Illyés Gyula

Puszták népe

TARTALOM

1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete.

2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. A szülőföld.
3. A puszta külön világa. A cselédek a tulajdonról. Az összetartó erő. Két feltörekvő család.
4. Két ellentétes család s két puszta találkozása. A puszta vallása. Az öregek.
5. A pusztaiak multja. Parasztok, zsellérek és cselédek a történelemben. Az utódok a multról.
6. A puszta kormányzása. Pásztorok parancsolók, gazdatisztek.
7. Hétköznap és vasárnap.
8. A fegyelem és fegyelmezés. A munkabeosztás s a munkamenet. A cselédek közönye s a közöny oka.
9. A pusztaiak egymás közt. Társalgási nyelvük. Civódások. Ajándékok. Alkalmak a vidámságra.
10. A pusztaiak, táplálkozása. Jövedelmük. A konvenció. Egy cselédház.
11. A gyermekek nevelése, felvilágosodása, barátkozása. A szerelem.
12. A béreslányok kiszolgáltatottsága. A puszta erkölcse. A hódítók.
13. A puszta kultúrája. Iskola és egyházi élet. A hírköltők.
14. A szagról. Idegenek a pusztán.
15. Kuruzslók és orvoslók. A puszta egészségügye. Sebészek. Népi gyógymódok.
16. Summások, aratók, napszámosok. Azok jövedelme és élete a pusztán.
17. A „szólítás”. Akik elkerülnek a pusztáról. A pusztaiak a falvakban.
18. A pusztaiak jövője. A zsellérek.
19. Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba.
 1

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha
városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallo-
másból ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig.
Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen
Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból
az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha
egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet
azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-
kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom, vagy legalább kápolna, rendszerint a
kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén
tenniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal és mindezek körül
remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű
pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az
ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd
mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán
lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek.
A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból
kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú
földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el
egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad
tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család
lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-
Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a
füst az ajtón ömlött ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy
alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában
hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között
találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egy pár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk),
sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az
etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek,
néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen
hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik
a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek,
noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem
a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.
Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben,
szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg
minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes
elszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem
hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai
viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran
emlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút
követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőtadó
közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább
hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért

2
lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még
álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.
Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig
hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nem
akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített
házak és közöttük utcák, meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni s amelyekre
még napok mulva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett
az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek
műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egyvonalba raktak s most
nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A
börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy
azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivel
ez a falu épp német falu volt, a tolnamegyei Varsád (ahova szüleim németszótanulásra adtak
cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk,
amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban
bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem,
de amelybe ezenkívül még más, valami riadozó csodálkozás is vegyült.
Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt még csak azt teszem hozzá, amit az
imént a dolog természetessége és magátólértetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelében
a puszta lakóinak lárma és ének s nem tudom milyen ősi rendelkezés értelmében a dohányzás
élvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze főleg az ifjúság állandó
fegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítés
fogalmának e járulékaihoz még a kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csak
különös engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt ne tegyenek az
uradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben, mióta az őzek nem merészkednek a
puszta közelébe, másrészt pedig azért, hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyító
viszonyra ne csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban, a szigorúan bekerített és ráadásul még
vicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt, hogy azokban mindmegannyi gróf,
büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint később
kiderült, szintén igazam volt.
A puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a
magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogysem tudtam azonosítani azzal a
hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar
nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem s szerettem volna közte élni; szomorú
környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó
eszménye van saját magáról s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam s egyre több
eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és
Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas
volt és megalázó.
A külföldiek, akik jártak Magyarországon s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét
kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön
vigyázz-ba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs
híján a kétszínűségnek sem... Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda
magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban
közmondásszerű vendéglátását élvezték s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A
magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem
bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.

3
A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely az
általános hit szerint fajtánk sajátja s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van
meg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosaink-
ban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép.
A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a
tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja fejét, hogy örökségből, szinte
vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy
se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a
legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes
málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszön-
hették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket,
hanem életben maradhattak és szolgálhattak a húnok után itt, hol az avaroknak, hol a frankok-
nak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek,
akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor
nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a
meghódítottak között törvényszerű.
Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére,
amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen
fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg
azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes
annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát s már
teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és
egy fajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolga
végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből
vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést
hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról
is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát, vagy atyai tanácsát és azt fogják követni,
ahogy a multban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem
volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő
engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy
ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden
oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen
hajlik.
Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio,
eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó
belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azonnyomban
magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről vagy
visszatéréséről, rögtön igazat adtak neki s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és
énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyire
fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni,
mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után miért éppen ez maradt rám
a 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a
budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religioé három századdal tovább marad
érvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon,
melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélek
felfedezni, lelkemről, mármint a pszihéről nem is beszélve.

4
Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő
szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen,
hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas és bosszúállásában nem ismer se Istent, se
határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett
bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy
mikor „ártsa magát az urak dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően
működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van.
Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodási
viszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai
lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül;
képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott
nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják, tízezerholdas
darabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a
képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz említést a képviselő-
házban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza?
A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy
a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép
vérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint
jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nem
egyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint
méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel s
akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a
felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf
irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletbentartásával. „Most derült ki - mondja az
egyik bekezdés, - hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó
tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a
grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval
emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy
a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci
méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi
név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnanjötteket vagy felkapaszkodottakat gúny
fogadja. Környékünkön, a század elején, jópár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltöz-
ködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a
pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket,
aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak
nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől-szembe éppoly dadogó hódolattal
beszéltek velük, akár a régiekkel.
A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom
ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás
és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége,
tanulóképessége révén rövidesen elég magasállású bíró. Kamaszkoromban tanúja voltam,
amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja, saját édes testvérei, külön-
ben keménytorkú „parancsolók”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót
rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy
isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és
természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is
viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketteken szokott enni és úgy is társalgott. Csak
később jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a

5
tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de
tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.
Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a visszahatását még
közvetlenebbül is tapasztalhattam. Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe. Akik
kiemelkedtek belőle, szinte szemem előtt emelkedtek ki; vagy ha már magasabb polcon voltak
is, új lényükön még rajta csillogott a régi környezet egy-két vízcseppje. A családban három
generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselve
van. A többség persze ma is kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztük
már korcsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is. Valóságos eleven létra, amelyen
ma is kényelmesen sétálhatok föl és alá, ha a társadalom rétegeződését akarom tanulmányozni.
A legtöbbre egyik nagybátyám vitte, az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk a
család esze, mindnyájunk büszkesége, akit a magunkszőrűek közt úton-útfélen emlegettünk; ő
volt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal mindnyájan kapaszkodtunk.
Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén kívül annak köszönhette, hogy a „nép fia” volt.
Választáskor a polgárok lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra s aztán
elbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik, megállta köztük a helyét.
Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles
folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott,
vöröstéglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplőkalapot, süveget,
báránybőrkucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam s első csodálkozásomban
majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett,
lekapta a fejfödőjét s fogas után nem is vizsgálódva, (holott a parasztházakban mindenütt van
fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre.
„Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” - felelt meg később kérdezősködésemre az egyik
segédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg,
hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok
izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló
hatalmasság viszont hányingert kapott.
Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős
cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és
hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük
egyszerre reám is átragadt.
Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára
jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre
tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót. Valami homályos temetkezési költségről
beszéltek, amelyet ők fizettek ki s amelyet szerettek volna a községtől visszakapni, mert a
halottat vagy halottakat tulajdonképpen a községnek kellett volna eltemettetnie.
Nem kapták meg s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek. Mentek is azonnal
kifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések közben. Az ajtóban ismertem fel közöttük
egyik közeli rokonunkat, apám egyik unokatestvérét, aki a többieknél még mélyebbet, még
alázatosabbat hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam, hogy
jómagam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a szokásos egy koronát, kezet
csókoltam, és iszkoltam kifelé. Zavaromban a pénzt a következő mellékutcáig elvesztettem.
Meglehet, hogy akaratlanul eldobtam; utólag büszke volnék rá, bár akkor órák hosszat
forgattam utána valamennyi zsebemet, majd sírásra fakadva nagy kapzsiságomban.

6
Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal?
Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben oly
törvényszerűen lelöki magáról és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez a
fejlődés útja és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki puszták levegőjét
elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra
vissza akar jutni.
Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain s csak a hatodik-hetedik forduló után
váltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a pusztát, újra lélekzeni próbáltam benne,
eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán
egy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A természetben
csak ugrások vannak s így természetesen a visszahasonulás sem ment túlzások nélkül. A
bordeauxi néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-
óceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Amíg a
kénytelen-kelletlen hazatérések után, amelyek alatt nemcsak az istállók, cselédviskók
környékét, hanem a pusztán még a naplementét is sivárnak éreztem, üresebbnek, mint másutt,
végre lelkemet is visszavihettem. Amíg, mentesen a parasztrajongástól, sőt a nagy megtérők
otthonrajongásától is, széttekintettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemügyre. Hasonlóan az
idegenként megszólított öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorgatva hallgatják a beszédet s
egyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály bácsikká lepleződnek le, a völgyek és dombok
jobban ismertek engem, mint én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túlsokat beszél a
„gyökereiről”, főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, amelyek
világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végre
leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így
vizsgáltam gyermekkorom ágyát, - magától kell kiderülnie, hogy mivégre.

7
 2

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyít-

vány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba
és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus
szellem bölcs mérsékletét, derüjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyog-
ványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé
nyugszik legkésőbb a nap. Egy ideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat.
Bólintva fogadtam a dícséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a
dunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg, orgazdának éreztem magam a
vállamra hulló veregetések miatt, - egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves
koromig egyetlen-egyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vas-
szikrát víve, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált
kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a
higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa
más, hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda Horatius hátlapjára
jegyzi fel az évi robotot, - a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város.
Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia.
A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a „szűkebb pátriára” lyukad
ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára,
amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli visszafelé egy szó történetét,
ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely
pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre
terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat, -
amikor a régi ház már örökre elmerült.
Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házra
emlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak,
ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elé
rögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos,
mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőmíves, a bognár lakása, egy
épülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra három-négy oszlopban a hosszú cseléd-
házak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire-stílusú nagy szekérszín,
majd egy kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvak
csöppentett mészfoltjaival.
A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor
vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart.
A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis
zsellértelket tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát.
Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot
jelentette, ahogyan az is.
Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja, vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelye
után csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem is
tartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre,
de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Aki
például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei

8
pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszter-
házyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol
lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat
szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon
birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágású
parádés kocsist, finomkezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is, ami a cselédek szemében is
kitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal,
fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik
ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész
éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük
magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam.
Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.
Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem
ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag,
szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek, - én ott vagyok
honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles,
mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek
látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz
- ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik, - ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak
karnyujtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság, képét öltözve magára, ábrándozva
bolyong” - bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, „hordva szelíd kötelét az elomló szőke
hajaknak”. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink, a házmögötti dombon már a
Völgységben feküdtek.
Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér
megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldem-
mel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy
talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével
arra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerint
Sárszentlőrincen születtem.
Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom adatai közt fedeztem fel.
Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam.
Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: a
valóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az évek
során hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta eldönteni, melyiket szeresse legjobban.
Újszülötteit így hol az egyiknek, hogy a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogy
például anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfai
születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás a „szigeten” át,
Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak az
évszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán még
Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög város
Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdács, Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora,
továbbá Kis- és Nagyszékely... Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie.
Felsőrácegrest már a régi rómaiak is... de nem mondom el a történetét. A cselédek a puszta
multjáról csak mende-mondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt,
mintha csak a mult század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a
rácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt.
Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, Patkó
Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi

9
történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett „büdös sarokban”, a Sió partján, a
marhadeleltető árpádkori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeli
aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája,
virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól
védetten egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás, ökörbőgés és a
gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még az az utas sem láthatja,
aki Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a járási
út homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát kívülről sűrű lombkoszorú takarja
szinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országútról keskeny, meredek csapáson jutunk el a
pusztába.
Azon a keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a földön: hazámon, Európán.
A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok,
vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagymessze a grófi fenyveserdő
terült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt a
merészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kis
völgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva, - így él
emlékezetemben az az idő.
Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köré
odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekinte-
tem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgat-
tam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket egyenként felfedeztem.
Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel,
szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazám
történelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a pusztai
iskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most
látom, tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem.

Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át vezetett, egy-egy távoli
rokon névnapja, esküvője vagy temetése révén, apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néha
a hatodik pusztára is elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva,
részletről-részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben, mint saját testemet,
saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egy
tagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe
az ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók rekettyéseit
és füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még óvatosan nagy körben kikerültem,
akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább éreztem egy családba valónak magam, mint az
emberekkel. De a dombok, erdők és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nem
rögződtek belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem meg
őket, amikor történeteket hallottam s aztán olvastam róluk. Mint az előhívóba mártott
fényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és színeződtek lelkemben a tájak egy-egy
elképesztő juhászhőstett, betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt.
Emlékszem, hogy kezdődött.
Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporodva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet,
nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándor kereskedőtől.
Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér
arcomba ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt élt
Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor,
tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik más Szentlőrincen... hanem itt, ebben a faluban

10
járt, ott arra a jegenyék mögött... „1831. szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincen
tanult az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt...” Egy pillanat
alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap
belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran
megesett, - nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette
volna a falvat. Fölugrottam s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra
mulva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. A
régi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem
különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt,
mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon,
elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz
talpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadia-
asztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. - Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt
állt, - könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én
járok, tán még Rácegresre is felment, - mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták.
Körülnéztem a zöldelő tájon; később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam,
ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem
vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy
később is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva
nem fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön
Lőrinc után.
A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A
pusztáról kicammogó szomorú ökrös-szekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kere-
kekre, a zörgőcsontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó
felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon írta „A négyökrös
szeker”-et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel örökre befolyásolta. Valahányszor feljön a
hold, a 19-ik század derekán érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben.
Miként a bús hölgy, aki férjének
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Itt írta „A magyar nemes”-t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinél
sokkal veszedelmesebbet.
Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon, szorongás fogott el, hasonló a
gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevést
vártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt férjnél,
természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út fölött összeboruló fák susogásának
költői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást és
párolgó vért. A Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is,
jövet is, csatatéren vándorolunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, amely,
mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmarad-
hatatlan frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait,
kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is és a vers nemcsak a történelmi

11
eseményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak
ágaskodását, a korszak pusztító kétségbeesését is.
A kölesdi harcon, a kölesdi harcon
Hej, én is ott voltam, elejének vágtam!
Elejének vágtam, közepét bontottam,
Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam!
A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgetésének hangjai fülemben zsongtak;
egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, ízek és
látományok tartották fogva.
Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tömör drámaisága, a
szavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Babits
költői ösztöne jól véli, nem írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt, rossz verselő volt.
Mikor Balogh Ádám a kardját emelte,
Sándor László akkor dandárt reávitte.
„Vedd fel fiam bátran németnek lövését,
Ne mutasd szívednek semmi röttenését,
Ne mutasd szívednek semmi röttenését.”
Vagy csak bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek, valami titkos
bosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszkettem? A
zizegő nádasok mentén, a négy-ötórás úton minden alkalommal végigéltem az iszonyú össze-
csapást egész addig a jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbe
torzult arcokat láttat velem.
A Sió berkében lőn nagy sivalkodás,
Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás,
...Lovassa üldözte, gyalogja öldözte.
Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte.
A győzelem után a kuruc generálisok megdícsérték a fölkelt póri népet, amely főleg az ellenség
kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára az akkor még valóságosan puszta puszták
fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos bosszúvágytól,
elnyomottsági érzéstől sarkalva kaszáikkal és cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végén
hírmondó sem maradt.
Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták. 1848 októberében ennek a
vidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor
Görgey dícsérte meg őket, pedig ő nem nagyon szívlelte a néphadsereget. „A tőlem balra eső
magaslatokat - írja emlékirataiban - egészen le a Sióig már a mult est óta a tolnai népfölkelés
tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétség kívül legtöbb érdeme van
ezen hadjárat szerencsés eredményében.” De meg is feddi őket. A felkelők először is a
horvátok fegyvereinek estek, hogy kiki „ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó
puskára szert tegyen”. Perczel csak tizenkét ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyúkat is
elvitték volna. A szép nap emlékére? 1847-ig aki nekik, nem-nemeseknek kardot, puskát vagy
csak puskaport engedett át, 25 botot kapott.

A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus városias Dunántúlon e vidék
őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a
Balatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindég
keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a

12
szabadság szele fujdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vért
lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a
megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. A
világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s
négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés
dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma
német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer
álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély
szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak
a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk
gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra,
négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizma-
szárból a hosszúnyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem
ismernék, itt nyujtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az
egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül a
kiskapun se lép ki”.
De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem
kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja,
amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a
simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties
csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint
beható anatómiai ismeretről tanuskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az
ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak,
amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek,
amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a
szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen
kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sujtani. A rácegresiek a bicska mellett
kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl
nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon
fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

13
 3

Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam,
ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mond-
hatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis
saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket
feltárok, azért tárom fel hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró
rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos
napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más,
érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.
Nem indokolatlan ez az érzékeny visszahúzódás. A puszták népe, ha csak egy csücskét
megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene
tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik
renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle,
az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától
mondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja
vissza. Vad világ az a fenti, föld kérgéhez hasonlóan kihűlt és megkeményedett elveivel és
erkölcsével, amelyekben, elismerhetjük, alig van már élet, csak formájuk van. Veszélyes világ a
maga törvényeivel, szokásaival, magántulajdonával, szerelmi életével, - ki ismerné ki magát
azokban? Abba is születni kell.
A magántulajdonról például, hogy a legkínálkozóbb fonalnál kezdjem, a puszta egészen más
véleményt formál, ha vallani nem vall is, mint aminőt a ma fennálló törvény követel. Nem
tartom magam illetékesnek a döntésre, hogy a két különböző felfogás közül melyik a jogosabb,
emberibb; a pusztáé mindenesetre az eredendőbb, a konzervatívabb, az ősibb; az őrzi a hagyo-
mányát valamilyen hajdani közösségnek, amelyben az enyém-tied fogalmát sem a földben, sem
a szerelemben nem határolták oly mély árkok, mint manapság. A puszta, a pár ezer, nemegyszer
pár tízezer holdas birodalom nem oszlik apró parcellákra. A közösen mívelt hatalmas búza- és
rozstáblák látványa, a láthatárba vesző óriási zöld és sárga mezők hullámzó végtelensége
annyira rokona a közös mennyboltnak és tengernek, hogy előttük az egyszerű lélek valóban
csak a föld erejét, áldását vagy makrancosságát érzi és kellő és gyakori figyelmeztetések híján
hajlamos feledni, hogy a közös mívelés parancsszóra, a termés pedig egy ember hasznára folyik.
A természet általában mostohán fizet, a pusztaiaknak ez a tapasztalata az Árpádok óta; ha az
ember nem hal éhen, akkor már jól megy a dolog, a századok erre tanították őket. Hogy a
földről a jég, a tatár, a gróf vagy a gróf Schlésingere viszi-e el azt a több búzát, amelyből több
kenyér s tán kalács is kerülne, ez csak részlete a kérdésnek. Egyszóval dolgoznak, mívelik a
földet, s ha a koplalástól nem fordulnak fel, nemigen kérdezik, miért csak annyi jut nekik,
amennyi fölháborító kevés jut. Viszont azt sem lehet könnyen kiverni fejükből, hogy a földhöz,
amellyel birkóznak, elsősorban nekik van közük, hogy a természet az - természet, vagyis
mindenkié. Nagy penchant-juk van arra, amint előttem az egyik jószágigazgatóné egyszer igen
helyesen kifejtette, hogy ami termény a kezükön át folyik, az az ujjukhoz tapadjon. Épp úgy
kell kezelni őket, mondta a fenti hölgy bájos mosolyt derengetve felém, akár a méheket. El kell
szedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak. Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék és a
hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez
valószínű; ha mindenük megvolna.

14
De semmijük sincsen, s így dolgoznak s közben ahol tehetik, magyarán szólva, lopnak, mint a
pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klan-szellem vezérli őket,
ahogy mondtam, a közös szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napra
gyöngül.
Én még teljes erejében érezhettem. Éreztem, sziszegve, a másik rend erejét is; már nagyjából
kész emberpéldány voltam, amikor az hozzám nyult, s a maga formájára kezdett alakítani. A ma
született bárány ártatlan eszmevilágával szedtem össze például a lekaszált csalamádét a
szomszéd kertjéből, amikor a sváb gazda, akinél német szóra voltam, takarmányért küldött.
Csalamádé az ő kertjében is volt.
A harmadik nyakleves után értettem meg, hogy loptam.
- Hát nem urasági? - kérdeztem felháborodva.
Urasági vagy grófi, azaz közös, amelyből mindenki nyalábol, mielőtt meggondolatlan pazar-
lással a magáéhoz nyúlna.
Szerkezetében pontosan ez a jelenet ismétlődött meg velem nagyszüleimnél, ahol a falusi tanító
galambjait fogtam össze; egyik nagybátyámnál, akihez egy délután a mezőőr kísért haza az
idegen szőlőkből; a vajtai állomáson, ahol hatalmas vasúti lámpással szálltam be szüleim után a
vonatfülkébe. Első gimnazista koromban egy eleven kecskét próbáltam elkötni a községi
legelőről, hogy szívem hölgyének ajándékozzam, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlen-
ségemre, amikor már nyugodt területen rángattam a makrancos zsákmányt, a nyájból még két
gida is kivált és kétségbeesett mekegéssel loholt anyja után. Lassan világosodtam.

Családom vagyoni gyarapodásának erkölcsiségét csak azon az alapon érheti több kifogás, mint
akármilyen más, történelmi vagy gőzgépkorabeli család vagyonosodásáét, amilyen alapon a
kevesebb eredmény kevesebbet igazol és szentesít. Apám apja juhász volt, juhász számadó. Aki
távolról is hallotta, hogy mit jelentett ez a foglalkozás a kiegyezés évtizedeiben, az tudom, előre
mosolyog. Herceg Eszterházynak volt számadó juhásza. Aztán a bérlőké.
Hogy valójában milyen megállapodások szabályozták ezt a mesterséget, azt tőle tudhattam meg
legkevésbé, én is és gondolom, a mindenkori herceg is. Ha efelől kérdezték, bonyolult
magyarázkodásba kezdett, órák hosszat beszélt párosításról, első fűről, hetedről, gyapjúmo-
sásról, jerkéről, farkalásról, kergeségi átalányról. A végén hol az derült ki, hogy neki semmije
nincs, „koldus cseléd” ő, hol az, hogy tulajdonképpen minden birka az övé és csak jókedvében
hajt be egyet-egyet a kastélyba. A valóságban a dolog úgy állt, hogy a konvenció mellett volt
valami közvetlen jövedelme az állatok szaporodása után is. Az első nyáj, amelyet még legény
korában „vádolt” a hercegtől, az idők folyamán megsokasodott, volt idő, amidőn öt-hat bojtár
szolgált a keze alatt. Volt esztendő, amidőn ötezer juha volt. Olyan hatalmasság volt, mint egy
vándorláskorabeli fejedelem. Hány juha lehetett Árpádnak? Tisztességére mondom, hogy
nagyapa a vagyon gőgje helyett ezt a törzsfői büszkeséget, a szabadságnak ezt a gőgjét hordozta
egyenes derekában, kinyomott mellén. Az volt a jó világ! A gyapjúból bizonyos részesedést
kapott. A birkák elléséről jelentést kellett tennie. De az elhullott állatokból igazolásul csak a
koponyát tartozott beszolgáltatni, később már a bőrt is. Még később az urak arra is rájöttek,
hogy a juhot fejni is szokás, rájöttek a sajt ízére is, amely eladdig csak afféle paraszti rágdmeg
volt. A világ ijesztően romlott.
De addigra nagyapának szőlleje volt a szomszéd faluban, telkes háza a járás székhelyén, fia a
vármegye urai közt, fia egy saját-házú kocsmában, lánya egy másik saját-kocsmában és még
egy lánya egy kádármester oldalán, egy másik egy cséplőgéptulajdonosén és még egy fia és
még... tudja az Isten már, mi mindene volt. Még oltára is volt, a saját aranybavésett nevével az

15
egyik közeli falu templomában. Mindezt nagymamának köszönhette, mert maga szemlélődő,
békés természetű, dúdolgató, fúró-farigcsáló ember volt, kényelmes, aki amíg szamara volt, a
kövér csacsi hátára is oldalülésben telepedett, jobb kezével az állat fejére könyökölve, akár egy
karosszékben. Így utazott, egész életén át.
A családnak ezt az ágát nagymama virágoztatta fel, akit nagyapánk nagyanyának nevezett.
Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta, nagyanyánkat pedig szülénknek; mindez
azonban olyan vastagon népies, hogy ha akkor nyelvem rájárt is, tollam az első parancsra ma
még nehezebben veszi a hegyére. Nagyanyánk magas, még nagyapánknál is csaknem fél fejjel
magasabb, fekete, erélyes tekintetű asszony volt, valahonnan Felső-Somogyból, de termé-
szetesen szintén pusztáról, ugyancsak a hercegéről. Ő hozta a családba a gránátos termetet és az
akaratot. Juhászszármazék volt ő is, de hogy pontosan kicsoda-micsoda, azt sose tudtam. Ő
maga csak valamelyik nagyapjáról ejtett néha szót, bizonyos Börcsök Lászlóról, aki „ritka nagy
deli ember” volt, világjárt; ő vitte minden évben az ezüsttallérokat a hercegnek Bécsbe, teljesen
egyedül. Valamennyi ősöm közül, akiket két szememmel nem láttam, ez a Börcsök él leg-
elevenebbül képzeletemben. Látom sudár alakját, fekete, élénk arcát, hallom pattogó beszédét.
Látom azt is, amint egy-egy vendégfogadó előtt lezökken a nyeregből, pisztolyait tapogatva,
belép az ivóba. Nagyanyánk szerint testvérbátyám egészen őreáütött. Úgy szúrták le huszon-
kilenc éves korában, a 18. század valamelyik évének október 3-án, amely napot nagyanyánk
szintén meggyászolt, mint annyi mást, reggeltől estig imádkozva és böjtölve, mert hihetetlenül
vallásos volt. Nekünk gyerekeknek is vele kellett ájtatoskodnunk és könyörögnünk fennhangon
a hajdan megboldogult Börcsök lelkiüdvéért, mivelhogy az gyónás nélkül ment át, reméltük, a
purgatóriumba. Ilyen ereje van a hagyományoknak.
Milyen asszony volt a szüle? Hogy fért meg nagyapánkkal? Én rettegtem tőle. Legjobban hideg
lábára emlékezem szegénynek, amelyet koporsójában unokatestvéreimmel sorra megszorít-
gattunk, hogy vissza ne járjon kísérteni.
Jóval később nagyapánk, amikor napjait már percnyi pontossággal beosztva litánia-énekléssel
és alkoholbódultságban töltötte, hozzámfordult egy présházelőtti hosszú hallgatás után, lassan,
akadozva, talán egy ötven év előtti kérdésre nyögve ki végre a választ: - „Kommendáltak
nekem Gyulajból is lányt, Pulából is, egyik már a kendőt is ideadta. Magajuhászlány volt, ez
kell neked, János, - mondják. Hát nem kellett, mert szolgagyerek ne menjen vőnek, mert ott
csak az ipa kapcája lesz, menjen csak a maga födele alá. Kaptam volna szebbet is, módosabbat
is, mint ez a Náncsi, de ez már lány korában egynapi járásra is kihozta utánam a tisztát. Nem
bántam meg” - tette hozzá, fejét hirtelen fölütve és ködös szemét szemembe meresztve. Nagy-
anyám akkor már tíz éve halott volt. Akkor hallottam először a keresztnevét. Az együgyű név
egyszeriben élő alakká varázsolta, kemény markú hajadonná, konok menyecskévé, őt, aki
életében is inkább szellem volt a családban, a szívósság, a könyörtelen takarékosság, a
nagyravágyás mindent igazgató nemtője.
Miből takarékoskodott? Nemrég akadt kezembe nagyapám egyik szegődmény-levele, amelyben
évi fizetését ötven forintról hetven forintra emelték, harmincesztendős hűséges szolgálata
elismeréséül.
A bigottságot messze meghaladó vallásosságot nagyanyám töltötte férjébe is, gyermekeibe is.
Bizonyos, hogy lelkiismerete ellen egy világért se vétett volna, nincs az a csábítás, amely
rávegye arra, hogy „máséhoz nyúljon”. Amihez nyúlt, ahhoz csak nyugodt lelkiismerettel
nyúlhatott, bűntudat nélkül. Nagyapáék hozzánk a harmadik pusztán, jó félnapi szekérjárásra
laktak; minden látogatásból gazdag ajándékkal tértünk meg, sokszor csak azért mentünk. De az
élő vagy levágott birkát mindig a puszta határán vettük föl a saroglyába rakott széna alá, nagy
titokban. A gazdatisztek vagy a számadó miatt? Nem, nagyanyánk miatt, akinek lelke nem bírta

16
volna el, hogy valami az ő tudtával kerüljön ki a pusztáról. A puszta határán belül azonban, - ott
mindent a magáénak tekintett, akár egy anyacsászárnő.
Uralkodott még az embereken is, a kovácsok, kertészek, magtárosok, csőszök vakon
engedelmeskedve hozták és készítették el az uradalom kontójára, amit kért. Nem férje
hatalmából uralkodott, hanem mondhatnám demokratikus alapon; azért, mert mindenkit
meggyőzött arról, hogy arra termett.

Más erők keveredésével anyai nagyanyám is olyan alak volt, mint ő. Nem tartom merő
véletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony vezérkedett, irányította a hadmozdula-
tokat. Ebben a fojtott, ősi világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsek
melegségéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák.
Nem úgy uralkodtak, hogy a férfiakat elnyomták; a férfiak hétszámra a határban kószáltak,
télen sem aludtak szobában, legtöbbjének még fekvőhelye sem volt otthon, - a sötét oduban,
amelynek minden sarkában egy-egy család élt; az urasági istállóban háltak, hogy az állatokat
éjszaka is szemmel tarthassák. Hazulról egy kicsit a gond is riaszthatta őket, az örökös panasz, a
sírás-rívás, a gyerekek születése és majdnem oly gyakori halála - asszonynak való dolgok ezek.
És az asszonyok vállalták is, ádáz elszántsággal, akár a nőstény állatok. Az ő életük mellett a
férfiak sorsa a szabad madáré volt. A nőkön fordult meg ott is minden. Ha a család emelkedett
valamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhaságát.
Anyai nagyanyám lángelme volt.
Nyugodtan írom le a szót, bár tisztában vagyok értelmével. Ha apai nagyanyám forintokból
rakott bástyákkal akarta uralma alá hajtani az áramló jövendőt és egy hatosért feláldozta volna
a maga és fegyveresei testi épségét és talán életét is, anyám anyja a szellem erejébe vetette
bizalmát. Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással és nemcsak a pusztán, hanem az egész
járásban s talán a megyében is párját ritkító olvasottsággal. Cselédlány volt, kilencéves korától
fogva szolgált, mészárosnál, kocsmárosnál, hivatalnoknál, zsidó fűszeresnél; az utolsó négy
esztendőt a kőbányai sörgyár valamelyik igazgatójánál töltötte, mint belső szobalány. Itt tanulta
meg, hogy van másfajta élet is, mint aminőt az ő szülei éltek. Itt ismerkedett össze nagyapám-
mal és rögtön egy egész életen át kiapaszthatatlan, istenítésbe menő hévvel beleszeretett annak
valóban nem mindennapi szépségébe, udvariasságába, előkelő nevébe - Lajosnak hívták - és azt
hiszem, mindenekelőtt páratlan ügyefogyottságába. Nagyapa akkor szabadult a katonaságtól,
nem ment haza a szülőfalujába, ott dolgozott abban a gyárban, amelynek igazgatójánál
nagymama szolgált; mert bognár volt.
Valahányszor, még késő öregkorában is, nagymama kiejtette férje foglalkozását, egy pillanatra
megállt a beszédben s tekintetét szigorúan körbehordozta. Meghajolok én is a kihívó erély előtt,
amellyel a család minden tagja, nagyapa kivételével, e címhez ragaszkodott. Mert nagypapa
valóban bognár volt, ha a mesterséget bajuszos korában sajátította is el. Békés megyéből szár-
mazott, Gyulaváriból; tizenhat esztendős korában a „nagy szárazságkor” hetven forintért valaki
helyett elváltotta magát nyolc évre katonának, mert neki amúgy se látták nagy hasznát a
földeken és amúgy is tizenegyen voltak testvérek. Oly apró termetű volt, hogy a toborzás után
az ulánusok fehér köpenyét anyja gombostűvel tüzdelte föl, hogy lépni tudjon benne.
Lovasokhoz osztották be s ő rettegett a lovaktól. Nagy csodálkozással hallottam tőle, hogy
akkoriban náluk, ott a Tiszántúl alig láttak lovat, tehenekkel szántottak... Kisbérre vitték
ezerötszáz vad mén közé. Három évig kefélte, etette őket, forgott köztük dobogó szívvel,
amikor a sors összevetette egy tolnai kovácslegénnyel, annak aztán megesett rajta a szíve.
Barátságra léptek, s milyen barátságra! Ha valaha elég erőt és tehetséget éreznék, hogy csak
ízelítőt adhassak arról! Egész életüket együtt töltötték s hetvenkét esztendős korában, félig

17
vakon, nagyapám egy reggel szinte eszelősen útra kelt, át a határon, a szerb megszállás alatti
Muraközre, hogy megtapogassa, ép-e még a síron a fejfa, amelyet egykor ő faragott. Ez a
kovácslegény szerezte be aztán a lovak közül a méntelep műhelyeibe, ahol keze váratlanul
gyorsan rátapadt a barkácsoló balta nyelére, hogy soha többé el ne engedje. Ez a kovácslegény,
aki nagy hangosságával, hirtelenségével és erőszakosságával mindenben ellentétje volt neki,
cipelte öt közös szabadulásuk után az akkor virágzásnak induló Pestre és ott gyárról-gyárra,
mert csak ott vállaltak munkát, ahol kovács is, bognár is kellett. Ő vigyázott rá, ő gondoskodott
róla, amíg a gondot át nem adta nagyanyámnak, helyeslésével, egy kölcsönággyal és tíz forinttal
alapot vetve a frigynek. Azért csak ennyivel, mert ő is akkor nősült, nem is lehetett az másképp,
mindent egyszerre csináltak ők, még gyermekeik is egyszerre születtek. A különbség csak az
volt, hogy ő, a kovács, haza és állásba nősült, a rácegresi kovács lányát vette el. Két hónap
múlva nagyapámék is a pusztán voltak. A régi bognárt a sors kegyetlenül rendelkező ujja
villámmal sujtotta agyon, így távolította el az útból.
Vagyis anyám családja is ott kezdte az életet, ahol a ma kisarjadt kis hajtás, az a kicsike kis zöld
pötty a földön, amelyről szemmel még a hozzáértő sem láthatja, hogy csalán lesz-e vagy tölgy.
A mag azonban kitűnő volt. Nagyapa, akinek sorsa eddig az országfutó bogáncsé, most, az
ismerős talajban, a biztos karó mellett egy-kettőre mély gyökeret ereszt, teleszívja magát élet-
kedvvel és feszítő tervekkel. A neki való asszony mellett kiteljesedik, élete gazdag értelmet
kap. A fenti „szabad”- verseny tülekedésében bizonyosan elvész; de itt a társadalom mozdulat-
lan televényében, a szegénység és a szolgaság alja-világában az ő csöndessége, halkszavúsága
és kálvinista merevsége is létjogot kap, tápláló gyökérré válik. A béresház előtti fára rászáll egy
raj méh, zsákba fogja s ő, ki sose méhészkedett, három év mulva a maga gyártotta pörgetőgépen
negyven kiló mézet pörget, amelyet persze nagymama azon melegében elad az utolsó csöppig.
Szófukar, mosolygó ember, akinek a szájáról soha egy hangos szó nem rebben, de nem vesz át
egy fontos hivatalos értesítést, mert azon családi neve, amely véletlenül egy híres, honfoglaló
de genere családéval azonos, nem ipszilonnal van írva. Mi ez? A kerékküllőt, amelyet épp
farag, szó nélkül, ijesztő hidegséggel, de teljes erejéből vágja egy kertész arcába, aki a
káromkodás hosszú hömpölygésében az anya, ezúttal persze az ő anyja, jól ismert gyalázásán
köt ki. Mert ő sohasem káromkodik. Ez számomra ma is a legcsodálatosabb, hogy soha
káromkodás, soha egy trágár szó nem hangzik az ő házában, azaz abban a szobában és a közös
konyhának azon a szögletén, amely az övék. Körülötte a puszta szinte fortyog és fröcsköl az
obszcén szavaktól, a fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek, de az ő
küszöbén és ablakán visszatorpannak. Később, mi unokák, akik a nyelvnek ebben a vastagabb
légkörében nevelkedtünk, s akik már ötéves korunkban tisztába voltunk mindazzal, amit ember
a származásáról, a test működéséről és a nemek viszonyáról tudhat, a bognárműhelybe lépve
ösztönösen átalakulunk s mint a folyóból kilépő kutya a vizet, lerázzuk magunkról rendes
képzeletvilágunkat s annak kifejezéseit. Én sokáig azt hittem, hogy nagyapa nem is ismeri
ezeket a szavakat. Kiejtése sem olyan, mint a miénk, alföldi tájszólással beszél, talán abban
nincsenek is meg ezek a szavak. Egyetlenegy káromkodást hallottam tőle. - Égett volna meg
egynapos korában, - mondta szelíd szemmel, de fogait csikorgatva az egyik vejére.
Lapot is járattak, azaz jártak érte, minden második hét szombatján a szomszéd falu református
papjához, aki pár tojásért odaadta nekik az összegyüjtött újságokat. A napilap előbb az
Egyetértés volt, amelynek lepedő nagyságú példányaival kitűnően be lehetett télire fedni a
kaptárok üvegét, aztán - a pap nagy híve volt Bartha Miklósnak - a Magyarország. Ki
emlékszik a Képes Családi Lapok-ra? És a Háziasszonyok Lapjá-ra? Tele volt velük a padlás,
évfolyamok szerint, házilag bekötve a szerkesztőség könyvkötő-leckéinek alapján. Én még
tudom, ki volt Prém József.

18
Ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, nagymama két nap múlva már értesült róla, s
addig mesterkedett, mígnem kölcsönkapta a tojásszedők és rongyszedők közvetítésével, akikkel
különben nagy barátságot tartott fenn. Mikor a kastélyba francia nevelőkisasszony érkezett,
megalkudott vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente
nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök.
Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az ököristálló mögött.
Pedig abban az időben nagymama már ereje fogytán volt, akkor már egy fészekaljat kibo-
csátott. Mikor olvasott? Örök titok. Hajnaltól estig dolgozott, mert a konvenciós földeken kívül
még feles földeket is vállalt az uradalomtól, és azokat négy lányával kapálta, gyomlálta, még
ünnepnap is. Mert ateista volt, ösmerte a szót is. Templom különben sem volt a pusztán. Sajnos,
a nyomtatott betűt vette szentírásnak. Egyszer azt olvasta, hogy a köménymagleves jót tesz a
gyermekek vérének; négy évig köménymaglevest reggeliztünk utálkozva és hányingerrel,
jóllehet tej, ha nem is bőven, de akadt elegendő. Azt is olvasta, hogy a gyermekeket állandóan
foglalkoztatni kell. Nem volt egy szabad percünk. Továbbá, hogy a léghuzat nem árt, és az
érdem elveszi jutalmát. Mindent elhitt, és legyőzhetetlen bizalommal nézett a jövőbe, mert a
legszomorúbb tárgyú cikkek végére bizonyára már akkor is a reményből csavarintották meg a
másnit. Ő volt az, aki a regényekből levonta az erkölcsi tanulságot és a lóversenyen tönkrement
ifjú gróf sorsából okulni igyekezett. Anyám beszélte, hogy este harisnyakötés közben műve-
lődtek, egyikőjük fennhangon olvasott, a többi villogtatta a tűt. A kötés különben szintén szen-
vedélye volt, s abba nemcsak a lányokat, hanem a fiúkat is bevonta. Mit tudod, mibül élsz
majd, - mondta és engem is leültetett. Általában, amire csak megtaníthatta, arra megtanította a
családot. Tudok harisnyát kötni, sőt slingelni is, úgy nézzenek rám. Elképesztő nevű lányait -
mind egy-egy regényhősnő nevét viselte - előbb iskoláztatni akarta.
Erre azonban már igazán nem futotta. A legidősebbet, Elvira nénémet az egész vidék jóakaratú
röheje közben két hónap után visszaküldték az egyik közeli zárdából, magyarázó levéllel, a
levelet nagymama azonnal eltépte. De nem adta meg magát, a lányok nem butulhattak ott az
isten háta mögött a pusztán. Helyet szerzett nekik; szolgálónak, varrólánynak szegődtette őket
és kioktatta mind, mit figyeljenek meg, mire ügyeljenek. Helyből helybe lépve, a lányok úgy
fürkésztek, úgy vizsgálódtak, akár a kémnők, értesüléseiket otthon aztán kicserélték, és
egészséges fölénnyel megtárgyalták. Bizonyos, hogy kitűnőbb, életrevalóbb lányiskolát Svájc-
ban sem végezhettek volna. Fényes jövő vár mindegyikre, ha férjhez menésben is anyjuk
tanácsát követik; ha az önállósággal, melyre nevelték őket, legelőször nem épp a szerelemben, a
vőlegény megválasztásánál élnek. Még pénzük is volt, mindegyik 50 forintos takarékkönyvet
kapott kezébe tizennyolcadik születésnapján.
Mindezt miből? - kérdezem újra. Anyai nagyapám készpénzilletménye évi 20 forint volt. Amit
konvencióban, vagyis gabonában, veteményes kertben, jószágtartásban kap, az épp a test
táplálására elég, talán még arra is kevés. Ismétlem, az egész család földes szobában lakik, a
szabad tűzhelyes konyha közös a béresgazdáékkal; szegények, mint a templom egere, polgári
fogalom szerint koldulniok kellene. Nagyapám a férfiak esti beszélgetése közben visszasírja a
régi szép, a szabad jobbágyvilágot. A helyzetük távolról sem olyan derűs, mint amilyennek e
sorok, az irodalom girlandos ablaka mutatja. Nem érzik sorsuk hősiességét sem, mert ők nem
látják az igazolást. Egyszerű, küszködő emberek, cselédek, akik a kivülálló szeme előtt
semmiben sem ütnek el a többi cselédtől. Egy sorsot is élnek azokkal mindenben, s ha én nem
írok itt róluk, sohasem lehet megkülönböztetni őket a tömegben, amellyel azonosulnak,
amelyből ők nem is válnak ki soha. Én az ő környezetükben nevelődtem.
Igen, kétségtelen, valamivel másfajták, mint a puszta többi lakója, de ezt sem ők, sem a
pusztaiak nem érzik, nagyapa idegenek előtt véletlenül sem említi azt, amivel kérkedhetne,
hogy anyja egy gyermekeibe koldúsodott református pap lánya volt; a többi pusztai szegénnyel

19
ők is hallgatólagos, de épp némasága miatt felbonthatatlan, szoros szövetségben élnek, ez a
szövetség táplálja őket is és teszi lehetővé, hogy az évtizedes nélkülözés, megfeszített munka
árán gyermekeik valahogy mégis kiváljanak. Ők, az öregek szinte szándékosan ragaszkodnak
ehhez az alsó világhoz, érzik megtartó erejét. Erős is az.
Tífusz tör ki a családban, nagyapa, nagyanya, valamennyi gyerek ágynak esik. Végre kimegy
hozzájuk a szomszéd faluból az orvos. Nem az új, nem a poros, hanem a boros, a régi híres,
akinek gyógyító módjáért az egész megye rajong. Az öreg, aki minden nyavalyára bort rendel,
köhögésre szekszárdit, gyomorbajra homokit, szívbetegségre könnyű sillert, legénybajra
spriccert, vederszámra. Hozzá kell tennem, hogy betegei mind meggyógyulnak, legalábbis
alacsonyabb köztük a halálozási arányszám, mint a többi orvos betegei közt. Tífuszra is
szekszárdit rendel, nehéz vöröset, fejenként három meszelyt, amelynek iccéje már nem tudom,
hány krajcár, egyszóval megfizethetetlen. Szerencsére van belőle egypár hordó az uradalom
pincéjében is. Este, az orvos tántorgó távozása után, amikor a tehetetlen család a gondban
jobban vergődik, mint a váltólázban, bekopog az ablakon a kulcsár és a konyhából szó nélkül
elviszi a vízhordósajtárt. És - nagyanyám negyven év múlva is könnyezve beszéli - három hétig
reggel, este, hűségesen telehozza borral, amelytől ők is meggyógyulnak; csupán a hajuk hullik
ki. De később az is kinő.
A sertések közt vész pusztít, erre nem hívják ki az orvost; persze megdöglik az ő két malacuk is.
Nagy siránkozással készülődnek az elásáshoz, amikor megjelenik a kanász és értésükre adja,
hogy az egyik dögöt vigyék csak el éjszaka az uradalmi ólakhoz. Úgy van, ravaszul kicseréli egy
elevenre. Az igazság szelleme azonban nem tűri az ilyen mesterkedést és kegyetlenül elpusztítja
a cseredisznót is. De a kanász sem tűri a beavatkozást és ezt a dögöt is kicseréli. Így megy ez
három-négy összecsapásig, amíg a szellem meg nem adja magát, az uradalom falkájában még
négyszáz disznó van.
Mindez persze ellenszolgáltatással jár. Nagyapa vígan farag az uradalom fájából a béreseknek
asztalt, széket, katonaládát, egynek még pipatóriumot is, mert annak törik-szakad az kell,
méghozzá pontosan olyan, mint a pálfai plébánosé, noha csak egy vasárnapi cseréppipája van, a
dohányt közönségesen bagó formájában élvezi. Dolgozik persze az ispánoknak, gazdatiszteknek
is, tőlük az elnézést kell megvásárolni. Bár azok közt is akad „emberséges magyar ember”,
akinek a nép iránti rokonszenve úgy nyilvánul meg, hogy ellenőrző útjain a munkahelytől száz
méterre elégedetlen dörmögésbe kezd, hogy mire odaér, mindent rendben találjon. A béresek
átlátnak a szitán, a villogó szemeken át belátnak az angyali szívbe; amikor az egyik ilyen, egy
öreglegény kasznár meghal, márványsírkövet akarnak állítani neki, de később mégis mást
határoznak és a másfél éven át összegyűjtött pénzt, amelyből nem telik olyan emlékmű, amelyet
ők méltónak tartanának, halotti torra fordítják és kétnapos közös nagy eszem-iszommal
áldoznak a megboldogult emlékének. Persze, nem minden tiszt ilyen.
Akik hajlamosak is talán a „megértésre”, rövidesen azok sem tehetnek semmit. A termelés
mindjobban leveti feudális és a feudalizmus ráncai közt ilyen alakban itt-ott fennmaradó
patriarkális formáját, és a kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek a
szántógépek és a racionális gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeket
magázzák, de úgy kezelik őket, oly ridegen, könyörtelenül, akár a gépeket, akár a gyári
munkásokat. A puszta üzemmé változik. A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A
léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll.

20
 4

Ha nem ütközik annyi akadályba, azt hiszem, szüleim házassága sohasem jön létre. De attól
kezdve, hogy először meglátták egymást, minden összefogott már az ellen is, hogy még egyszer
találkozhassanak, így hallottam. Az első perctől kezdve a környezet ellen kellett küzdeniök;
egymás természetének megismerése helyett a konok sógorok, ángyok és szülők szándékát és
gondolatait kellett fürkészniök, hogy valahogy mégis kijátsszák a tilalmat. A tilalom forrasztotta
őket össze. Derékig mindketten kiemelkedtek már az öregek világából, új lényeknek érezték
magukat, a saját fejük után akartak cselekedni. Bizonyára egy kicsit örömüket is lelték a harc-
ban: az állandó, eleven bizonyítékokban, hogy ők már mások. „Nagy szerelemben voltak”, bár
alig látták egymást. Anyámról később a családban azt a rebesgetést hallottam, hogy akkoriban
(tizenhat éves korában) öngyilkosságot kísérelt meg; apámról meg, hogy kezet emelt egyik
nénjére. Bár ifjúságukról mindketten szívesen beszéltek, erről az időszakról egyikük sem tett
soha említést; mint minden szülő, ők is szégyelték s a gyermekek előtt mindvégig titkolták a
szenvedélyt, amely azokat életre hívta. Végre összekerültek. Hogy milyen körülmények közt,
arra abból következtethetek, hogy apám elképzelhetetlen messzeségbe, a világ végére, egy
szolnokmegyei pusztára, Őzehalmára vitte anyámat. Akkor tértek vissza, amikor a két család
úgy-ahogy megbékült; bátyám születése után. Rácegresre jöttek lakni, majdnem szembe azzal a
házzal, amelyben anyám szülei éltek gyermekeik és egyre szaporodó unokáik körében; mert a
többi lány ott helyben ment férjhez.
Azért mondom el mindezt, mert a pusztaiak közt ritka az ilyen természetű húzódzkodás.
Egyforma az valamennyi s ha néha-néha összehorzsolódnak is, egy-kettőre békésen egymás
mellé illeszkednek, mint a homokszemek a patak fenekén. Mi okozta mégis, hogy ez a két
család, noha kiváncsian tapogattak egymás felé, idegesen kapták vissza csigaszarvaikat, mihelyt
érintkeztek? Anyám szülei előtt ugyanaz a cél lebegett, mint apáméi előtt: a felemelkedés.
Nagyapáim annyira hasonlítottak egymásra, annyira egy fából voltak faragva, hogy a sors
bátran elcserélhette volna őket. Később ők emberségesen össze is barátkoztak. Mi volt mégis az
a válaszfal, amely a két család közt még most, a harmadik nemzedékben is szinte csorba nélkül
mered? Ha a kölcsönös idegenkedés nagynéha vitáig érlelődött, a vallással hozakodtak elő.
Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő építtette), istentisztelet jó ha
évszakonként egyszer esett? A pusztaiak között, akik legjobb esetben is csak a babonának
áldoztak? Igaz, apám szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinisták
közül valók, akiknek hite - valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell lennie, amely a
világot rendbentartja - alig különbözött az ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozott
olyan asszonyt a házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet s ha arra fordult a szó,
nem rejtegették véleményüket a papokról s a szent ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apám
anyja mosolyogva csak fejét ingatta, behúnyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudta
automatikusan bezárni.
Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött, ahányan voltunk. A
küszöb előtt egy méterre megállt, kezét összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtóra
pislogva, mintha azt leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte, mint a
kihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s kelletlenül vártuk a jelenet végét,
amelyről sejtettük, hogy csak nekünk készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókra
nyújtotta kezét, ahogy a kastélyban láthatta s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a házba.
Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk utána. Miért éreztünk
bűntudatot? A konyhában s szobában sokkal nagyobb rend és ízlés uralkodott, mint náluk,

21
Nebándon, - de anyám már emiatt is restellte magát. Nagyanya ránézett a földes padozat
homokdíszeire, s mi elpirultunk. Széttekintett a szobában s anélkül, hogy egy szót ejtett volna,
rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon. (Anyám
bekeretezett mirtusz-koszorúján kívül csak Mátyás király és Rákóczi Ferenc képmásaival
dicsekedhettünk s „Árpád vezérré emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipke-
függönyeit a romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában amire rátekintett, az, mintha csak
varázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult. Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember.
Különben a maga módján igen szívélyes volt. A magaslatról, amelyen vagyona és gyermekei
emelkedése révén tudta magát, jóakarattal tekintett le ránk, de ez az állandó elnézés, ez a
szűntelen megbocsátás végül is mindenkit fölingerelt. Valószínű, hogy bennünket, gyermekeket
is, mindmegannyi eleven bűnjelnek tekintett, anyám szerelme s apám eltévelyedése
helyrehozhatatlan bizonyítékainak. Dehát ő beletörődött már mindenbe, fohászkodott egyet s
szemét anyánk szép arcán feledte. Mindvégig idegen volt neki.
Nyilván csábítónak tartotta, mint legtöbb önző anya a menyét. „A Jánosnak különb dolga
lehetne” - sóhajtotta ájtatosan s ebben egy tegeznyi hegyes célzás csillogott.
Apám ifjúságában valóban elüthetett a többi gyerektől; egyszerű volt, megelégedett, az ő
szemükben élhetetlen; a feltörekvés és emelkedés vágya, amelyet beléoltottak, még nem fogant
meg rajta. Semmikép sem akart elkerülni a pusztáról (ez a tulajdonsága élete végén ütközött ki
újra rajta), még a közeli falu iskolájába is ostorral kellett elhajtani. Nem a tanulástól félt, jó feje
volt, de azt érezte, hogy a nyárfasoron túl - amely a puszta határát jelölte -, mintha őtőle bárki
még a csizmáját is elvehette volna, így beszélte. Apja mesterségét akarta folytatni, a juhász-
kodást. De amire ő felcseperedett, juhászszámadónak nagyapát is már szinte csak díszből
tartották, egyre több földet törtek fel, a birkák egyre fogytak, a régi világ napjai meg voltak
számlálva. Csak úgy tengett-lengett hát jóideig a pusztán. Beszegődtették a pusztai kovácshoz,
az azonban alig értett többet a kalapáláshoz, mint a faluvégi cigányok. Ráadásul még az
oktatást sem vette komolyan, a tanítvány egész nap csavaroghatott, csavargott is, amerre
változatos és egyre fokozódó érdeklődése hajtotta. A vége az lett, hogy ami mesterséget ott meg
lehetett tanulni, azt ő mind megtanulta. Kovácsnak éppolyan jó volt, mint méhésznek vagy
fafaragónak, vagy kertésznek. (Később is, amikor állandó foglalkozása volt, vasárnapi szabad
idejét mindig valami, de mindig más és más mesterség próbálgatásával töltötte; szekrényt
gyártott, hálót szőtt, furulyát fúrt, sőt állatorvoslást is készségesen vállalt, a juhok fejlékelé-
sében egyenesen mester volt.) Mindez az általános tudás és érdeklődés arra rendelte volna,
hogy kulcsár, magtáros s idővel tán pusztagazda váljék belőle. Amikor családjában erről az első
komoly szó elhangzott, igazán meglepő vállalkozási kedvvel meglépett hazulról. A pusztákon
akkoriban terjedtek el a mezőgazdasági gépek. Bámulta a gépeket, áhítattal ténfergett
körülöttük, de azokhoz csak vizsgázott gépkezelők nyúlhattak. Irígyelte őket, a világ legelő-
kelőbb népeinek tartotta ezeket a gépkezelőket, akik legtöbbje nem beszélt magyarul, és
előkelőségből nem is akart. Vizsgázni csak Pesten lehetett. Szökése után oda is tartott, és pár
hét alatt letette a kazánfűtői vizsgát. Aztán még másfajta gépek kezelését is. Pár évig különböző
dunántúli pusztákon szolgált, de egy-két hónapnál sehol sem többet; kerülgette, szinte lépésről
lépésre közelítgette a régi pusztát. E vándorútja közben érkezett véletlenül Rácegresre, ahol épp
gépészlegényt kerestek.
Anyám szüleinek nem volt rokonszenves. Főleg azután nem, hogy ötheti ismeretség után
megkérte anyám kezét, hozományul nem igényelve mást, csak egy biciklit, mert ami bútor kell,
azt majd ő maga megfaragja! Jókedvű volt, minden iránt érdeklődő, majd hirtelen a
búskomorságig hallgatag; ezért gőgösnek és hányavetinek tartották. Szüleivel nem érintkezett,
de mégis nagyra volt, hogy milyen előkelő családból származik. „A nebándi számadó fia!” -
anyám rokonai szavában még évtizedek mulva is megéreztem a gúnyt, amikor ezt kiejtették.

22
Fiatalember volt, aki tetszeni és hatni akart. Rácegresen azonban ezeket a hajlamokat nem
tisztelték. Puritánok voltak, náluk az őszinteség nem azt jelentette, hogy valaki a szívét minden
csillogásával s árnyával fenékig kiöntse s ebben még kedvét is lelje.
Anyám anyja elgyalogolt Nebándra, hogy figyelmeztesse a számadóékat, vigyék el valahová azt
a fiút, semmiképp sem akar tervétől elállni. Halálosabban akarva sem sérthette volna meg őket.
Azt még tán hagyján, hogy így értesültek fiúk házassági szándékáról, de ráadásul már nem is
kell? Kinek nem kell? Egy nyomorult bognárfamíliának? Egy jöttment „faragóbéres”
népségnek? Vasárnap volt, de nagyanyámat még meleg étellel sem kínálták.
Apám bizonyára nemcsak a mesterségek közti választásban volt ilyen kapkodó, a vélemények
közt is. Rövid huzavona után elkerült Rácegresről, de „szavát letette”. Szüleihez tért vissza. A
család akkor már magasan csattogtatta szárnyát, a lányok a faluba mentek férjhez, a fiúk
kivétel nélkül cipőt hordtak. Apám volt a család szégyene, akiről semmi különöset nem lehetett
mesélni. Ha csínján bántak is vele, bizonyára lenézték egy kicsit; ezt ő is észrevette néha s
ilyenkor haragosan tiltakozott a dirigálás ellen; neki „mindenki tanácsot akart adni”, még a
húgai is, akik közül egynek már tömött foga is volt s ezzel egy életre szóló önbizalma és finom
mondanivalója. A sulykot azzal vetették el, hogy meg akarták nősíteni, s találtak is már egy
hozzávaló módos juhászleányt. (Ismertem én is. Nyolc-tízéves koromban valamelyik vásárban
apai nagyanyám egy testes asszonyság előtt megrántotta vállam: „Nyújts kezet Zsófi néninek,
majdnem ő lett az édesanyád.”. Elhűlve néztem föl a toronymagas asszonyra, ő meg karjába
kapott, és annyi csókkal és kérdéssel halmozott el, mintha vér szerinti rokon lett volna;
bizalommal, őszintén vonzódtam hozzá az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt voltunk.)
Apám házasságának hírére anyámat is férjhez akarták adni, kérőben nem is volt hiány, a
lányoknak jóhírük volt. Ekkor történt az állítólagos öngyilkossági kísérlet. Apám megjelent a
pusztán s oly udvariasan, alázatosan viselkedett, hogy anyám szülei - akik elvük szerint amúgy
sem akartak beleavatkozni lányuk dolgába - kezet adtak neki, hogy vőlegénynek tekintik.
Egy vagy két hónap mulva anyámat egy „vidéki” ember megszólította este vízmerés közben a
kútnál s megkérdezte tőle, ő-e az, aki. Egy kis ideig elbeszélgettek. Nagyapám volt, apám apja,
a juhász. De bárhogy invitálta is anyám, nem tért be jövendő nászura lakásába. „Nézze,
lányom, én elhoztam magammal tíz forintot. Azt gondoltam, ha maga nekem megtetszik,
mindjárt oda is adom jegypénznek” - mondta s azzal anyám markába nyomott egy húszkoronás
aranyat. Anyám elfogadta a pénzt, s elfakadt sírva, ebben a bibliai jelenetben, hirtelen úgy
megszerette azt az embert. Hallgattak. „Odaadom én a másikat is - mondta végre nagyapám -
mert igazánból húsz forintot hoztam. De erről ne beszélj, lányom, senkinek.” Anyám sose
váltotta fel a pénzt; a haza oltárára helyezte az 1915-ös „aranyat vasért” mozgalom idején.
Anyám szép volt. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel s
mindvégig ártatlan, gyermeki tekintettel. Gyermekkorunkban megszoktuk, hogy amikor valami
ismeretlen helyre vitt bennünket, mindenki lánytestvérünknek nézte; készültünk ezekre a
félreértésekre és ki nem fogytunk a nevetésből; ilyenkor ő maga is gyerek lett, lelkileg valóban
egyívású velünk. Már nem él. Képeslapok forgatása közben néha szinte kihagy a szívverésem
egy-egy „Sárközi menyecske” vagy „Asszonyok a templom előtt” láttán; az ő tekintete néz
felém, az ő mosolya bujkál az idegen arcon, mintha lényének alkatrészei önállóan tovább-
élnének; gyakran az egész arc kisértetiesen az övé, mintha nem a sírba, hanem valahová Tolna
déli, magyar vidékeire költözött volna; ahová pedig, tudtommal, soha semmi rokoni vagy
származási kapocs nem fűzte.
Apám, aki hajlott a büszkélkedésre - a legkisebb dologgal is, aminek örülni tudott, nagyra volt, s
fennen mutogatta, azt hívén, hogy öröme így az egész világra átragad - bizonyára kérkedve és
feszülő mellel vezette be feleségét szülei családjába. Ő maga nem vitte sokra, - de íme, melyik

23
fiú szerzett ilyen asszonyt magának, ilyen ragyogó szépségűt, finom lelkűt s ilyen okosat?
Mindenért kárpótolva érezhette magát. A tenyeres-talpas nebándi ángyok és juhászkomondor
sógorok gyanúsan szimatolták körül az ifjú, törékeny menyecskét, amiközben majd elolvadtak a
nyájasságtól. Anyám sorsa meg volt pecsételve.

