Dr.

Rezi Elek

„Uram taníts minket imádkozni!"

Néhány hitelvi szempont az imádkozás gyakorlásához

A Lukács evangéliumának tudósítása alapján az egyik tanítvány azzal a

kéréssel fordul Jézushoz, hogy „Uram, taníts minket imádkozni!" (Lk 11,
1/b). Jézus a magyarázkodás, az elmélkedés, a kioktatás helyett, a kérésre
a tőle megszokott egyszerű és érthető választ azáltal adja, hogy kö-
vetendő példaként elmondja a mintaimádságot, a Miatyánkot (Lk 11, 2-4;
Mt 6, 9-13). Azóta örök tanítványi kérések hangzottak és hangzanak el az
imádkozás minél eredményesebb gyakorlása érdekében.

Írásomnak az a célja, hogy gondolkoztassak, késztessek, buzdítsak az

imádkozás gyakorlására és közösen megerősödjünk unitárius önazonos-
ság-tudatunkban. Tőlem is távol áll a kioktatás szándéka, de fel szeretném
hívni a figyelmet arra, hogy az imádság gyakorlásának, megtapasztalásá-
nak, átélésének is vannak egy adott keresztény felekezeten belül kívánal-
mai, szempontjai, sajátos hitelvi látásmódjai.

Mindenekelőtt tegyük fel a kérdést: mi az imádság?

Az imádság, mint a vallásos élet egyik önkifejezési formája alapvetően

fontos megnyilvánulása a vallásos embernek. Az imádságban a vallás
hittartalma és életértéke tárul fel. Az imádkozás az élő vallásosságnak a
fokmérője, az Istennel való kapcsolatunk fenntartásának kifejeződési for-
mája. Elfogadhatjuk James Freeman Clarke amerikai teológus meglátását:
„Imádkozás nélkül élni annyi, mint Isten nélkül élni. Ez viszont annyit
jelentene, mint elszakítani magunkat Istentől. Természetesen lényegében
véve ez lehetetlen. Mi nem szakíthatjuk el magunkat Istentől, hiszen ő ve-
lünk van mindenütt és minden időben. Különösképpen pedig nem szakít-
hatjuk el magunkat Isten szeretetétől. Hiszen az még akkor is áld minket,
amikor mi azt a legkevésbé érdemeljük meg. Eltávozhatunk azonban
Istentől úgy, hogy elfordulunk Tőle, hogy elfeledjük és elhanyagoljuk Őt."

Imádkozásra készülve legyünk figyelemmel néhány alapvető hitelvi

szempontra.

1. Az unitárius teológia jézusi alapon közelít az imádkozás kérdéséhez,

ugyanakkor figyelemmel van a valláslélektan és a vallásszociológia
legújabb eredményeire. Jézus tanítása alapján az imádság Istennel való
belső, lelki, személyes kapcsolat megélése. Jézus nemcsak szóval tanította
tanítványait és követőit az imádkozás gyakorlatára, hanem mindenekelőtt
személyes életpéldájával. Az Istennel való kapcsolat megteremtésének
gyakorlati eszközét Jézus az imáságban találta meg.

Jézus életének egyik legkiemelkedőbb mozzanata, az elmélyülő, tiszta,

őszinte lelkiismeret szerinti vallásosság kifejezése volt az imádkozás által.
Az imádságot úgy fogta fel, mint a vallásos ember közvetlen, őszinte
beszélgetését az Atyával. Jézus imaéletében kifejezésre juttatta az Atyával
való különleges, egyedi, bensőséges kapcsolatát.

Jézusnak nemcsak a személyes imaélete, hanem tanításai is példa-

mutatóak voltak az imádságról. Felhívta a figyelmet az imádság tartalmi
és formai szempontjaira (Jn 4,24; Mt 6, 7-13), buzdított az őszinte
imádságra, de elítélte a képmutató imádságot (Lk 18, 9-14), hangsúlyozta
a kitartás, a gyakorlás, a folyamatosság fontosságát az imádkozás során
(Lk 18, 1-8). Bátorította kortársait, hogy Isten meghallgatja imádságaikat,
legyen teljes a bizodalmuk Istenben az imádkozás aktusában (Mt 7, 7-11;
21,22; Mk 11, 24; Lk 11, 9-10).

