Első rész - Az Eredet és a Jelentés

Mivel ez egy Burzum weboldal feltételezem, hogy érdekel benneteket a Burzum, így elmondok
nektek néhány dolgot a Burzumról, amelyek eddig nem hangzottak el. Minden bandának van
eredete, egy kezdete és oka, hogy miért létezik. Így azzal kezdeném, hogy miért született a
Burzum és azt is elmondom, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy.

1988-ban vagy '89-ben, amikor kb. 1-2 éve gitároztam, alapítottam egy Kalashnikov nevű bandát
két másik arccal. Kalashnikovnak neveztük a bandát, mert ez volt a kedvenc támadási
fegyverem. Szerepjátékokat játszottam, s amikor az olyan játékokat játszottuk, mint a "Twilight
2000" mindig felszereltem a szereplőmet egy AK-74-sel (Avtomat-Kalashnikov 74). Fantasy-
szerepjátékokat is játszottam, mint például az AD&D (Advanced Dungeons And Dragons) és a
MERP (Middle-Earth Role-Playing) GM (Game Master) szabályokkal és nagy hatással volt rám
Közép Földe fantasztikus világa. Ezen oknál fogva egyik számunk az "Uruk-Hai" címet kapta,
majd hamarosan magát a bandát is így neveztük. Nem emlékszem annak a számnak a
szövegére, de nem hiszem, hogy túl mély volt vagy magas fokon álló (a refrén valami ilyesmi volt:
Uruk-Hai! You will die!). Na most, az Uruk-Haiok, mint ahogy a legtöbb Burzum rajongó tudhatja,
Szauron "Fő-Orkjai" voltak, és Mordor Fekete Nyelvéről lefordítva a szó azt jelenti Ork-Faj.

A kamaszkori értelmezésem szerint a hobbitok számomra csak gyerekek voltak és ez unalmas

volt. A törpök leginkább a kapzsi kapitalista disznókra emlékeztettek és ez is elég unalmas volt. A
törvényeik tök jók voltak és Mória egy csodás hely volt, de nagyon nem tetszett a kapzsiságuk; s
egyébként is, ki akarna alacsony lenni? Az elfek lenyűgözőek és gyönyörűek voltak, s
legfőképpen a halhatatlanságuk és a természethez való közelségük tetszett, de egy kicsit lassúak
(lassú észjárásúak) voltak és a rossz oldalért harcoltak. Ehelyett inkább Szauronhoz éreztem
természetes vonzódást, ő volt az, aki kalandot, viszontagságot és leginkább kihívásokat hozott a
világba. Az Egy Szeme, az Egy Gyűrűje és a Barad-Dur tornya mind olyan sajátosságok, melyek
nagyon hasonlóak Odinn sajátosságaihoz. Az Egy Szem olyan volt, mint Odinn szeme, az Egy
Gyűrű, mint Odinn gyűrűje, a Draupnir ("csöpögő") és a Barad-Dur olyanok voltak, mint Odinn
trónjának, a Hlidskjalfnak a tornya. Az Uruk-Haiok és az Olog-Haiok (Troll-Faj) olyanok voltak,
mint a viking berserkerek, a Warge-ok pedig olyanok voltak, mint Odinn farkasemberei, és így
tovább. Könnyen bele tudtam magam élni a "sötét erők" dühébe és nagyon élveztem a
létezésüket, mert izgalmassá és veszélyessé tették az unalmas és békés világot.

Hagyományos skandináv meséket olvasva nőttem fel, ahol a pogány isteneket "gonosz"
lényekként mutattak be - trollokként és goblinokként. S mindannyian tudjuk, hogyan változtatták
át az inkvizítorok Freyrt (Cernnunos/Dionysus/Bacchus, stb.) Sátánná. Tolkien sem volt ennél
jobb. Ódinnt Szauronná változtatta és a pogány ősapáimat harcoló Uruk-Haiokká. Számomra a
Gondort támadó "sötét erők" olyanok voltak, mint a charlemagne-i keresztény Franciaországot
támadó vikingek; a Rohant ostromló "sötét erők" pedig a keresztény Angliát megrohanó vikingek.
És hozzá kell tegyem, hogy esetenként a vikingek is elvesztették háborúikat, akár csak Szauron
és az orkok, s nekem nem volt terhemre támogatni a vereséget szenvedő felet. Mindig is hittem
abban, hogy azt csináljam, ami helyes, független attól, hogy mik a következményei, s ha egy
elveszett dolog miatt harcoltam ez nem számított semmit. Inkább meghaltam volna harcolva
azért, amiben hiszek, minthogy éljek valami másért.