Minderről bizonytalan mende-mondákból tudok. Amikor én figyelni s gondolkozni kezdtem,

akkor már állt a néma harc a két család között, - s én oly öröktől fogva valónak, oly termé-
szetesnek vettem, akár azt, hogy a huszonnégy órás nap két részre oszlik, nappal világos van,
éjjel pedig sötét. A két család nem érthette meg egymást, más anyagból voltak, - elfogadtam
ezt, s eszembe sem jutott, hogy okát, vagy éppen az ok megszüntetését keressem. Mindkét
család egy-egy ország volt, külön szokással, egymástól elütő népfajjal; földrajzi határukat is
pontosan meg tudtam húzni. Simontornya és Igar például, ahol apámnak laktak rokonai,
Nebándhoz tartozott, attól északra és keletre anyám családjának vidéke kezdődött. Természe-
tesen más volt felettük az ég is. Az egyik tele volt vértanúval, szenttel, a felhők mögül angyalok
kandikáltak le, a holdban éjszaka Cecília hegedült; a másikéból józanul csak eső hullt vagy
napfény, a veteményekre. Közbül mi.
A két ellentétes sarok külön-külön terjesztette a maga véleményeit, szándékait, pletykáit.
Amiben nem volt semmi baj, amíg azok a maguk vezetékhálózatain kerengtek. De a két hálózat
közt érintkezés volt, eleven kapcsolat, ezen pedig egyre több szikra pattogott villogva és
sisteregve. Végül, ha az ellentétes vélemények bárhol másutt érintették egymást, nem ott esett
hiba, hanem a mi kis családi körünkben csapott ki a biztosíték. Fölöttünk állandó sűrű volt a
levegő, viharelőtti feszültséggel s a kisűlt villámok szagával tele. Akaratlanul is hozzáidomul-
tunk.
Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel, gyermekekével. Mindnyájunkat
katolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd el az angyali üdvözletet” - szólt hozzám a családi
együttesben nagyanyám, s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott.
Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s tehetetlenségében esetlen,
bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus imákat ő nem ismerte s noha napától gyönyörű,
csontfedeles imakönyvet kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult,
s velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte ezeket az imákat, s ha
nem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azok
tudása a jóillemhez tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit lehet
tudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga hitt-e istenben, vagy nem, apai
kötelességének érezte, mint akkoriban minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorban
hasznossági szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni fognak, s mi
lesz akkor a világból? Akkoriban különben isten léte mellett a papság is elsősorban ilyen
közigazgatási szempontokkal érvelt. A családi tanács, vagyis nagyanya, kivitte, hogy a
gyermekek hosszabb-rövidebb időt Nebándon töltsenek vagy Ozorán, ahová a pusztákról apám
rokonai már kezdtek beszivárogni, s ahol rendes elemi iskola is volt, nem afféle pusztai. Anyám
kezdetben örömmel fogadta a tervet, mint minden olyat, amely gyermekei tudását szélesbítette.
De később minden oka megvolt, hogy a maga módján tiltakozzék ellene.
Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe. Nem a
katolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba, amely itt-ott eltért az
előbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta. Gyönyörű, mesevilág tárult ki előttem. Otthon,
a szülői háznál nem igen hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak a
gyerekek ijesztésére jó. Ha a másik fő elve szerint való hasznos foglalkoztatás néha olyan volt,
babszemezés például, vagy rongyszőnyeg-gyártás, hogy közben szót válthattunk, okulásunkra
cselédidejéről beszélt; később, öregebb korában pedig egyre többször arról, hogyan ismerkedett

24
össze nagyapánkkal. Nebándon már a konyhában a félmeztelen Krisztus fogadott, vastag arany
keretben, saját sírja felett minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmas
sebbel. Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög közepén. Szomjasan
szálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők és hittevő asszonyok után nemsokára
ördögökkel, sárkányokkal és boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetek
ültek. A rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp amikor már
otthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét. Hogy Isten mindent lát, és
mindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatos
föld volt. Nebándon éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, a
parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvar
közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust
emlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erős
napsütésbe lép.
Templom nem volt a pusztán s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány járt be, azok is nagy
ritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez semmiben sem csökkentette.
Szürkülettájt majd mindennap kuksolt három-négy öregasszony nagyanyám mellett a
konyhában. Valóban a hit szomjuhozása vonzotta oda őket, vagy csak a számadóné kegyeit
keresték, akihez annyiszor kellett egy kis liszt vagy só kölcsönzésért fordulniok? Vagy a
pohárka pálinka mellett, amellyel nagyanyám megvendégelte őket, a mindenütt s mindenkor
egyaránt édes pletykát akarták szürcsölni? Ott gubbasztottak apró zsámolyokon a tűzhely körül,
amelynek fénye az alkonyat sűrűsödésével erősödött, sustorogtak vagy fújták a végehosszatlan
litániákat, s közben kukoricát morzsoltak, amelyre nagyanyám nemcsak azért fogta be őket,
hogy közben azért valami hasznot is hajtsanak, hanem hogy kezüknek is nyujtson valami szóra-
kozást: ezek az állandó tevékenységhez szokott öreg kezek már elzsibbadtak, ha tétlenül hever-
tek. Ebben az iskolában kellett az Igét magamba fogadnom. Ezt ők is tudták, hisz valószínű,
hogy szüleim összekerülésének minden részletét ismerték, értesülhettek arról is, miért vagyok
én köztük. A veszendő lélek voltam s nagyanyám fölszólítására ők boldogan vállalkoztak rá,
hogy megmentenek. Ki nem szeret tanítani? Versengve öntötték lelkembe azt, ami az övékében
hitből, csodából, túlvilágról és túlvilági erőkről ötven-hatvan év alatt összegyűlt. Napközben is
magukkal vittek; különösen egy Mari néni nevezetű fogadott kegyeibe.
A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária bibliabéli szavai
képzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal, amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett,
amikor annak a tamási erdőben megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal,
amit a kelésre kell ráolvasni. Mert vajjon nem Szent Józsefet emlegette-e Mári néni akkor is,
amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a parázs leült, akkor valóban megverték
szemmel az unokáját, a tehenét, de még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem.
(Sose szállt föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan éleslátással
fölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett? Tyúkot nagyanyám is csak délben a
távoli harangszó közben ültetett, vagy akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőleg
valami rossz férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek jelenté-
sét ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett volna, mert akkor minden csirke
görbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhitattal
vártuk, hanem egy üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik az
ember, megszépül, főleg ha még vörösbort is iszik utána. Az új macskát mi is megugrattuk
otthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higyje, nincs egyedül a házban, s keresse azt a másik
macskát, akit a tükörben látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egy
lány vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította, porrá törte, s azzal
legényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan

25
nehéz föld alá, amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az iránt, akit
ő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni asszonytestvére fölvette egy haragosának
lába nyomát a sárból, rongyba tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogja
gyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt hiszem, még ma is ott van.
Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotú
férfi ember kellett, amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megúnt
szerelmedtől akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az rövidebb
dolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél. Egyre több és több tudással hagytam
el a pusztát. Nyolcéves koromban arról értesültem, hagy katonaruhás ember lányát fogom
elvenni és három gyermekem lesz.
Sokáig imádkoztam, s mint küzdelemre kész Szent György tértem vissza Rácegresre. Önfelál-
dozásra határoztam el magam, olyasmi forgott a fejemben, hogy megtérítem anyám családját,
amely, a nebándiak szerint, azon az úton menthetetlenül a pokolba tartott. Fölényesen
fogadtak? Sehogy se fogadtak.
Nagyapám lenyújtotta hozzám kézfogásra a kezét (a csókolózást asszonyosnak, a kézcsókot
úrhatnámnak tartotta), szeliden rámnézett. „Hát ez meg mi a nyakadba, fiam?” - kérdezte hamu
alatti mosolygással. Nem volt gúny ebben a „hát”-ban, még meglepetés, érdeklődés sem, de
engem szíven talált. Elsomfordáltam s szótlanul kibújtam a Szűz Mária-érmes szalagból,
amelyet pedig Nebándon, mint egy talizmánt a gyehenna lángjai ellen, magam kértem túlzott
buzgóságomban, mert hisz ilyen alkalmatosságot ott is csak lányoknak illett viselniök.
Meglepett s zavarba ejtett a közöny, ahogy a biztos kárhozat elé néztek. Náluk vacsoráztam s
hirtelen izgalom fogott el, szerettem volna felkiáltani, hangosan és kétségbeesetten, ahogy a
meredek szélén haladóra rákiált az ember: „Nagyapa a pokolba kerül!” De hallgattam, nyelvem
megbénult, mint némely álomban. Álomszerű volt ez is, a látvány, nagyszüleimnek ez a
kisérteties bátorsága. Anyám abban az időben, nyilván a nebándiak terrorja alatt s hogy ne az ő
lelkét terhelje férjének még a túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismerte
magát az egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú elhatá-
rozottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt nagy lemondás, mert húst
más napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap. Csak a disznóölések maradványaitól kellett
magunkat megtartóztatnunk. Két házzal arrébb azonban nagyapám nyugodtan metélgette a két
ujja közé fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér darabokat, a megtestesült
halálos bűnt. Rettegve néztem az istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköves
lángba, vagy mikor akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhez
hasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem, mert szerettem őt,
jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd kinövöd” - mondta, amidőn egy hitvita
végén vallomásra szorulva kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok.
Elmondtam neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek.
Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nem igen vágott vissza. „Parasztok” -
mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem, noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála,
s akadt akkor már köztük mesterember, sőt megyei hivatalnok is.
De a család többi hitújítója hadakozott. A hajdani fínom vallásos érvek idáig jutva elvas-
kosodtak, mint a prédikátorok idejében. A szeplőtlen fogantatásról folyó vita trágárságba fajult,
a nézeteltérés Máriától is eltérítette őket, gúnnyal és tiszteletlenül beszéltek róla: a katolikusoké
volt! Egy ideig hallgattam, aztán észrevétlenül pártjukra álltam. A legközelebbi látogatáskor
Nebándra megint egy pogány érkezett. Még pogánynál is rosszabb: egy hitehagyott. Mennyi
suttogásra, rábeszélésre, ijesztésre, haragos kifakadásra volt szükség, amíg tisztára mostak, amíg
lelki egyensúlyomat nem helyre, hanem ismét maguk felé billentették! Mint a mérleg nyelve,
úgy hajlongtam a két puszta közt, amidőn a látogatások egyre gyakoribbakká lettek. Kétlaki

26
lettem - akkor ébredtem rá, amikor már nem változtathattam rajta; mindkét félnél el voltam
szegődve. A vagy-vagy huzalkodásban nemcsak rokonszenvemet, de magatartásomat,
állásfoglalásomat is kettészakították. Ma is gyakorta érzem a sebet. Arra tanítottak, hogy a
szembenálló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és
tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint. Akaratlanul igazi kereszténységre neveltek,
arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük. Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket, hogy
el ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes
hirtelenséggel emberekké ne váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobban
tájékozódott előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nem
érintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna. A család lelke, mint
a napra került sejt, alakult, fejlődött, tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnem
politikai véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme lehullott is
közibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból - ötven-hatvan évnyi késéssel érkezett
s azonnyomban megkövesedett, bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokat
engesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán kívül például haza is
van, illetve, hogy finom levegőrezgés gyanánt a puszta felett is itt lebeg a haza.
Melyik szárnynak volt igaza? Abban az időben, amidőn kellő sorrendben megtudván, hogy
milyen névre kell hallgatnom, hogy kinek a fia vagyok, hogy cselédszármazék vagyok, végül
megtudtam, hogy magyar is vagyok, ezt a külön, ráadásszerű s vígasztaló hovatartozást anyám
családja világosította meg előttem, ezt is persze a maga módján. Az a fajta haza, amelyben ők
részesülhettek, sajnos, mindenütt csak hagyományt jelent: multat, amelynek fényében és
dicsőségében már nagyjában mindenki egyformán osztozkodhat. Ők tudtak valamit a multból.
Anyám apja 48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogy
a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása volt
képzeletében az a nagy ha, az a homályos fordulat, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem
történik, minden másképen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is. Apám apja 48-
ban tizenhét éves volt. Már hallottam a forradalom gyermekhőseiről. Izgatottam vártam a
legközelebbi nebándi látogatást, hogy számon kérjem tőle, mint szolgálta a nagy időt.
Azt az időt a tamási erdőben töltötte. - „Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek
is - mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani
akartam -, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is
vittünk.”
Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes
társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. Kunyhókat
raktak, baltával vaddisznóra vadásztak, olyan bográcshúst senki sem főzött, mint nagyapa.
Őrségük volt, különféle módon a veszély jelzésére. Éjjelente beszöktek a pusztákra. Egyszer
egy pandúr-csapatot is megugrattak. Szemem fényesedni kezdett: betyárok voltak?
Nem voltak betyárok. Bizonyára az ilyen elemekből váltak szerencsétlen véletlenek folytán
betyárok s ha ilyen véletlenbe beleütköznek, ők is azok lesznek. Békés pásztorok voltak ők,
még a makkoltatást is ellátták. A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak „idegen országba”
nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét.
Görgeynek majdnem segédkezet nyujtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telet
húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy
mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. A horvátokról csak azt
tudta, hogy kergetni lehet őket. Fönt Dombóvárnál ment be az erdőbe s mivel a pusztán még

27
két év mulva sem volt biztonságos a maga fajtájú, sor alá való legénynek mutatkoznia, a másik
végén jött ki, Ozoránál, ahonnan az anyja származott. „Mert akkoriban a juhászoknak minden
föld egy volt”, azok még a hatodik megyébe is elmentek asszonyért, nem úgy, mint a cselédek
vagy a „sárülő parasztok”. Akkor állt be Nebándra. „Voltam én ott is olyan bojtár, mint
Nosztányon, Gyulajon.” Ahova még látogatóba sem tért vissza soha. A szülei jöttek el hozzá,
mikor a szolgálatból kiöregedtek. „Pedig ott kilenc testvérem maradt.” (Később, arra járva
kerestem őket. Egy sem maradt ott.)
Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében - amikor
Kossuthék verbuváltak - gyáva volt, a másik felében pedig - amikor a császáriak soroztak - hős.
Az ellenséges seregek katonaszedői szinte egymásnak adták a falvakban a kilincset, a hős vagy
gyáva állapot majdnem hetenként változott. Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak
dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.
Józan volt, mintaképe az úgynevezett higgadt magyar embernek. Gondolatait olyan dermesztő
tárgyilagossággal fejezte ki, hogy azok szinte tapintható, valóságos tárgyakká váltak akár egy
tányér vagy furulya; nem lehetett kétségbevonni őket, csak szemlélni. Szívesen elbeszélgetett,
akár óraszámra is, de a másiknak a szava, akivel épp összeakadt, hatástalanul pergett le róla;
eszméket nem fogadott be, csak tapasztalatokat. Ötletei vagy találgatásai nem voltak, csak
élményei. Anyám apjának egyetlen mondatával sem értett egyet, de hosszasan eltársalgott azzal
is azután, hogy a nagy „árulást” elkövette, az igazit, amelyre a család is felzúdult. Tudniillik
egyszerre csak pártfogolni kezdte anyámat. Már én is bírtam az eszemet, amikor Nebándon egy
rokoni együttesben nagyszámú lányai és menyei előtt, nyugodt hangon váratlanul kijelentette,
hogy azok összevéve sem érnek annyit, mint anyám. Dermedten bámultak rá. Nagyapának tíz
év kellett, tízévi megfigyelés és szemlélődés, hogy állást foglaljon. Nem sajnálta a félnapos utat,
még az este átkocogtatott hozzánk, és attól fogva hetenként beállított.
„Mi ütött ebbe a juhászba?” - dörmögte anyám apja, mikor násztársa az első látogatás után
elporzott az úton, ügetésre ösztökélte a félszemű szürkét, legalább addig, amíg utána látunk. A
nebándiak minden lépésében fondorlatot keresett. De azért annak következő megjelenésekor
újra átballagott hozzánk, mintha ellenőrizni akarná, nem vág-e az zsebre valamit. Így
barátkoztak össze. Nemsokára az is megesett, hogy a nebándi öreg meglátogatta menye szüleit,
betette lábát a házukba. De legtöbbször a kis cselédkertbe húzódtak, ahol terjedelmesebb helyet
foglalt már a méhes, amely később nagyapám kenyerét biztosította, amikor a szolgálatból
kivénült. A vendég lehúzta hatalmas csizmáit, és papucsot kapott. Társalogtak. Néha egy méh
zümmögve közibük szállt s kivétel nélkül az idegen legyintgető vendéget kerülgette, mintha
megszagolta volna benne az idegent. A házigazda elnézően mosolygott, őt sohasem csípték meg
a méhek. Minden téren fölényben érezte magát.
Miről beszélgettek? A juhász körülményes, vége-hosszatlan előadást tartott például arról,
mennyi vesződséggel jár a juhok bélférgeinek kiirtása. Anyám apja elbeszélte, semmivel sem
rövidebben, hogy éltek az ő fiatal korában a gyulavári parasztok. Általában mindegyik olyan
dolgot ismertetett, amelynek a másik soha az életben nem láthatta hasznát. Figyelmesen
hallgatták egymást, még kérdéseket is tettek fel, ha egy-két részlet nem volt elég világos. Néha
akaratlanul is sértő szót ejtettek egymás rovására; például a vendég valaki jellemzésére ilyet
mondott: „Becsületes ember volt, pedig kálomista volt.” A kálvinista házigazda bólintott, a
beszéd mehetett tovább, döccenés nélkül.
Pedig a vallás volt az egyetlen terület, melyen néha szemtől szembe kerültek. De a tengelyt itt
sem akasztották össze. Gyakran elég kemény felfogást kellett közölniök, de ezt mindig
nyugodtan, személytelenül tették, mint két ellenséges tábor parlamentérje, akik csak a sereg
mondandóját mondják s a maguk véleménye elvész az összességében. Apám apja például az

28
országot ösztönszerűen a katolikusok tulajdonának tartotta, amelybe a reformátusok valahogy
csak úgy tolakodtak be, a későbbi idők folyamán. Anyám apja fölhúzta szemöldökét. -
Micsoda? És elővette a kálvinista lemezt, amely, mint tudjuk, épp az ellenkezőjét hirdeti,
majdnem ugyanannyi joggal. - És Kossuth? És Petőfi és Arany János, meg Csokonai, Berzsenyi,
Kölcsey, Tompa, Jókai, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Bartha Miklós, azután meg... mint a
kalapácsütések, hangzottak kitartóan nagyapa ajkáról a nevek, amelyek nagy részét csak emiatt
az érv miatt jegyezte meg valamelyik egyházi naptárból. Ezek nem voltak magyarok? Minden
valamirevaló ember protestáns ebben az országban! Nebánd legyőzve, lógó füllel hallgatott.
Semmit sem tudott a felsorolt kitűnőségekről, de valami suskust sejtett a dologban... Hörpintett
a gyanús pálinkából, amelyet a méhészlap receptje után szegfűszegből, tormaléből és erjesztett
mézből maga a házigazda kotyvasztott, s amelynek különös ízétől a vendég még
tájékozatlanabbnak érezte magát. Igyekezett más témát találni, valami reálisat.
„Mikor én Tótiba kerültem...” húzott ki csak úgy vaktában emlékezete gomolyagából egy
fonalat és minden meg volt mentve, egy pár órára ismét övé lett a tér.
A társalgásba hallgatónak engem is bevettek. Tekintetem nyugtalan madárként rebbent hol az
egyik, hol a másik öreg arcra, amelyeket oly egyformára faragott a közös sors. Vártam, hogy
összecsapjanak, s mint a hit harcos angyalai, megvívják helyettem a lélek küzdelmét. De nem
volt bátorságom, hogy beleavatkozzam a beszédbe, hogy álláspontjuk világosabb védelmére
tüzeljem őket. Zavartan éreztem, hogy van valami nagyobb dolog, és az összefűzi őket a vallási
különbség, a mennyország s pokol fölött is. A búcsújárókról esett egyszer szó. „Asszonyoknak
való az, nászuram” - legyintett anyám apja, s nászura, az áruló, helyeslően bólintott. Férfiak
voltak.
Mint általában az öregek, ők is rendesen a régmultat elevenítgették. Ott ácsorogtam mellettük s
úgy beittam szavaikat, hogy ezek a valóságnál mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetek
jobban megragadtak bennem, mint gyermekkorom valóságos eseményei. Arról a rendkívül
esztendőről például, amikor a budapest-fiumei vasút töltését a pusztákon át megcsinálták, annyi
esetet, kalandot tudok, hogy sokáig azt hittem, mindaz az én időmbe történt. Szüleim
ifjúkorának esztendei, a kilencvenes évek homályban állnak előttem, de a kiegyezés előtti
időkben elég jól tájékozódom; nem tévednék el a hatvanas évek Kaposvárában, ahova egyszer
nebándi nagypapa huszonnégy vágni való ürüt terelt be, s a hajtó-pénzen egy hétig mulatott az
ukki kanászok társaságában... Ezért érzem néha háromszor is öregebbnek magam, mint
amennyi valójában vagyok.

29
 5

A mult természetesen mindig szebb volt, mint a jelen. Kezdetben rajongva hallgattam az öregek
szavait; azután kétkedve, az ifjúság szokásos fölényével; majd megint igazat adva nekik. A
mult, amelyet ők emlegettek, valóban jobb volt.
Mert hány inge van most egy béreslegénynek? Nebándi nagypapa ládájában, amikor ő
megnősült, hat közönséges bőgatya volt, hat rojtosszélű gatya és hat „sípszájú ümög”. Volt
azontúl abban két pár csizma, egy valódi ezüst fokos és egy olyan suba, amely még most is jó
volna, ha a későbbi idő folyamán véletlenül nem vág bele a villám, s nem ég el a kútágassal
együtt, amelyen kintfelejtődött. Mit esznek most a pusztaiak? Nagyapa idejében a cseléd-
asszonyok akkora vékában vitték az emberek után az ebédet, hogy alig bírták alatta tartani a
nyakukat. Tizenegy óra felé egész asszony-karaván indult ki a cselédházakból. A juhászkutyák
egy mérföldről fölszimatoltak a jó paprikás szagára, amely csillogó szalagként úszott a határ
ezernyi illata közt. Mert akkor minden volt. Akkor még hal is volt. „Szegény ember akkor nem
volt.” A koldús kocsin járt. Csak lámpaolaj nem volt, mert azért pénzt kellett adni. Pénz pedig
akkor sem volt.
De őszintén szólva, nem is igen kellett... olyan urak voltak. Nagyapa elégedett volt. „Ilyen vót
az a jobbágyvilág” - mondta merengve, - a kor, amelyet ő körülbelül a 80-as évekig számított s
amelynek elmultát szomorú főbólingatásokkal gyászolta. Ez megzavart. Nagyapa nem örült a
jobbágyvilág eltűnésének? „Haj, haj, azok voltak a jó idők” - sóhajtotta, és nyarakat meg vidám
őszöket emlegetett, amelyekről döbbenve állapítottam meg, hogy a nemzeti elnyomatás
szomorú éveiben teltek el. „Hát nagyapa nem szabadult föl?” - kérdeztem. Csodálkozva nézett
rám. Semmit sem tudott a sajtószabadság kivívásáról. A robot, a dézsma, az úrbér eltörlése sem
igen foglalkoztatta.
Kossuth nevére nagyapa keblében éppoly kevéssé dobbant meg a szív, mint akármelyik
pusztaiéban. Kossuth, 48, szabadság - mindezt afféle falusiaknak való dolognak tartották, akár
a képviselőválasztásokat, amelyeknek szekeresei egyik községből a másikba tartva néha a
pusztán is átrobogtak harsány dalt, borosflaskát és nemzetiszínű zászlót emelgetve. Igaz, hogy
Kossuth is megfeledkezett róluk. Általában róluk mindenkor mindenki megfeledkezett, ez már
szokás volt. Nemcsak a mindenkori honatyák, kihagyták őket a tudósok is. Multjukról is termé-
szetesen még kevesebb a „hiteles” adat, mint jelenükről. Honnan származtak? Nem értem be
többé az öregek szavaival, akik a maguk öregeiről rendszerint csak azt tudatták, hogy „nagyon
szegény ember volt szegény, az isten nyugosztalja” - s legtöbbször azt sem tudták megmondani,
hol nyugszik szegény.
A jobbágyokat felszabadították - erről is sokáig olyan képzelmem volt, mint általában a magyar
nemzetről. Valahol messze történt, egy boldog tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. A
jobbágyok megkapták a földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak... Hogy történhetett
mégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a határ mindenfelé
egy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagynéha
csak követei látogattak el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegét
kapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak... Ezeket mért nem szabadították föl?
Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magam
ösztöne után jöttem rá, útmutatást, forrásművet alig leltem. A puszták népe s a vele egyanyagú
zsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést,
elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki - a fél ország
művelőinek történetét? - Nem tudok róla. Esztendők során kitűnő könyveket böngésztem át,

30
nagyritkán bukkantam valami halvány nyomra, egy-egy mellékmondat félhomályában. Kitűnő
közgazdászokat, szociológusokat kérdeztem, kiderült, alig tudnak annyit is e népréteg multjáról,
sőt jelenéről, mint én, akinek emlékezetében csak véletlenül ragadt meg egy-két adat. Nem
csodálkoznék, ha az olvasó kezében levő mű volna az első, amely róla általánosabb képet
próbál adni, - a kezdet fogyatékosságainak mentegetéséül mondom.

Paraszt és paraszt között a magyar mult legfölkészültebb kutatói is alig látnak több különbséget,
mint az adomák városi gyermeke, aki vonatablakból figyeli és ismeri a népet. A 48-as önzetlen,
dicső felszabadításig nemesek voltak és jobbágyok... - ez nagyjából a kép, a műveltek kép-
zeletében is. Holott bizonyos, hogy egy telkes jobbágy már Mátyás alatt lenézte és megvetette
annyira, ha nem jobban, a „föld nélküli, pusztai szolgát”, mint amennyire őt a földesúr. A közös
nyomorúság néha, például egy-egy parasztfelkelés szörnyű leverésének idejére, össze-
forrasztotta tán a jobbágyokat és a zselléreket, de csak úgy, ahogyan egy háborúvesztes ország
népei egyesülnek a közös bajban. A különbség köztük máskülönben akkora, mint amekkora a
földdel s vagyonnal rendelkezők és az ilyenekkel nem rendelkezők között általában szokásos.
A cselédek már régi eleink alatt is cselédek voltak. A szolgaság formája persze gyakran
változott, lényegében legtöbbször csak még rosszabbra. Honfoglaló eleink nagyjából addig
voltak szabadok, amíg a föld; vagyis amíg nem akadt, aki utánuk, jobban mondva előttük is
elfoglalta azt, ezúttal komolyan, azaz magának. A betelepülő törzsek, már számuknál fogva sem
szállták meg az ország egész területét; egymás között hatalmas, szabad sávokat hagytak
egyrészt határul, a villongások elkerülése végett, másrészt bölcsen mintegy tartalékul, mert
elképzelték, hogy szaporodni fognak. Ezeket a területeket, az ország területének körülbelül
felét, István egyszerre királyi, azaz saját birtokának jelentette ki; az első, igazi foglalás, a szó
mai értelmében, tehát ekkor kezdődött, mert a törzsek a maguk földjein még közösben
gazdálkodtak pásztoraikkal, ázsiai iparosaikkal és kevés számú földmíves rabszolgáikkal. Ha
sejtették volna, hogy a szabad gyűrű ezáltal egyszeriben szorító gyűrűvé változik! Voltak, akik
sejtették, valószínű, hogy Koppányék az ősi vallással először is az ősi szabadságot akarták
megvédeni, amikor kardot vontak, épp azon a vidéken, amelyen e könyv egyéni történetei
peregnek. Leverték őket, az életbenmaradottakat a kor szokásai szerint rabszolgákká bélyegez-
ték. Azt tudjuk, hogy a még addig szabad földeket egy-két vitéz idegen birtokának nyil-
vánították. Az itteni szolgák tehát a hajdani szilaj pogányok ivadékai? Keresem magamban
halvány maradványát a hevületnek, amellyel a tankönyveinkben ma is átkos emlékű, egykori
atyák a germán-kereszténység páncélos eszmehirdetőire zúdultak. Valami mintha rémlene.
Bár harc nélkül, ez a folyamat játszódott le az ország többi részén is. A királyi birtokokból
egyházi és főúri birtok lett, az lett hamarosan a nemzetségi közös birtokokból is. És azok első
elfoglalóiból? Kálmán már decretumban (I. könyv, 19. fejezet) tesz kísérletet a földjükről
elűzött parasztok visszahelyezésére. Nem sok sikerrel, ahogy a mai helyzetből is látható. Azok
is, akik meg tudják tartani kisebb-nagyobb családi szállásukat, a főurak és főpapok hatalma alá
kerülnek. Két század mulva az országban, a hatalmas egyházi területekről nem beszélve, 520
helységgel 120 főnemes rendelkezik. Mivel pedig Vereckénél mégsem csak 120-an jöttek be, a
hajdani kacagányos hősök leszármazottjainak nagy része már ekkor süllyedőben volt a
jobbágyság lefelé oly feneketlenül változatos szolgaállapotaiba. Az urak körül a hetes
cselédséget már a 13. században majorsági és udvari cselédek váltják föl. Ők a pusztaiak első,
látható ősei. A többiek a végtelen birtokok távolibb részein jobbágykodtak, a különféle
ellenszolgáltatások fejében kapott, illetve meghagyott földeken. Jórészükre, mint a jelenését
váró színpadi tömegre, már akkor ki volt osztva a szolgaság szerepe.
Bár föld volt bőven, a jobbágyok mellett már a 14 -ik században feltűnnek a telekkel nem bíró,
más házában élő zsellérek (inquilinii), akiket magyarul más hátán élő zselléreknek neveznek,

31
ma is. A jobbágyfalvak határainak nagy része is úgynevezett majorsági föld lett, találó szóval
praedium.
De megtaláljuk a zsellér-cselédek fajtáját a falvakban is; ott a szabadtelkes jobbágyok mellett
rabszolgasorban éltek. „A legterhesebb volt az úrbér a rabszolga községekben” - mondja
Acsády - a dömsödi apátság 1138-iki terjedelmes oklevele ezt egész ridegségében visszatükrözi.
Knauz közlése szerint ennek a kolostornak, amelyet Kálmán király szerencsétlen öccse, Álmos
herceg alapított, akkor nem kevesebb, mint 57 falva volt, némelyik elég sok lakóval. Így
Cuppán 70, Scer 66, Geu 62, Lingu 53, Tamach 35 házhellyel fordul elő. Egy-egy házhelyen
nem is egy, hanem már akkor több család lakik. Simurban például az oklevél 7 házhelyet említ,
de 21 családfőt. A rabszolgák, nevük után ítélve, mind magyarok. Az oklevél szerint ilyen névre
hallgattak: Álmos, Hazug, Szemét, Maradék, Bika, Korpás, Bandi, Farkas, Fekete, Péntek,
Szombat, Okos, Zsidó, Czimer, Szamár, Kakas, Pünkösd. Ha más nem, ezek a nevek mutatják,
amelyeket kétségtelenül nem viselőik választottak maguknak, hogy a zsellér- és cselédősök már
a kolostorok kultúrfejlesztői idejében állandó felügyelet, nógatás, szidalom és fenyíték alatt
állottak. Hízott disznóval, ökörrel, birkával, libával, tyúkkal, kősóval kellett ellátniok az
atyákat. És nem utolsósorban méhsörrel, mert például a Geu és a körötte fekvő községeknek
egyenként átlag 25 köblöt kellett beszolgáltatniok, ami együttvéve nem lehetett megvetendő
mennyiség. Nagyböjtben 30 testes halat adtak, ha pedig a fogás nem sikerült, hát helyette
készpénzt. Az okirat kimondta, hogy a szolgák közül a szabadok közé, vagy megfordítva senkit
sem lehet áthelyezni. A fentmaradt számtalan per- és panaszirat szerint sehol a rabszolgákat s
jobbágyokat úgy ki nem uzsorázták, mint ezeken az apátsági területeken. A módszer, a nyugati
magasabb iskola példája gyorsan hatott. A 12. és 13. század csak a kolostorok elleni jajongástól
zajlik, de aztán, a középkor romlásával, a különféle irányokba hangzó üvöltések közt majdnem
tökéletes egyenlőség tapasztalható. A panaszok gyakran nem is hasztalan hangzottak, főleg
kezdetben. Az Árpád-házi királyok egyike-másika tőle telhetően igyekezett István hatalmas
alkotásán javítani. Erejük hanyatlásával hanyatlik a jobbágyok és cseléd-udvarnokok sorsa is.
Az ország ügyeinek vezetéséhez, mint tudjuk, jogot a földtulajdon adott; abban a régi időben a
magyar történelem tehát a nagybirtokosok, illetve nagybirtokok története, a főurak veszek-
véseié. Hogy egy jobbágy vagy rabszolga mit evett és tervezett mondjuk Szent László alatt,
arról elenyésző keveset tudunk. Freisingeni Ottó püspök, aki 1158-ban halt meg, az Alföld
népét még a 12. század közepén is sátrak alatt leli. Történetíróink nagyrészt beérik azzal, hogy
ezek a jobbágyok s rabszolgák idegenek voltak, enyhén azt fejezve ki ezzel, hogy nem volt nagy
kár értük. A földhódító urak viszont Alpárnál vérrel szereztek jogot a földre és uralkodásra.
Mindennek, amint láttuk, az ellenkezője igaz. Mint szellemes neveik is mutatják, a rabszolgák
magyarok voltak. Földet a magyarok közül még a vezérek sem vettek magántulajdonba, nem is
ismerték annak értékét, vagyonnak csak az állatot tekintették. A nemzeti elfogultsággal igazán
nem vádolható Ágoston mutatja ki s kardoskodik amellett, hogy a föld magántulajdonosai
kezdetben s később is szinte kivétel nélkül idegenek voltak, főleg németek, akik a nyugati
haladottabb gazdálkodásban már ismerték a föld értékét és megszerzési módját. Ők alapítják
majd az uradalmakat, s nyomják itt rabszolgasorba a régi szabadokat is, nyilván már akkor a
történelmi fejlődésre s az ország különleges helyzetére hivatkozva. Van korszak, amidőn
Ausztriában a robot évi 12 nap, nálunk ugyanakkor heti 3 nap.

32
A 14. század végén Angliában lényegében eltörölték a jobbágyságot. A gazdasági szükség-
szerűség világszerte új termelési módot kívánt. Nálunk nem sokkal ezután kezd a hűbériség a
történelmi fejlődéssel, az ország és a nép érdekeivel dacolva elfajulni. Az addig erős és a maga
módján eléggé boldoguló, sőt eléggé dacoló szántóvető népre az elnyomatásnak olyan éjszakája
borul, hogy valóban alig lehet különbséget tenni cseléd és jobbágy, sőt kisemmizett nemes
között. Századokig csak egy-egy fénysugár vagy tűzvész. Forogni kezd a külön magyar Globus;
amely e téren akkor, mellesleg, csak a nyugatitól különbözik, de jottányit sem üt el például a
lengyeltől vagy délorosztól.
Csák Máté, mint tudjuk, királyi rögeszméje megvalósítására politikai fogásként birtokain a
nyugati s már a cseheknél is életben lévő úrbéri szokásokat valósította meg, ennek köszönhette
népszerűségét és lelkes seregét. A pártütő László vajda Erdélyben a keleti, egyszerűbb, de
emberibb szokásokat állította vissza. Elsősorban nem is fegyverrel verték le őket, hanem
intézkedései ravasz, időleges átvételével. A parasztság tehát még tud nyomós érvekkel is
védekezni. Mi volt az oka, hogy az egyre gyakoribb parasztlázadások a magyar kisnemesség
nagyrészét is magukkal ragadták? Sőt a falusi plébánosokat is? Kik voltak ezek az emberek s a
hozzájuk hasonlók? A történelem átokba és gyalázatba merítette őket.
Föld volt bőven. De persze nem a földmívelők részére. „Az 1411. törvénykönyv 2. cikke kis és
nagy kapuról tesz említést. A nagy kapu annyi, mint egy egész jobbágytelek, adóügyi
értelemben egész kapu, ellenben a kis kapu vagy verőce az egész teleknek már csak egy része,
mert mihelyt az ország minden tájéka ama kor népesedési viszonyaihoz képest betelepült, s a
nagyarányú irtásokra sem kínálkozott többé tér, az egész jobbágytelket fél, negyed, nyolcad
telekre kezdték darabolni. Másrészt ez időben még inkább előtérbe lépett az a népréteg, a
zsellérség, amelynek nem volt külső telke, legföllebb szőlője vagy csak háza, hanem bizonyos
szolgálat fejében a jobbágyoknál húzta meg magát... a vidéki népesség legalsó rétegét alkotta” -
mondja a cseléd-ősökről Acsády, sajnos, ő is csak másról beszélve s mellékesen; tekintete nem
áll meg rajtuk.
A zselléreknek tehát nincs földjük. A cselédeknek még kevésbé. A pusztákon élnek s szavukat
csak ritkán hallatják. A hatalmas váraljai és sólymosi uradalmak alkalmazottai egyebek közt
azért esedeznek, hogy télvíz idején a búzamosást és a disznóbél-tisztogatást a hegy aljában
fekvő házikóikban végezhessék és ne a hegytetőn, mert a jeges úton való felkapaszkodás
nagyon megviseli a csecsemőjét magával cipelő asszonynépet. Jellegzetes cseléd-kérelem,
amelyhez hasonlót a pusztaiak ma is jó párat elrebeghetnének, ha szavukat egyáltalán hallatni
mernék... Az előbbi kéréssel 1514 elején fordultak a földesúrhoz, illetve annak gazdatisztjeihez.
Hogy rövidesen mással is fordultak földesurukhoz s annak tisztjeihez, arra az ugyanazon év
októberében a Dózsa-felkelés leveretése után tartott országgyűlés egyik-másik különösen
vérszomjas törvénye enged következtetni; ezek újra és újra megemlékeznek bizonyos barom-
pásztorokról, jobbkezük levágatására ítélve őket, ha náluk puskát, kopját vagy más fegyvert
találnak. A 61. cikk kizárólag e marhapásztorokkal foglalkozik. A többi cikk általában csak a
parasztokról és jobbágyokról beszél, minden emberi, sőt állati joguk elkobzásán kívül még arról
is tüzetesen intézkedve, hogy adott esetben mily módon kell kivégezni őket. A hon védelme
helyett a föld kitűnő védőinek kora ez, Werbőczié, aki szintén nem ismert különbséget paraszt
és paraszt között. Tervezete, amely hírt és még korunkban is szobrot szerzett neki, a 15-től 20-
ig terjedő cikkekben kimondja, hogy minden nős paraszt az eddigi szolgáltatásokon kívül még
évente 100 dénárt köteles fizetni, tekintet nélkül, hogy telkes gazda-e vagy zsellér. Azontúl 2
libát és disznót. Továbbá egy csirkét, havonként. Mindenre gondoltak. A Tripartitum a
parasztok közt a legtökéletesebb egyenlőséget léptette életbe. „A parasztnak ura földein azok
örökségére nézve a munka bérén és jutalmán kívül semmi joga nincs, hanem az egész föld

33
tulajdona is földesurait illeti.” Ami azt jelenti, hogy törvény szerint a parasztság is cselédsorba
süllyedt.
És a cselédek? A középkorban a földesúr nem annyira a földjei, mint a jobbágyai
rendbentartására tart cselédséget. De az új kor hajnalhasadásával terményeit aranyra s mindarra
válthatja, amit aranyért kaphat, maga is nagyobb mértékű gazdálkodásba fog. Föld kell és iga.
Csodálatos, hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen irányban
fejlődhet. Rövidesen nagyüzemszerű nagybirtokokkal találkozunk, amelyek majdnem olyan
tökéletesen meg vannak szervezve, akár manapság. Főleg állattenyésztéssel foglalkoznak.
Az 1572-iki őszi országgyűlésen már szó esik, hogy igen sok földesúr elszedi jobbágyai telkét, s
helyette saját földjéből 3-4 holdat ad, tetszés szerinti bér, néha a termés negyede fejében.
Később szó esik a zsellérekről is, akik közt egy vármegyei statutum három rendet különböztet
meg, úgymint: „házhelyen lakók, páston ülők és ember házánál nyomorgók, akik a faluban
semmit sem bírnak.” A határ mindjobban egy-egy ember kezére jut. S a nagybirtokok csillapít-
hatatlan étvággyal olvasztják magukba nemcsak a jobbágyok s a parasztok, hanem a közne-
mesek földjeit is. A levert Rákóczi birtokait hajdani fegyvertársai és csak a harc után vitéz
ellenfelei úgy szedik szét, akár egykor a parasztok Dózsa pörkölődő testét. Beszéljünk a
neoacquistica commissio hetedhétországra szóló lakomájának fogásairól, amelynek illata
étvágyat keltve boldog-boldogtalanban Spanyolországig elhatott? Évtizedekig tartó harc után a
püspöki uradalom egyszerre csak mindenestül elnyeli Veszprém városát. Gróf Schönborn
bambergi püspök Munkácsot és Szentmiklóst. Meddig folytassuk a szomorú láncolatot,
amelynek csak azt kellett bizonyítania, hogy cselédek- és zsellérsorsúak mindig voltak? Máris a
jelenben járunk. Csak egy-két lépést még.

A nemesi ország II. József népszámlálása óta nem engedte, hogy földjeit fölmérjék. Az 1787-i
adatok szerint akkor például Nyugat-Magyarország 85 százaléka volt a főnemesség kezén.
Hogyan? „Az oligarchia főcélja - ahogy Felsőbüki Nagy Pál még 1834-ben is írja - magát
arrandirozni, mi magyarul körülbelül a köznemesség kiirtását jelenti, s e célra buzgón törekszik,
hogy egyedül a szomszédos Moson vármegyében, hol a mult század elején 300 nemes családnál
még több lakott, jelenleg három alig létezik.” Széchenyi pedig a Hitelben azt írja, hogy „vannak
köztünk, akik Magyarországnak 500-ik, de olyanok is, kik hazánk 100-ad részét bírják, sőt még
olyan dúsak is, kik... szegény jó anyaföldünk 30-ik részének urai”!
A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvak
területén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori Magyarországon a 16-60 év közötti
jobbágyok száma 564.643.
A zselléreké és pusztai cselédeké pedig 587.288.
Nem esünk túlzásba, ha ebből arra következtetünk, hogy a cselédek és zsellérek által mívelt s
egy pár arisztokrata által birtokolt terület legalább mégegyszer akkora volt, mint amennyit a
jobbágyok míveltek, s az akkori megkötésekkel magukénak mondhattak.
Táncsics lapja még 1848-ban is keserűen emlékszik az „urasági majorságok”-ról. „Ellopott,
elrablott jószág pedig a legtöbb... melyet azelőtt az uraságok az úriszékek és szolgabírák
segítségével részint csellel vettek el, s így elloptak, részint erőhatalommal foglaltak el, s így
elraboltak.” Ám ne kövessük e türelmetlen hangot, amely még egyebet is állít. Mindebből újra
csak az a lényeges, hogy nagybirtok hazánkban mindig bőven volt, s így volt rajta bőven nép is,
kocsisok, juhászok, makkoltatók és a majorok sárvityillóiban béresek, urasági szolgák.
Parancsolóikról, a kasznárokról, ispánokról legrégibb regényeink is említést tesznek. Azok
közül, akiknek parancsoltak, csak nagynéha jelenik meg egy villanásra egy-egy őszbecsava-
rodott agg magyar, a „hűség és becsület élő mintaképe”; rendszerint botjára támaszkodik és

34
életét akarja áldozni uráért keresetlenül és természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül.
Meglepő azonban, hogy ugyane típus ifjabb egyedei, mint elvetemült utonállók tűnnek elénk, a
nádasokat bújják és szemüket forgatva adják ki nyomorult lelküket egy-egy daliás hős mesteri
pisztolylövése után. Szerepelnek még helyre pórnők, akik kezdetben szoptatnak, de a tizen-
kilencedik század közepére egyszerre énekdühbe esnek, s az egész századon át szűntelenül
minden ürügyre érzelmes dalokat fújnak, hellyel-közzel bokáznak is, mint valami őrült
operettben. Az ország helyeslően mosolyog, még most sem kérdezi, honnan jöttek. Legfeljebb
mint kedves háziállatokkal foglalkozik, gondolatban, velük. Az bizonyos, hogy még
jobbágyszámba sem veszik őket. Ámde mégis, a jobbágyság 48-ban felszabadult. Az úrbért
eltörölte az országgyűlés.
Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a
nagylelkű nevet, de most, midőn ezt végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá
számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos nem t’om, miféle főrendek azt a hírt
kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal
egyetemben s ezen kellemes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért
azonnal eltöröljék... Nevetséges tőlük nagylelkűséggel dicsekedni...
Ezt nem én mondom. Az egész bekezdés szóról szóra Petőfi tollából való, az idézőjelet a szöveg
frissítése végett hagytam el. Nem kérkedik. A nemes főrendek jelen volt tagjai évek multán
fejüket fogva maguk is beismerték, hogy a párizsi, bécsi forradalmakról s a véres galíciai
parasztfelkelésekről kapott értésüléseken kívül elsősorban a rákosmezei rémhír hatása alatt
ragadtatták el magukat. Később mindent megtettek, hogy helyreüssék, amit még lehet. A
forradalmi országgyűlés izgalmas, hónapokig tartó vitákban latolgatta, hogy a földesurak
mennyi váltságdíjat kapjanak. Windischgrätz már Pest kapui alatt állt, de ők nem vesztették el
hidegvérüket. Schlick megveri Mészárost, Buda eleste napok kérdése, de ők a düledező várban
is a telkenkénti 500 vagy 400 forintokat méricskélik. December 30-án a higgadt Deák is elveszti
türelmét. „Pirulnunk kell a jövendő előtt!” - kiáltja égő arccal. „Ne piszkolják be a história
lapját azzal, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, amely a képviselőket különösen érdekli!” (A
képviselők közt egyetlen paraszt vagy jobbágy sem volt. Cseléd a választók közt sem.) A súlyos
probléma épkézláb, gyors megoldása, „a robot és a dézsma váltságdíj nélküli eltörlése”, amelyet
hajdan Táncsics ajánlott, senkinek sem jutott eszébe. Pedig a „Munkások Újságja” már itt-ott
hangot ad a póri felfogásnak is. „Ha az a sok zsöllér - írja nyilván egy zsellér Veszprémből -, az
a 8 millió zsöllér meg nem szorítja a kard markolatát, és elleneink ellen nem ragadja: úgy elvesz
a haza... Nálunk azt mondja a szegénység: mért adjam én oda a 19 esztendős fiamat katonának,
hiszen nekem semmim sincs? Mit védelmezzen az én fiam? A kutyabőrösök búzaföldjeit?... De
hol a föld, melyből én, mint a honmegtartó testületnek tagja enmagamat és eddig rongyosan
növelhetett családomat táplálhatom?” Ott van, ahol ma is. A haza elveszett... A magyar
nemesség valóban tiszteletre méltó önfeláldozással elkezdett egy polgári forradalmat, amelyet
azért nem nyerhetett meg, mert egészében mégsem volt polgár. Egypár kitűnő és korát
megelőző elme a jövő lehetőségeitől elkápráztatva lemond a kiváltságokról, amelyeket az egész
osztály azért nem írhat alá, mert a jövő lehetőségei: a kúriák helyére építendő gyárak és
ipartelepek csak káprázatok.
A kármentesítés kérdését sose oldotta meg a forradalmi kormány. Az abszolutizmus rendezte,
elsősorban a monarchia szempontjából megbízhatatlan köznemesség gyöngítésére. Noha a
jobbágyok megváltás címén fizettek bizonyos összeget a felállított pénztárba, abból a bécsi
kormány alig juttatott valamit a köznemességnek, példát adva, hogy azonnali kártérítés nélkül is
lehet földügyet rendezni. A pénztárból csak néhány befolyásos főúr kapott. A két veszekvő fél
között a történelemben először így lett a jobbágyság rövid időre, ha nem is nevető, de
kárörvendően mosolygó harmadik. A mosoly is hamar arcára fagyott. Nem is lehetett másképp.

35
A parasztságnak szabadságot és földet eddig még senki nem szerzett. A nagy francia forradalom
vezetői nagy forradalmárok voltak; de a parasztság földfoglalásába csak akkor nyugodtak bele,
egy nappal sem előbb, amikor ellene már semmit sem tehettek.
Földet az 51-es császári pátens sem osztott. Ez a rendelet, akár Kossuthék központi
választmányának tervezete, nem tett egyebet, mint szentesítette a fejlődést, a robot és dézsma
nyűgétől a földbirtokosság tán még többet szenvedett, mint a parasztság; az úrdolgára kirendelt
jobbágyok a napot lopták, munkájuk a pallosjog eltörlése után a kirendelt hajdúk és felügyelők
bérét sem érte meg. Szabó Ervin szerint, aki behatóan foglalkozott a 48-as pártharcokkal (bár a
puszták lakóival ő sem találkozott), mindkét törvényjavaslat csak azt vetette papírra, amit a
jobbágyság a gyakorlatban úgyis elért.
A telkes jobbágyság, ismétlem. De hány parasztnak volt telke már akkor is az ország összes
földműves lakosságából? Bizonyos, hogy a földnek nagyobb fele a patens ellenére továbbra is a
nagybirtokosok kezén maradt. A császári ház a főurakat nem tartotta megbízhatatlanoknak;
amint tudjuk, nem is voltak azok. A felosztott közös legelők jó részét is ők kapták. A
zselléreknek abból legfeljebb egy-két holdacska jutott, és azt sem tudták megtartani. Igaz, a
jobbágyfalvak „polgár”-falvakká vedlettek. De hány falu volt például a Dunántúl nagybirtok-
óceánjában? A falvak végén néhány nemesi kúria talán duzzogott, s várta Kossuthot s tőle a
pénzt, de kint a pusztákon rend volt. Nagyapáék feje fölött észrevétlenül húzott el a nagy idők
szele.
Más vidéken, tudjuk, a „sehonnai vadnépek” is tettek kísérletet földszerzésre. A Tolnából
származott orosháziak között Olá István, a „históriás házaló”, 48 derekán a szappan, a pántlika
s Petőfi és Táncsics műveinek hangos terjesztése közben földszerző eszméket is terjesztett.
Bizonyára sikerrel, különben nem akasztották volna fel, még ugyanez év őszén; Frey Ádámmal
együtt, akinek ugyancsak a sehonnaiaknak a földhöz való viszonyáról voltak gondolatai. „Gyuri
fiam, adj földet a parasztnak” - hirdette hazugul Kossuth szavát a zsellérsorokon a kalandor
Ágoston György. S a parasztok jobban hittek neki, mint Kossuthnak, aki végül is nyilt levéllel,
majd statáriummal kényszerült gátat vetni a rémmese okozta mozgalomnak. Volt hely, ahol a
zselléreket arról kellett kioktatni, meddig terjed a szabadság.
Ők a szabadságharc után is éppoly szolgák voltak, mint előtte vagy alatta. A szónoklatok nem
gyujtották fel őket. Hol volt a régi népfelkelések heve, még az olyanfajta is, aminőt Hunyadi
keltett! A krónikák följegyezték, hogy Nándorfejérvárnál Hunyadi parasztjai bottal és kövekkel
rontottak a török sorkatonaságra. Igaz, volt mit védeniök és félteniök, Hunyadi békében is
„tudott bánni” embereivel, birtokain akkor még jobb dolguk volt a parasztoknak, mint a többi
oligarcha alatt, vagy a török oldalon. Jobb a kisnemeseknek is. Még Mátyás elé is 40.000 tódult
a Duna jegére, csak azért, mert Hunyadi volt. Most nem támadt Kapisztrán, még Vak Bottyán
sem, aki szintén tudta, mitől forr föl a nép. Bem is tudta. Vannak, akik a szabadságharcról
ingerülten törlik a forradalom elnevezést. Forradalom volt, de nem ért meg addig, hogy komoly,
tartós eredményei lehettek volna. Hogy a parasztok megválthatták földjeiket a földesúrtól?
Nekik, a földmívelő lakosság többségének, a cselédeknek és zselléreknek, nem volt mit
megváltaniok. Igaz, ahhoz a földhöz, melyen ők éltek, mint tudjuk, Magyarországon a
forradalmak sem mertek nyúlni. A kitűnő Királyi Pál 1845-ben áradozva festi, mit hozna a
boldog jövő, „‘ha a’ 175.000 izraelitát, ‘s kivált a’ 43.000 cigányt földre telepítenénk, ha
mutatnánk neki házhelyet, adnánk kezébe ekét”? Lelkesen küzd az előítéletek ellen, mert óriás
„statusnyereség lenne... ezen embertömegeknek két izmos karjaiban rejlő erőt hazai
földmívelésünknek megnyerni”. Földmagántulajdont követel számukra. A cselédeknek nem
követel. A kor jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő. A divatlapok már a négerek sorsát
könnyezik, de a pusztaiakat és a zselléreket még mindig nem látják. Ne is csodálkozzunk, hogy
azok sorsa a nagy forduló alatt sem fordul. Szabadon költözködhettek? Csöbörből vödörbe.

36
Nem botozták többé őket? Botozták. Amennyiben sorsuk változott, a parlament s az utca nagy
igéitől függetlenül változott. Olyan erők lökéseitől, melyeknek az előbbiek is csak tünetei
voltak.

Nagyapa a változást a vonatoknak tulajdonította, teljes joggal. Aztán az emberek kapzsi-

ságának, annak a „veszekedett krajcáréhségnek”, amely egyik napról a másikra a grófokat
elfogta. Nem volt barátja a változásoknak; mióta az eszét bírta, mindegyik csak bajt hozott.
Mert mi volt azelőtt? Azelőtt a pusztaiak csak pásztorkodtak, hevertek a napon vagy
istállókban, nem tört el lábuk a sietségben. Az uradalmak csak annyi búzát termeltek, amennyi
a népnek kellett. „Mikor én gyerek voltam, még alig volt itt szántás. Ösmertem, de hányat, aki
egész életében nem vett kapát a kezébe.” Kasza? Kaszát még ő sem vett a kezébe, legfeljebb
próbaképpen. „Juhászat volt, meg gulya. Trágya meg annyi volt, hogy ki sem hordták mind a
földre, fűtöttek vele. Az egész határ legelő volt.” A cselédek annyi állatot tarthattak, amennyit
csak venni tudtak. „Nem kérdezte senki, hogy János, mitül hízik a tehened, vagy mit esznek a
feleséged récéi meg tikjai?” Ennivaló volt, de mennyi volt! „Megsántult egy ökör? Vágjátok le,
osszátok szét a cselédeknek. Az én egészségemre, ingyen!” Mert akkor még az urak is igazi
urak voltak. Vagyis kicsire nem néztek. Az egyik Zichy gróf azzal tagadta meg tiszttartójától a
nyugdíjat, hogy „gyüjtötte volna maga össze, én nem kötöttem be a száját”! Nagymama vajból,
csirkéből, tojásból, zsírból évenként 300 forintot is kiárult az ozorai piacon. Volt vásár, amelyre
25 süldőt is elhajtott. A pusztákat borjúkereskedők járták és először is a cselédek állatait
nézték, mert azok mindig különbek voltak, mint az uraságé. Hisz azt mindenki tudta, hogy a
belterjes állattenyésztés terén az uradalmak majdnem mindent a cselédektől tanultak. Tőlük
lesték el a disznóhízlalást, a tehenészetet, a méhészetet, újabban a tojásárulást. Az emberek is
jobbak voltak. Nem lehetett annyi ronda beszédet se hallani. Az a fene flanc se volt. Fölnőtt
embernek, asszonynak egy ruhája volt egész életére. Szobában csak a beteg hált. Mert akkor
még egészség is volt! Amikor jött a vonat, „égette volna meg a tűz”!
Bizonyos, hogy a 19-ik század második felének első évtizedei, ha másutt nem is, a Dunántúl
némely vidékén átmenetileg emeltek valamit a pusztaiak sorsán. A birtokokról elmaradt a
parasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan
kívánta az embert; a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a
rabszolgaidőkben - félig földbeásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették,
szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette
népművészet - a legkisebb javítást is mennyei áldásként fogadták. Az uradalmak valóban
keveset törődtek azzal, hogy egyik-másik ügyesebb cselédjük a maga módján tollasodni kezd.
Az állatok körül megbízható, hű munkásokra volt szükség és hűnek ők hívek voltak. Nagyapa
és társai a nálukénál alig magasabb szinten élő uraság minden javát, ha egy kicsit Csáky
szalmájának tekintették is, csak maguk számára tekintették annak, s féltékenyen őrizték idegen
kezektől. Körmükre néztek a tanyán forgó falusiaknak és zselléreknek; azok becsülete szintén
nőtt valamit.
De a boldog kor is véget ért egyszer. Jött a vasút, már nemcsak a lábonjáró marhát, hanem a
búzát is el lehetett szállítani oda, ahol pénzt adtak érte. Jött a tengerentúli versenytől még
mentes jó búzaár és vele a még nagyobb nyereségre való termelés. A legelőket felszántották,
jöttek a gépek. Közben a parasztak előtt is kezdett világosodni, hogy a szabadságnak veszélyes
járulékai vannak, rájuk a szabadverseny jött. A robot után évtizedekig ők szántották az
uradalom földjeit, ők arattak, ők nyomtattak legtöbb helyen egészen karácsonyig a hatalmas
nyomtató csűrökben. Most gőzekék kezdték hasítani a földet. A paraszti dűlők egyre kisebb
részekre darabolódtak, az utódok közül egyre többen szorultak a zsellérsorra vagy a pusztákra.
A cselédek elszaporodtak s minél többen lettek, annál jobban recsegett, szakadt alattuk a talaj,

37
hasonlóan ahhoz, mint amikor a vékony jégen egy sereg ember összeszalad. Próbáltak küzdeni,
próbálták menteni is egymást néha igazán hősi szívóssággal és önfeláldozással; hasztalan. A
történelem megint elárulta őket; süllyedtek feltartóztathatatlanul, nemsokára ott voltak, ahol a
kuruckor után. Az 1900-as években egy család évi, minden néven nevezhető jövedelme 200
forint. Sóhajtozva emlegették a régi jó időt s nem tudták, hogy csak rövid napsütés volt.
Ha a családi összejövetelek enyhe vigadalmakká melegültek, s ősi szokás szerint kiki elfújta a
nótáját, nebándi nagyapa komoran legyintett, amikor rá került a sor; hiába biztatták, mondja el
a kurjongatóst, amelyet mintha csak az ő számára találtak volna ki, amelyikben az van: Én
vagyok az Eszterházy hosszúbotos, cifraszűrös, leghíresebb juhásza! - „Elmult annak az ideje” -
mondta keserűen, de egy kicsit gőgösen is, mert hisz mindenki tudhatta, hogy ő szerencsésen
megúszta az árt. Egy ideig azonosítottam magam vele, illetve nem is ővele, hanem a család
emelkedettebb tagjaival, akik nagyapára is mosolyogva és lefelé néztek, mint valami kedélyes
öreg háziszolgára, vagy bútordarabra; magukat már annyira más régióba tartozónak érezték,
hogy bizonyára riadtan tiltakoznak, ha valaki eszükbe juttatja, hogy ugyanabból a törzsből
születve két-háromszáz év előtt kócos, nyomorult tömeg gyermekei, amelynek sorsáról
nagyjából gorombán, de tán nem feleslegesen valamit elmondtam. Ha a középkorról olvastak
regényt, a lovag vagy a szerelmes várkisasszony érzelmeit osztották. Dicsérték a hűbéresség
intézményét, mert akkor „rend volt” s mert maguknak a multban önkényesen a nemesek életét
képzelték. A rabszolgaság koráról hallva, nem a rabszolgák sorsára gondoltak. Dózsa
felkelésének megítélésekor egy percig sem tétováztak, hogy kinek adjanak igazat, az éhes
kereszteseknek-e vagy a pederaszta Zápolya csatlósainak. Nagyapa származását úgy vették
tudomásul, hogy hajlandók voltak elnézni és megbocsátani, a letagadhatatlan rokoni viszonyra
való tekintettel. Életét valahogy átmeneti eltévelyedésnek tekintették, mint valami tékozló
fiúét, aki szerencsére otthagyja gyanús környezetét és visszatér a helyes útra. Hibásak voltak
ebben? Erre nevelődtek iskolában, társaságban, az újságok vagy akár a naptárak olvasása
közben. Nem úgy voltak öntudatosak, mint nagyapa, aki elvégre szintén parancsolt egy-két
bojtárnak, később néhány béresnek is, vagyis szintén fent volt. De ő nem az elzárkózással, nem
gőgösen a nép fölött állva akarta megmutatni, hogy valaki, hanem ott a bojtárok és béresek
között. Úri gesztusai voltak. Megsántult egy birka? „Egyétek meg az egészségemre!” - mondta
ő is nagylelkűen a béreseknek, megfeledkezve arról, hogy a birka nem az övé, füllentenie kell,
ha majd számot ad róla. Vállalta a felelősséget és sokszor a sántulást sem várta meg. A
lakodalmakba fiatal bárányt küldött, s egy várúr büszkeségével hárította el a hálálkodást. Úgy
viselkedett, mint egy igazi úr, ahogyan képzelete szerint az igazi uraknak viselkedniök kell. Az
istállókban ült az emberei közt, akik tegezték; pipázva, bölcseket mondva élvezte a tekintélyt,
amelyért mondatonként meg kellett küzdenie. Mi döntötte el, hogy egyszerre magam is benne
fedeztem fel az igazi előkelőséget? Nem a vagyona miatt. Már nem tudnám megmondani,
lélekben mikor álltam meg a felfelé vivő veszélyes lépcsőn, s fordultam azok felé, akik a család
kis szigete körül s néha bele is kapaszkodva kétségbeesetten küzdöttek az árral. A
szegénységgel, nyomorral, elnyomatással, amely gyermekkorom idejében már ismét rendes,
történelmi méretekben öntötte el a pusztát.

38
 6

A pusztagazda Fekete bácsi volt, a béresgazda Mózes bácsi, az első kocsis a Ferenc... a család
tagjai mellett először az ő alakjuk tűnik föl gyermeki eszmélésem reggeli látóhatárán, hatal-
masan, fejjel az eget verve. Ők hajoltak bölcsőm fölé, mert nekem még volt bölcsőm, méghozzá
ötletes pedálszerkezettel szinte önműködően ringó, apám saját találmánya és készítménye. Ha
fölfelé, az égre tekintettem, az ő barna, nagybajuszú arcuk hajolt le rám, kerek üstökömre az ő
lapátnagyságú tenyerük szállt le, meleg simogatással vagy nyaklevesek veszélyével telítve. Ők
voltak bejáratosak hozzánk, továbbá Nagy István bácsi, a szérűpásztor, meg a kulcsár meg az
alsómajorról a nagy Tóth-familia minden tagja, akik félig-meddig atyafiságot tartottak velünk,
mivelhogy ők is juhász-származékok voltak. Ez volt a puszta előkelősége.
Az esztendők megpróbáltatásai közt ők vezették a birtokot, mint valami hajót, szünet nélkül
kurjongatva, pincékbe és padlásokra kúszva s éjjel-nappal éberen őrködve a gépek körül, meg a
magas csőszhelyeken. Az urak változtak, a gazdatiszt éppúgy, mint a tulajdonosok és a bérlők;
ők sose változtak. Ott születtek a pusztán.
Tisztük apáról fiúra szállott, a pusztán a legridegebb kasztszellem uralkodik. A kulcsár fiából
előbb-utóbb kulcsár vagy azzal egyenrangú valaki lett; a pusztagazda fia, ha átment is a
kisbéres, gyalogbéres, szekeresbéres rangsoron, öregségére bizonyos, hogy gazda lett. De akit
gyalogbéresnek szegődtettek, az és annak minden ivadéka, ha nem vetődött tova, vagyis ha a
pusztán még az is kapott helyet, magvaszakadtáig gyalogbéres maradt. Még arra sem tudok
esetet, hogy a béresek közül valaki kocsissá lépett elő. Nagy csoda volt, ha egy-egy
szekeresbéres az elsőbérességig vitte. Az elsőbéres az, aki a hosszú szekérkaravánban az első
igát hajtja... az ő járomfája van legszebben kidíszítve, ökre szarvára gombot tehet... ő választ-
hatja ki a célhoz vezető legrövidebb vagy leghosszabb utat; amelyik pocsolyát, vakondtúrást ő
elkerüli, azt az egész menet elkerüli; akinek ő megemeli a kucsmáját, annak az utánajövők is
köszönnek. Az ő stalluma a legnagyobb béresábránd. De ő még béressorba tartozik, mert a
magas polcról egyik évről a másikra visszahelyezhetik a többiek közé. A majorgazda lefokozása
már elképzelhetetlen; az inkább elmegy. Tragédia nélkül még az sem eshet meg, hogy egy
szekeresbérest gyalogossá tegyenek. Kocsist a béresek közé helyezni? Mintha egy fehér jenkit
négerré akarnának operálni. Köztük a nagy ritkán előforduló házasság is enyhébb fajfertőzés-
nek hat.
Ebben a környezetben, ahol az ősöket kínosan számontartják, én királyfi voltam. Származásom
mindkét oldalról a legkedvezőbb. Juhász, - rövidesen megtanultam, mit jelent ez a szó. A
cselédek közt ősidőktől fogva a legősibb foglalkozás üzői, a pásztorok, a legelőkelőbbek. A
gulyások kihúzott nyakkal úgy jártak a pusztán, mint az őslakók a gyülevész idegenek között. A
béreslányok elpirultak a meghatottságtól, ha egy csikós derékon kapta őket. Nos, ezek mind
elhallgattak, ha társaságukban egy juhász megszólalt. Mi volt a tisztelet oka? - kérdeztem
nagyapát, akitől a fényt kaptuk. Ezer és egy nyomós oka volt. Elég, ha csak a leülési jogokról
szólunk.
„Mert pásztornak pásztor az a kanász is, ha úgy vesszük, de micsoda pásztor?” Inkább csősz az,
hogy ne napszámost mondjunk. Annak tilos leülni. Annak mindig ügyelni kell. Bal kezében az
ostor, mert az igazi kanász bal kezével is tud durrogtatni, jobbkezében meg az a rövid bot,
amelyet a csürhébe vág, ha az állat összeröffen. Nahát azt a kis rövid botot a fara alá
támaszthatja, ha már nagyon elúnta az állást. „Ott áll szegény, mint a kőszent”, nyakában a teli
tarisznyával, nem teheti le, mert a disznók rögtön széttúrnák, oldalán a balaskával, azzal a

39
kecses kis baltával, amelyet a meg-megvaduló kanok elleni védekezésül hord, de amelyet
leginkább csak búcsúkor s a vasárnapi táncvigalmak alkalmával használ.
A gulyások? Azok állítólag leülhetnek. „Ha elcsúsznak a lepényen” - mondta gőgös
kárörömmel nagyapa, aki ugyan keményen állta a nagy pásztor összetartást, de amihelyt a
részletekről esett szó, nem takarékoskodott a gúnnyal. „Gulyások, csordások, ehes útonállók” -
mondta jót nevetve. Leülhetnek, ha annyian vannak, hogy körülülhetik a csordát. De akkor is
csak úgy, hogy a térdük az állukat érje, szóval „hegyesen”. „Rájuk ez a szabál” mondta
nagyapa, szintén l-lel. „Ülés az?” Nyilván nem. Támaszkodnak azok is, azért van olyan hosszú
botjuk. „Na, az igaz, hogy előretámaszkodhatnak. Van, aki még el is alszik, úgy rá tud arra a
botra könyökölni.” De mit vitázunk? „Kapnak maguk alá állatot?” - húzta ki a végső tromfot
nagyapa, óvatosan, ilyen finoman nevezve meg a csacsit, amelyért bizonyára neki kellett tűrnie
egy-két csattanó példabeszédet. „Pedig az a kanász meg az a gulyás is gyalogol annyit, mint az
a juhász.”
Sőt még többet. Ez az igazság. - És a csikósok, nagyapa? „Egész nap vizet húznak” - legyintett
fejét félrekapva; látszott, hogy csak illendőségből nem köp ki. „Azok?” - és újra legyintett.
Súlyos nézeteltérései lehettek velük. Hagyjuk is őket. Nekik sincs gyöngyéletük.
Ellenben vegyük csak a juhászokat. Nagyapa már az asztaltól az ágyig is sziszegve tudott csak
járni, de még mindig megemelintette magát a széken, ha erről beszélhetett. Ilyen mellékesen én
sem igen szólhatok, arról külön könyvet kellene írni, már csak tiszteletből is. Ülni? A juhászok
lefekhettek, akkor, úgy és ott, ahol nekik tetszett. Kiváltságaiknak íratlan, de tökéletes törvény-
tára volt, amelyet nagyapa s bizonyára az ősök is, úgy védtek, akár a városok az ő szabadal-
maikat. Ne beszéljünk a csacsiról. Nagyapa egyszer a pincehelyi domboldalon heverészett. Az
úton megállt egy hintó, a bakról a kocsis ordítozni kezd: „Hé, hej, te, gyere csak erre!”
Nemcsak nagyapa nem mozdítja a füle botját, hanem még kutyája sem. A hintóból kiszáll egy
úr (a kocsisnak a lovakat kellett tartania), csúszik-vergődik fölfelé a dombon. „Nem hall kend
semmit? - kérdi - a kocsisom fél órája kiabál. Én vagyok a szekszárdi árvaszéki ülnök.” -
„Semmi-embertől semmit” - felelte nagyapa. „Hol lehet itatni?” - kérdezi az, nyelve egyet. -
„Itt meg itt” - mondta nagyapa, de sem előtte, sem utána nem köszönt, mert neki sem
köszöntek. Félkönyökéről felelgetett, mint egy fejedelem a kerevetén. „Látszik, juhász kend” -
így az árvaszéki ülnök.
Arra legeltetett, amerre akart. Délben a puszta mellé terelte a nyáját, asztalnál ebédezett.
Délután fölkanyarodott az ozorai szőlőhegyek felé egy kis pinceszerre. De megválogatta ott is,
hogy kinek a kancsójából iszik, mert a parasztoknál is jóval föllebbvalónak tudta magát. Ilyen
respektusa volt a juhászoknak.

Apám is ezen a talapzaton állt, noha már csak föllépésében, szavaiban őrizte a juhászság
jegyeit; és természetében. A jó birkatej és paprikás, meg a hevertető édes, puha anyaföld ezeket
a juhászokat mind szálfamagasságúvá növesztette. A csenevész, töpörödött cselédek között
apám családjának férfitagjai úgy jártak-keltek, mint az óriások a törpék világában.
A puszta altiszti gárdájában apám nem állt az első helyen, két-három embert vezényelt, nem is a
szavával, hanem inkább azzal, hogy elöljárt a munkában. De Nebándról rejtelmes fényszóró
sugara hullt reánk. Házunk előtt elhaladva a béresek és parancsolók beszóltak a konyhába
anyánkhoz, és mondtak neki valami szépet. Udvari kihallgatáshoz hasonlított, ahogy fölvonul-
tak nagyapa elé, amikor az ellátogatott hozzánk.
A gazdatisztek és segédtisztek, ha napközben egyre-másra végigrobogtak is a pusztán, rejtelmes
magasságban éltek; az évszámra üres kastély egyik szárnyában laktak s amikor a kertkapun
beléptek, mintha a felhők közé tüntek volna. Rangfokozat természetesen köztük is volt. A

40
segédtisztek alig éltek jobb módon, mint a kisebb megyei hivatalnokok; ma 800-1000 pengő évi
fizetést kapnak és teljes ellátást, egy szobával. Esztendőkig segédtiszteskedtek, amíg végre
intézői állásra akadtak. Az intézők járandósága már lényegesen több. Kapnak havonta 100-300
pengő készpénzt, aztán évente 12 mázsa búzát, 12 mázsa árpát, 3 tehén és 2 borjú tartását az
uradalom takarmányán. Aztán 4 hold földet és kényelmes, nagy lakást, legtöbb helyt hatalmas
kert közepén. Sertést, baromfit annyit tarthatnak, amennyit akarnak. Az ispánok terményben
körülbelül ugyanannyit kapnak, csak készpénz fizetésük kevesebb, évente 200-300 pengő. De
bármekkora különbség volt is köztük, s bármennyit huzalkodtak egymásközt, ezt a lenti
halandók nem látták, a legalacsonyabb rangú is oly túlvilági magasságban állt! Akadt köztük
szívélyes, megértő, főleg, amikor az ő járandóságaikat is csökkenteni kezdték, amikor számukra
is megszűnt a régi legendás szabad szerzés világa, amikor érezniök kellett, hogy ők is csak
alkalmazottak. De a legtöbbjük őrizte a hagyományos erélyt, ezt különben az uradalom
változatlanul elvárta tőlük. Azok, akiket én gyermekkoromban ismertem, a néppel igyekeztek
elkerülni az érintkezést, nem is igen tudtak hozzá. Nem értettek a nyelvükön; leginkább csak
dörögtek és villámlottak, mint az istenek. Részletes akaratukat ezekre a parancsolókra bízták.
Ez a középréteg szűrte és alakította hatékonnyá a felső irányelveket. A különféle gazdák nem
voltak urak, egy-két kivétellel rosszabbak voltak azoknál is: az urak szolgái voltak.
Balognál, a csirásgazdánál például maga az uraság sem lehetett dölyfösebb. Már megjelenése -
szétvetett láb, kidüllesztett mell, tokába nyomott állkapocs, kifent bajusz és tekintet - messzire
hirdette az úrhatnámságnak azt a hitvány gőzét, amelyet ebbe az alakba pumpáltak. Korlátolt
volt, de mindamellett agyafúrt. Verte az embereit, a feleségét, a gyerekeit, a szüleit. Csak az
állatait nem. Rend volt nála, ez volt a büszkesége. A fáradtságtól és az álmosságtól tántorgó
csirások, ha csak a hangját hallották - mély zengésű, gyönyörű baritont, amelyet az öblös istálló
még csengőbbé tett -, ugrottak, mint a bolhák. Az apja s a nagyapja is csirásgazda volt, s az
öregek szerint épp ilyen kardos természetű. Náluk ez volt a családi örökség. Különös az volt,
hogy ebből a gőgjéből az urak előtt sem engedett. A többi gazda, a legkeményebb is, az
intézővel szemben alázatos volt, sőt gyakran mézes-mázos. Ő, ha illendően levett kalappal állt
is, pöffeszkedve és összevont szemmel fogadta a rendelkezést, mintha még a tiszteket is
csalafintasággal és enyveskezűséggel vádolta volna. „Az én istállóm” - mondta -, „az én
jószágaim.” Ha ismeri, bizonyára a grófot is naplopónak és tolvajnak tartja. Kinek dolgozott
hát? Mert maga is dolgozott, önzetlenül és megszakadásig. Egy rögeszmének? Egy szellemi
örökségnek? Utálta mindenki, a kastélybeliek is. De az urak is, a béresek is bizonyára ő rá
gondoltak, ha a „mintacseléd” képe fölmerült bennük. Pontosan teljesítette, amivel a sors
megbízta.

A többi gazdával s e fura középréteg minden tagjával családias együttesben éltünk; ez például a
gyereknevelés terén azt jelentette, hogy a puszta valamennyi felnőttje a puszta valamennyi
gyerekét úgy kezelte, mint a magáét. Reggel fölkapaszkodtunk a béresek vagy a kocsisok mellé
a szekérre. „Elviszem ezt a gyereket a Szigetbe” - kiáltotta be anyánknak az István vagy a
Mihály bácsi, ha épp elbaktattunk a házunk előtt. „De meghozza ám világossal”, - felelte
anyánk s nem aggódott. Néha csak a kereséskor tudta meg, hogy valakivel elvándoroltunk; jó
kezekben tudott bennünket. Testvérbátyám egy nyáron rákapott a kanászok ürgepaprikására,
vagy talán csak az ürgészés gyönyörére; hajnaltól estig a határt járta, megtörtént, hogy
éjszakára is elmaradt. Megrakták, amikor előkerült, de csak tessék-lássékból: jó helyen volt. Ha
rossz fát tettünk a tűzre, megraktak bennünket a béresek is, azon melegében, és mi úgy
fogadtuk ezt, mintha szüleinktől kaptuk volna. Amikor a társadalmi szerkezetről pontosabb
képet nyertem, tiltakozni akartam, hogy még a gyalogbéresek is csak úgy könnyű kézzel
hozzám nyúljanak. „Rád fér” - mondta apám. Ezen a téren megmaradt az egyenlőség.

41
Mivel váltunk ki mégis a cselédek közül? Elsősorban azzal, hogy a tél felé egy-két héttel előbb
húztunk csizmát, mint ők, s tavasz felé egy-két héttel később vetettük le. Szóval „adtunk
magunkra”. Nekünk téli kabátunk is volt, sőt kesztyünk is, egy ujjas, bár azt rendszerint
elhagytuk, nem tudtuk megszokni. És nekünk, a harmadik nemzedéknek már zsebkendőnk is,
igaz, hogy a takarékos nagyanya utasítására az orrnak valóban csak a megtörlésére használtuk,
miután magát a fúvást már a régi, népi szabály szerint előzően elvégeztük. Jött az idő, amikor
mindez engem arra hajlamosított, hogy valóban különbnek érezzem magunkat.
Eltekintve azonban anyai nagyanyám demokratikus elveitől, aki oda se nézett a társadalmi
ranglétrára és csak az emberi józan természetet kereste, amelyet pedig inkább megtalált az
egyszerű béresasszonyokban, mint a nagyravolt ispánnékban, - apám is kedélyes szívességgel
fogadta a legutolsó gyalogbéres társaságát is, tán épp azért, hogy tekintélyét élvezhesse, ha
másból nem, hát a saját szavaiból, akárcsak az apja. Odaállt a beszélgetők mögé, közönyt
tettetve, mintha csak éppen azért állt volna meg, mert hát nincs egyéb dolga. De szomjasan
várta, hogy azok valami nyilvánvaló csacsiságot mondjanak, hogy megcáfolhassa s átvehesse a
szót, kezdetben fölényesen, de aztán egyre jobban belémelegedve; s végül már együtt kacagva
velük. Elment ő a harmadik határba, ha véleményét kérték. Nem lévén mása, nagy adakozó
kedvében tudását, kegyeit és tekintélyét osztogatta, a pusztaiak mindezt hálásan is fogadták,
ismerték az értékét. Éjjel felzörgették, hogy segítsen egy-egy tátogó malacon s ő boldogan
ugrott föl, már mezétláb harsányan, szinte gorombán osztva a rendelkezéseit. Életének talán
legnagyobb eseménye, amelyről öregebb korában is nem titkolt önérzettel beszélt, az volt,
amikor a hatalmas szérűskert kigyulladt, egyszerre két helyen és az ő rögtönzött tűzoltói
parancsnoksága alatt égett le az utolsó boglyáig.
Népszerűségünket emelte a varrógép. Varrógépünk volt, a pusztán egyedül nekünk s anyánk
kitűnően varrt, sőt szabni is tudott; nagymama előrelátásából Simontornyán és Pálfán
tökéletesítette magát a mesterségben, amelynek élete későbbi során valóban jó hasznát vette. Ő
ütötte össze a cselédlányok és asszonyok réklijeit és szoknyáit. Nem pénzért; munkával
fizették. A felfogására jellemző megállapodás az volt, hogy amíg ő varrt, a rendelő a kertben
vagy a felesföldön kapált, kukoricát morzsolt, etetett, szóval elvégezte az ő dolgát. Nagymama,
aki járatosabb volt a világban, szót emelt ez ellen az egyszerű munkacsere ellen. „És amit a gép
dolgozik, Ida, azt ki fizeti meg? A gép is pénzbe került.” „Azt Czabuk körösztapám ingyen
adta.” (Még nászajándékba.) „És ha eltörik”? „A János csak örül, ha kijavíthatja.” Apám
valóban örült, ha kijavíthatta, átlag minden hónapban szétszedte egyszer. „És a te tudásod?” -
„Az úgyis megvan.” Nem lehetett szót érteni vele, konok volt. Vagy szégyelt pénzt elfogadni?
A pusztán valami különös erkölcs értelmében minden pénz gyanús volt, megalázó; elég ritkán
látott ahhoz, hogy veszélyesnek is érezzék. Varrni még mindig könnyebb volt, mint krumplit
töltögetni vagy vizet húzni; anyám a kettő közti különbséget tekintette jogos nyereségnek. Bár
nagyanya fölemlegethette volna azt is, amit a rendelők megettek nálunk. Mert anyám
megvendégelte a kapával, ásóval érkező divathölgyeket. De különben az egész vita merőben
elméleti volt; anyám akkor sem kapott volna pénzt, ha kér. A béresnéknek nem volt egy
krajcárjuk sem. Ha az emberek zsebében csörgött is néhány fillér, azt féltékenyen őrizték; az
asszonyok még a leveleket is egy-két tojás, vagy egy szakajtó bab kíséretében küldték be a
pusztai postással, a simontornyai postahivatalba és három házat is végig szomszédoltak, ha
valami babonás szertartáshoz vagy egy-egy haldokló szemére nagyobb pénzdarab kellett nekik.
Anyám értéktöbblet-elméletének az lett a következménye, hogy a kocsis- és béressor asszonyai
a varratást sokszor csak ürügynek, bevezetésnek használták. Mezétlábas, fényes orrú kislányok
lebbentették félre a konyhaajtón függő lazsnakot, kezükben két szutykos rongydarabbal és egy
sokat sejtető bögrével. „Édesanyám kéreti szépen, legyen szíves, és varrja ezt itt össze, és nem
tudna egy kis zsírt kölcsönadni?” A kislányok akkor jöttek, amikor anyjuk a sok beváltatlan

42
„kommenciókor meghozom” után már röstelt megjelenni. Ez még a jobbik eset volt, nem kellett
a pletykaáradatot hallgatni, amelyet a béresnék, félreértve anyám keserű szótlanságát, zsilip
nélkül öntöttek magukból.
Anyánk minél rosszabbul érezte magát, annál nagyobbakat hallgatott, társaságban csakúgy,
mint az életben. Anyjától az éleselméjűséget örökölte, nagyanya pompás karmai nélkül, apjától
a halkszavúságot, a magatartás méltóságát annak belső nyugalma nélkül. Nem húzódott el
környezetétől, nem érezte különbnek magát, csak elvágyódott. Pusztai volt, ott született és
nevelkedett, jól megvolt a legalja rétegben is, de micsoda erővel igyekezett mégis el, -
kiszabadulni innen. Hova? Maga sem tudta. Egyre többet hallgatott. Kiskorunkban, emlékszem,
még reggeltől estig énekelt s nem bánta, ha a fél puszta odagyülik az ablak alá, amikor mint egy
külön számot, a „János Vitéz” áriáit dalolta, amelyeket a pálfai tanítónétól sajátított el. Aztán
mintha elvágták volna kedvét, akár egy izmot. Valami megbénult a lelkében. Sose tudtam meg,
miért. Erről a korszakról, mint általában mindenről ami fájt neki, előttem is haláláig hallgatott.
De a pusztán épp hallgatásáért kedvelték. Pletyka a mi házunkból nem terjedt tovább, abban
mindenki bizonyos lehetett; annál több áradt tehát oda. Anyánk szíve volt a bántalmak,
sértődések, a puszta, minden lelki fájdalmának lerakodó helye, tán azért is fuldokolt ebben a
környezetben. Az asszonyok ádázan szedték egymásról a keresztvizet.
Bár - különösképpen - köztük nem volt akkora ellentét, mint a férfiak között. Másutt az
asszonyok a kasztok igazi őrei; ezek a pusztai nők hajlékonyan siklottak át a válaszfalak alatt
vagy fölött egy-egy csatározásra vagy ölelkezésre. A csirásgazda felesége a kanász felesége
keblén sírta ki az ura ütlegeit. Ez nem kevesebb, mintha a fejedelemné a kapusnéval sütyörög
és ölelkezik. Igen, itt a csirásgazdáék, a kanászék is egész nap együtt voltak; a gazdák is a
cselédházakban laktak, rendszerint a ház végén, s legfeljebb annyi kiváltságuk volt, hogy külön
szobát s néha külön konyhát kaptak. Jobb módjuk volt, de a jobb módot a pusztán mindenki
arra használta, hogy gyüjthessen valamit. Élni a gazdák is alig éltek jobban, mint a cselédek. Az
ember nem ott kezdődött, hogy szebben ruházkodott, hanem hogy volt-e már valamije a
faluban? Mózeséknek már házuk volt Szokolyban, amikor még mindig úgy éltek, mint a
cigányok. Úgy éltek, mint a kivándorlók, akik a távoli földrészeken minden munkát elvállalnak,
mert csak otthon számítják embernek magukat.
Az érintkezés a parancsolók és a béresek közt is közvetlen volt hát. Hisz együtt nőttek fel,
együtt nevelkedtek, ismerték egymás életének minden titkát. Rendszerint tegeződtek is. A
parancsolóknak a hatalmukért mindennap meg kellett küzdeniök. Legtöbbjük komor képpel
járt. A mások felett való korlátlan uralom tudata, amoly minden lelket szükségszerűen
megnyomorít, úgy eléktelenítette vonásaikat, akár valami testi betegség. Aki még egyáltalán
képes volt levetni ezt az álarcot, az is ritkán vethette le, állandóan, éjjel-nappal a cselédek
szeme előtt voltak. Gőgösnek mutatták magukat, gorombák voltak még akkor is, ha kedveztek,
ha a béreseket „hozzásegítették” valamihez, ha szemet húnytak.
Bár volt, aki ezt az álarcot valóban álarcként viselte. Álarcnak? Vagy az állati arc, a megromlott
agy és idegek mögött a nemesnek megmaradt szív volt idegen? Mint elképzelésem szerint Nagy
István bácsiban, például, a szérűpásztorban?
Ebből a fohászkodással is olyan tömeg trágárság buggyant ki, hogy még a férfiak is le-
leintették. Szörnyű átkozódásai a hegyen fekvő szérűskertből úgy úsztak el a puszta fölött, mint
egy őrjöngő prófétáé. Fokossal és hatalmas bottal járt s állandóan hadonászott... S közben azt
„juttatta” a cselédeknek, amit csak tudott. Juttatott? Ha nem terjedt el a kellő időben az
„alkalom” híre, a szűkölködőknek saját hátán hozta le a félzsák krumplit vagy kukoricát.
Villogó szemmel ezt is. Levágta a zsákot a sarokba, és ahelyett, hogy: „itt van, egyétek meg!”,
amit tán mondani akart, ugyanilyen ütemre csattanó, obszcén káromkodást vágott ki.

43
Akadt ilyen több is, hisz apám apja is alapjában ilyen természet volt. Ilyen volt az uradalmi
kanász is, aki az uradalmi moslékkal gazdálkodott, saját belátása szerint. Mellesleg ő volt Nagy
István bácsi legjobb barátja. Nemcsak szívre, hanem szájra, beszédmodorra hasonló hozzá. A
cselédek legkedvesebb szórakozása közé tartozott, amikor egymás közt eljátszották, hogy
társalog, ártatlan nyájasbodásul milyen förtelmes káromkodással traktálja egymást a két öreg,
ha reggel összeakad.

Családunk meghitt barátai. Gyakran fölkerestek bennünket, főleg Nagy István bácsi, akinek
szabadabb mozgása volt a pusztán. Ilyenkor lakatot igyekezett tenni a szájára; anyám
mosolyogva hallgatta a széptevő öreg vergődését, aki végül is azon káromkodta el magát, hogy
nem tudta magát a káromkodástól megtartóztatni. Házunknak, akárcsak nagyanyáéknak,
megvolt a híre, hogy ott csak a tiszta beszéd járja. Nem tudom, tekintélyünknek nem ez volt-e
igazi alapja.
A medvemormogású parancsolók bárányokká szelídülve dugták be a fejüket az ajtón. Este
apám kiállt a ház elé, a cercle, amelyet tartott, volt olyan finomhangú, mint egy úri kaszinóban:
minden szó behallatszott a szobába; ha valaki véletlenül elszólta magát, ijedten pillantott hátra.
De ahogy sötétedett, a hang egyre fesztelenebb lett. Anyám becsukta az ablakokat, s
beparancsolt bennünket a konyhába. Végül a férfiak megindultak a kastély felé. S mi,
kiszabadulva utánuk, vacsoráig még kószálhattunk. Előttünk már nem zavartatták magukat.
Mezétláb, néhány lépésre azért mégis elmaradva mögöttük, kapkodtam elejtett szavaikat,
tanulgattam a férfias beszédet: népem vaskos és nehéz, minden rezzenetében tartalmas, hiteles
szellemét. A munkát beszélték meg, panaszkodtak.
A rendelet-adásra gyűltek; a puszta kormányzásában ez a legutolsó, de a legközvetlenebb
fokozat. A rendtartó testület tagjai kint csoportosultak az iroda előtt; némelyikük elfutott a
kúthoz, megmosdott, üstökének eresztett egy foghíjas fésűt. Bent az asztalra állított
petróleumlámpa körül a segédtisztek firkálgattak, tettek-vettek, húzták az időt, az intéző és
számadó a gazdasági naplót tanulmányozta, abban minden dűlő állapotát, a puszta minden
rendű igavonójának teendőjét napról napra bejegyezték.
A gazdák egyenként léptek be az irodába, s az asztal előtt katonás-állásba merevedve
beszámoltak a vezetésük alá rendelt csoport aznapi munkájáról, az állatok egészségi állapotáról
és az emberek magaviseletéről. Aztán megkapták a másnapi parancsolatot. „Kend ide meg ide
megy, hat igával, három gyalogbéressel, öt napszámossal, ezekkel és ezekkel.” A gazdák
bólintottak, majd hogy nem szalutáltak. Aztán siettek vissza az emberekhez, közölni velük
időben a hírt, hogy azok viszont még este megmondhassák a feleségüknek, másnap a határ
melyik részébe hozzák utánuk az ebédet.

44
 7

Fönt a dombon, az ököristálló előtt, a hatalmas gledicsfáról, amelynek törzsét csupaszra

dörzsölték a hozzátörleszkedő állatok, drótkötélen nagy, rozsdás ekelap csüngött. Hajnalban
három óra előtt néhány perccel kijött az istállóból a heti éjjeles és egy vasdoronggal, vagy
járomszeggel rávert erre az ekelapra, amely hangja után ítélve, repedt volt. Messze elható
éktelen hangot adott; elnyúló utórezgése, mint a palatáblán megcsikorduló palavesszőé, a
tányéron megcsúszó késé. A puszta felébredt, enyhe idegrázkódással.
Kutak csikordultak; a béresek a vödörből vizet hörpintettek s aztán tenyerükbe köpve, szét-
dörzsölték az arcukon, leginkább csak a szemükön. Villámgyorsan elkészültek az öltözködéssel
is. Már üvöltés hangzott. Mint a mohamedán falu a müezzin imájával, itt egy messzemenő
szidalomfüzérrel indult meg az élet, legelőször az istállók körül.
Az országosan szokásos munkarend szerint, a tehén-, ökör- és igásló-istállókban az első etetés
pontosan három órakor történik. Hajnali három órakor tehát a csirások, béresek és igáskocsisok
kezében már forog a villa; takarmányt vetnek a jászlakba; kupacokba hányják, aztán
saroglyákon kihordják a trágyát. Amire - négy óra tájban - a gazdák megjelennek, már az
állatok csutakolása, vakarása és kefélése folyik. Öt órakor az állatok megkapják a takarmány
második adagját. Aztán kihajtják itatni őket. Amíg az ökrök a hosszú vályúkból a vizet
szürcsölgetik, s mintegy reggeli ásításként égigzengő bőgést harsogtatnak, bent a béresek
gyorsan friss almot hánynak a tárgya helyére, felsöprik az istállót. Aztán ők is ehetnek, fél
hattól hatig reggeli szünet van. Ilyenkor bóbiskolják ki azt az öt percet, ami az alvás és a
tökéletes ébrenlét közötti átmenethez kell, ilyenkor vakaródzzák ki tisztességesen magukat s
csavarintanak egyet a bajuszon. Pontosan hat órakor a haranglábon megcsendül a szelíd
angélus, ekkorra valamennyinek szekéren kell ülnie. Közben élénk tutulással a kanászok is
kivonulnak.
A parádés-istállókban és a hizlaldákban négy órakor van a fölkelés. A csikósok is négy órakor
kelnek, az almozással nekik kevesebb dolguk van. A juhászok öt órakor...
Az arató viszont két órakor. A napszámosok akkor, amikor világosodni kezd; az asszonyok,
amikor a csordás és kondás kihajt. Amire a félhomály napfényre és árnyékra válik szét, a puszta
már át is esett a munka első ütemén.
A szekerek már messze nyikorognak; az egyik tagban már folyamatosan dohog a cséplőgép az
asztagok között; a másikban a felügyelő a napszámosok mögött. Csodálatraméltóan a hatalmas
üzem minden porcikája frissen mozog, él, mintha tudná, mi célból. A cselédek dolgoznak.
A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák, elvetik, egypárszor meg-
kapálják, aztán kiszedik, és megint elvermelik. Nagy falapáttal búzát forgatnak, csáváznak,
acatolnak, a rosta előtt hajlonganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szánta-
nak, boronálnak, takaroznak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti állomásra, aztán trágyát
hordanak vagy trágyalevet, az utóbbit nagy lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezei
lóvasút kocsijai megindulnak a tejjel, amelyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s töltöttek
kannába a kitűnően felszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak és kiabálnak. A tisztek
kétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek s fejcsóválva lépnek föl a hintókba, amelyek egyik
dűlőből a másikba gördítik őket. A kovácsműhelyből szünetnélküli csattogás hallatszik, mert a
kovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc mulva ütnek rá a meleg
vasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra
nem felelhetünk; nincs a pusztán.

45
A déli pihenőt a cséplőgép sípja jelzi, télen a már ismerős ekelap. A pihenő Szent György és
Szent Mihály napja, vagyis április 24. és szeptember 29. közt másfél óra s elsősorban az éjszakai
alvás pótlására szolgál. Tizenegy óra tájban a pusztáról változatlanul megindul az ebédvivő
asszonyok menete, de már nem oly vidáman, mint nagyapa idejében. A kiöltözködött asszonyok
egyenes derékkal viszik a fejükön a régi, terjedelmes vékát, jó, ha benne egy kis leves lötyög.
Olyan ez a felvonulás, mint egy furcsa, középkori vallásos szertartás, amelynek már semmi
eleven tartalma nincs, de azért minden mozzanatára kínosan ügyelve a hagyomány őrzői
naponta újra és újra végigcsinálják. Ami élelem a pusztáról a határba kerül, azt két-három
asszony kényelmesen elvihetné - mért kerekedik föl mégis valamennyi béres felesége? Egyik
sem maradna otthon. Külön-külön mind elkészíti a vékát, olyan körülményesen, mintha
komatálat küldene. Szépen elrendezik a terítő kendőt a csupor fölött akkor is, ha abban nem
ritkán még tartalmas leves sem lötyög, ha fenekén csak egy darab kenyér lapul s mellette egy
ráncos vizesuborka. Kendőt terítenek a fejükre is, mintha misére készülnének. Megvárják
egymást. Méltóságteljesen indulnak meg; ők a táplálás papnői, megteszik kötelességüket. A
célnál szétválnak. A summások együtt esznek, közös tálból, a béresek nem: a maguk emberei
ők, háztartásuk van őnékik. Az asszonyok különvonják férjüket, egymástól jó távolságban
terítenek meg egy-egy fa tövében vagy a kepék árnyékában. Miért e szétvonulás? „Nagyon
ravaszok ezek!” - figyelmeztetett később egy számadó az újkori okra, amelyről egyik kitűnő
hitszónokunk, mint népünk lelki erejének nagyszerű bizonyítékáról emlékezett meg. A béresek
közül nem egy a hús helyett már a puszta semmit kanalazta. „Van, aki még a száját is megtörli
utána!” Megtévesztettek engem is? Úgy emlékszem, hogy Rácegresen mindenki evett,
módjával, de azért mégis. Ha mást nem, legalább kenyeret. Voltak családok, amelyek ősszel
hétszámra nem jöttek ki a bablevesből. Télen igaz, volt néha baj... Nekem kedvenc csemegém
volt a főtt szemeskukorica, hidegen, egy kevés sóval. De ők, akik reggelire, sőt gyakran ebédre
is nap nap után azt ették csípősre sózva, hogy utána jót húzhassanak legalább a vízből? Húst
ritkán ettek, voltak családok, amelyek évszámra nem tudtak disznót vágni. Az apró baromfit a
nyári nagy munkák idejére szánták. A tésztát, főleg a krumplis tésztát szerették, azt naponta
megették volna. Ették is, amíg csak a konvenciókor kapott liszt tartott. Amikor kifogyott, akkor
az asszonyok a marharépát igyekeztek élvezhetővé varázsolni. Kevés sikerrel; a főzéshez
valóban nem értettek sokat, társadalmi tudósainknak ebben is igazuk van.
Télen a cselédek déli pihenője rövidebb, csak addig tart, ameddig az ebéd. Munkájuk is
kevesebb. Nyáron az állatokat háromszor kell megetetniök, télen azonban csak kétszer, reggel
és este, illetve akkor, amikor bealkonyodik, igaz, hogy akkor bőségesen, mert az ökröknek,
azoknak például már télen fel kell erősödniök a nyári dologra.
Ebéd után éppúgy folyik a munka, egyhangúan s a szünetnélküli sarkalás ellenére is
vontatottan, mint délelőtt; mint általában az egész életen át. Uzsonnaidő csak nyáron van, egy
félóra, de természetesen csak azoknak, akik a földön dolgoznak, a szekerek például nem állnak
meg útközben. Aztán szürkülni kezd. Haza gomolyodnak a különböző állatcsapatok, - leg-
először természetesen a juhok. Az esti etetés, itatás, almozás, az ökör-, tehén-, igásistállókban
hat-hét óra tájban történik. A csikósistállókban öt órakor. A juhaklokban télen hét órakor,
tavasszal, ősszel három-négy órakor. „Na, ezzel is közelebb vagyunk” - mondják az emberek,
amikor az utolsó villa szénát is odavetették, s az istálló előtt, vagy bent az öreg, pókhálós,
istállómécs alatt összegyűlnek s várják a gazdát a másnapi rendelettel. Ilyenkor szoktak
megmosakodni, s ez igen természetes. Reggel álljanak neki tisztálkodni, amikor egy perc mulva
úgyis ragadó szutyokba borítja őket a por, a pelyva, a trágyalé? Most kerülnek majd fehérnép és
tányér elé, mert este mindnyájan esznek meleget. Megcsendül az angélus. Szinte látom, amint
messze Nebándon nebándi nagyanya a tyúkok beeresztése közben keresztet vet, s igyekezve
túltenni magát a béresházak felől hangzó sivalkodáson, amelyet egy-egy hazatérő béres fakaszt
a feleségéből vagy gyerekeiből, halk imába kezd.

46
Valami emberi életet hétköznap ilyenkor élt a puszta vagy másfélóráig, annyi ideig, amíg a
béresek a rendelet átvétele után hazafelé ballagtak; a vacsorára várva össze-össze verődtek az
ajtók előtt. Ma is elfogultan gondolok ezekre az estékre, mintha mindegyik egy-egy rejtelmes,
ezer meglepetéssel fenyegető utazás lett volna. Ide-oda csavarogtam a sötétben. A konyhákból
sárgás fény vetődött a gáderra, féloldalt megvilágította a férfiak csoportját; a sötétség
anyagából kivésett féldomborművek voltak. Benéztem az ablakon. Ezekre úgy emlékszem,
mintha fényszórók sugaránál tengerfenék világába pillantgattam volna. Ismertem a lakásokat, a
bennük mozgó lényeket, napközben eleget járkáltam köztük, de így este kívülről nézve
különösnek, már akkor figyelemre érdemesnek hatottak. Ismertem az életüket, hisz ha valami
idegen a mi konyhánk ablakán pillant be, nem igen lát különbséget az ő életük és a miénk
között; de nem álltam-e meg az állatkertben is a ketrec előtt, amelynek táblácskáján ezt
olvashattam: kutya, s amelyben valóban egy közönséges kutya lapult? „Hát ez a kutya”,
mondtam. Kíváncsian tekingetek vissza a képre, amelyre akkor azt mondhattam: „hát ezek a
Szabóék” vagy „az Egyedék”, és keresem a részleteket. Szabóék is, Egyedék is cselédek voltak,
minden más megjelölés nélkül. Az agyagos padozaton mezítlábas asszonyok lépdeltek, egy férfi
álltában nagyot nyújtózkodott, vagy a kanna csövét szájához illesztve vizet kortyolt. Mindez
élményszerűen érdekes volt. Rácegresen akkor még volt, nem is egy szoba, amelyben több
család lakott. Ez nem látszott meg a bútorzaton, a szoba nem volt telezsúfolva. Minden sarok-
ban állt egy magas lábú ágy, mellette sublót, vagy láda, a középen még üres hely is maradt.
Asztal nem igen volt látható. Lámpa csak az egyik sarokban égett. A különböző családok tagjai,
mintha előre kijelölt vonalon közlekedtek volna. Sürögtek-forogtak, de nem ütköztek össze...
Egy lány kibújt a réklijéből, feléje se néztek. A gyerekeket lefektették, ami azt jelentette, hogy
megvolt a vacsora. A vacsorát ki-ki a konyhában fogyasztotta el, térde közé fogva a bögrét
vagy a tányért. Levest vacsoráztak, estére majdnem mindenkinek jutott egy bögre leves, sőt
hozzá legtöbbször egy karéj kenyér, pogácsa vagy prósza is; ahogy a kukoricalisztből sütött
lepényfélét nevezték; a rácegresi cselédek jódolga messze földön híres volt. Rácegres! -
mondták a szomszéd pusztaiak irigykedve - ott még van összetartás! Valóban lappangott még
valami összetartás, a cselédek nem változtak annyit, mint a többi birtokon. Az alsó rétegben, a
béresek között nem akadt annyi árulkodó, mint másutt. Ennek volt következménye, hogy
valamiképp többhöz jutottak? Az odacsöppent gazdatisztek alig kikutatható akadályokba
botlottak; utolsó romjaiba az ősi pusztai alkotmánynak.
Addig kószáltam, amíg a házunk felől anyám ajkáról föl nem csendültek keresztneveink azon a
kedveskedő, hízelgő hangon, amellyel csibéit is hívogatta. Megvacsoráztunk mi is, asztalnál. -
„Úgy éltek, akár a gróf!” - dohogta mogorván, de dicséretképpen is nebándi nagyapa, ha néha
nálunk evett. Lebbentett egyet az asztalkendőn, jelezve, hogy hát ez meg mire jó és igyekezett
legalább a kenyérből a saját zsebkésével vágni. Nálunk mindenkinek volt nemcsak külön
kanala, hanem kése és villája, sőt pohara is.
Vacsora után volt még egy leheletnyi idő, a lepihenés előtt még egy pár villamossággal telített,
sűrű perc. Mintha az emberek most a nap legvégén fölfedeztek volna valamit abból, amiért élni
érdemes, mintha a jó érzés, amelyet a meleg étellel barátkozó gyomor ad, valami szabad szintre
emelte volna őket, föl a hétköznapok fojtó sűrűségéből. A gazdák bezárkóztak; a
kastélyudvarra kieresztették a szelindekeket, ezek az udvaros kivételével a kastélybelieket is
megtámadták. A pusztacsősz és a szérűpásztor még nem kezdte el éjszakai körútját, de a közös
konyhák ajtajai már becsukódtak. A házak között csizmák kopogása hallatszott, egy-egy lámpa
imbolygott, a béresek szállingóztak az istállókba. Hirtelen nevetés csendült és a mi házunk felett
a dombon, ahol föl a temetőig akáccserjés terült, futó lépések robaja, aztán egy boldog kiáltás.
Izgatottan kémleltem ki a koromfekete ablakon s ha lehetett, kiszöktem a ház elé, vállalva a
másodszori lábmosás kellemetlenségét is, mert nekünk minden este, mielőtt ágyba nem bújtunk,

47
lábat kellett mosnunk, napközben mezítláb jártunk. Az utolsó porszem is elült, a nyitott
istállóajtókon át meleg tehénillat öntötte el a pusztát. A szérűről leömlött a völgybe, mint valami
szeszélyes folyó, egy-egy erjedő széna- vagy bükköny-, vagy baltacin-kazal szaga, pontosan
meg lehetett különböztetni. Néha apánkra vártunk s ilyenkor elfuthattunk a puszta szélére is.
Vagy nagyanyáéknál vacsoráztunk; a két ház közti oly ismerős területen a sötétben úgy
lépdeltem, mintha távoli világrész ingoványán gázoltam volna. Dobogó szívvel füleltem. Ritkán
sikerült a rejtelemből valamit elkapnom. - „Kati-i!” - hangzott valahonnan egy lányát kereső
anya hangja; ebben az elnyújtott kiáltásban elevenen szállt valami az igézetből a szédítően
magas csillagok alatt. Felelet nem hangzott rá. Csak a disznók röffentek egyet-egyet s a tyúkok
verdestek az ólban. Máskor hirtelen: zsupsz, betört egy ablak. Nyomában vad sikongatás,
csattogás ömlött szét, mintha csak az a zsivaj nyomta volna ki, mint a dugót az erjedő folyadék.
Valamelyik közös lakásban az elalvás előtti beszélgetés verekedésbe robbant. Az asszonyok
megtanulták már, hogy verekedés mivé tud fajulni, s amikor már a bicska, vagy a balta is
előkerült, gyorsan betörtek egy ablakot. Vészjel volt ez kifelé, de bent is elébe vágtak vele a
nagyobb bajnak. A verekedőket megdöbbentette és megállította a kár: egy ablak betörése többe
került, és súlyosabb következményekkel járt, mint egy fejé. A férfiak már az ilyen családi csete-
paték miatt sem szerettek otthon aludni.
Aztán az is elcsendesült. Néha egy-egy róka belépett a csapdába, és az első pillanat
fájdalmában meggondolatlanul elsírta magát. Lámpákkal és fejszékkel futottak oda az emberek
és a rókát szakszerűen agyonütötték.
Ezután már csak elkésett szekerek érkeztek egy-egy távoli fuvarozásból. A sötétben lassan
közelgő kerekek nyikorgása mindig szorongással töltött el, mintha minden alkalommal valami
szerencsétlenség terhét szállították volna. Még kora gyermekkoromban egy ilyen menet nyolc
szekere nyolc sebesültet hozott haza és egy halottat.
A nyolc ökrösszekér nyolc béressel és egy gazdával búzát fuvarozott a simontornyai állomásra.
A berakodás után az emberek kaptak valami borravalót a kereskedőtől. A pénzen szokás szerint
mindnyájan dohányt akartak venni, egyik társukat bízták meg a vásárlással. Visszajövet a falu
és a puszta között megálltak, hogy ki-ki átvegye a részét. Min verekedtek össze? Pontosan sose
derült ki. A boltos, állítólag, három krajcárral többet adott vissza. Ezt nem tudták igazságosan
elosztani? A kezdetre még mindenki emlékezett egy kicsit. A vásárlással megbízott béres arcul
ütötte a testvéröccsét, amire az őt tüstént leszúrta. A késelőt a saját nagybátyja akarta
megfékezni, járomszöggel. A továbbiakról azonban biztosat már senki sem tudott, a szemlélők
is beleavatkoztak a viszályba, beleavatkozott a gazda is, s így ő sem mondhatott sokat, mert
rögtön úgy ágyékon rúgták, hogy elájult.
Meddig tartott a harc? - „Amikor aztán vége lett” - akik még mozogni tudtak, fölrakták az üres
szekerekre, azokat, akik már nem tudtak mozogni. De amire a menet a pusztára ért, ülni már
csak az első szekér bérese ült, annak csak a tenyeréből harapott ki valaki egy darabot. A
többiek mind elterültek a szekér aljában, a pusztán már, érthetően, mind áldozat akart lenni. A
vérre emlékszem, a nedves pirosságra a lámpák fénye alatt sáfrány-sárgán csillogó szalmán.
Vége lett a napnak s amire vége lett, már kezdődött is a másik, a repedt csoroszlya hangjával.
Teltek a napok és éjjelek, folyt az idő ijesztő gyorsasággal váltogatva a fehéret és feketét, folyt
összeolvadva, mint a szem előtt hirtelen elrántott betűsor. Az események, a pillanatnyilag
legmegrázóbbak is belemosódtak, elvesztették igazi értelmüket.

Vasárnap valamivel vidámabb volt az élet. A puszta ekkor is a rendes időben ébredt. De úgy
délután két óra felé a cselédházak környékére is leereszkedett valami ünnepi hangulat. A
kocsisok, ökrészek elvégezték a tennivalókat, amelyeket egy napra sem, még akkor sem lehet

48
elmulasztani, ha mennybéli csoda esik. Megalmoztak, kisöpörték az istállókat, a fészereket; a
csirások megfejték a teheneket, a kocsisok megkefélték a lovakat, vizet mertek; kifutottak a
konvenciós földekre, ejtettek egy-két kapavágást, kitépték a gazt; az asszonyok úgy-ahogy,
rendbe tették a gyerekeket, s mintegy a szoba porával és szemetével együtt kiszórták őket a
házak elé. Légkevesebb időt az ebéd igényelt. Utána csattogni kezdtek a kilincsre, ablakra,
vagy ülőhelyzetben a láb nagyujjára akasztott borotvaszíjak, a föl-alá cikázó pengék veszé-
lyesen kacsintgatva villogtak a fényben. Előkerültek a kerek kis zsebtükrök, vagy a sublótok
tetejéről a kis pipereládikára szerelt forgatható tükrök s a férfiak hajlongva, sziszegve lekapar-
ták csontos arcukról a heti borostát, amelyet a nyálkás háziszappannal puhítottak. Akinek volt,
az előszedte a ládából az új csizmát, akinek nem volt, az a viselőt subickolta, hatalmasakat
köpve a kis fa tégelybe. A lányok is kiöltöztek. Tarkán, de már nem a régi népviseletbe, hanem
abba az újba, amelynek minden darabját készen kapni a boltban. Rikító kék, zöld és bordópiros
szoknyát öltöttek a megszámlálhatatlan mennyiségű csipkés alsók fölé. Amikor az ajtón kilép-
tek, összekulcsolt kezükben színes bársonyzsebkendőt tartottak, romboid- alakba hajtogatva,
pontosan úgy, ahogy azt Medici Katalin Párizsba való bevonulásakor udvarhölgyeinek
elrendelte. Az asszonyok csak akkor vették fel a darabonként nagy nehezen összeszerzett vagy
örökölt ünnepi feketét, ha valami családi esemény, temetés vagy esküvő elszólította őket a
pusztáról. A legények kalapja mellett virág virított, soknál egyedül ez jelentette, hogy díszben
van. A déli itatás befejeztével, mintha hosszú borulat után egyszerre kisüt a nap: a puszta
fölengedett, nevetés hangzott, citeraszó; a szembejövők már messziről valami távoli, titokzatos
égitest visszfényeként mosolyt küldtek egymás arcára.
Az öregebb béresek az istállók küszöbére ültek, hiába, ők már nem tudtak elszakadni onnan. A
hosszú küszöbön egymás mellé szorulva úgy gubbasztottak, mint a tyúkok a léceken és
beszélgettek. Előző este jól megmosdottak, tiszta ing volt rajtuk, tiszta fehérnemű, meg voltak
fésülve; gondolataik is frissebbek voltak, szavaik is tisztábbak. A dombról, az istálló elől az
öregek messze elláthattak, előttük feküdt a puszta: elég tárgyat találtak a beszélgetésre. Néha
majdnem mindnyájan egy küszöb köré gyűltek, kihozták a zabosládákat és fejőszékeket;
valamelyikük előadott a katonakorából, vagy távoli ismerőseiről, akiket itt senki sem ismert. De
legjobban a meséket szerették. Ezek az őszbajuszú, görnyedthátú férfiak gyermekeknek való
tündérmesékkel szórakoztak. Csillogó szemmel hallgatták a Lófia Jankó kalandjait a griffel s
nevetve, helyeselve s térdüket verve bele-belekiabáltak a cselekménybe, mint a párisi kültelki
mozik közönsége. Anyagiakról nem igen esett szó.
Néha hirtelen olyan harsány hahota robbant ki körükből, hogy a puszta legtávolibb részéről is
feléjük fordultak a fejek. „Az öregek mulatnak.” Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagy
félig megesett történeteket, amelyek más környezetben fanyar mosolyt sem vetettek volna a
hallgatóság arcára, ám itt diadalordításszerű kacajt fakasztottak. Mitől vidultak a pusztaiak? Az
együgyű adomák mind a „megadta neki” csattanójára jártak; hősük az „egyszeri ember” volt,
vagy valami hajdan-való cseléd, akit már ők is bácsiként emlegettek s aki rendszerint az
uraságnak adta meg a magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillagpusztán volt szamaras
valamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mithikus alakká nőtt képzeletemben. Szamara
be-betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer maga a gróf csípte rajta az öreget. „Ha még
egyszer itt látom azt a csacsit - mondta a gróf -, elveszem!” - „Finom vőm lesz, kegyelmes
uram!” - felelte Kasza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi szolgált.
Becsapták, mert a földek úgy ki voltak szipolyozva, hogy a bogáncsot is kínlódva teremték már
meg. Egy dombos dűlő előtt a bérlő megkérdi Kasza bácsit. „Ide mit lehet vetni?” - „Ide
bukfencet” - hangzott a szellemes válasz. Máskor megtették kazalrakónak. „Ledől ez a kazal!”
- kiáltja föl hozzá a kasznár. „Semmi sem tart örökké!” - adta meg neki Kasza bácsi. Életemben
nem nevettem olyan jót, mint a néhai Kasza bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek az
öregek a dombon.

49
A fiatalabbak pecáztak. Hosszú vonalat húztak a földre s öt-hat lépés távolságból krajcárokat
dobáltak rá; aki legjobban megközelítette a jelet, az összeszedte a pénzt, a magasba lendítette, s
a fej vagy írás szabályai szerint nyert. A játék tilos volt; hazárd volta miatt! Akadt, aki egy
délután tíz-tizenöt krajcárt is összenyert. Az emberek vasárnap mindig a kastély alsó bejárata
elé gyűltek; a gazdatisztek vagy a csendőrök közeledtére, akik vasárnaponként meg-megjelen-
tek a pusztán, csizmájukkal eltörölték a jelet, és zsebre tett kézzel állták a hatalom képviselői-
nek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe sem köthettek bele.
A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Átugrottuk az árok békanyálas, zöld
pocsolyáját, és óvatosan, hogy belülről meg ne lássanak, fölkapaszkodtunk a fűzfavesszőből
font kerítésre. Bent, a vörös salakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürge
kisasszonyok szoknyái. Izgalmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is, ha csak a kerti
karosszékben ültek, s beszélgettek vagy ozsonnáztak. Néha kihozták a gramofont és zenéltek.
Egyszer a bérlő Strasser-család egyik vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta a
hatalmas tölcsérbe, majd megengedte, hogy felhúzzam a gépet. Életem egyik legnagyobb
élménye.
Az alsó béresházaknál a citerába belesikongott-hápogott a harmonika hangja, majd felhangzott
a leányok s aztán a legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. Viszont a tánc, ha néha sor
került arra is, mindig vadul szilaj volt. De csak nagy ritkán került sor reá. A lányok valami
kidöntött szálfán ültek egymás mellett, s mintha a dal lebegtette volna őket, jobbra-balra
hajlongtak, mint a szélfútta vetés. A legények külön csoportban egy kicsit távolabb a ház falát
támasztották, csizmájukkal verték a ritmust, dünnyögtek, nagy ritkán, ha egyik-másik
kieresztette a hangját. Ilyenkor a lányok elnémultak.
Béres vagyok béres,
hat forint a bérem.
Sej, jön az újesztendő,
jön a szekér értem.
Ez volt akkor az „új nóta”. Dallama elnyújtott, fájdalmas, mint a kutyavonítás. A hontalanság
dala, igazi béresdal.
Bánom az ökrömet
vasjáromszegemet,
szép cifra ösztökémet,
gyönge szeretőmet.
Ezt bánhatja a béres, a járomszeget meg az ösztökét, egyébtől nem kell búcsúzkodnia. Nyögés
volt ez a dal; botladozva, szaggatottan énekelték, mintha közben zsákot cipeltek volna. De a
harmadik szakasz hirtelen irányt váltott, hetykén kifordult az előbbiek menetéből, máskép,
frissebben rakta még a rímeit is. A legények pattogva s égre emelt fejüket dacosan kapkodva
fújták:
Ménesem a réten,
gulyám a vetésen!
Paripám az állófánál,
magam a rózsámnál!
Paripa? A béresek egész életükben nem ülnek lovon, az ökrök nyomában cammognak. És az
öntelt birtokrag, a ménesem, a gulyám! Sokáig nem értettem a tárgyilagos szakaszok után ezt a
kérkedést, sőt nyilvánvaló hazugságot. Most már értem. Ez volt a lázadás, a szembefordulás a
valósággal, amelytől csak úgy szabadulhattak, ha fittyet hánytak neki. A legények csípőre
tették tenyerüket s úgy illegtek, tarkóra vágott kalappal.

50
Öt órakor vége volt a mennyországnak, marhaszarvból fújt hosszú tutulás döntötte romba.
Kezdődött az itatás. Az öregek tenyerükre támaszkodva föltápászkodtak az istállóküszöbről,
amiközben vén csontjaik sortűzszerű ropogást hallattak; sóhajtozva befordultak az istállóba. A
pecázók, gyorsan, ingerülten lejátszottak még egy utolsó menetet s aztán rohantak ők is az
állatokhoz. A harmonikát az ökrök panaszos bőgése váltotta fel, a nagy vályúkból nyugtalanul
emelték orrukat a különös csendbe, szájukból hosszú vízfonalakat csurgatva. Jött az alkony s
vele az éktelen malacsivítás, mert közben az etetés ideje is eljött. S utána a lefekvésé. Elmúlt a
nap, amelyért érdemes volt kihúzni a hetet, az életet. Voltak, akik azt is átaludták, végre
zavartalanul. Csüggedten indultam haza cserebogarakkal, vagy virágfejekkel hadakozva, vagy a
földhöz fagyott téglákat rugdosva, ahogy az évszak hozta. Keserű voltam, de nem lemondóan,
hanem izgágán keserű, mintha megloptak volna. Szótlanul kavartam s vittem aztán az ólakhoz a
moslékot a rossz kannákban, amelyekből a lé egyre a sarkamba folyt. Szecskát vágtam,
megetettem az elválasztott borjakat. Karomban széna- vagy csalamádéköteggel léptem a
tehenek közé, azok szeretetüket elragadt gyermekük helyett rám pazarolva jobbról-balról
arcomba és nyakamba nyaltak, hiába védekeztem.
Mikor az istállóból kifordultam, már sötét volt. Egyik-másik cselédház ablakán fény szűrődött
ki. Havazni kezdett, vagy eső esett.

51
 8

Arculcsapásban a pusztai 30-35 éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a
tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell
leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverező legyen, határozott és befejező,
mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbez-
hetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen
fegyelmezéshez. Hatvan éven túl legtöbb már a kézemelésre elsírja magát. Nem az ijedtségtől,
hanem a megaláztatás miatt. Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi méltóság tudata.
Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása húsz esztendősnél idősebbeknél lehetőleg kerülendő.
Amíg ugyanis a közvetlenül, eleven test által eleven testre irányzott fenyítéket általában
megadással, sőt néha még mosollyal is viselik, szinte az ember és ember közti kapcsolat valami
fajtáját látva benne, addig a segédeszközzel végrehajtott büntetés kiszámíthatatlan ellenhatást
kelt bennük. Hasonló megfigyelést az állatlélektan kutatói is tettek. A magatartást nem az
okozott testi fájdalom nagysága irányítja. Erre vonatkozóan idézem ifjúkori megfigyeléseim
közül egy fiatal házas béres szavait: „bottal ne üssön az úr!” kiáltotta hirtelen vérbe borult
arccal, amidőn a kasznár a csupasz jobb kézzel végzett elég hosszas fenyítés után befejezésül,
mintegy elbocsátó búcsúképpen még a bal kezében tartott vékony pálcával is feléje suhintott.
Gyermeket minden módon és eszközzel lehet büntetni.
A kiskorú cseléd tizennyolc éves koráig - ahogy az 1907. XLV. törvénycikk 3. §-ának utolsó
bekezdése mondja - a gazda házi fegyelme alatt áll. E fegyelem körülírását szinte elszólás-
képpen egy kicsit messzebb a 46. §. b) pontjában találjuk; eszerint a cseléd s gazda közti
szerződés azonnal felbontható, ha „a gazda, családtagja, intézkedésre vagy felügyeletre
jogosított megbízottja a házi fegyelem alatt nem álló cselédet tettleg bántalmazza vagy
bánásmódjával a cselédnek vagy a cseléd családjának életét és testi biztonságát veszélyezteti”.
Tizennyolc éves koráig tehát a gazda a szentesített törvény értelmében is s szinte annak
útmutatása szerint bántalmazhatja tettleg a cselédet. Életét s testi biztonságát csak azontúl nem
veszélyeztetheti. Nyilván ez is múltbeli hagyomány. „Man kann behaupten, dass in keinen der
bis jetzt entdeckten Länder unseres Planeten so viel und so con amore geprügelt wird, als in
Lande der Magyaren” - mondja 1843-ban megjelent könyvében - Die Ungarn wie Sie sind -
egy német utazó, Ellrich; mint egykor Szent Gellért a daltól, ő a megbotozott emberek
üvöltésétől nem tudja a puszták végtelen békéjében álomra húnyni szemét.
Természetesen e szokások vidékek szerint több-kevesebb árnyalattal változnak. Felső-
Somogyban épp a fiatalokhoz nem tanácsos nyúlni; nehezen „törnek be”. O. tájékán a szombat
estétől vasárnap éjfélig tanácsos tartózkodni a pusztaiak kezelésétől. Amilyen jámborak
hétköznap, annyira izgágák és sértődékenyek vasár- és egynémely ünnepnapon, például Péter-
Pálkor és Szent István napján, érdekes volna kikutatni, hogy miért épp akkor. Az ütéseket majd
mindenütt némán viselik. Közmondás, hogy: „a cseléd csak akkor mukkanjon, amikor a lélek
kimegy belőle”. Csak P. vidéke nevezetes arról, hogy arra úgy üvöltenek még a férfiak is,
„mintha ölnék őket”; ami miatt pusztaszerte némi megvetéssel s gúnnyal beszélnek róluk, még a
többi cseléd is. A reformátusok általában kevésbé fegyelmezhetők, mint a katolikusok, épp
azért kevésbbé szívesen alkalmazzák őket. Az ellenállás szellemét állítólag ők terjesztették el.
Mert a háború után már akadt olyan eset is, hogy egy-egy cseléd visszaütött. Természetesen
azonnali hatállyal eltávolították. A háború után kapott lábra rövid időre az a divat is, hogy a
megsértett cselédek a bírósághoz vagy a legközelebbi falu csendőrségéhez panasszal fordultak.
Erről hamarosan leszoktak. A csendőrök elég gyakori vendégek a pusztán, de nem a cselédek

52
meghívására. Az uradalom fogadja őket, sok helyen állandó helyiséget tart fenn részükre,
valami különálló kamrát, amely pihenő helyre vagy egyéb célra egy pillanat alatt berendezhető.
A cselédek „vallatószobának” nevezik.
A közigazgatás képviselőivel szemben a pusztaiak bizalmatlanok. A felsőbb fórumokhoz
nehezen találnak utat; ennek az elképzelhető okon kívül van sajátosan pusztai oka is. Igen sok
uradalom ugyanis egyszersmind közigazgatási testület, különálló, úgynevezett „eszmei község”,
amelynek bírája rendszerint valamelyik gazdatiszt. Az uradalmak annak idején nyilván azért
alakultak „eszmei községgé”, hogy mentesüljenek az iskolafenntartás, a községi adók és egyéb
közterhek költségétől, amelyet a határukban fekvő falvak a vagyon alapján rónak ki azokra,
akik hozzájuk tartoznak. Az eszmei község ugyan csak papíron van meg (azért eszmei), de azért
független, vagyis csak magának adózik a képviselő-testület független tagjainak belátása szerint;
ezek szintén a gazdatisztek sorából kerülnek ki. Ők hallgatják meg a cselédek ügyes-bajos
dolgait, s igyekeznek azokban tárgyilagosan igazságot szolgáltatni akkor is, ha a cselédeknek
például az uradalommal vagy épp velük gyűlik meg a bajuk.
Az bizonyos, hogy a pusztaiakkal csak emelt hangon érthet szót az ember. Idegennek a pusztán
az a benyomása, mintha ott a levegő más közegű volna, nehezebben engedelmeskedne a
hangterjedés törvényének; mintha mindenki egy kicsit süket volna. Az emberek üvöltve és
kétszer-háromszor megismételve közlik gondolataikat és érzelmeiket, főleg felülről lefelé. A
béresek szenvtelen, kővé meredt arccal hallgatják a harsány parancsokat s úgy mozdulnak,
mintha álomból ébrednének, úgy, mint Ádám, mikor félig agyag volt.
Cseléd szájából hallottam, hogy régente, az ő gyermekkorában a vadászatnál a sorba állított
hajtókat úgy indították meg, hogy a két szélsőre ráhúztak egy-egy alaposat. „Ebből értett a
banda!” - mondta nevetve az előadó, harsány kacajra ragadva hallgatóit is. A munka
megindítására vagy ütemének gyorsítására is szokásos volt ez a módszer. A munka nagy
fegyelem alatt folyik. Már három-négy kapás mögött is ott áll egy pálcás parancsoló, akinek
nincs egyéb dolga, mint hogy serkentse az embereket. Munkája nem könnyű. Nem is nagyon
eredményes. Nem merném állítani, hogy néha egyedül nem végezne többet, ha mindazt az erőt,
amelyet a szüntelen biztatással, zsörtölődéssel és veszekedéssel elpazarol, közvetlen munkára
fordítaná. A túlhajtott ellenőrzésnek az a következménye mindenesetre megvan, hogy az
emberek, amihelyt nem tudják magukon valamelyik felügyelő tekintetét, abban a pillanatban
megállnak. Ebben szinte valami hatodik érzék vezérli őket, a puszta vezetőinek állítása szerint.
Közbeszéd, hogy cselédet nem lehet szóval fölkelteni. Nem is szokásos. Nem véletlen és nem is
sértő szándékkal történik, hogy róluk szólva mindenki az állatokkal példázódik. Az, aki egy
életen át jár a csigalassúságú ökrök nyomában, amelyeket fektükből fölserkenteni leggyor-
sabban vasvillával lehet, aki reggeltől estig bivalyfogaton ül, amelyek tudvalevően rögtön
megállnak, elterülnek az első pocsolyában, amihelyt nem hallják mögöttük a sudaras ostor
csípős pattogását és a kiabálást, - az előbb-utóbb maga is átveszi ezeknek az állatoknak a
tempóját, főleg ha hétszámra csak azokkal vált szót. Az ökör csak akkor mozdul, ha egy-kétszer
ráüvöltenek s a béres, aki a maga módján éppúgy be van fogva, mint általában az igavonók,
öntudatlanul is hasonulni kezd az állatokhoz, amelyeknek magatartása nincs minden bölcsesség,
mélyebb életfelfogás nélkül. Ösztönös védekezés ez, akár a mimikri, van oka is és haszna is.
Nemcsak a rájuk mért dolgot végzik ilyen teknősbéka megfontoltsággal, a magánéletük minden
mozdulata is ilyen; ilyen a hanghordozásuk, arcjátékuk, a gondolkodásuk. Amíg egy béres
megtörli az orrát, az félóra.” A pusztaiak valóban lusták. Vagy helyesebben szólva, lassú
mozgásúak. De ez a kimért lassúság szinte kísérteties; az átlagos munkaütemhez szokott
emberre, ha huzamosabban nézi, úgy hat, mintha őrülteket, különös gépeket látna, vagy lassított
mozgófényképet.

53
Ott ültem az öreg Róka bácsi mellett a szekérülésen. Harmadórája vánszorogtak velünk az
ökrök a tanya felé vezető úton; gyalogosan ezt az utat félóra alatt megtettem volna; harmad-
órája hallgattunk. Az öreg egyszerre elnyujtottan, hosszan felsóhajtott, majd kisvártatva nehéz
búvármozdulattal háta mögé fektette a sudaras ostort. Aztán óvatosan, mintha karjának minden
rezdülése szúró nyilalást okozhatna, megtapogatta kabátja belső zsebét. Mintha beteg szívet,
mintegy üszkös sebet tapogatott volna. A pipa nem volt ott; erre jó ideig maga elé bámult,
eltöprengett, mintha a pipa helyét valami rejtvényből kellett volna kitalálnia. Végre, mint
akinek nincs más választása és mégis beveszi az orvosságot: belenyúlt a kabát külső zsebébe.
Belenyúlt és újra úgy elbámészkodott, hogy a kezét is a zsebében feledte. Előkerült a pipa, és
Róka bácsi bólogatva rámeredt, mintha sose látta volna. Nagy körültekintéssel fölnyitotta a
kupakot. A pipaszurkáló előkészítése tovább tartott, mint a pipáé. De végre megtörtént a
tisztogatás is, kézben volt a dohányzacskó is. Már csak a tömés volt hátra, de az öreg véletlenül
az égre nézett. Megvárja míg az a felhő elvonul? A gyufával úgy bánt, mintha a kezében levő
szál a legutolsó tűzcsiholó alkalmatosság lett volna, s attól függne az emberiség sorsa, mert a
földön minden láng kilobbant. A pipa egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is elfeledkezett.
Negyven éve volt béres.
Ez mindent megmagyaráz. Napi munkát, amely reggel két-három órakor kezdődik, és este
kilenc-tíz órakor fejeződik be, ember nem negyven, de még négy évig sem bírhat. Munkát,
amelyet egyetlen becsületes szabadnap vagy ünnepnap sem szakít meg, mert hisz az állatokat
akkor is kell gondozni. Ilyen munkaidő akkor is sok volna, ha csak csőszködéssel, vagy valami
más bottámasztó mesterséggel telne el. Elég volna a csendes megőrüléshez, ha egy helyben
ülve, akár egy virágos mező közepén kellene eltölteni. De a cselédek munkája nem játék. Vizet
húzni, trágyát hordani, szekeret rakni, almozni napi tíz-tizennyolc órán át minden vigasz,
izgalom, öröm, minden látható eredmény nélkül esztendőkön át - képzeljék el, ha még nem
próbálták. S vegyék hozzá, hogy a pihenő sem pihenő, mert minden pillanatban megzavar-
hatják. Azt az uradalmak is tudják, hogy a csirások - a tehenészek - munkáját három-négy évnél
tovább senki sem tartja ki. Akivel az éjjel-nappal tartó munka nem végez, azt leteríti az istállók
trágyaszagtól csípős levegője, amelyből a „tisztességes” csirás csak percekre szabadulhat. Vagy
akkor, amikor már tüdejét köpi, és van benne annyi tisztesség, hogy vérét a küszöbön kívül
hányja. Ismétlem, ezt az uradalmak is tudják, de ez nem jelenti, hogy - hacsak az intéző a saját
felelősségére nem intézkedik - ellene bármi is történik.

A gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt legutoljára az az 1907. XLV. törvénycikk

szabályozta, melyből már idéztünk. Még idézünk.
Hogy magunk is tisztán, teljes alakjukban körvonalazva lássuk e mű szereplőit, akik körül annyi
tévfogalom lebeg, kezdjük a törvény elején, a cselédek meghatározásán.
„Gazdasági (külső) cseléd az, aki szerződéssel kötelezi magát, hogy valamely gazdaságban
személyes és folytonos szolgálatokat bérért teljesít, legalábbis egy hónapon át.”
„Azok, akik gazdasági teendőkre naponkénti díjazás mellett vagy bizonyos részért szerződnek
(pl. napszámosok, szakmányosok, részes munkákat teljesítők stb.): gazdasági cselédeknek nem
tekinthetők.”
A törvény tiltó határozatai azáltal, hogy végre 1907-ben mit tiltanak meg, következtetni
engednek a törvény megjelenése előtti vagy a törvény kijátszása esetén továbbra is fennállható
szokásokra.
Ezek szerint például tizenkét éven aluli kiskorút gazdasági cselédnek szerződtetni tilos. Tilos
„az olyan megállapodás is, melynél fogva a cseléd családtagjának előzetesen egyezséggel
megállapított, arányos, külön díjazás nélkül kellene valamely munkát vagy szolgáltatást

54
teljesítenie (ún. robotot, úrdolgát, uzsorát, dézsmát, ingyen munkát stb.)”. Vagyis a jobbágykor
jellegzetes teljesítményeit. Van intézkedés a szabadköltözködésre is.
Ugyanis „annak, aki cselédnek beszegődött, a szolgálati idő alatt, az elbocsátó bizonyítvány
kiadása előtt a gazda beleegyezése nélkül útlevelet kiállítani nem szabad”. Ez nyilván a kiván-
dorlásra céloz. A helybeállásra viszont: „Ha a cseléd a meghatározott időpontban törvényes ok
nélkül, igazolatlanul vagy rosszhiszeműen hatósági intézkedés dacára a szolgálatba be nem áll, a
gazda nyolc nap alatt előterjeszthető panaszára az első fokú hatóság köteles a cselédet a
szolgálat helyére karhatalommal előállítani. „Ha a hivatalnok vagy munkás nem áll munkába,
hát nem áll; a béresért karhatalom megy. Ha pedig még így sem kezdene munkába, vagy a
munkát hanyagul, kénytelen-kelletlen végezné? „Arra kell kötelezni, hogy a gazdának okozott
költséget és a kárt térítse meg.” A cseléd a szerződés megkötésekor netalán kapott foglaló
„egyoldalú visszaadása” által sem léphet vissza. Viszont, ha kötelességét megszegi, a hatóság az
alkalmazandó büntetésen felül, a kötelesség teljesítésére s a gazdának okozott teljes kár és
eljárási költségek megfizetésére kötelezi. Általában mindenért felel. „A gazda a cselédet ha
kötelessége ellen vét, mint háznépének tagját megdorgálhatja, nincs jogosítva azonban a
cselédet pénzbírsággal vagy fizetéslevonással fenyíteni.” Nyolc sorral lejjebb azonban már
fenyítheti levonással, mert: „a gazda a cseléd által okozott kár erejéig, ha a tartozást a cseléd ki
nem elégítette, vagy nem biztosította, a cseléd bérét és egyéb járandóságait, a lakás, tüzelő és
élelmezés kivételével visszatarthatja.” Viszont felmondás nélkül, azonnal elbocsáthatja, ha a
cseléd kötelességének teljesítését megtagadja, vagy cselédtársait arra ösztönzi, hogy szolgálati
szerződésük lejárta előtt kötelességeiket egyszerre, vagy egyenként tagadják meg.
Mind e jogok ellenében a gazda köteles „ügyelni arra, hogy a cselédet a testi erejét meghaladó
vagy egészségét veszélyeztető munka ne terhelje, és hogy a cselédnek éjjeli nyugvásra az azon
vidék általános gazdasági szokásához képest az évszaknak megfelelően elég ideje maradjon”.
Végül a törvény intézkedik a munkaidőről. Itt is a már jól ismert „azon vidék” szokása
uralkodó, valamint e „gazdaság rendje”, amelyhez alkalmazkodva a „cseléd tartozik a gazda
(megbízott) utasítása szerint mindazokat a munkákat, melyekre szegődött, híven, pontosan,
legjobb tehetsége szerint végezni”. Közelebbi meghatározás nincs.
Annál több a szabadnapra, az egyházak által halálos bűn terhe alatt megülendő vasárnapra és
ünnepekre.
Eszerint „a gazda köteles gondoskodni arról, hogy a cselédnek vasárnapon és a cselédek
sátoros ünnepein munkaszünete legyen. Köteles a gazda akként intézkedni, hogy cselédje,
anélkül, hogy kötelességét mulasztaná, időről időre saját hitfelekezete délelőtti istentiszteletén
részt vehessen”.
A cseléd tehát, ha ép hetenként nem is, „időről időre” megülheti az Úr napját, mert hiszen „a
munkaszüneti napon a gazda a cselédtől az állatoknak és férőhelyüknek rendes ellátásán,
tisztántartásán s a napi takarmánykészítésen, továbbá a majornak rendbehozatalán felül
rendesen semmiféle más munkát nem kívánhat. Ha azonban valamely munka a fenyegető kár
miatt halaszthatatlan s annyira sürgős, hogy elmulasztása a gazdára súlyos anyagi kárral járna, a
gazda a cselédtől kivételesen az ilyen munkát a munkaszüneti napon is, az azon vidéken
szokásos napszám külön azonnali kifizetése mellett megkívánhatja s a cseléd az ilyen munkát
teljesíteni köteles”.

55
Azonban, sajnos, „az első bekezdés szabályai nem vonatkoznak a személyszállításra szükséges
fogatok kocsisaira, továbbá azokra a cselédekre, akik háztartási munka teljesítésére is
szegődtek, végül azokra, akik oly teendőkre szegődtek, amelyeknek félbeszakítása a gazdaság
természete vagy az alkalmazás célja szerint lehetetlen (pl. csősz, fejős, vadőr, pásztor stb.)”.
Vagyis röviden és kertelés nélkül az üdvös szabályok alig vonatkoznak valakire. „Ezekre nézve
a gazda - ha a cselédre kedvezőbb megállapodás a szerződésben nincs - olyatén felváltásról
köteles gondoskodni, hogy a cselédnek legalább minden hónapban egy teljes vagy minden két
hétben egy félnapi munkaszünete legyen.” Ez a lényeg. Most visszamenően csodálkozom el,
hogy noha gyermekkoromban a templomi prédikációk gyakorta, s gyakorta igen hevesen foglal-
koztak a vasárnapi templomkerülőkkel: egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor a cselé-
deket is fölemlegették. A hitfelekezetek lelkipásztorai bizonyára belátták, hogy ha az uradalmak
elvben tudnak is a helyettesítésről gondoskodni - mert hisz kéthetenként egy félnapra mégis
pótolták valahogy a cselédet - kéthetenkénti egy félnapnál tovább nem tudják nélkülözni.
A „gazdaság rendjét”, valamint a cseléd vasárnapi munkaszünetét „anélkül, hogy kötelességét
mulasztaná” még pontosabban az úgynevezett házitörvények írják körül. Ezek a Bérlevél
hátlapján olvashatók. Amit a törvény homályban hagy, azt ezek világítják meg. Például, amint
írva van:
„A cseléd nemcsak a naponként kiszabandó munkát köteles elvégezni, hanem az ünnepek vagy
vasárnapokra való tekintet nélkül köteles még a kezére bízott jószágok ápolását, megtakarítását,
úgy nemkülönben az istállók kitakarítását, a trágya kihordását, annak a trágyadombon való
rendes elteregetését, társaival mindennap oly időben elvégezni, hogy a befogás idejére
mindezek rendben legyenek.”
„Béresek nyáron a legeltetési időszak alatt, nappal úgy, mint éjjel, sorrendben ökrészkedni
tartoznak, a jószágok által ez alkalommal netán okozott károkért felelősséggel tartozván.”
„Az esetben, ha a gazdaságnak éjjeliőrökre volna szüksége, a cselédek kellő sorrendben kiállani
kötelesek.”
„A cselédnek sem ünnep-, sem vasárnapokon, annál kevésbé munkanapokon, szolgálati
helyéről engedelem nélkül távoznia nem szabad.”
Ezt megtoldja a szentesített törvény, kimondván, hogy: „a cselédnek nincs joga lakásában
háznépéhez nem tartozó személyt a gazda tilalma ellenére ha csak ideiglenesen is, befogadni.”
Ezt viszont megtoldják a házi törvények azzal... azzal, amivel akarják. A kinyomatott szöveg
alatt üres, megvonalazott rész következik, várja valamelyik segédtiszt vagy kasznár
törvényalkotó ihletét.

