NNCL482-363v1.

Emilio Salgari
A bermudai kalózok
TOTEM KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1992
A kötet eredeti címe I CORSARI DELIE BERMUDE
Fordította Félegyházi Endre
A fedőlap
BOROS ATTILA munkája
(C) Totem Könyvkiadó, 1992
ISBN 963 7888 00 4
Totem Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Totem Könyvkiadó ügyvezető igazgatója
Műszaki szerkesztő: Jordán Gusztáv
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7550.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1992. évben
Felelős vezető: György Géza Megjelent 10,1 A/5 ív terjedelemben
 Egy korvett veszedelembe kerül

A nap lenyugodott a szürkén gomolygó felhők mögött, amelyek az élénk

nyugati széltől hajtva lassanként körös-körül beborították az óceán láthatárát.
Az utolsó sugarak fényében csillogó hullámok csobogva hintáztak végig azon
a mérhetetlen térségen, amely a nagy Bermudát környező négyszáz apró
szirttől az amerikai partokig terjed.
A magányos tengeren két hajó haladt előre dagadó vitorlákkal a bal
oldalukon sustorogva megtörő habok között. Ezek egyike pompás karcsú
korvett volt, de fölötte szilárd és teherbíró alkotmánynak látszott, már csak
azért is, mert mindkét oldaláról egy-egy tucat ágyú torka ásítozott, az előrész
és a hajó tatja pedig négy hatalmas bombavetővel volt felszerelve. A korvett
valamennyi vitorlája fel volt vonva, még a segéd- és kisegítővitorlák is. A
másik hajó széles, nehézkes dzsunka volt s fedélzete csak néhány kisebb
kaliberű, régi ágyúval volt ellátva. Mind a két hajón olyan tekintélyes számú
ember sürgött-forgott, mintha valódi hadihajók lettek volna.
A korvett f őárbocán vörös lobogó lengett, azokban az időkben a
kalózhajók megkülönböztető jele, amelyek állandó, örök harcban állottak
mindennel és mindenkivel, a dzsunkán pedig kék-fehércsíkos zászló, de
csillagok nélkül, mert az észak-amerikai államok akkoriban még nem
egyesültek abban a szoros államjogi kapcsolatban, mint manapság.
A napnyugtával elérkezett a vacsoraosztás ideje is. A korvett fedélzetén
igen különböző fajtákhoz tartozó százötven ember (nyilván azok közül a
szabadvadászok és kalózok közül valók, akik nemrégiben még olyan
elkeseredetten küzdöttek a spanyol uralom ellen a Mexikói-öböl partjain meg
Panama és Peru környékén s végezetül a Bermudákra voltak kénytelenek
menekülni) állva költötte el a vacsoráját azzal az irigylésre méltó
farkasétvággyal, amit a szárazföldi ember mindig annyira megbámul a
tengerészeknél.
Forró csajkájukat a matrózsapkájukkal tartották a tenyerükben, lábaikat jól
szétterpesztették, hogy az imbolygó fedélzeten el ne veszítsék az egyensúlyt s
úgy szürcsölték mohón a pompás gadóchallevest.
Ebben a pillanatban a főárboc kosarából éles kiáltás harsant föl:
– Vitorla a jobb oldalon! Százötven hang zúgta egyszerre:
– Angol?
Az árboc hegyében kuporgó figyelő nem válaszolt, de pár pillanat múlva
újra fölharsant a hangja.
– Két vitorla a szél alatt... Egyenesen felénk tartanak!
 A csajkák hallevesestől együtt pillanat alatt a tengerbe repültek. Százan
rohannak egyszerre a fegyverállványok felé, hogy magukhoz kapják
hosszúcsövű elöltöltő puskáikat, amelyek között csak elvétve akad egy-egy
angol gyártmányú, újabbfajta karabély. A többiek az ágyúkhoz sietnek,
megtöltik s a figyelő által jelzett irányba állítják be.
A hajó második tisztje, rokonszenves külsejű, harmincéves, magas
fiatalember, akinek sűrű fekete szakálla annyira elborította az arcát, hogy
úgyszólván csak villámló fekete szemei látszanak ki belőle, az általános
zűrzavarban még a pipáját sem vette ki a szájából, s nem állt meg sétájában a
keskeny parancsnoki hídon. Csak éppen a fejét fordította a jobb oldali
látóhatár felé, amely egyre rohamosabban sötétedett.
Három vagy négy perc múlott el, míg a figyelő megint lekiáltott:
– Űzőbe vettek bennünket... Ketten vannak!
Erre már a tiszt is félbeszakította egyhangú sétáját, kivette a pipát a
szájából s emelt hangon, de egészen nyugodtan így szólt:
– Csakugyan látod őket, kis Floc?
– Látom, Howard úr!
– Fregattok vagy páncélosok?
– Amennyiben a sötétben kiveszem... inkább páncélosoknak látszanak,
mint fregattoknak vagy korvetteknek.
– Az ördög bújjék beléjük! – dörmögte elégedetlenül a tiszt. – A dolog
komolynak látszik. Szólni kell a bárónak!
Lekiáltott a fedélzeten sürgölődő emberek közé.
– Hé, Sziklafejű!
Egy hatalmas termetű, bár inkább széles, mint magas férfiú, olyan fejlett
izmokkal, amiket egy afrikai gorilla is megirigyelhetett volna tőle, a kiáltásra
hirtelen felpattant az előrészen felszerelt bombavetők mellől s harsány hangon
válaszolta:
– Itt vagyok, Howard úr!
– Jöjjön csak ide azonnal!
– Parancsára, Howard úr!
Amint széles és súlyos lépteivel megindult a parancsnoki híd felé, hatalmas
fejét jobbra-balra ingatva, inkább egy jókora szürke medvének tetszett, mint
embernek. Bretagne-ból való volt, a sziklák és sziklakemény
négyszögletesfejű emberek hazájából, amely ősidők óta a legkiválóbb
tengerészeket adta Franciaországnak. Ezek az emberek, úgyszólván,
kisgyermekkoruk óta a tengeren élnek s csak akkor vonulnak vissza sziklás
vagy homokos partvidékeikre, amikor végleg megöregedtek.
A Sziklafejűnek szólított tengerész különösebb sietség nélkül haladt végig
a fedélzeten az ismert hintázó tengerészléptekkel. A parancsnoki híd
lépcsőjére érve, kivette a szájából a fekete dohánygombócot, amit mindeddig
nagy élvezettel rágcsált.
– Itt vagyok, hadnagy uram! – szólt, miután katonásan tisztelgett
feljebbvalója előtt.
A tiszt egy-két pillanatig újból a sötétedő látóhatárt vizsgálta, majd
odafordult az öreg tengerészhez.
– Nos, Sziklafejű mester – mondotta –, mi a véleménye?
– Miről? – kérdezte a bretagne-i medve nagyon nyugodtan s igyekezett
mentői szélesebb állást elfoglalni a hídon még inkább érezhető hintázás ellen.
– Hát erről a két hajóról, amely, úgy látszik, kipécézett bennünket.
– Hát... ezen kár az embernek sokat törni a fejét! Van huszonnégy jó
ágyúnk meg négy bombavetőnk! – felelte a bretagne-i vállat vonva.
– No és ha páncélosokról van szó?
– Akkor, azt hiszem, egy kissé melegünk lesz, de mindazáltal van
százötven kemény fickónk a fedélzeten, akik nem félnek semmitől sem,
különösen, ha tudják, hogy a Sir William áll az élükön!
– S mi lesz a dzsunkával?
– Ez a bibije a dolognak, Howard úr! – válaszolt a bretagne-i a füle tövét
vakargatva. – De hát utóvégre az is csak tud valamit csinálni a nyolc
ágyújával... S kell is, hogy csináljon, mert a bostoni ostromlóknak rettentő
nagy szükségük van a szállítandó puskaporra!
– Nos, még ha valami baj történne is velük, itt van az a puskapor, ami a mi
hajónkon van. Kétezer métermázsa a rakományunk!
– Ami egy ütközetben elég nagy veszedelmet jelent egy hajó számára!
– Tudom, az ördög vigye el!... Menjen is és hívja fel a parancsnokot!
– Csakhogy biztos vagyok benne, hogy megint rossz kedvében találjuk.
Amióta az az ember, aki a dzsunka parancsnoka, a Bermudákra érkezett, a
báró állandóan harapós természetű! Hogy süllyedne a tenger fenekére az az
átkozott amerikai!
– Csend! Mit tudja azt maga, mi bánthatja Sir Williamet!
– Érzem, hogy asszony van a dologban!... Hogy az ördög bújt volna bele
valamennyibe!
Ugyanekkor harmadszor is lekiáltott a figyelő az árbockosárból.
– Összes vitorlákkal futnak felénk!
Sziklafejű hirtelen körültekintett. A világosság egyre inkább tűnőben volt, s
a közeledő éjszaka sötétje tintaszínűre festette a hullámokat.
– Ezek is jól kiválasztják az időt az eszmecserére! – jegyezte meg vállat
vonva. – Alighanem furcsa dolgok fognak itt lefolyni az éjszaka!
– Ej, ej, Sziklafejű! – szólt rá a tiszt. – Már megint úgy beszél, mint a
vénasszonyok Batz főterén!
 A bretagne-i nagyot sóhajtott.
– Ne is juttassa eszembe szülővárosomat, Mr. Howard! Hiszen olyan,
mintha száz esztendeje nem láttam volna már! De hát ilyenek vagyunk mi,
tengerészek. Amíg ütőn vagyunk, majd meghasad a szívünk a szülőföld után.
Ha pedig egyszer partra szállunk s fölkeressük, három napig sem tudunk
békén ülni odahaza. Újra vágyódunk ki a tengerre!
Súlyos medvelépteivel leszállt a híd lépcsőjén s kivette sapkája béléséből
az imént eldugott dohánygombócot, hogy addig is, amíg a parancsnok
kabinjához ér, rágjon rajta egyet-kettőt.
– Ezer ördög meg száz vénasszony! – duruzsolt magában. – Tudom
bizonyosan, hogy megint mérgesen fog Sir William rámmordulni. Mintha csak
megbabonázták volna, amióta a Bermudákról elindultunk... De bizonyosan
tudom, hogy asszonyszemély van a dologban, mégpedig Mary!... Hányszor
hallottam én már tőle ezt a nevet! Mary!... Ugyan micsoda pokolbeli
boszorkány lehet ez a nő?... Igazán, mindig szerencsésnek kell magamat
tartanom, hogy már gyermekkoromban a tengerre kerültem s így mindeddig
megóvott a Mindenható az ilyen veszedelmes boszorkányoktól!... Ke
8 meny szelek, világosság, napfény meg a végtelen azúr százszor többet
érnek a föld valamennyi nőjének kék szemeinél... Szegény, bolond fiatalság!
Még mindig dörmögve ment le a második lépcsőn is a kajüt felé, de a
lépcső aljában habozva állt meg s megvakargatta ezüstszínbe játszó tarkóját.
– A batzi városháza tornyára! – mormogta félhangosan. – Egész biztosan ki
fog hajítani vagy egészben bekap!
Súlyos, rengő léptekkel ment előre a folyosón, mintha ezzel akarná előre
jelezni a közeledését, aztán benyitott egy ajtón.
Kicsiny, de fényűzőén berendezett helyiség tárult elébe, amelynek apró
ablakai, bár szükség esetén lőréseknek szolgáltak, finom, brüsszeli
csipkefüggönyökkel voltak eltakarva. A mennyezet közepéről hatkarú ezüst
gyertyatartó lógott alá, ami az akkori időkben pazar világításnak számított.
A szoba közepén piros és sárga virágokkal díszített selyem karosszékben
huszonöt-huszonhat évesnek látszó, jóarcú fiatalember ült. Kék szeme és
hosszúfürtös, szőke haja volt, amely fölött az akkori divat ellenére nem viselt
rizsporos parókát, hanem a fürtök szabadon omlottak alá a vállaira. Olyan
csinosan és választékosán volt öltözve, mint egy versailles-i vagy westminsteri
lovag, arannyal hímzett azúrkék, finom kabát, szarvasbőr nadrág, magasszárú,
sárga szattyáncsizmá volt rajta s a fején divatos háromszögletű kalap.
A báró éppen ivott, amint azt az előtte levő gyöngyházzal és
elefántcsontberakásokkal díszített asztalkán álló jókora palack és pohár
bizonyították.
 Amikor a korvett első altisztje belépett hozzá, a fiatalember, aki, úgy
látszott, mélyen elgondolkozott, hirtelen fölkapta a fejét.
– Te vagy az, Sziklafejű! – szólt kissé türelmetlenül. – Nos, mit akarsz?...
Látom, hogy már egy perc nyugalmam sem lehet tőletek... Howard talán nincs
fönn a hídon?
Az altiszt szánakozva tekintett parancsnokára, megcsóválta fejét, majd így
válaszolt:
– Éppen ő küldött ide önhöz, Sir William.
– Talán tűz ütött ki a fedélzeten?
– Még nem, sir.
– Akkor hát mi a baj?
– De a jobb oldalunkba hamarosan tüzet kaphatunk.
– Honnan?... Meg akarnak bennünket támadni? Kicsoda?
– A batzi városháza tornyára mondom, Sir William, a dolog komolyabb,
mint hinné!
– Beszélj értelmesen, Sziklafejű!
– Két hajó üldöz bennünket.
– Csak kettő?
– Csak. De nem tudjuk, fregattok-e, vagy páncélosok, kapitány! A sötétség
egészen beállt, mielőtt még pontosan megállapíthattuk volna.
A báró a pohara után nyúlt. Lassan kiitta és így szólt:
– Biztosan két hajóról van szó, Sziklafejű?
– Annyinak kell lenni, mert a kis Floc látta őket. Neki pedig igazán jó
szemei vannak...
– Folytasd.
– Nem mondhatok egyebet... Üldöznek bennünket!
Sir William fölállt a helyéről s idegesen szorongatva súlyos kardja
markolatát, kétszer végigsétált a szobában. Hirtelen megállt s a bretagne-i felé
fordult:
– Amerikaiak, vagy angolok?
– A batzi városháza tornyára!... Hiszen ön jobban tudja, kapitány, nálam is,
hogy a szegény jenkiknek nincs páncélosuk. Épp ezért, ha csakugyan páncélos
hajók vettek bennünket üldözőbe, ezek csak angolok lehetnek az Antillák
melletti hajóhadból.
– Ebben igazad van, Sziklafejű. A legénység persze nyugtalankodik?
– Meg lehet érteni, kapitány, mert nem valami kellemes dolog arra
gondolni, hogy két páncélos fogja közre az embert, még ha olyan pompás és
jól fölszerelt korvetten van is, mint a mienk s ha a legénység csupa olyan
kemény legényekből áll is, mint a mi bermudai kalózaink!
– Mit szól a dologhoz Howard?
 – Semmit. Fegyverbe szólította az embereket s várja az elkerülhetetlen
ütközetet. Az ön első tisztje, kapitány, soha nem veszti el a fejét s nem szokott
sokat csodálkozni. Erről az oldaláról már nagyon is jól ismerem.
– Teringettét! – felelte mosolyogva a báró. – Ha nem ilyen ember lenne,
most nem is volna a hajómon!
Az asztalhoz támaszkodva, keresztbe fonta a karjait s némi gondolkozás
után így folytatta:
– Hát lássuk csak!... Mit csinálna most az én helyemben az én első
altisztem, a híres Atlanti-kalóz?
10
– Én, kapitány?... A batzi városháza tornyára! Igyekeznék elillanni az orruk
előtt addig, amíg az éjszakai sötétség tart! – felelte a bretagne-i nagyon
komolyan.
– Eloltani minden lámpánkat s egészen más irányban folytatni az utunkat?
– Csakis!
– S ha nem tudjuk kijátszani őket?
– Akkor fölvenném velük az ütközetet s addig ágyúznék, míg vagy mi vagy
ők maradnak csak az óceán felszínén!
– Huszonnyolc ágyúval pufogtatni talán száz ellen s százötven emberünket
talán ötszázzal közrefogatni egy kissé veszedelmes játéknak látszik. Márpedig
nekem éppen most meghalni semmi kedvem, mert Bostonba akarok menni –
felelte a kalózkapitány. – Csak ez az ostoba dzsunka ne lenne velünk!... Eh,
egyszerűen elsüly lyesztjük!
– Azzal a száz métermázsa puskaporral együtt, ami rajta van? – kiáltott föl
tágra nyílt szemekkel a bretagne-i. – De hiszen az amerikaiaknak rettentő nagy
szükségük lenne a puskaporra.
– Egyelőre elég lesz nekik az is, amit mi viszünk magunkkal. Utóvégre
nem rendelkezem isteni hatalommal... De mondd csak, van a legénységnek
elég borotvája?... Körülbelül mennyi lehet?
A bretagne-i eltátotta a száját.
– Borotva?... Hát mire kell önnek sok borotva, kapitány? Csak nem
borotvával akarja elvagdosni az angolok nyakát?
– Aztán gyorsan fel kell törni azokat a ládákat, amikben a szép kubai
hölgyeknek szánt ruhák vannak. Hajói emlékszem, van köztük néhány láda
női kalapokkal meg legyezőkkel tele... Azt hiszem, elég lesz arra, hogy
megszabaduljunk általuk ettől a két nyomorult páncélostól!
Sziklafejűnek hirtelen izzadtság lepte el a homlokát s hápogva jegyezte
meg:
– Borotvával, szoknyával meg legyezőkkel akarja megsemmisíteni a két
hadihajót, kapitány?... Vagy tréfál talán?
 A báró teletöltötte a poharát, kínos lassúsággal kiitta, majd jóízűen nevetett.
– Pompás tréfa lesz... annyit mondhatok! Nem is szólva arról, hogy mennyi
puskaport, golyót takarítunk meg s megkíméljük az emberek életét – jegyezte
meg aztán. – A dzsunkának azonbansajnos – szépen le kell ereszkednie a
tenger fenekére!
– Teremtő atyám! – gondolta magában a bretagne-i. – Ez végleg
11 megőrült az után a titokzatos Mary után való vágyakozásban! Milyen
kár szegény fiatalemberért. Pedig micsoda rettentő fenegyerek volt.
A báró letette a poharat, megint végigsétált kétszer vagy háromszor a
szobán, majd odaállt a bretagne-i elébe, aki még mindig kétségbeesetten
bámult rá.
– Eredj gyorsan, Sziklafejű barátom s mondd meg az embereknek,
fogjanak hozzá tüstént a borotvák megélesítéséhez. Aztán le a szakállal és
bajusszal valamennyinek! Ha rizsporra van szükségetek, forduljatok hozzám,
van még néhány dobozom... Ha a borotválkozással készen vagytok,
valamennyien átöltöztök misseknek és ladyknek... Ne felejtsétek a
napernyőket, sem a kesztyűt meg a legyezőt! Megértetted? Azt akarom, hogy
a hajóm csupa szép vagy csúnya nővel legyen tele, mire a nap fölkel.
– A batzi városháza...
– Hagyd a fenébe Batzot meg azt a düledező városháztornyot! – szakította
fejbe a báró. – Ne feledkezzünk meg a dzsunkáról sem... Küldjétek tüstént
négy vagy öt dereglyét a legénységért meg a parancsnokért s hozzátok át őket
a korvettre. A dzsunkát magát fúrjátok oldalba s süllyesszétek el.
– A puskaporral együtt?
– Természetesen! Nincs időnk rá, hogy átrakodjunk a korvettre. Ha az
angolok hajnalban meglepnének bennünket, szomorú véget érhetne ez a kis
tréfánk. Aztán meg rengeteg bajuszt meg szakállt kell az éjszaka
eltüntetnünk...
– Szóval, ön csakugyan azt hiszi, kapitány, hogy a borotvákkal meg a
szoknyákkal elkerülhetünk egy ütközetet? – kérdezte a bretagne-i.
– Bizonyos vagyok benne... Talán kételyeid vannak, vén cápa?
– őszintén megvallva...
– Nos hát idehallgass. Úgy tudom, van neked egy ócska pipád, amivel
szörnyen nagyra vagy.
– Valódi tajték, kapitány. Még az ükapám vette Kis-Ázsiában százötven
évvel ezelőtt.
– Rendben van, öregem – szólt a báró. – Ha sikerül, amibe fogtam, nekem
adod ezt a régi családi ereklyét. Ha meg vesztenék, tőlem kapsz száz aranyat,
amit, persze, csak az ütközet után vehetsz magadhoz a tenger fenekén, mert
William MacLellan báró a parancsnoki hídon fog meghalni, de magát meg
nem adja... Most aztán eredj, Sziklafejű s mondd meg az első tisztnek, hogy
mire a nap
12 felkel, azt akarom, hogy csupa kisasszonyra meg asszonyságra
bámuljon le itt a hajómon... A dzsunka meg tűnjön el a tenger színéről.
A bretagne-i egy-két pillanatig ámulva állott a helyén, de aztán mégiscsak
megindult s kihintázott az ajtón.
Sir William magára maradva, megint leült a díszes asztalka elé, s fejét a
kezeibe hajtva, idegesen turkálta sűrű szőke haját.
– Hogy Mary az ő felesége legyen? – mormogta kétségbeesetten. – Ó,
soha, soha! S ha az a gyalázatos, akinek az ereiben szintén az atyám vére
folyik, el is rabolta tőlem, én hamarosan módját fogom ejteni, hogy
visszavegyem tőle! S ha drágalátos fivérem meg egész Skócia fattyúnak is
tart, azért, mert nem Lornei Anna hercegnőtől születtem, én magam igazán
nem tehetek róla, ha boldogult atyám később, özvegyen maradva, francia nőbe
szeretett bele, akit nem vehetett feleségül... így aztán nem lehettem Halifax
márki én is... No de nem bánom, akármi történjék is, Marynek az én
feleségemnek kell lennie vagy ott fogok elesni Boston falai alatt.
Harmadszor is töltött és sokáig nézte a pohár fenekét.
– Mintha ennek az aranyszínű italnak az alján ott látnám az én szeretett
menyasszonyom gyönyörűséges szemeit! – sóhajtotta. – Vajon mit hoz részére
a jövendő? Vagy inkább kit? Engem-e vagy bátyámat?
Fölhajtotta az italt, majd az egyik falon lógó nagy velencei tükör előtt
lesimította fölborzolt fürtjeit. Aztán két nagy pisztolyt dugott az övébe s
elhagyta a kabint.
– Gyerünk, nézzük meg, dolgoznak-e a borbélyok!
Sir William különös hadicsele
A hajnal első derengésére a csillagok halványodni kezdtek s a keleti égbolt
hamarosan kivilágosodott. Az éjszakai szél megtisztította a láthatárt a páráktól
és felhőktől, amelyek az előző este végigterpeszkedtek az óceán tükre fölött,
úgyhogy gyönyörű nap ígérkezett, bár a hullámzás még mindig nem akart
megcsönde sedni.
A korvett, valamennyi vitorláját kibontva, nyugodtan haladt előre. Most
már egyedül volt, mert a dzsunka, amely az előtte való nap még követte, az
éjszaka folyamán leszállt az Atlanti-óceán ismeretlen mélységeibe teljes
rakományával együtt.
13 A fedélzeten huszonöt-harminc matróz ácsorgóit a korlátnak
támaszkodva s nagy lelki nyugalommal pipázgatott, figyelve a hajó körül
röpködő sirályhadat.
A parancsnoki hídon a báró idegesen járt föl és alá helyettesével,
Howarddal együtt.
 A korvett mögött két nagy hadihajó törtetett előre egy-két mérföldnyi
távolságban, egyik jobbról, a másik balról. Látszott, azon igyekeznek, hogy
lehetőleg két tűz közé foghassák zsákmányukat. Főárbocaikon a tüzet
megelőző vörös lobogó lengett, a tatárbocon pedig az angol hadizászló.
A keleti irányba fordult szél gyorsan hajtotta őket előre s nem volt
kétséges, hogy néhány órán belül a korvettel egy magasságba kerülnek.
– A kis Floc csakugyan nem csalódott – jegyezte meg Sir William. –
Micsoda szemei vannak ennek a fickónak! Kitűnő tengerész lesz belőle! Nos,
mit szól mindehhez, Howard?
– Azt, hogy alapos kelepcébe kerültünk! – válaszolta komoran az elsőtiszt.
– Azt hiszi?
– Úgy látszik.
– Nekem pedig az a meggyőződésem, hogy alaposan lóvá fogjuk tenni ezt
a két cethalat... Készen vannak az emberek a borotválkozással?
– Készen, Sir William. Azon a huszonöt emberen kívül, akiket
meghagytunk matrózoknak, egynek sincs többé se bajusza, se szakálla.
– Fel is öltöztek valamennyien?
– A fedélzet alatt csak úgy nyüzsögnek a missek és ladyk. Nem
mondhatnám, hogy túlságosan elbájolók lennének, de messziről bizonyára
elég jól fognak hatni.
– Különösen, ha napernyőt tartanak majd a kezükben – szólt a báró. – Ha
meg mégis csak ütközetre kerülne a sor, angol barátaink csodálatos látványnak
lesznek majd a tanúi. A két hadihajót csupa selyemruhás, de acélizmú hölgy
fogja megrohanni, akik ügyesebben forgatják majd a kardot a régi mexikói
kalózoknál is!... Haha!... Csakugyan megkapó, sőt elképesztő látvány lesz s
embereink bizonyára érteni fogják a módját annak, hogy az általános zavart
ügyesen kihasználva, üssék-vágják őket, ahol csak érik!... De nini! Egy
vaklövés! Rendelkezésükre állunk, mélyen tisztelt uraim!
Az egyik hajóról, arról, amelyik közelebb volt hozzájuk, fehér
14 füstfelhő lebbent a magasba. Közvetlen utána elhangzott a dördülés is.
Vaklövést adtak le, ami felszólítás volt arra, hogy vonják a magasba a
nemzetiségüket jelző lobogót.
– Gyorsan fel az angol lobogóval! – vezényelte a kapitány. – Bájos
hölgyeink pedig valamennyien jöjjenek fel kíváncsian a fedélzetre, de
napernyővel! Amelyiknél nem lesz napernyő, kiköttetem!
A készen tartott angol lobogó hirtelen a magasba röppent, s az éppen
fölkelő nap sugaraiban selyemfényben csillogva, lebegett a szél irányában.
Közvetlen utána egy-két perc alatt százhúsz elegánsan öltözött, tollas kalapos,
tarka napernyős hölgy lepte el a fedélzet minden részét s kesztyűs kezeikkel,
meg napernyőikkel élénken integetni kezdtek a hadihajók felé.
 Szükségtelen megjegyeznünk, hogy a strucctollas kalapok nagy része alatt
bizony olyan viharvert, rezes arcok díszelegtek, amiknek láttára akárhány
békés városi polgárnak lúdbőrös lett volna a háta. Az angolok azonban
szerencsére olyan távolban voltak, hogy nem állapíthatták meg, szépek vagy
csúnyák-e a hölgyek.
A kalózkapitány távcsövét a közeledő jobb oldali hadihajóra szögezte, arra,
amelyik az előbb a vaklövést adta le. A kitűnő eszközzel a két mérföldnyi
távolból is könnyen megállapíthatta, milyen rendkívüli csodálkozást és zavart
keltett a hajó személyzete között a rengeteg nő és napernyő váratlan feltűnése
az üldözött és gyanúsnak tartott korvetten. A hadihajó minden embere a
fedélzetkorlátoknál tolongott s a sapkáikat meg a zsebkendőiket lobogtatták a
“hölgyek" felé.
– Eddig minden pompásan megy! – jegyezte meg elégedetten Sir William.
A hadihajó főárbocára azonban ugyanekkor egymásután röppentek fel a
különböző jelzőzászlók.
– Aha!... A hajó nevét kérdezik! – szólt az elsőtiszt.
– Válaszoljatok tüstént: Villám! – vezényelte a kapitány.
– Honnan jöttök? – folytatták a kérdezősködést.
– A Bermudákról.
– Hová mentek?
– Jamaicába.
– Ki ez a rengeteg nő a hajón?
– Hajótöröttek. Két nappal ezelőtt vettük fel őket egy árbocait vesztett
francia roncsról.
Egy kis szünet állt be, majd újabb jelzőzászlók röppentek fel.
– Melyik hajórajhoz tartoztok?
15
– Rodney admirális rajához.
– Megérkezett már az Antillákhoz?
– Még nem.
– Folytathatjátok az utatokat, de ügyeljetek, mert amerikai kalózhajók
járnak előttetek.
– Semmi baj. Jól föl vagyunk fegyverkezve. Üdvözlünk benneteket.
A hadihajó lobogója leereszkedett, majd egymásután háromszor emelkedett
a magasba, mire a korvett délkeleti irányban nyugodtan továbbfolytatta az
útját. Igazi útiránya tulajdonképpen éppen az ellenkezője volt, de
megtévesztésül mindaddig nem akart a helyes irányban haladni, míg a
félelmetes két hadihajó végleg el nem tűnt a láthatárról.
A két páncélos néhány mérföldnyire követte őket, aztán északkeletnek
fordulva, lassan-lassan eltávolodtak, mintha ők is Bostonba igyekeztek volna,
amelyet a szövetséges amerikai csapatok épp ez idő tájt újból heves ostrom alá
fogtak.
– Nos, Howard, mit szól a dologhoz? – kérdezte kis idő múlva Sir William
messzelátójával figyelve a hadihajók manőverét.
– Azt, hogy önön kívül senkinek a világon nem támadt volna ilyen fényes
gondolata, sir – felelte az elsőtiszt. – Elképzelem, milyen röhögve beszélnek
majd még évek múlva is az embereink erről a kis álarcos bálról, ami az
életüket mentette meg... Bár őszintén szólva, még nem egészen bizonyos,
hogy túl vagyunk a veszedelmen. Ha az angolok gyanakodni találnának ránk s
figyelnének bennünket a távolból...
– Eh, a Villám jóval könnyebb és gyorsabb futású ezeknél a
monstrumoknál s hiába igyekeznének bennünket elcsípni.
– Az ég óvjon bennünket attól, hogy még egyszer találkozzunk velük, Sir
William!
– Mindenesetre ki kell nyitni a szemünket, kedves Howard s a helyes
útirányba sem fogunk fordulni a sötétség beállta előtt.
Ekkor Sziklafejű jelent meg a hídra vezető lépcső legfelső fokán s egy
korhadt fátokban rettenetesen megfeketedett tajtékpipát nyújtott a parancsnok
felé. A kiérdemesült dohányeszköz messziről bűzlött a bagólétől.
– Kapitány! – kezdte a bretagne-i esetlenül meghajtva magát. – Megnyerte
a fogadást s így tisztelettel átnyújtom őseim pipáját.
A báró hangosan fölkacagott.
– Csakugyan, most, hogy nyertem, jogom volna a te híres kis
16 ázsiai tajtékodhoz, Sziklafej&
251;. De hát az a bökkenő, hogy én magam sohasem pipázom, különösen
ilyen förtelmesen bagószagú eszközből. Épp ezért ezt én most itt helyben
visszaajándékozom neked, mielőtt még csak a kezembe is venném s ráadásul
ezt az aranyat is a tetejében, hogy Bostonba érve, tüstént ihass egyet az
egészségemre!
– A batzi városháza tornyára mondom – kiáltott föl nagy örömmel a vén
tengeri medve s a pipát is, aranyat is hirtelen elsüllyesztette valamelyik
feneketlen zsebébe –, ha bármikor szüksége lenne egy öreg tengerész életére,
gondoljon rám, kapitány!
– Az ördögbe, egy rongyos pipáért?
– Drága családi ereklye, Sir William – szólt közbe az elsőtiszt. – Megvan a
címerükben is.
– Bizony meg is érdemelné, hogy benne legyen... annyi hű szolgálat után!
– jegyezte meg nagyon komolyan a tengerész.
– Jó, jó! – mosolygott a báró. – Azonban addig is, míg partot érünk,
megengedem, hogy itt a hajón is fölhajts egy jó korsó sört!
 Sziklafejű olyan kecsesen és fiatalosan hajtotta meg magát, amit senki sem
várhatott volna kemény munkában eltöltött ötven esztendejétől s olyan fürgén
szaladt le a lépcsőn, mint a legfiatalabb hajósinas.
– Kis Floc! Gyorsan ide hozzám! – kiáltotta el magát a lépcső aljában.
Az egyik árboc legfelső keresztrúdján húsz-huszonkét évesnek látszó,
napsütött arcú, fekete szemű és hajú alacsony fickó kapta fel a fejét a
szólításra s látva, hogy az egyik kötél éppen a bretagne-i irányában csüng le a
fedélzetre, elkapta a kötelet s majomügyességgel olyan hirtelen lesiklott rajta,
hogy majdnem feldöntötte az alatta álló tengerészt, aki ijedten lépett egyet
hátra.
– Itt vagyok, mester!
– A bazti városháza... Csak nem akarsz leütni, semmirekellő?
– Ne rémüldözzön, öregapám! Nincs semmi baj! – szólt nevetve a kedves
csirkefogó.
– Nos hát, fiacskám, tudd meg, hogy egy arany bujkál a zsebemben.
– Teringettét! Akkor hát jó jel, hogy a fiának szólít. Szóval nekem akarja
ajándékozni azt az aranyat?
– A fejedre egy nagyot! Nem ezért hívtalak. S különben is nem régen úgy
tekintelek már, mintha csakugyan a fiam volnál?
– Tudom. Számítok is az örökségemre.
17
– Azért csak eredj Batzba, hátha találsz valamit. Arról van szó, hogy a báró
megengedte, hogy megigyam egy nagy korsó sört, de hát, amint tudod, a
tengerészkorsó elég terjedelmes... Gyere, segíts meginni a bretonok meg a
provence-iak egészségére.
– Drága Tajték-papa, tudja, hogy mindig készséggel álltam mindenben a
szolgálatára.
– Több tisztelettel beszélhetnél családom ősi címeréről, ahogyan Howard
úr elnevezte – szólt komikus komolysággal a vén tengerész. – Inkább örvendj,
hogy visszaszereztem, s ennek az örömére felhajtunk egy rettentő korsó sört.