Akárhogyanis, Tolkien nem csak a vikingeket és a norvég nyelvet használta fel az orkok és
nyelvük teremtéséhez. Az ork szó igazából egy törzs neve, amely Skóciában élt az ősi időkben,
az Orkney szigeteken (Orcandia név alatt is ismert). Az "ork" az egy gael/kelta szó, ami
tudomásom szerint "vadkant" jelent. A brit szigetek bennszülötteinek harci kultusza valószínűleg
úgyanúgy alkalmazta a vadkanokat, mint a berserkerek és a farkasemberek skandináv harci
kultuszai a medvéket és a farkasokat. Az "orkok" egy csoport egyik része voltak, amelyet a
Római Kortól a Viking Korig Picts-ként ismertek (Festett Orkok).

Na most, nem meglepő, hogy az olyan katolikus angol ember, mint Tolkien "őrült, vöröshajú,
kétkezes kardot ügyesen forgató skót barbárokat" és "dühös, templomégető skandináv
berserkereket" használt modellként más rosszfiúk megalkotásához, s ebből kifolyólag én jobban
vonzódtam ezekhez a rosszfiúkhoz, mint a jó szereplőkhöz. Kevés közöm volt az olyan
"keresztény" szereplőkhöz, mint a Rohan "angol" lovasai vagy Gondor "francia" emberei. Nem
rajongtam az olyan "szentekért", mint Aragorn. Még az elfek is valamelyest idegenek voltak
számomra, mivel Tolkien a finn nyelvet használta, amikor megalkotta nyelvüket, s maguk a finnek
pedig modellként szolgáltak az elfek megalkotásához. Igazából sok közös vonásuk van, mivel ők
is gyakorlatilag egy nagy erdőben (Finnország) élnek, mely keletre terül el a Skandináv
hegységtől (A Szürke Hegyek). Korábban Észak-Oroszországban éltek egy nagy kiterjedésű
erdőben (Myrkwood [Sötéterdő]) az Urál hegyeitől nyugatra. Ők is nagyon szőke emberek és,
mint ahogy az elfek is, csendesek, mélabúsak, különösek és zárkózottak. Számomra az elfek
nyelve idegen és érthetetlen volt - mint ahogy a finn is érthetetlen - míg az ork nyelv és a Fekete
Nyelv nyilvánvalóan az én ősapáim nyelvére volt alapozva. Tehát, az Uruk-Hai, mint banda név,
elég logikus választás volt.

Az Uruk-Hai dobosa és a basszusgitárosa olyan emberek voltak, akikkel többé-kevésbé

véletlenszerűen találkoztam. A dobost már régebb óta ismertem, valamikor 12-15 éves korunkban
találkoztunk, s Szilveszterkor a fejemnek szegezett egy töltött 375-es Magnumot, mert azt hitte,
hogy baromnak neveztem (tökéletes kifogás, hogy fegyvert szegezzünk valaki fejéhez, persze...).
Valójában nem én neveztem őt baromnak, hanem a haverja, s ezt el is mondtam neki - és ennyi
volt. "Ohm, ok." - mondta és eltűnt minden további baj nélkül. (ha ha). Az ő érdekeltsége a
zenében, azt hiszem, "normálisnak" nevezhető, azaz "szex, drogok és rock'n'roll". A másik srác
azért basszusozott az Uruk-Haiban, hogy menő legyen, más szavakkal egy tipikus "rock'n'roller"
volt. Ideális esetben a gitárokon kellett volna játszania, mivel valamilyen oknál fogva a gitárosok
népszerűbbek a lányoknál, de ő még basszusgitározni sem tudott igazán, szóval...