2. Hitelvi szempontból nagyon lényeges tisztázni azt a kérdést, hogy kihez

imádkozunk? A kérdés megválaszolása abból a teológiai alapállásból
következik, amelyet már kihangsúlyoztunk, hogy mi unitáriusok az imád-
kozás esetében is Jézus tanításához igazodunk. Egyébként fontos
leszögeznünk azt, hogy az unitárius teológia számára Jézus tanítása, és
nem a személye, vagy a személyéről elhangzott későbbi tanítások a
fontosak.

Jézus számára az egyetlen egy Istenen kívül más Isten nem létezett,
mindig az egy Istenhez imádkozott, aki számára gondviselő Atya volt. Is-
tent mindig Atyának (Abba, Páter) szólította (egy kivétel van, amikor a
kereszten Istennek szólítja; Mk 15, 34). Az Abba, jelentése Atya, Atyácska,
arám szó; ez a családon belül az apa megszólításának sajátos kifejezése
volt a gyermek részéről. Jézus azért használta ezt a familiáris töltetű
kifejezést, hogy Isten iránti önátadását minél jobban kifejezésre juttassa.
Imádságai általában rövidek, egy mondatosak vagy annál alig hosszabbak,
ami azzal magyarázható, hogy kapcsolata Istennel folytonos volt, így nem
volt szükség a bőbeszédűségre. Sohasem említette (nem gyakorolta),
hogy őt, vagy valamilyen közbenjárót kellene imádni, vagy segítségül hívni
az imádkozás alkalmával. Jézus nem imádkozott önmagához.

Nem véletlenül hangsúlyozta Dávid Ferenc sem, hogy az imádkozás

tárgya, ténye, lehetősége egyedül csak az egy Isten. A korabeli vallási,
teológiai igazodások útvesztőiben ő bátran hirdette: „Semmi nincsen az
egész derék Szentírásban világosabb és nyilvánvalóbb tudomány, mint az
egy Istenről szóló tudomány, mely Istent mindenkor az írás a mi Urunk Jé-
zus Krisztusnak szent atyjának mond lenni, ki mindeneknek teremtője... A
Szentírás egy Istent mond nem hármast, egy Krisztust nem kettőst, egy
hitet, egy keresztséget, és egy úrvacsoráját, semmit sem mond kettősnek
lenni."

Mindezt azért emeljük ki, mert közismert, hogy az Újszövetség monoteista

istenfogalmával szemben a niceai (325), konstantinápolyi (381) és
kalcedoni (431) zsinatok a szentháromság dogmáját emelték hivatalosan
törvényerőre. Az imádság tárgya ennek megfelelően az Atya, Fiú és Szent-
lélek lett. Nem véletlen az sem, hogy amikor a keresztény egyház lassan-
lassan a Krisztusról (és nem Jézus tanításairól) való egyház lett, akkor azt
emelte ki, hogy a leghelyesebb dolog az, ha Istenhez Jézus segítségül
hívásával imádkozunk, aki majd továbbítja imádságainkat.

Helyesen állapította meg E. H. Fosdick amerikai teológus, hogy a világ

kétféle módon akarta Jézust megsemmisíteni: először úgy, hogy keresztre
feszítette; másodszor úgy, hogy imádni kezdte. Jézus viszont tanít-
ványainak nem azt hagyta örökségül, hogy „imádjatok engem", hanem
azt, hogy „jöjjetek utánam", „kövessetek engem" (Mt 4,19/a).

Tény az, hogy a középkor elején a keresztény teológia mindinkább

eltávolodik az egy Isten imádásától. Ekkor jelentkezik az a felfogás, mely
szerint Istenhez a közvetítők által lehet eljutni, vagy eléje járulni. Ennek
nyomán jött gyakorlatba a római katolikus és a görögkeleti egyházban Má-
ria és a szentek imádása. Máriát, mint „Isten anyát" minden isteni ke-
gyelem közvetítőjének fogták fel. A szenteknek rendkívüli adottságokat
tulajdonítottak és feltételezték, hogy közbenjárói szerepük lehet.

A reformáció elutasította a szentek és Mária segítségül hívásáról szóló

tanítást, de elméleti és gyakorlati szempontból megmaradt kriszto-
centrikusnak, ami az imádkozásra nézve azt jelentette, hogy lehet, sőt kell
Krisztushoz is imádkozni.

Az unitárius reformáció a Biblia alapján, Jézus tanításaira figyelve

igyekezett helyreállítani Isten egységének tanát. A szentháromság dogmá-
jának elutasítása azonban egy jó ideig még nem zárta ki teljesen Jézus
isteni tiszteletét, s ezzel imádását.