– Nem jobb lenne egy üveg bordói?
– Az se utolsó dolog s különben is van rávaló bőven.
S amíg a két jó barát megindult a kantin felé, a tengerészek, akik már
levetették a női ruhát, csoportokba tömörülve, hatalmas kacagások között
tárgyalták a sikerült tréfát, amellyel két nagy hadihajót vezettek félre.
A báró még mindig ott sétált a parancsnoki hídon s időről időre némi
aggodalommal vizsgálta a tengert, amely ezen a tájon még a legteljesebb
szélcsendben sem nyugodt. Az északról jövő Golfáram állandóan mozgásban
tartja.
 A két páncélos egy-két óra múlva végleg eltűnt a láthatárról, de a báró csak
nem tudott megnyugodni.
– Howardnak tökéletesen igaza van – gondolta magában. – Könnyen
meglehet, hogy kémkednek utánunk s ha az a kis fekete pont, ami a
távcsövemen egészen tisztán kivehető, egy hátrahagyott dereglye volna a mi
megfigyelésünkre, nagyon komoly következmények előtt állnánk.
Mr. Howard, aki figyelte a bárót s tudta, mi nyugtalanítja, végül is
megszólalt.
– Ügy látom, a szél elég kedvező ahhoz, hogy Florida partjai felé
irányítsuk a hajót. Egy-két napi késedelem még nem fogja tönkretenni az
amerikai hadsereget...
Hirtelen abbahagyta a beszédet. Észrevette, hogy a báró magas homloka
ráncokba szaladt, s türelmetlenül legyintett a kezével.
– Szíveskedjék szólni az elsüllyesztett dzsunka kapitányának, Mr. Howard!
Beszélni akarok vele.
– Úgy veszem észre, ma megint rossz hangulatban van, Sir William –
jegyezte meg szerényen az elsőtiszt.
– Eh, ön nem tudja, micsoda viharok dúlnak az én lelkemben, Howard!...
Mondja meg neki, hogy a kabinban várom.
18 Egy utolsó pillantást vetett a napfényben ragyogó kék óceánra, aztán
lassú léptekkel megindult lefelé a lépcsőn. Kabinjába érve újra leült az asztal
mellé, amelyen ott állott egy majdnem teli palack, s egy doboz havannaszivar.
Amint leült, indulatosan csapott öklével az asztalra.
– Különös állapot ez a szerelem! S még azt szokták rá mondani, hogy
bolondság... De hiszen nem vagyok már gyermek, sem nem töltöttem az
időmet soha életemben hiábavaló ábrándozásokkal... Tulajdonképpen hol is ér
véget az ifjúság? Ez a Sziklafejű, aki már legalább ötvenesztendős, ezerszer
boldogabb ember nálam.
Mélyen felsóhajtott, majd felugrott a karosszékből s ideges, türelmetlen
léptekkel kezdett föl és alá járni a szobában.
Egyszerre megállt.
Egy férfi lépett a kabinba, akit Howard követett nyomon. Idősebb
embernek látszott, hosszú, őszes szakállal, amely lenyúlt a melle közepéig.
Sötétkék szemeiből jóság és békeszeretet sugárzott.
– Tőlem óhajt valamit, Sir William? – kérdezte nyugodtan.
– Igen, Moultrie ezredes – felelte a báró. – Szeretném, ha még egyszer
elismételné mindazt, amit Mary Wentwort mondott önnek.
– De hiszen részletesen elmondtam már mindent, kedves bárójegyezte meg
mosolyogva az ezredes. – Nem hinném, hogy akadna még hozzátennivalóm a
már elmondottakhoz.
 – Ne haragudjon... Csak meg akarok újból győződni róla, hogy nem
hallottam rosszul.
– Nos, jó!... Tehát Mary Wentwort kijelentette, hogy ha nem siet ön
kiszabadítani rettenetes helyzetéből, az ostromlott várból, kénytelen lenne
Halifax márki feleségévé lenni. Lehetetlen lesz tovább is elviselnie a márki
erőszakoskodásait.
A báró dühösen csattant fel.
– Hogy Mary a márki felesége legyen?... Nem, nem! Ennek nem szabad
soha megtörténnie! S különben is ő nekem, MacLellan bárónak esküdött örök
hűséget.
– Tudom – jegyezte meg az amerikai ezredes. – Miss Mary mindent
őszintén elmondott nekem. Csakhogy az egész dolog azon fordul meg, hogy őt
Halifax tartja a kezében, aki a város ostromának ürügyével előbb-utóbb
kényszeríteni fogja Miss Maryt arra, hogy hozzámenjen.
– Mit gondol, ezredes, lehetséges volna-e egy-két mindenre el
19 szánt vakmerő embernek bejutnia az ostromlóit városba? – kérdezte a
báró s letörölte verítékező homlokát.
– Azt hiszem, nem lehetetlen, főleg, ha megvan még az a titkos földalatti
folyosó, amely a várbeli kazamaták alá vezet s amit azelőtt magam is jól
ismertem.
– A várbeli angolok persze alaposan őrizni fogják ezt a folyosót?
– Valószínű! – felelte az ezredes.
– Mindegy! Módját fogjuk ejteni, hogy a hatalmunkba kerítsük, még ha
egy egész ezred őrzi is. Nekem okvetlen be kell mennem a városba!
S helyéből felkelve, izgatottan járta végig néhányszor a szobát.
– Teremtőm! – kiáltott föl aztán a haragtól remegve. – Ki gondolta volna,
hogy fivérem annyira jellemtelen lehet, hogy még a menyasszonyomat is
képes elrabolni! Pedig ő ezt tette meg, ezredes, bármily hihetetlennek tűnjék is
föl a dolog!
– Szóval ön és Halifax márki testvérek? – kérdezte az amerikai.
– Azok vagyunk. Amikor atyám özvegyen maradt, Franciaországban
beleszeretett egy fiatal és szép turenne-i leányba. Ez a leány lett az én anyám.
Én akkor születtem meg, amikor javában folyt a flandriai háború. Atyám a
harctéren elesett, ágyúgolyó találta, mielőtt még feleségül vehette volna
szerelmesét. Nem sokkal utána anyám is meghalt, s én egyedül maradtam a
világon,.mint a turenne-i kastély és a hozzája tartozó hatalmas uradalom
tulajdonosa. Egy öreg rokkant harcos, atyámnak régi tisztelője, vállalta
magára a nevelésemet. Mikor fölserdültem, meguntam a turenne-i kastélyt, s
miután éppen azokban az időkben egy kisebb földbirtokot örököltem
Bretagne-ban is, odaköltöztem a tengerpartra.
 – Tizennyolc éves koromra már nemcsak kitűnően forgattam a fegyvereket,
hanem, mint tengerész is derekasan megálltam a helyemet. Ó, hányszor
vezettem a csempészbárkákat s a háború alatt hányszor kergettem meg a
közelben elvonuló spanyol hajókat!... Azok a történetek, amiket az amerikai
kalózokról hallottam, feltüzelték a képzeletemet s igyekeztem túltenni rajtuk...
meg aztán az is meglehet, hogy egyenesen kalóznak születtem!
– Huszonöt éves koromban már az egész La Manche-csatornát sakkban
tartottam a Villámmal, amit egyenesen erre a célra építtettem. Először francia
lobogóm volt s a IV. György angol király elleni harcban én is részt vettem,
amikor egyszer csak beállított hozzám egy angol nemesember, s egy levelet
meg egy csomó okmányt nyújtott át azzal, hogy azokat Halifax márki küldi
részemre.
20 Mindaddig meglehetősen keveset tudtam atyám életéről s fogalmam
sem volt, hogy első feleségétől, Lome hercegnőtől még egy fia maradt neki. ,
<SUB>t</SUB>
– A márki a levelében elküldötte angol báróvá való kinevezésemet, amelyet
maga az angol király írt alá s értesített, hogy atyánk még végrendeletében
fejezte ki ezt az óhaját. Aztán megkért, hogy lépjek ki a francia tengerészet
kötelékéből, s látogassam meg őt a Hebridák egyik szigetén fekvő
kastélyában. Mindaddig azt hittem, hogy tisztán francia vér kering az
ereimben. Amint azonban megtudtam a valóságot, szót fogadtam fivéremnek s
elindultam, hogy meglátogassam őt skóciai kastélyában.
– Az a kedves fogadtatás, amely a Lome ősi hercegi kastélyban fivérem
részéről ért, hamarosan megértette velem, hogy angol báró létemre nem
foghatok fegyvert atyám hazája ellen. Félelmetes kalózkodásaim híre ugyanis
ekkor már egész Angliában elterjedt, s korvettemet a skót hajósok is ismerték.
Fivérem szavaira hallgatva, csakhamar még abba is belementem, hogy nem
térek többé vissza Franciaországba, nehogy kényszerítsenek új hazám ellen
harcolni. Ekkor cseréltem ki a Villám lobogóját is angolra. Két vagy három
esztendő múlt el s a téli viharok alatt, amelyek a Hebridák korul a
legveszedelmesebbek, a Lorne-ok argyle-i tengerparti kastélyába vonultam
vissza, amelynek kikötője teljesen védett és csöndes. Egy ilyen téli pihenő
alatt ismerkedtünk meg Mary Wentworttal, a Fife és Lorne hercegi
családokkal rokon gyönyörű fiatal leánnyal. Az első órában megszerettük
egymást... Halifax márki azonban, amint később megtudtam, már szemet
vetett erre a gyönyörű északi virágra Az én udvarlásom eleinte egyáltalán nem
izgatta, mert abban a meggyőződésben élt, hogy én, a fattyú kalóz, nem is
lehet neki komoly vetélytárs. Azonban nem jól számított, mert Maryval való
szerelmünk rövidesen annyira előrehaladt, hogy már esküvőnk napját is
kitűztük. Minden készen volt már a házasságunkhoz s esténként a holdvilágos
tengerparton sétálva, beszélgettünk, tervezgettünk Ó azok a gyönyörű
holdvilágos éjszakák... még most is megremeg a szívem, ha rájuk gondolok!...
Ön, kedves ezredesem, nem tengerész s így soha nem értheti meg a hullámzó
víztömeg gyönyörű költészetét.
– Huszonöt-harmincéves korban – gondolta magában az ezredes
mosolyogva –, a szárazföldnek is épp olyan gyönyörű a költészete!
21 Sir William egy ideig elgondolkozva hallgatott, majd hirtelen elsötétült
arccal így folytatta:
– Egy napon elutaztam Edinburgh-ba, néhány ékszert akartam vásárolni a
menyasszonyomnak. Ó, bár soha ne jutott volna eszembe!... Ez az alig egy
hétig tartó utazás törte össze a lelkem.
– Ah, hogyan? – kérdezte csodálkozva az ezredes.
– Úgy, hogy ez a hét nap elég volt arra, hogy Halifax márki elkövesse
ellenem a legaljasabb árulást. Amint már mondottam, mindaddig halvány
sejtelmem sem volt róla, hogy Mary Wentwort tüneményes szépsége az ő
lelkét is lángra gyújtotta s azt hiszem, a leány sem tudhatott semmit a
dologról, mert nekem egy szóval sem említette. Mert ha a bátyám szerelme
tudomásomra jutott volna, egészen bizonyos, hogy a Hebridák lakói közül
vagy egy MacLellan vagy egy Halifax a temetőbe költözött volna!
Újból elhallgatott és egy ideig komor, vésztjósló tekintettel meredt maga
elé.
– Mr. Howard! – szólt aztán rekedten. – Töltsön egy pohárral, mert úgy
érzem, elég a belsőm!
Az elsőtiszt három kristálypoharat vett elő egy szekrényből, s mind a
hármat teletöltötte az ámbraszínű italból. A báró mohón kapta föl a magáét s
egy hajtásra kiitta. Az üres poharat a nyitott kabinablakon keresztül
indulatosan hajította ki.
Amikor visszafordult, szemei baljóslatú szikrákat szórtak, homlokán két
hatalmas ránc futott végig s egész arca elváltozott.
– Amikor hazatértem – folytatta szinte kiabálva –, megtudtam, hogy a
márki elrabolta a menyasszonyomat s öt nappal azelőtt Howe tábornokkal
együtt, aki egy ezredre való zsoldos porosz katonát vitt magával, elvitorláztak
Amerikába.
– Gazember! – kiáltott föl méltatlankodva az ezredes.
– Azt hiszem, fölösleges lenne arról számot adnom, micsoda rettentő vihar
korbácsolta végig a lelkem, amikor hírül adták a történteket. Hamarosan
összeszedtem az embereimet s Bostonba vitorláztam, miután értesültem róla,
hogy Howe tábornok a toborzott német katonákat a bostoni helyőrség
megerősítésére vitte magával. Hallatlan erőfeszítéseket tettem, hogy mennél
hamarabb átérjek, de már útközben a Bermudákon hallottam, hogy bátyámék a
csapatokkal együtt partraszálltak s az amerikai egyesült csapatok már két nap
múlva erős ostrom alá vették a várost... Ekkor elkeseredésemben megtagadtam
új hazámat, átvedlettem nemzetiség nélküli kalózzá s vad dühvei rontottam
minden olyan hajóra, amely
22 a hirtelen meggyűlölt angol lobogót viselte. Most azonban, ezredes,
hogy Mary Wentwort ön által üzente, hogy rövidesen áldozatául kell esnie a
márki erőszakosságának, ha segítségére nem sietek, elhatároztam, hogy
Bostonba megyek s korvettemet meg kardomat egészen az amerikai
függetlenség ügyének fogom szentelni!
Alig fejezte be, tompa, távoli ágyúdörrenésre figyeltek föl. A báró egy
ugrással ott termett a kabin nyitott ablaka mellett. A következő pillanatban
izgatottan fordult hátra.
– Fel a fedélzetre, uraim! – kiáltotta. – Alighanem mégis verekedés lesz a
dologból.
Az ütközet
Amikor a báró és két társa felrohantak a fedélzetre, a korvett irányt
változtatva, újra az amerikai partok felé tartott. A meglehetősen kedvező szél,
amely különben növekedőben volt, óránként nyolc vagy kilenc csomóval
hajtotta előre.
A legénység, megszaporodva azzal az ötven amerikaival, akiket az éjszaka
folyamán az elsüllyesztett dzsunkáról szállítottak át, mind ott nyüzsgött a
fedélzeten s élénken vitatkoztak.
– Mondom, hogy ágyúlövés volt! – erősítették egyesek.
– Én meg azt mondom, hogy csak az ég dörgött.
– Eh, nincs egyetlen felhő sem az égen!
– De hajót sem látni sehol.
– Hátha a bostoni ágyúzást hallottuk?
– Az ugyan nem hallatszik idáig. Mit gondolsz, mennyire vagyunk mi még
Bostontól?
A báró felsietett a parancsnoki hídra s messzelátójával hirtelen
végigkémlelte az egész láthatárt.
– Semmi! – szólt Howardhoz meg az ezredeshez. – Pedig esküszöm, hogy
ágyúlövés volt... Hé, Sziklafejű!
A bretagne-i élénk vitában volt a kis Flockal, elválhatatlan ifjú bajtársával,
de a nevét hallva tüstént futott a híd felé. Otromba, nehézkes lábait ezúttal
olyan frissen szedegette, mintha gazellává változott volna.
– Ugye te is hallottad az ágyúlövést? – kérdezte tőle Sir William.
– Hogyne hallottam volna. Nem vagyok süket, akármilyen régóta kezelem
is az én bömbölő bronzkutyáimat!
– Nem gondolod, hogy talán csak az ég zengett?
 23
– Dehogy zengett... Körös-körül nincs akkora felhő sem az égen, mint a
tenyerem!
– Akkor hát csak ágyúlövés lehetett.
– Persze, hogy az. Biztosan megfigyeltek bennünket!
– Arról a két páncélosról?
– Arról. Fogadni mernék, hogy hamarosan a szemünk elé kerülnek. Még
szerencsénk, hogy a szél egyre erősebb s ha minden vitorlát felvonunk, még
egy fregatt sem érne utol bennünket.
A báró nem válaszolt. Lehajtotta a fejét s zsebredugott kezekkel sétálni
kezdett a hídon.
Egy-két perc múlva hirtelen odaállt a bretagne-i elé, aki nagy nyugalommal
tömködte híres pipáját s így szólt hozzá:
– Valamennyi ember álljon készen, hogy az első parancsszóra a helyén
lehessen! A szabadidősök is!
– És az amerikaiak?
– Állítsd fel őket az előrészen a két bombavető mögé. Ezek valamennyien
kitűnő lövők, s hosszú karabélyaikkal komoly segítségedre fognak lenni...
Tudom, hogy minden ütközet a szerencse dolga, de én mégis bízom az
embereimben, akik már eddig is számtalanszor megálltak a helyüket. Te pedig,
akit a legjobb tüzéremnek ismertelek meg, foglald el a helyedet a két nagy
ágyúdnál s azon igyekezz, hogy az ellenséges hajók árbocait találd el. Ha
néhány jó vitorlájuktól megfosszuk őket, egy percig sem aggódom többé.
– A batzi városháza tornyára!... – kiáltott föl a vén tengeri medve. – Még a
pápaszememet is fölteszem, kapitány, hogy valahogy mellé ne találjak!
Akármi legyek, ha le nem lövöm a szárnyaikat!
– Számítok rád, Sziklafejű!
– S hajlandó vagyok föltenni a pipámat...
– Eredj a fenébe ezzel a rettentő szagú családi ereklyéddel! Sziklafejű
nevetve ment le a lépcsőn s tűzszerszámával izzóvá téve a taplóját, teljes
tüdővel szipákolni kezdett.
Howard, az elsőtisztek gyöngye, ekkor már javában intézkedett a
fedélzeten az emberek között. S bár vitorlának még nyoma sem látszott a
horizonton, valamennyien ösztönszerűen érezték a közeledő veszedelmet, s
fürgén készülődtek az ütközetre.
Azonban az egész nap elmúlt anélkül, hogy a kis Floc, aki állandóan fenn
kuporgott az árbockosárban, valami újságot jelentett volna. A látóhatár
teljesen tiszta volt, s amint a nap lejjebb-lejjebb haladt, a szél egyre erősebbé
vált.
 24 Sir William egész napon át nem hagyta el a parancsnoki hidat egyetlen
percre sem. Időről időre messzelátójával gondosan végigkémlelte a tengert,
hátha sikerül megpillantani az üldöző páncélosokat azonban mindvégig nem
tudta őket felfedezni. Kétségkívül olyan távolban igyekeztek magukat tartani,
hogy a horizont alatt maradjanak. ,
Napnyugta után a szél szinte viharszeruve hevesedéit, ügy hogy a vitorlák
egy részét kénytelenek voltak bevonni. A néhány órával azelőtt annyira
kedvező, szép idő – úgy látszott – rövidesen igen kellemetlenül meg fog
változni. Sirályok és viharmadarak ezrei kezdték nagy rendetlenségben s
élénken vijjogva körülröpkodm a hajót amely – nevéhez méltóan – félelmetes
sebességgel, minden ízében recsegve-ropogva surrant tova a hullámok tetején.
Este kilenc órára áthatolhatatlan, sűrű sötétség borult a tengerre is égre is
egyaránt. Csak a víz felszínén úszó világító medúzák csillogtak halványan a
hullámok között. A korvett fedélzetén mélységes csönd uralkodott. Senki sem
beszélt, valamennyien komoran és hallgatagon álltak a helyükön, várva az
előrelátható küzdelemre. Körülbelül tisztában voltak vele, hogy az ellenség a
sötétség leple alatt, eloltott lámpákkal fogja a hajót megközelítem, s
meglepetésszerűen heves ágyútűz alá fogni.
Sir William az elsőtiszttel, Howarddal az oldalán állandóan a hídon
tartózkodott. Ekkorra már tökéletesen visszanyerte régi, megszokott
hidegvérét és hallatlan vakmerőségét, s úgy látszott, hogy egy időre még Mary
Wentwortról és Halifax márkiról is megfeledkezett Csak a tekintete árult el
némi nyugtalanságot, s kimeresztett szemmel folyton a szuroksötét környéket
kémlelte.
Megint elmúlt egy óra, amikor a kis Floc egyszerre csak elordi totta magát:
AI'
*
'
– Vigyázat!... Két nagy árnyék között haladunk!... A két pan cclos!
Halálos csend követte a szavait, majd a báró hangja hallatszott.
– Jobbról és balról?
– Igen.
– Mennyire lehetnek?
– Öt vagy hat csomóra.
– Szent Patrikra! – kiáltott fel a báró. – Jó szemük lehet ezeknek az
angoloknak! Hogy tudtak ebben a sötétségben állást foglalni?... Szóval,
csakugyan mi kellünk nekik. No, majd meglátjuk, jó uraim!
Hangosan lekiáltott a fedélzetre.
25
 – Tíz ember azonnal a hajó belsejébe! Ha a hajófalat golyó találja, azonnal
befoldani!
Majd egy pillantást vetett a vitorlákra, s megelégedetten dörzsölte a kezeit.
– Azt hiszem, sikerül faképnél hagyni őket! Egy-két perc múlva
Howardhoz fordult.
– Önre bízom a hátsó bombavetőket. Elöl majd Sziklafejű dolgozik.
Ebben a pillanatban a hajó jobb oldalától öt- vagy hatcsomónyira fénysáv
villant föl. Utána éles, erős dörrenés rázta meg a levegőt. Az angolok most
már minden előzetes figyelmeztetés nélkül élessel lőttek, mégpedig széles
kaliberű ágyúból.
A báró a híd korlátján előrehajolva, izgatottan meresztette a szemeit abba
az irányba, amerről a fény fölvillant. Egy másodperc múlva recsegés-ropogás
hallatszott az előárboc felől.
– Aha! – jegyezte meg a báró nyugodtan. – Az előárboc kosárkorlátját vitte
el!... Nem tudtok célozni, angol urak! Különben is láncos golyók nélkül
sohasem fogjátok tudni ledönteni az árbocaimat... Majd mindjárt meglátjátok,
hogy csinálják ezt a Villám bombavetői!
A lövés után beállott pillanatnyi csendben, felharsant előbb az elsőtiszt,
majd Sziklafejű hangja a hajó két végéről.
– Feleljünk nekik?
– Még ne! – válaszolta Sir William a szócsővel a szája előtt. – Ráérünk!...
Hé, kormányos!
– Parancs, sir!
– Tarts egyenesen északra!... Látod azt a nagy árnyékot?
– Látom.
– Eredj egyenesen neki! Elő a húzókapcsokkal! Nincs tisztább és
gyorsabban célravezető dolog egy kis kézitusánál!
Ekkor, még azelőtt, hogy a fordulást végrehajthatták volna, bal oldalról is
felvillant egy ágyúlövés fénye, s a golyó sivítva zúgott végig a fedélzeten, a
szó szoros értelmében lefejezve az egyik matrózt, aki egy néhány húzókapcsot
cipelt a fedélzet korlátja felé. A szerencsétlen fej nélkül tántorogva tett még
két lépést, aztán a korláton keresztül a hullámok közé zuhant.
– Szent Patrikra! – kiáltott fel dühösen a kapitány. – Már a második lövés
egy emberem életébe került! No, megálljatok!
A szája elé emelte a szócsövet s lekiáltott:
– Tűz elölről is, a tatról is!
26 A korvett, amely hasonlíthatatlanul fürgébben mozgott a nehézkes
páncélosoknál, ekkorra már keresztben állott közöttük, úgy, hogy most már
sokkal kisebb célpontot mutatott ellenfeleinek. A kapitány vezényszava után
egy-két másodperccel az összes beállítható ágyúk megszólaltak, s a mögöttük
felállított ötven amerikai heves puskatűzzel támogatta őket.
– Gyorstűz! – biztatta embereit a báró a parancsnoki hídról. – Gyorsabban!
Ne sajnáljátok a puskaport! Marad még úgyis elég a mi derék amerikai
barátainknak!
A páncélosok, bár az első pillanatban nagyon meglepte őket a nem várt
tüzelés, amely néhány tucat emberük életébe került, hamarosan magukhoz
tértek első meglepetésükből, s minden erejükből viszonozni igyekeztek a
tüzet. A bal oldali hadihajó volt az első, amelyik nagykaliberű bombavatőivel
lövöldözni kezdett, azonban vagy alábecsülték a tőlük távolodó korvett
gyorsaságát vagy az erős hullámverés mozdította ki őket eredeti célzási
helyzetükből, lövedékeik kivétel nélkül jóval a hajó fara mögött hullottak a
tengerbe.
Kevéssel utána azonban a másik hajó is megszólaltatta az ágyúit, s már az
első rettenetes sortűzzel tíz emberét ölte meg vagy tette harcképtelenné a
korvett legénységének. Az egyik kisebb ágyúgolyó alig néhány hüvelyknyire
süvített el MacLellan báró feje mellett, aki minden vakmerősége mellett is
sápadtan tántorodott hátra.
Sok kárt tettek az ellenséges lövedékek a kötélzetben is, azonban az
árbocokat szerencsére egyik sem találta úgy, hogy gyors futásukat semmivel
sem kellett mérsékelniük.
– Szent Patrikra! – kiáltott föl jókedvűen Sir William. – Hiszen ezek úgy
céloznak, mintha soha nem láttak volna még ágyút életükben! Mr. Howard!
Sziklafejű!... Gyerünk azokkal a láncos golyókkal! Mutassuk meg nekik, hogy
csinálják az ilyesmit azok a tüzérek, akik értenek egy kissé a mesterségükhöz!
Másodszor is megnyílt a korvett ágyúinak a torka meg a hosszú amerikai
puskáké, s fél perc múlva olyan sűrű füstfelleg borult az egész hajóra, hogy az
ellenség még napvilág mellett sem talált volna rajta célpontot sehol.
Öt vagy hat percen keresztül a hullámok zaját teljesen elnyomta a három
hajó ágyúinak fülsiketítő dörgése. Szikrázó láncos golyók hasították végig
innen is, onnan is a levegőt, s a rövid ágyúszüneteket a puskák százainak
ropogása és a gépfegyverek vad ugatása töltötte ki. Találat azonban,
természetesen, egyik részről sem tör
27 tént, hiszen olyan vaksötét volt, hogy csak találomra lövöldözhettek, s a
korvett szédítő gyorsasággal rohant előre.
Mindazáltal a hadihajók oldalait már eddig is tizennégy telitalálat érte,
amelyek a páncélzaton áthatolva veszedelmes lékeket ütöttek a vízvonal
tájékán. A korvett huszonnégy ágyúja bámulatos pontossággal működött, s
kitűnően dolgoztak az amerikai lövészek is, akik a szuroksötétségen is
áthatoló gyakorlott szemmel egymásután szedték le a hadihajók felváltott
kormányosait.
S bár a korvett maga is kapott néhány kemény sebet éppen a vízvonalon, a
hajó belsejében készenlétben álló matrózok gyorsan betömték a lékeket. Már
hajlandók voltak azt hinni, hogy a kedvező szélben hamarosan kiérnek a
hadihajók lőtávolából, amikor az egyik hadihajó – bámulatos ügyesen
végrehajtott manőverrel – valósággal előreugrott, s egy jól irányzott sortűzzel
egyszerre három hatalmas rést ütött a korvett testén.
Sir William káromkodott, de már a következő pillanatban felkapta a
szócsövét s élesen csengő hangon, amely túlszárnyalta még az ágyúdörgést is,
hirtelen kiadta utasításait a legközelebbi manőverhez.
– Kormány balra!... Meghúzni az orrvitorla köteleit!... Fő, alsóvitorla egy
kissé jobbra!... A húzókapcsokat készenlétbe!... Szent Patrikra! ... El kell
csípnünk ezt a vakmerő teknősbékát vagy minden további nélkül
elsüllyesztjük!... Sziklafejű! Mr. Howard! Hamar láncosgolyókat neki!
Borotváljátok le ezt a mosóteknőt!
Utasításait néhány másodperc alatt végrehajtották. A korvett az oldalára
fordult, s mind a tizenkét ágyúját egyszerre lőtte ki a hadihajó felé. Közvetlen
utána a négy nagy bombavető bódult el, s két pár láncosgolyó hasította át a
levegőt.
A fegyverek ropogásába ugyanekkor hatalmas recsegés-ropogás vegyült, s
a korvett előrészén felharsant egy bikahang.
– A batzi városháza tornyára!... Végre eltaláltalak! Éppen ideje volt! Nincs
többé főárbocuk!... Összezúztuk a madár szárnyait, nem tud többé repülni!
Egetverő hurrá harsant föl az amerikai lövészek állásai felől a pompás
találat láttára.
– Közelharchoz!... Közelharchoz! – üvöltötte vagy kétszáz torok. – Most
már a miénk!
A nagy hadihajó erősen balra hajolt a tőben kitört nehéz főárboc nagy súlya
alatt, s futása hamarosan lassú cammogássá csökkent. A vízből kiemelkedő
jobb oldala gyönyörű célpontnak kínálkozott.
28 Fel is hangzott hamarosan a báró érchangja, túlharsogva a közelharcot
követelő legénység lármáját.
– Sortűz az oldalába! Aztán gyorsan előre nyugat felé! Nincs időnk,
mennünk kell!
A korvett hatalmas lendülettel siklott előre a félredőlt hadihajó mellett.
Tizennégy ágyúját alig százölnyire kilőtte a hajó oldalába, s majd egy
mérföldnyire járt már, amikor a másik hadihajó utolérte a társát. Az utánuk
küldött golyók már mind messze a hajó fara mögött hullottak a tengerbe.
 Howard a tat két bombavetőjével állt résen, fedezni a visszavonulást,
mialatt Sziklafejű a tengerbe süllyesztette a halottakat, s elhelyezte a
betegszobában a sebesülteket. Amikor mindennel kész volt, nyugodtan
megtöltötte a pipáját, rágyújtott s lomha léptekkel fölcammogva a parancsnoki
hídra, így szólt a báróhoz:
– Hála az égnek, ezen is túlestünk!... Egy kissé befutottunk nekik.
Sir William nem válaszolt. Komoran tekintett vissza a hadihajók irányába.
– Hány halottunk van? – kérdezte egy kis idő múlva.
– Tizennégyet eresztettem bele a nagy levesestálba, kapitány! – felelte
sóhajtva.
– És sebesült?
– A betegszobában heten vannak... Közülük egy az egész életére nyomorék
marad.
– Ki az?
– San Malo.
– Mondd meg neki, ezer font sterlinget utalok ki neki fájdalomdíjul.
– A batzi városháza tornyára!... Ennyi pénzért én is szívesen odaadnám az
egyik lábamat!... Mindjárt vennék egy jóképű bárkát és sántán is vígan járnám
vele odahaza a La Manche csatornát!
– Eredj, Sziklafejű, s hozass fel négy hordó rumot, hadd igyanak az
emberek. Ügyeljetek azonban, hogy be ne rúgjanak! Boston már nincs messze
s ki tudja, mi vár reánk a kikötőben!... Tudom, nem lesz gyerekjáték áttörni a
blokádon, de bízom erőnkben és jószerencsénkben.
Az ágyúzás lassanként elhallgatott, s a két hadihajó végleg eltűnt a sötét
láthatáron.
Csak a szél zizegett és fütyörészett a kötelek között, meg azon a sok-sok
apró lyukon keresztül, amit a golyók ütöttek a vitorlák
29 szövetén... A hullámok tompa csobogása úgy morajlott mellette, mint a
hegedűk mellett a cselló- és nagybőgőTdséret.
A korvett maga majdnem sértetlenül kerülve ki a lehető legnagyobb
veszedelemből, nyugodtan folytatta útját orrával az amerikai partok felé...
Az amerikai felkelés
Az 1776-ik esztendő július 4-én kelt aktában jelentették ki első ízben a
kelet-amerikai gyarmatok saját függetlenségüket, s végleges elszakadásukat az
anyaországtól, amely két hosszú évszázadon keresztül csak a vérüket
szipolyozta anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenszolgáltatásra is hajlandó lett
volna.
A rendkívül súlyos adóteher, amellyel Anglia amerikai gyarmatait sújtotta
már csak azért is, hogy a francia meg spanyol Bourbonokkal folytatott
háborújának költségeit előteremtse, meg a gyarmatosok politikai jogainak
érthetetlen korlátozása volt az a tűzfészek, amelyből az első szikrák pattantak
ki, s amelyek oly hamar lángba borították az összes keleti államot, miután
akkoriban Észak-Amerika nyugati és déli része még spanyol fennhatóság alatt
állott.
S bár az amerikaiaknak sem pénzük, sem tüzérségük nem igen volt, s
meglevő csekélyszámú katonaságuk is nyomorúságosán volt fölfegyverkezve,
mégis határtalan lelkesedéssel szavazták meg a júliusi aktát, amely az angol
gyarmatok rég óhajtott függetlenségét proklamálta.
Sebtében összeállították a vezérkart, amelynek élére a nagy Washingtont
állították, összetoboroztak egy sereg ezredest meg egyéb tisztet,
legnagyobbrészt olyan emberek közül, akik egy nappal azelőtt még a
földjeiket szántották vagy gyapot- és dohányültetvényeiket kapálgatták,
besoroztak néhány ezer ügyes és bátor fiatalembert, s haladék nélkül
megüzenték a háborút a hatalmas Angliának, amely Spanyol- és Franciaország
kivételével egész Európa sorsát a kezeiben tartotta.
Őrültségnek látszott a vállalkozás s valójában még sem az lett. Carolina,
Pennsylvania, Maryland, New York meg a többi állam csak úgy ontotta az
önkéntes jelentkezőket, akik nagy lelkesedéssel ragadták a kezükbe a fegyvert,
s halált megvető bátorsággal igyekeztek diadalra vinni a “szent ügyet!"
