A SÖTÉT ÉGBOLT SÁRKÁNYAI

Csak Könyvek
http: //törteneteim .ucoz.hu
 Elveszett krónikák
II. kötet
A sötét égbolt sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman kiadónk gondozásában

megjelent, még megrendelhető Dragonlance-regényei:

Krónikák

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai

A krónikák folytatódnak

Margaret Weis és Tracy Hickman: Új nemzedék

Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (1.)
Margaret Weis és Tracy Hickman: A nyári tűz sárkányai (2.)

Lelkek háborúja

Margaret Weis és Tracy Hickman: A hanyatló nap sárkányai

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
Margaret Weis és Tracy Hickman: A lenyugvó hold sárkányai

Legendák

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek ideje

Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek háborúja
Margaret Weis és Tracy Hickman: Az ikrek próbája

Elveszett krónikák

Margaret Weis és Tracy Hickman: A törpetárnák sárkányai

 Margaret Weis - Tracy Hickman

A SÖTÉT ÉGBOLT SÁRKÁNYAI

Delta Vision Kiadó

Budapest, 2011
*
 Margaret Weis - Tracy Hickman
A sötét égbolt sárkányai

© Delta Vision Kft., 2011

Fordította: Kleinheincz Csilla
Borítókép: Matt Stawicky
Korrektúra: Dobos Attila, Tantras
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
WEIS AND HICKMAN: DRAGONS OF THE HIGHLORD SKIES
Copyright © Wizards of the Coast Inc., 2007

A Dragonlance és a Wizards of the Coast

a Hasbro Inc. leányvállalatának, a Wizards of the Coastnak
a bejegyzett védjegye.
A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek
és egyéb jellegzetességek következésképp
a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360
www.wizards.com

ISBN 978 963 9890 99 2

Delta Vision Kft.

Budapest 1092 Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36(1) 216-7054
4
 „Sir Chrisnek" és az Amerikai Egyesült Államok hadseregében
szolgáló férfiaknak és nőknek, valamint családjuknak, akik oly sokat
áldoztak fel.
Ti vagytok a valódi hősök!
 Bevezető
A történet előzményei.

Sok évvel a dárdaháború után, az egyik esztéta, Tanúkő Lillith kitalálta,

hogy a palanthasi gyermekeket bocsássák be a Nagy Könyvtárba, hogy
történeteket hallgathassanak Krynn történelméből. Lillith akkoriban az
esztéták egyik leghatalmasabb és legbefolyásosabb tagja volt, akit csupán
Bertrem szárnyalt túl, és bár a többi esztétát megrémítette a tanulmányaikat
megzavaró ragacsos ujjacskák, csöpögő orrok és éles hangok gondolata,
Lillith keresztülvitte tervét.
Tanúkő Lillith soha nem ment férjhez - egyesek szerint titkos bánat ülte
meg a szívét -, de kedvelte a gyerekeket és kiváló történész volt. Még a
szülők közül is sokan ott maradtak, hogy meghallgassák.
Mivel lehetséges, hogy Önök, kedves olvasók, rég nem olvastak
hőseinkről, sőt, az is lehet, hogy egyáltalán nem is hallottak róluk, mielőtt
ezt a könyvet a kezükbe vették volna, úgy gondoltuk, érdemes lenne
megosztanunk Önökkel Lillith mai történetét. Az egyik hős, Félelf Tanis
életében fontos szerepet játszó két nőről fog mesélni. Laurana és Kitiara
szerepelnek majd ebben a könyvben is.
Mielőtt belefogna a meséjébe, összefoglalja a korábban történteket.
Hallgassuk csak!
- Hét barát fogadott esküt, hogy öt év távollét után ismét találkoznak
Vigaszban, mely idő alatt a valódi istenek nyomai után kutatnak. Valójában
azonban önmagukat keresték. Ők heten a következők voltak: Félelf Tanis, a
két iker, Majere Raistlin és Caramon, a törpe Tűzkovács Kova, a
fegyelmezetlen surranó, Fúróláb Tasslehoff, Fényeskardú Sturm lovag és
Kitiara uth Matar, az ikrek féltestvére.
- Sturm és Kit északra utaztak, Solamniába, mindketten eltűnt családjuk
után kutattak. A többiek különváltak. A megjelölt időben
mindannyian visszatértek a fogadóba, Kitiarát kivéve, aki üzent, hogy nem
tud menni. Tanis, aki szerelmes volt belé, elszomorodott és csalódottság
öntötte el.
- A megmaradt hat barátot egy titokzatos, kék kristálypálcát hordozó nő
érkezése olyan kalandba sodorta, amelyet most Az őszi alkony sárkányai
néven ismerünk. Az út hőseinket Vigaszból Xak Tsaroth kísértetjárta
városába vitte, ahol a valódi istenek megmutatkoztak és átadták nekik
Mishakal Korongjait. A korongok állítólag az igazi istenek tudását
hordozták, ám senki nem tudta elolvasni őket. Így aztán elindultak, hogy
találjanak valakit, aki képes rá.
- Vigaszba visszatérve Tanis egy régi barátjával találkozott, akit
Gilthanasnak hívtak. Tanis és Gilthanas együtt nevelkedtek, és egykor közel
álltak egymáshoz, noha az idő és a körülmények azóta elvágták
kötelékeiket. Egy elbizakodott hobgoblin altörzsmester, Varangyh
valamennyiüket elfogta. A ketreces szekerekbe zárt rabokat Pax Tharkasba
vitték, de útközben elfek kis csapata mentette meg őket (szemben azzal a
történettel, amit az altörzsmester mesélt később!).
- Tanis az egyik elfben Porthiost, Gilthanas bátyját ismerte fel. Porthios,
hallva, hogy a bajtársak azt állítják, bizonyítékot találtak a valódi istenek
kilétére és visszahozták a gyógyítást a világba, Tanist és barátait visszavitte
Qualinostba. Itt Tanis ismét találkozott egy fiatal nővel, akivel egykor
eljegyezték egymást: a Napszónok lányával, Lauranával. A lány még mindig
szerette őt, de a félelf szerelme már kihűlt. Kitiara iránti szenvedélye még
mindig égett benne, és két részre szakadt szíve arra sarkallta, hogy felbontsa
az eljegyzést. Laurana fivérei és apja amúgy sem nézték jó szemmel, mivel
Tanis ereiben emberi vér is csörgedezett.
- Az elfek rábeszélték Tanist és barátait, hogy menjenek Pax Tharkasba,
amelyen Verminaard sárkánynagyúr uralkodott. A bajtársak
rabszolgalázadást terveztek, abban a reményben, hogy a sárkányseregeket
visszatarthatják attól, hogy az elf királyságra támadjanak és az elfek
biztonságba menekülhessenek.
- A bajtársak, akiket Gilthanas kísért kalauzként, Pax Tharkasba
indultak. Laurana, akit bántott Tanis visszautasítása, utána szökött, hogy
együtt lehessen vele. A félelf megpróbálta visszaküldeni, de a
lány makacsul megtagadta. Útban Pax Tharkas felé egy Kőmorzsoló Eben
nevű férfi csatlakozott hozzájuk, aki állítása szerint a sárkányseregek elől
menekült, valójában azonban Verminaard sárkánynagyúr kéme volt.
- A hősök beosontak Pax Tharkasba és elkeveredtek a rabszolgák között.
Ott találkoztak egy Elistan nevű férfival. Sorvadástól haldoklott, de
Aranyhold, a gyógyítás új istennőjének, Mishakalnak frissen megtért híve,
imádkozott érte az úrnőjéhez. Elistan meggyógyult, és többet szeretet volna
tudni az új istenekről. Aranyhold odaadta neki Mishakal Korongjait, és a
férfi rájött, hogy el tudja olvasni azokat. Paladine papjává vált, és azon
munkálkodott, hogy az igazi istenek hírét megossza a Pax Tharkasban
raboskodó emberekkel.
- Tanis és barátai lázadást szítottak a rabszolgák között, és megölték
Verminaardot. Nyolcszáz férfi, nő és gyermek menekült délre.
Barlangokban húzták meg magukat, azt remélve, hogy ott kihúzhatják a
telet.
- Eközben egy magát Verminaard nagyúrnak kiadó aurak sárkányfattyú
egy csapat vörös sárkánynak parancsolva a korábbi rabszolgák nyomába
eredt, akik kénytelenek voltak elmenekülni a völgyből és Thorbardin
elveszett birodalmában, a törpék között kerestek menedéket. Ezekről a
kalandokról A törpetárnák sárkányai című regény számol be.
- Laurana ez idő alatt a csapattal tartott. A veszély, a bánat és a félelem
arra kényszerítette, hogy felnőjön végre, és az egykori elkényeztetett és
szeszélyes lánykából komoly, töprengő fiatal nő lett. Az apja udvarában
tanultakat Elistan munkájának segítésére használta, és Tanist ismét
elbűvölte ez a gyönyörű ifjú nő, aki olyannyira más volt, mint a lány, akit
korábban ismert. Kezdett beleszeretni, és ez gyötörte őt. Melyik nőt szerette
valójában? Ami Lauranát illeti, az ő szerelme nem ingott meg.
- A hősök sok nehézség és veszedelem árán visszajuttatták Kharas
pörölyét a törpéknek, cserében azok megengedték, hogy a menekültek
Thorbardinban maradjanak, míg biztonságos utat nem találnak számukra új
otthonaikba. Tanis és társai Tarsis kikötővárosába indultak, hogy helyet
váltsanak fehér szárnyú hajóikon az új hazát kereső menekültek számára.
Útjukat és
 kalandjaikat A téli éj sárkányai tartalmazza.
- Ami Kitiara uth Matart illeti, más utat járt be, mint a barátai. Míg ők a
fény ösvényét választották, ő a sötétségbe ereszkedett alá. Csatlakozott
Takhisis királynő sárkányseregeihez, és nem sok időbe telt, hogy Kitiara
képességei és becsvágya révén a kék sárkánysereg sárkánynagyurává váljon,
és Ansalon mint a Sötét Hölgyet ismerte meg.
- Kitiara és Laurana külön kalandjai és az, mi történt velük, nem
hangzott el... mind ez idáig. A sötét égbolt sárkányaiban a Félelf Tanis
életében szerepet játszó két nő külön utakra viszi őket, amelyek veszedelmei
rákényszerítik őket, hogy szembenézzenek életük legnagyobb kihívásával.
Én magam is aprócska szerepet játszom ebben a történetben.
- Így kezdődik.
Első könyv
 Prológus.

Több mint háromszáz év telt el, mióta utoljára hallott emberi szót.
Vagyis amióta utoljára hallott embert beszélni. Sikolyok ütötték meg a fülét;
azok kiáltásai, akik Dargaard erődjébe érkeztek, hogy megvívjanak vele,
olyan ordítások, amelyek hörgésbe fúltak, ahogy saját vérükbe fúltak.
Lord Sothnak nem volt türelme ezekhez az ostobákhoz. Sem azokhoz,
akik legendás kincsét keresték, sem azokhoz, akik küldetésre indultak, hogy
megszabadítsák a világot az ő gonosz lététől, mert tudta az igazságot. (És ki
más tudhatta azt jobban, mint ő, aki egykor szintén lovagi kalandokra
indult?) Tudta, hogy a lovagok önzők, önteltek, csak a dicsőség érdekli
őket, és hogy a nevükről bárdok zengjenek. Átlátott a csillogó páncélon és
észrevette a sötét foltokat, amelyek lelkük fehér patyolatát beszennyezték.
Amikor szembeszállt velük, a bátorságuk elszivárgott a foltokon keresztül,
és fényes páncéljukban remegve estek össze a padlón kegyelemért
könyörögve.
Lord Sothban azonban nem lakozott könyörület.
Rajta kinek esett meg a szíve? Ki hallotta a kiáltásait? És most ki figyelt
rá? Az istenek visszatértek, ám túlságosan büszke volt, semhogy Paladine
bocsánatáért esedezzen. Lord Soth nem hitt a megbocsátásban, és a szíve
mélyén nem is gondolta, hogy megérdemelné.
Romos erődjének nagytermében ült a trónusán, és végtelen éjszakákon át
hallgatta az elátkozott elfnők lelkeit, ahogy énekelnek, őt pedig az átok arra
kényszerítette, hogy hallja bűnei balladáját. Egy gáláns és jóképű lovagról
zengtek éneket, akit makacs szenvedélye arra hajtott, hogy elcsábítson egy
elfhajadont, és gyermeket nemzzen neki. Daloltak a megcsalt feleségről,
akit eltávolítottak, hogy az elfleány Dargaard erődjébe költözhessen.
Énekeltek az új hitves borzadályáról, mikor megtudta az igazat, és imáiról
az istenekhez, melyekben azt bizonygatta, hogy még lakozik jóság Sothban,
és
 könyörögve kérlelte őket, adjanak neki még egy esélyt a megváltásra.
Megénekelték az istenek válaszát: lord Loren Soth megkapja a hatalmat,
hogy lebeszélje a papkirályt arról, hogy istennek kiáltsa ki magát, és ezzel
magára idézze az égiek dühét. Soth meg tudta volna akadályozni az
Összeomlást, így több ezer ártatlant megmentve, olyan nevet hagyhatott
volna gyermekére, amire az büszke lehet. Eldalolták, hogy ment Soth
Istarba, eltökélten, hogy megmenti az emberiséget, bár ő maga odavész.
Elénekelték, mi volt az ő szerepük, ezeké az elátkozott elfasszonyoké, akik
megállították az úton, és hazugságokat súgtak neki a szerelméről. Titkos
légyottokról búgtak más férfiakkal, és egy gyerekről, aki nem az övé.
Énekeltek Soth haragjáról, ahogy visszavágtatott a várba, arról, hogyan
parancsolta maga elé feleségét, hogy szajhának bélyegezze, gyermekét
pedig fattyúnak. Daloltak a földrengésről, amikor az istenek tüzes hegyet
hajítottak le Istarra, és arról, hogyan zuhant le a száz lángoló gyertyával
megrakott csillár Soth hitvesére és fiára. Énekeltek arról, hogyan menthette
volna meg őket, ám őt eltöltötte a gyűlölet és a bosszúvágy, és nézte, ahogy
a felesége haja lángra kap, és hallotta kisgyermeke kétségbeesett sikolyait,
ahogy puha bőre felhólyagzott és megperzselődött. Minden áldott éjszaka
arról zengtek éneket, hogyan fordult meg és távozott.
Végül arról énekeltek - mindig hallani fogja a hitvese átkait -, hogy
örökké élni fog, ő, a sötétségnek és halálnak fölesküdött lovag, és hallgatni
fogja bűneit, ahogy telik körülötte az idő, percei órákra nyúlnak, órái
esztendőkre, amelyek olyan üresek és fagyosak, mint az elkárhozott holtak.
Oly sok idő telt el az évek során, mióta utoljára hallott emberi szót, hogy
mikor megszólalt, először azt hitte, sötét gondolatai visszhangoznak, és nem
törődött vele.
- Lord Soth, háromszor szólítottalak meg - mondta a hang parancsolóan,
dühösen a mellőzés miatt. - Miért nem válaszolsz?
A tűztől kormos és vérfoltos páncélt viselő halállovag kinézett sisakja
szemrésén. Egy fenséges és gyönyörű nőt pillantott meg, sötétet és
kegyetlent, akár az Abyss, amely fölött uralkodott.
- Takhisis - szólalt meg, de nem állt föl.
- Takhisis királynő! - válaszolt bosszúsan az asszony.
- Nem az én királynőm - mondta lord Soth.
 Takhisis dühösen nézett le rá, és külseje megváltozott. Emberasszonyból
hatalmas sárkány lett, öt vonagló, sziszegő, köpködő fejjel. A rémítő
szörnyeteg fölé magasodott, valamennyi feje haragosan rikoltott.
- A fény istenei tettek olyanná, amilyen vagy, de én elpusztíthatlak! -
sziszegte Takhisis. A csöpögő agyarú sárkányfejek fenyegetően felé
lendültek. - Az Abyssba vetlek, megtörlek, összezúzlak és az
örökkévalóságig kínozni foglak!
Az istennő dühe egykor egy egész világot rombolt szét, lord Soth
azonban meg sem rezzent, nem rogyott térdre remegve és reszketve. Ült a
trónján és lángoló, nyugodt, félelem és ámulat nélküli tekintettel nézett föl
Takhisisre.
- Mi lenne a különbség a között a kínnal teli létezés és a mostani között?
- kérdezte halkan.
Az öt fej felhagyott a támadással, és zavartan imbolygott fölötte. Egy
pillanat múlva eltűnt a sárkány és visszatért a nő, ajkán mosoly, hangja
csábító, doromboló, behízelgő.
- Nem veszekedni jöttem, uram. Noha megbántottál, mélységesen
megsértettél, hajlandó vagyok megbocsátani.
- Mivel bántottalak meg, Takhisis? - kérdezte, és bár az arcából nem
maradt meg semmi, az istennőnek úgy tűnt, gúnyosan mosolyog.
- A sötétség ügyét szolgálod. - kezdte Takhisis.
Lord Soth tagadólag intett, mintha azt mondaná, nem szolgál semmilyen
ügyet, még a sajátját sem.
- .mégis távol tartod magad a dicsőséges harctól, amit vívunk - folytatta
az istennő. - Ariakas császár örömmel a szolgálatába fogadna téged.
Lord Soth szemében felizzottak a lángok, de Takhisist annyira magával
ragadta az ügye, hogy nem vette észre.
- Mégis itt ücsörögsz - mondta keserűen az istennő -, megfeketedett
erődödben kuporogva, a sorsodon keseregsz, miközben mások helyetted
vívják a csatákat.
- Amennyire én láttam, asszonyom - mondta szárazon Soth -, a
császárod megnyeri a csatákat. Ansalon nagy része az uralma alatt áll. Sem
rám, sem a csapataimra nincs szükséged, ezért kérlek, menj és hagyj békén!
 Takhisis hosszú szempillái alól méregette a halállovagot. Sötét hajának
fürtjei meglibbentek a hideg huzatban, amely a repedezett és törött falak
résein fújt be. A fekete csápok sárkányfejekre emlékeztették a halállovagot.
- Való igaz, sorra győzünk - jelentette ki Takhisis -, és nincs kétségem
afelől, hogy végül sikerrel járunk. Ámde, és ezt csakis neked mondom el,
uram, a fény isteneit nem sikerült olyan gyorsan és könnyen összemorzsolni,
mint ahogy reméltem. Bizonyos... nehézségek merültek fel. Ariakas császár
és a sárkánynagyuraim hálásak lennének a segítségedért.
Bizonyos nehézségek, mondta az istennő. Lord Soth mindent tudott
ezekről a „nehézségekről". Egyik sokat dicsért sárkánynagyura halott volt. A
többi mind magának akarta a Hatalom koronáját, és bár nyilvánosan
koccintottak egymással, ha senki nem látta őket, a földre köpték a barátság
borát. A qualinesti elfek elmenekültek az utánuk küldött sárkányseregek
elől. Thorbardin törpéi megverték ugyanezeket a hadakat, és kikergették a
sötétséget a hegy alól. A solamniai lovagokat legyőzték, de még nem
pusztították el. Azok csak egy bajnokra vártak, hogy vezesse őket, és
bármelyik pillanatban kiemelkedhetett egy a soraikból.
A fémsárkányok, akik eleddig távol tartották magukat a háborútól,
kezdtek nyugtalanná válni, azt gondolván, hátha hibát követtek el. Ha
Paladine nagy hatalmú arany és ezüst sárkányai a Fény oldalán
beleavatkoznak a harcba, a vörös és kék, zöld, fekete és fehér sárkányok
megszorulnának. Takhisisnak azonnal el kell foglalnia Ansalont, mielőtt még
a fémsárkányok is beszállnak; mielőtt a Fény jelenleg megosztott seregei
észre térnek és szövetségeket kötnek; mielőtt Solamnia lovagjai hősre
találnak.
- Üzletet ajánlok, Takhisis - mondta lord Soth.
A királynő sötét szeme felizzott dühében. Nem szokott az alkudozáshoz.
Ahhoz volt szokva, hogy parancsokat adjon és mások engedelmeskedjenek
neki. Mégis le kellett nyelnie haragját. Leghatékonyabb fegyvere a
megfélemlítés volt, de annak éle tompának bizonyult a halállovag ellen, aki
mindent elveszített és ezért nem félt semmitől.
- Mi az ajánlatod?
- Nem szolgálhatok olyasvalakit, akit nem tisztelek - mondta lord
Soth. - Ezért hűségemet és seregemet annak a nagyúrnak ajánlom fel, aki
elég bátor, hogy egyedül egy éjszakát töltsön el Dargaard erődjében. Vagy
mondjuk így: amelyik nagyúr túlél egy éjszakát Dargaard erődjében. Ezt
önmagától kell megtennie, nem a te vagy mások nyomására - tette hozzá
lord Soth, ismerve az istennő észjárását.
Takhisis némán meredt a halállovagra. Ha nem lett volna rá szüksége,
szétzúzta volna haragja kígyója, széttépték volna dühének karmai és felfalta
volna gyűlöletének szája.
De szüksége volt rá, a halállovagnak viszont nem.
- Elviszem az üzenetedet a nagyuraknak - szólt végül Takhisis.
- A nagyúrnak egyedül kell érkeznie - ismételte Soth -, és nem kényszer
hatására.
Takhisis nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Hátat fordított, és
beleveszett a sötétségbe, amely fölött uralkodott. Magára hagyta a
halállovagot, hadd hallgassa mag újra és újra életének keserű dalát.
 Grag jelentést tesz a császárnak., A Sötét Hölgy megdö66en.

Késő őszre járt, és az egykor merész és lázadó színű levelek elhervadtak,

száraz, barna tetemeiket szétszórták a szelek a földön, ott várták, hogy a
közelgő téli havazás betemesse őket.
Ansalont már majdnem elérte a tél, és azzal együtt a hadmozgások ideje
is. Takhisis Ariakas császár alatt szolgáló csapatai Ansalon nagy részét
elfoglalták a nyugati Nordmaartól a keleti Kalamanig, az északi Jóföldtől a
déli Abanasiniáig. A császár Ansalon többi részét is tervezte elfoglalni,
Takhisis királynő pedig türelmetlenül várta, mikor cselekszik végre. Azt
akarta, folytassa a háborút, de megtudta, hogy ez nem lehetséges. A seregek
nem tudnak hóval betemetett utakon masírozni. A társzekerek lezuhannak a
jeges sziklákról, vagy beleragadnak az elázott kátyúkba. Jobb várni
tavaszig. A tél a táborverés, a pihenés és az őszi csatákban szerzett sebek
meggyógyításának ideje volt. Az istennő hadai tavasszal megerősödve és
felfrissülve támadnak fel újra.
Ariakas megnyugtatta, hogy bár a seregek nem masíroznak, a háború
folyik tovább. Sötét és titkos tervek és ármányok lendültek mozgásba.
Miután Takhisis hallott ezekről, megnyugodott.
A sárkánysereg katonái, akik elégedettek voltak győzelmeikkel,
elfoglalták a meghódított községeket és városokat, az elbitorolt várak
melegében és kényelmében éltek, és a háború zsákmányait élvezték.
Elkobozták a hombárokból a gabonát, bármelyik nőt megszerezték, akire
csak szemet vetettek, és könyörtelenül meggyilkolták azokat, akik
megpróbálták megvédeni vagyonukat és családjukat. Takhisis katonái jól
élnek majd a közelgő tél során, míg a sárkány karmos
 lába által eltiportak éhínségre és rettegésre számíthattak.
Ám a császár számára nem ment minden ilyen jól.
Sanctionban akarta tölteni a telet a hadiszállásán, amikor nyugtalanító
híreket kapott arról, hogy nyugati hadjárata nem alakul a terveknek
megfelelően. A célja az volt, hogy év végéig kiirtsa a qualinesti elfeket és
elfoglalja Thorbardin törpekirályságát. Először azt híresztelték, hogy
Verminaardot, a vörös sárkánysereg nagyurát, aki olyan briliáns hadjáratot
vitt Abanasinia földjén, idő előtt saját rabszolgái kezétől érte a halál. Aztán
arról üzentek neki, hogy a qualinesti elfek száműzetésbe menekültek. Utána
arról tájékoztatták, hogy Thorbardin elveszett számukra.
Ez volt az első komoly kudarc, amit a sárkányseregek elszenvedtek, és
Ariakas kénytelen volt nerakai főhadiszállására utazni a kontinensen át,
hogy kiderítse, mi siklott félre. Pax Tharkas rangidős parancsnokát a színe
elé rendelte Nerakába, hogy megtegye a jelentését. Sajnálatos módon nem
volt egyértelmű válasz arra a kérdésre, tulajdonképpen ki is a parancsnok
most, hogy Verminaard meghalt.
Egy hobgoblin - bizonyos Varangyh altörzsmester - azt állította, hogy
Verminaard őt tette meg helyettesének. Varangyh már a cókmókját készítette
össze, amikor hírt kapott arról, hogy Ariakas tombol dühében Thorbardin
elvesztése miatt, és valakinek meg kell fizetnie. Ekkor az altörzsmesternek
hirtelen eszébe jutott, hogy egyebütt van sürgető dolga. Megparancsolta a
sárkányfattyak parancsnokának, hogy jelentsen Ariakasnak, majd sietve
elment.
Ariakas nerakai katonai szállására költözött, a Sötét Királynő
birodalmának fővárosába, és türelmetlenül várta a parancsnok érkezését.
Ariakas nagyra értékelte Verminaardot, és dühítette egy ilyen képzett
katonai főrang elvesztése. Válaszokat akart, és arra számított, hogy Grag
parancsok meg tudja adni neki ezeket.
Grag még sosem járt korában Nerakában, de nem tervezte megnézni a
látnivalókat. A többi sárkányfattyú figyelmeztette, hogy a fajtájukat nem
látják szívesen a városban, bár ők az életüket áldozzák azért, hogy a Sötét
Királynő megnyerhesse a háborút. Grag látta, amit látni akart, és az a Sötét
Királynő temploma volt.
Amikor Istart elpusztították az istenek, Takhisis fogta a papkirály
templomának alapítókövét és egy magas fennsíkra vitte a Khalkist-
hegységben. Egy erdős ligetbe helyezte, és a templom lassan kinőtt
körülötte. Ezt használta kapunak, hogy a világba lépjen, ám az ajtót egy
Berem nevű fiatalember és húga, Jasla tudtukon kívül bezárták.
Az alapkőre bukkanó Beremet elbűvölték az azt ékítő drágakövek, és ki
akarta feszegetni az egyiket. Húga, Jasla megérezte a kövekben lakozó
gonoszságot, és megpróbálta megakadályozni. Berem feldühödött. Kivájta a
követ, és amikor Jasla fel akarta tartóztatni, ellökte. A lány elesett, a kőbe
verte a fejét és meghalt. A zöld ékkő Berem mellkasára tapadt, ő pedig
beleragadt abba a pillanatba. Nem tudott meghalni. Nem öregedett. Bűnétől
elszörnyedve menekült el.
Amikor Takhisis legközelebb megkísérelte elhagyni az Abysst a kapun
keresztül, felfedezte, hogy Jasla jó szelleme az alapkőbe költözött, ott várta
bűnbánó fivérét. Takhisis kint szorult. Csupáncsak mása járta Krynnt, és így
jelentősen lecsökkent a hatalma a világ eseményei fölött. Ám még nagyobb
veszélyt látott magára nézve. Ha Berem visszatér és egyesül a húgával, a
kapu bezárul és mindörökre ki lesz zárva a világból. Csak úgy nyithatta ki
és biztosíthatta, hogy nyitva is marad, ha megtalálja és megöli Beremet. Így
indult a kutatás a smaragdköves férfi után.
A templom tovább növekedett a mélyen alá temetett alapkő körül, és
immár hatalmas épületkomplexummá vált, amely az egész környéket
eluralta és mérföldekkel távolabbról is látható volt. Falai eltorzultak és
megcsavarodtak, mintha csak karmok merednének ki a földből, hogy
lerántsák a mennyet. Grag lenyűgözőnek látta, és bár csak messziről, de
kifejezte a hódolatát.
Grag parancsnoknak nem kellett a városba betérnie ahhoz, hogy a kék
sárkánysereg barakkjaihoz jusson, ahol Ariakas felütötte főhadiszállását, és
ez szerencsés volt. A település keskeny utcái tömve voltak, főként
emberekkel, akik nem szívelték Grag fajtáját. Egy háztömbnyire sem jutna
el anélkül, hogy belekötnének. A mellékutakon maradt, de még így is
beleszaladt egy rabszolgakereskedőbe, aki csörömpölő, megláncolt
rabszolgákat vezetett a piacra és hangosan a nyálkás „gyíkemberekről"
mondott valamit a társának, hozzátéve, hogy jobban tennék, ha
visszamásznának a mocsárba, amiből jöttek. Grag szívesen kitörte volna a
férfi nyakát, de már így is elkésett és ezért továbbment.
Ariakasnak hivatalos lakosztálya volt a Királynő templomán
belül, de nem szerette ott intézni az ügyeit. Noha buzgó hívő volt és
istennője kegyeiben magasan állt, a császár nem kedvelte a Királynő papjait.
Arra gyanakodott, hogy kémkednek utána, amikor a templomban van, és
nem alaptalanul. Takhisis főpapja, akit Éjúrnak neveztek, fejébe vette, hogy
neki kéne Ansalon császárának lennie, és hogy Ariakasnak, a katonai
parancsnoknak, engedelmeskednie kéne neki. Különösen dühítette, hogy
Ariakas közvetlenül is elérhette Ő Sötét Felségét az ő közvetítése nélkül. Az
Éjúr ideje nagy részét Ariakas hatalmának aláásására és uralmának
megszüntetésére fordította.
Ariakas ezért azt parancsolta Gragnak, hogy a kék kerületben
találkozzon vele, ahol a sárkánysereg kék köteléke lakott, amikor a városban
tartózkodott. A kék kötelék jelenleg nyugaton volt, Solamnia tavaszi
lerohanását készítette elő. Parancsnokukat, a Sötét Hölgyként emlegetett
sárkánynagyurat a császár szintén Nerakába rendelte, hogy meghallgassa
Grag parancsnokot.
Mivel a kék kötelék Solamniában volt, barakkjaikat Ariakas sajátította
ki, aki magával vitte embereit és testőreit. Egy szárnysegéd bukkant rá a
kóválygó Gragra, és az alacsony, szögletes és egyszerű épülethez vezette,
amelyben Ariakas lakott és dolgozott.
Az ajtó előtt a Grag által látott két legnagyobb ogre állt páncélban és
láncingben, állig felfegyverkezve. A sárkányfattyak megvetették a
keményfejű és állatias ogrékat, és az érzés kölcsönös volt, mert utóbbiak
meg fennhéjázó törtetőknek és betolakodóknak tartották előbbieket. Grag
bajt szimatolva megfeszült, de a két ogre Ariakas személyes testőrségéhez
tartozott, és ezért hivatalos modorban végezték a dolgukat.
- Fegyvereket! - morogta egyikük, és kinyújtotta hatalmas, szőrös kezét.
Senki nem járult fegyveresen a császár színe elé. Grag tudta ezt, mégis,
kardot hordott gyakorlatilag attól pillanattól fogva, hogy kidörgölte
szeméből a tojáshéjat, és nélküle meztelennek és sebezhetőnek érezte magát.
Az ogre sárga szeme összeszűkült Grag habozását látva. A sárkányfattyú
végre lecsatolta kardövét és átadta hosszú pengéjű tőrével együtt. Nem volt
teljesen védtelen. A mágiája még megvolt.
Az egyik ogre szemét Gragon tartotta, miközben a másik bement
és jelentette Ariakasnak, hogy megérkezett a bozak, akire várt. Grag
idegesen járkált az ajtó előtt. Bentről egy emberférfi öblös nevetése
hallatszott, és egy embernő hangja, mely ugyan nem volt olyan mély, mint a
férfié, de a legtöbb asszonyénál mélyebb volt, füstös és érzéki.
Az ogre visszatért és virsliujjával intett Gragnak, hogy beléphet. Amikor
a szörny ferde, sárga szemében meglátta a csillogást, amire a másik széles
vigyorral válaszolt, felvillantva szuvas fogait, gyanítani kezdte, hogy a
kihallgatás nem lesz kellemes.
Felkészült lélekben, szárnyát szorosan összehajtogatta, s reszkető
bronzszínű pikkelyekkel, idegesen babráló karmos mancsokkal Grag
Ansalon leghatalmasabb és legveszedelmesebb emberének színe elé járult.
Ariakas megtermett, fejedelmi férfi volt, hosszú, fekete hajjal, és bár
rendszeresen borotválkozott, fekete szakállának borostái kiütköztek állán.
Negyven év körüli lehetett, vagyis emberviszonylatban középkorú, de jó
karban volt. Legendás testi erejéről emberei között szájról szájra jártak a
mesék, a leghíresebb szerint egyszer szó szerint keresztülhajított egy
dárdával egy embert.
Ariakas szőrmével szegett köpenyt viselt, amelyet lazán a vállára dobott,
alatta látszott kézzel megmunkált, nehéz bőrmellénye, amely a hátát védte a
késektől, mivel Nerakában is akadtak bőséggel, akik szívesen
megszabadították volna Ariakast a parancsnokságától és az életétől.
Derekáról kard lógott, övén varázslatok összetevőit rejtő erszények is
függtek, és egy tekercstartó, ami szokatlan volt, mivel a legtöbb varázslónak
tiltották isteneik a páncélok és fémfegyverek viselését.
Ariakast nem érdekelték a mágia isteneinek törvényei, varázslatait
közvetlenül a Sötét Királynőtől kapta, és ebben ő és Grag hasonlóak voltak.
Eddig a sárkányfattyúban fel sem merült, hogy Ariakas valóban használja
képességeit, de a fegyverei mellett viselt mágikus eszközök azt
bizonyították, hogy a mágiát ugyanolyan természetesen forgatja, mint az
acélt.
Ariakas Gragnak háttal állt. Válla fölött pillantott csak a sárkányfattyúra,
majd visszafordult, hogy folytassa beszélgetését a nővel. Grag figyelme is
az asszonyra irányult, mert éppolyan híres volt a sárkányseregben, mint
maga Ariakas - vagy talán még híresebb.
 Kitiara uth Matarnak hívták. Harmincas évei elején járt, göndör, fekete
haját a kényelem kedvéért rövidre nyírta. Sötét szeme volt, és amikor
mosolygott, száját oldalra húzta, ettől féloldalassá vált a mosolya. Grag
semmit nem tudott a múltjáról. Ő maga hüllő volt, a sárkányok rokona, aki
tojásból kelt ki, és sejtelme sem volt arról, kik a szülei, így aztán mások
származásával sem sokat törődött. Csak annyit hallott Kitiaráról, hogy
harcosnak született, és ezt Grag készséggel elhitte. A nő hetykén viselte a
kardját, és cseppet sem félemlítette meg Ariakas nagysága, ereje és
jelenléte.
Grag kíváncsi volt, van-e igazság a pletykákban, hogy ezek ketten
szeretők.
A beszélgetés véget ért, és Ariakas végre figyelemre méltatta Gragot.
Megfordulva egyenesen a sárkányfattyú szemébe nézett. Grag összerezzent.
Mintha csak az Abyssba nézett volna, vagy még inkább, mintha belépett
volna oda, mert úgy érezte, belezuhan, megnyúzzák, felboncolják, széttépik
majd félredobják - mindezt egyetlen pillanat alatt.
Annyira megrázta az érzés, hogy tisztelegni is elfelejtett. Sietve pótolta,
amikor látta, hogy Ariakas fekete szemöldöke rosszallóan összehúzódik. A
császár mögött álló Kitiara keresztbe fonta a karját, és féloldalasan
mosolygott a sárkányfattyú feszengését látva, mintha tudta és megértette
volna, mit érez Grag. Nemrég érkezhetett, mert még mindig kék
sárkánypáncélját viselte, amely poros volt az utazástól.
Ariakas nem olyan fajta volt, aki csűri-csavarja a szavakat, vagy
bájcsevegésre pazarolja az idejét.
- Számos változatát hallottam már a történetnek, miként halt meg
Verminaard nagyúr - jelentette ki hideg és kimért hangon -, és hogyan
veszett el Thorbardin. Azért hívattalak ide, parancsnok, hogy az igazat
halljam.
- Igen, uram - mondta Grag.
- Esküdj meg Takhisisra! - parancsolta Ariakas.
- Ő Sötét Felsége iránti hűségemre esküszöm, hogy szavaim igazak -
mondta Grag. - Sorvassza le a kardforgató kezem, ha hazudok!
Ariakas elégedettnek tűnt az esküvel, mert intett Gragnak, hogy
folytassa. A császár nem ült le, nem szólította fel a sárkányfattyút
sem, hogy foglaljon helyet. Kitiara sem ülhetett le, mivel parancsnoka még
állt, de kényelmesen az asztal lapjának dőlt.
Grag elmesélte, hogyan halt meg Verminaard néhány orgyilkos kezétől;
hogyan fogant meg az aurak, Dray-yan fejében a gondolat, hogy
Verminaardnak álcázza magát és így hitesse el, hogy a sárkánynagyúr még
életben van; hogyan főzte ki Grag és Dray-yan Thorbardin bukását, hogyan
győzhettek volna, ha terveiket nem akadályozzák meg a mágia, az árulás és
a fény istenei.
A sárkányfattyú látta, hogy Ariakast egyre inkább felbőszíti a jelentés.
Amikor Grag vonakodva elmesélte, hogyan zuhant le Dray-yan a lyukba,
Kitiara felnevetett. Ariakas feldühödve kihúzta kardját a hüvelyéből és a
sárkányfattyú felé indult.
Grag azonnal elhallgatott és egy lépést hátrált. Karmos ujjai
megrándultak; egy varázslatot készített elő. Talán meghal, de - Takhisisra! -
nem egyedül!
Kitiara még mindig kuncogva nyugodtan előrenyúlt és Ariakas izmos
alkarjára tette kezét, hogy visszatartsa.
- Legalább addig ne vágd le Grag parancsnokot, míg be nem fejezi a
jelentését, uram - mondta Kitiara. - Én legalábbis kíváncsi vagyok a történet
folytatására.
- Örülök, hogy olyan átkozottul szórakoztatónak találod - morogta
felbőszülten Ariakas. Visszalökte hüvelyébe a kardot, bár kezét továbbra is a
markolatán tartotta, és komoran méregette Gragot. - Én nem látok benne
semmi tréfásat. Thorbardin továbbra is a hylar törpék uralma alatt marad,
akik most erősebbek, mint valaha, mivel visszaszerezték azt a varázspörölyt
és megnyitották régóta lezárt kapuikat a világ előtt. A törpekirályság
vasérce, acélja és vagyona, aminek a mi pénzes ládáinkba kellene áramolnia,
most az ellenségeink kezébe kerül! Csak azért, mert Verminaardnak sikerült
megöletnie magát, és aztán egy ostoba aurak, a dicsőségtől megrészegülve
fejest ugrik egy feneketlen gödörbe!
- Thorbardin elvesztése valóban súlyos csapás - mondta nyugodtan
Kitiara -, de nem végzetes. Valóban jól jött volna a törpekirályság
gazdagsága, de nélküle is boldogulsz. Inkább attól félhetnénk, hogy a
törpehadsereg is beszáll a háborúba, ennek azonban semmi jele. Az emberek
gyűlölik az elfeket, akik viszont bennük nem bíznak, a törpéket pedig, akik
utálják a másik kettőt,
senki nem kedveli. Sokkal nagyobb eséllyel fordulnak egymás ellen, mint
ellenünk.
Ariakas felmordult. Nem szokott hozzá a vereséghez, és még mindig
bosszús volt, de Grag, Kitiarára pillantva a nő kacsintásából látta, hogy a
kritikus pillanat elmúlt. A bozak fellélegzett, és elhessentette a varázslatot,
amelyet a védelmére előkészített. A császár emberi talpnyalóival
ellentétben, akik csak annyit mondtak volna reszketegen: „Köszönöm
megtisztelő figyelmedet, uram", mielőtt Ariakas lecsapja a fejüket, a
sárkányfattyú nem volt hajlandó harc nélkül a halálba vonulni, és Grag
félelmetes ellenfél volt. Talán nem lett volna képes megölni a hatalmas
Ariakast, de erős, pikkelyes teste, karmos lába és keze és nagy szárnyai
bizonyára kárt tettek volna benne. A Sötét Hölgy látta a veszélyt, és így
közbeavatkozott.
Grag sárkányok leszármazottja volt, és hozzájuk hasonlóan nem sokra
tartotta az embereket, mégis köszönetképpen a Sötét Hölgy felé biccentett.
A nő féloldalasan rámosolygott, sötét szeme felcsillant, és a sárkányfattyú
váratlanul rádöbbent, hogy a másik élvezi a helyzetet.
- Tisztelj meg bennünket Verminaard halálának részleteivel! - mondta
Kitiara. - Tehát rabszolgáknak álcázott orgyilkosok támadták meg. Ezek a
merénylők még mindig szabadlábon vannak, parancsnok?
- Igen, asszonyom - mondta Grag karót nyelve. - Thorbardinig követtük
őket. A kémeim szerint még mindig ott vannak.
- Vérdíjat ajánlok az elfogásukra, ahogyan a smaragdköves férfiért
tettem - mondta Ariakas. - Ansalonon mindenki keresni fogja őket.
- Ezt kétszer is megfontolnám, uram - mondta Kitiara különös
félmosolyával. - Nem hirdethetjük, hogy rabszolgák gyilkoltak meg egy
sárkánynagyurat.
- Akkor majd találunk más indokot - jelentette ki Ariakas jeges dühvel. -
Mit tudunk ezekről az emberekről?
Grag nyelve kiszisszent agyarai között, majd visszahúzódott. Valójában
nem sokat tudott. A Sötét Hölgyre nézett, és látta, hogy a nő kezdi
elveszteni érdeklődését, kezét a szája elé emelve elfojt egy ásítást.
- Verminaard egy kémet küldött közéjük. Ő azt jelentette, hogy
egy abanasiniai városból származnak, uram. A várost Vigasznak hívják.
Kitiara unalma egy csapásra elillant.
- Azt mondod, Vigasz?
Ariakas rápillantott.
- Nem Vigaszban születtél?
- De - válaszolta Kitiara. - Ott nőttem fel.
- Talán ismered ezeket a nyomorultakat - jegyezte meg Ariakas.
- Kétlem - vont vállat Kit. - Évek óta nem jártam otthon.
- Hogy hívták őket? - kérdezte Ariakas.
- Csak néhányuk nevét tudom. - kezdte Grag.
- Bizonyára láttad őket a csata közben - mondta Ariakas kurtán. - Írd le
őket, parancsnok!
- Láttam őket - morogta Grag savanyúan. Méghozzá egészen közelről.
Egyszer elfogták, és csak a Sötét Királynő kegyelmének és a saját
leleményességének köszönhette a megmenekülését. - Szedett- vedett banda.
A vezetőjük egy korcs félelf, bizonyos Tanis. Egy ősz szakállú törpe és egy
vinnyogó surranó is van köztük. A többiek emberek: egy vörös köpenyes
varázsló, egy átkozott, Sturm nevű solamniai lovag és egy csupa izom
harcos, valami Caramon.
Kitiara levegő után kapott.
- Felismered ezeket a bűnözőket? - kérdezte Ariakas felé fordulva.
Kitiara azonnal rendezte arcvonásait. Féloldalasan elmosolyodott, majd
megszólalt:
- Attól félek, nem, uram.
- Jobb is - mondta Ariakas komoran. - Ha rájövök, hogy bármi közöd
volt Verminaard halálához.
- Biztosíthatlak, uram, semmit nem tudok róla - vont vállat Kitiara.
Ariakas áthatóan nézte, megpróbált a veséjébe látni. Az orgyilkosság a
felemelkedés egyik útja volt a sárkányseregben, ami sokak szerint a lehető
legerősebb vezetést eredményezte. Ariakas azonban nagyra tartotta
Verminaardot, és Kitiara nem akarta, hogy megvádolják a halálával,
különösen, hogy az azzal a katasztrofális következménnyel járt, hogy
elveszítették Thorbardin királyságát.
- Vigasznak többezres lélekszáma van, uram - mondta Kitiara
bosszúsan. - Nem ismertem minden egyes férfit a városban.
Ariakas rámeredt, de a nő állta a tekintetét. Végül a császár ejtette a
témát.
- Talán nem, de lefogadom, hogy a felükkel lefeküdtél - mondta, majd
visszafordította Grag felé a figyelmét.
Kitiara kötelességtudóan mosolygott ura tréfáján, de amint a férfi
elfordult, mosolya eltűnt. Az asztalnak dőlt, karját keresztbe fonta, tekintete
elrévedt.
- Most hol vannak ezek az orgyilkosok, parancsnok? - kérdezte Ariakas.
- Amikor utoljára hallottam felőlük, Thorbardinban rejtőztek, uram. -
Grag tétovázott, majd elfintorodva folytatta: - Azt hiszem, a hobgoblin, aki
Varangyh altörzsmesternek nevezi magát, többet tud mondani róluk.
Kitiara megmoccant.
- Ha az uram is úgy kívánja, elmehetnék Pax Tharkasba, hogy beszéljek
ezzel az altörzsmesterrel.
- Az altörzsmester nincs Pax Tharkasban, úrnőm - mondta Grag.
- Az erőd romokban van, többé nem védhető. A vörös sárkánysereg
Menedékbe helyezte át a székhelyét.
- Hát akkor Menedékbe megyek - mondta Kitiara.
- Talán később - mondta Ariakas. - Solamnia fontosabb.
Kitiara ismét vállat vont, és újra a gondolataiba merült.
- Ami ezeket az orgyilkosokat illeti - folytatta Ariakas -, valószínűleg a
közelgő tél folyamán végig Thorbardin barlangjaiban maradnak. Majd
felbérelünk egy sötét törpét.
- Ebben nem lennék olyan biztos - vágott közbe Kitiara.
- Hogy érted? - fordult hátra Ariakas, és dühös pillantást vetett rá.
- Azt mondtad, nem ismered ezeket a fickókat!
- Őket nem is, de a fajtájukat igen - mondta -, és te is, uram.
Valószínűleg kóborlók, vándor zsoldosok. Az ilyenek sosem maradnak
sokáig egy helyen. Nyugodj meg, hamarosan ismét úton lesznek. Egy kis
havazás nem állítja meg őket.
Ariakas fúrcsálló pillantást vetett rá, amit a nő nem látott, mert poros
csizmájának orrát bámulta. A császár némán nézte még egy darabig, majd
Graghoz fordult.
- Tudj meg az ügynökeidtől mindent, amit csak lehet ezekről a
férfiakról! Ha elhagyják a törpetárnákat, azonnal jelentsd nekem! - Ariakas
homloka elfelhősödött. - Kürtöld szét, hogy élve akarom őket elfogni. Egy
sárkánynagyúr halála nem maradhat bosszulatlanul. Példát fogok statuálni.
Grag megígérte, hogy mindent kiderít, ami csak tőle telik. Még
beszélgettek egy darabig Ariakasszal a nyugati háborúról és arról, ki vegye
át a vörös kötelék parancsnokságát. Gragot lenyűgözte, hogy Ariakas
mindent tud a vörös sárkánysereg helyzetéről, csapatainak
elhelyezkedéséről, utánpótlásigényeiről és a többi részletről.
Beszéltek Pax Tharkasról is. Ariakas elmondta, hogy fontolgatja a
visszafoglalását, de mivel az romokban volt, úgy döntött, nem éri meg az
erőfeszítést. A serege egyszerűen majd megkerüli.
Kitiara mindvégig néma volt és töprengő. Grag azt hitte, nem is figyel,
amíg ő - újabb fintor kíséretében - meg nem említette, hogy Varangyh
altörzsmester kívánt Verminaard utódja lenni. Akkor Kitiara elmosolyodott.
Gragnak nem tetszett a mosoly. Attól félt, hogy a nő Varangyh
kinevezését fogja javasolni, és nem akarta, hogy a püffedt, felfuvalkodott,
önző hobgoblin parancsolgasson neki. Bár Varangyh még így is jobb
parancsnok lehet, mint egyes beképzelt emberi tökfilkók. Varangyhot
legalább befolyásolni lehetett hízelgéssel, és rá lehetett venni, hogy azt
tegye, amit Grag akar, míg egy emberparancsnok menne a saját feje után. A
sárkányfattyúnak el kéne gondolkoznia ezen.
A kihallgatás nemsokára véget ért, Gragot elbocsátották. Tisztelgett és
kisétált az ajtón, amelyet Ariakas becsukott mögötte. A sárkányfattyú
meglepetésére azon kapta magát, hogy reszket, és meg kellett állnia, hogy
összeszedje magát.
Miután megnyugodott, az ogrékhoz fordult, akik meglepettnek tűntek,
amiért egészben tért vissza. Némán átadták kardját és tőrét, és valamivel
több tisztelettel mérték végig.
- Van a közelben kocsma? - kérdezte Grag. A kardövet a kezében
tartotta. Nem volt benne biztos, hogy képes ügyetlenkedés nélkül
felcsatolni, és nem akarta megadni azt az elégételt az ogréknak, hogy
gyengének lássák. - Jólesne egy kupica törpepálinka.
Az ogrék elvigyorodtak.
- Próbáld ki a Szőrös Trollt - mondta az egyikük, a kocsma
 irányába mutatva.
- Köszönöm - mondta Grag, és elsétált, még mindig a kezében tartva
kardövét.
Nem voltak kételyei. A Sötét Hölgy ismerte az orgyilkosokat, és ezt
Ariakas is tudta - vagy legalábbis sejtette.
Grag Thorbardin összes törpepálinkájáért sem lett volna a nő helyében.
 Kitiara stratégiája.
Ariakas terve. A 6oszorkány.