Mindezeket egy előttem fekvő bérlevélről s egy szolgálati cselédkönyvből másoltam ki. A
cselédeknek ugyanis büntetés terhe alatt szolgálati cselédkönyvvel kell bírniok, ilyen nélkül föl
sem fogadhatók, ugyancsak büntetés terhe alatt.
A kezemben levő szolgálati cselédkönyv 16-od rész alakú, vászonba kötött füzetecske,
bizonyos Tóth Sándor névre állították ki. Hogy került családi lim-lomjaim közé? Tulajdonosát
hasztalan kerestem emlékezetemben. Tóth bácsi? Sándor bácsi? - semmi visszhang a multból.
Mint annyi társa, Tóth bácsi nyomtalanul elmerült. Mint elsüllyedt hajóból a zászló, a szinten
már csak ez a könyvecske lebeg. Ami a legmeghatóbb benne, az az üressége.
Az első oldal közepén vastag betű hirdeti: Szolgálati cselédkönyv. Fölötte két angyal között a
magyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg. Ezek fölött a sorszám: A 325628, efölött pedig
balról a lap tetején: 80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott,

56
felerészben kézzel írott betűkkel: Törvényhatóság: Veszprém; Járás: Enying; Község:
Szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a községi elöljáróság. Lelkes mn sjző,
Erdély Dániel bíró. Az aláírások között Szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje.
A személyleírás szerint a „gazdasági cseléd” Tóth Sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kath.;
Családi állapota: nős, Állandó lakhelye: Szilasbalhás, Tóthi p.; Termete: közép; Arca:
gömbölyded; Szeme: sárgásbarna; Szemöldöke: barna; Orra: rendes; Szája: rendes; Haja g.
barna, őszes; Fogai: hiányos; Szakálla: borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele:
nincs. Saját kezű aláírása: +++.
Tóth bácsit a személyleírás alapján sem találom. De a leírás adatait, a hiányos fogak, a
gömbölyded arc, amely tulajdonképpen csupa csont-bőr, négyszögletes tatárarcot jelent, a
középtermet, amelyhez itt az is hozzáértendő, hogy görnyedt, a borotvált szakáll, amelyen
borostát kell érteni, az őszes bajusz, amely a szájba lóg, külön-külön olyan kísértetiesen isme-
rős, hogy mind e töredék képzeletemben hirtelen természetfölötti hatalmas alakzattá ugrik
össze. Fajának óriási példányaként áll előttem Tóth bácsi. Látom sárgásbarnás szemét, amely
különben az én családom szemének is színe, látom különös ismertető jeleit, amelyek elkerülték
az írnok figyelmét: a medveszerű járást, a görcsösen befelé meredt ujjakat, amelyeket nem lehet
soha kiegyenesíteni, egy kis rángatózást a száj vagy szemhéj körül, amely okvetlenül meg-
jelenik, ha Tóth bácsira rákiáltanak; a fején, a két kezén és lábán sebhelyeknek kell lenniök,
nehezen ül le és áll fel, fájlalja a vékonyát. És életét is látom, éppily részletességgel, attól
kezdve, hogy megszületett s a betegségek, a szemverések s más, szószerinti verések ellenére is
rengeteg testvére közül ő végre lábra állt. Abban a pillanatban dolgozni kezdett. Vetést őrzött,
napszámba járt, segédkezett a körvadászatoknál, már ahogy az alkalom hozta. Amikor az első
ökör a szavára megállt vagy megindult, elszegődött kisbéresnek. Felnőtt élete ettől kezdődik,
tizenegy-tizenkét éves korától, amikor az anyja-apja parancsa alól függetlenítette magát, hisz
kommenciót hozott haza ő is, ha csak felet is. Katona volt? Volt. Aztán, vagy tán még azelőtt
történt, hogy valamelyik leány azzal állt elébe, hogy gyereke lesz tőle. Szereztek egy ágyat, ez
volt a családalapítás, megkapta a teljes kommenciót. Meglett a gyerek, utána több is, majdnem
minden évben egy. Amikor az utolsó született, akkor az elsők közül azok, akiket nem vitt el a
rontás, kisbéresek lettek, s vissza feleseltek neki. Aztán elszéledtek. Ő pedig kikopott a
béreskedésből. Akkor meghalt. Ha nem halt meg, ha kibújt a törvény alól, akkor belső cseléd
lett, almozott, az istállót söprögette. Amikor az ostor után a söprű is kiesett a kezéből, egy nagy
csoporttal ismét meg kellett volna halnia. Most sem halt meg? Megtették kepepásztornak, de
újra félrésszel, mint egy figyelmeztetésül, hogy most már ne sokat gondolkodjék, hisz már a
gyerekei is meghaltak. Egy ideig megint vetést őrzött. Aztán az egyik „szólításkor” minden-
szentek napján őt is szólították. „Hát kendnek, Tóth, nincs hova mennie?” - kérdezte az ispán.
„Nekem nincs, tekintetes uram.” „Na, az istállóban még elalhat.” Ott, ahol a vándorlók szoktak.
Részt már nem kapott, de a cselédasszonyok nyujtottak egy-egy bögre levest. Aztán a többi
vándorló után egyszer csak ő is elment, ha még eddig nem halt meg. A könyve bent maradt az
irodában, szégyelte kikérni.
A cselédkönyv 4. oldalán az ismert törvénycikk következik teljes egészében. A 21. oldalon az
1900. évi törvénycikk olvasható „a gazdasági munkás- és cseléd-segélypénztárról”, majd a 33.
oldalon az előbbi törvénycikk kiegészítése, az 1902. évi XIV. törvénycikk, tüzetesen körülírva e
cseléd-segélypénztár működését, amely sohasem lépett érvénybe. Azután következnek a
szolgálati helyek, idők, s a szolgált gazdák neveinek rovata; egy sincs kitöltve. Tóth Sándor
egész életében egy helyen szolgált.
Most már nagyjából elképzelhetjük, milyen körülmények között. Csak nagyjából azért, mert
ahogyan a betegsegélyzőpénztárt elrendelő törvénycikk a betegbiztosítást sosem valósította
meg, úgy a többi törvény közül is csak egy-kettő tudta megtenni az utat, amely a betűtől a

57
valóságig, a törvényhozók ékes szavaitól például odáig vezet, hogy a kasznár kézemelés nélkül
adja ki a parancsot a munka gyorsítására. S hogy Tóth Sándor nem isten különös kegyelmekép
fogadja, amit a napi igavonás közben eléje vetnek.

Mondják, mindez másképp nem lehet. Nem lehet hazánk különleges éghajlati viszonyai s még
különlegesebb termelési módja miatt. S talán a csillagok állása miatt. Mert például már
Dániában lehet. Franciaországban is, Olaszországban is, a Skandináv-félszigeten is, sőt
Ausztriában is, hogy ne soroljam fel Európa csaknem valamennyi országát.
A pusztaiak azokról semmit sem tudnak. Csak saját helyzetüket ismerik s igyekeznek ahhoz
alkalmazkodni. E téren is saját hagyományaikra s találékonyságukra vannak utalva. Megfon-
toltságuk azt sugallja nekik, hogy takarékoskodjanak erejükkel, ha élni akarnak. Élni akarnak.
Megtörténik, hogy egy-egy tönkrement falusi gazda is elszegődik cselédnek. Alig van, aki
helyben marad, nem bírja ki az új talajt. Kezdetben úgy dolgoznak, olyan ütemben, mint
odahaza. Két-három hónap mulva rémülten tapogatják a vékonyukat vagy mellüket. Próbálnak
a pusztai munkamenethez igazodni, de tíz közül, ha egynek sikerül. S előbb-utóbb vagy a
betegség, vagy maguk a cselédek vetik ki a pusztáról.
A takarékosságot túlságba viszik, az igaz, s találékonyságuk kimeríthetetlen. Bizonyos, hogy
más munkabeosztással, más bánásmóddal jobban járna nem csupán a földbirtokos osztály,
amelynek érdekeit szerző nem tartja közvetlenül szem előtt, mert azok taglalása meghaladja
ismereteit s jelen műve keretét - de a nemzeti termelés, az kétségtelenül eredményesebb volna.
Erősen valószínű, hogy a cselédek jobban szorgalmaskodnának, ha a magukén, vagy valami
módon maguknak tevékenykednének.
Nem, azt nem lehet állítani, hogy a földesúr boldogulása lelkesedéssel tölti el őket. Azt tudják,
vagy legalábbis úgy viselkednek, mintha csak azt tudnák, amire idomították őket, isten őrizz,
hogy azon túl egy fél mozdulatot tegyenek. Az alsómajori kocsist, Sutka bácsit a következőként
bocsátották el: az utolsó jelenetnek véletlenül szemlélője voltam.
Az uradalom gyönyörű, mintául hízlalt sertését megvette az egyik közeli falu hentese. A
hatalmas göbe kövérségében már járni sem tudott; Sutka bácsira bízták, hogy fuvarozza be a
faluba. Annak rendje s módja szerint meg is érkezett vele a hentes udvarába. Ott derült ki, hogy
a sertés útközben megdöglött, megfojtotta a kocsirázás, olyan kövér volt. A hentes persze nem
vette át. Tekintélyes kár, a jószágigazgató képtelen volt magába fojtani dühét. - „Hát mért nem
szúrtad le, - üvöltötte Sutka bácsira -, mért nem folyattad el a vérét, ha láttad, hogy fulladozik,
nem volt kés nálad?” - „Volt késem” - nyögte ki Sutka bácsi nagy-valahára. A jószágigazgató
nyeldekelt. - „Hát, ha tiéd a disznó, akkor is hagyod, hogy döggé váljon? Mi?” - „Akkor
leszúrom” - vallotta be a hosszú hallgatás után. - „Hát akkor, hát...” - üvöltötte az igazgató, de
már csak hápogni tudott. Elkékült, berohant a belső szobába, ott szakadt ki belőle a kiáltás,
nyilván az ég felé: „Nyolcvan pengőt húzott ki a kegyelmes úr zsebéből!” - S csak azután tért
vissza, sietve-pihegve, mint aki a kapkodásban valamiről megfeledkezett, hogy Sutka bácsit
farba rúgja. Én a kocsis merev, egykedvű arcát néztem. Oly szenvtelen volt, oly értelmetlen az
egyszerű probléma előtt, annyira híjával minden érdeklődésnek vagy igyekvésnek, mintha egy
matematikai példákkal teleírt tábla elé állították volna az egyetemen. Látszott rajta, hogy ha
még egyszer olyan helyzetbe kerül, még egyszer úgy jár el. Véletlenül sem jutott eszébe, hogy a
kérdéshez konyíthat. Egyszerűen nem volt köze hozzá. Lelke fenekén lázadó volt; öntudatlan,
de épp azért annál makacsabb és elszántabb.
Közönyük és nemtörődömségük ellen nehéz a védekezés, annál inkább, mert a munka
késleltetésében igazán ritka leleményességről s agyafúrtságról tesznek tanúságot. „Nem a
kezük, csak a szemük jár” - mondja róluk a felsőbb körök példabeszéde, és ebben van igazság.

58
Azt nézik, merre akad valami rés, amelyen át a munka alól kibújhatnának. Sastekintetük van,
ennek a háborúban is hasznát vették. Családom egyik katonatiszt tagja beszélte: nem kellett
magyarázni, hogy fedezéket keressenek, rögtön egy vakondoktúrás mögött megbújtak, a
járőrséget oly láthatatlanul végezték, mint a szellemek; három napig mozdulatlanul elültek egy
gránáttölcsérben. Éberek voltak, s győzték türelemmel. „Egész életükben azt csinálták.”
A véletlen is segíti őket. Vagy öntudatlanul ők segítik a véletlent? Ki gondolná például, s ha
gondolná is, ki tudná bizonyítani, hogy emberi szándék játszik közbe, hogy a szűk járási úton, a
távoli vasútállomásra zötyögő búzásszekerek közül legtöbbször az elsőnek vagy a másodiknak
törik el a tengelye és sohasem az utolsónak? Szándékosan történt? Nem történt szándékosan, a
béresek semmiben sem tettek kárt. A hibás szekeret nem ők, hanem a véletlen, talán isteni
akarat rendelte a menet élére, amely emiatt most fél napot rostokol a sárban. Mert noha a
béresek lekászálódnak a szekerekről, s fejüket vakarva órákig tanácskoznak, hogy mitevők
legyenek, hova küldjenek segítségért - maguktól semmi okosat sem tudnak kisütni. Állnak és
várnak, és ez még a jobbik eset, mert ha lerakják a búzászsákokat a kocsiról, egész bizonyos,
hogy a sárba rakják. Nem rosszakaratból. Ahogy a megérkező gazdatiszt sem rosszakaratból
üvöltöz már messziről, a gutaütés figyelmeztető legyintéséig ontva a káromkodást.

59
 9

A szitkot a cselédek ázsiai közönnyel hallgatják. „Csak azt szeretném tudni, az a szegény ökör
kit szid” - mondta nekem egyszer bólogatva, úgynevezett pillanatnyi ellágyulásában, egy
alapos, a sárgaföldig való lepocskondiázás után egy béres. Mert a szidalomnak is pontos
hierarchiája van. A birtokos a gazdatisztet szidja, az a segédeit, azok az ispánt, az a gazdát, az a
cselédeket. Azok után már csak a gyerekek következnek és az ökrök. „Talán a szekereket
szidja - tette hozzá. - A szekér meg a fát. Az meg azt a magasságbeli úristent, aki megteremtette
ezt a...” észrevétlenül zökkent a pillanatnyi ellágyulásból a rendes kerékvágásba.
A falusiak érintkezésében oly merev és bonyolult etikett dívik, akár a fejedelmi udvarokban. A
nehezen kifejezhető érzelmeket vagy kínos mondanivalókat - például azt, hogy a vendéget
szívesen látják-e, vagy pedig hogy a legény remélhet e valamit a lánytól, akihez széptevő
szándékkal közeledik - szavak helyett apró mozdulatokkal tudatják; e mozdulatok nemcsak
falvakként, hanem falurészenként s ráadásul szinte esztendőnként változnak. Ki veszi el a
belépőtől a kalapot, a házigazda, az asszony vagy a leány-e, és aki átveszi, hova teszi, a ládára,
a fogasra vagy az ágyra-e? - a látogató egy perc alatt annyi mindenről értesül, amennyiről
szavak útján egy fél év alatt sem. Idegen mindebben persze egy életen át nem ismeri ki magát.
Egyik iskolai szünidőt B.-én töltöttem, gyakran meglátogattam ottani rokonaink pince-
szomszédját. Elmenet rendszerint sorra kezet nyujtottam az egész háznépnek, egyik alkalommal
a család hajadon lányának is. Egy kicsit vonakodva fogadta, később úgy rémlett, hogy közben
el is pirult. Este hallottam, hogy apja kegyetlenül elverte, rögtön távozásom után.
Ha a lány kezet ad a legénynek, az azt jelenti: bevallja, már nemis szégyenli, hogy viszonya van
vele! Illetve csak akkor jelenti azt, ha a kézfogás rokonok jelenlétében történik. De ez is csak a
felvégiek között jelenti, az alvégen nem. Ott nyilván mást jelent.
A pusztaiak között semmi ilyen formaság. Egész nap, sőt éjjel is egymás mellett élnek, annyit
érintkeznek egymással, hogy jóformán az „adjon isten”-t sem ismerik. Ha köszöntik is egymást,
nem kívánságot, hanem rögtön valami tárgyilagos megállapítást közölnek. „Hüssel járunk” -
mondják korareggel, amire a felelet az, hogy: „hüssel.” Aki kapával közeledik, annak ilyes-
valami jár ki: „elfogyott?”, „maradt még?” vagy: „sok van hátra?” Amire a válasz, ha férfitől
jön, az, hogy „maradt” - megtoldva egy tetszés szerinti káromkodással.
Köszönés csak házba belépve vagy onnan kilépve szokás. Jövet: „adjon isten - fogadj isten”,
menet pedig: „isten áldja - isten áldja.” Mást nem igen ismernek. Szabó nénitől egyszer azzal
váltam el, hogy: „No, viszontlátásra, Szabó néni.” Szabó néni zavartan pislogott, - „magának is,
édes lelkem” - mondta elpirulva.
Az érintkezést még meghittebbé teszi, hogy a puszta kis közösségében természetesen majdnem
mindenki rokon.
A fiataloknak minden öreg legalább a körösztapám - keresztapám nekem is volt huszonöt, úgy
szólítottam nemcsak szüleim keresztapját, hanem testvéreimét és unokatestvéreimét is. És azok
bérmakeresztapját is, aki még a rendes keresztapánál is közelibb atyafi, mert lelki védencének
őt kell majd felkérnie annak idején a násznagyi szerepre s mindarra, ami ezzel jár.
Az állandó meghitt érintkezés egymással és a szenvedéssel ingerlékenyebbé teszi őket. Mintha
önmaguk tükörképét látnák, - nehezen viselik el egymást. A fiatalok békén megvannak maguk
között. Az öregek veszekszenek. Dörmögnek, irigykednek, marják egymást, s maguk csodálkoz-
nának legjobban, ha valaki ráébresztené őket, hogy mindennek ellenére mégis összetartanak.

60
Úgy élnek egymás közt, mint a farkasfalka: össze-összeakaszkodnak; a végső szükség, de a
véletlen zsákmány is birokra hajtja őket; ám azért mégsem hagyják el egymást.
A pusztaiak keresetlen érintkezésének hangja döbbenettel tölti el az idegent. A lelkük mélyén
ezek a békés és alázatos népek a hízelgést és jókívánatot is vaskos átkozódással fejezik ki. Ők a
káromkodás skáláján közlik a léleknek mindazt a halvány-finom mondandóját, amelyet a
parasztok a bonyolult szokásokkal tudatnak. Milyen gazdag ez a skála s milyen változatos: „A
ménkű üssön ne beléd, csak egy méterrel melléd!” - például káromkodás ugyan, de nem sértés.
A fiatal lányokhoz intézendő kívánság is, hogy: „a fene egye meg a násznépedben a meny-
asszonyt” - kancsal fordulatával inkább bókszámba megy. Vagy a munkára ösztönző mondat,
hogy: „ne nézd a földet, úgyis abban rohadsz el” - vagy az ezzel rokon: „ne lógasd a fejed, mint
a szotyola!” - még a becézés határán jár. Szotyolának a napraforgót nevezik. A hasonlattal
erősített figyelmeztetéseket igen gyakran csak hasonlat, a jómondás kedvéért hangoztatják.
Olyasmi például, hogy „ne maradj el, mint a jó borravaló!” barátságos simogatásként hat és
derűt kelt. Vannak, sajnos, ezeknél jóval különbek, ötletesebbek és keményebbek is. A puszták
népe e téren ritka találékonyságot mutat.
Azt várhatnánk, hogy az emberek szenvedélyeik tetőpontján tudják legpontosabban kifejezni
érzelmeiket, akkor, amikor valóságos lírai hevület kapja el őket. Nincs így, különösképpen. Az
áradozó szerelmes nyelve megbicsaklik, s lángolása minél őszintébb, annál biztosabban dadogja
azt az egy elcsépelt közhelyet, amely az első emberpár óta az emberiség rendelkezésére áll. A
harag és felháborodás kifejezésére legtöbb nyelven csak egy-két unalmas szkémát találni.
Némely nemzet idevágó szókincse mondhatni siralmas. A legváltozatosabb fokú harag a
legkülönbözőbb műveltségi fokú egyénekből automatikusan ugyanazt a három-négy szót csalja
elő. Nem úgy a pusztaiak közt. Eredendő líraiságuknak kell ezt is tulajdonítanunk?
Úgynevezett művészi képzelőerőmet gyermekkoromban először a káromkodások foglalkoz-
tatták s tán nevelték is. Elcsodálkoztam a találó megfigyeléseken, a merész képzettársításokon s
azon a valóban művészi tulajdonságon, amelyet a költészettanban képalkotásnak neveznek.
Filozófiai disszertációul, jóelőre, a káromkodás lélektanára készültem.
A jelzők dús torlódása, majd hirtelen kiömlése, a körmondatok lüktetése bizonyos törvényszerű
szerkesztési módra és ritmusra enged következtetni. A rögtönzés, amelyhez kétségtelenül
rendkívüli gondolatgazdagság és valami örökölt, mindenkiben mindig kész ihlet szükséges,
vogul nyelvrokonaink költészetét juttatja eszünkbe; annak, mint tudjuk, legfőbb jellege
ugyancsak a rögtönzés: az éneklő közvetlenül saját érzelmét, vagy kalandját, egy utazás vagy
egy medvenyúzás történetét önti dalba a gondolatritmus és a refrénképzés általános szabá-
lyainak betartásával. Az ő művészi kifejezőképességükhöz hasonlítható s így rokonságunknak
bizonyára egyik lelki bizonyítéka a pusztaiak néha szintén elég hosszú, de sohasem egyhangú
átkozódó tehetsége.
Nehezen viselem el, mert nyegleségnek érzem (s tehetségtelennek) a tanult emberek
káromkodását. A pusztaiaké nem egyszer megállított. Még humort is felfedeztem bennük.
Kétségtelen, hogy ritka művészi érték csapott itt ki rendes medréből, s posványosodott el a
trágárság szittyósaiban, - a népköltészet egyik műfaja ez. Vagy valami ősi vallásos érzület korcs
maradványa? Valami kétségbeesett, az egek ellen csak haragot tápláló nép vallásáé? Imát
nehezen, de káromkodást az egyház valamennyi szentjére kapásból minden pusztai kivág.
Micsoda elfojtott szörnyű indulat sípoltatja szelepeit ezekben az átkokban? Mi feszül a
lelkekben, amelyek csak végletekben tudnak megnyilatkozni, ázsiai édességű becézésben, és
ázsiai tajtékzású varázsszavakban? A szerelmesek violát, gyöngyöt és galambot emlegetnek,
majd a pusztulásnak olyan módjait, amelyeket leírni sem lehet. A virágillatnak és a rothadó test
bűzének micsoda keveréke ez? Az anyatejjel szívják magukba.

61
Sokáig ezzel vigasztaltam magam, hogy mindez a nyelv romlása, nem a léleké. Hogy a
fogalmaknak egyszerűen csak más elnevezésük van. Hogy a cselédasszony, amikor az odaillő,
halk „ejnye” helyett gyermekére azt üvölti, hogy fusson ki a szemed, vagy a francok egyék szét
a beledet, - mindez csak más kifejezés, ezt hittem. De a harag pírja, amely ilyenkor elönti az
asszony arcát s az ütés, amely a gyermekre lesújt, azt bizonyítja, hogy az átoknak gyökerei
vannak, a szívből jön. S mire következtessek, ha elgondolom, hogy minden szavuk, minden
mondatuk káromkodással vegyül, hogy ha gondolatuk van, az agy különös invokáció gyanánt
legelőször is egy átkot lök ki, s azzal tölti be azokat a kis beszédszüneteket is, amikor a szellem
egy pillanatra megáll? A feljebbvalók előtt úgy-ahogy ismernek határt. Hogy egymásközt érzik
magukat, azt egy-egy vaskos odamondással jelzik. Első szabad föllélegzésük egy-egy átkot röpít
a világra. Az öngyilkosságnak micsoda ösztöne kísérte őket, hogy fennen kiáltva, kipirult arccal
és izgalomtól remegve reggeltől estig a legválogatottabb kínhalált imádkozzák egymás fejére, s
így a magukéra is? Akár a megszállottak. Néha próbálom elképzelni azt az istent, amely ilyen
pillanatokban lelkivilágukban élhet; azt a lényt, amelynek arcát a hozzá intézett szavakban
lehetne megrajzolni. Nem a názáreti szelíd arca ez, hanem valami szörnyvigyorba torzult kínai
bálványé.

Nemcsak a felettük állóktól kapott szitkokat adták lépcsőzetesen tovább, hanem az ütlegeket is.
A verésnek is pontos szabályai vannak. Bizonyos korig a szülők fenyítik gyermekeiket, majd
némi szünet következik; ennek elteltével a helyzet megfordul s a gyermekek fenyítik szüleiket.
Ez is multbéli hagyomány. Adomaként mesélték családunk egyik ismerősének, az öreg Pálinkás
bácsinak szavajárását. Amikor fia a közös szobán és konyhán át hajánál fogva a cselédház
küszöbéig húzta, Pálinkás bácsi így szokott felkiáltani: „Itt már engedj el, fiam, én is csak eddig
húztam az apámat.”
A puszták népe természete alján békés, sőt szelíd. A béresek, ha valami rendkívüli, külső
esemény - egy tragikus haláleset, egy új kucsma, egy jó ital bor - elfeledtette velük sorsukat és
emberi szintre hozta őket: mosolygó arccal közeledtek egymás felé, boldogan összeparoláztak.
Vigasztalták, bátorították, szívből jövő jókívánsággal halmozták el egymást; esetlenül dadogtak,
könny öntötte el szemüket, és összeölelkeztek. Néha vaskos tréfákkal ugratták egymást, de
ebben is annyi jókívánság, álöltözetbe bújtatott szeretet lappangott, hogy a végén a tréfa
csinálója és áldozata is szemét törölgette, nem az ellágyulástól; a légnyomástól, melyet
hasonlóan könnyfakasztó bombákhoz a jótett maga körül teremt. De mikor válhattak emberré?
Emlékezetemben a puszta megszokott hangulatát nem az ilyen nevetések, hanem az átkok és
verekedések pezsdítik. Rácegresen mintha az egész esztendő egyetlen hosszú marakodás lett
volna. A környéken is sokat verekedtek. De vajjon nem az emlékezet elfogultsága-e ez, amely
különös ösztönnel inkább a rosszat őrzi? Tudok vidékekről, ahol a cselédek hónapszámra nem
nyúlnak egymáshoz. Tolna, Somogy azonban közmondásosan híres verekedő tájék, mintha a
népeket ott valami titkos, sirokkószerű légjárás vadítaná... Nem az vadítja. Tolnában a magyar
falvak szomszédságában épült német falvak nemcsak rendezettségükkel s aránylagos jólétükkel
ütnek el az előbbiektől, hanem azzal is, hogy csend van és béke. Verekedni a szegények
szoktak, azaz a magyarok. Mert a pusztákon én majd mindenütt színmagyarokat találtam, a
Dunántúl nemzetiségi vidékein is. Sokat verekedtek? Attól függött. Komoly verekedésre elég
ritkán került a sor, alig valamivel gyakrabban, mint egy külvárosi proletár tömegszálláson.
Annál többször az aprókra, amelyeket ők nem is vettek verés vagy verekedés számba, elúszott
a többivel. Nem vették annak a mindennapi, hogy úgy mondjuk, permanens fenyítéseket sem.
Az asszonyok nyalták-falták a gyermekeiket, aztán váratlanul akkorát vágtak rájuk azzal, ami
épp a kezük ügyébe esett, hogy az ember azt várta: na, ez se mozdul egyhamar. Gyakran nem is
mozdult. Az anya ilyenkor hangos üvöltéssel kapta karjába gyermekét, kétségbeesetten

62
szaladgált föl-alá vele, néha egyenesen a faluba, hogy helyreigazíttassa a csontját. A gyermekek
ismerték szüleik hirtelenkezűségét és az első karmozdulatra nyakukba szedték a lábukat. A
felkeltett harag azonban éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem. A pusztának elég
sűrűn szolgáltatott látványosságot és derültséget egy-egy eltorzult arcú anya, amint trójai
fogadkozással üldözi fürgén karikázó magzatját, az rohantában Hectorként vissza-vissza-
fordulva választ adott az átkozódásra. A pusztaiak, akik pedig saját gyermekeikkel semmivel
sem voltak könyörületesebbek, ilyenkor mindig az üldözött pártjára álltak. „Csöndesedj, Rozi” -
fogták le a vadul fujtató asszonyt, - „hisz gyerek az.” Az anya a csitító körből tehetetlenül rázta
öklét a szökevény után. „Megállj, a kenyér majd visszahoz!” Vissza is hozta, de addig az
indulattal rendszerint a veszély s a bűn emléke is elpárolgott. Higgadt ésszel, „javító
szándékkal” egy anya se verte a gyerekét.
Sőt védte, vakon, minden körülmények közt. Az asszony-csetepaték jó része a gyerekek
egymás közti veszekedéséből keletkezett. A játék közben eldöngölt csemetének anyja kifent
körömmel indult elégtételt venni, akkor is, ha a hibát nyilvánvalóan az ő gyermeke követte el.
Ez meglepett. Ha mi valakivel összeakaszkodtunk, bizonyosak lehettünk, hogy ráadásul még
otthon is szorulunk.
A férfiak hitvesüket - akinek az illem tiltotta a védekezést - rendesen szíjjal verték; később -
egy Somogyból származott kocsis példájára s szinte divatból - csizmaszárral; ez fáj is, kellő
hangot is ád, de csontot nem tör.
A férfiak, a cselédek csak akkor emeltek kezet egymásra, ha maguk közt voltak. Urak
jelenlétében soha.
Min kaptak össze? Semmiségen, mint általában a túlfeszített idegzetű emberek. A felülről
kapott sértések, amelyekre egy hanggal, egy szempillantással sem vághattak vissza, puska-
porossá tette őket, váratlanul robbantak. Arcpirító gorombaságokat mosolyogva vágtak zsebre
egymástól, aztán egy ártatlan célzásra hirtelen egy pofon messzire röpítette valamelyik fejéről a
kalapot, kések villantak, rezgő térdű aggastyánok futottak járomszegért a szekérszínbe. A
verekedés egy pillanat alatt elterjedt, mint az olajtűz. Talán épp azért ért oly hamar véget, egy
pillanat alatt hevét is kiadta. A disznóólaknál valamelyik kanász nagy üvöltéssel „kibukta a
vörös levet”, s a következő másodpercben már az ököristállóknál is állt a harc, vad asszony-
ricsaj hangzott a béresházakból, talán kint a határban a párosával ballagó kocsisok is váltottak
gyorsan egypár ütleget. De amire a gazdatisztek kiszaladtak, már rend volt, akkorra az
eseményekről legfeljebb már csak egy-egy földön fetrengő test s azon egy vérköpő seb
tanúskodott; de annak természetesen sohasem akadt vállalója. Akkor már állt újra az
összetartás, keményebben, mint azelőtt.
Az asszonyok verekedését a férfiak mosolyogva nézték, ritkán avatkoztak bele, s ha
beleavatkoztak is, merőben fegyelmezésből tették; kiki a maga feleségét fegyelmezte szóval
vagy kézzel, ahogy a szükség kívánta. Nem védték meg őket.
Az asszonyok viszont mint a nőstény oroszlánok védték férjüket. Elszántan vetették magukat a
csatázó felek közé. Ütniök nem volt szabad, az ütéseket fogták fel. Ha lány védett valakit, nyílt
vállalása volt az is annak, hogy a küzdővel viszonya van.
A kések villanásában a lélek legbonyolultabb érzelmei egy pillanat alatt tisztázódtak. Az egyik
Karikás-fiú feleségét elcsábította egy döbröntei göbölyös, el is akarta venni. A férjnek nem sok
szava volt a dolog ellen, a csábítót még vendégül is látta, amikor az eljött az asszonyért. Együtt
vacsoráztak, a göbölyös bort hozott, hát ittak, mintegy áldomást. Az asszony már
összekészítette a holmiját, amikor a két férfi, tán nem is őmiatta, hirtelen összeverekedett.
Heléna ádáz dühvel kelt férje védelmére, s noha az első komoly ütés őt érte, kitartott, lefogta a
csábító karját, akit így a férjnek sikerült is alaposan helybenhagynia. A félájult szerelmest

63
együtt hajították ki az ajtón. „Akkor tudtam meg, hogy kit szeretek” - felelte később az asszony
a tréfálódzó cselédeknek.
Ritkán jelentették föl, vagy panaszolták be egymást - az „igazságot” úgyis hiába keresték: ki
tudott volna azokban a bonyolult ügyekben igazságot tenni? Egyszer két cselédház vívott egész
délutánt betöltő csatát egymással - egy macska miatt. Illetve annak kölykei, azaz a döglött
kölykök elszórása miatt, pontosan senki sem tudta. Másszor egy asszonynak betörték a fejét, de
nem az törte be, akivel épp összekapaszkodott, hanem egy harmadik asszony, akinek a
verekedéshez semmi köze sem volt; véletlenül arra járt, és fejbe rúgta a már úgyis földön fekvő
áldozatot.
Hajasné konyhája előtt összeverekedett két asszony. Hajasné kirohant, egy sajtár vízzel nyakon
öntötte őket - azt mondta, azért, hogy lecsillapítsa őket, de a következő események azt
igazolták, csak azért, hogy joga legyen közébük keveredni.
Az egyik közös lakásban is összekapott két asszony - a harmadik lakó, a fiatal Beszédesné
lábasfedőt ragadott, s azok összecsattogtatásával tüzelte a küzdőket; amíg őt magát is orron
nem vágták.
Csak ijesztgették egymást a bepanaszolással, a „pallóraállítással”; ennek a szónak
nyelvtörténeti eredete az, hogy padlót a cselédek csak az intéző irodájában tapodhattak. De
odáig ritkán jutott el valaki, hogy sérelmével a tisztek elé álljon, hisz ha odaállt is, legtöbbször
belézavarodott mondanivalójába s a kibogozhatatlan pör végén az ő fejét éppúgy megmosták,
akár a vádlottét. „Nyughassatok, nincs elég bajotok?” hangzott felülről a szokványos szózat s
ezúttal igazságot hirdetett. A legjobb akaratú tisztnek is végül így kellett nyilatkoznia. Mert ha
egy kis megértést mutatott, ha törődött a cselédek magánügyeivel: a jajpanasznak,
szenvedésnek éjjel-nappal zuhogó zsilipjeit szabadította magára. Egy pillanata nem volt többé.
Vagy a világot kellett volna újjáépítenie, vagy a meglevőt kellett megszoknia. A világ folyt úgy
is, ahogy volt.
A cselédek összeverekedtek, aztán hirtelen mindent elfeledtek. Nem ismerték a délvidékiek
vérbosszúját, de az északi szlávok csókolódzó, könnyes kibékülését sem. Egy vasárnap a
kisebbik Tóth-fiú úgy fejbe vágta az egyik Szabó-gyereket, hogy azt karonfogva kellett
hazavezetni. Egy hét mulva az ispán mindkettőt egy pecázóbandában látta. „Hát ti már nem
vagytok haragban?” - kérdezte csodálkozva. „Már nem” - mondta a Tóth-fiú. „Már elmult” -
mondta a Szabó-gyerek, a fejére mutatva.
Közvetlen volt a viszony a különböző puszták népei közt is. A cselédek a parasztoktól
idegenkedtek, de egymásban már jó távolságból megszimatolták a rokonságot, akár valami
állatfaj egyedei, és csalhatatlan biztonsággal megállapították, kihez milyen hangsúllyal kell
szólni. Egyik pusztáról a másikra ritkán látogattak el az emberek, leginkább csak akkor, ha
valamit fuvarozniok kellett. Az öregek esztendőszámra csak a vásárokon látták egymást, ha volt
mit felhajtaniok. A fiatalok a búcsúkon találkoztak. És verekedtek.
Az ozorai búcsúkról például Vas Gereben, aki az egyik környékbeli pusztán, Fürgeden
nevelkedett, azt jegyzi fel, azok már az ő gyerekkorában a vérontásnak hagyományos ünnepei
voltak. A legények, akik közt személyes érintkezés vagy pletyka révén évközben valami
ellentét támadt, itt adtak találkát egymásnak a kimagyarázkodásra. Egész éjszakai gyaloglás
után érkeztek, misét hallgattak, összegyűltek, és rövid bemutatkozás után agyonverték egymást.
A szokás még az én gyermekkoromban is virult, azzal a különbséggel, hogy a verekedés
akkortájt litánia után kezdődött és hogy úgy mondjam, felvonásokban folyt. Amíg a kocsisok
ölték egymást, a pásztorok a kocsma előtt botjukra támaszkodva vártak a sorjukra. Nyugodtak
voltak, nézelődtek, mint akik már tudják, hogy végzetét senki sem kerülheti el. Mintha nem is
verekedni akartak volna, hanem csak ütést kapni, elvérezni, meghalni. Egy k.-i szabadságos

64
újonc, egyenruhája és oldalfegyvere részegítő területenkívüliségében levágta bajonettjét az ivó
padlójára azzal, hogy aki ahhoz nyúlni merészel, azt ő keresztüllövi... Egymás után négy legényt
lőtt keresztül, amíg le nem ütötték hátulról egy szódásüveggel. A verekedésbe csendőrök csak a
vége felé szoktak beleavatkozni, amikor a harci felek már kellőképpen kimerítették egymást.
Ha előbb jelentek meg, a küzdők egy pillanat alatt összebékültek, sőt szövetségre léptek az új
ellenfél ellen. Ozorán a nagyszombati feltámadás után a részeg zsellérek és cselédek egy
csendőrt fölfeszítettek a kocsmaajtóra, végrehajtva mindazt a kegyetlenséget, amelyet Jézus
kínhaláláról aznap a prédikációban hallottak. A vizsgálat később a fél falut kihallgatta. A
szörnyű jelenetet a fél falu végignézte.
Mindezek megmagyarázására még jöhet divatos lélektan. Ám ki oldja meg ezt a rejtélyt, a
Szappanos-fiú halálát? Társaival épp egy körvadászat napján szántott a kondai dűlőben. Az
egyik magányos vadász, barátkozó városi úr, szóba ereszkedik velük, sőt alázatos kíván-
csiskodásukra megmutatja nekik új rendszerű vincseszterpuskáját, sőt - elmagyarázva annak
használati módját - kezükbe is adja, egy Rátki Pál nevű fiatal béres kezébe. „Meg van töltve,
méltóságos uram?” - kérdi az hálás mosollyal s az arcához emeli a puskát s még mindig boldog
mosollyal célba veszi legjobb, de igazán s a későbbi vizsgálat jelentése szerint is legjobb
barátját, a kisebbik Szappanost, és jókedvűen, mintha csak szívességet akarna neki tenni, vagy
bele akarná vonni azt is a játék örömébe, a sörétre töltött fegyverrel három lépés távolságról
szétlövi a fejét.

Természetesen a cselédek is éppolyan örömmel ajándékozgatják meg uraikat, mint általában a

szegények mindenütt. Egymástól féltékenyen őrizték javaikat, körömszakadtáig ragaszkodtak
olyan dolgokhoz, amelyeknek ők maguk semmi hasznát sem vehették. A felettük állóknak
boldogan ajánlották fel a legdrágább családi ereklyéket is. Évekig kunyoráltam én ásvány-
gyűjteményem méltó elhelyezésére nagyapám öccsétől egy ólomberakással díszített gyönyörű
pénzesládikát, amelyet hajdanában ő maga faragott. Nem adta. A jószágigazgatónak az első
célzásra odaadta. Kitisztította, rendbe hozta, s maga vitte be a kastélyba. Könnyekkel a
szemében tért meg, csak az fájt egy kicsit neki, hogy a jószágigazgató megkérdezte: mivel
tartozom? Semmivel sem tartozott. István bácsi, mint minden cseléd, mint minden szegény, a
gazdagoknak ingyen szeretett adni. Talán valami távoli viszontszolgáltatás reményében, vagy
azért, hogy ezzel helyzetét erősítse, hogy kegyeket nyerjen?... A jószágigazgató nem élt a
pusztán, átutazóban volt. A szegények önzetlenül ajándékoznak, minél hatalmasabb embert
lephetnek meg, annál szívesebben teszik. A disznótorból a legdúsabb, legízletesebb kóstolót a
kastélyba küldték s köszönetet sem vártak érte, sőt bújtak előle. Talán lelki szükség volt ez,
mint az isteneknek nyújtott áldozat. Vagy egy fajtája az önérzet titkos lázongásának? Ezzel
akarták megmutatni, hogy ők is vannak olyan emberek, mint az urak? Az ikei kanász háromévi
babrálással fehér és fekete lószőrből gyönyörű, vastag, majdnem egy méter hosszú óraláncot
font és erőnek erejével a királynak akarta felajánlani. Csak az utánjárás, a kísérőlevél
megíratása öt forintjába került.
De azért egymásnak is szereztek örömet, anélkül, hogy tudták volna. Ami az érintkezésben szép
és emberi, sőt néha meghatóan önzetlen volt, azt csaknem kivétel nélkül valami szokás rendelte
olyannak. Az ősi hagyomány volt; minek a hagyománya? A megmaradt töredékekből valami
elsüllyedt, boldog, paradicsombeli világra lehetett következtetni, amikor az emberek még
szerették egymást. Nemcsak disznóöléskor vándoroltak ide-oda a keszkenővel letakart
tányérok. Illett küldeni valamit a gyermekágyas asszonyoknak is. Nem jószívűségből vagy
belátásból. Illemből, ez a helyes szó rá, mert ilyenkor volt eset, hogy még az ellenséges
családok is megajándékozták egymást. Ellátták azt az asszonyt is, akiről gondoskodott valaki,

65
akinek tehát nem is volt szüksége a segítségre s akinek a sok étel nemegyszer a nyakára
romlott.
Komatállal kis testvérnéném engem majdnem minden héten, majdnem minden kalács- vagy
lángossütéskor elküldött valamelyik barátnőjéhez. Az örök barátság fogadásának ez a módja
már csak a lányok között divatozott, de a szokás neve s a vers, amelyet a tányért fedő kendő
föllibbentése előtt el kellett hadarnom, azt bizonyítja, hogy valaha férfiak vagy családok közt
járta. A gyermekek közt maradt csak fenn a pünkösdkirályné-választás is; Rácegresen ez is még
divatban volt. Egy kisebb leány fölé négy nagyobb leány lepedőt tartott, így jártak házról-házra,
énekeltek, az ének végén a lepedőtartók összefutottak, fölkapták a beburkolt kislányt, és aztán
megették, amit kaptak.
A vigalmakat is szokások írták elő és irányították; legtöbbször az az elfeledt vallás robbantotta
ki azokat is, amelyekről az ember azt hitte, hogy az alkalom, a pillanat szüleményei. A fáradtan
hazafelé baktató béresek előbb kötődni kezdtek, lökdösték egymást, hogy az ember már azt
várhatta, mikor csörren el az első nyakleves, amikor egyszerre nevetés hangzott, megindult a
szellem friss játéka, beugrató kérdések sziporkáztak, a tapasztalt fül rögtön fölfedezhetett
ezekből is valami törvényszerűséget.
A nevetésnek éppúgy megvoltak a hagyományos ünnepei, akár a gyásznak, a vérontásnak. Az
első tavaszi napon mindenkinek fütyülnie és mosolyognia kellett. A lelkek felkészültek erre s az
első napsugaras reggelen valóban zengett a fütty és az ének, mintegy varázsszóra. Volt olyan
nap, amikor a fél puszta kifordított kucsmákkal és ködmönökkel állatnak vagy ördögnek
öltözött, hogy kedvére kinevethesse magát. Máskor kísértetnek, lepedővel és kivájt tökbe
helyezett gyertyákkal, hogy reszkethessenek. Nevettünk és reszkettünk, ahogy az ősök
kívánták.
A legények és kamaszok, de néha az öregek is, egy-egy ritka evési alkalmat olyan társas
vigalommá varázsoltak rögtönzött versekkel, táncokkal és ugribugri játékokkal, mint az
attikaiak a maguk kecskeünnepélyét. Egész jeleneteket játszottak el, amelyeknek se fülük, se
farkuk nem volt, - mért zengett, harsogott a kacagástól mégis a puszta, úgy, mint egy majális? A
disznóölő család ablakába szépen kifaragott „ágast” állítottunk, valami kis faágat,
megtisztítottunk a kérgétől, de a jobbra-balra kinőtt új hajtásokat csak felében vágtuk le róla;
azok hegyére szúrtak a háziak egy-egy darabka szalonnát, hurkát és töpörtyűt. A lakodalmi
„kintállók”, a kamaszok, akiket nem hívtak meg a lakomára, szintén az ablak elé gyűltek, onnan
kiabáltak be, kértek és kaptak is egy kis finom harapnivalót, ha ötletes megjegyzéseik
kiérdemelték a műértő násznép elismerését, amely várta ezt a jelenetet és készült a riposztokra.
A kottyolóknak és vízkeresztjáróknak minden házban más és más módon kellett remekelniök, a
pusztai commedia dell’arte szabályai szerint minden konyhában a hallgatóság helyzetéhez és
igényéhez kellett alkalmazkodniok. Karácsony előestéjét az ostordurrogtatók valóságos
zárótűzzel készítették elő, déltől fogva úgy zengett-csattogott a puszta, mint egy csatatér.
Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzséről
letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő.
Valamikor a májfát a lányos házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egész
pusztára egyetlen egy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól fogva, hogy az
egyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt megtiltotta, más helyet kerestek neki. Az
ököristálló előtt döngölték le a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Május
elsején éjjel állították fel, így kívánta a szokás.

66
Hetekig díszlett a májfa ott az istálló előtt. Pünkösd szombatján kidöntötték, akkor következett
el csak igazi fölékesítése. Most minden lánynak kellett rá szalagot kötnie. A pusztán található
minden foglalkozás képviselőinek is kötelessége volt, hogy valamit akasszanak rá. A bognár
tenyérnyi sajtárocskát készített, a kovács sárgarézzel kivert patkót, a vincellérek raffia-
koszorút, a juhászok egy-egy darab sajtot. A segédtisztek egy-két üveg bort adtak, ha
jókedvükben találták őket. Aztán a fát újra felállították. Égtünk az izgalomtól. Pünkösd hétfőn
kezdődött az ünnep, ebéd után. A citera- és harmonikatulajdonosok bandába álltak. Csak egy
nyitányt játszottak, a mindenkori legfrissebb nótát, nekik ezzel kellett remekelniök. Akkor jött a
mászás. A gyerekeket kivéve, mindenkinek joga volt felkúszni a jegenye tetejére, azt hozott le,
amit akart, de persze csak egy darabot. A legények nemes vetélkedése volt ez, illetve közülük is
csak azoké, akik csizmával rendelkeztek, mert a részvételben a kötelező öltözék a csizma volt.
Micsoda vigalom kezdődött! A közönség zajongott. Nyomd meg, Sanyi! - hallatszott - feküdj
neki, - hogy csak azokat a lelkesítő szavakat idézzem, amelyeket idézni lehet. Sanyi a feleúton
visszacsúszott. - Na, te szegény - a lelkesítés gúnyba csapott át, szikrázó rögtönzésbe, - ez a
szellem versenye volt. Végre valaki elérte a fa csúcsát, s lehuppant az üveg borral. Ha bor volt
az üvegben. Mert egyik-másikban a sárgás folyadék csak színre hasonlított a borhoz. A
kastélybeliek ilyen szellemességekkel járultak az általános jókedv emeléséhez. A hatás nem
maradt el, a cselédek, menekülve a fröcskölő elől, jót mulattak póruljárt társaikon. Amikor a
fáról már minden értéket lehoztak, megkezdődött a tánc. Addig tartott, míg össze nem
verekedtek.

67
 10

Felénk a szegénység Fejér megyéből áradt, kitartó és kivédhetetlen hullámokban. Anyám anyja
annak idején a saját gyermekei mellé egy távoli nőrokona kislányának nevelését is magára
vállalta, akkor, amidőn az még anyja méhében volt. Már a keresztelő is az ő gondja volt. Ez a
kislány, Malvi néném, ugyancsak szerelemből a maga feje után, egy Szerentsés Dániel nevű,
feltűnően szép zupás szakaszvezetőhöz ment feleségül. A szép szakaszvezető, aki valami
kincstári lóvásárló bizottsággal vetődött a pusztára, nénénk kedvéért, a szerelem vakságában,
lemondott katonai pályafutásáról. Malvi néni a gyönyörű mundér lehulltával ébredt a valóságra:
a polgári életben férje egyszerű kocsislegény volt.
Hősiesen kitartott mellette. Emelt fővel követte férjét, a mártírnők büszkeségével, mosolyogva
süllyedt el a Szerentsések szörnyű világában. Egyszeri megmártódás után, mintha csak valami
mesebeli csodafürdőben merítette volna meg magát, tökéletesen azonosult velük. Anyám
családjában mindenki halkan beszélt, - Malvi néni egy hónap múlva üvöltött, csípőre tette a
kezét, káromkodott, mint egy kocsis, és mindent el akart hordani a háztól. Csak ikreket szült.
Három vagy négy részletben hat gyermeket hozott a világra, akik közül azonban minden évben
meghalt egy, úgyhogy a tízesztendős kort csak kettő érte meg. Házasságuk negyedik éve végén
meghalt a szép kocsis is, tüdővészben. Malvi néni addig is egy kenyéren élt ipa családjával, aki
szintén kocsis volt; azután is ott maradt, most már kegyelemkenyéren; elégszer éreztették vele.
Ezek a Szerentsések a Vajda környéki L.-birtokról ömlöttek szét a világba. Rengetegen voltak,
s lelkesen tartották a rokonságot, nemcsak velünk, hanem szívósan állva a közönyt s fagyos
tekintetet, apám családjával is. Egész éjszakai gyaloglás után százéves öregasszonyok
csoszogtak be hozzánk s két-három napig a nyakunkon ültek, az ég tudta csak, mi célból. Mert
enni alig ettek valamit. „Jó lesz nekem egy kis savócska is, édes lelkem” - sápítoztak oly halk,
szerény hangon, aminőt csak egy elaggott madár tudna adni, ha beszélni tudna. Anyám
hasztalan kínálta őket, végül már pirosan az ingerültségtől; a kenyeret savóba mártották és azt
szopogatták, náluk ez volt az öregasszonyok rendes eledele. Aludni egy világért se jöttek volna
be közénk. „Hogy én ezt a szép szobát - amelyben egy magunk gyártotta rongyszőnyeg is
díszlett - hogy én ezt a gyönyörű hajlékot bebüdösítsem?” mondta egyszer valamelyik, amire
azért emlékszem, mert apám, jókat nevetve, később gyakran elmesélte. A vacsorautáni társas
köradomázásban neki volt ez egyik kedvenc története. Észrevette benne a lelki finomságot.
„Hát ami azt illeti, Teca néninek igaza volt, mert elég büdös volt.” Ez volt a csattanó. De nem
bánta a vénasszonyokat, tán még kedvelte is őket. A konyhában rendesen apám aludt s így
Teca néninek a padláson vagy az eresz alatt ágyaztunk. Napközben csak ültek és hallgattak, egy
kicsit sértődött pillantással, mint akik várják, hogy kérdezzék már őket. Az egész házat fel
kellett nekik kínálni, a sütőlapáttól a magkokasig, amíg kiderült, hogy mire várnak. „Hát ezt a
csizmácskát akkor elvinném az Imruskánknak, ha tik úgyis eldobnátok” - sóhajtotta Teca, Rozi
vagy Kati néni s azzal kapta a kosarat, amely addig tátott szájként meredt a sarokban vagy a
szegen, és szépen elrendezte benne a csizmát, az ingecskét vagy a nyujtódeszkát, és egy pillanat
alatt eltűnt. Néha férfiak is jöttek negyven kilométer távolságból egy forintért. Volt olyan, aki
csak a harmadik látogatáskor állt elő a kéréssel. Őket az istállóra sikerült rábeszélnünk, mert ők
is épp olyan szerények voltak. Ezek voltak a Szerentsések. „A híres csizmások!” - mondta
jókedvűen apám, mert véletlenül ő is észrevette egyszer, hogy valamelyikük - híven az országos
szokáshoz - a határban vállára vetett csizmával, mezétláb masíroz felénk, s lábbelijét csak a
tanya végén, az ököristállóknál húzza fel.

68
Csizmában, mezétláb, papucsban, tutyiban áramlottak felénk nők, férfiak és gyermekek
vegyest. A fojtottan fortyogó gyomorból Malvi néni volt a csatorna, amelyen át kitörhettek.
Elsősorban persze nagyanyát ostromolták. Nagyanya vitézül állt a gáton, de ezzel a rohammal ő
sem tudott megbirkózni. Nem zárta ki pelikánönfeláldozásából Malvi nénit, annak különös
átváltozása ellenére sem, amelyet úgy tekintett, mint valami betegséget, sajnos, gyógyíthatat-
lant. Különben is a családnak mindig azzal a tagjával törődött a legtöbbet s tán legjobban azt is
szerette, aki a legnagyobb bajban volt; a gyermekeket sujtó bajok és megpróbáltatások csodá-
latosan gazdag változatosságában egy versenybíró éleslátásával állapította meg a sorrendet.
Malvi nénin, sajnos, semmi sem segíthetett, bajai elkeveredtek a Szerentsések bajaival:
Szerentséséket pedig egy isten sem tudta volna talpra állítani. Malvi néni szünet nélkül ágynak
esett, szült és temetett - hetenként jöttek a posták Ürgepusztáról, s vitték sóhajtozva a zsírt,
lisztet, s főleg a mézet, amelyet a családi rossz nyelvek szerint még útközben fölzabáltak, mert
hisz tudtuk, hogy Malvi néni például a mézet nem állhatja. „Most arra vágyna a lelkem” -
nyögte a posta, jól sejtve, hogy ha kérnék, nagyanya az ól tetejét is leszedné. Hiába hívtuk újra
és újra: Malvi néni nem tért vissza közénk. Vállalta a Szerentsések sorsát még férje s gyermekei
halála után is; pártolta és dícsérte őket s azt hiszem, lassanként meggyűlölt bennünket.
„Könnyű azoknak - mondta egyszer, - akik mindennap meleget esznek!” Nagymama néha a
fejére tette a nagyvékát, két kezébe egy-egy szatyrot fogott s útnak indult, hogy saját fészkében
fojtsa meg a hidrát. Szívesen elkísértem, mert Dorognál átkeltünk a vasúti sinen s nagyanya ott
órákig is elült velem, hogy vonatot láthassak. Távolról egyszerre szívzsongító dongózümmögés
hallatszott. Az üde-zöld völgyben, az erdőborította hajlatok alján hirtelen megjelent a vonat.
Felálltunk ott a töltés oldalában, mentünk is volna, maradtunk is volna, végül épp csak egy-két
lépést hátráltunk lefelé, szorosan egymás kezét markolászva. Megvetettem lábamat. Nagymama
orrára húzta kendőjét, de én emelt fővel élveztem végig a pokolbeli dübörgés, a garabonciás
vad szélroham, a fojtó, sűrű füst, az ég-föld megrázkódtatásának kéjét. Arcomat forró, de
azonnyomban lehűlő gőz nyalta végig, az ördög nyelve. Lehúnytam szemem, nagyot
lélegzettem a kénszagú füstből. A vonat máris távolról füttyentett; épp csak farkát láthattam,
ahogy a következő kettős dombhajlat beszippantotta, mint kacsa a gilisztát. Oly hatalmas
élmény volt, hogy emlékezetem is félve mozdul. Ha mint Jánosnak, Leviathan elevenen
megjelennék nekem is az égen, csak legyintenék: a hatást elszedték tőle.
Háromürge-puszta gyönyörű vidéken feküdt, erdők közepén, dombtetőn. Sokszor megjártam
ezt a tájat, - nem tudom, miért épp őszi képe jelenik meg, hogy most fölidézem. Völgybe
ereszkedtünk, lent a lapályon, mint tündértó csillogott a sok ökörnyál a langyos napfényben.
Jobbról és balról erdők óriási, égig érő cserfái zizegtették vörös koronájukat. A magas fű már
elszáradt, a szálak tetején vakítón fénylett az olvadó dér. Lépten-nyomon nyulak ütötték föl
fejüket, harsogó hrrss-t hallatva fogolycsapatok rebbentek; szarvast is láttunk. Az egész
környék valami ősi, szűzi boldogságban fürdött. A völgy túlsó oldalán a dombot fenyves
borította, szabályos S-alakban út kanyargott benne. E varázslatos táj csúcsán feküdt a puszta,
sötéten nyüzsgő népével, mint egy madártetemen rajzó hangyaboly.
Az istállókon, fészereken s csűrökön kívül három hosszú cselédház volt az egész. Se kastély, se
tisztilak. Templom és iskola sem. Háromürge csak mellékpusztája volt az uradalomnak, amely
valahol az idilli erdők s dombok mögött lapult nagy messzeségben. A majorban a béresgazda
uralkodott. Még kút sem volt, a vizet a völgyből hordták, az istállókba lajttal, a cselédek a
maguk számára meg csak úgy kannákkal.
Szerentsésék egy másik kocsis-családdal laktak „egy fedél alatt”, ami náluk azt jelentette, hogy
egy szobában. Mikor beléptünk... de közben még azt kell elmondanom, hogy valahányszor
odamentünk, még Malvi néni rendkívüli bajain kívül is mindig valami különös esemény
fogadott bennünket. Egyszer a csősz esett a meszesgödörbe, máskor éppen a pajta égett.

69
Ürgepusztán mindig történt valami. A bika is ki-kiszabadult, és megtiport valakit. Mihelyt a
távolság kék párázata fölött a pusztát megpillantottuk, szorongás fogott el bennünket. Megesett,
hogy párhuzamosan lakodalom és temetés előkészületei folytak s közben a kanász fejszével
kergette leányát föl-alá a gyülekező sokadalomban. Az ürgepusztaiak élték az életet.
Szerentsésék lakásában - amikor az épp aznapi forradalmon, vagy ha a rendkívüli esemény
valahol a határban történt: a kihalt pusztán át végre fölizgatva és kimerülten beléptünk -
valóságos óvoda fogadott bennünket, egy föllázadt, rousseau-i elvekre helyezkedett óvoda. Az
ágyban, a földes padozaton, a ládákon, az ablakpárkányon gyermekek feküdtek vagy ültek,
nagyrészt meztelenül és egymás hajába kapaszkodva. A búboskemence alsó és felső ülőkéjén is
gyermekek sorakoztak, sűrűn egymás mellé szorulva, mint valami túlzásba esett barokk mester
oltárán. Sivalkodtak és éheztek.
Szerentsésék éheztek, egyöntetűen és itthon egész szemérmetlenül. A velük egy fedél alatt lakó
család is éhezett. Általában az egész puszta evett volna valamit. A szemük nem kopogott az
éhségtől, hasukat fogva ordítani sem ordítottak. Csendesen, rendszeresen, de nyilvánvalóan
éheztek. Gombát szedtek az erdőben, és azt ették. Amikor gomba nem volt, akkor az uradalmi
cukorrépa-földekre jártak répalevelet lopni, és azt ették. Mert azért ettek mindennap, de oly
keveset, hogy az talán még a rágással elpazarlódó erőt sem pótolta. „Megkínálnám kedves
ángyomat valamivel - mondta Rozi néni, amikor végre előkerült, s lesöpörve az asztalról egy
sereg gyereket, hellyel kínált bennünket -, de csak egy kis üres főzelékünk maradt, ha ezek a
pulyák azóta már meg nem ették.” Már megették. Egy perc múlva megették azt is, amit mi
hoztunk. Megették a gyerekágyas vagy gyászoló Malvi néni részét is, aki fanyalogva utasította
el a kínálást. A pusztán egyedül ő nem volt éhes.
A koldusokat bámultam, de ezeket a helyhezragadt, rendszeresen éhezőket és egyéb
nyomorgókat kezdetben, őszintén szólva, lenéztem. Hogy később, mintegy vezekelve előbbi
magatartásomért, érzelmeim irányukban annál nagyobbat forduljanak. Mi nem éheztünk. Ha
most kellene azt az életet élnem, amit gyermekkoromban éltem, talán nyomornak érezném.
Akkor nem éreztem annak. Valami jól mi sem éltünk, de ettünk rendesen, legfeljebb nem azt,
amit szerettünk volna, s néha kelletlenül, hogy már megint paraj vagy lutya, vagy isterc vagy
krumpli mezétláb, azaz hús nélkül. Sok mindent egyáltalán nem ismertünk s így ha a
közfelfogással ellentétben szenvedtünk is, nem tudtuk, hogy azok hiánya miatt szenvedünk. Így
például ha télen fáztunk (eleget fáztunk), azt csak a hidegnek tulajdonítottuk s nem a
kezdetleges lakásnak. Gyakori betegségeinket annak, hogy „nem vigyázunk magunkra”. Mint
rendkívüli eseményre emlékszem, hogy egyszer gesztenyét ettünk, ajándékcsomagban kaptuk
valami távoli rokonunktól. Arra az ünnepies estre is emlékszem, amikor apám valamelyik
környékbeli vásárból egy doboz szardíniával tért meg, s lelkesen és boldogan, mint mindig,
amikor magyarázhatott, megismertetett bennünket annak eredetével és élvezési módjával. Első
áldozáskor három narancsot kaptam, s amikor hetek mulva beteltem a szagolgatásukkal és
végre az elsőt megkezdtem, egy-egy gerezdje az ötödik házig is elvándorolt; a héját, sőt a
magvát is megettük. Fagylaltot 13 éves koromban ettem először, az év végi vizsgák alatt
kapatott rá az egyik osztálytársam s falánkságomban nemcsak a gyorsan eladott iskolakönyvek
árát, hanem a hazatérésre kapott útiköltséget is majdnem eltékozoltam - az alig elkerülhető
botrány őrizte meg oly élesen emlékezetemben. Fagylalt, - otthon hasztalan magyaráztam a
kéjt, amely bűnbe vitt. Otthon csak azt ettük, ami szükséges volt. De azért reggel, este ettünk,
sőt sokszor uzsonnatájt is, egy karéj kenyeret. Szerentsésék miért nélkülöztek s vélük nemcsak
egész Ürgepuszta, de majdnem minden puszta cselédsége? Mert az általános pusztai élet az
övék volt. A hatalmas búzamezők közepén a béreslakásokban lakat alatt volt a kenyér, s a
gyerekek hiába feszegették és rugdalták a ládát, hiába üvöltöttek a táperő nélküli ebéd után már

70
egy órával. Miért kellett a dolgozó felnőtteknek is megvonni szájuktól a falatot? Pontos
adatokat mondhatok erről.

A puszták népének díjazása részletesen ellenőrizhető. A szolgálati szerződés vagy bérlevél

tüzetesen felsorolja illetményeiket; ezek „készpénzre, természetbeni javakra és mívelésre
kapott földre” oszthatók. Ezek összessége az úgynevezett konvenció. A cselédek ajkán annyi
keserű fintorral, alázatos nyögéssel s asszonysírással hangzó „kommenció” feltételei szinte
évről-évre kedvezőtlenebbek. Szigorúak s a művelt ember számára elképesztők voltak már a
háború előtt is. Ott, ahol a jó élelmezés és ellátás szükségét és közvetlen hasznát a gazdák már
tudományos alapokra hivatkozva hangoztatják, ezek a szerződések a cselédeknek csak annyi
élelmet juttatnak, amennyi őket épp hogy életben tartotta. A pusztákon tükörfényesre kefélt,
délceg járású, gyönyörű méneket látni, tág orrlikkal fújtató bikákat, vasfeketéket és
hatalmasokat, mint a mozdonyok. Kövér, vagy csak úgynevezett testes béresre egyetlenegyre
sem emlékszem, se dolgozó sorban szolgáló kocsisra, vagy kaszásra, vagy csordásra; a
kövérséget köztük még képzeletben is oda nem illőnek, valósággal humorosnak érzem. A
puszták népe nem hajlik a hízásra. Szikár, csontos faj ez. Napbarnított, s ezért akkor is inasnak,
„keménykötésűnek” látszik, amikor már a lélek igazán csak hálni jár bele. Egyik tudós
antropológusunk a dinári fajtabeliekhez hasonlította őket, a csont-bőr dalmátokhoz. Sajnos, meg
kell cáfolnom őt. A soraikból kikerülő felügyelők és parancsolók ugyanis csaknem kivétel
nélkül hajlanak a testesedésre.
Faji jegyeik magyarázata, véleményem szerint, a konvencióban keresendő. Bizonyosra veszem,
hogy a ma szokásos konvenciók alapjait akkor szabták meg, amikor azok még valóban csak
alapok voltak, amelyekhez a cselédek még szerezhettek egyet-mást. A konvenció hajdan csak
afféle téli takarmány lehetett, mellette ott volt még a szabad mező, sőt szinte a földesurak
hallgatólagos beleegyezésével szabad szérű is. A század végén még a legszegényebb cselédek,
ahogy saját családom történetéből tudom, majdnem kivétel nélkül egy kis önálló gazdálkodást is
folytathattak: a feles földből szerzett terményeiket eladhatták, saját állataikat pedig az uradalom
terményeiből táplálhatták. Ez azonban a gazdálkodás ésszerűsítésével fokonként megszűnt.
Csak a konvenció maradt meg, sőt még az sem. A 90-es évek nemzetgazdászai még évi 100 és
60 forint fizetést, évi két pár csizmát, ingyen bocskorokat, gubákat és szűröket emlegetnek.
Ma?
Azt kell még megjegyeznünk, hogy konvenció háromféle van, úgymint az ökrökkel vagy
lovakkal dolgozó rendes béreseké, a gyalogosan s rendszerint napszámos-teendőket végző
gyalogbéreseké és végül a gyermeksorban levő kisbéreseké. Az első két osztály javadalmazása
közt kevés az eltérés. A kisbéresek az előbbiek jövedelmének felét kapják. Előfordul a negyed-
vagy koldusrész is, amelyet a rendes munkára már képtelen s csak csöndes csőszködésre
alkalmas hűséges régi cselédek kapnak, nagyritkán, kegyelemből.
Az egészrészes béres készpénzjavadalmazása tizenkettőtől negyven pengőig váltakozik. Ha
negyven pengő - negyven pengő egy esztendőre, akkor egy napra bőven számítva 11 fillér jut.
Tegyük fel, hogy a család öt tagból - férjből, feleségből és három kiskorú gyermekből áll.
Fejenként így naponta 2 fillér jut. Ha a családapa készpénzjövedelme tizenkét pengő, akkor
naponta az egész családra 3 fillér, fejenként pedig 0,6 fillér esik. Van olyan hely is, ahol a
cseléd egyáltalában semmi pénzt sem kap.
Terményt körülbelül 16 métermázsát kapnak, amennyit a három-négyezer holdas uradalom egy
holdján megtermelnek. A 16 métermázsából 6 métermázsa a búza, 5 a rozs és 5 az árpa. Az
előbbi kettőből kikerül évente körülbelül 500 kilogramm kenyér és 180-200 kilogramm tészta.

71
Azaz személyenként minden napra 27 deka kenyér és - ismét bőven számítva - 11 deka
tésztanemű.
Főzésre és tüzelésre évente 5-6 köbméter dorongfát kapnak. A hiányt az út mentén elhullott
szalmával, aszúágakkal pótolják. A téli fűtést pedig az egy szobába zsúfolt testek természetes
melegének kipárolgásával.
Kapnak azonkívül saját használatra 300 négyszögöl kertet és 1600 négyszögöl tengeri- vagy
burgonyaföldet, amelyet az uradalom szánt meg. Bevetése, kapálása és ápolása az asszonyok
feladata, akik egyéb dolguk miatt ezt csak vagy a munka vagy egészségük rovására tudják
elvégezni.
A tengeriföldön termelt tengerit vagy burgonyát a cseléd saját állatja élelmezésére fordíthatja,
vagy megeheti. Eladni az új rendelkezések értelmében nem igen szabad. Rendszerint megeszi,
javarészüket még a teljes megérés előtt.
A törvény megemlíti, hogy a cselédek földjeit a közepes jóminőségű földek közül kell kijelölni,
gabonakonvenciójukat pedig az eladásra szánt elsőrendű minőségből kell kiosztani. A cselédek
földjét nem egy uradalom a forgó utolsó szakaszába kerülő, kiuzsorázott földek közül jelöli ki,
gabonajárandóságukat pedig oly rossz, ocsús gabonából méri, hogy a cselédek nemegyszer
kénytelenek visszautasítani.
A cseléd állatot is tarthat. Tarthat egy vagy ritkán két anyakocát, de a malacokat az elválasztás
után el kell adnia. Tarthat körülbelül 20-30 tyúkot is. Gyermekkoromban minden tyúk után 5
tojást és minden kotlós után 5 csirkét kellett a kastélyok úrnőinek beszolgáltatni. Szabad egy-
két kacsát is tartani. X.-pusztán, ahol apám életének utolsó esztendeit szolgálta, a cselédeknek a
saját költségükön nevelt s gondozott kacsák közül minden másodikat kellett beszolgáltatniok a
kastély úrnőjének.
Hajdan tehéntartás is volt. A legelők feltörésével azonban ezt legtöbb helyen beszüntették s a
tehéntartás megváltása címén a cselédeknek családonként egy liter tejet adtak. Aztán sok
helyen ezt is megszüntették.
Sok mindent megszüntettek. Föltételezem, hogy azt a szokást, amely szerint a cselédasszo-
nyoknak is kellett évenként bizonyos számú napon a kastélyban ingyen-munkát végezniök, már
nemcsak a század elején kelt törvényben szüntették meg. Ifjúságom idején még a törvény
ellenére is szokásos volt.
Valamikor sót is kaptak és szalonnát is, évenként 20-30 kilót. Felénk ez is megszünt.
Kitűnő közgazdászok pontosan kiszámították, hogy egy rendes, egészrészes béres minden évben
nevezhető összes járandósága mennyi pénzértékben.
Ne vegyük tekintetbe annak a munkának értékét, amelyet a cselédek, főleg a cselédasszonyok a
konvencióba kapott földecskék művelésére s állatocskák nevelésére fordítanak. A cselédek
minden néven nevezhető évi járandósága, vagyis a búzán, rozson, árpán, tüzifán kívül még az
uradalomtól kapott lakást is számításba véve, pénzben körülbelül 350-400 pengőt ér. Ennyit
kapnának érte, ha el akarnák adni. Egy öttagú bérescsalád minden tagjára tehát az évi
jövedelemből az 1930-as esztendőkben is naponként átlag 25 fillér jutott. Az élelmezésen,
fűtésen, világításon kívül ebből elégítik ki ruházati szükségleteiket, szellemi és vallási
kívánalmaikat, utazási igényüket.
Ez a félmult s a folyamatos jelen, a rendes állapotok kora, a békéé. Nincs panasz. Csak a
neveletlen gyermekek üvöltöznek, rázzák, rugdalják a bezárt kenyeresládát.

72
Ez volt Szerentsésék jövedelme, ez volt majdnem minden pusztaié, kivéve a parancsolókat;
ezeknek valamivel több állattartásra volt joguk. Ez volt a mi jövedelmünk is, azzal a
különbséggel, hogy apám négy tehenet hajthatott a legelőre. Ez a négy tehén húzott kifelé
bennünket később kínosan, keservesen a marasztaló pusztai kátyúból. Az ő érdemük, hogy itt
vagyok... Meg előttük azé a hat malacé, amelyek nagyanyám tekintete alatt tüneményes
gyorsasággal nőttek, híztak s cserélődtek a vásárokon sovány utódokra. Mert mondanom sem
kell, apai nagyapám gazdagságában, hogy úgy fejezzem ki magam, csak lelkileg sütkéreztünk. A
híres vagyonból soha egy krajcárt se láttunk, nem is igényeltünk. „A fát is kell öntözni, ha új
földbe kerül” - mondta megértően apám s boldog volt ő is, ha néha-néha e fák árnyékában
ülhetett. „Az én Imre öcsém - kezdte a pusztaiak között s megért neki egy elveszett házat, hogy
utána tehette -, aki kádár Gyönkön, a saját házában...” Nem egyszer súroltuk az életet, amelyet
a Szerentsésék s általában a pusztaiak éltek. De amelyet én csak Szerentséséknél ismertem meg
a maga valójában.
Nagyanya, ha Malvi nénit már nem tudta, legalább a gyerekeit akarta megmenteni. Meg-
meghívta őket magához, illetve hozzánk, mert nála nem igen volt hely.
Csakhogy azokat a legnagyobb nehézséggel lehetett a családból kiszakítani. A Szerentsésék
egyszerre úgy ragaszkodtak hozzájuk, mint a boldogsághoz. Nem és nem! Éppen azok nélkül
nem tudtak volna élni. Végre, amikor engedtek is, csak a legszigorúbb rokoni szokások szerint
engedtek. Csak úgy, ha mi is elmegyünk hosszabb időre hozzájuk. Először bátyám volt el
Ürgepusztára és csodákat mesélt. Hónapokat töltöttem náluk én is. De már nem Ürgepusztán,
mert közben az öreg Szerentsést kölcsönben, vagy valaki helyettesítésére áthelyezték onnan s
Malvi nénit is magával vitte. Hegyempusztára követtem őket, egy híres bankárcsalád birtokára.
Ez is a Szerentsésék világa volt.
Folyton répalevél-levest ettünk. Azért emlékszem rá, mert az első naptól az utolsóig, noha nem
voltam válogatós, a kanalat mindig enyhe hányingerrel mártottam meg s behunyt szemmel
emeltem ajkamhoz. Más nem igen volt. Ünnepszámba ment, ha Malvi néni főzeléket is főzött,
egy kis krumplit vagy babot. A Szerentsések mindezzel látszólag nem sokat törődtek. Általában
az evésre nem igen adtak, mellékes dolgoknak tartották, afféle szükséges rossznak. Így az
ebédhez meg sem terítettek; amikor az étel elkészült, Malvi néni a küszöbön kezünkbe nyomott
egy bögrét és egy kanalat, kiki ott étkezett, ahol akart, az eresz alatt, a favágó tuskón, az
árokparton. A kocsisok rendszerint a kocsin ettek, valami hagyomány lehetett ez náluk, mert
akkor is oda kérték az ételt, amikor a lovak nem voltak befogva. A béresek pedig, ugyancsak
valami homályos hagyományból, a szekér alá, vagy ha bent voltak a pusztán, az istállóküszöbre
kuporodtak. A leves után kaptunk még egy karéj kenyeret. „Szerezzetek hozzá valamit” -
mondta Malvi néni. Természetesen nem a kamrában, hanem a földkerekségről. Megettük a
kenyeret, s a délután valóban nagyrészt a szerzés nem könnyűszerű gondolatában folyt. Faepret
ettünk, földiszedret, a gledicsfa hosszú termése széléről azt a kocsonyás, édes valamit; csicsókát
és sóskát. Amit épp nyujtott az évszak. Az akácvirág apró, mézzel telt könyökét. Galagonyáért
a harmadik határba is elvándoroltunk. Voltak, akik fiatal csalamádé törzsét hámozták meg s
szeletekre vágva, azt szopogatták; édes, bár egy kicsit émelyítő.
Télen Szerentsésék főleg sült-tökön éltek, délben frissmelegen, este megmelegítve, reggel
hidegen. Kaptak ugyan tejet, egy litert, de ezt, mivel akkor el lehetett adni, eladták. A
burgonyát csak karácsony után kezdték kivermelni, addig nem nyultak hozzá, azzal húzták ki a
tavaszt.

73
Igaz, Szerentsésékkel kapcsolatban volt alapja a pusztai értelmiség által oly gyakran hangoz-
tatott vádnak, hogy a cselédek nem tudnak gazdálkodni. Szerentséséknek kevés fogalmuk volt a
beosztásról. Az uradalom negyedévenként adja ki a pusztaiak illetményét, levonva belőle az
időközben kikönyökölt előlegeket. Ilyentájban - fertálykor éjjel-nappal folyt a sütés-főzés. Csak
úgy pattogott a zsír! Szerentsésék a palacsinta bolondjai voltak. Majd egy hétig folyton
palacsintát ettünk, hidegen, melegen, lekvárral és lekvár nélkül. Így élt akkor a többi család is.
A hatalmas tűzhelyen egész nap sercegett a nedves ágfa és kavargott a szemet, orrot egyformán
csípő füst. És folyt a kínálgatás, az olvadozó édesnénémezés, aranyos lelkemezés a megszokott
csaták helyett. Hol volt a konyha hideg koromszaga! Egész nap daloló serpenyők körül
tolongtunk.
Négy szoba ajtaja nyílott a konyhára. Középen állt a sárbólvert, kunhalomnagyságú, hatalmas
tűzhely. Tüzet ki-ki a tetejére rakott. A széles kéményből, amelynek arasznyi korommal fedett,
csillogó falai közt bevert az eső, láncok lógtak, ezekre akasztották a kondérokat a szabad tűz
fölé. A lábasok alá két tégla között gyujtottak lángot. A konyha falából mindenki a maga
szobája felé eső részt fehérre meszelte s koromba mártott meszelővel vert rá igazán tetszetős
díszeket. Edényt vagy élelmet a konyhában senki nem tartott, azt még a szobában is külön
ládába zárták.
Mert itt még egy-egy szobában több család is lakott. Szerentsésék szobájában, ahogy így
emlékezetből összeszámolom, azt hiszem, csak kilencen aludtak, mert a hozzájuk beosztott
házaspár még fiatal volt, az asszony akkor dajkálta a második gyermekét. Az asszonyt
Viktornak hívták, s olyan csendes, ijedt kis teremtés volt, hogy észre sem vettük. Legtöbbször
nem is hált a szobában, álomba dajkálta kicsinyeit, s ment ki férjéhez az istállóba.
A másik három szoba annál népesebb volt. A mellettünk levőben, amelyet csak egy fal
választott el a miénktől, három család lakott, három göbölyös, nagy zenekedvelők. Ébredni is
citeraszóval ébredtek. A főzenész köztük az öreg András bácsi volt; még a déli munkaszünetben
is hazaszaladt, hogy egy kicsit „pöngicséljen”. Este, ahogy megtért, fogta teknőnagyságú
szerszámát, s ha vidám volt, ha szomorú, verte rajta a nótát, míg csak le nem feküdtek. A
hozzácsatlakozó hangokból tudtuk meg, hogy melyik göbölyös érkezett még haza. Gyönyörűen
játszottak, - nem tudom, ismerik-e az ilyenfajta citera hangját? Halkan, finoman tud az
hangzani, oly szelíden, mint a tücsökciripelés. Az asszonyok orrhangon dudoltak hozzá.
Megtörtént, hogy az éjszaka kellős közepén is fölhangzott odaát az érces, de mégis finom
muzsika; valamelyik göbölyös gondolt valamit, s nem tudott elaludni, míg ki nem fejezte.
Szemben velük, a konyha másik felén nyíló ajtó mögött Szabó bácsi lakott a maga nagyszámú
családján kívül az egyik fia és az egyik veje családjával. Itt is rengeteg gyerek volt, a nők szinte
versenyt szültek, s a versenyből az öreg Szabó néni sem maradt ki. Megtörtént, hogy egy időben
babázott le a lányával. Az asszonyok napszámba jártak, s felváltva szoptatták a csecsemőket,
akik egymásnak nagybátyjai és unokaöccsei voltak. Az öreg Szabó néni egyik karjában a saját
kisdedét, a másikban az unokáját tartotta, és büszkén nyelvelt a cselédasszonyokkal, akik
mindenféle erkölcstelen pletykát terjesztettek erről az ó-testamentumi keretben virágzó
családról. Szabóék állítólag nemcsak a csecsemőket tévesztették össze. Bizonyos, hogy néha,
mikor egymás közt is összekaptak, az asszonyok nem a legépületesebb dolgokat üvöltötték el
családi életükről, az egész puszta füle-hallatára. Mihelyt a veszekedés elkezdődött, a férfiak
libasorban szépen elhagyták a szobát. A sodrófával s konyhaedényekkel hadakozó három
asszony között rendesen Malvi néni teremtett rendet; ő kedvelte s védte őket, s azok is
szerették őt. Gyerekcserében voltunk velük, ami az jelentette, hogy ha Szabóéktól minden
felnőtt elhagyta a házat, gyermekeiket a mi szobánkba terelték át, s minket az ő szobájukba
küldtek, ha a tüzelővel takarékoskodnunk kellett.

74
A negyedik szobában két csikós család lakott, a nevük is Csikós volt. Senkivel sem érintkeztek,
velünk sem, noha egyik asszonyt lánynevén Szerentsésnek hívták, s szegről-végről rokon volt.
De ők jól éltek, a gyermekek már serdülő korban voltak s a két család a férfiak egész részén
kívül két félrészt is kapott. Emelt fejjel jártak át a konyhán s a köszönést sem fogadták; ha
közülünk, gyermekek közül valaki útjukba került, egyszerűen félrelökték. Néha ittak.
Valamelyikük a csikók abrakjából egy félzsáknyit a vállára kapott, egy éjszaka megtette vele az
utat a faluba. Bort hozott, s a család már hajnalban vedelni kezdett. Hangtalanul, titokban
fogyasztották, arcuk még a szokásosnál is keményebb volt, csak szemük csillogásán látszott,
hogy mulattak.
Három ilyen közös lakosztály volt sorjában a házban, vagyis összesen tizenkét szoba. Külön
lakásban, a ház végén csak az uradalmi kőműves lakott. Felesége mindig szépen öltözködött,
hétköznap is cipőben járt. Egyetlen kislányuk volt, őt is igen finoman öltöztették. Csak nagy
ritkán láttuk. Egyszer a cselédkertek alatt összeakadtam vele, vidáman elébe álltam, s
emlékszem, rögtön valami történetbe akartam beleavatni.
- A mamám megtiltotta, hogy én veletek beszéljek, - fojtotta belém a szót és kényeskedően
továbbállt. Látszott, hogy szívesen tesz eleget a szülői parancsnak. Értelmetlenül bámultam
utána.

75
 11

Mi, gyerekek... a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a határban s a házak között
felügyelet nélkül össze-visszabolyongó állatok. A világ rendje, az élet, az emberi test egyre
szaporodó jelenségeinek kormányzására nem a kész társadalom példái és törvényei szoktatják
őket, hanem a körülöttük nyargalászó, egymást harapdáló és szaglászó csikók, tehenek és
bikák. A közös lakásokban, a kocsiutak porában, az itatók körüli pocsolyákban futkározva és
hemperegve a szűzi ártatlanság őszinteségével s bátorságával úgy szoknak egymáshoz, úgy
vizsgálják és fedezik fel egymás testét-lelkét, akár egy kosáralja kutyakölyök. A puszta határa
végtelen, a gyerekekre nem kell vigyázni, nem tévedhetnek ki belőle, nem veszhetnek el. A
pályaudvarok csarnokaihoz hasonló nagy magtárakon és istállókon és fészereken túl akác-
bokorligetek, csenderesek terülnek és erdők és beláthatatlan legelők, búzatáblák, szittyósok és
áthatolhatatlan füzesek a folyó mentén, mely minden tavaszkor egész tengert önt a lapos
kaszálókra.
Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal
megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek
szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim úgy tágulnak,
ha tágulnak, rég elfeledt idegen életek vallomásává. A szobában, ahol én gyermekéveimet
töltöttem, csak a mi kis családunk öt tagja lakott, de annyit forogtam azokban a többcsaládos
szobákban is, amelyekben sokszor húsz személynek kellett volna valami módon megférnie,
barátaim s játszópajtásaim, akik kivétel nélkül ilyen odukból bújtak reggelente elő, annyira
ezeknek a lakásoknak levegőjét és erkölcsét lehelték ki magukból, hogy emlékeimen át szinte
szagolom azok áporodott éjszakai levegőjét, hallom az összevegyülő zörejeket, sóhajokat és
nyögéseket. Néha úgy rémlik, mintha egész gyermekségemet valóban én is azokban a
szobákban töltöttem volna, amelyekben születéstől, sőt fogantatástól a halálig minden mások
füle hallatára megy végbe.
Hány olyan lakodalmon vettem részt, hány duhaj eszem-iszomon az urasági pajták, vagy derült
időben a puszta végén az akácfák alatt, amelyből éjfél felé az ifjú pár ezekbe a közös lakásokba
vonult vissza... A lakodalmak mindig tékozlóan gazdagok voltak; az uradalomtól kölcsönkért
hosszú babszemező asztalokon vastagon folyt a bor és a zsír, a három pusztából összehordott
tepsikben a sült tyúkok és kacsák füzérei sorakoztak, a káposzta gyerekfej-nagyságú töltelékeit
a vékony nyakú cselédek tejeskaláccsal tömték magukba - egy egész évi koplalásért vettek
kárpótlást: a két násztárs családjának egész évi élelmüket fölzabálták. De ez is, ez a mértéktelen
falás is a szertartáshoz tartozott, a lakodalomnak éppoly elengedhetetlen járuléka volt, akár a
papi áldás. Még annál is fontosabb, mert arra volt nagyon is sok eset, hogy a párok templomi
jóváhagyás nélkül frigyre léptek, de arra egy sem, hogy addig, míg „rendes” lakodalom
tartására nincs mód, templomra gondoljanak. Azt a szégyent, a „mezétlábas esküvő”-ét nem
viselték volna el. Mindnyájan tudtuk, hogy szomszédunk lánya szerelmes volt az egyik
alsómajori legénybe és nem viszonzás nélkül, ami azt jelentette, hogy viszonyuk volt; s mégsem
ahhoz ment feleségül, hanem egy helybeli legényhez, akiről már az esküvő előtt megsejtette,
igen helyesen, hogy egész életén át a szokásosnál is jobban fogja verni. A szeretőjéhez csupán
azért nem ment, mert a lakodalomtartás körülményeiben nem tudtak megegyezni. Nem a két
család nem tudott meg egyezni, hanem a lány kapott össze a jövendőbeli napával, hogy ki mit
süssön s kiket lássanak majd vendégül. A környéken a lakodalmakhoz vagy a cigányokat hívták
15 koronáért, vagy a rezesbandát, amely 30 koronáért csapott valóban hét faluig szóló, jerikói
zenebonát. A pusztára csak a rezesbanda járt, a német Nagyszékelyből. Egyik, velünk

76
komaságban levő pusztai család lánya, a legszebb béreslány, akire emlékszem, másfél évig
halasztotta az esküvőjét, hogy a rezesbandára, a „trottyosok”-ra valót összekuporgassák, mert a
németek a pusztaiaktól előre kérték a pénzt. Kölesden egy legény ehhez hasonló ok miatt
fölakasztotta magát. „Elemésztette magát, mert nem vehette el, akit szeretett” - mondták
megértően a cselédek. Egy másik, velünk ugyancsak félatyafiságban levő család asszonyainak
anyám lelkére akart beszélni, hogy a lakodalmi pazarlás helyett inkább valami bútort vagy
egypár malacot juttassanak a fiataloknak. Nem hívtak meg bennünket a lakodalomra s
esztendőkig tartó harag lett a tanács következménye. A lakodalomnak a nyomor és a formális
éhezés e pusztaságában olyannak kellett lennie, hogy „megemlegessék”; nemcsak ürügynek, -
szinte bosszúállásnak kellett lennie a hosszú éhkoppért. Nem mulatság volt az, nem élvezet -
valami barbár, öncsonkító, vad emberáldozathoz hasonlított.
A kültelki proletár minden szombaton leihatja magát, - a pusztaiak hónapszámra nem láttak
szeszt, kocsma nincs is a pusztán, de pénz se rá, s az uradalom se tűri az állandó felügyelet alatt
tartott cselédek közt a részegeseket; ha nagy ritkán szeszhez jutottak: a szomjanhalók mohó-
ságával és lázával dobták hát magukat abba a rövidke szabadságba, emelkedésbe, feledésbe,
amit az alkohol nyújt. Milyen szépek voltak e lakodalmak bor- és örömkeltette mámorában,
mily angyalian ártatlanok, gyermekiek az első pohár után, mesterségesen fölébresztett emberi
öntudatuk első óráiban!
Milyen diadalmas, ünnepies volt a lakodalmasok gyalogos elvonulása a bokáig érő őszi porban,
vagy téli latyakban valamelyik szomszéd falu templomába. Az egész utat végigénekelték. A
legények, ha már lovon nem szökdelhettek, mint a falusi gazdák fiai, saját lábukon ugrándoztak,
s rúgták a port, vetették magukat át az árkokon és bokrokon, és még nyerítettek is hozzá nagy
vígságukban. És visszajövet a kastély vagy a kasznár háza előtt a hagyományos tisztelgés is,
amelyet a mult, talán még a jus primae noctis emléke némának, elfogódottnak, komornak
rendelt, mint valami gyásszertartást, még az is milyen boldog mosolygások közt ment végbe. A
bemutatkozás után a kilépő vőlegényt, aki ilyenkor odabent rendesen egy acélbicskát és a
menyasszonyt, aki egy pár cirógatást kapott, milyen üdvrivalgással fogadták a küntvárakozók: a
násznép dagadó jókedve egy megyét kacagásba boríthatott volna. Mindenkit megállítottak, aki
a pusztán áthaladt, teletömték kaláccsal, süteménnyel, s rimánkodva nyomkodták kezébe az
üveget, unszolták az ivásra, ha az véletlenül gyorsan betelt a borral. De a ritkán ízlelt szesz
hamarosan végzett velük.
A szokás szerint a menyasszonynak sem enni, sem inni nem illik a lakodalomban; csak úgy
csipeget ő valamit, már csak azért is, hogy megállja majd helyét a menyasszonytánc órákig tartó
vad pörgésében, amikor a vendégseregből mindenki, aki valami ajándékot hozott, egy sótartót,
egy zománcos bögrét, egy pár papucsot, vagy egy villát valamelyik uraság vagy vendéglő
rosszul elsikált monogramjával, szédülésbe forgatja a rekedtségig üvöltözve, hogy: enyém a
menyasszony! De a vőlegény, a boldog, az ehet, ihat és eszik is és iszik is, mert az illem neki
meg azt diktálja, hogy lakodalmán úgy jóllakjék, mint életében azelőtt soha nem lakott jól s
előreláthatóan azután sem fog soha többé. Tömik, mint a libát. Mire a menyasszonyt már azok
is megtáncoltatták, akik ajándék helyett jogot erre pénzzel, rendesen tíz fillérrel, rendkívüli,
megemlítésre szánt esetben egy pengővel váltottak s a vőlegényre kerül a sor, hogy a
menyasszonnyal az utolsó táncot, a vőlegényforgatót eljárja, s aztán egy időre elvezesse,
tántorogva kel föl szegény a lóca közepéről, a díszhelyről. Egy-két forduló után öklendezve
botorkál az új otthon felé. A násznépnek még járni képes része versbeszedett, vastag
megjegyzéseket eregetve, lelkes üdvrivalgással tolong utánuk, csörgeti a menyasszonytánc
jövedelmét, s figyeli, észreveszi-e a menyasszony a küszöbre fektetett seprőt, és felveszi-e vagy
sem, vagyis dolgos asszony válik-e belőle vagy henye. A közös konyha is ezer babonás próba és
jóslási kísérlet Scylla-Charybdisévé alakul. Végül az új pár eléri a szobát. Hogy mi történt

77
azután, azt másnap röhögő és ragyogó arccal beszélik öt-hatéves barátaim, akiket a lakodalom
miatt még a rendes időnél is előbb fölkergettek a fészkükbe, a kuckó közös rongyhalmazára,
vagy ha a szoba lakói ellenséges viszonyban voltak, le a felnőttek fekvőalkalmatosságaival
elkerített sarkokba.
Amit híven elbeszélnek, magyarán nevén nevezve a cselekmény minden mozzanatát és
eszközét, az már ebben a korban sem újság nekik, nekem sem. A puszta gyermeke, mihelyt
eszét tudja, „föl van világosítva”, legelőször épp a szerelem dolgairól világosodik föl, -
emlékeimben kutatva, azon gondolkodom, vajjon testi és erkölcsi fejlődésére ártalmas-e ez a
korainak azért nem nevezhető, mert az érdeklődéssel pontosan egyidejű hiánytalan ismeret-
szerzés? Ez a lépésről lépésre való bevezetés a titkokba, amelynek révén apránként, tehát a
manapság annyira rettegett ifjúkori megrázkódtatások nélkül kapja meg az ember mindazt az
édeset és keserűt, amit az élettől különféle arányú keverésben, akarva, nem akarva, úgyis el
kell fogadnia? Dolgom nem a döntés, csupán a tájékoztatás.
A puszta gyermekének érzelmi élete már pólyás korában a puszta törvényeihez igazodik.
Nemcsak a közös lakások, hanem a közös házak, s végeredményben az egész puszta egyívású
csecsemőit, mihelyt topogni kezdenek, egymás mellé rakják, s ott is, ahol az uradalom nem tart
kommenciós „gyerekpásztort”, valamelyik, már csak erre-jó vénasszony felügyeletére bízzák,
mert hisz a pusztán az anyáknak nemcsak az anyaság a hivatásuk. A gyermekek egymást
nevelik. S mikor elhagyják ezt a paradicsomi meleg aklot, oly fürkésző szemmel néznek már a
világba, akár Ádám a kiűzetés után. Ki mondta meg nekik, hogy a harcot is, vereséget is
könnyebben viselik, ha párt választanak minél előbb maguknak?
Emlékszem egy kislánykára. Első emlékem róla mindjárt az, hogy egy délután, amikor az
anyám az uzsonnára való kenyeret szegi nekünk, beállít hozzánk a konyhába azzal, hogy ő az
én szeretőm, és ő is kér egy karéj kenyeret. Négy-ötéves lehettem, tudom, még nem jártam
iskolába. Tíz év mulva, amikor ez a jelenet ugyanezzel a lánnyal megismétlődik, szégyenemben
majd a föld alá bújok, de akkor még igent intek, s az egyenes vallomást köröttem is mindenki
helyénvalónak tartja. Anyám mosolyogva teljesíti a kérését, jóllehet az inkább követelés vagy
igénybejelentés, mint kérelem; megsimogatja és megcsókolja a kislányt; attól fogva az állandó
vendég nálunk, le nem marad a nyakamról. A pusztai iskolába egy évvel később kerül, mint én.
Oda is azzal lép be, amivel annak idején a konyhába, azzal igyekszik helyet és tekintélyt
szorítani magának a gyermekeknek a felnőttekénél sokkal szigorúbban szervezkedő társadalmá-
ban. Igényt tart rám, védelmez és kormányoz, csúnya jeleneteket rendez velem és a többiekkel
is; semmi kétség, hogyha abban a sorban maradok, amelyben megismert, s ég tudja, mi miatt
kiszemelt magának, előbb-utóbb őt kell feleségül vennem, ahogy legtöbb gyermekkori pajtásom
is játszótársát vette el. Esztendőkig s távollétem alatt is konokan kitart mellettem. Egyre-
nagyobb aggodalommal figyeli rajtam a külső-belső változást. Nyári hazaérkezéseimkor
pontosan annak a borjúnak a tekintetével mered rám, akinek mezei kószálása alatt otthon új
kaput faragtak; állati riadalommal füleli hangomban az úrhatnámságot és gőgöt, amelyet egy-
egy év alatt felszedtem, kétségbeesetten szaglássza az idegenséget, és semmit sem értve a
dologból, szégyenkezve, zavarodottan, lassanként elhúzódik tőlem. Majd menekül akkor is,
amikor már én közelednék feléje, mert én minden fellengősségem és kérkedésem ellenére épp
akkoriban kedveltem meg igazán. Meg kell mondanom, hogy hozzá semmi komoly közöm nem
volt. Nem emlékszem rá a bandában, amellyel évekig napszámra róttam a határt, s próbáltam a
testi-lelki próbákat, amelyek ott vártak reánk.
Engem anyám az országúton kívül csak a víztől tilt, a folyótól, a bányaakna szélességű
csordakutaktól. Meg az urasági falkától, amióta a disznók egy ötéves kisgyermeket felfaltak.
Ezeken kívül minden szabad. Még küldenek is hazulról, megvan ennek is az oka. Egész fiatalon
magamnak való, egy kicsit mulya gyerek voltam, aki, ha azt mondják neki, maradj itt a ház

78
előtt, fél napig elül a küszöbön. - Most már járkálj egy kicsit, - hallom ma is anyám hangját.
Elballagtam a kert végébe s egy pere mulva kérdő arccal ismét a konyhában álltam, - járkáltam,
most mit csináljak? Négyéves korom felé egy ideig komoly idegrohamaim is voltak; a legelső
egyik szombatesti fürdésnél lepett meg: erőnek-erejével csizmástul akartam a szapulóba lépni s
mikor harmadszor is elhúztak, arcom elkékült, eszmélet nélkül vágódtam el a földön. Attól
fogva, ha felingerelnek vagy bántanak, se könnyet, se panaszt nem ejtek, hanem már
szabályszerű remegés és kékülés fog el, amelynek most már minden simogatás és becézés
ellenére is ájulás a vége. Utolsó, legkisebbik gyerek voltam, fészek-fentőnek csúfoltak, s anyám
teljes joggal rettegett a legnagyobb fogyatkozástól, amely pusztait érhet, hogy nem leszek
világravaló. Öntöttek ónyát, kentek rám szenesvizet, de erre a nyavalyára még az orvos is csak
azt tudta mondani, hogy majd csak elmulik. El is mult, sőt rövidesen az ellenkezőjére fordult,
hála nagyanyám ösztönének, aki gyógyításomat a többi gyerekre bízza. Hozzánk édesíti őket, s
örömmel indít, ha azok kószálni hívnak. Komoly arccal követem őket mindenfajta vállalkozá-
saikban. Naphosszat kuksolok a nádasok kis szigetein, a pajta padlásán, a szénába fúrt
barlangok mélyén, a magunk építette lombsátrakban. Nyakig ássuk magunkat a kicsépelt
búzahalmokba; a szárítóban kiterített gyapjú puha felhőin sétálunk, és el-eltemetjük egymást.
Mint a csurungák népe, úgy élünk, mint a vadnépek fiai. Körükben maznaságom feloldódik, egy
vagyok közülök, de közben közös életünk minden mozzanata úgy emlékezetembe vésődik, úgy
figyelek, mintha már ott tudnám, hogy mindarról valamikor számot kell adnom.
Az első banda azokból a gyermekekből toborzódik, akiket még az uradalmi gyerek-munkába
nem lehet befogni, akik még az elemi négy osztályát sem járták ki, akik még szabadok... Én még
náluk is fiatalabb vagyok valamivel, mert emlékszem, egy-két társammal elmaradok egyszer a
futásban le a Sió-part felé. Kifulva érkezem meg, a banda már túl van az első lubickoláson, a
nádas közepén egy kis homoktisztáson ül széles körben és versenyt gyakorolja az önkielégülést,
anyaszült meztelenül, barnán, mint valami majomfalka. Közébük telepszem, de még nem értem
a szabályt, hasztalanul kísérletezem - csak nézem irigykedve a többieket, a beavatottakat, és az
a képzelmem támad, hogy ezt is csak azok tudhatják, akik már iskolába járnak, ott okosítják
meg erre is az ember gyerekét, amit különben helyesen is sejtettem. Engem azonban még
iskolás korom előtt próbál beavatni egy kislány, még nálam is fiatalabb.
Reggelente, ahogy kiszabadulunk a mosdásból, vagy talán már hajnalban, hiszen öt óra felé az
egész család talpon van, mert anyánknak is van dolga a földeken, s kapálni igazán csak
harmattal lehet, megjelenik az ajtónk előtt, s kézen fogva elvezet. Föltotyogunk a domboldali
disznóólak mögé, ott kezdődik egy csalánrengeteg, átvergődünk rajta, annak a közepén
akácbokorral benőtt gödör van, valami régi, bedőlt cselédpince helye, ott van a mi lakásunk, a
lombok alatt. Didergek még a hajnali hűvösségben, ahogy levetkőztet. Fanyalgok is, azt sem
igen tudom, mit akar tőlem, jól emlékszem, hogy kelletlenül viselkedem - de hát akkor mért
viseltem el mégis naponta újra és újra a didergést és a csalán marásait? Nagy keserűségére ő
maga sem tudja, hogy pontosan mit is akar. Hallott már, tán valóban látott is valamit a közös
lakásban, vagy a közös széles ágyban ott lábtól meghúzódva; még selypít, ahogy megfigyelé-
seiről beszámol, napról napra bővítve az adatokat.
Ott ülünk szemtől szembe, két darab ártatlanság, nézdeljük, vizsgáljuk egymás létezésének
nyitjait, azzal a szigorú, komoly figyelemmel, amellyel a vadak a ketyegő órát, a gyermekek új
játékszereiket tapogatják, s már bontanák is szét. Megszöktünk a fegyelmezett világból,
borzongva érezzük, hogy a csalánon és akáctüskén át a jövendő, titkos, igazi élet elébe, valami
ősi függetlenségbe kanyarodtunk s magunktól próbálhatjuk, mit is jelent létezni. S tanácstalanul
ülünk az alkalom édes édenében; itt van, itt kell lennie köröttünk valami boldogságnak, hisz
érezzük mellünkben nehéz légnyomását, de mégsem szívhatjuk magunkba, nem szabadulhatunk
ki, rabok vagyunk még s ez annál keservesebb, mert láthatatlan a börtön; mindent tudunk, amit

79
tudhatunk, s mégis még mindig titok övez, falak állnak valahol, a kulcs nem forog a zárban. Kis
barátnőm tehetetlenségében toporzékolni kezd, sírva fakad: de akármilyen nyafka is, otthon
mégsem panaszkodik, nem kér anyjától tanácsot. Közben persze más játékra is telik idő, tőle
tanultam meg kövecsezni. De naponta újra kezdi a vizsgálódást, kinyújt és meghemperget ott a
gödöralji porban, mint lisztes morzsában a rántani való halat, és én is őt. Hosszas kísérletezés
után végre elér valami kicsinyke eredményt, lappangó férfiasságom valamelyes eszmélését
érezhettem. Nem döbbentem meg, ahogy képzelni lehetne; igen természetesnek vettem, inkább
a rám nevető hunyori kis szemekre emlékszem. Barátnőmmel különben ez volt az utolsó
együttlétem. Faképnél hagyott, többet nem jött értem; mással élte világát, s nekem eszembe se
jutott, hogy tán meg is kereshetném. Később megjavultam.
A falubeli fiatalok élete örök vizsgálódás, - hogy ki is felelne meg igazán nekik, természetöknek
s anyagi vágyaiknak? - és gyakorta cserélik választottjaikat, leányok, fiúk egyaránt, nem sok
haragot keltve. A faluvégi zsellérek, a napszámba, aratásba járó nincstelenek gyermeke is ilyen
formán találja meg párját. Ő nem a földet nézi, mert az nincs, hanem az egészet, az erőt, a
munkabírást - ott az a kamatozó vagyon. A pusztára járó sommásoktól tudom, hogy az aratásra
álló legény nyáron maga mellé szegődteti marokszedőnek, kettőzőnek a lányt, aki télen
megtetszett neki, akit feleségül venne, ha annak az ideje majd elérkezik. Mert a téli hancúrozás,
összenevetgélés, ha kedves is, ha vigasztaló is a nyomorúságban, - nem sokat számít -, a nyár a
nagy vizsga. Hogy szedi a lány a kasza után a markot, hogyan hajlong hajnaltól késő estig, hogy
bírja a munkát? - ez dönti el, lesz-e valami a frigyből. A fiatal legény szakértő szemmel nézi
jövendő párját, mint valami nagy vásáron, egy életre való vétel előtt. És úgy nézi a leány is a
kaszával a rekkenő hőségben előtte hadakozó fiatal férfit és bíráló szemmel nézik a többiek is
őket kettejüket együtt, vajjon egymáshoz illők-e. Mert, hogy együtt dolgoznak, egy párban,
azzal hozzászólást és véleményt várva az egész világnak kinyilvánították, hogy halálig párban
maradnak, ha megfelelnek egymásnak. Ez náluk így van, s nem lehet eléggé dicsérni. S ha a
munkában egymásnak valók, nem marad el a további próba sem, a szívé, a lelkületé, a testé.
A pusztaiak mátkasága egyikhez sem hasonlít. Mint a fejedelmi családok sarjai, mint a hinduk:
legtöbbször, ha nem is pendelyben, de az iskolából való szabaduláskor már eljegyződnek ők,
azzal a különbséggel, hogy őket nem a szülők párosítják össze, - gondolnak is azok ilyesmivel! S
oly mindegy is, hogy ki kit vesz el, a lányok közt egyik sem visz többet a házhoz, a legények
közül egyik sem örököl többet, mint a másik. Nem nézik még egymás egészségét sem.
Tudatlanságból? Abból is, de meg aztán, ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik,
- mit lehet könnyebben pótolni az embernél?
A gyermekek hát szabadon, korlátozás és bűntudat nélkül végig próbálják, amit a pislákoló,
lassan ébredő ösztön súg egy másik azonos, vagy nem azonos nemű ember, sőt minden élőlény
iránti vonzalomból, szeretetből, szerelemből. S mire földereng előttük a távoli társadalom
törvénye, amely százados késéssel azért ide is elhat, hogy minden embernek, ha másban nem is,
de szerelemben törvényes magántulajdonnal kell rendelkeznie, addigra majdnem mindenki
ismeri azt, akivel életét le fogja élni. A választás nem nagy, egy-egy pusztán átlag húsz-harminc
család él; de az igény sem nagy. - S akik - de ez csakis a legényekre szól - mégsem találnak
magukhoz valót ebben a kis világban, vagy valami ok miatt elvesztették azt, akit kiszemeltek,
vagy felnőtt korukban kerültek a pusztára, azok is legfeljebb 10-12 kilométernyi körzetben
nézelődnek asszony után. Természetesen szintén csak pusztán, mert tartja magát a hiedelem,
teljesen jogosan, hogy falusi lányt nem jó pusztára hozni, még akkor sem, ha jönne. De nem is
jön. Én legalább egyetlen esetről sem tudok.
A párok tehát szinte még gyermekfővel kialakulnak és a pusztai fogalmak szerint hívek
egymáshoz attól a pillanattól fogva, hogy az első, annak nevezhető szerelmi egyesülés megesik
köztük. Egymáshoz tartozásukat nem rejtik véka alá, a kis társadalom azt csodálná meg s

80
nevetné, aki azt rejtegetni akarná. „Nincs ezekben semmi szemérem” - mondta nekem egyszer,
arcán a felháborodás hagyományos, komor álarcával egy intéző. Aznap hajnalban a borsó-
asztagok őrzésére rendelt béreslegény alkalmi fekhelyén egy tizenhat éves leányt talált!
Aludtak, s mikor ő pálcájával felserkentette őket, a lány még csak nem is röstelkedett; ott,
előtte szedte rendbe magát, nyugodtan, „akár egy főúri dáma, aki komornája előtt öltözködik”.
Micsoda fogalmak vannak itt a pusztán a női hivatásról! És ha látnám, mi folyik az istállókban!
Később véletlenül láttam valamit abból, ami ott folyik; egy fiú és egy lány fejés közben úgy
helyezkedett el, mindegyik a maga tehene mellett, hogy hátuk majdnem összeért; fejüket
mindketten hátraszegték, s míg kezük meg-megállva tépte és facsarta a tőgyeket, szájuk
végtelen, elszakíthatatlan csókkal kapaszkodott össze. Abban a kínos, nyakcsavaró helyzetben,
amely az agyra kergeti a vért, a nehéz munka közben, amelynél kevés kíván több izomerőt.
Kijött a könny a szememből, megfordultam; az ajtóból visszanéztem a homályos istállóba, még
akkor is össze voltak tapadva.
A pusztai fogalmak... a pusztai fogalmak között valóban a szüzesség is csak úgy ítéltetik meg,
mint a magántulajdon többi tartozéka, nekem is ez a tapasztalatom. A hűség többet jelent a test
hű megőrzésénél, átfogóbb annál, mondhatnám emelkedettebb. A besorozott újonc szeretője,
vagy felesége legtöbbször türelmes megtartóztatással várja vissza párját, de ha másképp
viselkedik, abból sem keletkezik különösebb bonyodalom. S ha származik is, elsősorban nem
abból származik, hogy az asszony megcsalja a távollevőt, hanem abból, hogy kivel. Egész más
természetű esemény elbeszélése közben egyszer egy béres megemlítette előttem, hogy az ő
szeretője sem maradt hű hozzá, amíg másfél évig távol volt, állatokkal a Felvidéken. Kérdő
pillantásomra: „Jó pajtásom volt nekem az a Deli, vele mulattam ki magam, amikor megjöttem.”
A lányra sem volt panasza, mert „az azért kitartott mellette”. Ritka valóban a házasságtörés,
vagy csak ritkán beszélnek róla? Nagy elvétve fordul elő, hogy a cselédek ilyesmi miatt
egymást pallóra állíttatnák. De az ilyen följelentésre is csak akkor kerül sor, ha a dolog már
komolyra fordul, vagyis ha a férj elhord hazulról egyet-mást a szeretőjének, egy kis zsírt,
szalonnát, egy szakajtó búzát; vagy munka közben annak „szerez”; vagy éppen azzal
foglalkozik, hogy miatta otthagyja a családját. Különben ezt is úgy-ahogy elrendezik maguk
között, mint annyi mást.
A pusztákon megbecsülik a nőt s ennek nem mond ellent az, hogy néha megverik. Asszony,
tudjuk, a világ minden táján több terem, mint férfi, kivéve néhány különösen zord vidéket, ahol
hasonlóan valami jobb talajt és éghajlatot igénylő virágfajhoz, mégis kevesebb nő terem és nő
fel. A pusztán is abból az okból van kevesebb nő, mint Tibetben? Csaknem minden pusztán
kevesebb van. Rácegresen még az 1930-as népszámlálás szerint is a 140 főnyi férfilakosságra
csak 125 nő jutott. Azért, mert a pusztákon elsősorban férfimunka kell? Vagy mert a társadalom
a lányoknak, a városi cselédszobákon át hamarabb nyitott utat a menekülésre? Öregasszony
volt elég, sőt túlságosan sok volt, a fiatalok hiányoztak. Vigyázni kellett rájuk s a férfiak
vigyáztak is, vagyis igyekeztek a maguk módján jól meglenni velük. Nem kívántak tőlük többet,
mint ami épp kellett. Nem igen huzakodtak egy-egy asszony miatt, de hogyan is vehették volna
komolyan a szerelmi birtoklást, amikor évszázadok óta a mai napig arról is elsősorban az az
egyoldalú megállapodás dönt, amelyik a többi javakról, és amelybe nekik nem tanácsos a
beleszólás? Az urak, a földbirtokostól le a gazdasági gyakornokig, szabadon rendelkeztek a
cselédeknek nemcsak a két kezével, hanem egész testével s ez ellen nem lehetett apelláta, nincs
is. Van hely, ahol a gazdasági tisztek, de még a cselédházakban fölcseperedett parancsolók is
majdnem minden lányt berendelhetnek magukhoz, ha nagyon akarják. Régi, köztudomású,
háborítatlan rendben folyó, hagyományos, szinte idilli jelenség ez; nekem is csak véletlenül
ötlött eszembe, hogy erről is elmondjam, amit tudok.

81
 12

Harmadik szomszédunk lánya öngyilkos lett. Az életúnt férficselédek rendszerint akasztással

vetettek véget napjaiknak, a lányok és asszonyok kútba ugrással, más módot nem igen
gyakoroltak, szigorúan őrizve még ezen a téren is valami illem hagyományát. A lány „feljárt” a
kastélyba. Ezért ölte meg magát.
A csirások húzták ki hajnali itatáskor. Amikor mi iskolába menet odaértünk, már ott feküdt a
kút körül elloccsant víz finom jegén, amelynek vékony burka alatt a fekete göröngyök,
szalmaszálak és trágyadarabok, mint üveg alá való ritka értékek ragyogtak s szivárványlottak.
Ott feküdt nyitott szemmel, amelybe a jég apró tárgyaihoz hasonlóan egy riadt tekintet széttört
révülete fagyott bele, nyitott szájjal, egy kicsit kényeskedően felvont orral, homlokán és szép
arcán a hústláttató nagy horzsolásokkal, amelyeket zuhanásában ő maga, vagy a vízmerő
vödörrel a csirások ejtettek, amíg a jégtáblák közt észre nem vették a téli virradat sötétjében.
Mezétláb volt; csizmáját otthagyta, a segédtiszt szobájában, az ágy előtt, amelyből egyszerre
kiugrott, és egyiramban, nyílegyenesen a kúthoz rohant.
Az istállókból, magtárakból odasereglett béresek némán, vállvonogatva álltak előtte egy-egy
percre, amíg a segédtiszt, az, akinek a karjaiból a lány egyenesen a haláléba fordult, munkára
nem kergette őket, nádpálcájával idegesen verve csizmája szárát, s a szokásosnál is durvábban
üvöltözve, ami nyilvánvalóan szintén idegességéből következett. S amit a cselédek respektáltak
is, mert meglepően az első szóra engedelmeskedtek, s ha távozás közben lopva hátratekingettek
is, szemükből részvét és megértés sugárzott. A tiszt (nem tehetek róla, ha mindez úgy hangzik,
mint egy, Eötvös képzeletén átszüremlett lovagkori rémregény) sápadtan keringett tehetetlen-
ségének kalickájában a tetem körül; rángó arccal pillantgatott szét s hessegette fölöslegesen is
az embereket, mint a prédáját féltő eb. Alacsony, kövérkés ember volt, látszott, hogy nem tér
magához a felháborodásból; kegyetlenül becsapva érezhette magát. A lány megszegte a szokást,
a dolgok rendes menetét, mert azon ugyan senki sem ütközhetett meg, hogy tegnap épp ezt
rendelte magához (ezúttal részeg fővel, különösebb vágyai csitítására, ahogy később
pletykálták) - a cselédek dolga nem az engedelmesség, minden körülmények között? Ezt a
lázadást sem ő, sem a cselédek nem érthették meg. Ezért igazán nem kellett volna ilyen dologra
vetemedni! A lány azonban azáltal, hogy meghalt, egyszerre egyéniség lett, kivált a
közösségből. Megtörhetetlen némaságával maga ellen bőszítette tulajdon apját is; az öreg
csodálkozó méltatlankodásában levett kalappal emelgette s ejtegette combjához karjait, mintegy
mentegetőzve a tiszt előtt. Képzeletemben később ez a lány, ez a sápadt, nyershúsát láttató
halott arc lett a dac és a lázadás angyala. Elképzeltem jellemét, az „egyszerű parasztlányban” a
hatalmas lelket, amely a szenvedés tüzében leplezi le magát s amelyet Jeanne d’Arc-éhoz
hasonlítottam... De akkor még én sem tudtam felfogni, mi elől menekült ki oly sebbel-lobbal a
világból.
Az ő megszokta világából, amelyben a gúnyos falusi közmondás szerint „csak a kenyér nem
közös”. Mert vőlegénye volt? Amibe az olvasó, gondolom, még ezek után is nehezen élheti bele
magát, hogy lehet hűség a test hűsége nélkül is, abba a világszemléletbe ő is, vőlegénye is
beleszülettek. Tudhatták mindketten, hogy hasonlóan a szúnyogok és tetvek csípéseihez,
vannak mástermészetű csípések és fullánkok is, és ezek ellen szintén hasztalan a védekezés, de
ezek épp úgy nem érhetik a becsületet vagy a lelket, akár az előbbiek. A pusztaiak reálisak.
Hisz én, a gyermek is ismertem azt a világszemléletet s természetesnek vettem. Nem egy olyan
kifejeződését láttam és hallottam, melyen csak most visszaemlékezve találok némi eltünődni
valót. „Ó, a vén disznó” - mondták nem sokkal ez előtt az eset előtt a cselédek az öreg

82
kulcsárra, amikor híre futott, hogy az a magtárban az alacsony búzamosóvályú fölé hajló
tizenkét-tizennégy éves lánykák helyzetével a szó szoros értelmében visszaélt... „Való az egy
ilyen vén sántasághoz?” - a fejcsóváló méltatlankodás csak ekörül forgott, a lányokra senki sem
gondolt. Az uradalom sem, amely minden téren, tehát az ilyen esetekben is, csak akkor
intézkedett, ha érdekét látta veszélyeztetve. Egy más alkalommal feltűnt, hogy a napszámosok
egyik parancsolója, ha a gépekhez, ha kukoricakapálásra, ha répaegyelésre vezényelték
felügyelőnek, bandájába három leányt mindig beválasztott, mindig ugyanazokat, s a
legkönnyebb munkára, a vízhordásra rendelte őket. Igaz, kiskorúak voltak azok is. Amikor
kiderült, hogy „használta őket” - csak feleségének és öt gyermekének az egész pusztát betöltő
jajveszékelő rimánkodása mentette meg, hogy nem mondtak fel neki. Nem az erkölcsök: a
fegyelem lazítása miatt. A puszta résztvevő aggodalommal kísérte a család sorsát.
De a fegyelemnek ilyenek miatt való lazulása igazán ritka volt. A pusztaiak nem éltek vissza a
keggyel. Nem panaszkodhatott emiatt az a segédtiszt sem, aki azt a halálra szánt lányt
használta, bizonyára minden emberi kapcsolat nélkül, ahogy egy ivóbögrét vagy csizmahúzót
használ az ember. Nem formált jogot a bizalmaskodásra, vagy valami igényre a lány családja
sem. Nem, a gyász sem teremtett viszonyt köztük és a tiszt között (aki különben a temetésen
sem jelent meg.) A lány meghalt, s halála úgy raktározódott el az emberek emlékezetében,
mintha a gép kapta volna el, mintha bika taposta volna agyon. Sövegjártó bácsi, a halottkém,
aki a helyi adoma szerint abból állapítja meg a halált, hogy a hozzátartozók keservesen rínak,
aláírta a bizonyítványt; a lányt elénekeltük, eltakarítottuk. Én voltam tán az egyetlen a pusztán,
aki a tiszt alakja köré még évek mulva is a halál, a végzet valami romantikus légkörét képzeltem
s szinte elvártam volna, hogy díszelegjen e pózban.
Nem vállalta a szerepet. Éktelen tudott káromkodni (bizonyára fiatalságát s jöttment voltát
igyekezett ellensúlyozni vele) s lelki vergődését s talán a gyászt is azzal fejezte ki, hogy jóideig
még a szokásosnál is gorombább és ingerlékenyebb volt. Ezt is megértettük.
Elvártam volna azt is, nyilván a romantika gazdag gróf, árva jobbágylány történeteinek alapján,
hogy a tisztek védjék és kíméljék póri szerelmesüket. Nem védték. A lányok nem igen
hivalkodtak az ilyen viszonyokkal, főleg előkelő kedvesük jelenlétében nem. Bizonyára
tapasztalatból tették. Az urak nem bírták a nyilvános bizalmaskodást. Emlékszem, évekkel
később az egyik közeli pusztán milyen meglepetéssel kaptam föl a napszám-szőlőkötözésből a
fejemet arra a hangra, ahogy a felügyeletre megjelent segédtiszt az egyik lányra támadt, aki
elmaradt a sorban. Azt hiszed - üvöltötte -, egész nap kódoroghatsz, amiért tegnap este... s azzal
a szóval jelölte meg a nemi együttlétet, melyet a cselédek is csak megvetésül használnak.
A leszidott lány arcát elfutotta a vér: a nyilvános megszégyenítéstől a bőre is szikrát hányt.
Lehajtotta a fejét, serényen munkához látott; de amikor a tiszt könnyű kocsiján elkerekezett,
szembenézett velünk, s lángoló arcára feledhetetlen kényszeredett mosolyt erőltetve, olyan
megjegyzést eresztett a távozó után, aminőt addig béreslány ajkáról nem hallottam.
Kezdetben idegenkedtem ettől a lánytól; nem azért, mert romlottnak tartottam. Talán, mert
beláthatott s megfordulhatott abban a világban, amelyből én ki voltam zárva s amely ellen már
ébredezett bennem a kirekesztettek gyermekien megható gőgje. Bármennyire ismertem is
lakóit: a kastély lovagvár volt és boszorkánykonyha s a maga szerény módján valóban szüzeket
is fogyasztott. Irigykedtem a lányra? Meglehet. Butának tartottam, hogy vakon jár abban a
káprázatos világban; a titokból semmi sem ragad rá, se tündérkisasszonnyá, se macskává nem
varázsolódott. Reggelente álmosan jelent meg köztünk szegény, ásított és szemét törölgette.
Elfordultam tőle. De lassan-lassan különös sértődöttségemen úrrá lett a kíváncsiság.
Tárgyilagosan faggatni kezdtem, ha munka közben egymás mellé kerültünk: hogy s mi esett az
éjjel? Érdeklődésembe csakhamar más elemek is vegyültek. Már kamaszodtam. - Mondj el

83
apróra mindent, attól kezdve, ahogy beléptél az ajtón... A lombos szőlőbokrok fölött csodál-
kozva pillantott át hozzám. - „Mi van azon mesélni való?” Mit mondtak, hogy tudtad, hogy mit
kell csinálnod? Hogyan hívtak be legelőször? Délben melléje telepedtem. Minél makacsabbul
hallgatott, annál jobban ragaszkodtam hozzá, képzeletem annál színesebben izzott. „Kaptam
egy plajbászt”, mondta. Mindenüvé utána somfordáltam s megesett, hogy az esetlenség
fölényes durvaságával magam is közeledni akartam hozzá. - Nem mindegy neked? - kérdeztem
hányavetin, de vérvörös arccal. Mellbe lökött. Az, hogy a kastélyban járt, az nem számított, az
nem törte meg még szűzi önérzetében sem; mintha csak álmában történt volna. Az ő alakja
körül is, talán némasága miatt a halál titkos levegőrezgését láttam; nem lepődöm meg, ha
szintén kútba ugrik. Nem ugrott, „boldog családanya” négy gyermekkel a kocsisház egyik
kuckójában.
Amit apróra meg akartam tudni, azt jóval később tudtam meg, amikor - messze a régi, babonás
elfogultságtól - nem színlelt, hanem igazán szívbéli unalommal lépdeltem azoknak a híres
kastélyoknak dohos termeiben, a szarvasagancsok, vásári bútorok s lélegzetelállítóan ízléstelen
kézimunkák s olajnyomatok aggkori menhelyén. Most már az elismerést és az örömöt kellett
színlelnem. A szomorú falak lakói barátaim lehettek volna, tőlem függött, hogy mennyire
fogadnak szívükbe. Sima mosolygással hallgattam a társalgást, s bólintottam a legfölháborítóbb
történetre és véleményre is, hasonlóan a követekhez, akiknek nincs joguk beleszólni az idegen
ország dolgaiba. A világjárt író voltam; azoknak, akik Pesten is megfordultak: a szerkesztő úr,
jóllehet sem azok, sem ezek szerencsére egy soromat sem olvasták. Udvarias kérdéseket tettem
föl s csak magamban csodálkoztam el a tájékozatlanságon, amelyet legközvetlenebb környe-
zetükről még az idősebbek is tanúsítottak; bámultam a lélek szívós önvédelmét, ahogy a fiatalok
elnézve a körülöttük fortyogó szennyen s mindenfajta förtelmen, megőrizték tekintetük angyali
ártatlanságát, ha lányok voltak, ideális hazafiságát, ha fiúk. Bizonyos, hogy tiszták tudtak
maradni, az alattuk pöfögő gyalázat nem csapott bokájukig sem. Nem vettek tudomást róla,
ahogy a tavaszi mezőn gavallérja mellett ügető s közben a legtökéletesebb etikett szerint
mosolygó, finomlelkű grófkisasszony sem vesz tudomást az alatta vágtató ló gyakori szükség-
leteiről. Gyakran, amikor a vacsorautáni borozgatások a társaságot már kellően megrostálták, s
a szesz a próbát megállta férfiakat ölelődző pajtáskodásba rázta össze, a férficinkosságnak
ebben a meleg meghittségében elő-előálltam, hogy hogy is vagyunk a béreslányokkal? Hálás
kérdés volt, mindenütt ezer szép emléket, jóízű történetet, hímdiadalt fölidéző. A hajdani
vaskos hódítások gáláns kalandokká váltak. - „Óh az én időmben...” kezdték s a szemek meg-
lágyultak a mult édes ízére. - „Tavaly itt a pusztán... - folytatták s nevükön nevezve a lányokat,
akiket én is ismertem, vagy akiket majd holnap megmutatnak, versengve öntötték elém az
adatokat. Homéroszi kacagások kavarták a sűrű cigarettafüstöt. „Na, erre iszunk egyet!” Velük
nevettem én is, és egy-egy körivás vagy virtuskodó ex rövid csendjében, amíg tekintetem a
vöröslő arcokról a mennyezetre szállt pihenni, döbbenve állapítottam meg, mily kevés kellene,
hogy elkeveredjem ebben a társaságban, mily kevés ahhoz, hogy osztozkodásom a derűben
egészen őszinte legyen. Talán ez az igazi élet, a szadizmusnak ez az öntudatlan vállalása s az én
lelkifurdalásom a betegség? Szerencsére mindig akadt valaki, aki túllőtt a célon. Karonfogtak s
azzal a nyálas bizalmaskodással, amellyel a félműveltek az írót kitüntetik (mert az mindent
megért, s mint „bohém”, inyence a szennynek), olyan eseteket meséltek el, röhögéssel leplezve
a szemérmetlenséget, s kérdéseimre olyan részleteket tártak fel, hogy ha más nem, ízlésem
figyelmeztetett feladatomra. - „Ebből igazán jó kis történetet kerekíthetsz...” Alig győztem
hallgatni. - Megengeded, hogy jegyzeteket készítsek? - vetettem közbe. A kérdezett rámhunyo-
rított: - „Természetesen név nélkül, pajtikám...” - Természetesen, - feleltem.
Föltámadt bennem a régi kíváncsiság. A történetek meglehetősen egyformák voltak mindenütt s
javarészt a lányok testi alkatát részletezték. Engem az érdekelt, szinte a szívdobogás
gyorsulásáig, hogyan viselkedtek a lányok. Hogyan tudták, hogy mikor mit kell csinálniok?

84
- Mondj el apróra mindent - mondtam titkolt izgatottsággal most alkalmi barátaimnak is - attól
fogva, hogy belép az ajtón, hogy behivatod. Hogyan tudatod vele, hogy bejöhet, azaz, hogy be
kell jönnie?
Mindezt sokkal egyszerűbben megy, mint képzeltem. - „Hát az ember csak üzen, hogy ez meg
ez jöjjön be estére” - világosított fel egy fiatal, rokonszenves arcú számtartó, miközben átölelt. -
„Ruhát foltozni. Énhozzám csak ruhafoltozásra jártak a lányok. Ismertek már arról. Ha én,
öregem, a gépnél, vagy a kapálásnál megkérdeztem valamelyiket: tudsz varrni?... Az már a
földet nézte, az már tudta mi a dolga. Volt kérlek, akit az apja vezetett föl; igaz, volt oka az
öregnek a hízelkedésre, épp készültünk a körmére koppintani valami disznósága miatt”.
- Vagyis vannak, akik nem szívesen mennek? - „Akad, öregem, akad, de azért, mind tudja, mi a
muszáj. Legfeljebb bent csapnak egy kis históriát, már a szájasabbja. De feljönni mind feljön;
tudod, az egy kicsit dicsőség is köztük, afféle kitüntetés... irígykednek arra, aki „bejáratos” -
mert az aztán mesélhet... Egy csúnyán összekarmolt, egy félszemű, - három álló hétig tört érte a
nyavalya, talán épp a félszeme miatt... a fene ette volna. Egy másik a bátyját hozta magával,
gardé kellett neki. Na jó; rettentő kemény képpel voltak mind a ketten. Leülünk, beszélgetünk;
szépen összebarátkozunk. Tíz óra felé azt mondja a legény: hát számtartó úr, itt hagyjam a
leánt? Hagyd itt, fiam - mondtam.”
A társalgás a lányokkal négyszemközt, persze egy kicsit nehezen indul. De annak is van
orvossága. - „Az ital, öregem, az ital; ital nélkül körülményes, pláne a paragrafuson aluliakkal
(a 16 évnél fiatalabbakkal), akikre nekem egy időben nagy gusztusom volt. Meg voltam veszve
barátom, olvastam valami marhaságot, hát csak azok után bolondultam, a töretlenek után,
ahogy erre mondják, és egymás után minél többre... Olyan bolond voltam. Szóval egy üveg bor,
anélkül nehezen oldódik a nyelvük, pedig hát egy kis társalgás nélkül fenét sem ér az egész.
Persze inni sem akarnak, rém szégyellősek. De ha a bor nem kell nekik, adhatsz teát, jó
rumosan, ezt mindegyik megkóstolja. Vacsora? Hozzá nem nyúlnának. A süteményből még
úgy-ahogy letörnek egy kis darabkát, azt morzsolgatják egész este. Egyiket cukorral vártam,
csokoládéval. Elvette az egész csomagot, betette a szoknyája zsebibe, előttem meg se nézte
volna. Illemtudó nép ez. De ha az első pohárt beléjük tudtad könyörögni, akkor rendben.”
Szépen el lehet velük beszélgetni, sok mindenről.
„Arról, hogy hol voltak vasárnap? Milyen volt a tánc? Kik a leánypajtások? Szóval mindenről,
csak a munkáról nem, mert az eszükbe hozná, hogy hát kicsodák is tulajdonképen. No meg az
anyjukról ne! Apjukról, testvérükről beszélhetsz, meg a nagyanyjáról is, csak az anyját ne hozd
szóba, öregem, véletlenül se, ez a tanácsom. Akkor slussz, kezdheted elölről. De legszívesebben
dalolásznak. Micsoda szép estéim voltak nekem úgy. Beül, kérlek a sarokba, ahol nem éri
nagyon a lámpa és ott dalolászgat magában, meg nevetgél csöndesen, már amilyen mértékben
bele tudod diktálni az italt. Amikor itt a szomszédban, B-én voltam, a szobám a jószágigazgató
házában volt, annak meg hajadon kisasszonykái voltak... szóval hát vigyázni kellett, nem
lehetett nagy ricsajt csapni. De a cselédek meg különösen dalolósak voltak. Hát nálam csak
olyan félhangon dudorásztak, finoman, mint a cérnapöngetés. Nincs az az úrinő, akivel én olyan
jól éreztem magam, mint ezekkel a kis dudorászókkal; reggelig elhallgattam volna őket. Aztán
elálmosodtak. Főleg a fürdés után, mert én meg is fürösztöttem őket.”
A bizalommal nem élnek vissza, arra nincs eset; úgy van, ahogy én magam is sejtettem. Sőt
azok, akik bejárnak, még szorgalmasabbak, engedelmesebbek. - „Mintha az embernek
kedvében akarnának járni... Még jobban elismerik parancsolónak; mintha a dologból lehetne
valami... Szóval, asszonyok. De mások előtt egy világért sem árulnák el, hogy az emberhez
valami közük van. Illetve épp azzal árulják el, hogy ha munka közben találkozol velük, hát sütik
le a szemüket, a kezük meg, mint a motolla... legalábbis erre mifelénk.”

85
Szakszerű előadásokat hallhattam a különböző vidékek szokásairól. A kemény- és homokföldi
tájak közti különbségről, amely az erkölcsben is megmutatkozik. Ahol a puszta határa agyagos,
ahol tehát a kapáláshoz igen nagy erőt kell kifejteni, ott a nép hallgatag és komor, este alig
várja, hogy ledőlhessen. De ahol homokos a föld, és a kapa szinte magától csusszan, ott
estelente végehossza nincs a hancúrozásnak s mindannak, ami ezzel jár. Aztán vidékünk, a
Dunántúl finomabb lelkületéről; itt még őrzi valahogy ősi természetét a nép (az ilyenfajta
szájból hallva, bizonyára már rájöttek: ősin mindig szolgait, állatit, emberi elme számára
felháborítót kell érteni), ellentétben a felső-tiszántúliakkal, akik asszonyaikat ugyan
becsületesen be sem tudják takarni, de vérre mennek akár az uraság ellen is, ha valaki, csak a
pillája alól szemet vet azokra. Aztán aprólékosabb szokásokról. Például arról, hogy Fejérben
levetkeznek a lányok, de nálunk még a kötényt se lehet lekönyörögni róluk, azt borítják közben
az arcukra, olyan szemérmesek. (Mindjárt másnap ellenkező tapasztalatot tettem. Az egyik
segédtiszt szobájában ültem a díványon, amikor belépett a summáslány. A cséplésnél meg
akarta tagadni a polyvahordást azzal, hogy fáj a válla. De ez pár napja történt, most sejtelme
sem lehetett, miért hívatták. Barátom, aki egészségügyi feladatokat is végzett, ő döntötte el,
hogy ki munkaképtelen, kit lehet beengedni az orvoshoz a faluba, odaszólt neki: „Vesd le az
inged!” - s valami munkája miatt kilépett a szobából. A lány rámpillantott, majd, mintha hirtelen
megértett volna valamit, elpirult, s amikor könyvemből fölpillantottam, ingre vetkezetten állt
előttem. Fölkeltem, csupasz vállára tettem a kezem, majd zavaromban hirtelen én is kifelé
indultam. Oly ügyetlenül nyúltam a kilincshez, hogy betörtem az üveges ajtó alsó kockáját, s
csuklómat elég erősen megsebeztem. A lány, látva a vért, ijedten lépett hozzám, s úgy ahogy
volt, majdnem kijött utánam az udvarra.) Másutt, borsos történetekkel illusztrálva, a béres-
lányok igazi vagy tettetett érzékenységéről esett szó; - „Úgy viselkednek azok, öregem, mint
egy darab fa” („de ágas!” - vágott közbe egy röhögő hang), a legnagyobb szégyenszámba megy,
ha elárulják, hogy részt vesznek a dologban. Aztán a nagy néha fenyegető botrányok
elsimításáról, amely vagy úgy történik, hogy a lányt férjhez adják, vagy pedig, hogy
„rászabadítanak” valami béreslegényt - keresse aztán azon a tartásdíjat! Majd megint másutt a
pusztaiak hihetetlen butaságáról és hiszékenységéről, amely lehetővé teszi, hogy még azok is,
akik már nagyra vannak, s berzenkednek az ilyesmi ellen, emelt fővel vezessék arájukat az oltár
elé. - „Hát ebben, testvér elképzelhetetlenül együgyűek, az bizonyos! Kérlek, járt hozzám egy
lány - legalább két hónapig. Természetesen beszélnek róla, egypáran látták is. Egyszer csak a
legény, a legénye elém áll - persze kalap a kézben, és drei Schritt von Leib és hapták, ahogy
illik - s dadog valamit, hogy ezt meg ezt hallottam, tisztelettel. Tagadni már nem lehetett. De a
szívem mégis megesett, mit keserítsem meg a lelkét, nem igaz? Hát bent járt nálam, - mondom
neki - de csak beszélgetni. Kérlek, azonnal elhitte, még meg is köszönte a szívességemet. - És
ügyetlenek, mohók, mint az állatok, semmi pallérozottság bennük. A multkoriban, mulatság
közben egy legénynek majdnem kiütötte a szemét az egyik lány. Elémkerülnek, - a szérűs-
kertben esett a dolog, a táncból vonultak el oda. Nem értettem az ügyet. Ha a lány elmegy azzal
a kamasszal, akkor mit kapkod a szeméhez? - Erőszakoskodni akart velem, - mondja a lány,
persze nem ezzel a szóval. Nagy eset! Négyszemközt előveszem a legényt. Hát mit akartál vele?
- kérdem. - Hát csak azt! - feleli. - Megcsókoltad? - Erre elcsodálkozik. - Hát azt is kellett
volna? - kérdi. A saját asszonyaikhoz se értenek annyit, mint mi. Pedig hát van nekik egy jó
közmondásuk. - Tehenet és asszonyt nem lehet megcsalni - érted? Mind a kettőnek meg kell
adni a magáét.”
Ilyeneket hallottam. Visszagondolok ezekre a távoli fülledt estékre, amelyek már másnap reggel
ijesztő messzeségbe ugrottak, és mint kaleidoszkóp aljából a színes papírdarabkák, úgy szöknek
elém egymás hegyin-hátán a laposságukban is bizarr történetek, csattanó nélküli adomák és
minden ésszerű ok nélkül hirtelen felbődülő kísérteties röhejek. A fiatal Móricz hőseire
emlékeztető kanok merülnek föl, a Montmartre orgiáival vetélkedő rafinált vigalmak, az

86
átmeneti nászágyon elájult béresleány-arcok, pofonok és véres lepedők, kihallgatások, amelyek
során egy lányt huszonhat legény vallott kedvesének, pesti „pincérlánnyá” emelkedett
hajadonok; puszták, amelyeknek egész férfilakosságát esztendei munkára az ország valamelyik
más részébe vezényelték s amelyeken most - ez keltette a legnagyobb kacajt - minden gyerek a
jelenlevő egyik gazdatisztre hasonlít; magzatelhajtások és gyermekölések, szabályok jóízű
ismertetése, hogy a béreslányok melyik testrészét szabad kézzel érinteni (a keblet legutoljára),
az asszonyok váratlan halála, - az olvasó képzelete tetszése szerint rendezheti őket, hisz
bizonyára nem először hall róluk. - Az egyik pusztára Sz. alföldi mezővárosból jártak a
birkanyírók. Minden évben az egyik segédtiszt számára egy „tanulót”, egy különösen szép lányt
kellett hozniok, töretlent; engem is nehezen győztek meg, hagy esnek még tündérmesék a
földön szűzzel, sárkánnyal, csak épp szabadító lovag nélkül... A munkabírás megítélése
szempontjából a cs.-i uradalom elrendelte a jelentkező béresek orvosi vizsgálatát, s azt
kiterjesztette a már alkalmazásban levőkre is. A lányok közt - akiket az első napra rendeltek be
- az terjedt el, hogy szüzesség-vizsga lesz. Az egész pusztáról - ismét harsogó nevetés - csak
kettő mert jelentkezni. De már ez a nép is szemtelenkedik, romlik, mint ahogy az egész világ. -
W. számtartó úrnak gyönyörű „bejárója” volt („Az én nevelésem!”) Lelkére kötötte, hogy
senki mással ne merjen leállni... Paradicsomi boldogságban éltek, a lány újonc volt, maga a
megtestesült frisseség. Két hét mulva a boglya tövén találja valamelyik kamasszal. „No elfogott
a méreg. Emelem a kezem - az még csak hetykén hátralép, s szájalni kezd, hogy mi közöm? -
Kedvemből, faromból senki sem parancsol - mondja szemembe a szállóigét, amivel a pletykáló
vénasszonyoknak szoktak megfelelni.”
Ilyenek ezek, öregem, hírből se tudják, mi a tisztesség!
Ajándékot nem szokás adni. - „Ezen a téren legalább még ismernek böcsületet.” Valójában a
lányok nem merik elfogadni az ajándékot. Mert lehet bármennyire is köztudomású, hogy valaki
„bejár”, a szóbeszéd igazán akkor indul meg, ha tárgyi bizonyíték is van. De akkor aztán
kegyetlenül. - Irigységből teszik, - állítja az egyik tejellenőr (aki pusztáról pusztára jár s
kedélyesen azzal kérkedik, hogy mindenütt család várja). Kezdő korában egy lánynak
berlinerkendőt ajándékozott. Másnap este a kútnál nagy verekedéssel, ricsajozással az
asszonyok letépték róla, sárbataposták és attól fogva a lányt cemendének nevezték, de úton-
útfélen, még otthon az anyja is.
Mindezekben a történetekben bizonyára jó adag a férfikérkedés. Valójában a pusztai lányok
kiszolgáltatottsága csak annyival lehet nagyobb a városi szolgálólányokénál, gépírónőkénél,
amennyivel elzártságuk és műveletlenségük. Valószínű, ha valaki a gyári munkásnők helyze-
tének ismertetésébe fogna, az sem festhetne sokkal derítőbb képet. A pusztaiak megkötöttsége,
igaz, erősebb. Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról a másikra helyüket, sőt egyik évről
a másikra sem. A nyolc-tízgyerekes béres nem mond fel, nem rakja szekérre óljait, bútorait,
egy-két malacát, s nem indul világgá új hely után azért, mert egyik vagy másik leányának
mehetnékje támad. S ha az év végén fölkerekedne is, másutt tán különb sor vár rájuk? Más
módot a megélésre pedig, mint a cselédkedés, nem ismernek. S a tájékozatlanság, elhagyatott-
ság, műveletlenség éjszakájában nem látszik más kivezető út, mint a megadás vagy a halál. Nem
igen halnak bele. Maradna még a csábító halála, amit a polgári regények tanácsolnak. Ilyesmire
a legöregebb pusztaiak sem emlékeznek. Nagyon nagy ritkán, mondjuk századonként egyszer,
megesik, hogy hirtelen haragjában valaki leüt egy kasznárt vagy egy segédtisztet; akkor sem
szerelmi ok miatt. A cselédek megbocsátanak e különös hatalmú és varázsú csábítóknak, sőt
még sajnálkoznak is rajtuk a megértésnek azzal az előzékeny, sőt túlzott készségével, amellyel a
szegények a gazdagok iránt általában viseltetnek. „Az is ember” - mondják egy-egy bajkeverő
gazdatisztre, „neki is van természete, mit csináljon?” Ebben van igazság. Mit csinálhat a fiatal

87
segédtiszt, aki néha esztendőkre egy istenhátamögötti pusztára kerül, s évszakonként jó ha
egyszer beruccanhat valamelyik városba?
Persze, a két lehetséges megoldás, a megadás vagy halál közt a pusztai lányok meg-megpró-
bálják azért a lehetetlen harmadikat is. Ahány gáláns hőstettet a parancsolók szájából hallottam,
majdnem annyi szívderítő fortélyt hallottam a kiszemelt áldozatokról is: hogy-mint bújtak ki a
lovagi hódítás alól, ha valami rendkívüli ok miatt nem volt kedvükre. Micsoda pompás, estéről-
estére hetekig tartó vígjátékká alakult ilyenkor a puszta, somolygó cselszövőkkel, egymásba
fonódó végehosszatlan imbrogliókkal, álhajjal és elcserélt vénasszonyokkal, ha arról volt szó,
hogy valakit megmentsenek, és remény volt rá, hogy megtarthatják maguknak... Micsoda
országos vidámság és hálás tetszésnyilvánítás, majd hónapos kommentár kísérte ezeket a
játékokat, amelyekben egy-kétszer magam is szerepet vállaltam, ha másét nem, a súgóét. Itt
tanultam meg, hogy harcolni is igazán jókedvvel lehet, vagy legalábbis én csak úgy tudok, még
ha a jókedv csak akasztófahumor is, vagy visszafelé sülő öngúny, s az arcra csupán olyan
kielégülést varázsol, mint amikor a gyerek, fintorogva, sziszegve, de ellenállhatatlan vágytól
hajtva, mégis letépdesi sebéről a vart.

88
 13

Az iskola ajtaját reggel félnyolckor nyitotta ki Hanák bácsi gazdasszonya. Az iskolára szívesen
emlékszem - mit szedtem ott magamba, hogy hasonlóan a napok mulva ható lázidéző
orvosszerekhez, most, esztendők mulva üt ki rajtam és derít kedvre? A félnyolcra megjelent,
törekvőbb tanulók különböző fő- és alosztályba különültek. Legkellemesebb a vízhordók
együttese volt, ebbe a gazdasszony, Pápa néni, hat fiút és négy lányt osztott be. Mi, fiúk,
párosával közrefogtunk egy-egy kannát vagy sajtárt s vidám eszméket cserélve elcsúszkáltunk a
puszta-kútig. Négy-öt fordulóval megtöltöttük a konyhában álló nagy szapulókádat s a kertben
a három hordót, amelyből aztán a vizet a lányok a méhek vékony vályúcskáiba és a
paradicsomágyak ötletes csatornácskáiba továbbították. Hanák bácsi ugyanis kitűnő minta-
kertész volt s megyeszerte híres méhész. A gyermekek másik csoportja ezenközben
répaszeleteket vágott a teheneknek, megetette a sertéseket és a baromfiakat. A következő kis
különítmény kukoricát morzsolt. A favágittó körül is foglalatoskodtak néhányan, kelletlenül,
mert ezt senki sem szerette. De az egyik csoportból a másikba csak engedéllyel lehetett átlépni:
rend volt. A közmondásba került állapot, hogy az iskola egyik fele büntetésből, a másik fele
meg kitüntetésből kapál a tanító kertjében, csak ritkán, a kellemes májusi esők után valósult
meg. Mindez pontosan egy óra hosszat tartott. Reggeli tevékenységünk befejezése után Hanák
bácsi megjelent a teremben, addigra mind a hat osztály egybegyűlt. Kitörő örömmel fogadtuk.
Egyik sor padban ültek a lányok, másikban a fiúk, koedukációs rendszer volt. Megindult a
tanítás.
Aki akart, rengeteget tanulhatott, s azt, ami tetszett neki, gazdag választék állt rendelkezésére.
Hanák bácsi először az első osztályosoknak magyarázott, azután a másodikosoknak, majd a
harmadikosoknak és így tovább. Míg az egyik osztállyal foglalatoskodott, a többi leckéjét
készítette, esetleg azalatt is vizet hordott, ha például épp nagymosás volt a háznál. A feleltetés a
szabad verseny elve szerint folyt, a felsőbb osztályokhoz íntézett kérdésekre az alsóbb
osztályosok is jelentkezhettek, s feleletüket Hanák bácsi az előrehaladás megítélésénél
tekintetbe vette. Így történhetett, hogy elsős koromban már kiterjedt ismereteim voltak
alkotmánytanból, mert azt is tanultunk. Az egyszeregy s a számtani alapműveletek végleges
elsajátítását viszont utoljára az érettségi előtt határoztam el, félve, hogy a biztos nem érti meg
majd „pillanatnyi zavaromat”, amelynek következtében közepesnél jobb matematikus létemre a
nyolc esztendő alatt oly sokszor megesett velem, hogy egy egyszerű szorzást nem tudtam
elvégezni. Hanák bácsi alatt főleg a gyónási imát gyakoroltuk, hihetetlen gyors ütemben. Hanák
bácsi órával a kezében ellenőrizte az iramot s pálcával vezényelte, hogy még szaporábban! A
feleltetés ebből verseny volt. Igazi bajnokok akadtak köztünk.

Egyházilag, ahogy már említettem, a puszta Pálfához tartozott. Hetenként egyszer a pálfai
plébánia káplánjáért kocsit küldtek; vagy meghozta a káplánt vagy nem. Az iskolaterem végén,
szemben a katedrával a nagy szárnyas ajtó kápolnát rejtett, szabályszerű oltárral s attól jobbra-
balra egy-egy paddal az előkelőségek részére. Szombat este kitártuk az ajtót, megfordítottuk a
padokat, s a terem templommá alakult. Hétfőn ismét becsuktuk az ajtót s a felszentelt hely
közelségéről csak a magamfajta érzékenyebb lelkek nem feledkeztek meg. A teremben,
amelyben a kényes orr napok mulva is szippanthatott egy-egy ott ragadt tömjén-foszlányt, néha
tánc volt. Itt léptek fel a pusztára el-elvetődő csepürágók is, közönségüket a legvaskosabb
tréfákkal szórakoztatták.

89
Nagy ünnepek előtt szombaton magát a plébánost, iskolánk felügyelőjét tisztelhettük
körünkben. Ilyenkor az egész puszta meggyónt s másnap megáldozott. Mondják, hogy
valamikor maga a gróf ellenőriztette, hogy minden cselédje eleget tegyen a hit követelménye-
inek. Az Apponyiak is, a Zichyek is igaz katolikusok voltak, törődtek az istentől rájuk bízott
emberek lelkével. A húsvéti és karácsonyi tömeggyónás a zsidó bérlők uralma alatt is szokás
maradt.
A kápolna ajtajától hosszú libasorban álltak a cselédek a teremben, az udvaron, sőt azonkívül is,
majdnem az istállóig. Beszélgettek, közben a sorból itt-ott cigarettafüst szállt és fesztelen
leánynevetés. A legények magasra hajítva a csillogó krajcárokat pecáztak, mert ők mindenütt
pecáztak, ahol egy kis szabad idejük volt s ketten-hárman összegyűltek. Hanák bácsi ki-kinézett
az ablakon, hogy sokan vagyunk-e még. Egy délután százan-kétszázan is meggyóntak. Most
derült ki, miért kellett a gyónási ima sebes elhadarására begyakorolnunk szánkat. Elsőnek mi,
iskolások járultunk a pap elé, veszélyes gyorsasággal fújva el az imát s nagy üggyel-bajjal s
végső szorultságunkban rendesen anyánk segítségével összeírt bűneinket.
A plébános szigorú volt, épp olyan, amilyen a pusztaiaknak kellett. Hanghordozása, tekintete,
de még járása is inkább a katonát idézte; inkább a rend s fegyelem szolgáját, mint az alázatét. A
gyónás kihallgatásra hasonlított. Nem volt-e minden megjelenő eleve bűnös és szigorra
érdemes? Gyóntatószék nem volt. A plébános egyszerű karszékben ült, egyenes derékkal,
térden átvetett lábbal s keményen összemarkolt kézzel. Éles pillantást lövellt a belépőre.
Igyekeztünk hamar végezni, gondoltunk a kint várakozókra. Néha végigmért bennünket,
megtörtént, hogy ránk pirított egy-egy jól kiválasztott rövid szóval, sietett ő is. Kiöntöttük
lelkünket, s ő gondolkodás nélkül, mint a jó kereskedő, ki gépiesen tudja már, mennyiért
mennyi jár, ránk szabta a penitenciát. Kezét csókra nyújtotta, jelezve, hogy mehetünk.
Mentünk, szinte futólépésben.
Vasárnap én minisztráltam, nekem minden évszakban volt csizmám olyan, amilyenben az oltár
elé járulhattam. „Ad Deum qui laetificat juventutem meam” - kezdtem s ő átvette a szót. A
liturgia különös mondatai, mint a vezényszavak pattogtak. Izgatottságomban egyszer félre-
loccsantottam a bort. „Ostoba” - förmedt rám úgy, hogy a hívek is meghallják, ha történetesen
odafigyelnek. Lapultam, rettegtem az istentől, akinek ilyen tolmácsa van. Behúzott nyakkal,
szívbőljövő félelemmel s alázattal nyujtogattam feléje a láncos tömjéntartót.
Hogy fért vele össze Hanák bácsi, aki forradalmár volt? Hanák bácsit, tudtuk, büntetésből
helyezték a pusztára, valahonnan a Felvidékről. Itt sem tört meg. Ő előtte az volt a szokás, hogy
a gazdatisztek sarjadékai nem ültek a többi gyerek közé a padba, fönt a katedrán, a tanító
mellett készítettek nekik helyet. Hanák bácsi ezt egy kézlegyintéssel megszüntette. Igaz, erre
nyomban elesett azoktól a pótjárandóságoktól, amelyeket az uradalmak ajándékképp juttatnak
a pusztai értelmiségnek. Mit törődött ő azzal? Ott volt a méhészete. A plébános is
méhészkedett? A hivatalos ügyek elvégzése után hosszan elbeszélgetett Hanák bácsival, aki
nyilván vele is méhekről társalgott, mert másról ő nem igen beszélt. Kettesben néha átballagtak
hozzánk is, s kitüntettek bennünket azzal, hogy asztalhoz ültek. Apám gyorsan elszaladt a
vincellérhez, annál mindig akadt egy-két üveg bor. A pap, hivatásán kívül, barátságos volt, sőt
pajtáskodó. A világosság felé emelte a borospoharat, csettintett, harsányan nevetett az
adomákon, kezét apám vállára tette, évődött anyám eretnek származásán. Csodálkozva, ijedten
néztem rá, ő volt az első ember, aki részéről kétféle, egymástól ellentétes magatartást
tapasztaltam; mintha két lélek lakott volna benne, két külön ember. Egyenruhája végtelen
tiszteletre indított, azt éreztem, sorsomat kezében tartja, egy intéssel örök kárhozatra lökhet.
Jobban tetszett, amikor szigorú volt s megközelíthetetlen, mint amikor száját kezefejével törölve
jókedvűen másodszor is vett a töltött káposztából. Közvetlenségében volt kísérteties. Nem
csodálkozom, ha hirtelen megrázkódva sasmadárrá válik s kirepül az ablakon.

90
Hálával tartozom neki is, Hanák bácsinak is. Ők voltak az elsők, akik, nem tudom, milyen jelek
alapján, szellemi képességeket véltek felfedezni bennem. „Meglepő” ügyesen rajzoltam, főleg,
emlékezetből, de minden időben, ha álomból ébresztettek, akkor is. Leginkább szántógépeket
rajzoltam. „Csodálatos! - kiáltotta Hanák bácsi a harmadik pohár után - rajta van a feszültség-
mérő!” Kitűnően tudtam olvasni is, bár helyenként akadozva, de helyes, természetes hang-
súllyal, „látszott, hogy értettem”. Csodagyermek lettem, mint kivétel nélkül minden gyermek,
akire figyelnek egy kicsit. A vélemény lassanként elharapózott a családban, nemsokára hozzám
is elért s fertőzni kezdett. Büszke lettem, s egyben szurkoltam a próbától, mert állítólag
számolónak is kitűnő voltam.
Igaz, iskolába szerettem járni. Kisdedóvó nem volt a pusztán, anyám már jóval tanköteles
korom előtt elmenesztett idősebb testvéreimmel az iskolába. Könyvet persze nem kaptam, de
hogy mégis járjak valamivel, anyám egy gépalkatrész-árjegyzéket nyomott a kezembe. Ezt
tartottam előttem, míg a többiek fennhangon silabizálták a betűket. Sok minden rám ragadt,
csak úgy a fülön át. Olvasni még nem tudtam, de ha az árjegyzéket elém tették, egész oldalakat
elmondtam az osztályban hallott versekből és olvasmányokból. A pedagógusok szerint nincs
olyan rossz módszer, amellyel a gyerek előbb-utóbb ne tanulná meg a betűvetést. Hanák bácsi
alatt is megtanultam olvasni. Sőt, elég hamar írni is, hamarosan híres író lettem.
Írtam kerítésekre is, de legjobban a szép, meszelt falat szerettem. Különböző egyszerű
fiziológiai tényeket s kézenfekvő közvetlen tanácsokat közöltem akkora betűkkel, amekkorára
föl és le ki tudtam nyújtani a karomat. Teljesítettem hírszolgálatot is, főleg eljegyzési híreket
koholtam, de nem riadtam vissza a személyes támadástól sem, egy-egy tömör jelző erejéig.
Rajzoló képességemet már említettem. Sajnos - szereplési viszketeg vagy írói hiúság? -:
alkotásaimat, noha csak egy-kettő szerzőségét vallhattam teljesen magaménak, kivétel nélkül
aláírtam, mert legjobban a saját nevemet szerettem gyakorolni, szinte ujjaimban élvezve az írás
kéjét, abban a boldog időben. Ez súlyos s egyre megújuló összeütközésekhez vezetett. Az még
hagyján, hogy a kasznár házának újonnan meszelt falára egy vásárnyi gőzekét varázsoltam,
félnapi szorgos munkával. Ám képzeljenek egy ménest, amelynek minden alakja, a csikósok
csakúgy, mint a lovak, épp szükségletüket végzik, sőt fölöttük röptükben a gólyák is.
Tehetségem fajulni kezdett.

Az iskolát mindenki rossz szemmel nézte. A költségeket a törvény értelmében az uradalom

viselte s mi haszna volt belőle? Vannak gazdasági munkák, amelyeket korunk tekintélyes
szakértői szerint is igazán jól csak gyermekek tudnak végezni, például a bab- vagy lencse-
szemezés. A répabogárszedésre is az ő friss, hajlékony derekuk alkalmas, mely még nem
emelkedett messzire a földtől. Kellő ellenőrzés és ösztökélés alatt a gyomlálással is fele idő alatt
elkészülnek, mint a felnőttek.
Harsányan helyeseltünk, ha valamelyik reggel az iskolába lépve megtudtuk, hogy tanítás helyett
a határba vonulunk. Kivonultunk, és répabogarat szedtünk. Szabadnap volt, de nem mondom,
hogy ilyenkor tanultunk legkevesebbet. Az élet számára tanultunk. Hanák bácsi nem kísért el
bennünket, hivatását ilyenkor az uradalom rendes parancsolói vállalták magukra; egy nap alatt
természetesen nem tudtak kizökkenni a rendes kerékvágásból; úgy kezeltek bennünket is, mint
a felnőtteket. Pálcával jártak mögöttünk, és ügyes ütéseket pattintottak a hajlás közben
égrefeszülő nadrágunkra, s szóval is igyekeztek reggeli lelkes buzgalmunkat helyes irányba
terelni. Érdekes, hogy Hanák bácsi legenyhébb kézlegyintésére is pokoli bömbölés rázta meg a
termet, itt egy pissz sem hallatszott. Mi volt ez? A kötelesség érzése vagy isten szabad egének
hatása? A természet nagy sugallata, hogy itt férfiasan helyt kell állni, verejtékezve s könnyezve
is? Kigúnyoltuk, sőt titokban ráadásul magunk is meglegyintettük azt, akinél gyorsan eltört a
mécses; mintha valami játékot bontott volna meg, amelynek szabályait már sejtettük.

91
Ilyen munkákat az uradalom napszámért is végeztetett a gyerekekkel. Tíz vagy húsz fillérben
részesültünk egy nap és az elégtételben, hogy ilyenkor a férfiakkal egyidőben keltünk, vagyis
napkelte előtt; éppoly tarisznyát kaptunk, mint ők.
Nagymama helyeselte, hogy napszámba járjunk (még később is, mikor a középiskola felsőbb
osztályait látogattam). „Csak edződjenek - mondta -, annál jobban megbecsülik majd, ha az
életben véletlenül jó dolguk lesz.”
Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az ügyeket közelről nem ismerő
hatalom okvetetlenkedésének tartották. Az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak
napszámot, a borsó böngészésért kaptak. A 9-10 esztendősöket már el is lehetett szegődtetni.
Az iskolába úgy küldték a gyermekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldték
volna őket. Mindenesetre ebédet nem adtak nekik. Bár legtöbbször, ha akarnak, akkor sem
tudtak volna adni.
A tanulóknak körülbelül fele a puszta távoli részéből járt be, olyan messzeségből, hogy a
délelőtti és délutáni tanítás közt haza sem mehettek. Mit ettek ezek? Ezek semmit nem ettek.
Aki egy karéj kenyeret hozott vagy egy zsebkendőnyi főtt kukoricát, az már gazdag volt, s egy-
egy gondosan kimért morzsa ellenében uralkodott a többin, azt tehette társaival, amit akart.
A pusztai iskola amellett szégyenhely volt... úriember oda nem küldte gyermekét. A pusztai
értelmiség a falvakba küldte, vagy a városokba. Sok szó esett erről a mi családunkban is, nem
azért, mert előkelők akartunk lenni, hanem mert nagymama fontosnak tartotta, hogy a
gyermekek tanuljanak is valamit, ne csak a nadrágjukat koptassák s poroltassák. Nyakába vette
a falvakat. Rossz hírekkel tért meg. A k.-i tanító módszere az volt, hogy reggel megrakta
trágyával a szekerét, megállt az iskola előtt, végigpálcázta az osztályt, s aztán ment tovább, ki a
földjeire. Kitűnő gazda volt. Tizenegy óra felé, visszajövet, megint helybenhagyta az osztály;
tanítani csak esős időben tanított. D.-ben minden gyereknek mindennap egy darab fát kellett a
tanító katedrája mellé letenni; aki két darabot hozott, az aznapra mentesült minden szellemi
megerőltetéstől. V.-ben pedig... a helyzet nagyjából mindenütt ugyanaz volt. Maradt Ozora,
amelynek iskolájáról, a katolikusról, sokat beszéltek, talán azért, mert emeletes volt. Testvéreim
már ott tanultak. Úgy látszott, én sem kerülhetem el. Anyám összecsomagolta a holmimat,
elindultunk. Simontornyán új csizmát kaptam, mentünk tovább. De a határban, a Sió második
hídjánál anyám hirtelen megállt. Sokáig föl-alájárt, egyszerre a karjába vett, szeméből
patakzottak a könnyek. „El akarod hagyni az anyádat?” - kérdezte. - „Nem” - feleltem
komolyan. Honnan tudtam, mire gondol? Ozora nemcsak apám családjának szellemét jelentette,
hanem akkor már anyánktól való elidegenedést is. Visszafordultunk. „Olvasni már tudok” -
mondtam később. Rácegesen írattak be; a másodikba vagy a harmadikba.

Olvasni az iskolában mindenki megtanult, a pusztán sokan tudtak olvasni. Rajtuk át hatol be az
európai műveltség. Eléggé titokzatos, hogy miként hatol be, mert hírlap például a cse-
lédházakba nem jár. A faluba fuvarozó kocsisok néha olvasnak egyet-egyet, s azt kézről kézre
adják. Betű azonkívül csak a csomagolásra használt nyomtatványokon érkezik, továbbá a
naptárakban és a vőfélykönyvekben; ezek minden családnál ma is meglelhetők. De ahogy egy
kis falusi bőrcserző-üzem szennyvize egy egész kis tó halállományát elpusztítja, ahogy egy
csepp festék egy fürdőkád színét megváltoztatja, ezeken a vékony csatornákon leszivárgó lé,
egy egész népréteg szellemiségét elhomályosította, megzavarta, és végül megölte. Az analfa-
bétizmus elleni küzdelemnek, amelyet világszerte a műveltség fokmérőjének tekintettek, a
pusztákon egyelőre ez lett minden eredménye; tárgyilagosan beismerhetjük. Gondolkodom,
mikor volt műveltebb a puszták népe, akkor-e, midőn még hírét sem hallotta a betűnek, vagy
most, amikor már hallotta? Hirtelenében nem merném eldönteni. Most nem művelt.

92
Az a vidék például, amelyről én beszélek, nem is rég a népművészetet oly sűrű, gazdag
forrásokban ontotta, akár Izland a maga gejzírjeit... Bartók, hogy én is hozzá folyamodjam,
korszakalkotó gyüjteménye, a „Magyar Népdal” anyagának csaknem egyharmadát nálunk,
Ozora mellől szedte össze, Iregen. A cselédek most kuplét énekelnek, úgy van. Énekelnek még
népdalt is, de aki ad a műveltségre, aki fejlődni akar, az a székesfőváros románcaival fertőzi a
levegőt. Ez a fejlődés útja, mondják. Zavarba ejt. Említik még a „történelmi szükségszerűség”-
et is, de a történelmi szükségszerűség más téren már régen hozzászoktatott, hogy elsősorban egy
nemzedék tehetetlen bambaságát értsem rajta s hallatára előre nyeljek egyet. Mi jót várunk
attól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek csak távoli leheletére is elsorvad és
összeomlik minden, ami igaz lelkiérték? Gondolom, nem kell hitet tennem a „haladás” mellett,
megértik, hogy nem az írás-olvasás terjesztését fájlalom, hanem csak annak mai formáját. A
felvilágosodást szolgálta? Kell példát hoznom arra, hogy a világ és társadalom folyásáról a
cselédek közt a nyomdatermékek több és veszélyesebb babonát terjesztettek, mint a pislogó
vénasszonyok? A pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat közvetíti.
Még örülhetünk tehát, ha minél kisebb mértékben. A krajcáros lap, amelynek hasábjain egy
pusztai kanásznál háromszorta szolgaibb, gerinctelenebb, életismeretben s még magyar
fogalmazásban is tízszerte tájékozatlanabb úr értesíti a pusztai kanászt egy sikeres parforce-
vadászatról, hercegi nászról, vagy borzongató kéjgyilkosságról, nem indít arra, hogy örömmel
nézzem annak a szellemiségnek elmultát, amikor a napi hírek még dal szárnyán s ilyen alakban
érkeztek a pusztára: „Hallottad-e, Sárbogárdon mi történt - A Kis Ferit a kisközben megölték” -
és így tovább, egész odáig, amikor az egyik gyilkos anyja beüzen a börtönbe fiának: Bodor haját
tegye feje aljának, Bátorságát takarozó dunyhának. A hírszolgálatot költők végezték. És
élesszemű szociológusok, akik a legjelentékenyebb esemény kommentálása közben is biztos
kézzel tapintottak a lényegre.
Ha ezt a nyomtatott betű átvette volna. Sajnos, igen kis mértékben vette át. Jóllehet a pusztai
szellem tett próbát a betű szellemének meghódítására, nem sejtve, hogy annak is különleges
törvénye van. A két elem összecsapása nem egy érdekes keveréket eredményezett.
Aki a pusztán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író volt. Nem tudom, hogy
van ez másutt? - Tolna-Baranya minden pusztáján akad egy, néha két-három költő, de
különösen akad a falvak zsellér-sorain, azért, mert ott még több időt áldozhatnak az írásnak.
Apró papírdarabkákra írnak, ha van papírjuk is, bár ehhez nem igen ragaszkodnak. Rendszerint
csak „jókat mondanak” négy-nyolc sor erejéig, ami vagy fennmarad, vagy nem. Hírköltőnek
nevezik magukat. Nem afféle Hazafi Verayak, nem járják az országot, legfeljebb csak akkor, ha
aratásra szegődnek. Csöndes emberek, rendesen dolgoznak, csak közben verseken törik a
fejüket. A háború után, amikor a falvakba folyt a pénz, egyik-másik kinyomatta művét, négy
oldalon, hírlapalakban. Tulajdonképpen akkor derült ki, mennyien vannak. A dombóvári
nyomdában néha éjjel is csattogtak a gépek; az egyszerű, sőt egyszeri parasztok, akik, ha írásról
volt szó, a pénzpatakzás idején is fogukhoz verték a garast, nevetve, büszkén vették és olvasták
a röplapokat, amelyek az ő körükből szálltak fel az ő életük híreivel. Megvolt a költője
Görbőnek, megvolt Naknak, Egyházbérnak; Döbrőközön Nagy Kovács István tevékenykedett,
Szakcson Tóth-Pál József, Mocsolád fölött egy Keresztesi nevű... És hány volt, akit a költők
hagyományos szeméremérzése visszatartott a nyilvános szerepléstől? A táj hemzsegett az
alkotóktól; családomban sem én vagyok az első.
Sokban újítók voltak: áttörték a prozódia merev szabályait; egy-egy fontos mondanivaló vagy
tartalmas megfigyelés a vers hagyományos alakján jókora bütyköt nyomott ki, mint a kolbászon
a kemény töltelék, de az ő alkotásaikban is épp ezek voltak a legízesebb részek, igaz, csak az
igazi hozzáértő élvezhette. „Fülharapás Baranyában” hirdette az egyik vers címe. „Regölyi
árvalány a kútba ugrott” tudatta a másik. „Tamásiban a lányok is borotválkoznak”, „Hét liter

93
tej a német gyomrában”, „Szűz menyecske Egyházbéren”, „Tizennégy krajcáros szerelem” és
így tovább. „Egy kis fakadozó rózsa az ördög kezében” azt tette közzé, mint követett el
erőszakot egy nyugalmazott tiszthelyettes egy tizenhárom éves kislányon Sütvény-pusztán, a
ménes-istállóban. Minden vers pontos hírt közölt, röviden és keresetlenül. „Nagyszokoli
hangyász és mészáros Iregben - Mulatságot csaptak a szép szinésznővel” - Tóth-Pál intonálását
az ilyen sorok jellemzik. Tömörségét pedig: „Egy nagyberki kupec a köszörűt hajtotta -
Szomszéd barátja a baltát rátartotta - Mikor már éles volt, a kupecbe vágta - Mert a feleségét
ölelkezve látta - Piros vér fröcsögött a köszörűkőre - Mindenki vigyázzon a nagy szerelemre.”
A hírekből a drámaiság mellett nem hiányzott az elmélyedés sem: „Látrányi ember megtöltötte
a lankaszter-puskáját - Egyre agyonlőtte a keresztkomáját - Hamar híre szállt a puska-
durrogásnak - Majd a túlvilágon mit szólnak egymásnak?” De nemcsak balladai eseményt adtak
közre: ami a legnehezebb, meglátták és följegyezték a néplélek rezdüléseit is. A lélekbúvár és
az etnográfus bizonyára igaz drágagyöngyöt talál ebben a hat sorban: „A kurdi legények új
divatot kezdtek - Kabátjuk zsebjibe kukoricát tesznek - A zsebjükbe azért hordják - Hogy a
fonóháznál a lányokra szórják - Ezt a divatot minden lány kedveli - Mert a kukoricadobálás a
szerelmet jelenti.” Ápolták az episztolát is, modern fordulatokkal. „Költői üzenet a mocsoládi
munkásoknak” címűben a döbrőközi költő vigaszt küld a címzetteknek, akiket a pap
becsukatott, mert „Nehéz munka után daloltunk az utcán - A pap meg lekapott bennünket
durván - Mindannyiunk, amit ért, kézbe kapott - Bezavartuk lakására a papot.” A „Költői levél
hetven holdas törvényesen elvált feleségemhez, Tolna m. Alsónyékre” a költő anyósát leplezi
le. Szerző egy sárközi egykés családba ment vőnek, tél közepén. De „alig hogy megjött a viruló
március - Szerelmünkben fészkelt a bacilus - Olyan óriási bacilust nem láttam mióta élek - Mer
anyád volt a csuda rettenetes féreg - Anyád bűnét elárulom, nem titkolom tőled - A szemtelen
arra kért, hogy szeressem őtet”. A költőt üldözték; e vers miatt később törvényes úton is.
Vállalta tettét. „Költői köszönet egy szívtelen ellenségemnek” című műve végén örökérvényű
igazságra tapint: „Mert bizony ki költőnek született - Az nem fog a bűnös asszonyokra vasvillát
- Hanem sajtó útján önti ki - A szíve titkos igazát.” A „Balaskó János Kanadába vándorolt
barátom után” küldött költői levélben igazán megkapó, művészi képet kapunk egy elárvult
zsellérházról. Ez a vers határozott tehetséget árul el. Itt láthatjuk, mi lehetett volna a szerzőből,
mi lehetne ebből az egész népből, ha módja volna a fejlődésre:
Pusztább most a házad tája,
Nem úgy van, mint taval.
Nincs a kertbe szalma-boglya,
Sem szénakazal.
Nem jár göröngyön udvarodban,
Ha valaki belép.
Nem törte föl nyáron a ló lába,
Sem a kocsikerék.
Tűzifád még rakásban van,
Mind a favágittón,
Mit a hercegi erdőn kaptál
A télen favágásért, Csurgón.
Feleséged nagyon spórol,
Nem főz szegény fával.
Megfőzi a vacsorát
Kukoricaszárral...

94
Sok költőt ismertem, olyanokat is, akik írni sem tudtak, de rövid gondolkodás után bármilyen
feladott témát fordulatos kadenciába kerekítettek. Nálunk is volt költő, Gondos bácsi;
mellételepedtem s elragadtatással, a nevetéstől jobbra-balra dülöngélve élveztem azon
melegében ott az ökrösszekér ülődeszkáján fogant alkotásait, amelyekben üdén csillogott
egymás mellett egy gólyafészek, egy vakondtúrás, a hold és az ökrök farkalattvalója. „La
poésie n’a qu’une ennemie: la littérature” - a pusztai költők Léon-Paul Fargue kitűnő
mondásának elve szerint dolgoztak. Azt hiszik, mosolyogva mondom ezt? Egyáltalában nem. Az
igazi költői mű vagy a lehető legkönnyebben, öntudatlanul és ártatlanul születik meg, vagy a
lehető legnagyobb erőfeszítéssel, amikor már a mindig ellenséges multon, az irodalmon kell
átvergődnie. Max Jacob képzeletvilága s alkotási módja hasonlítható e névtelen pusztai
szerzőkéhez.
Költőiek voltak, de reálisak. Köznapian közönségesek, de épp azért éteriek. Persze, alkotá-
saikban sok volt a homok. De hiszem, ha ők szerkeszthetnek lapot, nemcsak mindenképpen
érdekes olvasmányt, hanem a gyakorlat következtében hamarosan elvitathatatlan értéket
termelnek. Az eddigi idézetekből is látható, hogy fővárosunk hírlapjainak versanyagát például
messze fölülmúlják. Sokat tanultam tőlük.

Ők elevenítették s töltötték meg vajjon friss tartalommal az ősi népszokások már-már

kiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban még az egész nép közvetlenül élte a
művészetét? Szép elképzelés: a múzsák hivatása az, hogy a szegénységet, ezt az alja tömeget
vígasztalják. A népművészet legszebb alkotásai a legbűzlőbb nyomor színén úsznak, mint
némely virág a posványon. Szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok érnek rá és a
koldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak világi gondok. A rácegresi pásztorok,
amihelyt leülhettek, bicskát fogtak, s két-három óra alatt kifaragtak egy-egy múzeális remeket.
A béresek a határban a békésen ballagó ökrök között a szekérrúd elejére ültek és ott vésték s
cifrázták tündéri diadalkapuvá a járomfa hajlatait.
A módos parasztok házából a népművészet, mint egy finnyás, az úrhatnámság láttán
felbosszankodott szellem, már rég kihurcolkodott, a nemes ízlésű régi alkotások helyét
sértődötten átengedve a vásári portékának és gondolatnak, amikor a pusztaiak még versengve
faragták a ravasz szerkezetű gyujtósdobozokat, kerek szemmel lesték el egymás ostornyeléről a
díszítő ábrákat, és futva gyűltek össze, ha valahol egy új nóta fölcsendült. Az öregek a
végrendelkezők kínos részletezgetésével hagyták utódaikra a babonákat és hiedelmeket. A
szokásokat ijesztéssel, ha kellett fenyítékkel ojtották az új nemzedékbe. Ez volt a puszta igazi
kultúrája, ez fűzte össze a lelkeket, a nyugtalanító kérdésekre ez adott választ. Ezek a szokások
és hiedelmek vezették át a cselédeket a szerelem, a halál nehéz botlatóin, az élet veszélyes
kanyarain. Ezek vigasztalták őket egy-egy esztendő sívár útján, az étlen-szomjan való
bandukolás alatt. Ezek nyúltak először az én szellememhez is, csiszoltak a pusztai életre, és nem
Hanák bácsi iskolája. Nem az európai kultúra, amely azért nem tudta legyőzni a barbár pusztait,
mert talán nem is akarta jobbal helyettesíteni.
Ebben a világban növekedtem, észrevétlenül. Előbb az asztalt értem föl, aztán a sublótot, s
hirtelen egy reggel a szekrény tetejét, némi ágaskodással. Előbb csak egy kutya engedelmes-
kedett a szavamnak, aztán egy malac, aztán egy tehén; végül a határból egyszer hazakormá-
nyoztam egy négyökrös fogatot, minden különösebb baj nélkül. A pusztai életre nagyjából
elkészültem.

95
 14

Néha vendégek érkeztek a pusztára, titokzatos, messzi régiókból; úgy lépdeltek, mintha
ingoványon, mintha cserepek közt lépdeltek volna. Idegenkedve, bizalmatlanul tekingettek szét;
ha megálltak, nehezen, félve mozdultak tovább: biztatni kellett őket. Be-bekukkantottak a
cselédházak ablakán, de belépni már óvakodtak. A gazdatisztek kalauzolásával végighaladtak
az istállók széles alléin, kényeskedőn kerülgetve a trágyát. Kellő távolságból szemlélték a
bikákat, a teheneket, a juhokat; bennünket is. Kellő távolságból bámultuk mi is őket. Lépésről
lépésre nyomultunk utánuk, de mindig jó nagy közt hagyva, mintha attól tartottunk volna, hogy
hirtelen visszafordulnak, és ránkugranak. Zsebkendőjüket az orrukhoz tartották, emlékszem egy
csoportra, annak minden tagja állandóan orránál tartotta a zsebkendőjét. Nehezen bírták a
légkör nyomását.
Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi
rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a
társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a
természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a
tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le vagy hirtelen megállt velem a
felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem
megbénult, meginogtam és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az
egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához
köti az utolsó porcikáig is. Nekem különösen az orrommal volt bajom, már kora ifjúságomban,
ahogy nagymama éles szeme megállapította. Kamaszkori csokorra kötött nyakkendőm és
tüntető cipőkefélésem ellen nem volt kifogása, de mindegyre hatalmasodó szellőztetési
rögeszmémet gyanakvó aggodalommal kísérte. „Csukd be már azt az ablakot - mondta fázósan
összevonva keblén a százéves kötöttkendőt -, vagy már a szagunkat se bírod?” Valóban
nehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régi
kedves illatok kínzó szörnyekké váltak és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a második
hazatértemkor az ajtóból szó szerint visszalökött: az otthon fészekillata, amelyre a távolból úgy
vágyódtam, a korom, a hideg főzelék, a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohos
keveréke lett. A kedves kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, a
mosogatóvíz avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam volna?
Nagymama első szavára becsuktam az ablakot és visszaültem az asztalhoz. De a sötét sarokban
a frissen faggyúzott pár csizma, mint egy polip újra működni kezdett, kinyújtotta csápjait és a
füstölgő petróleumlámpa, az erjedő káposztáshordó és a kis tűzhely sütőjében sziszegő édes
tökdarabok illatának tengeralatti sűrűjén át nyakam köré tekeredett. Fölálltam és kimentem.
„Kész úr” - hallottam az ajtó betevése közben nagyanya szavát nagyapához, aki fokhagymás
törköllyel kenegette lábát. Néztem a téli csillagokat, és elgondolkodtam az emberi fejlődés
menetén.
A híres haladáson, amelynek vívmányai egyelőre csak növelik az emberek közt a távolságot. A
középkorban a várúr lenyakaztatta a jobbágyait, de ha a sors úgy hozta, meg tudott egy
szobában maradni velük. Mikor voltak az emberek közelebb egymáshoz? Egy angol utazó
fölháborodva emlékezett meg arról a kínai mandarinról, aki végigbotoztatta egy kocsmaudvar
kuliközönségét, mert beléptekor nem kapta meg tőlük a neki járó tiszteletadást. Egy félóra
mulva az angol utazó a mandarint a piszkos kulik között lelte, barátságos kockázásban velük a
csupasz földön. „Megtehette - mondja a vizsla angol, talán irigykedve -, éppolyan büdös volt,
mint azok.” Nem riasztotta el a szag. Ó, az orr! S a 18. század szép gyermeke, a demokrácia,

96
amely nem képletesen fúl bele a fürdővízbe, hanem valóságosan azáltal, hogy az emberek egy
részének jutott kád, a másiknak nem. Ilyen kicsinységeken akadhatnak el szent hevületek?
Sajnos. Kitört a testvériség, az urak jobbjukat nyújtották a népnek, s hátráltak gyorsan három
lépést, alig várták, hogy kezet moshassanak. Az ilyesmit persze egy társadalmi réteg még
jobban észrevesz és megjegyez magának, mint az egyén. A cselédek sejtették, hogy rovásukra
újra valami változás esett a világban. A réven nem nyertek semmit, de a vámon megint
elvesztették, amit még veszthettek.
Igaza volt nebándi nagyapának, aki a régi urakat tartotta igazi uraknak? A hajdan való
Börcsököt, amikor a tarisznya ezüsttel Bécsbe érkezett, még a herceg is nemegyszer bevezette a
szobájába, maga mellé ültette a díványra, és eltársalgott vele. Most a cselédek, ha dolguk akadt
a kastélyban, legfeljebb a folyosóig vagy az előcsarnokig juthattak, oda jött ki elébük az úr, s ott
végzett velük, lehetőleg minél rövidebben. Ismertem gazdatisztnét, aki cselédházat belülről
világéletében nem látott. Holott a lakások nem igen voltak piszkosak. A cselédek sem. A
fehérneműt általában egy-két hétig hordták, természetesen éjjel is, a hálóköntöst nem ismerték.
Piszoknak azt tartották, ami már látszott is, ami élesen elütött a test vagy a fehérnemű
alapszínétől. S ezt igyekeztek is azonnal eltávolítani. Öreg béresek kényesen verték le a port
legénykoruk óta hordott seszínű nadrágjuk térdéről, ha véletlenül a földre kellett térdelniök.
Volt bennük tisztaságra való érzék; amennyire csak lehetett, törődtek magukkal. A
háborútjártak szerint a fronton nem a parasztok merültek el legjobban a szutyokban; ők jeges
vízben is megmosdottak, s fagyos időben is levették az inget, hogy kibogarásszák magukat. A
bogarak közt különben otthon is különbséget tettek. A tetű pusztáraszóló szégyen volt, de a
bolhát társaságban is nyugodtan, sőt némi derültséggel vadászták. Árnyékszék csak a
kastélyban és az elöljárók lakása körül volt; oda viszont a cselédek nem tették volna be a
lábukat, ha véletlenül megengedték is nekik; minden okuk megvolt rá, annak a bűzét ők nem
bírták.
A hiú babonáról, hogy a parasztok s általában a szegények nem hallgatnak az urak szavára,
gondolom, nem kell szót ejtenem. Aki valaha beszédbe elegyedett a szegényekkel és csak
megközelítően „eltalálta a hangot”, tudja, milyen figyelemmel, a szomjúhozó lélek milyen
örömével és hálájával fogadják azok, nemcsak a „felvilágosítást”, de a tanácsot legkényesebb
magánügyükben is! A sertések szimultánozásához elenyészően keveset értek, hanem a miatt a
kevés miatt is egy harmadosztályú fülke utasai egyszer másfélórás szeminárium után alig
engedtek le a kaposi állomáson a vonatról, fizették volna az utazást Somogyszobig, sőt vissza. A
parasztok és általában a szegények nagyon is hallgatnak az urak szavára, tán épp ezért veszik
észre oly hamar, hogy az urak feleannyit sem értenek a dologhoz, a levegőbe beszélnek, ami
még nem volna baj, sőt élvezetes vitát indítana, de ráadásul még a felhőkbe is képzelik
magukat. A szegények a lélekbúvár tekintetével figyelik a felettük állók arcát és a szájnak vagy
a szemnek egy mozdulatából többet értenek, mint a gyanúsan jóakaratú körmondatokból,
amelyek rendszerint nem azért foghatók föl nehezen, mert magasröptűek, hanem azért, mert
túlalacsonyak és zagyvák.
Így nehéz is köztük élni. A pusztára érkező vendégeknek méltán támadhatott az az érzésük,
hogy színpadon állnak, szerepet kell játszaniok. Rosszul játszottak. Lámpaláz fogta el őket s
nem szívesen jöttek ki díszleteik mögül. A pusztai élet! A birtokosok iszonyodtak a saját
pusztáik levegőjétől; nemcsak az állandó bűz miatt.

A mi földesurunkat én sem láttam világéletemben. Hol élt? Senki sem tudta. Beszélték, hogy
hajdan, amikor a birtokok örökségül rászálltak, elhatározta, hogy meglátogatja minden
pusztáját. Rácegresen hónapokig készültek a fogadásra. A kegyelmes úr azonban nem jött;
mielőtt a mi pusztánk sorra került volna, beleunt a hosszadalmas ide-oda utazásba. De

97
meglátogatott egyszer bennünket valamelyik unokaöccse, nevét és azt a napot örökre bevésve
családi krónikánkba, szomorú betűkkel, sajnos.
Lázban égett a puszta hetekkel előbb, már az érkezés hírére is. Az istállókat kimeszelték, a
fákat megnyesték, mindenütt söpörtek, - testvérem és én piros huszársipkát kaptunk, nem
tudom, ebből az alkalomból-e? A kastélyban reggeltől-estig titokzatos előkészületek folytak.
Végre egy délben, a hegyháton föltűnt két négyes fogat. Egy pillanat alatt mindnyájan a puszta
bejáratához tódultunk; a gazdatisztek izgatottan rendeztek bennünket sorfalba az út két oldalán.
Bátyám akkor kilenc-tízéves lehetett. Eleven, virgonc fiú volt, boldogságában most sem fért a
bőrében. Topogott, jobbra-balra forgott, ki-kiszaladt az út közepére, hogy jönnek-e már?
Jókedvét az a pár nyakleves sem hűtötte le, amelyet rövidesen ezúttal is kihúzott valamelyik
ispántól. Sose látott grófot, de hallani mennyi mesét és legendát hallhatott róluk ő is! Amikor a
gyönyörű fogatnak már csattogása is hallatszott, karjait csapkodva ugrálni kezdett, s ragyogó
szemmel aprókat sikongott. A hintó úgy gördült a hatalmas porfelhőben némán, hajadonfővel
álló cselédek sorfala között, mint Marsé, mint Jupiteré, sőt mint egy változatlanul uralmon levő
istené. Végre elénk ért. Feri helyből a levegőbe vetette magát, hangosat kiáltott és - nyilván
hódolata jeléül - piros sapkáját biztos kézzel egyenest az első két ló közé vágta. Jó dobó volt.
A gyönyörű két paripa közül az egyik fölágaskodott s mivel a másik viszont előreugrott,
megtántorodott, s hátsó lábain megfordulva a mögötte vágtató két ló közé zuhant, azok erre
szintén fölágaskodtak. Reccsenés hallatszott: eltört a rúd, a hintó a lovak hátsó lábába ütközött.
Feri természetesen azonnal kereket oldott s ahogy már szokása volt, ha a rendesnél is rosszabb
fát tett a tűzre, Nebándig meg sem állt. Grófot ezúttal sem látott.
Az különben a következő hintóban jött; ebben az elsőben három fehérruhás hölgy utazott.
Fölpattantak ültükből; napernyőjével az egyik rám mutatott: „ez volt!” - kiáltotta ritka
éleselméjűséggel bennem fedezve fel a tett elkövetőjét, tekintve, hogy az én fejemen is piros
sapka volt. Nem mondom tovább; a vendégeket én se láttam különbül.
Csak a cselédektől hallottam róluk. Hosszú és lehetetlen módon írt nevüket, mint a legtöbb
birtokos és bérlő nevét, a béresek kiejteni is alig tudták, minden mondatban más és máskép
törték, csavarták, kínlódva és jobb ügyhöz méltó jóakarattal próbálták valami értelmes magyar
szó felé hajlítani, de a tiszteletet és a bámulatot ez is csak növelte. Az urak általában nevükben
is urak voltak: rendkívüliek és megközelíthetetlenek, szinte valami más bolygóról valók, nem
ebből a lósóskás, akácos, gémeskutas egyszerű völgyből.
Néha vadásztársaságok is érkeztek, rendszerint a tél elején. Ezeket sem igen láttuk. Amihelyt
megérkeztek, amihelyt a határban az első lövés eldörrent, anyánk egyszerűen ránkzárta a
konyhaajtót; dörömbölhettünk. Még akkor sem engedtek közelükbe, amikor a vadászok már
megtértek a zsákmánnyal s kényelmesen bámulhatók voltak a kastélykapu rácsán keresztül.
Puska volt náluk, és anyánknak valóságos puskafóbiája volt. A töltött fegyvereket valahogy
eleven, tudatos lényeknek képzelte, amelyek saját erejükből, például az asztalról vagy egy
vadász válláról is tudnak célozni, s a jó szelindekekhez hasonlóan, a maguk szántából is
rádörrennek a gyanútlan nézelődőre, főleg a gyermekekre.
Amikor a bérlők vették át a pusztát, a vendégek gyakoribbak lettek. Artézikútfúrók jöttek,
rokonok a kastélyba, egy esőmérő... emlékezetem szívesen elidőz a szocialista vezérek
látogatásán is.
A bérlő társaság a puszta vezetését egy feltűnően magas, görnyedt, rút arcú, de emberséges
hangja miatt igen rokonszenves vörös férfiúra bízta, akit se intéző, se kasznár úrnak, hanem
Fantusz úrnak kellett szólítani, amely nevet én épp ezért sokáig nem családnévnek, hanem
valami magas, minden egyéb címnél előkelőbb titulusnak tartottam. Cvikkert viselt, s arról volt

98
nevezetes - gondolom, Kaposvártól Sopronig -, hogy nem vert. Ellenben húsvétkor, amikor
nagy csapatban felköszöntöttük, az iroda lépcsőjéről, mint egy király, fél marék, frissen vert,
tündöklő egyfillérest szórt közénk. Barátai voltak a szocialisták? Őhozzá jöttek vendégségbe
vagy tanulmányútra. A négyes fogat ment értük, ami azt bizonyítja, hogy egy Fantuszban
humorérzék is van.
A vezérek hárman vagy négyen voltak, pontosan nem tudom, a nevüket sem; apám a
forradalom alatt a képes hírlapokban nyolcat-tízet is felismert, s ezeket csodálatosan, királypárti
érzelmei ellenére is, védelmébe vette, noha annak idején ő is csak távolról vizsgálta őket. A
vezérek először az öreg Sövegjártó bácsit szólították meg, az azonnyomban kezet csókolt nekik.
Kézcsókkal válaszolt Lukács bácsi is; az asszonyok is tudták az illemet; tudták, mi jár ki annak,
aki a nagyhintón érkezik. A vezérek zavartan dugdosták kezüket, s esetlenül kerülgették a
vigyázzállásba meredt béreseket, akik katonásan, magyaros nyíltsággal felelgettek a kérdésekre,
hogy nagyon jól, kitűnően, jobban már nem is lehetne, tekintetes uram. Elképzelem a vezérek
lelkiállapotát, érkeztem én is hintón pusztára. Három napot töltöttek körünkben, de csak félórát
a cselédházak között. Behúzódtak a kastélyba; majd egyik délután elvonultak horgászni, ami
közderültséget keltett, hisz mindenki tudta, hogy a páskomi ág csak kiöntés, amelyből a trágyalé
már végleg kiölte a halat. Azt azonban senki sem mondta meg nekik, hogy menjenek száz
méterrel arrébb, ott a Sió, abban annyit foghatnak, amennyi tetszik. Emléküket hálásan, azt
hiszem, ez őrizte meg.
A pusztaiak keveset hallottak a világmegváltó mozgalmakról. Kifürkészhetetlen utakon néha
elképesztő jövendölések érkeztek az urak, a zsidók vagy egyszerűen az egész világ közeli
bűnhődéséről. A cselédek bólingattak, beletörődtek a dologba. Minél meseszerűbb volt a jóslat,
annál inkább hitelt adtak neki. Előbb elhitték, hogy a világ egyik napról a másikra elpusztul,
mint azt, hogy megváltozik. Beszédes néni egy fizetett szociológus meggyőződésével vallotta,
hogy uraknak mindig kell lenni, de azon a tavaszon, amikor a Halley-üstökös megjelent, nem
vetett babot, mert őszre úgyis vége lesz mindennek. De amidőn a társadalmi mozgalmak
forradalmakká erjedtek, a béresek a Pestről és a járás székhelyéről érkező falragaszok és
szónokok bonyolult szólamaiból meghökkentő gyorsan kivonták a lényeget. A hivatalos
tanácskozások után külön is összeültek, s fejüket kaparva találgatták, hogy hát mi is legyen úgy
a földdel, hogy senkivel se essék igazságtalanság. Gyanakodva nézték a falusiakat, akik akkor,
18 telén éhes farkasok módjára kerülgették a birtokot, hogy ki hol akassza bele a fogát. A
cselédek féltették a földet; méltán féltek attól, hogy nekik esetleg semmi sem marad, mert
természetesen róluk akkor sem igen esett szó. A legnagyobb „forradalmárok” a nagygazdák
voltak. Megtörtént, hogy a pusztaiak, talán aggodalmukban, azonnal magukhoz akarták ragadni
a pusztát, sőt a kastélyt is. Akár 48-ban, a forradalmi kormányzatnak most is szuronnyal és
golyóval kellett meggyőznie őket, hogy várjanak a sorjukra. Vártak. Az 1919-es eseményeket
pedig mindnyájan ismerjük.

Koldusok kivétel nélkül mindennap jöttek, néha többen is. Nagy részük közvetlen és keresetlen
kéregető volt, elképesztő, milyen állapotú, ha nem sajnálták a fáradságot, a tíz-tizenöt kilométer
gyaloglást, hogy egy-egy cselédkonyha előtt rázendíthessenek keserves imáikra s énekeikre.
Egy kis kenyérhéjat kaptak, egy fej hagymát... a napi kiadást sem keresték meg. Legtöbbjüket
ismertük. Szolgálatból kikopott vagy valami baleset folytán munkaképtelenné vált régi cselédek
voltak. Meghatározott körzetben járták a vidéket, pontos időre tértek vissza, mint a szenvedés
szegődtetett csőszei. - „Hát az András bácsi hol marad?” - kérdeztük, ha valamelyik társuk
sokáig nem jelentkezett. Megvette őt az Isten hidege: az árokparton fordult föl valahol... A
kutyák egyszer egy lerágott lábfejet hoztak a pusztára.

99
Hozzájuk tartoztak a „vándollók” is, bár azok nem jártak ajtóról ajtóra. Este érkeztek, s csak
szállást kértek. Rendes helyük volt, a borjúistállókhoz épített kis csalamádé-fészer, a
„gugyesz”; a pusztagazda ide vezette őket, miután valamennyit gondosan megmotozta s gyufát,
pipát, kést elszedett tőlük. Egészséges, erőteljes emberek voltak, akadt köztük úrias öltözetű is,
már amennyi úriasság a keménykalapon és a csíkos nadrágon a pusztai gyaloglásban
megmaradt. Kiültek a küszöbökre és meséltek a világról. A világ rejtelmes és borzalmas volt.
Aggódva pillantgattam a távolba, a világba, ahonnan vagy hintón érkeztek az emberek, vagy
éhségtől-szomjúságtól tántorogva. Szörnyű eseteket hallottunk csapodár feleségekről, kegyetlen
testvérekről, szívtelen városokról és börtönökről. A cselédek fejüket csóválták és boldognak
érezték magukat, hogy legalább tető van a fejük fölött. A vándor sóhajtott és hosszú, néma
pillantással vette át a köcsög aludttejet vagy a bögre levest, amellyel valamelyik asszony végül
mindig megkínálta. Érkeztek próféták is, derékig érő hajjal, eszelős tekintettel s tarisznyájukban
hatalmas bibliával. Továbbá szavalóművész költők, kardnyelők és zenészek.
Aztán, már ritkább időközökben, köszörűsök, medvetáncoltatók, egyszer egy majmos-ember,
akinek sárgarézláncra kötött majma kikapkodta az ablakokba kirakott, félig ért paradicsomot és
megette; tyukászok és rongyszedők s egyszer tollas kalapban, de ugyancsak gyalogosan, egy
színésznő, akiről kiderült, hogy vándorprostituált, s aki éppúgy terménnyel fizettette magát,
akár a vándor-foltozó varga; bosnyákok, miskárolók és nagy kasos szekérben gyümölcsárusok,
ezek egy szakajtó búzáért adtak egy szakajtó szilvát, mert a cselédeknek természetesen
semmiféle gyümölcsfájuk nincs; azonkívül disznó- és borjúkereskedők és a cigányok minden
fajtája: teknővájók, dögevők, kártyavetők s olyanok, akik minden cím nélkül egyszerűen csak
loptak; vásárosok és egyik faluból a másikba lakodalmasok, akik csak átrobogtak a puszta
fölött, és kalácsot meg perecet dobáltak; és egy házaló szatócs.
Salamon bácsi Dorogról. Hétfő délutánonként érkezett meg, füttyszóval, amelyre inkább
hagyományból vagy élvezetből zendített rá, mintegy bevonulási induló gyanánt, mert hisz
mindenki tudta jól, mi járatban volt. Gyűszűtől és pántlikától a fejszéig mindennel ellátta a
pusztát, minden elképzelhető ellenérték fejében. Batyuja egyre nőtt. A hangya jut eszembe, a
saját termeténél háromszorta nagyobb teherrel futó, ha Salamon bácsi alakját fölidézem, amint
a hegyi ösvényeken szörnyű csomagja alatt elhaladt, könnyű léptekkel, fürgén, mintha lég-
gömbbe kapaszkodva szökdelt volna felénk vagy tőlünk. Nagyanya kedvelte őt, a legnagyobb
munkaidőben is hosszasan elbeszélgetett vele, s példaképül állította, mint mindenkit, aki nagyra
tört, a család férfitagjai elé, azok nem kis megrökönyödésére. Művelt férfinak tartotta, és
megfogadta tanácsait, kiváltképp a malacok értékesítésének bonyolult kérdésében. Salamon
bácsit különben mindenki szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem.
Sőt, a cselédek még pártolták, mint minden idegent, világfutót, kinek „se hazája, se gazdája”.
Zsidóvá akkor vált, amikor pályafutása szabályszerű befejezéseképp valahol üzletet nyitott saját
házában. A fiát, aki már magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét,
lenézték, koldusnak tartották; ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor szerencsésen
beleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki.
Egyszer léghajót is láttunk. Akkora volt, mint egy kis gumilabda, nagy messze valahol Vajta
fölött lebegett sárgán ragyogva az alkonyi napfényben. Az egész puszta kitódult; úgy bámultuk,
mint egy túlvilági jelenséget.

100
 15

A tudósok titokban jöttek, ez már a mesterségükhöz tartozott, noha megérkezésük híre

villámgyorsan elterjedt a pusztán. „Itt van az igari ember, a Hajaséknál!” - szállt a jelentés s mi
izgatottan futottunk volna Hajasék ajtajához, ha valami rejtelmes parancs nem írta volna elő,
hogy hallgassunk a rendkívüli eseményről s csak messziről pillantgassunk Hajasék felé. Az igari
ember valóban ott volt, a konyhában ült, mezétláb. Máskor az udvardi asszony jött meg, vagy a
Menyhárt Szilasról. Mindnyájan gyógyítással foglalkoztak, testivel és lelkivel egyaránt.
Önzetlen cselekedet volt ez részükről, ez az utazás, hisz odahaza is bőven akadt dolguk. A
falusiak tömegesen látogatták őket, a szilasi javas háza előtt három-négy kocsi várakozott. A
cselédek azonban nehezen mozdulhattak. Egy-egy béresasszony, ha elvándorolt a gyógyítók-
hoz, egy egész puszta segélykérésének, panaszának volt postája, s a maga baján kívül legalább
még harmincféle nyavalyára kért tanácsot. A tudós emberek távolból, üzenettel is gyógyítottak,
de ha tehették, személyesen is fölkeresték híveiket. Valamelyik bizalmasuknál szálltak meg. A
szoba azon nyomban szentéllyé alakult. A cselédek egymásnak adták a kilincset. Előre
megbeszélt rendben járultak a gyógyítók elé, világossal az asszonyok, a szürkület beköszöntése
után az emberek. Hajnalig folyt a sürgés-forgás, pusmogás, sugdosás. A bajoszlatók rendszerint
csak egy éjszakára maradtak, noha a cselédek hónapszámra maguknál tartották volna ezeket az
éneklő hangú, töpörödött anyókákat és ájtatosképű aggastyánokat. Bár nem mind volt öreg. A
szilasi ember például javakorabeli szép szál férfi volt, szakálltalan; tudósságát csak az jelezte,
hogy beszélni húnyt szemmel beszélt. De sehol sem virradhattak meg, mert ha világossal
mentek el, elvitték a szavuk erejét.
A pusztaiak természetesen semmitől sem voltak messzebb, mint amit városainkban általában
őserőnek hívnak. Azt, hogy „ás a lélek”, vagyis „ideges vagyok”, sehol sem hallottam annyit,
mint közöttük. Valóban idegesek voltak. Nemcsak az idegeikkel volt baj. Szenvedtek ők a
tüdejükkel, szemükkel, fogukkal, kezükkel, lábukkal, kiváltképpen a gyomrukkal és fülükkel: az
öregedés mértékében minden porcikájukkal, mint általában a halandók. Hogy némely körökben
mégis elterjedt róluk, hogy nem betegesek? Betegeskedni valóban nem betegeskedtek sokat,
nem nyomták az ágyat. Tüsszentettek, és meghaltak; egy szellőszó sírba vitte őket. „Hányt vért
is a lelkem - mondták siránkozva temetés után az özvegyek, - de azt már megszokta, mert tíz év
óta hányt.” Vagyis „más baja lehetett szegénynek”. Rendszerint volt is. Negyvenöt-ötven év
körüli öreg emberek arcáról lerítt, hogy három-négy, egymástól teljesen különálló halálos kór is
dolgozik bennük, szinte versenyezve, hogy melyik ér előbb célhoz, melyiknek ejti ki szép latin
nevét az orvos elismerő főbólintások közben: „ilyen esetet sem láttam, ennek már a haja
szálában is benne volt a rák”. – „Mikor feküdt le?” - kérdezte. Tegnap este. „Még reggel akkor
is tett-vett a ház körül a galambom” - válaszolt valamelyik szomorú hátramaradott. – „Hát nem
látták, hogy beteg?” - Vállvonítás. Csak egy kis teát kért vagy téglát a hasára; száraz betegsége
volt.
Az orvos sejtette, hogy a beteget valamelyik javas kezelte, de semmit sem tehetett ellene, akkor
sem, ha akart. A pusztaiak az orvost is az urak közé számították s ha csak nem tette le a népi
rokonszenv megnyerésének hétpróbás nagy vizsgáját: a szívvel, idegekkel, pórusokkal elsajá-
tított egyenlőséget, nem bíztak benne. A tudós emberekben bíztak. Nemcsak mert azok közülük
valók voltak s érthető emberi nyelvet beszéltek; azért is, mert azok nem ismertek reménytelen
esetet. A javasok senkiről sem mondtak le, nem vontak vállat, ájtatosra kényszeríttet arccal
adva a hozzátartozók értésére, hogy itt már csak az isten segíthet. Ők mindenkin segítettek.
Takács bácsiba harminc évvel azelőtt már csak hálni járt a lélek, amikor foga között valami

101
méregerős gyökérrel fekete tyúk árnyékába ültették. Kilábalt, maga sem tudta, miből. Mert a
javasokhoz csak olyan bajjal volt illendő fordulni, amelyről senki sem tudta, hogy mitől van.
Apróbb nyavalyáknak a pusztán is akadt tudója.