30 Franciaország meg Spanyolország természetesen titokban mindenben a
kezükre jártak. Vakmerő kalózok szállítottak nekik tüzérségi anyagot, ágyút,
puskaport, kézi fegyvereket meg egy csomó ügyes francia tisztet,
legnagyobbrészt előkelő, nemes emberekből, akiket a fiatal Lafayette márki
vezetett. Ezek voltak az elsők, akik a hadi tudományokban teljesen járatlan
gyarmatosokat megtanították a hadviselés módjaira, s önzetlenül
rendelkezésükre bocsátották a kardjukat és vérüket.
Anglia, az Atlanti-óceán és az amerikai partok korlátlan ura a gyarmatok
nagyobb városaiban tekintélyes helyőrséget s elegendő számú ágyút tartott, s
eleinte nem is igen vette komolyan a tengerentúli “ültetvényesek"
függetlenségi proklamációját. Sokkal erősebbnek hitte magát, semhogy
bármelyik pillanatban az orrukra ne koppinthatott volna ezeknek a
“szemtelenkedő dohány- és gyapotkertészeknek", akik elég vakmerőek voltak
ujjat húzni a hatalmas anyaországgal. Azonban keservesen csalódott. Mire
kezdett fölfigyelni, akkorra már többé-kevésbé képzett s meglehetősen
fölszerelt hatalmas hadsereggel találta magát szemben, amely az utolsó
emberig el volt szánva arra, hogy a haza függetlenségéért bármely pillanatban
vérét ontja.
Az első apró csatározások után az amerikaiak hirtelen elhatározták, hogy a
kezükbe kerítik Bostont, Massachussetts állam legnépesebb és leggazdagabb
városát. Boston tágas, gyönyörű öböl kinyúló félszigetén fekszik. Az öböl
maga egy keskeny földsáwal tökéletesen meg van védve az óceán viharaitól, s
a világ legnagyobb hajóhada is kényelmesen elférne benne. A város már
fekvésénél fogva is igen alkalmas a védelemre, különösen annak a harcoló
félnek a számára, amely a tengert is biztosítani tudja az utánpótlás és
élelmiszerszállítás szempontjából, mint például az angolok, miután az
amerikaiak a nagy angol hadihajókkal csak szerény kis kalózhajóikat tudták
volna szembeállítani.
Alig értesültek az amerikaiak szándékáról, az angolok nagy gyorsasággal
tizenkétezer katonát összpontosítottak a városban, legnagyobbrészt porosz
zsoldosokat, akik akkoriban a legbátrabb harcosok hírében állottak, s nagy
mennyiségű ágyút meg lőszert szállítottak a falak mögé. Ezenfelül számos
nagy hadihajóból és fregattból álló flottát állítottak az öbölbe, hogy
megakadályozzák az európai és bermudai kalózokat abban, hogy az ostromló
amerikaiakat fegyverekkel és munícióval lássák el, amire bizony nagy
szükségük lett volna.
31 A város védelmét három jeles tábornok látta el: Howe, Clinton és
Burgovne, akikhez még Halifax márki és Pigot brigadéros csatlakoztak,
valamennyien kiváló emberek és a hadi tudományokban alaposan képzett
katonák.
Az amerikaiak, bár Massachussetts államban alig húszezer emberük állott
csak fegyverben, akik bizony a világon minden máshoz jobban értettek, mint a
hadakozáshoz, s bár az ágyúkkal bőven fölszerelt nagy angol hadihajókkal
szemben csak néhány régi kalózhajó állott csupán rendelkezésükre, mégis
nagy lelkesedéssel kerítették körül a várost s apró, kellemetlenkedő
csatározásaikkal hamarosan elérték azt, hogy a védő sereg kénytelen volt
teljesen visszahúzódni a város erős falai mögé.
Ugyanekkor Kanadában sikerült a felkelőknek bevenni Skeenerborough
erődítményeit, foglyul ejtve az egész védősereget Allén tábornokkal az élen.
Az első nagy győzelem híre természetesen leírhatatlan lelkesedést keltett a
bostoni ostromlók körében is. Talán ennek a fellángolásnak a hatása alatt
történt, hogy – mindenki nagy meglepetésére – az amerikai csapatoknak
sikerült olyan szorosan körülzárni a várost, hogy a hajókon hordott
élelmiszereket nem tudták többé a falakon belülre szállítani.
A körülzárás azonban csak véres harcok után sikerült s így is csak akkor,
amikor a város területét képező félsziget szomszédságában fekvő két kis
szigetet, Noddlest és Hoggot, amelyek rengeteg szarvasmarhával és
birkanyájjal voltak tele, csellel elfoglalták. Egy koromsötét borús éjjelen
sikerült néhány száz csónakkal és bárkával észrevétlenül megközelíteni a
szigeteket s az állatok nagyrészét behajózva elszállították.
 Ez a lehető legsúlyosabb csapás volt a várőrségre, amely két hét múlva a
legkomolyabb élelmezési zavarok közé jutott, mert hiszen nemcsak a
védősereget, hanem a város lakosságát is el kellett látniok, bár a
fegyverforgató fiatalemberek zöme még annak idején elhagyta a várost, hogy
az amerikai sereg segítségére siessen.
Mindennek a tetejébe azonban rövidesen újabb veszedelem is csapott le az
éhező városra.
Az ostromlottak azon való dühükben, hogy a “mezei hadak", amelyekről
azt hitték, hogy tudatlan és gyáva népség, s hogy az első komoly ütközetben
szanaszét fognak szaladni, ennyire sakkban tartják őket s már az Európából
küldött élelmiszeres hajók sem merték többé a várost megközelíteni,
elhatározták, hogy kiroha
32 nással segítenek magukon s a környéken található mindennemű
élelmiszerrel megrakodva térnek vissza a falak közé.
A kirohanásnak két útja lett volna. Az egyik a bostoni szoros felé az
amerikai sereg középvonalán keresztül, amely Roxburgban keményen
elsáncolta magát, a másik pedig a charlestowni tengerágon át a Willis Breck és
Mystic folyó között terpeszkedő bal szárny ellen.
Az amerikai hadvezetőség azonban bostoni kémei útján jó előre értesült a
Gorge tábornok által tervezett kirohanásról s sietve megtett minden
intézkedést, hogy a városbeli angolok ne tölthessék meg olyan könnyen korgó
gyomrukat.
Látták, hogy elérkezett a legjobb alkalom a csapatok harckészségének és
bátorságának a bebizonyítására, amit eddig apró csatározásokban tudtak csak
kimutatni. Összegyűjtötték a környékbeli összes segédcsapatokat, azokat is,
amelyek eddig csak a sereg élelmezéséről gondoskodtak, s alaposan
megerősítették velük a bunkershilli magaslatot, amely a charlestowni
tengerszoros kulcsa volt. A fontos támadási pont parancsnoka Prescott Vilmos
ezredes lett.
Egy szuroksötét éjszakán aztán ezek a hős fiatal katonák, akiket az angolok
annyira lebecsültek, a legnagyobb csöndben megszállottak a charlestowni
földnyelven emelkedő Breeds Hill magaslatait s alig nyolc óra leforgása alatt,
hihetetlen erőfeszítéssel tökéletes védősáncokat állítottak föl, amelyeket egy
csomó nagykaliberű ágyúval is sikerült fölszerelniük. Ugyanekkor
felhasználva a kitűnő alkalmat, még egy másik dombot is megszállottak a
kikötő elején egy kis földnyelven, ahonnan nemcsak a városra szórhatták
kényelmesen a golyóikat, hanem többé-kevésbé a kikötő közlekedését is
elzárhatták vagy legalábbis megnehezítették.
Az angolok nagyon elámultak, amikor reggel négy óra felé értesültek a
nagy ügyességgel és tökéletes csendben végrehajtott vakmerő vállalkozásról.
A kikötő bejáratánál horgonyzó egyik nagy hadihajó, amely az ellenség
puskaporcsempészetét volt hivatva megakadályozni, vette észre elsőnek az
éjszaka történteket s be sem várva a főparancsnok intézkedését, dühösen
ágyúzni kezdte az állásokat.
Az angol parancsnokok komolyan meghökkenve fordították a város meg a
hadihajók valamennyi ágyúját a két hevenyészett erődítmény felé, de az
amerikaiak a rájuk zúduló pokoli tűzben is rendíthetetlenül dolgoztak tovább
az állások kiépítésén s közben válaszoltak is, egész sereg tüzes gyújtó golyót
röpítve a városra, abban a
33 reményben, hogy sikerül felgyújtaniuk. A rettenetes tűzharc csak késő
éjjel ért véget, akkor is csak csupán lőszerkímélés szempontjából.
Az amerikaiak tehát teljes mértékben elérték a céljukat: Boston városát
kényelmesen bombázhatták s hozzáfoghattak a kiéheztetéshez is, miután a
Breeds Hillen felállított ágyúik sakkban tarthatták az Európából érkező
élelmiszeres hajókat.
A végleges győzelem mindazáltal – nagyon jól tudták az amerikaiak – még
korántsem volt olyan közel, miután Howe tábornoknak tizenkétezer bátor
katona állott a városban rendelkezésére, akik az első szavára halált megvető
bátorsággal rohamozták volna meg a két magaslatot, s a város falai mögött
háromszáz kisebbnagyobb ágyú és bombavető állott készenlétben, nem is
szólva a nagy hadihajókról és úszó ütegekről. Mindezekkel számolniok kellett
még.
Ez volt a bostoni hadihelyzet, amikor egy sötét, viharos éjszakán Sir
William korvettje vakmerőén megjelent az öböl bejáratánál, készen arra, hogy
erőszakkal is áthaladjon a blokádvonalon.
Már messziről meghallották a rettentő ágyúzajt s abban a meggyőződésben,
hogy a város körül nagy dolgok történnek, egyelőre megállottak a nyílt
tengeren, bár a vadul háborgó hullámok alaposan próbára tették a hajót is,
legénységét is.
Sir William, aki saját magában bízott, egy pillanatra sem hagyta el a
parancsnoki hidat. A legénységet csatarendbe állítva, miután könnyen
megtörténhetett, hogy a kikötőbe belépve valamelyik angol hajóba botlanak,
magához kérette az amerikai ezredest, akinek egyébként békés polgári
foglalkozása kapitány volt a kereskedelmi tengerészeinél s a kelet-amerikai
kikötőket úgy ismerte, mint a tenyerét.
– Kedves Moultrie! – szólt hozzá éppen abban a pillanatban, amikor a
korvett egy ügyesen végrehajtott manőverrel a kikötő felé fordult –,
szeretném, ha ön venné át a kormányt... Aztán ön valószínűleg jobban tudja,
milyen jeleket adjunk, hogy honfitársai meg ne ágyúzzanak bennünket. Ön is
jól hallotta, hogy egész napon át heves ütközet folyt s könnyen meglehet, hogy
az öblöt záró keskeny félszigeten is állítottak fel ütegeket.
– Húzasson fel két vörös lámpát az árbocok hegyére – felelte az amerikai –,
s öt perc múlva újra vonja be. A mi hadvezetőségünk állandóan őrszemeket
tart a földnyelven az esetleg érkező kalóz
34 hajók kalauzolására. Meglátja, egy-két perc múlva jelentkezni fognak.
– De hiszen, csónakkal nem fognak tudni megközelíteni bennünket ebben a
hullámzásban!
– Az öblön kívül semmi esetre sem, de belül igen!
– Csak azt tudnám, merre horgonyoznak az angol hajók!
– Ma itt, holnap amott... Az, aki a nyílt tenger felől érkezik, sohasem
tudhatja, merre vannak abban a pillanatban.
– Nos, akkor csak vegye a kezébe a kormányt, ezredesem s ügyeljen,
nehogy zátonyra vezesse az én jó öreg Villámomat!
– Legyen nyugodt, báró úr, úgy ismerem az öblöt, mint a zsebemet.
Sir William búcsút intett a kezével az ezredesnek, s lesietett a hídról a
fedélzetre, hogy szemlét tartson az emberei felett. A legénység minden egyes
tagja a helyén volt, részben az ágyúk mellett, részben pedig puskával a
kezükben álltak résen a fedezékek mögött.
A hajó elejére érve, amit az amerikai lövészek tartottak megszállva,
Sziklafejűt szólította, aki az egyik bombavető körül babrált.
– Gyere csak, Sziklafejű! – mondotta. – Én bízom az amerikai ezredesben,
de benned mégis nagyobb a bizalmam. Ismered Bostont?
– Jártam már itt vagy tízszer, kapitány – felelte a bretagne-i –, s hajó
néhány esztendő múlt is el azóta, mégis bizonyos vagyok benne, hogy be
tudnám vezetni a hajót.
– A Mystic folyó öble előtt kell horgonyt vetnünk, de fenn magában a
folyóban. Ott érjük legközelebb az amerikai ostromvonalat.
– Akkor oda is megyünk, kapitány! Ismerem jól a folyót s tudom, hogy
elég mély a vize még a nagy fregattok számára is.
– Vonass föl két vörös lámpát a két első árbocra, aztán gyere fel hozzám a
hídra. De ügyelj, hogy a lámpák ne legyenek fenn tovább öt percnél. Van
órád?
– Hogyne volna! Úgy jár, hogy még a nap is e szerint igazodik, szavamra
mondom. Még szegény, boldogult nagyapámtól örököltem!
– Jól van, akkor hát csak siess, mert tüstént az öböl elé érünk! Megfordult
és átment a tatra, ahol Howard, az elsőtiszt néhány emberrel a hátsó két
bombavető szolgálatát látta el. Miután itt is mindent rendben talált, visszatért a
hídra.
35
 – Mehetünk, Moultrie barátom. Előre! – szólt az ezredesnek. A korvett a
csípős, hideg nyugati széltől hajtva, tíz perc múlva ott állott közvetlenül a
bejárat előtt, amelyen zúgva törtek keresztül az Atlanti-óceán hatalmas
hullámai, hogy odabenn minden erejüket elvesztve, rövidesen végleg
elcsendesedjenek.
Egyetlen fénypont nem látszott sem az öbölben, sem a város felől. Úgy
látszott, hogy a tizenhat óráig tartó elkeseredett csata egyaránt kifárasztotta az
ostromlókat és ostromlottakat.
A báró azonban éppen nem bízott ebben a szokatlan csendben, amely
valahogyan nem látszott neki természetesnek. Szemei állandóan a sötétséget
kutatták, s az erős széltől és hullámrobajtól félig megsüketült fülei görcsösen
igyekeztek felfogni valami gyanús neszt.
A vörös jelzőlámpák abban a pillanatban jelentek meg az árbocok hegyén,
amikor a korvett elérte a földnyelv ama pontját, amelyet az amerikaiak az
előző éjszaka elfoglaltak. A tenger még itt is rendkívül hevesen hullámzott, s
az erős szél által hajtott hajó megmegreccsent a rettenetes lökések alatt.
Alig múlt el az öt perc s alig eresztették le a lámpákat, erős, öblös hang
harsant fel a hajó jobb oldalán.
– How!... Eresszetek le egy kötélhágcsót!
Sziklafejű egy ugrással a középfedélzeten termett s eleget tett a
fölszólításnak.
Egy-két pillanat múlva vízhatlan köpenybe burkolózott férfi jelent meg a
korlát mögött olyan erős szakállal, amely egy borneói “miass"-nak is
becsületére vált volna.
– Hol a kapitány? – kérdezte gyorsan.
Sziklafejű, akinek a háta mögött két fegyveres matróz állott, a kezében
tartott lámpával az ismeretlen arcába világított. A kalapjáról és köpenyéről úgy
ömlött a víz, mintha abban a pillanatban emelkedett volna ki a hullámokból.
– Ki vagy? – kérdezte, pisztolyát az idegen mellének irányítva.
– Amerikai pilóta... Láttam a jelzésteket s bár a tenger semmi jóval nem
biztatott, siettem elébetek, hogy segítségtekre legyek.
– És a csónak, amin idáig jöttél?
– Az sietett vissza, nehogy összezúzódjék a hajótok oldalán. Valóságos
csoda, hogy el tudtam kapni a hágcsót!
– Ki is nevezlek első megfigyelőnek – válaszolta a bretagne-i. Az amerikai
hangosan felkacagott.
– Köszönöm... de egyelőre van egy kis elfoglaltságom.
36
– Gyere csak utánam – folytatta Sziklafejű. – A kapitány fenn van a hídon.
– Ahogy parancsolod. Puskaport hoztatok?
 – Hoztunk. Teljes rakományt.
– Éppen jókor. Már nagyon várjuk Moultrie ezredest, akit egy dzsunkával a
Bermudákra küldtünk.
– Moultrie ezredes itt van a hajón, de a kis vitorlást – sajnos – leküldtük a
halakhoz.
– A halakhoz? Nem értem.
– Majd megtudsz mindent, most nem érünk rá beszélgetni. Gyere! Kétszáz
ember életéről van szó, akik közül ötven a te hazádfia.
– Kérlek, menjünk.
Két perc múlva ott állottak a báró előtt, aki már türelmetlenül várta őket.
– Itt van az amerikai pilóta! – szólt Sziklafejű. Sir William mohón fordult
az idegen felé.
– Meg tudnád mondani, hol horgonyozhatnánk le úgy, hogy lehetőleg
biztonságban legyünk az angol hadihajóktól?
– Hogyne. A Mystic folyó torkolatában. Itt a Breeds Hill tetején felállított
ágyúk oltalma alá jut a hajó.
– S addig... az útban nem futunk valamelyik páncélos torkába?
– Nem hinném, parancsnok. Az éjszaka szuroksötét s úgy számítom, hogy
a mai fárasztó csata után, ami különben a mi javunkra dőlt el, aligha hagyják
el helyüket hajnal előtt.
– És a ti katonáitok? Nem fognak reánk lőni?
– A csónak, amelyen a hajóra jöttem, azóta már partot ért s közölni fogja az
ön hajója érkezését egész a Breeds Hillig. Nyugodtan mehetünk tőlük.
A korvett, bár erős szél hajtotta, mégis a legnagyobb óvatossággal haladt
előre. A tökéletes sötétség előnyére volt ugyan, de mégsem bíztak túlságosan,
tudván azt, hogy az angolok nagyszámú fregattot és ágyúnaszádot tartanak a
kikötőben, amelyek, ha véletlenül észreveszik őket, pokoli tüzet zúdíthatnak
reájuk.
– Tartsd nyitva a szemed, Sziklafejű! – szólt le a hídról időnként a báró.
– Legyen nyugodt, Sir William, mind a kettő kinn van a skatulyájából s
mégsem látok semmit.
– Nem igen emlékszem, hogy láttam volna még egy ilyen vak éjszakát.
Hiszen a kanál megállna benne!
37
– Én is keveset láttam. Fogadni mernék a családi pipámba, hogy nincs
olyan macska a világon, amelyik három lépésre képes lenne ellátni.
Egy percig mind a ketten hallgattak. Egyszerre azonban a bretagne-i
hirtelen előrehajolt s tekintélyes nagyságú füleit még inkább tekintélyes
terjedelmű tenyereivel megnagyobbítva, feszülten hallgatózni kezdett.
– Mi az? – kérdezte Sir William. – Hallasz valamit?
 – Én nem tudom... de mintha...
Ebben a pillanatban a kormányos hirtelen, kétségbeesett erővel rántotta
jobbra a kormányt, mire a korvett elfordult.
– Mi az? Mi történt? – horkant föl a báró.
A választ az a hatalmas sötét árnyék adta meg, amely ebben a pillanatban a
hajó bal oldalán tűnt föl alig néhány méter távolságban.
– Kik vagytok? – kérdezte ugyanekkor egy rekedt hang.
– Angolok! – felelte Sir William habozás nélkül.
– Forduljatok felénk... s igazoljátok magatokat, különben tüstént a víz alá
kerültök!
– Jól van, de tartsatok kissé balra, nehogy egymásnak szaladjunk.
Egy ugrással lenn termett a födélzeten s halkan, nehogy odaát meghallják,
kiadta a parancsait.
– Gyorsan jobbra!... Teljes erővel előre! Kibontani valamennyi vitorlát!
Egy fregatt van a sarkunkban.
Majd az ezredeshez meg a pilótához fordult, s sebtében néhány utasítást
adott nekik.
A korvett két perc múlva ahelyett, hogy az angolok felszólításának eleget
tett volna, ellenkező irányban, a Mystic folyó torkolata felé kezdett repülni
valamennyi vitorlájával. Ugyanekkor felharsant a báró jól ismert vezényszava:
– Oldaltűz jobbról!
Boston ostroma
A fregatt a lehető legjobb célt nyújtotta ahhoz, hogy a korvett huszonnégy
ágyúja oldalba találja, miután nem maradt ideje arra, hogy a nem várt
támadást elkerülendő, megtegye az előirt félfordulatot.
38 A tat két bombavetője dördült el elsőnek a hangtalan éjszakában, két pár
láncos golyót röpítve a vitorlák irányába, de közvetlen utána a tizenkét
baloldali ágyú is megszólalt s valamennyi telitalálattal érte a fregatt oldalát.
Alig hangzottak el a dörrenések, rettenetes recsegés-ropogás hallatszott, a
hadihajó árbocai lezuhantak az ordítozó legénység fejére. Ugyanekkor az
amerikai lövészek gyors puskatüze tizedelte meg a zavarodottan össze-vissza
futkosó embereket.
Felhasználva az általános ijedelmet és zűrzavart, a korvett nagy
sebességgel folytatta útját a Mistic torkolata felé, hogy révbe jusson, mielőtt
még más hajók közbeléphetnének. A veszedelem azonban még éppen nem
múlt el a feje felől, mert az útvonal jó darabon az angol ágyúk hatáskörzetébe
tartozott.
A part közelében horgonyzó ágyúnaszádok személyzete álmából felriadva,
rögtön sejtette, hogy fegyver- vagy puskaporcsempészhajó üldözéséről van
szó, s habozás nélkül lövöldözni kezdtek abba az irányban, amerről az előbbi
dördülések hallatszottak, de a mély sötétségben csak vaktában szórták szét a
golyóikat. A hajót magát, amely valamennyi vitorláját felvonva suhant a
folyótorkolat felé, egyáltalán nem láthatták.
Közben a fregatt is magához tért első meglepetéséből s bár súlyosan
megsérült a tizennégy telitalálattól, szintén erősen tüzelni kezdett.
A csetepatéra hamarosan figyelmessé lettek a várbástyákon is s buzgón
követték a hadihajók példáját, golyózáporral árasztva el az öböl ama részét,
ahonnan a fényvillanások a szemükbe tűntek. A lövedékek azonban inkább a
fregatt segítségére siető többi angol hajókban tettek kárt, mint a korvettben.
– No, Sziklafejű, mit szólsz hozzá, micsoda pompás éjjeli előadást
rendeztünk itt a bostoniaknak... Egészen ingyen – jegyezte meg Sir William,
miután rendeletet adott ki a tüzelés megszüntetésére, hogy ezzel se árulja el a
hajó helyzetét.
– Remélem is, hogy hálásak lesznek érte! – válaszolta a bretagne-i. – A
batzi városháza tornyára! Úgy hull itt a golyó, mint a záporeső, kapitány! Ha
valamelyik tüzes golyó beletalálna a puskaporkészletünkbe, valamennyien az
égbe repülnénk. Akkor aztán olyan tűzijátékot mutatnánk be a bostoniaknak,
aminek a fele sem volna játék.
– Eh, hiszen nem látnak bennüket.
– Jó, de megeshetnék.
39
– Ha a véletlenekre számítana az ember, soha nem lehetne egyetlen
nyugodt perce. Inkább ügyelj arra, hogy bele ne üsd a fejed valamelyik
golyóba.
A bretagne-i nevetett.
– Az én fejem sziklából van, Sir William s visszapattanna róla a golyó.
Arról a vidékről való vagyok, ahol sziklából faragják a koponyákat!
– Jó-jó! A sziklát is puskaporral robbantják!
A városi erődítmények felől csakugyan egyre hevesebben folyt a tüzelés.
Lassankint működésbe léptek a nagyobb kaliberű ütegek is s pokoli bömbölés
reszkettette meg az éjszakát.
A hadihajók azonban hamarosan beszüntették a tüzet, nehogy egymást
találják, kivéve az ágyúnaszádokat, amelyek a vízből alig néhány arasznyira
emelkedve ki, nem nyújtottak számba vehető célpontot.
Jó néhány golyó hullott a korvettre, újból megölve öt vagy hat embert, míg
a Bunkers Hillen, meg a Breeds Hillen felállított amerikai csapatok, értesülve
a részükre szánt rakománnyal érkező kalózhajóról, szintén a cselekvés terére
léptek s ők is ágyúzni kezdtek, hogy a várbeli tüzérség figyelmét elvonják a
hajóról.
 A két kis hevenyészett erődítmény, amelyeket a nap folyamán szinte
bevehetetlenné építettek ki, valóságos tűzhányóknak tetszett. A heves
tüzeléstől hatalmas füstfellegek gomolyogtak felettük, amelyek a lövések
felvillanó fényében egészen tisztán látszottak.
Céljukat sikerült is elérniük, mert az angolok nem lőtték többé vaktában az
öblöt. Dühösen szórták a lövedékek százait a két erőd felé, bár jól tudták, hogy
nem sok kárt tehetnek bennük, amazok sokkal előnyösebb és magasabb
fekvésénél fogva.
Vagy húsz percen keresztül minden akadály nélkül folytathatta a korvett az
útját. Sir William mosolyogva figyelte azt a rettenetes felfordulást, amit a
Villám megjelenése okozott az öbölben. Mellette, a híd korlátjához
támaszkodva a bretagne-i olyan egykedvű nyugalommal szívta régi családi
pipáját, mintha csak egy kis tavaszi kiránduláson lett volna.
Már majdnem a torkolathoz értek, amikor hirtelen négy fénysugár villant
fel előttük, alig ötven-hatvan lépésnyire, s közvetlen utána hatalmas dörrenés,
majd az a jól ismert borzalmas recsegés és ropogás, amit a hajóbordákat átfúró
ágyúgolyó csinál.
– Ágyúnaszád közvetlen előttünk! – harsant fel a vészkiáltás.
40
– Csend! – kiáltotta Sir William. – Nehogy válaszoljatok neki! Majd a
kormányos felé fordult.
– Vezesd a hajót egyenesen neki! A Villám orra ki fogja bírni. A kormányos
szerepét betöltő amerikai pilóta, aki már éppen azon erőlködött, hogy kitérjen
az összeütközés elől, hirtelen visszafordította a kormányt az egyenesbe.
Tíz másodperc sem múlott el, amikor a kalózhajó nagyot reccsenve
rázkódott meg úgy, hogy a legénység egy része fölbukfencezett. A korvett
vastag acéllappal borított orra éppen a középen, valósággal kettészelte a kis
ágyúnaszádot. Vad halálordítás hangzott fel a hajó orra alatt. Az angol tüzérek
ágyúikkal együtt két másodperc alatt a víz alá kerültek.
– Most gyorsan balra! – kiáltotta a báró.
A korvett, amelyet a lökés ereje megállított egy pillanatra, újból nagy
gyorsasággal lendült neki s ügyet sem vetve többé a fuldokló angolokra, egy-
két perc alatt befutott a folyó torkolatába.
Éppen ideje volt, mert a városvédők az ágyúnaszád négy lövésének fényét
megpillantva, nem késlekedtek golyózáporral borítani azt a helyet, ahol a
lövések felvillantak, nem is sejtve, hogy a saját, fuldokló embereiket
semmisítik meg.
– Most aztán gyertek utánunk! – szólt a báró megelégedetten dörzsölve a
kezeit. – Igaz, hogy nekünk sem lesz gyerekjáték innen megint kijutni a
tengerre, de egyelőre nem is akarok, mert dolgaim vannak. Addig pedig, amíg
végzek, sok minden történhetik!... Nem igaz, Sziklafejű barátom?
– Annyi bizonyos, hogy Istenben boldogult nagyapám, aki híres kalóz
volt...
– Aha, az, akitől a pipát örökölted!
– Nem, kapitány... az másik volt.
– Nos, mondjad csak...
– Csak azt akartam megjegyezni, hogy még neki sem lehetett volna
nagyobb szerencséje soha életében.
– Szóval neki is megvolt a maga védő csillaga?
– Meg. Csak éppen egyszer, legutoljára hagyta cserben, amikor a vitorla-
keresztrúd végén fogadásból kánkánt táncolt szegény. A tengerbe pottyant s
titokzatos módon nem jött fel többé a víz színére.
– Tengerészhalál... De most ügyelj, hogy a horgonyleeresztés simán,
minden baj nélkül megtörténjék! Tüstént megérkezünk, ugye, ezredes?
41
– Még ötszáz-hatszáz méter választ el a legalkalmasabb helytőlfelelte az
amerikai. – Ellenben a két vörös lámpát ajánlatos lesz még egyszer a magasba
hűzni.
Az elővigyázat éppen nem volt felesleges, miután a Mystic mindkét partját
amerikai csapatok tartották megszállva, akik a jelzésről ilyenformán tüstént
láthatták, hogy nem ellenséges hajó tart feléjük.
A várbeli angol tüzérség még mindig nem hagyta abba az ágyúzást, bár már
rég kijutottak a hatáskörzetükből. Golyóik sokszáz méterrel a korvett mögött
hullottak a vízbe.
Bár a folyó meglehetősen sebes sodra némileg meglassította a hajó futását,
néhány perc múlva mégis elérkeztek a bal part egy tágas öbléhez, amelynek
védelmére az amerikaiak két kicsiny, de jól fölszerelt erődöt építettek.
Itt a horgonyokat leeresztették, bevonták az összes vitorlát s meggyújtották
a hajó oldallámpáit.
Csakhamar egy csónak indult feléjük a partról, amelyben hat evezős meg
egy kormányos foglalt helyet. A hajó oldaláról leeresztették a felszálló
kötélhágcsót. Az amerikai ezredes, a pilóta meg a báró fogadták a
felkapaszkodó kormányost, aki a szövetséges hadsereg kapitányi egyenruháját
viselte.
– Ön az, Mr. Pardell? – kiáltott fel az ezredes. – Nem hittem volna, hogy
még mindig itt találom!
– Ó, mindig ott szoktam lenni, ahol szükség van reám! – felelte a kapitány.
Az ezredes ekkor a báró felé mutatott.
 – íme, a hajó kapitánya, William MacLellan báró, akiről már bizonyára
hallott egyet-mást... A bermudai kalózok leghíresebb és legbátrabb kapitánya!
– Már nagyon vártuk, sir! – felelte a kapitány. – Az a megbízatásom, hogy
tolmácsoljam önnek a kongresszus és Washington tábornok köszönetét és
háláját.
A báró meghajtotta magát s megszorította a feléje nyújtott kezet.
– Egy kis hadiszert hoztam magammal – mondotta aztán. – Négyszáz tonna
puskapor, ötezer bajonettes puska, kétezer bomba s négy nagy mozsár a
rakományom... Azonkívül hajlandó vagyok az amerikai ügy szolgálatába
állítani a korvettemet is százötven pompás legénnyel, akik az egész Atlanti-
óceán legvakmerőbb és legügyesebb kalózai.
– Ó, a kongresszus készséggel megfizeti önnek mindezt.
42 Sir William vállat vont.
– Nem fontos – mondotta elborult arccal. – Nem kívánok önöktől
semmiféle ellenszolgáltatást. Mindent ajándékba adok egy feltétel alatt.
– Mi lenne ez a feltétel? – kérdezte a kapitány csodálkozva ekkora
nagylelkűségen.
– Csak annyi, hogy engedjék meg, hogy még ezen az éjszakán bemehessek
a városba két emberemmel.
– Lehetetlenre gondol, sir.
– Miért?... Vagy nincs még készen az a föld alatti akna, amelyet a nagy
Hamilton-bástya kazamatái felrobbantására szántak? – kérdezte az ezredes.
– Dehogy nincsen Már a puskaporos hordók is benne vannak.
– Akkor nincs semmi baj. Az aknafolyosón át fogunk a városba menni –
szólt a báró. – Igen sürgős és halaszthatatlan dolgom van a városban. Reggelig
okvetlen benn kell lennem.
– A biztos halálnak indulna neki, sir! – erősítette a kapitány. – Kémeink
értesítettek bennünket, hogy az angolok ma éjjel nagyszabású kirohanást
terveznek, hogy elfoglalják a Breeds Hillen meg a Bunkers Hillen kiépített
erődeinket. Azóta már valószínűen útban is vannak, s elfognák vagy lelőnék
önt embereivel együtt, mielőtt elérhetné a folyosó bejáratát.
– Hogy az ördög bújt volna beléjük! – kiáltott dühösen a báró.
– Sajnos, ez a helyzet, kedves báró – jegyezte meg az ezredes. – De hát
egynapi késedelemről van szó csupán s holnap hihetőleg semmi akadálya nem
lesz a vállalkozásnak... Én magam szívesen elkísérem önt az akna bejáratáig.
Aztán meg hátha valami baj is történnék még holnap a márkival? Mert hiszen
csak nem marad a szobájában akkor, amikor az ezredes a magaslatokat
rohamozza!
 A báró nem válaszolt. Ehelyett idegesen kezdett föl és alá járkálni a
fedélzeten. Egyszerre riadtan állt meg. Hatalmas dörrenés reszkettette meg a
levegőt.
A város bástyái felől vöröses füstfelhők emelkedtek a magasba, amelyeket
fénycsík hasított keresztül mindannyiszor erős dörrenés kíséretében.
– Látja, sir? – szólt az amerikai kapitány. – Az ostromlottak mindenképpen
leplezni akarják igazi szándékukat s úgy tesznek, mintha az erődöket
bombáznák. Reggelre nagy ütközet lesz itt... Csakhogy a mi hadvezetőségünk
szerencsére már mindenről pon
43 tosan tájékozódott s mindent megtett máris, hogy az angolokat véres
fejjel kergessék vissza a bástyák közé.
– Hogy mindennek éppen ma éjjel kell megtörténni! – jegyezte meg
dühösen a báró.
– Az aknafolyosó bejárata igen ügyesen és majdnem felfedezhetetlenül van
elrejtve – szólt az ezredes. – Ha az ütközet véget ért, tüstént útnak
indulhatunk.