- Tudod, szinte már hajlok arra, hogy sárkánynagyúrrá nevezzem ki ezt

a Gragot - mondta Ariakas, számítóan nézve a távozó sárkányfattyú után.
- Egy fattyút? - Kitiarát szórakoztatta az ötlet. - A gyíkemberek kiváló
harcosok, az már igaz, uram. Végtére is csatára tenyésztették őket, de
hiányzik a parancsnokláshoz az eszük és a fegyelmük.
- Ebben én nem vagyok olyan biztos - mondta Ariakas. - Grag
parancsnok pikkelyes nyakán eszes fej ül.
- Verminaardnál mindenesetre okosabb - mormolta Kitiara.
- Emlékeztetlek, hogy nagyra tartottam Verminaardot - jelentette ki
Ariakas mérgesen. - A nyugati hadjáratát ragyogóan kivitelezte. Bárki,
akármilyen hatalmas legyen is, áldozatául eshet a sorsnak.
Kitiara megvonta a vállát, és elnyomott egy ásítást. Nem sokat aludt az
előző éjjel, álmát egy lángoló erőd és egy megfeketedett, rózsával díszített
páncélt viselő lovag képe zavarta meg. A nő nem tudta, mit jelent az álom és
miért látogatta meg, de megnevezhetetlen félelemtől telve riadt fel és nem
tudott visszaaludni.
Ariakas sem látszott kipihentnek. Szeme körül karikák sötétlettek, és
gyakran pislogott. Kit nyugtalanul gondolt arra, hogy álma valóban csak
látomás volt, vagy Takhisis próbált így közölni vele valamit. Éppen
megkérdezte volna Ariakast, amikor a császár meglepte a kérdésével:
- Valóban csak a sors keze lett volna, Kitiara?
- Micsoda volt a sors keze, uram? - kérdezte Kitiara zavartan. Teljesen
elfelejtette, miről beszéltek az imént.
Ariakas kifakadt.
- Takhisisra, kezdem azt hinni, hogy te öletted meg Verminaardot!
Micsoda véletlen egybeesés, hogy ezek az orgyilkosok a
szülővárosodból jöttek, egyikük pedig varázsló. Az egyik öcséd, ha jól
tudom, mágus volt.
- Hízelgő, hogy uraságod ennyi mindenre emlékszik velem kapcsolatban
- válaszolt Kitiara fagyosan. - Ami az öcsémet, a mágust illeti, Raistlin csak
a féltestvérem, és mindig is gyenge és beteges kölyök volt. Kétlem, hogy él
még, nem beszélve a sárkánynagyurak meggyilkolásáról.
Ariakas dühösen méregette.
- Engem vádolsz Verminaard meggyilkolásával, uram? - fortyant fel
Kitiara.
- És ha igen? - kérdezte Ariakas.
A nőhöz lépett, termetével próbálta megfélemlíteni. Kitiara fel volt
kavarva, és egy pillanatra majdnem elfogta a pánik. Igazat mondott a
császárnak, de nem a teljes igazságot. Nem kellett volna tréfálkoznia
Verminaardról. Abban a pillanatban eszébe jutottak apja tanításai. Gregor
uth Matar egykor solamniai lovag volt. Szégyenteljes viselkedéséért
elbocsátották a lovagi kötelékből, utána kardját bocsátotta áruba a legtöbb
pénzt ígérőnek. Gregor jóképű, arcátlan nőcsábász volt, mindig
adósságokkal a nyakában, mindig bajban, Kitiara pedig imádta. Apja egyik
mottója volt - mindig támadj, sose védekezz!
Kitiara, ahelyett hogy Ariakas számításai szerint elhátrált volna, még
közelebb húzódott, hogy már gyakorlatilag összeért a lábuk.
- Elég jól ismersz, uram, hogy tudd: ha meg akartam volna ölni
Verminaardot, magam tettem volna meg. Nem fizettem volna azért, hogy
más intézze el helyettem.
Ariakas megragadta az állkapcsát. Ujjai megszorították. Egy mozdulat és
eltörheti a nyakát. A császár lenézett rá, várta, mikor kezd el nyöszörögni és
gyengülni.
Kitnek a szeme sem rebbent, és Ariakas egyszer csak csiklandást érzett,
mintha hegyes acél bökte volna meg ágyéktájon. Lenézve meglepetten látta,
hogy Kitiara egy kést fog, készen arra, hogy a bőrmellényen keresztül a
rendkívül érzékeny testrészébe döfje.
Ariakas felnevetett, és ellökte Kitiarát.
- Átkozott, lusta őrök! - mondta félig mulatva, félig dühösen. - Ezért a
fejüket veszem! Parancsuk van, hogy mindenkit motozzanak meg. még a
legbizalmasabb parancsnokaimat is! Vagy úgy is
 mondhatnám, különösen a legbizalmasabb parancsnokaimat.
- Ne hibáztasd az ogrékat, uram - mondta Kitiara. - Ezt nem találhatták
volna meg.
Fogta a keskeny pengéjű kést és visszadugta a rejtett tokba, amelyet
ügyesen beledolgoztak sárkányos mellvértjének díszmintáiba. Ariakas
felnevetett.
- Valóban ledöftél volna?
- Valóban kitörted volna a nyakamat? - kérdezett vissza Kitiara
támadóan.
Mindketten tudták, hogy a válasz „igen". Nem vártak egymástól ennél
kevesebbet.
- Most talán ismét a solamniai ügyekkel foglalkozhatunk. - Ariakas az
íróasztalhoz ment, amelyre térképet terített ki. Fölé hajolt.
Kitiara elfojtott egy sóhajt. Újabb összezördülést élt túl nagy hatalmú
urával. Merészsége és arcátlansága tetszett a császárnak. Egyszer azonban
eljön a nap, amikor nem fogja szórakoztatni.
- Nem láttál különös álmot az éjjel, uram? - kérdezte Kitiara.
- Ne tereld el a témát! - szólt rá Ariakas.
- Mert én igen - folytatta Kitiara. - Azt álmodtam, hogy Takhisis
királynő megpróbál rávenni, hogy utazzak el Dargaard erődjébe, és
találkozzak a halállovaggal, aki állítólag ott lakik.
- Soth - mondta Ariakas. - Lord Soth. Mit mondtál Ő Sötét Felségének?
Megpróbált laza hangot megütni, de Kitiara tudta, hogy ő is ugyanazt
álmodta.
- Azt mondtam neki, hogy nem hiszek a szellemekben - válaszolta
fanyarul Kitiara.
Ariakas felmordult.
- Soth nem szellem. Ő él. már ha lehet ilyesmit mondani valakiről, aki
háromszáz éve halott. A Királynőnk meg akarja nyerni az ügyünknek.
- Megteszed, uram? - kérdezte Kitiara.
Ariakas megrázta a fejét.
- Soth értékes szövetséges lenne, de nem tudnék megbízni benne. Túl
hatalmas. Miért nevezne egy halállovag bárki halandót az urának? Nem,
hadd borongjon Soth a hibáin a romos várában! Én nem kérek belőle.
 Kitiara elismerte, hogy az érvelés helytálló. Takhisis királynő gyakran
vesztette el türelmét az emberek hiányosságai és gyengeségei miatt, és
olykor teljesíthetetlen kérésekkel állt elő. Kit félresöpörte az álmot.
- Olvastam a legutolsó javaslatodat Solamniával kapcsolatban - mondta
éppen Ariakas. Fölemelt egy vastag pergament. - Azt javasoltad, hogy a kék
kötelék foglalja el a Főpap tornyát, és onnan meneteljen Palanthasba.
Merész terv, Kitiara.
Helyet foglalt az íróasztal mögött.
- Ellenzem. Túlságosan megritkítja a csapatainkat, de meghallgatom,
mit mondasz ezzel kapcsolatban.
Kitiara az asztal fölé hajolva elmagyarázta a tervét.
- A kémeim azt jelentették, hogy a Főpap tornyát csak néhány szakasz
védi, uram. - Ujjával a térképre bökött. - A vörös sárkánysereg jelenleg itt
állomásozik. Őket északra tudnád parancsolni. A vörös és kék
sárkányseregek csapatainak és sárkányainak együttes erejével lecsaphatnánk
a Főpap tornyára. Könnyedén kisöpörhetjük onnan a kis sereget, amelyik
védi, és elfoglalhatjuk a tornyot, mielőtt a solamniai lovagok
ráeszmélnének, mi sújtott le rájuk. Onnan Palanthasba menetelnénk,
elfoglalnánk a várost és a kikötőit.
- Palanthast nem lesz gyerekjáték bevenni - mondta Ariakas. - Nem
ostromolhatjuk meg a várost anélkül, hogy blokád alá ne vonnánk a kikötőit.
- Ugyan! A palanthasiak puhány, elkényeztetett ficsúrok. Nem akarnak
harcot. Még beletörne a körmük. Amint meglátják az égen a sárkányokat,
annyira megrémülnek, hogy behugyoznak és megadják magukat.
- És ha nem? - mutatott Ariakas a térképre. - Még nem szereztük meg az
uralmat a Solamnia-síkság, Szarvasföveny vagy Szívfölde fölött. Az
oldalszárnyainkat védtelenül hagyod, ellenségtől körülvéve. Mi van az
utánpótlási vonalakkal? Beveheted az erődöt, de amint bent vagy, a
csapataid éhen halnak!
- Amikor Palanthas a miénk, onnan feltöltjük a készleteinket. Addig is
vannak vörös sárkányaink, akik elhozzák, amit szükséges.
Ariakas felhorkant.
- A vöröseket nem fogod teherhordó szamárként használni!
 Ilyesmihez semmi közük.
- Ha Ő Sötét Felsége parancsolná nekik.
Ariakas megrázta a fejét.
Kitiara visszaült. Összeszorította ajkát, barna szeme megcsillant.
- Akkor, uram, magunkkal visszük a készleteket és abból gazdálkodunk.
- Keze lelkesedésében és szenvedélyében összeszorult. - Garantálom, hogy
amint az emberek meglátják a zászlódat a Főpap tornya fölött, Palanthas
rothadt gyümölcsként fog a kezünkbe hullani.
- Túl kockázatos - morogta Ariakas.
- Igen, az - értett egyet Kitiara készséggel -, de még nagyobb veszélyt
jelent, ha a lovagoknak idejük lesz a szerveződésre és erősítések
kiküldésére. A lovagság soraiban jelenleg fejetlenség uralkodik. Nincsen
nagymesterük, mert egyikük sem elég erős, hogy megszerezze a címet, és
két főbírójuk van, mert ketten is magukénak követelik a tisztséget és egyik
sem hajlandó elismerni a másik jogát. Olyanok, akár az égő fedélzeten
rohangáló tengerészek, akik azon vitatkoznak, kinek a dolga eloltani a tüzet,
és mindeközben a hajó elsüllyed.
- Ez talán igaz - mondta Ariakas -, de a lovagság még mindig erős
Solamniában, és amíg a lovagok léteznek, a solamniaiak soha nem fogják
feladni. A lovagokat teljesen ki kell irtani, a lovagságot felszámolni.
Összezúzva, megtörve és olyannyira szétzilálva akarom őket látni, hogy
soha ne térjenek magukhoz.
- Ez megtörténik, ha kiverjük a lovagokat a Főpap tornyából - érvelt
Kitiara. - Ha Palanthas az ő ostobaságuknak köszönhetően elesik, az
emberek dühvel és bizalmatlansággal fordulnak majd ellenük. Már most
sem bíznak bennük. A Főpap tornyának elvesztése és Palanthas lerohanása
lesz az utolsó csapás. A lovagság összeomlik.
Látva, hogy Ariakas fontolóra veszi az ötletet, Kitiara tovább győzködte.
- Uram - mondta -, a kék sárkányokat arra használjuk, hogy villámként
csapjanak le az égből. Gyorsan és keményen sújtunk le a lovagokra, mielőtt
még észrevennének. Add ki a parancsot, és a sárkányaim egy héten belül
készen állnak a támadásra!
Szünetet tartott, hogy hagyja, hadd vessen gyökeret az ötlet, majd halkan
folytatta:
 - Azt mondják, a Főpap tornya még soha nem esett el, míg hívő emberek
védték. A torony védői azonban elvesztették a hitüket, és nem szabad
lehetőséget adnunk nekik arra, hogy megtalálják. Le kell csapnunk, mielőtt
a lovagok találnak egy bajnokot, aki egyesíti a marakodó frakciókat.
Ariakas átgondolta a dolgot. A nő érvei meggyőzőek voltak, és tetszett
neki a gyors és brutális támadás ötlete az alig védett torony ellen. A
lovagokat demoralizálják. Palanthas valószínűleg megadja magát, neki
pedig szüksége volt a város gazdagságára és fehér szárnyú hajóira. Csak a
rabszolga-kereskedelem megtöltené a pénzes ládáit acélpénzekkel.
Ariakas már-már beleegyezett volna, amikor Kitiara szemébe nézett. Ott
azt látta, amit elvárt minden parancsnokától: a harci lázat. De valami mást is
megpillantott, ami habozásra késztette. Sunyi bizonyosságot látott.
Becsvágyat.
A nőt kitüntetik és ünnepelik majd: Kitiarát, a Sötét Hölgyet, Solamnia
meghódítóját.
Látta a nő kezét a Hatalom koronája felé nyúlni. Talán máris
megszabadult az egyik riválisától.
Ariakas nem félt Kittől. Senkitől és semmitől sem. Ha azt gondolta
volna, hogy a nő terve az egyetlen esélye a győzelemre, akkor kiadta volna
a parancsot, és majd aztán foglakozik vele, miután Kitiara kihívta. De minél
többet töprengett a terven, annál tisztábban látta a katasztrófa esélyeit.
Ariakas nem osztotta Kit bizalmát a sárkányokban. A Sötét Királynő
visszatérése előtt Ariakas soha nem vitte csatába a sárkányokat, és bár
elismerte, hogy azoknak megvan a maguk haszna a pusztítás és
félelemkeltés terén, nem tartotta bölcsnek, hogy egy csatában az ő
vezetésükre támaszkodjanak, ahogy Kitiara javasolta. A sárkányok gőgös
teremtmények voltak. Erősek és eszesek, így aztán annyival
felsőbbrendűnek gondolták magukat az embereknél, ahogyan az emberek a
bolháknál. Ariakas például nem adhatott közvetlen parancsot egy
sárkánynak. Azok csak Takhisis Királynőnek engedelmeskedtek, és még az
istennőnek is udvariasan kellett hozzájuk közelítenie.
Kitiara meggondolatlan és szokatlan terve szembement Ariakas minden
elképzelésével a háború rendes menetéről, és jó lecke lesz a
számára, ha egyszer elutasítják - és emlékeztetik arra, ki is az uralkodó.
- Nem - jelentette ki határozottan. - Megerősítjük állásainkat délen és
keleten, aztán a Főpap tornyához menetelünk - nyomta meg a szót. - Ami a
solamniai lovagokat illeti, saját tervem van az elpusztításukra.
Kitiara csalódott volt.
- Uram, ha elmagyarázhatnám a részleteket, biztos vagyok benne, hogy
te is látnád.
Ariakas tenyerével az asztalra csapott.
- Ne kísértsd a szerencsédet, Sötét Hölgy! - mondta komoran.
Kitiara tudta, mikor kell föladni. Ismerte és értette a férfit. Tudta,
hogy nem bízik a sárkányokban. Azt is, hogy benne sem bízik meg, és ez a
bizalmatlanság is közrejátszik a döntésében, bár soha nem ismerné be.
Veszélyes lenne tovább erősködni.
Kitiara azt is tudta, már-már vészjósló bizonyossággal, hogy Ariakas
súlyos hibát vétett. Ezért a hibáért pedig emberek fizetnek az életükkel.
Kitiara átgondolta a dolgot, majd megrázta göndör fürtjeit és megvonta a
vállát. Gyakorlatias természete volt, mindig előretekintett, sohasem hátra.
Nem vesztegette az idejét sajnálkozásra.
- Ahogy kívánod, uram. Mi a terved?
- Ezért hívattalak. - Ariakas fölemelkedett az asztaltól és az ajtóhoz
sétált. Kihajolt és kikiabált: - Küldjetek Iolanthéért!
- Ki ez a Iolanthe? - kérdezte Kit.
- Az ötlet az övé - mondta Ariakas. - Ő az új boszorkányom.
A vágy csillanásából a szemében Kitiara azonnal tudta, hogy az új
boszorkány egyúttal az új szeretője is. Ismét az asztalnak támaszkodott,
felkészülve arra, hogy meghallgassa az újabb butácska tervet, amit Ariakas
legújabb ágyasa suttogott a császár fülébe szeretkezés közben. Ráadásul
boszorkány volt, vagyis mágiahasználó. Még rosszabb.
Kitiara fesztelenebbül viselkedett a varázslók közelében, mint a többi
harcos. Anyja, Rosamun mágiával a vérében született és különös látomások
és transzok gyötörték, amelyek végül az őrületbe kergették. Ugyanez a
mágia csordogált Kit fiatalabb féltestvére,
Raistlin ereiben is. Kitiara volt, aki a tehetségét látva felismerte, hogy egy
napon még megkeresheti a kenyerét a művészetével - hacsak az nem öli
meg előbb.
Kitiara a legtöbb harcoshoz hasonlóan nem kedvelte a mágiahasználókat
és nem bízott bennük. Nem harcoltak tisztességesen. Ő olyan ellenségre
vágyott, aki karddal sújtott le rá, nem olyanra, aki kántálva halandzsázik,
táncol és denevérguanót szór szét.
A boszorkány megérkezett az egyik őr kíséretében, aki nem bírta levenni
róla a szemét. Iolanthe olyan gyorsan válaszolt a hívásra, hogy Kitiara
gyanította: egy közeli szobában várakozott. Az Ariakas és a nő
pillantásváltásából sejtette, hogy a boszorkány engedélyt kapott a
hallgatózásra.
Iolanthe pontosan olyan volt, mint amire Kitiara számított Ariakas
szeretőjeként. Ember volt, fiatal, talán húszas éveinek végén, és Kit szerint
a férfiak gyönyörűnek találhatták, már ha valaki szerette a zsenge, érzéki és
gömbölyded szépséget.
Volt idő, amikor Ariakasnak tetszett Kitiara karcsú és izmos szépsége, de
az rég elmúlt, Kit pedig örömmel hagyta nyugodni a múltat. Egyetlen okból
feküdt le Ariakasszal, méghozzá azért, hogy előnyhöz jusson a több száz
másik törtető és becsvágyó parancsnok ellenében, akik mind a császár
kegyét keresték.
Kit hűvös biccentéssel fogadta Iolanthét, és féloldalas mosolyra húzta
száját, amiből a boszorkány azonnal megértette, hogy a sárkánynagyúr
tudja, miért és hogyan került ide.
Iolanthe elbájoló mosollyal viszonozta a gunyoros pillantást. Sokat
hallott Kitiara uth Matarról Ariakastól, és nagyon kíváncsian várta a
találkozást. Iolanthe nem volt féltékeny rá, az ugyanis azt jelentette volna,
hogy kisebbrendűségi érzés gyötri, márpedig a boszorkány rendkívül bízott
a hatalmában - mind a testében, mind a mágiában. Nem látta szükségét,
hogy bárkire is féltékenykedjen.
Kitiarának azonban volt valamije, amire Iolanthe vágyott: sárkánynagyúr
volt. Embereknek és sárkányoknak parancsolt; volt vagyona és státusa.
Ariakas szemében egyenrangú volt, míg Iolanthe csupán a boszorkánya és a
szeretője - egy az ágyasok hosszú sorában. A kint őrködő ogrék kitüntetett
tisztelettel viselkedtek Kitiarával. Iolanthét viszont buján méregették.
 A boszorkánynak kellett az, amit Kitiarának megadatott - a hatalom -, és
eltökélte, hogy megszerzi, bár még nem döntötte el, hogyan. Khurból
származott, az ádáz nomád harcosok földjéről, akik évszázadokra nyúló
vérviszályokban háborúztak. Iolanthe talán Kitiara barátja lesz. Talán a
legveszedelmesebb ellensége. Sok függött Kitiarától.
- Magyarázd el az ötletedet a Sötét Hölgynek! - mondta Ariakas, amikor
Iolanthe belépett.
Iolanthe kecsesen meghajolt. Szeme ibolyaszínű volt, és fekete szénnel
húzta ki, hogy kiemelje a szokatlan árnyalatot. Tekintete találkozott
Kitiaráéval, s mindketten hűvösen felmérték egymást.
Kitiara nem sokra becsülte a férfiakat, akikkel találkozott, és még
kevesebbre a nőket, akik szerinte elpuhult teremtmények voltak, hajlamosak
teherbe vagy hisztériába esni. Kit értette, miért vitte ágyba Ariakas ezt a
boszorkányt. Iolanthe a legfeltűnőbb, legegzotikusabb nő volt, akit valaha
látott.
- Úgy tudom, solamniai származású vagy, Kitiara - kezdte Iolanthe.
- A helyes megszólításom: nagyúr - jelentette ki Kitiara.
Iolanthe fekete szempillái megrebbentek.
- Elnézésedet kérem, nagyúr. Bocsáss meg nekem!
Kitiara kurtán bólintott.
- Folytasd! Kevés az időm.
Iolanthe lopva Ariakasra pillantott. Amint sejtette, a férfi élvezte a
szóváltást. Általában hasznosnak találta, hogy egymás torkának eressze
beosztottjait, ezzel biztosítva, hogy a legerősebb maradjon életben.
Iolanthéban felötlött, hogy talán kihasználhatná mindkettejüket, és egyiket a
másik ellen kijátszva emelkedhessen hatalomra. Veszélyes játék, de Iolanthe
harcoskirályok véréből született, és nem csak azért érkezett Nerakába, hogy
Ariakas kérges tenyerét érezze a testén.
- Az apád lovag volt - tette hozzá Iolanthe, elhallgatva, hogy Kitiara
apja bukott lovag volt -, ezért ismered a solamniai lovagság politikai
viszonyait.
- Annyit tudok, hogy megfájdul a fejem, valahányszor politika kerül
szóba - mondta Kitiara megvetően.
- Hallottam, hogy a tettek embere vagy. - Iolanthe bájos mosolyt
villantott Kitre. - Ismersz egy Koronaőr Derek nevű lovagot?
- Hallottam róla. Nem találkoztam még vele. Gazdag családból
származik, a Rózsa egyik lovagja, aki Gunthar uth Wistannal áll szemben a
lovagság vezetői posztjáért.
A politika talán megfájdította Kitiara fejét, de gondot fordított arra, hogy
tájékozódjon a nemzetről, amelyet le akart győzni.
- Koronaőr becsvágyó. A dicsőséget hajszolja. A Becsületkódex szigorú
követője. Nem csinál semmit anélkül, hogy ne ellenőrizné a Kódexben,
hogy jól csinálja-e.
- Kissé vaskosan fogalmaztad meg, de pontosan - mondta Iolanthe.
- Koronaőr a lovagság pusztulásának záloga - vette át a szót Ariakas.
- Azt akarod, hogy öljem meg? - kérdezte Kitiara.
Ariakashoz beszélt, de Iolanthe válaszolt egy fejrázással. Hosszú,
fekete, vállig érő haját a homlokánál frufrura vágta és keskeny aranypánttal
szorította le. Amikor megmozdította a fejét, dús fürtjei meglibbentek, és
parfüm bódító illata szállt fel. Ruhája fekete selyemből készült, arannyal
szegve, rétegezve, hogy az áttetsző, fátyolszerű anyag hol rátapadt, hol
odébb szállt, futó és csábító bepillantást engedve barna bőrű lábára. Karján
arany karkötőket, ujjain aranygyűrűket hordott, bokáján lábperecek
csörögtek. Mezítláb volt.
Kitiara ezzel szemben sárkánypáncélt, magas szárú csizmát viselt és
verejték és bőr szaga lengte körül.
- Egy orgyilkosság hőst faragna Koronaőr Derekből - mondta Iolanthe. -
A lovagoknak most bajnokra van szükségük, és csak az ostobák adnák meg
nekik ezt.
- Csak mondd el a tervedet, Iolanthe - mondta Ariakas, aki kezdte
elveszíteni a türelmét -, vagy én teszem. Hallottál a sárkánygömbökről? -
kérdezte Kitiarát.
- A mágikus ereklyéről, amely fogságban tartja Loracot, az elfkirályt?
- Egy ugyanolyat találtak Jégöbölnél. A fehér kötelék sárkánynagyura,
Feal-Thas állítólag egyszerűen rábukkant egyre, amikor kitakarította a
szekrényét - mondta Ariakas szárazon.
- És azt akarod, hogy elvegyem tőle - mondta Kit.
 Ariakas összeérintette az ujjait.
- Nem. Koronaőr Dereknek kell megszereznie a gömböt.
Kitiara felvonta a szemöldökét. Bármire számított is, nem ez volt
az.
- Miért, uram?
- Mert a gömb az uralma alá hajtja Koronaőrt, ahogyan az elfkirállyal is
történt, és a mi irányításunk alá vonja. Visszamegy Solamniába. ő lesz a
méreg a solamniai kútban. Az irányításunk alatt pusztulásba fogja vezetni a
lovagokat. Ennek a tervnek további előnye, hogy kritikus időszakban
távolítja el Dereket Solamniából. Te ismered a solamniaiakat. Mit gondolsz?
Kitiara azt gondolta, hogy egy merész támadás a Főpap tornya ellen
megnyerhetné a háborút, de Ariakas erre nem volt kíváncsi, és a nő
egyszeriben megértette, miért. A császár gyűlölte ellenségeit, a solamniai
lovagokat, de gyűlölete mellett hitt is bennük. Hitt a mitológiájukban, Huma
legendájában és abban, hogyan űzte vissza a Sötét Királynőt és a sárkányait
az Abyssba. Hitt a lovagok vitézségében és erejében és korábbi
dicsőségükben. Azért főzte ki ezt a bonyolult tervet, mert a szíve mélyén
nem hitte, hogy katonai úton legyőzheti őket.
Kitiarának nem voltak ilyen illúziói. Nem volt hívő. Kicsapongó apja
képében találkozott már a lovagokkal, és tudta, hogy fényes páncéljuk
rozsdás, horpadt, és mozgás közben nyikorog.
Mindezt tisztán látta, mégsem tehetett semmit. Az világosan látszott,
hogy ha Ariakas terve kudarcot vall és a sárkányseregek elveszítik a csatát
Solamnia ellen, ő mint a kék kötelék vezetője lesz a bűnbak. Nem számít,
hogy a győzelemre vivő stratégiát elmondta Ariakasnak, az pedig
elutasította. A császár meg fog feledkezni erről, ha úgy adódik.
A férfi és a boszorkánya arra vártak, hogy megmondja nekik, mennyire
zseniálisak.
Megteszi a kötelességét. Végül is katona volt, a császár pedig a
parancsnoka.
- Érdekes elképzelés - mondta Kitiara. - Valamennyi solamniai
gyanakvó és bizalmatlan mindenféle mágiával szemben, de - mosolygott
Iolanthéra - biztos vagyok benne, hogy egy gyönyörű nő segíthetne
eloszlatni sir Derek kétségeit. Nos, ha ez minden, uram,
 visszatérnék a csapataimhoz.
Kitiara azon gondolkodott, hogy bizonyára van valami mód, amivel meg
lehetne kerülni Ariakas tiltását a Főpap tornyának megtámadásával
kapcsolatban. Először persze dühös lesz, amiért engedetlen volt, de haragját
tompítani fogja a győzelem. Jobb, mint elviselni a tombolását a vereség
után.
- Kiváló - mondta Ariakas könnyedén. - Örülök, hogy tetszik a terv,
Kitiara, mert úgy döntöttem, hogy téged küldelek Koronaőr behálózására.
Szavai mindkét asszonyt váratlanul érték. Iolanthe legalább akkora
meghökkenéssel meredt rá, mint Kit.
- Uram - ellenkezett Iolanthe bosszúsan -, te meg én megegyeztünk,
hogy én leszek az.
- Uram - szólal meg ugyanekkor Kitiara, sötét szemöldöke bosszúsan
összeugrott -, a kék kötelék parancsnoka vagyok. A helyem a seregemnél
van.
Ariakas elégtételt érzett. Ez a két nagy hatalmú nő az utóbbi időben
túlságosan magabiztossá vált.
- Meggondoltam magam - mondta, élesen elvágva a tiltakozást. -
Iolanthe, a nagyúrnak igaza van. A lovagok nem bíznak a mágiában és a
használóiban. ez olyan tény, amelyet nem vettem számításba, amikor
beleegyeztem, hogy menj. Kitiara harcos és alkalmasabb a feladatra. Ami
pedig téged illet, nagyúr, a seregeid télen tétlenül állomásoznak.
Megengedheted magadnak, hogy egy kis időt távol tölts tőlük.
Kit elfordult, elrejtve elégedetlenségét. Az ablakhoz sétált és kinézett a
táborra, ahol bokájuknál összeláncolt foglyok csoportját sorakoztatták fel
éppen egy bitófa alatt. Aznap volt az árulók felakasztásának napja.
Szenvtelenül nézte, ahogy a hóhér kötelet hurkol egy térdelve rimánkodó
fiatalember nyakára, aki ártatlanságát bizonygatva könyörgött az életéért.
Az őrök talpra rántották és zsákot húztak a fejére.
- Hagyj bennünket magunkra, Iolanthe! - mondta kis szünet után
Ariakas. - Beszélnem kell a nagyúrral.
Iolanthe vészjósló pillantást vetett Kitiarára, majd lebegő selyemruhában
elsuhogott. Becsapta maga mögött az ajtót. Kitiara ismét uralkodott
érzelmein.
 - A hölgy nem örült. Attól tartok, ma éjjel hideg ágyban alszol, uram.
- Nekem egy nő sem mond nemet, Kitiara - mondta rendíthetetlenül
Ariakas. - Ezt te is tudod, és ne babrálj már azzal a rejtett késsel!
Meggyőződésem, hogy neked kell intézned ezt az ügyet Koronaőrrel.
Miután végeztél a küldetéssel, ami nem tarthat sokáig, feltéve, ha jól
csinálod.
- Már van néhány ötletem ezzel kapcsolatban, uram - mondta Kitiara.
- Helyes. Utána repülj Menedékbe, és jelents nekem, miféle kaotikus
állapotok uralkodnak a vörös kötelékben!
Kitiara vitatkozni akart ezzel, mert cseppet sem érdekelte a vörös
kötelék, de ekkor új gondolat ütött szöget a fejébe. Menedék Vigasz
közelében állt. Rendkívül érdekes lenne visszatérni régi vadászterületére.
- Parancsolj velem, uram - mondta.
- Utána repülj a Jégöbölhöz! Nem bízom ebben az elfvarázslóban.
Nyugtalanít, hogy csak úgy, váratlanul „eszébe jutott", hogy van egy
sárkánygömbje.
Ariakas a nő mellé sétált. Mindketten figyelték, ahogy a bitófa
csapóajtaja kinyílik és az ifjú a halálba zuhan. Szerencsétlenségére az
eséstől nem roppant el a nyaka, és még jó ideig vonaglott és kapálózott a
hurokban.
- Ahá, egy táncoslábú - jegyezte meg Ariakas mulatva.
Kitiara nézte, amíg a test mozdulatlanná nem vált és csak imbolygott a
szélben. Ariakasnak még volt számára mondanivalója. A nő pedig várta,
hogy kimondja.
- Ez a fő oka, hogy rábólintottam Iolanthe tervére, hogy ez a lovag lopja
el a sárkánygömböt. Nem akarom, hogy Feal-Thasnál legyen.
- Én is elvehetném tőle - mondta Kitiara.
Ariakas hűvösen nézett rá.
- Azt sem akarom, hogy nálad legyen.
Kitiara féloldalasan elmosolyodott. Némán figyelte, ahogy a katonák
levágják a hullát, és előkészítik a kötelet a következő férfinak.
- Nem akarom, hogy Feal-Thas azt higgye, nem bízom benne -
folytatta Ariakas. - Megvan a maga haszna; senki mást nem ismerek, aki
képes lenne azon a fagyott pusztaságon élni. Körültekintően kell eljárnod
vele.
- Természetesen, uram.
- Ami a sárkánygömböt illeti, amint nem lesz szükségem erre a
Koronaőrre, tőle megszabadulunk, a gömböt pedig én veszem magamhoz.
Nem látod, milyen lángeszű ez a terv?
Kitiara a saját lángelméjét látta a Főpap tornya elleni támadás tervében.
Elfojtott egy sóhajt.
- De, uram - válaszolta kötelességtudóan. A táborban az őrök újabb
férfit vonszoltak fel a lépcsőn. A nő elfordult az ablaktól. - Uram, küldened
kell néhány írásbeli parancsot Feal-Thasnak rajtam keresztül. Nem hinne
nekem.
- Persze. Reggel megkapod. Mielőtt távoznál, ugorj be!
- Tudod, hol találom Koronaőrt, uram? Rémlik, hogy a kastélyát
elpusztítottam nemrég.
- Az ügynökeim szerint a Sancrist-szigeten van a Wistan-várban. Onnan
azonban Palanthasba készül.
Kitiara hitetlenül meredt Ariakasra.
- Az ellenséges terület, uram!
- Veszélyes küldetés, Kit - mondta rendíthetetlenül Ariakas. - Ezért
választottalak téged.
Kitiarának az volt az érzése, hogy egyéb okok is közrejátszhattak ebben.
Néhány perccel korábban a császár még Iolanthét akarta Solamniába
küldeni. Ariakas nem szokott szeszélyből dönteni. Jó oka volt a cserére, és
Kitiara nyugtalanul találgatta, mi lehetett ez az ok. Leleplezte magát? Vajon
Ariakas rájött, hogy meg akarja szegni a parancsát és megtámadja a tornyot?
Felidézte a szavait, a cselekedeteit, és úgy döntött, hogy nem árulta el
magát. Nem, a császárt csak az bosszantotta fel, hogy annyira kardoskodott
a Főpap tornyával kapcsolatban.
Dolguk végeztén Kitiara távozni készült. Látszólag békességben váltak
el egymástól.
- Ezt szeretem benned, Kitiara - mondta Ariakas, amikor kikísérte. -
Férfiként viseled a vereséget. Nem dúlsz-fúlsz és játszod a sértődöttet, csak
mert nem a szád íze szerint alakultak a dolgok. Tájékoztass az
előrelépéseidről!
 Kitiara annyira elmerült a gondolataiban, hogy távozván nem vette észre
a másik szoba ajtaját résnyire kinyílni, sem a ragyogó, ibolyaszínű
szempárt, amelyet szénpor és hosszú, fekete pillák árnyékoltak be.
Kit visszavette a kardját és a tőrét az ogréktól. Gragtól eltérően nem
remegett a keze, amikor felcsatolta az övét, de éppúgy megkönnyebbült.
Kevesen hagyták el úgy Ariakas társaságát, hogy egyúttal nem gördült le kő
a mellkasukról.
- Szeretnéd tudni a legközelebbi kocsma helyét? - kérdezte az ogre, aki
a kardját adta át.
- Köszönöm, de már ismerem - mondta Kitiara.
 A Törött Pajzs fogadó. Ezüstmágia,

Iolanthe várt, míg Kitiara el nem tűnt az utca végében, majd visszasietett
Ariakashoz.
A császár az íróasztala mellett ült, és a megígért parancsot írta. Iolanthe
odament hozzá, kezét a férfi széles vállára tette, és megmasszírozta a
nyakát.
- Elküldethetek az írnokért, hogy megírja, uram.
- Minél kevesebben tudnak erről, annál jobb - mondta Ariakas. Gyorsan
írt, nagy, szögletes betűkkel, hogy szavait ne lehessen
félreértelmezni.
Iolanthe a válla fölött átnézve látta, hogy a sárkánygömbről ír.
- Miért változtattál a terveken, uram? - kérdezte Iolanthe. - Miért küldöd
a nagyurat Solamniába helyettem? Mi már megbeszéltük ezt.
- Ahogy azt Kitiarának is mondtam, alkalmasabb erre a feladatra. Már
van is egy terve.
- Van egy olyan érzésem, hogy más okod is van, uram. - Iolanthe
becsúsztatta kezét a bőrpáncél alá és végigsimított a csupasz mellkason. A
férfi rendületlenül írt tovább.
- A nagyúr valamiféle tervet főzött ki, hogy megkerülje a parancsaimat
és megtámadja a Főpap tornyát.
Iolanthe közelebb hajolt, hogy haja a császár köré omlott és annak orrát
megcsapta a nő illata.
- És még? - kérdezte halkan a boszorkány.
- Túl hamar beadta a derekát, különösen, amikor megemlítettem, hogy
Menedékbe küldöm. Valamit rejteget előlem - mondta Ariakas. Hangja
megkeményedett és csikorgó élt kapott.
- Valamennyiünknek vannak titkai, uram - csókolta meg Iolanthe a fülét.
 - Én az övét akarom tudni.
- Ezt el lehet intézni - mondta Iolanthe.
- Nem gyaníthat semmit.
- Az már nehezebb lesz. - Iolanthe egy pillanatig gondolkodott. - Van rá
mód, de be kell jutnom a lakosztályába. Melyik barakkban lakik?
- Kitiara egy barakkban? - Ariakas felnevetett. - Priccsen aludjon,
amikor a városban van kényelmes fogadó? Megtalálom neked.
Keményen, fájdalmasan megragadta Iolanthe csuklóit, és egy rántással
felrángatta a nőt, majd az asztalra dobta maga elé. Fölé hajolt és a karjaiba
zárta.
- Jó munkát végzel nekem, Iolanthe.
A nő áthatóan nézte, ajka mosolyra nyílt. A férfi hozzá szorította testét,
keze Iolanthe szoknyája alatt matatott.
- Enyém az öröm, uram - sóhajtotta Iolanthe.

Miután Iolanthe végzett Ariakasnál, megigazította ruháját, alaktalan

fekete köpönyeget kanyarított a vállára, és fejére húzta a csuklyáját. A
köpenyre hímzett aranyrúnák fennen hirdették, hogy mágiahasználó, és
figyelmeztetésül szolgáltak mindazok számára, akik erőszakoskodni
próbáltak volna vele. Neraka utcái keskenyek voltak, bűzhödtek, mocskosak
és veszedelmesek. A Sötét Királynő katonái járták a várost, és szabadon
elvették, amit és akit csak megkívántak, és mivel Ariakas versengést szított a
parancsnokai között, a csapatok örökösen összekaptak. A parancsnokaik
pedig olykor leverték a csetepatékat, olykor nem.
Ráadásul Hiddukel, a tolvajok istenének hívei mindig közel voltak, hogy
a Sötét Királynő templomához érkező látogatókat és zarándokokat fogadják
és jámboran megszabadítsák őket terheiktől, mint amilyen az erszényük.
Mindenféle bűnözők biztonságos menedékre lelhettek Nerakában, legalábbis
amíg a fejvadászok utol nem érték őket.
Neraka törvénytelen világa ellenére gyarapodott és virágzott. A háború
jól haladt, népe a győztesek oldalán állt. A hadizsákmány a városba áradt. A
zálogházak a Silvanestiből, Qualinestiből,
Abanasiniából és Kelet-Solamniából származó arannyal és drágakövekkel,
ezüstneműkkel és kristállyal, festményekkel és bútorokkal teltek meg.
Ember- és elfrabszolgák töltötték meg a piacot, olyan minőségben, hogy
Roncsosdból és a kontinens másik feléről is áradtak a vásárlók.
Neraka egyik utcáját teljesen megtöltötték a lopott mágikus ereklyékkel,
könyvekkel, tekercsekkel és italokkal üzletelő boltok. Az áru nagyja
hamisítvány volt, ezért a vásárlónak értenie kellett a dolgát. Egy szép
álmokat ígérő ital után talán az ember soha többet nem ébredt fel. A szent
ereklyékre még nehezebb volt rábukkanni. Aki ilyesmit keresett, annak el
kellett mennie a Sötét Királynő templomához, de az elkerített belsővárosba
csak azok léphettek be, akik bizonyítani tudták, hogy van ott keresnivalójuk.
Mivel a templom baljós hely volt, a sötét papok, Takhisis szolgálói pedig
nem látták szívesen a látogatókat, a szent ereklyék piaca nem volt valami
élénk.
Iolanthe a Varázslósoron lakott, a templom falain kívül egy boltokkal és
üzletekkel teli utcában. Viszonylag újonnan érkezett Nerakába, és egy
mágikus alkotóelemeket áruló üzlet fölött bérelt ki szobát. A városban nem
volt könnyű szállást találni, és szép summát fizetett a három kis szobáért.
Mégsem panaszkodott. Szerencsésnek tartotta magát, amiért egyáltalán van
otthona. A város annyira zsúfolt volt, hogy sokan az utcán voltak
kénytelenek aludni vagy hatan nyomorogtak hitvány szobákban.
Iolanthe egy tehetős khuri család sarja volt, aki tizenöt esztendősen
szégyent hozott nemzetségére, mert nem volt hajlandó feleségül menni a
számára választott negyvenéves férfihoz. Amikor bele próbálták
kényszeríteni a házasságba, ellopta a hozománynak szánt pénzt és
ékszereket, és Khuri-Khanba, a fővárosba szökött. Mivel meg akart élni
valamiből, fizetett egy vándor varázslónak, hogy tanítsa meg a mágiára.
Végül a jegyese rátalált, és megpróbálta a megerőszakolásával
házasságra kényszeríteni. Iolanthe megölte a férfit, ám a szolgáját
elmulasztotta meggyilkolni, aki beárulta a családnak és az bosszút esküdött.
Iolanthe vérviszályt robbantott ki. Khurban fabatkát sem ért az élete.
Mestere menedéket kért a számára Wayreth tornyában, és a híres
varázslónő, Ladonna fogadta tanítványául. Iolanthe eszes diáknak bizonyult.
Huszonhat évesen tette le a rettegett próbát az Ősmágia Tornyában, és
megrendülten, ám sértetlenül került ki belőle, fekete köpenyesként. A mágia
tanulmányozásának szentelt életet a Toronyban nem kifizetődőnek és
unalmasnak tartotta, inkább olyan helyet keresett, ahol becsvágya szárba
szökhet. Neraka mocska és nyomora termékeny talajnak bizonyult.
A Sötét Királynő papjai nem fogadták a varázslókat tárt karokkal, és
ezért Iolanthe Nerakába érkezve hamar az éhhalál küszöbén találta magát.
Népe egzotikus táncaival keresett pénzt az egyik kocsmában, és ott sikerült
felkeltenie Ariakas nagyúr figyelmét. Azon az éjjelen a férfi az ágyába vitte,
és amikor megtudta, hogy a lány egyúttal varázsló is, személyes
boszorkányaként alkalmazta. Iolanthe becsvágyának magja kihajtott, és
noha korábban csak egy kis fát látott maga előtt, most már egész erdőséget
képzelt maga elé.
Miután maga mögött hagyta a kék negyedet és a Varázslósor felé indult,
egy hobgoblinkatona, akinek látását a jelek szerint elhomályosította a
mételypálinka, megragadta, bűzös szájával az arcába szuszogott és
megpróbálta megcsókolni. Iolanthe egy varázsszót mondott, és elégedetten
nézte, ahogy a lény szőre felmered, szeme kidülled, és hatalmas teste
megreszket a villámcsapástól. A többi hobgoblin nyerítve nevetett, amikor
társuk rángatózva összeesett a sárban.
Iolanthe további incidensek nélkül elérte az ajtaját. Eltávolította a
varázslakatot, belépett kis lakásába, és azonnal a könyvtárszoba felé vette az
irányt. Addig kutatott a könyvei között, míg meg nem találta azt, amelyikre
szüksége volt: A Távolbalátás Varázslatai, Különös Tekintettel a Varázslat-
összetevők Helyes Használatára. Leült az íróasztalához, és átpörgette a
lapokat. Egy varázslatot keresett. Amelyeket talált, azok vagy túl nehezek
voltak a számára, vagy olyan ritka komponenseket igényeltek, amelyeket
nem tudna időben beszerezni. Már-már kezdte kedvét szegni a dolog,
amikor végre talált egyet, amely megfelelt. Akadt némi kockázata, de
Iolanthe úgy döntött, megér némi veszélyt a lehetőség, hogy Kitiara uth
Matar fölébe kerekedjen.
Iolanthe leereszkedett a sötét és keskeny lépcsőn, amely lakásából
a lenti mágikus összetevőket áruló boltba vezetett. Az aszott, öreg
tulajdonost a pult mögötti széken ülve találta, amint szurokbabteát
kortyolgatott és figyelte az ablaka előtt elhaladó embereket.
A vénséget Enyvesnek hívták, és félvér volt, bár olyannyira összeaszott
és ráncos, hogy nem lett volna egyszerű megmondani, miféle fajok keveréke
lehetett. Azt állította, hogy nem varázsló, bár olyannyira járatos volt a
mágikus művészetekben, hogy Iolanthe titkon kételkedett ebben. Enyvest az
áruja minőségéről ismerték. Nem kellett aggódni amiatt, hogy a vásárolt
bárányvér három hónapja áll a polcon, vagy varjútollakat árul hollótollak
gyanánt. Enyvesnek érzéke volt a ritka és értékes ereklyék felkutatásához,
és maga a császár is gyakran felkereste üzletét, hogy megnézze, milyen új
tárgyak érkeztek.
Enyves Iolanthe barátja volt és egyúttal a háziúr is, mivel a lány tőle
bérelte a lakást. Az öreg fogatlan vigyorral köszöntötte, és szurokbabteával
kínálta, amit csak a legkedvesebb vevőivel tett.
- Köszönöm, barátom - mondta Iolanthe mosolyogva. Őszintén szerette
a vénembert, és az érzés kölcsönös volt. Elfogadta a teát és aprókat kortyolt
belőle. - Egy kést keresek - mondta.
A varázsbolt a szakmán belül szokatlan módon takaros volt és tiszta. A
legtöbb ilyen üzlet szarkafészekre emlékeztetett. Enyves valamennyi áruját
felhalmozott, felcímkézett dobozokban és ládákban tárolta a mennyezetig
nyúló polcokon. Semmi nem volt kiállítva vagy szem előtt. A dobozokat az
öreg a bolt hosszában végigfutó pult mögött tárolta, és szabályait egy
különös külsejű, állítólag halálos erejű bottal tartatta be.
A vásárló megmondta Enyvesnek, mire van szüksége, ő pedig felállt a
székéről, otthagyta a teáját, és előkereste a megfelelő dobozt, amelyet csak
az általa ismert kód jelölt.
- Milyen kést? - kérdezte a vénség Iolanthét. - Védekezésre, összetevők
felkockázására és aprítására, rituális áldozatokra.?
- Távolbalátásra - mondta Iolanthe, és elmagyarázta, hogyan kell
használni.
Enyves összevont szemöldökkel elgondolkozott, majd székét otthagyva
megragadott egy létrát, amely kerekeken gurult a padlón, a megfelelő
polchoz tolta, és ügyesen félig felmászott rá. Kihúzott egy dobozt, letette a
pultra és felnyitotta a tetejét.
 Benne számtalan kés hevert takarosan elrendezve. Némelyik ezüst volt,
némelyik arany, megint mások acélból készültek. Némelyik nagy volt,
némelyik kicsi. Egyesek markolatát ékkövek díszítették, mások egyszerűek
voltak. Valamennyinek a pengéjére rúnákat írtak.
- Ez itt egész csinos - mondta Enyves. Kivett egy gyémántokkal és
smaragdokkal díszített aranykést.
- De drágább, mint amit meg tudnék fizetni - mondta Iolanthe -, és túl
nagy, nehezen kezelhető, ráadásul aranyból készült. Én az ezüstöt szeretem.
- Igaz - mondta az öreg. - Elfelejtettem. - Látta, hogy a lány tekintete
egy hátulsó, keskeny pengére téved, és gyorsan megszólalt: - Ó, jó a
szemed, Iolanthe. Ez itt olyan, mint te: látszatra törékeny, de nagy hatalmú.
Kihúzta a kést és Iolanthe kezébe helyezte. A markolat ezüstből készült,
egyszerű vonalát cikcakkos gyöngyházberakás díszítette. A penge éles volt,
a rávésett rúnák kuszák, akár egy pókháló. A lány megemelte a kést.
Könnyű volt és illett a kezébe.
- Könnyű elrejteni - mondta Enyves.
- Mennyi? - kérdezte Iolanthe.
Az öreg mondott egy árat, amit a lány elfogadott. Ők ketten sosem
alkudoztak. Iolanthe tudta, hogy Enyves már eleve a legalacsonyabb árat
mondja neki, a vénség pedig tisztában volt azzal, hogy a másik okos
vásárló, aki egy rézfityinggel sem fizet többet egy áru értékénél.
- Cédrusra lesz szükséged a tűzhöz - mondta az öreg, miközben Iolanthe
szűk ruhaujjába dugta a kést.
- Tényleg? - nézett föl meglepetten a lány. - A varázslat leírása nem
mondta.
- Bízz bennem - mondta Enyves. - A cédrus a legjobb. Fél pillanat, míg
ezt elrakom.
Becsukta a késes doboz tetejét, felmászott a létrára, visszatette a ládikát,
majd egy másik polchoz siklott. Kinyitott egy dobozt, kihúzott néhány
ujjnyi faágat, és leszökkent.
- És tegyél hozzá egy csipet tengeri sót - tette hozzá, miközben csinosan
összekötötte az ágakat.
- Köszönöm, barátom. - Iolanthe épp távozott volna, amikor egy Ariakas
jelvényét viselő baaz sárkányfattyú lépett a boltba.
- Segíthetek, uram? - kérdezte Enyves.
 - A boszorkányt, Iolanthét keresem. Úgy tudom, hogy a bolt fölötti
lakásban él - mondta a baaz. - Ariakas nagyúr nevében járok el.
Enyves Iolanthéra nézett, hogy jelezze: bevallja, vagy letagadja, hogy
akár csak hallott róla, attól függően, milyen jelet ad neki. Iolanthe
megoldotta a helyzetet.
- Én vagyok Iolanthe.
A baaz meghajolt.
- Megvan az értesülés, amit kerestél, úrnőm. Törött Pajzs fogadó.
Tizenhatos szoba.
- Köszönöm - mondta Iolanthe.
A baaz öklét szívéhez emelve tisztelgett, majd megfordult pikkelyes
sarkán és távozott.
- Még egy csésze teát? - kérdezte Enyves.
- Köszönöm, barátom, most nem. Van egy feladatom, amit még
sötétedés előtt el kell végeznem.
Iolanthe elindult. Bár biztos volt benne, hogy nappal képes megvédeni
magát, okosabb volt annál, hogysem sötétedés után Neraka utcáin sétáljon,
és meg kellett látogatnia a Törött Pajzsot.

A Törött Pajzs fogadóként ismert kocsma a fehér negyedben állt, egyike

volt Neraka legrégibb és legnagyobb épületeinek. Úgy nézett ki, mintha egy
gyerek egymásra rakosgatott építőkockákból húzta volna fel. A fogadó
egykor egyetlen helyiségből álló ivóként kezdte, amely inni- és ennivalót
kínált a templomba érkező korai sötét zarándokoknak. Ahogy nőtt a
népszerűsége, a kalyiba még egy szobával bővült és fogadónak nevezték át,
majd később teljes lakószárnyat építettek hozzá és immár büszkén viselte a
taverna, fogadó és szálláshely címeket.
A Törött Pajzs a nerakai zsoldosok, zarándokok és papok kedvence volt,
főleg mert csak emberek előtt állt nyitva. A többi fajt, különösen a
sárkányfattyakat, goblinokat és hobgoblinokat nem engedték be. A vendégek
személyesen felügyeltek a szabály betartására, és gondoskodtak róla, hogy a
„fattyak" és a „hobók és gobók" a Szőrös Trollban vedeljenek inkább.
Aznap este megtelt az ivó az őrszolgálatból visszatérő éhes
katonákkal. Iolanthe selyemköntösét egy sötét zarándokhoz illő fekete
köpenyre cserélte. Erősen elfátyolozott arccal várt kint, míg nem látott meg
egy zarándokcsoportot a fogadóba sorolni. Csatlakozott hozzájuk és együtt
léptek be az ivóba.
Azonnal észrevette Kitiarát. A sárkánynagyúr egyedül ült, és éppen a
vacsoráját ette, amit egy korsó sörrel kísért. A zarándokok szétváltak, és
kettes-hármas csoportokban leültek. Iolanthe egy többiekhez közel álló
asztal székébe siklott, de távolságot tartott. Senki nem figyelt rá
különösebben.
Nézte, ahogy Kitiara ellöki magától az üres tányért és korsóval a kezében
hátradől. Kit komor volt, elveszett a gondolataiban. Egy jóképű, fiatal
zsoldos, hosszú, szőke hajjal és egy sebhellyel az arcán az asztalához lépett.
A nő úgy tűnt, észre sem veszi. Az ifjú elkezdett kihúzni magának egy
széket.
Kitiara a székre tette csizmás lábát.
- Ma éjjel nem, Trampas - mondta, és megrázta a fejét. - Most nem
vagyok jó társaság.
- Ugyan már, Kit! - győzködte a fiatalember. - Hadd fizessek neked
legalább egy korsó sört!
A nő nem mozdította a lábát, és nem volt másik szék az asztalánál.
Trampas vállat vont és útjára ment. Kitiara egy hajtásra megitta maradék
sörét. A csapos még egy korsóval hozott neki és letette elé, majd magával
vitte az üreset. Kit az újabb korsót is kiitta, és tovább borongott. Iolanthe
megpróbálta kitalálni a gondolatait. Kit nem tűnt bosszúsnak vagy
dühösnek, ezért nem valószínű, hogy Ariakas visszautasítása miatt aggódott.
Elgondolkozónak látszott. A söröskorsót nézte, de nem látta. Néha maga elé
mosolygott.
Úgy tűnt, emlékeket idéz fel a múltból, boldog pillanatokra emlékezik.
- Milyen érdekes - mormolta Iolanthe az orra alatt. Felidézte Kitiara és
Ariakas kihallgatott beszélgetését. A régi időkről beszéltek - amikor még Kit
Vigaszban élt. Megemlítették az öccsét, a mágust, de a meleg mosoly és a
sötét szem csillogása alapján Kitiara nem a beteges öcsikéire gondolt. - Az
uramnak igaza van. Titkaid vannak - mondta halkan Iolanthe. - Veszedelmes
titkok.
Kitiara nagyot kortyolt a korsójából, majd kényelmesen
elhelyezkedett a székén és minkét lábát feltette a szemköztire, hogy a
fogadóban mindenki tudja, hogy aznap éjjel egyedül kíván maradni.
- Helyes - mondta Iolanthe. Egy szerető jelenléte komoly
kellemetlenséget okozna.
Iolanthe felállt az asztal mellől és a pult mellé lépett, ahol sört vagy
törpepálinkát, bort vagy mézsört, esetleg ezek keverékét követelő katonák
tülekedtek. A vörös arcú, izzadó csaposok sürgölődve próbáltak lépést
tartani. A katonák hangosak voltak és rekedtek, sértéseket kiabáltak a
csaposoknak és a pincérlányokat tapogatták, akik már hozzászoktak a durva
tömeghez, és viszonozták a lökdösődést. Iolanthe előrenyomakodott. A
katonák, látva, hogy egy sötét zarándok közeledik, sietve elhúzódtak és
tisztelettudóan utat nyitottak neki. Nagyon részegnek kell ahhoz lennie egy
férfinak, hogy sértegetni merészelje Ő Sötét Felsége egyik papnőjét.
- Igen, nagytiszteletű? - kérdezte az egyik űzött csapos, aki három habzó
korsót fogott fél kézben.
- A szobám kulcsát kérem - mondta Iolanthe. - Tizenhatos szám.
A csapos a vendégek kezébe nyomta a korsókat, majd
hátrafordult, ahol a szobakulcsok lógtak kampókon, mindegyik mellett a
száma is ott függött. A katonák átkozták a lassúságáért. Maga is szitkokkal
válaszolt, és meglengette feléjük az öklét. Amikor megtalálta a tizenhatost,
letépte a kulcsot és átdobta a söntés fölött. Iolanthe ügyesen elkapta, majd
kulccsal a kezében felhágott a felső szobákhoz vezető lépcsőn.
A sötét folyosón megállt, hogy lenézzen az erkélyről az ivóba. Kitiara
még mindig ott ült és félig teli korsójába bámult. Iolanthe folytatta útját, és
nézte az ajtókra írt számokat. Megtalálta a tizenhatost, a zárba illesztette a
kulcsot és besétált.
A sárkánynagyúr szarvas sisakja abban a sarokban hevert, ahová Kit
dobta, a sárkánylovasok sok egyéb felszerelésével egyetemben. A
különleges tervezésű páncélt a Sötét Királynő áldotta meg. Nem csak a
széllökésektől védte meg viselőjét a sárkánylovaglás közben, hanem az
ellenség fegyvereitől is. A vértet és az ágyat leszámítva a szoba üres volt.
Kitiara a jelek szerint kevés holmival utazott.
Iolanthe nem foglalkozott a szobában heverő tárgyakkal, hanem magát a
helyiséget vette szemügyre, és emlékezetébe véste részleteit. Amikor biztos
volt benne, hogy szükség esetén fel tudja idézni,
becsukta és bezárta az ajtót. Visszavitte a csaposnak a kulcsot, majd látva,
hogy a férfi el van foglalva, a pulton hagyta és távozott.
Válla fölött hátranézve látta Kitiarát, aki még mindig magában üldögélt,
és újabb korsó sört hajtott fel. A jelek szerint eltökélte, hogy belemerül az
emlékeibe.

Iolanthe kis nappalijában üldögélt, és a tűz mellett tanulmányozta a

varázslat leírását. Mellette az idő múlását viaszba húzott jelekkel mutató
gyertya égett egyenletesen, sorra olvadtak az órák. Hat óra múlva Iolanthe
úgy döntött, elérkezett a pillanat. Becsukta a varázskönyvét, felvett egy
másik kötetet, és a laboratóriumába vitte. Varázslóköntösét viselte, vastag,
fekete köpenyt, díszek nélkül, amely beleolvadt az éjszakába.
Az asztalra tette a második könyvet, amelynek semmi köze nem volt a
mágiához. Címe: Ansalon Történelme az Almok Korától a Hatalom Koráig a
Szerző, a Híres Palanthasi Könyvtár Tanult Esztétájának Magyarázó
Jegyzeteivel Ellátva. Az ember keresve sem találhatott volna unalmasabb
könyvet, ami pontosan megfelelt készítője szándékainak, ugyanis valójában
nem könyv volt, hanem egy doboz. Iolanthe megérintette az „Esztétájának"
„E" betűjét, és a ládika fedeléül szolgáló borító kattanva kinyílt.
A „lapokba" vágott mélyedésben egy viasszal lepecsételt és
aranyfiligránnal díszített üveg pihent. Egy másik vájatban oroszlánszőrből
készített ecset feküdt.
Iolanthe óvatosan felemelte az üveget. Az asztalra tette, feltörte a
pecsétet, és kifeszegette a dugót. Az üvegben lötyögő anyag sűrű volt és
viszkózus, akár a higany, és csillogott a fényben. Ez Iolanthe legféltettebb
kincse volt, Ladonna, a fekete köpenyesek rendje vezetőjének ajándéka a
lány sikeres próbája után. A folyadék reszketett, miközben Iolanthe az
üveget és az ecsetet a szoba vastag függönnyel eltakart sarkához vitte.
Iolanthe félrehúzta a függönyt, és hagyta, hadd hulljon le a háta mögött.
A szobának ebben a zugában nem álltak bútorok. Nem függtek képek a
csupaszra vakolt falról. Iolanthe a földre helyezte az üveget. Az ezüstös
folyadékba merítette az ecsetet, és a padlóval kezdve egyenes vonalat húzott
a falon, vele egy magasságút. Ezzel
párhuzamosan egy másikat is felfestett, majd egy harmadikat mázolt a
padlóra. Utána óvatosan bedugaszolta az üveget. Olvadt viaszt csorgatott a
dugóra, és félretette száradni. Ellenőrizte, hogy a kis ezüstkés a ruhaujjában
van-e, majd az elfüggönyözött alkóvba ment.
Iolanthe a falra festett vonalak elé állt és elmondta a szükséges
varázsigéket. Az ezüstfesték szemet bántóan felragyogott. Egy pillanatig
csak vakító fehér fényt látott. Felidézte a Törött Pajzs szobájának képét és
kényszerítette magát, hogy a ragyogásba nézzen.
A fal, amelyre az ezüstvonalakat festette, szétfoszlott. Előtte a fogadó
folyosója húzódott. Iolanthe nem lépett be azonnal, előbb óvatosan
körülnézett, nehogy megzavarják. Nem ment át, míg nem győződött meg
arról, hogy senki nincs a közelben, aztán átsétált a falon és a csíkokon,
ahogyan más egy ajtón lépne át, majd a mágia útján keresztül a tizenhatos
szobában találta magát.
Iolanthe hátranézett. A falon halvány ezüstös csillogás látszott, akár egy
csiga nyálkás nyoma, az jelölte a visszautat. Parázs izzott a tűzhelyen, és a
fényüknél ki tudta venni az ágyat és a benne alvó nőt.
A szoba sörtől bűzlött.
Iolanthe előhúzta ruhaujjából az ezüstkést. Papucsban az ágy mellé
óvakodott. Kitiara a hátán feküdt, szétterülve, egyik kezét feje fölé emelte.
Még mindig rajta volt a csizmája és a ruhája; vagy túl fáradt, vagy túl
részeg volt, hogy levegye. Légzése egyenletes volt, álma mély. Kardja
hüvelyben lógott az ágy egyik pilléréről.
Iolanthe késsel a kezében az alvó nő fölé hajolt. Nem gondolta, hogy Kit
színleli az alvást, de esély volt rá. Kitiara csuklója fölé tartotta a pengét, és
megkarcolta a bőrét, egy kis csepp vért fakasztva.
Kitiara meg sem moccant.
- Milyen remek orgyilkos lehetnék - gondolta Iolanthe. - De elég a
bohóckodásból! Térjünk a tárgyra!
Kitiara torkától a hajához vitte a kést. Óvatosan megfogta az egyik,
párnán heverő, selymes, fekete fürtöt, és kinyújtva tőből levágta. Újabb
tincset nyisszantott le, majd még egyet, és már a negyedikért nyúlt, amikor
Kitiara mélyet sóhajtott, összeráncolta a homlokát, és az oldalára fordult.
Iolanthe megdermedt. Nem mert moccanni, még lélegezni sem. Nem
volt veszélyben. Az álomvarázs szavai ott voltak a nyelve
hegyén, kezében pedig a szükséges homok, hogy az alvóra szórhassa. Nem
akart a mágiára fanyalodni, mert Kitiara másnap reggel felébredve a
homokból arra következtethet, hogy elvarázsolták. Nem sejthet semmit. Ami
a csuklóján lévő karcolást illeti: a harcosok minduntalan összekaristolták
magukat a páncéljukkal vagy a fegyvereikkel. Ilyen kis sebre ügyet sem
vetne.
Kit átölelte a párnát és egy szót mormolt, amely leginkább „kumisznak"
hallatszott, majd felsóhajtott, elmosolyodott és ismét mély álomba zuhant.
Iolanthe elképzelni sem tudta, miért álmodik Kit erjesztett lótejről, de sosem
lehetett tudni. Egy bársonyzacskóba dugta a hajfürtöket, majd övére
erősítette az erszényt, és elhagyta az ágyat.
A csiganyálkás ezüstnyom halványan derengett a falon, a kijáratot
mutatva. Iolanthe átlépett az ezüstajtón saját otthona elfüggönyözött
alkóvjába. Éjszakai feladatát sikerrel végrehajtotta.
 Egy sárkány és Covasa.

Kitiara hátasa, a Skie névre hallgató kék sárkány egy titkos helyen várt
rá a városon kívül. A nerakai nagyurak katonai barakkjai közelében
sárkányistállók álltak, de ahogy Kitiara is szívesebben szállt meg
fogadóban, mint egy zsúfolt barakkban, Skie is a magányt és a kényelmet
részesítette előnyben, és nem szívesen maradt a tömött istállókban. Néha
meglátogatta a többi sárkányt és mindig pletykákkal és fajtájának híreivel
várta Kitiarát.
A kék sárkány estéje kellemes volt. Aznap reggel vadászni ment és
leterített egy kövér szarvast. Vacsora után keresett egy őszi nap fényében
fürdőző foltot, és leheverve kiterjesztette szárnyát. Fejét a meleg sziklákra
fektette és sütkérezett a melegben. Amikor Kitiara megérkezett,
kinyújtózott, megrázta kék sörényes fejét. Hosszú, pikkelyes farka tekergett.
A nagyúr és sárkánya melegen köszöntötték egymást. Skie volt az
egyetlen, akiben Kitiara valóban megbízott, és a sárkány is hű volt
lovasához. Ritka volt ez a fajtája között, amely általában megvetette az
alsóbbrendű életformákat. Skie csodálta Kitiara bátorságát és önuralmát a
csatában, és ezért hajlamos volt annak felróni hibáit, hogy sajnálatos módon
embernek született.
- Micsoda sárkány lett volna belőle! - jegyezte meg gyakran sajnálkozva
Skie.
Kitiara megveregette a kék sárkány hosszú, pikkelyes nyakát, és
megkérdezte, evett-e már. Skie a szarvas közeli maradványaira mutatott.
Kevés emberi lovas érdeklődött sárkánya hogyléte iránt, Kitiara azonban
sosem feledkezett meg róla. A nő bólintott, majd ahelyett, hogy felszállt
volna a hátára, ahogy Skie várta, mellé állt, és kezét a nyakán nyugtatva
lenézett a csizmájára.
Skie azonnal látta, hogy valami baj van.
- Mit szólt a császár a tervedhez, hogy támadjuk meg a Főpap
 tornyát? - kérdezte.
Kitiara felsóhajtott.
- Azt gondolja, hogy túlságosan felelőtlen, kockázatos vállalkozás, ezért
nem engedélyezte. Igaza van, de szerintem többet kockáztatunk azzal, ha
önelégülten bevackolódunk.
- Az az ember ostoba - jegyezte meg Skie.
- Nem, ha Ariakas ostoba lenne, nem bánnám annyira - mondta Kitiara
komoran. - Ragyogó parancsnok. Ezt bizonyítja az is, hogy a seregei szinte
a teljes Ansalont elfoglalták. De ezek a győzelmek lesznek a bukása okozói
is. A háború kezdetén, amikor nem volt veszítenivalója, megfogadta volna a
tanácsomat és megtámadta volna a Főpap tornyát. Azóta túlságosan
megszerette a győzelem ízét. Fél a vereségtől, ezért biztosra megy. Keveset
kockáztat, és csodálkozik, hogy a nyereség is sovány.
Skie megrázta a fejét. A gyomra korgott. Túl gyorsan habzsolt, és a
szarvas megfeküdte a gyomrát.
- Meglátogattad a sárkányistállókat? - kérdezte Kitiara. - Milyen híreket
hallottál?
- Amint mondtad, a császár háborúja jól halad - válaszolta Skie
mogorván. - A fekete sárkánynagyúr, a takari Lucien megerősítette uralmát a
keleti vidékek fölött, levert néhány kisebb felkelést és lázadást, bár a
legnagyobb eredménye úgy tűnik, hogy sikerült rávennie azokat a lusta
fekete dögöket, hogy kimásszanak a mocsaraikból és harcoljanak. Lucien
csatlakozott a Jégöböl urához, Feal-Thashoz és fehér sárkányaihoz, hogy
meghódítsák Jóföld félszigetét.
Feal-Thas úgy állítja be, mintha ő lenne a győzelemért felelős, pedig
mindenki tudja, hogy a hegyesfülű elf csak Lucien parancsait követte.
- Persze egy ember sem hiszi, hogy elfnek lenne magához való esze,
ezért nem számolnak Feal-Thasszal - jegyezte meg Kitiara -, de ezt a saját
felelősségükre teszik. Mi magunk járunk utána. Meglátogatjuk ezt a
nagyurat. Többet kéne tudnom róla.
- Micsoda, utazzunk a Jégöbölhöz?! - horkant fel Skie. Villámszikrák
sisteregtek a fogai között. - Ha oda tartasz, nélkülem mész. Ott nincs más,
csak hó és jég. Rejtély számomra, miért akarna bárki olyan borzasztó helyre
menni!
 Nem gondolta komolyan. Skie sosem bízná rá Kit biztonságát másik
hátasra. De hadd aggódjon.
Kitiara előhúzta a nehéz bőrhámot a bokorból, ahová elrejtette. Skie
gyűlölte a szerszámot, akár az összes, magára valamit is adó sárkány. Skie a
hámot a lovakkal azonosította, és csupán a lovasa biztonsága szavatolása
érdekében volt hajlandó hordani. Egyesek azzal a téveszmével ültek fel
hátasukra, hogy a szerszám segítségével irányíthatják. A sárkányok mindnek
nagyon gyorsan kiverték a fejükből ezt a csacskaságot.
A sárkány és lovasa legjobban csapatmunkában dolgozott együtt.
Teljesen meg kellett bízniuk egymásban, mert életük egymástól függött.
Efféle bizalomra csak kevés szörny és ember volt képes, különösen ritkán a
színes sárkányok, amelyek mindenkivel bizalmatlanok voltak, még
egymással is. Így aztán minden sárkány és lovas kapcsolatában eljött a
pillanat, amikor előbbi megmutatta, ki is az úr valójában. Ilyenkor általában
a sárkány megfordult a levegőben, és egy tóba pottyantotta bosszantó utasát.
Skie magában nevetve idézte fel, amikor Kittel csinálta meg ezt. A nő
teljes páncélt viselt, és kőként süllyedt el, a sárkány kénytelen volt utána
merülni és kihúzni a fulladozó nagyurat. Azt hitte, Kitiara dühös lesz, de
miután a nő abbahagyta a köhögést, nevetni kezdett. Elismerte, hogy Skie-
nek igaza volt, és ő tévedett, utána pedig egyszer sem próbálta meg
ráerőltetni az akaratát.
Az első, amit Kitiara Skie-től megtanult, az volt, hogy a légi csata
teljesen más, mint a szárazföldi. A levegőben az embernek meg kellett
tanulnia sárkány módra gondolkodni és harcolni. Erről Skie- nek eszébe
jutott a többi híre.
- Azt beszélik, a fémsárkányok hamarosan csatlakoznak a háborúhoz -
mondta a kék sárkány. - Ha ez bekövetkezik, Ariakas győzelmeinek vége
szakad. Ezek a fémsárkányok felérnek velünk, és halálos lehelettel és nagy
hatalmú varázslatokkal bírnak.
- Bah! Nem hiszem - rázta a fejét Kit. - A fémsárkányok megesküdtek,
hogy nem csatlakoznak a háborúhoz. Nem mernek, amíg túszként tartjuk a
tojásaikat.
- Mindketten tudjuk, mi történik azokkal a tojásokkal, és előbb- utóbb a
fémsárkányok is rájönnek. Néhányan már most is gyanút fogtak. Azt
beszélik, hogy egy Estcsillag nevű sárkány a
sárkányfattyakról kérdezősködik. Amikor az arany- és ezüstsárkányok
rájönnek az igazságra, csatlakoznak a háborúhoz - méghozzá bosszút
szomjazva!
- Erről jut eszembe, gondolom, hallottad, hogy Verminaard meghalt -
jegyezte meg nemtörődöm módon Skie.
- Igen, hallottam hírét - mondta Kitiara.
Skie segített neki felrakni a hámot, amely nyaka, mellkasa és mellső lába
köré illeszkedett. Legalább Kitiara nem ragaszkodott a nehézkes és
kényelmetlen sárkánynyergekhez. Pikkelyén ülte meg Skie-t, és szárnya
előtt helyezkedett el.
- Hallottad, valójában hogyan halt meg? - fecsegett Skie. - Nem ám
törpékkel harcolva a királyságukban, ahogyan elhitették velünk, hanem
dicstelenül, rabszolgák kezétől esett el!
- A sárkányfattyú-parancsnok azt mondta, orgyilkosok végeztek vele -
kuncogott Kit. - A halála után egy aurak álcázta magát Verminaardnak.
Egész okos volt tőle.
- A pikkelyes kis fattyú alatt szolgáló sárkányokat nem tudta
megtéveszteni - mondta Skie becsmérlően.
- Nem kedveled a sárkányfattyakat - jegyezte meg Kit, és felmászott
Skie hátára.
- Egy sárkány sem kedveli őket - morogta Skie. - Természetellenes
torzszülöttek. Nem tudom elhinni, hogy Ő Sötét Felsége ilyen visszataszító
tettet jóváhagyott.
- Akkor nem ismered Ő Sötét Felségét - mondta Kitiara. Körülnézett,
majd halkan megszólalt. - Azt javaslom, váltsunk témát! Sosem lehet tudni,
ki hallgatózik.
Skie egyetértően felmordult.
- Hová megyünk? A táborunkba?
- Miért tennénk? - kérdezte Kitiara keserűen. - Ott nincs semmi dolgunk
az iváson, böfögésen és a hasunk vakargatásán kívül. Nem hagyják, hogy
harcoljunk.
Ismét felsóhajtott, majd folytatta:
- Különben is, Ariakas nagyúrnak más feladatai vannak a számomra.
Először Palanthasba megyünk.
- Palanthasba? - ismételte Skie megrökönyödve. - Az ellenséges terület.
Mi dolgod van neked Palanthasban?
- Vásárolok - nevetett föl Kitiara.
Skie hátracsavarta nyakát, úgy bámult rá.
- Vásárolsz? Mit?
- Egy férfi lelkét - válaszolta Kit.
 A Becsületkódex. Egy orgyikosság.

Koronaőr Dereknek nem volt ínyére, hogy a Wistan-vár vendége legyen,

de nem volt sok választása az ügyben. Saját birtokait - egy Solanthustól
északra álló végvárat - elfoglalták a Sötét Királynő seregei, és ahogy
hallotta, az ellenség csapatai, amelyek Solamnia teljes keleti felét uralták,
épp újjáépítették. Derek öccse meghalt az ostrom során. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a vár elesik, Derek választhatott: vagy meghal egy
reménytelen ügyért, vagy életben marad, hogy egy napon visszatérhessen és
visszaszerezhesse a családi birtokot és a becsületét. Feleségét és gyerekeit
Palanthasba küldte a rokonaikhoz, miközben ő a Sancrist-szigetre utazott,
hogy heteken át vitatkozzon lovagtársaival, hogy lehetne legjobban
összetoborozni és megszervezni a seregeket, amelyek kiűzik az ellenséget a
hazájukból.
Derek nemrég bosszúsan és ingerülten tért vissza Palanthasba, amiért
terveibe minduntalan belekötöttek azok, akik szerinte híján voltak a
bátorságnak, meggyőződésnek és lelkesedésnek. Koronaőr Derek különösen
a vendéglátóját vetette meg.
Jószívű Brian tudta, hogy ez nevetséges vád, de ismerte Dereket, és
tudta, hogy akár egy gnóm gépnek, neki is szüksége van arra, hogy
kieressze a gőzt, különben felrobban és sérülést okoz a körülötte állóknak.
A két lovag felépítése és hajszíne hasonlított, ezért gyakran testvéreknek
nézték őket azok, akik nem ismerték közelebbről - ámbár ezt a kapcsolatot
Derek sietett megcáfolni, mert a Koronaőrök nemes családja hosszú
történelemre nézett vissza, a Donerek pedig közönséges származásúak
voltak. Mindketten szőkék és kék szeműek voltak, akár sok solamniai.
Derek sötétszőke haja már őszült, akárcsak a bajsza - a solamniai lovagok
hagyományosan hosszú és hullámos ékessége -, mert már harmincas évei
végén járt. A
legnagyobb különbség a szemükben rejtőzött. Brian kék szeme mosolygott,
Dereké keményen csillogott.
- Nem értek egyet Gunthar nézeteivel, de nem gyáva, Derek - mondta
szelíden Brian. - Óvatos. Talán túlságosan is az.
- Az óvatossága a Koronaőr-várba került! - válaszolta Derek dühösen. -
Ha Gunthar elküldte volna az erősítést, amit kértem, feltartóztathattuk volna
a támadást.
Brian ebben sem volt biztos, de Derek barátja és lovagtársa volt, ezért
ráhagyta. Ők ketten már vagy századszorra játszották újra a csatát. Derek
részletesen elmondta, mit tett volna, ha a kért csapatok megérkeznek. Brian
türelmesen meghallgatta, és - mint mindig - mindennel egyetértett, amit a
barátja mondott.
A Palanthas falain túl elterülő réteken és erdőkben mozgatták meg
lovaikat. Egyedül voltak, különben Derek nem beszélt volna így. Noha
megvetette lord Gunthart, a Becsületkódex megkövetelte, hogy a lovag
szavaival és tetteivel is támogassa feljebbvalóját, és ezért nyilvánosan sosem
szólalt fel ellene. A Becsületkódex azonban azt nem írta elő, hogy az ember
a gondolataiban is tisztelje és támogassa felettesét, ezért Derek nyugodtan
kiönthette a lelkét a barátjának, és mégsem szegte meg a Solamnia
lovagjainak életét irányító viselkedéskódex szabályait.
Derek és barátja a várostól valamivel távolabb lovagolt ki. Csak előző
nap tértek vissza a Sancrist-szigetről a Lovagi Tanács gyűléséről, amely
parázs veszekedésbe fulladt. Derek és támogatói azt javasolták, hogy
küldjenek azonnal csapatokat a sárkányseregek ellen, míg Gunthar és pártja
szerettek volna várni, míg katonáik jobban felkészülnek és felszerelkeznek,
valamint felvetették, hogy talán meg kéne kísérelniük szövetségre lépni az
elfekkel.
Egyik oldal sem bizonyult elég erősnek, hogy sikerrel járjon. A lovagság
két pártra szakadt; nem tudtak döntést hozni, sem cselekedni. Derek úgy
vélte, lord Gunthar meg akarja osztani a lovagságot, mivel úgy semmiben
sem jutnának dűlőre, és tajtékozva vonult ki a gyűlésről, visszanyelve a
szavakat, amelyeket egy férfi sosem mondhat lovagtársának. Noha Brian
nem egészen értett egyet Derekkel, támogatásáról biztosította, és felszálltak
az első hajóra, hogy átkeljenek Sancristból Palanthasba.
- Ha nagymester lennék. - kezdte Derek.
 - . . . de nem vagy az - vetette ellen Brian.
- Annak kéne lennem! - kardoskodott Derek. - Lord Alfred is így
gondolja, mint ahogy Peterkin és Malborough urak is.
- De ezek közül a lovagok közül csak egy ül a nagytanácsban, és csak ő
tud szavazni. még ha a nagytanácsot össze is lehetne hívni, ami képtelenség,
mert nincs elég tagja.
- Miért? - kérdezte Derek.
 - Gondosan elolvastam, mit ír erről a Becsületkódex - mondta Derek -,
valamint a nagytiszteletű tudós, sir Adrian Montgomery írásait is, aki
rámutat arra, hogy a kódex szerint a lovagnak egyszerűen hite kell legyen. A
Becsületkódex nem állítja, hogy a lovagnak az istenekben kell hinnie, és
nem is nevez meg egy istent sem, amit a lejegyzői minden bizonnyal
megtettek volna, ha úgy gondolják, hogy az istenek a lovagok életének
 - Nem tudom biztosan, uram. Ma reggel a piacon sétáltam, amikor
váratlanul a kezembe nyomták. Azonnal körülnéztem, ki adhatta át, de az
illető eltűnt a tömegben.
Derek átnyújtotta Briannak az üzenetet. Rövid volt.

Nagymesterré tehetlek. Találkozz velem a Lovagsisakban napnyugtakor. Ha

 - Brian, elkísérsz ma este, vagy máshol kell igaz barátot keresnem, aki
vigyáz a hátamra?
hagyományt, és Solamnia lovagjait mindig nagyra becsült vendégként
fogadta.
szava, mert még sosem láttak hozzá hasonló asszonyt. Először is férfi módra
öltözött, fekete nadrágba, vörös inge fölött fekete bőrmellénybe és fekete
csizmába. Kardot viselt, és úgy nézett ki, mint aki szokva van a
használatához, és valószínűleg képzetten forgatja. Fekete, göndör haját
rövidre nyírta. Nyíltan nézett vissza rájuk, nem szendén, mint egy asszony.
Kezét csípőjére téve mérte végig őket. Nem pukedlizett, nem engedte le
 - Kegyvesztettként száműzték a lovagok közül - ráncolta a homlokát
Derek. - Nem emlékszem a körülményekre, de úgy rémlik, egy nő volt a
dologban.
Kitekerte a tekercset, és a fénybe tartotta.
nyer az ügyön.
A rossz 6ejárat. Derek,követeCése. Bertrem ellenszegüC
futottak. Palanthas összes főbb épülete a második gyűrűn helyezkedett el; a
legnagyobb és leghíresebb a Nagy Könyvtár volt. Fehér falai két emelet
magasan törtek az ég felé, és a holdfényben úgy ragyogtak, mintha ezüsttűz
hevítené őket. Félkörös márványlépcsők vezettek fel egy oszlopos tornácra,
ahonnan nagy, bronzba foglalt, vastag üvegből készült kétszárnyú ajtó nyílt.
Fények égtek a könyvtár felső ablakaiban. Itt dolgoztak éjjel-nappal az
 Derek ügyet sem vetve rá benyomakodott a kövérkés férfi mellett, aki
felháborodottan habogott és kezével integetett, de nem próbálta megállítani.
Brian, szégyellve magát, Derekkel együtt belépett, és bocsánatkérést
mormolt, amit senki nem hallott.
harcolnak és meghalnak.
 Bertrem teljes magasságában kihúzta magát, így Derek álláig ért fel. Az
esztéta mélyen meg volt sértve.
milyen szövegkörnyezetben emlegették az ereklyét; hol és hogyan hallottál
róla? Az segítene abban, hol keressem.
 Derek rázogatására és szandálok csattogására ébredt - méghozzá két pár
saruéra. Bertrem sietett feléjük, egy másik szerzetes társaságában, aki
tekercset vitt a kezében.
mutatja, kevesen emlékeznek már csak rá, hol található. Csak mi, esztéták
tudjuk, és mi nem adjuk ki.
Még az utca túloldalára is átmész, csak ne kelljen találkoznod egy mágussal.
A sárkánygömböt viszont varázslók készítették. Az ereklye is mágikus,
Derek. Mi dolgod vele?
 Az aCtörzsmester megizzad.

Iolanthe a császárt szórakoztatja.

 - Jó eséllyel ők maguk sem tudják - rázta meg Skie idegesen a sörényét.
- Északon kéne lennünk a harcok sűrűjében.
elhatározták, hogy megállnak ott. Koronaőrt hősnek tartják, amiért tudomást
szerzett az ereklyéről. Az az általános vélekedés, hogy ha visszatér a gömbbel, és
az lehetővé teszi, hogy a sárkányokat irányítsák, miként a lovagok hiszik, akkor
Dereket nagymesterré avatják.

Lord Gunthar azzal érvelt, hogy korábban semmit nem hallottak ezekről a
gömbökről, és békén kéne hagyni őket. Nem akarta, hogy Derek küldetésre
induljon, de nem tudta megállítani. Derek okos volt. Nyitott gyűlésen beszélt a
felfedezéséről. Amelyik lovag csak hallotta, azt rögtön lelkesedés fogta el. Ha
Gunthar megpróbálta volna visszatartani Dereket, lázadás tört volna ki. Ezek az
ostobák kétségbe vannak esve, úrnőm. Csodát várnak, ami majd megmenti őket,
és azt hiszik, ez az.

- A boszorkányod terve működni látszik, uram - ismerte el Kitiara

vonakodva. Folytatta az olvasást.

Gunthar megpróbálta felvetni, hogy beszél a fehér köpenyes Par-Saliannal, a

Wayreth-torony urával, és megkérdezi a gömbről, hogy egy szakértő véleményét
is hallják a tárgy hatalmáról. Derek tiltakozott, azzal érvelt, hogy ha a varázslók
tudomást szereznének az ereklyéről, maguk mennének érte. Lord Gunthar
kénytelen volt elismerni, hogy ebben van némi igazság. Ezt követően valamennyi
lovag titoktartást esküdött a küldetés természetével kapcsolatban, és Derek és két
társa harsány éljenzés kíséretében útnak indult.

Lord Guntharnak sikerült egyik emberét Derekkel küldenie, sir Hosszúnyíl

Arant. Sir Aran Derek régi barátja, és jól ismeri. Lord Guntbar abban bízik,
hogy józanítóan hat majd Derekre. Úrnőm, ez az Aran veszélyt jelenthet a
terveidre. A másik lovag, aki elkíséri Koronaőrt, régi barátja. Jószívű Briannek
hívják, és amennyire meg tudom ítélni, jelentéktelen alak.

Derek és barátai egy gyors hajóra szállnak, és mivel az évnek ebben a

szakában jó az idő, gyors és biztonságos utat jósolnak nekik.
alakulnak.
a helyi „hősökhöz" kapcsolnák a nevét, akik a híresztelések szerint eltették
láb alól Verminaardot. Ariakas már így is gyanakodott rá.
irodájában találkozott.
aztán te harcolsz, ez a Varangyh altörzsmester pedig talpakat nyal.
a támadásodat „fekve" fogadni - jegyezte meg Kitiara.
csizmáit.
- Ötezer elf! - ámult el Kitiara.
valóban Tanis, a fivérei és a régi barátai voltak-e. Arra nem számított, hogy
a nevüket hallva, az igazsággal szembesülve ennyire megrendül. Vegyes
érzések rohanták meg. Különös büszkeség szállta meg, amiért a barátai
megölték a nagy hatalmú nagyurat, ugyanakkor zavarta és aggasztotta, hogy
őt is az eseményekhez lehet kapcsolni. De mindenekfelett váratlanul erős
vágy ébredt benne, hogy találkozzon velük - különösen Tanisszal.
Kitiara hirtelen felállt.
amikor együtt voltak Pax Tharkasban? Kitiarának több információra volt
szüksége, és már bánta, hogy faképnél hagyta Varangyhot, mielőtt
befejezhette volna a meséjét. De hát a hobgoblin nem is volt Pax
Tharkasban, ő maga mondta. Kitnek keresnie kell valakit, aki ott
tartózkodott.
Iolanthe halkan megszólalt.
A kém. A vetéCytárs.
tartozik rá. Megvonta pikkelyes vállát.
míg van erőm használni a kardomat.
pontosabban egy félember. A másik fele annak is elf volt. - Fölnevetett a
saját tréfáján.
önfejűségében nem hallgatott rá.
 Tanisszal, leüti és megtapossa.

Skie még mindig a feladatát végezte, és Kitiara nem tudta elérni, ezért
kénytelen volt a sárkánysereg táborában maradni és mindent megtenni, hogy
elkerülje az ostoba altörzsmestert. Azzal foglalta le magát, hogy részt vett a
gyakorlatozásban, mert Grag parancsnok előírta, hogy a csapatai tökéletes
harckészültségben legyenek. Kit a kiválóan vívó sárkányfattyúkkal együtt
A téCnornák. A Jégpafata.
 A világ ezen részének lakói - állatbőrökből készült kunyhókban lakó
halászok - Jégfalvárnak nevezték el az erődöt, és pusztán érdekességnek
tartották. A gyorsan sikló, jégen is futó csónakokban halakat üldöző, zord
körülmények között élő nomádok, a jégbarbárok nem törődtek az
építménnyel. Miután bejárták és mindent elvittek, amiről úgy gondolták,
segíthet mindennapi küzdelmükben, hogy életben maradjanak egy
érzése szerint megérdemelt. Mivel azonban nem talált más jelöltet, aki
hajlandó lett volna a Jégöbölben lakni, Ariakas vonakodva átengedte a jeges
pusztaságot az elfnek. Takhisis a Jégöbölbe küldte fehér sárkányát,
Ólmosesőt, hogy tartsa szemmel a nagyurat, majd a Királynő és a császár is
megfeledkeztek róla.
Ezalatt betekinthetett egy személy legbelső érzéseibe és gondolataiba,
mintha jeges szél áramlott volna célpontja és közötte, képeket hordozva
magával, amelyek aztán hidegen agyába égtek. Nem egyszerre jutott az
információhoz. Időbe telt, míg átszitálta az emberek szívében rejtőző
szemetet, hogy valami számára értékeset találjon közte. Amikor talált
valamit, későbbi használatra elraktározta.
írta, amelyet a császár soha nem fog elolvasni. Mégis, ezek a havi
összefoglalók nagyúri kötelezettségei közé tartoztak, és azt nem hagyhatta,
hogy a szemére vessék: elmulasztotta őket.
meg veled. Tájékoztatlak, hogy a Sötét Hölgy a teljes bizalmammal bír.
Ugyanúgy engedelmeskedj neki mindenben, mint nekem." Aláírás: Ariakas,
Ansalon császára s a többi.
Fagymarás. Derékig a varázsfákban.
magas, vékony elf sétált be.
a nő, nem tudott kiszabadulni az erős markokból. Kínok közt vergődött, lába
rángott. Aztán látta, hogy lábfejébe visszatér a szín. A rettenetes hideg,
amely csontjaiig hatolt, visszahúzódott, a fájdalom alábbhagyott.
már az Összeomlás előtt itt éltem ezen a vidéken. Otthon vagyok.
Hozzászoktam már a zord körülményekhez. Nemrég visszatértem
szülőhazámba, Silvanestibe. Fojtogatónak találtam a meleget. A sűrű
növényzet körbezárt, a virágok és növények bűze facsarta az orromat.
Lélegezni is alig tudtam. Olyan gyorsan eljöttem, ahogy csak tudtam.
egyenes, félelem nélküli és szemmel láthatólag nem ámult el Kitiarától.
nem végeztünk!
 Mikor reggel felébredt, arra jutott, hogy Feal-Thasnak bizonyára kémei
vannak Varangyh táborában - talán maga Varangyh az. Valaki biztos
meghallotta, hogy Lauranáról kérdezősködik, és jelentette Feal-Thasnak, aki
ócska jövendőmondóként úgy tálalta, mintha valami különlegeset tett volna,
 - Amikor sárkánynagyúr lettél, felesküdtél a Királynőnek. Azt fogadtad,
hogy szolgálni fogod. A császár az ő választottja a világon. Szüksége van a
sárkánygömbre, és joga van igényt formálni rá.
 - Nem számít, tetszik-e vagy sem - vont vállat. - A Királynő szolgálatára
esküdtem.
vettem észre, hogy éjszakánként felriadok, a hangját hallom, amely
magához vonz. Odamentem hozzá, belebámultam, kényszert éreztem, hogy
rátegyem a kezem. Egy gyenge pillanatomban talán megadtam volna
magam a kísértésnek. Ezt nem kockáztathattam.
nem szemérmeskedem. Biztosíthatlak, engem is azonnal megölne.
 - Akkor miért vállaltad a nehézségeket, hogy sárkánynagyúr lehess?
Ahogy hallottam, az életedet kockáztatva tértél vissza Silvanestibe, hogy a
néped után kémkedj. Elárultad a tulajdon királyodat.
 - Hogy mit akarok? Békét. Magányt. Itt akarok élni a palotámban a téli
farkasaimmal és könyveimmel életem hátralévő esztendeiben (márpedig
hosszú életű családból származom, még elfmércével mérve is), és nem
akarom, hogy zavarjanak, és senki fölött nem akarok uralkodni. Az emberek
fölötti uralom azt jelenti, hogy foglalkozni is kell velük. Törvények
betartatásával, adószedéssel és háborúzással jár, mert mindig van valaki,
ftaíaCa jégen. A sárkánygömb.
bízzon az urukban. Úgy döntött, a figyelmeztetés szükségtelen. A
sárkányfattyak nem bíztak senkiben.
az őr - jelentette ki Kitiara. - Feal-Thas maga is megölhette őket, aztán úgy
rendezhette el a maradványokat, hogy úgy tűnjön, mintha valami rettentő
szörnyeteg mészárolta volna le őket.
Megparancsolhatnám, hogy segíts.
 akarta a fegyvereiket. Kifelé menet felkapott egy pajzsot is.

Kit ismét átvágott az udvaron, és visszatért a szobájába, de először még

megállt a könyvtárnál, hogy néhány keresetlen szót intézzen Feal-Thashoz.
Az elf azonban nem volt ott. A farkas viszont igen, így Kitiara nem időzött
tovább. Észrevette, hogy távollétében valaki ennivalót vitt a szobájába. Jól
belakmározott, és néhány korty törpepálinkával öblítette le a kulacsából,
alagútban. Az alján visszaszerezte a pajzsát, és végre sikerült talpra állnia. A
nap ragyogón tűzött át a jégen, baljós zöld fénnyel világítva meg az
alagutakat. A falakra bámult.
összeszorult a tőr markolatán. Le kellett küzdenie a késztetést, hogy a
nagyúr lapockái közé döfje. Visszarejtette a kést a csizmájába.
sárkánygömb, pihent.
 Félek.

Kitiara azonnal harci állásba helyezkedve megpördült. A terem üres volt.

Senkit nem látott. Ellenállhatatlan erőnek engedelmeskedve visszafordult a
gömbhöz, és rájött, hogy a hang abból érkezett. Az beszélt.
Egy aranyemelvényen nyugszom, és az emberek elmennek előttem, egyszer
sem vesznek észre, mert olyan régóta vagyok a toronyban, hogy immár semmit
 lakják, akik imádhatnák őt.

Feal-Thasszal tartok, nem azért mert ezt akarom, hanem mert félek itt
maradni. Sötét felhőket látok gyülekezni és szörnyű szél kél, a tenger felforr és
tűz záporozik az égből. Látom, ahogy az istenek haragja pörölyként sújt le
Krynnre. Látom, ahogy az emberek az istenek után kiáltanak, de nem kapnak
választ.

Ha itt maradok, végem, és bár fáj a száműzetés, elfogadom. Ennek a

varázslónak az őrizetében a Jégöbölbe utazom, és azon a taszító pusztaságon
maradok rejtve, míg az istenek hatalma vissza nem tér a világba.

Akkor módot találok arra, hogy kiszabaduljak.

XII.

Az

őr-.
jönni, ahogy ígértem, Tucatszor is elindultam Vigasz felé, de sosem jutottam
el oda. Mindig akadt egy megvívni való háború vagy egy asszony, akit
szeretni lehetett. - Meleg, ferde mosolya sok szívet elrabolt már. - De
gondolom, nem számított. Mégsem volt rám szükséged. Szemmel láthatóan
jól boldogultál. Sárkánynagyúr. Büszke vagyok rád, Kit.
 - Az istenek leheletére, lányom, minek csináltad? - kérdezte Gregor, a
vizet törölgetve a szeméből. A feszülten álló, kardját előreszegező Kitiarára
nézett, majd nevetésben tört ki.
 - Kit - mondta Tanis szomorúan -, nem jöttél el a fogadóba. Megszegted
az esküdet. Mi mind ott voltunk. A fivéreid, Caramon és Raistlin, Tasslehoff
és Kova. Sturm is eljött, és én is. Én miattad jöttem, Kit. Visszajöttem érted,
hogy elmondjam, hibáztam. Szeretlek. Mindig veled akarok lenni.
bámultak rá. Karmok szántották végig vállát, mellkasát és combját, mélyre
hatolva húsba vágtak. Hallotta és érezte, ahogy a csontjain
megcsikordulnak, és beleremegett a szaggató kínba, de tovább döfködte a
lényt a kardjával, és végre azt érezte, hogy a penge valami keménybe
ütközik. Teljes testsúlyával előredőlt, és mélyen a teremtmény szőrös
testébe szúrta a pengét, majd megcsavarta.
Lábadozás. Varangyh aCtörzsmester túlSzárnyaj'a az elképzeléseket.
- Nagyon is az - felelte a parancsnok.
- Lehet, hogy várok holnapig. - motyogta a nő.
 Kit készen állt, hogy elhagyja a Jégöblöt. Elhatározta, hogy nem áll
bosszút Feal-Thason. Ariakas félig-meddig sejtette, hogy felelős Verminaard
nagyúr haláláért. Nem akarta, hogy a császár azt higgye, azért járja be
Ansalont, hogy megölje a sárkánynagyurakat. Bosszút áll majd az elfen, de
egy általa megválasztott időben és helyen.
 Számos oka lehetett annak, miért diktálta le Ariakas az üzenetét -
háborút vívott, egy nagy területet próbált kormányozni, a smaragdköves
férfi után kutatott, egy türelmetlen istennővel kellett megbirkóznia. Nem
csoda, ha nem jutott ideje személyes üzenetet írni.
voltál oly kegyes érdeklődést mutatni, mármint a gyilkosok, akik megölték
szeretett és mély fájdalommal gyászolt Verminaard nagyurunkat (fogadja keblére
Chemosh!), elhagyták a törpék hegyi erődjét, és a jelentések szerint Tarsisba
tartanak, hogy megszökjenek a megérdemelt igazságszolgáltatás elől.

- Tarsis - mormolta Kitiara kíváncsian. Tovább olvasott.

A híreket hallva azonnal vérdíjat tűztem ki a bűnözők fejére, és remélem,

hamarosan kézre kerülnek. Tudván, hogy kegyelmes uraságod szeretné látni,
ahogy ezek a gyilkosok megbűnhődnek, illetve nagyuraságod további okulására
mellékelem a megfogalmazott körözés másolatát, amely az orgyilkosok neveit és
leírását is tartalmazza. Ezeket a körözvényeket elküldtem a területen állomásozó
parancsnokoknak. Biztos vagyok benne, hogy ezek a bűnözők bármelyik percben
lakat alá kerülhetnek.
Nehéz elhinni, hogy a kis kolonc még mindig életben van.

Raistlin és Caramon Majere. Emberek. Varázsló, harcos.

Az kissé merész volt.
fagyban, majd szőrmébe bugyolálva összeszedte a holmiját és kiment a
sárkányához.
Másodikkkönyv
 Áldozat Ze6oimnak.

Dereka Becsületkódexet idézi.

megsértik.
 Kezében két faragott faállatot tartott, és ezeket hajlongva és fogatlan
vigyorral Arannak és Briannek nyújtotta.
 - Tehát ezt csak beledobom a vízbe. - mondta Aran az öregnek, és
felkészült, hogy a szavait tettekre váltsa. - Mondjak egy imát is.?
 A lovagok nem maradtak sokáig Rigittben. Lovakat béreltek az északi
úthoz Tarsisba, amely a Por-fennsíkon vezet át. Az út még mindig járható
volt, bár Thorbardin környékén havazott, legalábbis Aran ivócimborájától,
az éppen onnan érkező zsoldostól ezt hallotta.
 - Úgy csűröd-csavarod, mintha azt javasolnám, hogy feketébe öltözve,
zsákkal a fejünkön lépjünk a városba - kuncogott Aran. - Nem szükséges
nagydobra vernünk, hogy lovagok vagyunk. Nem kell hazudnunk sem - csak
csomagoljuk el a díszes tabardjainkat és a cifra páncéljainkat, ékes
sisakjainkat cseréljük egyszerűre, vegyük le a rangunkat jelölő jelvényeket,
sarkantyúinkat, és viseljünk közönséges, praktikus ruhát. Talán a bajszunkat
 - Derek is az - mondta őszintén Brian. - Régóta ismerjük, Aran.
Mindketten évek óta a barátai vagyunk.
együtt részt vettek.
Egy 6ékés utazás váratíanuCvéget ér.
A BecsüktkódexjeCüCvizsgáCata.
szakában utazó síkföldiekre bukkanunk - mondta Brian. - A téli hónapokban
nem vernek valahol állandó tábort?
körbeforoghatnál, mielőtt bemész - jegyezte meg Derek.
- A fenébe, Aran, egyszer legyél komoly végre!
 - Mivel a tarsisi úton vagyunk, és a város közvetlenül előttünk fekszik,
jó eséllyel Tarsisba tartunk.
bérelt gebe volt, nem gyakorlott csataló. Megrémült a furcsa szagú gyíktól,
felágaskodott, és kétségbeesetten nyihogva majdnem levetette Dereket a
nyeregből.
 Brian sután, visszakézből felé vágott, és eltalálhatta a sárkányfattyút,
mert vér fröccsent, és a teremtmény felbukott. Brian megpróbálta
megállítani a lovát, de azt megrémítette a vér szaga, a kiáltozás és a harc, és
teljesen megbokrosodott. Forgó szemmel, habzó szájjal vitte egyre közelebb
a bozakhoz. A sárkányfattyú felemelte karmos mancsát, és szétterpesztett
ujjakkal Brianre mutatott.
kar- és lábvédőket, a kesztyűket.
övébe csúsztatta.
Mesélt neked az ottani életéről?
mondta Brian. - Egy emberük biztosan a kapuk környékén ólálkodik.
büszkesége volt.
 III.
Az alku. Kfirystann könyvtára.
legalább felöltözhetett a kölcsönkapott ruhákba, bepirosítózhatta az arcát és
megfesthette ajkait. Az árnyékokban ülve, ahol senki nem láthatta tisztán,
eljátszhatta, hogy ismét ő a Szépséges Tarsis.
lovagnak.
- Jószívű Brian.
és Aran nehézségek nélkül bejutottak a városba, bár Derek is felfedezte,
hogy a belépés nincs ingyen. A főkapunál álló őr két acélt kért, „fejadó"
gyanánt. Arant nem vámolták meg, ezért, mint mondta, talán Tarsisban
akadtak még becsületes emberek. Ő érkezett utoljára; útközben megállt
újratölteni a kulacsát, és sokkal jobb kedve volt.
Körbekínálta a kulacsot, de amikor senki nem jelentkezett, maga élvezte az
italt. - Fényeskardú Angriff néhány nagyon rossz ellenséget is szerzett.
Szegény ördög. Amikor elküldte a családját, a legjobbat tette, amit
véleménye szerint tehetett. Az Sturm javára írható, hogy megtette az utat
Solamniába, hogy kiderítse, mi történt az apjával.
órában más élőlényt nem láttunk.
pukedliztek. Nem ajánlottak kézfogást férfi módra. Végül elfogadta a kezet -
ha másként tett volna, megsérti a nőt. De úgy tűnt, nem tudja, mit tegyen, és
a lehető leghamarabb elengedte.
hallottam, hogy Bertrem nevét említitek, ebből arra következtettem, hogy sir
Koronaőr Derek lehetsz.
ahhoz, amit a sárkányfattyaktól elvettek. - Régóta keresek egy bizonyos
személyt, és most ezen a listán találkozom vele. Szeretném, ha felkutatnátok
és elhoznátok hozzám. - Lillith figyelmeztetően felemelte az ujját. - Erről
nem tudhat más!
 - Megyek, és akkor ti, urak, megbeszélhetitek egymás között. - Lillith
hallótávolságon kívülre sétált.
Lilith megrázta a fejét. - Volt benne valami furcsa. Régen udvarias volt,
mindig időt szánt a hozzá folyamodók meghallgatására, de ezúttal goromba,
majdhogynem udvariatlan volt. - Mélyet sóhajtott. - Ha engem kérdeztek, a
baj már kezdetét vette.
és az egyetemeket, a hozzánk hasonló bajkeverők is visszatérnek.
vagyunk.
Reménytelen keresés. A zavargás. Surranóra6(as.
 - Ez egyre jobb és jobb! - jegyezte meg Aran vidáman. - Hetekig
keresgélhetünk, mire találunk egy sárkánygömbökről szóló tekercset, hogy
aztán kiderüljön, hogy egy ritka törpedialektusban íródott, és egy szavát sem
értjük! Igyunk a küldetésre! - Meghúzta flaskáját.
Lámpás mellett dolgoztak, mert a könyvtárnak nem voltak ablakai. Lillith
megmutatta a régi, magasan a távoli mennyezetbe vágott felülvilágítókat,
amelyek egykor a napfényt engedték be. Az ablakokat föld, törmelék és
hulladék takarta el.
 - Ne ijedjetek meg! - mondta sietve Lillith. - Az egyik esztéta az. -
Fölemelte a hangját. - Jövök, Marcus!
 Aran fölemelte a kezét, és meggyőződött róla, hogy az orrát és száját
takaró sál nem csúszott le.
- Most! - kiáltotta Derek.
 - Még nem - mondta Aran összeesküvő módjára. - Túl veszélyes. Még
felismernének téged.
- Hm - mondta Tas. - Biztos vagy benne, hogy lovag?
Varázsszemüvegek. A „kromatikus" szó. Szerelem a porban..
 - Nagyon köszönöm, uraim, hogy elhoztátok ide, és most, ha
megbocsátotok, szeretnék Fúróláb úrral pár szót váltani négyszemközt. -
Lillith bocsánatkérően hozzátette: - Mint már említettem, ez nem az én
titkom.
 - Remélem, nem beszéltél senkinek Estcsillagról - mondta Lillith
növekvő aggodalommal nézve, ahogy Tas kifordítja az erszényeit, és
tartalmukat a padlóra üríti. Tudta, hogy a surranók mindenféle
csecsebecséket és kincseket összegyűjtenek az értékestől kezdve a
nevetségesig. De egészen addig nem fogta fel a surranó ingóságainak
mennyiségét, míg meg nem látta a földön felhalmozódni. - A barátunk nagy
tudomást szereznének arról, hogy egy aranysárkány ébren van és a sötét
Királynő tettei után szimatol, utána küldenék a gonosz sárkányokat, és
mivel elszigetelve és egyedül van, nem lenne képes megmérkőzni velük.
Ezért varázslattal bírta rá a surranót, hogy tartsa titokban a létezését.
istenei közti egyensúly megtartásán munkálkodott, nem választhatott volna
oldalt a háborúban. A feladata a tudás őrzése volt. Ha ez sikerül, és a régi
korok tudása megmarad, akkor mindegy, a jó vagy a gonosz
győzedelmeskedik-e, a bölcsesség lángja továbbra is bevilágítaná az utat az
elkövetkező nemzedékek számára.
Lillith. Elővett egy kis könyvecskét és jegyzetelni kezdett. - Most mondd el,
mit látsz, ha a lencséken keresztülnézel.

A könyvtár hátsó részében a lovagok nem folytatták a keresést, hanem

belemerültek egy vitába.
foglalkozó könyvért nyúlt a halomban. Találomra felütötte, és a lámpáshoz
vitte. - Tas, el tudod ezt olvasni?
 Derek megpróbálta az orrára illeszteni a szemüveget, de az túl kicsi volt.
A lencséken keresztül a könyvre nézett, és szinte bandzsítva próbálta
kiböngészni a szavakat. Aztán a szemüveget leeresztve megdörgölte a
szemét, és az előbbinél több tisztelettel nézett a surranóra.
 Lillith a könyvtár elejébe indult a barátja elé. Néhány lépést tett, majd
visszafordult, és gödröcskés mosolyt villantott Brianre.
folyosón, hogy megkeresse Lillithet.
 - Áldott Gilean! - szörnyedt el Lillith, kezét a szájára szorította. -
Igazunk volt!
 Brian kinyitotta a száját, majd ismét becsukta, nem tudván, mit mondjon.
Lillith értelmes nőnek tűnt, és mégis olyan istenek szolgálatáról beszélt,
akik háromszáz éve elhagyták az emberiséget. Brian szerette volna
kikérdezni a lányt a hitéről, de az idő aligha volt alkalmas a teológiai
társalgásra.
- Az én barátaim vannak veszélyben, nem igaz? - sóhajtotta Tas.
A mentés. Sturm eldönt egy vitát.
a hentes mellett. várjunk csak, mégis emlékszem.
 Kipirulva megállt. Nem akart ilyen szenvedéllyel kitörni. Mindnyájan
döbbenten nézték.
 Az épület árnyékot vetett a sötét és komor sikátorra. Amikor beléptek az
utcába, Brian két csuklyás-köpenyes alakot pillantott meg, akik a túlsó
végén elváltak a faltól és az ellenkező irányba indultak.
ezért nem figyelt oda eléggé. Akkor eszmélt rá, hogy gond van, amikor
megpillantotta az acél villanását. Három köpenyes alakot látott előrontani,
mire a szájához emelte a sípját, hogy belefújjon. Derek a
markolatgombjával leütötte, mielőtt még segítséget hívhatott volna. Aran és
Brian kardjaikkal fenyegették meg a három őrt, akik elinaltak a sikátorban.
- Ne olyan hevesen! - mordult föl a törpe.
te lüttyő! Hanem ezek a lovagok. - Vonakodó, hálás pillantást vetett Brianre,
aki a surranó mellett haladt.
 Tasslehoff elvigyorodott, és már-már további megjegyzést fűzött volna a
vitához, amikor a félelf, összenézve Sturmmal, megragadta, és olyan
gyorsan penderítette a csoport élére, hogy a lába alig érte az utcát.
 - Nem tehetjük, Tanis! - kiáltotta Tasslehoff. - Ezt mondom! El kell
jönnöd a könyvtárba, hogy megnézd, mit találtam. Nagyon- nagyon fontos!
Egy utolsó csók. Tűz és vér.
 Sturm nemet mondott. Nem sokkal később elhagyta Solamniát, és
magával vitte az örökségét is: az apja kardját és páncélját, amelynek
darabjait most is viselte, noha nem volt joga hozzá.
olyan büszke, mint Derek? Semmije sem maradt, csak a lovagság, ez a
küldetés - sóhajtott Brian - és a büszkesége. Emlékezz erre, Sturm, és ha
tudsz, bocsáss meg neki!
- Igen? - kérdezte meglepetten Sturm.
 - Azt mondod, a sárkányseregek olyan mélyen délre húzódtak, hogy már
Silvanestit fenyegetik? - hűlt el Brian.
könyveket böngészte. A félelf, aki Félelf Tanis néven mutatkozott be,
szívesen megszidta volna a surranót, amiért elrohant, de végül letett róla,
mert kiderült, hogy a barátja valóban képes elolvasni az ősi szövegeket, és
nem csak kitalálja.
 - Tisztelem és imádom, mint istenemet - felelte Lillith -, de amikor
meglátogatom, úgy fogad, mint egy régi barátot.
 Egymásra néztek Lillithtel. Ez volt a búcsú pillanata, mindkettejüknek
saját kötelességeikhez kellett térniük. Egy értékes pillanatot ajándékoztak
egymásnak, egy ölelést, egy olyan pillanatot, amelyet mindketten szívük
mélyén őriznek majd a közelgő sötétségben. Aztán elfordulva elengedték
egymást.
döbbenten bámult rá.
 - Menjetek vissza a város központjába. A fogadó nincs messze a
Törvényszéktől.
Harmadikkkönyv
A Vörös Sárkány fogadó. Az üldözés.
egymást, talán mert hasonlítottak. Ariakas ugyanazt kívánta meg a
nőstényektől, mint amit Kit a férfiaktól. A császár volt az egyetlen férfi,
akitől Kitiara félt, és ő volt az egyetlen nő, aki megfélemlítette Ariakast.
többi kémétől kapott jelentést, egy bizonyos papír után kutatva.
 - Nem hiszem, hogy összekapcsolta a kettőt, uram. Csupán annyit tudott,
hogy egy solamniai lovag érkezett a városba. Mindössze azért említem ezt
meg, mert a csoport másik fele a fogadóban maradt. Csak a félelfet, a
lovagot, az elfet, a törpét és a surranót tartóztatták le.
dühöngött Kitiara, miközben Skie a felhők fölé szárnyalt. A sárkány testéhez
simult, mélyen a nyakára hajolt, hogy minél kisebb felületet nyújtson a
szélnek. A sárkányok számára mindig a felszállás volt a nehéz. Még lovas
nélkül is nagy erő kellett behemót testük fölemeléséhez. Egyes lovasok nem
törődtek hátasaikkal, keveset segítették, és olykor határozottan gátolták őket.
farkukkal.
kavargásban néha egymásba is ütköztek, ezért Skie-nek és a többi kék
sárkánynak ügyesen kellett manővereznie, nehogy beléjük repüljenek.
átvágva a füstön. Észrevette a menekülő griffeket, és utánuk repült, hogy
eleméssze őket lángjaival.
mind Solamniába, a szarvasokkal teli erdőkhöz, dicsőséges, megvívandó
csatákhoz és elfoglalandó városokhoz.
 Skie azt morogta, hogy vagy százszor hallotta már az intelmet. Felszállt
a füstön keresztül, amely kezdetben olyan finom szagúnak érződött, de most
bosszantotta, mert eltömte a tüdejét és csípte a szemét.
Az isten haragja. Vetélytársak.
látszott), aki eltökélten megy végig az utcán egy szakasz baaz társaságában,
még a legrészegebb sárkányfattyú előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy tiszttel
van dolga, és mivel a tiszteket mindenáron el akarták kerülni, békén
hagyták.
vonatkozó parancsodról, nagyúr, és mivel ő meghalt, és nem maradtak, csak
baazok - intett megvetően -, átvettem a parancsnokságot.
- Tehát mi folyik itt? - kérdezte Kitiara, körülnézve a furcsán csendes
városrészben, amely a béke szigete volt a káosz viharában.
- Az utca mindkét végébe csapatokat küldtem, uram - felelte a sivak. -
Úgy véltem, szeretnéd elkeríteni a fogadót, amíg el nem fogod a bűnösöket,
különösen, hogy pénz is jár értük. - tette hozzá, látszólag mellékesen.
- Jó ötlet - mondta Kitiara, nagyobb érdeklődéssel méregetve a sivakot.
- Elfogtad a listán szereplők bármelyikét?
- Néhányan griffháton elmenekültek.
- Tudom! - szakította félbe Kit türelmetlenül. - Mi van a többiekkel?
Életben vannak?
- Igen, uram - válaszolta a sivak. - Gyere velem!
A sivak végigvezette egy törmelékkel teli utcán. Egy épület sem maradt
épen. Kitnek kőhalmokon, törött gerendákon és összetört üvegeken kellett
keresztülmásznia. Menet közben látta, hogy a baaz sárkányfattyak őrt állnak
és elküldenek minden katonát, aki a területre tévedt.
- Megtaláltuk a csoport többi tagját - jelentette a sivak, miközben
gyorsan átvágtak a törmeléken. - Mind együtt vannak. Körben őröket
állítottam, hogy megvédjem őket, és a parancsaidra várok. Máskülönben
már halottak lennének.
- Várjatok meg itt! - mondta Kitiara a baaznak, aki a nyomába
szegődött. A sárkányfattyú leguggolt, nem bánta, hogy megpihenhet.
Kitiara és a sivak még egy háztömbnyit haladtak, míg végre megérkeztek
egy elágazáshoz, ahol a sivak megálljt intett. Az onnan nyíló utcára
mutatott. Kit átnézett a kavargó füstön. Az utcán egy épület romjai hevertek.
Valami földön fekvő alak körül kis csoport verődött össze. Izgatottnak
látszottak, és minduntalan áttekintettek a válluk fölött, támadástól való
félelmükben.
A sivak elmagyarázta, mi történt.
- Az egyikük - a surranó - egy nagy gerenda alá szorult. A többieknek
sikerült kihúzniuk, és amennyire meg tudom állapítani, a szakállas férfi
imádkozik érte és megpróbálja meggyógyítani. - A sivak megvetően
felmordult. - Mintha bármelyik isten is venné a
 fáradságot, hogy meggyógyítson egy ilyen kis vinnyogót.
Az utca sötét volt a füsttől és az árnyékoktól. Kitiarának közelebb kellett
húzódnia, hogy lássa. Felismerte két társát - Tűzkovács Kovát és
Fényeskardú Sturmot. A surranót nem látta onnan, ahol állt, de úgy sejtette,
Tasslehoff lehet. Sokáig nézte régi barátait. Évekig nem gondolt rájuk, de
most, hogy újra megpillantotta őket, feltámadt az érdeklődése - Kova
végtére is Tanis legközelebbi barátja volt, Sturm pedig. nos, ezt a titkot
mélyre eltemette, nem árulta el senkinek, és még a gondolatait is elfojtotta
vele kapcsolatban, nehogy felszínre kerüljön.
Kova tovább őszült, de egyébként ugyanúgy nézett ki. A törpék sokáig
éltek és lassan öregedtek. Sturm megváltozása azonban megdöbbentette a
nőt. Amikor öt éve északra utaztak, jóképű volt és fiatal, noha komor és
komoly. Öt év alatt mintha negyed évszázadot öregedett volna, bár
sápadtságát be lehetett tudni annak is, hogy ostromolt városban voltak és az
egyik barátja meghalt vagy haldoklott.
Kitiara pillantása Kováról és Sturmról a csoport egyetlen nőtagjára esett
- aki szőke volt és nyilvánvalóan elf.
- Laurana - morogta Kitiara.
A lányt a többiekhez hasonlóan korom és kosz borította, ruhája átázott az
esőben, mocskos volt és elrongyolódott, arcán könnyek patakzottak. De
mint ahogy Kitiara felnézve a zsíros, ronda füstfelhők mögött megláthatta a
nap ragyogását, úgy tűnt fel neki a piszok és a szenny, félelem és bánat
mögött az elflány szépségének fénye.
Kit nézte Lauranát, és azon tűnődött, életben merjen-e hagyni egy ilyen
veszedelmesen szép vetélytársat. Most eljött a tökéletes pillanat, hogy
megölje. Tanis sosem tudná meg, hogy Kitiara okozta a kedvese halálát. Azt
hinné, hogy gyerekkori szerelme Tarsis ostromában vesztette életét, egy
áldozat lenne csak a sok között.
Persze a többi barátjának is vesznie kellene. Nem hagyhatja őket életben,
hogy elmondják az igazságot. Kit enyhe bánatot érzett emiatt. Kova és
Sturm látványa boldogabb időket idézett fel, de nekik is meg kell halniuk.
Még felismernék és elmondanák Tanisnak, hogy megölte a szeretőjét, és ezt
nem kockáztathatta.
Mi legyen a támadás terve? Csak a lovag volt felfegyverkezve.
Kovánál lennie kellett volna egy bárdnak, de bizonyára letette, amikor a
surranót kiszabadította. Volt még egy elf - egy férfi, akinek hasonlósága
Lauranához nyilvánvalóvá tette rokoni kapcsolatukat. Talán a fivére. Őt is
vér borította, és bár állt, gyengének és betegnek látszott. Miatta nem kell
aggódni. Maradt tehát Paladine felmagasztalt papja - egy sovány, középkorú
férfi, aki a porban és vérben térdelt, és istenéhez imádkozott, hogy
gyógyítsa meg a surranót.
- Azt akarom, hogy meghaljanak! - húzta elő Kitiara a kardját. - De
először ki kell vallatnom az elflányt. Amíg ezzel foglalkozom, öljétek meg a
többieket!
- Elnézésedet kérem, uram - mondta a sivak -, de Varangyh vérdíjat
tűzött ki a fejükre, és csak akkor fizeti ki, ha élve visszük elé őket.
- A dupláját fizetem annak, amit Varangyh. Tessék! - tette hozzá Kit,
látva a sivak kétkedő pillantását. Az övéhez nyúlt, lefűzte az erszényét, és a
sárkányfattyúnak dobta. - Sokkal több van benne, mint amennyit ezek a
nyomorultak megérnek.
A sivak gyorsan az erszénybe pillantott, meglátta az acélérmék
csillogását, megbecsülte a súlyát, és gyors fejszámolást végzett, majd a
harci szíjaira fűzte a zsákocskát. Intett, mire a baazok elhagyták posztjukat
az utca végében, és halkan surranva karmos lábaikon odasiettek hozzá.
- Hagyjatok időt, hogy elfoghassam az elfet, aztán támadjatok! -
parancsolta Kit.
- Öljétek meg először a lovagot - javasolta a sivak a katonáinak. - Ő a
legveszélyesebb.