Közismert, hogy Jézus imádásának és segítségül hívásának elutasítása

szolgáltatott alapot Dávid Ferenc elítélésében. A kolozsvári zsinaton
(1579) és dési egyezségben (1638) a világi hatalommal szövetkezett
hagyományos kereszténység az unitáriusokat arra kötelezte, hogy Jézust
isteni tisztelettel imádják, és könyörgéseikben segítségül hívják. Ez a
megkötöttség csak fokozatosan oldódott fel, a 19. század közepétől egyre
érezhetőbbé váló szabadabb és toleránsabb szellemi áramlatok
jelentkezésének köszönhetően.

Az unitáriusok napjainkban, csak az Egy Istenhez imádkoznak, mert csak

egyedül ő méltó a teljes imádatra. Ez nem jelenti Jézus érdemeinek a
lefokozását, ellenkezőleg, tanítása és munkássága jobb megértéséhez
vezet.
3. Hitelvi szempontból nagyon lényeges az imádkozásra való elő-
készületnek, vagy az imádkozás előfeltételeinek az ismerete. Ezek közül a
következőkre szeretném irányítani a figyelmet:

a) Istenben való hit - a személyes Istenben való hit szükséges előfeltétele

minden imának. Ezért állíthatjuk, hogy „az ima személyes léleknek
személyes Istenhez való fordulása" (Tayler). Jézus szerint: „Te pedig,
amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva
imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel,
megfizet neked" (Mt 6, 6). Számunkra Jézus tanítása alapján a személyes
Istenben vetett hit az atyaság tudatában nyer konkrét tartalmat és
lehetőséget (Mk 11, 22-24).

A hit fontosságát a Zsidókhoz írt levél írója is kiemelte az imádkozásra való

előkészület során: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt,
mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza
azokat, akik őt keresik" (Zsid 11, 6). Igen sokatmondó a Jakab levél
írójának a megállapítása: „De hittel kérje, semmit se kételkedve, mert, aki
kételkedik, olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda
hajt." (Jak 1,6).

Tény az, hogy aki imádkozni akar, annak hinnie kell Istenben. Hiszen
valósággal önkísértés lenne, sőt Isten elleni sértés, ha imádsággal for-
dulnánk Hozzá, és nem hinnénk, vagy bizonytalankodnánk és kételked-
nénk abban, hogy imánk Istennél nem talál meghallgatásra.

Véleményem szerint napjainkban az imádság krízishelyzetei nagyon

sokszor abból adódnak, hogy hitünk nem elég erős. A szekularizálódó,
globalizálódó, virtualizálódó világunk embere csak saját egzisztenciális
élethelyzetéből szereti szemlélni a világot, és bátortalan a hit megélésére.
Ezért időszerű az egykori tanítványi kérés: „Uram, növeld a mi hitünket".

b) Az értelem - az imádkozás előfeltételének egyik igen lényeges eleme.

Az imádkozás maga tudatos cselekedet, saját elhatározásunkból,
meggondoltan kezdünk imádkozni, s rendes körülmények között végig
megőrizzük öntudatunkat, - végig tudjuk, hogy imádkozunk. Pál apostol is
hangsúlyozta: „Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is" (lKor
14, 15). A tudatos értelem használata tulajdonképpen az imádkozás során
jelentkező lelki szükségleteknek az ésszerű bemérését jelenti.

c) A tudatalattinak igen fontos szerepe van az imádkozás aktusában, mely

„énünk felkeresését" (Canesi milánói valláspszichológus) jelenti, azaz
képletesen szólva „munkába kell állítani summus totalisunkat", vagyis
teljes „ énünket". Ez jelenti a feltárni, megérteni viselkedésünk,
teljesítményünk, hitünk lelki háttereit, megismerni képességeinket,
tisztázni motivációink, vágyaink, törekvéseink, érzelmeink egymáshoz való
viszonyát.
Konkrétan elmondhatjuk tehát, hogy az imádkozás előfeltétele a hiteles,
őszinte önismeret. Az énkép nemcsak arra vonatkozik, hogy milyen
vagyok valójában? hanem arra is, hogy milyen szeretnék lenni? mivé kell
válnom; hogyan vélekednek rólam társaim? milyen minősítést adhat
nekem Isten? A fentiek kérdések alapján a szaktudományok az énképnek
három formáját körvonalazzák, amelyek lényegesek az imádkozás mélysé-
geinek elérésében.