Aztán 1989-ban találkoztam az old funeralos arcokkal, akik kiváló és komoly zenészek voltak; s
otthagytuk az egész Uruk-Hait. A másik két uruk-haios tag már eleve veszekedett egy lány miatt,
és így abbahagytuk a próbálást, de nem hangzott el, hogy az Uruk-Hainak vége. Két évig
játszottam az Old Funerallal és abban az időben az Old Funeral egy nagyon király techno-thrash
bandából egy unalmas death metal bandává vált. Noha nem az én hibám volt, hiszen már akkor
átváltottak a techno-thrashről a death metalra, amikor én csatlakoztam hozzájuk. Ez volt az oka,
hogy végül is kiléptem az Old Funeralból. A saját zenémet akartam játszani, egy sokkal eredetibb
és személyesebb fajta zenét, mint amit az Old Funerallal játszottunk akkoriban ('989-1991).

(Bizonyára feltűnt nektek az idétlen név: Old Funeral. A védelmükben el kell, hogy mondjam,
hogy azt hiszem eredetileg egyszerűen csak Funeral voltak. Aztán rájöttek arra, hogy egy másik
banda is Funeral név alatt működik, de ők hamarabb kezdték el használni a nevet, mint a másik
Funeral, így átváltoztatták a nevüket Old Funeralra. Más szavakkal ők "a régi Funeral" voltak, s
nem Old Funeral, szóval ez nem olyan idétlen, mint ahogy elsőre tűnik.)
Ahelyett, hogy újrakezdjem az Uruk-Hai projektet, megváltoztattam a nevet és elhatároztam,
hogy mindent magam csinálok, bár használtam pár riffet az Uruk-Haiból. Nem akartam élőben
játszani és a zenélés iránti indíttatásaim nagyon különböztek a hagyományos "rock'n'roll" féle
indíttatásoktól. Amíg az Old Funeralban játszottam még mindig a szerepjátékok tartoztak az
érdeklődési körömbe és még midig erős hatást gyakorolt rám a képzelet varázsa. Azt hiszem,
mondtam, hogy a Burzumnak okkult tartalma volt, de helyesebb lenne azt mondani, hogy ez egy
varázslatos tartalom volt, vagy egy olyan tartalom, amely a képzelet varázslatára épült. Minden,
ami Burzummal kapcsolatos volt, nem ebbe a világba tartozott, még a név sem.

Amint mondtam, amikor a keresztények "démonoknak", "trolloknak", "goblinoknak" és

"gonosznak" nevezték ősapáim isteneit, én természetes vonzódást éreztem mindenhez, amit a
keresztények "gonosznak" tekintettek. Ez egy elég éretlen reakció, talán, de csak egy kamasz
voltam, így nincs ezzel semmi problémám. 1991-ben még mindig ezzel a hozzáállással éltem. Az
Uruk-Hai egy kiváló név volt, de úgy éreztem mindent újra kezdek, így egy új névre is szükségem
van. Mint ahogy a legtöbb Tolkien rajongó tudja, a "burzum" egyike azoknak a Fekete Nyelven
íródott szavaknak, melyek Szauron Egy Gyűrűjét ékesítik. Amennyire emlékszem az utolsó
mondat így szól: "ash nazg durbabatuluk agh burzum ishi krimpatul", ez azt jelenti, hogy " egy
gyűrű, hogy elhozza mindannyiukat, és a sötétségben megkötözze őket". A keresztények
"sötétsége" persze az én "fényem" volt. Szóval mindent egybevetve természetes volt, hogy a
Burzumot választottam névnek.