Aki az állatok betegségéhez értett, azt az emberek a maguk bajáról is bizalommal kérdezgették.
Gyomorfájdalmak ellen a kocsisok a lovakba éppúgy katángkóró-főzetet töltöttek, akár saját
magukba. Vérhasra, amely elég gyakori volt köztük, az apróbojtorján főzetét használták. Epe-
görcs ellen kígyóhagymát, érelmeszesedés ellen fokhagymát pálinkában, megfelelő ráolvasással.
Köhögés ellen Szerentséséknél én is őrölt kukorica levét kaptam mézzel, miután a legegy-
szerűbb és leggyökeresebb gyógyszert, a vizelettel való gargarizálást finnyásan elutasítottam. A
ló hályogos szemébe a kocsisok cukorral kevert, finomra tört üvegport fújtak, s az elmarta a
hályogot. Az állatok fájós daganataiba farkasalma gyökeret húztak, az jó gyulladást keltett, és
összegyűjtötte a gennyet. A kocsisok oly biztos kézzel böködték az állatokat, akár a csizmadia a
talpbőrt. Éppilyen könnyen nyúltak az emberekhez is. Mindinkább csak azokhoz nyúlhattak. Az
uradalom nem méltányolta tudásukat, állatorvost szerződtetett. De lassanként az állatorvoshoz
vitték jószágaikat a cselédek és a parasztok is. Maguk még rendületlenül nyelték a kotyva-
lékokat, de a tehenekhez már aggodalmas képpel hívták a tudomány képviselőjét. A ráolvasás,
a babonás kezelés először az állatgyógyászat terén szűnt meg. Illetve csak ott szűnt meg. Mire
eszméltek rá?
Leperdi bácsi arra jött rá, hogy az állatokra azért kár a ráolvasás, mert: „Az állat úgy sem érti,
mit mondanak neki: nincs annak lelke.” Neki, akit lábfájásából az udvardi asszony gyógyított ki
(békarokka-fűből készült fürdővel), volt lelke. Régi göbölyös volt; noha sok ráolvasást tudott, ő
már egyet sem alkalmazott: felvilágosodott ember volt. Hinni már csak egy ilyen szokásban hitt,
abban, amely szerint az ember eleven puckot fog, a bal hüvelykujját az állat szívére szorítja, és
körben járva így mondja az imát mindaddig, míg a pucok megdöglik. Ettől még kimegy a süly a
jószágból.
A sebészet a juhászok hatáskörébe tartozott, ezt mindenki komoly tárgyszerűséggel elismerte.
Kitűnő sebészek voltak. A birkák koponyalékeléséhez nemcsak az uradalom, hanem a b.-i
állatorvos is nagyapát hívta ki. „Jani bácsi keze jobban rájár” - mondta ahelyett, hogy azt
mondta volna, hogy Jani bácsinak, nagyapának semmi iszonya sincs élő húsban-csontban
vájkálni. Nem is volt. A cséplőgép dobja, amint az már szinte nyaranta szokás volt, bekapta az
egyik etető kezét és rapittyára zúzta. Az előző évi áldozat épp ilyen baleset következtében halt
meg. Bizonyos volt, hogy mire orvoshoz viszik, ez is elvérzik. Az intéző nagyapáért üzent. „Na,
fiam, szereted-e az életed?” - kérdezte nagyapa a holtsápadt legénytől. „Szeretem, bátyám.”
„Na, akkor kumd be a szemedet, mert úgyis elájulsz” - mondta nagyapa, és könyékből lekanya-
rította a legény kezét, úgy, hogy még egy kis bőrt is hagyott a csonk betakarására. Úgyhogy
Szekszárdon a kórházban a főorvos azt kérdezte a sebesültet szállító kocsistól: „Melyik doktor
csinálta ezt a szép munkát?”
Apám csak ifjúkoráig segédkezett nagyapa mellett, de ösztönösen értett ő is ehhez a
mesterséghez. Nem jöhettek hozzá olyan kés-alá való bajjal, hogy azonnal ne tudta volna, mi a
teendő. Egyszer szálka ment a jobb hüvelykujjam körme alá. A szerencsétlenség olyan
körülmények között történt, hogy odahaza jobbnak láttam nem beszélni róla. (Pallót
támasztottunk a vincellérház padlásához, ahol az aszalódó szőlőt őrizték.) Szüleim a bajt akkor
vették észre, amikor jobb kezemmel már a kanalat sem tudtam megfogni. Apám szakszerűen
megtapogatta a megduzzadt ujjat - „még két napig hadd érjen” - mondta. Két nap mulva a térde
közé állított, zsebkésével hosszában felvágta a körmöt. Örök emlékké sajtolódott bennem a
fájdalom, amelyet akkor nem mertem elüvölteni. Első nyikkanásomra apám rámnézett,
rosszallóan, annak az embernek a pillantásával, akit munkájában zavarnak. Aztán kiemelte a

102
köröm két darabját, oly nyugodtan, mintha egy - bogár két szárnyát tépte volna ki. Letisztította
a gennyet és a vért, egy perc alatt elkészült.

Az uradalomnak abban az időben már volt megállapodása az egyik szomszéd falu orvosával; az
orvos évi konvencióért ápolta a cselédeket és azok gyermekeit 12 éves korig, sajnos, a
javasokénál alig változatosabb gyógyszerekkel. Hashajtónál és aszpirinnél ezek az orvosok mást
nem igen rendeltek; minden fájós fogat kihúztak. Az uradalmak inkább a fegyelem kedvéért
tartották őket, azért, hogy a cselédek betegség ürügyével ne vonhassák ki magukat a dologból.
Az orvosokat az uradalmi hintó hordta ki a pusztára, megjelenésük annyi volt, mint a
lélekharang; Rácegresen a „doktorfogat” láttára az asszonyok keresztet vetettek, elmormoltak
egy hamar imát, a betegnek már nem sok lehetett hátra. Hivatalos segítséget a hozzátartozók
csak a végső pillanatban kértek, amikor a beteg már elfeketedett. „Tessék gyorsan kihozni az
orvost - dünnyögte egy-egy elkomorult apa vagy fiú - nem szeretném, ha bajom esnék.”
Előfordult ugyanis, hogy egy-egy fiatalabb s még lelkiismeretesebb orvos vétkes hanyagságért
feljelentést tett.
A törvény értelmében a beteg cselédet negyvenöt napig az uradalomnak kell gyógyíttatnia. Ezt
a cselédek azonban nem igen veszik igénybe. Újabban a legtöbb uradalom a felvételre
jelentkezőket orvosi vizsgálatnak veti alá és csak a vasegészségeseket alkalmazza; azokat pedig,
akik évközben betegeskedtek, elbocsátja. A szomszédos x.-i uradalom - egy nemzetközi híres
iparvállalat tulajdona - házitörvényül akarta bevezetni, hogy a munkából bármi ürüggyel nyolc
napnál tovább elmaradó cselédeknek év végén fel kell mondani. A legérdekesebb a
megindoklás volt. Külföldön a munkásjóléti intézmények annyi áldozatra kényszerítik a céget,
hogy ott, ahol lehet, a legszigorúbban takarékoskodni kell. - X.-en lehet.
Egy-két vidék - így a gróf K. család pusztái kivételével, amelyek központján a tulajdonos
valóban kitűnő kórházat emelt - majdnem mindenütt lehet. A pusztaiak nem azért rettegnek a
betegségtől, mert esetleg kicsöppennek az életből, hanem azért, mert állásukból előbb-utóbb
egész bizonyosan kiesnek. A beteg iránt kevés a könyörület - példázódjam itt is az állatokkal,
amelyek közül annyi vész el, annyi valódi, pénzben kifejezhető érték, egyik napról a másikra?
Vagy a katonás fegyelemmel, amely a puszta szellemét örök csatában álló hadsereghez
hasonlítja? Mi történne, ha a vezér minden elesett katonát megkönnyezne? Azt, aki nem bírja a
menetet, a puszták urai tán sajnálkozással, ám edzett szívvel állítják ki a sorból, vetik az
árokpartra. Magatartásuk e téren, a fensőbbséges, előkelő közöny, éppoly csodálattal töltött el,
akár midőn az erkölcsi szenny fölött sértetlenül elsuhanó, derűs, tiszta tekintetüket szemlél-
hettem. Már két hónapja vártuk egyik legkedvesebb hozzámtartozó halálát, övét, akinek emberi
nagyságát oly sok esztendei félreértés után csak akkor ismerhettem meg, utolsó napjaiban. Egy
elhagyott pusztán fetrengett a szörnyű kórban s aggodalomban, hogy még meddig győzi pénzzel
az orvost, aki átvergődve a feneketlen őszi sáron, öt pengőért ojtotta bele a vigasztaló
kábítószert. Nem nyugtatta meg az irodalmi díj tekintélyes összegéről szóló okirat sem, amelyet
a fiúi szeretet, első és elkésett jeleképp, kezébe adott. Mindenki tudta, hogy meg fog halni, csak
ő nem. Megtudta az uraság is, nyilván ennek köszönhettük látogatását. A sárgára aszott öreg
férfiarcot áhítatos, boldog fény öntötte el, a vastag őszes bajusz alól önfeledt mosolyt szűrtek az
egészséges nagy fogak, amikor a lengyelbundás, deli vendég kezét kézfogásra nyujtotta. Az
üdvözlés után a vendég röviden azt tudatta, hogy sajnos fel kell mondania. November volt, a
beteg helyett új esztendőre mást fogadnak, - s ezzel ment is. „Hisz akkor meghalok” - mondta a
beteg rövid szünet után. Hasztalan vígasztaltam. A család legkínosabb gondja egyszeriben
megoldódott. „gyónni kell” - hallatszott nyugodtan, egyszerűen az ágyból.

103
Általában a hozzátartozók is kevés könyörületet mutatnak. A sebesült mellett a katonák sem
érzékenykednek sokáig, - ma neked, holnap nekem - a kemény sors legelőször is a szívet
keményíti meg. Mikor Nagyvadi bácsi ágynak esett, a veje hordani kezdte a kucsmáját. Az öreg
lármát csapott. „Nyughasson már, - intette le a felesége, - kend úgysem éri meg a telet.” - „De
az isteneteket, - mondta Nagyvadi bácsi, - engem nem raboltok ki.” És meggyógyult, meglehet,
csak a kucsma kedvéért, ahogy maga mesélgetni szokta vidám hahotával.
Szégyen volt a betegség? Mindenki addig rejtegette, ameddig tudta. A cselédek nyögtek,
sziszegtek, fájlalták az oldalukat, sőt előfordult, hogy tettették a betegséget, de azt, hogy „beteg
vagyok”, nehezen ejtették ki. Irtóztak a betegágytól is. Aki világossal is cihák között feküdt,
arra mint bélpoklosra tekintettek. Aki pedig hetekig nem mozdult ki a házból, azt gondolatban
már el is temették.

De a javasokkal őszinték voltak. Azok előtt kitárták a szívüket, tudták, hogy azok nem
mondhatják tovább a dolgot. Meg hát azok úgyis beláttak az emberbe. Horváth néninek az
udvardi asszony a belépéskor megmondta, hogy kelet felől jött, és „homályosodik a szíve.”
Takács néninek, hogy férfi miatt van baja.
A tudósok valóban beláttak az emberekbe és magam is jó sok esetet tudok, amikor meg is
tisztították őket. Nemcsak orvosok voltak, hanem papok és bírák is. Ítélkeztek és feloldottak.
Amikor az igari ember betelepedett a Hajasék konyhájába, a pusztán nemcsak valami
megnevezhetetlen reménység pezsdítő légnyomását lehetett érezni, hanem szinte a statáriumét
is. Mivel érte el ezt az igari ember? Azzal, hogy olyan őszinteségre tudta kényszeríteni az elébe
járulókat, aminőre azok házastársukkal, de még önmagukkal, még álmukban sem voltak
képesek. Hisz egyetlen hazug szó, de hazug gondolat is elvette a gyógyítófüvek és igék hatását.
(A sikertelenségért a betegek kivétel nélkül magukat okolták.) Hinni kellett. A tudósok a
názáretitől oroztak.
S aki hitt, az meg is gyógyult, mi van ebben csodálatos? Nagy István bácsi felesége olyan
hasogatást érzett a két combjában, hogy hetekig nem hunyta le éjszaka a szemét. Járt a
doktornál, de semmi orvosság nem használt. Az udvardi asszony a beteg részre tenyere élével
keresztbe jeleket huzigált. Aztán egy jó félórára a falnak fordult. Semmit nem adott. „Kilenced
napra jöjjön el újra” - mondta végre. Nagy néni csak azért ment el, hogy egy pár tyúkkal lerója
háláját, mert közben teljesen meggyógyult. Az alsómajori Szabó-fiút nem a rosszaság vitte arra,
hogy egy városjárt „kitanult” nőszemély miatt el akarta hagyni fiatal feleségét, hanem, ha jól
emlékszem, a holdfény játéka az istálló ablaküvegén. A javasember orvosságot rendelt neki is, a
feleségének is. Addig szedték, míg minden rendbe nem jött.
„Azok még értettek az orvossághoz” - mondták a cselédek a javasokról. Olyan gyógyszert
rendeltek, hogy a páciens szeme szikrát hányt, amikor bevette - de vajjon nem épp emiatt
gyógyult-e meg tőle? Áldozat nélkül semmitől nem lehet megszabadulni: a gyógyszer penitencia
volt. Az öreg falusi orvosok nevetve oktatták ki fiatal kartársaikat, hogy a cselédeknek
lehetőleg csak keserű orvosságot rendeljenek, minél keserűbb, annál jobb. És lehetőleg mindent
folyadék alakjában. Abban esetleg még bíznak és beveszik. A porokat nem szerették. Mert a baj
ott kezdődött, hogy az orvos utasításait a cselédek a legritkább esetben követték. Mikor Gallé
néni a kilencedik gyerek után meghalt, szalmazsákjában megtalálták mind a gyógyszert,
amelyet az orvos az utolsó két évben adott neki. Szabadi bácsiról mindenki tudta, hogy az ispán
pofonja gyógyította meg. Székrekedése volt, már elképzelhetetlenül hosszú ideje. Az irodából
naponta ricinusolajat küldtek neki, de csak nem mutatkozott a munkánál. Végre behívatták.
Szabadi bácsi megjelent, hóna alatt egy pintes üveggel, gondosan összegyűjtötte abba a napi
adagokat. Ott helyben belé akarták önteni. „Vedd be, vagy nyakon váglak” - kiáltott rá az

104
ispán. Nyakon vágta, és másnapra munkába rendelte. Szabadi bácsi meghajolt, és nem
panaszkodott többet.
Természetesen a diétát sem tartották be. De nem tartották be a legelemibb rendelkezéseket
sem. A negyvenfokos lázban hánytorgó tífuszosnak savanyú káposztát adtak. A gyomorfeké-
lyesnek paprikás krumplit. „Úgy megkívánta szegény.” Nem volt szívük visszautasítani.
A tudósok szavát betartották. Azok rendeletére még meg is fürödtek, ami nem kevés
fáradsággal járt. A cselédeknek ugyanis semmi fürdő alkalmatosságuk nincs. Legtöbb uradalom
a sertéseknek kifogástalan cementmedencéket építtetett, mesterséges homokparttal, sőt a
parton árnyat adó fákkal. A cselédek legfeljebb csak a Sióban márthatták meg magukat,
természetesen csak nyáron. De a fürdést afféle fiataloknak való csintalanságnak tartották, házas
béreshez már nem illett a lubickolás. Ha valamelyik szobába nagy körülményesen becipelték a
szapuló kádat, és a szabad tűzhelyen melegíteni kezdték a kannánként hordott vizet, mindenki
tudta, hogy ott valami „rámondás” végrehajtására készülődnek.
Az orvosoknak is egy kicsit kuruzslóknak kellett lenniök, ha sikert akartak elérni. Nem volt
adoma az e.-i patikus meggazdagodásának története. Az orvosságot a recept szerint készítette,
de mikor a parasztok kezébe nyomta, bizalmasan a fülükbe súgta, hogy az csak úgy használ, ha
a beteg éjfélkor, a keresztút porába rajzolt kör közepén veszi be, azután a botot a háta mögé
hajítja és visszanézés nélkül fut haza. A borogatáshoz „szótlan vizet”, a patakból szótlanul
hozott vizet rendelt. Minden gyógyszerhez adott megfelelő használati utasítást. A hatodik
pusztáról is hozzá jártak.
Mert különben a cselédek a patikától is idegenkedtek. A tudósok maguk készítették főztjeiket.
Ami gyógyszert a civilizáció az emberiség vigaszára kitalált, azt a pusztára leginkább a
vándorkereskedők közvetítették. Salamon bácsi árusított különféle fájdalom elleni kenőcsöt is,
aztán bajuszpedrőt, bajusznövesztőt és nagy mennyiségben huszárzsírt. De elért hozzánk néha
egy-egy világraszóló találmány híre is. Ügynökök jöttek, a pipereszappanos dobozok mellett
most fölfedezett, csalhatatlan csodaszert kínáltak mellfájás, csúz és fogamzás ellen. Nem
maradtunk el a világtól. Jöttek optikusok, a skatulyából a szemüveget kiki maga választotta ki
magának; jöttek kozmetikusok, ezek a háború után főleg óvszert árusítottak.
Hogy vidáman fejezzem be, még csak a vándorröntgenológust említem meg. Hatalmas ládában,
hátán hozta készülékét, amely villanyozásra is szolgált, sőt azonkívül a „vér állását” is
megmutatta. Akikkel a kísérletek során bizalmas viszonyba került, azokat este, nagy titokban,
megröntgenezte. A rossz nyelvek szerint égő villanylámpát helyezett a beteg szájába, aztán a
másik felén bekandikált. Vagy ezen is inkább szomorkodni illik? Takács bácsit és Vadócz bácsit
röntgenezte meg, állítólag, fejenként négy tojásért.

105
 16

Igazság szerint idegenek voltak a hosszabb-rövidebb munkára szegődő havi munkások,

summások, aratók és falusi napszámosok is. De ezeket nem éreztük idegennek. Amint meg-
érkeztek s lekanyarították vállukról a subát s a madzaggal egybekötött kaszát-kapát-favillát és
bográcsot, a puszta világa elkapta és közénk keverte őket: a férfiak a férfiakat keresztnevükön
szólították, az asszonyokat s lányokat tegezték. A munka és a szegénység nagy demokráciája
egy szempillantás alatt ledöntötte a válaszfalakat, amelyek a bennszülötteket és újonjötteket
erkölcsben, szokásban elválasztották. Nem volt akadály, sőt ráadásszerűen a kedvesség,
figyelem és vidámság ébresztője volt a más anyanyelv. A háború alatt orosz hadifoglyok jöttek,
szíves fogadtatásra találtak ők is, egy közülük végleg ott ragadt. Megnősült, közös konyhára
Szulimán bácsiékhoz osztották be, akik nyilván még a törökökből ragadtak hátra. Bárhonnan
jöttek az idegenek, a pusztaiak magukhoz tartozónak vették őket.
A részes aratók a környékbeli falvakból jöttek, a havi munkások, a summások Vas megyéből
vagy a Felvidékről. Mindkét csoport a zsellérségből került ki, de csak a szórakozott, felületes
szemlélő tekinthette hasonlónak őket. Lefelé, a nyomor alvilágában a társadalmi rétegek közt
talán még nagyobb a távolság, mint fölfelé. Ég és föld választotta el őket. Csak a pusztán, a
közös kukoricakapálás közben érintkeztek, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az arisztokraták és
bankárok valami közömbös legű nagyvilági szalonban.
Február vége felé az uradalom egyik tisztje, ugyanaz, aki az állateladást is végezte, útra kelt.
Néha egy hétig is távol volt: valahol Gömörben, Ungban, Beregben vagy Borsodban járta a
falvakat, mustrálta az embereket; azok egy-egy bandagazda vezérlete alatt csapatba verődve
várták az alkalmat, mint rég a kurucok, hogy leszállhassanak az ország termékenyebb vidékeire.
A gazdatiszt végre megállapodott az egyik vezérrel, rendes szerződést kötöttek. Ugyanakkor
szerződés készült valamelyik környező falu aratóbandájával is. Az idő fölengedett, a gulyát a
téli istállókból kiverték a nyári szállásra. A hatalmas istállókból kihányták az almot és a ganéjt.
Napról napra vártuk a „vidékieket”, izgatottan találgatva, azok lesznek-e, akik tavaly? Még az
irodába is bemerészkedett egy-egy legény vagy leány, megtudni, hogy kik jönnek, hová
valósiak és mikor. A kastélybeliek ilyenkor összenéztek, fejüket csóválták, egy-egy testes
kasznárné gyomra mélyéből fölsóhajtott: micsoda népség! A bennszülött és az idegen fiatalok
közt ugyanis néha szerelem szövődött és a fiatalok fél éve nem látták egymást. Végre
megjöttek. Ha azok jöttek, akik az előző évben, akkor is alig ismertek rájuk. Megnyúltak,
megsápadtak, csak úgy tengtek-lengtek, mint Toldi lova a szeméten, valósággal úgy kellett
talpraállítani őket. Az uradalom nem bánta ezt, a közfelfogás szerint az ilyenekből váltak a
legszorgalmasabb munkások. Azonnal kikérték az első heti részüket s küldték haza, még embert
is hoztak magukkal, aki a nagy batyukkal visszautazott. Másnap kikérték a következő heti részt.
A tisztek legyintettek és mosolyogtak, így volt ez már szokás. Két napot kaptak a szállásuk
rendbehozására és az elhelyezkedésre. Ez alatt ettek.
Hogy éltek otthon? Hogy húzták ki a telet? Ennek megírása közülük vár valakire. A
„hírköltők”, amint láttuk, adnak egy-egy képet, s ezek darabosságuk ellenére is jó szemről
tanuskodnak. Pusztai szállásukat én sem tudnám hívebben leírni, mint egyik verses röplapján N.
Kovács István, Döbröközről:
Csöndesek a puszták, munkáslárma nincsen,
Ki há vette útját, tudja a jó Isten.
Hol volt a nyáron a munkások tanyája,
Most ott telel az uraság ökörcsordája.

106
 Gerendákon, még ott lóg egy-két ruhadarab,
Rongyos kabát, nadrág s egérrágott kalap.
Polcon át resped a kemény, penészes kenyér
Melyben szintén tanyát vert az egér.
Amott a sarokban mit lát az ember,
Ott van szétdőlve két-három kuffer.
Deszkájuk belsejéből pudvás por hull,
Bűzös istállóba megette a szuh.
Ha majd egykor jő a tavasz újra,
Pusztákon megkezdődik a munka,
Kiszórják az istállóból a rothadt kufferdarabokat,
Beeresztik az istállóba a munkásokat.
Elkiáltja harsányan az öreg csordás,
Hajsz kifelé csorda, itt van a felváltás
Hó, ha, hű, ott az ajtó, kifelé, egye fene a szemeteket,
Munkások, foglaljátok el a helyeteket.
Így látják el szállással a szegény munkást,
Hogy az ökörcsordával váltják föl egymást.
Nagy a műveltség, fejlődik a kultúra.
Dehát nem illik hozzá a munkások nyomora.
Valóban az istállókban helyezik el őket. Akad ugyan egy-két hely, ahol külön munkástanyát
építenek nekik, félig a földbe ásott, jégveremszerű vályogbarakkot, belül a fal hosszán hatalmas
közös fapriccsel, de az általános szokás mégis az istálló. A jászlak elé sorban, úgy, ahogy télen
az ökrök állottak, a munkások fekvő alkalmatosságot készítenek. Mindegyik ökör helyére
levernek négy kis cölöpöt, arra keresztben és hosszában ágfát helyeznek, majd afölé szalmát és
pokrócot. Az istállót a vaksi kis ablakon át nem lehet jól szellőztetni, természetesen fűteni sem
lehet, hisz ki látott már istállón kéményt? Nincs bennük mosdóhely sem, vagyis szinte kínos
pontossággal ellentmondanak a törvényesen hitelesített Munkaszerződés 7. bekezdésének,
amely szerint: „Köteles a munkaadó a munkásoknak tisztességes, a közegészség és közerkölcsi-
ség követelményeinek megfelelő, nemek szerint elkülönített, hideg időben fűthető oly elhelye-
zést biztosítani, mely által lehetővé válik, hogy a munkás kellőképp tisztálkodhassék. A fekvés
céljaira használt szalma a szükséghez képest kicserélendő. Istállók, aklok, pajták a munkások
szálláshelyéül megfelelő átalakítás nélkül nem használhatók.” A nemek szerint való elkülönülés
elvben megvan. Az istállók bejáratánál jobbról és balról rendszerint két fatábla látható
mutatónyillal s a később felrótt szellemes megjegyzéseken kívül ezzel a felírással: „férfiak,
nők”. A férfiak és nők nagyrésze azonban egyben férj és feleség is, ezek szépen egymás mellé
költöznek, néha egy fekvőhelyen hálnak. Sőt maguk mellett készítenek helyet gyermekeik
részére is. Az istállókban így családi gócok alakulnak, köztük a törvényes három métert a
munkások azért nem tartják meg, mert ha megtartanák, nem férnének el. A magányosan érkező
hajadon lányok és legények baráti alapon csoportosulnak. „Örültem volna, ha a háború alatt
mindennap ilyen helyen hálhattam volna”, - mondta az egyik gazdatiszt, miután igen okosan
megmagyarázta, hogy más elhelyezésről a gazdaság képtelen lenne gondoskodni. „Talán
szállodát építsen nekik?” - kérdezte. - „Nyáron jó ez.” Egyetlen helyes ellenvetés az lehet, hogy
ezek a munkások otthon még így sem laknak. „Boldogok, hogy ilyen is van!” Ez igaz.
E téren, általában a cselédlakások terén a viszonyok, nem az én megállapításom szerint, az
egyházi birtokon a legelmaradottabbak. Aminek igazán méltányolható magyarázata az, hogy az
egyházi uradalmak haszonélvezői rendszerint idős korukban kapják meg a birtokot s így

107
legtöbbjük - arra az időre, ami még hátra van - tartózkodik minden hosszabblejáratú befekte-
téstől és felesleges kiadástól.
Van a nyomornak oly mély lépcsőfoka, ahonnan már nem lehet szánakozással még mindig
lefelé tekinteni? A cselédek szíve őszintén megesett ezeken a messziről jött időszaki
munkásokon; fejcsóválva nézegették őket, s igyekeztek segíteni rajtuk. Mivel? Hol van az a
fok, amelyen túl az ember már nem segíthet emberen? Segítettek nekik szalmát keríteni,
elmosogattak helyettük, pokrócot kölcsönöztek. Még vendégül is látták őket. „Hát, Sándor, te
megint nem vacsorázol?” - kérdezte a gazdatiszt, ha valaki elhúzódott a közös estebédtől. -
„Már megvacsoráztam a Szabóéknál.” Szabóéknál? - Az igás Szabóék a maguk hét neveletlen
gyermekükkel olyan koldusok voltak, hogy a szóbeszéd szerint a lábas alját még kívülről is
megnyalták. Mit vacsorázott náluk Sándor? Vannak megmagyarázhatatlan dolgok a földön.
De amilyen nagy volt a cselédek szívélyessége, épp akkora volt bennük az ellenségeskedés is, a
csipkelődés vágya is, - szóval igazán testvéreknek nézték az idegeneket. A cselédasszonyok,
teljesen megfeledkezve arról, hogy ők hogyan élnek, rémregényeket meséltek a hónapszámosok
erkölcsi életéről, elsősorban persze a lányokéról. Kíváncsian tartottam fülemet a mesebeli
vádaskodásokra. Bensőmben eleve elvártam, hogy ezek a messziről jött emberek mások
legyenek; mindent elhittem róluk. Rövidesen rájöttem, milyen ég-föld különbség lehet két
szomszédos falu között is, milyen nehéz csak egy járásról is általános képet alkotni. És hogy
változhat egy népközösség magatartása egyik évről a másikra, sőt aszerint is, hogy
esztendőnként milyen környezetbe kerül.
Kövesdieknek nemcsak a mezőkövesdieket neveztük, hanem minden csapatot, amely arról a
vidékről jött, s amelyben a férfiak azt a magas kalapot viselték, a nők pedig azt a karcsusító
szoknyát, amelyet közvetlen a mell alatt kötöttek meg. A kövesdiek mind jó munkások voltak,
szorgalmasak, ügyesek és igénytelenek. Nos, akadt köztük egy csapat, az r.-iek, akikről a
legszínesebb szóbeszéd sem volt túlzás. A lányok egy füttyszóra táncra kerekedtek, egy
mosollyal be lehetett inteni őket a kukoricásba. A fiatalok a meleg nyári éjszakákon kint háltak
a kazlakon, valamennyien egy bandában, és hajnalig nem szűnt meg köztük a viháncolás, a dal,
a vidám sikongás. A pusztai legények a legjobb emlékeket őrizték róluk. A rákövetkező évben
H.-ról jött egy csapat. Az előző évi hangulat fogadta őket, hiszen majdnem szomszéd falusiak
voltak elődeikkel. Ezek? Mint a jég. A lányok egyenes derékkal, emelt fővel jártak, s
tenyerükből úgy szállt a pofon, mint a szőlőből a veréb, kifogyhatatlanul. Úgy éltek, mint
egyetlen nagy család, idegen nem tört be közébük. Később visszatértek mégegyszer a régi jó
táncosok. De addigra azok is megváltoztak. Mintha ezeket a rajokat mindig egy személy
lelkülete irányította volna. Egy katonás bandagazda, vagy egy komoly öreg az egész csapatot
kemény fegyelemben és méltóságos elszigeteltségben tartotta; de néha egy jókedvű leány vagy
legény szelleme lett úrrá s egy nyárra úgy átalakította a csoportot, mint egy csipetnyi erjesztő
gomba egy hordó bort. Az ilyesmit az első félórában, már a bevonulás alatt csodálatoskép
érezni lehetett.
Hozzánk csak egy nyáron jött olyan banda, amely előttem is igazolta a cselédasszonyok
mendemondáit. Vasból vagy Zalából jöttek, illetve dülöngéltek be, mert megérkezésük napján
ittasok voltak, a lányok is; szinte vallásos borzadállyal néztük őket. Nálunk az asszonyok
ihattak ugyan, de a részeg asszonyt szigorúbban ítélték meg annál is, aki testével kereskedett.
Kócosak voltak, piszkosak; a férfiak rongyosabbak a cigányoknál. Priccset sem készítettek
maguknak, úgy hevertek a földön, akár az állatok. Tudom, hogy a parasztlányok erkölcsére
nem lehet következtetni abból, ahogy beszélnek; árnyalatnyi zavar nélkül mondják ki azok a
legtrágárabb szavakat, a legények előtt is. De ezeknek a zalaiaknak a szavából sok mindenre
lehetett következtetni. Tépték egymást éjjel-nappal. Ezeknek nem volt vígasz a szerelem.
Durván s egymás fülehallatára enyelegtek a sötét istálló szutykában. A puszta gazda hajnalban

108
előbb kívülről kiabált be hozzájuk, megrugdosta az ajtót, s csak aztán lépett be, ő röstelkedett
már, hogy kit ki mellett talált. Elhúzódtak tőlük a pusztaiak is. A bolhák úgy ugráltak róluk,
mint a rostából a kukorica pattogtatás közben ott a tűz fölött. Állítólag egytől-egyig vérbajosak
voltak. Hogy tudtak mégis dolgozni? „Rajtuk már nem fog” - mondták nyavalyáikra a cselédek.
Különben a munkájuk is csak dülöngélés volt, nem ért egy fabatkát sem. A nők egymásután
másállapotba jutottak, a felsőbb vélemények szerint csak azért, hogy ki-kivonhassák magukat a
dolog nehezéből. Az uradalom majdnem elcsapta a segédtisztet, aki fölfogadta őket.
A kövesdiek tiszták voltak. De nemcsak tisztaság és munka tekintetében multák fölül a
pusztaiakat. Szívélyesek voltak, udvariasak. Hálásak a cselédek segítségéért s azt ki is tudták
fejezni. Tavasszal ajándékot hoztak, a gyerekeknek valami kis játékszert, az asszonyoknak
hímzett kendőt. Nálunk nem volt divat a jótettért köszönetet mondani. A kövesdiek, ha anyám
csak egy pogácsát adott is a pusztán üldögélő gyerekeiknek, este ünnepélyesen beállítottak és
szépen megköszönték. Fölfelé néztem rájuk, kerestem a barátságukat. Valami titkot sejtettem
bennük s szerettem volna megismerni. Később, kamaszkoromban, midőn az egyszerű
kíváncsiságnak már hangzatosabb nevet adtam, azt, hogy a szokásokat „tanulmányoztam”, nem
egy éjjelt töltöttem az istállókban is.
Semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Tudták, ki vagyok, megérezték rokonszenvemet, amely
közibük vitt s ahelyett hogy ők beszéltek volna, engem beszéltettek. Elkapott, tán életemben
először a közvetlen közlés kéje, boldogan, feledhetetlen örömérzéssel fecsegtem, néha majdnem
könnyekkel szememben mindenről, amiről kérdeztek, ami eszembe jutott, mintha valami jó hírt
tudattam volna velük. Három folytatásban egyszer egy akkori olvasmányom, egy francia regény
tartalmát meséltem el.
Átgyalogoltam a szomszédos pusztákra. Este érkeztem s a puszta-gazda, az előre megbeszélt
terv szerint, mint afféle vándorlót helyezett el az ottani munkások között; szintén kövesdiek
voltak. Barátsággal fogadtak, de itt sem sokat tudtam meg. A férfiak egy ideig társalogtak,
eléggé keresetlen szavakkal, aztán elaludtak, horkolásuk hullámszüneteiben sokáig hallottam a
lányok csevetelését. Amit a legények a lányokról mondtak, alig különbözött attól, amit a
cselédlányokról el lehetett mondani. Itt-ott szó esett a bizalmaskodásról, amelyet a különböző
rangú parancsolók természetesen a hónapszámos lányokkal szemben is megengedtek maguk-
nak. De épp egy ilyen kirándulás alkalmával voltam véletlenül fültanúja egy jelenetnek: az
egyik lány úgy lehordott egy fiatal számtartót, hogy az leforrázott kutyaként ódalgott el. A lány,
tizenhat év körüli pöttöm kis teremtés, nekipirulva utasította vissza a goromba közeledést,
amiközben szűzi ajkáról olyan kifejezéseket röpített világgá, olyan vaskosan nevén nevezett
mindent, még a rituális eljárást is, amelyet a véletlenül izraelita származású számtartó valaha
elszenvedett, hogy magam is elfordultam. A banda férfitagjai mosolyogva hallgatták a pattogó
nyelvelést. Nem avatkoztak bele, ahogy előbb a számtartó szavaiba s mondataiba sem. Nem
szólt a gazda sem, pedig ez épp a fegyelemtartók közé tartozott.
Volt ezekben a bandákban, még azokban is, amelyek látszólag igen szabadon éltek, valami az
aranyásók vagy a portyázó szabadcsapatok szívósságából és szükség teremtette szervezettsé-
géből. Idegen földön tudták magukat? Egyenetlenség nagyritka esetekben tört ki köztük. A
szerződés értelmében a puszta elöljáróinak parancsait kellett követniök, de igazi munkát csak a
saját gazdájuk vezetése alatt végeztek. Az uradalomtól havonta 7-10 pengő készpénzt és az
egészrészesek 120 kg búzát, 20 kg kenyérlisztet, 10 kg főzőlisztet, 3 1/2 kg szalonnát, 1 1/2 kg
zsírt, 3 kg babot, 12 kg burgonyát, 1 kg sót, 3 kg sózott vagy nyershúst, 1 liter ecetet és 30 fillér
fűszerpénzt kapnak. Az élelmet ebből saját maguknak kellett elkészíteniök. A napi élelmükből
is igyekeztek annyit megtakarítani, amennyit csak tudtak. A száz kilométerre kiszállt
kenyérkeresőtől otthon egy fészekalja apróság várta a táplálékot. Azon voltak, hogy a részükből
minél kevesebbet fogyasszanak el, minél többet juttassanak haza. A takarékoskodást közösen

109
gyakorolták. A hónap elsején kikapott kevés lisztet, zsírt, szalonnát, babot, amelynek kétszere-
sét is el tudták volna fogyasztani a megerőltető munka mellett, amelyet nap-nap után végeztek,
összeadták s aztán lelkes határozattal rá parancsoltak a szakácsnéjukra, aki rendszerint a gazda
felesége volt, hogy a zsírnak például legfeljebb csak a felét merje elfőzni.
Vasárnap csak délben ettek. A kenyérrel való takarékoskodásra ötletes módszert eszeltek ki. A
kapott liszt- és burgonyamennyiséghez mérten kinek-kinek naponként egy fél cipóra volt joga.
Aki nem vette ki a részét, az a kenyér helyett kis fadarabkát kapott a gazda saját tintaceruzás
aláírásával. Ezek a fadarabkák pénznek számítottak, felmutatóiknak a szakácsné bármikor
bizonyos mennyiségű lisztet és burgonyát szolgáltatott ki. A hamisítót a saját törvényük
értelmében örökös száműzetéssel büntették volna, ha akad, akinek ilyesmi eszébe jut. Valóban
a szájuktól elvonva gyűjtötték a „tőkét”, volt aki havonta három-négy kenyeret összekoplalt. A
szalonnát egy hétre szétosztották, e téren a takarékoskodás a szabadverseny elve alapján folyt.
A fekvőhelyek fölött csüngő darabok mutatták a heti győztest. Levesen éltek. Pontosan hétfő,
kedd, csütörtök, szombat és vasárnap délben egy-egy tányér „húslevest” ettek, amelyet a
szakácsné 38 személy részére 5 kiló húsból és csipetkéből főzött. Szerdán és pénteken
bablevest ettek kőtt pogácsával. Este a hét minden napján bablevest, kivéve a pénteket, amikor
krumplilevest és a vasárnapot, amikor, mint mondtam, semmit. A szerződésbe ők maguk vették
be, hogy készpénzfizetésükből az uradalom havonként a férfiaknak legfeljebb 3 pengőt, a
nőknek 2 pengőt adjon ki. S hogy búzajárandóságukat pedig otthon, a szülőfalujukban
szolgáltassák át nekik. Még magukban sem bíztak eléggé.
Ők is látástól vakulásig dolgoztak, reggel és délután fél óra, délben másfélórai pihenővel.
Azokat a munkákat bízták rájuk, amelyekhez nem kell állati segítség, de amelyhez ügyesség és
figyelem szükséges. Répát egyeltek, kapáltak, kaszáltak, csak épp aratni nem arattak. Az aratás
a részesek dolga volt.
Öt-hathavi kemény munka után így hazavittek öt-hat métermázsa búzát, 40 pengő készpénzt és
mintegy 20 pengő értékű megtakarított élelmet. Vagyis mindent pénzben és bőven számítva,
körülbelül 130-150 pengőt. Ezt vitték haza, ha - szembeszállva saját fogadalmukkal - már előbb
haza nem küldték. Ezzel húzták ki a telet, ha az otthonmaradottak a télire valót már nyáron el
nem fogyasztották.

A kövesdiekkel csaknem egyidőben jelentek meg a részesek is. Ők a környékbeli falvakból

jöttek. Ismertük őket jól, hisz télen is be-benéztek hozzánk egy kis lisztkölcsönért. Az urada-
lomban azt a munkát végzik, amelyet jobbágy őseik hajdan robotban végeztek. A jobbágyok
annakidején ezért a saját földjük használati jogát kapták. A részesek most lényegesebben
kevesebbet kaptak. Ők arattak.
Az uradalmak a szántást mindenütt szántógéppel végeztetik, a vetést vetőgéppel, a gabona
cséplése is gépekkel folyik; az aratás azonban országszerte ma is kézierővel, kaszával és
sarlóval történik, akár századokkal ezelőtt. Ez a magyar földműves-mozgalmak egyetlen
eredménye.
A mult század végén nálunk is feltűntek az aratógépek; ezek épp úgy gazdaságosabban,
gyorsabban, alaposabban végzik a munkát, akár a többi mezőgazdasági gép. Egyetlen aratógép
egy egész aratóbanda dolgát megcsinálja, feleannyi idő alatt... Az uradalmak természetesen
ezeket is rögtön beszerezték; kitűnően beváltak. Egyik nyárról a másikra az ország egész
földműves-arató munkássága felesleggé vált. A lehető legrosszabb időben.
A híres arató-sztrájkok kora volt ez, az alföldi parasztlázongásoké, amelyeket a csendőr-
sortüzek is csak vérbe fojtottak, de nem csöndbe. A kormány hiába mozgósította a katonaságot
s a Felvidék rutén és szlovák szegénységét, amelyet az állami birtokokon gyüjtöttek össze, s
küldték százas csoportokban, kedvezményes vasúti jeggyel s fegyveres védelem alatt azokra a

110
„veszélyeztetett pontokra”, ahol a magyar szegénység egy vékával több búzáért esengett; hiába
hozták az arcpirító aratósztrájk törvényt, amelynek értelmében szabad emberként mindenki
akkor hagyhatja abba a munkát, amikor akarja, csak épp a magyar zsellérséget lehet szuronnyal
és golyóval kényszeríteni, hogy akarata ellenére is dolgozzék, mert a szem kipereg... A
mozgalom terjedt. S hogyne terjedt volna az aratógépek alkalmazása folytán a munkanélküli
tömegekben, amelyeket mégsem lehetet egyik napról a másikra Amerikába átterelni? Úgy
látszik, voltak, akik el tudták ezt képzelni. Az aratógépek eltűntek, úgy, ahogy jöttek. Nem
tudom, van-e rá törvény, de dacolva a fejlődés parancsával Magyarországon, azt hiszem, ma
egyetlen gabona-aratógép sincs üzemben. Gyermekkoromban a rácegresi gépszérűben még
láttam egypárat, rozsdában fetrengve. A részes aratók morogva kerülgették a gépeket, s
pusztulásukat siettetve titkon béléjük rúgtak. Rúghattak volna nyiltan is, ócskavasnak tekintette
az uradalom valamennyit.
A részes aratók szintén bandába szerződve vállalják a munkát. „Kaszánként”, azaz arató-
páronként körülbelül hét hold őszi és tavaszi terményt kapnak; a learatott minden tizedik rész,
azaz minden tizedik kereszt az övék. Valamikor az egész egyezség ennyi volt. Az aratók
levágták a gabonát, s annak tized vagy régebben kilenced részével hazatértek. Idővel a rész
egyre kisebbedett. Volt idő és vidék, ahol tizenegyed, tizenketted, sőt tizenharmad részért
arattak. Az évenként csökkenő dijazás azonban szintén elégedetlenséget és felháborodást szült,
néhol még az emberségesebb gazdák körében is. A bérlőké az érdem, hogy a díjazás
csökkentésére más formát sikerült találni. Többfélét találtak.
A Dunántúl például a tized majdnem mindenütt megmaradt. Csak éppen munkát kell többet
adni érte. Az aratók is már kora tavasszal megjelennek a pusztán, szintén bandánként szerződ-
ve. A szerződés értelmében az aratáson kívül késő őszig különféle „mellékmunkákat” kell vé-
gezniök. Vállalnak mindent, csak hogy ők arathassanak. A mellékmunkák egy részét szinte
ingyen végzik, nemcsak napi élelmüket nem, de még szerszámaik kopását sem keresik meg
vele. Így - hogy csak egy példát említsek - ők nyűvik ki vagy aratják le a kendert. Ez az egyik
legnehezebb mezőgazdasági munka. Egy hold kender learatásához legalább tizenhat napszám
kell. A banda a szerződés értelmében egy hold kendert 70 kiló rozsért vág le. Ha ezt pénzre
átszámítjuk és arányosan elosztjuk, egy arató ezért a látástól vakulásig tartó embertelen
munkáért napi 40-42 fillért kap. Mert természetesen ők is „napfelkeltétől napnyugtáig”
kötelesek dolgozni.
Ők szedik föl a babot, borsót, kukoricát, burgonyát, ők kaszálják le a rétet, a baltacint. A répa-
termelést is, az eső egyeléstől a mázsálásig, ők végzik. Ők csépelnek. A cséplésért, zsákolásért,
asztag- és kazalrakásért a kicsépelt termény 3 - 3 1/2 százalékát kapják. Évenként körülbelül
110 napot dolgoznak a pusztán, ebből az aratásra csak 12-15 nap esik. A csépléssel 18-20
napot, a répa megmunkálással 30 napot, apró kaszálással 50 napot töltenek. Az ezalatt
megkeresett termény értéke „kaszánként”, azaz aratópáronként körülbelül 300-500 pengő. A
kaszás aratónak ugyanis kettőzőt kell tartania, akit ő fizet, általában 300-350 kiló búzával. De
munkatársul vehetjük a feleségét is, aki főz reá, s akinek az otthon elkészített ebéddel néha
négy-öt órát is kell gyalogolnia a pusztára és onnan ismét vissza. Mert a részesek hazulról
élelmezik magukat, s éjszakai nyugalomra is haza kellene térniök, lakást nem kapnak a pusztán.
Nem térnek haza. Este a kepe aljában vetik le magukat vagy a kazlak tövében. Esős vagy hűvös
idővel a szekerek alatt, a szérűkben és istállókban.
Természetesen nem daloltak. Főleg aratás közben nem. Aki nótázó kaszást emleget, az hazudik.
Kaszálás közben éppúgy nem lehet dalt fújni, mint kötélmászás közben. Mikor egyik dülőről a
másikra vonultak, akkor épp énekelhettek volna, de nem énekeltek. Az izzadságot törölgették,
kikrákogták torkukból a port. Az aratás végén néha daloltak, ha kaptak bort; de nem igen
kaptak. Legfeljebb a lányok hangicsáltak.

111
Aratási népszokás egyetlenegy volt divatban. Az első suhintással levágott szárból kötelet
csavartak, s azzal összekötötték a gazdatiszt csuklóit. Mit jelentett ez? Mosolyogva, látható
örömmel végezték, mindnyájan odagyültek. A szokás ma is életben van, azzal a változással,
hogy a gazdatisztnek most már csak a jobb karjára illesztenek három-négy búzakalászból font
kecses kis szalagot.

Jártak Rácegresre nagy néha még napszámosok is, olyanok, akik sem a részes-, sem a
summásbandákban nem találtak helyet. Ők is a környező falvakból jöttek, azok lakosságát is a
„szabad világ” egyre nagyobb mértékben szabadította meg a földtől. Hetven éves öregek voltak
köztük, akik felvételkor megható színészkedéssel düllesztették mellüket és tíz éves kislányok,
akik vállán a kapa akkorának tetszett, mint egy petrencerúd. Mikor keltek ezek, hogy
napfölkeltekor, ami tulajdonképpen a világosság kezdetét jelenti, már munkába állottak? Mert
éjszakára ők sem maradhattak ott. A puszta reggel úgy szívta be, s este úgy öntötte ki magából
a népet, akár egy hatalmas gyártelep. A napszám szinte hetenként változott. Ősszel kevesebb
volt, mint nyáron, télen kevesebb, mint ősszel, és az idén szinte törvényszerűen mindig
kevesebb, mint tavaly; a drágaság pedig egyre nőtt. „A drágaság, a drágaság!” - gyermekkorom
minden tája ezt visszhangozta. A férfiak átlag 65 krajcárt kerestek, a nők 45-öt. Egy pár
lábbeliért egy hónapig dolgoztak.
A napszámosok és summások között is akadt, akinek még volt valami földecskéje otthon, egy
tenyérnyi, mintegy emlékül a szaporodás folytán végtelen részecskékre darabozódó hajdani
birtokból. Mániákusan ragaszkodtak hozzájuk, már ahogy a családi emlékekhez szokás. Az
utolsó szalag földet is csak árveréssel lehetett elszedni tőlük. Büszkék voltak rájuk, s közben
dőlt belőlük a panasz. Otthonukról, a nagybirtokok közé ékelt s más, betegesen duzzadó
falvakról úgy beszéltek, mint a csizmáról, amely szorít. Sziszegtek, mozdulni se tudtak, de azért
díszelegtek vele. - „Jó nektek - mondták már ők is a cselédeknek - mi gondotok a kenyérre, az
adóra?” A kazalalji vita, hogy kiknek van jobb dolguk, a pusztai cselédeknek vagy a falusi
zselléreknek és kisparasztoknak-e, később országos méreteket öltött, már az úgynevezett
illetékes körökben. Ők még úgy forgatták, hogy kinek van kevésbé rossz dolga, bár tudták,
hogy így is csak árnyalatokról lehet szó. A falusiak ékesebb szavúak voltak, de azért nem
cseréltek a pusztaiakkal. A cselédek már akkor is bambán hallgatták ezeket a panaszokat és a
maguk sorsának dícséretét. Egyre kevesebbet értettek a világból.
Voltak még itt-ott gányók is, feles dohányföldiek, furcsa, titokzatos népek, akiket a pusztaiak is
kiközösítettek magukból. Bohémek voltak és páriák. Foglalkozásuk különleges szakképzett-
séget kívánt és az élet semmibevevését. A mesterséggel együtt a betegséget is megörökölték,
sárgák voltak és szárazak, mint a növény, amely hosszú füzérekben viskóik ereszét s a szobák
mennyezetét díszítette, ahol még a cselédeknél is nagyobb összezsúfoltságban éltek. A
munkában már a négyéves gyermekek is részt vettek s még a haldoklók is fűzték a hatalmas
árral a leveleket. Izzasztó nehéz munkát végeztek, s közben ittak, daloltak, és fütyülve a világ
véleményére, felháborító nyíltsággal szeretkeztek. Legtöbb helyen erkölcsi okokból száműzték
őket, mert parancsolni sem lehetett nekik. Szikár, alacsonytermetű, villogó szemű legényeik a
búcsúkban is külön falkákban jártak, mint az ordasok. Lányaik kedvesek voltak és barátkozók,
haj, mennyire barátkozók, szegény sárvíz-menti Carmenek! „Gányóknál járt” ez még akkor is
erkölcsi meghatározás volt, amikor a gányók már rég eltüntek a vidékről. Mifelénk is már csak
a harmadik pusztán éltek, vagy tíz kilométernyi távolságra; szombat este a béreslegények néha
meglátogatták őket; ki egy-két cséve kukoricával, ki egy kis szütyő liszttel, amennyi a zsebében
elfért. Ezt vitték díjul vagy ajándékul, és nagy orgiák hírével tértek meg, amelyekben az egész
telep részt vett.

112
 17

A lapos hétköznapok nagy vízválasztója, az izgalmas, igazi ünnep, az esztendők fordulója

Mindszentek előestje volt, október 31-ike. Az uradalom ezen a napon tudatta, hogy a cselédek
közül kiket tart meg, és kiket bocsát el újévkor. Ekkor vették fel az új embereket is. Ez volt a
„szólítás”, pusztai akasztófahumorral a gatyaremegtetés napja. A költözködés idejét a törvény
később április 1-ére helyezte, mert akkorra az utakon már fölszáradt a sár, s a megrakott
szekerek könnyebben haladhattak.
Kora reggel társadalmi rangsorban az egész puszta az iroda elé gyűlt, megborotválkozva,
ünneplőben, egy nyárfaerdőnyi remegő lélek. Elöl álltak az iparosok: a főgépész vezetésével a
kovácsok és fűtők; aztán a bognár és a vele dolgozók; aztán a parádés kocsis, a magtáros, a
kocsisgazda, a béresgazda, mindegyik a maga seregével, aztán a juhászok, gulyások, csikósok; a
csőszök, az uradalmi kanászok s legutoljára a béres-kanász, aki a cselédek falkáját őrzi s akinek
járandóságát a cselédek konvenciójából vonják le. Mint minden seregszemle, ez is néma. Ki
tudja, ki marad meg? Az emberek sápadtan lépnek be, mint egy párviadalra. Néha jajongás
hallatszik, valaki kegyelemért könyörög. Először a vezetők járulnak a hatalom elé s ha
megfelelnek, mindjárt az ítélkezők mellé állnak s csapatjuk vizsgáztatásában már ők is
résztvesznek, rendszerint a vádló hivatásában.
A cselédek jelenete rövid, mint minden nagy sorsfordító drámai jelenet. A párbeszéd ősi szöveg
szerint indul. „Ha emberségem, becsületem tetszik, - szándékom maradandó,” - mondja az
országos formulát a vigyázzállásba meredt jelentkező az egymás mellé tolt asztalok előtt,
amelyeknél az intézőség tagjai ülnek, mint egy törvényszék, közepén a jószágigazgatóval, aki
erre az alkalomra legtöbbször megjelenik a pusztán. A tanács tagjai összenéznek. Mindenki
elmondja észrevételét, ha az kedvezőtlen. Az alkalmazott tanácsokat és figyelmeztetéseket kap
jövő magatartására vonatkozóan. De a cselédek ezt már könnyű szívvel állják. Akit a
szidalomra érdemesnek tartanak, akit meg akarnak javítani, ha a „saját érdekében” is, azt
megtartják, legalább még egy évre. A dicséret nem szokásos, pedagógiai elvből.
Akinek a kezébe adják a cselédkönyvet, ahhoz egy szót sem szólnak, a mozdulat mindent
kifejez. Értelmes mondatot ilyenkor a cselédek sem ejtenek, erre a jelenetre nincs hagyományos
szöveg. A maga találékonyságára hagyott szereplő remegő szájjal küzd mondanivalóival, és a
padlót nézi. „Hét gyermekem van, tekintetes uram!” - nyögi ki végre. Nem kap választ.
Legfeljebb a gazda vet neki szót, ő porkoláb voltában is érez tán valami közösséget a néppel:
„Becsülted volna meg magad.” Az áldozat elmondja még egyszer-kétszer, amit már elmondott.
Aztán az erélyesebb figyelmeztetésre kifelé indul, siránkozva, némán, vagy foga közt átokkal.
Ez már az idegektől függ, akár a vesztőhelyen való magatartás. Az elbocsátott azon nyomban
útra kél s igyekszik még aznap eltalpalni a környékbeli pusztákra, hátha befogadják valahol. Mi
történik vele, ha nem fogadják be? Azt az író sem tudja. Eloszlik, felszáll a levegőbe? A
pusztáról mindenesetre eltünik.
Aztán következnek az újonjöttek, akik régi helyükön a cselédkönyvet még előző délután
kikérték. A könyvben nincs rovat a cselédek jellemzésére. De a nem kívánatos elemeket az
uradalmak egymás között nyilvántartják. Szokásos a bérlevélre titkos jeleket róni. Például, ha a
név elé valahová gondolatjelet tesznek, az azt jelenti, hogy az illető verekedő, ha pedig
aláhúzzák, hogy felvétele semmiképp sem tanácsolható. A jelentkezők szállingózása még a
következő estéken is tart.

113
A nyugtalanság, amely a pusztát már a szólítás előtt hetekkel elöntötte, hatalmába kerítette a mi
házunkat is. Apám minden évben menni akart. Ősszel, a kinti nagy munkák befejeztével,
amikor a határból a többiekkel ő is a pusztába, a házak közé szorult, s naponként ágyban hált,
valami különös kóborlási vagy költözködési ösztön ébredt fel benne, akár a vándormadarakban.
Sehol sem találta helyét. Esténként mesés ábrándozásokkal szédítette a családot, vasárnapon-
ként pedig majdnem mindig elkéredzkedett az intézőtől. A rokonokat és ismerősöket járta
végig, néha bennünket is magával vitt. Jobb hely után tudakozódott? Nem mondhatnám. A
sógoroknál s megszámlálhatatlan komáknál vidám és magabiztos hangon adta elő, mennyire
megbecsülik őt, milyen jó dolga van neki: ünnepnap, amikor tiszta a keze, vele még az intéző is
leparolázik. Mert ő... ragyogva hallgattam szavait, még akkor is, amidőn már felfedezhettem
bennük itt-ott a túlzást. Lelkemben helyeseltem s örömét látva még segíteni szerettem volna
neki a beszédben. Nem nagyzolt; egyszerűen képtelen volt panaszkodni. A siralom és nyögés
tengerével ő így szegült szembe, így akart felülkerekedni. Ha mégis bajáról kellett szólnia,
elpirult, dadogott, kínjában elnevette magát, végül az égre vagy a földre nézve hirtelen egy
szuszra kivágta a dolgot, de a következő szavában már ő vigasztalta, nem önmagát, hanem azt,
akihez beszélt s aki ilyenkor rendesen fájdalmas képet öltött. A rokonságban senkin sem
tapasztaltam ezt a tulajdonságot, de megdöbbenve figyeltem meg később testvérbátyámon,
aztán magamon is. A kirándulásoknak sosem lett eredménye. Egyszer Fejérváron a villany-
telepen kínáltak neki valami állást. Kezét dörzsölve kelt útra s a vége az lett, hogy majdnem
magával hozta az ottani fűtőt, mert az úgy „megszerette a pusztai életet”.
Az urak gyakran változtak. A grófi család bérbe adta a pusztát, a lejárat után egy-két évig maga
gazdálkodott, aztán megint bérbe adta, s újra visszavette a régi állománnyal, a kocsikkal,
gépekkel s állatokkal együtt és természetesen a cselédekkel együtt, akik éppúgy a pusztához
tartoztak, akár az előbbiek.
Az új korszak mindig rosszabb volt, mint az előtte való, ahogy ez már a korszakok tulajdonsága.
A grófok alatt a cselédeket patriarkális gorombasággal kezelték, de sok mindent elnéztek nekik,
azaz nem néztek nagyon a körmükre. A bérlők személytelenek voltak, kimértek és hidegek, de
nemcsak az érintkezésben, hanem akkor is, amikor „megérteni” kellett volna. Úgy
fegyelmeztek, hogy a vétkeseket udvariasan, de azonnali hatállyal elbocsátották. Pontról pontra
betartották és betartatták a szerződést. Azon túl, ami elő volt írva, a cselédek egy búzaszemet,
egy lazsnak csalamádét sem „szerezhettek”. Rend volt. A cselédek örömmel üdvözölték a gróf
visszatérését, s beérték kevesebb hivatalos konvencióval is, a szerzés reményében. Ám az a
következő bérlő alatt megint elmaradt, anélkül, hogy a konvenció növekedett volna. Így haladt
a világ.
Aki tudott, menekült. A béresek a fuldoklók kétségbeesésével meregették szemüket most már a
falvakon is túl, a városokra. Pest! A cselédek képzeletében mint gyönyörű tündérvilág,
kacsalábon forgó vár ragyogott messze, magasan a puszták átokverte posványai fölött. Egyre
gyakrabban fordult elő, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a katonáskodásból valaki nem
jött vissza a „biztos helyre”. Az öregek, akiknek még sikerült valamit, egy-két forintot vagy
valahol egy fél hold földet szerezniük, sietve hagyták el a süllyedő hajót. Főleg, midőn híre
terjedt, hogy az öttödi uraság leltárt akart felvenni egy távozó első-bérese vagyonáról, majd
pörbe fogta azzal érvelvén - igen logikusan -, hogy az a fizetéséből nem takaríthatott meg egy
fertály telekre valót, még harminc év alatt sem!
Valamelyik bérlőváltozáskor anyám szülei számolni kezdtek s rövidesen megállapították, hogy
ha faluba költöznek, s nagyapa rendesen foglalkozhat a méheivel, megkeresnek annyit,
amennyit az új konvenció ígért. Akkor már harminchatodik éve szolgáltak a pusztán. Volt
valami pénzük is. Házvételre távolról sem elég, de nagymama egy reggel magányosan ment ki a

114
kukoricaföldre. Úgy vonult el töprengeni abba a szószerinti nagy pusztaságba, akár a próféták.
Este azzal tért meg, hogy házat vesznek. „Nagymama kikapálta a házat” - járta később a
hízelkedő-gúnyolódó, de alapjában büszke mondás a családban.
Már a terv, az első szó népünnepélyt és forradalmat okozott körünkben. Nagymama nyakába
vette a környékbeli falvakat, s legalább kétszáz házat megnézett, alaposan, az ő tekintetével.
Mintát hozott a zsuppfödélből, a kútvízből, a kert vagy udvar földjéből, mint egykor Árpád
küldöttei. E mintákat otthon aztán az egész család tüzetesen megvizsgálta és megvitatta. Tán
száz parasztházról tudtuk, hogy mennyi pénzünk hiányzik az árához. Honnan lehet azt
előkeríteni? Apám fölkínálta, hogy kér kölcsönbe a szüleitől. Egy pillantással leintették.
Junkuczék adtak, a hajdani jó baráték, kérés nélkül, sőt a visszautasítások ellenére.
Nagyapa a szép, rendes jobbágy-községbe, Sárszentlőrincre akart menni. Volt már ott is
kiszemelt házunk, amelyet mindnyájan megnéztünk, többször is. Nagymama is hajlott a tervre.
Amidőn egyik lánya Cecére költözött, s rögtön nagy bajba került, ahogy az már szabály volt.
Férje halálos beteg lett, az orvosok lemondtak róla, de hosszú szenvedést jósoltak neki. Ez az
esemény eldöntötte a választást, nagyapa bárhogy is dörmögött, tán először életében. „Azok
közé a fagörcs-fejűek közé!” Nem volt jó véleménnyel a ceceiekről, noha csak egyszer járt
köztük, egy vásár alkalmával. Ennyi is elég volt, hogy megállapítsa róluk: önzők, haszonlesők,
kegyetlenek. „Milyen nép az, amely még vásárkor sem dalol?” A ceceiek, valóban nem
daloltak, még a hangjukat is sajnálták csak úgy a levegőbe ereszteni. De nagymama kitűnő
szimatjával fölfedezett Cecén egy középbirtokost, akinek méhészete volt, elhanyagolt, pusztuló
az is. Rögtön megállapodott vele, hogy nagyapa majd kezelni fogja a méheket valami szerény
gabona-ellenszolgáltatás fejében. „A kenyérlisztünk félig már meglesz” - hozta a hírt. Újévkor
bevándoroltak Cecére.

Utcái és házai elrendezésével a falu első belépésre felfedte multját, akár a viharverte bútorok
némely családi otthonét. A széles főútról takaros utcácskák nyílnak jobbra-balra. Izgalmas
kalandokon esik át azonban, aki gyanútlanul beléjük vág. A takaros utcácskák csaknem
mindegyike az első pár méter után veszélyeset kanyarodik, vékony sikátorrá idomul s váratlan
fordulattal kutyaszorítóba végződik vagy jobbik esetben egy kapu alatt búvik tovább titokzatos
célja felé. A vándor egyszerre valami ház udvarán találja magát. A házbeliek átkalauzolják a
krumpliágyak között, az utca ott a kert végében bukkan föl, mintegy az emlékezetből; teret
alkot, aztán megint utcába nyúlik, míg hirtelen ismét közepére nem hasal egy ház, ablakaival
gyanakvó fényt lövellve a közeledőre. Párizsban könnyebben kiismeri magát az utazó, mint
Cecén. Cece ugyanis szabad település, ami azt jelenti, hogy a hajdani porták terjedelmes telkeit
az örökösök úgy darabolták szét és úgy építették be, ahogy kedvük és egymás iránti
rokonszenvük diktálta. Ha a testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembe
fordították, ha haragban voltak, háttal. Ötszáz év alatt ez a jellegzetes magyar városépítő-stílus
azt eredményezte, hogy egy-egy kedélyesebb disznótor után a karakán besenyők leszármazottja
féléjszakai tévelygés után a csillagokhoz fohászkodik, hogy saját udvarába hazataláljon.
Három-négy család leszármazottjai, itt élnek a reformátusak, az őslakók, ebben a különös
bolyban, amely talán épp kuszáltsága miatt meleg és életadó fészek; különös szabályai szerint
egyre terjeszkedik. Konokan és csodálatos állhatatossággal bontja s olvasztja magába egész-
séges étvággyal ötszáz és ezer holdjait a hajdani birtokosoknak, akiket nem védett hitbizomány,
s kiknek prédikátumait, egykori úri ízlését és pompakedvelését már csak a nagyszerű sír-
emlékek hirdetik méltóságos disztihonokkal, ha az ember félrehajtja róluk a kötésig érő gazt, ott
a kacsaúsztató mellett, a süppedő temetőben. Az ősi bolyt kellő távolságban újmódi házacskák
övezik, a környező grófi pusztákról beszármazó újonnanjöttek egy szoba-konyhás vályog-
kalyibái pirinyó udvarok közepén.