c. 1. Az aktuális (reális, valódi) énkép - szubjektív azonosság, azt mutatja

meg, hogy az Én milyennek látja magát az adott pillanatban (milyen
vagyok valójában?). Az ember azonban nem mindig olyan, amilyennek
tartja magát; önmagáról adott értelmezése sokszor inadekvált, mert az
ember nemcsak a másik, hanem önmaga számára is rejtély lehet (Eric
Fromm).

c. 2. Az ideális (eszményi, vágyott) énkép - ideális azonosság, azt jelenti és

azt fejezi ki, hogy az egyén milyennek szeretné látni magát vagy elveinek
megvalósítása által milyenné kellene válnia? Az eszménykép, a
modellként elfogadott személyiség „én-ideállá" válik, s rendszerint arra in-
dítja az egyént, hogy olyanná váljon, mint a modell. A jézusi eszménykép
így hozzásegít az imádkozás gyakorlásának eredményességéhez.

c. 3. A tulajdonított (szociális) énkép - társas azonosság, másoknak az

egyénről alkotott és az egyén által megismert véleményét jelenti. A
„másikat" ezáltal valósággal „tükörként" használjuk. Ez tulajdonképpen az
Én számvetése önmaga és „mások" értékítélete között.

E hármas azonosság az imádkozás aktusában az őszinteséghez kell,

vezessen önmagunk iránt és végső soron Isten iránt, az imádkozás kom-
munikációjának mezőjében. Az énképnek hármas azonossága egyben már
előfeltételként biztosítja a kompetencia-tudatot: helyénvalónak,
értékesnek érzem magam. Egyben hálássá tesz Isten előtt a tőle kapott
adományokért, amely viszont még befogadóképesebbé tesz újabb
adományokra, végső soron alkalmassá tesz az imádkozás újabb és újabb
gyakorlására. Vegyük komolyan a bátorítást: „Közeledjetek az Istenhez, és
ő közeledni fog hozzátok" (Jak4,8/a).

4. Az imádkozás célja

Az imádkozás célja tulajdonképpen az Atyával való közvetlen lelki

kapcsolat megteremtése. A kapcsolat megteremtésében hit- és életfelfo-
gásunk fényében tekintettel vagyunk arra, hogy imánkkal nem gyakorol-
hatunk befolyást az isteni akaratra. Nem azért imádkozunk, hogy Isten a
természeti és erkölcsi világ törvényeit életünkben felfüggessze,
megváltoztassa, és értünk csodát tegyen. Az ilyen imádság egyenesen
követelés Istennel szemben, és bizonyos vonatkozásban a mágiával
határos.
Az imádkozás célját Jézus abban látta, hogy jobbak, Isten gyermekei
lehessünk. Ebben az értelemben világos, hogy az ima célja nem arra kell
irányuljon, hogy Istenben, hanem hogy bennünk idézzen elő változást.
Helyesnek tartom a következő megállapítást: „Az imádság nem változtatja
meg a dolgokat, de megváltoztatja az embert, és az ember megváltoztatja
a dolgokat" (Lon Ray Call).

Ebben a gondolatkörben megfelelő a felhívás: „Ne imádkozz a te erődhöz

képest megoldható feladatokért. Imádkozz a feladataidhoz megfelelő
erőért" (Phillip Brooke). Ilyen értelemben az imádkozás az Istennel való
együttműködés egyik hatásos módja is.

Az ima tárgyánál fogva szellemi természetű kell hogy legyen. A természeti

(primitív) ember imája mindig az anyagi javakért való könyörgés volt. A
vallás fejlődésének magasabb fokain ez azonban az erkölcsi, lelki, szellemi
javak felé mutat. Természetesen nem tagadjuk, hogy földi javakért is lehet
imádkozni. Maga Jézus is imádkozott a mindennapi kenyérért. „Ami tehát
érdekel minket a mi földi életünkben, azt mind Isten elé vihetjük
imáinkban. Isten előtt semmi sem közönséges, vagy tisztátalan, és semmi
sem jelentéktelen, ami az ő gyermekeinek a szívét megdobogtatja"
(Clarke). Természetesen az anyagi vonatkozású kérések összhangban kell
álljanak az ember lelki-szellemi-erkölcsi életirányulásával.

5. Befejezés helyett, egy jó tanács

Az imádkozás tartalmi gazdagságának lehetőségeire igen jó példát

szolgáltatnak a zsoltárok. Kioktató befejezés helyett arra biztatnám a ked-
ves olvasót, hogy lapozza fel a Zsoltárok könyvét és tanulmányozza az ott
olvasható imádságok tartalmi gazdagságát.

Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban