalán két kis
ovális ablak nyílik. Mindkettőt
bádoglemez fedte, de talán sikerül
lefeszegetnie. Odalépett, majd
óvatosan megnyomkodta a
tenyerével. Szilárd volt, mint a
kőszikla, és rés sem volt sehol,
ahol beleshetett volna. A másik
ablak is ugyanolyan gondosan le
volt zárva. Keresgélt réseket,
repedéseket, lyukakat, de semmit
nem talált. A tölgyfa ajtót is
meglökdöste, de az is teljesen
szilárdnak tűnt. Ez a ház bizony
alaposan be van zárva, szinte
lehetetlen behatolni. Lehet, hogy
Leng halála óta így áll. Ki tudja,
talán még a személyes holmijai is
odabent vannak. Megint átfutott az
agyán, hogy akár további áldozatok
maradványaira is bukkanhat. És ha
a rendőrség egyszer beteszi ide a
lábát, neki nem lesz több lehetősége
körbeszaglászni.
Nagyon érdekes lenne
körülnézni odabent…
Felnézett, és végighordozta
tekintetét a ház homlokzatán. Volt
némi tapasztalata a
sziklamászásban, amit a utahi nagy
kanyonok környékén tett expedíció
során szerzett, azon az expedíción,
ahol Norával is megismerkedett
Kicsit távolabb lépett, és felmérte a
homlokzatot. Jó sok kiálló
párkányzat és faragás díszítette,
ezekben nagyon jól meg lehetne
kapaszkodni. Az utcától is elég
távol van, nem valószínű, hogy
bárki meglátná. Ha kis szerencséje
van, talán fel tud mászni az egyik
első emeleti ablakhoz. Épp csak
egy kicsit belesne…
Visszanézett a behajtóút felé:
az utca kihalt volt, a környező házak
némák, mint a sír. Smithback
összedörzsölte a kezét, lesimítgatta
a felálló tincset a feje búbján, aztán
a bal cipője orrát beledugta egy kis
résbe a téglák között, s mászni
kezdett.

2. fejezet
 Custer kapitány az irodája
falán lógó órára pillantott:
majdnem dél. Érezte, hogy a
gyomra megkordul, és már legalább
huszadszor gondolt arra, hogy
bárcsak kimehetne a sarki boltba,
hogy vegyen egy marhahúsos-
sajtos-rozskenyeres szendvicset
extra majonézzel, és végre a
szájába tömhesse. Mindig
megéhezett, ha felidegesítették − és
ma nagyon-nagyon ideges volt. Alig
negyvennyolc óra telt el azóta, hogy
megbízták a Sebész-üggyel, de
máris kezdték türelmetlenkedő
telefonhívásokkal zaklatni
odafentről. Az a kis idő, amit a régi
csontokról szóló újságcikkel nyert,
kezdett elfogyni. Az ügyön ötven
nyomozó is dolgozott, akik
kétségbeesetten kutattak nyomok
után, de mit értek el vele? Semmit.
Custer felhorkant, és megcsóválta a
fejét. Hasznavehetetlen seggfejek!
A gyomra újból kordult egyet,
most még hangosabban. A
nyomasztó felelősség úgy
nehezedett rá, mint egy vizes
törülköző. Ha ilyen érzés egy
nagyszabású nyomozást irányítani,
hát nem biztos, hogy ez neki való.
Megint vetett egy pillantást az
órára. Még öt perc. Önfegyelmi
kérdésnek tekintette, hogy dél előtt
soha nem ment el ebédelni. Mint
rendőrtiszt nagyon jól tudta, hogy
mindennek a kulcsa a fegyelem.
Nem hagyhatja el magát.
Eszébe jutott, milyen pillantást
vetett rá a rendőrfőnök a Doyers
Streeten, amikor megbízta a
nyomozással. Rocker nem úgy
nézett ki, mintha nagyra tartaná a
képességeit. Custer tisztán
emlékezett rá, milyen tanáccsal
látta el: Azt javasolnám, lásson
neki most azonnal az új ügynek.
Kapja el a gyilkost. Nem jönne jól
egy újabb gyilkosság rögtön az
után, hogy maga vette át a
nyomozást.
Az óramutató ugrott egyet.
Talán az lenne a megoldás, ha
még több embert vetnénk be,
gondolta. Rá kéne állítani még egy
tucat nyomozót a múzeumi
archívumban történt gyilkosságra.
Ez a legutóbbi eset, és itt lehet a
legfrissebb nyomokra bukkanni. Az
a kurátor, aki rátalált a holttestre −
az a hideg modorú kis nő, mi is a
neve? - meglehetősen keveset
mondott. Ha ki tudná faggatni…
Ebben a pillanatban, miközben
a nagymutató még közelebb kúszott
a tizenketteshez, hirtelen
villámcsapásként megvilágosodott
előtte valami.
A múzeumi archívum… a
múzeum egyik kurátora…
Olyan átütő erejű volt a
felismerés, hogy átmenetileg még a
marhahúsos szendvics gondolatát is
kisöpörte a fejéből.
A múzeum… a múzeum a
középpont, amely körül minden
forog.
A harmadik gyilkosság és a
brutális csonkítás a múzeumban
történt.
Ez a Nora Kelly nevű régész
hol dolgozik? A múzeumban.
Honnan származott az az
árulkodó levél, amit a Smithback
nevű riporter kiszivárogtatott? A
múzeum archívumából.
Ki az a hátborzongató öreg
fickó, Collopy, aki el akarta
tüntetni az iratokat az archívumból?
A múzeum igazgatója.
 És Fairhaven? A múzeum
igazgatótanácsának a tagja.
A tizenkilencedik századi
sorozatgyilkos szintén kapcsolatban
állt a múzeummal.
És a levéltárost, Puckot, miért
gyilkolták meg? Nyilván, mert
felfedezett valamit az archívumban.
Custer agya szokatlanul élesen
működött, és a gondolatai csak úgy
száguldoztak, ahogy sorra vette a
lehetőségeket, a milliárdnyi
kombinációt és variációt. Most
erőskezű, határozott cselekvésre
van szükség. Bármi volt is az,
amire Puck ráakadt, ő is meg fogja
találni, és ezzel meglesz a kulcs is a
gyilkosságokhoz.
 Nincs vesztegetnivaló ideje,
egyetlen perc sem.
Felállt, és megnyomott egy
gombot. − Noyes? Azonnal jöjjön
be.
Az őrmester már ott is állt az
ajtóban, mielőtt Custer elvette
volna az ujját a gombról.
– A tíz vezető nyomozó, akik a
Sebész-ügyön dolgoznak, félórán
belül legyen itt az irodámban egy
fontos megbeszélésre.
– Igenis, kapitány úr. − Noyes
kérdőn, de azért kellőképpen
alázatosan felvonta a szemöldökét.
– Megvan, Noyes, azt hiszem,
rájöttem!
Noyes abbahagyta a rágógumi
rágást. − Igen?
– A Sebész-ügy kulcsát a
múzeumban kell keresni, az
archívumban. Ki tudja, talán a
gyilkos is a múzeum alkalmazottai
között van. − Custer felkapta a
zakóját. − Odamegyünk, nagyon
gyorsan, és lecsapunk, még mielőtt
észbe kapnának.

3. fejezet

A párkányzatokat és a kapu
fölötti kő címerpajzsot
kapaszkodónak és lábtámasznak
használva, Smithback lassan
felmászott a falon az első emeleti
ablakmélyedés felé. Nehezebben
ment, mint gondolta, és sikerült
közben megkarcolnia az arcát és
alaposan megütni egy ujját. És
persze tönkretette a kétszázötven
dolláros, méretre készült olasz
cipőjét. Talán a Times majd kifizeti
a kárát. Nevetségesen feltűnőnek
érezte magát, ahogy kezét-lábát
széttárva a falhoz lapult.
Valószínűleg van könnyebb módja
is, hogy az ember elnyerje a
Pulitzert, gondolta. Megragadott
egy ablakpárkányt, és egy nagy
nyögéssel feljebb húzódzkodott.
Felkapaszkodott a széles párkányra,
és egy kicsit megpihent. Kifújta
magát, és körbenézett. Az utca
továbbra is csendes volt és kihalt,
senki nem vette észre. Visszafordult
az ablak felé, és belesett.
A szoba teljesen üres és sötét
volt. A néhány ferdén bevetülő,
vérszegény fénysávban porszemek
libegtek. Épp csak ki tudott venni a
túlsó falon egy csukott ajtót. De
hogy azon túl, a ház belsejében mi
lehet, azt nem sejthette. Ha többet is
meg akar tudni, akkor be kell jutnia.
Ugyan, mi baj lehet belőle? A
ház nyilván évtizedek óta
elhagyatottan áll. Valószínűleg a
város tulajdona, vagyis
köztulajdon. Ha már idáig eljött…
Ha most elmegy, akkor kezdhet
mindent elölről. Megjelent előtte a
főszerkesztő arca, ahogy dühtől
kidülledő szemekkel rázogatja
előtte a cikkét. Ha ki akarja
fizettetni velük a cipőjét, akkor nem
árt, ha fel is tud mutatni valami
eredményt.
Megpróbálta kinyitni az
ablakot, de ahogy várta, zárva volt
− vagy talán csak olyan régi, hogy
megvetemedett és beszorult. Egy
pillanatig tétovázott, majd újból
körbenézett. A gondolat, hogy
vissza kelljen másznia lefelé, nem
volt túl csábító, valószínűleg még
nehezebb lehet, mint fölfelé. Amit
az ablakon át belesve látott, az nem
sokat árult el. Muszáj bejutnia
valahogy, hogy legalább futólag
körbenézzen odabent. Az
mindenesetre biztos, hogy nem
maradhat itt az ablakpárkányon a
végtelenségig. Ha valaki véletlenül
erre jár, és meglátja…
Hirtelen észrevette, hogy egy
járőrkocsi közeledik déli irányból a
Riverside Drive-on, már csak
néhány saroknyira volt. Nem lenne
jó, ha meglátnák, viszont nincs
ideje lemászni, mielőtt ideérnek.
Gyorsan lerángatta magáról a
zakóját, gombócba gyűrte, és az
ablak egyik alsó nagyobb
üvegtáblájához nyomta. A vállával
benyomta, míg éles reccsenést nem
hallott. Kiszedegette a kiálló
üvegdarabokat, lerakosgatta az
ablakpárkányra, aztán bemászott a
lyukon.
A szobában felállt, és kilesett
az ablakon. Minden nyugodt volt,
senki nem vette észre a betörést.
Aztán megfordult, és figyelmesen
hegyezni kezdte a fülét. Csönd.
Beleszagolt a levegőbe. Nem volt
kellemetlen, csak régi tapéta és por
szagát érezte − egyáltalán nem az az
áporodott levegő volt, amire
számított. Vett néhány jó mély
lélegzetet.
Gondolj a sztorira. Gondolj a
Pulitzerre. Gondolj Norára!
Villámgyorsan felderíti a házat,
aztán már el is tűnik innen.
 Megvárta, amíg a szeme
hozzászokik a félhomályhoz. A
szoba hátsó részében egy
könyvespolc állt, rajta egyetlen
könyv. Smithback odament, és
levette. Egy régi, tizenkilencedik
századi értekezés volt, Puhatestűek
címmel, a borítóján aranyozott
kagylóval. Smithback szívverése
kissé felgyorsult egy
természettudományi szakkönyv!
Kinyitotta, abban reménykedve,
hogy talál benne egy Enoch Leng
nevére szóló ex librist, de nem volt
benne semmi. Átpörgette a lapokat,
hogy nincsenek-e jegyzetek a
margón, aztán visszatette a polcra.
Nincs más hátra, át kell
kutatnia a házat.
Óvatosan levette a cipőjét, az
ablak alá rakta, és zokniban
lopakodott tovább. Óvatos
léptekkel a csukott ajtóhoz osont. A
parketta megnyikordult a talpa alatt,
mire megtorpant. A házban néma
csönd honolt. Nem túl valószínű,
hogy bárki lenne itt − úgy tűnt, még
a környékbeli drogosok és
hajléktalanok se tudtak bejutni −, de
azért nem árt az óvatosság.
A kilincsre tette a kezét,
nagyon lassan lenyomta, résnyire
kinyitotta az ajtót, és kilesett.
Koromsötétség. Szélesebbre tárta
az ajtót, így az ablakból beszűrődő
halvány reggeli fény kiszivárgott a
folyosóra is, amely hosszú volt, és
elegáns, zöld mintás, szövetutánzatú
tapéta borította. A falakon
aranyozott díszítésű kis alkóvokban
festmények függtek, fehér porvédő
huzattal letakarva, amely alatt
kirajzolódtak a súlyos keretek. A
folyosó távolabbi végében egy
széles márványlépcsősor indult
lefelé, és eltűnt a még nagyobb
sötétségben. A lépcső tetején
valami állt, talán egy szobor,
szintén fehér lepellel letakarva.
Smithback visszafojtotta a
lélegzetét. Valóban nagyon úgy tűnt,
mintha a ház Leng halála óta le lett
volna zárva. Ez fantasztikus
felfedezés! Lehet, hogy ezek a
holmik mind Leng tulajdonában
voltak?
Kióvakodott, és tett pár lépést
a folyosón. Közben megérezte, hogy
a penész- és porszagot elnyomja
valami kellemetlenebb bűz, a
szerves anyag bomlásának édeskés
szaga, mintha a ház belseje
haldokolna.
Talán helytálló a gyanúja, és
Leng tényleg itt rejtette el az
áldozatainak holttestét a vastag
viktoriánus tapéta mögött…
Megállt, karnyújtásnyira az
egyik festménytől. Kíváncsian
odanyúlt, megfogta a fehér porvédő
huzat csücskét, és felemelte. Az
ócska anyag lehullott, és rögtön szét
is porladt kezében. Smithback
kicsit ijedten hátrább lépett. Egy
sötét tónusú festmény bukkant elő.
Smithback közelebbről is
szemügyre vette. Egy farkashorda
volt látható rajta, amint épp
széttépnek egy szarvast az erdőben.
Kísérteties volt az anatómiai
részletesség, mégis gyönyörűen volt
megfestve a jelenet. És nyilván egy
kisebb vagyont érhet. Smithback
kíváncsisága felébredt, odalépett a
következő képhez, és arról is
lehúzta a leplet, amely szintén
szétmállott az érintésére. Ez a
festmény bálnavadászatot ábrázolt
− egy hatalmas, megszigonyozott
ámbráscet vívta haláltusáját, a vér
hatalmas sugárban spriccelt fel az
orrnyílásából, miközben csapkodó
farokuszonyával a tengerbe
borította a bálnavadászok
csónakját.
Smithback alig merte elhinni,
hogy ekkora szerencséje van. Igazi
kincsre bukkant. Persze nem
pusztán a szerencsének köszönheti,
kemény munka és gondos kutatás
eredménye. Pendergast még nem
jött rá, hol lakott Leng. Ezzel a
felfedezéssel megmentheti az
állását a Timesnál, és talán a
kapcsolatát is helyrehozhatja
Norával. Biztos volt benne, hogy
bármit szeretne is Pendergast és
Nora megtudni Lengről, az itt rejlik,
ebben a házban.
Smithback várt egy kicsit és
hallgatózott, de nem hallott semmi
zajt a földszintről. Lassú, nesztelen
léptekkel végigosont a folyosón.
Amikor odaért a letakart szoborhoz
a lépcső tetején, megragadta a
leplet. Ez is azonnal szétmállott, és
egy kupacban a földre hullott,
porszemeket és penészgombákat
szórva szét a levegőbe.
Smithback egy pillanatig
rémülten és értetlenül bámult, de
aztán az agya kezdte felfogni, hogy
amit lát, nem más, mint egy faágról
lógó, kitömött csimpánz. A
molylepkék és patkányok kikezdték
a pofájának nagy részét, egész a
csontig lyukakat rágtak bele. A
szája nem volt meg, csupasz
fogsorával kísértetiesen vigyorgott,
mint egy múmia. Az egyik fülét már
csak egy száraz húscafat tartotta, és
Smithback szeme láttára egyszer
csak a földre pottyant. Az egyik
kezében egy viaszból készült banánt
tartott, a másikkal a hasát fogta,
mintha fájna. Csak az üvegszemek
látszottak újnak, eszelős tekintettel
meredtek Smithbackre.
Érezte, hogy felgyorsul a
szívverése. Leng végül is gyűjtő
volt, rendszertannal és
osztályozással foglalkozott, a
Lyceum tagja volt. Vajon neki is
volt gyűjteménye, mint
McFaddennek és a többieknek, és
ez a rothadófélben lévő csimpánz is
annak a része?
Smithback egy pillanatra
megint elbizonytalanodott. Nem
lenne jobb most elmenni?
Elhátrált egy lépést a
csimpánztól, és lenézett a lépcsőn.
A földszinten nem volt más fény,
csak az a kevéske, ami beszivárgott
az ablakokat fedő deszkák résein.
Ahogy egyre jobban hozzászokott a
szeme a sötétséghez, kezdett
kirajzolódni a lenti hall. A szép
tölgyfa parkettán egzotikus
állatbőrök hevertek kiterítve: zebra,
oroszlán, tigris, antilop, puma. Itt-
ott sötétbe burkolózó tárgyak álltak,
szintén fehér védőhuzattal
letakarva. A faburkolattal ellátott
falak mentén régi vitrinek
sorakoztak, opálos üvegű ajtókkal.
A tárlókban sötétségbe burkolózó
tárgyak, mindegyik alatt kis
réztáblácska.
Igen, ez lehetett Enoch Leng
gyűjteménye.
Smithback csak állt, és
markolta a lépcsőkorlát gombját.
Annak ellenére, hogy úgy tűnt, száz
éve semmihez nem nyúltak ebben a
házban, a lelke mélyén érezte, hogy
nem állt ennyi ideje üresen.
Valahogy olyan benyomást keltett
az egész, mintha valaki gondozná.
Érezni lehetett egy jelenlétet. Az
lenne a legjobb, ha most szépen
visszafordulna, és sürgősen
távozna.
A csönd mélységes volt, és
Smithback tétovázott. Talán
megérné gyorsan megnézni a lenti
gyűjteményt is. A ház belsejének és
a gyűjteménynek a leírása központi
témája lehetne a cikkének. Egy
percre lemegy − épp csak egy
percre, hogy megnézze, mi rejlik a
huzatok alatt. Óvatosan lépett egy
fokot lefelé, aztán még egyet, és
ekkor hirtelen meghallott a háta
mögül egy halk csattanást. A
torkában dobogó szívvel
megpördült.
Először nem látott semmi
különöset. Aztán rájött, hogy annak
a szobának az ajtaja csapódott be,
ahonnan az előbb kijött.
Megkönnyebbülten felsóhajtott:
nyilván huzat van a betört ablak
miatt, és attól csapódott be az ajtó.
A korlátba kapaszkodva
tovább óvakodott lefelé a széles
márványlépcsőn. Az aljára érve
megállt, és a szemét erőltetve
belebámult a sötétségbe. A
rothadás és romlás szaga itt még
erősebb volt.
Aztán a hall közepén álló
tárgyra nézett. A védőhuzatot már
úgy szétmállasztotta az idő vasfoga,
hogy magától is lehullott. A
sötétségben csak az látszott, hogy
egy furcsa, formátlan valami rejlett
alatta. Smithback tett egy lépést
még közelebb, a szemét
meresztgetve, s hirtelen rájött, mi
az: egy kisméretű, húsevő
dinoszaurusz. Rendkívül jó
állapotban konzerválódott, a
megkövült hús is megmaradt a
csontokon, ahogy egyes belső
szervek is. itt-ott nagy darabokban
a bőr is látható volt, és a
bőrdarabokon helyenként
egyértelműen tollak lenyomata
rajzolódott ki.
Smithback döbbenten állt.
Hihetetlen példány,
felbecsülhetetlen tudományos
értékkel bírhat. A tudósok
mostanában vetették fel, hogy egyes
dinoszauruszokat, esetleg még a
Tyrannosaurus Rexet is tollak
borították. És íme, itt a bizonyíték!
A kis réztáblára pillantott:
Ismeretlen Coeloraptor a Red
Deer folyó vidékéről, Alberta,
Kanada.
Smithback ezután a vitrinekhez
fordult, és meglátott egy sorozat
emberi koponyát. Közelebb lépett.
A kis réztáblán ez a felirat állt:
Hominidae sorozat, Swartkopje
barlang, Dél-Afrika. Smithback
alig hitt a szemének. Ez a tucatnyi
koponya a legtökéletesebb állapotú
volt, amit valaha is látott. Ezek
forradalmasítanák az ősembertant.
 A tekintete megakadt valami
csillogón a szomszédos vitrinben.
Odalépett: drágakövekkel volt tele,
köztük egy csiszolatlan kő akkora
volt, mint egy vörösbegy tojása. A
felirat szerint: Hibátlan gyémánt a
szibériai Novotnej Terrából, 216
karát, állítólag az egyetlen létező
zöld gyémánt. Mellette, egy
különösen nagyméretű tárlóban a
félhomályban meg-megcsillanva
hatalmas rubinok, zafírok és még
egzotikusabb drágakövek
sorakoztak, olyan nevekkel,
amelyeket ki sem tudott ejteni. A
kövek felvették volna a versenyt a
Természettudományi Múzeumban
kiállítottakkal is. Mellettük egy
sorozat aranykristály hevert a
polcokon, szépséges, finom
mintázatúak, mint a jégvirág, volt
köztük egy akkora is, mint egy
grépfrút. Alattuk sorban
meteorüvegek, többnyire formátlan
darabok, de némelyik gyönyörű
zöld vagy lila színben játszott.
Smithback hátrább lépett. Alig
tudta felfogni a kiállított tárgyak
gazdagságát és sokféleségét. És
mindez itt szunnyadt ebben a romos
házban, száz éve… Elfordult, és
hirtelen mozdulattal lehúzta a
porvédőt a háta mögött álló
tárgyról. A lepel alól egy különös
kitömött állat bukkant elő: egy nagy,
tapírszerű teremtmény, hatalmas
pofával, erős mellső lábakkal, busa
fejjel és óriási agyarakkal. Soha
nem látott még csak ehhez hasonlót
sem, ez valami szörnyszülött lehet.
Lehajolt, és kisilabizálta a feliratot:
A Plinius által leírt agyaras
Megalopedus egyetlen ismert
példánya; képzeletbeli lénynek
tartották, míg 1869-ben ezt a
példányt le nem lőtte Belga
Kongóban egy angol felfedező, Sir
Henry F. Moreton.
Te jóságos ég, lehetséges
lenne? - álmélkodott Smithback.
Egy nagyméretű emlősállat, amely
teljesen ismeretlen a tudomány
előtt? Vagy lehet, hogy
hamisítvány? Hirtelen eszébe
villant, hogy mi van, ha minden
hamis. De ahogy körbenézett, még a
félhomályban is látta, hogy minden
valódi. Leng csak nem gyűjtött
volna hamisítványokat! Ezek bizony
valódiak. És ha a házban rejtőző
gyűjtemény többi része is ilyen,
akkor talán ez a világ
legizgalmasabb természettudományi
gyűjteménye. Túl sötét volt, hogy
jegyzeteket tudjon készíteni, de
tudta, hogy erre nincs is szükség:
soha nem fogja elfelejteni, amit itt
látott.
Egy riporter életében csak
egyszer bukkan ilyen sztorira.
Lerántott egy újabb leplet,
amely alól egy barlangi medve
megkövesedett csontváza került
elő: a száját mintha néma ordításra
tátaná, a hátsó fogai tőrként
meredeztek. A tölgyfa állványra
erősített réztáblácskára vésett
felirat tanúsága szerint az új-
mexikói Kutz kanyonból származott.
Smithback zoknis lábbal
végigosont az egész termen, sorra
lehúzogatva lepleket, és egész
sorozat pleisztocén-korabeli emlőst
talált − mindegyik olyan pompás
példány, hogy bármely múzeum
büszke lehetne rá −, végül egy sor
Neander-völgyi ősembercsontvázat,
tökéletes állapotban. Némelyik
fegyverekkel és kőeszközökkel volt
felszerelkezve, az egyiken még
állati fogakból fűzött nyaklánc is
díszelgett.
A terem egyik oldalán egy
folyosó nyílt, amely átvezetett egy
másik szobába, ahol középen egy
hatalmas, lyukacsos meteor volt
kiállítva, legalább két és fél méter
átmérőjű, körülötte a falak mentén
újabb tárlók és vitrinek sorakoztak.
A meteor rubinvörös volt.
Szinte hihetetlen…
Smithback elfordult, és a
mahagónipolcon sorakozó tárgyakat
vette szemügyre. Bizarr maszkok,
kovakőből pattintott lándzsahegyek,
egy türkizzel kirakott koponya,
drágakövekkel díszített kések,
üvegekben békák, ezernyi pillangó
üvegtetejű dobozokban, minden a
legnagyobb rendszerezettséggel
elhelyezve.
Észrevette, hogy a falikarok
nem villannyal világítottak, hanem
gázlámpák: mindegyikből kis cső
vezetett ki. Hihetetlen! Ez csak
Leng háza lehet, úgy, ahogy hagyta.
Mintha épp csak most sétált volna
ki…
Smithback megtorpant.
Hirtelen lanyhult az izgatottsága.
Nyilvánvaló, hogy a ház nem
maradhatott érintetlenül Leng halála
óta. Kell, hogy legyen valami
gondnok, aki rendszeresen eljárogat
ide. Valaki befedte
bádoglemezekkel az ablakokat, és
ellátta védőhuzattal a gyűjtemény
darabjait. Megint rátört az az érzés,
hogy a ház nem üres, hogy valaki
van itt.
A néma csönd, a furcsa
tárgyak és a groteszk állatok,
amelyek mintha őt figyelték volna, a
mindent beburkoló sötétség, a
szobák sarkaiban meghúzódó
árnyak, és leginkább a bomlás
erősödő szaga miatt egyre
kellemetlenebbül érezte magát, ezt
nem tagadhatta, önkéntelenül
megborzongott. Mégis mit keres itt?
Ez már bőven elég egy Pulitzer-
díjas cikkhez. Megvan a sztori,
most az lesz a legokosabb, ha
szépen elillan.
 Megfordult, visszasietett a
lépcsőn, elhaladt a kitömött
csimpánz és a festmények mellett,
aztán megtorpant. A folyosón
sorakozó ajtók mindegyike csukva
volt, és mintha még sötétebb lett
volna, mint pár perccel ezelőtt.
Rájött, hogy elfelejtette, melyik
ajtón át jött ki a folyosóra. Valahol
a vége felé volt, ennyire emlékezett.
Odament ahhoz, amelyiket a
legvalószínűbbnek tartotta,
lenyomta a kilincset, de legnagyobb
meglepetésére az ajtó zárva volt.
Nyilván nem ez volt az, gondolta,
és továbbment a következőhöz.
Ez is zárva volt.
Egyre ijedtebben
megpróbálkozott a következő
ajtókkal a folyosó túlsó oldalán. Az
első zárva volt. Az utána következő
is, az azutáni is. Futkosott a hátán a
hideg, miközben végigpróbálgatta
az összes ajtót − kivétel nélkül
mindegyik zárva volt.
Smithback megállt a sötét
folyosón, és igyekezett elfojtani a
rátörő pánikot, amely azzal
fenyegetett, hogy teljesen
megbénítja a tagjait.
Be van zárva a házba!

4. fejezet
 Custer egy megkülönböztető
jelzés nélküli autóval ment, amely
nagy kerékcsikorgással lefékezett a
múzeum hátsó biztonsági
bejáratánál. A nyomában öt
járőrkocsi érkezett sivító
szirénákkal, villogó lámpáik piros
és fehér fényeket vetítettek a
múzeum épületének neoromán
stílusú homlokzatára. Custer
kikászálódott a kocsiból, és
határozott léptekkel felvonult a
lépcsőn, a nyomában a kék
egyenruhás rendőrök hadával.
A vezető nyomozókkal tartott
rögtönzött értekezleten, majd a
múzeumhoz vezető út alatt
határozott és rendíthetetlen
meggyőződéssé vált benne a
felfedezés, amely villámcsapásként
érte. A meglepetés és a gyorsaság,
ez a lényeg, gondolta, miközben
felnézett az épület hatalmas
gránittömbjére. Lecsapni rájuk,
hogy beleszédüljenek, az oktatója
mindig ezt mondogatta a
rendőrakadémián. Jó tanács volt. A
rendőrfőnök is cselekvést akar
látni, és meg is kapja, Sherwood
Custer ezt garantálja.
Egy biztonsági őr álldogált a
kapuban, szemüvegének
lencséjében visszatükröződtek a
rendőrautók villogó fényei. Nagyon
meglepettnek látszott. A háta mögül
megjelent még néhány őr, akik
hasonlóképpen értetlenül bámultak
le a lépcsőn. Néhány turista
közeledett a Museum Drive-on, a
nyakukba akasztott
fényképezőgéppel, a kezükben
útikönyvvel. Amikor meglátták a
járőrkocsikat, megtorpantak. Kis
vita után a csoport sarkon fordult,
és visszaindultak a közeli
metróállomás felé.
Custer nem vette magának a
fáradságot, hogy megmutassa a
jelvényét. − Custer kapitány, a
hetedik kerületi kapitányságról −
vakkantotta oda. − Átmenetileg a
gyilkossági csoport megbízottja.
Az őr idegesen nyelt egy
nagyot. − Miben segíthetek,
kapitány úr?
– Bent van a múzeum
biztonsági főnöke?
– Igen, kapitány úr.
– Hívja ide, most azonnal.
Az őrök sürgölődni kezdtek,
és öt percen beül meg is érkezett
egy magas férfi. Barna öltönyt
viselt, fekete haját hátrafésülte a
homlokából, és kicsit túl sok zselét
tett rá. Nem valami
bizalomgerjesztő pasas, gondolta
Custer, de hát sok ilyen van a
biztonsági szektorban. Azok
mennek oda, akik nem elég jók
rendőrnek.
A férfi odanyújtotta a kezét,
Custer kelletlenül megszorította.
 – Jack Manetti, biztonsági
főnök. Mit tehetek önökért?
Custer szó nélkül elővette a
lepecsételt, aláírásokkal ellátott
házkutatási parancsot, amelyet
rekordidő alatt sikerült
beszereznie. A biztonsági főnök
átvette, megnézte, aztán visszaadta
Custernek.
– Ez rendkívül szokatlan.
Megkérdezhetem, mi történt?
– Nemsokára rátérünk a
részletekre − felelte Custer. −
Egyelőre elég, ha annyit tud, hogy
az embereimnek akadálytalan
hozzáférést kell biztosítani a
múzeum teljes területére. Szeretnék
beszélni néhány alkalmazottal,
ehhez szükségem lesz egy
kihallgatóhelyiségre. Olyan gyorsan
végezzük a munkánkat, ahogy csak
lehet, és minden simán fog menni,
amennyiben a múzeum is
együttműködik velünk. − Custer
elhallgatott, a háta mögött
összekulcsolta a kezét, és
fensőbbségesen körbenézett. −
Gondolom, tisztában van vele, hogy
jogunk van elkobozni bármely
olyan dolgot, amely megítélésünk
szerint releváns a nyomozás
szempontjából. − Nem volt egészen
biztos benne, mit jelent a
„releváns”, de a bíró is ezt
használta a házkutatási parancsban,
és tetszett neki.
 – De hát ez lehetetlen,
majdnem záróra van. Nem
várhatnánk holnapig?
– Az igazság nem várhat, Mr.
Manetti. Kérnék egy teljes névsort
a múzeum alkalmazottairól, és
kiválasztjuk azokat, akiket
szeretnénk kihallgatni. Ha egyesek
már korábban hazamentek, vissza
kell hívni őket. Nagyon sajnálom,
de kénytelenek vagyunk némi
kényelmetlenséget okozni a
múzeumnak.
– Ilyesmire még soha nem volt
példa. Ezt meg kell beszélnem a
múzeum igazgatójával, és…
– Tegye azt. Sőt, menjünk oda
hozzá együtt. Szeretnék
megbizonyosodni róla, hogy minden
utasításom kristálytiszta-e, hogy ha
nekilátunk a nyomozásnak, semmi
ne akadályozza vagy késleltesse a
munkánkat. Érthető?
Manetti bólintott; arcára
egyértelműen kiült a nemtetszés.
Nagyon helyes, gondolta Custer,
minél bosszúsabb és zavarodottabb
mindenki, annál gyorsabban elkapja
a gyilkost. Hadd találgassanak,
hogy mi ez az egész, ne legyen
idejük gondolkozni. Custer nagyon
fellelkesült.
Hátrafordult a kollégáihoz. −
Cannel hadnagy, vigyen magával
három embert, és ezek az urak majd
odakísérik magukat a személyzeti
bejárathoz. Azt akarom, hogy
minden távozó dolgozónak
ellenőrizzék a személyazonosságát,
és vessék össze az alkalmazottak
listájával. Írják fel a lakcímüket és
a telefonszámukat, az otthonit és a
mobilt is. Szeretném, ha mindenki
elérhető lenne, hogy ha szükséges,
azonnal vissza tudjuk hívni.
– Igenis, kapitány úr.
– Piles hadnagy, maga velem
jön.
Custer szigorú tekintettel
visszafordult Manettihez. −
Kísérjen minket dr. Collopy
irodájába. Fontos
megbeszélnivalónk van vele.
– Kérem, kövessenek −
mondta a biztonsági főnök még
elkeseredettebben.
Custer intett a többi
emberének, majd követték Manettit
a tágas, visszhangos termeken át.
Egy hatalmas lifttel több emeletet
mentek felfelé, aztán újabb
kiállítótermeken vágtak keresztül.
Te jóságos ég, ezt a sok fura
vacakot, ami itt van, gondolta
Custer. Végül odaértek egy
hatalmas ajtóhoz, amely egy
elegáns faburkolatú irodába
vezetett. Az ajtó félig nyitva volt,
filigrán nő ült odabent egy íróasztal
mögött. Amikor beléptek, felállt.
– Dr. Collopyval szeretnénk
beszélni − mondta Custer
körbenézve, és azon tűnődött, miért
van egy titkárnőnek ilyen pompás
irodája.
– Sajnálom, uram − felelte a
nő. − Dr. Collopy nincs itt.
– Nincs itt? - kérdezte
egyszerre Custer és Manetti.
A titkárnő megrázta a fejét, és
zavart arcot vágott. − Nem jött
vissza ebéd után. Azt mondta,
valami fontos dolga van.
– De hát az ebédidő már
órákkal ezelőtt volt − mondta
Custer. − Nem lehetne valahogy
elérni?
– Esetleg a mobiltelefonján −
mondta a titkárnő.
– Hívja fel. − Custer
Manettihez fordult. − Maga pedig
kérdezze meg addig a múzeum
többi vezetőjét. Talán ők tudják,
hol van Collopy.
Manetti odament egy másik
íróasztalhoz, és felemelte a
telefonkagylót. A tágas irodában
csönd honolt, csak a telefonok
gombjai adtak halk, pittyegő
hangokat. Custer körbenézett.
Nagyon sötét faburkolat fedte a
falakat, és az iroda tele volt
zsúfolva komor olajfestményekkel
és üvegezett vitrinekben álló,
félelmetes tárgyakkal. Te jó ég,
mint egy elvarázsolt kastély…
– A mobilja ki van kapcsolva
− jelentette a titkárnő.
 Custer megcsóválta a fejét. −
Nincs egy másik telefonszám, amin
elérhető? Mondjuk otthon?
A titkárnő és Manetti
összenézett. − Otthon nem szabad
felhívni − mondta a titkárnő, kissé
zavartan.
– Nem érdekel, hogy mit
szabad és mit nem. Ez sürgős
rendőrségi ügy! Hívják fel a
lakásán.
A titkárnő kinyitott egy bezárt
fiókot az íróasztalában, keresgélt
egy dossziéban, és kivett belőle egy
kártyát. Egy pillanatig nézte, úgy
tartva, hogy Custer és Manetti
véletlenül se láthassák, aztán
visszatette, bezárta a fiókot és
hívott egy számot.
– Nem veszik fel − mondta pár
pillanat után.
– Csöngessen csak még.
Eltelt fél perc, végül a titkárnő
lerakta a kagylót. − Nincs otthon
senki.
Custer égnek emelte a
tekintetét. − Hát jó, ide
hallgassanak. Nem vesztegethetjük
tovább az időt. Jó okunk van azt
hinni, hogy a Sebész-ügy kulcsa
vagy talán maga a gyilkos is itt
található a múzeumban. Sürget az
idő. Én magam fogom felügyelni az
archívum alapos átkutatását. Piles
hadnagy vezeti az alkalmazottak
kihallgatását.
 Manetti hallgatott.
– Ha a múzeum is
együttműködik, úgy gondolom,
éjfélre vagy még hamarabb
végezhetünk is. Szükségünk lesz
egy szobára a kihallgatásokhoz, és
kellene egy technikus, aki felügyeli
a hangrögzítő berendezéseket.
Mindenkinek a személyazonosságát
ellenőrizni szeretnénk, és
folyamatos hozzáférést szeretnénk a
személyzeti aktákhoz.
– És pontosan mely
alkalmazottakat akarják kihallgatni?
- kérdezte Manetti.
– Azt majd az akták alapján
eldöntjük.
– Kétezer-ötszáz
alkalmazottunk van.
Custer ettől kicsit zavarba jött.
Kétezer-ötszáz ember kell egy
múzeum működtetéséhez? Mi ez,
jótékonysági intézmény, hogy ennyi
embert eltartanak? Vett egy jó nagy
levegőt, és gondosan ügyelt az
arcvonásaira. − Azt bízza csak
ránk. Először is szeretnénk
kihallgatni… lássuk csak… az
éjjeliőröket, hogy nem tapasztaltak-
e valami furcsa jövés-menést. És a
régészt, aki kiásta azokat a
csontvázakat, és a többit is a
Doyers Streeten…
– Nora Kelly.
– Igen, ő.
– Úgy tudom, a rendőrség őt
már kihallgatta.
– Akkor most újból
kihallgatjuk. És beszélni akarok a
biztonsági szolgálat vezetőjével,
vagyis magával, arról, hogy milyen
biztonsági intézkedések vannak az
archívumban és másutt. Beszélni
akarok mindenkivel, aki
kapcsolatban áll az archívummal,
és aki bármit tud Mr. Puck
holttestének felfedezéséről. Ez jó
lesz kezdetnek? − Gyors, mesterkélt
mosolyt villantott a biztonsági
főnökre.
Csönd lett.
– Akkor most, kérem,
vezessen az archívumhoz.
Manetti egy pillanatig csak
rámeredt, mint aki nem érti ezt az
egész helyzetet.
– Vezessen az archívumhoz,
Mr. Manetti, most rögtön, ha lehet.
Manetti pislogott. − Rendben
van, kapitány, kérem, kövessen.
Miközben végigvonultak a
termeken, a nyomukban rendőrökkel
és a múzeum vezetőivel, Custer
szörnyen izgatott lett. Élvezte ezt az
újfajta magabiztosságot. Végre
megtalálta az igazi hivatását.
Mindig is a gyilkossági csoportnál
lett volna a helye. Nyilvánvaló,
hogy erre született, és remek érzéke
van ehhez a munkához. Nem
véletlen szerencse volt, hogy őt
bízták meg ezzel az üggyel, hanem a
sors keze rendezte így.

5. fejezet

Smithback megállt a sötét

folyosón, és próbálta leküzdeni a
félelmét. A félelem az igazi
probléma, nem a bezárt ajtók.
Nyilvánvaló, hogy legalább az
egyiknek nyitva kell lennie, hiszen
csak az imént jött ki rajta.
Amilyen határozott léptekkel
tudott, még egyszer végigment a
folyosón, és sorra próbálgatott
minden egyes ajtót. Most még
jobban megrázta őket, azt is
megkockáztatva, hogy ezzel zajt
csap. A vállával is jól meglökte,
hátha csak be van ragadva. De nem
csak képzelődött: mindegyik zárva
volt.
Valaki bezárta volna belülről,
miután ő kiment? De hát ez
lehetetlen, a szoba üres volt,
amikor bemászott. Csak egy
szélroham csaphatta be. Megrázta a
fejét, és próbálta úgy felfogni, hogy
csak megviccelik a saját rossz
idegei.
Végül úgy döntött, hogy az
ajtók nyilván automatikusan
bezáródnak, ha becsapódnak. Talán
ezek a régi zárak így működtek.
Semmi probléma, talál majd valami
más kiutat. A hallon keresztül, egy
földszinti ablakon vagy ajtón át
csak kijut. Talán azon a kis
mellékbejáraton, ami
használhatónak nézett ki. Lehet,
hogy ott szokott jönni és menni a
ház gondnoka. A gondolatra
megkönnyebbülés árasztotta el.
Igen, így sokkal könnyebb lesz, azt
a fáradságot is megspórolja, hogy a
falon kelljen lemásznia.
Nincs más dolga, mint hogy
letapogatózzon a sötétben a
földszintre.
Megállt a folyosón, és várta,
hogy kicsit lecsillapodjon a
szívverése. A ház olyan szokatlanul
és furcsán csendes volt, hogy azon
kapta magát, szinte várja, hogy
meghalljon valamit. Pedig a csönd
jó jel, gondolta. Nincs itt a
gondnok. Talán hetente egyszer jön,
vagy az is lehet, hogy csak egyszer
egy évben, amilyen por van itt…
Bőven ráér, nem kell sietni.
Kissé feszülten visszasétált a
lépcsőhöz, és lenézett. Úgy
emlékezett, a mellékbejárat a hall
bal oldalán van. Leóvakodott a
lépcsőn, az aljában óvatosan
megállt, és megint körbehordozta
tekintetét a furcsa kiállítási
tárgyakon. Továbbra is néma csönd
volt. Nyilvánvaló volt, hogy a ház
teljesen elhagyatott.
Hirtelen eszébe villant
Pendergast elmélete. Mi van, ha
Leng tényleg sikerrel járt?
Smithback erőltetetten,
hangosan elnevette magát. Ugyan,
micsoda képtelenség! Senki sem
élhet százötven éves koráig. A
sötétség, a néma csönd és ezek a
rejtélyes tárgyak az idegeire
mennek…
Megállt, és felmérte a terepet.
A hallból bal felé indult egy
folyosó, úgy gondolta, ez jó irány
lehet. A folyosó teljesen sötét volt,
de ez tűnt a legígéretesebb
útvonalnak. A fenébe, lehetett volna
annyi esze, hogy hozzon magával
egy nyavalyás zseblámpát! Na,
mindegy, azért megpróbálkozik
errefelé.
Óvatosan lépkedve, a tárlókat
és lepellel letakart tárgyakat
kerülgetve átsétált a hallon, és
bement a kis oldalfolyosóra. Hiába
meresztgette a szemét, semmit nem
látott. A folyosón koromsötétség
uralkodott, a feketeség szinte
tapintható volt körülötte. Belekotort
a zsebébe, és megkereste a
gyufásdobozt, amit a Lerágott
Csontból hozott el. Meggyújtott egy
szál gyufát. A kis sercenő hang
kellemetlenül hangosan
visszhangzott a nagy csöndben.
A pislákoló fényben meglátta,
hogy a folyosó egy nagy terembe
vezet át, amely szintén tele volt
zsúfolva vitrinekkel. Smithback tett
pár lépést, míg a gyufa ki nem
aludt. Aztán továbbment a
sötétségben, a kezével a falat
tapogatva megkereste az ajtónyílást,
és előbbre óvakodott. Amikor bent
volt a teremben, meggyújtott egy
újabb szál gyufát.
Ebben a helyiségben egy
másféle gyűjtemény kapott helyet: a
hosszú sorokban álló üvegekben,
formaldehidben tartósított dolgok
úszkáltak. Néhány üvegben
hatalmas szemgolyókat pillantott
meg − talán bálnáké? Nem akarta
elpocsékolni a gyufa fényét,
gyorsan előbbre lépett, de
belebotlott egy nagy üvegbe, amely
kis márvány alapzaton állt, és
mintha egy nagy, lebegő
nejlonzacskó töltötte volna meg.
Miután feltápászkodott, és
meggyújtott egy újabb gyufát,
megpillantotta a feliratot is: A
szibériai jégmezőkről származó
mamut gyomra, benne az utolsó
étkezésével.
Gyorsan továbbosont a
vitrinek között, míg oda nem ért egy
kopottas, összekaristolt ajtóhoz.
Hirtelen éles fájdalmat érzett: az
ujjára égett a gyufa. Elkáromkodta
magát és eldobta, aztán meggyújtott
egy újabbat. A felvillanó fényben
gyorsan kinyitotta az ajtót, amely
egy tágas, fekete-fehér kőpadlós
konyhába vezetett. Szemben egy
hatalmas kőkandalló állt, de a
konyhát egy óriási tűzhely uralta,
több sütővel. Középen hosszú,
zsírkő tetejű asztalok álltak. A
falakon kampóra akasztva tucatnyi,
zöldes patinával borított rézedény
lógott. Minden ósdinak tűnt és
vastagon poros volt, mindenfelé
pókháló és egérürülék. Hát ez
zsákutca.
A ház óriási, és a gyufája
előbb-utóbb elfogy. Akkor mit fog
csinálni?
Szedd össze magad,
Smithback, gondolta. Nyilvánvaló,
hogy ebben a konyhában száz éve
nem főztek. Senki nem lakik a
házban. Akkor meg mi értelme
rettegni?
Nem gyújtott újabb gyufát,
hanem az emlékezetére hagyatkozva
visszament a terembe, és
végigtapogatózott az üvegezett
szekrények mellett. Egy helyen
érezte, hogy a vállával hozzáér
valamihez. Egy másodperc múlva
hatalmas csörömpölést hallott, és
hirtelen mindent elárasztott az
orrfacsaró formaldehid-szag.
Smithback pattanásig feszült
idegekkel várta, hogy elhaljon a
csörömpölés visszhangja. Meg
akart gyújtani egy gyufát, de aztán
meggondolta magát − hátha a
formaldehid gyúlékony. Jobb nem
kísérletezni vele. Tett egy lépést, és
zoknis lába egy nagy, nedves, puha
valamibe akadt, ami az üvegben
lehetett, óvatosan megkerülte.
A kis folyosóról más ajtók is
nyíltak, úgy gondolta, szép sorban
megpróbálkozik mindegyikkel. De
előbb megállt, hogy levegye a
formaldehidtől átázott zokniját.
Aztán kisétált a folyosóra, és
meggyújtott egy újabb szál gyufát.
Négy ajtót látott, kettőt a bal
oldalon, kettőt jobbra.
Kinyitotta a hozzá legközelebb
esőt, és egy ősrégi,
bádoglemezekkel bélelt
fürdőszobában találta magát. A
csempézett padló közepén egy
Ailosaurus vicsorgó koponyája állt.
A második ajtón benyitva egy nagy
szekrénnyel találta szembe magát,
amely kitömött madarakkal volt
tele. A harmadik ajtó csak egy kis
kamrába nyílt, itt kitömött gyíkokat
tároltak. A negyedik ajtó mögött
mosókonyha volt, a falak tele
penészfoltokkal.
A gyufa kialudt, és Smithback
megállt a mindent körbeölelő
sötétségben. Hallgatta a saját
lélegzetét. Kitapogatta a
gyufásdobozt, és megszámolta, hány
van még: hat szál. Próbálta újból
elfojtani magában a fel-feltörő
pánikot, de most már nehezebben
ment. Volt már ennél nagyobb
kutyaszorítóban is. Egy üres ház,
csak ki kell találnia belőle.
Visszament a hallba, a lepellel
letakart tárgyak közé. Kicsit
megnyugtatta, hogy itt, ha nagyon
halványan is, de volt egy kis fény −
a teljes sötétségben volt valami
hátborzongatóan félelmetes. Megint
körbenézett a fura tárgyakon, de
nem érzett mást, csak egyre
nagyobb félelmet. A bűz itt még
erősebb volt, mindent áthatott a
romlás édeskés szaga. Mintha
valami olyasmit őrizgetnének itt,
aminek inkább a föld alatt lenne a
helye…
Vett egy sor jó mély,
megnyugtató lélegzetet. A padlót
borító fel nem kavart, vastag
porréteg is azt bizonyította, hogy a
ház elhagyatott, és még a gondnok
is csak hébe-hóba jár erre, ha van
egyáltalán.
Megint körbenézett a
félhomályban. A hall túlsó oldalán
egy sötét átjáró vezetett egy másik
terembe. Átvágott a hallon,
meztelen lábbal csoszogva a
csupasz padlón. A szomszédos
terem is tele volt kiállított
tárgyakkal: némelyik lepel alatt
rejtőzött, mások talapzatokon álltak.
A tárgyak itt egészen másfélék
voltak, mint amiket eddig látott.
Közelebb lépett, és körbenézett. A
megdöbbenés keveredett benne a
félelemmel. Óriási hajóbőröndöket
látott, vastag szíjakkal, egyik-
másiknak az oldalán üvegablakkal,
galvanizált edényeket, amelyek úgy
festettek, mintha antik tejeskannák
lennének, a fedelük erős
szegecsekkel volt rögzítve. Volt egy
furcsa formájú, nagyméretű
fadoboz, a tetején és az oldalán kis
kör alakú lyukakkal; egy koporsó
alakú láda, amelyet fél tucat kard
szúrt át. A falakra akasztva kötelek
lógtak, összekötözött penészes
kendők, kényszerzubbonynak kinéző
ruhadarabok, bilincsek, láncok
különféle méretekben. Érthetetlenül
bizarr látvány volt, amit még
nyugtalanítóbbá tett, hogy semmi
köze nem volt mindahhoz, amit
eddig látott a házban.
Smithback a helyiség közepére
óvakodott, távol maradva a sötét
sarkoktól. Úgy gondolta, a ház
homlokzati része előtte van. Ha már
a másik fele zsákutcának bizonyult,
talán errefelé több szerencsével jár.
Ha másképp nem megy, legfeljebb
feltöri a bejárati ajtót.
A terem túlsó felén egy újabb
folyosó vezetett bele a sötétségbe.
Smithback óvatosan arrafelé indult,
a fal mentén tapogatózva, a lábát
óvatosan, apró léptekkel csúsztatva
előre. Éppen csak ki tudta venni,
hogy a folyosó egy újabb szobába
vezet, amely sokkal kisebb és
intimebb volt, mint az eddigiek. Itt
kevesebb tárgy volt kiállítva, csak
néhány vitrin volt tengeri
kagylókkal, és egy-két
delfincsontváz. Úgy tűnt, ez egykor
valamiféle szalon vagy nappali
lehetett. Vagy talán előszoba? Ettől
a gondolattól újabb remény támadt
fel benne.
A távolabbi falon egy
aprócska lyukon át fény szivárgott
be − egy ceruzavékony fénysugár
hasított a poros levegőbe. Egy apró
lyuk lehet a bedeszkázott ablakon.
Smithback óriási
megkönnyebbüléssel, gyorsan
átsétált a kis szobán, és a falat
kezdte tapogatni az ujjai hegyével.
Egy súlyos tölgyfa ajtóra bukkant.
Az ujjai kitapogattak egy kilincset,
amely mintha márványból lett volna
− túl nagy volt és szörnyen
hidegnek érződött a kezében.
Lelkesen megragadta, és
megpróbálta lenyomni.
Az ajtó nem engedett.
Kétségbeesetten, minden
erejét beleadva újra próbálkozott,
de hiába.
Hátrább lépett, és egy
kétségbeesett nyögéssel
körbetapogatta az ajtó szélét, hátha
talál rajta valami zárat vagy reteszt.
Megint elárasztotta a félelem.
Most már azzal sem törődött,
ha zajt csap, nekirontott az ajtónak,
aztán még egyszer. Teljes súlyával
nekiveselkedve próbálta betörni. A
tompa puffanások
végigvisszhangzottak a szobában és
a folyosón. Az ajtó továbbra sem
engedett, mire Smithback
abbahagyta a próbálkozást, és
pánikba esve, zihálva
nekitámaszkodott.
Amikor a visszhangok végre
elhaltak, valami megmoccant a
szoba távoli sarkában, a sötétség
legmélyén. Egy halk hang szólalt
meg, olyan száraz, mint egy porladó
múmia: − Kedves barátom, máris
távozni akar? Hiszen csak most
jött!
 6. fejezet

Custer berontott az
archívumba, és csípőre tett kézzel
megállt az ajtóban. Hallotta, hogy a
háta mögött súlyosan koppanó
léptekkel az emberei is
megérkeznek, és legyező alakban
széthúzódva megállnak. Csak
gyorsan és határozottan −
emlékeztette magát −, hogy ne
legyen idejük gondolkodni! Nagy
megelégedéssel nyugtázta, hogy a
két levéltáros riadtan pattan fel a
tucatnyi egyenruhás rendőr láttán.
– Az egész helyiséget
átkutatjuk! - förmedt rájuk Custer.
Noyes, aki kilépett az árnyékából,
futólag felmutatta a házkutatási
parancsot. Custer helyeslően
nyugtázta, hogy az őrmester
majdnem ugyanolyan szúrós
pillantást vet a levéltárosokra, mint
ő maga.
– Na de kapitány úr −
tiltakozott Manetti −, az archívumot
már átkutatták közvetlenül az után,
hogy megtalálták Puck holttestét, itt
voltak a rendőrségtől a
nyombiztosítók, kutyák,
ujjlenyomatosok, fotósok…
– Olvastam a jelentést, Mr.
Manetti, de ez akkor volt, most
pedig most van. Új, nagyon fontos
bizonyítékok kerültek a
birtokunkba. − Custer türelmetlenül
körbenézett. − Az ég szerelmére,
gyújtsanak már villanyt!
Az egyik embere odaugrott a
régi kapcsolókhoz, és sorra
felkattintotta az összes lámpát.
– Ennyi? Olyan sötét van itt,
mint egy sírboltban.
– Ez minden.
– Hát jó. − Custer a
nyomozókhoz fordult. − Tudják, mi
a dolguk. Haladjanak végig sorról
sorra, polcról polcra. Minden követ
meg kell mozgatni.
Csönd lett.
– Nos? Kezdjenek hozzá!
A nyomozók bizonytalan
pillantásokat váltottak, de aztán szó
nélkül, kötelességtudóan
szétoszoltak a polcok között. Egy
pillanat múlva már el is tűntek, mint
ahogy a szivacs felszívja a vizet.
Manetti, Custer és a két rémült
levéltáros egyedül maradt az
íróasztalnál. Lábdobogás,
puffanások, zörgések
visszhangoztak a helyiség mélyéről,
ahogy Custer emberei elkezdték
lerámolni a polcokat. Kellemes zaj
volt, érezni lehetett belőle, hogy
munka folyik.
– Üljön le, Manetti − mondta
Custer, a hangjában némi
leereszkedéssel. − Beszélnünk kell.
Manetti körbenézett, de nem
látott széket, úgyhogy állva maradt.
 – Tehát. − Custer elővett egy
kis bőrkötésű noteszt és egy arany
töltőtollat, amit a Macy áruházban
vásárolt az után, hogy a
rendőrfőnöktől megkapta ezt a
megbízatást. − Miket őriznek itt az
archívumban? Papírokat, iratokat,
régi újságokat vagy micsodát?
Manetti felsóhajtott. − Az
archívumban nemcsak
dokumentumokat őrzünk, hanem
olyan tárgyakat is, amelyek nem
elég fontosak ahhoz, hogy kiállítsuk
a főgyűjteményben. Ezek az
anyagok elérhetők a történészek és
más tudósok számára. Nincsenek
különösebben magas biztonsági
intézkedések.
 – Az biztos − vágta rá Custer.
− Olyannyira, hogy ezt a Puck nevű
embert felnyársalhatták egy
megkövült ősállat szarvára. Szóval,
hol tartják az értékes tárgyakat?
– Ami nincs kiállítva, azt a
biztonsági raktárban tartjuk,
amelyet külön biztonsági rendszer
véd.
– Ha valaki bejön az
archívumba, feljegyzik a nevét?
– Van egy napló.
– Hol ez a napló?
Manetti az íróasztalon fekvő
vaskos könyvre mutatott. − A
rendőrség lefénymásolta, Puck
halála után.
– És mi van feljegyezve
benne?
– Mindenkinek a nevét
felírják, aki belép az archívumba
vagy távozik. De a rendőrségnek
feltűnt, hogy az utolsó néhány lapot
egy éles pengével kivágták.
– Mindenkit felírnak, a
múzeum alkalmazottait ugyanúgy,
mint a külső látogatókat?
– Mindenkit, de…
Custer Noyeshez fordult, és
naplóra mutatott. − Ezt elvisszük.
Manetti gyors pillantást vetett
rá. − Ez a múzeum tulajdona.
– Az volt, most már tárgyi
bizonyíték.
– De hát már elvittek minden
fontos bizonyítékot, például az
írógépet, amelyen a levél íródott,
és a…
– Amikor itt végeztünk, kap
majd elismervényt mindenről, amit
magunkkal viszünk. − Ha szépen
kéri, tette hozzá gondolatban. −
Tehát, mit őriznek itt?
– Többnyire „döglött aktákat”
más múzeumi osztályokról.
Történelmi fontosságú iratokat,
leveleket, jelentéseket… Minden
ilyesmit, kivéve a személyi aktákat
és néhány osztály aktáit. A múzeum,
mint közintézmény természetesen
minden iratot megőriz.
– És mi van azzal a levéllel,
amit itt találtak? Amiről az újságok
is írtak, amiben szó volt azokról a
régi gyilkosságokról. Azt hogy
találták meg?
– Erről Pendergast ügynököt
kell megkérdeznie, ő találta meg,
Nora Kellyvel. Ha jól tudom,
valami dobozban elrejtve találták,
ami egy elefántlábból készült.
Már megint ez a Nora Kelly!
Custer megjegyezte magában, hogy
ha itt végzett, az lesz az első dolga,
hogy őt kihallgatja, ő lenne az első
számú gyanúsítottja, ha képesnek
tartaná arra, hogy egy testes embert
felnyársaljon egy dinoszaurusz
szarvára. Persze lehet, hogy voltak
cinkosai.
Custer felfirkantott néhány
dolgot a noteszébe. − Elvittek vagy
hoztak valami új dolgot az elmúlt
egy-két hónap során?
– Lehetséges, hogy néhány
újabb tárgy érkezett a
gyűjteménybe, rutinszerűen. Azt
hiszem, havonta egyszer küldenek
le ide olyan aktákat, amelyeknek
odafönt már nem veszik hasznát. −
Manetti kis hallgatás után folytatta:
− A levél felfedezése után minden
ezzel kapcsolatos iratot felküldtek
restaurálásra, más anyagokkal
együtt.
Custer bólintott. − És ezt ugye
Collopy rendelte el?
– Azt hiszem, a múzeum
igazgatóhelyettese, Roger Brisbane.
Brisbane, ezt a nevet is
hallotta már; Custer megint
feljegyzett valamit. − És pontosan
mi volt ezek között az iratok között?
– Nem tudom, ezt Mr.
Brisbane-től kell megkérdeznie.
Custer az íróasztal mögött
álldogáló két levéltároshoz fordult.
− Ez a Brisbane nevű fickó gyakran
jár le ide?
– Az utóbbi időben elég
gyakran − felelte az egyik.
– És mit csinál itt?
A férfi vállat vont. − Csak
kérdezősködik mindenféléről.
– Miről?
– Nora Kellyről, az FBI-
ügynökről… Tudni akarta, hogy mit
kerestek, hová mentek, ilyesmit. És
valami újságíró felől is
érdeklődött, hogy járt-e itt. A
nevére nem emlékszem.
– Smithbrick?
– Nem egészen, de valami
hasonló.
Custer fogta a noteszét, és
belelapozott. − Itt van. William
Smithback.
– Igen, ez az.
Custer bólintott. − És mi van
ezzel a Pendergast ügynökkel? Őt
látták itt?
A két levéltáros összenézett. −
Csak egyszer − mondta az első.
– És Nora Kellyt?
– Őt igen − bólintott a
fiatalember, akinek olyan rövid
haja volt, hogy szinte kopasznak
látszott.
Custer hozzáfordult. − Maga
ismerte Puckot?
A férfi bólintott.
– A neve?
– Oscar Gibbs. Az
asszisztense voltam.
– Mondja, Gibbs, voltak
Pucknak ellenségei?
Custer észrevette, hogy a két
férfi megint pillantásokat vált, most
még jelentőségteljesebben.
– Hát… − Gibbs habozott,
aztán folytatta: − Egyszer, amikor
Brisbane lejött ide, szörnyen
rátámadt Mr. Puckra. Ordítozott
vele, és azzal fenyegette, hogy
kirúgatja.
– Komolyan? És miért?
– Valami olyasmit mondott,
hogy Mr. Puck ártalmas
információkat szivárogtatott ki, és
nem tartotta tiszteletben a múzeum
szellemi tulajdonjogait, vagy
valami ilyesmit. Azt hiszem, azért
volt dühös, mert a személyzeti
osztály nem támogatta a javaslatát,
hogy bocsássák el Mr. Puckot.
Nagyon dühös volt rá, azt mondta,
hogy meg tudná ölni. Csak ennyire
emlékszem.
– Ez pontosan mikor is volt?
Gibbs egy pillanatig
gondolkozott. − Lássuk csak…
tizenharmadikán. Nem,
tizenkettedikén. Október
tizenkettedikén.
Custer fogta a noteszét, és
megint feljegyzett valamit, most
hosszabban. Az archívum mélyéből
valami csattanás ütötte meg a fülét,
egy kiáltás, aztán egy reccsenés.
Kellemes elégedettség öntötte el.
Ha végeztek, itt aztán nem marad
több elefántlábba rejtett levél.
Visszafordult Gibbshez.
– Más ellenségei nem voltak
esetleg?
– Nem. Őszintén szólva, Mr.
Puck volt az egyik
legszeretetreméltóbb ember az
egész múzeumban. Nagyon
megdöbbentő volt, hogy Brisbane
így rátámadt.
Ez a Brisbane nem lehet túl
népszerű, gondolta Custer.
Odafordult Noyeshez. − Hívassa
ide ezt a Brisbane-t, beszélni
akarok vele.
Ahogy Noyes elindult, az
archívum ajtaja hirtelen kitárult.
Custer megfordult, és meglátott egy
férfit szmokingban, félrecsúszott
fekete nyakkendővel, zselétől
csillogó haja felháborodott arcába
lógott.
– Itt meg mi a fene folyik? -
kiáltotta oda Custernek. − Nem
tehetik meg, hogy csak úgy
berontanak ide, és mindent
felforgatnak. Látni szeretném a
házkutatási parancsot!
Noyes kotorászni kezdett
utána, de Custer megállította.
Meglepte, hogy milyen biztos a
keze, mennyire nyugodt és
összeszedett. Ez lesz a karrierje
fordulópontja. − Megkérdezhetem,
hogy ön kicsoda? - szólalt meg
olyan hűvösen, ahogy csak tudott.
– Roger C. Brisbane,
igazgatóhelyettes, az igazgatótanács
tagja.
Custer bólintott. − Á, Mr.
Brisbane! Épp önnel akartam
beszélni.

7. fejezet
 Smithback kővé dermedt, és
belemeredt a szoba távolabbi
sarkát betöltő koromsötétségbe. −
Ki az? - nyögte ki végül.
Semmi válasz.
– Maga itt a gondnok? −
Smithback erőltetett nevetést
hallatott. − Képzelje csak, sikerült
bezárni magamat.
Megint csak csend.
Talán csak képzelte a hangot?
Eleget látott ebben a házban, hogy
egy életre elmenjen a kedve a
horrorfilmektől.
Újból próbálkozott: − Hát
mindenesetre nagyon örülök, hogy
épp erre járt. Ha segítene kitalálni
innen…
A mondatot belefojtotta az
ijedtség.
Egy alak lépett elő a sötét
zugból. Hosszú, fekete kabátba volt
burkolózva, az arcát elrejtette a
keménykalap karimája. Egyik
felemelt kezében egy régimódi
szikét tartott. A penge halványan
megvillant, ahogy a férfi lassan,
szinte szeretetteljesen megforgatta
vékony ujjai között. A másik
kezében egy injekciós tű csillant
meg.
– Milyen váratlan meglepetés,
hogy itt találom − szólalt meg halk,
száraz hangon. Az ujjai
végigcirógatták a szikét. − És
roppant kényelmes megoldás is.
Ami azt illeti, épp a legjobb időben
érkezett.
Valami primitív túlélési
ösztön, amely még a rátörő
rettegésnél is erősebb volt,
cselekvésre késztette Smithbacket.
Megfordult, és futásnak eredt, de
szörnyen sötét volt, és az alak olyan
villámgyorsan mozgott…

Később − nem tudta, mennyi

idő múlva − Smithback magához
tért. Bágyadtnak érezte magát,
furcsán kábultnak és zavarosnak a
fejét. Aztán eszébe jutott, hogy
valamit álmodott − egy szörnyű
rémálom volt, de most már vége,
hiszen gyönyörű őszi reggelre
ébredt, és a borzalmas
lidércnyomás foszlányai mindjárt
szétoszlanak, és a tudatalattijába
merülnek. Felkel, felöltözik, utána
szokás szerint megreggelizik
kedvenc kis görög kávézójában,
aztán szép kényelmesen nekikezd a
munkanapnak, mint mindig.
Ahogy az elméje egyre
éberebb lett, kezdett rájönni, hogy
az emléktöredékek és a
szörnyűséges álomfoszlányok
egyáltalán nem akarnak eloszlani.
Valaki tényleg elkapta a sötétben,
Leng házában…
 Leng háza!
Megrázta a fejét, amely vadul
lüktetni kezdett a mozdulattól.
A keménykalapos férfi a
Sebész volt. Leng házában.
Smithbackbe hirtelen bénítóan
éles, sokkszerű félelem hasított. A
szörnyű gondolatok közül, amelyek
ebben a pillanatban átszáguldottak
a fején, egy világlott ki mindennél
élesebben.− Pendergastnak igaza
volt. Pendergastnak mindvégig
igaza volt!
Enoch Leng még mindig él.
Maga Leng a Sebész.
És ő egyenesen besétált a
házába.
Valami zajt hallott, szörnyű
zihálást, de rájött, hogy a saját
lélegzete az, a száját takaró
ragasztószalagon keresztül.
Kényszerítette magát, hogy
csillapítsa a pánikot, és próbálta
felmérni a környezetét. Erős
penészszagot érzett, és koromsötét
volt. A levegő hideg volt, sőt
nyirkos. A fejében lüktető fájdalom
egyre erősebb lett. A homlokához
akart nyúlni, de hirtelen megakadt a
keze − egy vasbilincs szorult a
csuklójára, hallotta a lánc
csörrenését. Mi a fene ez?
A szíve vadul kalapálni
kezdett, ahogy egyre élesebben
visszatértek az emlékek: az
egymásba nyíló, visszhangos
termek, a hang a sötétségből, a
férfi, aki kilépett az árnyékból, és a
kezében megcsillanó szike. Te
jóságos ég, lehetséges, hogy tényleg
Leng az? Százharminc év után?
Pánikba esve, kábultan,
tétován megpróbált felállni, de
azonnal visszarogyott, óriási
lánccsörgés kíséretében. Anyaszült
meztelen volt, a karja és a lába a
földhöz láncolva, a szája
leragasztva egy vastag
ragasztószalaggal.
Ez nem lehet igaz. Jézusom,
ez teljes őrület!
Senkinek nem mondta el, hogy
ide készül. Senki nem tudja, hogy
hol van. Senki nem tudja, hogy
eltűnt. Bárcsak elmondta volna
valakinek, a titkárnőnek a
szerkesztőségben,
O’Shaughnessynek, a
dédnagyapjának, a féltestvérének,
bárkinek…
Végignyúlt a földön, lüktető
fejjel, és megint zihálva kapkodta a
levegőt, a szíve majd kiugrott a
helyéből.
A fekete ruhás, keménykalapos
férfi elkábította és leláncolta − ez
egyértelmű. Nyilván ugyanaz a
férfi, aki megpróbálta megölni
Pendergastot, és aki megölte Puckot
és többieket. A Sebész, itt van, a
Sebész házának a pincéjében.
A Sebész. Enoch Leng
professzor.
Hirtelen léptek koppanása
ütötte meg a fülét, amitől végképp
kitisztult a tudata. Kaparászó zaj
hallatszott, majd egy fájdalmasan
vakító, világos négyszög jelent meg
a falon. A bevetülő fényben
Smithback meglátta, hogy egy
vasajtóval ellátott, betonozott
padlójú kis pincehelyiségben van,
és kőfalak veszik körül. Remény
árasztotta el, szinte hála.
A vasajtó kis
kémlelőablakában egy nedvesen
csillogó ajak jelent meg. − Kérem,
ne nyugtalankodjon − szólalt meg
egy suttogó hang. − Nemsokára
vége lesz. A küzdelem felesleges.
 Volt valami majdnem ismerős
a hangban, mégis kísértetiesen
idegenül és szörnyűségesen
csengett.
A kisablak becsukódott, és
Smithback megint teljes sötétségben
maradt.

AZ
ÉLETELIXIR
ÁRA

1. fejezet
 A hatalmas Rolls Royce
végigsuhant a Little Govemors
szigetet átszelő keskeny, egysávos
úton. A lápvidéket sűrű köd
borította, homályba burkolva az
East Rivert és azon túl Manhattan
égbe törő toronyházait. A
reflektorok fénye átsiklott egy sor
ősi, rég halott gesztenyefán, majd
rávetült egy súlyos kovácsoltvas
kapura. Ahogy a kocsi megállt, a
fénysugár megpihent a kapufélfára
erősített bronztáblán: Mount Mercy
Elmegyógyintézet.
Egy biztonsági őr lépett elő
egy kis portásfülkéből, és odasétált
a kocsihoz. Testes volt, magas,
barátságosnak látszott. Pendergast
leengedte a hátsó ablakot, és a férfi
behajolt rajta.
– A látogatási időnek már
vége − mondta.
Pendergast a zakója zsebébe
nyúlt, kivette a jelvényét, és
felmutatta.
Az őr hosszan szemügyre
vette, aztán bólintott, mintha
mindennapos dolog lenne az FBI
látogatása.
– Miben állhatok a
rendelkezésére, Pendergast
ügynök?
– Egy beteggel szeretnék
találkozni.
– A neve?
– Pendergast. Miss Cornelia
Delamere Pendergast.
Egy pillanatra kínos csönd
lett.
– Hivatalos ügyről van szó? -
kérdezte az őr, és a hangja már nem
volt olyan barátságos.
– Igen.
– Rendben, felszólok
telefonon. Dr. Ostrom van ma este
ügyeletben. Leparkolhatnak a
főbejárattól balra, a hivatalos
látogatók részére fenntartott helyen.
A recepción várni fogják.
Pendergast pár perccel később
már az elegáns dr. Ostrom
nyomában sétált a hosszú,
visszhangos folyosón. Két
biztonsági őr haladt előttük, kettő
pedig mögöttük. A folyosón itt-ott
még látszottak az egykori szép
faburkolat és a díszpárkányzat
domborulatai, elrejtve a több
rétegnyi festék alatt. Egy
évszázaddal ezelőtt, azokban az
időkben, amikor a tüdőbaj a New
York-i társadalom minden rétegét
sújtotta, a Mount Mercy Kórház
elegáns szanatóriumként működött a
tüdőbajos gazdagok számára. Most,
részben elszigetelt fekvésének
köszönhetően, magas biztonsági
fokozatú elmegyógyintézet volt
olyanok számára, akik súlyos
bűncselekményeket követtek el, de
az elmeállapotuk miatt felmentették
őket.
 – Hogy van a beteg? - kérdezte
Pendergast.
Az orvos egészen kicsit
habozott, mielőtt válaszolt volna. −
Nagyjából ugyanúgy − mondta.
Végre megálltak egy vastag
acélajtó előtt, amelyen egy kis
rácsos ablak nyílt. Az egyik elöl
haladó őr kinyitotta az ajtót, aztán
félreállt a társával, míg a másik két
őr követte Pendergastot.
Megálltak a kis
pihenőszobában, amely szinte
teljesen kopár volt. A kipárnázott
falakon nem függtek képek. Volt
egy műanyag kanapé, két műanyag
szék, egy asztal, minden a padlóhoz
csavarozva. Óra nem volt a falon,
és az egyetlen neoncsövet vastag
drótháló védte. Semmi nem volt a
szobában, amit fegyverként vagy
öngyilkos eszközként lehetett volna
használni. A távolabbi falon újabb
acélajtó nyílt, még vastagabb, ablak
nélkül. Vigyázat, szökésveszély! -
ez a felirat állt fölötte nagy
betűkkel.
Pendergast leült az egyik
műanyag székre, és keresztbe tette a
lábát. A két őr eltűnt a belső ajtón.
Pár percig csönd telepedett a kis
szobára, amit csak nagyon halk,
távoli sikoltozás és még halkabb,
ritmikus dobolás zavart meg. Aztán
hangosabban és sokkal közelebbről
egy öregasszony éles, tiltakozó
hangja csendült fel. Nyílt az ajtó, és
az egyik őr betolt egy
kerekesszéket, amelynek minden
fémfelületét vastag gumi védőréteg
borította.
A székben öt ponton rögzített
bőrszíjjal lekötözve egy takaros
idős hölgy ült. Ódivatú, hosszú
fekete tafota ruhát viselt,
viktoriánus magas szárú cipőt és
fekete gyászfátylat. Amikor
meglátta Pendergastot, hirtelen
félbeszakadt a tiltakozó szóáradat.
– Emeljék fel a fátylamat −
rendelkezett. Az egyik őr felemelte
az arca elől a fátylat, és
hátrahajtotta, vigyázva, hogy ne
lépjen túl közel.
 Az öregasszony rámeredt
Pendergastra, és ráncos, májfoltos
arca kissé megrándult.
Pendergast dr. Ostromhoz
fordult: − Lenne olyan szíves
egyedül hagyni minket?
– Valakinek itt kell maradnia
− mondta az orvos. − És kérem, ne
menjen túl közel a beteghez, Mr.
Pendergast.
– Amikor legutoljára
meglátogattam a nagynénémet,
módunkban állt egy kicsit kettesben
maradni.
– Ugye arra is emlékszik, Mr.
Pendergast, hogy amikor utoljára
meglátogatta… − kezdte Ostrom.
Pendergast felemelte a kezét.
− Hát jó, legyen.
– Meglehetősen késő van a
látogatáshoz. Mennyi időre van
szüksége?
– Negyedórára.
– Helyes. − Az orvos bólintott
az őröknek, akik elfoglalták
helyüket az ajtó két oldalán. Ostrom
megállt az ajtó előtt, amilyen
messze csak lehetett a betegtől, és
összefonta maga előtt a karját.
Pendergast közelebb akarta
húzni a széket, de aztán eszébe
jutott, hogy oda van csavarozva,
inkább közelebb hajolt, és mereven
az idős nőre nézett.
– Hogy tetszik lenni, Cornelia
néni? - kérdezte.
 A nő is közelebb hajolt, és
rekedten azt suttogta: − Kedveském,
mennyire örülök, hogy látlak!
Megkínálhatlak egy kis teával?
Tejszínt, cukrot?
Az egyik őr elvigyorodott, de
azonnal abbahagyta, amikor dr.
Ostrom, szúrós pillantást lövellt
felé.
– Nem, köszönöm, Cornelia
néni.
– Hát jó. A kiszolgálás
színvonala rémesen hanyatlott az
utóbbi pár évben. Olyan nehéz
manapság megfelelő személyzetet
találni! Miért nem látogatsz meg
gyakrabban, kedveském? Tudod,
hogy az én koromban már nem
tudok olyan könnyen utazni.
Pendergast még közelebb
hajolt.
– Mr. Pendergast, ha
kérhetem, ne olyan közel − szólt
oda dr. Ostrom.
Pendergast kicsit hátrább
húzódott. − Sokat dolgozom,
Cornelia néni.
– A munka a középosztálynak
való elfoglaltság, kedvesem, a
Pendergastok nem dolgoznak.
Pendergast lehalkította a
hangját. − Attól tartok, nincs sok
időnk, Cornelia néni. Szeretnék
kérdezni egy-két dolgot a maga
nagybátyjáról, Antoineról.
Az idős hölgy rosszallóan
egyetlen vékony vonallá szorította
össze az ajkát. − Antoine? Azt
mondták, északra ment, New
Yorkba. Jenki lett belőle. De ez
már nagyon régen történt, jóval
azelőtt, hogy én megszülettem.
– Mesélje el, mit tud róla,
Cornelia néni.
– Bizonyára te is hallottál róla
szóló történeteket, fiam. Tudod,
hogy mennyire kellemetlen ez a
téma az egész családnak.
– Én azért szeretném magától
hallani őket.
– Hát jó. Ő is örökölte a
családunkban lappangó hajlamot az
elmebajra. Az isten kegyelmezzen
neki… − Cornelia szánakozva
felsóhajtott.
– Miféle elmebaj volt? −
Pendergast persze tudta a választ,
de újból hallani akarta. Mindig
akadtak újabb apró részletek és
nüanszok.
– Már kisfiú korában szörnyű
kedvtelései voltak. Tudod,
meglehetősen okos gyerek volt,
szarkasztikus, szellemes, furcsa.
Hétéves korában már senki nem
tudta megverni sakkban vagy
ostáblában. Kitűnő whistjátékos is
volt, még szabálymódosításokat is
javasolt, amikből, ha jól tudom,
később egy újabb fajta bridzs
alakult ki. Nagyon érdekelték a
természettudományok, egész kis
gyűjteményt tartott mindenféle
rémségből a szobájában − bogarak,
kígyók, csontok, kövületek,
ilyesmik. Az apja érdeklődését is
örökölte az elixírek, csodaszerek,
vegyi anyagok iránt. És persze a
mérgek iránt.
A mérgek említésére furcsán
megcsillant az öreg hölgy szeme, és
a két őr kényelmetlenül feszengeni
kezdett.
Ostrom megköszörülte a
torkát. − Mr. Pendergast, mennyi
időre van még szüksége? Nem
lenne jó, ha túlságosan kifárasztaná
a beteget.
– Tíz perc.
– De ne legyen több.
 Az idős hölgy folytatta: −
Miután az a tragédia történt az
anyjával, szeszélyes, búskomor és
visszahúzódó lett. Sok időt töltött
egyedül, és mindenféle vegyi
anyagokkal kísérletezgetett. De
nyilván te is tudod, mi volt az oka
ennek az érdeklődésnek.
Pendergast bólintott.
– Saját címert is készített
magának, olyan volt, mint egy régi
patikuscégér, három aranyozott
golyóval. Az ajtaja fölé is
kiakasztotta. Azt mondják, a család
hat kutyáját is megmérgezte a
kísérletei során. Aztán elkezdett
egyre több időt tölteni odalent…
Tudod, mire gondolok.
 – Igen.
– Mindig jobban érezte magát
a halottak, mint az élők között. És
amikor nem odalent volt a
kriptában, akkor a St. Charles
temetőbe járt azzal a visszataszító
vénasszonnyal, Marie LeClaire-rel.
Tudod, aki vuduval és hasonlókkal
foglalkozott.
Pendergast ismét bólintott.
– Antoine segített neki a
csodaszereit kotyvasztani, rémes
kis viaszbábukat készítettek, amiket
tűvel szurkáltak. Aztán történt az a
kellemetlen eset a vénasszony
halála után…
– Kellemetlen eset?
Cornelia felsóhajtott, és
lehajtotta a fejét. − Feldúlták a
sírját, és a holttestén mindenféle
szörnyű kis vágásokat találtak, de
ezt a történetet biztosan hallottad.
– Már elfelejtettem − mondta
halk, bátorító hangon Pendergast.
– Antoine valamiféle
kísérleteket végzett rajta, azt hitte,
fel tudja éleszteni. Persze lehet,
hogy a nő bízta meg vele még a
halála előtt, ő beszélte be neki. A
fülét később egy aligátor
gyomrában találták meg, amit egy
héttel később a mocsárban fogtak.
A fülbevalójáról ismerték meg. −
Cornelia Pendergast elhallgatott,
aztán az egyik őrhöz fordult hideg,
parancsoló hangon: − A hajamat
meg kell igazítani.
Az egyik őr, akin orvosi
gumikesztyű volt, odalépett, és a
helyére simítgatta az öregasszony
haját, óvatos távolságot tartva.
Cornelia visszafordult
Pendergasthoz.
– Bármilyen szörnyen hangzik,
de azt hiszem, hogy szexuális
vonzerővel rendelkezett Antoine
felett, pedig hatvan év
korkülönbség volt köztük. − Az
öreg hölgy megborzongott, félig
undorral, félig izgatottan. − Nyilván
ő bátorította az érdeklődését a
reinkarnáció, a csodaszerek, az
elixírek és ilyesmik iránt
– És mit hallott Antoine
eltűnéséről?
– Huszonegy éves korában
történt, miután megkapta az
örökségét. De az eltűnés nem a
legjobb kifejezés, inkább arról volt
szó, hogy elküldték otthonról.
Legalábbis én így tudom. Arról
kezdett beszélni, hogy meg akarja
menteni az emberiséget,
meggyógyítani a világot, de a
család nem értékelte az ambícióit.
Évekkel később az unokatestvérei
megpróbálták kideríteni, mi lett
vele és a vagyonával, de mintha
elnyelte volna a föld. Szörnyen
csalódottak voltak. Nagyon sok
pénzről volt szó.
Pendergast bólintott. Hosszú
csönd lett.
– Lenne még egy utolsó
kérdésem, Cornelia néni.
– Micsoda?
– Egy erkölcsi probléma.
– Erkölcsi probléma, milyen
érdekes! Egész véletlenül
összefügg Antoine
dédnagybácsikáddal?
Pendergast nem válaszolt a
kérdésre. − Az elmúlt hónap során
egy ember után nyomoztam, aki egy
nagy titok birtokában van. Nagyon
közel vagyok ahhoz, hogy
kiderítsem a hollétét, és csak idő
kérdése, hogy megtaláljam.
Az idős hölgy hallgatott.
– Ha én kerülök ki győztesen
az összecsapásból, − ami
egyáltalán nem biztos −, akkor el
kell döntenem, mi legyen ezzel a
titokkal. Lehet, hogy olyan döntést
kell hoznom, amely esetleg óriási
kihatással van az egész emberiség
jövőjére.
– És mi ez a titok?
Pendergast még jobban
lehalkította a hangját, alig
hallhatóan suttogott: − Azt hiszem,
egy szer receptjéről van szó, amely
lehetővé teszi bárkinek, hogy
legalább száz évvel vagy még
többel meghosszabbítsa az életét.
Nem tesz halhatatlanná, de
jelentősen elodázza a halált.
Csönd lett. Az idős hölgy
szeme újból felcsillant. − És
mennyibe fog kerülni ez a szer?
Olcsó lesz vagy drága?
– Nem tudom.
– És hányan fognak még
hozzáférni a recepthez rajtad kívül?
– Csak én. Ha a kezembe
kerül, nagyon kevés időm lesz,
talán csak másodpercek, hogy
eldöntsem, mi legyen a sorsa.
A csönd percekre nyúlt. − És
hogy sikerült kidolgozni ezt a szert?
- kérdezte végül Cornelia.
– Legyen elég annyi, hogy sok
ártatlan ember élete árán, rendkívül
kegyetlen módon.
– Ez újabb fényt vet a
problémára. A válasz mindenesetre
eléggé egyértelmű. Ha ez a recept a
birtokodba kerül, azonnal meg kell
semmisítened.
Pendergast kíváncsian
pillantott az idős hölgyre. − Biztos
benne? Ezt keresi az
orvostudomány az idők kezdete óta.
– Van egy régi francia átok:
váljon valóra a leghőbb
kívánságod. Ha ez a szer olcsó és
mindenki számára elérhető, az
tönkreteszi a földet a túlnépesedés
miatt. Ha drága, és csak a gazdagok
számára elérhető, akkor
lázadásokat, háborúkat, a
társadalmi egyensúly felbomlását
fogja okozni. Akárhogy is, csak az
emberiség nyomorúságához
vezethet. Mit ér a hosszú élet, ha
nyomorúságban és
boldogtalanságban éljük le?
– És mi a helyzet a bölcsesség
mérhetetlen felhalmozódásával,
amit ez a felfedezés hozhatna? Ha
figyelembe vesszük, hogy mit
érhetne el egy ragyogó elme, ha
száz vagy kétszáz éve állna
rendelkezésére, hogy tanuljon?
Gondoljon bele, Cornelia néni, egy
olyan valaki, mint Goethe vagy
Kopernikusz, vagy Einstein mit
érhetett volna el, mit tehetett volna
az emberiségért, ha kétszáz évig él?
Az öregasszony összeráncolta
a homlokát. − Minden bölcs és jó
emberre ezer durva és ostoba jut.
Ha kétszáz évet adsz Einsteinnek,
hogy tökéletesítse a tudását, ezer
másnak kétszáz évet adsz arra, hogy
tökéletesítse a brutalitását.
A csönd ismét percekre nyúlt.
Dr. Ostrom nyugtalanul megmozdult
az ajtónál.
– Jól vagy, kedveském? -
kérdezte az idős hölgy, átható
pillantást vetve Pendergastra.
– Igen.
Pendergast belenézett a
különös, sötét szempárba, amelyben
egyszerre csillogott bölcsesség,
megértés és eszelősség. −
Köszönöm, Cornelia néni − mondta.
Aztán felegyenesedett. − Dr.
Ostrom?
 Az orvos feléje pillantott
– Végeztünk.

2. fejezet

Custer megállt az íróasztal elé

vetülő fénykörben. A polcok közül,
a félhomályból a kutató rendőrök
által felvert porfelhő emelkedett
felfelé. Brisbane, az a felfújt
hólyag, még mindig ott pattogott
valahol a háttérben, de Custer nem
nagyon figyelt oda rá.
Az ígéretes lendülettel
beindult nyomozás kezdett elakadni.
Az emberei ez idáig nem találtak
mást, csak hihetetlen mennyiségű
ócska limlomot − voltak ott régi
térképek, oklevelek, kígyóbőrök,
dobozokban őrzött fogak
évszázados alkoholban úszkáló,
undorító, azonosíthatatlan szervek,
de a világon semmit, amit nyomnak
vagy bűnjelnek lehetne tekinteni.
Custer bizonyos volt benne, hogy
itt, az archívumban azonnal meg fog
oldódni a rejtély, hogy újonnan
meglelt nyomozói tehetségével rá
fog bukkanni az összefüggésre, amit
eddig senki nem vett észre. De ez
idáig nem pattant ki az isteni szikra,
és semmiféle rejtett összefüggést
nem talált. Rocker rendőrfőnök
arca jelent meg lelki szemei előtt,
ahogy szkeptikusan összevont
szemöldökkel bámul rá.
Kényelmetlen érzés fogta el, amit
hiába próbált elhessegetni.
Ráadásul ez a hely hatalmas, ha
ilyen tempóban haladnak, akár
hetekbe is telhet, amíg mindent
átkutatnak.
A múzeum ügyvédje még
hangosabban mondta a magáét.
Custer erőt vett magán, és
odafigyelt rá.
– Nincs semmi indokuk a
kutatásra − tiltakozott Brisbane. −
Nem tehetik meg, hogy csak úgy
berontanak ide, és mindent
felforgatnak!
– Hevesen rámutatott a
padlóra kirakott bizonyítékgyűjtő
dobozokra, és a bennük és
körülöttük összevissza felhalmozott
tárgyakra. − Ez mind a múzeum
tulajdona!
Custer szórakozottan a
házkutatási parancsra bökött,
amelyet Noyes a kezében tartott. −
Látta a parancsot.
– Igen, láttam, és annyit sem
ér, mint a papír, amire írták. Soha
nem láttam még ilyen homályos
megfogalmazást. Visszautasítom ezt
a házkutatási parancsot, és a
jegyzőkönyv kedvéért szeretném
kijelenteni, hogy nem járulok hozzá,
hogy tovább kutassanak a
múzeumban!
 – Ezt majd a főnöke, dr.
Collopy dönti el. Tudnak már róla
valamit?
– Mint a múzeum jogi
tanácsadója, felhatalmazásom van,
hogy dr. Collopy nevében szóljak.
Custer baljós mozdulattal
összefonta a karját. Az archívum
mélyéből újabb csörömpölés
hallatszott, aztán kiabálás és valami
reccsenés. Nemsokára megjelent
egy rendőr, egy kitömött krokodilt
cipelve, amelynek a hasán tátongó
friss szakadásból gyapot lógott ki.
Lefektette az egyik bizonyítékgyűjtő
doboz tetejére.
– Mi a fenét művelnek ott
hátul? - kiabálta Brisbane. − Hé,
maga! Igen, maga! Tönkretette azt a
példányt!
A rendőr tompán nézett rá,
aztán visszacsoszogott az aktákkal
teli polcok közé.
Custer nem mondott semmit.
Egyre nyugtalanabb lett. Ez idáig a
múzeum alkalmazottainak
kihallgatása sem vezetett sehová −
csak ugyanazt mondták el újra, amit
az eddigi nyomozás már kiderített.
Most ő vezeti a nyomozást, és ez
most kizárólag az ő akciója. Ha
esetleg tévedne, − amit persze el
sem lehet képzelni, de ha esetleg
mégis −, akkor erre nagyon rá fog
fázni.
– Hívatom a múzeum
biztonsági embereit, és kidobatom
magukat − füstölgött Brisbane. − Ez
tűrhetetlen! Hol van Manetti?
– Manetti hozott ide minket −
mondta szórakozottan Custer. Csak
arra tudott gondolni, hogy mi van,
ha hibát követett el, óriási hibát…
– Ezt nem lett volna szabad
megtennie. Hol van most? −
Brisbane megfordult, és meglátta
Oscar Gibbset. − Hol van Manetti?
– Elment − felelte Gibbs.
Custernek feltűnt Gibbs
pimasz hangja és sötét pillantása.
Semmi kétség afelől, hogy mi a
véleménye az igazgatóhelyettesről.
Ez a Brisbane nem túl népszerű,
gondolta újból. Sok ellensége van.
Puck is biztosan gyűlölte, amiért
úgy rátámadt. Nem mintha nem
tudná megérteni…
És ekkor eszébe villant
valami. Olyan volt, mint a múltkori
villámcsapásszerű felismerés, csak
még nagyobb jelentőségű. Így
visszatekintve már nyilvánvaló
minden, mégis milyen nehéz volt
észrevenni… Ez igazán olyan
briliáns intuitív meglátás, amiért
kitüntetéseket szoktak osztogatni.
Olyan logikai következtetés, amire
Sherlock Holmes is büszke lehetne.
Megfordult, és lopott, de
figyelmes pillantással méregetni
kezdte Brisbane-t. A férfi jól ápolt
arca fénylett az izzadtságtól, a haja
összezilálódott, a szeméből düh
sugárzott.
– És hová ment Manetti? -
kérdezte Brisbane.
Gibbs pimaszul vállat vont.
Brisbane odamasírozott az
íróasztalhoz, s felkapta a telefont.
Custer továbbra sem vette le róla a
szemét. Brisbane tárcsázott, és
halk, izgatott hangon üzenetet
hagyott valakinek.
– Custer kapitány − mondta
aztán hátrafordulva. − Még egyszer
felszólítom, hogy távolítsa el innen
az embereit.
Custer összeszűkült szemmel
viszonozta a pillantását. Nagyon
vigyáznia kell, hogy most mit
csinál. Igyekezett nyugodt és
racionális hangot megütni. − Mr.
Brisbane, nem beszélhetnénk meg
ezt az irodájában?
Brisbane egy pillanatra mintha
meglepődött volna. − Az
irodámban?
– Ott nyugodtabb lenne. Talán
nem is kell tovább kutatnunk a
múzeumban. Lehet, hogy az
irodájában is elrendezhetünk
mindent.
Brisbane ezt fontolóra vette. −
Hát jó − mondta végül. − Jöjjön
velem.
Custer biccentett az egyik
emberének, Piles hadnagynak. −
Vegye át itt az irányítást.
 – Igenis, kapitány úr.
Custer ezután Noyeshez
fordult, csak intett kövérkés ujjával,
és az őrmester már ugrott is.
– Noyes, maga jöjjön velem −
súgta oda. − Magánál van a
szolgálati pisztolya?
Noyes bólintott, és csipás
szeme megcsillant a félhomályban.
– Helyes, akkor mehetünk