Kitiarának nem volt sok ideje. Odafent még mindig vörös sárkányok
röpködtek ráérősen, megállva távozásuk közben, hogy elpusztítsanak
mindent, ami még állt. A nő hallotta a sikolyokat, kiáltozásokat,
robbanásokat. Egy ostoba vörös bármelyik pillanatban ráomlaszthat egy
házat. Vagy jöhet egy csapat, harctól megőrült goblin, és elronthat mindent.
Kitiara árnyékból árnyékba osont, míg pontosan Lauranával átellenbe nem
került.
Kit várt. Eljön az ő pillanata. Mindig így volt.
 Tasslehoff felült. Feje véres volt, de életben maradt. A pap az ég felé
emelte a kezét. Kár, hogy a győzelme nem lesz hosszú életű, gondolta Kit.
Kova a szeméhez emelte a kezét, és megdörgölte az orrát. A törpe sosem
hagyná, hogy a surranó lássa rajta a megindultságot, egy perc múlva már
kiabálni fog vele valamiért. Sturm Tas mellé térdelt, és átölelte. Laurana
csendesen sírva figyelte őket. Hátrébb állt a többiektől, úgy tűnt, legyűrte a
bánat.
Kitiara előrerohant. Sebesen, nesztelenül szaladt. A sivak nézte, ahogy
zsákmányára veti magát. Adott neki egy pillanatnyi előnyt, majd gurgulázón
felkiáltott. A baazok kardjukat kirántva előrerontottak. Sivak fél szemmel a
nagyurat figyelve utánuk rohant. Kitiara hátulról megragadta Lauranát. Fél
kézzel befogta a száját, és kését a bordáihoz szorítva kezdte elvonszolni.
A lány elf volt, bájos és kecses. Kit félig-meddig arra számított, hogy
rémületében elájul. Azt azonban nem gondolta volna, hogy a törékeny
elfhajadon a kezébe mélyeszti a fogait és erősen bokán rúgja. Kit
fájdalmában felmordult, de nem engedte el a foglyát. Megpróbálta
elvonszolni Lauranát, de mintha csak egy éhes pumával birkózott volna. Az
elflány vonaglott és kapálózott. Körmeit Kit bőrébe vájta, és lábával
majdnem elgáncsolta. Kitiara kezdte elveszíteni a türelmét, és kezdte azt
gondolni, jobban jár, ha csak leszúrja a szukát és végez vele, amikor a sivak
felbukkant.
- Segítségre van szükséged, uram? - kérdezte a fattyú, és mielőtt
válaszolhatott volna, az máris megragadta Laurana lábait és fölemelte. A
rúgkapáló lányt egy közeli sikátorba cipelték.
Kit elengedte. Az esti égboltot vörösre festette a lángok ragyogása, és
fényüknél Kit látta, hogy vér szivárog a tenyerén a harapásokból. Lerázta
kezét, és dühösen meredt Lauranára, aki dacosan nézett vissza rá. A sivak a
földre teperte az elfhajadont, és kést tartott a torkához.
- Fogd be a száját! - parancsolta Kit. - Megnézem, mi történt a többivel.
Nézte, ahogy a baazok áldozataikra vetik magukat. Sturm talpon volt,
kardját markolta, Kova pedig fölvette a bárdját, és védelmezően megállt
Tasslehoff fölött.
Az elf úr és a pap Laurana nevét kiabálva néztek körül.
- Elistan, mögém! - kiáltotta Sturm.
 A kis csapat húsz baazzal találta szemközt magát, akik mind vérre
szomjaztak. Kit azonban ismerte egykori barátait. Nem adják meg magukat
harc nélkül. A kezét nyalogatta, átkozta Lauranát és figyelt. Nem volt
kétsége a végeredmény felől, de a csata érdekesnek ígérkezett.
Sturm tovább kiabált a papnak, hogy húzódjon mögé, de az nem
hallgatott rá. Megvetette a lábát, szembefordult a baaz sárkányfattyakkal,
akik élvezettel kiabáltak és nyáladzottak a könnyű zsákmány láttán. A pap
égnek emelte a kezét, és mennydörgő hangon megszólalt.
- Paladine, hozzád fordulok! Sújts le haragoddal szent fényed
ellenségeire!
Kitiara felnevetett, sérült kezét szívogatta, és várta, hogy a baazok
felnyársalják a papot.
Fehér, vakító és rettenetes lángzuhatag záporozott le az égből. Az isten
dühe a támadó baazok felét elemésztette. Kit félig vakon hallotta a
sikolyokat és a szörnyű sistergést és ropogást. Amikor ismét visszanyerte a
látását, döbbenten vette észre, ahogy a pikkelyes hús lemállik a
megfeketedett és elhamvadt csontokról. A szent tűz kialudt, és a
sárkányfattyakból nem maradt egyéb, csak néhány zsíros maszat az
utcaköveken.
- A fenébe! - káromkodott Kitiara lenyűgözve.
Az isten dühe lelket és erőt öntött a többiekbe. Sturm és Kova a
megmaradt sárkányfattyakra rontottak, akik társaik szörnyű halálát látva
lassítottak rohamukon. Laurana fivére továbbra is a húga nevét kiáltozta.
- Megkeresem - kiabálta a pap, és megfordulva Kit felé nézett.
Kitiara visszasietett a sivakhoz, aki Lauranát fogta le és kést
tartott a torkához. A lány a saját tunikájáról levágott bőrszíjjal összekötözte
a kezét.
- Mi volt az a ragyogás és az ordítások? - kérdezte kíváncsian a sivak.
- A baazjaid, amint elégnek. Úgy tűnik, Paladine mégsem olyan gyenge
és vinnyogó isten, mint ahogy a Sötét Királynő állítja.
A sivak megrázta pikkelyes fejét.
- Baazok - morogta megvetően. - Mit várhat tőlük az ember? - Vállat
vont, elvigyorodott, és megveregette az erszényt, amit a nőtől
 kapott. Kevesebb felé kell osztani a pénzt.
- Nincs sok időnk. A pap erre indult, az elfet keresi. - Kit leguggolt,
hogy Laurana szemébe tudjon nézni. - Add ide a kést! Őrködj, és jelentsd,
ha közel ért.
A sivak engedelmeskedett, és a sikátor végébe szaladt. Laurana
váratlanul megmozdult, és megpróbált talpra vergődni.
Kitiara állon vágta, nem annyira, hogy elájuljon, csupán el akarta
kábítani. Laurana hátrazuhant, és Kit rátérdelt a mellkasára, torkára fektetve
a kést. Vörös cseppek csordultak végig az alabástrom bőrön.
- Megöllek - mondta Kitiara egykedvűen. Berekedt a köhögéstől, hangja
érdesen szólt.
Laurana dacosan, félelem nélkül meredt rá.
- Csak azt akarom, hogy tudd: nem vagyok közönséges gyilkos -
folytatta Kit. - Azt akarom, hogy tudd, miért.
A sikátor végében mozgás vonta el Kit figyelmét. Fölnézett, és három
férfit látott a füstből előbukkanni. Véres kardot fogtak a kezükben, egyikük
lángoló fáklyával világította az utat a füstön és a közelgő éjszaka homályán
keresztül. A tűz fénye megvilágította az arcát. Kitiara azonnal felismerte.
Minden káromkodás, amit csak ismert, kiszaladt a száján.
Koronaőr Derek és két barátja eltökélten tört előre a sikátorban.
Kitiarának sejtelme sem volt, mit keresnek itt, amikor sárkánygömbök után
kéne kutatniuk, de ez nem is számított most. Csak az, hogy nem láthatják
meg. Ha Derek megpillantaná, fölismerné, hogy az ellenséghez tartozik, és
azonnal felmerülne benne, miért küldte őket az ellenség egy sárkánygömb
után. Gyanakodna, talán még fel is adná, és azzal vége lenne Ariakas kisded
tervének.
Mintha mindez nem lett volna elég, a sivak odasziszegett neki a háta
mögül.
- Nagyúr! Jobb, ha sietsz a megölésével. Jön a pap!
Kitiara Laurana torkára tette a kést.
- Gyerünk, ölj meg! - mondta Laurana a könnyeit nyeldesve. - Meg
akarok halni. akkor legalább vele lehetek.
Tanis, mondta Kitiara magában. Tanisról beszél. Azt hiszi, meghalt!
Mind azt hiszik, hogy halott!
Tisztán látta maga előtt: a fogadó összeomlik, Tanist eltemeti a
törmelék, ezek itt megmenekülnek, a barátok különválnak. Hát persze, hogy
mind halottnak hiszik a másikat, és Kit lenne az utolsó, aki felvilágosítaná
vetélytársát a tévedéséről.
Kitiara visszadugta kését a csizmájába, és fölállt.
- Sajnálom, hercegnő, ma nincs időm megölni téged, de találkozunk mi
még.
A sivak karmos lába végigkaristolta a macskaköveket. Megtorpant és a
lovagokra meredt, akik a sárkányfattyú láttán felkiáltottak és futásnak
eredtek.
Egy dühös pap a sikátor egyik végében. Három solamniai lovag a
másikban.
- Erre! - mutatott föl a sivak.
Az utca fölé az első emeletről egy erkély nyúlt. Füst kavargott a tető
fölött, de a tűz még nem emésztette el az épületet. A sivak lekuporodott az
erkély alatt, majd felugrott. Erős lábai a levegőbe lökték.
Hosszú, vékony karjával elkapta az erkély korlátját és felhúzta magát.
Lehajolva kinyújtotta karmos mancsát Kitiara felé. A nő megragadta a
csuklóját, és a fattyú felhúzta.
A sivak felmászott az erkély korlátjára, és óvatosan egyensúlyozott. Egy
újabb, rövidebb ugrással a tetőre jutott. Belevájta karmait a fazsindelyekbe,
egy pillanatig függött, majd hevesen rugdalózva sikerült fellendítenie a
lábát. Hasra feküdt, és Kitiarát is felhúzta maga mellé.
Kit lenézett. Az egyik lovag Laurana fölé hajolt. A másik kettő a
sárkányfattyú és Kit után néztek, azon töprengve, vajon utánuk eredjenek-e.
Kit nem hitte, hogy üldözőbe veszik őket, és igaza is lett.
Mivel több száz ellenséges katona járta az utcákat, nem volt értelme
kettejük után eredni. A pap - aki még a távolból is sérülést okozhatott volna
nekik - megállt, hogy Lauranán segítsen.
A sivak rákiáltott, és Kit rohanni kezdett a tetőn. Fentről látta, hogy a
megmaradt sárkányfattyak elszaladnak, nem akarják kockára tenni az
életüket, amikor a halálra ítélt város más részein könnyebb zsákmányra
lelhetnek. Közöttük voltak a katonák is, akiket Kitiara magával vitt.
- Baazok! - ingatta a sivak a fejét.
 Ő és Kit lassan haladtak egyik tetőtől a másikig, amíg el nem fogytak az
épületek. A sivak bármikor leugorhatott volna, és rövid szárnyai
biztonságosan a földre szállították volna. Mégis Kittel maradt, amíg egy
erkélyt nem talált nem messze a tetőtől. Onnan Kitiara már könnyedén az
utcára tudott szökkenni.
Bár Kit kijelentette, hogy biztonságban lesz, a sivak mellette maradt.
- Én kiismerem itt magam. Meg tudom mutatni, hogyan juthatsz ki a
városból - mondta, és Kit, akinek sejtelme sem volt, hol van, elfogadta a
segítséget.
Még mindig tombolt a tűz. Addig ég majd, míg az épületek el nem
hamvadnak, mert senki nem akadt, aki eloltotta volna. A vörös sárkányok az
éjszaka közeledtével eltávoztak pihenni és megünnepelni a könnyű
győzelmet. A Sötét Királynőhöz hű sárkányfattyak, goblinok és
emberkatonák rótták a várost, szórakozást keresve. Senki nem parancsolt.
Varangyh nagyúr távol maradt a csatától. Nem megy Tarsis közelébe, amíg
nem biztosítják arról, hogy nincs veszély. Ha voltak is tisztek a városban,
egyikük sem merte volna visszafogni a csapatait, amelyek részegek voltak a
szesztől és a vértől, nehogy ellenük forduljanak. A legtöbben ugyanolyan
ittasak voltak, vagy még jobban is, mint a katonáik.
- Buta ötlet volt megtámadni Tarsist - jegyezte meg a sivak. Egy részeg
goblin tántorgott az útjukba. A sivak állcsúcson vágta, és félrerúgta az
összecsukló testet.
- Nem tudjuk megtartani a várost - folytatta a sivak. - Nincsen
utánpótlási útvonal. Két nap múlva megérkezik a sereg. Talán három nap
múlva. Aztán vissza kell vonulniuk.
Kitiarára nézett, és ravaszul hozzátette:
- Hacsak nem a te ötleted volt ez a támadás, nagyúr. Akkor azt mondom,
hogy zseniális.
Kit megrázta a fejét.
- Nem az én ötletem volt. A nagyurad zavaros agyából pattant elő.
A sivak zavarodottnak tűnt.
- Varangyh - mondta Kitiara. - A vörös sárkánysereg nagyura. - A sivak
bőrszíjára tűzött jelvény felé intett. Aztán, amikor alaposabban szemügyre
vette, Kitiara elvigyorodott.
Elérték a városkaput. A sivak megállt. A város felé nézett, talán
 arra gondolt, ő is kiveszi a részét a megmaradt kincsekből.
- Csakhogy te nem a vörös sárkánysereghez tartozol, igaz? - kérdezte
Kitiara.
- He? - fordult felé a sivak. - Dehogynem - mutatott a jelvényére.
- Fejjel lefelé van - mondta Kit szárazon.
- Ó! - vigyorgott bárgyún a sivak, és megigazította. - Most jobb?
- Ha elkapnak, fellógatnak. Ezt csinálják a szökevényekkel.
- Nem szöktem el. - A sivak intett a karmával. - A parancsnokom meg én
hallottunk a Tarsis elleni támadásról, és azt gondoltuk, talán profitálhatunk
belőle. Úgy döntöttünk, elhozzuk a fiúkat, és megnézzük, mit szedhetünk
össze.
- Ki a parancsnokod?
- Tudod, a nagy izgalomban elfelejtettem a nevét - mondta a sivak a
fejét vakarva, és vigyorgott. - Ne érts félre, nagyúr. Megtesszük a magunkét
a Királynőért, de nem sajnálna tőlünk egy kis hasznot. Független feleknek
nevezhetsz. Teszünk róla, hogy több jusson nekünk ebből a háborúból, mint
férges kétszersült és a pöcegödör tisztítása.
Ránézett a nőre.
- Letartóztatsz, nagyúr?
Kitiara fölnevetett.
- A ma esti események után aligha. Jól szolgáltál. Visszamehetsz a
parancsnokodhoz. Én innentől fogva biztonságban leszek. A táborom nincs
messze. Köszönöm a segítségedet. - Kinyújtotta a kezét. - Remélem, a saját
nevedet elárulhatod.
- Slith, uram - mondta a sivak. Némi habozás után kinyújtotta karmos
mancsát.
- Örülök, hogy találkoztunk, Slith! Én.
- A Sötét Hölgy vagy. Mindenki ismer téged, asszonyom - mondta Slith
elismerően.
Kezet, illetve mancsot ráztak, aztán a sivak megfordult és visszament a
romok, vér és hamu halmazába, ami egykor Tarsis volt.
- Hé, Slith! - kiáltott utána Kitiara. - Ha nem leszel többé független,
gyere és dolgozz nekem!
A sivak nevetett, megfordult és integetett, de ment tovább.
Kitiara elindult. A síkság elnyújtózott előtte. Az éjszaka itt sötét
volt és csendes, messze a város zűrzavarától. A talpa alatt ropogó hó fekete
volt a koromtól és hamutól. Rejtőzködő árnyak suhantak körülötte - azok a
túlélők, akiknek sikerült elmenekülniük Tarsisból. Kit hagyta őket.
 A surranó megmentése. Menekülés Tarsis6óC.

Amikor Brian elhagyta a könyvtárat, nem remélte, hogy élve kijut a

városból. Szervezett és eltökélt ellenségre számított, mint amilyen a Sötét
Hölgy seregei voltak Koronaőr-várnál és Vingaardnál, és elhatározta, hogy
bátran fog meghalni és annyi sárkányfattyút magával visz, amennyit csak
tud. Ehelyett ő és a többi lovag az utcán részeg, vezető nélküli csőcselékkel
találkoztak, amelyet inkább érdekelt a fosztogatás, a gyilkolás és az erőszak,
mint a hódítás.
A vörös sárkányok jelentették a legnagyobb veszélyt, és amíg az égen
voltak és tüzet fújtak a városra és tehetetlen lakosaira, a lovagok is
veszélyben voltak. Amennyire csak tudtak, elrejtőztek a szörnyek elől a
kapuboltokban vagy a törmelékhalmok alatt, amikor azok lángot lehelve
elsuhantak fölöttük, és olyankor karmaikba kaptak és felfaltak egy-egy
védtelen embert.
A sárkányok barátot és ellenséget egyaránt veszélyeztettek, mert a
vöröseknek nem volt ellenére a felhólyagzott goblinirha vagy az elsistergő
sárkányfattyú. Brian egyszer egy füstölgő tölgy mögött húzta meg magát
egy reszkető goblin társaságában, és egyikük sem mert megmozdulni,
miközben egy vörös sárkány alacsonyan elrepült fölöttük, további áldozatok
után kutatva. Amikor a szörnyeteg elszállt, a goblin kortyolt mocskos
vizestömlőjéből, majd egy pillanatnyi habozás után Briannek is felajánlotta.
A lovagnak valószínűleg le kellett volna vágnia a teremtményt, de nem volt
hozzá szíve. Osztoztak a rettegés pillanatában és mindketten túlélték. Brian
udvariasan visszautasította az italt, majd intett, jelezve, hogy a goblin mehet
az útjára. A lény vállat vont, majd egy gyanakvó pillantás után biccentett
Briannek, és elinalt. Derek a következő tíz percben Briant szapulta ostoba
érzelgősségéért.
A lovagok a Vörös Sárkány fogadóig verekedték magukat, közben
mindent megtettek, hogy megmentsék az embereket az erőszakos
ellenségtől vagy enyhítsék a haldoklók kínjait. A legtöbb ellenfél, akivel
találkoztak, csak egy pillantást vetett komor arcukra és véres kardjukra, és,
hacsak nem voltak merészebbek és részegebbek a többieknél, kereket
oldottak. Hamar nyilvánvalóvá vált a lovagok számára, hogy miután a
sárkánysereg kibelezi Tarsist, a katonák távoznak, elosonnak az éjszakában,
másnaposan és kincseket, rabszolgákat hurcolva. A nagyúr nem akarta
elfoglalni a várost, csak el akarta pusztítani.
Derek nem veszítette szem elől a célját, miszerint megtalálja a Vörös
Sárkány fogadót, és megtudja, mi történt a surranóval. De ahogy
végigsétáltak egy mellékutcán a fogadó közelében, egy sárkányfattyúra és
egy emberkatonára bukkantak, akik szemmel láthatóan ártó szándékkal
hajoltak egy földön fekvő nő fölé. A lovagok a nő megmentésére siettek, de
mielőtt elérhették volna őket, a fattyú és a katona elmenekültek az
éjszakában a tetőkön.
- Menjünk utánuk? - kérdezte Aran fáradtan.
Mindannyian kimerültek voltak, fuldokoltak a füsttől. Brian torka kapart
a köhögéstől, és elepedt a szomjúságtól. Nem mertek a kutakból inni, mert
vöröses színe volt a víznek.
- Nincs értelme - rázta a fejét Derek. - Brian, nézd meg, hogy a nőnek
nem esett-e baja! Aran, gyere velem! A fogadó a következő háztömbben
van.
Brian odasietett a nőhöz, akit egy középkorú férfi segített föl éppen. A
lovag a rokonának hitte, amíg észre nem vette, hogy a lány elf, és bár arcát
kosz, korom, vér és könnyek piszkolták be, szépségétől elakadt a lélegzete.
A férfi a fegyveresek láttán felállt, és védelmezően a lány elé állt, készen
arra, hogy megvédje. Brian látta, hogy szakállas és egykor fehér köpenyt
visel, ami most szürke volt a hamutól és a koromtól, ami a városra
szállingózott. Egyenes derékkal, félelem nélkül állt velük szemben, bár nem
volt fegyvere. A fényben csillogott a mellkasán nyugvó medál. Egy pap volt.
Egy pap és egy elfnő.
- Ne féljetek! Solamniai lovag vagyok, uram - mondta Brian.
Megfordult, és hátrakiáltott: - Derek! Megtaláltam őket. Te bizonyára
Elistan vagy - fordult vissza hozzájuk Brian. Döbbenten nézték. - Te pedig a
qualinesti Laurana. Megsebesültél, úrnőm? Ártottak neked?
 - Nem, csak akartak - mondta Laurana. Kábának tűnt. - Olyan szörnyű
volt. érthetetlen. Az egyikük mintha ismert volna engem. Különös dolgokat
mondott. de hogy lehetséges ez?
Elistan átölelte. A lány reszketve hozzá bújt.
- Nem láttam az arcát, mert sálat viselt, de a szemére emlékszem. -
Összerázkódott.
- Honnan ismertek, urak? - kérdezte Elistan, miközben Derek és Aran
köhögve az utcán végigkavargó füsttől csatlakoztak hozzájuk.
- Később majd lesz idő a kérdésekre, uram - válaszolta Derek
parancsolóan. - Még mindig veszélyben vagytok. Hol van a surranó,
Fényeskardú és a csapatotok többi része? - körülnézett. - Hol van Félelf
Tanis?
Laurana a név hallatán felzokogott, és kezét a szájára szorította.
Könnyek csorogtak le az arcán, és megtántorodott. Elistan átölelte, és egy
elfférfi is odasietett hozzá. Brian felismerte benne Gilthanast. Ő is Tanisszal
és a többiekkel volt a könyvtárnál.
Gilthanas a lovagokra nézett, kurtán biccentett, majd a húgát kezdte
vigasztalni. Szelíden beszélt hozzá a saját nyelvükön.
- Vele maradok - mondta Gilthanas Elistannak. - Te nézd meg a
surranót!
- Surranót? - ismételte Derek. - Fúrólábra gondolsz? Hol van?
- Tasslehoff megsérült, amikor rázuhant egy gerenda - magyarázta
Elistan, és visszavezette a lovagokat a sikátorban. - A halál közelében járt,
de Paladine az ő kegyelmében visszahozta nekünk. Ott van a többiekkel.
Brian Derekre nézett, aki megvető mosollyal megrázta a fejét.
- Sziasztok, lovag urak! - kiabálta Tasslehoff integetve, majd kétrét
görnyedve köhögött, amikor a füst a tüdejébe férkőzött.
- Biztosak vagytok benne, hogy nem sérült meg? - kiáltott fel Brian
ámulva. - Nézzetek rá!
A surranó ruhái elszakadtak és vér áztatta őket. Hetyke kontya is
ragacsos volt a vértől. Arcán és karján foltok éktelenkedtek, bár a
véraláfutások mintha halványultak volna.
Tasslehoff válaszul Brian kérdésére fürgén talpra szökkent.
- Jól vagyok! - jelentette ki. - Egy ház, bumm, egyenesen rám omlott! A
bordáim összetörtek és furán lélegeztem, amikor egyáltalán kaptam levegőt,
ami néha nem sikerült, és a fájdalom is elég rossz
volt, és már azt hittem, feldobom a talpam. De Elistan Paladine segítségét
kérte, hogy mentsen meg, és így is lett! Gondoljátok csak el - tette hozzá a
surranó büszkén, és szünetet tartott, hogy köhögjön -, Paladine megmentette
az életemet!
- Nem érem fel ésszel, miért tett volna ilyet - jelentette ki a törpe, és
hátba bökte a surranót. - Reorx bezzeg nem mentené meg egy olyan surranó
életét, aki olyan buta volt, hogy hagyta, hogy ráomoljon egy ház!
- Nem hagytam! - magyarázta Tas türelmesen. - Futottam, mentem a
dolgom után, amikor a ház egyszer csak megrázta magát és a következő
pillanatban. hé, Laurana! Hallottad? Rám esett egy ház és Paladine
megmentett!
- Elég! - mondta Derek. - Sietnünk kell! Ez a város még tele van
ellenséggel. Hol van a csapatod másik fele, Fényeskardú? A félelf és lady
Alhana?
- Elszakadtunk egymástól a fejetlenségben - mondta Sturm. Kimerültnek
tűnt, arcát bánat és gyász ráncai szabdalták. - A fogadót sárkány tűz találta
el. A többiek. - Sturm nem tudta folytatni. Megrázta a fejét.
- Értem - mondta Derek. - Részvétem a veszteségedért, de biztonságba
kell vinnünk téged és a barátaidat.
- Veszteség! - kiáltott fel éles hangon Tasslehoff. - Milyen veszteség?
Miről beszélsz? Még nem mehetünk! Mi van Tanisszal? És Raistlinnel és
Caramonnal?
Kova a kezébe temette az arcát.
- Tas - mondta gyengéden Sturm, letérdelt, és a surranó vállára tette a
kezét -, nem tehettünk semmit. A fogadó összedőlt, és ők és a többiek
alászorultak.
- Nem hiszek neked! - kiáltotta Tas. Kitépte magát Sturm szorításából,
és erőtlenül a fogadó felé tántorgott. - Tanis! Caramon! Raistlin! Ne adjátok
fel! Jövök és megmentelek benneteket!
Nem jutott messzire, amikor megbotlott, és elesett. Sturm felnyalábolta
Tast, és visszavitte a lovagokhoz.
- Engedj el! Látnom kell őket! Paladine majd visszahozza őket! Engem
is visszahozott! - Tas megpróbált kiszabadulni Sturm markából.
- Tas - veregette meg Elistan a surranó vállát, miközben Sturm
letette a földre -, a barátaink már az istenekkel vannak. El kell engednünk
őket.
Tas makacsul rázta a fejét, de kiabálása sírássá szelídült, és abbahagyta a
kapálódzást.
- Szükségem van rád, Tas - tette hozzá Laurana remegő hangon.
Átölelte a surranót. - Most, hogy Tanis. nincs velünk.
Tasslehoff megfogta Laurana kezét, és erősen megszorította.
- Majd én vigyázok rád - mondta. - Megígérem.
Derek összegyűjtötte a csapatot, és vezetni kezdte őket az utcán a déli
kapu irányába. Aran karddal a kézben az élre állt. Brian hátul őrködött, mint
mindig. Derek a surranó közelében maradt.
Két nap, gondolta Brian. Alig két napja érkeztem ugyanezen a kapun
keresztül. Annyi minden történt, mintha két esztendő telt volna el.
Brian kísértésbe esett, hogy visszarohanjon a könyvtárba, Lillithhez.
Hagyja, hadd kutasson Derek és Aran a sárkánygömb után. Megállt az
utcán, és előreengedte a többieket.
Derek és Aran. Brian mélyet sóhajtott. Ők ketten sosem jutnak el a
Jégöbölbe, ha ő nincs, hogy közvetítsen közöttük, visszafogja Derek
becsvágyát és elcsitítsa Aran vad fellángolásait.
Megesküdött a lovagok tanácsa előtt, hogy nem hagyja el a vezérét és
nem szegi meg a szavát.
Lillith megtartotta az esküjét. Bár nevetve mondta, hogy egy lovag
lánya, valódi solamniai volt. Csalódna benne, ha megszegné az esküjét.
Mégsem volt képes elmenni anélkül, hogy tudná, mi van a lánnyal. Látta,
milyen szörnyűségeket műveltek a sárkányfattyak a nőkkel.
Egy kéz érintette meg a karját. Brian fölnézve Elistant pillantotta meg
maga mellett.
- Lillith Gilean kezében van - mondta a pap. - Nem kell aggódnod érte.
Biztonságban vannak. A sárkányfattyak nem találták meg őket.
Brian döbbenten meredt a papra.
- Honnan.?
A pap rámosolygott, fáradtan és sápadtan, de biztatóan. Elistan
csatlakozott a többiekhez, és Brian pillanatnyi habozást követően utánuk
szaladt.
 Laurana Tas kezét fogva sétált. Gilthanas a közelében maradt. A
nyomukban Kova baktatott; Elistan vigasztalóan a törpe vállára tette a
kezét. Sturm mögöttük lépkedett, és védelmezően tekintett végig rajtuk.
Brian ámulva nézte őket. Ennél szokatlanabb barátokat keresve sem
lehetett volna találni: ember, törpe, surranó, elf. Mégis olyan erős volt a
barátság és a szeretet közöttük, hogy semmi nem törhette meg őket, még a
halál sem.
A barátságuk ilyen pusztító veszteség után is kitart, jött rá Brian.
Mindannyian félreteszik a bánatukat, hogy megvigasztalják a többieket és
erőt adjanak nekik.
Brian irigységet érzett. Ő, Aran és Derek gyerekkoruktól fogva barátok
voltak, és bár egykor ilyen közel álltak egymáshoz, ez most már nem volt
így. Koronaőr elfalazta magát, bezárkózott lelke erődjébe. Aran nem bízott
többé benne. Azért volt itt, hogy ne hagyja Dereket kudarcot vallani, vagy
pedig, gondolta Brian zordul, azért, hogy társuk mindenképpen kudarcot
valljon. Aran végtére is Gunthar embere.
Brian középen esett csapdába, csak hogy lássa a szakadékot közöttük
egyre szélesedni, és csak ő tudta, hogy mindannyian belezuhanhatnak a
sötét lyukba, és soha nem találnak ki onnan.
A lovagok és a védenceik biztonságban elhagyták Tarsist. Nem támadt
rájuk ellenséges katona, nem zavarták őket és még csak fel sem figyeltek
rájuk. Tarsis káoszba merülve hevert vére tócsájában, haláltusáját vívva.
Szeme elhomályosult, nem látta már a fényt. Brian a sárkányok által
lerombolt kapun kilépve megpillantotta az őrt, aki elvette a pénzét. Vérbe
fagyva feküdt a földön.
A lovagok védenceiket biztonságban a hegyekbe vezették, a barlanghoz,
ahol korábban táboroztak. Brian nem tudott aludni, és felajánlotta, hogy
elsőként őrködik. Leült a hegyoldalba, és nézte, ahogy felcsapnak a lángok,
majd parázzsá omlanak, és végül, amikor már nem maradt semmi, amit
elemészthettek volna, kihunytak.
Akárcsak Tarsis élete is.
 Iolanthe hazudik. Skie fellázad.

Tarsistól távol, Nerakában, a varázslóbolt fölötti kis lakásban Iolanthe

nézte, ahogy Kitiara képe eltűnik, elillan a füsttel és a hajszálakkal együtt.
- Ez az utolsó hajtincs, uram - mondta Iolanthe. - Hacsak nem tudok
többet szerezni, nem leszek képes a varázslatra.
- Nem számít. - Ariakas az asztalra támaszkodott és talpra állt. Sokáig
nézte összevont szemöldökkel az utolsó füstcsíkokat. - Mindent tudok, amit
tudnom kell.
Miközben kifelé tartott, válla fölött hátravetette:
- A tárgyalásán szükségem lesz rád.
Iolanthe felvonta szemöldökét.
- Tárgyaláson, uram?
Ariakas ritkán vesződött ilyen hivatalos megoldásokkal. Lemondóan
intett.
- Kitiara egy sárkánynagyúr. A csapatai, és ami még fontosabb, a
sárkányai mélységesen hűek hozzá. Gond lenne, ha csak egyszerűen
megölném. A bűneit fel kell tárni. Te tanúsítod majd, amit a varázslatod
felfedett.
- Nem tehetem, uram - felelte Iolanthe.
A császár megtorpant a küszöbön, arca elsötétült haragjában. A lány
alázatosabban folytatta:
- Esküt tettem Nuitarinak, a sötét hold istenének, hogy sosem fogom
feltárni ennek a varázslatnak a titkát. Ezt az esküt nem szeghetem meg, vagy
az életemmel felelek érte.
- Most is veszélyben az életed, Iolanthe! - morogta Ariakas, és ökölbe
szorította kezét.
Iolanthe megremegett, de nem hátrált meg.
- Becsüllek és tisztellek, uram - mondta halkan -, de Nuitari az istenem.
 Biztonságban volt. Ariakas hitt az istenekben, és bár nem Nuitarit
szolgálta, mivel a sötét mágia istenének anyjához, Takhisis királynőhöz
kötötte a hűség, a fiát is tisztelte és félte. Még Ansalon császára sem
szívesen tenne semmit, amivel felkorbácsolhatná Nuitari dühét.
Ariakas a lányra meredt, megpróbálta megfélemlíteni. Iolanthe
egykedvűen tűrte a pillantását, és farkasszemet nézett vele. Ariakas
felmordult, majd sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Olyan erővel
csapta be maga mögött az ajtót, hogy a falak megremegtek.
Iolanthe levegő után kapott, és megkönnyebbülten megremegett, majd
egy székbe rogyott. Túlságosan megrendült és gyenge volt ahhoz, hogy
talpon maradjon. Reszkető kézzel töltött magának egy pohár borpárlatot,
felhajtotta a tüzes folyadékot, és utána már jobban érezte magát.
Amikor a keze remegése megszűnt, a selyemerszénybe nyúlt, és
előhúzott még egy göndör, fekete hajtincset. Iolanthe elgondolkodva
forgatta ujjai között, aztán a tűzbe nézve elmosolyodott.

Kit szürkületkor ért vissza a táborába. Remélte, hogy ott találja majd a rá
váró Tanist, ám Skie még nem tért vissza a zsákmányával. Kit lefeküdt, és
parancsba adta, hogy az őrök keltsék fel, amint a sárkány megjelenik.
Átaludta a napot és az éjszaka jó részét. Amikor végül felébredt, Skie-nek
még mindig nyoma sem volt.
Több nap eltelt anélkül, hogy hírt kapott volna a sárkányokról. Kitiara
dühöngött, idegeskedett és pokollá tette a sárkányfattyak életét, akik
igyekeztek a lehető legkevesebbet a szeme előtt lenni. Rengeteg ideje volt
arra, hogy elgondolkozzon, nem csak Tanisról, de a vetélytársáról is. Örült,
hogy nem ölte meg Lauranát. Kitiara mindig is szeretett versengeni.
- Tanis nem kellett nekem, amíg rá nem jöttem, hogy egy másik nő
elveheti tőlem - ébredt rá Kit. - Így azonban még édesebb lesz ismét a
magamévá tenni. - Féloldalasan elmosolyodott. - Talán ha végeztem vele,
elküldöm az elflánynak, ami megmaradt belőle.
Éjszaka az ágyban - egyedül - azzal szórakoztatta magát, hogy
elképzelte, mit tesz majd Tanisszal, amikor Skie visszaér.
- Dühös leszek rá, megmondom neki, hogy rájöttem a
hűtlenségére. Azzal vádolom, hogy elhagyott Lauranáért. Természetesen
tagadni fogja, de nem hallgatok rá. Tombolni fogok és szenvedélyes dühbe
lovallom magamat. Könnyek nélkül. Nem viselem el a síró nőket.
Könyörögni fog a bocsánatomért. A karjába vesz, én pedig küzdök ellene.
Vért fakasztok a bőréből körmeimmel, ő erre az ajkaival vet véget a
szitkaimnak, és én akkor lassan megadom magam. Nagyon lassan.
Kitiara mosolyogva aludt el, de mosolya eltűnt, amikor Takhisis királynő
ismét meglátogatta álmában, és sürgette, kérlelte, hízelgett neki. Úgy tűnt,
lord Soth még mindig nem csatlakozott a háborúhoz. Kit kábán és
rosszkedvűen ébredt, és megtudta, hogy Skie és a többi kék sárkány végre
visszatért.
Elébük sietett, és megtudta, hogy kudarcot vallottak.
- Napokig üldöztük az átkozott griffeket - mondta Skie. - Nem tudtuk
elkapni őket, és végül elvesztettük őket szem elől.
A kék sárkány mogorva volt.
- Sejtelmem sincs, hol van a félelf - tette hozzá, válaszul a kérdéseire -,
és nem is érdekel.
Kitiara tajtékzott. A küldetés Tarsisban idő- és pénzpocsékolás volt.
Szüksége volt valakire, akit hibáztathat, és Varangyhot szúrta ki magának.
Maró jelentést írt a hobgoblinról, javasolva, hogy fosszák meg a rangjától és
a fejétől, amikor sárkányháton küldönc érkezett, és Nerakába hívta a
sárkánynagyurak különleges találkozójára.
- Ne menj! - szólalt meg Skie, amikor Kitiara már a sisakját csatolta fel.
- Mi? Ne butáskodj! Persze, hogy megyek. Személyesen olvasom
Varangyh fejére a vádjaimat. Sokkal hatékonyabb. Mi a gond? - kérdezte,
látva, hogy Skie leereszti a fejét és a válla előreesik.
- Mi ennek a sürgős gyűlésnek a témája? - kérdezte a sárkány.
Kitiara vállat vont.
- Ariakas nem írta. Talán a tarsisi bukásról, vagy a halállovag
kérdéséről. - Kit csípőre tett kézzel, terpeszben lecövekelt a sárkány előtt. -
Miért ne menjek?
Skie némán borongott, aztán megszólalt:
- Mert hibáztál. Hibáztál, amikor idehoztál bennünket, hogy a szeretődet
kergessük. Hibáztál, amikor az üldözésére küldtél bennünket, és kétszeresen
is hibás voltál, amikor megkerested a
 vetélytársadat, akár egy féltékeny szajha.
- Fogd be a szádat! - kiáltotta Kitiara dühösen.
Skie elhallgatott, de a farka megremegett, karmait a földbe vájta,
kiengedte, majd ismét összeszorította. A nőre nézett, majd elfordította a
fejét.
- Nerakába megyek - jelentette ki Kitiara.
- Akkor keress másik sárkányt! - mondta Skie, széttárta a szárnyait,
elrúgta magát, és az égre emelkedett, észak felé, Solamniába.
Kitiara a földön állva nézett utána. Döbbenten figyelte, ahogy a sárkány
eltűnik az égen. Aztán levette a sárkánysisakját, a hóna alá csapta, és
elsétált.
 Menekülés Tarsis6óC. Veszedelem az ég6őC. Laurana döntése.

Másnap az égő halotti máglya, amellyé Tarsis vált, tovább füstölgött.