A legtöbb bandának (kivéve Old Funeralt, persze :)) "tök jó" angol neve volt, pl.: Immortal,
Mayhem, Darkthrone, Destruction, Celtic Frost, Enslaved, Pestilence, Paradise Lost, Morbid
Angel, Death, és így tovább. Én nem akartam ilyet és ez volt az oka annak, hogy az Uruk-Hai
majd később a Burzum neveket választottam. Abban az időben - hozzá kell tennem, hogy még
mielőtt Peter Jackson megjelentette "A Gyűrűk Ura" filmjét - ezeknek a jelentése elég solis
sacerdotibus volt. Csak a beavatottak, hogy úgy mondjam, tudták mit jelentett. Csak azok az
emberek tudták, akik különösen érdeklődtek Tolkien világa iránt és tök jó volt, legalábbis én így
gondoltam. Ez arra késztette a hallgatókat, hogy különlegesnek érezzék magukat, és hogy a
Burzum kivételesen nekik készült (és ez így is volt).

Amikor a Burzum született nem csak eredeti és személyes zenét akartam csinálni, hanem valami
újat is alkotni - "sötétséget" a túlságosan is "fényes", biztonságos és unalmas világban. A
zenészek 99%-val ellentétben nem azért zenéltem, hogy híres és menő legyek és pénzt
keressek. Nem érdekelt sem a hírnév, sem a pénz, s egy nagyon naiv és romantikus
elképzelésem volt a nőkről, egy majdnem középkori (vagy inkább képzeletbeli világi) elképzelés.
Így tehát nem volt semmim, csak egy lázadás a többi agyhalott " szex, drogok és rock'n'roll"
hozzáállású metalos ellen. Az én motivációm a mágiával való kísérletezés volt és hogy
megpróbáljak létrehozni egy másik valóságot a "varázslat" segítségével. Ha sok ember szellemi
erejét "össze lehetne gyűjteni" egyetlen tálba vagy átirányítani egy varázs tárgyon vagy egyeden
(a norvégban fylgja-nak [követő, őrző lélek] hívjuk), akkor létre lehet hozni valami igazit. Ez
tisztán mágikus gondolkodás, s ahelyett, hogy az okkultizmusra épült volna, a képzelet varázsán
alapult - valami olyan, amire élvezetes gondolni. Burzum volt a tál, a mágikus fegyver (vagy ha
tetszik, a varázsgyűrű). Nyomatékosítanom kellene (arra az esetre, ha az hiszitek teljesen
elvesztettem az eszem), hogy ez egy kísérleti projekt volt, mely csupán a kis részét töltötte ki, s
az életemben más dolgokat is csináltam (pl.: készültem partizán hadviselésre arra az esetre, ha a
USA megrohanja Norvégiát...).

Ha az emberek megtudják, hogy a Burzum az valami kamasz bandája, ez valamiképpen

lerombolta volna a varázslatot - így saccolgattam. Ezen oknál fogva úgy éreztem névtelennek kell
maradnom. Így egy álnevet - Count Grishnackh - és egy olyan képet használtam magamról a
debüt albumon, amely teljesen nem úgy nézett ki, mint én. Mindezt azért tettem, hogy magát a
Burzumot még jobban nem evilágiabbá tegyem, és hogy összezavarjam az embereket. Hozzá
kellene tennem, hogy az interjú, amely 1993 januárjában a főcímeket alkotta, szintén névtelenül
készült, és sohasem hagytam, hogy bármely újság is a nevemet vagy a képeimet használja
addig, amíg már túl késő nem lett, hogy névtelen maradjak. Nem az volt a szándékom, hogy
híres (vagy "hírhedt"...) legyek, s amikor az akkori igazi nevemet használták, Kristian (a görög
"Kristos"-ból, mely "Krisztust" jelent) Vikernes, az álnév helyett, teljesen elszörnyedtem és ez volt
gyakorlatilag az utolsó csepp a pohárban és arra késztetett, hogy hivatalosan is
megváltoztassam a nevemet. Semmi esetre sem hagytam volna, hogy a Burzum mágiáját
"lerombolják" valami ilyesmivel...

Miután lerombolták a névtelenségemet fel kellet adnom ezt az ötletet és véglegesen

abbahagytam az álnév használatát. A Burzumot akartam ismerté tenni, nem magamat, de ez
nyilvánvalóan nem működött úgy, ahogy én azt elképzeltem.

Mint ahogy a mágiába beavatottal tudják, a mágia a képzeletről, a szimbolizmusról, a

vizualizálásról és az akaraterőről szól. Ha elképzelsz egy dolgot, amely a fejedben zajlik,
megtörténik, ha az akaraterőd elég erős, vagy ha elég erősen birtokolod a "spirituális erőt". Ha
egy tárgy bizonyos erőt szimbolizál, azzá az erővé válik. Ez az, amiért ősapáink rúnákat véstek
kövekbe és fadarabokba, mert a rúnák bizonyos erőket szimbolizáltak. Ez az, amiért a téli és a
nyári napforduló és a napéjegyenlőségek oly fontosak, mert különleges eseményeket
szimbolizálnak, amelyek le vannak írva a mitológiánkban. Ez az, amiért eredetileg ékszereket
kezdtünk el hordani, mert a különböző fémek és kövek a világmindenség különböző erőit
szimbolizálták.

A Burzumot is egy ilyen szimbólumnak szántam. A Burzum egy kísérlet volt arra, hogy
megteremtsem (vagy ha tetszik "újrateremtsem") a képzeletbeli múltat, a fantázia világát, ami
pedig a pogány múltunkon alapult. Maga a Burzum egy varázslat volt. A számok varázsigék
voltak és az albumok egy különlegesféleképpen voltak elrendezve, hogy a varázsigék
működjenek. A Burzum nem volt alkalmas élő koncertekre, mindinkább arra szántam, hogy este
hallgassák, amikor a napsugarak nem tudták elpárologtatni a varázs erejét, és amikor a hallgató
egyedül volt - legjobb esetben ágyban éppen alvásra készülődve. Az első két album LP
formátumra készültek, egy-egy oldal egy-egy varázsigeként, így CD-n nem működnek, hacsak
nem programozod be a CD-lejátszódat, hogy egyszerre csak az egyik LP hosszúságú oldal
számait játssza. A későbbi albumok már CD-re készültek, így ezek LP-n nem működnek. Az első
számot arra szántam, hogy lecsendesítse vagy inkább, hogy "felkészítse" a hallgatót, s hogy
"fogékonyabbá" tegye a mágiára, a következő szám vagy számok ki kellett, hogy fárasszák a
hallgatót és egy transzszerű elmeállapotba ringassák, az utolsó szám pedig meg kellett, hogy
nyugtassa a hallgatót és elvigye az ő "fantázia világába" amikor elalszik. Ez volt a varázsige, a
mágia, amely a képzeletbeli múltat, a képzelet világát valóságossá tegye (a hallgató elméjében).
Ha csak ránézel a Burzum albumokra és arra, hogyan vannak felépítve megérted, mire
gondoltam. A "varázslat" (LP oldal vagy CD) utolsó száma mindig egy nyugodt (gyakran szintis)
szám. Persze az már egy másik kérdés, hogy működik-e vagy sem, de mindenesetre ez volt az
elképzelés.

Az első két album borítóját az "Az Elemi Gonosz Temploma" című AD&D (Első kiadás) modul
ihlette, a harmadik és a negyedik album borítóját pedig a hagyományos skandináv mesék. Soha
sem olvastam könyveket az okkult sátánizmusról, így azok, akik azt hiszik, hogy a sátánizmus
ihletett engem egyszerűen és nyilvánvalóan tévednek. 1992-ben egy rövid időszakon keresztül
sátánistának neveztem magam, de sohasem voltam sátánista. Csak azért használtam ezt a
kifejezést, hogy provokáljam a keresztényeket és hangsúlyozzam az irántuk érzett
ellenszenvemet; s hogy nyomatékosítsam a "sötétség" szükségességét a világban (mivel a túl
sok "fény" nem világítja meg az útjainkat és nem melegít meg minket, csak megvakít és megéget
minket, ahogyan ezt tisztán állítottam a "Hvis Lyset Tar Oss"-on és a "Filosofem"-en [Ha többet
akarsz tudni erről a filozófiáról, javaslom olvasd el a pogányságról szóló cikkeimet vagy
könyveimet]).
Elég furcsa az a dolog is, ami a zeneírásra késztetett. Amikor kamasz voltam a szerepjátékos
barátaim néha hoztak fából készült bunkósbotokat, dárdákat és kardokat és kimentünk a vidékre,
hogy harcoljunk. Nem volt más célunk, csak maga a harc, mivel ez jó móka volt és nem próbáltuk
meg megsérteni egymást. Sohasem próbáltuk megütni az ellenségünk fejét vagy más "sérthető"
részeket (ahol a férfiak agya van...), és nem voltunk túl erőszakosak. Még így is megesett, hogy
véletlenül megsértettük egymást és a harc sohasem ért véget, amíg valamelyikünk nem vérzett,
leggyakrabban ujjból vagy ujjízületből, s amíg valamelyikünk meg nem elégelte a fájdalmat arra a
napra.

Legfőképpen három különböző helyszínen harcoltunk. Az egyik hely az erdőben volt egy régi és
elhagyatott temetkezési területtől nem messze, ahová a lepra, spanyol influenza vagy a fekete
halál - nem emlékszem pontosan - áldozatait temették. Az erdő sűrű volt, a terep pedig durva, s
mi gyakran leestünk vagy inkább legurultunk a kis dombok oldalán, az aljnövényzeten keresztül,
rothadó fatörzsekre esve, miközben próbáltuk kivédeni az ellenségünk ütéseit.

A másik hely egy erdős domb volt egy ősi horg-gal (egy pogány kő emlékmű), öt percre észak-
keletre attól a helytől, ahol felnőttem. Ez egy lomhullató erdő volt, így eléggé különbözött a másik
(fenyő) erdőtől, ahol szoktunk harcolni, s ez egy nagy hangulatos hely volt. Persze fegyvert hozni
és harcolni egy szent helyen elméletileg nem túl jó az ősi hagyományok szerint, de a fegyverek
fából készültek és nem azért, hogy másokat sértsenek meg velük, így végül is ez nem túl komoly
dolog volt (inkább egy varázsló pálcájára hasonlítottak, mint bármi másra).

A harmadik "harctér" egy régi kolostor romjai voltak, három vagy négy percnyire, dél-nyugatra
attól a helytől, ahol az Immortal-os arcok nőttek fel. A kolostort vikingek égették fel a
18.században, amennyire emlékszem. Mellesleg ez volt az első kolostor Norvégiában, s nem
meglepő, hogy létezése, mint kolostor, elég rövid volt. A (valószínűleg brit) szerzeteseket
lemészárolták vagy a közeli mocsárba dobták őket, hogy megfulladjanak.

Mindig nagyon kellemes volt hazatérni egy meleg zuhanyra a harcok után, izzadtan, átázottan,
zúzódásokkal és gyakran vérezve. Ruháinkat pedig ellepték a tűlevelek vagy sima levelek (és
hajunkat is biztosan). Úgy éreztem, mintha egy igazi csatamezőről jöttem volna haza. Kimerülten
- és azt érezve, hogy élek.

Na most, a helybéliek természetesen reagáltak a jelenlétünkre. Egyszer kiugrottam egy bokorból

- miután ott feküdtem és vártam, hogy meglepjem a másik srácot - és megleptem egy éppen arra
sétáló családot. Hosszú hajam volt, melybe moha darabkák és tűlevelek ragadtak, általában sötét
szürke vagy fekete ruháim voltak komor death metal képekkel, kezemben pedig egy bunkósbot
volt, így ők nem örültek túlzottan a látványomnak. Az Anya Természet szabadságát élvező
"normális" emberekkel való összetalálkozások miatt, végül akkor mentünk ki harcolni, amikor a
legkisebb volt rá az esély. Más szavakkal késő estig vártunk. Néha fáklyákat hoztunk vagy tüzet
gyújtottunk, hogy lássunk a sötétben, meg persze a skandináv nyári éjszakák egyébként sem túl
sötétek, így folytattuk a harcokat.

Kezdetben a szerepjátékos haverjaimmal játszottam ezt a harcolós játékot, de mikor találkoztam

az Old Funeral (és az Amputation, később Immortal) tagjaival velük is elkezdtünk játszani.
Számunkra ez egy társasági esemény volt: a szünetek alatt a zenéről beszélgettünk, egyesek
pedig az élő koncerteket tervezgették és általában egymást ihlettük, s az éjszaka közepén pedig
hazamentünk és zenéltünk!

(Hozzá kell, hogy tegyem, hogy mikor letartoztattak Euronymous lemészárlásáért, ezeket a
játékos harcokat "éjjeli sátáni rituáléknak" nevezték a médiában, csak hogy egy példát
szolgáltassak Nektek arról, hogy mennyire is nevetségesek és hamisak a média pletykái és
vádjai a sátánizmust illetően.)

Az erdő hangulata, az éj hangulata, az ősi szent hely hangulata, a zúzódások és kisebb

sérülések fájdalma, a fenyő tűleveleinek, a föld és a vér íze és az égő fa illata. Ez volt ami
megihletett minket (vagy legalábbis az engem). 17 éves korom után, amikor a zajos robogómat
lecseréltem egy autóra, hazafelé tartva hangosan hallgattam a zenét és gyakran hosszú utakat
tettem meg az éjszakában mély völgyeken és erdőkön át, városon vagy falusi vidéken keresztül,
mielőtt végül hazaérkeztem volna. Az autó motorjának monoton zúgása és az autómagnóban
hangosan szóló zene megigézett, s persze nagy hatással volt rám az endorfin is, amint a testem
harcolt a zúzódások és egyéb sérülések okozta fájdalommal. Ez egy pozitív "sötétség" volt a
"fény" világában, hatással volt rám és élőnek éreztem magam.

A Burzum ezen korai időszakában - 1991 és 1992 (vagy 1993 augusztusa) - majdhogynem az
összes albumra megírtam a zenét. A "Daudi Baldrs" és a "Hlidskjalf" többnyire csak az elfeledett
riffek rekonstrukciója vagy szintetizátoros verziója volt a Burzum régi gitár riffeinek vagy akár régi
fel nem használt számoknak, így ezek is tulajdonképpen ebben az időszakban születtek.
Bizonyos értelemben ez a Burzum Arany Kora volt, mely természetes véget ért, amikor 1993
augusztusában bebörtönöztek.

Amikor elkezdtem a Burzumot még csak nem is hallottam a Venomról, így a Burzumra
természetesen nem - ahogyan egyesek állították - volt hatással a Venom, semmilyen értelemben
sem. Amikor hazafelé vezettem a "kard" harcok után zenét hallgattam. Főként a Paradise Lost
demóját, amelyet azt hiszem 1989-90-ben adták ki, a Bathory "Hammerheart"-ját és a "Blood Fire
Death"-et, az Old Funeral "Abduction Of Limbs" című demo kazettáját (...), Pestilence (amennyire
emlékszem ez egy német death metal banda) és más underground death metal bandákat,
amelyekre ma már nem emlékszem. Underground house és techno zenét is (bár ezt csak akkor,
amikor egyedül voltam, mert a metálos arcok nem igazán szeretik az e fajta zenét) - és persze
Burzumot is hallgattam. A többi srácnak tetszett az Entombed és a Morbid Angel, de nekem
sohasem tetszettek ezek, s nem is hallgattam ilyet soha. Senki sem hallgatott Venomot,
mellesleg. Ám 1991-ben elkezdtük hallgatni a régi Celtic Frostot, Destructiont, és a korai Kreatort
("Pleasure To Kill" és "Endless Pain") és a régi Bathory felvételeket is, amelyek, mellesleg,
mindannyiunk szemében thrash metalnak tűntek. Az Entombed és a többi divatos death metal
szar feledésbe merült akkorra. Tudom, az Emperoros arcok Mercyful Fate-et és King Diamond-ot
hallgattak azok a bandák helyett, (vagy talán csak ráadásként) amelyeket fent említettem, szóval
nem volt semmi elmélet arra, hogy ezt vagy amazt a bandát kell hallgatnod. Azt hallgattunk, amit
csak akartunk. 1992-ben én (és legalább még egy Emperoros srác) elkezdtem Dead Can Dance-
t is hallgatni, a "Within The Realm Of A Dying Sun"-t és ilyesmi zenét. Mindannyiunknak
egyszerűen csak elegünk volt az unalmas, divatos és egyáltalán nem eredeti death metal
bandákból, amelyek tonnákban gyártották a szaros egyforma albumokat. Ezért mi visszatértünk
azokhoz a bandákhoz, amelyeket régebben hallgattunk vagy más zenéket találtunk. Persze még
mindig hallgattam a jó death metal kiadványokat, mint például a Paradise Lost demo, amit feljebb
említettem, és tudom, a többiek továbbra is hallgatták a Morbid Angel "Altars Of Madness"-ét és
Decide-ot (amikor kiadták a debüt albumukat, azt hiszem, 1992-ben).