– Hé, Sziklafejű! – kiáltott most a báró kedvenc embere után. A bretagne-i
ebben a pillanatban egy harciasnak éppen nem mondható művelettel volt
elfoglalva. Egy rettentő nagy ollóval bádogból apró kis háromszögeket vágott
ki, amikre a kis Floc ügyesen szalonnadarabokat tűzött.
– A batzi városháza tornyára! – morgott a vén tengeri medve, amint
meghallotta, hogy szólítják. – Hát öt percig nem lehetek békében, hogy
kihalászhatnék egy-két albatroszt? Pedig most volna rá a legjobb alkalom.
Ilyenkor csak úgy nyüzsögnek a hajó körül.
Mérgesen földhöz vágta az ollót is, bádogot is és sietett a báróhoz, aki nagy
figyelemmel nézte az egyre sűrűbben röpködő tüzes golyókat, amelyekkel az
angolok elárasztották a két kis erődöt.
– Úgy látszik, megsüketültél! – jegyezte meg ingerülten Sir William az
elébe lépő bretagne-inek.
– Miért gondolja, parancsnok?
– Hát nem hallod ezt a rettenetes pergőtüzet?
– A batzi városháza tornyára!... Hát hogyne hallanám? Hiszen úgy
dörömbölnek, hogy még talán odaát Bretagne-ban is meghallhatják. Hát egy
ilyen régi tüzérnek a fülei, mint én, hogyne hallanák?
– Hát akkor miért nem vagy résen?... Mit csináltál, amikor szólítottalak?
– Horgokat készítettünk a kis Flockal együtt. Albatroszt szeretnék fogni.
Annyi erre az albatrosz, hogy egészen fehér tőlük a folyó vize. Ugye igaz,
ezredes?
– Igaz – felelte az ezredes mosolyogva.
 – Akkor el is csípünk belőlük néhányat, régóta vágyom már egypár
albatrosszárnyra. Van egy emberem, aki gyönyörűen ki tudja készíteni.
– De hiszen itt most háború van, Sziklafejű – szólt rá kétségbeesetten a
báró. – Nem hallod?
– Majd abbahagyják, ha elfáradtak bele! – válaszolta nyugodtan a bretagne-
i s elővette a zsebéből a pipáját meg a dohányzacskóját.
44
– Nos hát – szólt ekkor a báró –, egyelőre van itt más, fontosabb dolog is
az albatroszfogásnál, öregem. Eredj, mondd meg Mr. Howardnak, hogy azt a
négy bombavetőt, amit az amerikai barátainknak hoztunk, tüstént állíttassa fel
a fedélzeten. Egy kissé kipróbáljuk az angol urakon.
– Jobb szeretném az ágyúkkal üdvözölni őket...
– Nem bánom, felállíthatjátok azokat is közülük, amelyekkel a város felé
tudtok célozni. De most siess!
Sziklafejű a város felé tekintett s egy-két pillanatig a távolságot
becsülgette. Majd megelégedetten jelentette ki:
– Azt hiszem, menni fog a dolog!
Sarkon fordult, s ment a kapott parancsot teljesíteni. Még a pipájára is
elfelejtett rágyújtani.
Ekkorra már Boston valamennyi ágyúja teljes erővel bömbölt s a kikötőben
tartózkodó hadihajók és ágyúnaszádok által támogatva, ólom-, vas-, meg
tűzesővel borította el a két amerikai erődítményt. Csakhogy Boston nem
Gibraltár volt, ahol a hős Elliot a sziklák tetejéről a hihetetlenséggel határos
csodákat tudta véghezvinni.
A két kis amerikai erőd, bár az idő rövidsége miatt csak igen felületesen és
hevenyészve rendezték be, mégis szinte csodálatra méltó hősiességgel állta a
borzalmas tüzet. Ágyúi derekasan viszonozták a városbeliekét s az amerikaiak
nem csekély megelégedéssel állapíthatták meg, hogy golyóik jó néhány tüzet
okoztak már a házak között. Pedig a bostoni házak legnagyobb része fából
volt, amit szinte lehetetlen volt eloltani, ha egyszer kigyúlt.
Rövidesen úgy látszott, mintha az egész öböl lángokba borult volna.
Nagyokat dörrenő fénycsíkok hasították végig minden irányban a levegőt. A
városból, a bástyák mögül, a víz színéről, a Mystic-folyó partjáról s a Dunkers
Hűiről meg a Breeds Hűiről egyaránt.
Közel hatszáz löveg, kisebbek és nagyobbak, ontották a halált minden
oldalról s az angol ágyúk számbeli fölényét az amerikaiak a gyors és jól
célzott lövésekkel igyekeztek kiegyenlíteni. A korvett maga is alaposan kivette
a részét a küzdelemből. Mr. Howard és Sziklafejű a legügyesebb tüzéreket
gyűjtve maguk köré, tizenkét ágyúval meg az amerikaiak részére szánt négy
bombavetővel rendkívül heves ostromot intéztek a velük éppen szemben álló
Workart-bástya ellen s a még újdonság számba menő negyvenkilós
gránátokkal döngették a bástya falait.
Az amerikai függetlenségi harcok egyik legemlékezetesebb,
45 leggyönyörűbb ütközetének volt ez a kezdete... Boston lakói, nem
törődve a halálos veszedelemmel, nagy tömegekben özönlöttek a bástyák felé,
hogy megláthassák ezt a hajmeresztőén szép éjjeli harcot, amely később
annyira emlékeztetett az angolok híres gibraltári csatájára.
A két kis amerikai erőd egész éjjel hősiesen állta a harcot. Amellett, hogy
tüzelésük éppen nem maradt alatta az angolokénak, utászcsapataik halált
megvető bátorsággal folytatták tovább az erődítmény kiépítését, hogy reggelre
kelve eredményesen vehessék fel a küzdelmet az angol rohamcsapatokkal.
Sokan elestek közülük, de az angolok még súlyosabb veszteségeket
szenvedtek, mert a városból kivonuló csapatok egyetlen puskalövés nélkül
tűrték a rájuk szórt tüzet, nehogy elárulják mozdulataikat az ellenségnek. A
tüzérségi előkészítés csak hajnal felé szűnt meg, amikor az angol csapatok a
legnagyobb csendben megindultak a két kis erőd megrohamozására.
A város felől a pirkadó hajnal sűrű füstoszlopokat világított meg.
Bostonban négy vagy öt helyen egész házcsoportok állottak lángban...
A Breeds Hill-i csata
Howe tábornok, a bostoni hadműveletek legfőbb intézője és a vezérkara
komolyan nyugtalankodni kezdett, amikor látta, hogy az amerikai csapatoknak
sikerült a hatalmukba keríteni a két magaslati pontot, ahonnan állandóan
veszélyes tűz alatt tarthatták a várost és a bástyákat. Épp ezért rövidesen
elhatározták, hogy kirohanással fogják visszaszerezni az annyira fontos két
erődöt.
Június 17-ének éjjelén, rettentő tüzérségi előkészítés alatt tíz század
gránátos Howe és Pigot tábornokok személyes vezetése mellett, akikhez még
Halifax márki is csatlakozott két ezred gyalogsággal és könnyű tüzérséggel, a
legnagyobb csendben kivonult a bástyák mögül s nemsokára elérkeztek az
öböl partjára, ahol a hadihajók által készenlétbe állított nagyszámú bárka és
csónak átszállította őket a Moreton-fokhoz anélkül, hogy útjukban bárki is
feltartóztatta volna őket.
Csak amikor az egész sereg a szárazon volt, vették észre, hogy az
amerikaiak kezdettől fogva élénk figyelemmel kísérik minden mozdulatukat.
Az angolok, attól félve, hogy kelepcébe kerülnek,
46 erre tüstént megálltak és újabb erősítésekért küldöttek vissza a városba.
Az volt a tervük, hogy míg a balszárny, Pigot generális és Halifax márki
vezetésével Charlestont rohamozza meg, azt a kis falut, amely már szintén az
amerikaiak kezébe került, a sereg zöme a két erődöt hengereli le s állást foglal
a Mystic folyó bejárata előtt, amelyet a korvett és két kis amerikai tüzérségi
állás védelmezett. A vállalkozás sikere esetén az amerikai csapatok hátába
kerültek volna, s néhány heves szuronyrohammal tökéletesen
megsemmisíthették volna őket.
Az amerikaiak azonban pontosan értesülve az angol haditervről, ennek
megfelelően jobbszárnyukkal a charlestoni házakra támaszkodtak, amelyeket a
Breeds Hillen kiépített erőd ágyúi könnyen megvédelmezhettek, balszárnyukat
a Mystic mentén ásott torlaszok mögött, a középsereget pedig a folyó torkolata
körül állították fel.
Az amerikai katonák egész éjjel lázasan dolgoztak a lőállások kiépítésén s
a legnagyobb ágyútűzben is rendületlenül hordozták a fedezékekhez szükséges
anyagot.
A massachussettsiek Charleston körül foglaltak állást, a connecticutiek
Nőkén kapitány vezérlete alatt, s a New Hampshire-iek pedig Stark ezredes
vezényletével a kiásott fedezékeket szállták meg.
A csapatok zöme csupa békés ültetvényesből, földművesből és
tengerészből állott, többnyire csak elöltöltő, hosszú, régi puskákkal
fölfegyverezve, szurony nélkül. Alig lehetett remélni, hogy ellenállni tudjanak
a kitűnően felfegyverzett és begyakorolt, hírhedt német zsoldosok rohamának.
Épp ezért még az utolsó éjszaka is lázas sietséggel küldözték szét a futárokat
megfelelő erősítésekért, így érkezett a csatavonalba hajnal felé néhány száz
lelkes fölkelővel Warren doktor, akit csak nemrégiben neveztek ki
tábornoknak, meg Pertnam generális, körülbelül ezer önkéntessel.
A kért erősítések megérkezése után az angolok voltak az elsők, akik
megindították az ütközetet, tíz század gyalogost küldve a Charlestont
megszálló csapatok ellen. Annyira biztosak voltak a győzelemben, hogy
úgyszólván puskalövés nélkül rontottak a falura, bár az amerikaiak heves
tűzzel fogadták őket. S számításukban nem is igen csalatkoztak, mert a
puskaport talán még soha nem szagolt, békés ültetvényesek, megrémülve a
feléjük hömpölygő német, zsoldos áradattól, azonnal meghátráltak előlük s így
a falu
47 minden komolyabb ellenállás nélkül csakugyan az angolok birtokába
került.
A zsoldos csapatok erre gyorsan összeterelték a faluban található összes
állatot, s összeszedve minden egyéb élelmiszert, a falu összes házát
felgyújtották. Nem nagy munkájukba került, mert. hiszen a házak majdnem
kivétel nélkül fenyőfából voltak építve. Félóra múlva az egész falu
lángtengerré változott. A lakosság jajveszékelve szaladt szét minden irányban,
kétségbeesetten cipelve magával a gyermekeket meg a magukkal tehetetlen
öregeket.
 Több mint nyolcszáz ház égett recsegve-ropogva. Sűrű füst és szikraeső
borított el mindent. Az összeomló házak recsegése s a menekülők
jajveszékelése a vad, német zsoldosok ordítozásával pokoli hangversennyé
fokozódott. Mindennek tetejébe a szerteszálló szikrák hamarosan felgyújtották
a falu körüli gyapotültetvényeket is, amelyek nemsokára maró füsttel
árasztották el az egész környéket.
A bostoni lakosság a tornyokba meg a háztetőkre kapaszkodva rémülten
nézte a fejleményeket.
Az angolokat azonban nemsokára elhagyta a hadiszerencse, mert a folyton
erősbödő hajnali szél feléjük hajtotta a füstöt, amely lassanként olyannyira
sűrűvé vált, hogy semmit nem láttak többé tőle s lélegzetüket is mindinkább
fojtogatta. A kemény német zsoldosok azonban mégsem riadtak vissza, s
minden erejüket megfeszítve törtettek előre az ellenséges vonalak felé. Alig
voltak azonban százlépésnyire tőlük, amikor az amerikaiak olyan heves és
pusztító puskatüzet zúdítottak a nyakukba, hogy hanyatt-homlok rohantak
vissza az égő faluba s onnan egészen az öböl partjára.
Annyira meglepte őket a hirtelen és eredményes puskázás, hogy sokan
beugráltak a parton kikötött csónakokba, s kezdtek visszaevezni a város felé.
Híres bátorságuk végleg cserbenhagyta őket, amikor látták, hogy micsoda
félelmetes pontossággal célzó ellenféllel van dolguk. A tisztek minden
erélyére és fenyegetésére volt szükség, hogy újra visszafordítsák s új
csatarendbe állítva, újabb rohamra bírják őket.
Az amerikaiak, felbuzdulva iménti sikerükön, szilárd elhatározással várták
őket. Most már látták, hogy nem verhetetlen ellenséggel van dolguk s
eltökélték, hogy a két magaslatot semmi szín alatt át nem engedik, még ha az
utolsó emberig elpusztulnának is a védelemben. Ez a hősies elhatározásuk
hozta meg aztán azt az eredményt, hogy a domboldalon felkapaszkodó
németek megint
48 véres fejjel voltak kénytelenek visszafordulni s vagy száz halott meg
sebesült hátrahagyásával fejvesztve menekülni az amerikai elöltöltő, de
kitűnően célbataláló puskák tüze elől.
Howe tábornok megdöbbenve látta csapatai újabb meghátrálását s amikor
azt is észrevette, hogy az őt környező tisztek jórésze is elhullott az amerikai
golyóktól, hirtelen csatasorba szólította Clinton tábornokot is, aki eddig,
seregével a tartalékba állítva, tétlenül figyelte a fejleményeket.
Clinton tábornok egyike volt az angol hadvezetőség leghíresebb és
legügyesebb embereinek. Látva a legfelsőbb parancsnok seregének borzalmas
megtizedelését és hátrálását, egy-két perc alatt ott termett Howe segítségére,
valamennyi emberével együtt s sikerült is neki új bátorságot öntve a már
csüggedőkbe, harmadszor is rohamra indítani a most már egyesült csapatokat.
A rohamot ekkor már – egészen világos lévén – az angol hajóhad ágyútüze is
hathatósan támogathatta.
A rendkívüli lendülettel megindított hadműveletet ideiglenesen csakugyan
siker koronázta, mert az erőd egyik része, az, amelyet a fáradt műszaki
csapatok védelmeztek, megingott s az amerikaiak kénytelenek voltak kiüríteni.
A jobban kiépített hátsórész azonban még ekkor is elkeseredetten védekezett s
a rohamban szintén kifáradt ostromlók egyelőre elhalasztották a további
ostromot.
S amíg Charleston romjai közelében ilyképpen folyt a véres küzdelem, az
angol sereg másik része a Mystic torkolata előtti erőd felé igyekezett, amelyet
az amerikaiak kellő idő hiányában még mindig nem voltak képesek egészen
kiépíteni. A sereg néhány tucat bárkán és nagy csónakon evezett fölfelé a
folyón abban a hiszemben, hogy az erődig semmi akadályra nem fognak
találni.
Keservesen csalódtak, mert előttük, a folyópart egy mély öblében a
kalózhajó lesett rájuk. Sir William, idejekorán észrevéve a fenyegető
veszedelmet, hajóját úgy állította fel, hogy a bal oldal minden ágyúja
végigseperhesse a folyót s a négy bombavetőt is olyképpen helyeztette el,
hogy az ágyúk tüzet támogassa.
Amint az angol bárkák feltűntek, hirtelen első tisztjéhez fordult.
– Nos, Howard, itt a pillanat, hogy segítsünk egy kissé a barátainknak!
Szóljon a tüzéreknek, hogy ne kíméljék sem a golyót, sem a puskaport. Több
van belőle úgyis a hajón, mint kellene! Sziklafejű a bombavetőket vegye
kezelésbe, nehogy a flotta is kedvet kapjon idetolakodni.
49 Ezek után nyugodtan nekitámaszkodott a hídkprlátnak még csak a
pisztolyait sem töltve meg, annyira bizonyos volt a dolgában.
Az angolok, sejtelmük sem lévén a reájuk leselkedő veszedelemről, hiszen
nem láthatták a korvettet, nagy buzgalommal eveztek az öböl felé, azzal a
szándékkal, hogy mindenekelőtt a két tüzérségi állást foglalják el. Amint az
öböl magasságába értek, hirtelen fölcsendült a báró érces, kemény
vezényszava:
– Tűz, a folyó közepén haladó bárkákra!
A német gránátosokkal színig telt bárkák meghökkenve torpantak vissza. A
korvett tizenkét oldalágyúja rettenetes sortüzet eresztett rájuk s tizenöt bárka
nyomban felfordult és elsüllyedt. A sortüzet Sziklafejű négy bombavetőjének
dördülése követte.
Vad és kétségbeesett ordítás hangzott fel az angol bárkák felől. Több mint
kétszáz ember hullott egyszerre a vízbe, akik közül legalább nyolcvan holtan
vagy súlyosan sebesülve a víz alá merült. A hullámokkal küszködőket pedig
négy kartácslövés semmisítette meg.
 A flotta látta ugyan a sereg borzalmas pusztulását, de meg sem kísérelte a
segítségnyújtást, miután nem kockáztathatta a folyóba való behatolást egy
olyan ismeretlen erő ellenében, amelyről eddig sejtelme sem volt. így
történhetett meg azután, hogy a korvett ágyúi néhány perc alatt az egész
behajózott angol sereget, úgyszólván az utolsó emberig megsemmisítették.
Hatalmas, egetverő hurrá kiáltásokkal üdvözölték a két kis erőd amerikai
csapatai a korvett pompás hadműveletét, amely néhány perc alatt egy egész
sereget tönkrevert.
Ez a részleges diadal azonban még korántsem jelentette a végső győzelmet.
Howe tábornok, értesülve a középsereg szomorú sorsáról, újabb erőket vetett a
harcba s egyelőre lemondván arról, hogy a korvett ágyúinak hathatós védelme
alatt álló két tüzérségi állást bevegye, minden erejével a már félig meghódított
erőd ostromára indult.
A megelőző kudarcokon feldühödött porosz zsoldosok a városból kirendelt
friss erőkkel gyarapodva, rettentő rohamot intéztek a kis erőd ellen. Most már
semmiféle kegyetlen tüzelés nem volt képes megállítani őket lendületükben.
Mit sem törődve az elesettekkel és sebesültekkel, egymás hegyen-hátán
rohantak előre az erőd első vonalát már elfoglalt bajtársaikhoz, s onnan
egyesült erővel zúdultak a második és harmadik vonalig, ahonnan a hős
amerikaiak súlyos veszteségekkel voltak kénytelenek visszavonulni. Visz
50 szavonulásuk azonban olyan fegyelmezetten és olyan tökéletes rendben
ment végbe, amin a harcokban rég megedzett németek alig győztek
csodálkozni.
A csatát tehát elvesztették a szövetségesek, de senki sem állíthatta volna,
hogy az angolok győztek, mert ha sikerült is megvívniok a Dunkers Hill-i
magaslatot, a jóval fontosabb Breeds Hillt mégsem tudták bevenni s nem
üthettek rajta az amerikai középseregen sem úgy, amint azt remélték.
Azonban az amerikai seregre újabb komoly megpróbáltatás is várt.
A visszavonulásnak csak egyetlen útja kínálkozott a számukra, az, amelyik
a charlestoni keskeny földszoroson át vezetett s amelynek közelében egy nagy
angol fregatt várakozott rájuk, hogy záró tüzével meggátolja az amerikai
csapatok menekülését.
Mindazáltal a csapatok – az angolok várakozása ellenére – a földszorost
borító bokros erdőn keresztül aránylag nagyobb veszteségek nélkül érték el a
szárazföldet. A sikeresen végrehajtott visszavonulásnak egyébként Warren
doktor volt a lelke, aki a hadi tudományok terén magával Washingtonnal is
bátran fölvehette volna a versenyt. Sajnos azonban, a sors könyvében úgy volt
megírva, hogy a szabadságharcnak ezen a véres napján ő is örökre lehunyja a
szemét... Egy angol tiszt, aki már régebbről jól ismerte, kikapott egy éppen
megtöltött puskát az egyik gránátos kezéből, célba vette és lelőtte. A golyó
éppen a szívét fúrta keresztül a hős orvosnak.
Az amerikai csapatok azonban a rendben megkezdett visszavonulást
rendben és fegyelmezetten be is fejezték. A fregatt meg a közelében álló két
ágyúnaszád golyói semmi számbavehető kárt nem tettek bennük.
Este nyolc órára az angolok a magasra felvont angol lobogó alatt ütöttek
tábort az elfoglalt magaslaton s teli tüdővel harsogták az angol himnuszt. Az
amerikaiak pedig, ha el is vesztették az aznapi ütközetet, mégsem keseredtek
el s csendesen visszavonultak a Mystic partjaira s ott, a korvett ágyúinak
védelme alatt helyezkedtek el.
Mindkét részről érzékeny veszteségeket szenvedtek. A hevesebb harcok és
rohamok színterén százával hevertek a halottak és súlyosan sebesültek,
akiknek nagyrésze szintén kiszenvedett az orvosi kezelés majdnem teljes
hiánya miatt.
51 A báró útrakel
Sir Williamet ezúttal is szerencsésen elkerülte a veszedelem, bár néhány
eltévedt ágyúgolyó a korvettre is hullott s egy matrózt megölt, egyet pedig
elég súlyosan megsebesített. Amikor estére az ütközetnek vége lett, a
kabinjába ment s nyugodtan leült vacsorázni Moultrie ezredessel és
Howarddal.
– Hja! – jegyezte meg két asztaltársának, akik némileg lesújtottaknak
látszottak a szövetséges csapatok csatavesztésén –, a háborúba mindig két
zsákkal megy az ember! Az egyikbe azokat az ütlegeket gyűjti, amiket ad, a
másikba pedig azokat, amiket maga kap! Ez már mindig így volt ezen a
világon.
S igazán irigylésreméltó farkasétvággyal fogott hozzá a vacsorához, ügyet
sem vetve a négy bombavető rettentő dörrenéseire, amelyek mindannyiszor
alapjában megrázták az egész hajót.
Szokása szerint igen gyorsan befejezte az étkezést, aztán fölállt s lecsatolva
derekáról a súlyos kardot, egy egyenes pengéjű kardot vett le a falról s
gondosan végigvizsgálta a pompás toledói pengét.
– Mit csinál, Sir William? – kérdezte az ezredes csodálkozva.
– Hát elfelejtette már, kedves ezredesem, hogy nekem sürgősen Bostonba
kell mennem?
– Még ma éjjel?
– Természetesen. Ha nem használom ki ezt a pillanatot, amikor az angolok
halálra fáradtan a hosszú ütközetben csak halottaik eltemetésére és sebesülteik
ápolására gondolnak, nem tudom, meddig várhatnék hasonló jó alkalomra.
– Szóval, be akar bújni a farkasverembe? A báró vállat vont.
 – Farkasnak én is farkas vagyok – felelte aztán –, méghozzá tengeri farkas
s elég élesek a fogaim ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam!... Azonban
eszébe kell juttatnom azt az ígéretét, hogy el fog kalauzolni a föld alatti
folyosó titkos bejáratához.
– Igaza van, kedves báró s én meg is tartom a szavamat, még ha az
életembe kerülne is. Mégis azt tanácsolom azonban, várjunk egy alkalmasabb
időre.
– Hogy ezalatt Halifax márki háborítatlanul kényszeríthesse Mary
Wentwortot arra, hogy felesége legyen. Ó, ezt nem várom meg!
Arca hirtelen elsötétült. Sötét szemeiben vad düh fénye villant meg.
52
– Ez a kard – mondotta komoran –, rövidesen Halifax márki vérét fogja
ontani.
– Azt a vért, amely az ön ereiben is folyik – jegyezte meg az ezredes.
– Igaz, de az enyém már francia vérrel keveredett s nem egészen az, ami az
övé.
– Ha megöli a márkit, mégiscsak a saját fivérét fogja megölni.
– Ez az ember csak azt az aljas árulást fogja megbunhődni, amit ellenem
elkövetett. Atyánk meg fog bocsátani érte.
– Nos és aztán?
– Ha egyszer végeztem vele, nem kell többé félnem senkitől, hogy Mary
Wentwortot elrabolja tőlem... Nyugodtan várhatom be Boston bevételét.
– Szóval önnek is az a meggyőződése, Sir William, hogy a szövetséges
seregek végül is diadalt aratnak?
– Természetesen. A szabadság ügye nem végződhetik kudarccal!
Kinyitott egy szekrényt s angol tengerésztiszti egyenruhát rakott ki belőle.
– Tudtam – jegyezte meg mélabúsan –, hogy egy napon még jó hasznát
fogom venni.
Már éppen öltözködni akart, amikor rettentő ágyúdörgésre lettek
valamennyien figyelmesek. A dördülések a bostoni erődítmények felől
hallatszottak. Mind a hárman kisiettek a fedélzetre.
A városbástyák a sötétben úgy tűntek fel, mintha hirtelen lángba borultak
volna. Az erődítmények minden ágyúja okádta a tüzet az amerikai állások
felé... Egy perc múlva pedig már a hadihajók és ágyúnaszádok is teljes erővel
dolgozni kezdtek s a tüzes golyók ezrével árasztották el a folyó torkolatát,
meg az amerikai kézen maradt Breeds Hillt.
A báró dühösen kiáltott fel.
– Átok és kárhozat! Megint újrakezdik!
 Földhöz vágta a kezében tartott ruhát s hirtelen egy kis festmény elé lépett,
amely a kabin falán lógott abban a kristálykeretben, aminek elkészítési titkát
csak Muranonban ismerik.
– Mary! – szólt lángba borult tekintettel –, ha száz halál is érne ezen az
utamon, de még ma nálad leszek!
Gyorsan lerúgta a lábáról a nehéz tengerészcsizmákat, ledobálta magáról a
ruháit s egy perc alatt magára öltötte a tiszti ruhát. Fel
53 kötötte a toledói pengét s övébe két duplacsövű töltött pisztolyt dugott.
– Ezredes – szólt ezután izgatottan –, fél ön az angolok tüzes bombáitól?
– Nem én! – felelte nyugodtan az amerikai.
– Tehát hajlandó állni a szavát, hogy elkísér?
– Magától értetődik.
– Mr. Howard! Szíveskedjék idehívni Sziklafejűt meg a kis Flocot.
Az első tiszt felhajtotta előtte álló poharát anélkül, hogy még csak meg is
rezzent volna a keze arra a rettentő dördülésre, amit a hajó négy bombavetője
éppen ebben a pillanatban okozott s nyugodtan felment a fedélzetre.
Ugyanekkor a bal oldal ágyúi is megszólaltak, hogy elvegyék a kedvüket
az esetleg támadó szándékú hadihajóknak.
Félperc még nem múlott el, amikor a bretagne-i benyitott a kabinba.
Szájában ott füstölgőit híres családi pipája, amely ezúttalúgy látszott –
kitűnően szeleit. Igen, mert a két ágyúsortűz között elég időt talált ahhoz,
hogy a pipa bűzös fenekét alapos tisztogatás alá vegye.
– Sziklafejű – szólt hozzá a báró –, készen vagy arra, hogy a kis Flockal
együtt elkísérjetek?
– Hová? – kérdezte a bretagne-i, tiszteletteljesen kivéve a pipát a szájából.
– Bostonba!
– A mai este nem látszik túlságosan alkalmasnak a kirándulásra, nem a
magam bőre miatt, hiszen már én félig-meddig leéltem az életemet, hanem az
öné miatt, Sir William.
– Az enyém miatt? – szólt a báró. – Öregem, megszokhattad volna már,
hogy én kinevetem a halálveszedelmet. Aztán meg bizonyos vagyok benne,
hogy nem öntötték még meg azt a golyót, amelyik az én életem fogja kioltani.
– Akkor csak menjünk! – hagyta jóvá nagyon nyugodtan a vén tengeri
medve. – Szóval egy kis dolgunk lesz a városban?
– Azt hiszem több, mint amire számítunk.
– Állok elébe, Sir William s arról is kezeskedem, hogy a kis Floc, ha fiatal
kölyök is még, de bátor és acélból vannak az izmai. A batzi városháza
tornyára!... Hiszen ő volt az a legutóbbi közelharcnál is, aki elsőnek ugrott át
az angol hajó fedélzetére s olyan rettentő kaszabolást vitt végbe, hogy azt
hittem, szélmalommá vál
 54 tozott... De hogyan álcázzuk most magunkat? Tegnap óta se bajuszunk,
se szakállunk?
– Ilyesmire ezúttal nem lesz szükség.
– S milyen fegyvereket viszünk magunkkal?
– Egypár duplacsövű pisztolyon, meg a rövid tengerészkardon kívül semmi
egyebet.
– Ahogy parancsolja, Sir William.
– Nos, hát öt perc múlva csónak álljon készen a részünkre. A tüzelést –
mondd meg – folytassák tovább.
– Rendben van, parancsnok.
– Most pedig igyál!
A bretagne-i elvette a poharat, amit a báró nyújtott oda neki és egy hajtásra
felöntötte.
– Úgy veszem észre – mormogta aztán, a keze fejével törülgetve a száját –,
hogy idelenn a kabinban sokkal jobb ital járja, mint odafönn a fedélzeten!
Majd visszadugta az agyarai közé a pipáját s döngő léptekkel távozott.
A báró gyorsan befejezte az öltözködést s az akkori divatnak megfelelően,
hófehér parókát tett fel a fejére.
– Nos, uraim – szólt aztán Howard és az amerikai ezredes felé fordulva –
hogy tetszem önöknek? Elég tetszetős vagyok?
– A hosszú rókalyukakból kiérve, aligha fog ilyen tetszetős maradni –
jegyezte meg az ezredes.
A báró szemei vadul felvillantak.
– Eh, van még elég tengerésztiszt Bostonban – jegyezte meg a báró. – Ha
új ruhára lesz szükségem, majd lehúzom róluk.
– Ezek a kalózok csakugyan rettenthetetlen emberek – mondta sóhajtva az
amerikai. – Csak kétezer ilyen emberünk lenne, mint a báró, tudom, nem lenne
ma egyetlen angol a mi amerikai földünkön.
– Nos, ezredes, készen van?
– Szolgálatára állok, Sir William MacLellan!
– Mr. Howard! Távollétemben önre bízom a haj ómat! Nyugodtan megyek
el, mert tudom, hogy derék parancsnokra és bátor legénységre hagytam.
Igyekezzenek lehetőleg épségben megtartani a hajót s legyenek mindenben
segítségére a mi derék amerikai barátainknak. Elvárom, hogy mindnyájan
megőrzik a bermudai kalózok jó hírnevét!
– Kezeskedem róla, parancsnok, hogy nem lesz oka semmi pa
55 naszra. Ha meg nagyon meg találnának bennünket szorítani, inkább a
levegőbe röpítem a hajót valamennyiünkkel együtt, de nem fogom engedni,
hogy az angolok kezébe kerüljön.
 – Én is így gondoltam! – felelte a báró s megindultán szorította meg az első
tiszt kezét.
Ezután az ezredes kíséretében lement a hídról a fedélzetre.
Az idő ezen az estén sem volt szebb, mint az előtte való nap. A távolban az
Atlanti-óceán hullámai zúgtak, amint a bostoni félsziget partját verdestek s a
szél vadul süvített. A gomolygó felhők lassanként minden csillagot eltakartak
az égen úgy, hogy mély sötétség borult a városra is, az öbölre is.
A megvadult elemek tánca azonban semmi hatással nem volt a szembenálló
ellenfelek harci kedvére. Az ágyúzás rendületlenül folyt tovább mindkét
részről. Hosszabb-rövidebb tűznyelvek villantak fel minden irányból a
magasból, a víz színén, egyre gyakoribb dörrenések rázták meg a
levegőrétegeket s a gránátok és tüzes golyók százai hasítottak bele a vak
éjszakába.
– Gyönyörű éjszaka! – kiáltott fel a báró abban a pillanatban, amikor a
négy mozsár bámulatraméltó pontossággal egyszerre bődült el s a rettentő
lökés alapjában rázta meg a hajó testét. – Szeretem a viharos éjszakát éppúgy,
mint a harcot is. Hát még a kettőt egyszerre!
Sziklafejű meg a kis Floc, akik még mindig a régi angol matrózruháikat
viselték, a báró elé léptek.
– A csónak vár bennünket, kapitány! – szólt a bretagne-i, eligazítva a
hüvelykujja körmével pipájában a parazsat.
– Figyelmeztetlek benneteket – jegyezte meg a báró –, hogy nagyon is
komoly vállalkozásba fogunk s könnyen meglehet, hogy a bőrünkbe kerül.
A bretagne-i vállat vont, s mosolyogva fordult fiatal társa felé.
– Nos hát, mit szólsz hozzá kukac? A kis Floc nevetni kezdett.
– Hát hiszen háborúban vagyunk, ahol vagy ad az ember vagy kap. A
fontos az, hogy mentői többet adjunk s mentői kevesebbet kapjunk. Én
legalább így gondolom... Nem is kaptam még én életemben egy jó
kardvágásnál többet. Egy átkozott hollandi fogott ki rajtam... De annál többet
lekaszaboltam már egy csomó ütközetben.
– Neked nagy bajod az, fiam, hogy rettentő sokat beszélsz – sza
56 kította félbe szemrehányóan a bretagne-i. – Nem szabad ennyire
visszaélni Sir William jóságával.
– Csak hadd beszéljen – szólt a báró mosolyogva. – Az ő korában szeretnek
az emberek egy kissé eldicsekedni a hőstetteikkel...
– No, én többre becsülöm a jó itókát meg a pipafüstöt, kapitány.
– Jó, jó! Most azonban induljunk.
Leszálltak a hajó oldalán leeresztett kötélhágcsón s Mr. Howard
búcsüintegetései közben helyet foglaltak a lenn várakozó csónakban,
amelynek legénysége hat evezősből meg egy kormányosból állott.
 – Vigyázzon a hajómra, Mr. Howard – kiáltotta fel még egyszer az első
tisztnek a báró.
– Legyen nyugodt, sir! – válaszolta az. – Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan megint az Atlanti-óceán hullámait fogjuk hasítani.
Amikor az amerikai ezredes is beszállt a csónakba, ellökték magukat a hajó
oldalától s néhány perc múlva már a szélvésztől ugyancsak felkorbácsolt folyó
közepén eveztek a torkolat felé.
A sötét éjszakában veszedelmesen röpködtek az ágyúlövedékek, mert az
angolok mindenképpen szerették volna elhallgattatni a korvettet. Ez azonban
szerencsére védett fedezékében a város felől nem volt látható s így a feléje
való lövöldözés mindvégig esztelen lőszerpazarlás maradt csupán.
A kis csónakkal egyébként könnyen kikerülhették a tüzes golyókat,
amelyek mindig hosszú világító csíkot hasítottak a levegőben s egy-két
másodperc elég volt arra, hogy eltérjenek az útjából.
Öt perc múlva már a túlparton voltak s a három kalóz meg az amerikai
minden baj nélkül kiléptek a szárazra.
– Ha két pisztolylövést hallotok – szólt a báró a csónakosokhoz –,
ugyanerre a helyre jöttök értünk. Most pedig várjátok meg az ezredest, aki
hamarosan visszatér. Isten veletek!
– Jó szerencsét, kapitány! – búcsúzott tőlük a hét csónakos. Eléggé
meredek, bokrokkal sűrűn benőtt domboldalon kezdtek felkapaszkodni.
– Nem is gondoltam, hogy az a föld alatti folyosó ilyen közelben legyen –
jegyezte meg Sir William az ezredesnek.
– Ó, ne nevezze folyosónak – felelte az amerikai. – Keskeny lyuk az
inkább, kedves báró, amiben csak egymás után fognak tudni előre haladni.
Sokszor bizony annyira alacsony, hogy hason kell csúszniok.
57
– Nem baj, csak a célhoz vezessen. Mennyire lehetünk még tőle?
– Körülbelül százötven lépésnyire.
– S az angolok nem fedezték még fel?
– Ma reggelig még nem.
– S hol van benne az akna?
– Éppen a kazamaták alatt... De nehogy felrobbantsák!
– Nem vagyok bolond – mosolygott a kapitány. – Ez mindnyájunk életébe
kerülne, márpedig egyelőre semmi kedvem sincs meghalni.
Gyorsan haladtak előre a sok helyen megszenesedett bokrok között, amiket
a tüzes golyók gyújtottak fel az előző napon. Az ágyúzás különben egy percre
sem szünetelt. A golyók fénycsíkjai úgy cikáztak a levegőben, mintha az ég
villámlott volna.
 – Hát nem gyönyörű éjszaka? – kérdezte a báró Sziklafejűtől, aki ott
bandukolt közvetlenül a nyomában.
– A batzi városháza tornyára!... Akárcsak egy tündéri farsangéjjel Brestben
– felelte a bretagne-i. – De hát ott virágok meg konfetti röpdöstek a
levegőben, nem ágyúgolyók... Bumm!... Ha ez egy lépéssel közelebb repül,
kiverte volna a számból ősi pipámat. Talán még össze is törte volna.
– Azt hiszem, össze, vén medve, a fejeddel együtt.
– Bumm!... Megint egy! Vigyázzon a fejére, ezredes.
– Az én fejemet nem kell féltenie, Sziklafejű mester. Kemény anyagból
gyúrták – felelte szárazon az amerikai.
– Nem olyan keményből, mint az enyémet. Az enyém sziklából van.
– Hallgass már, vén fecsegő – szólt rá a báró. – S még szidod a kis Flocot?
Rosszabb vagy egy nősténypapagájnál!
– A batzi városháza tornyára! Teljesen igaza van, kapitány. Csakugyan
megfeledkeztem magamról.
Ebben a pillanatban egy ágyúgolyó zuhant le előttük alig néhány
lépésnyire. A golyó kétségkívül a korvettnek volt szánva, azonban a helytelen
távolságbecslés vagy a töltés elégtelensége folytán csak idáig repült.
– Ez vagy gyújtógolyó vagy gránát – jegyezte meg a bretagne-i. – Fiam, kis
Floc, eredj csak oda, nézd meg, miről van szó? így legalább csak te halsz meg,
ha föl talál robbanni.
– Nem nagy kedvem van a dologhoz, mester – felelte a fiatal matróz. – De
ha komolyan kívánja, mégis megnézem ezt a kis konfettit...
58
– Állj! – kiáltotta parancsoló hangon a báró. – Vessétek magatokat a földre!
Alig terültek el a földön, hatalmas dörrenés hallatszott s egy csomó apró
vas- meg ólomdarab fütyült el a fejük fölött. A földön fekvő négy ember
azonban sértetlen maradt.
– Ej, ej, Sziklafejű! – jegyezte meg a fiatal matróz. – Ha most túlságosan
siettem volna szót fogadni, legalább száz darabban lennék... Ezentúl sohasem
fogok engedelmeskedni azonnal...
Az öreg bretagne-i maga is megilletődött egy kissé, de a világért sem árulta
el. Ehelyett vállat vonva felelte:
– Nos, fiacskám... akkor is csak halálveszedelemben forognál, mert az a
pofon, amit az én tenyeremtől kap valaki...
– Csitt! – szólt rájuk az ezredes. – Itt vagyunk a folyosó előtt.
– Találunk itt valami őrt, akinek meg kell fognom a torkát? – kérdezte a
bretagne-i.
– Dehogy találunk... Isten mentsen tőle! Ez azt jelentené, hogy az angolok
már felfedezték az átjárót – felelte az ezredes.
 Újabb ágyúgolyó zúgott el fölöttük a korvett irányában.
– Kezd a könyökömön kijönni ez a konfettizés! – mormogta a kis Floc. –
Mintha csak egyenesen a mi fejünkre pályáznának. Legalább a csuklyás
köpenyemet hoztam volna magammal.
– Persze, ez megvédene attól, hogy egy negyvenfontos a kobakodra hulljon
– szólt Sziklafejű.
Az ezredes ekkor egy sűrű csipkebokor előtt állott meg s némi habozás
után kesztyűs kezével szétválasztva az ágakat, bebújt a tüskés lombok közé.
Vagy tíz métert haladt előre, aztán hátrafordult.
– Kinél van a kis kézilámpa?
– Nálam – felelte a kis Floc.
– Gyújtsuk meg... Itt az aknabejárat.
A szikla tövében keskeny, alig észrevehető lyuk látszott, olyan alacsony,
hogy első pillanatra nem is hitte volna senki, hogy egy ember keresztülfér
rajta.
– Ez az! – szólt az ezredes a báró felé fordulva. – Itt bizony sokszor csak
hasoncsúszva fognak tudni előrejutni. Kiegyenesedni és egy kissé megpihenni
csak az aknakamrában lehet... A folyosó túlsó vége, mint már említettem,
közvetlenül a kazamaták padolata alatt van, az elzáró kőlapot már
meglazítottuk, könnyen el lehet mozdítani a helyéről... Még egyszer ajánlom a
legnagyobb óvatosságot, nehogy felrobbantsák az ott felhalmozott puskaport!
59 A báró hirtelen Sziklafejűhöz fordult.
– Van nálad kátrányos zsinór?
– Valamire való tengerész mindig hord magánál, kapitány – felelte a
bretagnei.
– Minek az? – kérdezte az ezredes meglepetve.
– Meg akarom önöket kímélni a fáradságtól és veszedelemtől! – felelte a
báró. – Magam fogom felrobbantani az aknát. Persze, csak azután, hogy
biztonságba helyeztük magunkat.
– Figyelmeztetem, kedves báró – jegyezte meg az amerikai –, hogy felette
kockázatos dologra vállalkozik.
– Sose aggódjék, ezredesem. Megszoktuk mi már a veszedelmeket s
különben is nem azért jöttünk ide, hogy az éjjeli ágyúzások tűzijátékában
gyönyörködjünk. Mi cselekedni akarunk!
– Ahogy önnek tetszik. A hadvezetőség, de minden amerikai hazafi is csak
hálás lehet önnek nagylelkű önzetlenségéért.
– Isten önnel, ezredes! Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást.
– Legyen óvatos! – mondotta még utoljára az amerikai megindult hangon.
– Ha az angolok kezébe kerülne, angol bárói címe sem fogja megvédeni a
legborzasztóbb következményektől!
 – Ohó! Engem nem olyan könnyen csípnek meg. Menjen csak nyugodtan
vissza a hajóra s vigyázzon rá ön is.
Kezet szorítottak és elváltak egymástól.
Az ezredes eltűnt a tüskés bokrok között, a báró pedig kezében a kis
kézilámpával, elszántan behatolt a föld alatti folyosó torkába. Sziklafejű meg a
kis Floc követték.
Utazás a föld alatt
Az aknához vezető folyosó, amit az amerikaiak Boston utolsó, de
legerősebb bástyája alá véstek hihetetlen fáradsággal a kemény sziklába,
csakugyan olyan keskenynek bizonyult, hogy csak egyenkint és nagy üggyel-
bajjal voltak képesek benne előrehatolni.
Még szerencse volt, hogy a folyosó falai teljesen szárazak voltak s így
abban reménykedtek, hogy bejutnak a városba anélkül, hogy a ruháikat
teljesen tönkretennék.
– Olyan, mintha egy rettentő nagy bálna belében sétálna az ember! –
jegyezte meg morogva Sziklafejű. – Miért is nem csinálták
60 egy kissé szélesebbre ezek az ügyetlen amerikai katonák? Minden
pillanatban attól félek, hogy összetöröm a pipámat...
– Dugd a szádba! – tanácsolta neki a báró, aki a lámpával a kezében legelöl
haladt.
– Oda is dugnám, csak meg volna töltve.
– Akkor hát rakd zsebre.
– Igaza van, kapitány. De a zsebemben is igen könnyen összetörhet.
Nagyon is vastag vagyok én ehhez az átkozott kutyaszorítóhoz.
– Csakugyan adhatna nekem néhány kiló húst! – jegyezte meg hátul a fiatal
matróz.
– A batzi öreg bretonok húsa aranyért sem eladó, tanuld meg, te édesvízi
angolnafióka.
– Nem vagyok édesvízi!
– Jó-jó! Ha sértve érzed magad, kihívhatsz párbajra. Ebben a lyukban
pompás mérkőzést tarthatnánk.
– Legyetek már csendben itt a hátam mögött! – szólt rájuk a báró, aki
egyébként nagyon jól mulatott két matróza állandó vitáján. Tudta jól, hogy
úgy szeretik egymást, mint apa és fia. – Inkább igyekezzetek közvetlenül a
nyomomban maradni!
– Könnyű ezt mondani, kapitány – morgott Sziklafejű –, de annál nehezebb
megtenni. Az amerikaiak bizonyosan nem gondoltak arra, hogy a batzi
bretonok Franciaország legtestesebb emberei.
– S a legszebbek is – tette hozzá gúnyosan a kis Floc.
 – Igazad van – szólt meggyőződéssel a bretagne-i. – Remélem, nincs
szándékodban összehasonlítani velük a Paulguen-belieket, tisztelt atyádfiait?
Mert ti, hozzánk képest apró mókusok vagytok csupán.
– Lehet, de igen harapós és veszedelmes tengeri mókusok.
– Most aztán csakugyan fogjátok be már a szájatokat – szólt hátra újból a
báró. – Nem szeretném, ha meghallanának bennünket fölöttünk az angolok.
A folyosó kanyarogva emelkedett egyre felfelé s mindenütt annyira szűk
volt, hogy veszély esetén még a kardjukat sem lettek volna képesek kihúzni a
hüvelyükből. Mégis fáradhatatlanul törtettek előre s csak időről időre álltak
meg egy percre, hogy kiszuszogják magukat.
Azonban nemsokára azt tapasztalták, hogy minél előbbre hatolnak, annál
fojtóbbá és fullasztóbbá válik a levegő. A nyomasztó hőségben erős izzadság
verte ki egész testüket.
61 Több mint kétszáz métert megtettek már, amikor a báró megállt és
sóhajtva tette le maga előtt a földre a lámpát. A fülei rettenetesen zúgtak, a
szemei kezdtek elhomályosulni s úgy érezte, hogy minden ereje el akarja
hagyni.
Két társa a háta mögött nagyon is elcsendesedve cammogott utána. Az
oxigén hiánya hirtelen lesújtotta mindhármukat.
– Sir William – suttogta rekedten a bretagne-i – ,is úgy érzem, hamarosan
utolsót szusszantok.
– Ez az érzésem nekem is – jegyezte meg a báró tompa, kedvetlen hangon.
– Nos, csak nem fogunk itt mind a hárman nyomorultan elveszni, mint az
egerek a fogóban?... Azt tanácsolnám, forduljunk vissza!
– Amíg az aknakamrába el nem érünk, még csak ezt sem tehetjük meg, de
különben is, nekem még hajnal előtt ott kell lennem Bostonban, bármi
történjék is.
– A batzi városháza tornyára!... Micsoda tüdejük lehetett azoknak a
bányászoknak, akik ezt a föld alatti utat vájták.
– Olyan, mint a vakondoknak – felelte a kis Roc, aki még legjobban tűrte a
fullasztó levegőt mindhármuk között.
– Szuszogsz még? – kérdezte Sziklafejű.
– Persze, hogy szuszogok. Nem vagyok bolond, hogy abbahagyjam!
– Könnyű neked azzal a nyomorúságos, ványadt kis tüdőddel. Annak kevés
levegő is elég! De az én tüdőm meg a kapitányé olyan, hogy a
versenylovaknak is kölcsön adhatnánk belőlük. Igaz-e, Sir William?
A báró nem válaszolt, hanem hirtelen kioltotta a kis lámpát s egyet
káromkodott.
– Jó éjszakát! – mondotta a kis Floc.
 – Csitt! – szólt hátra fojtott hangon a báró. – Egy ember jár előttünk
lámpával.
– Még csak ez kellett! Ki az ördög lehet? – kérdezte meghökkenve a
Sziklafejű.
– Nem mutatkozott ugyan még be s nem is láthattam az arcát, de mégse
lenne nehéz kitalálni, ki lehet.
– A batzi városháza tornyára!... De hiszen ez azt jelenti, hogy az angolok
nyomára jöttek a mi föld alatti folyosónknak, meg az aknának!
– Körülbelül.
62
– Akkor hát bajban vagyunk!... Ezen a szoros helyen még csak vissza sem
tudunk fordulni.
– Éppen azért folytatjuk az utunkat! – felelte nyugodtan a báró.
– No ez elég veszedelmes találkozás lesz. S még a kezünket sem tudjuk
megmozdítani. Ezer cethal meg egy rakás vénasszony! Ki ad a bőrömért egy
aranyat?
– Adok én – szólt gúnyosan a kis Floc.
– Ide vele! Legalább húsz frankkal a zsebemben fogok meghalni.
– Sajnos, csak akkor adhatom meg, ha megint a fedélzeten leszünk, mert
jelenleg nincs egy vasam sem. De még ha volna is, akkor sem adhatnám át,
mert nem tudok a zsebembe nyúlni.
– Szerencsétlen, te még abban reménykedsz, hogy viszontlátod a hajót?
– Persze.
– Nagy a te hited, fiacskám!
– Hogyne lenne, amikor a parancsnok is velünk van!
– Igazad van. Ajánlatomat visszavonom. Nem adom a bőröm még ezer
aranyért sem.
– Ne zúgjatok már annyit – mordult rájuk a báró.
– Csakugyan ember jön felénk? – kérdezte Sziklafejű elfojtott hangon.
– Az.
– Ajjaj! ... Mit csinálunk vele? Hiszen, ha lelőjük vagy leszúrjuk, elzárja az
utunkat s nem bírunk továbbmenni a testétől!
– Tudom.
– Hát akkor mit akar vele csinálni, Sir William?
A báró nem válaszolt. Ehelyett nagy erőlködéssel előhúzta az övéből az
egyik pisztolyát s lövésre készítette elő.
– így ni! – mondotta aztán. – Most aztán nyugodtan be fogjuk várni, míg
ideér. Meglehetősen érdekes találkozás lesz. De most aztán ne fecsegjetek
tovább, hanem, ha lehet, ti is vegyétek elő a pisztolyaitokat.
 – Hogyne vennénk! – szólt méltatlankodva Sziklafeju. – Hogy itt hátulról
még lelőjjem a parancsnokomat? Ezen a szűk helyen nagyon könnyen
megtörténhetne az ilyen baleset.
– Eredj a pokolba! – válaszolt nevetve a báró. – Akkor hát kénytelen leszek
magam elintézni ezt az úriembert.
Most már valamennyien tisztán kivehettek, hogy egy kézilámpa imbolygó
fénye közeledett feléjük a keskeny csatornában. Vajon csak egy ember volt-e
vagy mások is jöttek a nyomá
63 ban?... Főképpen ez a kérdés izgatta a bárót. Mert ha szabadabban
mozoghatott volna, akár tíz ellenféltől sem ijedt volna meg, de ebben a
kutyaszorítóban, ahol a legkisebb mozdulatával is a sziklafalakba ütközött,
mégis komoly aggodalom fogta el.
A titokzatos lámpa gyakran meg-megállva, ide-oda imbolyogva, tétován
közeledett...
Vajon ki lehetett az a vakmerő felfedező, aki a levegőtlen folyosón olyan
nyugodtan hatolt előre?
A báró, a földön ülve, pisztolyát lövésre készen tartva, várt, anélkül hogy
tudta volna, mit is fog tenni tulajdonképpen. Mert hiszen, ha le is teríti az
ismeretlent, mégsem nyert vele semmit. A halott nehéz teste úgy elzárta volna
előttük az utat, hogy mindörökre bennragadtak volna.
Egy-két perc múlva, amikor már csak három- vagy négylépésnyire volt
tőlük a lámpa, egy férfi körvonalai jelentek meg mögötte. Borzashajú feje
födetlen volt s szemei egészen kidülledtek vörös arcából. Nyilván ő is erősen
szenvedett a levegőhiánytól.
Amikor észrevette az előtte lévő alakot, ijedten torpant vissza, lámpájával a
báró arcába világított s rekedten felordított:
– Ki vagy, kutya?... Hát mégis csak kelepcébe kerültem? Mégis csak
megcsíptek?
– Parancsol valamit, uram? – kérdezte a báró udvariasan.
– Csak azt akartam mondani, hogy rettentő ostoba vagyok! – felelte az
ismeretlen, aki angol katona volt. – Erre igazán nem gondoltam, hogy
leselkedjenek reám.
– Ugyan ne társalogjon annyit vele, parancsnok – szólt a báró háta mögül a
bretagne-i –, hanem eresszen belé egy golyót!
A báró azonban, bár semmi szándéka sem volt elzárni az útjukat,
kinyújtotta pisztolyos karját az idegen felé s így szólt:
– Megölhetnélek anélkül, hogy bármit is tehetnél ellene. A folyosó sokkal
szűkebb, semhogy nekem rohanhatnál... Előbb azonban szeretnék megegyezni
veled.
– Nincs szavam hozzád, kutya!
 – Hagyd abba a durva sértegetést, mert csakugyan kényszerítesz reá, hogy
lepuffantsalak.
– Ez az, kapitány. Mit tárgyal vele annyit? – szólt közbe megint Sziklafej&
251;.
Az angol nem válaszolt. Dühtől eltorzult arccal, a fogait csikorgatva,
vizsgálta az utat elzáró ellenfelét.
– Nos, felelj tüstént! – sürgette a báró. – Az életed egy hajszálon
64 lóg. A fejed csak kétlépésnyire van a pisztolyom csövétől s
szétloccsantom.
– Legyetek átkozottak! – sziszegte az angol.
– Rendben van. És aztán? – kérdezte a báró hidegen.
– Csak a hátam mögé tudnék nyúlni, én zúznám szét a te fejedet!
– Nem sokat érnél vele – válaszolta nevetve a báró. – Nem vagyok
egyedül. Egy golyó a holttestem fölött épp úgy eltalálna, mint az enyém.
– Hányan vagytok?
– Csak százan!
– Akkor hát csakugyan végem van.
– Körülbelül... A helyedben elimádkoznék még sebtében egy Miatyánkot!
– Meg is tenném, csak volna egy jó üveg arrakom, hogy felhajtsam utána –
felelte vigyorogva az idegen.
– Azon ne aggódj! Majd megkínál odalenn Mr. Lucifer!
– Nem sürgős a dolog... Hiszen egy lépést sem tehetek tovább, ha megölsz!
– Tudom. Éppen azért akartam veled egyezkedni. De figyelmeztetlek, ne
igyekezz hátranyúlni a pisztolyodért, mert azonnal megnyomom a ravaszt!
Az angol elkáromkodta magát s elfojtott dühvei így szólt:
– All right! Be kell látnom, hogy előnyben vagy s csakugyan nekem kell
engednem. Nos, mit akarsz tőlem?
– Csak annyit, hogy hátrálj szépen vissza az aknakamráig.
– Nehezen fog menni. Még előre is nagyon megerőltető a járás, hát még
hátrafelé.
– Próbáld csak meg!... Lassan, valahogyan mégis csak hátrálnod kell,
utóvégre a bőrödről van szó.
– Mondom, lehetetlenséget kívánsz.
Sir William hirtelen kikapta az angol kezéből a kis lámpát s pisztolya
csövét a homlokára nyomva, fenyegető hangon rivallt rá:
– Gyerünk vagy meghalsz!
A katona megértette, hogy huzavonával nem töltheti az időt többé s
káromkodva kezdett hátrálni.
– Ugye, hogy lehet? – kérdezte a báró s ő is megindult, hogy a nyomában
maradhasson.
 – Összevissza töröm és horzsolom magam, amíg az aknáig érek.
– Nem baj! Van Bostonban két kórház is, ahol talpraállítanak.
– Ezermillió bomba! – kiáltott föl a báró háta mögött Sziklafejű.
65
– Üssön egy nagyot az orrára, kapitány, ha tovább is okoskodik! Hiszen
mindjárt megfulladunk itt, valamennyien!
– Vissza, szemét népség! – kiáltott az angolra most már dühösen a báró.
A katona szuszogva, erőlködve és káromkodva folytatta a hátrálást. A báró
pisztolya ott volt a fejénél. Sziklafejű meg a kis Floc gúnyosan biztatták, nem
mulasztva el hangoztatni, hogy az angolok izmai hozzá sem mérhetők a breton
izmokhoz.
Ötpercnyi keserves csúszás után a katona egy kissé szabadabban kezdett
mozogni. Végre elérte az aknakamra bejáratát.
A báró észrevette, hogy a folyosó szélesedik s rákiáltott a katonára:
– Meg ne próbálj felkelni a földről vagy akár csak egy ujjadat
megmozdítani, amíg én meg nem engedem! Az első gyanús mozdulatra
elsütöm a pisztolyomat!
– Nem fogok mozdulni.
– Nem hiszen én azt!
– Esküszöm Szent Patrikra, Írország védszentjére!... ír vagyok.
– Mondom, ne alkudozzon már annyit vele, kapitány! – szólt türelmetlenül
Sziklafejű.
Az ír katona közben egészen kibújt a lyukból s ott, ígérete és esküje
ellenére hirtelen talpra ugrott s pisztolya után nyúlt. Sir William azonban résen
volt, minden mozdulatát erősen figyelte s a folyosóból kiugorva, rávetette
magát.
– Ohó, barátocskám! Nem így alkudtunk!... Bermudai kalózokat akarsz te
az orruknál fogva vezetni?
Az ír felnyögött s kétségbeesetten igyekezett a torkát kiszabadítani a báró
acélmarkából, de minden kísérlete kudarcot vallott.
Közben Sziklafejű meg a kis Floc is talpraugrottak s a bretagne-i rettenetes
öklét az ír feje fölé emelve, kérdezte:
– Rátapintsak egyet a fejére, kapitány?
– Hagyd – felelte a báró. – Van köteled meg kátrányos zsinórod? – Van.
– Akkor kösd meg.
– Kezét is, lábát is?
– Persze.
– Hát aztán?
– Majd megmondom... De előbb szeretnék egy kis terepszemlét tartam
ebben a kamrában... Ohó, el ne felejtsd a száját betömni!
 – Bízza csak rám, kapitány.
66 S amíg a báró az innen tovább, valószínűleg a kazamaták alá vezető
sokkal tágasabb nyílásba hatolt be, a bretagne-i akkora piroskockás
zsebkendőt húzott elő a zsebéből, mint egy előárboc felső vitorlája. A kis Floc
ezalatt pisztolya csövét állandóan a katona oldalán tartotta.
– Kedves “arrak" úr – mondotta –, szíveskedjék megengedni, hogy
bedugjam a becses csőrét. Egyelőre nem óhajtjuk hallani, milyen szépen
énekel. Ne ijedjen meg, az orrát szabadon hagyom, hogy meg ne fulladjon.
Az ír katona felnyögött dühében, de nem mert ellenkezni. Sziklafejű pedig,
néhányszor kedvére kinyújtózkodva az elég tágas helyiségben, sietett jó
erősen körülkötözni a szerencsétlent. A száját is jól betömték és lefektették a
fal mellé.
– Nos, kis Floc barátom! – szólt aztán nevetve. – Nézd meg jól... nem
olyan, mint egy hatalmas szalámirúd? Piros a kabátja s jól körül van
spárgázva.
– Kár is, hogy nem az – jegyezte meg a fiatal matróz. – Mindjárt
elfogyasztanék belőle egy hatalmas adagot!
– Kérlek, ha csakugyan megkívántad az ír szalámit, egyél csak belőle egész
bátran!
– Talán kannibálnak gondol, Sziklafejű mester?
– Ej, ej! Nincs abban semmi szégyen, fiam! Én is ettem már emberhúst,
amikor egyszer hajótörést szenvedtünk a déli tengeren s már két hete
kóboroltunk egy nyomorult tutajon a hullámok között. Mondhatom neked,
nem is olyan rossz az íze!
– Fúj! – szólt a fiatal matróz borzadva.
– Kedves fiam, ha én akkor nem ettem volna emberhúst, akkor most nem
lehetnék itt, hogy vigyázzak erre a tengerentúli papagájra – szólt nevetve a
vén tengeri medve.
Ebben a pillanatban tért vissza a folyosóból Sir William a lámpával a
kezében.
– Nos, mi újság, kapitány? – kérdezte a bretagne-i.
– Az, hogy öt perc múlva benn vagyunk Bostonban s a kazamaták a
bástyákkal együtt a levegőbe repülnek.
– A batzi városháza tornyára!...
– Húsz vagy huszonöt lépést kell csak mennünk s a kazamaták alatt
vagyunk. A folyosó bejárata fölötti kő nincs a helyén, nyilván ez a katona
mozdította el.
– És az akna?
– Nem látod?... Itt van a hátad mögött!
 67 Sziklafejű megfordult s a fal mellett arra a pontra tekintett, amely felé a
báró lámpájának sugarai estek.
– Ah, egy gyújtókanóc! – kiáltotta.
– Mögötte pedig az akna!
– S ezek az ostoba angolok nem is sejtik, micsoda rettenetes veszedelem
fenyegeti őket?
– Bizonyára nem, mert akkor rég eltávolították volna a robbanó szereket.
– Ez igaz.
– Mit gondolsz, meddig ég ez a kanóc, ha meggyújtjuk?
– Öt vagy hat percig – felelte a breton, miután közelebbről is szemügyre
vette.
– No ez bőven elég idő arra, hogy biztonságba helyezzük magunkat! –
jegyezte meg a báró.
– De hátha embereket találunk majd a kazamatákban?
– Több, mint bizonyos, mert horkolást hallottam a folyosó szájánál. Ezek a
szerencsétlenek azonban olyan fáradtak lehetnek, hogy még talán akkor sem
ébrednének fel, ha rájuk taposnánk.
– S ezzel a papagájjal mit csinálunk?
– Milyen papagájjal?
– Ezzel az ír katonával...
– Itt hagyjuk, öregem – felelte hidegen Sir William. – Ő is a levegőbe fog
repülni a bástyákkal együtt... Ha magunkkal vinnénk, most, hogy már ismer
mind a hármunkat, holnap vagy holnapután összeakadhatnánk vele Boston
utcáin. Elfogathatna s felakasztathatna bennünket! Sajnos, háborúban nemigen
lehet kesztyűs kézzel bánni az emberekkel.
– Szegény ördög! – jegyezte meg sóhajtva Sziklafejű. – Mégis
célszerűbbnek tartom, hogy ő megy előbb a másvilágra. Idővel azután, ha
majd mi is odakerülünk és összetalálkozunk, igyekszünk kimenteni magunkat
előtte!
– Nos hát, gyújtsd meg a kanócot és siessünk el innen!
Az öreg matróz kinyitotta a báró kézilámpáját, meggyújtotta vele a zsinórt
s társaival együtt futva távozott a veszedelmes helyről. A szerencsétlen ír
katona, aki borzadva hallgatta végig a társalgást, kétségbeesetten vonaglott a
kötelékei között. Tudta, hogy néhány perc múlva vége az életének...
68 “A harminc bölényszarv"
A föld alatti folyosó utolsó szakasza jóval szélesebb és kényelmesebb volt
az aknába vezető útnál s így a báró és két hűséges embere két perc alatt ott
voltak a kazamaták alatt, amelynek a folyosó bejáratát eltakaró padozatkövét
az fr katona már elmozdította.
 Sir William eloltotta a lámpáját s elszántan kibújt a folyosóból. Sziklafejű
meg a kis Floc habozás nélkül követték, mert semmi kedvük nem volt “részt
venni" abban a kétségkívül borzalmas robbanásban, amely az aknában hagyott
szerencsétlen “ír papagájt" meg a kazamatában horkoló tizenöt-húsz angol és
német katonát fenyegette.
A helyiségben komor félhomály uralkodott, mert a mennyezeten lógó
olajlámpa inkább füstölt, mint világított.
Kívülről még mindig heves ágyúzás hallatszott, de a holtrafáradt katonák
horkolását ez a legkevésbbé sem zavarta.
A báró óvatosan végigment a helyiségen s egy nyitva lévő ajtón át kilépett
egy oszlopsorral szegett hosszú folyosóra. Itt egy pillanatig tanácstalanul állott
a helyén.
– Most aztán merre? Jobbra-e vagy balra? – kérdezte önmagától
zavarodottan.
Hirtelen vállat vont.
– Eh, mindegy! Angol tengerészeti ruha van rajtam. Senki sem fog
megállítani! Sziklafejű, kis Hoc! Most aztán gyorsan előre! Két perc múlva itt
minden a levegőben lesz!
Mind a hárman futásnak eredtek az oszlopsor mentén. A bástya ágyúi tőlük
alig ötven lépésnyire bömböltek.
– Siessetek! – kiabálta hátra újból a báró.
– Ezer cethal meg majd mit mondok! – dörmögte a bretagne-i erősen
szuszogva. – Hiszen felvontam összes vitorláimat! Legalább hét csomóval
repülök óránként!
Hirtelen parancsoló, éles hang állította meg őket. Az egyik oszlop mögül
egy katona bukkant elő s rájuk fogta a fegyverét. – Állj'.Kivagy? A báró
visszatorpant és kardot rántott.
– Torosson hadnagy vagyok... Nem ismersz talán? – szólt felsőséggel. –
Howe tábornokhoz megyek fontos közölni valókkal.
– Parancsoljon tovább, hadnagy úr! – felelte a katona. – S ez a két másik?
– Az én tengerészeim.
69
– Tovább!
Sir William sietve elhaladt az őr előtt, nyomában Sziklafejűvel, aki már az
öklét készítette, hogy leüti a katonát, meg a kis Flockal.
Az oszlopos folyosó véget ért s a sötétben már feltűntek a bostoni házak
árnyai.
– Menjünk csak tovább ezen az úton, ami itt van előttünk – szólt a báró a
két tengerészhez. – Azt hiszem, elég messze vagyunk már ahhoz, hogy kárt ne
tehessen bennünk a robbanás.
 – Mindenekelőtt meg kellene csinálnunk a helyzetfölvételt, kapitány –
jegyezte meg a bretagne-i.
– Ismered Bostont?
– Voltam itt kétszer is, de bizony annak már jó húsz esztendeje. Nem tudok
már tökéletesen tájékozódni, de úgy emlékszem, hogy éppen ezen a tájon kell
lenni egy jó kis kocsmának!... Igen jól ment az üzlete, nem hinném, hogy
megbukott volna azóta.
– Nos hát, akkor csak vezess oda bennünket.
– Egy kissé bajos lesz ebben a sötétségben, de mégis megpróbálom...
Teringettét! Jó lenne, ha az ember fejében is lenne egy megbízható iránytű!
– Igyekezz csak jól visszaemlékezni.
– Hát várjunk csak... – kezdte a fejét törni a bretagne-i a homlokát
simogatva, de erős gondolkozásából egy-két pillanat múlva rettenetes
esemény zökkentette ki.
Hátuk mögött megnyílt a föld, égig érő vörös tűzcsóva emelkedett a
magasba, s a légnyomás mindhármukat a földhöz vágta. Az akna robbant fel.
A bástyának éppen az a része, ahonnan még mindig erősen tüzeltek a
Mystic torkolata és a korvett felé, mindenestől a levegőbe repült.
– Szegény árva papagáj! – szólt Sziklafejű feltápászkodva. – Utazik a
másvilágra legalább ötven vagy talán száz csomóval óránként!
A következő pillanatban vad és kétségbeesett ordítás hangzott fel a
bástyákról. Az életben maradt katonák torkukszakadtából kiabálva
szaladgáltak összevissza.
– Segítség! Segítség!
A bástyák felé néző házak ablakai csörömpölve hullottak az utcára.
A báró és a kis Floc sértetlenül álltak talpra, s a ruháikat tisztogatták.
70 Minden irányból trombitaszó hallatszott, amivel a városban szerteszéjjel
lakó katonákat igyekeztek egybegyűjteni, hogy rendet teremtsenek a robbanás
színhelyén. Csakhamar megjelentek az első sebesültszállítmányok is, a
súlyosan sebesültekkel igyekeztek a kórházakba.
– Jobb lesz, ha félrevonulunk valamelyik sötét kis mellékutcába –
tanácsolta a báró. – Ha észrevesznek, bennünket is a bástyákhoz küldenek,
márpedig egyelőre semmi kedvem odamenni!
Megindultak a nehéz ágyútalpaktól és lőszeres szekerek kerekeitől
tönkretett hepehupás úton, s a legelső sarkon befordultak egy szűk kis
mellékutcába, amelyet egyetlen lámpa sem világított meg.
– Csak egy kocsmára bukkannánk legalább! – szólt a bretagne-i.
– Légy nyugodt – felelte a báró –, hamarosan akad az utunkba... Az
angolok szeretnek inni, különösen így háborús időkben!
 A házak ablakai itt is, ott is kinyíltak, s az olajlámpák vagy faggyúgyertyák
sápadt fénye mellett ijedt arcok jelentek meg. Kérdések és válaszok röpködtek
a sötétségben.
– Úristen, mi történt?
– Valamit felrobbantottak!
– Ó, az amerikaiak itt volnának már a bástyák alatt?
– Lehetetlen, a tegnapi vereség után?
– Az Oxford-torony repült a levegőbe a kastéllyal együtt!
– Dehogy az! Hiszen a robbanás épp az ellenkező oldalról hallatszott!
– Szegény katonák!
– Hja, így van ez a háborúban!
– Bizony így! – dörmögte Sziklafejű.
A báró meggyújtotta a kézilámpáját, mert az utca olyan koromsötét volt,
hogy minduntalan megbotlottak valamiben. Bal kezét állandóan a pisztolya
agyán tartotta.
A bombázás még mindig nem akart szűnni. Az amerikai erőd bombái
könnyen elérték a várost, s összevissza lyuggatták már a házak tetejét. Időről
időre hatalmas dörrenések rázták meg a levegőt, egy-egy robbanó golyó
valami háztetőt vagy házfalat döntött le vagy az utca kövezetét tépte fel.
– Ezek a Villám bombavetőiből szállnak felénk! – jegyezte meg Sziklafejű,
aki csak erősen szuszogva bírt lépést tartani a báróval és a kis Flockal. –
Megismerem a pukkanásukról száz más pukkanás közül is!... Hiába, tüzérnek
születtem!
71 Négy vagy öt szűk és görbe utcácskán haladtak már végig apró,
nyomorúságos faházak között, amikor a báró megállt egy kapu előtt, amely
fölött égő lámpa lógott, s egy hosszú cégtábla ezzel a felír ássál:
VENDÉGLŐ A HARMINC BÖLÉNYSZARVHOZ
– Itt, úgy látszik, bölénysülttel várnak ránk – jegyezte meg a kis Hoc.
– Könnyen meglehet – felelte a bretagne-i –, s miután egy bölénynek csak
két szarva szokott lenni, állandóan legalább tizenöt bölény áll a vendégek
rendelkezésére.
– Bolondok vagytok, fiaim – jegyezte meg a báró. – Egy körülzárt,
ostromlóit városba nem lehet bölényeket szállítani.
– Megint igaza van, kapitány... Megfeledkeztem róla, hogy ostromlóit
városban vagyunk.
– Megfeledkeztél ebben a rettentő ágyúzásban? Süket vagy te, öregem,
régen mondom én azt.
– Dehogy vagyok, kapitány... Meghallom én még azt is, amikor egy hangya
lábujj hegyen lépked... de az ágyúszót már annyira megszokta a fülem, hogy
föl sem veszi.
 A báró a kocsmaajtón lógó ormótlan vasgyűrűvel, ami nyilván kilincs
gyanánt szolgált, kitárta az ajtót. Bűzös füstfelhő tódult ki rajta, annak
bizonyítékául, hogy az este sok vendég megfordult benne, bármennyire
bombázták is a várost.
A “Harminc bölény szarv"-hoz címzett fogadó erősen ötödrangú kis
zugkocsmának látszott. Egyetlen tágas, füstös falú helyiségből állott, fél tucat
inogó lábú festett asztallal meg a hozzájuk tartozó sánta székekkel. A
helyiséget egyetlen nyomorúságos faggyúgyertya igyekezett megvilágítani, ez
azonban sokkal több füstöt, mint fényt terjesztett maga körül.
A kármentő mögött, a söntésben vörös hajú és vörös szakállú emberke
üldögélt, aki együgyű, kidülledt szemeit csodálkozva meresztette a belépő
idegenek felé. Amint azonban a báró angol tengerész egyenruháját észrevette,
fölugrott a helyéről, s a sapkáját lekapva nagy tisztelettel üdvözölte.
– Jó estét, kegyelmes uram... Miben lehetek nagybecsű szolgálatára?
– Hozz egy üveg gint vagy brandyt, de a legjobb fajtából! Értet
72 ted-e? – felelt Sir William, s letelepedett a legjobban megvilágított
piszkos asztalhoz.
– Szerencsére van még néhány üveggel! – szólt az emberke sóhajtva. – De
ha csak pár nap múlva méltóztatott volna bejönni, már nem tudtam volna
kiszolgálni kegyelmességedet... Végleg tönkre kell mennem ebben a
háborúban!
– Egyszerűen fölemeled az árát a duplájára mindennek, amid mégvan! –
jegyezte meg gúnyosan Sziklafejű. – Ez csak jó tanács?
A kocsmáros kimeresztette amúgy is kidülledt szemeit.
– Uraságodnak határozottan igaza van.
– Jó, jó, csak aztán nehogy velünk kezdd el! A jó tanácsokat nem
osztogatják ám ingyen.
– Ó, talán ügyvéd uraságod?
– Persze... Kátrány, kötél és vitorlaügyekben! – felelte nevetve a bretagne-i.
A kocsmáros egy pillanatig ostobán bámult rá, de aztán fejcsóválva fordult
meg, s felnyitotta a pince csapóajtóját.
– Rágyújthatok, parancsnok? – kérdezte az öreg matróz.
– Bánom is én! – felelte a báró türelmetlenül. – Csinálj, amit akarsz!
Sziklafejű előkotorászta zsebe mélységes fenekéről ősi családi ereklyéjét,
nagy gonddal megtömte és meggyújtotta.
– Ki az ördög hinné el – szólt rettentő füstgomolyokat eregetve –, hogy
valahányszor rágyújtok erre a pipára, mindig az az érzés fog el, mintha otthon
lennék Bretagne-ban.
– Az ősei kastélyában, ugye, mester? – kérdezte a kis Floc nagyon
komolyan.
 Az öreg matróz megvető tekintettel fordult a fiatalember felé.
– Tudd meg, fickó, hogy az én őseim mindig a tengeren aludtak, s ezért
nem is volt szükségük soha kastélyra!
– Igaz. Aludni akármilyen korhadt, kivénült bárkán is lehet.
– Ne gúnyolódj, te, torzszülött vízicsirke! Az én nagyapám sokszor egészen
Izlandig is fölment halászni, s neki volt a legszebb és leggyorsabb shoonerje
egész Bretagne-ban. Ha csak valami korhadt bárkája lett volna, bizonyosan a
tenger hullámai között végezte volna be az életét. Márpedig ő odahaza,
békésen, a saját ágyán halt meg!
– A legfinomabb dunnalúd-párnák között...
– Eltaláltad, csirkefogó! Rengeteg dunnalúdtollat hordott magával
Izlandból.
73
– Gondoltam.
– Dehogy gondoltad! Gúnyolódni, komiszkodni akartál, mint mindig. Meg
is járod velem egyszer nagyon.
A kedélyes párbeszédnek a kocsmáros megjelenése vetett véget, aki egy
poros és pókhálós palackot meg három poharat helyezett elébük.
– Elég régi? – kérdezte a bretagne-i.
– Ajjaj!... Ötvenéves, uram!
– Százezer bölényszarv! Hogy mersz te ilyet mondani, hiszen fogadni
mernék, hogy te nem vagy több negyvenévesnél!
– Az apám rendelése.
– No, akkor hívd csak ide az apádat tüstént!
– Sajnos, uram, már húsz esztendeje meghalt... Egyszer fogadásból három
üveg whiskyt ivott meg, s ebbe belepusztult, szegény.
– Persze, így akarta nagyobb fogyasztásra biztatni a vendégeit?
– Meg is adta az árát, uram!
– No, de a kocsmát legalább rád hagyta – felelte a bretagne-i. – Húzd ki
csak a dugóját ennek a... hogy is hívják?...
– Gin.
– Ennek a gines palacknak! Ha csakugyan igaz, hogy ez az ital itt
ötvenesztendős, bizonyára el fogja űzni a rossz kedvét, kapitány.
A báró nem válaszolt. Fejét a bal kezére támasztva, sápadt arccal, merőn
nézett maga elé, s úgy látszott, egyáltalán nem érdekli, ami körülötte történik.
Ebben a percben nyilván Mary Wentwort juthatott az eszébe.
– Vihar van készülőben! – súgta a bretagne-i a fiatal matróz fülébe.
– Akkor hát éppen jókor szegezzük neki ezt a kis brandy-ágyút.
– Nem brandy ez, te ostoba, hanem gin!
– Jól van, no! Hát nem mindegy?
 A kocsmáros kihúzta a palack dugóját, s töltött az egyik pohárba.
Sziklafejű élvezettel figyelte, s látta, hogy a meglehetősen sötét folyadékban
egy még sötétebb furcsa tárgy úszkál. A bretagne-i hirtelen kikapta a két
ujjával a furcsa valamit.
– Tyűh, a mindenit! – ordított dühösen a kocsmárosra. – Hát ez micsoda, te
gazember? Skorpiókkal akarsz megmérgezni bennünket?
A szerencsétlen kocsmáros rettentő zavarában reszketve bámulta a jókora
mérges férget, amit Sziklafejű az orra alá tolt.
– Mit akarsz te ezzel a pocsék vadállattal? – kérdezte Sziklafejű,
74 s gyanakodva méregette végig a fogadótulajdonost. – Meg akartál
mérgezni bennünket, semmirevaló, mert angolok vagyunk? Ne félj, ezért
haditörvényszék elé kerülsz, s akasztófán végzed az életedet!
– Kegyelmes uraim! – dadogta az halálra válva. – Bocsássanak meg!
Véletlenül azt az üveget kaptam fel a sötétben, amiben a skorpióimat őrzöm.
– S még erre merted te mondani, hogy ötven esztendeje áll benne a dugó!
– Kegyelem, uraim, mondom, nagyon sötét van a pincében!
– Miért nem vittél magaddal gyertyát, Harpagon?
– Nem kapni többé egy szálat sem a városban, s arra a kevésre, ami még a
söntésben van, itt a teremben van szükség.
– S minek neked tulajdonképpen ez a skorpiógyűjtemény? Megmérgezni az
angol katonákat? Messziről látszik rajtad, hogy amerikai vagy, s biztosan
annak a gaz lázadónak, Washingtonnak a híve.
– Nem, nem, uraim. Az a szesz, amibe skorpiókat áztattak, igen gyorsan
begyógyítja a sebeket.
– A batzi városháza tornyára!... Először hallom életemben, hogy egy
kocsmáros orvosi tudományokkal foglalkozik. Hallottál te már ilyet, kis Floc?
– Nem én! Soha életemben – felelte az nagyon komolyan.
– De ön sem, ugye, parancsnok?
A báró csendesen mosolyogva rázta a fejét.
– Most pedig – rivallt Sziklafejű szigorúan a kocsmárosra – vidd vissza a
skorpióidat a pincébe, s gyorsan hozz nekünk másik üveget! De nagyon
vigyázz, mert ha abban is skorpiót találok, könyörtelenül főbelövetlek vagy
felakasztatlak!
A kocsmáros ijedten kapta el az üveget az asztalról.
– Tessék csak nyugodtan lenni – szólt. – Most gyertyával megyek le.
– Ajánlom is, fösvény gazember! – kiáltotta utána a kis Floc. A kocsmáros
már egy perc múlva újra előttük állott egy még tiszteletreméltóbb külsejű
palackkal, amely ki sem látszott a pókhálóból.
– Százéves? – kérdezte szigorúan a bretagne-i.
– Nem kérem, csak hatvan.
 – A nagyapád beszerzése?
– Az anyámé.
75
– Nem baj, azért mégis jó lehet. Cseréld ki hamar ezt a poharat is és tölts!
Kíváncsi vagyok, találunk-e ebben is valami krokodilust vagy tengeri kígyót!
– Ej, ej! – szólt Sziklafejűre az eddig csendes Sir William. – Hagyd már
abba, te vén papagáj!
– Csak azért beszélek annyit – felelte a vén bretagne-i –, hogy önt jobb
kedvre derítsem, parancsnok! Csodálkozom azon, hogy milyen rossz a
hangulata éppen akkor, amikor a célja felé közeleg.
– Még messze vagyok a céltól.
– Egyelőre semmi egyéb dolgunk nincs, mint meginni ezt a kis italt –
mondta a bretagne-i. – Márpedig egy tengerész sohasem szokott panaszkodni,
ha ihat.
– Ebben igazad van – jegyezte meg a báró méla mosolygással, s kezébe
vette az előtte álló poharat. Egy-két pillanatig szótlanul nézett bele, mintha
keresne valamit a fenekén, majd hirtelen felhajtotta.
– Nos, parancsnok, érzik rajta, hogy hatvanesztendős fogságból került ki? –
kérdezte Sziklafejű, a báró azonban csak egy vállvonással felelt.
– Fiam, kis Floc! Most rajtunk a sor!
– Állok elébe! – válaszolta a fiatal matróz.
A következő pillanatban egy hajtásra kiürítették a poharaikat anélkül, hogy
megízlelték volna az erős italt.
– No, kukac, mit szólsz hozzá? – kérdezte a bretagne-i a torkát reszelve.
– Azt hiszem, jó ital lehet.
– Kétségkívül... Csak ez a pipa hirtelen nagyon csípős lett utána!
– Csípheti is, hiszen legalább kétszáz esztendeje nem volt tisztességesen
kitakarítva.
– Hát talán, ha nem is éppen kétszáz esztendeje van használatban, de sok
híja nem lehet... Nagy művész lehetett az a török, aki fabrikálta.
A báró hirtelen mozdulatára félbeszakította a szavait. Sir William felállt a
helyéről, s a kocsmáros elé lépett, aki még mindig ott állott az asztalnál,
mintha arra várt volna, hogy dicsérjék az italát.
– Mennyi ideje vagy te itt Bostonban? – kérdezte tőle.
– Itt születtem, kegyelmes uram.
– Szóval itt voltál már, amikor az amerikaiak megkezdték a város
ostromát?
76
– Hogyne lettem volna!
– Akkor hát ismered a városvédő sereg minden magasabb tisztjét?
 – Természetesen, uram.
– Halifax márkit is?
– Az a kitüntetés ért, hogy személyesen vihettem el a lakására az utolsó
palack bordóimat, meg pezsgőimet.
– Úgy?... Hol lakik a márki?
– Az Oxford-kastélyban... hát kegyelmességed ezt nem tudja? – kérdezte
bámulva a kocsmáros.
– Csak tegnap óta vagyok a városban, s még alig ismerek valakit.
– Ha az Oxford-kastélyban lakik – szólt közbe Sziklafejű –, bekötött
szemmel is odavezetem önt, parancsnok! Ez a legjobban megerősített pontja a
városnak... Igaz, kocsmáros?
A vendéglős bólintott.
– Ülj csak le ide az asztalhoz! – szólt a báró.
A vendéglős szót fogadott, de székét messzire elhúzta az asztaltól.
– Mondd csak – folytatta a báró –, láttál a kastélyban egy szép szőke
leányt?
– Hogyne láttam volna... Neki vittem el az utolsó két üveg rajnaimat...
Pedig úgy őriztem a pincémben, mint a szemem világát!
– Izé... – szólt Sziklafejű – véletlenül nem volna még egy üveggel ebből a
rajnaiból?
– Lehetséges... Majd mindjárt utánanézek.
– Csak idevele gyorsan! De előre megmondom, ha abban is skorpiót
találnék, teremtuccse fölgyújtom a viskódat!
Majd odafordult a báróhoz.
– Meg fogja engedni, kapitány, hogy a vén tengeri medve is megkínálja egy
pohár itallal?... Az utóbbi napokban egyre ott ólálkodott a fejünk körül a halál,
s mégsem lett kutya bajunk sem. Ennek az örömére csakugyan lehajthatunk
még egy-két pohárral.
– Ahogy jólesik! – jegyezte meg a báró mosolyogva. – Annyit azonban
mondhatok, hogy minden tengerészem között te vagy a legbolondabb.
– Ha ön állítja ezt, parancsnok, el is hiszem – felelte a bretagne-i nagyon
komolyan. – El is határoztam, hogy utunk befejeztével hazatérve, bezáratom
magam egy bolondházba.
77 Az Oxford-kastély előtt
A kocsmáros azon való örömében, hogy még késő éjszaka is jó üzleteket
csinálhat, valósággal rohant le a pincébe, s két perc múlva diadalmas arccal
tért vissza, kezében egy harmadik palackkal, amely alig látszott a portól és
pókhálótól.
– Megvan! – kiáltott örömmel. – Valódi rajnai! Sajnos, az utolsó!
 – Ez aztán a szerencse! – szólt Sziklafejű. – Nos hát, ez az utolsó mohikán
a mi hasunkban fogja befejezni földi életét! Mit szólsz hozzá, fiam, kis Floc?
– Azt, hogy igen helyesen beszél, mester – felelte a fiatal matróz.
– Húzd ki gyorsan a dugóját, s adj más poharakat! – rendelkezett a vén
tengeri medve.
A kocsmáros sietve engedelmeskedett, s egy pillanat múlva pompás hab
buzogott elő az üveg szájából.
– Teringettét! – kiáltott fel Sziklafejű, s a kezét hirtelen a palack szájához
tartotta. – Ne engedjük kárba menni ezt az értékes italt!
Mohón emelte a tenyerét az ajkához, s kéjesen szürcsölte ki a benne levő
folyadékot, de a következő pillanatban hirtelen akkorát csapott az asztalra,
hogy a rettentő rázkódástól a még félig telt gines palack is feldőlt.
– Mi az? Megbolondultál? – riadt fel a báró.
– Csakugyan közel állok hozzá!
– Miért?
– Százezer rothadt bölény!... Kóstold meg hamar te is ezt a valódi rajnait,
kis Floc!
– Félek a skorpióktól! – szabódott az évődve.
– Kóstold meg, ha mondom!
A matróz felhajtotta a poharát, s kacagva tette vissza maga elé az asztalra.
– Ezt a bort almából sajtolták, s négy garasért mérik odahaza Bretagne-
ban!
– S ez az égetni való gazember rajnai bornak akarta ránk sózni!... Kapitány,
kérem, kóstolja meg ön is!
Sir William az első korty után szintén nevetni kezdett.
– Ez bizony bretagne-i csiger!
– Ejnye, azt a tolvaj mindenedet! – fordult az öreg matróz a kidülledt
szemű kocsmáros felé. – Hogy mersz te ilyen gáládul kifigurázni bennünket?
78
– De... kegyelmes uraim... mi történt?... Mit csináltam már megint? –
dadogta a kocsmáros halálsápadtan.
– Honnan vetted te ezt a bort?
– Én kérem... nem is tudom... még az apám vette!
– No, hát akkor csúfosan becsapták az apádat! Ez a híres rajnai bor
egyáltalán nem is bor, hanem francia almaié, aminek háromnégy garasért
mérik literjét.
– Ah... talán négy dollárért? – sápadozott a kocsmáros.
– Négy garasért, ha mondom! – felelte dühösen a bretagne-i. – Ne
vitatkozz!
 – Ez bizony így igaz, mester – szólt közbe Sir William is, akit kezdett a
dolog mulattatni.
– Akkor hát...
– Igen, fiam, igen – folytatta Sziklafejű –, az apád rettentő nagy szamár
lehetett!
– Mindig részeg volt! – jegyezte meg sóhajtva a kocsmáros.
– S részegen is halt meg!
– Én is azt hiszem.
– Márpedig az ilyen ember nem való kocsmárosnak.
– Inkább vendégnek! – jegyezte meg a kis Floc kuncogva.
– Nos hát, uraim – szólt Sziklafejű –, nincs más hátra, mondjunk le
egyelőre a rajnairól, s igyuk meg ezt a csigert! Utóvégre rossznak éppen nem
mondható... s képzeljük, mintha Batzban lennénk!... De előrebocsátom, nem
fizetünk érte öt garasnál többet!
Szigorúan fordult a kocsmáros felé.
– Mert ha az apád be is hagyta magát csapni, mi erre nem vagyunk
hajlandók!
– Fogadják el tőlem ajándékba, uraim! Sziklafejű megköszörülte a torkát.
– Úgy látszik, becsületes ember vagy – mondotta némiképp lecsendesedve
–, s én szeretem a becsületes embereket. Épp ezért el is határoztam, hogy
legközelebb megint betérünk hozzád.
– Ó... nagy megtiszteltetés lesz...
– Van egy kiadó szobád? – kérdezte ekkor a báró.
– Hogyne volna, kegyelmes uram!
– Rendes ágyakkal?
– Igen.
– Biztos helyen az amerikai bombák ellen?
– Idáig még egy bomba sem esett a kocsmámra. Sir William felállt, s egy
aranyat dobott az asztalra.
79
– Nem kell visszaadnod belőle. A szobát tartsd készen a számunkra.
A fogadós szemei boldogan villantak meg a nagy összeg láttára.
– Úgy látom, nem haragszol az aranyra, mester! – szólt Sziklafejű,
gúnyosan megveregetve a kocsmáros vállát. – No, csak ne hajlongj olyan
nagyon s ne dadogj annyit. Tehát hamarosan visszajövünk, s még egyszer
ajánlom, nagyon ügyelj, nehogy megint skorpiókat fedezzünk fel az italodban!
Sir William már az ajtó előtt állt.
A sötétség oszladozni kezdett, s a keleti égen megjelent a hajnal rózsapírja.
 Az ágyúzás még mindig tartott, s a sok dörrenés között tisztán meg tudták
különböztetni a korvett négy nagy bombavetőjének öblös hangját, sőt
Sziklafejű azt állította, hogy az ágyúk hangját is jól kiismeri.
– Gyerünk a kastélyhoz! – szólt a báró Sziklafejűhöz, amikor a kis Flockal
együtt utolérte.
– Ahogy parancsolja, kapitány!
Nyugodtan útnak eredtek, s megint egy csomó keskeny, görbe utcán
haladtak végig, mit sem törődve az egyre hulló ágyúgolyókkal, amelyek hol
ennek, hol amannak a háznak fúrták át a tetejét.
Néhány perc múlva egy széles útra értek ki, amelyet egészen elleptek az
összevissza futkosó katonák meg tüzérek, s a lőszerekkel megrakott csikorgó
szekerek. Senki nem vetett rájuk ügyet, mert ezekben a napokban a
tengerészek és tengerésztisztek csak úgy nyüzsögtek a városban, akik az angol
hajók védelme alatt akár a tenger felől, akár pedig a szárazföldről könnyen
bejuthattak a falak mögé.
Sziklafejű egy pillanatra megállt, hogy tájékozódjék, majd sebtében
rágyújtott a pipájára, s egyre a magasba tekingetve, megindult.
– Mit keres a levegőben, mester? – kérdezte a fiatal matróz, aki a bal
oldalán lépkedett.
– Mit?... Hát a kastély tornyát!
– Hát tornya is van?
– Van hát. Igaz, hogy olyan roskadozó állapotban..
– Mint a batzi városháza – vágott közbe a kis Floc.
– Ne kezdd el a komiszkodást, fiam – szólt sötéten az öreg matróz –, mert
megjárod... Szóval olyan állapotban van, hogy az angolok nem merték
egyetlen ágyújukat sem benne elhelyezni.
80 Még néhány kis utcán végighaladva, elérkeztek az északi bástyák
vonalához. Itt egy jókora tér közepén ősrégi kastélyforma épületet láttak,
amelynek egyik sarkán egy jó húsz méter magas ötszögű torony emelkedett. A
torony meg az épület falait is összevissza lyuggatták már az amerikai golyók.
– Ez az Oxford-kastély! – szólt Sziklafejű. – Tüstént megostromoljuk,
kapitány?
– Mondtam már, hogy egy kicsit bolond vagy!
– Lassanként kezdem el is hinni, kapitány, bár a breton koponya...
– Sziklakemény, ugye, mester? – szólt a kis Floc.
– Bizony az.
– Amíg bele nem üti egy buta ágyúgolyóba...
A báró eközben nagy érdeklődéssel vizsgálta a kastélyt, főleg pedig a
tornyot, mintha az a sejtelme támadt volna, hogy Mary Wentwort csak oda
lehet bezárva.
 – Hallod-e, Sziklafejű! – szólt aztán. – Meg tudnád-e csinálni azt, hogy a
kastélyőrség valamelyik katonájával megismerkedve, elvidd magaddal egy pár
pohár borra?
– Oda, ahol voltunk? – kérdezte a bretagne-i. – No, ez igazán nem lenne
nagy dolog! A tengerészek és a katonák gyorsan megbarátkoznak, különösen,
ha a tengerész fizeti az itókát.
– Akkor hát keríts magadnak hamarosan egyet, vidd magaddal s vallasd ki.
– Meghívjam reggelire?
– Akár ebédre is!... Itt van négy font.
– Engedelmet kérek, parancsnok... el vagyok látva pénzzel.
– Csak vedd el és vágd zsebre.
– A parancs mindig parancs, engedelmeskedem – szólt a bretagne-i, s
kinyújtotta a kezét. – Egy katonát keríteni?... No, hiszen ez igazán nem nagy
dolog!... Bízza csak rám, Sir William! Elvégzem én a megbízatást olyan
kiválóan, hogy semmi panaszra nem lesz oka... Te meg, kis Floc, tágulj az
utamból, s csak akkor jelentkezz, ha szükség lesz rád. Megértetted?
– Hogyne értettem volna.
– Mehetsz előre és megrendelheted a kocsmárosnál a reggelit.
– Meglesz, parancsnokom!
– Mi az?... Miért mondod, hogy parancsnok?
– Azért, mert éppen úgy dirigál, mint egy igazi admirális.
81
– Csend!... De most aztán gyerünk horgászni. A csalétek kitűnőnek
ígérkezik.
– Hát ebben a nagy koplalásban, ami az ostrom alatt a városban divatba
jött, nem is utolsó dolog egy jó reggeli egy-két üveg borocskával megöntözve.
– Amiből bizonyára te is ki akarod venni a részedet, gazfickó?
– Csakis!
Sziklafejű tizedszer is megtömte családi ereklyéjét, zsebre dugta a kezeit, s
nyugodtan megindult sétálni a kastély felvonóhídja előtt. Sir William meg a
kis Floc ezalatt a szomszéd utcából lesték.
Az öreg matróznak határozottan szerencséje volt. Alig kezdte meg a sétáját,
amikor egy hórihorgas, vörös képű porosz katona haladt át a hídon, kezében
kis vászonzsákkal. Sziklafejű megindult feléje, s véletlenül összeütközött vele.
– Donnerwetter! – kiáltott fel dühösen a katona.
– Mi bajod? – kérdezte Sziklafejű, egy csomó füstöt fújva a porosz arcába.
– Úgy látszik, részeg vagy?
– Részeg? Egy tengerész, fiacskám, annyi gint megiszik, amivel egy hajót
el lehetne süllyeszteni, s mégse tántorog, se nem szédül, ha a fővitorla hegyibe
küldik is!
 A porosz egy kissé meglepetve nézett rá.
– Vagy nem hiszed talán? – folytatta a bretagne-i. – Könnyen
bebizonyíthatom neked... Ha akarod, én fizetem az italt!
– Van kedved fizetni?
– Jegyezd meg magadnak, fiam, a tengerész mindig gazdagabb a
szárazföldi patkányoknál!
– Tyű, bajtárs... csakugyan fizetnél nekem?
– Mondtam már, hogy fizető kedvemben vagyok!
– De hiszen te nem is vagy német...
– Ez igaz, de német családból származom, s így szívesen fizetek apám
honfitársainak. Igaz, testvér?
– Ja, ja... Hová menjünk?
– Hát te még sose voltál a “Harminc bölényszarv"-bán?
– Harminc miben?
– Bölényszarvban...
– Kocsma?
– Az hát, de olyan bora van, amilyet még nem ittál, amióta a füled kétfelé
áll!
– Az jó lesz!
82
– Akkor csak gyere velem, bajtárs!
Sziklafejű újabb rettentő füstfelhőt fújt a porosz orra alá, majd karonfogta,
s elindult vele a kocsma felé.
– Ezek a gézengúz amerikaiak már két napja úgy lövöldöznek, mintha
ingyen adnák a puskaport – szólt aztán. – De, remélem, téged nem nagyon
izgat... vagy félsz az ágyúgolyóktól?
– Ó, nem – vigyorgott a porosz. – Mi bátor emberek vagyunk.
– Akkor nagyon jól van... De hogy hívnak?
– Hulrik a nevem.
– Szép név... És hány éves vagy?
– Huszonöt...
– No látod, én meg már majd ötvenesztendős vagyok. Bátran apádnak
szólíthatsz... Szereted a füstölt kolbászt?
– Az nagyon finom, sörrel!
– Semmi sör! – felelte Sziklafejű. – Skorpióbort fogunk inni, érted-e?
– Skorpióbort?... Mi az?
– A harminc bölény esnek a különlegessége! – S jó?
– Még olyat nem ittál!
– Akkor jól van.
 – S fogadni mernék ebbe a drága pipámba, hogy semmiféle nemzetséged
sem ivott.
– S te fizeted?
– Én, mindent!
– Csak azért, mert mi még nem kaptunk zsoldot.
Sziklafejű, akit Sir William meg a kis Floc némi távolságból követett,
végighaladt új barátjával azon az úton, amit egy félórával azelőtt tett meg, s
belépett a “Harminc bölényszarv"-hoz címzett fogadóba.
A kocsmáros éppen egy csomó palackot meg poharat mosogatott a
söntésben, s a belépőket megpillantva, annyira megijedt, hogy mindent kiejtett
a kezéből.
– Nos, mit csörömpölsz annyira? – kérdezte a bretagne-i szigorúan. – Talán
bomba esett a házadba?
– Ah, önök azok, uraim?
– Persze, hogy mi vagyunk! Megmondottam, hogy hamarosan viszontlátsz
bennünket!... Amikor az ember megéhezik, betér valahová. Az én hazámban
legalábbis így szokták... Nos hát, van-e jó
83 füstölt kolbászod, meg csípős sajtod, de olyan, amire az ember torka
kívánja az italt?
– Van, van, uram!
– Hát akkor ide vele! Ne félj, olyan gavallérosan fizetek érte, mint egy
korvettkapitány, amikor hat hónapi út után először száll partra.
– Meg egy üveg sört is! – szólt közbe a katona.
Sziklafejű titokban egyet kacsintott a kocsmáros felé, s így szólt:
– Úgy látom, már mind megittátok ti, nem gondolva arra, hogy a
tengerészeknek is kellene hagyni valamit.
– Mi németek a sört szeretjük – szólt a porosz katona.
– Ez az! Azért fogunk most bort inni!
– De finomat?
– A legfinomabból – erősítette a bretagne-i. – Három, négy vagy akár hat
palackkal. De nem abból a rajnaiból, kocsmáros!
– Valami jó francia bort?
– Nem bánom... csak ne olyat, amit még az apád vásárolt!
– Nem, nem – tiltakozott a kocsmáros. – A legjobbat hozom, ami a
pincémben van.
– Csak eredj! Fő a gyors kiszolgálás.
Ebben a pillanatban léptek be a helyiségbe Sir William meg a kis Floc, s
egy távoli asztalnál foglaltak helyet.
Sziklafejű gyanakodva nézte őket végig, majd a katonához fordulva, súgta:
– Nem kémek ezek?
 – Tévedsz... A tengerésztisztek nem szoktak kémkedni.
– Nekem egy cseppet sem tetszik az arcuk.
– Ne aggódj, Bostonban nincsenek kémek.
– Ej, nem olyan biztos az, mint ahogyan ti gondoljátok.
A kocsmáros mindkét karján egy-egy kozár volt, amikor megint belépett a
terembe. Megpillantva a külön asztalnál ülő bárót meg a kis Flocot, majd
elejtette a kosarakat.
– Ne bámészkodj annyit, kocsmáros! – kiáltott rá hirtelen a bretagne-i. –
Ne törődj te a mi dolgainkkal, hanem szó nélkül szolgálj ki bennünket!
A fogadós csakugyan nem szólt semmit, bár magában nem tudott hová
lenni a csodálkozástól, s odatett az asztalra a bretagne-i meg a porosz elébe
vagy egy tucat füstölt kolbászt, egy jókora darab kanadai sajtot, aminek már a
szaga is csípte az ember szemét, egy
84 darab fekete kenyeret meg négy palackot, amiknek a felirata őszinte
örömmel töltötte el az öreg matróz szívét.
– Bordói – olvasta Sziklafejű. – Ez már igen! Derék ember vagy,
kocsmáros!... Húzd ki csak a dugókat, majd mindjárt megkóstolom. Te meg,
fiam – fordult a katona felé, akinek már szinte elcsordult a nyála a reá
várakozó gyönyörűségtől –, fogj hozzá bátran ehhez a kolbászhoz meg
sajthoz! Nyugodt lehetsz, nem találsz egyikben sem amerikai szuronyt.
– Köszönöm... Te csakugyan jó bajtárs vagy!
– Persze, hogy az vagyok!... De aztán igyál is ám reá! Mutasd meg, hogyan
tudnak inni az emberek a te fatornyos hazádban.
– De te fizetsz mindent, ugye? – aggodalmaskodott még utoljára a porosz.