115
Takarosak és tiszták ezek az udvarok, nem ékteleníti őket istálló, rozsdásodó eke vagy gőzölgő
trágyadomb, legfeljebb egy magányos tyúk lépeget bennük, madzagra kötve; sírhatnékja támad
az embernek, ha az alacsony kukoricaszár kerítésen át bepillant ezekbe az udvarocskákba, a
nincstelenség példásan ragyogó tisztaságába. Itt élnek a katolikusok, az előre-köszönők, a
lisztkölcsönkérők, akikhez a cigány is csak az öngyilkosság határán kopogtat be. Vannak
katolikusok még az alszegen is; bár jobbmódúak, valamikor ezek is beszármazottak lehettek,
mert a honalapító, ősi besenyő-törzsekbe máig sem vegyülhettek el. A falu egymástól különálló
rétegekben éli életét, a gazdaságit csakúgy, mint a szerelmit s legfeljebb a táncvigalmak
alkalmából egyesül a helység egyetlen műemlékében, a nagykocsma udvarán álló fészerben,
ahol egykor Petőfi vendégszerepelt. Erről azonban a ceceiek semmit sem tudnak. Hasztalan
hangoztattam nekik, nem tartották dicsőségnek.
Jellemző nagyanya vállalkozó kedvére, hogy nem a zsellér-soron, a lapos katolikus alvégen vett
házat, hanem fent a hajlaton, a boly kellős közepében. Egy hadvezér merészségével tört be és
fészkelte be magát az ellenség közé. S ami még csodálatosabb: vállalkozása sikerült. Milyen
harcokat vívott a vén, szívós, fekete parasztasszonyokkal, akik a szomszédos református
portákon uralkodtak? Nem tudom. Egy év mulva már tekintélye volt. A kenetteljes, sunyi vén-
asszonyok bekopogtak hozzá, hogy véleményét és tanácsát kérjék. Nagymama egy kicsit
felülről kezelte őket. Az utcán előre köszönt nekik, de nem állt le velük egy kis szomszédolásra,
ilyesmi az ő természetét ismerve különben is elképzelhetetlen volt. Mindig akadt dolga, még
több, mint a pusztán. Bizonyára része volt ennek is abban, hogy tisztelték. Az utca
leggazdagabb parasztasszonya, egy türelmes, csendes szavú, a környezeténél jóval okosabb
parasztasszony, hadd írom ide hálából a nevét: Pordány Istvánné, rokonlelket fedezett fel
benne, s igyekezett tanulni tőle. Cserébe ki-kisegítette egy kis liszttel, tejjel, mert Cecén nagy-
mamáéknak már nem volt tehenük. Még a fiait is átküldte, ha valamiben férfimunkára volt
szükség.
Mert nagyanyáék igazi tűzhelyrakása itt kezdődött Cecén, hetvenéves koruk felé. A ház
elhanyagolt, nyomorult kis parasztviskó volt; a zsúptető rothadt, a vályogfalak repedeztek.
(Tizenöt év mulva abban az esztendőben dőltek be, amikor nagyapa meghalt, mintha csak
valami becsületbeli megállapodás tartotta volna bennük a lelket.) A kútból nyáron kiapadt a víz,
télen viszont a káváig jött fel. A kerítés a beköltözés napján beterült a kietlen udvarba.
Apám szerzett valahol egy dróthajlító alkalmatosságot, egy télen át az öregek gyönyörű
drótkerítést fontak. A tetőt náddal fedték be. Nagyapa remek méhest épített, szőlőt ültetett a
kertbe, nagyanya pedig annyi rózsát a ház elé, hogy az eresz virágalagúttá változott. Most derült
ki, mire készültek egy életen át. A piszok, a por és a trágyaillat úttalan dzsungeljében egy
tenyérnyi paradicsomkert virult ki. A parasztok álmélkodva néztek be az előkelő drótkerítésen
(az eltaposott giliszta módjára kanyargó utca valamivel magasabb volt, mint az udvar) s
ösztönösen a kalapjukhoz nyúltak, ha bent megpillantották Philemont és Baucist, a serényen
tipegő, egymáshoz mindig kedves öregeket, akikből - annyi év után ismét gyermektelenül -
mintha most szabadult volna életre a régi nagy szerelem, amelyet annak idején a gond és a
munka rögtön elborított.
Azt csodáltuk, hogyan talált rá nagyanya legelőször erre a házra. Mert mi még a tizedik
látogatás után is a kutyaszorítókon át csak a falubeliek útbaigazítása után akadtunk rá. Ahogy a
kapun kitettem a lábamat, eltévedtem, s a fél falu megkerülésével vergődtem haza; igaz, hogy
én minden faluban azonnal elvesztem a kétségbeejtően egyforma házak között. Kezdetben
elvesztem még Nebándon is; az ötödik épület után már forgott velem az idegen világ, s üvöltve
kértem segítséget, hogy vezessenek haza.

116
Nagyapa óvatos pillantással viszonozta a parasztok köszönését, bizalmatlan volt irányukban.
Talán még gyermekkorából tudta, hogy azok őt jött-mentnek, sehonnainak, cselédnek kell,
hogy tartsák. Pedig nem tartották annak. Ami sem előttük, sem utánuk nem esett meg, vélük
megesett: Cece befogadta őket.
Miért? Azt hiszem, elsősorban vallási ok miatt. Azon a vidéken a cselédek mind katolikusok.
Cecén, a paraszttá szaporodott s egészségesedett kálvinista nemesek között a pápista nemcsak
felekezetet jelentett, hanem társadalmi réteget, azaz világosan szólva kasztot is. Nos nagyapáék
reformátusok voltak, nevük végén tiszteletgerjesztő történelmi ipszilon villant. Ami a pusztán
megkülönböztette, itt hasonlóvá tette őket. Nagyapa annyira református volt, ami arrafelé a
templombúvó katolikusokkal szemben elsősorban a felvilágosodás, a szabad szellem hitét
jelentette, hogy templomba se járt. Lelkivilága csodálatosképpen olyan rendben volt, hogy isten
vagy a halál fogalma egyszerűen nem is foglalkoztatta. Olvasott. Szelleme, amely valójában
csak ekkor bontakozhatott ki, megdöbbentő függetlenségről tett tanúságot. Most visszaemlé-
kezve ámulok el rajta igazán. Csak egy jelenetet, közbevetően.
Egyetlen ünnepet tartott, a kálvinisták nagy ünnepét, a Nagypénteket. Ezt is hagyományból
persze. Nagyapa hetven éven át minden Nagypénteken böjtölt, az ősök iránti tiszteletből. Egész
addig, míg egy Nagypénteken, amelyet véletlenül náluk töltöttem, nem figyelmeztettem a
következetlenségre. „Ha nem tartja a vallást, miért tartja épp ezt az egy napot, nagyapa? Hol itt
a rendszer?” - fuvolázta belőlem a sátán, amely akkoriban vert kamasz szívemben átmeneti
tanyát. Nagyapa egy pillanatra rámnézett. „Igazad van” - felelte. Egy pillanat kellett neki, hogy
lerázza a vérébe itatódott szokást, apja, nagyapja, dédapja ősi hagyományát. Befordult a
kamrába és jóízűen beszalonnázott. Ilyen ember volt.
Majdnem presbiterré választották. De ennek ellenére sem húzott hitsorsosaihoz. Ha szabad
ideje akadt, a félméteres széles utcák és közök bélcsavarodásán át kiballagott a zsellérsorra,
mint valami tengerpartra, ahol már a puszták szelét és hullámverését érezhette, ha másban nem,
a hajótöröttek siralmaiban. Fölkereste azokat, akikkel valaha összevetette a sors, ott kinn, a
megpróbáltatások területén. Mit keresett köztük? Hiszen nem volt beszédes, és az üres fecse-
gést is hamar elunta. Itt mégis fél napokat elült, szemérmesen ottfeledve - a gyerekeknek! - egy
zacskó uborkát, vagy kalarábét, egy darab tököt, egy karéj friss kenyeret, vagy amit nagyanya
tudta nélkül, de annak mégis hallgatólagos beleegyezésével, egyszóval valami megindító
cinkosság alapján épp elemelt hazulról. Fejcsóválva tért meg. Élményeit nem szokta elbeszélni,
de nagyanya jól ismerte a néma mozdulatok szótárát. Legfeljebb ilyeneket mondott: „derék
asszony vagy te, anya.” Nagyanya azt is tudta, hogy ez nem dícséret, hanem köszönetet,
szívbéli mély hálát jelent azért, hogy ők úgyahogy mégis emberi életet élnek, nem koplalnak és
koldulnak, mint azok, akiknek sorsa rájuk is ki volt mérve. Elfordult és gyorsan munkához
látott. De férje halála után, nyolcvan éves korában, öreg szeméből fiatalos bugyogással
ömlöttek s kanyarogtak a száraz ráncok útvesztőiben a könnyek, valahányszor ezeket a
szavakat, egyre gyakrabban, elbeszélte.

117
 18

A puszták népe egyre fogy, noha szaporasága minden más rétegét felülmúlja. A kocsisné ma is
öt-hat gyermeket szül, ebből a második életévet megéri átlag négy. Nyűg már az is. Hajdan a
cselédek öregkorukra azzal biztosították magukat az éhenhalás ellen, hogy annyi gyermeket
neveltek, amennyit testük elbírt. Valamelyik csak sikerül, valamelyiknél csak meghúzhatják
magukat! Ebben a számításukban is csalódtak. Valamikor az uradalmak nem nézték, hány
gyermeke van a cselédnek - minél több volt, annál több volt az olcsó s mindig kéznél levő
napszám; újabban nézik. A gyermekek nekik is bajt, nyűgöt, felesleges kiadást jelentenek. A b.-
i bérlő sokallta a kegyurasága alatt álló iskola fenntartásának költségét, összekapott a tanítóval,
és végül elhatározta, hogy megszünteti az iskolát. Azaz feleslegessé teszi. Csak gyermektelen
cselédeket fogadott fel s egy pár évi kitartó buzgalommal el is érte, hogy az iskola növendékek
hiánya miatt kénytelen volt becsukni ajtaját. „Minek ez a sok gyerek?” - legyintett elutasítóan a
cselédek felé. Minek is? A kocsisék életben maradt négy ivadékából a pusztán legfeljebb egy
maradhat. Vagy egy se.
A kivetett cselédek ott tengtek-lengtek a puszták szélén, a falvak zsellérsorain, és várták a hívó
jelet, hogy ha hosszabb időre nem is, legalább egy-két hétre vagy hónapra kapjanak munkát.
Máshoz nem értettek, merre tekinthettek vagy mozdulhattak volna másfelé, - mit kezdhet a
világban egy béres a maga tudásával? Szakmunkás, iparos egyetlenegy sem került ki közülük,
elsősorban azért, mert az inaskodás pénzbe került volna, ha csak egy jó ruha erejéig is. Amellett
a gyerekek az inaskodás alatt nem kerestek, míg „szabadon” már tízéves kortól eljárhattak
napszámba, ha akadt napszám. Csak az uradalmakban akadhatott. Dülledt szemmel figyeltek
hát évszámra a gazdaságok felé. De ott egyre több embert tett fölöslegessé a gép. E könyv
eseményeinek színterén fekszik egy falu: 5600 kat. hold területén 4200 ember él „mező-
gazdaságból”. A falvat ölelő 38.000 holdas latifundium „eszmei községében” 3300 ember él,
pontosan 613 lélekkel kevesebb, mint harminc évvel ezelőtt. Ozoráról beszélek, mindenki
ellenőrizheti a népszámlálás adataiban.
Kanadában egy tagban álló, százezer holdas területeket kellő felszereléssel egy-két tucat
mérnök bevet és learat. Cseléd ott egyáltalában nem kell. Ez a jövő vár a magyar parasztokra
is? Ha az az elv diadalmaskodik, amely nem az embert, hanem a termelés gazdaságos voltát
nézi, a magyar puszták is kiürülnek. A társadalomban, amelyben a sejtek a rákos csomósodás
módjára függetlenítik magukat, természetesen a nagybirtokok is csak arra törekszenek, amire
általában minden ipari, pénzügyi vagy kereskedelmi üzem: haszonra. Aki ezt szemükre vetné,
annak hosszú sort kellene felbontania, még akkor is, ha azt vallja, hogy földanyánk csak egy
van és szent, szentebb, ősibb az újonnan szentté ütött magántulajdonnál is. Vannak uradalmak,
amelyek feladva az elavult kizárólagos szemtermelést, belterjes gazdálkodásra térnek át,
tehenészetet, sertéshízlalót rendeznek be. Ehhez több alkalmazott kell, mint az előbbihez?
Kezdetben tán igen. Mindaddig, míg e munkák olcsóbb, gyorsabb és tökéletesebb elvégzésére is
majd meg nem felelnek a gépek. Mindaddig, amíg a gépek nem segítői, hanem versenytársai
lesznek a munkásnak; amíg valóban a „hasznot” szolgálják, és nem a „fejlődést”.
A „fejlődés irama”, a „haladás szele” egyelőre kegyetlenül fütyül a pusztán, bevág a cseléd-
házak ablakain és pelyvaként szórja világgá a népet, mely ezer évig sem tudott gyökeret
ereszteni.
Magyarország kisbirtokos vidékein a népsűrűség négyzetkilométerenként 80-100 lélek körül
ingadozik. Fejér megye, a Dunántúl legtermékenyebb része, felerészben nagybirtok.
Népsűrűsége négyzetkilométerenként 57. De ez is sok, ez sem gazdaságos s így ez is egyre fogy.

118
Ha minden munkát géppel végeztetnének, ennek fele is elég volna. Az 1930-as népszámlálás
hivatalos közlésében minden oldalon négyszer-ötször is megtaláljuk a magyarázatot némely
vidék lakosságának ritkulására: „gazdasági cselédek száma csökkent”, „gazdasági cselédszám
apadása”, „gazdasági cselédek számának fogyása; városokba költözés munkavállalás céljából”,
„megélhetési viszonyok miatt nincstelenek elvándorlása”. Kutassuk, hogy mit hoz a jövő, hogy
hány ember maradhat meg a pusztán, ha a puszták megmaradnak? Ez kiszámíthatatlan s tán
már nem is irodalmi vagy politikai, hanem gazdasági, tehát illetlen kérdés. Maradjunk továbbra
is a tárgyilagos megállapításoknál. Egyszer egy öreg csordás, aki irígykedve áradozott a gyári
napszámosok jódolgáról, azt a tünődését közölte velem, hogy ha az uraságnak épp úgy esnék
jól, a pusztán egy fia lélek sem maradhatna. „Még a kutyakölyök sem - tette hozzá - legföllebb
a legyek meg a szunyogok a páskomban.” A naiv népi észrevétel Magyarország csaknem fele
területére kiterjeszthető. Vigasztalásul megmondtam az öregnek, hogy a gyárakra is kiterjeszt-
hető. „Haj, haj, ilyen az élet” - mondta végre egy sóhajjal könnyítve meg magát a kérdéstől,
amely, úgylátszik, annál nehezebb, minél többet tünődik rajta az ember.
A megduzzadt falvakban úgy áll a nép, mint árvíz a gát mögött, egyre sűrűbben, magasabban. A
falusi zsellérek milliós hadakban özönlöttek volna a pusztára, a „biztos födél” alá s ugyanakkor
a pusztaiak izgatottan fürkésztek a láthatáron egy kis rést, amelyen elmenekülhettek volna
fölfelé, nem is emberibb, hanem csak valamennyire emberi légkörbe, a biztos födél alól. Egyre
ritkábban találtak rá módot.
A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt. A cselédek tudták ezt s ha már menniük
kellett, dobogó szívvel készültek az indulásra. Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél is
nagyobb és sötétebb mélység, amelynek alját emberi szem fel sem mérheti. Egész életükön
szerelmes sóvárgással vágyakoztak a falvakba s iszonyodva hőköltek hátra, amikor azok
kitárultak előttük. Tíz-húsz kilométerre a régi pusztától olyan idegenség, mintha egy másik
csillagra kerültek volna, egy havas és hideg bolygóra, ahol más szívű lények élnek. A falvakban
nem leltek hazát.
A summások és hónapszámosok sorsa várt volna rájuk, ha ismerték volna ezt a sorsot. De abba
is születni kellett, annak kitapasztalásához is egy élet kellett. A pusztaiak tántorogtak az új
légkörben, esetlenek voltak, élhetetlenek. Első nemzedékükre a faluban a zsellérek is lefelé
néztek. A „mostgyöttek” félszegen kéredzkedtek az aratóbandákba; nem igen vették be őket, a
régebbiek szerint még aratni sem tudtak. A valóság az volt, hogy nem bírták.
Hol volt az az idő, mikor a pusztaiak a sajátjukba költöztek! Hol volt a hajdani álom a kis
faluvégi házról! A parancsolók közül is már ritkán érte azt el valaki.
Arra sem volt több példa, ami anyám szüleivel Cecén megtörtént. A pusztaiakat a faluban
nagysokára legfeljebb a zsellérek fogadták be, közel sem oly szívesen, mint ahogy a pusztaiak
őket szokták fogadni. S mit számított ez is? Mit számítottak a faluban a zsellérek? A parasztok
jó, ha köszönésüket viszonozták. Furcsa világ volt ez. Mintha a falvakban három egymástól
vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték. A birtokos parasztok
akadozva, nyakatekert, lehetetlen mondatokban fejezték ki mondanivalóikat a jegyzők, papok,
tanítók előtt, ha már okvetlenül szólniok kellett. A zsellérek ugyanígy akadozva, de már más
formára tekert szavakkal szóltak a parasztokhoz, szintén csak végső szükségben. Az értelmi-
séggel ők is megint külön nyelvet használtak. S azok is más és más módon szóltak a
zsellérekhez. Mindezt meg kellett tanulni. Nem volt könnyű dolog. Oly nehezen volt ejthető,
hogy a különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak s üdvözölniük kellett egymást, csak a
kalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű „jónapot” is a torkukban akadt. A pusztaiak
dideregtek. Bújtak volna vissza a régi alsó világba, amihelyt kikerültek belőle. Évközben
fogadkoztak, forogtak-morogtak, de „szólításkor”, mint a békák kapták víz alá a fejüket.

119
Akiknek fölfelé sikerült kijutniok, azokról a pusztán bentmaradtak között olyan történetek
keringtek, mint az országot és királykisasszonyt hódító kiskondásról. Mesehősök voltak, azzal a
különbséggel, hogy nem igen jöttek vissza. A puszták népét mindenki megtagadja, ez az első
vám, amelyet fizetnie kell annak, aki kilép a puszta világából. Vagy a lélek első vizsgája
hajlékonyságának s alkalmazkodásának bizonyítására? A cselédfiú, aki Pesten levélhordóvá
vagy rendőrré fejlődik, öntelten és fönségesen lépdel a karácsonyi ünnepek alatt a cselédházak
előtt s megnézi, kinek köszönjön előre, sőt kinek a köszönését fogadja; egyre ritkábban látogat
haza s végül teljesen elszakad. Ha nem tagadná meg múltját, sose válhatna oly kis egyéniséggé,
aminővé a társadalomban egy levélhordónak is alakulnia kell; örökké pusztai szolga maradna. A
pusztaiak tudták ezt, és a hősöknek kijáró alázattal nézték az átalakultak rangos pöffeszkedését.
A hat igazán rendkívüli tehetségű Szabó-fiú közül az egyik paraszthoz szegődött, majd egy
fehérvári mészároshoz, végül boltiszolga lett; a másik - valóban mesébe illő szerencsepróbák
után - villamosvezető Pécsett! Az almajori első béres fia vasúti hordár lett, micsoda úr! Ő
hazalátogatott néha; a béresek karikába álltak körülötte, és ragyogó szemmel bámulták
gyönyörű egyenruháját. Hát ilyesmi is lehetséges? - hihetetlen volt.
Anyám egyik testvérnénjének második férje fél szemére megvakult s mivel otthon sem a
munkában, sem a konvencióban nem akarták egész embernek venni, megmaradt félszemével
hősiesen nekivágott a világnak. A pesti Lehel-piacon helypénzszedő lett s egyben családunk
jótevője. Soha többé nem tért vissza közénk; attól a pillanattól, hogy Pesten a Keleti pálya-
udvarról kitette a lábát, mintha valami ellene szőtt szörnyű árulásról értesült volna, utálattal
tekintett szülőföldjére. Mindenről, ami a vidékre vonatkozott, egy Coriolanus engesztelhetetlen,
s már beteges gyűlöletével beszélt, s rögtön az asztalt verte. De jószívvel egyengette a Pestre
vágyó rokonok útját, az enyémet is.
Anyám szüleinek elköltözése után férjükkel és egyre sokasodó gyermekeikkel elröppentek
egyenként a nagynénik is. Más pusztákra vándoroltak, de mégiscsak megmozdultak, próbáltak
lendíteni a sorsukon. Az ősi telepen már csak mi ültünk. Egyre nyugtalanabbul. Az elsodródtak
üzeneteket küldtek; az elég gyakori üzenetek és biztatások változatos irányból jöttek, de
apámban mindegyik egy életre való tervezést és ábrándozást fakasztott. Megint művelődni
akart, újabb vizsgákon törte a fejét. Legénykora jutott eszébe. Anyám lelkesen tüzelte. A
helypénzbeszedőék csábító színekkel ecsetelték a pesti életet, a civilizáció áldásait. Az ember
villamossal utazik a munkába, a víz a falból folyik, nem kell derékszakadásig a kutat merni!
Apámat csak az tartotta vissza az azonnali utazástól, hogy az ozoraiak viszont azt ajánlották,
legyen a maga embere, fuvarozzon vagy béreljen kocsmát. Nebándi nagyapa is otthagyta már
Nebándot, annak a helyébe sem lett volna rossz betelepedni! Akkor hagytuk ott Rácegrest,
amikor elküldtek bennünket.
Ismét uraságváltozás volt, a bérlet lejárt, a grófok megint saját kezelésbe vették a pusztát. A
konvenciót - ahogy az már törvényszerű volt - az egész vonalon leszállították. Azontúl még
nekünk meg kellett volna osztanunk lakásunkat egy másik családdal. Az új tisztek nem látták
tisztán apám munkájának értékét? És származását? Ráadásul meg is sértették. A pohár betelt,
de anyám erélyes mozdulatára volt szükség, hogy ki is csorduljon. Apám délben még nyugodt,
sőt mosolygó arccal hozta a családi asztalhoz a durva s teljesen feleslegesen rámért bántalmat,
de a levesnél már égett a vágytól, hogy minél előbb letörölje magáról. Megmosdott, megborot-
válkozott, és nyakonvágott egy segédtisztet. Pontot tett végre, lezárta életünk első nagy
fejezetét.

Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négy

égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is

120
használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a
szabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újra
körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malom-
gépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetve
megkóstolja, milyen is az a gyári élet. A kalandra persze nem viszi magával a családot, mi majd
addig valamelyik faluban húzzuk meg magunkat. Rögtön tanulni kezdett. Mintha valami
egzotikus felfedező útra készülődött volna, áhítattal és büszkén pillantgattunk feléje; úgy, mint
zsákmányra induló nemzőjük felé a farkaskölykek.
Anyám szülei azt akarták, hogy arra az időre hozzájuk költözzünk. Apám rokonsága
döbbenettel fogadta a pesti tervet: féltek és iszonyodtak Pesttől, az ő szemükben a züllés kohója
volt. Ha apám otthon kanásszá alacsonyodik, azt még inkább elviselték volna, mint azt, hogy
gyári munkás legyen. Amerikába előbb belenyugodtak volna, azt kevésbé érzik idegennek és
távolinak, mint Újpestet. Igen helyesen: Amerikából volt visszatérés, Újpestről soha. Meg-
szimatolták a tervben anyám családjának vállalkozó, nyugtalan szellemét, amely íme a Jánost is
magával ragadja. Egyszeriben kinyíltak a karok, szívek, sőt már-már az erszények is, mintha
halálos bajtól vagy bűvölettől kellett volna megmenteni bennünket. Anyám méltán félt a
segítségtől. A sötét mélységben lapuló család idegesen megmozdult, mint óriási polip tekeredett
ránk. A rokonok a pesti tervet már nem tudták megfojtani, de ahhoz körömszakadtáig
ragaszkodtak, hogy Ozorára költözzünk. Ozora irányában indultunk ki a pusztáról, négy
szekéren, tengelyig érő sárban. De mint évekkel előbb anyámmal, feleúton most is megálltunk.
Simontornyán vettünk ki lakást, egy szobát, valami hentesnél.
Pénzünk sajnos nem igen volt. Amit nagyanya útmutatása szerint szüleim az évek során
összekuporgattak, azt apám kölcsönadta egyik sógorának, és sohasem kapta vissza. Annyink
volt, amennyit a felszámolt gazdaságért kaptunk. De apám ehhez nem akart hozzányúlni, a jövő
építésére, valami megfelelő vállalkozásra szánta. Külön könyvecskébe tette s állandóan
magával hordozta, hogy a megfelelő vállalkozáshoz minden pillanatban kéznél legyen.
Könnyű szívvel hagytuk ott Rácegrest. Egy kicsit sírdogáltunk, nemcsak akkor, amikor a régi jó
ismerősöket sorra ölelgettük, hanem úgy általában, a meghatottságtól is. A lecsorduló könny
azonban a mosoly fényes hajlataiban párolgott el, a határban már majdnem énekbe fogtunk.
Nevetve, bizalommal néztük a jövőt, amely egyelőre Simontornya két templomának tornyán és
az öreg vár égen maradt donzsonjának tetején ködlött. Apám jókedvűen dagasztotta a sarat
egyik szekértől a másikig. Tréfálkozott. Valamikor egy tiszt előtt olyasmit mondott: ha
kikerülök egyszer ebből a nyomorult fészekből, a második jegenyénél úgy elfelejtem, hogy
vissza se nézek rá. Ez jutott most eszébe, és igyekezett megtartani. Nem fordult hátra, tőlünk
kérdezte, mennyi látszik még a pusztából.
De amikor beértünk a faluba, amikor a köves út két oldalán sűrűsödni kezdtek a házak,
nemcsak a mi jókedvünk csappant meg; ő is elnémult. A kazal magasságúra rakott második
szekéren ültem, ölemben egy kotlós tyúkkal. Hirtelen rémület fogott el, mintha veszélyes
sziklák között, hajón utaztam volna, alig mertem magam alá tekinteni; a szürke téli eget néztem,
a fák kopasz hegyeit, utolsó ismerős jeleit egy elsüllyedt világnak. Szerencsére nem kellett soká
imbolyognunk. Új szállásunk a falu végén volt, a zsellérnegyedben. Ahogy megérkeztünk,
anyánk finom ösztönnel először is az ágyakat állította fel, kisöpört, befűtött, és lefektetett
bennünket, noha még világos volt. Úgy szoktatott az új helyhez, ahogy az állatokat szokás:
alvással.
Apánk egy-két nap múlva elutazott; visszatértek iskolájukba testvéreim is. Ketten maradtunk
anyámmal. Nekem a simontornyai elemibe kellett volna járnom, de a karácsonyi szünet letelte

121
után is napról napra halasztottuk a jelentkezést. Hetekig az ablakon át ismerkedtünk a faluval.
Féltünk és almát ettünk.
Apám a tehenekért és disznókért kapott pénzt rögtön gyümölcsöztetni akarta s nagy élelmes-
ségének első ütemeként elutazása napján egy kocsi almát vett; valaki meggyőzte, hogy
tavasszal kétszer annyit kaphat majd érte. Látatlanban vette, s elfeledett szólni róla... Egy nap
kaptunk egy kocsi almát, fele már akkor rohadt volt, azt azonnal meg kellett enni. A többit a
szobába terítettük ki, hogy a hibásakat szemmel tarthassuk, és még időben elfogyaszthassuk. Az
almák egymással versengve foltosodtak s mi versengve ettük azokat. Egy hónap alatt az egész
szekérrel végeztünk. Közben varrtunk, olvastunk, mesélgettünk, sose voltunk olyan boldogok.
Riadtan bujtunk össze, ha valaki bekopogott hozzánk. Pedig mindketten jártunk már faluban,
Ozorán, Cecén: Varsádon én hónapokat töltöttem. De akkor vendégek voltunk, a pusztát, az
otthont távolról is a talpunk alatt éreztük. Most idegenek voltunk, földönfutók, számon kívül
maradtak. Ha valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk az
emberek szeme elé kerülni.
Anyánk elküldött a boltba cérnáért, a falu közepébe. Át kellett mennem a hídon, a Sió
vashídján, amelyen nemrég Nebándra kocsiztunk oly büszkén, s diadalmasan vágtattunk át az
acéllemezek, a lőcsök és kerekek pokoli csörömpölésében. Most megalázva sompolyogtam át
rajta. Órákig tekeregtem a bolt körül, nem mertem belépni, s végül is azzal tértem haza, hogy
nincsen cérna, elfogyott. Anyám nemcsak a hazugságot értette meg, hanem a hazugság okát, a
lélek gyámoltalanságát is. „Jól van, kisfiam - mondta a megértés leheletkönnyű cinkosságával -
holnap talán lesz.” Másnap együtt indultunk el, egymás kezét fogva. „Itt jártál?” - kérdezte.
Láttam rajta, hogy tétovázik, ő is nehezen lép be. Végre mégis benyitottunk a csengős ajtón.
Mosolyogva, úgy hoztuk el a cérnát, mint valami hőstett pályadíját. Pusztaiak voltunk, most
értettük csak igazán.
Csak pusztaiak, minden megkülönböztetés nélkül, a pusztán élvezett külön kis tekintélyünk
nélkül. Egy nap beállított hozzánk Kosaras néni, a hajdani csordás felesége. Már évekkel előbb
elkerültek Rácegresről. Lelkesen fogadtuk. A pusztán Kosaras néni anyámat legfeljebb
„lelkemnek” nevezte volna, itt a második szó után egyszerűen letegezte. Anyám összeölelkezett
vele, és boldogan vette a bizalmaskodást. A következő napokon az egész Kosaras család
hozzánk szokott, mi is meglátogattuk őket. Amikor először hazatértünk tőlük, a síkos, meredek
úton való szótlan ballagtunkban döbbentem rá, hogy már nem is pusztaiak vagyunk, hanem mi
is éppolyan zsellérek, éppolyan „más nyakán ülők”, sehonnaiak, mint ők.
Simontornya egy-két utcájában már inkább város volt, mint falu. A katolikus templom, a posta
és a régi vár körül, amelyben annak idején Mátyás Szilágyi Mihályt őriztette, iparosok és zsidó
kereskedők laktak és az értelmiség tagjai. Ott volt a ferencrendi klastrom, a csendőrlaktanya, a
takarékpénztár, a bordélyház. A parasztok lépésenként adták fel régi házaikat s húzódtak kifelé
a falu szélére. Sajnos, nem terjeszkedhettek messzire, a községet minden oldalról latifundium
ölelte, néhol olyan közelről, hogy a házak kertjéből már a gróf földjére lépett az ember. A
szoruló, sűrűsödő s munkájukat egyre olcsóbban vesztegető nép szinte kínjából nyomta ki maga
fölé egy bőrgyár magas kéményét és műhelyeit, amelyekre évenként új emeletet raktak. A falu
fölfelé fejlődött a levegőbe.
A zsellérek a folyó dombos oldalát szállták meg, a Mózsé-hegy lejtőjét, ahonnan egykor a
törökök lőtték a várat. Siralmas kunyhókban és sárvityillókban tanyáztak, semmivel sem
kényelmesebben, mint egykor az ostromló sereg. Ott laktak Kosarasék, arrafelé laktunk mi is.
Egész addig, míg nebándi nagyapa - így hívtuk akkor is, amikor már a járás székhelyén élt - meg
nem látogatott bennünket. Nem szegénységünk háborította fel, csak társadalmi süllyedésünk.
Egyiket sem értettem. Szegényesen éltünk? Nem éreztük. A kis szoba emlékezetemben most is

122
úgy áll, mint a boldogság, a jókedv meleg fészke. De nagyapa dohogott. „Ez mégse nektek való
hely” - mondta, békétlenül topogva hatalmas csizmáiban, amelyekben jól ki sem léphette magát
a tenyérnyi konyha szabad területén. Rögtön új lakás után nézett.
Egypár száz méterrel beljebb kerültünk a faluba, ezúttal is egy hentes házába. Itt azonban már
miénk volt az udvar is, benne ól, istálló, minden; a hentesnek csak az üzlete volt a házban, az
utcára nyíló szobában. Nagyapa ki akarta fizetni a házbért. Félszegen huzigálta aktatáskanagy-
ságú bukszáját. „Tőlem csak elfogadod?” - kérdezte kinyálazva egy bankjegyet. „Kedvesapám-
tól sem fogadhatom el” - válaszolta anyám. „Akkor tedd el te, fiam”, - mondta az öreg elvörö-
södve és az én kezembe nyomta a pénzt, ötven koronát, annyi volt az évi házbér. Anyám egy
szempillantására visszaadtam. Az öreg még jobban elvörösödött, egy percig némán a földre
bámult, aztán káromkodni kezdett. De csodálatosképpen nem anyám magatartásához fűzött a
maga módján megjegyzéseket, hanem e magatartás felidézői, saját egynémely ivadéka ellen.
Távozáskor azt az üzenetet hagyta apánk részére, hagyjon föl a pesti kísérletezéssel, fogjon
otthon valamibe, annyi pénzt kölcsönöz neki, amennyi csak kell. „Fogy már úgyis” - tette hozzá
gyermekeire és vőire célozva, akiknek kísérleteit és kudarcait az úriaskodás útján ő fedezte
változatlanul. A családban akkortájt a kocsmároskodás járta, ezt tekintették az emelkedés
legkönnyebb lépcsőfokának. A kocsmáros, a faluvégi is, már félig az intelligenciához tartozott.
A szíjgyártóságból szűrszabóságból és a puszta különleges mesterségeiből kikopott fiúk és
sógorok ehhez véltek legtöbbet érteni, egy kis pénz kellett ahhoz, semmi más; a férfiak, nők
egyaránt jó borivók voltak.
Apám kezdetben havonként látogatott haza, később már minden szombaton. A pesti élettől
egyre inkább elment a kedve. A vizsgákat letette, de már azzal a tervvel, hogy így még jobb
helyet találhat valamelyik pusztán. Nagyapa üzenete föllelkesítette. Miért ne választaná ő is a
könnyebb életet? Egyik vasárnap két lóval tért meg, Pesten vette, ahol a lovak feleannyiba
kerülnek, mint amennyiért nálunk el lehet adni őket...
Az egyikről az első alkudozásnál kiderült, maga apám derítette ki nagy diadallal, hogy pókos,
nem tud húzni, egyelőre tehát nálunk egy krajcárt sem ér. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy
jártassuk minél többet, csak úgy szabadon. Én jártattam.
A kötőféknél fogva előbb csak az udvaron. Aztán a vásártéren ide-oda kergetve, egyetlen
barátomat. Úgy játszottam, úgy összebarátkoztam vele, akár egy kutyával. Tetszett neki is ez az
élet? Hamarosan egy kutyánál is hívebben ragaszkodott hozzám; ismertük egymás gondolatait
is.
Naponta kétszer-háromszor is végigballagtunk a falun, elöl én és nyomomban ő, már vezetni
sem kellett. Az utca közepén haladtunk, kellő távolságra az emberektől. Csodálkozva fordította
hátra a fejét, amikor egy kerítésről először a hátára másztam. Azt nézte, hogy jól ülök-e?
Bólintott és megindult. Dobogó szívvel kapaszkodtam sörényébe. Addig ültem rajta, amíg
leszállásra alkalmas helyet nem értünk, vagy le nem pottyantam. Ilyenkor azonnal megállt.
Nemcsak lónak volt kitűnő, az volt léleknek is, azt hiszem, nekem már húzott is volna. Nem
árultam el. Hallgatag baráti bűnrészességgel csavarogtunk, jártuk a határt, titokban bele-
belelegelve a ropogós jó tavaszi vetésekbe. Úgy megfényesedett, úgy nekigömbölyödött, hogy
alig tudtam megmaradni rajta. De egyre jobban hozzászoktam. Amikor anyám merészségemről
értesült, én, hogy megnyugtassam, bemutattam neki tudományomat, akkor már vágtatni is
tudtunk, sőt, átugrottunk egy vályut is, vidám nyerítést hallatva. A lónak köszönhettem, hogy a
falubeli gyerekekkel nem is igen barátkoztam össze, legfeljebb a zsellérsoriakkal. Iskolába
rendesen eljártam, sőt az apai rokonok jóslatának ellenére, akik a szigorúbb falusi iskolában
szellemem bukását várták, kitűnő tanulónak bizonyultam. A lónak köszönhettem, hogy a család
ügyei is mind kevésbé érintettek. Halványan emlékszem csak a vasárnapi nagy rokoni

123
összejövetelre, amikor az ebédutáni cigaretta- és pipafüst ködgomolyagjaiban a sógoroknak
végre sikerült döntésre bírni apámat. Nem megy vissza Pestre, otthon fog valamibe. Pénzt nem
adtak neki, de a hitelbe vásárlandó új berendezkedés értékéig hajlandók voltak kezességet
vállalni érte. Előbb húzódozott. Hogy egy szerencsésen megfogalmazott rábeszélő mondat után
annál nagyobb hévvel fogadja el a terveket, önmaga színezve és részletezve már az ábrándokat,
amelyeket a többiek megcsillogtattak előtte. Lelkesen és türelmetlenül szállt a Kaland, a
Szabadság felé (hogy egypár kísérlet után majd éppolyan türelmetlenül, éppolyan vak
szenvedéllyel meneküljön, és vegye be magát most már örökre a pusztába). Kocsmát
szándékozott bérelni, ő, a gépész, a háború előestéjén.
A tanácskozáson szó esett rólam is. Apám egyik testvérbátyja nagylelkűen felajánlotta,
magához vesz, hogy én se legyek akadály a nagy vállalkozásban; ha kell örökbefogad, sőt
taníttatni fog; ha érdemes leszöl rá - tette hozzá a nagynéni, akinek már fogat is tömtek. Mi által
lesz az ember ilyesmire érdemes? Tízéves voltam. Tekintetem egy percre anyámra tévedt.
Némán töltögette a bort a mind gyorsabban ürülő poharakba, a kérdezésre is csak néma
főbólintással felelt. Hallgatott s csak én tudtam, mit jelent ez a hallgatás. De a következő
pillanatban szemem már az ablakon járt, kint szürkült; azon töprengtem, hogyan szökhetnék ki
még egy kis csavargásra a lóval. Külön világban éltem.
Látogatóba is lóval jártam, nem kis feltűnést keltve ott a zsellérnegyedben, ahová ösztönösen
vonzódtam. Kosarasékat látogattam és a többi régi pusztai ismerőst. Ez a környezet illett
hozzám. Itt megeredt a nyelvem, itt tudták, ki vagyok; vagy épp azért jártam csak ide, mert itt
még érezhettem valakinek magam? Az ember nehezen mond le királyfiú rangjáról.
Sötét környezet volt. A sehonnaivá vált régi pusztaiak albérletben laktak még régibb
sehonnaiaknál. A házigazda éppoly örökös éhkoppban szenvedett, akár lakója. Egy szobában
élt vele, s egy-egy szobában itt még több család lakott, mint a pusztán. Ha volt istálló, az
istállóban is laktak, sőt volt egy hely, ahol egy család a pusztáról behozott régi ólat alakította át
magának. Mindezt igen ötletesnek, idillikusnak találtam; a puszta levegőjét árasztotta.
Ez volt mindenfelé a helyzet. Elvetődtem a lóval a szomszéd községbe; Cecére, nagy-
mamáékhoz menet két falun is át kellett vándorolnom. A községek közepén vágtatásra
nógattam barátomat, az alvégen és fölvégen lépésben baktattunk, kíváncsian forgatva jobbra-
balra fejünket. Mindegyik község, a legmódosabb is, a szélén olyan nyomorult és szennyes volt,
mintha valami gombóchoz hasonlóan a falut, amihelyt összeállt, kötelezően meg kellett volna
hempergetni a szegénység avas mártásában. Majd mindenütt egy-kettőre akadt ismerős. A régi
pusztaiak néhol még nyomorúságosabban éltek, mint Simontornyán. Vagy csak az én fejem
kezdett világosodni, kezdett végre látni a világban? Minél több faluba kerültem el, a kép annál
inkább sötétült. De ahogy a puszta szerelmi életét csak később, érett ésszel ismertem meg, a
zsellérvilág is csak akkor tárult fel előttem igazán, amikor esztendők multán emlékeket kutatva,
ismét bejártam a régi helyeket. A kép azonközben éles vonásokat érlelt. Egy-egy részletétől
jobban visszadöbbentem, mint a halottsápadt, remegő, összegyűrt szolgaarcoktól, amelyeket
valaha mosolygóknak ismertem s amelyek most, mint mindenre, reám is a vízbefúlók tébolyult
tekintetét vetették. Mert legtöbbjük értelmesen már beszélni sem tudott; a szennylé a torkukra
futott, hápogtak, nyeldekeltek s ha segítő kezet véltek nyúlni maguk felé, versenyt zokogtak és
üvöltöttek. Nagyon megváltoztak. Leperdi bácsi, aki nevelésemben hajdan kézierővel is
segédkezett, méltóságos úrnak hívott és elsírta magát, amidőn megkérdeztem, mért nem tegez
többé? Mi történt velük? Nagy István bácsi fejszével agyonütötte a feleségét, aztán fel-
akasztotta magát, mert az asszony az öreget még nyolcvan esztendős korában is munkára,
napszámbajárásra nógatta; a megyei újságok is írtak róla, négy sort. Czabuk Pali bácsi, aki
magános özvegységét valamikor azzal derítette, hogy délutánonként felmondatta velem iskolai
leckémet, egyszerűen eltűnt. Senki sem tudta, él-e, meghalt-e s ha meghalt, hol van elföldelve.

124
 19

Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírt
vigyenek a lentmaradtak életéről? Talán senki. Ahogy a béres szava elakad a birtokos előtt és
csak karját lebbenti, ha lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különböző
váll- és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy ritkán előfordult,
hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vitt
magával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át több
áztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami csodás véletlen folytán
középiskolába jut és tagja lesz a látható társadalomnak. De hát erről már bevezetőül szóltam.
Emeljük - ha ebben az irányban is - messzebbre a tekintetet. A magyar főiskolai hallgatóknak
hány százalékát adja a többmilliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni. Ez
is egy fajtája a korlátozott számnak, sőt ez az igazi, bár erről a numerus clausus legharcosabb
ellenfelei sem emlékeztek meg, soha, egy fél szó erejéig sem. Egyetlen béresről sem tudok, aki
fiát középiskolába járatta.
A p.-i vincellér taníttatta a fiát, ameddig bírta, három gimnáziumi osztályig, épp addig, hogy a
fiú lelkébe a jobb élet ábrándja beojtódjék, s az ojtás helyét örök, minden érintésre nyilalló
sebként viselje. Előfordult néha, hogy az uraság beszerezte valahova ingyenes tanulónak az inas
vagy a tisztikocsis gyermekét. Mesélték, hogy a m.-i káplán csőszivadék volt; óvatosan,
puhatolódzva megkérdeztem tőle; az első célzásra már erélyesen, piros arccal tiltakozott.
Amikor a T. pusztával majdnem összeépült, D. mezővárosban gimnázium létesült, a puszta-
gazda és a magtáros is beíratta a fiát. De ezek nem béresek voltak, megsértődnek, ha valaki
cselédnek nevezi őket.
A béresektől nem vették jó néven a műveltségre való törekvést. Rossz szemmel nézték az
ilyesmit már a parancsolók is. Akit olvasás közben leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnak
tartották, a háború után röviden kommunistának. Megvolt a vélemény már arról is, aki a
civilizáció egyszerűbb ajándékaival élt. K.-pusztáról azért menesztettek egy kocsist, mert
novemberben a vetőgép kormányának a rángatásához kesztyűt húzott. „Haj, haj, az én
időmben” - csóválták a fejüket a gazdatisztek, ha egy béresen nadrágtartót láttak. Amikor a
lányok vasárnap magas sarkú cipőt kezdtek hordani, az értelmiség asszonyai az erkölcsi
világrend összeomlását várták, s kétségbeestek, hogy most már miről ismerszik meg, ki a cseléd,
ki az úrnő? A béresek között gyanútkeltő volt már az is, aki nem volt elég durva és közönséges,
aki nem káromkodott. Mit finomkodik? Az elurasodástól féltették. Amin ők, elég különös
észjárással, mert hisz maguk is urak voltak, puhányságot, megbízhatatlanságot, sőt tolvajságra
való hajlamot értettek.
A szellem fegyvereihez a cselédek leszármazottjai legfeljebb a harmadik-negyedik
nemzedékben jutottak. A faluba sodródott család valamelyik tagja továbbsodródott a városba.
Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. Amennyire lehetett, kerülték a
napszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és
hasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak. Akiknek ez sikerült, azok
uraik példáját követve gyakran taníttatták gyermekeiket. De mit tudtak már ezek az unokák és
dédunokák a puszták életéről, s mit tehettek volna érte, ha véletlenül megmarad is bennük a
hűség a családfa iránt, az elkötelezettség érzésé, amelyet a származás ró az emberre, amely
ellen ilyen esetben semmit sem vethetünk föl, mert nem jogtalan kiváltságok, hanem a jog
mellett sarkall küzdelemre? Hajas bácsi fia Pesten járásbírósági kézbesítő lett, annak gyermeke
pedig jogász. Ezt maga Hajas bácsi is csak hírből tudta, a jogásznak csak fényképét ismerte, s

125
állította ki büszkélkedve a sublót tetejére. Egy kicsit sietve hányjuk föl, hogy a mai állítólagos
népies irányzat hatása alatt sokan oly büszkén emlegetik póri származásukat, akár a mágnások a
maguk őseit. Nem hiszem, hogy Hajas bácsi unokája gyakran előhozakodott nagyatyjával. Az
ilyen nagyapák, tapasztalatom szerint, a szalonokban kedélyes öreg földbirtokosokká szoktak
finomodni, nem ritkán nemesi előnévvel.
Olyan tüneményesen gyors felemelkedésről, aminőt az én családom mindkét szárnya végzett,
kevésről tudok. Rácegresről emberemlékezet óta senki sem járt középiskolába, Nebándról is
nagybátyám volt az első, s utána nem akadt több. Jóllehet nem volt olyan családbokor, főleg a
felügyelők és parancsolók közt, amelynek valamelyik ágát nem kapta el az emelkedés vágya.
Meddig emelkedhettek? S mit nyert vele, újra csak, a lent vegetáló összesség? S mit nyertek
azok is, akik fölemelkedtek?
Az anyák és nagyanyák a földlakó rovarok szívósságával húzták-tolták a napvilágra ivadékai-
kat. Ők maguk mindvégig a nyirkos homályban maradtak, annak szennylevéből szívták az erőt,
azt alakították az utódok számára mézédes táplálékká. Túl gyors volt az átalakulás? A második
nemzedék tántorgott, és vakultan pislogott a felső fényen, berúgott az erős, szabad levegőtől s
rövidesen elvesztette lába alól a talajt. Oh, fejlődni fejlődött... Mint a hideg égövből az
egyenlítő alá plántált növény, duzzadt és ragyogott, de épp ez a hirtelen és hangos tündöklés
figyelmeztetett, hogy saját magát eszi. Valami beteg hiszékenységtől hajtva rohamosan nőtt,
egyre magasabbra, egyre messzebb a gyökértől. A fiúk „boldogultak” az életben. Az iram,
amelyet átvettek, nem egyet magasra röpített a régi keretből; minél magasabbra, annál nagyobb
veszélybe, mert annál nagyobb idegenségbe. Amilyen biztos szövetkezésben, megtartó
közösségben éltek hajdan az apák, olyan ingó talajra kerültek a fiúk; kapkodtak, botladoztak, s
szívükből-lelkükből kifordulva idegesen siettették valami titkos büntetés beteljesedését, ha nem
magukon, hát fiaikon. Nem voltak rokonszenvesek, bár igazán mindenképpen ártatlanok voltak.
Árulók lettek, de ugyan minek is az árulói? Maguk sem tudták, ilyesmi eszükbe sem jutott. De
lelkületük mégis az árulók, vagy legjobb esetben a száműzöttek nyugtalan, önemésztő lelkülete
volt.

A nagyszülők kiállásával megtorpant a támadóhév a mi családunkban is. Apám szülei egy fiukat
taníttatták; a többit, semmiféle áldozatot nem sajnálva, legalább a falusi kézművesség szintjére
igyekeztek felnyomni. Nagyszámú unokáik közül hat fiú került középiskolába; tanulmányait
csak kettő fejezte be. A második nemzedék megállt, a harmadik pedig bomlani kezdett, s az a
veszély fenyegette, hogy lezuhan, mélyebbre, mint ahonnan az ősök megindultak. Igaz, az idő is
becsapta őket. A világ nem volt többé oly könnyű vadászterület, amilyennek az öregek látták.
Mindez akkor, amidőn az én sorsom is dülőre jutott.
Megkaptam a negyedik elemiből a bizonyítványt, a tanítónak már megszokott megjegyzésével,
amely minden negyedik elemisre oly találóan ráillik; „kezdeni kellene valamit ezzel a fiúval.”
Nagyanya Cecén fölfülelt. Azután, amikor a vacsora utáni találgatásoknál egyéb hetekig nem
történt, egy nap megjelent nálunk; még fejkendője oldozása közben bevallotta, hogy miattam
jött. Rosszat sejtve vonultam ki a lóhoz. Nehezen viseltem el már akkor is, hogy jelenlétemben
jövőmet szabdalják.
Anyámat persze nem kellett biztatni, de apám előtt nem állt valami különös becsben a betű és
az iskola. Akkoriban a mészárosok sorsa kápráztatta el - egész nap kocsin ülnek, úgy járják a
pusztákat, vesznek egy borjút, kimérik, s máris öt pengőt kerestek s ráadásul a bőrt. Magának
már se ereje, se hite nem volt, hogy ezt megkísérelje, de bátyámat is, engem is erre a pályára
szánt. Nagymama azonban kitartott. Írt a nagybácsinak, aki nemrég hajlandó volt örökbe-
fogadni engem. Eredménytelenül. Eredménytelenül kísérletezett egy másik nagybácsinál is, aki

126
olyan városban lakott, ahol volt gimnázium. Kétségbeejtette a közöny, elsősorban az enyém. A
könyörgő leveleket nekem diktálta, mert noha rengeteget olvasott, kezeírásában csak
legközelebbi hozzátartozói ismerték ki magukat. Fanyalogva körmöltem napszámra a csavaros,
Jókai-stílusú mondatokat olthatatlan tudásszomjamról, szellemem rendkívüliségéről, amelyet
bűn lenne az út sarában hagyni, mert az egykor a család fénye lesz. Semmi tudásszomjat nem
éreztem. „Hát mi szeretnél lenni?” - kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartó
izzadságos közös munkában. „Lovász” - közöltem vele őszintén s már húztam is ki az udvarra,
hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagymama végigmérte a lovat, és egy hét mulva eladta.
Maga vezette el a dorogi vásárra s ami a família leghíresebb lószakértőjének sem sikerült, azt ő
egyre megoldotta. A kényes, gyönyörű ló a próbafuttatásnál nagymama szavára remekül húzott,
semmiség volt az első parasztra rálőcsölni, majdnem annyiért, amennyit egykor apám remélt
érte. Aztán haraggal eltávozott, a ló árát valami ürüggyel az utolsó fillérig magával vive.
Beírattak az ötödik elemibe.
Búbánatomban fejemet a könyvekre adtam, rövidesen az imakönyvekre. Két nagyanyám
annyira ellentétes vére ütött ki egyszerre rajtam: rajongó vallásosságba s ugyanakkor olvasási
dühbe estem. Székeket állítottam a szűk kis ablak elé s rátérdepelve órák hosszat bújtam a
szentek életét, míg a szürkületben az orrommal súrolt betűk táncolni nem kezdtek, lehunytam
égő pillámat, elkápráztatott szemem előtt angyalok repültek s Mária kék szoknyája suhogott.
Iskola után otthon már nekem is dolgoznom kellett. A harmadik-negyedik kiáltásra emeltem
csak föl fejemet s a csodák világából fölriasztva álmosan botladoztam a valóság tárgyai közt,
kezemből mindent kiejtettem. Padlásra, fák tetejére menekültem, hogy szenvedélyemnek
nyugodtan áldozhassak. Munkakerülő, lusta hírem támadt. Apám is kezdte belátni, hogy inkább
vagyok való szellemi pályára.
Noha naponként hajnalban keltem, hogy a kismisén ministrálhassak. Az iskolában a hittant
barátok tanították, ismerték apám családjának vallásosságát, anyámék szívbéli eretnekségét, s
annyi veszélynek kitett lelkemet örömmel irányították a jó úton. Tőlük kaptam a könyveket,
anyámnak is föl kellett volna olvasnom őket. Föl is olvastam. Lelkesen beszéltem neki
Máriáról, vallásosságom - ahogy visszaemlékszem rá - elsősorban Mária-tisztelet volt. Anyám
gyanakodva, s egy kicsit talán féltékenyen hallgatta rajongásomat. Pedig Máriában is a szép,
kedves, annyit szenvedő, de könnyei közt is mindig mosolygó anyát tiszteltem. A körmenetben
én vittem az oltáriszentség előtt a csengőt; átszellemült arccal lépdeltem a menet élén s
tekingettem néha föl a májusi felhőkre, mögöttük Mária trónolt, eleven, meleg tekintettel, néha
szinte láttam. Magasból tekintettem én is az emberekre, akik a súlyos ötös csengő szavára
hódolattal borultak jobbról-balról térdre előttem; egy kicsit magam is a felhők között jártam a
tömjénszagú, bő ministráns-ingben.
Anyám anyja, a hit dolgában következetes protestáns, megelégedéssel értesült lelki átváltozá-
somról. Maga elé állított, és jóakaratúan kérdezgetni kezdett. Hévvel ragadtam meg az alkal-
mat, kipirultan fogtam a titok magyarázatába; csak a hittérítő szónoklat után éreztem olyasmit,
mintha vizsgán estem volna át, mintha nagymama nem annyira érveimre, hanem valami előttem
is ismeretlen képességemre lett volna kíváncsi. Elhatározta, hogy pap leszek. Katolikus vagy
református, amelyik sikerül.
Ő kísért el az ötödik osztály vizsgájára s amikor elhangzott a rendes kijelentés, ezúttal egy páter
szájából, hogy „ezzel a fiúval pedig...” - nagymama rögtön szavánál fogta. A páter zavartan
kaparta állát, két hétig kaparta, mert attól fogva nagymamával naponta fölkerestük. Egy latin
nyelvű ajánlólevél lett az eredmény a pécsi cisztercitákhoz. Nagyanya szerzett hozzá egy
másikat a református paptól a pápai kollégiumhoz.

127
Kezébe vette a dolgot. Tudta már, hogy a családra nem számíthat. A visszavonulás az utolsó
évek alatt a front egy-két részén valóságos pánikká fajult. Apám anyja betegeskedett, kiejtette a
vezetést, hívei véres fejjel ereszkedtek le az ostromlott falakról. Egy-két bástyán még tartották
magukat, de kezdtek már elzárkózni az utánuk jövők elől, keresték a békét a felettük állókkal.
Bátyám már nem járta ki a középiskolát, s anyámnak azért is sarkára kellett állnia, hogy
megfelelő helyen inaskodjék. Sikerül engem még utolsónak beröpíteni a várba? Nagyanya
minden erejét és fortélyát összeszedte. Terve a ravaszságban volt megható és együgyű, mint
Ulixesé.
Nem tudom, a felsőbb régiókban annak idején hogy zajlottak a felekezeti harcok. Hozzánk érve
a hullámok dörögve és vad fröcsögéssel csaptak össze, néha megyéket borítottak el. Csaknem
minden falu felerészben református, felerészben katolikus volt. A főutca két végén épült
templomok szószékén a papok Pázmány és Alvinczi haragjával rázták öklüket, üzengettek és
fenyegetőztek. Tüzelték és féltékenyen őrizték nyájukat. Ádáz harc folyt, hogy a vegyesházas-
ságokból származó újszülöttek melyik karámot gazdagítsák. A bárányok hümmögtek és
legyintettek, nem igen értették a dolgot. Nagymama értette.
Egy nap útrakelt az ajánlólevelekkel és bizonyítványaimmal. Kiválasztott egyet-kettőt rajz-
remekeim közül, sőt gyönyörű betűkkel lemásoltatta velem egyik napvilágra került klapan-
ciámat, mert akkor már egész verseket is írtam, nagy titokban. Sajnos, se Pápán, se Pécsett nem
fedeztek föl. Nagyanya mindenütt lelkemet bocsátotta áruba, elég olcsón, a tandíjmentesség és
az ingyenes konviktusi ellátás fejében. Elment még Bonyhádra is, az evangélikus iskolába.
Hasztalan. A harc ádáz volt, de annyira mégsem.
Haraggal tért meg. Megvolt a véleménye a vallásokról, általában. Közeledett újra a szeptember,
a hatodik elemi. A jövőmről mindenki lemondott, én is. Egész nyáron úgy éreztem magam, mint
az a vásárra kiállított borjú érezheti, szűköltem s most felszabadultam.
Nagymamát azonban, mint öntudatos, jó vívót, a kudarc csak új küzdelemre hevítette. Az
utolsó pillanatban mégegyszer megkísértette a sorsot. De ez már a kártyás mozdulata volt,
amikor pénze fogytán maradék hitelre kéri a lapokat. Még volt egy terv. Veszprémben az ötödik
gimnáziumtól fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek. Szóval csak az első négy
osztályig lesz velem gond. Az ígéret szóbeli volt, de nagymama vakon bízott a kedvező
jelekben.
Apám egyik nénje a szomszéd járás székhelyén lakott, gimnázium ott is volt. Elvállalta, hogy
kosztra-kvártélyra magához vesz, semmivel sem olcsóbban, mintha idegenhez mentem volna.
„A többi a te dolgod lesz” - mondotta nagyanya, amikor összecsapták a holmimat, s ő hosszú
intelmet intézett hozzám, ahogy az már ilyen alkalmakkor a regényekben szokás. „Pap persze
nem leszel, - mondta - de azért csak készülj annak.” Megértettem, hogy hazudnom kell, nem
háborodtam fel; bólintottam, homlokomat ráncoltam s újra bólintottam. A búcsúzás előtt
félrehívott s közölte velem, hogy nem kell aggódnom, jövőm biztosítva van. A ló árát, nyolcvan
koronát, takarékba tette, az én nevemre. Tanulmányaim befejezésekor lesz jogom kivenni, hogy
pályámat majd megalapozhassam. Bár okosabban teszem, ha csak akkor nyúlok hozzá, ha majd
megnősülök. „Addig a magad erejéből is elvergődhetsz” - mondta. Komolyan, egy kicsit
szertartásosan csókoltam neki kezet, férfinak éreztem magam, értettem a játékot. A kosztpénz
félévre sem volt biztosítva.

A mezővároskában kezdetben szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, mintha naponta egy-egy

bőrt nyúztak volna le rólam. Kínos vedlési folyamaton kellett átesnem, külsőmben is.

128
Ruháinkat addig anyánk készítette, a miénket, fiúkét is. De az előkelő, úrias ruhát, amelyben az
új életre eresztettek, azt már szabó varrta, az alvégi, az olcsóbbik. Otthon még próbaképp sem
mertem benne emberek előtt mutatkozni, nevetséges bohócrongynak tartottam magam is. De
az, hogy valójában milyen nevetséges volt, csak a városban derült ki. Iskolatársaim rövid-
nadrágban jártak, Keszler úr az én nadrágomat is rövidre szabta, de olyanformán, mintha egy
hosszúnadrág sikerült volna túlságosan rövidre. A két szár a bokám fölött pontosan egy
tenyérnyire végződött. Két hétig égette a lelkem, amíg fájdalmamat elsírtam anyámnak egy
levelezőlapon. De mit csináljunk? - az volt az egyetlen városba illő nadrágom. Hosszú számít-
gatás után kaptam egy másikat, ez már rövidebb volt vagy két centiméterrel, de épp azért tán
még nevetségesebb, mint az előbbi. Újra írtam, vissza is küldhettem az elsőt, ám Keszler úr oly
óvatosan nyult hozzá, mintha eleven húsba kellett volna vágni. Nem lett sokkal kurtább a
következő forduló után sem, most anyám akaratából, aki szelíd levélben magyarázta meg, hogy
a nadrág több esztendőre készült, viseljem csak megadással, majd belenövök, jövőre vagy két
év mulva senkinek sem lesz olyan szép nadrágja, mint nekem. Láttam, hogy otthon nem értik
meg küzdelmeimet a világban, sóhajtottam, s magam nyiszáltam le a fölösleges darabot, s
szegtem be aztán a csonkot, fölhasználva a tudást, melyet még nagymamának köszönhettem. Ez
volt az első önálló cselekedetem, az első jele az elszakadásnak. Utána megkönnyebbülten,
vidáman lépdeltem.
A tanulást olyasminek tekintettem, mint a szegény beteg a drága kórházi ápolást; ha már ott
voltam, igyekeztem, hogy gyarapodjak a pénzemért. Vagy mint a napszámba járást? A dolgomat
könnyűnek találtam, s rajta voltam, hogy ki ne csöppenjek belőle; amit kívántak, még a
kelleténél is jobban elvégeztem, mi volt ez még így is a kapáláshoz vagy akár a szőlőkötözéshez
képest? Itt a városban senki sem ismert, szabadabban lélegeztem, mint a faluban. Az idegen
utcákban volt valami a puszta korláttalanságából, ahogy később a nagy világvárosok is gyakran
felidézték bennem a hazai határt. Csak néha lepett meg a szorongató érzés, amely azóta is meg-
meglátogat, hogy a körülöttem levő emberek egy nap rájönnek valamire, arra tán, hogy
félreértésből fogadtak be, s tűrtek meg maguk között, és fülemnél fogva vezetnek majd vissza,
oda, ahova való vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem. De aztán a
százfejű léleknek az a feje, amely nagyanyámból ojtódott belém, susogni kezdett, hogy
kapaszkodj, erősítsd az állásaidat. A lelkemre nőtt púpot csak úgy tüntethettem el, ha
kiegyenesedtem, a többiek közül is. Még nem sejtettem mi végre, de rendszeresen, keményen
tanultam; rövidesen jó tanuló lettem; hogy később, amikor a lélek a nyomorítás ellen
lázadozással tiltakozott, annál rosszabb legyek. Egyelőre azonban úgy látszott, minden szépen
megindul. Amidőn a puszta még egyszer visszarántott. Visszarántott és elengedett, de nem
tudom, valami titkos fonálon nem akkor kötött-e legjobban magához.
Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban a
képzelet szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk
egymásra. Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik
harisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint a
bohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figuráknak tartottam
őket, bizonyára ők is annak tartottak engem.
Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai
szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel,
mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze
gurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik
nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyik
adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem;
apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is

129
meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni meg-
simogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.
Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten
bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az
orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban.
A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az
aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” - szólt
hozzám a tanár.
- Egyenest húzok a bé és áff pontok között - feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi
között?”
- A bé és áff pontok között - ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.
- Nem áff, hanem eff.
- Igenis.
- Mondd ki, hogy eff.
- Áff - mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
- Nem áff! Mondd, ahogy kell.
Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek
találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb
szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk
elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki.
Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is
nevettünk az ő szavain.
- No, mondd hát - s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.
- Mi lesz?
- Áff - nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.
- Hová való vagy? - kérdezte a tanár.
Nem válaszoltam.
- Pusztai! - kiáltotta valaki.
- Bregócs.
Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak
valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.
A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De
hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom,
mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?
- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést - mondta egy kicsit türelmetlenül. - És jelentkezni
fogsz.
Egész délután a Kapos partján a fűzbokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy
éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.
Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer
szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben.

130
Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon
semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő,
harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem
emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud -
valami ilyesmit mondhatott -, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre
kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem
voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.
Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom.
De nem azért voltam pusztai, hogy hűbelebalázs módjára fogjak neki. Az iskolaidő leteltéig az
utcán csavarogtam, közben elballagtam az állomásig, a kifüggesztett hirdetményekről nagy
nehezen sikerült megtudnom, mennyibe kerül a jegy Simontornyáig s mikor indul a vonat.
Aztán lakásomra mentem, s nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, megebédeztem.
Nagynénémtől füzetvásárlás ürügyével kértem annyi pénzt, amennyi a jegyre kellett. Amit
tudtam, összecsomagoltam s a batyut elrejtettem a kapu előtti bokorban. Este tizenegykor már a
hazai, a simontornyai állomás peronján álltam.
De miért nem szüleimhez mentem? A sáros, sötét éjjeli úton bandukolva miért jutott egyszerre
eszembe, hogy leghelyesebb, ha Szerentsésékhez megyek? Reggelre értem Hegyempusztára.
De Szerentsésék közben onnan is tovább költöztek, Vajta fölé, Csojjánosra. Ebéd után leltem
őket, de véletlenül azért még tudtak valamit adni.
Nem lepődtek meg jöttömön, a szokásos családi kérdéseknél nem igen kérdeztek egyebet, azt
legkevésbé, meddig akarok maradni. Eggyel több vagy kevesebb, náluk igazán nem számított.
„Jóskával alhatsz” - mondta Malvi néni. Magaviseletemen semmit sem vettek észre, vidám
voltam és beszédes. Délután már a lányokkal krumplit szedtem s jókedvűen dobáltuk egymást a
csenevész, megrothadt gumókkal. Csak este jutott Mihály bácsi eszébe: „Tavaly azt beszélték,
hogy gimnáziumba íratnak” - mondta. „Már elvégeztem” - feleltem. Tervem az volt, hogy
újévkor beállok valami félrészesnek a pusztán.
Negyednap jött értem a család előkelő szárnyának egyik legénysorban lévő tagja, egy pincér.
Végigmért, mint valami rablógyilkost, s küldetése magoslatáról gőgösen vetette felém:
„csomagolj.” A csomag azonmód volt, ahogy idehoztam. Megindultunk, de nem Simontornya
felé. „Anyád semmit sem tud a dologról” - mondta, mikor már Vajtán jártunk a házak között.
Ott szálltunk vonatra, Szekszárd felé utaztunk. Kölesd-Tengelicen, a harmadik vagy negyedik
állomáson, minden előzetes elhatározás nélkül, hajadonfőtt, kiskabátban leszálltam a vonatról, s
nyugodtan megindultam az állomásról kifelé. Unokatestvérem az állomás mellékhelyisége előtt
ért utol, a kis épület mögé rántott, arcom karomba takartam, födetlen, kopaszra nyírt fejemet
kezdte verni szárazon csattogó ütésekkel. De a mozdony sípolt, erre galléron ragadott, s futva a
már mozgó vonatra vonszolt. Nem ellenkeztem. Mentem, ahová vittek.
Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túlsokat markoltam. Akárhol nyultam az
„anyagba”, ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak, - hogyan kössek most, befejezésül, tetszetős
bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket feltáró művek végén
is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, hogy fölvert lelkiismeretét megnyugtassa,
hacsak annyira is, hogy még sincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt,
lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem
merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre
látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is
tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a
könyvet csonkának érzik és folytatását várnák, - folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom
munkámat.

131