3. fejezet
 Az ajtón lévő kisablak ismét
kinyílt. A végtelenül hosszú
sötétségben és a rettegéstől
Smithback teljesen elvesztette az
időérzékét. Mióta van itt? Tíz
perce? Egy órája? Egy napja?
A hang megszólalt, és az ajkak
megint nedvesen megcsillantak a
kis négyszögletes nyílásban. −
Milyen kedves magától, hogy
felkeresett ebben a régi és érdekes
házban! Remélem, élvezte a
gyűjteményemet. Én különösen
kedvelem a corydont. Látta esetleg
a corydont is?
Smithback próbált válaszolni,
de csak aztán jutott eszébe, hogy le
van ragasztva a szája.
– Ó, milyen figyelmetlen
vagyok! Ne fáradjon a válasszal.
Majd én beszélek, maga csak
hallgasson.
Smithback kétségbeesetten
törte a fejét, hogyan szökhetne meg,
de egyetlen ötlet sem jutott eszébe.
– Rendkívül érdekes a
Mosasaur is, amit egy kansasi
mészkőhegységben találtak. És
persze a tibeti durdag is egészen
különleges, összesen két ilyen van a
világon. Úgy tudom, Buddha
tizenötödik reinkarnációjának
koponyájából készült.
Smithback száraz nevetést
hallott, mintha lehullott falevelek
zörögnének.
– Mindent egybevéve, ez egy
rendkívül érdekes ritkaságtár,
kedves Mr. Smithback. Sajnálom,
hogy olyan kevés embernek van
módja látni, és hogy ezek a
kivételezett kevesek sem tudnak
később újból visszatérni ide.
Csönd lett, aztán a hang halkan
és lágyan folytatta: − Gondoskodni
fogok róla, hogy minden jól
sikerüljön.
Smithback tagjain olyan
félelem borzongott végig, amilyet
még soha életében nem érzett.
Megértette, hogy meg fog halni. A
halálos rettegésben az sem tűnt fel
neki, hogy Leng a nevén szólította.
 – Emlékezetes élmény lesz,
sokkal emlékezetesebb, mint az a
kettő maga előtt, óriási lépéseket
tettem előre. Kifejlesztettem egy
rendkívül pontos sebészeti eljárást.
Az utolsó pillanatig magánál lesz.
A tudatosság, ez a kulcsa
mindennek, már rájöttem. Kínos
aprólékossággal fogok dolgozni, ezt
megígérhetem.
Csönd lett. Smithback küzdött,
hogy megőrizze az ép eszét.
Az ajak megrándult a kis
nyílásban. − Nem lenne szabad
tovább váratnom. Átmenjünk talán
a laboratóriumba?
A zár zörgött, aztán
nyikorogva kinyílt a vasajtó. A
fekete kabátos, keménykalapos
figura kezében most egy injekciós
tű volt, a végén egy színtelen
folyadékcsepp csillant meg.
Régimódi, kerek, sötét üvegű
szemüveg takarta az arcát.
– Ez az injekció csak az izmok
ellazítását szolgálja. Nagyon
hasonló a kuráre hatásához.
Olyasféle bénultságot okoz, amit az
álmaiban szokott érezni az ember.
Tudja, milyen az, amikor valami
veszély elől menekülne, de a tagjai
nem engedelmeskednek. Ne féljen,
Mr. Smithback, bár nem lesz képes
mozdulni, végig tudatánál marad az
operáció alatt, egészen a végső
metszésig és a gerincvelő
eltávolításáig. Így sokkal
érdekesebb lesz…
Smithback küzdött, de az
injekciós tű egyre közelebb ért.
– Tudja, nagyon kényes
operációról van szó, biztos és
rendkívül szakértő kéz kell hozzá.
Nem engedhető meg, hogy a beteg
hánykolódjon közben. A szike
legapróbb félrecsúszása is mindent
tönkretehet, és akkor kezdhetjük
elölről.
A tű még közelebb ért.
– Azt javasolnám, vegyen egy
mély lélegzetet, Mr. Smithback.
Smithback a legvégső
kétségbeesés szülte erővel ide-oda
dobálta magát, hogy kiszabaduljon
a láncokból. Próbálta kinyitni a
száját a ragasztószalag alatt,
kétségbeesetten ordítani akart.
Szinte letépte a szájáról a bőrt a
ragasztó, ahogy erőlködött. Vadul
hánykolódott, küzdött a bilincsek
ellen, de az alak az injekciós tűvel
rendíthetetlenül közeledett, aztán
egyszer csak megérezte a tű
szúrását. Melegség áradt végig az
erein, aztán iszonyú gyengeség
fogta el, pontosan úgy, ahogy Leng
mondta: az a fajta bénultság, amely
a legszörnyűbb rémálmokban
szokott előfordulni, és mindig a
lehető legrosszabb pillanatban.
Smithback azonban már tudta,
hogy ez most nem álom.
 4. fejezet

Paul J. Finester
rendőrőrmester szíve mélyéből
utálta ezt az egészet. Borzalmas
időpocsékolás. Körbenézett a
könyvtárban párhuzamosan
felállított asztalok során, és a
tweedzakós, avítt figurákon, akik az
asztaloknál ültek egy-egy rendőr
társaságában, aki épp kihallgatta
őket. Néhányan ijedtnek látszottak
mások felháborodottnak. Honnan a
csudából szedik ezeket a fura
alakokat? Nyilvánvaló, hogy ezek
közül a múzeumi fajankók közül
egyik sem tud semmit. Nagyon
feldühítette, hogy az ő nehezen
megkeresett adódollárjait arra
költik, hogy ezt a poros romhalmazt
támogatják belőle. Ráadásul már
este tíz óra van, a felesége meg
fogja ölni, ha ilyen későn megy
haza. Igaz, hogy ez a munkája,
amiért másfélszeres túlóradíjat kap,
meg az is, hogy óriási jelzálog
terheli a szép új Cobble Hill-i
lakást, aminek a megvásárlására a
felesége rábeszélte, meg az is, hogy
egy vagyont költenek csak
pelenkára, de akkor is meg fogja
ölni. Mire hazaér, a vacsora rég
elszenesedett a sütőben, ahol hat
órája várakozik, a felesége már
ágyban lesz, leoltott lámpa mellett
fekve, de azért ébren és pokoli
dühösen, a gyerek pedig magában
bömböl. A felesége egy szót sem
szól hozzá, amikor lefekszik mellé
az ágyba, csak hátat fordít egy
önsajnáló sóhajjal, és…
– Finester?
Az őrmester odafordult, és
meglátta, hogy a társa, O’Grady
mereven rábámul.
– Jól vagy, Finester? Olyan
képet vágsz, mintha valaki meghalt
volna.
Finester felsóhajtott. −
Bárcsak én lennék az!
– Nyugi, már csak egy van
hátra.
Volt valami O’Grady
hangjában, ami arra késztette
Finestert, hogy felnézzen. Az asztal
túloldalára nem a szokásos
múzeumi tökfej ült le, hanem egy
nő, méghozzá feltűnően csinos −
hosszú, vöröses haj, barna szem,
karcsú, kisportolt alak. Finester
önkéntelenül is kiegyenesedett,
behúzta a hasát és megmozgatta a
bicepszét. Ahogy a nő leült,
megcsapta a parfümje: drága,
nagyon kifinomult illat. Te jó ég,
igazi bombázó! Vetett egy pillantást
O’Gradyre, és látta, hogy rá is
pontosan ilyen hatással van a nő.
Finester felkapta a jegyzettömbjét,
és végignézte a kihallgatandók
névsorát. Szóval ez Nora Kelly − a
híres és hírhedt Nora Kelly, aki
megtalálta a harmadik holttestet, és
akit üldözőbe vett a gyilkos az
archívumban. Nem gondolta volna,
hogy ilyen fiatal, és ilyen csinos.
O’Grady megelőzte, és
gyorsan beszélni kezdett: − Dr.
Kelly, kérem, helyezze magát
kényelembe. A nevem O’Grady
őrmester, a társam Finester
őrmester. Megengedi, hogy
magnóra vegyük a beszélgetést?
– Ha szükséges − mondta a nő.
A hangja már kevésbé volt szexis,
mint a külseje: bosszúsan és
hidegen csengett.
 – Joga van ügyvédhez −
folytatta O’Grady, még mindig halk
és megnyugtató hangon −, és joga
van megtagadni a válaszadást.
Szeretnénk, ha tudná, hogy az egész
önkéntes.
– És ha megtagadom a
válaszadást?
O’Grady barátságosan
nevetett. − Ez nem az én döntésem,
de akkor valószínűleg beidézik és
be kell mennie a kapitányságra. Az
ügyvédek nagyon drágák, és csak
kényelmetlenséget okoznak.
Mindössze pár kérdést szeretnénk
feltenni, nem olyan nagy dolog. Ön
nem gyanúsított. Csak egy kis
segítséget kérnénk, ennyi az egész.
 – Rendben van − mondta a nő.
− Kérdezzen. Már többször is
kihallgattak ugyan, de gondolom,
nem árthat még egyszer.
O’Grady folytatni akarta, de
Finester most résen volt, és
megelőzte. Nem fog itt ülni, mint
egy tökfej, míg O’Grady beszél. Ez
a fickó rosszabb, mint a felesége.
– Dr. Kelly − szólalt meg
gyorsan, és kicsit talán túl
hangosan, amit egy mosollyal
próbált enyhíteni. − Nagyon
örülünk, hogy hajlandó a
segítségünkre lenni. Kérem,
diktálja a jegyzőkönyvbe a teljes
nevét, a lakcímét, a dátumot és az
időpontot. Van egy óra ott a falon,
de látom, magának is van órája. Ez
csak formalitás, hogy ne keverjük
össze a szalagokat. Nem lenne jó,
ha nem a megfelelő személyt
tartóztatnák le, ugyebár. − Nevetett
a saját kis viccén, és kicsit
csalódottan nyugtázta, hogy a nő
nem kacag vele.
O’Grady lesajnáló,
leereszkedő pillantást vetett rá.
Finester érezte, hogy egyre
dühösebb a kollégájára.
Tulajdonképpen ki nem állhatja ezt
az alakot. Ennyit a rendőrségen
belüli összetartásról. Azt se bánná,
ha eltalálná egy golyó, lehetőleg
hamarosan. Mondjuk holnap.
A nő elmondta a nevét, aztán
Finester közbevágott, és a saját
nevét is rámondta a szalagra,
O’Grady duzzogva követte. Még
néhány formaság után Finester
elővette az előre megfogalmazott
kérdések listáját. A lista valahogy
hosszabbnak tűnt, mint eddig, és
meglepetten látta, hogy valaki
kézzel, nyilván kapkodva, hozzáírt
még egyet-kettőt. Ki a fene nyúlt
hozzá a listához? Ez az egész ügy
eleve kudarcra van ítélve.
O’Grady kihasználta Finester
hallgatását − Dr. Kelly − kezdte
gyorsan −, el tudná mondani a saját
szavaival, hogy milyen szerepet
játszott ebben az ügyben? Kérem,
nyugodtan idézze fel a részleteket.
Ha valamire nem emlékszik, vagy
ha bizonytalan lenne, inkább
szóljon. Mindig jobb azt mondani,
hogy nem emlékszik, mint esetleg
pontatlan részleteket megadni. −
Szélesen rámosolygott a nőre, kék
szeme szinte cinkosan megvillant.
A francba vele, gondolta
Finester.
Nora ingerülten felsóhajtott,
keresztbe tette hosszú lábait, és
beszélni kezdett.

5. fejezet

Smithback érezte, hogy

teljesen eluralkodik rajta a
bénultság és az iszonyú
tehetetlenség. A tagjai zsibbadtak
voltak, merevek, idegenek. Pislogni
sem bírt. És ami a legeslegrosszabb
volt.− a tüdejét sem tudta rendesen
megtölteni levegővel. Az egész
teste mozdulatlanná dermedt.
Pánikba esve próbálta teleszívni a
tüdejét. Minden lélegzetvételért
küzdenie kellett, olyan volt, mintha
fuldokolna, csak még annál is
rosszabb.
Leng sötét figurája
fölétornyosult, hátulról világította
meg az ajtó világos négyszöge. A
kezében a kiürült injekciós tű, az
arca helyén csak egy árnyékfolt volt
a keménykalap karimája alatt.
A keze előrenyúlt, és
megragadta a ragasztószalag szélét,
amely még mindig eltakarta
Smithback száját. − Erre már nem
lesz szükség − mondta Leng, és egy
éles mozdulattal lerántotta. − Akkor
most intubáljuk. Nem lenne jó, ha
megfulladna nekem, még mielőtt
nekikezdünk.
Smithback próbált venni egy
nagy levegőt, hogy felordítson, de
nem jött ki más a torkán, csak egy
halk suttogás. A nyelvét vastagnak
és hihetetlenül nagynak érezte a
szájában. Az állkapcsa bénultan
lógott, nyál csordult végig az állán.
Iszonyú küzdelembe került már az
is, hogy egy egészen kevéske
levegőt beszívjon.
A feketébe öltözött alak
hátrább lépett, és eltűnt az ajtóban.
Valami zörgés hallatszott a
folyosóról, aztán Leng visszatért
egy kerekes acél tolóággyal és egy
szintén kerekeken tolt, doboz
formájú gépezettel. Elhelyezte az
ágyat Smithback mellé, aztán fölé
hajolt, egy régi vaskulccsal gyorsan
kinyitotta a bilincseket a csuklóján
és a lábán. Smithback orrát
megcsapta a régi ruhákból áradó
doh- és molyirtószag, és enyhe
eukaliptusz illatot is érzett, mintha
Leng torokfájás elleni cukorkát
szopogatott volna.
 – Most átteszem a hordágyra −
mondta.
Smithback érezte, hogy
felemelik, aztán hideg, kemény fém
nyomódott meztelen hátához. Az
orra folyt, de nem tudta felemelni a
kezét, hogy megtörölje. Egyre
inkább fojtogatta az oxigénhiány.
Teljesen le volt bénulva, de a
legszörnyűbb az volt, hogy a tudata
és az érzékei élesek és tiszták
maradtak.
Leng ismét megjelent a
látómezejében, egyik kezében egy
vékony műanyag csővel. Smithback
állkapcsára helyezte az ujjait, és
szélesre nyitotta a száját. Smithback
érezte, hogy a torka hátuljának
nyomódik a cső, majd lecsúszik a
légcsövén. Öklendezni akart, de a
legapróbb mozdulatra is képtelen
volt. Halk sziszegés hallatszott, és a
lélegeztetőgép megtöltötte a tüdejét
levegővel. Ettől egy pillanatra
annyira megkönnyebbült, hogy el is
feledkezett szörnyű helyzetéről.
A tolóágy megmozdult.
Alacsony mennyezet suhant el a feje
fölött, itt-ott csupasz
villanykörtékkel. Egy perc múlva
megváltozott a mennyezet: egy
magas és tágas helyiségbe jutottak.
A tolóágy elkanyarodott, aztán
megállt. Leng lehajolt, és kikerült a
látómezejéből. Smithback négy
kimért kattanást hallott, ahogy
kitámasztotta a kerekeket. A
helyiségben hatalmas lámpák
voltak, alkohol és jód szaga
terjengett, elnyomva egy enyhébb,
de sokkal szörnyűbb szagot.
Leng Smithback háta alá
csúsztatta a karját, ismét felemelte,
és gyengéd, szinte szeretetteljes
mozdulattal átrakta egy acéltetejű
asztalra, amely szélesebb és még
hidegebb volt. Aztán egy kimért,
gazdaságos és meglepően erős
mozdulattal átfordította a hasára.
Smithback nem tudta becsukni
a száját, a nyelve hozzáért a
fémhez, és akaratlanul is megérezte
a fertőtlenítők fémes, klóros ízét.
Arra gondolt, ki mindenki feküdt
már ezen az asztalon, és mi történt
velük Félelem és hányinger tört rá.
A lélegeztetőcső gurgulázó
hangokat adott a szájában.
Aztán Leng közelebb lépett,
elhúzta a kezét a szeme előtt, és
lecsukta a szemhéját.
Az asztal szörnyen hideg volt.
Smithback hallotta, ahogy Leng
körbejárkál. Valami nyomást érzett
a könyökénél, aztán egy rövid
szúrást, ahogy egy tű hatolt be a
csuklójánál, majd egy kis reccsenő
hangot hallott, ahogy Leng eltépte a
ragtapaszt. Megint megérezte az
eukaliptusz szagot a leheletén,
ahogy halkan ezt suttogta:
– Attól tartok, kicsit fájni fog.
− Leng közben leszíjazta a tagjait. −
Sőt, ami azt illeti, nagyon. De az
igazi tudomány soha nem mentes a
fájdalomtól. Ne nyugtalankodjon.
És adhatok egy tanácsot?
Smithback próbált küzdeni, de
a testét mintha csak nagyon távolról
érzékelte volna. A suttogás
folytatódott, halkan és
megnyugtatóan: − Legyen olyan,
mint a gazella az oroszlán szájában,
elernyedt, elfogadó, megadó.
Bízzon bennem, így a legjobb.
Vízcsorgás hallatszott, és acél
műszerek csörrenése a fém
mosogatómedencében. A fény
hirtelen sokkal élesebb lett a
helyiségben. Smithback szíve olyan
vadul kezdett lüktetni, hogy szinte
úgy érezte, az asztal is beleremeg.

6. fejezet

Nora kényelmetlenül
fészkelődött a kemény faszéken, és
már vagy ötödször nézte meg az
óráját. Fél tizenegy. Ez most még
rosszabb volt, mint a múltkori
kihallgatás, amelyen az után esett
át, hogy megtalálta Puck holttestét.
Habár igyekezett a legtömörebben
összefoglalni a történteket, és
lehetőleg tőmondatokban válaszolt,
az ostoba kérdések vég nélkül
folytatódtak. Kérdések a
múzeumban végzett munkájáról.
Arról, amikor a Sebész üldözőbe
vette az archívumban. Kérdések a
levélkéről, amit Puck hagyott az
íróasztalán, − vagyis inkább a
gyilkos Puck nevében. Minden
kérdésre már vagy kétszer-
háromszor válaszolt, ezeknél sokkal
intelligensebb és figyelmesebb
rendőrfelügyelőknek. És ami még
rosszabb, a két rendőr, aki vele
szemben ült − az egyik egy
izomagyú gorilla, a másik elég jól
fest, de szörnyen beképzelt − semmi
jelét nem adta annak, hogy a
kérdések listájának vége felé
közelednének. Folyton egymás
szavába vágtak dühös pillantásokat
váltva, és versengtek egymással, a
jó ég tudja, miért. Ha ennyire nem
jönnek ki, nem lenne szabad együtt
dolgozniuk.
– Már majdnem végeztünk, dr.
Kelly − mondta az alacsonyabbik,
Finester, aki már ezredszer nézte
végig a jegyzeteit.
– Hála a jó istennek!
A megjegyzést rövid kis csönd
fogadta, aztán O’Grady megint
közbeszólt, rápillantva egy
jegyzetre, amit valaki épp
odacsúsztatott elé.
– Ismeri ön William
Smithbacket?
Nora bosszúsága lassan
fáradtságnak adta át a helyét. −
Igen.
– Milyen viszonyban áll vele?
– A volt barátom.
O’Grady megfordította a
papírlapot. − Kaptunk egy jelentést,
mely szerint ma délelőtt Mr.
Smithback a múzeum
alkalmazottjának adta ki magát, és
hozzájutott a múzeum szigorúan
őrzött személyi aktáihoz. Van róla
valami sejtése, hogy miért tette ezt?
– Nincs.
– Mikor beszélt utoljára Mr.
Smithbackkel?
Nora felsóhajtott. − Nem
emlékszem.
Finester hátradőlt a széken, és
összefonta vaskos karját. −
Gondolkozzon nyugodtan. − A feje
búbja kopaszon fénylett, de egy kis
hajcsomó ült rajta, amitől olyan
volt, mint egy szőrös szigetecske.
Ez már tényleg elviselhetetlen,
gondolta Nora. − Talán egy hete.
– Milyen körülmények között?
– Zaklatott az irodámban.
– Miért?
– El akarta mondani, hogy
Pendergast ügynököt támadás érte.
A múzeumi biztonsági őrök
eltávolították. Van róla hivatalos
jegyzőkönyv is. − Vajon mi a
fenéért jött vissza Smithback
megint a múzeumba? - törte a fejét
Nora. − Javíthatatlan alak.
 – Tehát sejtelme sincs, Mr.
Smithback mit kereshetett?
– Az előbb mondtam, hogy
nincs.
Rövid csönd lett, O’Grady a
jegyzeteit nézegette. − Itt az áll,
hogy Mr. Smithback…
Nora türelmetlenül
közbevágott. − Nézze, miért nem
valódi nyomok után kutatnak?
Például ott van a gépelt levél, amit
a gyilkos hagyott Puck íróasztalán.
Nyilvánvaló, hogy csak olyan
valaki lehetett, aki bejáratos a
múzeumba. Miért Smithbackről
kérdezősködnek? Egy álló hete nem
beszéltem vele. Fogalmam sincs
arról, hogy miben mesterkedik, és
őszintén szólva egyáltalán nem is
érdekel.
– Fel kell tennünk ezeket
kérdéseket, dr. Kelly − mondta
O’Grady.
– Minek?
– Itt vannak a listán. Ez a
dolgunk.
– Jézusom. − Nora bosszúsan
megtörölte a homlokát Egyre
inkább kezdte úgy érezni magát,
mintha egy Kafka-regénybe
csöppent volna. − Jó, folytassa.
– Miután letartóztatási
parancsot adtak ki Mr. Smithback
ellen, megtaláltuk a bérelt autóját a
Riverside Drive-on. Nem tudja
véletlenül, miért bérelt kocsit?
 – Hányszor kell még
elmondanom, hogy egy hete nem
beszéltem vele?
O’Grady megfordította a
papírlapot − Mióta ismeri Mr.
Smithbacket?
– Majdnem két éve.
– Hol találkoztak?
– Utahban.
– Milyen körülmények között?
– Egy régészeti expedíción. −
Nora figyelme elkalandozott.
Riverside Drive? Mi a fenét
keresett ott Smithback?
– Milyen régészeti
expedíción?
Nora nem felelt.
– Dr. Kelly?
 Nora felnézett. − A Riverside
Drive melyik részén? - kérdezte.
O’Grady értetlen arcot vágott.
− Tessék?
– A Riverside Drive melyik
részén találták meg Smithback
kocsiját?
O’Grady a papírok között
kotorászott. − Itt az áll, hogy a
külváros felé eső részen, a 131.
utca és a Riverside Drive sarkán.
– 131. utca? Mit keresett ott?
– Azt reméltük, ezt öntől
fogjuk megtudni. Ami a régészeti
expedíciót illeti…
– És azt mondják, ma délelőtt
itt volt a múzeumban, és valami
a k t á k a t szerzett meg? Milyen
aktákat?
O’Grady megint lapozgatott a
papírok között. − Itt az áll, hogy
valami régi személyi aktát.
– Kiről?
– Azt nem tudom.
– És hogy csinálta?
– Az nincs itt, és…
– Az ég szerelmére, nem tudná
kideríteni?
O’Grady arca halványan
elvörösödött a dühtől. −
Visszatérhetnénk a kérdésekhez?
– Én tudok erről valamit −
szólt közbe hirtelen Finester. − Ma
délelőtt ügyeletes voltam, amikor te
kimentél kávéért meg fánkért,
O’Grady, emlékszel?
 O’Grady odafordult. − Ha
elfelejtetted volna, Finester, itt
most mi kérdezünk.
Nora a leghidegebb
pillantásával nézett O’Gradyre. −
Hogyan válaszolhatnék, ha nem
adják meg a kellő információkat?
O’Grady arca még vörösebb
lett. − Nem látom be, miért…
– A hölgynek igaza van,
O’Grady. Joga van tudni. − Finester
behízelgő mosollyal Norához
fordult. − Mr. Smithback egy ál-
telefonhívással elcsalta az egyik őrt
a levéltárból, mintha a személyzeti
osztályról telefonálna. Aztán kiadta
magát az osztály munkatársának, és
rábeszélte az ottmaradt őrt, hogy
nyisson ki neki bizonyos irattartó
szekrényeket. Azt mondta,
aktaellenőrzést tart.
– Tényleg? − Az aggodalma
ellenére Nora kénytelen volt
elmosolyodni magában. Ez
jellemző Smithbackre. − És
pontosan milyen akták érdekelték?
– Kutatói engedélyek, száz
évvel ezelőttről.
– És ezért került bajba?
– Ez a legkevesebb. Az őr
látta, hogy kivett valami papírt az
egyik fiókból, úgyhogy ez már
lopás, ami…
– Melyik fiókból?
– Az 1870-es személyi akták
közül, ha jól tudom − mondta
Finester nyilvánvaló büszkeséggel.
− Miután az őr gyanakodni kezdett,
ellenőrizték a fiókot, és kiderült,
hogy az egyik dossziéból mindent
kivettek.
– Melyikből?
– Az a tizenkilencedik századi
sorozatgyilkos, hogy is hívják…
Akiről a New York Times is írt.
Nyilván ezt kereste, újabb
információkat a…
– Enoch Leng? - vágott közbe
Nora.
– Igen, ő az.
Nora döbbenten ült.
– Akkor, kérem,
visszatérhetnénk a kérdésekhez, dr.
Kelly? - szólt közbe O’Grady.
 – És a kocsiját a Riverside
Drive-on találták meg? A 131.
utcánál? Mennyi ideje állt ott?
Finester megvonta a vállát. −
Közvetlenül az után bérelte, hogy
elment a múzeumból. Valaki figyeli
a kocsit, ha érte megy, tudni fogunk
róla.
O’Grady megint közbevágott:
− Finester, most, hogy kiadtál
minden bizalmas információt, talán
egy percre végre befoghatnád a
szádat. Nos tehát, dr. Kelly, ez a
régészeti expedíció…
Nora a táskájába nyúlt a
mobiljáért.
– Kérem, dr. Kelly, mellőzze a
telefonálást, amíg nem végeztünk −
mondta O’Grady, dühösen
megemelve a hangját.
Nora visszapottyantotta a
telefont a táskájába. − Sajnálom, de
most mennem kell.
– Elmehet, ahogy végeztünk a
kérdésekkel. − O’Grady már
nagyon dühös volt. − Nos tehát, dr.
Kelly, ez a régészeti expedíció…
Nora a többit már nem is
hallotta. A gondolatai csak úgy
száguldoztak.
– Dr. Kelly?
– Nem fejezhetnénk be
később? − Nora próbált
mosolyogni, és a legkönyörgőbb
arckifejezését magára ölteni. −
Valami nagyon fontos jött közbe.
 O’Grady nem viszonozta a
mosolyát. − Ez egy bűnügyi
nyomozás, dr. Kelly. Akkor
végzünk, ha befejeztük a
kérdéseket, előbb nem.
Nora egy pillanatig
gondolkozott, aztán mélyen
O’Grady szemébe nézett. − Ki kell
mennem a mosdóba.
– Most?
Nora bólintott.
– Sajnálom, de akkor el kell,
hogy kísérjük. Ez a szabály.
– A mosdóba?
O’Grady elpirult. −
Természetesen kint megvárjuk.
– Akkor jó lesz, ha sietnek,
mert tényleg ki kell mennem. Rossz
a vesém.
O’Grady és Finester
pillantásokat váltott.
– Bakteriális fertőzés, egy
guatemalai ásatáson szereztem.
A két rendőr gyorsan felállt.
Elhaladtak a tucatnyi asztal mellett,
amelyek mindegyikénél épp egy-
egy múzeumi dolgozó vallomását
vették fel, és kimentek a
nagyterembe.
A könyvtár csendes volt, a
tudósok és kutatók már rég
elmentek. Ide már nem hallatszottak
ki az olvasóteremből a kérdések és
válaszok. Egy kétszárnyú ajtó
vezetett ki a folyosóra és a
mosdókhoz. Nora az ajtóhoz ment, a
két rendőr a nyomában igyekezett.
Nora hirtelen futásnak eredt,
kirohant az ajtón, és becsapta maga
után, a rendőrök arcába. Hallotta a
puffanást, valami zörgést, meglepett
kiáltásokat, amit futó léptek
koppanása követett. Nora
hátranézett: Finester és O’Grady
épp kirontottak az ajtón, és a
nyomába eredtek.
Nora nagyon jó formában volt,
de Finester és O’Grady meglepte,
mert ők is gyorsak voltak. A
folyosó végéből megint
visszanézett, és látta, hogy a
magasabbik rendőr, O’Grady már
majdnem beéri.
Nora berontott a lépcsőházba
vezető ajtón, aztán le a lépcsőn,
kettesével szedve a fokokat. Pár
másodperc múlva hallotta, hogy
újból nyílik az ajtó, majd kiabálás
és lábdobogás ütötte meg a fülét.
Még gyorsabban rohant lefelé
a lépcsőn. Az alagsorba érve
beszaladt a paleontológiai raktárba.
Egy nyílegyenes, jellegtelenül
szürke, hosszú folyosóra jutott,
amely csupasz villanykörtékkel volt
megvilágítva. Mindkét oldalon
ajtók sorakoztak, Proboscoda,
Eohippii. Bovidae, Pongidae
feliratokkal.
A közeledő lábdobogás már a
lépcsőről hallatszott. Lehet, hogy
utolérik? A fenébe is, miért nem a
bal oldali asztalnál ülő két kövér
rendőrt fogta ki?
Végigszaladt a folyosón, a
sarokhoz érve élesen
bekanyarodott, továbbrohant,
közben próbált nagyon gyorsan
gondolkozni. A közelben volt a
hatalmas dinoszauruszcsont-raktár.
Ha le akarja rázni őket, ez a
legjobb megoldás. Futás közben a
táskájába nyúlt: szerencsére ma
reggel belerakta az összes
laboratóriumot és raktárát nyitó
kulcsokat.
Majdnem túlszaladt a súlyos
ajtón, miközben a kulcsokat
keresgélte. Visszafordult, bedugta a
kulcsot a zárba, és benyitott, épp
abban a pillanatban, amikor a
rendőrök is megjelentek a folyosó
sarkánál.
A francba, megláttak! Nora
becsukta az ajtót, és bezárta, aztán a
hosszú fém polcsorok felé fordult,
és tovább akart futni.
Aztán eszébe villant egy ötlet.
Visszafordította a kulcsot a
zárban, aztán elindult a
legközelebbi polcok mentén. Az
első kereszteződésnél balra fordult,
aztán jobbra, eltávolodva az
ajtótól. Végül leguggolt, és megbújt
a sötétben, próbálta a lélegzetét is
visszafojtani. Meghallotta a
rendőrök trappolását a folyosóról,
és megzörrent az ajtó.
 – Nyissa ki! - harsant fel
tompán O’Grady hangja.
Nora gyorsan körbenézett, és
keresett egy jobb búvóhelyet. A
helyiségben csak a biztonsági
lámpák halvány fénye derengett. A
többi villanykapcsolóhoz külön
kulcs kellett, mint a múzeum
minden raktárában, ahol a fény
árthat a tárolt anyagoknak. A hosszú
polcsorok sötétségbe burkolóztak.
Nora egy nyögést hallott, aztán az
ajtó megrázkódott. Remélte, nem
olyan ostobák, hogy tényleg
betörjék, amikor nincs is bezárva.
Az ajtó megrázkódott egy
újabb súlyos ütés alatt. Aztán a
rendőrök végre rájöttek, hogy nincs
kulcsra zárva. Nora szinte
megkönnyebbülten hallotta, hogy
lenyomódik a kilincs, és
nyikorogva kinyílik az ajtó.
Óvatosan, halkan még beljebb
húzódott a csontokkal megrakott
polcok közé.
Ez volt a világ legnagyobb
dinoszauruszcsont-gyűjteménye. A
csontvázak nem voltak összeállítva,
a csontok külön-külön hevertek a
masszív fémpolcokon. A polcok
acélgerendákból lettek összeállítva,
és olyan erősek voltak, hogy akár
több ezer tonnát is elbírtak. Óriási
halmokban álltak rajtuk a fatörzs
vastagságú lábszárcsontok, akkora
koponyák, mint egy autó, valamint
hatalmas kőtáblák, beágyazódott,
megkövült csontokkal, a preparátor
vésőjére várva. Az egész
helyiségnek olyan szaga volt, mint
egy ősi katedrális belsejének.
– Tudjuk, hogy odabent van! -
kiabálta lihegve Finester.
Nora még jobban behúzódott a
sötétbe. Patkányok iszkoltak el
előtte, és megbújtak egy Allosaurus
szemgödrében. Kétoldalt csontok
álltak nagy rakásban, a polcok
belevesztek a sötétségbe. Mint a
legtöbb múzeumi raktárban, itt is
illogikus zűrzavarban sorakoztak a
polcok, amelyek egyre csak
szaporodtak az elmúlt százötven év
során. Jól el lehet tévedni köztük.
 – Ha elmenekül a rendőrség
elől, az nem old meg semmit, dr.
Kelly! Adja meg magát, és nem lesz
semmi baj!
Nora meghúzódott egy
óriásteknős páncélja mögött, amely
akkora volt, mint egy kis
garzonlakás, és a fejében próbálta
felidézni a raktár alaprajzát. Arra
nem emlékezett, hogy a korábbi
látogatásai során látott volna hátsó
kijáratot. A legtöbb raktárnak
biztonsági okokból csak egy ajtaja
volt. Csak egy kijárat van, és azt a
rendőrök elállják. Valahogy el kell
onnan mozdítania őket.
– Dr. Kelly, biztosan meg
tudjuk beszélni a dolgot!
 Nora elmosolyodott magában.
Micsoda tökfilkók! Bill jót
szórakozna rajtuk, ha itt lenne.
A mosolya elhalványult,
amikor eszébe jutott Smithback.
Most már teljesen biztos volt
benne, hogy mit művelt. Odament
Leng házába. Talán hallott
Pendergast elméletéről, mely
szerint Leng még mindig életben
van, és a régi házában lakik. Lehet,
hogy O’Shaughnessyből szedte ki
valahogy.
Ráadásul Smithback jó kutató
is, és alaposan ismeri a múzeum
aktáit. Amíg ő meg Pendergast a
tulajdoni lapokkal voltak
elfoglalva, Bill egyenesen a
múzeumba ment, és meg is találta,
amit keresett. És ahogy őt ismeri,
nyilván rögtön oda is sietett Leng
házához. Ezért bérelt autót, azzal
ment a Riverside Drive-ra, hogy
utánanézzen a háznak. Persze ő nem
képes arra, hogy csak futólag
nézzen meg valamit, nyilván be is
jutott valahogy a házba. Átkozott
bolond!
Nora óvatosan megpróbálta
Smithback számát hívni a
mobiltelefonján, amelyet ki sem
vett a táskájából, hogy tompítsa a
zajokat. De a telefon nem működött
a több ezer tonna acéllal és
dinoszauruszcsonttal körbevéve.
Persze ez azt jelenti, hogy a
rendőrségi rádiók is
használhatatlanok. Ha a terve
beválik, ez jól jöhet
– Dr. Kelly! − A hangok most
már közelebbről jöttek. Nora
előbbre osont és próbált kilesni a
polcok között, de nem látott semmit,
csak egy zseblámpa fénysugarát,
amely ide-oda cikázott a
csonthalmok között.
Nem halogathatja tovább, most
kell kijutnia.
Hallgatta a rendőrök lépteinek
koppanásait. Helyes, úgy tűnik, még
együtt vannak, nem váltak szét.
Mindegyik szeretné learatni
dicsőséget, hogy ő kapja el, és nem
hagytak őrt az ajtónál.
 – Jól van, feladom! - kiáltotta
Nora. − Sajnálom, elvesztettem a
fejem!
A rendőrök halkan suttogtak
valamit egymás között.
– Jövünk! - kiáltotta aztán
O’Grady. − Ne menjen sehová!
Nora hallotta, hogy az ő
irányába indulnak gyors léptekkel,
a zseblámpa fénye imbolygott
előttük. Figyelte a fénysugár
irányát, aztán futásnak eredt a
kijárat felé, amilyen gyorsan és
nesztelenül csak tudott.
– Merre van? - hallott meg egy
kiáltást, most már halkabban, több
polcsorral odébb. − Dr. Kelly?
– Az előbb még ott volt,
O’Grady.
– A fenébe, Finester, dehogy,
sokkal messzebb volt.
Nora egy szempillantás alatt
kint termett, aztán becsapta és
villámgyorsan kulcsra zárta az
ajtót. Öt perc múlva már kint járt a
Museum Drive-on.
A futástól zihálva újból
elővette a mobilját, és hívott egy
számot.

7. fejezet

Az ezüstszínű Rolls-Royce
némán odasuhant a 72. utcában a
járdaszegélyhez és megállt.
Pendergast kiszállt, és egy
pillanatra mélyen elgondolkozva
megállt a Dakota-ház árnyékában,
miközben a kocsi motorja üresben
járt.
A nagynéniével folytatott
beszélgetés félelmet ébresztett
benne, amely számára ismeretlen
érzés volt, bár a csírája ott
lappangott benne, mióta először
hallott a Catherine Streeten talált
csontvázakról.
Sok-sok éve némán figyelt,
szemmel tartotta az FBI és az
Interpol híreit, nem hall-e egy
bizonyos módszerrel elkövetett
gyilkosságokról. Remélte, hogy
soha nem fog előfordulni, de a lelke
mélyén mindig félt tőle, hogy
egyszer mégis…
– Jó estét, Mr. Pendergast −
üdvözölte az portás, amikor a
kapuhoz ért. Kilépett a
portásfülkéből, fehér kesztyűs
kezében egy borítékkal. A boríték
láttán Pendergastba újból
belehasított az aggodalom.
– Köszönöm, Johnson −
mondta, de nem vette át a borítékot.
− O’Shaughnessy őrmester itt járt?
– Nem, uram, nem járt itt
egész este.
Pendergast erre még jobban
elgondolkozott, és egy hosszú
pillanatra csend lett − Értem. Maga
vette át ezt a borítékot, amikor
megérkezett?
– Igen, uram.
– Megkérdezhetem, ki hozta?
– Egy nagyon kedves,
régimódi úriember.
– Keménykalapban?
– Pontosan.
Pendergast megnézte a
borítékon a címzést: Dr. A. X. L.
Pendergast úr részére, Dakota-
ház. Személyes és bizalmas! A
borítékot kézzel készítették vastag,
régi merített papírból. Pontosan az
a fajta papír volt, amilyet a
Pendergast családot ellátó
papírgyár is készített. Habár a
boríték megsárgult, a tinta frissnek
látszott rajta.
Pendergast a portáshoz
fordult. − Johnson,
kölcsönkérhetném a kesztyűjét?
A portás túlságosan is profi
volt, hogy kimutassa a
meglepetését. Pendergast felhúzta a
kesztyűt, odalépett a portásfülkéből
kivetülő fénybe, feltörte a boríték
pecsétjét, majd nagyon óvatosan
felnyitotta, és belenézett. Egyetlen
papírlap volt benne, egyszer
összehajtva. A hajtásba valami
szürkés szál simult. A gyakorlatlan
laikus szem számára olyan volt,
mint egy darab damil, de
Pendergast felismerte: egy emberi
idegszál volt, kétségtelenül a cauda
equinából.
A papírlapon nem volt írás.
Pendergast a fény felé tartotta, de a
világon semmi nem volt rajta, még
vízjelek sem.
Ebben a pillanatban
megcsörrent a mobilja, óvatosan
félretette a borítékot, elővette a
telefont a zakója zsebéből, és a
füléhez emelte.
– Igen? - szólt bele nyugodt
hangon.
– Nora vagyok. Smithback
rájött, hol lakik Leng.
– És?
– Szerintem odament. Azt
hiszem, bement a házba.
 A HAJSZA

1. fejezet

Nora figyelte, ahogy a Rolls-

Royce ijesztő sebességgel
közeledik felé, átmanőverezve a
forgalmas Central Park Westen. A
kocsi csikorogva lefékezett
mellette, és a hátsó ajtó kivágódott.
– Szálljon bel − szólt ki
Pendergast.
Nora bepattant, és olyan
hirtelen indultak el, hogy
hátravágódott a krémszínű
bőrülésen.
Pendergast lehajtotta a két
ülés közötti karfát. Egyenesen
előrebámult, és az arca komorabb
volt, mint amilyennek Nora valaha
is látta. Az autó tovább száguldott
észak felé, finoman rugózva, meg-
megzökkenve a kátyúkban és az
aszfaltban tátongó repedésekben.
Norától jobbra elsuhant a Central
Park, de a fákat csak egy
egybemosódó zöld foltnak látta.
– Megpróbáltam elérni
Smithbacket a mobilján − mondta.
− De nem veszi fel.
Pendergast nem felelt semmit.
– Maga komolyan azt hiszi,
hogy Leng még mindig él?
 – Tudom.
Nora egy pillanatig hallgatott,
aztán megkérdezte: − Gondolja,
hogy… hogy elkapta Smithbacket?
Pendergast nem válaszolt
azonnal. − Az autókölcsönzőnél azt
írta be, hogy ötre viszi vissza a
kocsit.
Norát pánik fogta el. Ötre?
Annak már hat órája.
– Ha Leng házának közelében
parkolt le, akkor talán megtaláljuk.
− Pendergast előrehajolt, és elhúzta
az utasteret a sofőrtől elválasztó
üvegfalat. − Proctor, ha a 131.
utcához értünk, attól kezdve
figyeljen. Egy ezüstszürke Ford
Taurust keresünk, bérelt autó, New
York-i rendszámmal, ELI-7734.
Visszatolta az üveget, és
megint hátradőlt. Újból csönd
telepedett az autóra, miközben
élesen balra kanyarodtak a
Cathedral Parkwayre, és a folyó
felé száguldottak tovább.
– Negyvennyolc órán belül mi
is tudtuk volna Leng címét −
mondta halkan Pendergast, szinte
csak magának. − Nagyon közel
voltunk hozzá. Egy kicsivel több
alaposság, több módszeresség, csak
ennyi kellett volna. De most már
nincs negyvennyolc óránk.
– Mennyi időnk van még?
– Attól tartok, semennyi −
mormolta Pendergast.
 2. fejezet

Custer figyelte, ahogy

Brisbane kinyitja az irodája ajtaját,
aztán ingerülten félreállt, hogy
előreengedje őket. Custer belépett,
élvezve újonnan megtalált
magabiztosságát, amitől nagyon
határozottak voltak a léptei. Most
már nincs miért sietni. Megfordult,
és körbenézett: minden nagyon
tiszta volt és nagyon modern, sok
krómmal és üveggel. Két hatalmas
ablak nézett a Central Parkra, és
azon túl az ötödik sugárút ragyogó
fényeire. A tekintete az iroda
közepét uraló íróasztalra esett:
antik tintatartó, ezüstóra, drága
csecsebecsék és egy üvegdoboz,
tele drágakövekkel.
– Szép az irodája − jegyezte
meg.
Brisbane nem vett tudomást a
bókról, a széktámlára terítette a
szmokingját, és leült az
íróasztalához. − Nincs sok időm −
mondta ingerülten. − Tizenegy óra
van. Remélem, beleegyezik, hogy
elküldi az embereit, és találunk
valami mindenki számára
elfogadható megoldást.
– Hogyne, hogyne. − Custer
körbesétált az irodában, felemelt
egy papírnehezéket, megcsodált egy
képet. Látta, hogy Brisbane egyre
bosszúsabb. Helyes, hadd
fortyogjon egy kicsit. Végül majd
csak mondani fog valamit.
– Akkor folytathatjuk, kapitány
úr? − Brisbane nyomatékosan
helyet mutatott Custernek.
Custer ugyanolyan
nyomatékosan állva maradt, és
tovább sétálgatott körbe-körbe a
tágas irodában. Az íróasztalon lévő
csecsebecséktől és drágakövektől
meg a falakon lógó festményektől
eltekintve az iroda kopárnak és
üresnek hatott, csak az egyik fal
mentén álltak polcok és egy
szekrény.
 – Mr. Brisbane, ha jól tudom,
ön a múzeum jogi tanácsadója!
– Úgy van.
– Ez fontos pozíció.
– Ami azt illeti, igen, az.
Custer a polcokhoz lépett, és
szemügyre vette az egyiken látható
gyöngyház berakású töltőtollat. −
Megértem, ha úgy érzi, hogy
betolakodtunk.
– Ez megnyugtató.
– Bizonyos fokig bizonyára
úgy érzi, a magáé ez a hely.
Védelmezni akarja a múzeumot
– Ez így igaz.
Custer bólintott, és a tekintete
egy antik drágakövekkel kirakott
kínai tubákosszelencére esett.
Felemelte. − Természetes, hogy
nem örül neki, ha egy csapat rendőr
betör ide.
– Őszintén szólva valóban
nem. Ezt már párszor elmondtam.
Az egy nagyon értékes szelence,
kapitány úr.
Custer visszarakta, és felemelt
egy másik tárgyat. − Gondolom, ez
az egész nagyon nehéz lehetett
magának. Először a csontvázak
felfedezése, a tizenkilencedik
századi sorozatgyilkosság, aztán a
levél, amit a múzeumban találtak…
Roppant kellemetlen.
– A rossz sajtóvisszhang
valóban árthatott volna a
múzeumnak.
 – Aztán ott volt az a kurátor…
– Nora Kelly.
Custer észrevette, hogy
Brisbane hangjában új színezet
jelenik meg: helytelenítés,
nemtetszés, sőt sértettség.
– Igen, ő, aki a csontvázakat is
megtalálta, és az eldugott levelet is,
így van? Ön nem örült neki, hogy
ezen az ügyön dolgozik. Nyilván
aggasztotta a rossz sajtó.
– Úgy gondoltam, inkább a
kutatásaival kellene foglalkoznia.
Ezért fizetjük.
– Nem akarta, hogy segítse a
rendőrség munkáját?
– Természetesen azt akartam,
hogy tegyen meg mindent, amit tud,
csak nem szerettem volna, ha
elhanyagolja a kötelességeit a
múzeumban.
Custer megértően bólogatott. −
Hát persze. És aztán ugye üldözőbe
vette a gyilkos az archívumban, és
majdnem megölte. − Custer egy
közeli könyvespolchoz lépett. Nem
volt rajta más, csak fél tucat vaskos
jogi szakkönyv. Már a borítójuk is
halálosan unalmasnak látszott.
Végighúzta az ujját a gerincükön. −
Ön ügyvéd?
– A jogi tanácsadás általában
ezt feltételezi.
Custerről lepergett a rejtett
gúny. − Értem. Mióta dolgozik itt?
– Valamivel több, mint két
éve.
– És szereti a munkáját?
– Nagyon érdekes munkahely.
Nézze, szerintem arról akartunk
beszélni, hogy mikor küldi el az
embereit.
– Rögtön rátérünk. − Custer
megfordult. − Gyakran megfordul
az archívumban?
– Nem túl gyakran. Az utóbbi
időben persze többször, az
események miatt.
– Értem. Nagyon érdekes hely
az az archívum. − Custer egy
pillanatra hátrafordult, hogy lássa,
milyen hatást tett Brisbane-re a
megjegyzés. A szeme. A szemét
figyeld!
 – Gondolom, vannak, akiknek
érdekes.
– De magának nem.
– A papírokkal teli
kartondobozok és penészes
múzeumi példányok nem nagyon
érdekelnek.
– Mégis ott járt… − Custer a
noteszébe pillantott − lássuk csak…
nem kevesebb, mint nyolc
alkalommal az elmúlt tíz napban.
– Nem hiszem, hogy ennyiszer
ott jártam volna. Mindenesetre
múzeumi ügyekben fordultam meg
ott.
– Mindenesetre. − Custer
ravasz pillantást vetett Brisbane-re.
– Az archívum, ahol Puck
holttesttét megtalálták. Ahol Nora
Kellyt üldözőbe vette a gyilkos.
– Igen, ezt már említette.
– Aztán ott van még Smithback
is, az az idegesítő riporter.
– Hogy idegesítő, az enyhe
kifejezés.
– Nem akarta, hogy itt
szaglásszon, igaz? Ki akarná?
– Pontosan így van.
Gondolom, hallotta, hogy a múzeum
alkalmazottjának adta ki magát, és
aktákat lopott.
– Igen, igen, hallottam.
Egyébként épp keressük, de mintha
elnyelte volna a föld. Egész
véletlenül nem tudja, hol lehet?
– Természetesen nem.
 – Persze, természetesen. −
Custer visszafordult a
drágakövekhez, és kövérkés ujjával
megcirógatta az üvegdobozt. −
Aztán ott van az az FBI-ügynök is,
Pendergast, akit szintén
megtámadtak, ő is elég idegesítő
alak.
Brisbane hallgatott.
– Annak sem örült, hogy ő
idejárkál, igaz, Mr. Brisbane?
– Épp elég rendőr nyüzsög itt
amúgy is. Kinek hiányzik még az
FBI is? És ha már az itt nyüzsgő
rendőrökről van szó…
– Nagyon furcsának találom,
Mr. Brisbane… − Custer
félbehagyta a mondatot.
 – Mit talál furcsának, kapitány
úr?
Odakintről a folyosóról
valami zaj hallatszott, aztán hirtelen
kivágódott az ajtó. Egy őrmester
lépett be, porosán, izzadtan,
idegesen.
– Kapitány úr! - zihálta. − Épp
az előbb hallgattunk ki egy nőt, az
egyik kurátort, aki megszökött, és
bezárt minket a…
Custer helytelenítő pillantást
vetett O’Gradyre. − Ne most,
őrmester. Nem látja, hogy épp
kihallgatás folyik?
– De…
– Hallotta, mit mondott a
kapitány úr − vágott közbe Noyes,
és az ajtó felé kalauzolta a tiltakozó
őrmestert.
Custer megvárta, amíg
becsukódik az ajtó, aztán
visszafordult Brisbane-hez. −
Nagyon furcsának találom, hogy
magát mennyire érdekli ez az ügy −
mondta.
– Ez a munkám.
– Tudom, maga nagyon
elhivatott. Azt is észrevettem, hogy
mennyire érdeklik a személyzeti
osztály ügyei. Felvesz embereket,
másokat kirúgat…
– Úgy van.
– Itt van például Reinhart
Puck.
– Mi van vele?
 Custer a noteszébe pillantott.
− Egészen pontosan miért akarta
kirúgatni Mr. Puckot, két nappal a
halála előtt?
Brisbane válaszolni akart, de
aztán habozott, mintha valami
eszébe jutott volna.
– Különös az időzítés, nem
gondolja, Mr. Brisbane?
Brisbane halványan
elmosolyodott. − Kapitány úr, úgy
éreztem, az a pozíció fölösleges. A
múzeum pénzügyi gondokkal küzd.
És Mr. Puck… nos, nem volt túl
együttműködő alkalmazott. Ennek
természetesen semmi köze a
meggyilkolásához.
– De nem járultak hozzá, hogy
ön kirúgja, igaz?
– Több mint huszonöt éve volt
a múzeumnál. Úgy érezték, ha
elbocsátanánk, az rossz hatással
lenne az általános munkamorálra.
– Bizonyára feldühítette, hogy
így ellentmondtak magának?
Brisbane-nek arcára fagyott a
mosoly. − Kapitány úr, remélem,
nem arra akar célozni, hogy nekem
bármi közöm van a gyilkossághoz.
Custer megjátszott
meglepetéssel vonta fel a
szemöldökét.
– Ugyan, dehogy!
– Mivel feltételezem, hogy az
előbbi csak költői kérdés volt, nem
válaszolnék rá.
 Custer elmosolyodott. Nem
tudta pontosan, mi az, hogy költői
kérdés, de azt látta, hogy a kérdései
nagyon is célba találnak. Megint
végigsimított a drágakövek
üvegdobozán, és körbenézett Az
irodában már mindent szemügyre
vett, csak a szekrény volt hátra.
Odasétált, megállt előtte, és az
ajtajához nyúlt.
– Szóval feldühítette, hogy így
ellentmondtak magának?
– Senki nem örül, ha
felülbírálják a döntéseit − felelte
jéghidegen Brisbane. − Az az
ember egy élő anakronizmus volt, a
munkája egyértelműen nem elég
hatékony. Nézze meg, milyen
írógépen írta a leveleit.
– Igen, az írógép, amelyen a
gyilkos is megírta a levélkét.
Szóval tud az írógépről?
– Mindenki tudott róla. Puck
híres volt arról, hogy nem hajlandó
megtűrni a számítógépet az
íróasztalán, és nem használt e-
mailt.
– Értem. − Custer bólogatott,
és kinyitotta a szekrényt.
Ebben a pillanatban kihullott
belőle egy régimódi fekete
keménykalap, pattant egyet-kettőt a
parkettán, pörgött egy kicsit, végül
megállapodott Custer lábánál.
Custer döbbenten rámeredt.
Olyan tökéletes volt minden, mint
egy Agatha Christie-krimiben.
Ilyesmi nem szokott a valódi
rendőri munka során történni, alig
hitt a szemének.
Felnézett Brisbane-re, és
kérdőn felvonta a szemöldökét
Brisbane először teljesen
zavarodottnak látszott, aztán
értetlennek, aztán dühösnek.
– A múzeumi jelmezbálon
viseltem! - csattant fel. −
Ellenőrizheti, ha akarja. Mindenki
látott benne. Évek óta megvan.
Custer a fejét is bedugta a
szekrénybe, kicsit kotorászott, aztán
előhúzott egy szorosan összetekert
fekete esernyőt. A hegyére állítva
megnézte, aztán elengedte, és az
ernyő a keménykalap mellé esett a
földre. Megint felnézett Brisbane-
re. Pár másodpercre csönd lett,
aztán Brisbane újból felcsattant: −
Ez abszurd!
– Én nem mondtam semmit. −
Custer Noyesre pillantott. − Maga
talán mondott valamit?
– Nem, kapitány úr, semmit.
– Szóval, Mr. Brisbane, mi az
abszurd?
– Amit gondol… − Brisbane
alig jutott szóhoz. − Hogy én…
Tudja, hogy én… Ez az egész
teljesen nevetséges!
Custer összekulcsolta a kezét a
háta mögött. Lassan közelebb ment,
egészen az íróasztalig, aztán egy
kemény mozdulattal rátámaszkodott.
– Miért, mit gondolok, Mr.
Brisbane? - kérdezte vészjóslóan.

3. fejezet

A Rolls-Royce
végigszáguldott a Riverside Drive-
on, a sofőr szakértően váltogatta a
sávokat, a leglehetetlenebb kis
réseket is kihasználva a járművek
között. A szembejövők néha a
járdaszélre is kénytelenek voltak
felhajtani miatta. Elmúlt éjjel
tizenegy óra, és a forgalom már
kezdett ritkulni, de a Riverside
járdái és mellékutcái is tele voltak
parkoló autókkal.
A Rolls Royce rákanyarodott
a 131. utcára, és itt hirtelen
lassított. Nora szinte azonnal
észrevette a kocsit: talán a hatodik
lehetett a parkoló autók sorában,
egy ezüstszürke Ford Taurus, New
York-i rendszámmal: ELI-7734.
Pendergast kiszállt odasétált a
kocsihoz, az ablakhoz hajolva
benézett a műszerfalon, és
ellenőrizte a kocsi számát Aztán az
utasülés melletti ajtóhoz lépett, és
egy szinte észrevehetetlen
mozdulattal betörte az ablakot. A
riasztó azonnal felsivított.
Pendergast gyorsan átkutatta a
kesztyűtartót és a kocsi belsejét.
Egy perc múlva vissza is tért.
– A kocsi üres − mondta
Norának. − Ha fel is volt írva
valahová a cím, magával vitte.
Csak reménykedhetünk, hogy Leng
háza valahol itt van a közelben.
Pendergast szólt a sofőrnek,
hogy parkoljon le Grant síremléke
közelében, és várja a hívásukat,
aztán hosszú lépteivel elindult a
131. utcán. Pár perc alatt kiértek a
Riverside Drive-ra. Az út
túloldalán a Riverside Park terült
el, a fák, mint szikár őrszemek
meredeztek a sötétségben. A parkon
túl ott hömpölygött a Hudson folyó,
meg-megcsillanva a halovány
holdfényben.
Nora körbenézett jobbra is,
balra is. Mindkét irányban
számtalan lerobbant bérház, régi,
elhagyatott villa és ócska
hajléktalanszálló sorakozott. −
Hogy fogjuk megtalálni? - kérdezte.
– Nyilván vannak bizonyos
jegyek, amikre érdemes figyelni −
mondta Pendergast. − Olyan
magányosan álló házat keresünk,
amely nincs felosztva lakásokra, és
legalább százéves. Valószínűleg
elhagyatottnak látszik, de nagyon
biztonságos épület. Induljunk el
először dél felé.
Mielőtt nekivágtak volna,
megállt, és Nora vállára tette a
kezét.
– Többnyire nem engedem,
hogy egy civil részt vegyen egy
ilyen veszélyes akcióban.
– Bill a barátom.
Pendergast felemelte a kezét.
− Nem erről van szó. Nagyon
alaposan átgondoltam, mivel állunk
szemben. Ha megtaláljuk Leng
házát, nagyon kicsi az esélye annak,
hogy segítség nélkül sikerrel járjak.
– Helyes. Amúgy sem
maradnék ki a dologból.
– Tudom. És azt is tudom,
hogy amilyen ravasz Leng, két
embernek mindenképp több esélye
van vele szemben, mintha
ráküldenénk a rendőrséget, bár
úgysem sikerülne idejében
riasztanunk őket. De meg kell
mondanom, dr. Kelly, hogy ebben a
helyzetben szinte végtelen számú
ismeretlen tényezővel kell
számolnunk. Mindketten az
életünkkel játszunk.
– Hajlandó vagyok vállalni a
kockázatot.
– Akkor még egy megjegyzés.
Én azt hiszem, Smithback már
halott, vagy az lesz, mire kiderítjük,
melyik az a ház, bejutunk valahogy,
és megtaláljuk Lenget. Tehát a
mentőakciónk valószínűleg eleve
kudarcra van ítélve.
Nora nem tudott válaszolni,
csak bólintott.
 Pendergast szó nélkül sarkon
fordult, és elindult déli irányba.
Elhaladtak több régi ház
mellett, amelyeket láthatóan
lakásokra osztottak fel, aztán egy
szálló következett. Néhány ott lakó
csavargó üldögélt a kapu előtt a
lépcsőn, apatikusan megbarnulták
őket. Ezután egy sor mocskos
bérház következett.
Aztán a Tiemann Place-nél
Pendergast megállt egy kisebb,
elhagyatott ház előtt. Az ablakok
bedeszkázva, kaputelefon nem volt.
Egy pillanatig felbámult rá, aztán
gyorsan odébb sétált, belesett a
törött kovácsoltvas kerítésen, majd
visszament.
 – Mit gondol? - kérdezte
suttogva Nora.
– Azt hiszem, ide bemegyünk.
A nyílást, ahol egykor a kapu
volt, két súlyos farostlemez fedte,
leláncolva és lelakatolva.
Pendergast megfogta a lakatot. A
zakója zsebébe csúsztatta a kezét,
aztán előhúzott egy apró
szerszámot, amelynek a végén
fogpiszkálószerű fémdarabok
csillantak meg az utcalámpa
odavetülő fényében.
– Ez meg mi? - kérdezte Nora.
– Elektronikus tolvajkulcs −
felelte Pendergast, és bedugta a
szerszámot a lakatba, amelynek
nyelve azonnal kipattant hosszú
fehér ujjai között. Lehúzta a láncot,
széttolta a farostlemezeket, majd
besurrant Nora követte.
A sötétségből ocsmány szag
csapta meg az orrukat. Pendergast
elővette a zseblámpáját, és
körbevilágított a rothadó
szemétdombon: bomlásnak indult
hulladék, döglött patkányok,
használt injekciós tűk, tócsákban
álló víz. Aztán szó nélkül
megfordult, és kiment Nora követte.
Továbbsiettek, egészen a 120.
utca sarkáig, ahol kezdett kicsit
javulni a környék, a legtöbb ház itt
már lakott volt.
– Nincs értelme erre tovább
menni − mondta Pendergast kurtán.
− Inkább a másik irányba.
Visszasiettek a 131. utcáig,
ahonnan elkezdték a kutatást, és
elindultak északi irányba. Most már
sokkal lassabban haladtak. Errefelé
már annyira lerobbant volt a
környék, hogy a legtöbb ház üresen
állt. Pendergast sokat első
ránézésre elvetett, de az egyiknek
feltörte a kapuját, aztán egy
másodiknak és egy harmadiknak is,
míg Nora az utcát figyelte.
A 136. utcánál megálltak egy
újabb romos ház előtt. Pendergast
szemügyre vette a homlokzatát,
aztán némán észak felé fordult a
tekintete. Nagyon sápadt volt,
nyilván fárasztó lehetett legyengült
szervezetének ez a sok mozgás.
Olyan volt, mintha a teljes
Riverside Drive, amelyet egykor
elegáns házak szegélyeztek, most
egyetlen hosszan elnyúló
romhalmaz lenne. Norának az volt
az az érzése, Leng bármelyik
házban lakhatna.
Pendergast a földet nézte. −
Úgy tűnik − szólalt meg halkan −,
hogy Mr. Smithback nehezen talált
parkolóhelyet.
Nora bólintott, és érezte, hogy
elönti a kétségbeesés. A Sebész
már legalább hat órával ezelőtt
elkapta Billt, vagy talán régebben
is. Inkább nem is gondolta végig,
mi következik ebből.
 4. fejezet

Custer hagyta, hogy Brisbane

egy percig hadd főjön a saját
levében, aztán majdnem cinkosan
rámosolygott. − Megengedi, hogy…
− biccentett a Brisbane íróasztala
előtt álló, bizarr formájú, krómvázú
székre.
Brisbane bólintott − Hogyne,
tessék.
Custer letelepedett, és
próbálta kövérkés testét a lehető
legkényelmesebben elhelyezni.
Aztán újból elmosolyodott. −
Valamit mondani akart? −
Keresztbe akarta tenni a lábát, de a
háttámla furcsa dőlésszöge miatt
sehogy sem sikerült, inkább
visszaejtette a padlóra. Nem
zavartatta magát, félrehajtotta a
fejét, és kérdőn felvont
szemöldökkel Brisbane-re nézett
Brisbane közben visszanyerte
a nyugalmát. − Semmit. Csak arra
gondoltam, hogy az a kalap…
– Mi van vele?
– Semmi.
– Akkor meséljen valamit a
múzeumi jelmezbálról.
– A múzeum gyakran rendez
adománygyűjtő esteket,
ünnepségeket az új termek
megnyitásakor, partikat a
legnagyobb adományozók
tiszteletére. Időnként jelmezbált
tartunk. Én mindig ugyanazt a
jelmezt viselem, angol bankárnak
öltözöm. Keménykalap,
hajszálcsíkos nadrág, zsakett.
– Értem. − Custer az esernyőre
pillantott. − Na és az ernyő?
– Mindenkinek van fekete
ernyője.
Brisbane arca
kifürkészhetetlen volt, jól álcázta az
érzelmeit. Hiába, az ügyvédi
gyakorlat.
– Mióta van meg ez a kalap?
– Már mondtam.
– És hol vette?
 – Lássuk csak… Egy
régiségboltban a Village-ben. Vagy
talán a TriBeCában. Azt hiszem, a
Lispinard Streeten.
– Mennyibe került?
– Nem emlékszem, harminc
vagy negyven dollárba. −
Brisbaneről egy pillanatra mintha
lehullott volna a nyugodt álca.
– Mondja, miért érdekli
ennyire ez a kalap? Sok embernek
van keménykalapja.
A szemét figyeld, gondolta
Custer. És Brisbane szemében
ijedtség csillant meg, sőt bűntudat.
– Valóban? - kérdezte Custer
nyugodt hangon. − Sok embernek?
A gyilkoson kívül nem ismerek
mást New Yorkban, aki ilyet
hordana.
Ez volt az első alkalom, hogy
kimondta a „gyilkos” szót, és
finoman, de észrevehetően
megnyomta. Nagyon szépen
irányítja a játszmát, ahogy egy
kitűnő horgász kifáraszt egy
hatalmas pisztrángot. Azt kívánta,
bárcsak felvennék videóra az
egészet. A rendőrfőnök biztos
szívesen megnézné, esetleg később
használhatnák tananyagnak kezdő
nyomozók oktatásánál. − Akkor
térjünk vissza az ernyőre.
– Nem emlékszem, hol vettem.
Folyton elveszítem az ernyőket, és
újakat veszek. − Brisbane hanyagul
vállat vont, de a válla merev volt.
– És a jelmez többi része?
– Ott van a szekrényben, nézze
meg.
Custernek nem volt semmi
kétsége, hogy az öltözék többi
része, a személyleírásban szereplő
régimódi fekete kabát is ott van.
Nem hagyta elterelni a figyelmét. −
És hol vette?
– Azt hiszem, a nadrágot és a
kabátot egy használtruhaboltban
találtam, a Bloomingdale
közelében, nem emlékszem a bolt
nevére.
– Nyilván. − Custer fürkésző
pillantást vetett Brisbane-re. − Elég
furcsa ötlet angol bankárnak
öltözni, nem gondolja?
– Utálok nevetségesen festeni,
ez legalább elegáns. Féltucatszor is
volt rajtam ez a jelmez múzeumi
partikon, bárkitől megkérdezheti. Jó
hasznát vettem ennek az öltözéknek.
– Ó, efelől semmi kétségem,
jó hasznát vette. − Custer Noyes
felé pillantott, aki izgatott és mohó
arckifejezéssel figyelt, ő legalább
már tudta, mi következik.
– Hol volt ön, Mr. Brisbane,
október 12-én éjjel tizenegy és
másnap hajnali négy óra között? −
Ez volt az az időtartam, amikor a
halottkém szerint Puckot megölték.
Brisbane gondolkozott. −
Lássuk csak… nehéz
visszaemlékezni. − Elnevette
magát. Custer is udvariasan
nevetett.
– Nem emlékszem pontosan,
mit csináltam azon az éjszakán. Úgy
éjfél vagy egy óra után persze már
ágyban voltam. De előtte… ja,
igen, már emlékszem! Otthon
voltam aznap este, olvasgattam.
– Egyedül lakik, Mr.
Brisbane?
– Igen.
– Tehát nincs senki, aki
igazolni tudja, hogy valóban otthon
volt? Barátnő, barát, házinéni?
Brisbane összevonta a
szemöldökét. − Nem, senki. Akkor
most nem bánja, ha…
 – Egy pillanat, Mr. Brisbane.
Mit is mondott, hol lakik?
– Nem mondtam. Kilencedik
utca, a University Place közelében.
– Hm, ez tíz-tizenkét sarokra
van a Tompkins Square Parktól,
ahol a második gyilkosság történt.
– Ez nagyon érdekes véletlen.
– Igen, az. − Custer kinézett az
ablakon, a sötétbe burkolózó
Central Parkra. − És nyilván az is
véletlen, hogy az első gyilkosság itt
történt, innen nem messze a
parkban, a Ramble környékén.
Brisbane még jobban
összevonta a szemöldökét. −
Kapitány úr, azt hiszem, ez most
már tényleg csak spekuláció. −
Hátratolta a székét, és fel akart
állni. − És most, ha megengedi,
szeretném folytatni a munkámat, és
kidobni az embereit a múzeumból.
Custer egyik kezével intett, és
vetett egy figyelmeztető pillantást
Noyesre, hogy álljon készenlétben.
− Még egy dolgot. A harmadik
gyilkosság. − Custer könnyed
mozdulattal előhúzott egy cédulát a
noteszéből. − Ismer ön egy
bizonyos Oscar Gibbset?
– Igen, azt hiszem, Puck
asszisztense volt.
– Pontosan. Mr. Gibbs
tanúvallomása szerint október 12-e
délutánján ön és Mr. Puck között
zajlott egy kis beszélgetés az
archívumban. Az után, hogy ön
megtudta, hogy a személyzeti
osztály nem támogatja a javaslatát
Puck elbocsátásáról.
Brisbane arcán halvány pír
jelent meg. − Nem kéne mindent
elhinnie, amit hall.
Custer elmosolyodott. − Nem
is szoktam, Mr. Brisbane, ebben
biztos lehet. − Hosszú, jóleső
szünetet tartott. − Nos tehát ez az
Oscar Gibbs azt állítja, hogy ön és
Mr. Puck kiabáltak egymással.
Vagyis jobban mondva, ön kiabált
vele. Elmondaná a saját szavaival,
min vesztek össze?
– Megróttam Mr. Puckot.
– Miért?
 – Mert figyelmen kívül hagyta
az utasításaimat.
– Mégpedig?
– Hogy csak a munkájával
foglalkozzon.
– Miért, mivel foglalkozott
még?
– Külsős munkát végzett,
segített Nora Kellynek a külsős
projektjeiben, pedig én
határozottan…
Custer úgy döntött itt a kellő
pillanat, és közbevágott.
– Mr. Oscar Gibbs szerint ön,
és most szó szerint idézem:
„ordítozott és megfenyegette, azt
mondta, meg tudná ölni”. − Custer
leengedte a noteszét és Brisbane-re
pillantott. − Szó szerint azt mondta,
„meg tudnám ölni”.
– Ez csak egy bevett
szófordulat.
– Aztán alig huszonnégy
órával később megtalálták Puck
holttestét, a dinoszaurusz szarvára
felnyársalva. Meg is csonkították,
ott az archívumban. Egy ilyen
operációhoz idő kell. Nyilván
olyan valaki tette, aki jól ismeri a
múzeum működését, akinek
bejárása van mindenhová. Valaki,
aki úgy mozoghat a múzeumban,
hogy nem kelt feltűnést. Úgy is
mondhatnánk, hogy egy belső
ember. Aztán Nora Kelly
megtalálta azt az üzenetet, amely
Puck írógépén íródott, majd őt is
megtámadta a gyilkos. Nora Kelly,
a másik alkalmazott, akivel
magának baja volt. A harmadik
ilyen személy, az FBI-ügynök ekkor
már kórházban volt, miután valaki
megtámadta − valaki, aki
keménykalapot viselt.
Brisbane döbbenten meredt rá.
– Miért nem akarta, hogy Puck
segítsen Nora Kellynek a - hogy is
mondta − külsős projektjeiben?
Csönd.
– Félt tőle, hogy talál valamit?
Brisbane ajka megrándult. –
Én… én…
Custer megadta a
kegyelemdöfést. − Valamit talán
talált az archívumban, Mr.
Brisbane? Ez vette rá a
gyilkosságokra? Puck túl közel
jutott ahhoz, hogy kiderítsen
valamit?
Brisbane végre megtalálta a
hangját, és felugrott. − Várjunk csak
egy percet…
Custer hátrafordult. − Noyes
őrmester?
– Igen? - válaszolta azonnal
lelkesen Noyes.
– Bilincselje meg.
– Ne! - kiáltott fel Brisbane. −
Maga ostoba, óriási hibát követ el!
Custer feltápászkodott a
székből, ami nem sikerült olyan
könnyed eleganciával, ahogy
szerette volna, és hadarva
ismertetni kezdte Brisbane-nel a
jogait: − Joga van hallgatni…
– Ez felháborító!
–… joga van ügyvédhez…
– Tiltakozom!
–… joga van…
Custer tovább szónokolt,
belefojtva a szót Brisbane-be, aztán
végignézte, ahogy Noyes lelkesen
rákattintja a bilincset. Ez volt a
legnagyszerűbb letartóztatás, amit
Custer valaha is látott. Soha
életében nem végzett még ennél
jobb munkát. Ebből még legenda
lesz − hosszú évek múlva is
mesélgetni fogják, hogyan kapta el
Custer kapitány a Sebészt.
 5. fejezet

Pendergast újból elindult a

Riverside Drive-on, úgy sietett,
hogy fekete felöltője csak úgy
lobogott utána a manhattani
éjszakában. Nora igyekezett lépést
tartani vele. A gondolatai megint
Smithbacken jártak, aki itt van
bebörtönözve valamelyik romos
épületben. Próbálta elhessegetni a
fejéből ezt a képet, de újra meg
újra visszatért. Szinte fizikailag
rosszul volt az aggodalomtól, hogy
mi történhetett vele.
 Már nem is értette, hogyan
tudott annyira dühös lenni rá. Igaz,
hogy többnyire lehetetlen alak -
intrikáló, meggondolatlan, mindig
mindenben sztorit szimatol, és
mindig bajba keveri magát.
Ugyanakkor ezek a negatív
tulajdonságok voltak a
legkedvesebbek is benne. Arra
gondolt, amikor Bill hajléktalannak
öltözött a kedvéért, hogy
megkeressék azt a ruhát az
építkezésen, vagy amikor
figyelmeztette, hogy Pendergastot
megtámadták… Ha minden kötél
szakadt, rá mindig lehetett
számítani. Borzasztó szigorúan és
igazságtalanul bánt vele. De most
már talán túl késő. Szörnyen
gyötörte a bűntudat, de
visszafojtotta a zokogást.
Elhaladtak az egykor pompás
villák előtt, amelyek már leginkább
drogosok tanyáiként szolgáltak.
Pendergast minden épületet
megvizsgált, de mindig csak
megrázta a fejét, és elfordult.
Norának Lengen jártak a
gondolatai. Lehetetlennek tűnt, hogy
még mindig életben legyen, és itt
bujkáljon valamelyik romos
házban. Végignézett a Riverside
Drive-on. Koncentrálnia kell,
megpróbálni kiválasztani, melyik
lehet az a ház. Bárhol lakik is Leng,
nyilván fontos neki a kényelem. Egy
olyan ember, aki százötven éve él,
bizonyára sokat ad az ilyesmire. De
az is nyilvánvaló, hogy ránézésre
úgy kell festenie a háznak, mint
amelyik lakatlan. És nyilván olyan
hely, ahová nem lehet, könnyen
behatolni − Leng, nem örülne a
váratlan látogatóknak. Ez tökéletes
környék egy ilyen búvóhelynek; az
egykor elegáns házak külsőleg
lerobbantak ugyan, de belül
valószínűleg lakhatóak, és a
bedeszkázott ablakok mögött
észrevétlenül meg lehet bújni. A
baj csak az, hogy számtalan ház
megfelelt ezeknek a kritériumoknak.
Aztán a 138. útra sarkának
közelében Pendergast hirtelen
megtorpant, és lassan
szembefordult egy újabb elhagyatott
házzal. Nagy volt, omladozó, már
csak árnyéka régi dicső önmagának.
Az utcától kis behajtóút választotta
el. Mint sok más házon, a földszinti
ablakok itt is bádoglemezekkel
voltak befedve. Pontosan úgy
festett, mint tucatnyi más épület,
amelyek mellett eddig eljöttek, de
Pendergast olyan feszült
figyelemmel bámulta, mint eddig
egyik házat sem.
Némán befordult a sarkon.
Nora követte, és figyelt. Pendergast
lassan lépkedett, a tekintetét
többnyire a földre szegezte, és csak
néha vetett egy-egy pillantást a
házra. Továbbsétáltak, egészen le a
Broadway sarkáig. Amikor
odaértek, Pendergast megszólalt: −
Ez az.
– Honnan tudja?
– Az ajtó fölött van egy kőbe
faragott címer. Egy patikuscégér,
három aranygolyó egy bürökág
fölött. Ugye nem haragszik, ha a
magyarázatot későbbre halasztóm?
Jöjjön utánam, és legyen nagyon-
nagyon óvatos.
Továbbindultak, és a
Riverside Drive, valamint a 137.
utca sarkánál befordulva
megkerülték a házat. Nora
kíváncsiság, aggodalom és félelem
keverékével nézett fel rá. Nagy
volt, háromemeletes, téglából és
kőből épült. Elölről kovácsoltvas
kerítés védte, a rozsdás vasrácsot
repkény futotta be. A kertet már rég
benőtte a gaz meg az elvadult
bokrok, és egy csomó szemét
borította. A ház hátsó részéhez egy
kocsibehajtó kanyarodott, amely a
138. utcára vezetett. A földszinten
be voltak deszkázva az ablakok, de
a felső emeleteken nem. Az első
emeleten egy ablak be volt törve.
Nora felnézett a címerre, amelynek
szélén egy ógörög felirat futott
körbe.
A kertben álló fák kopár ágait
megzörgette egy kis szélroham. Az
égen vitorlázó felhők
visszatükröződtek a holdfényben az
emeleti ablakok üvegén. Olyan volt
az egész, mint egy kísértetkastély.
Pendergast a kocsibehajtó felé
indult, Nora szorosan a nyomában
maradva követte. Félrerugdosta a
szemetet, és miután gyorsan
körbenézett, odalépett a masszív
tölgyfa ajtóhoz, amelyet kis tető
védett az esőtől. Norának úgy tűnt,
mintha Pendergast csak
megcirógatta volna a zárat, és az
ajtó némán kinyílt a jól olajozott
zsanérokon.
Gyorsan beléptek, Pendergast
becsukta az ajtót, és Nora hallotta,
hogy kattan a zár nyelve. Megálltak
a koromsötétben, és hallgatóztak. A
régi házban síri csend honolt. Egy
perc múlva felvillant Pendergast
zseblámpájának sárgás fénye, és
körbevilágított a szobában.
Egy kis hallban álltak. A
padló fényes márványból volt, a
falakon vastag, bársonyhatású
tapéta. Mindent por fedett.
Pendergast mozdulatlanul állt, és a
zseblámpával megvilágított egy sor
lábnyomot, amely kirajzolódott a
padlón lévő porrétegben. Voltak
köztük cipősek és mezítlábasak is.
Olyan sokáig bámulta őket, és olyan
elmélyülten tanulmányozta, mint
egy művészettörténész egy régi
mester képét. Nora már kezdett
türelmetlenkedni. Végre Pendergast
lassan elindult át a hallon, majd egy
kis folyosón, amely egy tágas,
hosszúkás terembe vezetett. Nagyon
szép faburkolata volt és díszes
mennyezete, egyszerre hatott
ünnepélyesnek és
hátborzongatónak.
A terem tele volt olyan
különös tárgyakkal, amelyekről
Nora el sem tudta képzelni, mik
lehetnek: furcsa asztalok,
szekrények, vasketrecek és egyéb
különös berendezések.
– Ezek bűvészkellékek −
mormolta halkan Pendergast
válaszul a ki nem mondott kérdésre.
Átvágtak a szobán, majd egy
ívelt átjárón egy nagy
fogadóterembe léptek. Pendergast
itt ismét megállt, hogy szemügyre
vegye a több sorban húzódó
lábnyomokat, amelyek keresztül-
kasul átszelték a parkettát.
– Itt mezítláb volt − mormolta
magában −, és futott.
Gyorsan körbevilágított a
zseblámpával a tágas teremben.
Nora látta, hogy megdöbbentően
sokféle tárgy van felhalmozva
benne: csontvázak, kövületek, az
üvegezett szekrények tele voltak
csodálatos és szörnyűséges
dolgokkal, drágakövekkel,
meteoritokkal, koponyákkal,
színekben játszó bogarakkal. A
fénysugár röviden végigsiklott
mindenen. A levegő por és régi bőr
szagával volt terhes, ami félig
elnyomott egy enyhébb, de sokkal
kellemetlenebb szagot.
– Mi ez a hely? - kérdezte
Nora csodálkozva.
– Leng ritkaságtára. −
Pendergast bal kezében megjelent
egy pisztoly. A szag egyre rosszabb
lett: émelygősen édeskés, olajos,
úgy töltötte meg a levegőt, mint a
nyirkos köd. Nora érezte, hogy
beletapad a hajába, beleeszi magát
a bőrébe, a ruhájába.
Pendergast óvatosan elindult,
és a zseblámpa sugarát
végigsiklatta a különféle tárgyakon.
Némelyik nem volt letakarva, de a
legtöbbre lepel borult. A falak
mentén vitrinek sorakoztak. Ahogy
Pendergast odalépett, a fénysugár
egyikről a másikra siklott. Az üveg
megcsillant a fényben, és a kiállított
tárgyak sötét árnyékai úgy
mozdultak meg, mintha élnének.
A fénysugár hirtelen
megtorpant. Nora látta, hogy
Pendergast arca még sápadtabb
lesz. Egy pillanatig csak bámult,
mozdulatlanul, szinte a lélegzetét is
visszafojtva. Aztán nagyon lassan
még közelebb lépett az egyik
vitrinhez. A fénysugár megremegett,
ahogy mozdult. Nora követte, és
azon tűnődött, vajon minek van
ilyen hatása az ügynökre.
 A vitrin nem olyan volt, mint a
többi. Nem csontváz, kitömött állat
vagy fából faragott szobor volt
benne, − hanem egy halott ember, a
karja és a lába durva
vasbilincsekkel odaerősítve. Olyan
volt, mint egy kiállított múzeumi
tárgy. A férfi szigorú fekete ruhát
viselt, tizenkilencedik századi
szalonkabátot és hajszálcsíkos
nadrágot.
– Ki ez? - nyögte ki rémülten
Nora.
Pendergast meg sem hallotta,
csak megbűvölten, merev arccal
bámult, minden figyelmét a férfira
összpontosítva. A fény
könyörtelenül megvilágította a
holttestet. Hosszú ideig elidőzött
egy-egy részletnél: a sovány kézen,
az összeaszott húson, a bőrön át
kikandikáló kézcsontokon.
Nora csak bámulta a kilátszó
csontot, amely fehéren világított a
pergamenszínű bőr mellett. A
gyomra felkavarodott, amikor
észrevette, hogy körmök nincsenek
a kézen, sőt az ujjhegyek is
hiányzanak, csak véres csonkok
meredeznek a helyükön.
A fénysugár lassan,
feltartóztathatatlanul feljebb siklott,
végighaladt a kabát gombjain, a
keményített fehér ingmellen, majd
végül megállapodott az arcon.
Az arc már össze volt
száradva, mint egy múmiáé, de
meglepően jó állapotban
megőrződött, a vonások úgy
kirajzolódtak, mintha kőből
lennének kifaragva. A megszáradt
ajkak mintegy nevetőgörcsben
visszahúzódtak két sor szép fehér
fogat tárva elő. Egyedül a szemek
hiányoztak: a szemüregek üresen
tátongtak, mint feneketlen kis tavak,
amelyeknek a mélyére semmilyen
fény nem tud behatolni.
A koponya belsejéből valami
tompa kis neszezés hallatszott.
Norának már az is sok volt,
amit eddig látott a házban, szinte
elzsibbasztotta a félelem, de most
egy még szörnyűbb sokk érte: a
felismerés.
Önkéntelenül, szótlanul
Pendergast felé fordult, aki kővé
dermedve állt, és tágra nyílt
szemmel bámult. Bármire számított
is, hogy mit fog találni a házban,
erre biztosan nem.
Nora visszafordította rémült
tekintetét a holttestre. Nem volt
semmi kétség − ugyanaz az
alabástromfehér bőr, finom
vonások, vékony ajkak és hosszú
orr, ugyanaz a magas, sima homlok
és finom vonalú áll, ugyanaz a
világosszőke haj − a holttest
megszólalásig hasonlított
Pendergastra.
 6. fejezet

Custer mélységes
elégedettséggel figyelte az
elkövetőt, − mert magában már csak
így nevezte. Brisbane állt az
irodájában, a háta mögött
megbilincselt kézzel, fekete
nyakkendője félrecsúszott, fehér
inge összegyűrődött, a haja
összeborzolódott, a hóna alatt sötét
izzadságfoltok az ingén. Hiába, a
legnagyobbak is elbuknak. Így
múlik el a világ dicsősége. Sokáig
húzta, adta az arrogánst, de végül
megtört. A szeme kivörösödött, az
ajka remegett. El sem hiszi, hogy ez
történik vele. A bilincs megtette a
kellő hatást, gondolta magában
Custer. Sokszor látott már ilyet,
Brisbane-nél keményebb fickók is
megtörnek ettől. Amikor megérzik a
bilincs hideg szorítását a
csuklójukon, akkor döbbennek rá
igazán, hogy tényleg le vannak
tartóztatva, és hogy tehetetlenek −
ezt a legtöbben nem bírják
elviselni.
Az igazi nyomozói munkának
ezzel vége is, most már nincs más
hátra, mint összegyűjteni az apró
bizonyítékokat, de ez már az
alacsonyabb rangúak dolga. Custer
távozhat a helyszínről.
Vetett egy pillantást Noyesre,
és látta, hogy mélységes csodálat
csillog menyétképén. Aztán
visszafordult az elkövető felé.
– Nos, Brisbane − szólalt meg.
− Szépen összeállt a kép, nem igaz?
Brisbane értetlenül nézett rá.
– A gyilkosok mindig azt
hiszik, hogy ők mindenkinél
okosabbak, de főleg a
rendőrségnél. De ha jól megnézzük,
Brisbane, maga egyáltalán nem
játszott okosan. Például itt tartotta
az álruhát az irodájában. Aztán ott
vannak a tanúk. Megpróbálta
elrejteni a bizonyítékokat, hazudott
arról, hogy hányszor járt az
archívumban. A munkahelyéhez és
a lakhelyéhez ilyen közel követte el
a gyilkosságokat… és még
folytathatnám a sort, nem igaz?
Nyílt az ajtó, egyenruhás
rendőr lépett be, és egy faxot
csúsztatott Custer kezébe.
– És éppen most jutott a
tudomásomra egy újabb kis tény.
Igen, az ilyen apró kis tények
nagyon kellemetlenek tudnak lenni.
− Custer átolvasta a faxot. − Á,
most már tudjuk, honnan szerezte az
orvosi ismereteit. A Yale-en egy
évig az orvosi karra járt. − Átadta a
faxot Noyesnek. − Aztán a második
évben átváltott a geológiára, majd a
jogra. − Custer megcsóválta a fejét,
mintha csodálkozna, hogy milyen
mélységesen ostobák tudnak lenni a
bűnözők.
Brisbane-nek végre sikerült
megszólalnia: − Én nem vagyok
gyilkos! Miért öltem volna meg
ezeket az embereket?
Custer filozofikusan vállat
vont. − Én is ezt kérdezem magától.
De hát miért ölnek a
sorozatgyilkosok? Miért ölt
Hasfelmetsző Jack? Vagy Jeffrey
Dahmer? Erre legfeljebb a
pszichológusok tudnak választ adni,
vagy talán az Úristen.
Custer visszafordult
Noyeshez. − Hívjon össze éjfélre
egy sajtótájékoztatót a
főkapitányságra. Nem, várjunk
csak, legyen inkább a múzeum
lépcsőjén. Hívja ide a
rendőrfőnököt, a sajtót, mindenkit.
És ami a legfontosabb, hívja fel a
főpolgármestert is, az otthoni
számán. Nem fogja bánni, ha ezért
kiugrasztjuk az ágyból. Közölje
mindenkivel, hogy elkaptuk a
Sebészt.
– Igenis, kapitány úr. − Noyes
már indult is.
– Te jóságos ég, ekkora
hírverés… − szólalt meg Brisbane
feszülten. − Kapitány, erre rá fog
menni a karrierje! − A hangja
elfulladt a félelemtől és a dühtől,
de Custer ügyet sem vetett rá. Volt
még egy utolsó mesteri húzás a
tarsolyában.
 – Egy pillanat! - kiáltott Noyes
után. − Mondja meg a
főpolgármesternek, hogy átengedjük
neki a bejelentést, hadd legyen az
övé a dicsőség.
Az ajtó becsukódott. Custer
arra gondolt, hogy a választás egy
hét múlva lesz. A
főpolgármesternek szüksége van
egy kis reklámra. Nagyon okos
húzás, ha hagyják, hogy ő jelentse
be a dolgot. Azt pletykálták, hogy a
választás után a rendőrfőnök
pozíciójában is változás lesz, és
reménykedni mindig lehet…

7. fejezet
 Nora megint Pendergastra
nézett, és döbbenten látta, milyen
sokkos állapotba került. Az ügynök
nem tudta levenni a tekintetét a
holttest arcáról, a pergamenszerű
bőrről, a finom, arisztokratikus
vonásokról, és a hajról, amely
olyan szőke volt, hogy szinte
fehérnek hatott.
– Az arca teljesen olyan,
mint… − Nora küszködött, hogy
felfogja, amit lát, hogy
megfogalmazza, amit gondol.
Pendergast nem szólt semmit.
– Teljesen úgy néz ki, mint
maga − fejezte be Nora.
 – Igen − suttogta válaszul
Pendergast. − Nagyon úgy fest.
– De hát ki ez?
– Enoch Leng.
Norának végigfutott a hátán a
hideg attól, ahogy kimondta a nevet.
– Leng? De hát ez, hogy
lehetséges? Azt hittem, maga szerint
él.
Pendergastnak jól látható
erőfeszítésébe került, hogy
elszakadjon a vitrintől. Nora sok
mindent látott a szemében: félelmet,
fájdalmat, rettegést. Az arca
teljesen színtelen volt még a
félhomályban is.
– Életben is volt, egészen a
legutóbbi időkig. Valaki megölte,
és berakta ebbe a tárlóba. Halálra
kínozták. Úgy tűnik, ezzel a másik
valakivel kell most szembenéznünk.
– Még mindig nem értem,
hogy…
Pendergast felemelte a kezét.
− Most nem beszélhetek erről. −
Elfordult a vitrintől, lassan, szinte
fájdalmasan, és a zseblámpa
fénypászmája kicsit távolabb
hasított bele a sötétségbe.
Nora beszívta az áporodott,
poros levegőt. Minden annyira
különös, szörnyűséges és váratlan
volt, mint egy rémálomban.
Próbálta lecsillapítani vadul
kalapáló szívét
– Itt már eszméletlen volt, és
vonszolták − suttogta Pendergast.
Ismét a padlóra szegezte a
tekintetét, és a nyomokat vizsgálta.
A zseblámpa fényénél követte
a nyomokat a fogadótermen át egy
csukott ajtóig. Kinyitotta, és egy
szőnyeggel borított, szépen
berendezett szobába léptek:
könyvtárszoba volt, tele bőrbe
kötött könyvekkel. A fénysugár még
messzebbre hatolt, áthasítva a
levegőben lebegő porfelhőn. Nora
látta, hogy a könyvek mellett
különféle tárgyak is sorakoznak a
polcokon, gondosan felcédulázva.
A szobában itt-ott egy-egy nagyobb
tárgy is el volt helyezve,
szétmállóban lévő vászonlepellel
letakarva. Több fotel és kanapé is
volt a könyvtárszobában,
bőrhuzatuk száraz és repedezett, a
bélés kilógott a szakadásokon.
A fénysugár végigsiklott a
falakon. Egy kisasztalkán ezüsttálca
állt, rajta egy kristályüveg palack.
Az aljára barna maradék volt
odaszáradva, ami egykor talán
sherry lehetett. A tálcán egy üres
pohár állt, mellette egy félig
elszívott, összeszáradt, penészes
szivar hevert. A szürke
márványkandalló meg volt rakva
fával, de nem égett a tűz. Előtte egy
szakadozott zebrabőr szőnyeg, amit
alaposan megrágtak az egerek. Egy
kis szekrénykében további
kristálypalackok sorakoztak,
mindegyiknek az alján beszáradt
barnás vagy feketés maradékkal. Az
egyik kisasztalkán egy
ősemberkoponya állt − Nora
felismerte, hogy Australopithecus
−, beleállítva egy gyertya. Mellette
egy nyitott könyv hevert.
Pendergast zseblámpájának
fénye a nyitott könyvre esett. Nora
látta, hogy valami latin nyelven
íródott régi orvosi értekezés. Az
oldalon, ahol nyitva volt, egy
holttest rajza volt látható, a
boncolás különböző fázisaiban. A
könyvtárban lévő összes tárgy
közül csak ez látszott aránylag
frissnek, mintha nemrégiben
olvasták volna. Minden mást
vastagon fedett a por.
Pendergast újból a padlót
kezdte vizsgálni, Nora tisztán látta
a nyomokat a molyrágta, málladozó
szőnyegen: az egyik
könyvespolchoz vezettek.
Pendergast odalépett,
végigfuttatta a lámpa fényét a
könyvek gerincén, és figyelmesen
megnézte a címeket. Néha-néha
megállt, kivett egy könyvet,
megnézte, visszarakta. Ahogy levett
a polcról egy különösen vaskos
kötetet Nora hirtelen hangos, fémes
kattanást hallott és két egymás
melletti polc szétnyílt. Pendergast
óvatosan elhúzta őket és mögöttük
előbukkant egy harmonikaszerűen
csukódó rézrács, amögött pedig egy
csukott juharfa ajtó. Norának
beletelt pár pillanatba, amíg rájött,
mi az.
– Ez egy régi lift − suttogta.
Pendergast bólintott. − Igen, az
alagsorba visz. Volt egy pontosan
ilyen a…
Hirtelen elhallgatott. Nora
meghallott valami zajt, amit mintha
a csukott liftajtón keresztül jött
volna. Halk nyögés volt, vagy talán
csak egy ziháló lélegzetvétel.
Nora összerezzent − Csak
nem… − Nem tudta rávenni magát,
hogy kimondja Smithback nevét.
– Sietnünk kell.
 Pendergast gondosan
megszemlélte a rézrácsot a
zseblámpa fényében, aztán
odanyúlt, és óvatosan
megpróbálkozott a fogantyújával. A
rács nem mozdult. Pendergast
letérdelt az ajtó elé, egészen közel
hajolt a zárhoz, és megvizsgálta.
Nora látta, hogy elővesz egy lapos,
hajlékony fémdarabot a zakója
zsebéből, és belecsúsztatja a zár
nyílásába. Halk kattanás hallatszott.
Pendergast ide-oda mozgatta a
fémlapocskát, próbálgatva a zár
nyelvét, mígnem másodszor is
kattant. Aztán felállt, és végtelenül
óvatosan elhúzta a rácsot. Simán,
szinte hangtalanul félresiklott egyik
oldalra. Pendergast leguggolt a
juharfa ajtó elé, és ezt is alaposan
megvizsgálta.
Megint meghallottak valami
zajt: egy halk, kínlódó, ziháló
lélegzetet. Norát elöntötte a
rettegés.
Hirtelen valami hangos
csikorgás töltötte be a
könyvtárszobát. Pendergast
hátraugrott, és a felvonó ajtaja
magától kitárult.
Norának földbe gyökerezett a
lába a rémülettől. A kis liftfülke
hátuljában egy alak állt. Egy
pillanatig mozdulatlan volt, aztán
valami reccsent, és az alak lassan
előrebukott feléjük. Egy iszonyú
pillanatig Nora azt hitte, rázuhan
Pendergastra, de aztán hirtelen
megállt, mert a nyaka köré tekert
kötél megtartotta. Groteszk szögben
feléjük dőlt, a karjait előrelógatva.
– Ez O’Shaughnessy − szólalt
meg Pendergast.
– O’Shaughnessy?
– Igen, még él. − Pendergast
odalépett, és megragadta a testet.
Felegyenesítette, és letekerte a
nyakáról a kötelet. Nora gyorsan
odalépett mellé, és segített
leengedni a földre. Közben
meglátta, hogy hatalmas seb tátong
a hátán. O’Shaughnessy köhögni
kezdett, és félrebillent a feje.
Ekkor hirtelen valami
megreccsent, mintha egy gépezet
fogaskerekei csikorognának, és
egyszer csak megnyílt a lábuk alatt
a föld.

8. fejezet

Custer vezette a kis menetet át

a visszhangzó múzeumi termeken a
Nagy Rotunda felé, majd ki a
múzeum lépcsőjére. Adott
Noyesnek jó félórát arra, hogy
értesítse a sajtót, és miközben várt,
addig a legapróbb részletekig
kidolgozta a sajtótájékoztató
koreográfiáját. Természetesen ő jön
ki először, aztán két egyenruhás
rendőr, akik közrefogják az
elkövetőt, utánuk egy csapatban
vagy húsz hadnagy és nyomozó. A
nyomukban ott vonul majd a
múzeum embereinek ad hoc
csoportja, köztük a sajtófelelős és a
biztonsági főnök, Manetti.
Mindnyájan teljesen össze vannak
zavarodva, nyilván nincsenek
felkészülve egy ilyen helyzet
kezelésére. Ha kicsit okosabbak
lennének, inkább segítettek volna
ahelyett, hogy megpróbálják
akadályozni a rendőrség munkáját,
és akkor talán ezt a cirkuszt is
elkerülhették volna. De most már
nem kegyelmez nekik. Ott fogja
tartani a sajtótájékoztatót, a
múzeum előtt, azokon a szép széles
lépcsőkön, a múzeum hatalmas,
kísérteties homlokzata lesz a háttér
− remekül fog érvényesülni a
reggeli híradóban. Ahogy a csapat
hangosan kongó léptekkel átvonult a
Rotundán, Custer magasba emelte a
fejét, és behúzta a hasát.
Emlékezetesnek kell lennie a
pillanatnak, amelyre az utókor is
emlékezni fog.
A múzeum hatalmas
bronzkapuja kitárult. A Museum
Drive-on már nyüzsögtek a sajtó
emberei. Custert meglepte,
mennyien vannak. Azonnal villogni
kezdtek a vakuk, majd felvillantak a
vakítóan éles fényű reflektorok is.
A riporterek kórusban kérdéseket
kezdtek kiabálni, az egyes hangokat
ki sem lehetett venni a nagy
zsivajban. A lépcsőket rendőrségi
kordonnal elkerítették, de ahogy
Custer kilépett a kapun, a várakozó
tömeg egy emberként előretódult.
Egy pillanatig hatalmas volt a
felfordulás, a kiáltozás és a
lökdösődés, de aztán a rendőrök
átvették az irányítást, és
visszalökdösték a riporterek
tömegét a kordon mögé.
Az elkövető egy szót sem szólt
már vagy húsz perce, nyilván
teljesen sokkolták a történtek.
Annyira kábult volt, hogy az arcát
sem próbálta elrejteni a felvillanó
vakuk elől, amikor kiléptek a
Rotundából. De most, ahogy a
villogó fények elárasztották az
arcát, és meglátta a tengernyi
embert, a fényképezőgépek és
mikrofonok erdejét, elfordította a
fejét. A rendőrök félig kísérték,
félig rángatták a várakozó
járőrkocsihoz. A kocsinál az
utasításnak megfelelően a két
rendőr átadta Custernek az
elkövetőt, ő pedig belökdöste a
hátsó ülésre. Custer tudta, hogy ez a
fotó ott fog virítani minden másnap
reggeli újság címlapján.
Amikor átadták neki Brisbane-
t, olyan volt, mintha egy százkilós
krumpliszsákot löktek volna oda
neki, majdnem elvágódott tőle,
miközben próbálta betuszkolni a
hátsó ülésre. Szerencsére végül
sikerült, óriási vakuvillogás
közepette. A járőrkocsi bekapcsolta
a szirénát meg a villogó kék lámpát,
és elindult.
Custer utánanézett, ahogy
elhajtanak a tömegben, aztán
szembefordult a sajtóval. Felemelte
a kezét, mint Mózes, és várta, hogy
elcsendesedjenek. Nem akarta
elvenni a főpolgármester elől a
figyelmet − a kép arról, ahogy
belökdösi a kocsiba az elkövetőt,
épp elég, hogy semmi kétséget ne
hagyjon az emberekben afelől,
kinek köszönhető a letartóztatás −,
de azért kellett mondania pár szót,
hogy lecsillapítsa a tömeget.
– A főpolgármester már útban
van! - kiáltotta élesen csengő,
tekintélyes hangon. − Pár percen
belül megérkezik, és egy fontos
bejelentést tesz. Addig nem
szeretnék kommentárt fűzni a
történtekhez.
– Hogy sikerült elfogniuk? -
kiáltotta egy hang, aztán kórusban
felharsant a többi is, őrjöngő
kiáltozás és hadonászás tört ki,
mikrofonokat nyomtak az orra alá,
de Custer csak méltóságteljesen
hátat fordított. A választás alig egy
hét múlva lesz. Hadd legyen a
főpolgármesteré a dicsőség. Custer
úgy tervezte, majd később learatja
a saját babérjait.

9. fejezet

Amikor Nora magához tért, a

fájdalmat érezte meg legelőször.
Lassan, gyötrelmesen tért vissza a
tudata. Felnyögött, nyelt egy nagyot,
és próbált megmozdulni. Az
oldalán mintha lenne valami
sérülés. Pislogott, hunyorgott, aztán
rájött, hogy teljes sötétség veszi
körül. Megérezte, hogy vér folyik
az arcán, de amikor megpróbált
odanyúlni, nem tudta megmozdítani
a karját. Újból próbálkozott, és
rájött, hogy a keze és a lába is le
van láncolva.
Teljes zavarodottságot érzett,
mintha egy rémálomban ragadt
volna, amiből nem tud felébredni.
Mi történik itt? És hol van?
Egy hang szólalt meg a
sötétségből: − Dr. Kelly?
A nevének hallatára kezdett
eloszlani az álomszerű homály.
Ahogy kitisztult a feje, rögtön
belémarkolt a félelem.
– Én vagyok, Pendergast −
suttogta a hang. − Jól van?
– Nem tudom, talán csak
néhány horzsolás a bordáim
tájékán… és maga jól van?
– Többé-kevésbé.
– Mi történt?
Csönd lett, aztán Pendergast
megint megszólalt: − Szörnyen
sajnálom. Számítanom kellett volna
rá, hogy csapda. Milyen kegyetlen
ötlet, O’Shaughnessyt használni
csaléteknek… Hihetetlenül
kegyetlen.
– És O’Shaughnessy?
– Már haldoklott, amikor
rátaláltunk, nem hiszem, hogy túléli.
– Te jóságos ég, ez iszonyú. −
Nora felzokogott. − Borzalmas!
– Nagyon rendes ember volt
és hűséges. Nem is tudom, mit
mondjak.
 Hosszú csönd lett. Nora
annyira félt, hogy igazán bánkódni
sem tudott O’Shaughnessy halála
miatt. Kezdte megérteni, hogy rájuk
is ugyanez a sors vár - ahogy
Smithbackkel is ez történhetett.
Pendergast gyenge hangja törte
meg újból a csendet: − Képtelen
voltam kellő intellektuális
távolságtartással kezelni ezt az
ügyet. Túlságosan közel álltam
hozzá az elejétől fogva. Minden
lépésem elhibázott volt amiatt,
hogy…
Pendergast hirtelen
elhallgatott. Pár pillanattal később
Nora meghallott valami zörgést, és
egy kis világító négyszög jelent meg
előtte. Épp csak annyi fény
szűrődött be, hogy ki tudta venni a
nyirkos kőfalú cella körvonalait.
A négyszögben egy nedvesen
megcsillanó ajak jelent meg.
– Ne nyugtalankodjanak −
búgta egy mély, zengő hang. −
Nemsokára vége lesz. A küzdelem
felesleges. Bocsássák meg, hogy
nem játszom a jó házigazdát, de
egyelőre sürgős elintéznivalóm
van. Biztosíthatom önöket, hogy
utána a teljes figyelmemet élvezni
fogják.
A kis négyszög alakú nyílás
bezárult.
Egy percig vagy talán kettőig
is Nora csak feküdt a sötétben,
olyan rettegés fojtogatta, hogy
levegőt venni is alig bírt. Próbálta
valahogy visszanyerni a
lélekjelenlétét.
– Pendergast ügynök? -
suttogta.
Nem jött válasz.
Aztán a néma sötétségbe
belehasított egy távoli, fojtott,
hörgő, fuldokló sikoly.
Nora azonnal tudta, minden
kétség nélkül, hogy a hang
Smithbacké.
– Úristen! - sikoltott fel. −
Pendergast, hallotta ezt?
Pendergast továbbra sem
felelt.
– Pendergast!
 De a sötétségből nem jött
semmi válasz.

A SÖTÉTBEN

1. fejezet

Pendergast lehunyta a szemét a

koromsötétségben. Lelki szemei
előtt lassan materializálódott a
halvány ködből egy sakktábla. Az
elefántcsont és ébenfa figurák,
amelyek simára koptak a sok-
sokévnyi használattól, némán álltak
a táblán, várva, hogy megkezdődjön
a játszma. A nyirkos kő hidegsége,
a bilincsek durva csörgése, a
bordái közt szúró fájdalom, Nora
rémült hangja, a távolból jövő
sikolyok egyenként mind eltűntek,
és nem maradt más, csak a mindent
körbeölelő sötétség, és a sárga
fénykörben némán álló sakktábla.
Pendergast tovább várt. Mélyeket
lélegzett, és lelassította a
szívverését. Végül megmozdult a
keze, megérintett egy hűvös bábut,
és előretolt egy gyalogot. A fekete
válaszolt. A játszma beindult,
először csak lassan, majd egyre
gyorsabb és gyorsabb lett a tempó,
míg a bábuk már szinte röpködtek a
táblán. Sakk-matt. Újabb játszma
következett, majd egy újabb,
ugyanezzel az eredménnyel. Aztán
hirtelen mélységes, tökéletes
sötétség lett.
Amikor végre felkészültnek
érezte magát, Pendergast megint
kinyitotta a szemét.
A Maison de la Rochenoir
széles emeleti folyosóján állt, a
New Orleans-i Dauphine Streeten,
ahol felnőtt. A házat eredetileg
kolostornak építtette egy obskúrus
karmelita szerzetesrend, aztán
később, a tizennyolcadik században
Pendergast egy távoli felmenője
vásárolta meg és újította fel a
hatalmas épületet, boltozatos
helyiségek és árnyékos folyosók
bizarr labirintusát alakítva ki
benne.
Bár a házat felgyújtotta a
csőcselék nem sokkal az után, hogy
Pendergast egy angliai bentlakásos
iskolába ment, lélekben később is
gyakran visszatért oda. Sokkal
többet jelentett neki, mint egy
egyszerű épület. Az emlékek
palotája lett belőle, az ismeretek és
a tudás tárháza, a legintenzívebb és
legnehezebb meditációk helye. A
tapasztalatai és megfigyelései, a
Pendergast család számtalan titka,
mind idebent rejlett. Csak. itt,
ennek a háznak a titkos mélyén
tudott úgy meditálni, hogy nem
kellett attól félnie, hogy
megzavarják.
És most bőven volt min
meditálni. Élete során ritkán vallott
kudarcot. Ha van megoldás erre a
mostani problémára, az valahol itt
rejtőzik ezeken a falakon belül,
vagyis az elméjének a mélyén. És
csak úgy találhatja meg a
megoldást, ha átkutatja a házat.
Elgondolkozva végigballagott
a széles, sötétrózsaszín tapétával
borított folyosón, amelyet
helyenként kis márvány falifülkék
szakítottak meg. Mindegyik
fülkében egy gyönyörű, bőrkötésű
miniatűr könyv hevert. Némelyik
ezek közül tényleg ott volt a régi
házban is, másokat csak az elméje
alkotott meg − krónikák az elmúlt
idők eseményeiről, tények, számok,
formulák, komplex matematikai
vagy metafizikai bizonyítások,
amelyeket mind itt tárolt ebben a
házban arra az esetre, ha egyszer
szükség lenne rájuk.
Megállt a saját egykori
szobájának súlyos tölgyfa ajtaja
előtt. Általában ilyenkor kinyitotta
az ajtót, és besétált a szobába, ahol
körbevették gyermekkorának
ismerős tárgyai és vigasztaló képei.
De most továbbhaladt, épp csak
annyi időre állt meg, hogy ujjai
hegyével végigsimítson az ajtó
rézkilincsén. Máshol volt dolga,
odalent, sokkal régebbi és sokkal,
de sokkal furcsább dolgok között.
Ahogy Norának is említette,
nem tudott kellő intellektuális
távolságot tartani ebben az ügyben.
Ez vezetett oda, hogy Norával és a
legnagyobb bánatára
O’Shaughnessyvel együtt ilyen
szorult helyzetbe került. Arról
viszont nem beszélt Norának, hogy
milyen mélységes döbbenettel
pillantotta meg a halott arcot. Most
már biztosan tudta, hogy Enoch
Leng az - vagyis pontosabban a
dédnagybátyja, valódi nevén
Antoine Leng Pendergast.
Antoine Leng Pendergast,
akinek sikerült megvalósítania
gyerekkori álmát, és
meghosszabbítania a saját életét.
Az ősi Pendergast család
utolsó leszármazottai mindig is úgy
gondolták, hogy Antoine hosszú
évekkel korábban meghalt,
valószínűleg New Yorkban, ahol a
tizenkilencedik század közepe táján
nyoma veszett. A családi vagyon,
jelentős része is eltűnt vele együtt,
az oldalági rokonok nagy
bosszúságára.
Néhány évvel ezelőtt azonban,
amikor a New York-i metróban
történt gyilkosságsorozat ügyében
nyomozott, Pendergast rábukkant
pár újságcikkre, hála könyvtáros
barátjának, Wrennek. A cikkek egy
sor váratlan eltűnésről szóltak,
amelyek nem sokkal az után
történtek, hogy Antoine megérkezett
New Yorkba. Egy hullát találtak az
East Riverben, valami ördögi
operáció nyomaival. Egy
utcagyerek volt az áldozat, és a
gyilkos kilétére soha nem derült
fény. Bizonyos nyomokból
Pendergast úgy vélte, ez csakis
Antoine műve lehet, aki még mindig
próbálja megvalósítani a
halhatatlanságról szőtt gyerekkori
álmait. Amikor a későbbi újságokat
is átböngészte, rábukkant még fél
tucat hasonló esetre. Az utolsó
1935-ben történt.
A kérdés csak az volt, hogy
vajon tényleg sikerrel járt-e Leng?
Vagy meghalt 1935-ben?
Ez utóbbi tűnt a
legvalószínűbb válasznak, de
Pendergast nem nyugodott meg
teljesen. Antoine Leng Pendergast
nem evilági géniusz volt, és a
zsenialitása végzetes őrültséggel
kombinálódott.
Így hát Pendergast várt és
figyelt. A család utolsó
leszármazottjaként úgy érezte,
kötelessége felkészülni arra a nem
túl valószínű eshetőségre, hogy egy
nap előkerül valami bizonyíték, ami
arra utal, hogy. Antoine még mindig
életben van. Amikor meghallotta a
Catherine Street-i felfedezés hírét,
azonnal gyanította, hogy mi
történhetett ott, és ki a felelős érte.
Aztán amikor értesült Doreen
Hollander meggyilkolásáról, már
tudta, hogy amitől a legjobban félt,
igaz: Antoine Leng Pendergast
sikerrel járt.
De Antoine immár halott.
Semmi kétség, hogy a
mumifikálódásnak indult holttest az
üvegszekrényben Antoine
Pendergasté, aki Enoch Lengnek
nevezte magát. Amikor Pendergast
a Riverside Drive-i házba ment,
arra számított, hogy találkozni fog
vele - ehelyett azonban csak
megkínzott holttestére bukkant.
Valaki valamiképpen átvette a
helyét.
 Vajon ki ölhette meg? Ki ez,
aki most őket fogva tartja? A
holttest nem tűnt túl réginek, az
állapotából ítélve két hónapnál nem
következhetett be régebben a
halála. Vagyis Enoch Lenget még
azelőtt ölték meg, hogy felfedezték
volna a Catherine Street-i
maradványokat.
Ez az időzítés roppant
érdekes.
Pendergastot egy másik
probléma is foglalkoztatta − egy
halvány, de nagyon nyugtalanító kis
érzés motoszkált benne, amely azt
súgta, hogy valami fontosat nem
vesz észre. Ez azóta nyugtalanította,
amióta betette a lábát Leng házába.
 Képzeletben továbbsétált a
régi ház folyosóján. A következő
ajtó, amely az öccse szobájába
vezetett, le volt pecsételve. Maga
Pendergast zárta le, hogy soha
többé ne lehessen kinyitni. Gyorsan
továbbment.
A folyosó egy széles
lépcsősorban végződött, amely a
tágas, márványpadlójú földszinti
hallba vezetett, ahol súlyos
kristálycsillár függött a boltozatos,
freskókkal díszített mennyezetről.
Pendergast mélyen a gondolataiba
merülve leballagott a lépcsőn.
Egyik oldalon magas, kétszárnyú
ajtó nyílt a könyvtárszobába, a
másik oldalon a hosszú terem
beleveszett a sötétségbe.
Pendergast először errefelé indult.
Eredetileg ez a helyiség a kolostor
ebédlője volt. Gondolatban
bebútorozta különféle régi családi
darabokkal, súlyos rózsafa
szekrényekkel, nagyméretű
Bierstadt és Cole tájképekkel.
Hevertek itt más, szokatlanabb régi
tárgyak is: tarotkártya-csomagok,
kristálygömbök, spiritiszta
szeánszok kellékei, láncok és
bilincsek, illuzionista és
bűvészkellékek.
Ahogy körbenézett, az
elméjében megint valami kis
nyugtalanító zavart érzett. Itt van
körülötte minden részlet, amit
tudnia kell, csak fel kell ismernie
az összefüggéseket. Hiába, egyre
csak azt érezte, hogy képtelen
megragadni ezt a valamit.
Ennek a szobának már nem
volt több mondanivalója a számára.
Kisétált, újból átvágott a kongó
hallon, és belépett a
könyvtárszobába. Egy pillanatig
körbenézett, elgyönyörködött a
könyvekben, amelyek végtelen
sorokban álltak a polcokon,
egészen a gipszcirádákkal díszített
mennyezetig. Odalépett a
legközelebbi polchoz, végignézett a
könyvek során, megkeresett egy
kötetet, és levette. A polc halk,
szinte zajtalan kattanással elfordult.
 Aztán egyszer csak teljesen
váratlanul megint ott találta magát
Leng házában a Riverside Drive-
on. Ott állt a hallban, Leng
fantasztikus gyűjteményével
körbevéve.
Habozott, egy pillanatra
egészen megbénította a meglepetés.
Ilyen hirtelen helyszínváltás még
soha nem történt vele emlékutazásai
során.
Ahogy várt, körbepillantva a
leplekkel borított tárgyakon és a
kincsekkel telezsúfolt polcokon,
egyszer csak nyilvánvaló lett, hogy
miért történt így. Amikor Norával
először végigmentek Leng házának
szobáin - a tágas hallon, a
hosszúkás, alacsony mennyezetű
kiállítótermeken, a könyvtárszobán
−, Pendergast furcsán és váratlanul
ismerősnek talált mindent. Most
már tudta, miért: a Riverside
Drive-i házban Leng némi
módosításokkal újrateremtette a
Dauphine Street-i régi Pendergast-
házat.
Végre megvan, mi zavarta
ennyire. Vagy mégsem?
Antoine? Azt mondták,
északra ment, New Yorkba. Jenki
lett belőle − mesélte Cornelia néni.
Antoine azonban, mint a Pendergast
család minden tagja, képtelen volt
elszakadni a múltjától. Itt New
Yorkban újjáteremtette a Maison de
la Rochenoir-t, a számára ideális
házat, ahol a gyűjteményét
tárolhatta, és zavartalanul
folytathatta a kísérleteit, távol a
kíváncsiskodó rokonoktól. Szinte
majdnem ugyanúgy, ahogy
Pendergast is újrateremtette a házat
a gondolataiban.
Ennyit most már tudott, de
valami még mindig nyugtalanította.
Úgy érezte, képtelen eljutni egy
fontos felismerésre, amely ott lapul
a tudata mélyén.
Lengnek egy egész élet, sőt
több emberöltő állt rendelkezésére,
hogy felhalmozza a gyűjteményét, itt
vannak összehordva a világ talán
legcsodálatosabb
természettudományos kincsei, de
ahogy Pendergast körbenézett,
feltűnt neki, hogy a gyűjtemény nem
teljes. Egy része hiányzott - sőt nem
is egy része, hanem a legfontosabb,
az a témakör, amely a fiatal Antoine
Pendergastot a legjobban érdekelte.
Pendergast egyre jobban
csodálkozott. Antoine-nak másfél
évszázada volt, hogy létrehozza a
tökéletes gyűjteményt − miért nincs
itt az, ami leginkább foglalkoztatta?
Pendergast tudta, hogy itt kell
lennie a házban a gyűjtemény,
hiányzó részének is. A kérdés csak
az, hogy hol.
Hirtelen a külvilágból
behatoló zaj zavarta meg a
meditációt: egy furcsa, fojtott
sikoly. Gyorsan újból visszafordult
az emlékeihez, mélyen belemerülve
saját mentális konstrukciójának
védelmező sötétjébe és ködébe, s
próbálta visszanyerni a szükséges
koncentrációt.
Eltelt egy kis idő, aztán
képzeletben megint ott találta magát
a régi házban a Dauphine Streeten,
a könyvtárszobában.
Egy pillanatig várt, hogy újból
hozzászokjon a környezethez, és
legyen ideje, hogy a gyanúi és a
kérdései beérlelődjenek.
Képzeletben feljegyezte a kérdéseit
egy aranyozott fedelű
pergamenkötetbe, és lerakta egy
polcra, ahol hasonló kötetek
sorakoztak, mind tele kérdésekkel.
Aztán visszafordult a könyvespolc
felé, amely elfordult, és egy
felvonó ajtaja tárult fel mögötte.
Belépett a fülkébe, lassan,
elgondolkodva, és ereszkedni
kezdett lefelé.
Az egykori kolostor pincéje
nyirkos volt, a hosszú folyosók
falait vastagon salétrom borította,
itt-ott a faggyúgyertyák
koromfoltjaival. Pendergast
végigkanyargott a labirintusszerű
folyosókon, végül megérkezett egy
boltozatos helyiségbe, amely
zsákutcának bizonyult. Üres volt,
minden dísztől mentes, csak egy
faragás volt az egyik falon egy
befalazott íves átjáró fölött: a címer
egy nyitott szemet ábrázolt két hold
felett, az egyik félhold, a másik teli-
, alattuk pedig egy fekvő oroszlán.
A Pendergast család címere,
amelyet aztán Leng némi
változtatásokkal a Riverside Drive-
i ház bejárata fölé faragtatott.
Pendergast odament ehhez a
falhoz, egy pillanatra megállt a
címer alatt, és felnézett rá. Aztán
mindkét tenyerét a hideg kőre
fektette, és erősen megnyomta a
falat, amely azonnal engedett is.
Egy csigalépcső indult mögötte
lefelé, a még mélyebb
pincehelyiségbe.
 Pendergast megállt a lépcső
tetején, és megcsapta a hideg
levegő, amely úgy szállt fel a
mélyből, mint egy kísértet lehelete.
Emlékezett arra a sok-sok évvel
ezelőtti napra, amikor először
beavatták a ház titkaiba, és
megismerte a rejtett ajtót a
könyvtárban, a kőfalú kamrákat a
mélyben, a boltozatos helyiséget a
címerrel. És végül ezt, a
legmélyebb titkot…
Az igazi Dauphine Street-i
házban a lépcső sötét volt, és csak
lámpával lehetett közlekedni rajta.
De Pendergast képzeletében most
odalentről felszűrődő,
halványzöldes fény ragyogta be.
Elindult lefelé.
A lépcső spirálban kanyargott.
Pendergast végül egy rövid
alagúthoz érkezett, amely egy
boltozatos kis helyiségbe torkollt.
A padló földes volt, a mennyezet
gondosan összeillesztett téglákkal
volt kirakva. A falakon fáklyák
sorakoztak, réz parázstartókban
tömjén égett, elnyomva a föld, a kő
és a halottak szagát.
A helyiség közepén téglával
kirakott út vezetett végig, amelynek
mindkét oldalán sírkövek és kripták
sorakoztak, néhány márványból,
mások gránitból. Némelyik
síremlék gazdagon volt díszítve,
fantasztikus tornyocskákkal és
arabeszkekkel, másokat sima,
fekete kőlap borított. Pendergast
elindult közöttük, és a kripták
bronzajtaját nézegette, amelyeken
megfeketedett réztáblákra vésve
álltak az ismerős nevek.
Pendergast soha nem tudta
meg, a régi szerzetesek pontosan
mire használták a kriptát, de
majdnem kétszáz évvel ezelőtt ez
lett a Pendergast család temetkezési
helye. Egy tucat generáció
nyugodott itt, a család mindkét
ágából − a lecsúszott francia
arisztokrata ősök és New Orleans-i
mocsárvidék titokzatos lakói.
Pendergast továbbhaladt a háta
mögött összekulcsolt kézzel, és a
neveket böngészte. Henri
Pendergast de Mousqueton, a
tizenhetedik századi kuruzsló, akik
fogat húzott, bűvészelőadásokat
tartott, és csodadoktornak számított.
Kvarcból faragott tornyokkal
díszített mauzóleumban itt
nyugodott Eduard Pendergast, aki
ismert Harley Street-i orvos volt a
tizennyolcadik századi Londonban.
És itt pihent Comstock Pendergast,
a híres-nevezetes hipnotizőr és
bűvész, Harry Houdini mestere.
Pendergast továbbsétált,
elhaladva művészek és gyilkosok,
színészek és hegedűvirtuózok sora
mellett. Végül megállt egy
mauzóleumnál, amely pompásabb
volt, mint a többi: a fehér
márványból faragott építmény a
Pendergast-ház pontos mását
ábrázolta. Ez Pendergast
ükapjának, Hezekiah Pendergastnak
a sírja volt.
 Pendergast tekintete
elkalandozott az ismerős tornyokon
és oromdíszeken, a csúcsos tetőn és
az osztott ablakokon. Amikor
Hezekiah Pendergast megjelent a
színen, a Pendergast család
vagyona már majdnem teljesen
semmivé olvadt. Hezekiah egyetlen
fillér nélkül, de nagy ambíciókkal
lépett ki az életbe. Eredetileg
kígyóolajat árult, gyógyszerekkel
házaló vigécekkel járta az országot.
Rövidesen csodadoktor híre
támadt, akinek a csodaszerei
bármilyen betegséget meg tudnak
gyógyítani. A gyógyszere jól
fogyott, pedig öt dollárba került egy
üveg. Hezekiah nemsokára önállóan
utazgatva kezdte árulni a szereit, és
a ravasz üzleti fogásoknak
köszönhetően „Hezekiah Elixíre”
lett Amerika első, széles körben
árusított gyógyszere. Hezekiah
Pendergast pedig úgy
meggazdagodott, amit a
legmerészebb álmaiban sem remélt.
Egy évvel az után, hogy
megjelent az elixír, csúnya hírek
kezdtek keringeni róla: akik
bevették, megőrültek, torzszülöttet
hoztak a világra, vagy lassan
elsorvadtak. Az eladások ennek
ellenére tovább nőttek. Az orvosok
tiltakoztak a szer ellen, azt
mondták, rá lehet szokni, és árt az
agynak. Az eladások ezután is
tovább növekedtek. Hezekiah
Pendergast előállt egy újabb, hamar
népszerűvé vált szerrel csecsemők
számára. Végül a Collier magazin
újságírója egy hivatalból kirendelt
gyógyszerésszel kideríttette, hogy
az elixír kloroform, kokain
hidroklorid, acetanilid és különféle
növényi anyagok halálos keveréke.
A gyártását leállíttatták, de addigra
már Hezekiah saját felesége,
Constance Leng Pendergast is a
szer áldozata lett.
Ő volt Antoine édesanyja.
Pendergast elfordult a sírtól,
aztán megtorpant, és visszanézett.
Egy kisebb, egyszerűbb, szürke
gránit síremlék állt a nagyobb
mellett, a táblácskán a felirat csak
annyi: Constance.
Pendergastnak Cornelia néni
szavai jutottak eszébe: Aztán
elkezdett egyre több időt tölteni
odalent. Hallott történeteket arról,
hogy az anyja halála után ez a
földalatti kripta lett Antoine
kedvenc helye, néha napokat is
eltöltött a síremléke mellett, a
bűvésztrükköket gyakorolta,
amelyeket az apja és a nagyapja
tanítottak neki, állatokon
kísérletezett, de főleg vegyi
anyagokkal, csodaszereket és
mérgeket kevert ki. És mit is
mondott még Cornelia néni?
Mindig jobban érezte magát a
halottak, mint az élők között.
Pendergast olyan történeteket
is hallott, amelyekről Cornelia néni
nem szívesen beszélt, még
rosszabbakat, mint a Marie
LeClaire-rel való kapcsolat:
pletykákat arról, hogy milyen
szörnyűségeket találtak később
idelent a sírok között, és hogy mi
volt az igazi oka annak, hogy
Antoine-t száműzték a Dauphine
Street-i családi fészekből. Antoine
érdeklődése nemcsak arra terjedt
ki, hogy meghosszabbítsa az emberi
életet, hanem volt még valami,
ennél nagyobb célja, amit mindig a
legmélyebb titokként kezelt.
Pendergast rámeredt a
névtáblára, és hirtelen belehasított
a felismerés. Ez a kripta lehetett
gyerekkorában Antoine
laboratóriuma. Itt játszott és tanult,
itt halmozta fel visszataszító
gyűjteményeit, itt kísérletezett a
csodaszereivel, és itt, a föld hideg,
sötét gyomrában tartotta növényi
anyagokból, vegyi anyagokból és
mérgekből álló hatalmas
gyűjteményét. A hűvös és az
állandóan nyirkos levegő tökéletes
körülményeket teremtett.
Pendergast sarkon fordult, és
elindult visszafelé a síremlékek
közötti kanyargós úton, majd
felkapaszkodott a csigalépcsőn, és
megkezdte a hosszú emelkedést a
jelen felé. Most már végre tudta,
hol lehet a Riverside Drive-i
házban Enoch Leng - vagyis
Antoine Pendergast −
gyűjteményének hiányzó része.

2. fejezet

Nora lánccsörgést hallott a

sötétből, aztán egy egészen halk
lélegzetvételt. Megnedvesítette
száraz, cserepes ajkát, amely alig
mozdult, amikor meg akart szólalni.
− Pendergast?
– Itt vagyok − felelte egy
gyenge hang.
 – Azt hittem, meghalt! − Nora
görcsösen felzokogott. − Jól van?
– Sajnálom, egy kicsit magára
kellett hagynom. Mennyi idő telt el?
– Úristen, maga megsüketült?
Az az őrült valami szörnyűséget
művel Bill-lel!
– Dr. Kelly…
Nora rángatni kezdte a láncait.
Tombolt a félelemtől és
fájdalomtól, mintha őrület szállta
volna meg. − Szabadítson ki innen!
– Dr. Kelly, nyugodjon meg −
szólalt meg Pendergast higgadt
hangja. − Van valami, amit
tehetünk, de előbb le kell
csillapodnia.
Nora abbahagyta a kapálózást,
hátradőlt, és próbált erőt venni
magán.
– Dőljön a falnak. Hunyja le a
szemét. Vegyen mély, szabályos
lélegzeteket. − Pendergast hangja
lassú volt és hipnotikus.
Nora lehunyta a szemét,
próbálta távol tartani magától a
fojtogató félelmet, és szabályossá
tenni a légzését.
Hosszú csönd lett, aztán
Pendergast újból megszólalt: −
Minden rendben?
– Nem tudom…
– Lélegezzen mélyeket,
lassan… Most jó?
– Jobb. Mi történt az előbb
magával? Komolyan megijesztett,
biztos voltam benne, hogy…
– Most nincs időm
elmagyarázni. Bíznia kell bennem.
Most leveszem a láncokat.
Nora nem nagyon tudta
elhinni, hogy ez sikerülhet neki.
Lánccsörgés hallatszott, aztán
hirtelen csönd lett. Nora
megfeszítette a kezén a láncot, és
hegyezte a fülét. Vajon mit művel
Pendergast? Elment az esze?
Aztán hirtelen érezte, hogy
valaki megfogja a könyökét, és
ugyanakkor egy kéz simult a
szájára. − Én már szabad vagyok −
súgta a fülébe Pendergast. −
Nemsokára maga is az lesz.
Nora teljesen zsibbadt volt,
nem tudta elhinni, ami történik.
Remegni kezdett.
– Lazítsa el teljesen a tagjait.
Mintha egy kéz finoman
végigsimított volna a karján és
lábán, és Nora érezte, hogy a
bilincsek egyszerűen lehullanak
róla, mintegy varázsütésre.
– De hogyan…
– Majd később. Milyen cipő
van magán?
– Miért?
– Válaszoljon a kérdésemre.
– Hadd gondolkozzam…
Fekete, lapos sarkú.
– Az egyiket kölcsönvenném.
Nora érezte, hogy Pendergast
vékony keze lehúzza a lábáról a
cipőt. Valami halk zaj hallatszott,
fémes kaparászás, aztán
visszacsúsztatta a cipőt a lábára.
Nora halk koccanásokat hallott,
mintha a bilincseket ütögetnék
össze.
– Mit csinál?
– Maradjon csöndben.
Nora hiába próbált uralkodni
magán, érezte, hogy újból elönti a
félelem. Kintről már percek óta
nem hallatszott semmi. Megint
felzokogott, de próbálta elfojtani. −
Bill…
Pendergast hűvös, száraz keze
Noráéra siklott. − Bármi történt
vele, már megtörtént. Most
figyeljen rám, de nagyon. Csak úgy
feleljen, hogy megszorítja a kezem,
többet ne beszéljen.
– Most erősnek kell lennie.
Meg kell mondanom, azt hiszem,
Smithback már halott. De van még
két élet, a magáé és az enyém, amit
meg kell mentenünk. És meg kell
állítanunk ezt az embert, bárki
legyen is, még mielőtt sokan mások
is meghalnának. Értette?
Nora megszorította a kezét.
Az, hogy Pendergast ilyen
tárgyilagosan kimondta a
legszörnyűbb félelmét, furcsamód
segített megnyugodni.
– Kiszedtem egy fémdarabot a
cipője talpából, amiből készítettem
egy kis szerszámot. Egy perc alatt
megszökünk ebből a pincéből, a zár
nyilván nagyon kezdetleges. De
mindig azt kell tennie, amit
mondok.
Nora válaszul megszorította
Pendergast kezét.
– Először is tudnia kell
valamit. Azt hiszem, most már
értem, legalábbis részben, mit
művel Enoch Leng. A saját életének
meghosszabbítása nem önmagáért
való cél volt, hanem csak eszköz
egy nagyobb cél eléréséhez. Egy
sokkal nagyszabásúbb terven
dolgozott, aminek a befejezéséhez
több emberöltő kellett. Ezért
fáradozott ennyit az életének
meghosszabbításán, hogy
elvégezhesse ezt a másik dolgot.
– Mi lehet ennél nagyobb cél?
- kérdezte Nora.
– Csitt, ne beszéljen. Nem
tudom pontosan mi, de félelmetes,
az biztos.
Csönd lett. Nora hallotta
Pendergast halk lélegzését, aztán
megint megszólalt: − Bármi is az,
itt van elrejtve a megoldás a
házban.
Megint rövid csönd lett.
– Figyeljen jól. Most kinyitom
a cella ajtaját, aztán odamegyek,
Leng laboratóriumába, és
meglátom, ki vette át az ő helyét.
Maga itt marad elbújva tíz percig,
akkor − nem később és nem
hamarabb − utánam jön. Mint már
mondtam, attól félek, Smithback
halott, de meg kell bizonyosodnunk
róla. Mire maga odaér, az az ember
és én már nem leszünk ott. Ne
üldözzön minket. Bármit hall is, ne
próbáljon a segítségemre sietni. A
találkozásom ezzel az emberrel
mindent eldönt, egyikünk nem fogja
túlélni. A másikunk majd idővel
visszatér. Reméljük, hogy én leszek
az. Eddig megértett mindent?
Nora megszorította Pendergast
kezét.
– Ha Smithback még életben
van, tegyen meg érte mindent, amit
tud. Ha már nem lehet segíteni
rajta, meneküljön ki a pincéből és a
házból, amilyen gyorsan csak lehet.
Menjen fel az emeletre, és másszon
ki az egyik ablakon. A földszinti
kijáratokon valószínűleg nem lehet
kijutni.
Nora hallgatott és figyelt.
– Megeshet, hogy a tervem
nem jár sikerrel, és engem is holtan
fog találni a laboratóriumban. Ez
esetben nem mondhatok mást, mint
hogy fusson az életéért, küzdjön, és
végső esetben vessen véget
önkezével az életének. A másik
lehetőség túlságosan is szörnyű.
Meg tudja tenni?
Nora fojtottan felzokogott,
aztán megint megszorította
Pendergast kezét.
 3. fejezet

A férfi szemügyre vette a

metszést, amely az áldozat
gerincének aljánál egészen a
keresztcsontig futott végig. Nagyon
szép munka volt, az ilyet az orvosi
egyetemen is nagyra értékelték −
legalábbis mielőtt bizonyos
kellemetlenségek miatt
eltanácsolták volna onnan.
Az újságok „a Sebész” névvel
illették, ami tetszett neki. Ahogy
lenézett a művére, nagyon is
megfelelőnek találta. Tökéletesen
feltárta az anatómiai részleteket.
Először egy hosszú, vertikális
bemetszést ejtett a harántnyúlvány
mentén, egyetlen határozott
mozdulattal átvágva a bőrt. Aztán
elmélyítette a bevágást a bőr alatti
szövetekbe, és egy csonthártyafogó
segítségével leválasztotta az
izmokat. Annyira élvezte a munkát,
hogy több időbe telt, mint amennyit
eredetileg szánt rá. A nyugtató
bénító hatása már elmúlt, ezért az
alany elég sokat küzdött és némi
zajt is csapott, de ő ugyanolyan
gondosan folytatta a munkáját,
aprólékosan, mint egy varrónő. Egy
kaparókanállal letisztogatta a lágy
szöveteket, és előbukkant a
gerincoszlop, szürkésfehéren a hús
élénkvörösében.
Elvett egy újabb sebészkampót
a tálcáról, aztán kicsit hátrább
lépett, hogy szemügyre vegye a
vágást. Nagyon meg volt elégedve:
ahogy a nagykönyvben meg van
írva. Mindent jól látott: az idegeket,
a vérereket, az egész csodálatos
belső szerkezetet. A lamina és a
ligamentum flavium mögött ott
csillogott a gerinccsatornában az
áttetsző gerincvelő. A kékes
folyadék egy ritmusban lüktetett a
lélegzetvétellel. A pulzusa
felgyorsult, miközben figyelte,
ahogy a folyadék a cauda equinát
fürdeti. Kétségtelenül ez volt eddig
a legszebb munkája.
Arra gondolt, hogy a sebészet
inkább művészet, mint tudomány.
Türelem kell hozzá, kreativitás,
intuíció és biztos kéz, egy kevéssé a
ráció és az intellektus is szerepet
játszik. Egyszerre fizikai és kreatív
szellemi tevékenység, mint a
festészet vagy a szobrászat. Kiváló
művész lehetett volna belőle, ha ezt
az utat választja. Persze erre is lesz
még idő, lesz idő bőven…
Megint az orvosi egyetem
jutott az eszébe. Az anatómia
tisztázása után a következő lépés
általában a patológia. Persze ez az
a pont, ahol az ő munkája eltér a
szokásos operációk folyamatától,
és közelebb kerül a boncoláshoz.
A közelben lévő asztalkára
nézett, hogy minden kéznél van-e,
amire a kiemeléshez szüksége lesz
− véső, gyémánthegyű fúró,
csontviasz − aztán végignézett a
monitorokon. Bár az alany
sajnálatos módon elvesztette az
eszméletét, az életjelei még erősek
voltak.
Az állványzatra erősített
infúziós zacskóhoz fordult, és
elzárta a kis műanyag dugóval. A
nyugtatóra nem lesz többé szükség,
ahogy a lélegeztetésre sem. A
lényeg most az, hogy az alanyt
életben tartsa az operáció alatt,
ameddig csak lehetséges. Még
mindig sok tennivaló van a csont
felvágásától kezdve a gerincvelő
eltávolításáig. A cél az, hogy az
alany továbbra is életben maradjon,
az után is, hogy eltávolította a
cauda equinát, és belehelyezte a
lehűtött tartóba, amelyet külön erre
a célra tervezett. Eddig csak kétszer
sikerült ezt elérnie − annál a
vékony fiatal lánynál meg a
rendőrnél −, de ez alkalommal
olyan önbizalmat érzett, és annyira
hitt a saját képességeiben, hogy
biztosan tudta, újból sikerülni fog.
Ez idáig minden a terv szerint
haladt. A nagy nyomozóról,
Pendergastról, akitől annyira tartott,
kiderült, hogy nem is olyan
félelmetes. A furcsa régi házban
található számtalan csapda egyikét
felhasználva nevetségesen könnyű
volt foglyul ejteni. A többiek csak
apróbb bosszúságot jelentettek.
Sorra mindet eltávolította az útból,
olyan kis erőfeszítéssel, hogy szinte
gyerekjáték volt. Valójában tényleg
nevetséges, hogy milyen
szánalmasak mindnyájan. A
rendőrség kolosszális ostobasága,
azok az idióta múzeumi
hivatalnokok − milyen szórakoztató
volt az egész, és milyen jó
figyelemelterelés! Volt ebben
valami költői igazságszolgáltatás,
amit egyedül csak ő tudott
értékelni.
 Mostanra majdnem elérte a
célját. Biztos volt benne, hogy
miután ezzel a hárommal is végzett,
eléri a végső célt. A sors fintora,
hogy épp ez a három ember segíti
hozzá…
Halványan elmosolyodott, és
lehajolt, hogy elhelyezzen egy
újabb sebészkampót. Ebben a
pillanatban valami apró mozgást
észlelt a szeme sarkából.
Megfordult. Az FBI-ügynök
volt az. Pendergast könnyedén a
falnak támaszkodva állt, az
operálóhelyiségbe vezető boltíves
ajtónyílás mellett.
A férfi felegyenesedett, és
igyekezett leplezni, hogy milyen
kellemetlen meglepetés érte.
Pendergast keze üres volt −
természetesen fegyvertelen. A
Sebész egyetlen gyors, gazdaságos
mozdulattal felkapta a műszerek
mellől Pendergast pisztolyát, amit
korábban elvett tőle, a
hüvelykujjával kibiztosította, és az
ügynökre szegezte a fegyvert.
Pendergast továbbra is a
falnak támaszkodott. Egy futó
pillanatra, ahogy összekapcsolódott
a tekintetük, döbbent meglepetés
csillant meg halványszürke
szemében. Aztán megszólalt:
– Szóval maga kínozta halálra
Enoch Lenget. Sokat gondolkoztam
rajta, ki tehette, de bevallom,
meglepődtem. Pedig nem szeretem
a meglepetéseket.
A férfi gondosan célzott.
– Magánál van a pisztolyom −
mondta Pendergast, felmutatva üres
kezét. − Fegyvertelen vagyok. −
Továbbra is kényelmesen a falnak
támaszkodott.
A férfi ujja még szorosabban
simult a ravaszra. Vívódott, hogy
mit tegyen. Pendergast nagyon
veszélyes ember. Kétségtelenül az
lenne a legjobb, ha most rögtön
meghúzná a ravaszt, és végezne
vele. Viszont ha agyonlövi, akkor
oda egy kísérleti alany. Különben
is, előbb ki kellene deríteni, hogyan
szökött meg. Aztán ott van még a nő
is…
– De most már kezd összeállni
a kép − folytatta Pendergast. − Igen,
most már értem. Maga építteti a
felhőkarcolót a Catherine Streeten.
Nem véletlenül fedezte fel azokat a
csontokat. Maga azokat kereste,
nem igaz? Már tudta, hogy Leng ott
temette el őket annak idején,
százharminc évvel ezelőtt. És
honnan tudott róla? Igen, már
minden világos, érthető, hogy miért
érdeklődött annyira a múzeum iránt,
miért járt az archívumban. Maga
volt az, aki már dr. Kelly előtt
érdeklődött Shottum papírjai után.
Nem csoda, hogy úgy fel voltak
forgatva, mert maga már kiszedte
belőlük, amit hasznosnak talált.
Csakhogy maga nem tudott Tinbury
McFaddenről és az elefántláb-
dobozról. Úgy értesült Lengről és a
kísérleteiről, hogy megtalálta a
jegyzetfüzeteit és a naplóját
Shottum papírjai között. Amikor
végül a nyomára jutott Lengnek, s
életben találta, ő nem volt olyan
beszédes, mint ahogy maga szerette
volna. Nem volt hajlandó elárulni a
szer receptjét, még a kínzások
hatására sem. Úgyhogy kénytelen
volt abból kiindulni, ami a
rendelkezésére állt − az áldozatok
maradványaiból, Leng egykori
laboratóriumából, a naplóiból,
amelyek talán Shottum házának
romjai alatt maradtak. És az
egyetlen módja, hogy hozzáférjen,
az volt, hogy le kellett bontani az
ott álló házakat, és megásni az
alapot az új épülethez. −
Pendergast bólogatott, inkább csak
magának. − Dr. Kelly említette,
hogy az archívum belépési
naplójából hiányzik pár oldal,
pengével kivágták. Nyilván azok az
oldalak, ahol a maga neve
szerepelt, igazam van? És az
egyetlen, aki tudott róla, hogy maga
sűrűn megfordult az archívumban,
az Puck volt. Tehát meg kellett
halnia, ahogyan azoknak is, akik túl
közel jutottak a nyomaihoz − dr.
Kelly, O’Shaughnessy őrmester és
jómagam. Mivel minél közelebb
jutottunk ahhoz, hogy megtaláljuk,
dr. Lenget, annál közelebb jutottunk
magához is.
Pendergast arcán fájdalmas
kifejezés suhant át. − Hogyan
lehettem ennyire ostoba, hogy nem
jöttem rá? Már akkor
nyilvánvalónak kellett volna lennie,
amikor megláttam Leng holttestét,
és rájöttem, hogy az előtt kínozták
halálra, hogy a Catherine Street-i
maradványok előkerültek volna.
Fairhaven mosolytalanul
hallgatta. A következtetések
láncolata meglepően pontos volt.
Öld meg most − súgta egy hang a
fejében.
 – Mit is mondanak az arab
bölcsek a halálról? - folytatta
Pendergast. − „Minden földi
gyönyör elpusztítója”. És milyen
igaz: öregség, betegség, és végül a
halál, ez a sors vár mindnyájunkra.
Vannak, akik a vallásban próbálnak
vigaszt keresni, mások tagadással,
megint mások a filozófiában vagy
mondjuk a sztoicizmusban. De
magának, aki mindig bármit
megvehetett, a halál iszonyú
igazságtalanságnak tűnhet.
A Sebész fejében váratlanul
felvillant a bátyja, Arthur képe, aki
egy különös, szörnyű betegségben,
gyermekkori aggságban halt meg.
Fiatal arca idő előtt megvénült, a
tagjai göcsörtösek lettek, a bőre idő
előtt borzalmasan megráncosodott.
Az sem jelentett nagy vigaszt, hogy
a betegség rendkívül ritka, és az
oka ismeretlen. Pendergast sem tud
mindent… és nem is fog.
Elhessegette a fejéből a bátyja
emlékét. Öld meg most! De a keze
valahogy nem akart
engedelmeskedni − addig nem,
amíg nem hallotta, mit tud még
mondani az ügynök.
Pendergast az asztalon fekvő
mozdulatlan test felé intett a
fejével. − Így soha nem fogja
megszerezni a titkot, Mr. Fairhaven.
Leng végtelenül zseniálisabb volt,
mint maga, aki soha nem fog
sikerrel járni.
Ez nem igaz, gondolta
Fairhaven. Máris sikert értem el.
Én vagyok Leng. Csak rajtam
keresztül érheti el a munkája a
legtökéletesebb kiteljesedést…
– Tudom, most azt hiszi, én
tévedek − folytatta Pendergast. −
Azt hiszi, sikerrel járt. De nem járt
sikerrel, és soha nem is fog. Tegye
csak fel magának kérdést: másképp
érzi magát? Érzi, hogy megifjodott
volna a teste, hogy felgyorsultak
volna az életfunkciói? Ha őszinte
önmagához, be kell vallania, hogy
még mindig érzi az idő múlásának
nyomasztó súlyát, azt a szörnyű,
könyörtelen testi romlást, amely
folyamatosan történik
mindnyájunkkal. − Halványan,
fáradtan elmosolyodott, mintha
nagyon is jól ismerné ezt az érzést.
− Elkövetett egy végzetes hibát.
A Sebész nem felelt, várt.
– Az igazság az, hogy maga a
világon semmit sem tud Lengről, és
a z igazi munkájáról. Arról, aminek
az elvégzéséhez az élet
meghosszabbítása csak eszköz volt.
Az üzleti életben töltött hosszú
évek önfegyelemre tanították
Fairhavent, arra, hogy soha ne
mutasson ki semmilyen érzelmet,
sem az arckifejezésével, sem pedig
azzal, hogy kérdéseket tesz fel.
Most azonban nehéz volt lepleznie
a döbbenetet és a meglepetést. Leng
igazi munkája? Miről beszél
Pendergast?
Azért sem fog kérdezősködni.
A csönd mindig a legjobb
kérdésfeltevés. Ha hallgatunk, a
másik végül úgyis elmondja
magától a választ. Ilyen az emberi
természet.
Most azonban Pendergast is
hallgatott. Egyszerűen csak állt,
szinte pimaszul nekitámaszkodva a
falnak, és körbenézett a szobában.
A csönd hosszúra nyúlt, és
Fairhaven aggódni kezdett az
asztalon fekvő alany miatt. A
pisztolyt továbbra is Pendergastra
szegezve, vetett egy pillantást a
monitorokra. A jelek jók voltak, de
kezdtek gyengülni. Ha nem folytatja
a munkát rövidesen, tönkremegy
minden.
Öld meg − súgta a hang.
– Milyen igazi munkáját? -
kérdezte Fairhaven.
Pendergast tovább hallgatott.
Fairhavenbe kis kétség
hasított, de gyorsan elfojtotta.
Vajon miben sántikál Pendergast?
Csak húzza az időt, amire
nyilvánvalóan jó oka van. Az lenne
a legjobb, ha most rögtön végezne
vele. Azt legalább tudja, hogy a nő
nem szökött meg a pincéből. Majd
róla is gondoskodik, ha eljön az
ideje. Fairhaven ujja szorosan a
ravaszra simult.
Pendergast végre megszólalt:
− Leng végül nem mondott el
magának semmit, hiába kínozta
meg. Még mindig csak próbálkozik,
feláldozva ezt a sok embert. Én
azonban mindent tudok Lengről.
Nagyon is jól ismerem. Talán
észrevette, mennyire hasonlítunk
egymásra?
– Micsoda? − Fairhavent
meglepte a dolog.
– Leng a dédnagybátyám volt.
Fairhavenbe csak most hasított
a felismerés. Az ujja ellazult a
pisztolyon. Eszébe jutott Leng
finom vonású, sápadt arca, fehér
haja, az egészen halványkék szem −
a szem, amely nem kért és nem
könyörgött, bármilyen szörnyű
dolgokat művelt is vele. Pendergast
szeme ugyanolyan volt. Mindegy,
Leng meghalt, és ő, az ügynök is
meg fog.
Öld meg! - súgta sürgetően a
hang. − Amit tud, nem lehet olyan
fontos. Nem éri meg a kockázatot.
Öld meg.
Fairhaven ujja megint
szorosabban simult a ravaszra, és
célzott. Ilyen távolságból nem
vétheti el.
– Itt rejlik, a házban Leng
végső nagy titka. Végig rossz
helyen keresgélt. És így hosszú,
nyomorult öregség vár magára,
ahogy mindenkire a világon. Nem
járhat sikerrel.
Húzd meg a ravaszt − sürgette
a belső hang.
De volt valami Pendergast
hangjában, ami azt sugallta, hogy
igenis tud valamit, valami fontosat,
és nem csak a levegőbe beszél.
Fairhavennek sokszor volt már
dolga blöffölőkkel, és tudta, hogy
ez az ember most nem blöfföl.
– Mondja el most, amit akar,
vagy azonnal lövök.
– Jöjjön velem, megmutatom.
– Micsodát?
– Megmutatom, min dolgozott
valójában Leng. Itt van a házban, az
orra előtt.
 A hang Fairhaven fejében már
nem suttogott, hanem szinte ordított:
Ne hagyd, hogy tovább beszéljen,
bármilyen fontos is lehet, amit
tud! És Fairhaven végre hallgatott a
bölcs tanácsra.
Pendergast a falnak
támaszkodva állt, kicsit félredőlve,
a keze jól látható volt. Lehetetlen,
hogy ilyen rövid idő alatt a zsebébe
nyúljon, és előkapjon valami
fegyvert, még ha lenne is nála. De
biztos, hogy nincs, alaposan
átkutatta. Újból célzott, aztán
visszafojtotta a lélegzetét, és
meghúzta a ravaszt. Fülsiketítő
dörrenés hallatszott, a pisztoly
nagyot rúgott a kezében, és
Fairhaven rögtön tudta, hogy a
lövés talált.

4. fejezet

A cella nyitott ajtaján át

halvány fény szűrődött be a
folyosóról. Nora a cellaajtó
mögötti sötét sarokba behúzódva
várt. Tíz perc. Pendergast azt
mondta, tíz percet várjon. A
sötétben úgy vert a szíve, mint egy
légkalapács. Minden perc egy
órának tűnt, és szinte lehetetlen volt
megbecsülni az idő múlását.
Rákényszerítette magát, hogy
számolja a másodperceket.
Ezeregy, ezerkettő… Minden
pillanatban csak Smithbackre tudott
gondolni, és hogy mi történhetett
vele.
Pendergast szerint már halott.
Nyilván azért mondta el, hogy
megkímélje attól a sokktól, hogy
neki magának kelljen felfedeznie.
Bill halott. Bill halott. Próbálta
felfogni, de az agya képtelen volt
elfogadni. Irreálisnak tűnt, ahogy
minden más. Ezerharminc,
ezerharmincegy… a másodpercek
teltek.
Hat perc és huszonöt
másodpercnél tartott, amikor egy
lövés dörrent, fülsiketítőén
visszhangzott a szűk pincében.
Nora egész teste összerándult
az ijedtségtől. Alig tudta
visszafojtani a sikolyt.
Összekuporodott, és várta, hogy
lelassuljon torkában dobogó szíve.
Az iszonyú hang egyre csak
visszhangzott a falak között,
mennydörögve a pince folyosóin.
Végül ismét beállt a síri csönd.
Érezte, hogy zihálva kapkodja
a levegőt. Most már kétszer olyan
nehéz volt a számolás. Pendergast
azt mondta, tíz percet várjon. Eltelt
vajon egy perc a lövés óta? Úgy
döntött, hét perctől folytatja a
számolást. Remélte, hogy a
monoton ismétlődés segít
megnyugtatni az idegeit, de hiába,
nem segített.
Aztán hirtelen gyors léptek
ütötték meg a fülét. Egyenetlen,
szinkópa ritmusban kopogtak,
mintha valaki lépcsőn sietne lefelé.
A léptek lassan elhalkultak, és
megint csönd lett.
Tíz percnél abbahagyta a
számolást. Ideje indulni.
Egy pillanatig a teste nem
engedelmeskedett, amikor mozdulni
akart, mintha kővé dermedt volna a
félelemtől.
Mi van, ha a gyilkos még
mindig ott van kint? Mi van, ha
holtan találja Billt? Ha Pendergast
is meghalt? Képes lesz-e elfutni,
küzdeni, vagy megölni magát, ha
kell, nehogy a halálnál is szörnyűbb
sorsra jusson?
A fejtörés itt már nem segít.
Egyszerűen követnie kell
Pendergast utasításait.
Hatalmas erőfeszítéssel,
minden akaraterejét összeszedve
felállt, aztán előbújt a sötét zugból,
és kióvakodott a nyitott ajtón. A
folyosó hosszú volt és nyirkos,
durva kőfalakkal és padlózattal. A
végében az ajtó egy ragyogóan
kivilágított helyiségbe nyílt: úgy
tűnt, ez az egyetlen fényforrás az
egész pincében. Pendergast errefelé
távozott, innen hallotta a lövést is,
és ebből az irányból koppantak a
futó léptek.
Tétován lépett egyet előre,
aztán még egyet, és remegő lábbal
megindult az ajtó világos négyszöge
felé.

5. fejezet

Fairhaven alig hitt a

szemének: azon a helyen, ahol
Pendergastnak kellett volna
feküdnie egy vértócsában, nem volt
semmi. Egyszerűen eltűnt.
Kétségbeesetten körbenézett.
Ez felfoghatatlan, fizikai
képtelenség… Aztán észrevette,
hogy a falnak az a része, ahová
Pendergast támaszkodott, valójában
egy rejtett ajtó. Egy ajtó, amiről
nem tudta, hogy létezik, hiába
kutatta át olyan alaposan az egész
házat. Fairhaven várt, és nagy
erőfeszítéssel lecsillapította
táncoló idegeit. A tapasztalatai
szerint mindenben a megfontoltság
a siker kulcsa. Ez juttatta el idáig,
és ennek köszönhetően ezután is
győzedelmeskedni fog.
Előbbre lépett, a pisztolyt
készenlétben tartva. A nyílás
mögött egy kőlépcső indult a
sötétségbe. Pendergast nyilván azt
akarta, hogy kövesse lefelé a
csigalépcsőn, amelynek végét
elrejtette egy kanyarulat Könnyen
lehet, hogy csapda. Sőt, nem is
lehet más, mint csapda.
Fairhaven azonban tudta, hogy
nincs más választása. Meg kell
állítania Pendergastot, és ki kell
derítenie, mi van odalent. Van
pisztolya, Pendergast viszont
fegyvertelen, és talán meg is
sebesült a lövéstől. Fairhaven értett
egy keveset a fegyverekhez.
Pendergasté egy sorozaton kívül
gyártott .45-ös kaliberű Les Baer
volt, a bűnüldöző szervek által
használt modell. A lézeres
célzókészülékkel akár háromezer
dollárba is kerülhet. Pendergastnak
van ízlése. Ironikus, hogy ezt a
gyönyörű fegyvert most a
tulajdonosa ellen fordítják.
Kicsit hátrább lépett a falban
tátongó sötét nyílástól, és a
tekintetét egyfolytában óvatosan a
lépcsőre szegezve, tapogatózva
előkotort egy erős zseblámpát a
fiókból, aztán vetett még egy
bánatos pillantást az asztalon fekvő
kísérleti alany felé, akinek az
életjelei egyre csökkentek. Az
operációt egyértelműen
tönkretették.
Visszament a lépcsőhöz, és
levilágított a zseblámpával a
sötétségbe. Pendergast lábnyomai
világosan kirajzolódtak a
lépcsőfokokat borító porrétegben.
És valami mást is meglátott a
lábnyomok mellett: vércseppeket.
Ezek szerint tényleg eltalálta
Pendergastot. Mindegy, akkor is
kétszeresen óvatosnak kell lennie.
A megsebzett ember ugyanolyan
veszélyes, mint egy sebzett
vadállat.
Megállt az első lépcsőfokon,
és azon tűnődött, ne nézze-e meg
előbb, mi van a nővel. Vajon még
mindig oda van láncolva a falhoz?
Vagy Pendergast őt is
kiszabadította? Akárhogy is, a nő
nem jelent nagy veszélyt. Ez a ház
egy erődítmény, és az alagsor
biztonságosan le van zárva. Nem
fog tudni megszökni. Pendergast
sokkal sürgetőbb probléma. Ha
végzett vele, ráér megkeresni a nőt,
aki Smithback helyére kerülhet.
Egyszer elkövette azt a hibát, hogy
hallgatott Pendergastra. Ha
megtalálja, nem fog még egyszer
hibázni. Halott lesz, mielőtt
kinyithatná a száját.
A lépcső spirálban kanyargott
lefelé a végtelen mélységbe.
Fairhaven lassan lépkedett lefelé,
minden kanyarnál arra számítva,
hogy Pendergast esetleg ott bújik
meg mögötte. Végül leért a lépcső
aljába. Egy sötét helyiségbe ért,
ahol penészes, nyirkos földszag
terjengett. Valami más is megcsapta
az orrát: ammónia, só, benzin,
vegyszerek enyhe illata. Egy sor
lábnyom húzódott a porban, és
újabb vércseppek. Látszott, hogy
Pendergast itt megállhatott.
Fairhaven a legközelebbi falra
irányította a zseblámpa fényét: egy
sor régi rézlámpa függött
fapeckekre akasztva, amelyek közül
az egyik üres volt.
A csigalépcső mögé húzódva,
kicsit odébb lépve felemelte a
zseblámpát, és belevilágított a
sötétségbe. Megdöbbentő látvány
tárult a szeme elé: mintha egy
drágakövekkel kirakott fal csillant
volna meg előtte, ezernyi, tízezernyi
ragyogó színfolt. Olyan volt, mint
egy légy összetett szeme óriási
nagyításban. Elfojtott egy meglepett
kiáltást, és a pisztolyt
előreszegezve óvatosan előbbre
lépett.
Egy kőfalú, kis helyiségben
találta magát, amelynek alacsony,
boltozatos mennyezetét oszlopok
tartották. A falak mentén álló
üvegezett ajtajú tölgyfa
szekrényekben számtalan egyforma
nagyságú és formájú üvegcse
sorakozott. Soha életében nem látott
még ennyi üveget egy rakáson. Úgy
tűnt, mintha a folyadékok
múzeumába csöppent volna.
Izgatottan felgyorsult a
lélegzete. Íme, itt van: ez Leng
legtitkosabb laboratóriuma. Semmi
kétség, ez lehetett az a hely, ahol
tökéletesítette az elixírt, az élet
meghosszabbítását szolgáló
csodaszert. Ez a hely rejtheti a
titkot, amelyet sikertelenül próbált
kiszedni belőle. Jól emlékezett,
milyen csalódottságot érzett, szinte
kétségbeesést, amikor rájött, hogy
Leng szíve megállt, mert elvetette a
sulykot, és túl keményen faggatta.
Most már nem számít: a titkos
formula itt van, az orra előtt, ahogy
Pendergast is mondta.
Aztán eszébe jutott, amit az
ügynök mondott arról, hogy Leng
valójában egészen máson dolgozott.
Ugyan, ez abszurdum! Nyilván csak
félre akarta vezetni. Mi lehet
nagyobb cél, mint az emberi élet
meghosszabbítása? Mi mást
szolgálhat ez a hatalmas
vegyianyag-gyűjtemény?
Inkább elhessegette a fejéből
ezeket a zavaró gondolatokat. Ha
elintézte Pendergastot és a nőt, még
bőven lesz ideje körülnézni itt.
Végigsöpört a földön a
zseblámpa sugarával. Itt is
vércseppeket talált. A botladozó
lábnyomok sora egyenesen
átvezetett a helyiségen. Óvatosnak
kell lennie, végtelenül óvatosnak…
Nem lenne jó, ha itt kellene
lövöldöznie ezek között az értékes
folyadékokkal teli üvegek között, és
esetleg tönkretenné a kincset, ami
után annyit kutatott. Felemelte a
karját, célzott a pisztollyal, és jól
megszorította a markolatát. A
távolabbi falon megjelent a lézer
kis piros pontja. Kitűnő! Ha nem is
tud száz százalékig pontosan
célozni, semmiképp nem fog mellé
lőni.
Levette az ujját a lézeres
célzókészülék gombjáról, és
óvatosan átlopakodott a helyiségen.
Most már azt is látta, hogy minden
üvegre kis cédula van ragasztva,
amelyen kacskaringós betűkkel az
anyag neve és vegyjele áll. A
helyiség túlsó végében egy ívelt
átjáró nyílt. A fejét lehúzva
átóvakodott rajta, és egy újabb kis
pincehelyiségbe jutott, itt is üvegek
sorakoztak, de ezekben szilárd
halmazállapotú anyagokat tároltak,
ásványdarabkákat, csillogó
kristályokat, porokat és
fémforgácsokat.
Úgy tűnt, hogy a titkos
formula, a végső arkánum sokkal
bonyolultabb lehet, mint gondolta.
Ugyan mi máshoz kellett volna
Lengnek ez a sokféle anyag?
Tovább követte Pendergast
nyomait. Észrevette, hogy a
lábnyomok már nem nyílegyenes
vonalban haladnak, hanem az
ügynök időnként kis kitérőt tett
egyik vagy másik szekrény felé,
mintha keresett volna valamit.
 Egy perc alatt odaért egy
újabb román stílusú, boltíves
átjáróhoz, amelyet aranyrojtokkal
díszített kárpit fedett. Közelebb
osont, a pisztoly csövével
félrehúzta a kárpitot, és bevilágított
a zseblámpával, újabb szobácskát
pillantott meg: ez valamivel
nagyobb volt, mint az eddigiek, és
itt is üvegezett ajtajú tölgyfa
szekrények sorakoztak. Pendergast
lábnyomai a szekrényekhez
vezettek.
Fairhaven végtelenül óvatosan
előbbre lopakodott. A lábnyomok
alapján megint úgy látta, mintha
Pendergast a gyűjteményben
keresgélt volna valamit, meg-
megállva hol az egyik szekrénynél,
hol a másiknál. A nyomok egyre
bizonytalanabbak lettek, mint egy
súlyosan megsebzett vad csapása.
A vér sem lett kevesebb, sőt inkább
egyre több. Szinte biztos, hogy
haslövés lehetett. Nincs szükség
sietségre, nem kell erőltetni a
konfrontációt. Minél tovább vár,
Pendergast annál jobban el fog
gyengülni.
Odaért egy helyre, ahol
nagyobb vértócsa csillant meg a
zseblámpa fényében. Pendergast itt
nyilván megállhatott egy időre, és
valamit vizsgálgatott. Fairhaven a
szekrényre világított, hogy mi
lehetett az. Nem további vegyi
anyagok voltak benne, ahogy
számított rá, hanem több ezer
egyforma, nagyon fura külsejű
bogár, színekben játszó páncéllal, a
fejükön szarvakkal. Odalépett a
következő szekrényhez. Ez is furcsa
volt: rovarok darabkáit pillantotta
meg. Egyes üvegekben leheletfinom
szitakötőszárnyak, másokban méhek
összegörbült potroha, megint
másokban számtalan aprócska,
megszáradt fehér pók. Továbblépett
a következő szekrényhez: élénk
színű, megszáradt szalamanderek és
ráncosra aszott békák, egy sor
üvegben skorpiófarkak, másokban
félelmetes fullánkok. A következő
szekrényben kis üvegekben szárított
halak, csigák és újabb rovarok,
amilyeneket Fairhaven még soha
nem látott. Olyan volt az egész,
mint egy boszorkánykonyha, ahol
varázsitalokat és mérgeket
kotyvasztanak.
Nagyon furcsállta, hogy Leng
miért érezte szükségét, hogy ekkora
gyűjteményt halmozzon fel
mindenféle kémiai anyagokból.
Lehet, hogy azzal pocsékolta el az
életét, hogy alkimista kísérletekbe
bonyolódott, mint Isaac Newton. A
„végső nagy projekt”, amit
Pendergast emlegetett, talán mégis
létezett. Lehet, hogy Leng valami
haszontalansággal bíbelődött,
mondjuk, hogy arannyá változtassa
az ólmot, vagy valami hasonló
dőreséggel.
Pendergast nyomai kifelé
vezettek a helyiségből, egy újabb
ívelt ajtónyíláson át. Fairhaven
követte, előreszegezett pisztollyal.
Úgy tűnt, egy sor még kisebb
helyiség következik, ezek már
inkább csak kamrák voltak.
Mindegyikben valamiféle
gyűjtemény kapott helyet.
Pendergast nyomai ide-oda
kígyóztak egyik helyiségből a
másikba. Újabb tölgyfa szekrények,
a polcokon álló üvegekben fakéreg-
darabok, szárított virágok és
levelek. Fairhaven egy pillanatra
megállt, kíváncsian körbenézett,
aztán gyorsan emlékeztette magát,
hogy most Pendergasttal kell
foglalkoznia. A bizonytalan
lábnyomokból ítélve valószínűleg
elég nehezére esik a járás.
Persze, ahogy Pendergastot
ismeri, lehet, hogy ez csak valami
csel. Újra feléledt benne a gyanú. A
következő vérfoltnál leguggolt,
megérintette és összedörzsölte két
ujját, aztán meg is nyalta. Semmi
kétség, vér, még meleg. Ezt nem
lehet meghamisítani. Pendergast
egyértelműen megsebesült,
méghozzá súlyosan.
Felállt, megint előreszegezte a
pisztolyt, és tovább lopakodott a
zseblámpa fényénél, amely
belehasított a bársonyos sötétségbe.

6. fejezet

Nora óvatosan belépett az

ajtón. A cella koromsötétje után a
fény olyan erős volt, hogy egy
pillanatra elvakította, ösztönösen
hátrább lépett, de aztán megint
előreóvakodott.
Ahogy a szeme lassan
hozzászokott a fényhez, a tárgyak
kezdtek kirajzolódni. Fémasztalok,
tele csillogó-villogó orvosi
műszerekkel. Egy üres kerekes ágy.
Egy nyitott ajtó, amely mögött
durván faragott kőlépcső indult
lefelé. És egy ember, hason fekve,
leszíjazva egy rozsdamentes acél
operálóasztalon. Az asztal olyan
volt, amilyet még soha nem látott: a
két oldalán kis csatorna húzódott
végig, egy gyűjtőmedencéhez
vezetve, amely tele volt vérrel és
még valami folyadékkal. Az a fajta
asztal, amit inkább boncolásnál
használnak, nem operációkhoz.
Az alak feje, felsőteste és
lábai is le voltak takarva egy
halványzöld lepedővel, csak a
hátának alsó része maradt
szabadon. Nora odalépett, és
meglátta a borzalmas sebet: a
majdnem hatvan centis vágás szélét
sebészkampók feszítették szét. Látta
az előbukkanó gerincoszlopot,
halványszürkén a hús vörösében. A
seb bőségesen vérzett, a megalvadt
vörös patakocskák lefolytak a
vágás két szélén, át az asztalon,
majd a kis elvezető csatornákba.
Fel sem kellett hajtania a
lepedőt, Nora rögtön tudta, hogy
csak Smithback lehet az. A szája
elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson
fel.
Próbálta összeszedni magát, és
arra gondolt, amit Pendergast
mondott. Most cselekednie kell. Az
első feladata az, hogy
megbizonyosodjon róla, Bill
tényleg halott-e.
 Közelebb lépett, és gyorsan
körbenézett a műtőnek berendezett
szobában. Az asztal mellett infúziós
állvány állt, egy áttetsző, vékony
cső kígyózott belőle lefelé, és eltűnt
a zöld lepedő alatt. A közelben egy
nagy fémdoboz, kerekeken, az
elején mindenféle gombokkal és
tárcsákkal − valószínűleg
lélegeztetőgép. Egy fém
mosogatómedencében több véres
szike hevert. Egy tálcán fogók,
steril szivacsok, egy fecskendőben
jódoldat. Az asztalon hevert még
néhány műszer, a Sebész akkor
dobhatta oda őket, amikor
megzavarták az operáció közben.
Nora az asztal másik végére
pillantott, ahol több monitor mutatta
a beteg életjeleit. Felismerte az
EKG-képernyőt, amelyen balról
jobbra húzódó zöld vonal jelezte a
szívverést.
Te jóságos ég − gondolta
hirtelen lehetséges, hogy Bill még
él?
Gyorsan még közelebb lépett,
és lejjebb húzta a fekvő alak
válláról a lepedőt. Megpillantotta
az ismerős, kócos hajat, a
lesimíthatatlan tinccsel a feje
tetején, a kunkorodó hajszálakat a
tarkóján, a napbarnított karokat.
Odanyúlt, és ahogy megérintette a
nyakát, megérezte a nyaki artéria
egészen enyhe lüktetését.
 Él, de már csak alig.
Kapott vajon valami
nyugtatót? Most mit tegyen? Hogyan
menthetné meg?
Nora annyira izgatott volt,
hogy zihálva kapkodta a levegőt.
Küszködve próbálta lelassítani a
lélegzését és lecsillapítani a
gondolatait. Végignézett a
gépezeteken, és az egyetemista
korában elvégzett orvosi kurzusra
gondolt, ahol nagy vonásokban
anatómiát, orvosi biológiát és
törvényszéki antropológiát tanultak.
Egyszer rövid ideig egy kórházban
is dolgozott önkéntesként, az ott
szerzett tapasztalatokat is próbálta
felidézni.
 Gyorsan odalépett a következő
monitorhoz, és próbálta felmérni a
helyzetet. Ez a monitor
egyértelműen a vérnyomást mérte.
Nora megnézte a szisztolés és
diasztolés adatokat: 91/60. Billnek
legalább van vérnyomása és
pulzusa, bár úgy tűnik, alacsony,
nagyon is alacsony. A monitor
mellett egy másik gépezet állt, a
belőle kijövő vezeték egy
csipeszhez vezetett, amely
Smithback ujjára volt csíptetve.
Nora emlékezett rá, hogy a
nagybátyján is ilyen volt, amikor
tavaly kórházba került szívroham
miatt. Tudta, hogy ez a vér
oxigénszintjét méri. A monitor 80-
at mutatott. Norának derengett
valami, hogy ha 95 alatt van ez a
szám, az nem jó.
Megint az EKG-monitorra
pillantott, és ellenőrizte a jobb alsó
sarokban a pulzusszámot: 125 volt.
A vérnyomást ellenőrző
készülék hirtelen figyelmeztető
sípolást hallatott. Nora gyorsan
Smithback fölé hajolt, és
meghallgatta a lélegzését: alig
észlelhető volt és kapkodó.
Felegyenesedett, és
kétségbeesetten felnyögve
végignézett a gépezeteken. Úristen,
valamit tennie kell! Elmozdítani
nem lehet, az a biztos halált
jelentené. Bármit tesz is, itt és most
kell megtennie. Ha nem tud azonnal
segíteni rajta, meghal.
Igyekezett elfojtani a pánikot,
és tovább kutatott az emlékeiben.
Mit jelent mindez: alacsony
vérnyomás, abnormálisán gyors
szívverés, alacsony véroxigén-
szint?
Csak a vérveszteség okozhatja
ezeket a tüneteket. A borzalmas
vértócsára nézett, amely az asztal
végénél lévő medencében
összegyűlt. Bill nyilván óriási
vérveszteséget szenvedett.
Hogyan reagál erre a
szervezet? Felidézte magában a
régen hallott előadást, amire alig
figyelt oda. A szív ilyenkor egyre
gyorsabban ver, ahogy próbálja
ellátni a szöveteket oxigénnel.
Aztán érgörcs áll be. Nora gyorsan
kinyújtotta a kezét, és megfogta
Smithback ujjának végét. Ahogy
számított rá, jéghideg volt, a bőre
kékes. A szervezet a végtagokba
ilyenkor már nem szállít vért,
próbálja a létfontosságú belső
szervekhez összpontosítani az
oxigént. A vérnyomás az utolsó,
ami megszűnik, és Smithbacké már
vészesen csökken. Ezután…
Nem akarta tovább gondolni,
hogy mi történik ezután.
Hányinger tört rá. Ez őrület, ő
nem orvos, akármit csinál is, lehet,
hogy csak ront a helyzeten…
 Vett egy jó mély lélegzetet, a
sebet bámulta, és kényszerítette
magát, hogy teljes erejéből
koncentráljon. Még ha tudná is,
hogyan kell, akkor sem segítene
sokat, ha összezárná a sebet, a
vérveszteség már túlságosan nagy
volt. Nincs vérplazma a
vérátömlesztéshez, de ha lenne is,
azt sem tudná megcsinálni. Azt
viszont tudta, hogy az olyan
betegeknél, akik sok vért vesztettek,
fiziológiás sóoldattal szokták
pótolni a folyadékveszteséget.
Az asztal melletti infúziós
állványra pillantott. Egy literes
zacskóban sóoldat lógott rajta, a
cső be volt vezetve Smithback
csuklójába. A zár el volt fordítva a
zacskón. Egy félig üres injekciós tű
lógott az aljánál, a tű bevezetve a
műanyag csőbe. Nora rájött, mi
lehet az: valószínűleg helyi
érzéstelenítő, amit infúzióban
adagoltak, mert nem tart tovább a
hatása öt percnél. Eszméleténél
tartja a beteget, de megakadályozza,
hogy ellenálljon. Vajon miért nem
használt Leng általános vagy a
gerincvelőbe adott érzéstelenítést
az operációhoz?
Mindegy, ez most nem számít.
A lényeg az, hogy amilyen gyorsan
lehet, pótolja a vérveszteséget, és
feltornázza a vérnyomást − és itt is
vannak hozzá a kellő eszközök.
 Kihúzta a tűt a műanyag
csőből, és eldobta, aztán ameddig
csak tudta, elfordította a sóoldatos
zacskó aljánál lévő kis zárt az
óramutató járásával megegyező
irányba.
Ez nem elég, gondolta,
miközben figyelte, hogy a folyadék
gyorsan csepegni kezd a csövön át.
Ez nem lesz elég, hogy pótolja a
folyadékveszteséget. Jézusom, mit
csinálhatnék még?
De úgy tűnt, nincs más, amit
tehetne.
Kétségbeesetten hátrább
lépett, és megint a monitorok sorára
pillantott. Smithback pulzusa
felment 140-re, és ami még
ijesztőbb volt, a vérnyomása leesett
80/45-re.
Nora odahajolt, és
megszorította Smithback hideg
kezét. − A fenébe, Bill − suttogta. −
Életben kell maradnod. Muszáj!
Mozdulatlanul várt a lámpák
vakító fényében, és a tekintetét egy
pillanatra sem vette le a
monitorokról.

7. fejezet

A Riverside Drive 891. alatt

meghúzódó kőfalú kamrákban por-,
penész- és ammóniaszag terjengett.
Pendergast fájdalmasan botorkált a
sötétségben, közben le-leemelte a
lámpáról a védőernyőt, hogy
megvizsgálja, a Leng gyűjteményeit
tároló szekrényeket, vagy, hogy
jobban tudjon tájékozódni, merre is
jár. Zihálva megállt egy helyiség
közepén, amely szintén tele volt
üvegekkel és fiókokban tárolt
példányokkal. Hegyezte a fülét.
Túlérzékeny hallásával jól ki tudta
venni Fairhaven lopakodó lépteit.
Legfeljebb egy, talán két
helyiséggel járhat mögötte. Nagyon
kevés ideje van. Súlyosan
megsebesült, fegyvere nincs, és
erősen vérzik. Ha azonos
esélyekkel akar megküzdeni vele,
itt, a gyűjtemény darabjai között
kell találnia valamit, amit
felhasználhat ellene. Az egyetlen
módja, hogy vereséget mérjen
Fairhavenre, ha megérteti vele, mi
volt Leng végső terve, és hogy
miért akarta meghosszabbítani az
életét.
Megint levette a lámpáról az
ernyőt, és szemügyre vette a
szekrényt, amely előtt megállt. Az
üvegekben színjátszó, megszáradt
rovarok csillantak meg. Az egyik
ü v e g e n Pseudopena velenatus
felirat állt. Pendergast ezt a bogarat
ismerte: a Mato Grosso
mocsárvidékéről származik, enyhén
mérgező, a bennszülöttek
orvosságként használják. Az alatta
lévő polcon sorakozó üvegekben
halálos mérgű ugandai pókok
megszárított tetemei pihentek,
ragyogó sárga és bíbor színekben.
Pendergast lejjebb hajolt, és
közelebb tartotta a lámpát. Újabb
üvegekben mumifikálódott gyíkokat
pillantott meg: ártalmatlan albínó
barlangi gekkó Costa Ricából. Egy
másik üvegben a Sonoran
sivatagban élő Gila sárkánygyík
megszárított nyálmirigye volt, két
üvegben egy apró, vöröshasú
ausztrál gyík tetemei. Kicsit odébb
rengeteg csótány, az óriási
madagaszkári fajtáktól kezdve a
gyönyörű zöld kubai példányokig,
amelyek úgy csillogtak az
üvegekben, mint apró smaragdzöld
levelek.
Pendergast már rájött, hogy
ezeket az állatkákat nem
rendszertani célokból gyűjtötte
Leng. Nincs szükség ezer pókra
ahhoz, hogy rendszertani
tanulmányokat folytasson valaki, és
a rovarok megszárítása nagyon
kezdetleges konzerválási módszer.
A példányok egyébként sem
rendszertani megfontolások alapján
voltak elhelyezve a szekrényekben.
Csak egyetlen lehetséges
válasz volt arra, mi célt szolgált a
gyűjtemény: Leng azért gyűjtötte
ezeket a rovarokat, mert komplex
kémiai vegyületeket tartalmaznak.
Ez itt aktív biológiai hatóanyagok
gyűjteménye, a folytatása annak a
szervetlen anyagokból álló
gyűjteménynek, amelyet az előző
helyiségekben látott.
Pendergast most már még
inkább bizonyos volt abban, hogy
ez az óriási földalatti vegyianyag-
gyűjtemény közvetlenül
kapcsolódik, Leng valódi
munkájához. Amit itt lent talált, az
kitöltötte a hiányt, amit odafent
érzett. Ez itt Antoine Leng
Pendergast legfontosabb
gyűjteménye.
A fenti kiállítástól eltérően ez
egyértelműen munkahely volt: sok
üveg csak félig volt tele, némelyik
szinte üres. Bármivel foglalkozott
is Leng, nyilván óriási mennyiségű
és különféle fajtájú vegyi anyagra
volt szüksége hozzá. De vajon
mivel foglalkozhatott? Mi volt a
nagyszabású terv?
Pendergast megint eltakarta a
lámpát, és próbálta elterelni a
figyelmét a fájdalomról, hogy tiszta
fejjel tudjon gondolkodni. A
nagynénje szerint mielőtt Leng New
Yorkba ment volna, folyton arról
beszélt, hogy meg akarja menteni az
emberi fajt. Eszébe jutott, hogy
Cornelia Pendergast ezt a szót
has znál ta: meggyógyítani. Leng
meg akarta gyógyítani a világot. Ez
a hatalmas gyűjtemény nyilván
központi fontosságú volt a tervéhez.
Valami olyasmi volt a célja, amiről
úgy hitte, használni fog az
emberiségnek.
Pendergastba hirtelen olyan
éles fájdalom hasított, hogy
majdnem összegörnyedt tőle.
Emberfeletti erőfeszítéssel
összeszedte magát. Tovább kell
mennie, hogy megkeresse a választ
a kérdéseire.
Kilépett a szekrények sora
közül, és egy újabb
brokátfüggönnyel eltakart átjárón
átment a következő kis helyiségbe.
Közben ismét éles fájdalom tört rá.
Megállt, és várta, hogy elmúljon.
 A Fairhavennel szemben
bevetett trükk, amikor eltűnt a titkos
ajtón keresztül, hogy elkerülje a
lövést, végtelenül kifinomult
időzítést kívánt. A beszélgetésük
alatt végig árgus szemekkel figyelte
Fairhaven arcát. Az emberek szinte
kivétel nélkül elárulják az
arckifejezésükkel azt a pillanatot,
amikor eldöntötték, hogy ölni
fognak, amikor arra készülnek, hogy
meghúzzák a ravaszt, és véget
vessenek egy másik ember életének.
Fairhaven azonban a leghalványabb
árulkodó jelét sem adta, hogy mire
készül. Olyan hidegvérrel húzta
meg a ravaszt, ami Pendergastot is
meglepte. Ráadásul az ő Coltját
használta, amely az egyik
legpontosabb és legmegbízhatóbb
.45-ös félautomata fegyver, ami
csak létezik, és Fairhaven nyilván
nagyon jól tudta, hogyan kell bánni
vele. Ha nem fojtotta volna vissza a
lélegzetét egy pillanatra, mielőtt
lőtt, épp telibe találta volna
Pendergast mellkasát, azonnali
halált okozva.
Így azonban csak az oldalát
érte a lövés, a golyó baloldalt, a
bordái alatt behatolt a hasüregbe.
Amilyen tárgyilagosan csak tudta,
Pendergast próbálta felmérni a
fájdalom mértékét és milyenségét.
A golyó valószínűleg a lépét érte,
és talán a vastagbélbe is behatolt.
A hasi aortát szerencsére nem érte,
különben már elvérzett volna, de a
bal oldali kapuvisszeret biztosan
eltalálta, mert elég erősen vérzett.
A seb végzetes is lehet, ha pár órán
belül nem kerül kórházba. És ami
még nagyobb baj, akadályozza és
lelassítja a haladását. Éles szúrást
érzett, de általában elég jól tűrte a
fájdalmat. Nem tudott azonban
uralkodni az egyre fokozódó
zsibbadtságon, amit a tagjaiban
érzett. A teste még a nem régi szúrt
sebből is alig épült fel, nem voltak
erőtartalékai, amikhez
folyamodhatott volna, és egyre
gyengébbnek érezte magát.
Mozdulatlanul állt a
sötétségben, és megint arra gondolt,
mennyire félresikerült minden.
Kezdettől fogva tudta, hogy ez lesz
pályafutásának legnehezebb ügye,
de arra nem számított, hogy a saját
pszichológiai gyengeségeivel is
meg kell küzdenie. Túlságosan
fontos volt neki ez az egész, ami
befolyásolta az ítélőképességét, és
csorbát ejtett az objektivitásán.
Most először megértette, hogy
annak a lehetősége is fennáll, hogy
kudarcot fog vallani − sőt, ez
nagyon is valószínű. És a kudarc
nemcsak a saját halálát jelentheti −
ennek nincs jelentősége −, hanem
Nora, Smithback és a jövőben még
sok más ártatlan ember életébe is
kerülhet.
Pendergast megtapogatta a
sebét. A vérzés még jobban
erősödött. Kibújt a zakójából, és
amilyen szorosan tudta, a hasa köré
kötötte. Aztán megint felemelte a
lámpát, és körbevilágított vele.
Egy még kisebb helyiségbe
jutott, és megdöbbentette, amit
látott. Vegyi anyagok helyett ez
kitömött madarakkal volt
telezsúfolva. Mind vándormadarak
voltak, rendszertani elrendezésben.
Nagyszerű gyűjtemény volt, a már
kihalt észak-amerikai
vándorgalamb egy példánya is
szerepelt benne. De hogy illik ez a
gyűjtemény többi részéhez?
Pendergast a lelke mélyén érezte,
hogy mindez valamiképpen
összefügg, és valami nagyobb terv
része. De mi lehetett az a terv?
Tovább botorkált a következő
pincehelyiségbe, közben, amennyire
lehetett, vigyázott a sebre. Ahogy
felemelte a lámpát, és
körbevilágított, megdermedt a
meglepetéstől.
Az itt tárolt gyűjtemény
teljésen eltért az eddigiektől. A
lámpa fényében bizarr ruhák és
kellékek tárultak elé bábukon
elhelyezve, üvegezett tárlókban:
ruhák, kalapok, gallérok,
nyakkendők, kesztyűk, cipők,
ernyők, órák, töltőtollak,
nyakláncok − minden kitűnő
állapotban megőrizve, mint egy
múzeumban, de mindenféle rendező
elv nélkül. Nagyon nem vallott
Lengre ez az elmúlt kétezer évből
és a világ minden tájáról találomra
összehordott holmi. Mit keres egy
tizenkilencedik századi párizsi férfi
kecskebőrkesztyű egy középkori
nyakvédő mellett? És mi köze van
egy antik római fülbevalónak egy
angol esernyőhöz, a mellette heverő
Rolex órához vagy egy tűsarkú
cipőhöz? Pendergast nagy nehezen
tovább botorkált. A távolabbi
falnál egy tárlóban mindenféle
ajtókilincs sorakozott, egyik sem
volt érdekes esztétikai vagy
művészeti szempontból. Mellettük
rizsporozott tizennyolcadik századi
parókák.
Pendergast magasba tartotta a
lámpát, és töprengett. Végtelenül
bizarr kollekció a
legközönségesebb tárgyakból,
mindenféle kategorizálás vagy
korszakolás nélkül elrendezve.
Egyik holmi sem volt különösebben
érdekes, Leng mégis itt őrizte őket
üvegezett tárlókban, mintha a világ
legértékesebb tárgyai lennének.
Ahogy állt a sötétségben, és
hallgatta a saját vérének csepegését
a kőpadlón, Pendergast most
először arra gondolt, nem
lehetséges-e, hogy Leng végül
megőrült. Ez bizony egy őrült
gyűjteményének tűnik. Talán ha a
testi állapota nem is, az
elmeállapota egyre romlott
természetellenesen hosszú élete
során. Ennek a groteszk
gyűjteménynek a világon semmi
értelme.
Pendergast megcsóválta a
fejét. Már megint túlságosan is
érzelmileg viszonyul ehhez a
történethez, hagyja, hogy az ítéleteit
befolyásolja a bűntudat. Leng nem
őrült meg. Egy őrült nem
halmozhatta volna fel ezt a
gyűjteményt, talán a világ
legnagyobbikát szerves és
szervetlen kémiai anyagokból. A
különféle tárgyak igenis valahogy
kapcsolatban vannak vele. Van itt
valami szisztéma, csak rá kell
jönnie. Itt rejlik, a kulcs Leng
tervéhez. Rá kell jönnie, mivel
foglalkozott, és miért,
máskülönben…
Hirtelen lépést hallott, és
Fairhaven zseblámpájának
fénysugara végigsiklott rajta. Az
inge elején megjelent egy kis piros
lézerpont. Pendergast oldalra
vetődött, épp abban a pillanatban,
amikor eldördült a lövés.
Érezte, hogy a golyó súrolja a
jobb könyökét, és egy óriási erejű
lökés letaszította a lábáról. Egy
pillanatig csak feküdt a földön,
miközben a lézerpontocska táncolt
a poros levegőben. Aztán
feltápászkodott, és sántikálva, a
tárlók oldalához lapulva beljebb
húzódott.
Hagyta, hogy a furcsa
gyűjtemény elterelje a figyelmét, és
nem figyelt rá, hogy Fairhaven
lassan utoléri. Beléhasított a
gondolat, hogy vesztésre áll.
Tett egy lépést előre, a
kezével szorongatva sebesült
könyökét. A golyó áthatolhatott a
karján, és kilépett a singcsont
mellett. Ez is növeli a
vérveszteséget, nem lesz képes
ellenállni, ha arra kerül a sor.
Muszáj átjutnia a következő
helyiségbe. Minden szoba rejt
valami kulcsot a megoldáshoz −
talán a következő felfedi Leng
végső titkát. De ahogy megmozdult,
szédülés fogta el, és úgy érezte,
mindjárt elveszti az eszméletét.
Nekidőlt a falnak, mélyeket
lélegzett, és a szemét tágra nyitva
fürkészte a sötétséget.
A zseblámpa fénysugara
hirtelen bevilágított az ajtónyíláson,
aztán odébb siklott. A pillanatnyi
világosságban Pendergast meglátta,
hogy a helyiségben üvegtárgyak
csillannak meg: a lombikok,
retorták és lepárló-felszerelések
úgy sorakoztak az asztalon, mintha
miniatűr üveg felhőkarcolók
lennének.
Leng legtitkosabb
laboratóriuma…

8. fejezet

Nora csak állt az asztal

mellett, hol a monitorokra nézett,
hol Smithback élettelen alakjára. A
sebészkampókat már kivette, és
amennyire tudta, kitisztította és
bekötözte a sebet. A vérzés végre
elállt, de Bill nyilvánvalóan nagyon
sok vért vesztett. A vérnyomás-
mérő folyamatosan adta a baljós
figyelmeztető sípolást. Nora az
infúziós zacskóra pillantott: már
majdnem kiürült, de a katéter
nagyon vékony volt, és még
maximális sebességnél is csak
lassan pótolta a
folyadékveszteséget.
Nora ijedten megfordult,
amikor a sötét lépcső felől egy
második lövés dörrent. Halkan és
tompán szólt, mintha a föld
gyomrából jönne.
Egy pillanatig mozdulatlanul
állt, megdermedve a félelemtől. Mi
történhetett? Pendergast lőtt, vagy
őt lőtték le?
Megint visszafordult a
mozdulatlanul fekvő Smithback
felé. Azon a lépcsőn csak egyvalaki
fog feljönni: vagy Pendergast, vagy
a gyilkos. Ha arra kerül a sor, majd
meglátja, mit tegyen. Most az a
dolga, hogy Smithback mellett
maradjon. Semmiképp sem fogja
magára hagyni.
A monitorokra pillantott: a
vérnyomás leesett 70/35-re, a
szívverés is lassult, percenként 80-
ra. Ez utóbbi először
megkönnyebbüléssel töltötte el, de
aztán eszébe villant egy újabb
gondolat Smithback homlokára
simította a tenyerét. Ugyanolyan
hideg volt, mint a végtagjai.
Lassul a szívverés, gondolta,
és pánik váltotta fel az átmeneti
megnyugvást. Ha a vérvesztés
folyamatos és hosszan elhúzódó,
összeomlik a keringés. A
létfontosságú szervek is kezdik
felmondani a szolgálatot, a szív
lelassul, aztán végleg leáll.
A kezét Smithback homlokán
tartva kétségbeesetten az EKG-
monitor felé fordult. A zöld vonal
kiugró részei egyre laposabbak
lettek, a pulzus már csak ötven volt
percenként.
Megragadta Smithback vállát,
és vadul megrázta. − Bill! A
fenébe, Bill, gyerünk! Kérlek!
Az EKG-monitor sípolása
lassult és szabálytalanná vált. Nora
tehetetlen volt.
Egy pillanatig mereven
bámulta a monitorokat, és iszonyú
kétségbeesés ömlött el rajta. Aztán
lehunyta a szemét, és Smithback
vállára hajtotta a fejét − a férfi
csupasz teste merev volt és hideg,
mint egy márvány sírkő.

9. fejezet

Pendergast elbotorkált a
hosszú laboratóriumi asztalok
mellett. A hasába görcsös fájdalom
markolt. Egy pillanatra megállt, és
az akaraterejével próbálta
elmulasztani a fájdalmat. A sebek
súlyossága ellenére idáig sikerült
az agyának legalább egy zugát
tisztán, minden zavaró tényezőtől
mentesen tartania. Próbált erre a
zugra koncentrálni a fájdalom egyre
sűrűsödő ködén keresztül,
igyekezett megfigyelni és felfogni
mindent, amit maga körül lát.
Titráló- és lepárló-
berendezések, lombikok és retorták,
égők, különféle üveg- és
fémfelszerelések. A rengeteg
eszköz ellenére nagyon kevés
árulkodó nyom volt arra
vonatkozóan, hogy min dolgozhatott
Leng. A kémia az kémia, mindenhez
ugyanolyan eszközöket használnak,
bármilyen anyag szintetizálásán
vagy izolálásán dolgoznak is. Volt
számos olyan régi eszköz is, amely
arra utalt, hogy Leng mérgekkel
vagy radioaktív anyagokkal
dolgozott, ahogy arra Pendergast
számított is - de ez csak
megerősítette azt, amit eddig is
gyanított.
Az egyetlen meglepetést a
laboratórium felszereltsége
jelentette. Nem volt semmilyen
olyan modern felszerelés −
spektrométer, sugárelhajlás-mérő,
DNS-elemző vagy akár számítógép
−, amely a biokémia
technológiájában a hatvanas évek
óta lezajlott forradalomról
tanúskodott volna. A felszerelés
korából és a laboratórium
elhanyagoltságából ítélve úgy tűnt,
mintha úgy ötven évvel ezelőtt
megszűnt volna itt a munka.
Ennek azonban sehogy sem
volt értelme. Leng nyilván követte a
legújabb tudományos
felfedezéseket, és beszerezte volna
a legmodernebb eszközöket, hogy
segítsék a munkájában.
Lehetséges, hogy Leng rég
végzett a munkájával? Ha igen, hol
van az eredmény? És egyáltalán, mi
az? Itt rejlik valahol ebben a
hatalmas pincében? Vagy feladta az
egészet?
Fairhaven zseblámpájának
sugara közelebb kúszott. Pendergast
elhessegette a fejéből a zavaró
gondolatokat, és tovább
botladozott. A helyiség túlsó
végében egy ajtó volt, arrafelé
vonszolta magát, miközben
hullámokban tört rá a fájdalom. Ha
ez volt Leng laboratóriuma, akkor
már nem lehet több helyiség
mögötte, legfeljebb még egy vagy
talán két dolgozószoba. Majdnem
elájult, olyan szédülés tört rá, már
alig bírt járni. Elérkezett a
végjáték. És még mindig nem tudja,
mi a megoldás.
Pendergast benyitott az ajtón,
belépett a következő szobába, és
tett pár lépést. Megpróbálta
magasabbra emelni a lámpát, hogy
körbenézzen, és megvizsgálja, mi
van a szobában, és tegyen egy
utolsó erőfeszítést, hogy megfejtse
a rejtélyt.
Aztán összecsuklott alatta a
lába. Ahogy lerogyott, a lámpa a
földre zuhant, elgurult, és vadul
táncoló fénye megcsillant a falakon
százával lógó kiélesített, hegyes
acéltárgyakon.

10. fejezet

A Sebész mohón
körbevilágított a kamrában,
miközben a második lövés
visszhangja lassan elhalt. A
fénysugár régi tárlókban álló,
molyrágta ruhákra esett. A felkavart
por szemcséi lebegtek a levegőben.
Biztos volt benne, hogy másodszor
is eltalálta Pendergastot.
Az első lövés, amely a hasán
érte, súlyosabb lehetett. A seb nagy
fájdalmat okozhat, akadályozza a
mozgásban, és csak egyre rosszabb
lesz. Az embernek egy ilyen
sebesülés hiányzik a legkevésbé, ha
menekülnie kell valahonnan. A
második lövés valamelyik végtagját
találhatta el, nyilván a karját, mivel
még mindig tud járni. Ez rendkívül
fájdalmas, és ha szerencséje van,
eltalálta a könyökhajlati gyűjtőeret,
ami még jobban fokozza a
vérveszteséget.
Megállt azon a helyen, ahol az
előbb Pendergast elesett. A közeli
szekrényre kis vér spriccelt, és egy
nagyobb folt is volt a földön, ahol
nyilván áthengeredett, mielőtt
felkelt volna. Fairhaven hátrább
lépett, és megvetően körbenézett.
Leng egy újabb abszurd
gyűjteménye. Ez az ember
betegesen megszállott gyűjtő volt,
és ez a pince ugyanolyan, mint az
egész ház. Itt aztán nem rejlik az
elixír, se a bölcsek köve.
Pendergast nyilván csak össze
akarta zavarni, amikor Leng végső
tervéről beszélt. Ugyan, milyen cél
lehet nagyszabásúbb, mint az
emberi élet meghosszabbítása? És
ha ez a nevetséges gyűjtemény az
esernyőkkel, sétabotokkal és
parókákkal Leng végső tervének a
része, hát ez is csak azt mutatja,
mennyire méltatlan volt a saját
felfedezésére. Talán a hosszú,
remeteként töltött évek elvették a
józan eszét. Bár Leng teljesen
épelméjűnek tűnt, amikor először
találkozott vele hat hónappal ezelőtt
− már amennyire meg lehetett ezt
állapítani egy ilyen hallgatag
embernél. A külsőségek persze nem
jelentenek semmit. Soha nem lehet
tudni, mi zajlik egy ember fejében.
Végső soron nem is számít.
Nyilvánvaló, hogy a nagy
felfedezés rá várt. Leng csak eszköz
volt, hogy az évek során kidolgozza
a szert. Csak előhírnök volt, mint
Keresztelő Szent János. Az elixír
hasznosítása már őrá vár. Az Isten
hozta az útjába. Ő megvalósítja azt,
amit Lengnek kellett volna - amit
talán el is ért volna, ha nincsenek
benne gyengeségek, és nem követ el
végzetes hibákat.
Ha elérte a sikert, ő nem fog
bezárkózni, mint egy remete, és
hagyni, hogy elszánjanak mellette a
végtelenül hosszú évek. Ha
tökéletesítette az elixírt, akkor
feltámad, mint a pillangó a bábból.
Ki fogja használni, amit csak a
hosszú élet nyújthat: utazások,
szerelmek, tanulás, szórakozás,
egzotikus élmények. A pénz nem
lesz probléma.
Bár nehezére esett, félretette
ezeket a gondolatokat, és tovább
követte Pendergast szabálytalan
nyomait. A lábnyomok kezdtek
elkenődni, látszott, hogy alig
vonszolja magát. Persze az is lehet,
hogy csak megjátssza, mert el
akarja hitetni vele, hogy komolyabb
a sérülése, mint valójában. De az
volt az érzése, nem így van. A
vérveszteséget nem lehet
megjátszani.
A vérnyomokat követve
átosont az átjárón, és belépett a
következő helyiségbe. A zseblámpa
fényében egy ősrégi laboratóriumot
pillantott meg: a hosszú asztalokon
furcsa formájú üvegek, kémcsövek
és lombikok voltak felhalmozva
majdnem a mennyezetig. Leng
nyilván nem használta ezt a helyet
hosszú évek óta. Az egyik asztalon
egy állvány teljesen elrozsdásodott,
a rajta lévő üvegek lezuhantak, és
szilánkokra törtek a fa asztallapon.
Pendergast elkenődött
lábnyomai egyenesen áthaladtak a
laboratóriumon, megállás nélkül a
túlsó ajtóig. Fairhaven a lépteit
megszaporázva követte a nyomokat,
a pisztolyt a kezében tartva, készen
rá, hogy bármelyik pillanatban
meghúzza a ravaszt. Itt az idő,
gondolta magában, ahogy az ajtóhoz
közeledett. Ideje véget vetni ennek
az egésznek.

11. fejezet

Amint belépett a szobába,

Fairhaven azonnal meglátta
Pendergastot: a fejét lehajtva a
földön térdelt, egy nagy vértócsa
közepén. Nincs több menekülés,
nincs több bujkálás, nincs több
ravasz csel.
A póz arra emlékeztette
Fairhavent, mint amikor egy hasba
lőtt vad haldoklik. Az állat nem
rogy össze azonnal, hanem több
szakaszban éri a vég. Először csak
döbbenten áll, és enyhén megremeg.
Aztán lassan térdre hull, és egy-két
percig így marad, mintha
imádkozna. Aztán a hátsó lábai is
összecsuklanak. Akár percekig is
így marad, mielőtt az oldalára
dőlne. A lassított mozdulatokból
álló tánc görcsös rángással ér
véget, a halál pillanatában még
megrándulnak az állat lábai, és rúg
egy utolsót.
Pendergast a második
szakasznál tartott. Akár még pár
óráig is életben maradhat − persze
teljesen tehetetlenül. De nem fog
ilyen sokáig élni. Az üldözés
elterelte ugyan egy időre a
figyelmét, de most ideje, hogy a
fontosabb és sürgetőbb dolgai után
nézzen. Smithbackkel már nem tud
mit kezdeni, de a nő még ott
várja…
A pisztolyt mereven
előreszegezve közelebb lépett
Pendergasthoz, és megengedte
magának, hogy egy rövid pillanatig
kiélvezze a diadalt. Az okos és
ördögien ravasz különleges ügynök
ott hevert előtte kábultan,
ellenállásra képtelenül. Fairhaven
kicsit hátrább lépett, hogy legyen
elég hely az utolsó lövéshez, és bár
nem volt különösebben kíváncsi, mi
lehet itt, közben magasabbra emelte
a lámpát, hogy körbenézzen a
helyiségben. Nem szeretett volna
semmit se tönkretenni a golyóval,
megeshet, hogy valami hasznos is
van ebben a szobában.
Meglepte, amit látott. Leng
eme újabb bizarr gyűjteménye más
volt, mint a többi. A helyiség a
legkülönfélébb fegyverekkel volt
telezsúfolva. Kardok, tőrök,
íjpuskák és nyílvesszők, szakállas
puskák, lándzsák, buzogányok
hevertek a legnagyobb
összevisszaságban, mellettük
modernebb lőfegyverek,
vadászpuskák, gránátok és
rakétakilövők. Voltak még
középkori lovagi páncélok is,
vassisakok, páncélingek, fegyverek
a krími háborúból, az amerikai-
mexikói háborúból, I. világháborús
katonai sisakok, korai golyóálló
mellények és egy csomó muníció −
igazi fegyverarzenál, a római kortól
egészen a huszadik század elejéig.
Fairhaven megcsóválta a fejét.
Hihetetlenül ironikus ez az egész.
Ha Pendergast csak pár perccel
korábban és jobb állapotban ér ide,
akkor úgy felfegyverezhette volna
magát, hogy akár egy egész
zászlóalj támadását is
visszaverhette volna. Túl sok időt
töltött el azzal, hogy az előző
gyűjteményeket nézegette, és ide
már túl későn ért. Most itt fekszik a
saját vérében, félholtan, a lábánál a
lámpával. Fairhaven szárazon
felkacagott, a hangja kongva
visszhangzott a boltozatos
mennyezet alatt. Aztán felemelte a
pisztolyt.
A nevetése mintha felriasztotta
volna Pendergastot, aki üveges
szemekkel felnézett rá. − Csak azt
kérem, hogy legyen gyors − mondta.
Ne hagyd, hogy beszéljen −
súgta Fairhaven fejében a hang. −
Öld meg!
Fairhaven célzott, Pendergast
fejére irányítva a célkeresztet. Egy
ilyen találat gyakorlatilag lefejezi.
Olyan gyors halál, amennyire csak
lehet. Az ujja szorosan a ravaszra
simult
Aztán valami az eszébe
villant.
Gyors halál? Hát ezt igazán
nem érdemli meg. Nagyon sok bajt
okozott neki ez az ember.
Pendergast makacsul a nyomában
volt, elrontotta az utolsó operációt,
és épp a győzelem pillanatában
okozott neki aggodalmat.
Ahogy ott állt Pendergast fölé
tornyosulva, érezte, hogy elönti a
gyűlölet, amit Leng iránt is érzett,
aki annyira hasonlított rá. A
gyűlölet, amelyet az orvosi
egyetemen érzett a professzorai
iránt, akik nem látták át a nagyságát.
A gyűlölet a kicsinyesség és
szűklátókörűség iránt, amely
visszafogja a hozzá hasonló
embereket, és nem engedi, hogy
kiteljesítsék valódi nagyságukat.
Szóval Pendergast azt
szeretné, hogy gyors legyen. Csak
nem fogja elsietni, amikor
rendelkezésére áll ez az egész
fegyverarzenál?
Odalépett az ügynökhöz, és
óvatosan még egyszer átkutatta.
Kicsit visszahőkölt, amikor a
meleg, ragacsos vérhez ért a keze.
Nem talált nála semmit. Nem volt
ideje semmiféle fegyvert lekapni a
falról, és elrejteni. Hallotta is, hogy
botladozó léptei csak a helyiség
közepéig vitték, ahol összeesett.
Persze azért nem árt az óvatosság.
Pendergast még ebben a szánalmas
állapotban is veszélyes. Ha megint
beszélni próbál, a legjobb lesz, ha
egyszerűen lelövi. Ennek az
embernek még a szavai is
alattomosak.
Újból körbenézett, most
alaposabban. A falakon és a
polcokon minden elképzelhető
fegyverfajta sorakozott. Egyikről-
másikról olvasott a
történelemkönyvekben, másokat
múzeumban látott. Szórakoztató
lesz kiválasztani, hogy melyiket is
használja.
A szeme sarkából
folyamatosan figyelte Pendergastot,
miközben körbevilágított a
zseblámpával, és végül kiválasztott
egy drágakövekkel kirakott kardot.
Leemelte a falról, meglatolgatta a
súlyát a kezében, megforgatta a
zseblámpa fényénél. Megfelelt
volna a célnak, de meglehetősen
nehéz volt, a pengéje pedig olyan
rozsdás, hogy tán a vajba se tudna
vele belehasítani. A nyele ragacsos
volt és kellemetlen tapintású.
Visszaakasztotta a falra, és
megtörölgette a kezét a nála lévő
kendőben, amit az operációnál
használt.
Pendergast még mindig ott
kuporgott a földön, és halvány,
üveges szemmel figyelte. Fairhaven
elvigyorodott. − Maga melyiket
választaná?
Nem kapott választ, de látta,
hogy félelem suhan át az ügynök
arcán.
– Nem, Pendergast ügynök, ne
is számítson rá, hogy gyors halála
lesz.
Pendergast nem felelt, csak
egy pillanatra ijedten kitágult a
pupillája. Fairhavennek ez is elég
volt, elöntötte az elégedettség.
Végigsétált a gyűjtemény
darabjai előtt, leemelt a polcról egy
ezüst és arany markolatú tőrt,
megforgatta, visszatette. Mellette
egy sisak hevert, olyan formájú,
mint egy fej, a belsejében kiálló
tüskékkel, amelyek az áldozat
koponyájába hatoltak, ha
összeszorították rajta a csavarokat.
Túl primitív és túl véres. Mellette
egy nagyméretű bőrtölcsér lógott.
Erről hallott már: vizet töltenek az
áldozat szájába, míg meg nem
fullad, vagy szét nem reped.
Egzotikus megoldás, de túl
időigényes. Mellette egy nagy
kerék, amelyen kerékbe törtek
embereket − túl nehézkes. Egy
kilencágú korbács, vastüskékkel
kirakva. Megemelte, suhintott vele
egyet, aztán visszarakta, és
megtörölte a kezét. Minden
szörnyen mocskos itt. Valószínűleg
száz évnél is régebben hevernek,
ezek a tárgyak Leng poros
pincéjében.
Kell, hogy legyen itt valami,
ami megfelel a céljának. A tekintete
egy hóhérbárdra esett.
– Na, tessék, végül talán
mégis teljesül a kívánsága −
mondta, és még szélesebben
elvigyorodott.
Leemelte a bárdot a kampóról,
amin lógott, és párszor suhintott
vele. A nyele majdnem másfél
méter volt, lapos fejű rézszögekkel
kiverve. Nehéz volt, de jól kézre
esett, és éles volt, mint a borotva.
Megsuhintotta a levegőben. Alatta
ott volt a hóhér másik kelléke, egy
ütött-kopott fatönk, rászáradt sötét
foltokkal. Egy helyen félkör
alakban ki volt vágva egy darab,
nyilván oda kell illeszteni az
áldozat nyakát. Sokat használhatták,
amiről számos nyom tanúskodott.
Lerakta a bárdot, és odatolta a
tönköt Pendergasthoz, és eligazgatta
előtte.
Pendergast gyengén ellenkezni
kezdett, mire Fairhaven durván
oldalba rúgta. Pendergast
megdermedt a fájdalomtól, aztán
hirtelen elernyedt. Fairhavenbe egy
pillanatra kellemetlen déja vu érzés
hasított − az jutott eszébe, hogy
Lenggel is túl keményen bánt. De
Pendergast még eszméleténél volt.
A szeme elfátyolosodott a
fájdalomtól, de nyitva volt. Éber
lesz és tudatos, amikor lesújt a
bárd. Tudja, hogy mi következik. Ez
fontos volt Fairhavennek, nagyon is
fontos.
Aztán újabb gondolat ötlött az
eszébe: amikor Boleyn Anna a
kivégzésére készült, francia hóhért
kért, aki karddal fejezi le az
áldozatait. Az tisztább, gyorsabb és
biztosabb módszer, mint a bárd.
Csak letérdelt, a fejét magasba
tartva, az ocsmány tönk nélkül…
Jól meg is fizette a hóhért
fáradozásáért.
Fairhaven meglatolgatta a
kezében a bárd súlyát. Nehéznek
tűnt, még nehezebbnek, mint az
előbb. Azért jó nagyot tudna
suhintani vele. Érdekes lenne
kipróbálni a tönk nélkül.
A lábával odébb rúgta a
fatönköt. Pendergast már térdelt,
mintha felkészült volna, a kezét
lelógatva az oldala mellett, a fejét
lehajtva, tehetetlenül és megadóan.
– Amiért ellenállt, nem
érdemli meg a gyors halált. De
biztos vagyok benne, hogy sikerülni
fog… mondjuk két vagy három
suhintással. Akárhogy is, megtudhat
valamit, amire én mindig is
kíváncsi voltam. Miután lehull a
fej, mennyi ideig érez még a test?
Vajon látja-e a fej, ahogy forog
körülötte a világ, miközben a
fűrészporral teli kosárba hullik?
Amikor a hóhér felemelte a levágott
fejet a Tower udvarán, és
felkiáltott, hogy „Az áruló feje!”, az
ajkak és a szemek még mozogtak
egy darabig. A szemek vajon
tényleg látták is a fej nélküli testet?
Fairhaven próbaképpen
suhintott egyet a bárddal. Vajon
miért ilyen nehéz? Élvezte, hogy
elnyújthatja ezt a percet. − Tudta,
hogy Charlotte Corday, akit a
francia forradalom idején a
guillotine alá küldtek, amiért
megölte Marat-t, elpirult, miután a
hóhérsegéd pofon vágta a levágott
fejét? Vagy ott van a kalózkapitány
története, akit elfogtak és halálra
ítéltek. Felállították sorban az
embereit, és azt mondták neki, hogy
aki előtt el tud masírozni, miután
levágták a fejét, azt megkímélik.
Állva lefejezték, és képzelje el, a
fej nélküli holttest elindult az
emberek sorfala előtt, és több
lépést is megtett. De a hóhér úgy
megijedt, hogy végül elgáncsolta.
Fairhaven ércesen felnevetett.
Pendergast nem csatlakozott hozzá.
– Nos, valószínűleg soha nem
tudom meg, meddig marad meg a
tudat, ha lefejeznek valakit. Maga
viszont nemsokára megtudja.
A jobb válla fölé emelte a
bárdot, mint egy baseballütőt, és
gondosan célzott.
 – Adja át üdvözletemet a
kedves dédnagybátyjának − mondta,
és megfeszítette az izmait, készülve,
hogy lesújtson.

12. fejezet

Nora Smithback vállán

nyugtatta a fejét, és könnyek
szivárogtak lehunyt szemhéja alól.
Egészen elgyengültnek érezte magát
a kétségbeeséstől. Mindent megtett,
amit tehetett - de ez nem volt elég.
Aztán egyszer csak észrevette,
hogy az EKG sípolása
egyenletesebbé vált. Felkapta a
fejét, és a monitorra pillantott. A
vérnyomás stabilizálódott, és a
pulzusszám is enyhén
megemelkedett, percenként
hatvanra.
Nora csak állt a hideg
szobában, és remegett. Úgy látszik,
a sóoldat mégiscsak segített. Hála
istennek, hála istennek!
Smithback él, de még
egyáltalán nincs túl a veszélyen. Ha
nem pótolja tovább a
folyadékveszteséget, újból sokkos
állapotba fog kerülni.
Az infúziós zacskó már
kiürült. Nora körbenézett a
szobában, és meglátott egy kis
hűtőt. Odament, és kinyitotta: fél
tucat hasonló literes zacskót talált
benne, köréjük tekert csövekkel.
Kivett egyet, leemelte az állványról
a kiürült zacskót, és felakasztott a
helyére egy újat. Nézte, ahogy a
folyadék sebesen csepegni kezd az
átlátszó csőben. A monitorok
továbbra is gyenge, de stabil
jeleket mutattak. Ha szerencséjük
van, Bill túl fogja élni - már ha
sikerül kijuttatni innen, és kórházba
vinni.
Nora szemügyre vette a
kerekes ágyat, amelyre le lehetett
szíjazni a beteget. Ha sikerül
kitalálnia a pincéből, talán még az
is elképzelhető, hogy az ágyat fel
tudja vonszolni a lépcsőn. Megérné
megpróbálni.
Átkutatta a közelben lévő
szekrényeket, elővett fél tucat zöld
lepedőt, és betakargatta velük
Smithbacket. Az egyik szekrényben
egy lámpát is talált, ezt a zsebébe
dugta. Vetett még egy pillantást az
asztal végében lévő monitorokra,
aztán a sötét ajtónyílás felé fordult,
ahonnan a lépcső indult. Abból az
irányból jött a második lövés. Ám a
menekvés útja felfelé visz, nem
lefelé. Nem szívesen hagyja itt
Smithbacket, akár csak egy percre
is, de élet-halálkérdés, hogy minél
hamarabb megfelelő orvosi
ellátáshoz jusson.
Kivette a zsebéből a lámpát,
és kilépett a folyosóra. Öt perc alatt
át is kutatta az egész pincét, amely
egyformán durva kőfalú keskeny
folyosók és nyirkos kis helyiségek
labirintusából állt. A folyosók
alacsonyak és sötétek voltak,
többször is eltévedt bennük.
Megtalálta a lezuhant, összetört
liftet O’Shaughnessy szánalmas
holttestével. A lift
használhatatlanná vált, és az
aknában nem lehetett felmászni.
Végül talált egy pántokkal és
szegecsekkel ellátott, erős vasajtót,
amely nyilván felfelé vezethetett, de
ez zárva volt. Pendergast talán ki
tudná nyitni a zárat, gondolta Nora,
de ő nincs itt.
 Végül átfagyva, csüggedten
visszatért az operálóhelyiségbe. Ha
van is kijárat a pincéből, az
túlságosan jól el van rejtve. Nincs
menekvés, be vannak zárva.
Odalépett az eszméletlenül
fekvő Smithbackhez, és
megsimogatta a haját. A tekintete
megint a sötét nyílásra esett,
ahonnan a csigalépcső indult lefelé.
Koromsötét volt és néma. Rájött,
hogy már nagyon hosszú ideje nem
hallott onnan semmit, a második
lövés óta. Vajon mi történhetett?
Lehet, hogy Pendergast…
– Nora…
Smithback hangja szinte csak
suttogás volt. Nora gyorsan
odakapta pillantását: a szeme
nyitva volt, sápadt arca a
fájdalomtól merev.
– Bill! - kiáltott fel Nora, és
megragadta a kezét. − Hála a jó
istennek!
– Már megint ugyanaz a
történet − mormolta Smithback.
Nora először azt hitte,
félrebeszél. − Mit mondasz?
– Megsebesülök, és arra térek
magamhoz, hogy te ápolsz. Ugyanez
történt Utahban is. Pedig egyszer is
elég lett volna…
– Smithback mosolyogni
próbált, de az arca görcsösen
megrándult a fájdalomtól.
– Bill, most ne beszélj −
mondta Nora, és megsimogatta az
arcát. − Rendbe fogsz jönni. Ki
fogunk juttatni innen. Majd találok
egy…
De Smithback közben megint
elvesztette az eszméletét. Lehet,
hogy jobb is így, gondolta Nora. A
monitorokra pillantott, és óriási
megkönnyebbülés öntötte el. A
jelek, ha kicsit is, de erősödtek. Az
infúzió tovább adagolta a
létfontosságú folyadékot.
Ekkor hirtelen meghallott egy
sikolyt.
A sötét lépcső felől jött,
tompán és fojtottan, de így is a
leghátborzongatóbb,
legvérfagyasztóbb hang volt, amit
valaha is hallott. Magas, fültépően
éles, szinte nem is emberi hang
volt. Legalább egy percig áthatóan
élesen sivított, aztán ziháló, zokogó
morgásba olvadt. Közben a
távolból valami zörgés is
hallatszott, mintha fémtárgyak
ütődnének kőhöz. Aztán megint
csend lett.
Nora az ajtónyílásra meredt,
és rémülten száguldoztak a
gondolatok a fejében. Mi volt ez?
Vajon mi történhetett? Pendergast a
halott? Vagy az ellenfele? Vagy
mind a ketten?
Ha Pendergast megsebesült,
meg kell keresnie, és segítenie kell
rajta. Ő majd kinyitja a vasajtó
zárját, vagy talál valami más
módot, hogy kijuttassák
Smithbacket erről a pokoli helyről.
Másrészt viszont, ha a Sebész még
életben van, és Pendergast halt
meg… Előbb-utóbb úgyis szembe
kell néznie vele. Lehet, hogy jobb
minél előbb túlesni rajta, a saját
feltételei szerint, és nem megvárni,
amíg rátör. Nem fogja itt megvárni
könnyű prédaként, hogy
visszajöjjön és elkapja, aztán Bill-
lel is végezzen.
Felkapott egy széles pengéjű
szikét a műszerek közül a tálcáról,
aztán egyik kezében a zseblámpát, a
másikban a szikét tartva odaosont a
nyíláshoz, amely mögött a
csigalépcső indult lefelé.
A keskeny, félretolt kőlap
tökéletesen álcázva volt, teljesen
úgy festett, mintha a fal része lenne.
Mögötte teljes sötétség. Nora
levilágított a zseblámpával, aztán
lassan, halkan elkezdett lefelé
lopakodni.
Amikor az utolsó fordulóhoz
ért, kikapcsolta a lámpát, és
megállt. A szíve vadul vert. Azon
tűnődött, most hogyan tovább. Ha
körbevilágít, a lámpa fénye
elárulhatja a jelenlétét, és ha a
Sebész ott várakozik valahol a
sötétben, akkor tökéletes célpontot
nyújtana neki. A sötétben viszont
egyszerűen nem tud tovább menni.
 Vállalnia kell a kockázatot,
hogy felgyújtja a lámpát.
Felkattintotta, lelépett az utolsó
lépcsőről, és majdnem felszisszent
a meglepetéstől.
Egy hosszúkás, keskeny
helyiségben találta magát, ahol a
padlótól a mennyezetig húzódó
polcokon üvegek sorakoztak,
milliárdnyi ragyogó színfoltot
vetítve a falakra, úgy érezte magát,
mintha egy hatalmas festett
üvegablak elé került volna.
Egy újabb gyűjtemény. Mi ez
az egész?
De most nem volt ideje ezen
gondolkozni. A földön két sor
lábnyom húzódott, amelyek
belevezettek a sötétségbe. A poros
padlón vércseppek is vöröslöttek.
Átvágott a helyiségen, amilyen
gyorsan csak tudott, és egy átjárón
keresztül átment a következőbe,
ahol szintén üvegekkel megrakott
szekrények álltak. A lábnyomok
tovább folytatódtak. A helyiség
túlsó végében újabb átjáró, rojtos
függönnyel eltakarva.
Nora lekapcsolta a
zseblámpát, és elindult a kárpit
felé, aztán megállt a
koromsötétségben, és hegyezte a
fülét. Semmi. Végtelenül óvatosan
félrehúzta függönyt, és belesett a
sötétségbe. Nem látott semmit. A
helyiség üresnek tűnt, de ebben nem
lehetett biztos. Vállalnia kell a
kockázatot. Vett egy nagy levegőt,
és felkattintotta a lámpát.
A fénysugár egy nagyobb
helyiséget világított meg, amely
szintén tele volt üvegezett
szekrényekkel. Nora továbbsietett a
túlsó végében lévő átjáróhoz.
Kisebb kamrák sora következett. A
fejét lehúzva belépett a következő
helyiségbe, és megint leoltotta a
lámpát, közben figyelve, nem hall-e
valami zajt, ami arra utalna, hogy
észrevették a jelenlétét. Semmi.
Megint felkattintotta a lámpát, és
belépett a következő szobácskába,
ahol üvegekben békák, gyíkok,
kígyók, csótányok és pókok
sorakoztak, minden elképzelhető
színben és formában. Leng
gyűjteményének már soha nem lesz
vége? - gondolta elgyötörten.
A szoba túlsó végében újabb
alacsony átjáró vitt tovább a
sötétségbe. Itt megint meglapult, és
leoltotta a lámpát, hogy
hallgatózzon egy kicsit, nem jön-e
valami zaj a távolabbi
helyiségekből.
Ekkor valami megütötte a
fülét. A zaj csak nagyon halkan,
visszhangosan és eltorzítva
szűrődött át a vastag kőfalakon, de
akármilyen távoli volt is,
megfagyott tőle a vér az ereiben:
valami halk makogás és morgás, a
pokoli kádenciák hol felerősödtek,
hol elhalkultak.
Nora pár pillanatig
libabőrösen várt. Az izmai
megrándultak, önkéntelenül
menekülni akart, de aztán óriási
erőfeszítéssel erőt vett magán.
Akármi vár is rá, előbb-utóbb
szembe kell néznie vele. Lehet,
hogy Pendergastnak szüksége van a
segítségére.
Összeszedte minden
bátorságát, felkattintotta a lámpát,
és előresietett. Átszaladt egy újabb
üvegezett tárlókkal és
szekrényekkel teli helyiségen, ahol
mintha régi ruhákat tároltak volna,
aztán egy ősrégi laboratóriumban
találta magát, amely tele volt régi
kémcsövekkel, lombikokkal, poros
és rozsdás gépezetekkel. A
laboratóriumi asztalok között
hirtelen megtorpant, és megint
hallgatózni kezdett.
Ismét valami zaj ütötte meg a
fülét, most már közelebbről, talán a
következő helyiségből. Léptek
közeledtek felé, vagy inkább
csoszogás. Nora gondolkodás
nélkül bebújt a legközelebbi asztal
alá, és gyorsan lekapcsolta a
lámpát.
Hátborzongatóan furcsa, de
azért mégis emberi hangokat hallott,
mintha vacogó fogak ütődtek volna
össze, és valaki zihálva kapkodott
volna levegő után. Aztán olyan éles
sikoly hangzott fel, amely már
szinte az emberi hallóképesség
határát súrolta. Utána hirtelen
csönd lett, és Nora újból
meghallotta, hogy közelednek a
lépések.
Megbújt az asztal alatt,
teljesen megbénította a félelem,
miközben a csoszogó léptek egyre
közeledtek a sötétségben. A
sötétségbe váratlanul ismét sikoly
hasított. Ezt köhögés követte, majd
öklendezés, aztán mintha valaki
nagyot köpött volna a kőpadlóra. A
sikoly visszhangja csak nagyon
lassan halt el, ide-oda verődött a
kamra kőfalai között.
 Nora próbálta lecsillapítani a
szívverését. A kísérteties sikoly
ellenére ez a valami, ami
közeledik, mégiscsak emberi lény.
Csak az lehet. És ha ember, akkor
ki más lehetne, mint Pendergast
vagy a Sebész? Nora biztos volt
benne, hogy a Sebész az.
Pendergast megsebezhette. Vagy az
is lehet, hogy dühöngő őrült…
Norának megvolt az az előnye,
hogy a férfi nem tudja, hogy ő itt
van. Rávetheti magát váratlanul,
megölheti a szikével - ha össze
tudja szedni a bátorságát, hogy
cselekedjen.
Meglapult az asztal mögött,
egyik remegő kezében a szikét
tartva, a másikban a lámpát, és várt
a mélységes sötétségben. A
csoszogás abbamaradt. Egy perc
telt el néma csöndben, de neki egy
örökkévalóságnak tűnt. Aztán
meghallotta, hogy a bizonytalan
léptek tovább csoszognak. A férfi
belépett a laboratóriumba.
A lépések egyenetlenül
csosszantak, gyakori megállásokkal
tarkítva. Egy percig semmi mozgás,
aztán megint fél tucat tétova lépés.
Nora most már a lélegzést is
hallotta - de nem normális légzés
volt, hanem hörgő, szortyogó hang,
mintha egy szűk, nedves nyíláson
áradna be valahová a levegő.
Hirtelen óriási csattanás
hallatszott. A férfi megbotlott, és
hatalmás üvegcsörömpölés
kíséretében lesodort valamit a
földre. A csörömpölés is hosszan
visszhangzott a boltozatos
mennyezet alatt.
Nyugalom, mondta magában
No r a . Csak nyugalom. Ha ez a
Sebész, Pendergast nagyon
komolyan megsebezhette. De hol
lehet Pendergast? Miért nem
üldözi?
A zajok már alig öt-hat
méterről jöttek. Valami kaparászás
hallatszott, motyogás, lihegés, aztán
üvegcserepek csörömpölése:
nyilván épp feltápászkodik a
földről. Tompa puffanás, majd
újabb csoszogás. Még mindig
közeledett, hátborzongató
lassúsággal, és Nora végig hallotta
a ziháló, gurgulázó szörcsögést,
mintha valaki egy szivárgó
búvárpipán át venné a levegőt.
Soha életében nem hallott ennél
idegtépőbb hangot.
Még három méter… Nora
megragadta a szikét, és érezte, hogy
az adrenalin végigárad a
szervezetén. Mindjárt felkattintja a
lámpát és ugyanabban a pillanatban
ráveti magát. A meglepetés ereje
kellő előnyt ad neki, főleg, ha a
férfi meg is van sebesülve.
Megint hangos szörcsögés
hallatszott, aztán még egy nehézkes
lépés, zihálás, egy láb dobbanása,
kis csönd, aztán a csoszogás. Már
majdnem odaért mellé. Nora
összekuporodott, minden izma
megfeszült, felkészült rá, hogy a
lámpával a férfi szemébe világítva
elvakítsa, felugorjon és lesújtson a
szikével.
Még egy lépés, még egy
csosszanás − aztán Nora kiugrott az
asztal alól, és felkattintotta a
lámpát. De ahelyett, hogy rávetette
volna magát a férfira, magasba
lendült karja megdermedt, a
mozdulatlan szikén megcsillant a
fénysugár.
Aztán felsikoltott.
 13. fejezet

Custer megállt a múzeum

széles lépcsőjén, és mélységes
elégedettséggel szemlélte az
újságírók hadát. A balján ott állt
New York főpolgármestere, aki
épp most érkezett kíséretével,
jobbján a rendőrfőkapitány.
Mögötte két vezető nyomozó és az ő
jobbkeze, Noyes. Annyian voltak az
érdeklődők, hogy a Central Park
Westet le kellett zárni a forgalom
elől. A tévések helikopterei ott
köröztek a fejük fölött, kamerák
lógtak róluk, a reflektoraik fénye
ide-oda cikázott. Az, hogy a Sebész
nem más, mint Roger Brisbane, a
múzeum tiszteletreméltó jogi
tanácsadója és igazgatóhelyettese,
igencsak felkeltette a média
érdeklődését. A sorozatgyilkos, aki
rettegésben tartotta a várost, nem
egy pszichopata őrült vagy egy
hajléktalan, aki a Central Parkban
alszik egy darab kartonpapíron,
hanem a manhattani társaság egyik
oszlopos tagja, számtalan
adománygyűjtő rendezvény és
megnyitó mosolygós, szívélyes
házigazdája. Olyan ember, akinek
az arca és kifogástalan eleganciájú
alakja mindenkinek ismerős volt az
Avenue vagy a Vanity Fair
társasági rovatából. És most
lelepleződött, mint New York egyik
legvéreskezűbb sorozatgyilkosa.
Micsoda sztori! És ő, Custer
oldotta meg a rejtélyt, egyes-
egyedül.
A főpolgármester épp suttogva
beszélgetett a főkapitánnyal és a
múzeum igazgatójával, Collopyval,
akit végre előkerítettek West End-i
lakásából. Custer tekintete
megakadt Collopyn. Olyan szigorú
és komor figura volt, mint egy
pokolról mennydörgő prédikátor, és
úgy volt öltözve, mintha egy
Drakula-filmből lépett volna elő. A
rendőrség úgy jutott be hozzá, hogy
végül betörték az ajtót. Mivel a
csöngetésre senki nem reagált, de
mozgást észleltek odabent, a
rendőrök betörték az ajtót, mert azt
gyanították, valami nincs rendben.
A pletykák szerint Collopyt
rózsaszín csipkés női holmikban
találták az ágyhoz kötözve, a
felesége és egy fekete bőrszerelést
viselő másik nő társaságában.
Custer rámeredt, és úgy döntött, ezt
inkább nem hiszi el.
Észrevette, hogy Montefiori
főpolgármester feléje pillant. Ezek
szerint róla beszélnek. Bár
igyekezett megőrizni a higgadt
arckifejezést, és kötelességtudó,
szerény maszkot ölteni magára, azt
nem tudta megakadályozni, hogy
kellemes melegség árassza el a
tagjait.
Rocker főkapitány otthagyta a
főpolgármestert és Collopyt, és
odament hozzá. Custer nagy
meglepetésére nem tűnt túl
derűsnek.
– Kapitány!
– Igenis.
A főkapitány egy pillanatig
csak állt, bizonytalanul és
aggodalmas arccal, aztán közelebb
hajolt. − Biztos benne?
– Miben?
– Hogy Brisbane a tettes.
Custerbe kis kétség hasított, de
gyorsan elfojtotta. A bizonyítékok
egyértelműek.
– Igen, főkapitány úr, biztos.
 – Beismerte?
– Nem, nem igazán ismerte be,
de számos rá nézve terhelő
kijelentést tett. Biztos vagyok
benne, hogy a kihallgatáson
beismerő vallomást fog tenni.
Mindig így szokták, úgy értem, a
sorozatgyilkosok. Egyértelmű
terhelő bizonyítékokat találtunk a
múzeumi irodájában, és…
– Biztos, hogy nem téved? Mr.
Brisbane köztiszteletben álló
személy.
– Nem tévedek, kapitány úr.
Rocker egy hosszú pillanatig
az arcába nézett. Custer kínosan
feszengett. Gratulációra számított,
nem ilyen vallatásra.
 Aztán a rendőrfőkapitány még
közelebb hajolt, és halkan,
nyomatékosan a fülébe súgta: −
Custer, csak annyit mondhatok,
hogy nagyon remélem, igaza van.
– Igazam van, főkapitány úr.
Rocker bólintott, némi óvatos
megkönnyebbüléssel az arcán,
amelyről azért nem múlt el teljesen
az aggodalom.
Custer tisztelettudóan a
háttérbe húzódott, és hagyta, hogy a
főpolgármester, Collopy és a
rendőrfőnök odaálljanak a tolongó
riporterek elé. A levegőt szinte
elektromos bizsergés töltötte be az
izgatott várakozástól.
A főpolgármester felemelte a
kezét, és a tömeg elcsendesedett.
Meg sem várta, hogy valaki más
bemutassa, és csak ezután adja át
neki a szót. A dicsőség legapróbb
morzsájáról sem akart lemondani
most, a választás előtt
– Tisztelt hölgyeim és uraim! -
kezdte. − Szeretném bejelenteni,
hogy sikerült letartóztatnunk a
Sebészként elhíresült
sorozatgyilkost. A gyanúsított nem
más, mint Roger C. Brisbane, a
New York-i Természettudományi
Múzeum igazgatóhelyettese.
A tömeg egy emberként
szisszent fel. Bár már mindenki
tudta a hírt, így, hogy a
főpolgármester jelentette be, immár
hivatalos súlya is volt a dolognak.
– Természetesen fontos
hangsúlyozni, hogy Mr. Brisbane-t
egyelőre megilleti az ártatlanság
vélelme, de az ellene szóló
bizonyítékok igen súlyosak.
A tömegben egy pillanatra
mély csend lett.
– Főpolgármesterként
elsődleges fontosságúként kezeltem
ezt az ügyet. Minden lehetséges
eszközt bevetettünk. Először is
szeretnék köszönetét mondani a
New York-i rendőrség kiváló
rendőreinek, Rocker főkapitány
úrnak és a gyilkossági csoport
munkatársainak, akik fáradhatatlan
munkával megoldották ezt az ügyet.
Különösen szeretném kiemelni
Sherwood Custer kapitányt. Ha jól
tudom, nemcsak hogy ő irányította
nyomozást, de ő maga oldotta meg
az ügyet és fogta el a gyanúsítottat.
Mint bizonyára mindnyájukat,
engem is megdöbbentett, milyen
szokatlan fordulatot vett ez tragikus
ügy, hiszen sokan személyesen is
jól ismerjük Mr. Brisbane-t. A
rendőrfőkapitány mindenesetre
biztosított róla, hogy nincs semmi
tévedés, és én megbízom az
ítéletében.
Kicsit hallgatott, majd
hozzátette: − Dr. Collopy, a
múzeum igazgatója is szeretne
néhány szót szólni.
 Custer ettől kicsit ideges lett.
Az igazgató nyilván makacsul
védelmezni fogja a saját emberét,
kétségbe fogja vonni a nyomozás
módszereit, és rossz fényben fogja
őt feltüntetni.
Collopy megállt a mikrofon
előtt, mereven, méltóságteljesen, a
kezét összekulcsolva a háta mögött.
Hűvös és kimért hangon szólalt
meg. − Először is szeretnék
jómagam is köszönetét mondani a
New York-i rendőrség embereinek,
a főkapitány úrnak és a
főpolgármester úrnak fáradhatatlan
munkájukért. Szomorú nap ez a
múzeum számára, és nekem
személyesen is. Szeretném
legmélyebb együttérzésemet és
bocsánatkérésemet nyilvánítani
New York városának, és mindazok
családjának, akik áldozatul estek
ezeknek a rémtetteknek, amelyeket a
múzeum egyik dolgozója követett
el.
Custer egyre nagyobb
megkönnyebbüléssel hallgatta.
Brisbane-t a saját főnöke is
odadobja a farkasok elé. Annál
jobb. Egy kicsit zokon is vette,
hogy Rocker annyira aggódott
Brisbane miatt, pedig úgy tűnik, a
saját főnökét egyáltalán nem
érdekli.
Collopy hátralépett, a
főpolgármester pedig visszatért a
mikrofonhoz. − Most pedig
válaszolok a kérdéseikre.
A tömeg felzúdult, és magasba
lendültek a kezek. A
főpolgármester szóvivője, Mary
Hill előbbre lépett, hogy átvegye az
irányítást.
Custer végignézett a tömegen.
Átsuhant a fején Smithback konok
képének kellemetlen emléke, és
nagyon örült, hogy most nem látja
itt az arcok tengerében.
Mary Hill felszólított valakit,
és Custer meghallotta az első
bekiabált kérdést: − Miért követte
el a gyilkosságokat? Tényleg az
élete meghosszabbításán dolgozott?
A főpolgármester megrázta a
fejét. − A motivációról egyelőre
nem tudok semmit sem mondani.
– Egy kérdés Custer
kapitánynak − kiabálta be egy
másik hang. − Honnan tudta, hogy
Brisbane az elkövető? Mi volt az
árulkodó nyom?
Custer előbbre lépett, és
megint igyekezett szerény arcot
vágni.
– Egy keménykalap, egy
esernyő és egy fekete kabát −
mondta nyomatékosan, majd kis
hatásszünetet tartott. − Az
úgynevezett Sebész pontosan ebben
az öltözékben cserkészte be az
áldozatait. Az álruhát magam
fedeztem fel Mr. Brisbane
irodájában.
– A gyilkos fegyvert is
megtalálta?
– Az iroda átkutatása még
folyamatban van, és az embereink
Mr. Brisbane lakását és Long
Island-i nyaralóját is átkutatják. Itt
keresőkutyákat is alkalmazunk −
tette hozzá jelentőségteljesen.
– Mi volt az FBI szerepe az
ügyben?
– Semmi − vágta rá gyorsan a
rendőrfőkapitány, − Nem játszottak
semmilyen szerepet. Minden
munkát a helyi rendőrség végzett.
Egy FBI-ügynök nem hivatalosan
érdeklődött az ügy iránt még a
nyomozás elején, de amennyire
tudjuk, nem talált értékelhető
nyomot, és feladta.
– Még egy kérdés Custer
kapitánynak! Milyen érzés, hogy
megoldotta minden idők egyik
legnagyobb sorozatgyilkossági
ügyét?
Bryce Harriman volt az.
Custer már nagyon várta, hogy
valaki feltegye ezt a kérdést.
Harriman már megint megmentette.
Gyönyörű, ahogy minden a
forgatókönyv szerint zajlik.
Custer legszenvtelenebb
hangján válaszolt: − Csak a
munkámat végeztem, nem tettem se
többet, se kevesebbet.
Aztán pókerarccal hátrább
lépett, a vakuk véget nem érő
villogásától kísérve.

14. fejezet

A zseblámpa fényében
megjelenő látvány olyan váratlan és
iszonyatos volt, hogy Nora
önkéntelenül hátratántorodott,
elejtette a szikét, aztán futásnak
eredt. Nem tudott másra gondolni,
csak hogy minél messzebbre
kerüljön ettől a szörnyetegtől.
De amikor az ajtóba ért,
megtorpant. A férfi - már ha annak
lehet nevezni − egyáltalán nem
követte, hanem csak csoszogott
tovább, mint egy zombi, mintha
tudomást sem vett volna az ő
jelenlétéről. Nora remegő kézzel
megint ráirányította a lámpa
fénysugarát.
A férfiról rongyokban lógtak a
ruhák, a bőre tele véres karmolás
nyomokkal. A fejbőre is mintha
cafatokban lógott volna a
koponyájáról. A jobb kezében,
amelyről pergamenszerű
bőrdarabkák hámlottak le, egy
véres hajcsomót szorongatott. Az
ajka groteszk méretűre dagadt, mint
két megbarnult banán, és fehér
hólyagocskák borították. A torka
mélyéről gurgulázó, szörcsögő hang
jött, és minden ki- és belélegzés
erőfeszítésébe került, amitől a
nyelve is megremegett. A
cafatokban lógó ing szakadásain át
Nora látta, hogy a mellkasán és a
hasán fekélyek vöröslenek,
amelyekből valami színtelen
váladék szivárog. A hóna alatt
hatalmas gennyes hólyagok ütköztek
ki, mintha piros bogyók lennének,
némelyik szinte a szeme láttára
duzzadt meg még jobban. Az egyik
émelyítő pukkanással kifakadt,
miközben mellette máris újabbak
bukkantak elő.
De a legiszonyatosabb a
szeme volt. Az egyik a normális
méret kétszeresére nőtt, véreres
volt, és szörnyen kidülledt az
üregéből, a szemgolyója vadul
cikázott ide-oda. A másik viszont
összeszűkült és mozdulatlan volt,
mélyen besüppedve a szemöldöke
alá.
Norán végigborzongott az
undor. Ez csak a Sebész egy újabb
szánalmas áldozata lehet. De mi
történhetett vele? Milyen borzalmas
kínzásokon ment keresztül?
Ahogy a rettegéstől kővé
dermedve nézte, az alak megállt, és
mintha most először rápillantott
volna. A fejét felemelte, az izgő-
mozgó szemgolyó megállt, és
rámeredt. Nora ugrásra készen
megfeszült. Az alak tetőtől talpig,
egész testében hevesen remegni
kezdett, aztán a feje előrecsuklott,
és csoszogó léptekkel, céltalanul
továbbindult.
Nora elfordította a fénysugarat
a borzalmas látványról. Hirtelen
hányinger tört rá. Az iszonyú
látványnál még szörnyűbb volt a
felismerés. Abban a pillanatban,
amikor a véreres szem
rászegeződött, rájött, hogy ismeri
ezt az embert: bármilyen groteszkül
eltorzult is, látta már ezt a
jellegzetes arcot, és jól emlékezett
rá, ahogy a tekintélyes, magabiztos
figura kiszállt egy limuzinból a
Catherine Street-i építkezésen.
A megdöbbenéstől majdnem
elakadt a lélegzete. Iszonyodva
meredt Fairhaven távolodó hátára.
Mit művelt vele a Sebész? Nem
tudna-e tenni valamit, hogy segítsen
rajta?
De rögtön tudta, hogy a férfin
már nem lehet segíteni. Lejjebb
engedte a lámpa fényét a lassan
botladozó groteszk figuráról, amely
céltalanul elbotladozott a
szomszédos helyiség felé.
Nora előrevilágított a
zseblámpával. Ahogy a fénysugár
átsiklott a szomszédos helyiségbe,
megpillantotta Pendergastot. Az
oldalán feküdt a földön, mellette
kis vértócsa gyűlt össze. Halottnak
tűnt. A közelben egy nagy, rozsdás
bárd hevert, mellette egy fatönk,
felfordítva.
Nora elfojtott egy sikolyt,
odarohant, és letérdelt Pendergast
mellé. Nagy meglepetésére az
ügynök kinyitotta a szemét.
– Mi történt? - kiáltott fel
Nora. − Jól van?
Pendergast bágyadtan
elmosolyodott. − Soha nem voltam
jobban, dr. Kelly.
Nora a vértócsára és az
ügynök inge elején virító vörös
foltra világított. − Megsebesült?
Pendergast fátyolos szemmel
nézett rá. − Igen, attól tartok,
szükségem lesz a segítségére.
– De hát mi történt? Hol van a
Sebész?
Pendergast tekintete egy kicsit
kitisztult − Nem látta elmenni?
– Micsoda? Az a csupa seb
figura? Fairhaven? Ő a gyilkos?
Pendergast bólintott.
– Jézusom, de hát mi történt
vele?
– Megmérgezte magát.
– Hogyan?
– Megfogott több tárgyat is itt
ebben a helyiségben. Vigyázzon, ne
nyúljon semmihez, nehogy maga is
így járjon. Minden, amit itt lát,
kísérleti eszköz mérgek átvitelére.
Miközben megfogdosta a
fegyvereket, Fairhaven
szervezetébe egy csomó méreg
felszívódott a bőrén keresztül,
neurotoxinok és más gyors hatású
anyagok.
Pendergast vértől sikamlós
kezével megragadta Nora kezét.
– Smithback?
– Életben van.
– Hála istennek!
– Leng már elkezdte rajta az
operációt.
– Tudom. Stabil az állapota?
– Igen, de nem tudom, meddig
bírja. Azonnal kórházba kell
vinnünk, és magát is.
Pendergast bólintott. − Van
egy orvos ismerősöm, aki majd
elintéz mindent.
– Hogy fogunk kijutni innen?
 Pendergast pisztolya ott hevert
a közelben a földön. Az ügynök
utánanyúlt, az arca közben
megrándult a fájdalomtól. − Kérem,
segítsen felállni. Vissza kell
mennem az operálószobába, hogy
megnézzem Smithbacket, és a
sebem vérzését is el kell állítani.
Nora segített neki talpra állni.
Pendergast kicsit megtántorodott, és
Nora karjára nehezedett. − Lenne
szíves egy pillanatra a barátunkra
világítani a zseblámpával? - kérte.
Fairhaven ott botladozott a
másik szobában a fal mellett.
Nekiment egy nagy szekrénynek,
megállt, kicsit hátrált, megint
előbbre lépett, mintha nem tudná
kikerülni az akadályt. Pendergast
egy pillanatig nézte, aztán elfordult.
– Már nem jelent semmi
fenyegetést − mormolta. − Gyerünk,
menjünk fel, amilyen gyorsan csak
lehet.
Végigkanyarogtak a
pincehelyiségeken, közben
Pendergast sűrűn meg-megállt kicsit
pihenni. Lassan, nehézkesen
felkapaszkodtak a csigalépcsőn.
Az operálószobában
Smithback még mindig
eszméletlenül feküdt az asztalon.
Nora vetett egy gyors pillantást a
monitorokra: a jelek továbbra is
gyengék voltak, de stabilak. A
literes sóoldatos zacskó már
majdnem kiürült, gyorsan kicserélte
a harmadikkal. Pendergast
Smithback fölé hajolt, és lehúzta
róla a lepedőt. Egy percig
vizsgálgatta, aztán hátrább lépett.
– Túl fogja élni − állapította
meg.
Nora óriási megkönnyebbülést
érzett.
– Most szükségem lesz egy kis
segítségre. Segítsen levenni a zakót
meg az inget.
Nora levette a Pendergast
hasára kötözött zakót, aztán segített
levenni az ingét. Egy nagy seb
bukkant elő, amelyre már vastagon
rászáradt a vér. Pendergast sebesült
karjából is vér csöpögött.
 – Tolja ide azt a kerekes
asztalkát a műszerekkel − intett az
ép kezével.
Nora odatolta a műszereket,
közben önkéntelenül is vetett egy
pillantást a férfi meztelen
felsőtestére: vékony volt, de nagyon
izmos.
– És hozza, ide legyen szíves
azokat az érszorítókat is. −
Pendergast letisztogatta az
odaszáradt vért a hasáról, aztán
letörölte jóddal.
– Nem akar valami
fájdalomcsillapítót? Láttam itt egy
doboz…
– Nincs rá idő. − Pendergast a
földre dobta a véres gézdarabokat,
és a seb felé fordította az asztal
fölötti lámpát. − El kell zárni az
ereket, mielőtt még jobban
elgyengülök a vérveszteségtől.
Nora figyelte, ahogy
szemügyre veszi a sebet.
– Egy kicsit állítsa még
lejjebb a lámpát. Igen, így jó lesz.
Ideadná azt az érfogót?
Bár Norának erős gyomra
volt, határozottan rosszul lett, ahogy
végignézte, amint Pendergast a saját
sebét vizsgálgatja. Pár pillanat után
letette az érfogót, felemelt egy
szikét, és ejtett egy kis vágást a seb
szélénél.
– Ugye nem akarja
megoperálni saját magát? -
érdeklődött Nora.
Pendergast megrázta a fejét. −
Csak egy kis gyors elsősegély, hogy
elállítsam a vérzést. El kell érnem
ezt az eret, ami sajnos túlságosan
mélyre húzódott. − Még egy kis
vágást ejtett, és egy nagy, csipesz
formájú műszerrel a sebbe nyúlt.
Nora összerezzent, és próbált
valami másra gondolni. − Hogy
fogunk kijutni innen? - kérdezte
újból.
– A pincéből induló
alagutakon keresztül. A kutatásaim
során felfedeztem, hogy a
Riverside-nak ezen a részén
valamikor régen egy folyami kalóz
lakott. A kiterjedt pincerendszer
miatt az az érzésem, hogy ebben a
házban. Észrevette, milyen széles
rálátás nyílik az ablakokból a
Hudson folyóra?
– Nem − felelte Nora, és nyelt
egy nagyot. − Nem mondhatnám.
– Érthető, mert a víztisztítómű
ma már eltakarja a kilátás nagy
részét − folytatta Pendergast,
miközben az érfogó segítségével
kiemelt egy nagy eret a sebből. −
De százötven évvel ezelőtt még
nagyszerű rálátás nyílt a folyó alsó
szakaszára. A folyami kalózok
meglehetősen gyakoriak voltak a
tizenkilencedik század elején
errefelé. Sötétedés után portyáztak
a folyón, és fosztogatták az itt
kikötő hajókat, vagy utasokat
raboltak el váltságdíjért. −
Elhallgatott, és az eret vizsgálgatta.
− Leng bizonyára tudta ezt. Egy jó
nagy pince volt neki a legfontosabb,
azért választotta ezt a házat. Azt
hiszem, fogunk kijáratot találni a
folyó felé. Ideadná a sebvarrótűt?
Nem azt, a nagyobbikat. Köszönöm.
Nora kicsit borzongva nézte,
ahogy Pendergast elköti az eret.
– Helyes − szólalt meg pár
perc múlva, elengedte az érfogót,
és félretette a tűt. − Ez az ér okozta
a vérzés nagy részét. A lépemmel
nem tudok mit csinálni,
valószínűleg megrepedt, úgyhogy
csak kauterizálom a kisebb ereket,
és bezárom a sebet. Ideadná, kérem
az elektromos kauterizálót? Igen,
azt.
Nora odanyújtotta a műszert,
amely olyan volt, mint egy vékony,
kék ceruza, két gombbal, a végén
egy dróttal. Pendergast megint a seb
fölé hajolt. Sistergés hallatszott,
ahogy égetéssel lezárta az eret.
Aztán megint újabb sistergés, most
sokkal hosszabban, és vékony kis
füstcsík szállt fel. Nora elfordította
a tekintetét.
– Mi volt Leng végső nagy
terve? - kérdezte.
Pendergast nem felelt azonnal.
− Enoch Leng meg akarta
gyógyítani az emberiséget − mondta
végül, még mindig a seb fölé
hajolva.
– Meg akarta menteni a
világot.
Nora egy pillanatig nem volt
biztos benne, hogy jól értette. −
Megmenteni a világot? De hát
sorra gyilkolta az embereket,
tucatjával.
– Igen, így volt. − Megint kis
sistergés hallatszott.
– És hogy akarta megmenteni
az emberiséget?
– Azzal, hogy kipusztítja.
Nora Pendergastra nézett.
– Ez volt Leng nagy terve: meg
akarta szabadítani a földet az
emberiségtől, hogy megmentse az
emberiséget saját magától. A
legmegfelelőbb mérget kereste,
ezért az az óriási gyűjtemény
kémiai anyagokból, növényekből,
mérgező rovarokból és
kétéltűekből. Persze már korábban
is volt bőven közvetett
bizonyítékom − például a
méreganyag, amit a Leng
laboratóriumából származó
üvegcserepeken találtam, vagy az a
görög felirat, ami a ház kapuja
fölött lévő címeren fut körbe.
Észrevette?
Nora kábultan bólintott.
Szókratész utolsó szavai,
amikor bevette a halálos mérget.
„Kritón, egy kakassal tartozunk
Aszklépiosznak; adjátok meg és el
ne mulasszátok.” Korábban rá
kellett volna jönnöm, mit jelent. −
Közben Pendergast kiégetett egy
újabb eret. − De csak amikor
megláttam ezt a fegyvertárat, akkor
ugrott be a megoldás, és akkor
jöttem rá, milyen nagyszabású volt
a terv. Önmagában az nem lett
volna elég, ha megalkotja a
leghatásosabb mérget - a módszert
is ki kellett találnia, hogyan
terjessze el az egész földön. Ez
magyarázza a gyűjteménynek ezeket
az érthetetlen darabjait, a ruhákat, a
fegyvereket, a vándormadarakat, és
a többit. A kutatásai során
összegyűjtött mindenféle mérgezett
tárgyat, ruhákat, kellékeket,
fegyvereket, illetve sokat ő maga
látott el méreggel, miközben
kísérletezgetett a különféle
anyagokkal.
– Te jóságos ég, micsoda őrült
terv − jegyezte meg halkan Nora.
– Ambiciózus vállalkozás, az
biztos, és felismerte, hogy egy
emberélet nem elég a
megvalósításához, ezért dolgozta ki
az élet meghosszabbításának
módszerét.
Pendergast óvatosan lerakta a
kauterizálót. − A sebek
összezárásához való műszereket
nem láttam itt. Fairhavennek
nyilván nem volt rájuk szüksége.
Adna egy kis gézt és ragtapaszt?
Felületesen bekötözöm, amíg
rendesen el nem látják. Megint
szükségem lesz a segítségére.
Nora odaadta a kért dolgokat,
és segített bekötözni a sebet. − És
sikerült neki megtalálnia a
legmegfelelőbb mérget? - kérdezte.
– Nem. A laboratóriumának
állapotából ítélve 1950 körül
feladta a kutatást.
– Miért?
– Azt nem tudom − felelte
Pendergast, és a ragtapasszal
rögzítette a kötést. Megint az előbbi
aggodalmas kifejezés jelent meg az
arcán. − Ez még rejtély a
számomra.
 Miután végzett a
sebkötözéssel, Pendergast
felegyenesedett. Ezután Nora az
instrukcióit követve széttépett
lepedők felhasználásával rögtönzött
sínbe tette sérült karját, aztán
rásegítette az ingét.
Pendergast megint az
eszméletlenül fekvő Smithbackhez
fordult, és megnézte a monitorok
adatait. Kitapintotta Smithback
pulzusát, és megvizsgálta a sebet,
amit Nora bekötözött. Kicsit
keresgélt a szekrényben, majd egy
injekciós tűvel tért vissza, és
beadott valamit az infúzió csövébe.
– Ez segít, hogy jobban bírja,
amíg maga kijut innen, és értesíti az
orvosomat.
– Hogy én? - kérdezte Nora.
– Kedves dr. Kelly, valakinek
felügyelnie kell Smithbackre. Nem
mozdíthatjuk el. Az én karom fel
van kötve, lőtt seb a hasamon, attól
tartok, az én állapotomban nem
tudok sehová menni, hát még
csónakban evezni.
– Nem értem.
– Mindjárt megérti. Most
kérem, segítsen megint lemenni
azon a lépcsőn.
Nora vetett egy utolsó
pillantást Smithbackre, aztán
letámogatta Pendergastot a
csigalépcsőn, majd végig a kőfalú
helyiségeken és a véget nem érő
gyűjtemények mellett. Most, hogy
tudta, mi volt a céljuk, még
szörnyűbbnek és
hátborzongatóbbnak látta őket.
A laboratóriumnál Nora
lelassított. Átvilágított a
fegyvertárba a zseblámpa
sugarával, és meglátta Fairhavent,
aki mozdulatlanul kuporgott az
egyik sarokban. Pendergast
rápillantott, aztán a helyiség
végében lévő súlyos ajtóhoz lépett,
és kinyitotta. Az ajtó mögött egy
újabb lépcsősor indult lefelé, még
durvábban faragott kőből. Látszott,
hogy egy természetes földalatti
barlangot kihasználva vájták a
sziklába.
 – Ez hová vezet? - kérdezte
Nora.
– Ha nem tévedek, a folyóhoz.
Elindultak lefelé a lépcsőn.
Penészszag és nyirkosság ülte meg
a levegőt. A lámpa fénye a lépcső
aljánál egy kőből épült kis
rakpartot világított meg, amelyet
víz nyaldosott. A sziklaparton egy
ősrégi csónak pihent, a fenekével
felfelé fordítva.
– A kalóz barlangja − mondta
Pendergast, ahogy Nora
körbevilágított. − Itt osont ki a
folyóra, hogy megtámadja a
hajókat. Ha a csónak még
használható, ezzel kievezhet a
Hudsonra.
 Nora a csónakra világított.
– Tud evezni? - kérdezte
Pendergast.
– Nagy szakértő vagyok.
– Helyes. Azt hiszem, innen
pár saroknyira, délre talál egy
elhagyott kis kikötőt. Amilyen
gyorsan lehet, keressen egy telefont,
és hívja a 645-7884-et, ez a
sofőröm, Proctor száma. Csak
mondja el neki, mi történt, ő majd
odamegy magáért, és mindent
elintéz, idehívja az orvost nekem és
Smithbacknek.
Nora felfordította a csónakot,
és a vízre tolta. Régi volt, rozoga,
és több helyen láthatóan szivárgott,
de azért használhatónak tűnt.
 – Ugye vigyáz addig Billre? -
kérdezte.
Pendergast bólintott. A vízről
visszatükröződő fény sápadt arcára
hullott.
Nora óvatosan belépett az
imbolygó csónakba.
Pendergast előbbre lépett. −
Dr. Kelly − szólalt meg halkan. −
Mondanom kell még valamit.
Nora felnézett rá a csónakból.
– A hatóságok nem tudhatják
meg, mi rejtőzik ebben a házban.
Meg vagyok róla győződve, hogy
valahol ezek között a falak között
van elrejtve a hosszú élet titkának
receptje. Érti?
– Értem − felelte Nora egy
pillanat után. Rámeredt
Pendergastra, és csak most kezdte
felfogni, mit is akar mondani. A
hosszú élet titka − még mindig
hihetetlennek tűnt a számára, hogy
ilyen tényleg létezik.
– Be kell vallanom, hogy
meglehetősen személyes okom van
a titkolózásra. Nem szeretnék
további gyalázatot hozni a
Pendergast névre.
– Leng ugye a maga őse volt?
– Igen. A dédnagybátyám.
Nora bólintott, és a villába
helyezte az evezőket. Furcsának tűnt
neki ez a régimódi felfogás a
családi becsületről, de hát eddig is
tudta, hogy Pendergast nem ebben a
világban él.
– Az orvosom el fogja
szállítani Smithbacket egy
magánklinikára, ahol nem tesznek
fel kellemetlen kérdéseket.
Természetesen engem is
megoperálnak. A kalandunkról nem
kell említést tennünk a
rendőrségnek.
– Értem − ismételte meg Nora.
– Az emberek tudni akarják
majd, mi történt Fairhavennel, de
nem hiszem, hogy a rendőrség
valaha is rá fog jönni, hogy ő volt a
Sebész, vagy rábukkanna a
Riverside Drive 891.-re.
– Akkor a Sebész-
gyilkosságok rejtélye megoldatlan
marad?
– Igen, de a megoldatlan
gyilkosságok mindig a
legérdekesebbek, nem gondolja?
Kérem, ismételje el a
telefonszámot.
– 645-7884.
– Nagyszerű. Kérem, siessen,
dr. Kelly.
Nora ellökte a csónakot a
parttól, aztán még visszanézett
Pendergastra. A csónak ringatózott
a sekély vízen.
– Még egy kérdés. Hogy a
csudába tudott megszabadulni a
láncoktól? Olyan volt, mint valami
bűvészmutatvány.
Nora a félhomályban látta,
hogy Pendergast ajka megrezzen,
mintha mosolyogna.
– Az is volt.
– Nem értem.
– A Pendergast családban régi
hagyománya van a bűvészkedésnek.
Tíz generációra visszamenőleg
voltak bűvészek a felmenőim
között. A vérünkben van. Antoine
Leng Pendergast sem volt kivétel,
sőt ő volt az egyik legnagyobb
tehetség a családban. Bizonyára
észrevette a fenti teremben is
azokat a színpadi kellékeket, hogy a
házban lévő titkos ajtókról,
álfalakról és csapóajtókról már ne
is beszéljünk. Fairhaven nem is
sejtette, de a láncok és a bilincsek,
amiket használt, Leng egykori
bűvészkellékei voltak. Azonnal
felismertem őket. Hamis
szegecsekkel vannak összeerősítve,
amiket a bűvész, miután
megbilincselik, az ujjaival vagy a
fogával könnyedén ki tud szedni.
Annak, aki ismeri a titkot, olyan
könnyű megszabadulni a bilincstől,
mintha egyszerű cellux fogná össze
a csuklóját.
Pendergast halkan felnevetett.
Nora evezni kezdett. Az
evezőcsapások csobbanásait
eltorzulva verték vissza a sziklás
barlang falai. Pár perc alatt oda is
ért egy lecsüngő növényzettel
eltakart nyíláshoz, amely épp csak
akkora volt, hogy átfért rajta a
csónak. Az evezőkkel áttolta, és
már kint is találta magát a széles
Hudson folyón. A vízmű hatalmas
épülete fölétornyosult, kicsit
távolabb ott ragyogott a George
Washington híd kivilágított íve.
Nora nagyot szippantott a hűvös
friss levegőből. Alig tudta elhinni,
hogy életben van.
Visszanézett a barlang szájára,
de csak lecsüngő növényzetet és
egy sziklafalat látott, semmi többet.
Evezni kezdett, és rövidesen
meg is pillantotta az elhagyatott kis
kikötőt a távoli, fényben úszó
manhattani felhőkarcolók háttere
előtt. Közben az éjszakai szél
szárnyán sodródva mintha még
mindig hallani vélte volna
Pendergast halk nevetését.

EPILÓGUS

Az igazság pillanata

Az ősz télbe fordult, és olyan

szikrázó decemberi nap köszöntött
rájuk, amilyen csak az első hóesés
előtt szokott előfordulni, amikor az
egész világ szinte kristályos
tökéletességgel ragyog. Miközben
Nora Kelly végigsétált a Riverside
Drive-on, kézen fogva Bill
Smithbackkel, elnézett a Hudson
felé, amelyen már jégtáblák
sodródtak lefelé. A New Jersey
Palisades élesen kirajzolódott a
ragyogó napfényben, a George
Washington híd pedig mintha
ezüstösen és súlytalanul lebegett
volna a folyó felett.
Nora és Smithback a West
End sugárúton, a 90. utca tájékán
találtak egy kiadó lakást. Amikor
Pendergast megkérte őket, hogy
keressék fel a Riverside Drive
891.-ben, úgy döntöttek, gyalog
teszik meg a két mérföldes sétát,
kihasználva a gyönyörű időt.
A Catherine Street-i szörnyű
felfedezés óta Nora most érezte
először, hogy visszatért a béke az
életébe. A múzeumban jól haladt a
munkájával. A utahi anyagminták
radiokarbon-vizsgálata elkészült,
és ez eredmények szerencsésen
megerősítették az anaszázi-azték
kapcsolatokról szóló elméletét. A
múzeumban óriási nagytakarítást
rendeztek, és teljesen új
vezetőséget neveztek ki − csak
Collopy maradt a helyén, aki
valahogy megúszta az egész ügyet
úgy, hogy a hírneve és a presztízse
nem csorbult. Az igazgató egy
fontos adminisztratív posztot
ajánlott fel Norának, amit ő
udvariasan visszautasított.
 A szerencsétlen Brisbane-t
szabadon engedték, miután az
ügyvédje sziklaszilárd alibit igazolt
neki mindhárom gyilkosság idejére,
a bíró pedig ingerülten rámutatott,
hogy a világon semmiféle
kézzelfogható bizonyíték nincs, ami
a gyanúsítottat bármelyik
gyilkossághoz kötné. Brisbane
beperelte a várost a téves
letartóztatásért. Az újságok azzal
voltak tele, hogy a Sebész még
mindig szabadlábon van. A
főpolgármester elveszítette a
választást, Custer kapitányt
lefokozták utcai járőrré.
Anthony Fairhaven váratlan
eltűnéséről számos újságcikk, jelent
meg, de a spekulációknak véget
vetett, amikor az adóhivatal
ellenőrzést tartott a cégénél. Ez után
már mindenki azt feltételezte, hogy
Fairhaven adócsalás miatt tűnt el.
Azt beszélték, hogy utoljára valahol
az Antillákon látták a tengerparton,
egy daiquiri és a Wall Street
Journal társaságában.
Smithback két hétig lábadozott
a Cold Springtől északra található
Feversham Klinikán, ahol
összevarrták és ellátták a sebét.
Meglepően gyorsan gyógyult.
Pendergast is több hetet töltött
ugyanezen a klinikán, miután átesett
több operáción is. Ezután eltűnt, és
se Nora, se Smithback nem hallott
tőle, egészen a titokzatos
meghívásig.
– Nem hiszem el, hogy megint
itt vagyunk − jegyezte meg
Smithback a ház felé menet.
– Ugyan már, Bill, te nem vagy
kíváncsi, mit akar Pendergast?
– Dehogynem. Csak nem
értem, miért nem találkozhatunk
valahol másutt. Valami kellemes
helyen, mondjuk a Carlyle
éttermében.
– Biztos meg fogjuk tudni az
okát.
– Az biztos. De ha valami
koktéllal akar megkínálni azokból
az üvegekből, én távozom.
A régi ház feltűnt a távolban a
Riverside Drive-on. Még a ragyogó
napfényben is komornak tűnt,
kísértetiesen bújt meg a kopár fák
között, és sötét emeleti ablakai úgy
meredtek nyugat felé, mint az üres
szemgödrök.
Nora és Smithback egyszerre
megtorpantak.
– Ennek a háznak már a puszta
látványa is halálra rémiszt −
morogta Smithback. − Csak arra
tudok gondolni, ahogy Fairhaven
arra az asztalra fektetett, és szinte
érzem, ahogy a szike behatol a…
– Bill, légy szíves! -
könyörgött Nora. Smithback nagy
élvezettel mesélgette a kalandjának
véres részleteit. Ahogy átkarolta
Nora vállát, kicsit lógott rajta a kék
Armani öltöny, mert pár kilót
fogyott a megpróbáltatásoktól. Az
arca sápadt és nyúzott volt, de a
humora és a pajkos csillogás a
szemében a régi.
Tovább sétáltak északi
irányba, és átkeltek a 137. utcánál a
kereszteződésen. A ház főbejárata
előtt még mindig halomban állt a
szemét. Smithback megint
megtorpant, és Nora látta, hogy
felnéz a ház homlokzatára, az első
emeleti törött ablak felé.
Akármilyen bátornak tettette is
magát, az arca egy pillanatra
elsápadt. Aztán Norát követve
elszántan az ajtó felé lépett, és
bekopogtak.
Eltelt egy perc, aztán kettő is.
Végre nyikorogva kinyílt az ajtó, és
ott állt Pendergast. Vastag
gumikesztyű volt a kezén, elegáns
fekete öltönye szörnyen poros,
üdvözlés nélkül sarkon fordult, ők
pedig követték a néma, visszhangzó
folyosókon át a könyvtárszobába. A
folyosókon elhelyezett hordozható
halogénlámpák hideg fehér fényt
vetettek a régi ház falaira, amelyek
még így is megborzongatták Norát.
A romlás bűze már eltűnt,
tisztítószerek enyhe szaga váltotta
fel. A ház belsejére alig lehetett
ráismerni: a falakról el volt
távolítva a faburkolat, a víz- és
gázcsövek csupaszon futottak, a
fiókok kirángatva, a padlódeszkák
felszedve. Olyan volt, mintha az
egész házat darabokra szedte volna
valaki, aki nagyon keresett valamit.
A könyvtárszobában álló
kitömött állatokról le voltak véve a
leplek. Itt halványabb volt a
világítás, de Nora így is látta, hogy
a polcok fele üres, és a
könyvoszlopok a padlón
tornyosulnak. Pendergast
átkanyargott köztük a szoba túlsó
végében lévő nagy kandallóhoz, és
végre a vendégekhez fordult.
– Dr. Kelly − hajtott fejet
Nora felé. − Mr. Smithback…
örömmel látom, milyen jól van.
 – A maga dr. Bloomja
legalább annyira művész, mint
amennyire sebész − felelte
Smithback kissé erőltetett
szívélyességgel. − Remélem,
megkapja a Blue Cross-kitüntetést,
de még nem rendeztem nála a
számlát.
Pendergast halványan
elmosolyodott. Rövid csönd lett.
– Nos, miért hívott ide minket,
Mr. Pendergast? - kérdezte Nora.
– Mindketten szörnyű
megpróbáltatásokon mentek
keresztül − felelte Pendergast, és
levette a gumikesztyűt. − Úgy
érzem, részben felelős vagyok
ezért. Az elmúlt pár hét során
megtudtam egy-két dolgot. Sokan
vannak, akiken már nem
segíthetünk: Mary Greene, Doreen
Hollander, Mandy Eklund, Reinhart
Puck, Patrick O’Shaughnessy… De
úgy gondoltam, ha maguk ketten
megismernék a valódi történetet -
amelyet soha senki más nem
tudhat meg −, az talán segítene
elűzni a démonokat.
Ismét kis csönd lett.
– Folytassa − mondta
Smithback, egészen más hangon,
mint eddig.
Pendergast Noráról
Smithbackre pillantott, aztán megint
vissza.
– Fairhavent gyerekkorától
kezdve megszállottan foglalkoztatta
a halandóság. A bátyja tizenhat
éves korában halt meg, Hutchinson-
Guilford-szindrómában.
– Arthur? - kérdezte
Smithback.
Pendergast kicsit csodálkozva
pillantott rá. − Igen.
– Hutchinson-Guilford-
szindróma? - kérdezte Nora. − Soha
nem hallottam róla.
– Gyermekkori aggságnak is
nevezik. Az ilyen gyermekek
születésükkor teljesen normálisak,
de aztán hihetetlen gyorsasággal
öregedni kezdenek. A növekedésük
abbamarad, a hajuk megőszül és
kihullik, szemöldökük és
szempillájuk általában nincsen, a
szemük túl nagy a koponyájukhoz
képest. A bőrük megbarnul és
megráncosodik, a hosszú
csontoknál csontritkulás lép fel.
Alapjában véve kamaszkorukra már
olyan a testük, mint egy
öregemberé. Gyakori az
atherosderosis, a szélütés, a
szívroham. Ez utóbbiba halt bele
Arthur Fairhaven tizenhat évesen.
– Az öccse végignézte a
múlandóság és az öregedés minden
borzalmát öt-hat szörnyű évbe
sűrítve. Soha nem tudta túltenni
magát rajta. Mindnyájan félünk a
haláltól, de Anthony Fairhavennél
ez a félelem a megszállottságig
fokozódott. Orvosi egyetemre
jelentkezett, de két év után
eltanácsolták, bizonyos tiltott
kísérletek miatt. Így aztán nem volt
más választása, beállt a családi
ingatlancéghez. Az egészsége
továbbra is megszállottan
foglalkoztatta. Kísérletezett
egészséges ételekkel, diétákkal,
vitaminokkal és táplálék-
kiegészítőkkel, német
gyógyforrásokkal, finn szaunával…
Reményt próbált meríteni az örök
élet keresztény ígéretéből, és
mélyen vallásos lett, de amikor nem
kapott gyors választ az imáira, a
vallási lázat felváltotta egy
hasonlóan mély és torz érdeklődés
a természettudományok és az
orvoslás iránt. Nagy jótevője lett
több kevéssé ismert
kutatóintézetnek, valamint a
Columbia Orvosi Egyetemnek, a
Smithsonian Múzeumnak és a New
York-i Természettudományi
Múzeumnak is. Megalapította a
Little Arthur Klinikát, amely
valóban értékes munkát végez a
ritka gyermekbetegségek gyógyítása
terén.
– Pontosan nem lehetünk
biztosak benne, mikor hallott
először Lengről. Nagyon sok időt
töltött azzal, hogy a múzeum
archívumában böngészett a
különféle kutatásai kapcsán.
Véletlenül ráakadhatott valami
Lenggel kapcsolatos utalásra.
Bármit talált is, benne volt két
fontos információ: hogy mivel
kísérletezett Leng, és hol volt az
első laboratóriumának helyszíne.
Íme, egy ember, aki azt állította,
hogy sikerült meghosszabbítania az
életét! Gondolhatják, mit jelentett
ez Fairhavennek. Úgy érezte,
mindenképp ki kell derítenie, miben
álltak ezek a kísérletek, és hogy
Leng valóban sikerrel járt-e. Ezért
kellett meghalnia Pucknak, mert
egyedül ő tudott arról, hogy
Fairhaven milyen gyakori vendég
volt az archívumban, és csak ő
tudta, hogy milyen anyagok után
érdeklődött. Ez nem jelentett
problémát mindaddig, amíg mi meg
nem találtuk Shottum levelét. Ha
Puck akár csak futólag is
megemlítette volna Fairhaven
látogatásait, az máris közvetlenül
kapcsolatba hozta volna Lenggel, és
azonnal első számú gyanúsítottá
válik. Azzal, hogy dr. Kellyt
lecsábította oda, Fairhaven úgy
gondolta, két legyet üthet egy
csapásra. De maga nagyon ügyesen
elmenekült előle, Nora.
– De ne siessünk ennyire
előre. Miután Fairhaven felfedezte,
miben mesterkedett Leng, ez után az
volt a kérdés, hogy sikerrel járt-e,
vagyis életben van-e még. Elkezdett
nyomozni utána. Amikor én magam
is keresni kezdtem, hol lehet Leng
lakhelye, nagyon sokszor az volt az
érzésem, mintha valaki járt már
volna előttem azokon a helyeken,
nem is olyan régen. Végül
Fairhaven felfedezte, hol lakott
Leng, és odament a házába.
Képzeljék el, milyen izgatott lett,
amikor a dédnagybátyámat életben
találta, amikor rájött, hogy Lengnek
valóban sikerült meghosszabbítania
az életét. Leng birtokában volt a
titoknak, amit Fairhaven olyan
kétségbeesetten keresett, és
megpróbálta rávenni, hogy árulja el
neki.
Mint tudjuk, Leng a végső
nagy tervét már feladta, és most
már azt is tudom, miért. Miután
átnéztem a jegyzeteit, amelyeket itt,
a laboratóriumban találtam,
rájöttem, hogy teljesen hirtelen
hagyta abba munkát 1954. március
elseje körül. Sokáig töprengtem, mi
lehet ennek a jelentősége, aztán
rájöttem. Ez volt a Castle Bravo
dátuma.
– Castle Bravo? - kérdezte
Nora.
– Az első termonukleáris
bombakísérlet, amelyet a Bikini-
szigeteken végeztek. Tizenöt
megatonnás bomba volt, a
tűzfelhője négy mérföld átmérőjű.
Leng meg volt győződve róla, hogy
ezzel a találmánnyal az emberiség
amúgy is arra van ítélve, hogy
kipusztítsa saját magát, sokkal
hatékonyabban, mint ahogy ő valaha
is képes lenne rá. A technológia
fejlődése magától megoldotta a
problémát. Most már nyugodtan
megöregedhetett, tudván, hogy csak
idő kérdése, hogy mikor valósul
meg az álma, hogy a föld
kigyógyuljon az emberiség
pestiséből.
– Amikor Fairhaven rátalált,
Leng már hosszú évek óta nem
szedte az elixírt, pontosan 1954
márciusa óta. Megöregedett, talán
már meg is akart halni.
Mindenesetre a kegyetlen kínzások
ellenére is megtagadta, hogy
felfedje a szer receptjét, Fairhaven
pedig túl messzire ment, és végül
megölte.
– Volt azonban még egy
esélye. Még mindig ott volt Leng
régi laboratóriuma, ahol
létfontosságú információk
rejtőzhettek − emberi maradványok
vagy a régi naplója. És Fairhaven
azt is tudta, hol volt ez a régi labor,
a Catherine Streeten, Shottum háza
alatt. Persze azon a telken már rég
új házakat építettek, de Fairhaven
az ő pozíciójában nyugodtan
megtehette, hogy felvásárolja
azokat a telkeket, és lebontsa a
házakat, a városfejlesztés nevében.
Az építőmunkások, akikkel
beszéltem, megemlítették, hogy
Fairhaven feltűnően gyakran
kijárkált az építkezésre, amikor az
alapokat ásták.
Ő volt a második, aki belépett
a pincealagútba a munkás után, aki
megtalálta a csontokat. Fairhaven
nyilván megtalálta Leng naplóját.
Később kedvére tanulmányozhatta
az alagútból elvitt csontokat is,
nyilván ezért voltak olyan
hasonlóak a vágások a régi
csigolyákon és az újabb
holttesteken.
– Tehát Fairhavennél voltak
Leng jegyzetfüzetei. Megpróbálta
lemásolni a kísérleteket, remélve,
hogy ő is bejárhatja ugyanazt az
utat. Persze a kísérletei amatőrök
voltak, nem értette meg igazán,
miben állt Leng igazi munkája.
Pendergast elhallgatott, és a
régi házra mélységes csönd borult.
– El sem tudom hinni − szólalt
meg végül Smithback. − Amikor
interjút készítettem vele, Fairhaven
olyan magabiztosnak és nyugodtnak
látszott… Olyan… józannak.
– Az őrültség sokféle álcában
jelenik meg − mondta Pendergast. −
Fairhaven megszállottsága
túlságosan is mély volt, hogy
nyíltan megmutatkozzon. És a pokol
kapuit ugyanolyan könnyen el lehet
érni rövid léptekkel, mint
hosszúakkal. Fairhaven úgy
gondolhatta, hogy a sors úgy akarta,
a hosszú élet titka neki táruljon fel.
Kezdte azt hinni, hogy ő Leng,
illetve az, akinek Lengnek lennie
kellett volna. Magára vette Leng
személyiségét, utánozta az
öltözködését. És megkezdődtek az
újabb gyilkosságok - amelyeknek
természetesen semmi köze nem volt
az ön cikkéhez, Mr. Smithback.
– De magát miért próbálta
megölni? - kérdezte Smithback. −
Ez nagyon kockázatos dolog volt.
– Fairhaven olyan ember volt,
aki mindig előre gondolkodott.
Ezért is volt olyan sikeres az üzleti
életben, és persze ezért is félt
annyira a haláltól. Amikor sikerült
rábukkannom, hol lakott Mary
Greene, rájött, hogy már csak idő
kérdése, és Leng házát is meg
fogom találni. Tudta, hogy
mindenképp odamegyek, és akkor
tönkreteszek mindent, amit addig
elért. Leleplezném, mi az
összefüggés a Sebész és Leng
között. Norával ugyanez volt a
helyzet. Ő is forró nyomon volt,
miután meglátogatta McFadden
lányát, és a régészeti szakértelme is
veszélyt jelentett. Nyilvánvaló volt,
hogy csak idő kérdése, hogy
rájöjjünk, hol lakik Leng. Fairhaven
nem engedhette, hogy tovább
nyomozzunk.
 – És O’Shaughnessy? Őt miért
ölte meg?
Pendergast lehajtotta a fejét. −
Ezt soha nem fogom megbocsátani
magamnak. Azt hittem, biztonságos
feladattal bíztam meg, amikor
elküldtem a New Amsterdam
patikába, ahol Leng vásárolt
egykor. Úgy tűnik O’Shaughnessy
szerencsével járt, és sikerült régi
iratokat találnia, talán a húszas
évekből származó eladások listáját.
Jobban mondva, ez nem volt
szerencse, épp ellenkezőleg. Nem
gondoltam, hogy Fairhaven ennyire
éber, és minden lépésünket figyeli.
Amikor rájött, hogy O’Shaughnessy
nemcsak tudja, hol szerezte be Leng
a vegyi anyagokat, de sikerült is
megszereznie a régi üzleti
könyveket is, amelyek a mi
kezünkben veszélyesek lehetettek
volna, meg kellett ölnie, mégpedig
azonnal.
– Szegény Patrick − mondta
Smithback. − Szörnyű halála volt…
– Igen, szörnyű, nagyon
szörnyű… − mormolta Pendergast
fájdalmas arccal. − És a felelősség
engem terhel érte. Jó ember volt, és
kitűnő rendőr.
Nora végignézett a bőrkötésű
könyvek során, az ócska
kárpitokon, a málladozó tapétán, és
megborzongott.
– Te jóságos ég − mormolta
végül Smithback, és megcsóválta a
fejét. − Ha belegondolok, hogy
ebből semmit nem írhatok meg… −
Aztán Pendergastra pillantott. − És
mi történt Fairhavennel?
– Amitől a legjobban félt:
elérte a halál. A holttestét
befalaztam a pincében, egy
alkóvban. Egy kis tiszteletadás
Poe-nak. Nem lenne jó, ha
előkerülne a holtteste.
Ezután rövid csend lett.
– És mit fog csinálni ezzel a
házzal meg a gyűjteménnyel? -
kérdezte Nora.
Pendergast ajkán halvány
mosoly játszott. − Elég kanyargós
úton-módon a ház és a tartalma
örökségként az én birtokomba
jutott. Egy nap talán majd
névtelenül eljuttatom ezeket a
tárgyakat a világ nagy múzeumaiba
- de ez még odébb van.
– És mi történt a házzal? Miért
van így feldúlva?
– Lenne magukhoz még egy
utolsó kérésem.
– Micsoda?
– Jöjjenek velem.
Követték Pendergastot a
kanyargós folyosókon át a
kijárathoz. Pendergast kinyitotta az
ajtót. Odakint némán járó motorral
ott várakozott a Rolls Royce.
– Hová megyünk? - kérdezte
Smithback.
 – A Gates of Heaven
temetőbe.

A Manhattanból a téli
westchesteri dombok felé vezető út
fél órába telt. Pendergast egész idő
alatt egy árva szót sem szólt, csak
ült mozdulatlanul, a gondolataiba
merülve. Végül behajtottak egy
fekete vaskapun, és elindultak
felfelé egy enyhén emelkedő
domboldalon. Mögötte egy másik
domb emelkedett, majd egy újabb:
a halottak óriási városa, tele komor
síremlékekkel. A kocsi egy idő után
megállt a temető egy távoli
sarkában, egy márvány sírkövekkel
teli részen.
Pendergast kiszállt, aztán egy
jól ápolt ösvényen néhány friss
sírhanthoz vezette őket. A fagyos
földhalmok geometrikus
precizitással sorakoztak, sírkő vagy
virágok nélkül, csak egy fémrúd
volt leszúrva minden sír fejénél,
egy-egy kis kartonnal, mindegyiken
egy szám, a nedvességtől már
elkenődve és megfakulva.
Végigsétáltak a sírok sora
mellett, míg oda nem értek a 12-es
számúhoz. Pendergast itt lehajtott
fejjel megállt, és összekulcsolta a
kezét, mintha imádkozna. A bágyadt
téli nap átsütött a fák göcsörtös
ágain, a domboldal ködbe
burkolózott.
– Hol vagyunk? - nézett körbe
Smithback. − Kik nyugszanak itt?
– Itt temettette el Fairhaven a
Catherine Streeten talált harminchat
csontvázat. Nagyon okos lépés volt.
Exhumálni csak bírósági
engedéllyel lehet, de ennek a
megszerzése hosszadalmas és
bonyolult eljárás. Ez volt a legjobb
megoldás az elhamvasztáson kívül,
amit a törvény miatt nem tehetett
meg. Nem akarta, hogy bárki
megvizsgálhassa ezeket a
csontvázakat.
Pendergast intett. − Ez a sír, a
12-es, Mary Greene végső
nyughelye. Már nincs elfeledve… −
Pendergast a zsebébe nyúlt, és
kivett egy apróra összehajtogatott,
gyűrött papírdarabkát, amely
enyhén meglebbent a szélben.
Kinyújtotta a sír fölé, mint valami
áldozati ajándékot.
– Mi ez? - kérdezte
Smithback.
– Az elixír.
– Hogy micsoda?
– Leng receptje, a hosszú élet
titka, amit végül sikerült
tökéletesítenie. Már nem volt
szüksége emberi donorokra. Ezért
maradtak abba a gyilkosságok
1935-ben.
Nora és Smithback
összenéztek a hirtelen támadt
csöndben.
– Leng végül sikerrel járt, ami
a húszas évek végéig nem volt
lehetséges. Ekkor váltak elérhetővé
bizonyos szintetikus ópiumtartalmú
szerek és más biokémiai anyagok.
Ehhez a recepthez már nem volt
szükség emberi áldozatokra. Leng
nem élvezte a gyilkolást, csak
sajnálatos szükségszerűség volt a
számára. Nem úgy, mint
Fairhavennek, aki élvezte a dolgot.
Smithback döbbenten bámulta
a papírdarabkát. − Azt akarja
mondani, a kezében van az örök
élet titka?
– Nincs olyan, hogy „örök
élet”, Mr. Smithback. Legalábbis
ezen a világon. Ez a szer
meghosszabbítaná az emberi életet,
hogy mennyivel, azt nem tudom.
Legalább száz évvel, talán többel
is.
– Hol találta meg?
– A házban volt elrejtve,
ahogy sejtettem. Tudtam, hogy Leng
nem semmisítette meg a formulát,
legalább magának megtartott egy
példányt. − Pendergast arcán
látszott, hogy vívódik önmagával. −
Meg kellett találnom. Ha hagyom,
hogy mások kezébe jusson, azzal…
− Pendergast elhallgatott.
– És megnézte? - kérdezte
Nora.
Pendergast bólintott.
 – És?
– Elég egyszerű biokémiai
egyenlet, olyan vegyi anyagok
felhasználásával, amelyeket
bármelyik jobb patikában be lehet
szerezni. Egy ilyen szerves kémiai
szintézist bármely átlagos
gyógyszerész vagy medikus meg tud
csinálni egy jól felszerelt laborban.
Persze van benne egy kis trükk, egy
eredeti ötlet, és ezért nem
valószínű, hogy bárki más újból
felfedezi, legalábbis a közeli
jövőben.
Csönd lett. − És mit csinál…
mit csinálunk vele? - kérdezte
nagyon halkan Smithback.
A válasz csak egy halk
kattanás volt. Pendergast bal
kezében egy kis láng lobbant egy
vékony arany öngyújtóból, amely
sárgásan fénylett a félhomályban.
Szó nélkül odaérintette a lángot a
papírdarab sarkához.
– Várjon! - kiáltott fel
Smithback, és odaugrott.
Pendergast eltartotta magától az égő
papírdarabkát, és ügyesen ellépett
Smithback útjából.
– Mit művel? - kapott a papír
után Smithback. − Az ég
szerelmére, adja ide!
Az összegyűrt papírdarabka
már félig elégett, a széle feketén,
elhamvadva összepöndörödött, és a
hamu lepergett a sír fagyos
földjére.
– Hagyja abba! - kiáltotta
Smithback. − Gondolja végig! Nem
teheti, meg, hogy…
– Végiggondoltam − felelte
Pendergast. − Nem tettem mást az
elmúlt hat hétben, mint ezen
gondolkoztam. Örökkévaló
szégyenemre a Pendergast család
egy tagja volt az, aki megalkotta ezt
a formulát. Annyian meghaltak
miatta, ki tudja, hány Mary Greene,
akikről az utókor soha nem fog
tudni… Nekem, aki felfedeztem,
kell elpusztítanom. Higgye el, ez az
egyetlen lehetőség. Nem hagyhatunk
létezni valamit, ami ennyi
szenvedés árán jött létre.
 A láng felfalta az utolsó
darabka papírt is. Pendergast
szétnyitotta az ujjait, és a papír
csücske is hamuvá porladt,
miközben a földre hullott.
Pendergast lehajolt, és gyengéd
mozdulattal belekotorta a földbe
Mary Greene sírja tetején. Amikor
hátralépett, már nem látszott semmi,
csak egy kis fekete folt a barna
göröngyökön.
Rövid, döbbent csönd lett.
Aztán Smithback a kezébe
temette az arcát. − Ezt nem hiszem
el. Azért hozott ide minket, hogy ezt
végignézzük?
Pendergast bólintott.
– De miért?
 – Mert ez túl nagy horderejű
dolog volt ahhoz, hogy egyedül
csináljam végig. Tanúk kellettek
hozzá, ha másért nem, hát az utókor
kedvéért.
Nora látta, hogy Pendergast
arcán mélységes szomorúság és
lelki kimerültség tükröződik.
Smithback komoran megrázta
a fejét. − Tudja, hogy mit csinált?
Elpusztította a legnagyobb orvosi
felfedezést, amit az emberiség
valaha is tett.
Pendergast nagyon halkan,
majdnem suttogva válaszolt: − Hát
nem érti? Ez a szer elpusztította
volna a világot. Leng kezében
valójában ott volt a megoldás, amit
keresett. Ha ezt a felfedezést
rászabadította volna a világra, az
egyenlő lett volna a véggel. Csak
nem volt elég objektív, hogy ezt
meglássa.
Smithback hallgatott.
Pendergast egy pillanatig
ránézett, aztán a sírra fordult a
tekintete. A válla lehorgadt.
Nora kicsit odébb húzódva
hallgatott és figyelt. Aztán
megszólalt: − Én megértem −
mondta. − Tudom, milyen nehéz
lehetett meghozni ezt a döntést.
Mindent egybevéve szerintem
helyesen cselekedett.
Pendergast a földre szegezte a
tekintetét, aztán lassan felemelte a
fejét, és Nora szemébe nézett.
Talán csak képzelte, de Nora úgy
látta, mintha a szavai kissé
enyhítették volna az arcára írt
fájdalmat.
Pendergast végül halkan csak
annyit mondott: − Nagyon
köszönöm, Nora.