– Ne ijedezz! Mondtam már, hogy az én vendégem vagy! Tíz hónapi
fizetésem van itt a zsebemben... annyi font, hogy ötszáz üveg bort, meg
háromszáz reggelit is megehetnénk belőle, mégis maradna másnapra is. Igyál
csak, kisfiam, amennyi beléd fér!
A kiéhezett, árva porosz katona, aki nem tudott hová lenni a boldogságtól
ennyi bőség és ekkora nagylelkűség láttára, nekiesett a kolbásznak meg a
sajtnak, s bőségesen öntözgette az állítólagos bordóival, ami nem volt egyéb
rossz spanyol bornál, amit jócskán
Sziklafejű hősiesen lépést tartott vele, különösen az ivásban.
Egyszer aztán, amikor már a rettentően csípős sajtnak is a végén tartottak,
az asztalra könyökölt, s merőn ránézett a katonára, aki huszonöt éves,
vasszögeket is megemésztő gyomrába még mindig gőzerővel tolta le a
falatokat.
– Mondd csak, fiacskám! – kérdezte tőle hirtelen. – Voltál-e te már
szerelmes valaha?
 A német, mielőtt válaszolt volna, hirtelen lehajtott egy pohárral, aztán
elpirult, mint egy szemérmes leányzó.
– Nem, soha! – felelte a fejét rázva.
– Ej, ej! ... A te korodban?
– Mi nem érünk rá szerelmeskedni... Majd csak a háború után.
– Szerencsés fickó vagy! Látod, én meg éppen most, a háborúban vagyok
nagyon szerelmes...
– Te szerelmes vagy, apám?
– Fülig szerelmes, fiam!
– Nem is gondoltam, hogy ilyen tüzes véred van.
85
– A szívemben úgy ég a szerelem, fiam, mint a láva a vulkán fenekén... De
azt hiszem, te segíthetnél rajtam...
– Én?... Hogyan?
– Ugye te a kastélyőrséghez vagy beosztva?
– Igen.
– No, akkor egyél meg gyorsan még egy szál kolbászt, s hajts föl rá egy
üveg bort!
– Hej... Csak volna sör!
– Hagyd már azt a sört!... Mi, tengerészek csak bort iszunk vagy gint!
– Gin?... Az jó!
– Hé, kocsmáros, hozz ide azonnal egy üveg gint, abból, amit az apád száz
esztendővel ezelőtt vásárolt!
– Ó, tévedni méltóztatik... csak hatvanéves volt, amikor meghalt... – felelte
a fogadós.
– Mindegy az... Csak hozd!
Sziklafejű meggyújtotta a pipáját, amely közben kialudt, majd így folytatta:
– Fiacskám! Láttál már a kastélyban nőket is?
– Hogyne, ketten is vannak.
– Szépek?
– Az egyik, a fiatalabbik, szép is, jó is...
– Hát a másik?
– Az is megjárja!
Sziklafejű mind a két kezét a szívére szorította, s akkorát sóhajtott, mint
egy kovácsfújtató.
– Ó, micsoda érzés az igaz szerelem, fiam! – szólt elmerengve. – S már tíz
hónap óta lesem azt a pillanatot, amikor viszontláthatom...
– Kit?
– Nos hát, tudd meg, én szerelmes vagyok az egyik nőbe!
– Melyikbe? A márki menyasszonyába?
 – Ugyan! Olyan egyszerű tengerész, mint én, nem vetheti olyan magasra a
szemeit!... Én a másikat szeretem!
– A komornáját?
– Persze, hogy azt – erősítette Sziklafejű. – Te, Hulrik, neked fogalmad
sincs arról, mennyire szeretem én azt a nőt! Sokszor úgy érzem, hogy
megreped a szívem a túláradó érzelmektől! Látod, mi, tengerészek, akik
hosszú hónapokig nem láthatjuk a kedvesünket, sokkal mélyebben szeretünk,
mint a szárazföldi emberek!
– Igaz, igaz!
86
– így van ez, fiacskám – folytatta a bretagne-i. – De közbenközben igyál is,
ne ülj itt hiába!
– Hallgatom, amit beszélsz...
– Hallod-e, fiam, beszélj egy kissé értelmesebben, mert lassanként igazán
nem értem meg, amit akarsz... No de, hát ez a kitűnő bordói csakugyan
megülheti a nyelved... Szóval azt mondtam, hogy a szívem rettenetesen lángol
a márki menyasszonyának a komornájáért. Ismered?
– Hogyne.
– Szép, ugye?
– Egy kicsit öreg...
– Én sem vagyok már mai gyerek!
– Csak folytassa, apám. Mit akar?
Megint meg kellett gyújtania a pipáját, amely ezúttal – úgy látszott –
sehogyan sem akart szelelni, majd így folytatta:
– Szóval te, fiacskám, a kastélybeli őrséghez tartozol?
– Igen.
– Nos hát, ide hallgass!... Én nagyon szeretnék találkozni ezzel a
komornával. Mit tudnál tenni ebben a dologban?
– Mit? Hát beviszlek a kastélyba...
– Igazán?
– Hulrik nem levegőbe beszél...
– Akkor hát figyelj! Te meg, kocsmáros, hozz ide hamar egy üveggel abból
az italból, ami még ennél a bordóinál is nemesebb folyadék!
– Whiskyt?
– Azt.
Sziklafejű hőies ostroma egy komorna ellen
Sziklafejű nagy figyelemmel újra megtömte a pipáját, s kínos lassúsággal
gyújtott rá, s mintha csak egy kis gondolkozási időt akart volna nyerni, három
vagy négy rettentő szippantást tett, ugyanannyiszor köhögött, aztán beszélni
kezdett:
 – Nos hát. én ezt a komornát, aki most Halifax márki menyasszonyát
kísérgeti, legelőször egy francia kikötőben pillantottam meg. Micsoda
gyönyörűséges szőke leány volt még akkoriban...
87
– Nem lehet az – szólt közbe a katona. – Olyan fekete haja van, mint a
korom.
– Ej, ej... igazad van! Csakugyan nem szőke... Fekete volt. Hogy is
feledkezhettem meg róla? Úgy látszik, egy kissé sokat találtam már inni... Nos
hát, én már akkor, az első látásra halálosan beleszerettem! Aztán a skót parton
találkoztam vele, ahol a Halifax-családnak nagy-nagy birtokai, meg szép
kastélyai vannak, aztán... De hiszen utóvégre nem is ez a fontos... Mikor láttad
te utoljára?
– Tegnap este.
– Én pedig most három esztendeje!
– Nagy idő.
– Bizony nagy, különösen annak az embernek, akinek olyan aranyos, drága
kisfia született ettől a nőtől, mint nekem!
– Neked, apám?
– Igen. Mit csodálkozol rajta? Vagy öregnek találsz már?
– Nem... De én sohasem láttam kisgyereket a komornával.
– Nem is mondtam, hogy vele van. Tudom, hogy valahol máshol tartja, s
éppen ezt akarom megkérdezni tőle. Mert az a gyermek az én vérem, s
időnként látni szeretném... Tengerészt akarok belőle nevelni... híres, nagy
tengerészt.<SUP>v</SUP>.. talán admirálist!
– Szóval, te látni szeretnéd a gyermeked anyját?
– Igen, fiam!
– Ő, ez nem nehéz. A szőke kisasszony a torony utolsó szobájában lakik, s
lent csak egyetlen őr áll. Ma estére a fivéremet, Wolfot állítom oda, és
nyugodtan felmegyünk.
– Én meg holnap nemcsak neked, hanem a fivérednek is felajánlok egy
pompás reggelit.
– Azt is te fizeted egészen?
– Persze, hogy én! – felelte Sziklafejű.
Mélyet szippantott a pipájából, majd így folytatta:
– Hány órakor mehetnék a kastélyba?
– A takarodót kilenc órakor fújják. Utána bemegyünk.
– Jól van – szólt a bretagne-i, aki alig tudta visszatartani a kacagását. – De
hol találkozunk?
– Ott a torony alatt.
– Kilenc órakor?
 – Igen.
– Ő, hát végre mégis viszontláthatom!... Annyi idő után! – kiáltott föl
elragadtatva Sziklafejű, s úgy tett, mintha egy könnyet törült
88 volna ki a szeméből a keze fejével. – Ma estére én leszek a világ
legboldogabb embere, s ezt a rettentő boldogságot csak neked köszönhetem,
édes fiam!
– Apám, te nagyon jólelkű ember vagy – szólt meghatottan a német.
Sziklafejű két dollárt kotorászott elő egyik feneketlen zsebéből, s nagyon
komolyan odanyújtotta a bámuló katonának.
– Az én hazámban az a szokás – mondotta megindultságot színlelve –,
hogy az apa ellátja háborúban levő fiát dohánnyal... Én ehelyett ezt a pénzt
adom neked, vegyél rajta olyant, amilyent te szeretsz... Fogadd csak el
szégyenkezés nélkül.
– Ennyi jóságot én nem is érdemlek meg.
– Ne szólj egy szót sem. Én ezentúl csakugyan a fiamnak foglak tekinteni.
Ha elfogy a dohányod, gyere bátran mindig hozzám!
– Köszönöm, apám.
– Ne köszönj semmit. Viszontlátásra este kilenckor a kastély tornya alatt!
– Ne félj, ott leszek.
– Ha addig véletlenül találkozol a komornával, megmondhatod neki, hogy
elepedek érte!
– Jó.
A katona kiitta a borát, s a kapott két dollárt a markában csörgetve, egy
kissé támolyogva ment ki az utcára.
– Hogy fordulnál fel, gazember! – mormogta a bretagne-i a fogai között. –
Majd egy aranyamba kerültél! ő is fölállt a helyéről, és odament a báró és kis
Floc asztalához.
– Nos hát, parancsnok, mit szól hozzá? – kérdezte mosolyogva. – Jól
eljátszottam a szerepemet?
– Csak annyit mondok – felelte a báró kacagva –, hogy egész Bretagne-ban
nem lehetne még egy olyan, minden hájjal megkent vén gézengúzt találni,
mint te!
– Sosem hittem volna – szólt a kis Floc is –, hogy a batziak furfangosabbak
lennének a pouluguenieknél. Most már látom, hogy tévedtem.
– Gondolod? – kérdezte a bretagne-i.
– Bizonyos vagyok benne.
– Akkor hát elismered, hogy jó iskolában vagy nálam?
– Jobb kezek közt nem lehetnék.
– De hogyan fogsz most majd boldogulni azzal a komornával? – kérdezte a
báró.
 89
– Bízza csak rám, parancsnok... Elintézek én mindent úgy, hogy semmi
panaszra nem lesz oka. Nekünk, batziaknak, nemcsak hogy kemény fejünk
van, de észért sem megyünk a szomszédba.
– Úgy veszem észre – felelte mosolyogva a báró. – Szóval, ma este...
– Ha pedig ez a katona, aki most közel egy aranyamba került, a falhoz
állítana, egyszerűen megnyúzom, mint a birkát! Mifelénk rengeteg birkát
tenyésztenek, ugye, kis Floc?
– Ajjaj!
– S értjük a nyúzást is, ugye? – Majd a báró felé fordult. – Ne csináljunk
egy kis sétát, parancsnok?
– Talán másik katonára is szükséged volna?
– Dehogy van. Egy kötelessel szeretnék szóba ereszkedni. Azért, hogy
ostrom alatt van a város, remélem, csak találunk egyet.
– Fel akarsz akasztani valakit?
– Nem én, de a toronyba kell.
– A toronyba?
– Igen. De hagyja rám a dolgot, kapitány. Egyelőre csak annyit árulok el,
hogy ezzel a kötéllel nemcsak nekem, önnek meg a kis Flocnak lesz dolga,
hanem a komornának meg a szőke missnek is...
– Mi az ördög? Talán boszorkánymester lettél?
– Nem én, mert jó katolikus vagyok... Istentelen dolgot sohasem lennék
képes elkövetni!
– Mit akarsz hát akkor csinálni?
– Egyelőre semmi mást, mint kötelest találni, utána meg az új barátommal
beszélgetni... Estig azonban még bőségesen van időnk, s azt ajánlanám,
feküdjünk le néhány órára. Hiszen már két éjjel nem hunytuk le a szemünket.
– Azt hiszem, te is jócskán beszippantottál, amíg a német katonát itattad!
– Meglehet, de hát ez is hozzátartozott a szerepemhez... Egy kissé nekem is
hangulatba kellett jönnöm, hogy híven elmondhassam neki Mary Wentwort
szobalánya iránt való szerelmet.
– S ezt a vad történetet bevette a te németed?
– Be bizony, mintha müncheni sör lett volna!
– No, csak ügyelj, nehogy mindnyájunkat bemárts! – jegyezte meg a báró.
– Én nem látom olyan egyszerűnek a dolgokat, mint te.
– Pedig csakugyan az. Ma estére bebizonyítom számításaim helyességét
azzal, hogy önt is bejuttatom a kastélyba, parancsnok!
90
– Majd meglátjuk! Most azonban csakugyan pihenjünk le egy keveset.
Ráérsz a köteleshez menni azután is.
 A fogadós szolgálatkészen igyekezett őket bevezetni egy tágas
vendégszobába, amely valamikor ugyan raktárhelyiség lehetett, de most két
ágy, meg néhány szék állott benne.
Mind a hárman csak úgy ruhástól dőltek végig az ágyakon, a báró az egyik
ágyba, a másik kettő a szemben levőbe, s bár az ágyúzás délfelé mindinkább
erősbödött, hamarosan mind a hárman horkolni kezdtek.
Nagyon elcsodálkoztak, amikor fölébredve, látták, hogy mar erősen
alkonyodik.
– Minden ember a fedélzetre! – kiáltott Sziklafejű, aki elsőnek ugrott ki az
ágyból. – Itt a szárazföldön valóságos mormotákká változtunk!
– Én meg azt hiszem, hogy ennek a gazember kocsmarosnak a skorpiós
borai álmosítanak el bennünket annyira – jegyezte meg a kis Floc.
– Csak találjunk még nyitva levő kötelesboltot!
– Eredj előbb, s kérdezd meg a kocsmárost, hátha van neki is annyi,
amennyire szükséged van – tanácsolta a báró. – Egy fogadóban mindig lehet
kötelet találni.
– Ez igaz! Nem is gondoltam rá.
Kiszaladt a szobából, s már néhány perc múlva diadalmasan tért vissza.
– Itt van ni! Harmincöt méter pompás, erős kötél, még egészen új.
Kötelesnél is hiába kerestem volna jobbat! Ez a kocsmáros mégiscsak egészen
használható és intelligens ember, pedig micsoda ostoba szemei vannak!
– Müyen magasra becsülöd a tornyot?
– Huszonöt méternél semmi esetre sem magasabb! – felelte a bretagne-i.
– Akkor a fennmaradó tíz méter elég lesz arra, hogy csomókat köss reá,
úgy, hogy minden lábnyira essen egy...
– Már én is gondoltam rá, parancsnok.
– Csináld meg gyorsan, s tekerd a derekad köré... Addig mi előre megyünk,
s megrendeljük a teát!
– De sok whiskyvel!
– Amennyivel jólesik – felelte a báró.
Még nem végezték be a teázást, amikor a bretagne-i feltűnően meghízva
megjelent az asztaluknál.
91
– Pompás erőben van, mester! – szólt hozzá évődve a kis Floc.
– Harmincöt méter csomós kötéllel a hasamon! – szólt Sziklafejű. – Nehéz
munka volt, míg sikerült körültekernem az egészet! S hozzá olyan átkozottul
szorít, hogy majd megfúlok tőle.
– Még szerencse, hogy a kabátod elég bő hozzá! – nevetett a báró. – De
most hajtsd fel gyorsan te is a teádat, s menjünk! Mindjárt fújják a takarodót.
 A bretagne-i három kortyra kiürítette a csészéjét, amely testvérek között is
megvolt legalább másfél literes, s több volt benne a whisky, mint a tea. A báró
megint egy aranyat dobott az asztalra, s a szokatlan nagylelkűségen újból
elámult fogadóshoz így szólt:
– Meglehetősen veszélyes vállalkozásra készülünk az amerikaik ellen!...
Könnyen meglehet, hogy egy nővel fogunk visszatérni, akit az amerikaiak
túszként tartanak a kezeik között, mert egyik igen magas rangú jó barátom
menyasszonya... Volna még egy szobád?
– A feleségem szobáját fogom a hölgynek felajánlani.
– A feleséged nem alszik a házban?
– Sajnos, kegyelmes uram, nem! Ő most Howe tábornok szakácsnéja.
Meglehetősen nehéz az élet, s ő is kénytelen dolgozni.
– Szebb szoba, mint a mienk?
– Ó, természetesen... A benne levő bútorokat mind a szülővárosomból,
Dublinből hozattam ki.
– Ah, írországi vagy?
– Igen, kegyelmes uram.
– Annál jobb... Szóval, várni fogsz ránk?
– Itt fogok aludni egy széken az ajtó mellett, hogy azonnal kinyithassam,
ha zörgetni méltóztatnak.
– Ej, ej! Hiszen ez az ember a kocsmárosok gyöngye – jegyezte meg
Sziklafejű. – Kár, hogy ilyen rettentő buta szemei vannak!
– Indulás! – vezényelte a báró.
– Teljes hátsó vitorlázattal! – tette hozzá szemtelenül a kis Roc. Ügyet sem
vetve az ír kocsmáros hajlongásaira, kisiettek az utcára, s gyors léptekkel
megindultak a kastély felé.
Az éjszaka már kiterítette sötét fátylát a város meg az öböl felett, de az
ágyúzás nemhogy megcsendesedett volna, hanem inkább egyre hevesebbé vált
mindkét részről. A korvett négy nagy bombavetője fáradhatatlanul működött, s
minden három percben beküldte súlyos üdvözletét az utcákra vagy a házak
tetejére.
– Milyen jól elszórakoznak a mi derék bajtársaink! – jegyezte
92 meg sóhajtva Sziklafejű, nehezen szuszogva a harmincöt méter kötél
szorítása alatt. – Csak aztán nehogy véletlenül bennünket találjanak el az
angolok helyett! Nagyon kellemetlennek találnám, ha saját bajtársaink oltanák
ki életünk gyertyáját!
– Csitt! – szólt reá a kis Floc. – Ne dörmögjön olyan hangosan, Sziklafejű
mester, hiszen máris figyelik az emberek!
– No és mit gondolsz, miért figyelnek?
– Azért, mert mindig jár a szája.
 – Dehogy azért, fiam... irigyelnek.
– Miért irigyelnék?
– Azért, mert ilyen kövér vagyok még az ostrom negyvenedik napján is, ők
meg odavannak már a koplalástól.
– Ez igaz, mester – nevetett a fiatal matróz. – De vajon mit mondana akkor,
ha megkérdeznék, miért nem fogyott le az ostrom alatt?
– Azt, hogy híres macskavadász vagyok, s az én hazam mindig bőven el
van látva friss hússal. Ezért aztán jól élünk mindnyájan odahaza, én is, meg a
feleségem is a gyerekekkel.
– Az már igaz, hogy mindenre meg tud felelni.
– Meghiszem azt. Nem azért jöttem Batzban a világra.
A trombitások éppen abban a pillanatban kezdték fújni a takarodót, amikor
kiértek a kastély előtti térre.
A bretagne-i itt hirtelen elvált a társaitól, s megindult a torony felé.
Odaérve, megpillantotta új barátját, aki a falnak támaszkodva, nagy
élvezettel füstölt egy óriási szivarból, amit nyilván az ajándékba kapott két
dollárból vásárolt magának.
– Derék ember vagy, fiacskám! – szólította meg a katonát a bretagne-i, s
barátságosan vállon veregette.
– Hát talán te kételkedtél bennem? – kérdezte a fiatalember.
– Azt mondd meg, láttad-e ma a szőke miss komornáját.
– Nem láttam – felelte a katona, aki egyszerre csak hátralépett, s úgy vette
szemügyre Sziklafejűt.
– Apám – mondotta csodálkozva –, hirtelen nagyon meghíztál!
– Igazad van, fiam. Ma este huszonnégy füstölt kolbászt vágtam be egy
egész kis hordó savanyú káposztával, s négy nagy palack skorpióborral
öntöztem meg. Eszembe jutott ugyanis, hogy amikor az ember komoly és
életbe vágó dolog előtt áll, jó, ha nem üres a gyomra.
– Huszonnégy füstölt kolbászt? – szörnyülködött a katona.
93
– Bizony!
– Jó étvágyad van, apám.
– Úgy eszem, mint egy oroszlán, ha jó kedvemben vagyok.
– Huszonnégy? Az kissé sok, de tizenkettőt én is meg tudnék enni.
– Holnap, ha tetszik, szívesen fizetek neked meg a testvérednek. Van a
zsebemben még vagy ötven dollár, szeretném elkölteni, mielőtt visszamegyek
a hajóra.
– Nagyon jól van, apám.
– Még ajándékba is adok neked belőle, ha kell!
– Dohányra?
 – Arra.
– A takarodót elfújták – jegyezte meg ekkor Hulrik.
– Szóval, bemehetünk?
– Igen. Gyere csak velem. Fivérem, Wolf áll a lépcső aljában.
– Adtál neki is a pénzből valamit dohányra?
– Nem.
– No, itt van ez a dollár, csúsztasd a markába, amikor elmegyünk mellette.
– Én úgy látom, te nagyon is pazarolod a pénzt – jegyezte meg a német, de
hirtelen zsebre tette a dollárt.
– Hja, ilyenek vagyunk mi, tengerészek! Könnyen jön, könnyen megy!
Nem sokra becsüljük a pénzt.
– Valamikor én is tengerész akartam lenni! – jegyezte meg sóhajtva Hulrik.
– Eh, majd ha újraszületsz, nem fogod magad besoroztatni, hanem beállsz
hajóinasnak!... Légy egy kis türelemmel, tervedet hamarosan megvalósíthatod,
mert hiszen csak nem gondolod, hogy katonának öregedsz meg?... Hamarosan
jön egy amerikai ágyúgolyó, elviszi a fejedet, s aztán jójcakát!
– Rossz jóslat.
– Eh, ne törődj vele! Lásd, mi, tengerészek nemcsak a háborúban, hanem
máskor is, mindig ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy a másvilágra kell
költöznünk! Ha egy jó vihar f elfordítja a teknőnket, valamennyien leszállunk
vele együtt a mélybe! De hát én sohasem gondolok a halálra, s ezért nagyon
haragszik rám. Még ha meglát is, messzire elkerül. Látod, ötvenéves vagyok,
és még mindig élek.
A kastély kapuján egy csomó más katonával együtt léptek be, akik ügyet
sem vetettek rájuk.
94 A német katona a bretagne-it öt vagy hat kisebb helyiségen vezette
keresztül, amelyek mind tele voltak hevenyészett deszkaágyakkal, majd egy
előcsarnokfélébe jutottak, ahonnan négy vagy öt lépcsőfokon át egy kisebb
terembe érkeztek.
– Ez itt Halifax márki dolgozószobája – súgta Hulrik.
– Hát nincs fönn a szőke missnél? – kérdezte Sziklafejű.
– Dehogy. A márki most vacsorázik Howe tábornokkal.
– Akkor nagyon jól van... Hol van a fivéred?
– Várj egy kicsit.
Kinyitott egy ajtót, ahonnan végtelennek látszó csigalépcső vezetett fel a
magasba. Ennek a lépcsőnek az alján egy katona üldögélt, aki úgy hasonlított
Hulrikhoz, mint egyik esőcsepp a másikhoz.
– Ez Wolf, a fivérem.
– Add oda neki a dollárt – súgta Sziklafejű.
– Most nem... Majd aztán együtt megisszuk.
 Wolf felállt, s a puskájára támaszkodott. Egy-két évvel lehetett csak
fiatalabb a bátyjánál, s olyan izmosnak látszott, mint egy bika.
– Itt van a barátom – szólt Hulrik.
– Jó, menjetek csak fel.
– Egyedül van a komorna?
– Egyedül.
– A miss lefeküdt már?
– Még nem.
– Itt várj be bennünket.
– Jó, nem mozdulok.
– Ha lejövünk, fizetek neked egy üveggel...
– Nagyon jó lesz!
Hallatlan gazember! – gondolta magában a bretagne-i, amint a lépcsőn
felfelé haladtak. – Mind a három dollárt magának tartja meg!
Már meglehetős magasan jártak, amikor Hulrik megállt egy
faggyúgyertyával kivilágított ajtó előtt, s szerényen bekopogtatott.
Az ajtó kinyílt, s egy harmincöt-negyven év közötti, száraz, sovány nő
jelent meg a küszöbön. A faggyúgyertya fénye megvilágította hosszú, sárga
fogait és fekete, sima haját.
– Maga az, Hulrik? – kérdezte csodálkozva. – Mit akar tőlünk ilyen későn?
Talán a márki küldte?
– A miss már alszik?
– Még nem.
95
– Én egy régi barátját hoztam ide – dadogta Hulrik –, aki beszélni akar
magával...
– Régi barátom? – kiáltott fel a komorna.
Sziklafejű vakmerőén előrelépett, s mindkét kezét kitárta a komorna felé.
– Ó, Nelly!... – szólt a megindultságtól reszkető hangon. – Hát már meg
sem ismersz?
– Nelly?... De hiszen engem sohasem hívtak Nellynek, uram! – szólt a
komorna csodálkozva.
– Ó, hát gúnyt akarsz űzni abból a szerencsétlen emberből, aki annyit sírt
utánad, s aki annyit szenvedett érted, Nelly!
– De mit akar velem beszélni, uram? – kérdezte nyugtalanul a leány.
– Azokról a régi dolgokról, amiket Sir William MacLellan is jól ismer! –
felelte a bretagne-i keserűen mosolyogva.
– Ah, MacLellan nevét említette? – szólt ijedten hátralépve.
– Ugye mégiscsak visszaemlékszik?
A komorna a német katona felé fordult.
 – Most már emlékszem... Legyen szíves, hagyjon egy kissé magunkra,
Hulrik!
Várt, amíg a német léptei eltávolodtak, aztán hirtelen odaugrott a bretagne-
ihoz, s izgatottan kapaszkodott a karjába.
– Mondja csak még egyszer azt a nevet!
– Sir WUliam MacLellan, a Villám kapitánya... Én pedig az első altisztje
vagyok, akit ő küldött ide, kisasszony, igen sürgős üzenettel a miss számára –
felelte a bretagne-i. – Bocsásson meg az előbbi kis színjátékért...
– Ah, hol van a báró?
– Közelebb, mint gondolná, kisasszony!
– Talán itt, Bostonban? De hiszen az lehetetlen!
– A batzi városháza tornyára!... Ha én itt vagyok, aki még soha nem
hagytam el őt egy percre sem, akkor valószínűleg neki is itt kell lennie!...
– Csakugyan itt volna?
– Hát nincs itt éppen a toronyban, de nem messze várakozik. Szíveskedjék
talán értesíteni úrnőjét is...
– Ó, hogyne... azonnal!
– De kisasszony... ne siessen annyira! – kiáltotta utána a bretagne-i, amikor
látta, hogy egy ajtó felé szalad. – Én magam is szerettem volna beszélni egy-
két barátságos szót önnel!
96 A komorna azonban nem hallgatott többé reá, s eltűnt az ajtó mögött.
Öt másodperc múlva újra megjelent.
– Jöjjön csak, tengerész úr, Mary Wentwort várja önt! Sziklafejű mester
levette a sapkáját, nagyot sóhajtott, s magában dörmögve, követte a sovány
komornát.
– Teremtőm, csak azt tudnám, hogyan kell viselkednem ilyen nagyúri
hölgyekkel szemben...
A két fivér
A vörös selyemkárpittal borított kis szalonban, amelynek a közepén
faragott ébenfa asztalkán nehéz ezüsttartókban négy faggyúgyertya égett, egy
kereveten ült Mary Wentwort.
Amint a belépő tengerészt megpillantotta, hirtelen felállt, s raja szegezte
szépséges, nagy szemeit. A szemek mélységes sötétkékje a derült égboltozatot
visszatükröző óceán varázslatos kékjét juttatta eszébe Sziklafejűnek.
Gyönyörű, alig tizennyolc-tizenkilenc éves leánynak látszott, magas,
karcsú termetét brüsszeli csipkékkel gazdagon díszített, világoskék pongyola
fedte. Hullámos, dús haja aranyszőke volt, ajkai kicsinyek, és olyan pirosak,
mint a déli tengerek korallja, s arca rózsás, mint Normandia legszebb,
legegészségesebb almája...
 Sziklafejű egy pillanatig elámulva állott a helyén, s csak azt gondolta
magában:
Teringettét! Ez már teszi!... Most már megértem, hogy forrongásba tudta
hozni a báró vérét.
Esetlenül meghajolt parancsnoka menyasszonya előtt, aztánhirtelen nem
jutott az eszébe más – összecsapta a bokáit, és feszesen megállóit.
– Ön egy olyan nevet említett a komornám előtt – kezdte a leány –, amely
nekem nagyon drága... William MacLellan...
– Úgy van – felelte a tengerész.
– S mondja... nem Halifax márki megbízásából jött hozzám valami csúf
komédiát játszatni el velem?
– Kisasszony! – jelentette ki a bretagne-i nagyon komolyan. – Én a Villám
első altisztje vagyok, s a Villám MacLellan báró parancsnoksága alatt áll,
akiért én az utolsó csepp véremet is örömest kiontanám! Halifax márkit nem
ismerem, nem is láttam soha éle
97 temben. S ha ő most ide belépne, azonnal megláthatná, hogyan cserélné
el a kardom a hüvelyét a márki szívével!... Ó, kisasszony, a bretonok hűek
mindhalálig!
– Hol van a báró?
– Már a komornának is említettem, hogy közelebb van, mint gondolnák.
– Ó, csak ne csaljon meg!
A bretagne-i kidüllesztette a mellét.
– Breton tengerész vagyok. Hogyan is tételezhet fel rólam ilyesmit?
– Akkor hát mondja meg, hol van?
– Szeretné látni?
– Ó... még akkor is, ha a legnagyobb veszedelembe döntenem is magam
ezzel a kívánsággal!
Sziklafejű odalépett az egyik ablakhoz, félrehúzta a violaszínű
selyemfüggönyt, majd egy pillantást vetve a mélységbe, így szólt:
– Látja ott azt a két embert, aki a torony árnyékában áll, s ide felfelé
tekinget?... Az egyik a báró, a másik meg egy hűséges embere, a kis Floc.
Mary Wentwort az ablakhoz sietett, s kitekintett. A korvett négy nagy
bombavetője éppen ebben a pillanatban dördült el.
– Ó... csakugyan William lenne... – suttogta a leány, elsápadva az
izgalomtól.
– Az bizony... a magasabbik! – felelte a tengerész, majd hozzátette: – A
Villámon is elhallgathatnának egy kicsit. Hiszen most nem is annyira az
angolokat, mint bennünket zavarnak.
A szép szőke leány rettenetes izgalommal fordult hátra. Két könnycsepp
gyöngyözött végig sápadt arcán.
 – Ó, hogyan láthatnám?... Ha csak egy percre is!
– Egyszerű a dolog! Mindjárt felhívom.
– Ide?... De hiszen harminc katona állna az útjába?
– Igen ám, ha a kapun akarna bejönni!... Mi, tengerészek azonban nemigen
használunk sem felvonóhidas kapukat, sem kőlépcsőket! Nekünk egy ilyen
huszonöt-harminc méteres kis tornyot megmászni gyerekjáték!
Mary Wentwort halálos aggodalommal tekintett Sziklafejűre.
– Miss Wentwort – mondotta nagyon komolyan a bretagne-i –, kezeskedem
róla, hogy Sir William öt perc múlva a lábai előtt lesz!
– Nem... nem hiszek ilyen csodákban!
– Pedig mi, tengerészek gyakran viszünk végbe csodákat. Most
98 azonban engedje meg, hogy egy percre visszavonuljak a másik szobába
s letekerjem a derekamról ezt a harmincöt méter hosszú kötelet, ami különben
is rettentően szorít... Ezen a kötélen fog az én kapitányom mindjárt felmászni,
s az ön szépséges lábai elé borulni!
– Menjen csak, jó ember.
Sziklafejű besietett a másik szobába, s magában mormogva tekergette le a
derekáról a kötelet.
– A kapitány csakugyan jól kiválasztotta a menyasszonyát... b azt is meg
tudom érteni, hogy ez a gaz márki szeretné elcsípni az orra elöl... De vajon mit
csinálok én most, amíg ők ketten szerelmeskednek?. Nézzem a holdvilágot,
ami nincs is fenn az égen?... Eh, én meg addig a komornával fogok csevegni...
Egy kicsit öreg, egy kicsit sovány, de elbeszélgetni mégiscsak el lehet vele.
Csak olyan rettentő hosszú, sárga fogai ne lennének...
Amikor a kötéllel készen volt, megint felvette a kabátját, s visszament a
másik helyiségbe. Itt, Miss Wentwortot és a komornát a legnagyobb csendre
intve, erősen odakötözte a kötél végét az ablak keresztvasához. Miután
egyszer-kétszer ránehezedett, hogy meggyőződjék róla, elég biztosan feszül-e,
a csomókkal ellátott kötelet ledobta a mélységbe.
A tér üresnek és elhagyatottnak látszott. A kastélynak ezen a részén nem
volt bejárata, aztán meg a polgárok is, katonák is rég nyugovóra tértek, s
biztos fedél alá húzódtak a még mindig röpködő ágyúgolyók ellen. Csak a
bástyák tüzérsége tartott ki hősiesen a leállásokban, s tőle telhetőén válaszolni
igyekezett az amerikai lövöldözésre.
– Miss Wentwort – jelentette ki Sziklafejű, egy pillantást vetve az ablakon
át a mélybe –, készülhet a báró fogadására... Már jön!
– Úristen!... Ha leesne! – kiáltott fel a leány ijedten.