A Burzum üzenete valójában az első album első számában van összefoglalva ("Feeble Screams
From Forests Unknown"). Ez minden, amit mondanom kellett. A többi Burzum szöveg már csak
lábjegyzetei ennek a szövegnek. E szöveg utolsó sora "the hopeless soul keeps mating", a
borítóban pedig helytelenül úgy állt, hogy "the hopeless soul keeps waiting", Euronymous hibája
miatt, aki a DSP kiadót vezette. Ő adta ki elsőként az albumot. Úgy látszik a kézírás nehezen
olvasható volt. Ezen kívül az "Ea, Lord Of The Deeps" is eredetileg "Ea, Lord Of The Depths" volt,
de nyilvánvalóan Euronymous úgy gondolta, hogy ő jobban tudja és megváltoztatta a címet.

A varázslat csak azért volt szükséges, mert nem voltam megelégedve a való világgal. Nem volt itt
semmi kaland, félelem vagy troll, semmi sárkány vagy zombi. Semmi varázslat. Így rájöttem,
hogy nekem kell megteremtenem a varázslatot. Nagyon szomorú volt látni, hogy ez a varázslat
romba dőlt vagy legalább is kisebb lett 1993-ban, amikor a média írni kezdett erről, s
Norvégiában hirtelenjében egy csomó ex-country, -rock és -death metal banda feketére festette a
haját és hullasminket kezdett el használni és Black Metalt kezdett el játszani, hogy híressé váljon,
hogy pénzt keressen és menő legyen - s nem azért, hogy megváltoztassa a világot. Nem úgy
néztek ki, mint akik a mágiáról gondolkodtak volna, ez egészen biztos, de védelmükben el kell
hogy mondjam, hogy nekik sem mutattak túl sok varázslatot. A média mindent a
megérthetetlenségig megcsavart, ahogy ezt mindig teszi. Az új bandák a Black Metalt a modern
világ részévé tették, ahelyett, hogy lázadjanak ellene, ahogy kellett volna tenniük. Talán azért
éreztek vonzalmat iránta, mert a varázslat működött. Valami különlegeshez vonzódtak. Nem
tudom. Csak azt tudom, hogy nem méltányolom amivé vált a mai napra, csak egy fantáziátlan
"szex, drogok és rock'n'roll" szubkultúrává a modern világban, a modern világ részeként. Az
elnyomók "kenyérének és cirkuszának" a részévé vált - a probléma részévé vált.

Az én reményem az, hogy a Burzum arra késztetheti az embereket, hogy egy új és jobb
valóságot kívánjanak, és remélhetőleg tegyenek is érte valamit. Talán fel kell lázadni a modern
világ ellen, megtagadva a Föld Anya megerőszakolásában való részvételt, megtagadva az
európai fajunk meggyilkolásában való részvételt, megtagadva a részvételt bármelyik mű
médiateremtette "rock'n'roll" szubkultúrában, s új és egészséges közösségek létrehozásával,
ahol a pogány kultúrát - és a mágiát, ha így tetszik - művelik.

Köszönöm az érdeklődéseteket a Burzum iránt.

Varg Vikernes

December, 2004