Hullani kezdett a hó. Ezt a napot ezentúl már csak a fekete hó napjaként
emlegették, mert a pelyheket beszennyezte a korom és a pernye. A fekete hó
megült az utcákon heverő holtakon és az ájult sárkányfattyakon, akik a
túlzott törpepálinka-fogyasztástól vesztették eszméletüket. A nap végére
tisztjeik kijózanodtak annyira, hogy felrugdalják katonáikat, és a hatalmas
vörös sárkánysereg - mivel nem kapott egyéb parancsot - elindult északra.
A három lovag korán ébredt rövid, hideg és kényelmetlen álmukból, és
végiggondolták a helyzetüket. Nem voltak lovaik; azok vagy elrohantak a
várost ért támadás során, vagy ami valószínűbb, ellopták őket. A
lópokrócokat megtalálták az istállóban, és ezeket használták fekhelyül. Tas
talált egy súlyos, szőrmével szegett, csuklyás köpeny Lauranának, aki a
fogadóban volt a támadás kezdetén, és egy gyapjúing fölött viselt törpe
gyártású bőrtunikában, bőrnadrágban és csizmában kényszerült kimenni a
hidegbe. A többiek téli öltözéket viseltek, de nekik sem volt élelmük. Olvadt
havat ittak, de csak keveset, mert vér- és koromíze volt.
Derek az őrködés alatt terveket szőtt.
- Délre megyünk, Rigittbe - jelentette ki. - Ott különválunk.
- És ha Rigittet is megtámadták? - vágott közbe Aran. - Belesétálhatunk
egy ugyanilyen pokolba. - Hüvelykujjával a város füstölgő romjaira bökött.
- Nem hiszem, hogy Rigitt veszélyben forogna - mondta Derek. - A
sárkányseregeknek nincs kellő akaratuk és emberük arra, hogy megtartsák
Tarsist. Amikor elérjük Rigittet, Aran kibérel egy hajót, és Gilthanasszal,
Lauranával és Elistannal Solamniába megy. Ott az elfek már megkereshetik
a népüket, és Elistan is tehet, amit akar. Brian és én a surranóval a
Jégöbölbe hajózunk.
 Aran fejcsóválását látva Derek abbahagyta a tervezgetést.
- Mi a gond? - kérdezte bosszúsan.
- Nem marad egy hajó sem a városban, Derek - magyarázta Aran
epésen. Minduntalan a kulacsa után nyúlt, csak hogy újra és újra
rádöbbenjen arra, hogy üres, és ettől rá nem jellemző módon rosszkedvű
volt. - Még ha Rigittet nem is támadták meg, a lakói joggal vélhetik, hogy
ők lesznek a következők, és elmenekülnek bármin, ami úszik a vízen.
Derek összevonta a szemöldökét, de nem tudott érvelni a magyarázat
bölcsessége ellen.
- A Jégöbölbe megyek veletek - folytatta Aran határozottan. - Nem
szabadulsz meg tőlem ilyen könnyedén.
- Nem állt szándékomban megszabadulni tőled - mondta Derek. - Az elf
testvérpár biztonsága aggaszt. Végtére is királyi családból származnak. Az
idős úriember miatt is aggódom. Ezért javasoltam, hogy tarts velük. Még
mindig úgy gondolom, ez jó ötlet. Ha találunk egy hajót.
Aran vitatkozni kezdett volna, de Brian sietve közbelépett.
- Talán bérelhetünk egy halászhajót - javasolta. - A halászok szívós
népek. Nem ijednek meg egykönnyen, és meg kell élniük. Nem valószínű,
hogy riadtan elmenekülnének.
Derek és Aran egyetértettek abban, hogy ez ésszerű felvetés, bár utóbbi
morgott még egy keveset. A vitának azonban véget vetett, és a három lovag
tovább beszélgetett erről és más lehetőségekről, és egy időre
megfeledkeztek arról, hogyan is kéne kettéválnia a csapatnak.
Gilthanas a barlang bejáratánál állt és a lovagokat hallgatta. Lépteket
hallva maga mögött félig megfordult. Lauranát látva szájához emelte ujját,
és némaságra intette.
- Miért? - suttogta a lány.
- Hogy halljam, mit ármánykodnak - válaszolta.
- Ármánykodnak? - kérdezett vissza elhűlve Laurana. - Úgy beszélsz a
lovagokról, mintha ellenségek lennének.
- Ők pedig arról beszélnek, hogy a Jégöbölbe mennek a sárkánygömbért
- mondta Gilthanas.
Amikor a lány válaszolt volna, lepisszegte, és tovább hallgatózott. A
lovagok beszélgetése azonban véget ért. Fölálltak, és nyújtózkodtak, hogy
kilazítsák merev, áthűlt tagjaikat.
 Gilthanas megfogta Lauranát, és eltessékelte a bejárattól, behúzva a
sötétségbe, ahol Kova, Elistan és Tasslehoff aludtak, összebújva a meleg
érdekében.
Laurana irigyen nézte őket.
Rosszul volt a fáradtságtól, mégsem volt képes elaludni. Valahányszor
elszunnyadt, azt a kegyetlen, fekete szempárt látta, érezte torkán a kés élét,
és visszatért a rettegés, felverve őt álmából. Ébren eszébe jutott Tanis, és a
gyásza annyira mardosta, hogy vérzett a szíve. A férfi halott volt, és vele
együtt az ő lelke is meghalt. Még az a sovány vigasz sem maradt meg neki,
hogy eltemethesse, elénekelhesse neki a dicsérő, szeretetről szóló dalokat,
amik elkalauzolhatnák az élet következő állomására. Bárcsak vele mehetett
volna!
- Laurana, figyelsz rám? - kérdezte Gilthanas. - Ez fontos.
- Igen, Gil - hazudta Laurana. Előkaparta homályos emlékeit arról, amit
a fivére mondott. - A sárkánygömbökről beszéltél. Mik azok?
Gilthanas látta húga sápadtságát, a sötét karikákat a szeme körül, a piros,
felduzzadt szemhéjakat, és a könnyek csíkjait az arcán. Átölelte Lauranát,
aki hálásan hozzá bújt.
- Tudom, hogy nem érdekel téged - mondta halkan Gilthanas -, de
foglalkoznod kéne vele. Ez fontos.
Laurana a fejét rázta.
- Már semmi nem fontos, Gil. Semmi nem számít.
- Ez számít, Laurana. Figyelj ide! A sárkánygömbök nagy hatalmú
varázstárgyak, amelyeket a mágusok készítettek réges-régen. Amikor
varázslatot tanultam, hallottam róluk. Rákérdeztem a mesteremnél, de
keveset tudott mondani, kivéve, hogy szerinte vagy a papkirály, vagy maguk
a mágusok pusztították el az elvesztett csaták során. Csak annyit tudott,
hogy akárki is birtokolja a gömböket, képes a sárkányokat is irányítani.
Mindvégig nem volt tudomásunk róla, hogy maradtak sárkányok a világban,
ezért egyikünk sem foglalkozott sokat ezzel. - Az elf arca elsötétült. - Ha
felbukkant egy sárkánygömb, nem kerülhet az emberek kezébe! Az a Derek
nevű lovag meg akar szabadulni tőlünk. Hajóval haza akar vinni, és azt is
tudom, miért. A solamniaiak azt tervezik, hogy maguk használják a gömböt.
A mi népünkre még csak nem is gondolnak! -
tette hozzá keserűen.
Laurana vállat vont.
- Mit számít, Gil? Mit segíthetne egy ilyen gömb, még ha nálunk is van?
Nem győzhetünk a Sötét Királynő hatalma ellenében. Csak remélhetjük,
hogy még egy napig, hétig vagy hónapig életben maradunk, tudván, hogy a
végén a gonosz vár bennünket.
Csendes elkeseredésében sírt. A fivére átölelte, de miközben a húgát
vigasztalta, a sárkánygömbök jártak az eszében.
- Úgy néz ki, Tasslehoff tud valamit erről a sárkánygömbről - suttogta
Gilthanas. - Talán rávehetnéd, hogy elárulja.
Laurana a könnyein keresztül elmosolyodott.
- Ha a lovagok Tasslehoffra hagyatkoznak a sárkánygömbbel
kapcsolatban, nem hiszem, hogy lenne félnivalónk, bátyám. Tas bizonyára
fantasztikus történetet szőtt, a lovagok pedig elhitték neki.
- Nem bolondok. Ne beszélj erről senkinek! - figyelmeztette Lauranát,
és váratlanul kiment a barlangból, miközben a lovagok beléptek, és
gorombán meglökte vállával Briant. Az elf bosszúsága olyan nyilvánvaló
volt, hogy Brian megállt és csodálkozva nézett utána.
Laurana halkan, lemondóan sóhajtott, és nézte, ahogy kint hullik a fekete
hó.
- Nem számít, Gil - ismételte fáradtan. - Nem győzhetünk. Csak várjuk,
mikor kerül ránk a sor, hogy meghaljunk.

A hóesés kis idő múlva elállt, de a szürke felhők egész nap és éjszaka
kísérték őket. Nem tűntek fel sárkányok, és senki nem érezte azt a
nyugtalanságot és baljós hangulatot, ami a sárkányok jelenlétét kísérni
szokta. Derek úgy döntött, biztonságos kimerészkedniük, és délnek
indultak. Elkerülték az utat, mivel tartottak a sárkányseregektől, ezért csak
lassan haladtak. Tasslehoff a meleg érdekében egy lópokrócot csavart
magára. Még mindig gyenge volt, és bár a kedve szárnyalt, a lábai
„cserbenhagyták", mondta tántorogva.
Laurana mintegy álomban sétált, odament, ahová mondták, megállt,
mikor rászóltak, de nem volt tudatában annak, hol van és miért.
Minduntalan újraélte az utolsó perceket a fogadóban, amikor
meghallották a sárkányok ordítását, majd a robbanást és a vastag
mennyezetgerendák csikordulását, ahogy az emeletek összeomlottak, és a
plafonon megjelenő repedések jelezték, hogy az is megadja magát. Tanis
megragadta, és olyan messzire penderítette, ahogy csak tudta, el a pusztítás
útjából, ám ő maga a halálát lelte alatta.
Nem gyászolt egyedül. Sturm bánata sápadt arcára volt írva. Kova
csendes volt és szűkszavú, bár régi barátai elvesztése fölött érzett
szomorúsága olyan mély lehetett, akár a feneketlen tenger. Tasslehoff
előhúzott egy zsebkendőt, amiről úgy gondolta, egykor Caramoné lehetett,
és elfojtotta szipogását. Bánatuk ellenére bátran mentek tovább, még arra is
találtak erőt, hogy mogorva és esetlen szavakkal biztassák Lauranát, vagy
megveregessék a kezét. Elistan megpróbálta megvigasztalni, és szelíd
érintésétől a lány bánata enyhült kissé, de amikor a pap visszavonta kezét és
elhallgatott, visszasüppedt a nyomorúságba.
Laurana a lovagok növekvő türelmetlenségét is érezte.
- Ilyen tempóban - hallották Derek komor jóslatát - tavaszig is eltart,
mire Rigittbe érünk!
A lány érezte a feszültséget és a félelmet, amelynek hatására mindenki az
eget fürkészte. Érezte, hogy ki kéne másznia az elkeseredés sötét verméből,
de nehezére esett elhagyni a sötétséget. A fény odakint túlságosan ragyogott.
A hangok túl erősek voltak és fülsértőek. A csend megnyugtatta. Arra
gondolt, hogy magára húzza a földet és a köveket, hagyja, hogy eltemessék,
ahogy a törmelék borította el Tanist, hogy véget vessenek a szenvedésének.
Addig mentek, míg a sötétség utolérte őket. Laurana ráébredt, hogy bár a
nappal rossz volt, az éjszaka még szörnyűbb, mert megint nem tudott aludni.
Hideg és vigasztalan reggelre ébredtek, és útnak indultak.
Az éjszakák és a nappalok egy idő után összeolvadtak Laurana előtt.
Nappal éber álomban botorkált, éjjel azt álmodta, hogy botladozik. Fogalma
sem volt, mikor van, mennyit haladtak, vagy mióta vannak úton. Nem bírt
enni. Csak azért ivott, mert valaki vizestömlőt nyomott a kezébe.
Zsibbadtan a gyásztól, a hidegtől és a kimerültségtől ment előre, kizárva
mindent maga körül. Tudta, hogy a barátai egyre jobban aggódnak miatta, és
szerette volna megmondani nekik, hogy ne fáradjanak vele, de még ez is
több erőt
 vett volna igénybe, mint amennyi akadt.
Aztán eljött egy nap, amikor kiáltozások verték fel alvajárásból.
Látta, hogy mindenki az égre mutogat, úgy kiabál. Aran elővette az íját,
és egy nyilat illesztett a húrra. Derek megragadta Tasslehoffot, és egy hóval
teli árokba lódította. Brian fedezékbe tessékelte a többieket.
Laurana a felhőkbe bámult, és először nem látott semmit, de aztán tíz
hatalmas, szárnyas teremtményt pillantott meg spirálban lefelé ereszkedni.
Aran fölemelte az íját, és célzott.
Laurana lélegzete elakadt, és azt suttogta:
- Ne! Állj! - Ekkor azonban Gilthanas rekedten felordított, és a lovagra
vetette magát, félreütve a nyilat és majdnem feldöntve a férfit. Derek
Gilthanas felé fordult és állcsúcson vágta. Az elf összeesett. Elistan az
ernyedten a hóban heverő Gilthanas segítségére sietett. Kova Sturm mellett
állt, mindketten az égre bámultak. A lovag kivonta a kardját, a törpe a
csatabárdjával babrált.
Tasslehoff térdig elsüppedve a havas árokban kiabált.
- Nem látom! Mi történik? Nem látom!
Aran visszanyerte az egyensúlyát, és ismét felajzotta az íját. Laurana a
fivérére nézett, de ő még mindig eszméletlen volt. Előrerohant hát, és erősen
megragadta Aran karját.
- Ne lőj, lovag uram! Ezek griffek!
- Igen, és? - kérdezte durván a férfi.
- A griffek veszedelmesek ugyan - kiáltotta Laurana, még mindig a
karjába csimpaszkodva -, de csak az ellenségeink számára!
Aran tétovázott. Derekre nézett, aki homlokát ráncolva solamniaiul
megszólalt:
- Nem bízom benne. Lődd le őket!
Laurana nem értette a szavait, de a sötét pillantást, amit a lovag rá vetett,
igen, és megsejtette, mit mondott. Aran ismét célzásra emelte íját.
- Mindet le tudod lőni egyetlen nyíllal, uram? - kérdezte Laurana
dühösen. - Mert ezt kell tenned. Ha egyet megölsz, a többi megtámad és
ízekre tép bennünket.
Sturm mellette termett, és ó is megszólalt.
- Bízhatsz Lauranában, Aran - mondta. - Az életemmel felelek a
 szaváért.
Mivel a griffek már majdnem odaértek hozzájuk, nem sokat számított,
Aran bízott-e Lauranában vagy sem. A hatalmas teremtmények valamivel
távolabb ereszkedtek le, tollas szárnyaikat kitárták, oroszlánlábukat
megvetették a földön, és belevájták saskarmaikat. Ádáz, fekete szemek
villogtak rájuk a görbe csőrök fölül.
- Engedd le az íjadat! - mondta Laurana Arannak. - Sturm, Kova, és
mindenki. tegyétek el a fegyvereiteket!
Sturm azonnal engedelmeskedett. Kova visszatette csatabárdját a szíjába,
de kezét a nyél közelében tartotta. Aran leengedte az íját. Brian lassan
visszatolta kardját a hüvelybe. Derek azonban makacsul megrázta a fejét, és
szorosan fogta a fegyverét.
Laurana a griffeket figyelve látta szemükben a csillogást. Csőrüket
összecsattintották, az oroszlánfarkak ide-oda csapkodtak, a saskarmok
fölemelkedtek és megfeszültek.
- Tedd el a kardodat, lovag uram! - sziszegte Laurana Dereknek,
összeszorított fogakkal. - Különben mindannyiunk halálát okozod!
Derek komoran rápillantott. Aztán dühösen visszatolta kardját a
hüvelybe.
Laurana válla fölött a fivérére nézett, remélve, hogy meg tud birkózni a
veszélyes helyzettel. Gilthanas magához tért ugyan, de Elistanra
támaszkodott, az állát dörgölte, és kábán nézett körül. Lauranára hárult a
feladat.
A lány az ujjaival a hajába szántott, és igyekezett kifésülni az
összegubancolódott, aranyló tincseket. Lesimította és elrendezte ruházatát,
majd egy marék hóval megdörgölte az arcát. A többiek úgy néztek rá,
mintha elment volna az esze, de ő tudta, mire készül. Qualinestiben gyakran
volt dolga griffekkel.
Nemes és méltóságteljes lények voltak, akik kedvelték a szertartásokat
és udvarias gesztusokat. Könnyen megsértődtek és dühbe gurultak.
Figyelmüket most a lányra fordították. A többiekkel nem törődtek. A griffek
nem kedvelik és nem bíznak az emberekben, törpékben és surranókban, és
gyakran meg is ölik őket. Az elfeket sem mindig szeretik, de olykor
rávehetők arra, hogy szolgálják őket, különösen, ha a királyi családról volt
szó, amelynek különleges kapcsolata volt velük. Laurana törekvése, hogy
rendezett és csinos
 legyen, mielőtt megszólítaná őket, tetszik majd a griffeknek.
Elindult feléjük. Sturm mozdult volna, hogy elkísérje, de a lány látta,
hogy a teremtmények fekete szeme dühösen megvillan, és megrázta a fejét.
- Ember vagy és kardod van - mondta halkan. - Ez nem tetszik nekik.
Ezt egyedül kell megtennem.
Amikor Laurana két méterre megközelítette a vezérüket, megállt és
mélyen meghajolt.
- Megtiszteltetés, hogy ilyen nagyszerű lény társaságában lehetek -
mondta elfnyelven. - Hogyan lehetünk én és társaim - intett a mögötte állók
felé - a szolgálatotokra?
A griffek a sárkányokkal ellentétben nem bírnak a beszéd képességével.
A történet szerint, amikor az istenek megalkották őket, felajánlották nekik az
emberszabású lényekkel való kommunikáció képességét, ám a griffek, nem
látván okát, hogy ilyen alsóbbrendű teremtményekkel beszéljenek, büszkén
visszautasították őket. A griffek ebben és jó néhány egyéb dologban a
sárkányoknál felsőbbrendűnek gondolják magukat.
Az évszázadok során azonban az elfek és a griffek egyedülálló
kapcsolatot alakítottak ki. Az elf királyi család tagjai megtanultak
közvetlenül az elméjük útján beszélni a szárnyas lényekkel. Laurana
gyakran lépett fel apja követeként a Qualinesti közelében fészkelő griffek
felé. Tudta, hogyan viselkedjen az elvárt udvariasság és tisztelet megadása
mellett, és megértette a beszédjük lényegét, még ha a pontos szavakat nem
is.
A teremtmény gondolatai a fejébe szivárogtak, tudni akarta, valóban a
qualinesti Napszónok lánya-e. A griff kételkedett benne, és ezért nem
hibáztathatta. Nem festett úgy, mint egy elfhercegnő.
- A qualinesti Napszónok leányának megtisztelő címét mondhatom
magaménak - sikerült Lauranának megtalálnia a megfelelő választ, bár
meglepte a kérdés. - Bocsásd meg kérdésemet, méltóságod, de honnan
ismersz? Honnan tudtad, hol találsz?
- Mi történik? - kérdezte halkan Derek. - Tényleg azt hiszi, bevesszük,
hogy ezekkel a szörnyekkel társalog?
Elistan rosszallóan nézett rá.
- Mint a qualinesti és silvanesti királyi családok számos tagja,
 Laurana is képes gondolatok útján beszélni a griffekkel.
Derek hitetlenkedve megrázta a fejét, és odasúgta Briannek:
- Készülj fel rá, hogy kivágjuk magunkat!
A griff tovább méregette Lauranát, és úgy tűnt, hisz neki. Elmondta,
hogy Csillagszellő Alhana küldte őket, hogy vigyék a Napszónok fiát és
lányát oda, ahová csak menni akarnak.
Ez megmagyarázta a rejtélyt. Laurana hallotta Gilthanastól, hogy Tanis
és a többiek találkoztak a silvanesti hercegnővel, és megmentették attól,
hogy egy tarsisi börtönbe kerüljön. Alhana nem feledte, mivel tartozik
nekik. Elküldte a griffeket, hogy keressék meg és vigyék biztonságba őket.
Laurana összekulcsolta a kezét. Örömében megfeledkezett az
udvariasságról.
- Haza tudtok vinni bennünket? - kiáltott fel. - Qualinestibe?
A griff bólintott.
Laurana vágyott az otthonára, hogy még egyszer az apja meleg ölelését
érezhesse, hogy újra lássa a zöld erdőket és a csillogó folyókat. Hogy illatos
levegőt lélegezzen be és a fuvolák és hárfák halk, édes zenéjét hallgassa.
Hogy tudja, biztonságban van és szeretik. Hogy lefeküdhessen a magas, zöld
fűbe, és mély és álomtalan alvásba meneküljön.
A lány elfelejtette otthonáról szőtt álmában, hogy a népét elűzték
Qualinestiből, és száműzetésben éltek, de még ha eszébe is jut, akkor sem
számított volna.
- Gilthanas! - kiáltotta Laurana a bátyjának elfnyelven. - Azért jöttek,
hogy hazavigyenek! - Elpirult, amikor eszébe jutott, hogy a többiek nem
értik őt, ezért közös nyelven is megismételte. Visszanézett a griffekre. - A
barátaimat is elvinnétek?
A griffeknek ez egyáltalán nem volt ínyére. Dühösen méregették a
lovagokat, és különösen ellenségesnek tűntek a surranó láttán, akinek végre
sikerült kimásznia az árokból, és izgatottan cserfelt.
- Tényleg griffháton repülhetek? Még sosem csináltam ilyet. Egyszer
már lovagoltam pegazuson.
A griffek fülsértően rikácsolva megvitatták a dolgot, és végül
beleegyeztek, hogy a többieket is elvigyék. Lauranának az a homályos
benyomása támadt, hogy erre a szívességre lady Alhana is megkérte őket,
bár a griffek sosem ismernék el. Mielőtt a közelükbe
engedték volna a többieket, számos kikötést tettek, különösen a surranóval
és a lovagokkal kapcsolatban.
Laurana megfordult, hogy elmondja a jó híreket, de komor, kételkedő és
nyugtalan pillantásokkal találkozott.
- Te, a fivéred és a többiek elrepülhettek ezeken a teremtményeken, ha
akartok, lady Laurana - mondta hidegen Derek -, de a surranó velünk
marad!
- És ha a surranó nem akar veletek maradni? - kérdezte Tasslehoff, de
senki rá sem hederített.
Gilthanas már talpon volt. Az álla bedagadt, de az esze már vágott.
- Én a lovagokkal maradok - mondta elfnyelven. - Nem hagyom, hogy
rátegyék a kezüket erre a sárkánygömbre, és azt gondolom, hogy neked is
maradnod kéne.
Laurana elkeseredve nézett rá.
- Gil, ez csak valami mese, amit Tas talált ki.
Gilthanas megrázta a fejét.
- Ebben tévedsz. A lovagok megerősítést nyertek a gömb létezéséről a
tarsisi könyvtárban. Ha van rá esély, hogy a sárkánygömb túlélte az elmúlt
évszázadokat, én akarom megtalálni.
- Miről fecsegtek ti ketten? - kérdezte Derek gyanakvóan. - Beszéljetek
közös nyelven, hogy mindannyian értsük.
- Maradj velem, Laurana! - sürgette a fivére, továbbra is elfnyelven. -
Segíts megszerezni ezt a gömböt! Tedd meg ezt a népünk kedvéért ahelyett,
hogy elmerülsz a bánatodban a félelf miatt.
- Tanis az életét adta az enyémért! - kiáltott fel Laurana elcsukló
hangon. - Halott lennék, ha ő nem.
Gilthanas azonban nem figyelt rá. A lovagokra nézett és hátat fordított a
húgának, majd közös nyelven megszólalt:
- Kérd meg a griffeket, hogy vigyenek bennünket a Jégöbölbe!
Derek, Aran és Brian összenéztek. Bár ez az utazási forma
szokatlan volt, megoldotta minden gondjukat. A griffek átrepülhetnek a
tenger fölött, ezért egyenesen céljukhoz vihetik őket, így többnapos vagy
-hetes utazást spórolhatnak meg nekik még akkor is, ha találnának hajót,
ami korántsem volt biztos.
- Gil, kérlek, menjünk haza! - könyörgött Laurana.
- Hazamegyünk, Laurana, amint megvan a sárkánygömb - felelte
Gilthanas. - Ebben a veszélyes időben elhagynád a barátainkat? Itt hagynád
őket? Ők nem fordítanának hátat neked. Kérdezd meg Sturmot, mit
szándékozik tenni.
Még egyik barátjuk sem nyilatkozott. Némán figyeltek és hallgattak,
nem gondolták, hogy joguk van közbeszólni. Együtt érzően néztek a lányra,
készen arra, hogy vigaszt kínáljanak, és megértették, mire van szüksége,
ezért rá hagyták a döntést.
- Mit tegyek? - kérdezte Sturmot.
- Mondd meg a griffeknek, hogy vigyenek haza, Laurana - mondta
szelíden a lovag. - Mi a Jégöbölbe megyünk.
Laurana megrázta a fejét.
- Nem érted. A griffek csak akkor szállítanának embereket, ha én is
veletek vagyok. Én vagyok az egyetlen, aki érti őket. Gilthanasnak sosem
volt türelme megtanulni.
- Akkor találunk más módot, hogy a segítségük nélkül a Jégöbölbe
jussunk - jelentette ki Kova.
- Visszajöhetnél velem Qualinestibe - mondta Laurana. - Miért nem
teszed?
- A surranó - magyarázta Kova. - A lovagok azt tervezik, hogy a
Jégöbölbe viszik.
- Nem értem - mondta Laurana. - Ha Tas nem akar menni, Derek nem
kényszerítheti.
- Mondd meg neki te - bökte oldalba Kova Sturmot.
Sturm habozott, majd megszólalt:
- Azt hiszem, Tasnak mennie kéne, Laurana. Egyetértek abban, hogy ez
a sárkánygömb nagy segítségünkre lehetne, és ha Tas megy. - Elhallgatott,
majd folytatta: - Derek nem habozna az életét áldozni az ügyéért, Laurana,
de a másokét sem. Érted?
- Én Sturmmal és a lovagokkal megyek - mondta Kova mogorván. -
Végül is, valakinek meg kell óvnia őket Tasslehofftól. - A törpe esetlenül
megveregette a kezét. - Sturmnak igaza van. Menj haza, Laurana! Mi
megleszünk.
Laurana végül Elistanra, a mesterére és vezetőjére pillantott. Könnyedén
megérintette Paladine medálját, amelyet a nyaka körül viselt.
Azt mondta ezzel, hogy Paladine-hoz kéne fordulni a gondjával.
Lauranának nem volt szüksége arra, hogy az istent megkérdezze.
Tudta, mit akar tenni, és azt is, mit kéne. Nem repülhetett a biztonságba,
hátrahagyva a barátait, hogy hosszú és veszélyes utat tegyenek meg a
Jégöbölbe, akkor nem, ha alkalma van gyors utazást biztosítani.
Gilthanasnak igaza van. Nem hagyhatja el a barátait, akik soha nem
fordítanának hátat neki.
Laurana még egy utolsó, vágyódó gondolatot küldött hazája felé, majd
otthagyta barátait és a griffekhez sétált.
- Köszönjük a felajánlást, hogy Qualinestibe szállítotok bennünket -
mondta. Hangja remegett, de egyre erősödött. - Azonban sürgős dolgunk van
a déli Jégöbölben. Meg szeretném kérdezni, el tudnátok-e vinni oda engem
és a barátaimat?
Derek hangosan megszólalt.
- Mondd meg a szörnyeknek, hogy egy gonosz elfvarázsló, Feal-Thas a
Jégöböl sárkánynagyura, és nekünk el kell pusztítanunk.
A griffeket ez rendkívül mulattatta. Többen hangosan felrikoltottak,
hátsó lábaikkal dobogtak, és farkukkal csapkodtak. A vezérük megdörgölte
karmával a csőrét, és elmondta Lauranának, amit erről a Feal-Thasról tudott.
Sötételf volt, akit az Összeomlás előtt száműztek Silvanestiből a szerelme
meggyilkolása miatt, és egyúttal nagy hatalmú varázsló, akit nem győzhet le
néhány vasba burkolt futóbolond. A griff elmondta neki, hogy az első terve
bölcs volt. Azt tanácsolta a lánynak, hogy térjen haza az apjához, ahová
tartozott.
- Köszönöm, méltóságod - mondta Laurana szelíden, de határozottan -,
de inkább a Jégöbölbe megyünk.
A griff megjegyzése, hogy térjen haza, ahová tartozik, sértette Lauranát.
Mintha csak egy gondatlan, elcsatangolt kölyök lenne. Egykor valóban ilyen
gyerek volt, de annak már vége.
- Ha nem visztek el - folytatta, látva, hogy a griffek vissza akarják
utasítani -, magunknak kell odautaznunk. Amikor visszatértek Silvanestibe,
kérlek, adjátok át lady Alhanának hálás köszönetemet a figyelmességéért és
gondoskodásáért.
A griff megfontolta a kérést. Kénytelen lesz elmondani lady Alhanának,
hogy megtagadta, hogy elvigye Lauranát és a többieket választott úti
céljukig. A griffek nem érzik kötelezőnek az elfek szolgálatát, akikkel
kapcsolatban állnak, de elvállalták ezt a feladatot, és úgy érezték, a becsület
köti őket. Különben is, a Jégöböl közel
esett az otthonukhoz, Silvanesti környékéhez. Qualinesti ellenben messze
volt.
- Elviszünk - egyezett bele vonakodva a griff -, lady Alhana kedvéért.
- Teljes szívemből köszönöm neked és társaidnak - hajolt meg Laurana.
- Gazdag jutalmat adok nektek, amikor hazatérek és megtehetem.
A griff felmordult. Értékelte a gesztust, bár szemmel láthatóan
kételkedett abban, hogy Laurana megéri ígéretének beváltását.
Kova morcosan ráncolta a szemöldökét annak gondolatára, hogy griffre
üljön, különösen nyereg nélkül.
- Nem sokban különbözik a lovon lovaglástól - mondta neki Gilthanas
megnyugtatóan.
- Kivéve, ha leesel a lóról, akkor horzsolásokat és púpokat szerzel -
válaszolt Kova. - Míg ha arról a nagydarab szörnyről esel le, jókora
területen fröccsensz szét!
Tovább morgott még akkor is, amikor megengedte Sturmnak, hogy
felsegítse a griff hátára. Laurana elmagyarázta, hogy a szárnyak elé kell
ülnie és erősen kapaszkodnia karjával a griff nyakába. Az utóbbi utasítás
fölöslegesnek bizonyult, mert Kova úgy megszorította a griffet, hogy szinte
megfojtotta.
- Ne nézz le! Ha szédülsz a levegőben, csukd be a szemed vagy temesd
az arcod a griff sörényébe!
Kova erre diadalmasan Tasslehoffra nézett.
- Mondtam neked, te tökfej, hogy a griffeknek van sörényük!
- De, Kova - válaszolt Tas -, a griff sörénye tollakból áll. A sisakodon
lévő sörény viszont lóé.
- Griffsörény és kész! - kötötte ez ebet a karóhoz Kova.
Ezután már kihúzott derékkal ült és szorításán is enyhített, igyekezett
olyannak látszani, mint aki számára a grifflovaglás mindennapos
tevékenység.
A lovagok feszengtek. Aran azt mondta, attól fél, hogy túl nehéz; a
teremtmény nem bírná el a súlyát. A griff csak felhorkant, megrázta a fejét
és farkával csapkodott türelmetlenségében. Aran és Brian vonakodva
felszálltak a hátasaikra. Sturm Tasslehoffra vigyázott, aki megkérdezte a
griffektől, elvinnék-e a Lunitarira, miután megálltak a Jégöbölben. Ha
Dereknek voltak is kételyei, megtartotta őket
magának. Amikor mindannyian felültek, a vezérgriff, hátán Lauranával, a
levegőbe szökkent, és a társai követték.

Laurana már korábban is repült griffháton. Hozzá volt szokva a

repüléshez, és aggodalmasan figyelte társait. Brian halottfehérre sápadt,
amikor a levegőbe szárnyaltak, de amikor már az égen repültek, lenézett és
ámuló, örömteli csodálattal tekintett végig a tájon. Derek szigorú volt és
komor, ajkát szorosan összepréselte. Nem nézett le, de nem is rejtette el az
arcát. Aran élvezte az utat. Azt kiabálta, hogy meg kéne győzniük a
griffeket, vigyék csatába őket, ahogy a Sötét Királynő katonái lovagolnak
gonosz sárkányaikon. Sturm minden erejével azon volt, hogy megtartsa
Tasslehoffot, aki szinte lebucskázott erőfeszítésében, hogy elkapjon egy
felhőt.
Alattuk a Por-síkság terült el, fehéren a hótól. Láttak egy csapat
síkföldit, akik megálltak és fölnéztek, amikor a griffek árnyéka végigsuhant
fölöttük. A teremtmények elrepültek Rigitt fölött, és bár nem látták a
sárkánysereg nyomát, azt észrevették, hogy a mólón nyüzsögnek a
menekülni kívánó emberek.
A kikötőben alig néhány hajó ringatózott, túl kevés, hogy valamennyi
felszállni kívánót elvihessék.
Rigittet elhagyva a kékesszürke tenger fölé repültek, és most már
valamennyien a griffek sörényébe temették arcukat, de nem a félelem,
hanem a melegség miatt. A gleccser felől fújó fagyos szél csípte az arcukat
és a szemüket, és megfagyasztotta a leheletüket. Amikor a griffek spirálban
elkezdtek ereszkedni lefelé, Laurana kilesett a tollak közül, hogy
végignézzen a kék árnyékokkal teli fehér vidékre, amely jeges volt és kihalt.
Visszafektette fejét a griff tollaira, és elképzelte otthonát, ahol mindig
tavasz volt, a levegő mindig meleg, és rózsa, levendula és lonc illatától
terhes.
Könnyei a bőrére fagytak.
 Nagyurak. Felségárulás.

Kitiara útja Tarsisból Nerakába nem volt kellemes. Az égbolt szürke volt
és felhős. Szinte végig hideg, hóval kevert eső hullott, ő pedig átfagyott és
vizes volt. Amikor éjjel megálltak pihenni, nem tudott tüzet gyújtani, hogy
megmelegedjen, mert a fa mind elázott. A kék sárkány tisztelettudóan és
alázatosan viselkedett, de nem volt Skie. Kit nem tudott vele a terveiről és a
fondorlatairól beszélgetni, nem cseveghetett, miközben a sárkány egy
elrabolt tehén csontjait ropogtatta, ő pedig nyúlragut főzött.
Kitiara haragudott Skie-re. Nem volt joga ilyen vádakhoz, mégis
reménykedett benne, hogy a sárkány meggondolja magát és megkeresi, hogy
bocsánatot kérjen. Skie azonban nem bukkant fel.
Esteledett, amikor Nerakába értek. Kitiara a kéket a sárkányistállóba
küldte azzal, hogy álljon készen a távozásra, amint a gyűlésnek vége.
Kitiara a zsúfolt utcákon át a Törött Pajzs fogadóba tartott. Fázott, éhes volt,
és egy meleg ágyra, lángoló tűzre és forró, fűszeres borra volt szüksége.
Amikor azonban megérkezett, sajnálattal közölték vele, hogy nincs szabad
szoba. A fogadó dugig volt Varangyh nagyúr személyes szolgáival,
kíséretével, katonáival és testőreivel.
Kitiara alhatott volna a saját lakosztályában is a Sötét Királynő
templomában, de azok a szobák hidegek, sötétek és kényelmetlenek voltak,
valamint nyugtalanítóak is. A kapukat halálos varázslatok védték, és fel
kéne idéznie a jelszavát, át kéne adnia fegyvereit és rengeteg ostoba
kérdésre kéne választ adnia. Elég jól kijött a sárkányfattyúőrökkel, de nem
viselte el a nehéz, fekete és mindig tömjéntől, olcsó festéktől és nyirkos
birkától szagló köpenyű papokat. A templomi kandallóban kicsi és gyenge
lenne a tűz, mintha az Éjúr gyűlölne minden fényt, ami a szent sötétségbe
bemerészkedik. Nem várná forralt bor sem, mert az alkoholt tiltották
a templom területén, és Kitiara Ariakashoz hasonlóan úgy gondolta, amíg
ott van, barátságtalan szemek figyelik, fülek hallgatóznak.
A fogadós, látva a haragot Kit sötét szemében, amikor megmondta neki,
hogy nincs szobája, gyorsan felvetette, hogy egy talán még akad. Hamar
elküldte a szolgáit, hogy ebrudalják ki Varangyh két verőlegényét, akik
ájultra itták magukat. Hat embernek kellett a holtrészeg hobgoblinokat
kihúzni az ágyaikból; és másnap kába döbbenettel ébredtek arra, hogy az
istállóban töltötték az éjszakát. Kitiara elfoglalta a szobát, jól kiszellőztette,
megivott több bögre forralt bort, majd az ágyba zuhant.
Mivel rendkívüli gyűlésre hívták a sárkánynagyurakat, nyoma sem volt a
magas rangú találkozón általában szokásos ceremóniának. A nagyurak
hivatalos találkozóit általában fényes páncélba öltözött katonák masírozó,
lobogós parádéja kísérte. Így viszont Nerakában csak néhányan tudták, hogy
a nagyurak a városban vannak.
Kettőt, Salah Kahnt és Takari Lucient személyes szolgáik és testőreik
kísértek. Ketten, Kitiara és Feal-Thas, egyedül utaztak.
Az újonnan kinevezett Varangyh nagyúr volt az egyetlen, aki a teljes
kíséretét elhívta. Azt remélte, hogy egy fekete paripa hátán diadalmasan
bevonulhat katonáival, és végigparádézhat Neraka utcáin. Azonban
különféle nehézségek zúzták össze a hobgoblin álmait. A ló a szagától
megbokrosodott, katonáinak fele megszökött az éjszaka folyamán, a másik
fele pedig túl részeg volt, hogy talpra álljon. Varangyh kénytelen volt
megelégedni azzal, hogy az első gyűlésen sárkánypáncélban jelenjen meg,
amelynek pikkelyei majdnem annyit nyomtak, mint egy sárkányé, ami
jelentős fájdalmat és kényelmetlenséget okozott a hobgoblinnak, és annyira
gátolta a mozgásban, hogy a fekete paripán belovaglás helyett egy
szénásszekéren kellett elvonszolni a találkozó helyszínére. A sisak eltakarta
a szemét, a kard pedig a lábába akadt, és folyton elgáncsolta, Varangyh
mégis úgy gondolta, mennyeien fest - minden ízében nagyúr -, és nagy
belépőre számított.
A gyűlést kora reggelre hívták össze. Kit meghagyta, hogy hajnalban
keltsék, és hamar lefeküdt. Takhisis szinte rögtön beférkőzött az álmaiba, és
ösztökélte, hogy menjen a Dargaard- erődbe. Kit elutasította. A Sötét
Királynő szidalmazta és csábította, acsarogva gyávának nevezte Kitiarát. A
nő a fejére húzta párnáját, és
vagy az istennő fáradt bele a piszkálásába, vagy ő volt annyira fáradt, de
hamarosan kimerülten álomba merült.

A kijelölt órában valaki bedörömbölt az ajtaján. Kitiara káromkodott, és

kikiáltott, hogy menjenek el. Mikor végül felkelt, már fényes nappal volt, és
kétségbeesett érzés tört rá, hogy elkésett. Kábán és ügyetlenül, sietősen
felöltözött zekéjébe, és tetejére húzta a páncélját.
Parancsba adta, hogy tisztítsák ki vértjét és csizmáját, és ez meg is
történt, noha a munka hagyott maga után kívánnivalót. Nem volt azonban
idő orvosolni. Így is elkésett. A halántéka lüktetett az alváshiánytól és a túl
sok bortól. Azt kívánta, bárcsak tisztább lenne a feje, hogy jobban tudjon
gondolkodni.
Kék sárkánypáncéljában és hosszú, kék bársony köpenyében, amely
sajnos ráncos volt az utazótáskába gyömöszöléstől, Kitiara fölvette a
sárkánynagyúri sisakot és elindult. A gyűlést a kék negyedben tartották, a
kék sárkánykötelék főhadiszállásán, ahol Kit először hallott Tanisról és
Ariakas ostoba tervéről a sárkánygömbbel kapcsolatban, és ahol először
találkozott a császár boszorkányával, akinek a neve nem jutott eszébe.
A polgárok és katonák egyaránt utat engedtek Kitiarának, sokan
megéljenezték. Pompásan festett, ahogy egyenes derékkal, büszkén
végigment az utcákon, kezét a kardja markolatán nyugtatva. Kit élvezte a
sétát. A hideg szél elfújta a bor emlékét, az éljenzés pedig megerősítette és
felbátorította. Kitiara nem sietett, fogadta a tömeg éltetését. A többi nagyúr
várhat, döntötte el. Nem fog sietni a Varangyhhoz és az átkozott Feal-
Thashoz hasonlók kedvéért. Róla is volt mit mondania Ariakasnak.
A nagyurak a kék kötelék ebédlőtermében gyűltek össze, amely az
egyetlen épület volt, amelyben elfértek a testőreikkel együtt. Mivel egyik
nagyúr sem bízott a többiben, az őröket nélkülözhetetlennek tartották.
Takari Lucien, a fekete sárkánysereg nagyura, aki ember- ogre keverék volt,
két megtermett ogrét hozott magával, akik kimagaslottak a többiek közül, és
rothadó hús bűzét árasztották. Salah Kahn a zöld sárkányseregnek
parancsolt. Ember volt, népe sivataglakó nomád nép, amely imádta a harcot.
Hat, görbe pengéjű
 késekkel és jatagánokkal felfegyverzett férfi kísérte.
Varangyh altörzsmester harminc, állig felfegyverzett hobgoblin őr
társaságában érkezett, akik mind védelmezően köré gyűltek, így alig látszott
ki közülük. Ariakas megtiltotta, hogy hatnál több hobgoblin belépjen. A
páncélja alatt roskadozó Varangyh őrei támogatásával csörömpölt be a
gyűlésterembe, mivel alig látott ki díszes sisakjából.
Varangyh megalázkodva és sűrű nyelvcsapásokkal üdvözölte a többi
nagyurat. Ariakas rá sem hederített, Lucien undorodva tekintett rá, Salah
Kahn pedig megvetően méregette. Bár Varangyh nem látott valami jól, de
érezte a fagyos légkört, és meggondolatlanul testőrei mögé húzódott. Az idő
többi részében a hobgoblinok hátát bökdöste, hogy maradjanak éberek.
Feal-Thas egyedül lépett be a terembe, csupán egy nagy, fehér farkas
kísérte, amely némán lépkedett mellette.
- A te sarkadban nem járnak fegyveresek, Feal-Thas? - kérdezte Ariakas,
akit hat bozak sárkányfattyú kísért. Egyikük, egy kacska szárnyú bozak a
legnagyobb volt, amit valaha láttak.
- Miért hoznék testőröket, uram? - kérdezte Feal-Thas megjátszott
meglepetéssel. - Mind barátok vagyunk, nem igaz?
- Egyesek jobban, mint mások - morogta Lucien.
Salah Kahn morogva jelezte egyetértését, Ariakas pedig felnevetett.
Egyik nagyúr sem kedvelte a sötételfet, és nem bíztak benne.
Ha Ariakas nem lett volna, mindannyian vérre szomjazó késekkel
vetették volna rá magukat. A császár sem kedvelte az elfet, mint ahogy
Takhisis királynő sem. Elviselték azonban, mert pillanatnyilag hasznukra
volt. Ha megszűnik hasznosnak lenni, az ő támogatásuknak is vége szakad.
- Különben is - húzta össze magán a bundáit Feal-Thas -, olyan kevés
dolog van ebben a teremben, amitől félnem kellene.
Salah Kahn, aki híres volt ingerlékenységéről, talpra ugrott és kardot
rántott. Lucien ökölbe szorult kézzel emelkedett fel, és Varangyh már a
legközelebbi kijáratot kutatta tekintetével. A kacska szárnyú bozak
embermagas kardot vont elő, és helyet foglalt a császár előtt.
Feal-Thas zavartalanul üldögélt tovább, hosszú, vékony ujjait
összekulcsolta az asztalon. A fehér farkas fenyegetően morgott, és
farkát csóválva leszegte a fejét.
- Tedd el a kardodat, Salah Kahn! - parancsolta Ariakas jókedvűen, akár
egy veszekedő gyerekeket szétválasztó szülő. - Ülj le, Lucien! Fontos
dolgunk van. Feal-Thas, fogd vissza azt az állatot!
- Amikor a rend többé-kevésbé helyreállt, fintorogva hozzátette. -
Mindnyájan ingerültek vagyunk. Ha kicsit is hasonlítotok rám, ti sem
aludtatok sokat az éjjel.
- Én jól aludtam, uram - mondta Varangyh hangosan.
Senki nem válaszolt neki, és mivel azt hitte, nem hallották jól, két testőre
segítségével megszabadult a sisakjától.
- Szolgálom és tisztelem Ő Sötét Felségét - mondta Salah Kahn
óvatosan. - Nála jobban senkit. De lehetetlen elhagynom a keleti háborút,
hogy a Dargaard-erődbe utazzak. Bárcsak megértethetném ezt Ő Sötét
Felségével! Ha beszélnél vele, császárom.
- Mi van a Dargaard-erőddel? - kérdezte Varangyh a homlokát
törölgetve.
- Engem is ugyanúgy gyötör, mint téged, Salah Kahn - válaszolta
Ariakas. -Megszállottja a gondolatnak, hogy Sothot bevonja a háborúba.
Semmi másról nem beszél, csak erről és a smaragdköves férfi
megtalálásáról.
- Lord Soth? - kérdezte Varangyh. - Ki ez a lord Soth?
- Én nem szívesen találkozom ezzel a halállovaggal. Gondoljatok csak
bele a gőgjébe! Ő tesz próbára minket! - vont vállat Feal-Thas.
- Megtiszteltetésnek kéne éreznie, hogy minket szolgálhat. Mármint
többségünket - helyesbített.
- Ó, az a lord Soth! - kacsintott Varangyh mindentudóan. - Megkeresett,
felajánlotta, hogy dolgozik nekem, de persze elutasítottam. „Soth",
mondtam neki. Tudjátok, csak „Sothnak" hívom, ő pedig engem.
- Hol az ördögben van Kitiara? - kérdezte Ariakas az asztalra csapva.
Egy szolgához fordult. - Hívd ide!
A szolga távozott, csak hogy visszatérjen és jelentse, hogy a Sötét Hölgy
éppen belépett az épületbe.
Ariakas váltott pár szót a kacska szárnyú bozakkal. Ő és több bozak
sárkányfattyú helyet foglaltak az ajtó két oldalán. Lucien és Salah Kahn
kíváncsian összenéztek. Bár egyikük sem tudott semmit, érezték a
feszültséget, és fegyvereiket kezük ügyében tartották.
Varangyh nehezen látott ki testőrei feje és válla fölött, de az a kényelmetlen
érzése támadt, hogy hamarosan valami szörnyűség fog történni, és az
egyetlen kijáratot hat megtermett bozak zárja el. A hobgoblin halkan
felnyögött.
Feal-Thas, aki a Kitiarát eláruló levelet írta, sejtette, mi fog történni, és
már nagyon várta. Még nem bocsátotta meg a nőnek, hogy megölte az őrét.
Csizmás léptek dobogtak a folyosón, majd Kitiara emelt hangját lehetett
hallani, ahogy barátságosan üdvözli az őröket. Ariakas sötét, baljós tekintete
a bejáratra szegeződött. A bozakok az ajtó mellett megfeszültek.
Kitiara karddal az oldalán becsörtetett, kék köpenye szétterült mögötte.
Sisakját a hóna alatt vitte.
- Ariakas nagyúr! - kezdte, és fölemelte kezét a tisztelgéshez.
A kacska szárnyú bozak ekkor megragadta, és lefogta. Egy másik
sárkányfattyú kirántotta a tokból a kardját.
- Kitiara uth Matar - mondta Ariakas dallamos hangon, és lassan
fölemelkedett -, letartóztatunk felségárulás vádjával. Ha bűnösnek találunk,
a büntetésed halál.
Kitiara megdermedt, tátott szájjal, zavartan bámult rá. Olyannyira
meglepődött, hogy nem is állt ellen.
Először arra gondolt, ez csak tréfa; Ariakas híres volt torz humoráról.
Szemén azonban látta, hogy halálosan komolyan beszél. Kitiara gyorsan
körülnézett. Látta a többi nagyurat - akik közül hárman éppolyan döbbentek
voltak, mint ő maga -, és rájött, hogy nem gyűlésre hívták, hanem
tárgyalásra. Ezek a férfiak a bírái voltak, és mindnyájan áhították a kék
sárkánysereg nagyurának székét. Látta, ahogy a meglepetés örömnek adja át
a helyét, látta a sötét pillantásokat, amiket egymásra vetettek. Máris azt
tervezgették, azon fondorkodtak, hogyan szerezzék meg a rangját. Az ő
szemükben már halott volt.
Kitiara harcolt volna, de későn reagált. A kardját elvették. Egy hatalmas
bozak szilárd és fájdalmas szorításában vergődött, akit fegyver és erős mágia
védett. Kit agyán átfutott, talán érdemesebb lenne reménytelen
élethalálharcot vívnia most, mint bevárni a kínzást, amit Ariakas kieszelt a
számára. Mégis visszafogta magát. A solamniaiak mottója az volt: „A
becsületem az életem." Kitiaráé
 pedig: „Sose engedj a halálnak!"
Visszanyerte a lélekjelenlétét. Nem mindig engedelmeskedett Ariakas
parancsainak. Fosztogatott, amikor unalmas ostromot kellett volna vezetnie
holmi várak ellen. A katonái számára eltulajdonított bizonyos
adóbevételeket, amelyek a császárt illették volna. Ezeket a bűnöket azonban
aligha lehet felségárulásnak nevezni, bár persze a császár az asztaláról
elcsent húsospite ellopását is annak kiálthatja ki, ha akarja. Aztán
megpillantotta Feal-Thas halvány mosolyát, és Kit rögtön felismerte az
ellenségét.
Felemelt fejjel, félelem nélkül és méltóságteljesen állt fogva tartói
között, és Ariakas felé fordult.
- Mit jelentsen ez, uram? - kérdezte Kitiara sértett ártatlanságot
mímelve. - Miféle felségárulást követtem el? Hűségesen szolgáltalak.
Mondd meg, uram! Nem értem.
- A vád ellened Verminaard sárkánynagyúr meggyilkolásának kitervelése
és orgyilkosok felbérelése a tett elkövetésére - mondta Ariakas.
Kitiara álla leesett. A helyzet iróniája megdermesztette. Azzal az egy
bűnnel vádolták, amit nem követett el. Feal-Thasra pillantott, látta, hogy
halvány mosolya szélesebbre húzódik, és fogait összecsattintva becsukta a
száját.
Kitiara dühtől remegő hangon kijelentette:
- Teljes mértékben cáfolom és visszautasítom a vádat, uram!
- Varangyh nagyúr - mondta Ariakas -, érdeklődött-e nálad Kitiara
nagyúr gyanús módon a Verminaardot meggyilkoló bűnözők után?
Varangyhnak sikerült testőreinek erdején keresztül utat törnie, és lihegve,
homlokát törölgetve válaszolt:
- Igen, uram.
- Nem igaz! - vágott vissza Kitiara.
- Tudakozódott-e egy Kőmorzsoló Eben nevű férfinál, szintén ezekről a
bűnözőkről?
- Igen, uram - mondta büszkén Varangyh, amiért a figyelem
középpontjába került. - A nyomorult maga mondta.
Kitiara szerette volna addig fojtogatni a hobgoblint, míg annak
gombszemei ki nem pattannak sárga fejéből. A nyomorék szárnyú bozak
azonban vasmarokkal fogta, és nem tudott kiszabadulni.
Megelégedett azzal, hogy olyan fenyegető és rosszindulatú pillantást lövellt
Varangyh felé, hogy az összehúzta magát és rémülten visszamenekült
testőrei mögé.
- Bilincsbe kéne verni, uram! - vinnyogta a hobgoblin. - Béklyót a
kezére!
Kitiara Ariakashoz fordult.
- Ha van egyéb bizonyítékod is egy reszkető takonyhalom szaván kívül.
- A császárnál van az én bizonyítékom is - mondta Feal-Thas. Bundáit
eligazgatva kecsesen, sietség nélkül felemelkedett. - Mint ahogy többen
tudjátok - fordult az egybegyűltekhez - télnorna vagyok. Nem magyarázom
el részletesen ezt a varázsképességet az avatatlanok számára. Legyen elég
annyi, hogy a télnornáknak hatalmukban áll mélyen belenézni mások
szívébe. Amikor megtiszteltél látogatásoddal jeges magányomban, a
szívedbe tekintettem, Kitiara nagyúr, és megláttam az igazságot. Te küldted
ezeket az orgyilkosokat, hogy öljék meg Verminaard nagyurat, azt remélve,
hogy te lehetsz a vörös sárkánysereg vezére.
- Hazugság! Hazudsz! - Kitiara olyan dühvel vetette magát Feal-Thas
felé, hogy az őt fogó bozakot szinte leverte karmos lábáról. - Meg kellett
volna öljelek a Jégöbölben!
Feal-Thas olyan pillantás vetett Ariakasra, mintha csak azt mondta volna:
„Mi egyéb bizonyítékra van még szükséged, uram?", majd Kit tombolására
ügyet sem vetve, helyet foglalt.
Kitiara ráébredt, hogy csak rontott a helyzetén, ezért megpróbált
nyugalmat erőltetni magára.
- Uram, ennek a trágyaevő elfnek, vagy inkább nekem hiszel? Semmi
közöm Verminaard halálához! A saját ostobaságának köszönhetően halt
meg!
Ariakas lecsatolta a kardját és az asztalra dobta.
- Nagyurak, hallottátok a bizonyítékot. Mi az ítéletetek, Kitiara uth
Matar bűnös-e Verminaard nagyúr halálában, vagy ártatlan?
- Bűnös - mondta Lucien ogrevigyorral.
- Bűnös - csillogott Salah Kahn sötét szeme.
- Bűnös, bűnös! - kiáltotta Varangyh, majd idegesen hozzátette: - Éppen
ezért igenis béklyóban kéne lennie!
- Sajnálom, Kitiara - mondta komolyan Feal-Thas. - Élveztem a
találkozásunkat a Jégöbölben, de a kötelességem a császárhoz fűz. Bűnösnek
kell lenned.
Ariakas megpörgette a kardot. A hegye Kitiarára mutatott.
- Kitiara uth Matar, bűnösnek találtattál egy sárkánynagyúr
megölésében. A büntetés halál. Holnap hajnalban a Halál arénájába visznek,
ahol felakasztanak, majd felnégyelnek. A tested darabjait a templom
kapujánál karóra tűzik, hogy figyelmeztetésül szolgáljanak mások számára.
Kitiara mozdulatlanul állt. Már nem küzdött. Őrjöngésének vége szakadt.
- Rettenetes hibát követsz el, uram - mondta nyugodtan. - Hűséges
voltam hozzád, míg a többiek mind becsaptak. De többé nem vagyok az.
Már nem. Te árultál el engem.
Ariakas intett a kacska szárnyú bozaknak, mintha szemetet hajítana ki.
- Vidd el!
- Hová, uram? - kérdezte a bozak. - A Ketrecbe, vagy a templom
tömlöcébe?
Ariakas elgondolkodott. A Ketrec a helyi börtön, és mindig zsúfolt volt
és zűrzavar uralkodott benne. Nem gyakran fordult elő szökés, de akadt már
rá példa, és ha bárki képes lenne elmenekülni egy tömlöcből, az Kitiara
lenne. Egy további foglyokkal teli cellába kerülne. férfiak közé. A császár
maga előtt látta, ahogy elcsábítja a börtönőrt, a katonákat, a többi foglyot, és
lázadást szít.
A templom tömlöce biztonságosabb volt, egyúttal kevésbé zsúfolt. A
legtöbb politikai fogoly oda került, Ariakas mégis habozott odaküldeni
Kitiarát. A sötét papok és az Éjúr nem kedvelték a nőt, aki nyíltan lusta
talpnyalóknak nevezte őket, akik semmit nem tesznek, csak zabálnak és
alszanak, miközben a katonaság a háború megnyerésének nehéz és hálátlan
feladatát végzi. Ám az Éjúr féltékeny volt Ariakasra, és Kit talán találna
módot, hogy a maga oldalára állítsa.
Mindegy, hova zárják, amíg él, Kitiara veszélyt jelent. Ariakas kezdte azt
kívánni, bárcsak azonnal végrehajtotta volna a kivégzést, és nem várt volna
a nyilvánosságra. Már késő megváltoztatni. A többi nagyúr gyengeségnek
gondolná. Csak egy hely jutott eszébe, ahol Kitiara biztonságban lenne, és
senki nem férhet hozzá.
 - Zárjátok a templomi magánlakosztályom kamrájába! - mondta Ariakas.
- Állítsatok őröket az ajtóm elé! Senki nem léphet be! Senki nem beszélhet
vele! Aki kudarcot vall ebben a feladatban, az osztozik a sorsában.
A kacska szárnyú bozak tisztelgett, és kifelé tessékelte Kitiarát. A nőnek
egy utolsó merész és kétségbeesett terve maradt. Csak azt kellett eldöntenie,
hol és mikor csap le.
Mintha csak Ariakas olvasott volna a gondolataiban, mellékesen
megjegyezte:
- Ó, és Targ, légy óvatos! A sárkánypáncélban van egy elrejtett kése.
- A kést! - parancsolta a sárkányfattyú, és kinyújtotta karmos mancsát.
Kitiara dacosan meredt rá, és nem mozdult, hogy engedelmeskedjen.
- Vagy megmutatod Targnak, hol van, Kitiara - mondta szárazon Ariakas
-, vagy itt és most meztelenre vetkőztet.
Kitiara megmutatta Targnak, hol találja a kést. A bozak elvette a
fegyvert, majd a teljes páncélt is, csupán a zekéjét hagyta meg. A biztonság
kedvéért tetőtől talpig ismét végigmotozta, majd két baaz sárkányfattyú
őrizetére bízta.
Kit emelt fővel tűrte a méltatlanságot, kezét ökölbe szorította. Átkozott
legyen, ha megadja az ellenségeinek azt az elégtételt, hogy izzadni lássák.
- Vigyétek ki! - parancsolta Ariakas.
Amikor a baazok kezdték kivonszolni, Kitiara Feal-Thas felé fordult.
- Megvan a képességed, hogy mások szívébe láss - mondta. - Nézz most
az enyémbe!
Feal-Thas meglepődött. Megtagadta volna, de látta, hogy Ariakas figyeli,
és átfutott a fején, hogy ez csupán egy próba. Talán Kitiara hazugnak akarja
beállítani. Vállat vont és engedett a kérésnek. Létrehozta a télnorna
varázslatot, és a nő szívébe pillantott. Három solamniai lovagot látott és
Paladine egy nagy hatalmú papját, akik a Jégöböl felé tartottak az úton,
hogy elrabolják a sárkánygömbjét.
Feal-Thas dühében megremegett, mintha tulajdon birodalma jeges szelei
legyintették volna meg. Felállt az asztaltól.
 - Elnézésedet kérem, uram, de azonnal távoznom kell. - Az elf sápadt,
hideg pillantást vetett Kitiarára. - Bizonyos események azonnali
visszatérésemet igénylik a Jégöbölbe.
A többi nagyúr rábámult. Kitiara ajka mosolyra húzódott. Sarkon fordult,
és hagyta, hogy őrei elvezessék.
A császár annál az ablaknál állt, ahonnan egykor Kittel az árulók
akasztását nézték. Kitiara az őrök gyűrűjében sétált az utcán, magasra tartott
fejjel, egyenes derékkal. Nevetett.
- Micsoda nő! - mormolta Ariakas. - Micsoda nő!

A templomba vezető úton Kitiara megpróbálta megvesztegetni baaz

őreit. A kacska szárnyú bozak hallotta, hogy megszólítja őket, és azonnal
elparancsolta a két katonát, majd újakkal helyettesítette őket.
Kit ezután a bozakkal próbálkozott. Targ még csak nem is válaszolt
nagylelkű ajánlatára. Kitiara elfojtott egy sóhajt. Sejtette, hogy kudarcot
vall, mert a sárkányfattyúőrökről tudni lehetett, hogy rendkívül hűségesek
Ariakashoz. Mégis megérte megpróbálni. A bozak jelenteni fogja a
császárnak, hogy megkísérelte megvesztegetni őket, de mit számít? Mivel
büntetné meg érte? Nem ölheti meg kétszer.
Ariakas szolgája előreszaladt, hogy értesítse a templomi tekintélyeket.
Amikor az Éjúr megtudta, hogy egy árulással vádolt nagyurat kell
elhelyeznie, zavarba jött, nem tudta, mit tegyen. Először dühbe gurult, úgy
érezte, értesítést kellett volna kapnia Kitiara árulásáról, és ki kellett volna
kérniük a véleményét, amikor döntöttek a kivégzéséről. Arról mindenképpen
előre szólniuk kellett volna, hogy Ariakas a templomban akarja elhelyezni
Kitiarát. Ezzel együtt az Éjúr nem bánta, hogy megalázva láthatja a gőgös
Sötét Hölgyet, és élvezni fogja a kivégzését is.
Az Éjúr szűkszavú választ küldött vissza Ariakasnak, de nem ellenkezett
többet. Több akolitust a Halál arénájába küldött, hogy töltsék fel a
személyes páholyát élelemmel, arra az esetre, ha Kitiara kivégzése
elhúzódna. Az emberek döbbenetesen hosszú ideig életben maradtak és
sikoltozva vívták haláltusájukat a kibelezés után.
Neraka temploma a köré épült város szívében állt. Egyszerre két
síkon létezett - az anyagin és a szellemin -, és különös, kísérteties hely volt.
Az ember úgy érezte, álomban sétál benne, és nem a valóságban. Az alapkő
magjából kinőtt, organikus falak torzak voltak, a folyosók kanyargósak és
megkínzottak. Akárcsak egy álomban, a rövidnek és egyenesnek tűnő járatok
a valóságban hosszúak és zegzugosak voltak. Akik egyedül, a sötét papok
vezetése nélkül merészkedtek a templomba, vagy eltévedtek, vagy
megőrültek.
Kitiara a többi nagyúrhoz hasonlóan saját lakosztállyal rendelkezett a
templomon belül. Mindegyik sárkánynagyúrnak külön bejárata volt, amit
saját katonái őriztek. Ezeket azonban csak szertartásos alkalmakkor
használták, mivel mindnyájan jobban kedvelték a fogadók vagy akár a
barakkok meleg és otthonos kényelmét a templom nyugtalanító
atmoszférájánál.
Ariakas császári lakosztálya a legfényűzőbb volt a templomban, és csak
az Éjúré szárnyalta túl. Ritkán tartózkodott benne. Nem bízott az Éjúrban, és
a bizalmatlanság kölcsönös volt. A bozak, Targ, kiismerte magát a
templomban, de örült, hogy az egyik sötét pap vezeti. Végigkísérték Kitiarát
az eltorzult folyosókon. De még a templomban dolgozók is gyakran
összezavarodtak az útvesztőben. A vezetőjük egy helyen kénytelen volt
megállni, és megvárni, míg egy másik sötét zarándok útbaigazítja.
Ahogy Kitiara két baaz között ment, akik még csak rá sem néztek,
nemhogy beszéltek volna hozzá, megpróbált valamiféle szökési tervet
fabrikálni. Ariakas okos volt. A templom kiváló börtönnek bizonyult. Még
ha ki is szabadulna a szobából, akár örökké is keringhet ezeken a folyosókon
anélkül, hogy kitalálna. A sötét papok nem segítenének neki. Örülnek, ha
holtan látják.
Ez volt a vég. Vége volt. Átkozta azt az ostoba Verminaardot, amiért
megölette magát, Tanist, amiért meggyilkolta a nagyurat, Feal-Thast, amiért
kémkedett utána, Varangyhot, amiért megszületett, és Ariakast, amiért nem
hagyta, hogy folytassa a háborút Solamniában. A lovagok elleni harc közben
nem keveredett volna bajba.
A kacska szárnyú bozak, Targ a császári lakosztályba vezette, amely
mélyen a föld alatt volt, rejtve a nyilvánosság elől. A nagyurak lakrészei
mind az épület felső szintjén, az audienciaterem fölött
helyezkedtek el. Kit gyakran eltűnődött, miért választott Ariakas föld alatti
szobákat szállásul. Amikor azonban meglátta, megértette. Ez nem lakhely
volt, hanem erőd. A föld alatt, ahová csak kanyargó csigalépcsőn lehetett
lejutni, szállások sorakoztak a katonáinak és egy raktár a készleteknek. Egy
kisebb hadtest sokáig, talán örökké is kitarthatna itt.
A pap fáklyát gyújtott, és előrement a lépcsőn, hogy hatástalanítsa a
csapdákat. A levegő áporodott és nyirkos volt. Nyíljáratok szegélyezték a
falakat. A lépcsőn leereszkedő támadóknak libasorban kellene lemenniük, és
a keskeny fokok szándékosan durvák és egyenetlenek voltak. Még a karmos
lábú sárkányfattyaknak is vigyázniuk kellett, nehogy leessenek. Alul vastag
vasajtó állt nyitva, amelyet bonyolult gépezet működtetett. A bozakok
bevezették Kitet a lakosztályba, amely tágas volt, fényűző, sötét és
nyomasztó. Nem csoda, hogy Ariakas nem volt hajlandó itt lakni, gondolta
Kitiara megborzongva. Ha minden rosszra fordul, ez az utolsó bástya, itt
vívja majd meg a császár a végső csatáját és itt hal meg. Legalább ő harc
közben hal meg, gondolta Kitiara keserűen.
Ariakas azt mondta, a kamrába kell zárni. Targ odavezette. Ez végül
nagy éléskamrának bizonyult a konyha mellett, mely sötét volt és
ablaktalan. A sötét zarándok hozott neki egy takarót, amit a hideg kőpadlóra
teríthetett, egy felmosóvödröt, hogy abba végezze a szükségét, és
megkérdezte, akar-e enni valamit. Kitiara megvetően visszautasította.
Valójában a gyomra apró csomóvá zsugorodott össze. Attól félt, ha akár
csak egy falatot is eszik, hányni fog.
A sötét pap a bilincsek felől kérdezősködött. Varangyh követelőzése
ellenére, hogy béklyózzák meg Kitiarát, a bozak nem vitt magával bilincset
és a lakosztályban sem találtak. Végül Targ és a pap úgy döntöttek, nem is
lesz rá szükség. Kit reggelig nyilvánvalóan nem megy sehová, és akkor is
csak a kivégzésére kísérik. A pap megígérte, hogy addigra kerít bilincset.
Targ belökte a nőt a kamrába, és kezdte becsukni az ajtót.
- Mondd meg Ariakasnak, hogy ártatlan vagyok! - könyörgött Kitiara a
sárkányfattyúnak. - Mondd meg neki, hogy be tudom bizonyítani! Ha
eljönne és beszélne velem.
Targ becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.
Kitiara a vaksötétben hallotta, ahogy a bozak karmos lába
 végigkaristolja a kőpadlót. Utána csend borult rá.
Hallotta a tulajdon szívverését, minden egyes dobbanás mintha
homokszem pergése lett volna csupán, a haláláig hátralévő másodperceket
számlálva. Kitiara addig hallgatta, míg a dobogás olyan hangos nem lett,
hogy börtöne falai kitágulni és összeszűkülni tetszettek a hang ritmusára.
Kit életében először szinte rosszul volt a félelemtől.
Látott már felakasztott és felnégyelt embereket. Szörnyű gyakorlat volt.
Látott már harcedzett katonákat is elfordítani fejüket, amikor nem bírták
gyomorral a szörnyű látványt. Először felakasztják, de nem hagyják
meghalni, csak megvárják, míg elveszti az eszméletét. Aztán felébresztik és
karókkal a földre rögzítik. A hóhér még mindig élő testéből vágja majd ki a
szerveket. Sikoltozva és elviselhetetlen kínok között kell végignéznie,
ahogy a zsigereit tűzre vetik és elégetik. Lassan elvérzik, amíg végül le nem
vágják a végtagjait és a fejét. Testrészeit karóra tűzik és a templom
kapujánál hagyják megrohadni.
Kitiara elképzelte, milyen érzés lesz, amikor a kés a hasába vág.
Elképzelte a tömeg éljenzését, ahogy a vér kispriccel, de akármilyen hangos
is lesz a kiáltozás, nem fogja elnyomni a sikolyait. Hideg verejték csorgott
le arcán és nyakán. Gyomra felfordult, keze remegni kezdett. Nem bírt
nyelni, nem kapott levegőt. Zihálva talpra ugrott a vad ötlettől hajtva, hogy
fejjel a falnak rohan és véget vet az életének, kiloccsantja az agyvelejét a
kővel. Azonban győzött az értelem. Félve, hogy az őrület határán áll,
kényszerítette magát, hogy átgondolja helyzetét. Legyőzték, de még nem
halt meg. Még csak délelőtt volt. Előtte állt az egész nap és az éjszaka, hogy
szökési tervet dolgozzon ki.
És aztán? Ha sikerül megszöknie?
Kitiara visszarogyott a székbe. Igaz, hogy életben maradna, és az is
valami, de egész életét szökésben kéne leélnie. Neki, aki egykor
sárkánynagyúr volt, seregek ura, nemzetek meghódítója, erdőkben kéne
bujkálnia, barlangokban aludnia, lopnia, hogy megéljen. Az ilyen
nyomorúságos élet méltatlanságát és szégyenét nehezebb lenne elviselnie,
mint a néhány szörnyű órán át tartó kínszenvedést, amiben a kivégzése
során része lesz.
Kitiara a tenyerébe temette az arcát. Egyetlen könnycsepp égett az
arcán; dühösen letörölte. Még sosem tapasztalt ilyen mély kétségbeesést,
sosem került ilyen reménytelen helyzetbe. Megpróbálhatna megalkudni
Ariakasszal, de nem volt semmije, amit adhatott volna.
Egy alku.
Kitiara fölemelte a fejét. A sötétségbe bámult. Alkut köthet - de nem
Ariakasszal, hanem valakivel, aki fölötte áll. Nem tudta, működik-e. Félig
azt gondolta, igen, lelke másik fele azonban csak legyintett. Mégis megért
egy próbálkozást.
Kitiara életében még soha senkitől nem kért kegyet. Még sosem
imádkozott, és nem tudta biztosan, hogyan is kéne elkezdeni. A papok
letérdeltek, megalázkodtak az isten előtt. Kitiara úgy gondolta, ez egyetlen
istenségnek sem tetszhet. Különösen nem egy erős, harcos istennőnek, aki
háborút mert szítani a földön és az égben egyaránt.
Kitiara fölemelkedett. Ökölbe szorította a kezét, és felkiáltott:
- Takhisis királynő! Te lord Sothot akarod. Én el tudom hozni neked.
Királynőm, nagyuraid közül én vagyok az egyetlen, aki kellő tehetséggel és
bátorsággal bír, hogy az erődjében megmérkőzzön a halállovaggal, és
meggyőzze ügyed fontosságáról. Segíts ma éjjel megszöknöm börtönömből,
sötét felség, és én elvégzem a többit!
Kitiara elhallgatott. Várakozott, bár nem tudta, mire. Talán valamiféle
jelre, hogy az istennő meghallotta az ajánlatát és elfogadta az alkut. Látta
korábban, hogy a papok kapnak ilyen jeleket, legalábbis azok azt állították,
azok. Lángok szöktek a magasba az oltáron, vér szivárgott a kőből. Kitiara
mindig úgy gondolta, ezek csak trükkök. Az öccse, Raistlin megtanította
neki, hogyan lehet ilyen bűvészfortélyokat végrehajtani. Kitiara nem hitt a
csodákban, mégis kért egyet.
Talán ezért nem kapott jelet. A sötétség áthatolhatatlan maradt. Nem
hallott hangot a tulajdon szívverésén kívül. Kit visszaült. Ostobának, de
nyugodtnak érezte magát. A csüggedés nyugalma szállta meg.
Most már csak meg kellett várnia a halált.
 A fehér medve. A jégBarBárok.

A nap, amely olyan katasztrofálisan indult Kitiara számára, vetélytársa

számára jobban alakult. Laurana arra kérte a griffeket, hogy vigyék őket a
Jégöbölbe, és így is történt, bár az állatok nem voltak hajlandóak
megközelíteni a Jégfal-palotát, mint mondták, egy fehér sárkány lakik ott. A
griffek leszögezték, hogy nem félnek tőle, de nehezükre esne megküzdeni
vele, mivel lovasaik vannak.
A griff elmondta Lauranának, hogy neki és a társainak segítségre lesz
szükségük, ha ezen a vidéken akarnak maradni, mivel nem maradnának
sokáig életben menedék, élelem és vastag ruházat nélkül. A vidéket
nomádok lakták, a jégbarbárok, akik talán segítenek nekik, ha meg tudják
győzni őket arról, hogy nincsenek ellenséges szándékaik.
Amint átkeltek a tengeren és a gleccser fölött, több griff elszakadt a
rajtól, hogy felderítse a környéket, figyelje, nem jelenik-e meg a sárkány, és
megkeresse a jégbarbárokat. Hamarosan visszatértek a hírrel, hogy
rábukkantak a nomád táborra. A griffek valamivel távolabb letették
utasaikat, mert attól tartottak, ha a jégbarbárok meglátják a hatalmas,
szárnyas szörnyetegeket, azonnal az idegenek ellen fordulnak.
A jégbarbárok nem kedvelték Feal-Thast, mesélték a griffek Lauranának,
miközben búcsúzkodtak, és elmondták, hogy a varázsló és a thanoik az
elmúlt hónapokban háborút indítottak a nomádok ellen. A griffek azzal az
utolsó figyelmeztetéssel hagyták ott őket, hogy barátkozzanak össze a
jégbarbárokkal. Ádáz harcosok, akik értékes szövetségesek és rettenetes
ellenségek lehetnek.
Miután a griffek elrepültek, a csapat egy nagy vitorlás hajó roncsai
között húzta meg magát, amely a jelek szerint a jégre futott és összetört.
Ilyen hajót még egyikük sem látott, mert mintha úgy építették volna, hogy
ne vízen, hanem jégen fusson. Törzséhez nagy,
fából faragott talpak kapcsolódtak. A csónak kibomlott vitorlával könnyedén
siklott volna a jégen.
A hajótörzs némi védelmet nyújtott a fagyos szél ellen, bár nem zárta ki
a csontig ható, húst dermesztő hideget. A csapat megbeszélte, hogyan lenne
érdemes megközelíteni a jégbarbárokat. A griffek szerint a nomádok
többsége értett a közös nyelven, mert a nyári hónapokban, amikor sok volt a
hal, a rigitti piacon adták el fogásukat. Elistan azt javasolta, a
diplomáciában jártas Lauranát küldjék, hogy beszéljen velük. Derek
tiltakozott, mondván, hogy nem tudhatják, a jégbarbárok hogyan viseltetnek
az elfek iránt, vagy hogy láttak-e egyáltalán egyet is.
A hajó roncsában összebújva vitáztak, vagy legalábbis próbáltak
vitatkozni - mert szájuk merev volt a hidegtől, és nehezükre esett a beszéd -,
amikor durva és hangos bömbölés szakította félbe megbeszélésüket, mintha
egy teremtmény ordított volna kínjában. Derek ráparancsolt a többiekre,
hogy maradjanak a hajóban, és lovagtársaival kibújt, hogy megnézze, mi a
baj. Tasslehoff azonnal utánuk eredt, Sturm a nyomában, Kova pedig vele
ment. Gilthanas azt mondta, nem bízik Derekben, azért utána indult, Elistan
pedig elkísérte, mert úgy gondolta, talán hasznát vehetik. Lauranának nem
állt szándékában egy szál magában maradni, így aztán Derek nagy
bosszúságára a teljes kompánia követte.
Egy hatalmas, fehér medvét pillantottak meg, amelyet két kapak
sárkányfattyú támadott meg és böködött lándzsákkal. A medve hátsó lábaira
emelkedve bömbölt, és hatalmas mancsaival csapkodta a szálfegyvereket.
Rőt vér öntötte el fehér bundáját. Laurana agyán átfutott, miért nem rohant
el az állat, de aztán meglátta az okot. A medve két fehér bocsot próbált
védelmezni, amelyek mögötte kuporogtak.
- Tehát ide is eljutottak a büdös gyíkok - jegyezte meg Kova savanyúan.
Csatabárdjával bajlódott, megpróbálta a szíjaiból kihúzni. Kesztyűs keze
ügyetlen volt a hidegtől, és elejtette a fegyvert, amely csattanva hullott a
jégre.
A sárkányfattyak a zajra abbahagyták a medve támadását, és hátranéztek.
Amikor látták, hogy túlerővel állnak szemben, megfordultak és szaladni
kezdtek.
 - Megláttak minket! - kiáltotta Derek. - Ne hagyjátok őket jelentést
tenni! Aran, az íjadat!
Aran lekanyarította az íját a válláról. Kovához hasonlóan az ő keze is
csontig átfagyott, és merev ujjaival nem tudta megfogni a nyilat. Derek
kirántotta a kardját és futni kezdett a sárkányfattyak után, maga mellé
szólította Briant is. A lovagok csak csúszkáltak a jégen, a sárkányfattyak
karmos lábukkal sokkal könnyebben haladtak, és hamar lehagyták őket,
eltűntek a fehér messzeségben.
Derek kifulladva szitkozódott, amikor visszajött. A fehér medve
összeesett és vérezve hevert a jégen. Bocsai sebesült testét bökdösték,
megpróbálták rávenni, hogy felkeljen. Elistan, fittyet hányva Derek
kiáltozására, hogy a sérült medve rá fog támadni, odament és letérdelt az
állat mellé. Az erőtlenül rámorgott, kivicsorította a fogait, és megpróbálta
fölemelni a fejét, de túl gyenge volt. Elistan megnyugtatóan suttogott neki,
és rátette a kezét, ami mintha megnyugtatta volna. Nyögve, hangosan
felsóhajtott és ellazult.
- A sárkányfattyak vissza fognak térni - mondta Derek türelmetlenül. -
Az állat haldoklik. Nem tehetünk semmit. Mennünk kéne, mielőtt még
többen ideérnek. Ezt pedig bevégzem.
- Ne zavard meg Elistan imáját, uram! - szólalt meg Sturm, és amikor
Derek elengedte a figyelmeztetését a füle mellett, megfogta a karját.
Derek dühösen ránézett, mire visszahúzta a kezét, de továbbra is a lovag
és Elistan között állt. Végül a másik magában morogva odébbállt. Aran vele
tartott, Brian viszont hátramaradt figyelni.
Miközben Elistan imádkozott, a medve mellkasán és horpaszán
bezárultak a tátongó sebek és véres szúrások. Brian levegő után kapott, és
halkan odasúgta Sturmnak:
- Hogyan csinálta?
- Elistan azt mondaná, ő sehogy, az isten hajtotta végre ezt a csodát -
válaszolta Sturm mosolyogva.
- Te. hiszel ebben? - intett Brian Elistan felé.
- Nehéz nem hinni benne - válaszolta Sturm -, amikor a bizonyíték az
orrod előtt van.
Brian még kérdezett volna mást is. Szerette volna megtudakolni
Sturmtól, imádkozik-e Paladine-hoz, de ilyen személyes kérdést
faragatlanság lett volna feltenni, ezért inkább hallgatott. Más oka is volt. Ha
Derek rájön, hogy Fényeskardú Sturm hisz az istenekben és még imádkozik
is hozzájuk, az újabb fekete pont lenne ellene.
A medve kezdett feltápászkodni. Még mindig egy kicsinyeit védő
vadállat volt, ezért Elistan körültekintően és sietve elhúzódott, magával
húzva Tasslehoffot, aki közben összebarátkozott a bocsokkal. A csapat
visszatért a hajóhoz. Hátranézve látták, ahogy a medve, immár négy lábon
elcammog, oldalán a kölykeivel.
Derek és Aran arról beszéltek, hogy kerültek ilyen messze délre
sárkányfattyak.
- Bizonyára Feal-Thas szolgálatában állnak - mondta Derek. - Jelenteni
fogják neki, hogy három lovag érkezett a Jégöbölbe.
- Biztos vagyok benne, hogy a hírre a nagyúr ijedtében kiugrik a
szőrmecsizmájából - jegyezte meg Aran szárazon.
- Rá fog jönni, hogy a sárkánygömböt keressük - mondta Derek. - És
ránk uszítja a csapatait.
- Miért jutna rögtön arra a következtetésre, hogy a gömböt keressük? -
kérdezte Aran. - Csak azért, mert te ennek az ereklyének a megszállottja
vagy, Derek, nem jelenti azt, hogy mindenki az.
- Láttátok azt? - kérdezte Brian izgatottan, és csatlakozott hozzájuk. -
Nézzétek! A medve újra jár! Elistan meggyógyította a sebeit.
- Olyan naiv vagy, Brian - monda Derek maróan. - Mindig bedőlsz a
sarlatánok trükkjeinek. A medve sebei csak felületesek voltak. Bárki
láthatta.
- Nem, Derek, tévedsz - kezdte Brian, de Aran félbeszakította a
mondanivalóját, amikor figyelmeztetően megragadta a karjukat. -
Forduljatok meg! Lassan!
A lovagok megfordulva bőrökbe és bundákba öltözött harcosok
csapatával találták szembe magukat, akik feléjük tartottak. Lándzsákkal
voltak felfegyverkezve, és néhányan különös fejszéket fogtak a kezükben,
amelyek úgy csillogtak a hideg napfényben, mintha kristályból metszették
volna őket.
- Mindenki a hajóba! - parancsolta Derek. - Fedezékül használhatjuk.
Brian visszarohant, és azt kiabálta a többieknek, hogy húzódjanak vissza
a hajóba. Megragadta Tasslehoffot és magával rántotta. Kova,
Gilthanas és Laurana utánuk siettek. Sturm Elistannak segített, akinek
nehezére esett talpon maradni a jégen.
A harcosok egyre közeledtek. Aran a kezét kezdte lehelgetni, hogy
felmelegedjenek és használni tudja az íját. Kova csatabárdját babrálva
kilesett a hajótörzsből, és kíváncsian bámulta az ellenség különös fejszéit.
- Ezek bizonyára a griffek által említett jégbarbárok - mondta Laurana
Derekhez sietve. - Meg kéne próbálnunk beszélni velük harc helyett.
- Megyek - ajánlotta fel Elistan.
- Túl veszélyes - mondta Derek.
Elistan Tasslehoffra nézett, aki már elkékült a hidegtől, és olyan hevesen
reszketett, hogy a szütyői összeverődtek.
- Azt hiszem, a legsürgetőbb veszély, amivel szembe kell néznünk, az a
halálra fagyás - mondta Elistan. - Nem hiszem, hogy veszélyben leszünk.
Ezek a harcosok nem siettek ránk támadni, ahogy megtették volna, ha azt
hiszik, hogy a sárkánynagyúr seregéhez tartozunk.
Derek fontolóra vette.
- Jól van, de én beszélek velük.
- Ésszerűbb lenne, ha engednél engem, sir Derek - mondta szelíden
Elistan. - Ha bármi történik velem, rád itt lesz szükség.
Derek kurtán biccentett.
- Fedezünk - mondta, látva, hogy Arannak sikerült annyira
megmelengetnie az ujjait, hogy az íját használja. Egy nyilat már a húrra
illesztett.
Laurana Tasslehoff mellett állt, magához szorította a reszkető surranót,
és köré csavarta a köpenyét. Feszült csendben figyelték, ahogy Elistan a
karját felemelve, hogy jelezze, nincs nála fegyver, kisétál a hajó
menedékéből. A harcosok megpillantották, többen felé mutogattak. A
vezetőjük - egy nagydarab férfi, lángvörös hajjal, amely az egyetlen színfolt
volt ebben a fehér világban - szintén meglátta. Továbbment, és az embereit
is előreintette.
- Oda nézzetek! - kiáltott fel Aran váratlanul, és ujjával előremutatott.
- Elistan! - kiáltott figyelmeztetően Brian. - A fehér medve követ téged!
 Elistan körülnézett. A medve a jégen ügetett, bocsai mögötte loholtak.
- Elistan, gyere vissza! - kiáltotta Laurana aggódón.
- Késő - mondta Derek komoran. - Nem érne ide időben. Aran, lődd le a
medvét!
Aran fölemelte az íját. Hátrahúzta volna a húrt, de a karja megrándult, és
elvesztette a fogást.
- Engedj el! - kiáltotta dühösen.
- Senki hozzád sem nyúlt - mondta Brian.
Aran körülnézett. Kova és Sturm a hajó túloldalán álltak. Tasslehoff - az
első számú gyanúsított - Laurana ölelésében reszketett. Brian Derek mellett
állt, és Gilthanas Kova oldalán ácsorgott. Aran ostobának érezte magát.
- Sajnálom. - Megrázta fejét, és azt mormolta: - Meg mertem volna
esküdni, hogy éreztem valakit.
Ismét fölemelte az íjat.
A medve már Elistan sarkában volt. A harcosok is megpillantották az
állatot, és vörös szakállú vezérük megálljt intett.
Elistan bizonyára hallotta a figyelmeztető kiáltozást és a medve loholását
a nyomában, mégsem fordult hátra. Ment tovább.
- Lőj! - parancsolta Derek, és dühösen Aran felé fordult.
- Nem tudok! - zihálta Aran. A hideg ellenére verejtékezett. A nyilat
markolta, karja remegett az erőfeszítéstől, de nem lőtt. - Valaki fogja a
karomat!
- Nem valaki - mondta Tasslehoff két vacogás között. - Megmondjuk
neki?
- Csitt! - szólt rá halkan Laurana.
A medve a hátsó lábaira emelkedve Elistan fölé tornyosult. Fölemelte
hatalmas mancsait, fölé tartotta, majd felbődült.
A harcosok vezetője hosszan nézte a medvét, majd megfordulva intett az
embereinek. Egyesével ledobálták a fegyvereiket a jégre. A vörös szakállú
lassan Elistan felé indult. A medve négy lábra ereszkedett, de tekintetét
továbbra is a harcosokon tartotta.
A vörös szakállú férfinak viharvert arca, ragyogó kék szeme és nagy orra
volt. Hangja lavinaként dübörgött, a közös nyelvet beszélte, bár erős
akcentussal. A medvére mutatott.
- A medve megsebesült. Véres. Te csináltad? - kérdezte Elistant.
 - Ha én tettem volna, velem jönne-e? - kérdezett vissza Elistan. - A
medvét sárkányfattyak támadták meg. Ezek a bátor lovagok - mutatott
Derekre és a többiekre, akik előbújtak a hajó menedékéből - elűzték őket.
Megmentették a medve életét.
A harcos felmordult. Elistanra nézett, majd a medvére, végül leengedte a
lándzsáját. Meghajolt az állat előtt, és saját nyelvén mondott neki valamit.
Egy bőrszütyőbe nyúlt, amelyet az övére erősített, és néhány darab halat
dobott a medvének, aki élvezettel elcsámcsogta, majd a kölykeit
összeszedve, sebesen elcaplatott a gleccser tetején.
- A fehér medve a törzsünk védelmezője - mondta a harcos. - Szerencsés
vagy, hogy kezeskedett érted, különben meg kellett volna, hogy öljünk. Nem
kedveljük az idegeneket. Így azonban megbecsült vendégeink vagytok.
- Esküszöm, Derek - mondta Aran, amikor a lovagok csatlakoztak
Elistanhoz -, mintha valaki vasmarokkal szorított volna!
- Jól tette - jegyezte meg Brian. - Ha lelőtted volna a medvét, most
mindnyájan halottak lennénk.
- Ugyan, csak a szesz hiányzik neki, ez minden - mondta megvetően
Derek. - Részeges képzelődés.
- Nem így van! - mondta Aran fenyegető nyugalommal. - Ennél jobban
ismersz engem, Derek. Valaki fogta a karomat.
Brian elkapta Elistan pillantását. A pap elmosolyodott és rákacsintott.

A jégbarbárok üdvözölték őket. Füstölt halat és vizet kínáltak nekik.

Egyikük levette a vastag bundáját, és a félig átfagyott surranóra terítette. A
vörös szakállú férfi a főnökük volt, de egy kérdésre sem volt hajlandó
válaszolni, mondván, hogy mindannyiukat fagymarás veszélyezteti.
Visszavezette a csapatot a táborukba, amely kis, meghitt sátrakból állt,
amelyeket valami halott és jégbe fagyott tengeri lény bordáira feszített
állatbőrökből készítettek. A kis kuckókat csak alvásra használták, mivel
minden egyébhez túl zsúfoltak lettek volna. A jégbarbárok idejük nagy
részét vagy a gleccsertavakban halászással vagy a törzsfő sátrában töltötték.
Akik a törzsfő sátrában gyűltek össze, azok állatbőröket varrtak,
hálókat fontak és javítottak, horgokat kalapáltak, lándzsa- és nyílhegyeket
készítettek és számos egyéb feladattal foglalatoskodtak. A férfiak, nők és
gyerekek együtt dolgoztak, közben valaki mesét mondott, vagy az egész
csoport énekelt, megbeszélte a haljárást, vagy kipletykálta a legutóbbi
híreket. Lábuk körül apró gyerekek játszadoztak; a nagyobbak maguk is
dolgoztak. A zord éghajlaton a törzs túlélése attól függött, hogy mindenki
elvégzi-e a feladatát.
A jégbarbárok a gleccserháton való életre alkalmas ruházatot adtak
vendégeiknek, akik hálásan bújtak meleg bundáikba, bújtatták lábukat
vastag szőrmével szegett csizmákba, és dugták átfagyott kezüket vastag
kesztyűkbe. Laurana saját sátrat kapott. A három lovag egy másikon
osztozott, Sturm, Kova és Tas egy harmadikba került. Elistan éppen a sajátja
felé indult volna, amikor egy hosszú, fehér szakállú, idős férfi, aki vastagon
beburkolózott bundáiba és szürke köpenyébe, elállta az útját. Csak sasorra
és csillogó szeme látszott ki a szürke csuklya alól.
Az öregember lecövekelt Elistan előtt. A pap engedelmesen megállt és
lemosolygott az aggastyánra, akinek görbe teste nem ért fel a válláig sem.
Az öreg lehúzta a szőrmekesztyűjét, és előbukkant göcsörtös, megdagadt
ízületektől gacsos keze, görbe ujjai és a kék erek pókhálója. A medál felé
nyúlt, amelyet Elistan a nyakában viselt. Nem érintette meg. Félig béna keze
megállt a közelében.
Elistan megfogta a medált, levette, és az öreg kezébe tette.
- Sokáig és türelmesen vártál erre, nem igaz, barátom? - kérdezte halkan
Elistan.
- Igen - felelte a vénség, és két könnycsepp csordult le az arcán és tűnt
el a bunda gallérjában. - Az apám is várta, és az ő apja is, és az ő apja előtte.
Igaz hát? Visszatértek az istenek? - Aggodalmasan pislogott fel Elistanra.
- Soha nem hagytak el - válaszolta Elistan.
- Ó! - mondta egy pillanat hallgatás után az öreg. - Azt hiszem, értem.
Gyere a sátramba és mondj el mindent, amit tudsz!
Kettesben, mély beszélgetésbe merülve elsétáltak, és eltűntek egy
sátorban, amely valamivel nagyobb volt, mint a környezőek.
 Laurana egy ideig magányosan üldögélt a sátrában. Bánata égette, a
szomorúságtól sajgott a szíve, de már nem érezte úgy, hogy egy sötét kút
mélyén van, ahol a fény elérhetetlen messzeségben ragyog felette.
Visszanézve az elmúlt napokra, nem sokra emlékezett, és elszégyellte
magát. Tisztán látta, hogy szörnyű ösvényre tévedt, ami az önpusztításhoz
vezetett. Most már elrettenve idézte föl, hogy egy pillanatra azt kívánta,
bárcsak megölné a tarsisi idegen.
A griffek, ez a fagyott, fehér és zord vidék és Paladine megmentették.
Akárcsak a fehér medve, életre kelt ismét. Mindig szeretni fogja Tanist,
mindig gyászolja majd, mindig gondolni fog rá, de egyúttal azt is eltökélte,
hogy dolgozni fog érte, a nevében pedig elhozza a győzelmet a sötétség
fölött, ami elleni küzdelemben a férfi meghalt. Laurana néma imával adott
hálát Paladine-nak, majd csatlakozott a többiekhez a főnök sátrában.
Tőzegtüzek égtek a sátorban, a füst kibodorodott a tetején lévő lyukakon.
A jégbarbárok a lábukat maguk alá húzva ültek a padlóra fektetett
szőrméken és bőrökön, és a munkájukat végezték. Dalaik és meséik
azonban elhallgattak, és valamennyien a törzsfőnök és az idegenek
beszélgetésére figyeltek.
A főnököt Harald Haakannak hívták. Derekkel beszélgetett, aki a csapat
vezetőjének mondta magát. Kova erre morgott a bajsza alatt, de Sturm
lepisszegte.
- Azt mondtátok, „sárkányfattyak" támadtak a medvére - mondta
Harald. - Még nem hallottam ilyen lényekről. Mifélék?
- Szörnyűséges teremtmények, amilyeneket korábban senki nem látott
Ansalonon - válaszolta Derek. - Felegyenesedve járnak, mint az emberek,
de pikkelyeik, szárnyuk és karmaik vannak, mint a sárkányoknak.
Harald a homlokát ráncolva bólintott.
- Ó, szóval rájuk gondoltatok. Mi sárkányembereknek hívjuk őket. A
gonosz varázsló, Feal-Thas hozta ezeket a szörnyeket a Jégfal-palotába a
fehér sárkánnyal együtt. Korábban egyikünk sem látott sárkányt, bár
hallottunk meséket, hogy a régi időkben itt éltek. Egyikünk sem tudta, mi a
nagy, fehér lény, amíg a Vén Raggart el nem mondta. De még ő sem ismerte
ezeket a sárkányembereket.
- Ki ez a Raggart? - kérdezte Derek.
- Raggart Knug, a papunk - válaszolta Harald. - Ő a legidősebb
közülünk. Olvas a jelekből és jósol. Megmondja, mikor változik az idő,
mikor kell elhagyni a tavakat, mielőtt túlhalásznánk őket, és megmutatja,
hol keressünk újakat. Figyelmeztet, mikor jön ellenség, hogy
felkészülhessünk a csatára.
- Ő tehát a fehér medve papja?
Harald szemel láthatóan feldühödött. Haragosan nézett Derekre.
- Minek nézel minket, solamniai? Vadembereknek? Nem imádunk
medvéket. A medve a törzsünk védelmezője, akit tisztelünk és becsülünk, de
nem isten.
Harald temperamentuma illett lángszínű hajához. Saját nyelvén morgott,
és megrázta üstökét Derek felé, aki többször is elnézést kért a tévedésért.
Végül a törzsfőnök lecsillapodott.
- Jelenleg nem imádunk egy istent sem - folytatta Harald. - Az igazi
istenek elhagytak minket, és várjuk, hogy visszatérjenek. Ez Raggart szerint
bármikor bekövetkezhet. Azt mondja, a fehér sárkány egy jel.
- Az igazi istenek alatt Paladine-ra, Mishakalra és Takhisisra gondolsz? -
kérdezte érdeklődve Sturm.
- Mi más néven ismerjük őket - felelte Harald -, bár a rigitti halászoktól
ilyen néven is hallottam őket emlegetni. Ha ők a régi istenek, akkor igen, az
ő visszatérésükre várunk.
Laurana körülnézett Elistan után, azt gondolva, érdekelné a beszélgetés,
ám a pap nem ment velük a sátorba, és a lány nem tudta, hová mehetett.
Derek visszaterelte a beszélgetést Feal-Thas sárkánynagyúrra.
Harald elmondta, hogy Feal-Thas már több száz éve a Jégöbölben lakik,
de eddig magának való volt. Hallották, hogy sárkánynagyúrnak nevezteti
magát, de Harald semmit nem tudott róla vagy a sárkányseregekről és az
Ansalon többi országában dúló háborúról.
- Nem is érdekel - legyintett. - Mi naponta vívjuk soha véget nem érő
háborúnkat a puszta túlélésért. A sárkányoknál is régebbi, de ugyanolyan
halálos ellenfelekkel küzdünk: a hideggel, a betegségekkel, az éhezéssel.
Harcolunk a thanoikkal, akik élelmet keresve fosztogatják falvainkat, ezért
nem érdekel, mi történik a világ többi részén. - Harald ravasz pillantást
vetett Derekre. - A világ többi része vajon törődik velünk?
Derek feszengett, és nem tudta, mit mondjon. Harald bólintott és
 hátradőlt.
- Gondoltam, hogy nem - morrant. - Ami a varázslót illeti, csak bajt
kavar, amikor idehozza ezeket a sárkányembereket, hogy csatlakozzanak a
thanoikhoz és közösen megtámadjanak. Seregei kisebb törzseket már
kiirtottak. Lemészárolják a nőket és a gyerekeket is. Feal-Thas nyíltan
megmondta, hogy valamennyiünket el akar pusztítani, hogy egyetlen
jégbarbár se maradjon a Jégöbölben. A mi törzsünk nagy és a harcosaim
erősek, ezért egyelőre nem mert megtámadni minket, de félek, ez hamarosan
megváltozik. Láttuk a farkasait körülöttünk szaglászni, és kisebb
csapatokkal már próbára tett minket. A csapatodat is az ő katonáinak hittem.
- Mi Feal-Thas nagyúr ellenségei vagyunk - mondta Derek. -
Felesküdtünk a varázsló elpusztítására.
- Szívesen látjuk a kardjaitokat a harcban, lovag uram - válaszolta
Harald -, de a csatában nem találkoztok majd Feal-Thasszal. Jégpalotájában
húzza meg magát vagy a Jégfalpalotában.
- Akkor odamegyünk, hogy megküzdjünk vele - jelentette ki Derek. -
Vannak a környéken más törzsek is? Mekkora sereget tudnánk rövid idő alatt
összetoborozni?
Harald rámeredt, majd termetéhez illően hatalmas kacagásban tört ki.
Hahotája megrengette a sátor tartóbordáit, és a bent összegyűltek
csatlakoztak a nevetéséhez.
- Kiváló tréfa - mondta Harald, amikor meg tudott szólalni. Derek
vállára csapott.
- Biztosíthatlak, nem tréfáltam - mondta Derek mereven. -
Szándékunkban áll a Jégfal-palotához menni és harcba hívni a varázslót. Ha
szükséges, magunk megyünk. Fontos, titkos küldetésben jöttünk a
Jégöbölbe.
- Azért jöttünk, hogy megkeressük a sárkánygömböt! - kiáltotta
izgatottan Tasslehoff a sátor túlsó végéből. - Láttatok egyet a környéken?
Ezzel Derek és a törzsfőnök beszélgetése hirtelen véget ért. A lovag
dühösen fölpattant, és kiviharzott a sátorból. Intett Briannek és Arannak,
hogy menjenek vele. Maró pillantást vetett Tasra, amit a surranó észre sem
vett.
Nem sokkal a lovagok távozása után Gilthanas fölemelkedett.
 - Bocsáss meg, főnök - mondta udvariasan az elf -, de képtelen vagyok
nyitva tartani a szememet. A sátramba megyek pihenni.
- Gil! - próbálta visszatartani Laurana, de a fivére úgy tett, mint aki nem
hallja, és kisétált.

A három lovag a kis sátorban veszekedett. Egyikük sem tudott

kiegyenesedni, mert a tető túl alacsony volt. A padlón kuporogtak
összeszorulva, válluk összeért, szinte a fejük is összekoccant.
- Jól van, Derek, itt vagyunk - mondta vidáman Aran. Szinte kétrét
görnyedt, térdét a füléhez húzta, ennek ellenére ismét jó kedve volt, mert a
főnök pótolta a borpárlatát. Az ital víztiszta volt és burgonyából erjesztették,
amit a jégbarbárok halért cserébe kaptak. Aran az első kortyot követően
levegő után kapott, és a szemébe könny szökött, de azt állította, hogy ha már
hozzászokott az ember, könnyen lecsúszott az ital.
- Mi volt olyan fontos, hogy sértegetni kezdted a főnököt és kirohantál?
- kérdezte Aran a szájához emelve a flaskát.
- Brian - mondta Derek -, húzd félre a sátorponyvát. lassan! Ne hívd fel
magadra a figyelmet! Mit látsz? Ott van?
- Kicsoda? - kérdezte Brian.
- Az elf - válaszolta Derek.
Gilthanas a közelben lődörgött, néhány gyereket figyelt, akik egy jégbe
vágott lékbe madzagot eregettek, hogy halat fogjanak. Brian azt is hihette
volna, hogy az elfet őszintén érdekli a horgászat, ám elárulta magát, amikor
időről időre a lovagok sátra felé pillantott.
- Igen - mondta vonakodva Brian -, ott van.
- Na és? - vont vállat Aran.
- Kémkedik utánunk. - Derek közelebb intette őket. - Beszéljetek
solamniaiul és halkan. Nem bízom benne. Ő és a húga el akarják lopni a
sárkánygömböt.
- Mi is - mondta Aran hatalmas ásítással.
- Tőlünk akarják ellopni - mondta Derek -, és ha ráteszik a kezüket,
visszaviszik az elfeknek.
- Míg mi az embereknek visszük - mondta Aran.
- Van különbség - mondta Derek szigorúan.
- Ó, persze - vigyorgott Aran. - Mi emberek vagyunk, ők pedig
 elfek, amitől mi jók leszünk, ők meg rosszak. Tökéletesen megértem.
- Nem alacsonyodom le odáig, hogy válaszoljak erre a megjegyzésre -
vágott vissza Derek. - Nekünk, lovagoknak kéne eldöntenünk, hogyan
lehetne a legjobban felhasználni a gömböt.
Brian olyan egyenesen ült, ahogy csak tudott, bár a feje a tetőt súrolta.
- Lord Gunthar megígérte, hogy a lovagok a Fehérkő Tanácsa elé viszik
majd a gömböt. Az elfek is a tanácshoz tartoznak, és beleszólásuk lesz abba,
mi történjen a gömbbel.
- Sokat gondolkoztam ezen - mondta Derek. - Nem vagyok
meggyőződve arról, hogy ez a legbölcsebb döntés, de később majd
eldöntjük. Jelenleg rajta kell tartanunk a szemünket az elfen és a barátain.
Azt hiszem, mindnyájan benne vannak az összeesküvésben, beleértve
Fényeskardút is.
- Tehát most mi kémkedjünk utánuk? És mit mond erről a
Becsületkódex? - kérdezte szárazon Aran.
- „Ismerd meg az ellenségedet!" - felelte Derek.

Laurana jól tudta, hogy Gilthanas azért megy el, hogy Derek után
kémkedjen. Azzal is tisztában volt, hogy nem állíthatja meg.
Kényelmetlenül feszengett. Alig néhány órája azt gondolta, soha többé nem
lesz melege. Most kezdett kellemetlenül átmelegedni, és émelygett a
tőzegtüzek füstjétől, a rengeteg, egymáshoz szorult test kipárolgásától és a
halbűztől. Kifelé indult volna, de Sturm egy pillantással visszahívta, és a
lány ismét leült.
Haraldot rendkívül megdöbbentette Derek kijelentése, miszerint meg
akarja ostromolni a Jégfal-palotát. Szemöldökét összevonva fordult Sturm
felé. A lovag türelmesen állta a főnök vizslató pillantását, és várta, hogy
megszólaljon.
- Bolond, mi? - kérdezte Harald.
- Nem, főnök - válaszolta Sturm, akit meglepett a megjegyzés. -
Koronaőr Derek magas rangú lovag. Nagy utat tett meg, hogy megszerezze
ezt a sárkánygömböt.
Harald felhorkant.
- Arról beszél, hogy sereget toboroz, a Jégfal-palotához megy, hogy
megtámadja az ott lakozó varázslót. A harcosaim nem
ostromolnak várakat. Ha megtámadnak minket, harcolunk. Ha túlerő áll
velünk szemben, sebes csónakjainkkal átkelünk a jégen, el a veszélytől. -
Harald kíváncsian méregette Sturmot. - Te is lovag vagy, nem igaz? -
mutatott Sturm hosszú bajszára. - Lovagok társaságában utazol. Miért nem
vagy velük és tervezgetsz, vagy amit épp csinálnak?
 - egyedül" - tette hozzá Laurana szomorúan. A thorbardini törpékre
gondolt, akik úgy döntöttek, felveszik a harcot a sárkányseregekkel, de nem
voltak hajlandóak ezt emberekkel és elfekkel közösen tenni. Gilthanas azért
volt itt, hogy megszerezze az elfek számára a sárkánygömböt, és tegyen
róla, az emberek nem teszik rá a kezüket. Ha Derek és a többi lovag találja
meg a gömböt, ők is saját maguknak szerzik meg.
 VIII.
ÉjféCi fohász a Sötét Apátságban.
sötétségben, amíg meg nem találta az ajtót. Hátát a falnak vetette. Amikor
az ajtó kinyílik, az érkezők nem fogják észrevenni. Meglepetésük pedig
számára lehetőség. A bunkóval a kezében lekuporodott, és várt.
szabadítsalak ki. Meg kell azonban tartanod a neki tett esküdet - tette hozzá
Iolanthe. - Az éjszakát a Dargaard-erődben kell töltened.
 Minden kaput más-más nagyúr katonái vigyáztak, mindet a kromatikus
sárkányok egy-egy színének szentelték. Így volt vörös kapu, kék kapu, zöld
kapu és így tovább. Valamennyinél csapda volt, amely a mintául szolgáló
sárkány leheletét utánozta. A Vörös kapuhoz vezető folyosót vörös
sárkányok kőfejei szegélyezték, amelyek bármilyen tudatlan betolakodóra
tüzet okádtak, és elemésztették, mielőtt a fele távot megtehette volna. A Kék
Ariakas lakosztályán keresztül. A bejárati ajtó résnyire nyitva állt.
libabőrös lett. A rettenetes sikoltás váratlanul elhallgatott.
lehetek hűséges Takhisishez, ha közben Nuitarit szolgálom. - Megvetően
mosolygott. - És féltékenyek a hatalmamra. Az Éjúr meg akarja győzni
Ariakast, hogy tiltsa ki a varázslókat a templomból. Néhány papja ki akar
minket kergetni a városból. Aligha sikerül, mivel a császár maga is
varázshasználó. Most maradj csendben! - figyelmeztette. - Az apátság
előttünk van. Ismered az imákat?
a fejére húzott. A nő nyugtalankodott, izzadó markában szorongatta a tőrt, és
azt kívánta, bárcsak gyorsabban telne az idő vagy máshol lenne. Iolanthe
nyugodtan állt, meg sem mozdult, pedig ha Ariakas rájönne, hogy segített
Kitnek megszökni, az élete fabatkát sem érne. Akármilyen büntetésben
lenne része Kitiarának, Iolanthét háromszorosan sújtaná.
indultak a kijárat felé. A kacska szárnyú bozak megfordult és egyenesen Kit
felé ment. A nő csuklyát viselt, de az nem takarta az arcát, és a szertartás
során kicsit félrecsúszott. Gyorsan elfordult, de Targ megpillantotta. Kit
biztos volt benne, hogy felismerés csillant Ariakas bozakjának
hüllőszemében.
hogy Iolanthe tisztában van vele. Befordultak egy sarkon és sárkányfattyú
templomi őrökkel találták szembe magukat. Mielőtt megszökhettek volna,
azok már oda is értek hozzájuk.
 - Mi a neved? - kérdezte a sárkányfattyú Kittől. A nőnek eszébe jutott
Iolanthe tanácsa, és kört írt le a kezével.
- Még valami - szólalt meg Iolanthe, amikor Kit elindult.
mormolni kezdett.
A kém. Az áCom. Tűz és szivárvány.
 - Nem! - vágott közbe nyersen Sturm. - Nem, nem akarok róla beszélni -
soha többet.
életemben láttam.
- Ennyit az alvásról - mondta Kova. - Majd inkább őrködöm.
embernek ajándékoztak volna - mondta Gilthanas, majd marón hozzátette: -
Az értéke felbecsülhetetlen. Egy kisebb királyságot is megér. Ügyes voltál.
- Persze - felelte Sturm.
nem hitte el még azt sem, hogy az istenek csinálták.
 Kis Raggart az előző történésztől tanult, aki már tizenöt éve meghalt, és
naponta elmesélte a történeteket, olykor énekben, olykor pedig ő maga
játszotta el valamennyi szerepet, vagy mesét szőtt belőlük. Bármilyen
hangot utánozni tudott, a fagyott tájon átsuhanó jégcsónakok talpának
surrogásától kezdve a farkasok vonításán keresztül a tengeri madarak
 Brian magányosan szándékozott elkölteni reggelijét a sátorban. Laurana,
hallva, hogy hátramaradt, aggodalmasan érdeklődött az egészsége felől.
Kedves volt és udvarias, és őszintén aggódott érte. Brian, akinek eszébe
jutott, hogy előző éjjel kémkedett a lány után, rosszabbul érezte magát, mint
a legalávalóbb palanthasi csatornapatkány. De nem tudta visszautasítani a
jégből van! Gondolom, igazából nem. Derek azt mondja, a jég alatt kőfalak
vannak, a jég csupán lerakódott az évek során - magyarázta Tas büszkén.
sok sötét és érzelemmentes tekintet.
 - Nem, te nem érted! - harsogta Harald. - A népem csak akkor harcol,
amikor muszáj. Nem keressük a csatát. Mit gondolsz, miért olyan gyorsak a
csónakjaink? Hogy elvigyenek a harcból. Nem vagyunk gyávák. Ha kell,
harcolunk, de csak akkor. Ha van rá esélyünk, elmenekülünk. Ebben nincs
semmi szégyellnivaló, lovag uram, mert életünk minden egyes napján
halálos ellenségekkel mérkőzünk meg: rianó jéggel, csípős széllel, maró
 Tasslehoff rég megunta már a beszélgetést. A főnöki sátor hátuljában
turkált az erszényeiben, a padlón körülötte guggoló gyerekek nagy örömére.
Kincsei között akadt egy törött kristálydarab, sima felülettel és háromszöget
alkotó élekkel.
hozzám lépett és kiforgatta az összes zsebemet, és ha hiszed, ha nem, ott
volt a nyaklánc! - Tasnak szünetet kellett tartania, hogy levegőt vegyen. -
Igazán örültem, hogy megtaláltam, és azt mondtam, visszaviszem Kovának,
de Raistlin azt felelte, nem, majd ő elviszi neki vacsora után, én pedig
menjek és hagyjam őt békén. Azt mondtam, mégiscsak megvárom
Caramont, mert előző nap óta nem láttam. Raistlin azzal a nézésével nézett
Jó Có6óC is megárt a sok. Takhisis papja
 Az Összeomlás elpusztította Égföldet. Földrengés hasította ketté a
hegyeket. A folyó kiöntött és helyenként irányt váltott. Az összes part menti
település elpusztult. Életek hunytak ki, megélhetések mentek tönkre.
mondták. Dargaard városát, amely viszonylag épségben vészelte át az
Összeomlást, elhagyták a rettegve menekülő polgárok, és megfogadták,
hogy sosem térnek vissza, ám a rémítő bansheekről és élőholt katonákról
szóló történetek mellett legendás kincsekről, az erőd raktáraiban
felhalmozott elképzelhetetlen vagyonról szóló mesék is keringtek. Sok
kapzsi és vakmerő kalandor akadt, aki hírnevet, pénzt és dicsőséget
amitől a férfi leginkább tart.
 Alvás közben is dolgozott az agya, és Kit kora reggel felüdülve ébredt a
reményei szerinti megoldással.
ütés célt tévesztett, de Kit felkiáltott, és úgy tántorodott hátra, mintha elérte
volna.
 - Rossz istenhez fohászkodsz, ha engem akarsz megállítani, sötét atya!
Legközelebb próbálkozz Paladine-nal! Most pedig vedd le a ruhádat! Az
övedet, az ékszereidet és a tömött erszényedet is kérem. Gyorsan!
Afagyfejsze. Kj^bőííesz a fegyverhordozó.
ez a gyermek azért könyörög, hogy a kardoddal játszhasson. Nekiadnád,
amit kér?
biztos. Ha hajlandó voltam olyan alacsonyra süllyedni, hogy megszerezzem,
talán még jobban lecsúsztam volna. Az istenek nem adták meg, amiről azt
gondoltam, vágyom rá. Nagyobb ajándékot kaptam tőlük - önismeretet,
gyengeségeim és hibáim felismerését. Minden nap küzdök, hogy legyőzzem
ezeket, és az istenek és a barátaim segítségével jobb emberré válok.
vallaná be, hogy akadnak hibái és aki sosem ismerne be semmilyen
gyengeséget.
 - Miért hazudtál a barátaidnak arról, hogy lovag vagy? Mielőtt
válaszolsz - emelte fel Brian a kezét -, elmondanám, hogy láttam, milyen
tisztelettel és megbecsüléssel öveznek a társaid. Tudom, hogy nem jelentene
nekik különbséget, akár lovag vagy, akár nem. Igazam van?
máskülönben jó egészségben, elénekelt egy kocsmadalt arról, hogy igaz
szerelme egy vitorlás hajó, ami tökéletesen zavarba ejtette a jégbarbárokat,
de udvariasan megtapsolták.
vidéken éltek, amelyet kiszárított és felperzselt a fiatal nap. Nem volt sem
élelem, sem víz. A népünk összeaszott a hőségben és sokan meghaltak.
Végül a törzsfőnök nem állta tovább. Az istenek segítségéért könyörgött, és
egyikük, a Halászisten válaszolt neki. Ismert egy vidéket, ahol sok volt a hal
és a szőrös állat. Meg akarta mutatni a népünknek az utat arra a földre, mert
félt, hogy gonosz lények próbálják meg elfoglalni. Egy gond volt csupán - az
- kiáltotta boldogan. - Nézd, Sturm, a jég megégetett! Hogyan lehetséges?
talál meg minket.
őszinteségét. A becsületesség mintaképe. Ezért - Brian nagy levegőt vett,
pontosan tudva, milyen fogadtatásra számíthat - fegyverhordozómnak
fogadom Fényeskardú Sturmot, Fényeskardú Angriff fiát.
 Brian bólintott, majd felpillantott, amikor hideg szél fújt keresztül a
főnöki sátron, megtáncoltatva a lángokat. Derek távozott. Laurana
aggodalmas pillantása követte.
FFeaC-Tfias csapdát állt. Derek^sárkányokróCálmodik.
fülét előtte. Mások - akik meg akarták hallani, hinni akartak neki - talán
figyelnek rá.
megtöltötte a barlangot, amelyet egy réges-régen, talán még Huma idejében
itt élt fehértől örökölt. Sápadt napfény csillogott be a fészek bejáratán és
felszikrázott a hóval a sárkány leheletének jégvirágaival borított falakon.
lovaggal talán szerencséd lesz. Idehívhatnád, aztán elküldhetnéd a sárkányt
valami látszatfeladattal. De nincs szükséged arra, hogy kioktassalak. - Feal-
Thas ujjával megfenyegette a gömböt. - Játszol velem, megpróbálsz
behálózni. - Ismét összekulcsolta a kezét és rosszallóan mondta: - Ne fáraszd
magad! A mézesmadzagod háromszáz évig nem vonzott, és most sem fog
működni.
A JégfaC-paíota ostroma.
 - Az istenek beszéltek neki a gömbről! - Aran hitetlenkedve rázta meg
fejét, és kulacsa után nyúlt.
 - Sturm? - kérdezte halkan, és félrehúzta a sátorponyvát. A fény egy
tálka olajba lógatott, égő kanóctól eredt. Sturm keresztbe tett lábbal ült a
padlón, és egy puha bőrdarabbal törölgette Brian kardjának pengéjét.
 - Amikor nem hallgattam Raistlin figyelmeztetésére, megfizettem érte.
Fölvettem egy mágikus sisakot, amit találtam, és az a hatalmába kerített. -
Sturm elhallgatott, és elhessegette az emlékeket. - De ez másik történet. Azt
hiszem, ha Raistlin itt lenne, óva intene a gömbtől, és azt mondaná, a
közelébe se menjünk.
rájött, hogy alighanem Tasslehoff sátrában van a többi holmival együtt, ami
az utóbbi napokban eltűnt a táborból. Nem volt ideje feltúrni a surranó
kincseit, ezért, félve, hogy elkésik, megragadta a fagyfejszét és kisietett.
Belebámult a fényes napsütésbe, és azt gondolta, a terve talán mégis
működni fog, amikor Gilthanas lépett oda hozzá.
meg neki. Nem tudom, mit tegyek. Ha megmondjuk Haraldnak, abból csak
baj lesz, és az istenek ma ránk mosolyognak.
szárnyait kiterjesztette, pikkelyei hókristályok gyanánt csillogtak a reggeli
napfényben. A sárkányiszony összeszorította a szíveket és megakasztotta a
lélegzeteket. Emberek reszkettek a fedélzeten. Fegyverek hullottak ki az
ernyedő kezekből. A táborban gyerekek sírtak és kutyák vonítottak
félelmükben. A sárkány leszegte a fejét. Vörös szeme a tábor felé nézett.
Azok a harcosok, akik képesek voltak legyűrni a rettegést, megragadták
nem olyanok, mint a vízi hajók, ezért nem kerül sor hullámzásra és
imbolygásra. Ha Kova tényleg kiesik, ami meglehetősen valószínűtlen,
akkor sem fullad meg.
gondolatra, és nem volt biztos benne, hogy lesz elég mersze hozzá.
Többször is inába szállt a bátorsága, és eldöntötte, hogy amikor a céljukhoz
érnek, a hajóban marad. Senki nem fogja hibáztatni. Mindenki
megkönnyebbülne. Annak ellenére, hogy megkapta a fagyfejszét, a harcosok
kényelmetlenül érezték magukat egy asszonnyal a köreikben. Derek dühös
volt, és még Sturm is aggodalmas pillantásokat vetett felé.
kedvelik Feal-Thast. Csak azért jöttek, hátha megölhetnek minket. Ennyit a
meglepetésszerű támadásról. A varázslót értesítették a jövetelünkről.
- Legyen hited! - mondta Elistan, kezét a törpe vállára téve.
 - Könnyű hinni, amikor biztonságban vagy a főnöki sátorban - tette
hozzá Elistan.
ezelőtt. Elistan lassabban követte, mert nem szokott hozzá a hajókhoz és a
létrákhoz, de végül mindketten a jégen álltak.
 Senki nem mozdult és nem beszélt. Többen ámulva felkiáltottak.
Mindenki elbűvölve állt, kivéve Dereket, aki azzal foglalatoskodott, hogy
laza övcsatját megigazítsa kardszíján. Sturm már-már megszólalt, hogy
felhívja a figyelmét arra, ami történik.
 Harald ujjongva felordított, és egy gigászi fagyfejszét lengetve feje
fölött a hajó oldalához rohant, kiabálva maga után hívta az embereit. Nem
vesződött a hágcsóval, csak átugrott a korlát fölött. Harcosai utána áradtak.
A többi jégvitorláson utazó jégbarbárok ugyanezt tették, és hamarosan az
egész sereg a jégen rohant, alig várták, hogy megütközzenek az ellenséggel,
amelyiknek sikerült túlélnie a zuhanást.
kényszerítette, hogy hátramaradjon, részben kétségbeesetten kívánta,
bárcsak megtette volna. Ugyanazt a rettegést érezte, mint amikor a sárkány
elrepült fölöttük, bár nem tudta, miért, hiszen nem látott sárkányt sehol. Ő
és Gilthanas beérték Tasslehoffot, akinek rövid lábai nem vehették fel a
versenyt a lovagok hosszú lépteivel.
 XIV.
A faikasfaíka. A csap6a. Laurana végzete.
őt.
- És ki véste oda - tette hozzá Sturm.

Derek vállat vont.

- Nem számít - mondta, és vezette az utat a sárkánnyal jelölt alagútba.
sárkánygömböt tartotta varázslatos őrével együtt. A lovagok is észrevették,
de továbbmentek, bár hallani lehetett, hogy Aran kijelenti, hogy egy X-et
talált a falon. Erre Gilthanas, aki szintén észrevette az X-eket, rászánt
néhány percet, hogy körülnézzen. Laurana vele tartott, míg Kova és
Tasslehoff kint őrködtek.
Derek hamar összeszedte magát.
viselkedett volna így: hátsó lábán ülve figyelte társait.
 - A fegyvered mágikus. A varázsló egy télnorna, és a fejsze
ugyanazokból az elemekből áll, amelyek a mágiáját táplálják. Ez az
egyetlen fegyver, amely megölheti.
- Nem hiszem, hogy számítana.
 Brian váratlan fájdalommal kívánta, bárcsak hinne egy istenben -
bármelyikben! Hogy nem tekint ilyen iszonytató, örökké néma, örökké
néptelen űrbe. Hogy a fájdalomnak és a rettegésnek a mélyén van értelem,
és az ő élete sem értelmetlen. Hogy a halálának lesz értéke. Hogy nem azért
találta meg a szerelmet, hogy egy jeges barlangban veszítse el egy céltalan
kaland során. Keserűség öntötte el a nyelvét. Az istenek talán visszatértek,
kardja kirepült kesztyűs kezéből, és pörögve odébb csúszott a jégen.
csatabárdja hamarosan vöröslött a vértől. Az állatok megvadultak a friss vér
szagától, és nemigen törődtek vele. Tovább marcangolták Arant, aki
abbahagyta a kapálózást. Az egyik farkas fogait a lovag húsába mélyesztve
halt meg.
Egyszer majdnem keresztülesett barátja testén. A farkasok ismét szorosra
fonták körülöttük a gyűrűt.
mint egy tűre szúrt pillangó.
fehér farkas a jégre roskadt, pofáját eltátotta, nyelve kilógott, szájából vér
és nyál csöpögött. A sárga, gyűlölettel teli szemek a lányra szegeződtek. A
farkas véknya megremegett, lába a halálos sebből ömlő vértől vörös jeget
kaparta.
A sárkánygömS. A lovag.
ártalmatlannak, ahogy ott pihent emelvényén és várt.
A íioCtak,és az elevenek.
 - Nálam van a sárkánygömb. El kell tűnnünk innen, mielőtt
felfedeznének minket.
A Jégfal-palota eleste
Jég6ar6ár dal
Írta Lester Smith
 Idegenek jöttek aztán,
megsegíteni a népet,
lovag, elf és törpe testvér.
Harald fagyfejszével kézben
szólította az igazakat harcra
a jégmocskoló Feal-Thas ellen!
Negyedikkönyv
Takhisis jósnője. Kit ultimátumot sza6.
hatalmas halállovag is csatlakozik hozzá hadával, Ariakas fején máris
bizonytalanabbul ül majd a Hatalom koronája. Még megakadályozná, hogy
Kitiara a Dargaard-erődbe menjen, és Takhisis ezt nem engedhette.
felcsillant a láttán, szájában összegyűlt a nyál. Megsimogatta, és rekedten
beszélt róla. A karkötő ritka holmi volt, mondta a nőnek, és rendkívül
értékes. Csak hallomásból ismerte a fajtáját, látni még nem látott egyet sem.
Varázsszavakat mormolt, mire a karkötő mágikusnak bizonyult. Bár nem
esküdött volna meg az istenére, hogy az ékszer megteszi, amit Iolanthe ígért
- hogy megvédi a mágikus félelemtől és mágikus támadásoktól,
jósnőjéhez intézett kérdésért cserébe.
több városba eljutottak. Még az Összeomlás után is, amikor akkora volt a
zűrzavar és a fejetlenség, a városok vezetése elsődleges fontosságúnak
tartotta az országutak karbantartását - kivéve Éjföldön.
szerencséjére Salah Kahn lovát betanították, hogy védje meg gazdáját az
orgyilkossági kísérletektől, amelyek Khurban a mindennapi élet részei
voltak. Kitet azonnal felverte álmából a ló figyelmeztető nyihogása. Talpra
ugorva meg kellett küzdenie egy kést forgató haramiával, vagy kardját
kivonva figyelhette, ahogy egy sötét alak elinal az éjszakába. Eddig
szerencséje volt. Magányos emberek támadtak rá. De eljöhet az a nap vagy
Kit megremegett.
 A sárkány végül tudatta vele, hogy visszakerült Ariakas kegyébe. A
császár arra kérte Skie-t - szinte könyörgött neki -, hogy keresse meg. Ez a
hír mosolygásra késztette Kitet, különösen, amikor megtudta, hogy Feal-
Thas halott, és a solamniai lovagok bajt kevertek.
Egy éjszaka a Dargaard--erőd6en.
amely mindörökre elveszett a Dargaard-erőd átka által sújtottak számára.
 - Jó ötlet. Szállj le, uram, és keress fedezéket! Én teszek egy szívességet
a világnak és lerombolom ezt az átkozott helyet! - sziszegte Skie, és villám
sistergett fogai között.
kapott levegőt. Hideg verejték csorgott le a mellei között. Félelem. rettegés.
egy hang megszólítja.
Kjtiara Harca. Lord Soth esküje.
markában.
de tovább kellett harcolnia. Újabb pillantást kockáztatott meg maga mögé.
Dargaard-erőd kapuja tárva-nyitva állt. A gyertyafényes nagy csarnok üres
volt. Nem voltak bent harcosok, amióta az első csatába ment. Az élőholt
harcosok előtte tolongtak. Ha át tudná vágni magát az erődbe, élve átjutna a
kapun.
Kit, remélve, hogy az idő és a tűz meggyengítette a vastag sodronyt,
meglendítette a kardját, és megpróbálta elmetszeni. A kötél fölfeslett, de
nem szakadt el. Összeszorította a fogait. Verejték csorgott az arcáról, félig
megvakította. Lélegzetet vett. Fájdalom nyársalta föl. A harcosok utána
özönlöttek. Érezte a perzselő lángok hevét, amely átsöpört rajta. Újra
lecsapott. A kötél végre elpattant. A csapórács dübörögve lezúdult és éles
szúrva újra meg újra.
megkerülve a nő elé ment. Kitiara fájdalmasan sántikálva oldalazott odébb,
hogy szemmel tarthassa, készenlétbe emelte a kardját. A halállovag
magasabb volt nála, erősebb, és halottabb is - igaz nem sokkal. Nem érzett
testi fájdalmat, bár csak az istenek tudhatták, milyen lelki gyötrelmet kell
kiállnia. Soha nem fárad el. Száz évig is harcolhatna, míg a nőnek már
csupán néhány perce volt hátra. A halállovag kardja messzebbre elért.
 IV

Vég

e.