– Kicsoda?... A torony talán, de nem az én kapitányom! Olyan ügyes és
fürge mint a mókus az erdőben, s olyan izmai vannak, hogy akkor sem lehetne
erősebb és szívósabb, ha ördögfarkból fonták volna!... Az ilyen ember nem
szokott leesni! Az én kapitányom még a holdra is fel tudna mászni, ha kötelet
kötnének a szarvára! • i ••
Mindamellett, amíg beszélt, erős kézzel igyekezett tartani a kötelet, amely
időnként nagyokat rándult.
– Pompásan halad felfelé! Gyönyörűség nézni! De hiszen nem is csoda. A
szerelem szele kapaszkodik a vitorláiba.
99 így fecsegett a derék bretagne-i vagy öt percen át, állandóan szóval
tartva az izgalomtól remegő két nőt.
Egyszerre csak egy fej tűnt fel az ablakpárkány magasságában.
Sziklafejű kinyújtotta hatalmas karjait, s a bárót egyszerűen leemelve a
kötélről, letette Miss Mary Wentwort lábai elé.
Két örömkiáltás hangzott fel.
– Drága kis Marym!
– William!
A következő pillanatban már egymás karjaiban voltak. Sziklafejű
tapintatosan félrefordult, s mondhatatlan meglepetéssel vette észre, hogy a
szemébe két nagy könnycsepp tolakodott.
– A batzi városháza tornyára!... – mormogta magában, s keze fejével
törülgetve a szemeit. – Hát ez hogy történhetett meg velem?... Csak nem
akarok sírni ötvenesztendős vén tengerészfejemmel. Nem vagyok én
krokodilus!
Az ablakra erősített kötél megint megmozdult, s Sziklafejű letekintett. A
báró meg Miss Mary ezalatt még mindig egymást ölelték és csókolták.
– Jön már felfelé a kis Floc is! – szólt hátra a bretagne-i. – Úgy mászik,
mint egy csimpánz! Nemhiába az én tanítványom a fickó.
Egy-két perc múlva csakugyan az őfeje is megjelent az ablakban, s
Sziklafejű őt is haladék nélkül beemelte a szobába.
– Parancsnok – fordult ekkor az öreg tengerész a báró felé –, engedjék
meg, hogy visszavonuljunk ebbe a másik szobába... Hiszen vannak dolgok,
amik még a mi sziklaszívünket is nagyon megfájdítják...
S anélkül, hogy megvárta volna a báró válaszát, kis Flockal meg a
komornával együtt átmentek a másik helyiségbe, gondosan behúzva maguk
után az ajtót.
– Ne zavarjuk a parancsnokot – mondotta. – Az ifjúságnak ilyen
alkalmakkor annyi minden mondanivalója van, amit igazán nem szükséges az
öregeknek végighallgatni.
– Én ugyan nem érzem még magam öregnek – jegyezte meg a kis matróz.
– De még én sem! – tiltakozott a komorna is.
 – Igaza van, kisasszony... de hát ne haragudjon ezért a kis botlásért. Úgy
megzavarodtam, hogy a szemeim már éppúgy duplán látnak, mint a mi derék
fogadósunké... Bocsásson meg, kedves Miss Nelly!
100
– Engem sosem hívtak Nellynek! Mondtam már egyszer – jelentette ki egy
kissé neheztelve a komorna.
– Hát hogy hívják?
– Dianának.
– Diana!... Ismertem egy ilyen nevű fregattot, aminek az orrán egy
gyönyörű leányzó volt kifaragva. A haja csak úgy repült utána, s íjat tartott a
kezében... De ez egy csöppet sem hasonlított önre, kedves Nelly.
– Diana!... Vagy talán csak mérgesíteni akar?
– Én? – felelte a vén tengeri medve. – Hogyan képzelhet ilyesmit, drága
szép hölgyem? Lehet, hogy mi, tengerészek egy kissé faragatlan emberek
vagyunk, de mindig mélységes tiszteletet érzünk a hölgyek iránt! Ugye, kis
Hoc?... Hiszen másként nem tennénk az önök képmását a hajóink orrára,
mindennél magasabban!
– Hogy a hullámok legelőször is beléjük törülközzenek! – jegyezte meg a
fiatal matróz.
– Hallgass, te négyfülű! – mordult rá Sziklafejű. – Mindig csodálkoztam
rajta, hogyan lehet valaki annyira ostoba, mint te, de aztán hallottam róla,
hogy az apádnak meg hat füle volt, s úgy mutogatták a poulugueni
vásárokon... Igaz-e?
– Nem igaz! – felelte mérgesen a fiatal matróz. – Neki is csak két füle volt,
mint minden rendes embernek.
– Akkor engem félrevezettek, fiam... De kedves Miss Diana! Amíg a báró
elintézi az ügyeit az úrnőjével, nem kínálna meg bennünket egy kis itallal?
Remélem, hogy Halifax márki nem tartja önöket szűken az innivalóval is?
A komorna elmosolyodott, s egy keskeny paliszanderszekrényből palackot,
három poharat meg dugóhúzót vett elő. Ez utóbbit Sziklafejű kezébe nyomta.
– Talán szíveskedjenek maguk kihúzni!
Az öreg matróz fölvette az üveget az asztalról, elolvasta a címkét, s nagyot
csettintett a nyelvével.
– Nagyszerű! Madeira!... Híres márka... Voltál-e te már ezen a szigeten, kis
Floc?
– Nem én, soha.
– Kár, mert gyönyörű kis földdarab! Gyönyörű nők, rettentő féltékeny
emberek, s a világ egyik legkitűnőbb bora! Ez mind ott van... Emlékszem, itt
történt meg velem, hogy úgy hoztak vissza egy kocsin vagy talyigán a
fedélzetre... A fejem úgy forgott velem,
 101 mint egy megőrült iránytű!... Ön nem szokott inni, kedves Miss Nelly...
akarom mondani Diana?
– Én? – kérdezte csodálkozva a komorna. – Soha életemben nem ittam
víznél egyebet!
– Kár, kedves Diana... Nagy kár! Próbálja csak meg ezzel a madeirával,
meglátja, milyen hamar lángra lobban tőle a szíve!
– Ó... ugyan ki iránt?
– Hát... akár irántam is! Vagy nem talál elég csinosnak, kedves Diana?... Ó,
milyen szép neve is van! Azt a fregattot is éppen így hívták, nem érdekes?...
Eh, de mit fecsegek én itt annyit összevissza, amikor a madeiras palack itt áll
előttünk.
– Én meg azt hallottam nemrégiben – incselkedett a kis Floc –, hogy maga,
mester, nem is a tengereket járta olyan hosszú évekig, hanem a brazíliai
őserdőket, s ott szokta meg a papagájok között ezt a sok locsogást.
Sziklafejű a homlokát ráncolva és tüskés állat simogatva, fordult szemtelen
alárendeltje felé.
– Akkor hát téged is becsaptak, fiam! – szólt szigorúan. – Egyébként az
orcátlanságod már kezd a könyökömön kijönni... A batzi városháza tornyára!...
Ez nem megy így tovább!
– Jobb lesz, ha kihúzza már azt a dugót, s nem papol annyit! Nem látja,
mennyire várja már ez a szép hölgy...
– Igazad van...
– No látja. Igyunk egyet a Villám egészségére.
Sziklafejű már belefúrta a dugóba a húzó csavarját, amikor észrevette,
hogy a komorna ijedten szalad a lépcsőházra nyíló ajtóhoz, s hirtelen kétszer
is ráfordítja a kulcsot.
– Nagy isten! – kiáltott fel Diana. – A márki jön!... Jól ismerem a lépéseit.
– Átkozott palack! – dörmögte a bretagne-i dühösen. – Úgy látszik, nem
lesz időnk elfogyasztani.
Majd hirtelen hangosan így szólt:
– No, kis Hoc! Mindjárt ihatunk egyet egy angol főnemes egészségére is!
A fiatal matróz azonban – úgy látszik – nem gondolt többé az italra, mert ő
is a komorna után rohant, aki már a másik szobában sikoltozott.
– Miss Wentwort!... A márki!... A márki jön!
– Ide?... Ilyenkor? – kérdezte halálsápadtan a leány. – Diana, be ne
ereszd!...
102
– Arról majd gondoskodnak az én embereim – jegyezte meg a báró. – Majd
becsukják az ajtót, de csak a háta mögött!... Úgy látom, elérkezett a kettőnk
leszámolásának nagy pillanata...
 S kardját hüvelyéből kivonva, letette maga elé az asztalra. Sziklafejű
eközben mégiscsak kihúzta a palack dugóját, s nyugodtan odalépett az ajtó
mellé.
– Eresszétek be! – kiáltott ki hozzá a báró. – De ne engedjétek ki többé a
szobából, nehogy az embereit hívhassa!
– Bízza csak ránk – felelte a bretagne-i. – Kis Floc, ide hozzám! Sziklafejű
gyorsan teletöltötte a poharakat, az egyiket kiitta, megtörülte a száját a keze
fejével, s amikor az ajtón kopogtatás hallatszott, kinyitotta.
Magas termetű, sápadt férfi lépett a szobába, akinek megjelenését vöröses
szakálla meg szűrős nézésű fekete szemei némiképp ellenszenvessé tették.
Skót ezredesi ruhát, s az oldalán kardot viselt.
Az ajtót nyitó tengerészt megpillantva, egy kissé meglepődött, majd tetőtől
talpig végigmérve, durván rárivallt:
– Ki vagy és mit akarsz itt?
– Bocsánat, uram – felelte nyugodtan a bretagne-i –, ezt én is éppúgy
kérdezhetném öntől.
– Nem látod az egyenruhámat?
– Látom, de nekem az nem elég...
– Halifax márki vagyok!
– Én meg Sziklafejű!
– Micsoda?
– Sziklafejű, uram! – ismételte a tengerész.
– Eh. bolondot akarsz belőlem űzni? – kiáltott rá a márki türelmetlenül. –
Mit keresel te itt?
– Istenem, csak nincs megtiltva, hogy több mint egyévi távollét után
viszontlássuk a rokonainkat azért, hogy Boston ostromállapotban van!
– Melyik hajóval érkeztél?
– A Collington fregattal.
– Mikor futott az be?
– Tegnap este, uram.
– No, én nem láttam.
– A külső kikötőben vetettünk horgonyt, s az előtte elnyúló földnyelvtől
csakugyan nemigen lehet észrevenni.
– Hol van a komorna?
103
– Benn úrnőjénél.
A márki megvetően fordult el, s a belső szobába vezető ajtó kilincsére tette
a kezét.
– Szabad? – kérdezte szinte parancsoló hangon.
 – Lépjen be, márki! – hallatszott Diana remegő hangja. Sziklafejű és a kis
Hoc ott termettek a márki háta mögött.
A márki az ajtót kinyitva, belépett a szobába, de már a másik pillanatban
olyan furcsa, elfojtott kiáltást hallatott, mint a sebzett tigris.
Meglátta Sir Williamet, aki, az asztalhoz támaszkodva, hidegen nézett reá,
míg Mary és komornája, érezvén, hogy komoly események tanúi lesznek,
ijedten bújtak el az egyik ablak függönyei mögé.
– Te?... Te itt? – kiáltott fel a márki, s villámgyorsan kardot rántott.
– Csodálkozol rajta, kedves fivérem? – kérdezte gúnyosan, de vészes
nyugalommal a báró. – Persze, egy kissé meglep, hogy itt látsz viszont az
ostromlóit Bostonban... No de a kalózok előtt nincs akadály, még a te
tüzérséged sem.
A márki egy pillanatig szótlanul meredt féltestvérére. Sápadt arca
lassanként kísértetiesen elfehéredett.
– Te ide tudtál jönni?... – szólalt meg végre. – Ki az ördög vezetett ide?
– A Bermudákról jöttem a korvettemen! – felelte a báró. Majd még
gúnyosabb hangon tette hozzá:
– Szép kis fogadtatás egy fivér részéről, mondhatom. Mihelyt megláttál,
kardot rántottál!
– Fattyú vagy, nem fivérem!
A báró arcát hirtelen vörösre festette a düh.
– Szóval fattyúnak neveztél?... – szólt, nagy önuralommal igyekezve féken
tartani magát.
– Annak, de csak holnapig, mert most nyomban elfogatlak s mint
hazaárulót állíttatlak a haditörvényszék elé. Tudomásom van róla, hogy az
amerikaiakkal tartasz, s ezért a rögtönítélő bíróság még holnap fölakaszt.
– Akkor csak szólítsd elő az embereidet, fivérkém!
– Ne félj, szólítom is!
Sarkon fordult, s kitárta az ajtót, de hirtelen ijedten hőkölt vissza.
104 A két tengerész kivont karddal s a bal kezükben pisztolyt tartva,
állottak útját.
– Állj! – kiáltott rá Sziklafejű dörgő hangon. – A visszavonulás útja el van
zárva, ezredes!... Ilyenkor a hadseregnek nincs mit mást tenni, mint leeresztem
a zászlót és megadni magát...
Amikor a “kék" vér is pirosnak fest...
Amint a márki meglátta az útját álló két fegyveres alakot, akik
pisztolyaikat tartották a mellének, dühösen felordított, s habozás nélkül
visszaugrott.
Sir William ezalatt magához vette az asztalon heverő kardját, s elszánta
magát arra, hogy kettejük közül egyikük nem fogja élve elhagyni a szobát..
 – Szóval tőrbe ejtettél? – kérdezte a marki, mialatt a kis Floe a bretagne-i
intésére villámgyorsan eltávolította a szoba közepéről a kis ébenfa asztalt,
hogy ne álljon útjában a küzdő feleknek.
– Eszem ágában sem volt! – felelte a báró. – Sokkal alkalmasabb helyet
szerettem volna választani a mérkőzésünkre. Egyébként, ha most be nem
toppansz, holnap reggel már nem találtál volna itt sem engem, se Mary
Wentwortot!
– Ah! – nyögte az ezredes. – Hát hol van Mary?
– Itt a függöny mögött – felelte a báró az ablak felé mutatva.
– Mary! Azonnal jöjjön ide!
– Ohó, fivérkém, csak lassabban! Ö már megint az enyém, nem a tied... Ha
egyszer aljas módon el is raboltad tőlem, másodszor nem fog sikerülni!
– Félre az utamból vagy megöllek!
– <SUP>Kit?</SUP>
– Önt MacLellan báró! – szólt megvető hangon a marki.
– Ha nem is egészen Halifax-vér csörgedez az ereimben, kedves márki, a
bőröm mégis meg tudom védelmezni!
– Talán vívómester lettél?... Mindeddig semmit sem hallottam
– Nem baj! Majd mindjárt megmutatom, hogyan kezelik a franciák a
kardot.
– Elég a fecsegésből! Félre az utamból!... Mary, ide hozzam! A függöny
mögül két elfojtott halk sikoly hallatszott.
– Azonnal gyertek ide! – üvöltötte a márki.
105
– Maradjatok csak ott, ahol vagytok! – figyelmeztette őket Sir William.
– Fattytí, neked itt nincs szavad! – ordította dühösen a márki, s felemelt
karddal rontott az öccsére abban a hiszemben, hogy vad támadása bizonyosan
meghátrálásra fogja kényszeríteni. Pengéje azonban szikrázva csattant össze a
báró előredobott kardjával, s eredmény nélkül volt kénytelen visszahúzni.
– Úgy látom, csakugyan van némi gyakorlatod – szólt a márki gúnyosan. –
Akkor hát minden szégyen nélkül megmérkőzhetem veled... bár Londonban és
Edinburghban sokkal előkelőbb vérű urakat is könnyedén a földre terítettem.
– Én meg a folytonos harcokban, ágyúdörgés meg gépfegyverkattogás
között öltem meg már vagy ötven embert, márki úr!... Egy szárazföldi katona
ne akarja magát soha egy kalózhoz hasonlítani a fegyverforgatásban...
Sziklafejű meg kis Floc! Tanúi lesztek a párviadalnak, s főleg arra ügyeljetek,
hogy meg ne szökjön ez az úr.
– Hogy én megszökjem? – kiáltott fel méltatlankodva a márki, s büszkén
vívóállásba vágta magát. – Halifax márki sohasem hátrált még meg életében!
Itt MacLellan bárót fenyegeti csak veszedelem!
 – Nos hát próbálj Mary felé közeledni!
– Félre az utamból!
– Egy tapodtat sem!
A márki villámgyorsan egy egyenest vágott feléje, amit a báró egyszerű
másodvágással könnyedén elhárított.
De mindez csak tapogatódzás volt.
A márki újból dühösen támadott abban a reményben, hogy előbb vagy
utóbb sikerül félretolni útjából a bárót, s odaérhet a függönyökhöz, amelyek
mögött úrnő és komorna reszketve ölelték át egymást. Hamarosan be kellett
azonban látnia, hogy a dolog sokkal komolyabb, mint az első pillanatban hitte,
mert a báró, bár inkább a nehéz fedélzeti kardhoz volt szokva, mégis oly
kemény ellenfélnek bizonyult, aki semmiben sem maradt el mögötte.
Sir William úgy állott a helyén, mint egy torony, olyan nyugodt, előkelő
vívóállásban, amit még a versailles-i udvarban is megcsodáltak volna, s
könnyedén hárította el a márki minden dühös vagdalkozását. Időnként meg-
megszólalt:
– Csak lassan, Halifax márki úr!... Ne feledje, hogy MacLellan áll az
útjában! A fattyú!... Jöjjön hát, s ügyesen mártsa a szívébe a kardja hegyét! Ki
gátolja meg benne?
106 Az ezredes dühösen vagdalkozott, de minden kísérlete kudarcot vallott.
A báró rendületlenül állt a helyén, s kardja nagyokat szisszent a levegőben,
amint a halálos vágásokat egymás után hárította el.
– Átkozott! – kiáltott fel a márki, türelmét vesztve, s kardj át a bal kezébe
kapva, a jobbal letörölte homlokáról a bőséges verejtéket. – Akkor hát fogjunk
egy más játékhoz.
– Bal kézzel? – szólt a báró gúnyos mosollyal. – Régi játék, márki úr!
Valamikor nagyon meguntam már a balkezest.
– Ah! hát te is ismered, fattyú?
– Ajjaj!... Már gyermekkoromban így vívtam. Különben mindjárt
megláthatod, melyik a jobb balkezes iskola, az angol-e vagy a francia... Mert
mindeddig tisztán csak védekeztem, amint bizonyára te is észrevetted. Most
azonban jól ügyelj, mert támadni fogok! Mégpedig azzal a lendülettel, amit az
angol hajókkal való számtalan harcomban megszoktam!
– Te, az angol főnemes...az angol hajókkal harcolsz? Magad bevallód?
– Úgy?... Szóval mégsem vagyok fattyú, ugye? A márki az ajkába harapott.
– Igaz – jegyezte meg dühösen. – A fele véred angol, a fele francia...
– Most azonban én mondom, márki – kiáltott rá a báró –, hogy elég a
fecsegésből! Dologra!
– Készen vagyok!
 – Nagyon sokat beszélsz, valószínűleg abból a célból, hogy addig is pihenj.
Lásd, nekem, aki a nehéz fedélzeti kardhoz vagyok szokva, egyáltalán nincs
pihenésre szükségem!... Előre! Gyerünk!
– Akkor hát nesze!
– Nem jó!... Rövid és erőtlen!
– Itt a másik, fattyú!
– Ugyan!... Ezt egy könnyed csuklómásodvágással elhárítom! Ej, ej,
Halifax márki!
– És a harmadik?
– Hiábavaló erőlködés, fivérkém! – szólt a báró nevetve, s villámgyorsan
félreütötte a márki kardját, amely egyenesen szívének volt irányozva.
A márki két lépést hátrált, s átvette a jobb kezébe a kardját.
– Szóval csakugyan nem akarsz az ablakhoz ereszteni? – nyögte dühösen.
107
– Persze hogy nem.
– Hát pedig én mégis oda fogok menni, még ha apró darabokra kellene is
hogy vagdaljalak érte!
– Akkor csak rajta! Remélem, kipihented magad megint?
– Én? Nem fogok MacLellantól pihenőt kérni!
A márki harmadszor is vad lendülettel, nagyokat kiáltozva rohant
ellenfelének, de minden egyes, bármily ügyesen kieszelt cselvágása
menthetetlenül beleakadt a báró kardjába.
– Most aztán idefigyelj! – szólt a báró. – Meglátjuk rögtön, hogy a Halifax
bárók vére csakugyan kékebb-e az enyémnél! Mert te ezt állítod, bár egy
apánk volt.
Szédületes iramban ugrott neki a márkinak, s vékony toledói pengéje oly
sebesen cikázott jobbra-balra ellenfele feje körül, mint a villám. A márkit
rendkívül meglepte a küzdelemnek ez a formája, amit az angol iskolákban
még nem tanítottak. Egy-két perc múlva hátrálni volt kénytelen.
Hamarosan újabb két lépést húzódott vissza..
Mary Wentwort mindig jobban távolodott tőle.
– Elveszett ember! – súgta Sziklafejű a kis Flocnak, akivel együtt az egész
küzdelem alatt az ajtóban állt, nehogy a márki kirohanhasson és segítséget
hívhasson. – Az én parancsnokomat nem lehet legyőzni.
– Még csak az kellene, hogy őt győzzék le – súgta vissza Floc. A báró
egyre hevesebb támadásai ellenében a márki teljességgel tehetetlennek
látszott, újból hátrálni volt kénytelen. Arannyal gazdagon hímzett kék kabátja
máris összevissza volt hasogatva, s az arcáról is vér csöpögött.
 Ekkor Sir William elhatározta, hogy véget vet a küzdelemnek, s hirtelen
hátraugrott. A márki abban a hiszemben, hogy megsebesítette, vad örömmel
rohant utána s elkiáltotta magát:
– Aha! Megvagy végre, nyomorult! Meg...
Nem tudta befejezni. Kezét a melléhez kapta, s kardja csörömpölve hullott
a szőnyegre. A báró kardja a mellét járta át, ha nem is pontosan a szíve táján.
Sir William MacLellan kardja ivott a Halifax márkik gőgös kék véréből...
– Tus! – kiáltott fel Sziklafejű, s kitárt karokkal ugrott a sebesült háta
mögé.
Éppen ideje volt. A márki ájultán dőlt hátra. A bretagne-i felfogta, s egy
kerevetre fektette. Az arannyal hímzett kék díszkabát elején piros vérpatak
csörgedezett végig.
108
– Ez megkapta a magáét – jelentette ki a vén tengerész bólogatva.
Sir William egy kis ideig mozdulatlanul állott a helyén, egyik kezével a
kardjára támaszkodott, a másikkal a homlokát simogatta.
– A Halifaxok vére sem kék! – mormogta csöndesen. – Éppen olyan piros,
mint akár az enyém!
Visszadugta a hüvelyébe a kardját, s az ablakmélyedésbe lépve, elővonta a
függöny mögül az izgalomtól félájult menyasszonyát.
– Elvégeztem – szólt nagyon komolyan. – Isten így akarta.
A szép szőke leány tágra nyílt szemekkel, iszonyodva nézte a márki
kabátján terjengő nagy vérfoltot.
– Meghalt? – kérdezte borzadva.
– Azt hiszem, nem – válaszolta a báró, aki, úgy látszott, maga is nehezen
bírta palástolni rendkívüli felindultságát. – Egy kissé megcsúszott a kardom...
Majd szorosan magához ölelte a remegő leányt.
– Válassz köztünk! Én vagy ő?
– Ó, csak te, te, drága William!
– Akkor gyere gyorsan velünk!
– De mi lesz a márkival? Hagyjuk így meghalni?
– Ha elhagytuk a tornyot, Diana majd hív valakit a segítségére... Ahol
ennyi katona van, bizonyára orvos is van kéznél... Sziklafejű, keríts egy kis
darab kötelet.
– Már van is, parancsnok! – felelte a bretagne-i hirtelen eltépve egy
függönyzsinórt.
– Elég erős lesz?
– Akár egy horgonylánc!
 – Ne félj semmitől, drágám! – fordult a báró a leány felé. – Szorítsd csak
erősen a nyakamat, de ha esetleg elszédülnél a mélységtől, ez a kötés megvéd
a lezuhanástól... Gyorsan, Sziklafejű! Kösd át a csuklóit!
Ezalatt a komorna az ájultán fekvő márki segítségére sietett, s kigombolta a
mellén a kabátot meg a finom szövésű inget, amit a bőven patakzó vér már
egészen átitatott. A kis Floc nagy ügyességgel segédkezett neki.
A bretagne-i a függönyzsinórból késével megfelelő hosszúságú darabot
vágott le, s erősen átkötötte a fiatal leány csuklóit azzal a ravasz
tengerészcsomóval, amit csak a hajósok ismernek. Majd felugrott az
ablakpárkányra, s még egyszer alaposan kipróbálta a kötél erősségét.
109
– Akár négy embert is vígan megbír! – jelentette ki megnyugodva. –
Parancsnok, készen az indulásra!
A báró az ablakhoz lépett, s némi aggodalommal tekintett le a mélybe. Egy
pillanatnyi habozás után hátrafordult.
– Segítsetek Miss Wentwortnak az ablakpárkányon!
Ő maga ekkor már a kezében tartotta a kötelet. Egy pillanat múlva
mindketten ott lebegtek az űr fölött.
– Szoríts erősen és hunyd be a szemed! – szólt a báró.
– Igen...
– Semmi baj nem lesz, jótállók érte!... Tengerész vagyok!
Az első csomóról lecsúszott a másodikra, innen a harmadikra. Kezeivel és
térdével görcsösen szorította a kötelet.
A bretagne-i az ablakon kihajolva, aggodalommal figyelte őket, amíg el
nem tűntek a szemei elől a sötétben.
– Végre! – szólt egy-két perc múlva, nagyot sóhajtva. – Leértek!... Terajtad
a sor, kis Floc!... Hogy van a márki?
– Még mindig bőven folyik a vére, s nem nyitotta ki a szemét.
– Rossz jel! – mormogta az öreg tengerész. Megcsóválta a fejét, majd újból
rászólt a fiatal matrózra.
– Mozdulj hát!... Eredj a kapitány után!
A kis Floc majomügyességgel kapta el a kötelet, s egy pillanat alatt eltűnt a
sötétben.
– Miss Diana! – fordult most Sziklafejű a komorna felé, aki a kerevet
mellett térdelve, hasztalan igyekezett elállítani a márki vérét. – Két perc múlva
okvetlen hívasson orvost!
– S mit mondjak neki? – kérdezte Diana, aki még a sebesültnél is
sápadtabbnak látszott.
– Mondja, hogy rablók jártak itt. Nehogy elárulja a bárót, mert keservesen
megbánná nagyon hamar!
 – Ó, mit képzel rólam!... Úrnőmhöz mindig hű voltam.
– Akkor jól van... Hamarosan viszontlátjuk egymást! Sebtében kiitta még a
palackból a maradék madeirát, felugrott az ablakpárkányra, s a kötelet a
kezébe kapva, kilendült a mélység fölé. Amikor leért, látta, hogy a báró, Mary
meg a kis Hoc alig tízlépésnyire várakoztak reá. A matróz kivont
tengerészkardját tartotta a kezében.
– Magához tért a márki? – kérdezte a leány aggódva.
– Sajnos, még nem – felelte a bretagne-i –, s a vérzést sem lehetett még
elállítani... Mindazonáltal, nem hiszem, hogy halálosan megsebesült volna...
Úgy látszik, a kapitány életében először hibázta el
110 ezt a híres döfését, amit még soha senki nem tudott kivédeni! No, de
nem csoda... utóvégre a testvéréről volt szó...
– Ó, istenem! Mit is tettél, William! – siránkozott a leány a báró felé
fordulva.
– Csak azt, ami a sors könyvében volt megírva! – felelte szárazon a báró. –
De most menjünk, mielőtt elcsípnének bennünket.
Kihúzta a hüvelyéből a kardját, s menyasszonyát karonfogva, megindult a
város felé. Hű matrózai néhány lépés távolságban követték.
A tér meg az utcák sötétek és elhagyatottak voltak, a közvilágításra már
nem volt többé sem olaj, sem gyertya Bostonban.
A felhalmozott készletek a hosszú ostrom alatt már rég kimerültek, s bár az
angol hajók a nyílt tengert és az öblöt is a kezükben tartották, az utánpótlás
tekintetében mégsem tehettek semmit, mert a szerencsésen elhelyezett
amerikai ütegek egyes átjáró pontokat olyan veszedelmes tűz alá vehettek,
aminek egy hajó sem akarta kitenni magát.
A koromsötétség azonban egyáltalán nem zavarta a szemben álló feleket az
ágyúzásban. Különösen az amerikaiak dolgoztak erősen, s szünet nélkül
lődözték a városra tüzes bombáikat, amelyek hol ezt, hol amazt a tetőt ütötték
be vagy akárhányszor egy-egy házat is romba döntöttek.
A kis csapat egyik tagja sem beszélt, mindnyájan elmerültek a
gondolataikba. Még Sziklafejű is hallgatott, ami nemigen fordult még elő.
Valószínűleg valamennyien arra gondoltak, ami távozásuk után a toronyban
történhetett... Vajon találtak-e orvost, megához tért-e a márki, csakugyan nem
halálos-e a sebe, s vajon nem árulja-e el őket akaratlanul is a komorna?
Azóta már valószínűleg minden irányban járőröket küldtek ki, hogy
elfogják az állítólagos rablókat, akik vakmerőén megmásztak a tornyot,
leszúrták a márkit, s elrabolták a menyasszonyát.
– Ej, ej! Hallod-e, kis Floc? – szólalt meg végre a bretagne-i, aki már nem
bírta tovább a hallgatást. – Nem olyanok vagyunk-e, mint négy sétáló halott?
 – Igaza van, mester – válaszolta a fiatal matróz. – Nagyon
elszontyolodtunk valamennyien.
– Pedig milyen jól sikerült minden! Hiszen inkább örvendeznünk kellene s
teli torokkal dalolni utcahosszat.
– A bárónak sincs jókedve.
– Márpedig ez így nem mehet tovább, fiacskám. Sohasem tud
111 tam tűrni a szájkosarat magamon... Még jó, hogy derék kocsmárosunk
megígérte, hogy várni fog ránk, s így néhány üveg többékevésbé skorpiós
borral földeríthetjük magunkat. Hej, ma éjszaka a szép Dianáról fogok
álmodni!
– Mi az, mester, csak nem lett szerelmes abba az egyiptomi múmiába?
– Mit, múmia?... Szárított tőkehal, fiacskám! Az a fajta, amit New-
Foundland tájékán halásznak.
– Egészen összeillenének, mester! – évődött a fiatal matróz.
– Már megint kezded, fiacskám?
– Tudniillik, amennyivel keskenyebb a rendesnél a szép Diana, maga,
mester, annyival szélesebb.
– Fiam, vigyázz, mert erősen viszket a tenyerem!
– Múmia kisasszony majd megvakarja. Forduljon csak hozzá bizalommal!
Ebben a pillanatban a báró kiáltására lettek figyelmessé.
– Félre az útból, vagy leváglak benneteket!
Sziklafejű meg a társa hanyatt-homlok rohantak a báró nyomába. Odaérve,
látták, hogy két katona állta az útjukat, s az egyik már a leány karját rángatta.
Sziklafejű elszántan rontott neki a katonáknak, mielőtt a báró még a kardját
használta volna. Az egyiket úgy rúgta gyomron, hogy menten összecsuklott s
elterült a földön, a másikat meg egy szörnyű ökölcsapással terítette le a másik
tetejébe.
– Hallatlan! – kiáltott föl az öreg tengerész. – Hát már egy kis esti sétára
sem jöhet ki az ember Bostonban az utcára? Nesztek, gazemberek! így bánok
el én azokkal, akik az utca békéjét mindenáron fel akarják forgatni.
S nyugodtan tovább folytatta az útját a többiekkel együtt, mintha mi sem
történt volna.
Öt perc múlva valamennyien ott állottak a “Harminc bölényszarv" előtt, s
erősen megrázták a karikakilincset.
Hulrikot földhöz vágja a skorpiós madeira
A fogadós, ígéretéhez híven, csakugyan ott bóbiskolt egy széken az ajtó
mellett, s így az első kopogtatásra fölrezzent és sietett ajtót nyitni.
Amikor látta, hogy titokzatos, de gavallér vendégei egy gyönyö
 112 rű leánnyal érkeztek vissza, aki a nagy sietségben még csak egy sálat
sem vetett a vállaira, meglepetve hőkölt vissza, de elég okos volt ahhoz, hogy
kérdezősködésekkel ne terhelje őket.
Olyan előkelő vendégek iránt, akik csengő aranyfontokkal fizetnek, sok
tekintetben elnézőnek kell lenni egy vérbeli kocsmárosnak. Egyébként
Sziklafejű bizonyára nem habozott volna megértetni vele ezt az
aranyigazságot.
– Mit parancsolnak, kegyelmes uraim? – kérdezte szemeit dörzsölve.
• – Készen van a kisasszony szobája? – kérdezte Sir William.
– Készen, kegyelmes uram!
– Gyertya is van benn?
– Az is.
– Gyere, Mary... itt tökéletes biztonságban vagy, mert én meg ez a két
hűséges emberem könnyen megvédelmezünk minden veszedelem ellenében.
Sajnálom, hogy csak egy ilyen piszkos kis kocsmában tudlak elszállásolni, de
elsősorban a te biztonságod lebegett a szemeim előtt! Itt bizonyára nem fog
senki sem keresni.
– És Diana?
– Róla majd gondoskodik holnap Sziklafejű. Bízd csak egészen rá... Hé,
kocsmáros! Gyújts gyertyát s menj előttünk!
Amíg a báró menyasszonyát kísérte fel a szobájába, s bretagne-i szemlét
tartott a söntés polcán s az ott elhelyezett palackok között.
– Nini – kiáltott fel hamarosan. – Medok! Ez is híres márka! Ittál-e te már
medokot, kis Floc?
– Nem én! Sajnos, eddig csak a csigerekben válogathattam.
– Nem is értett a te apád soha máshoz, mint csak az almához meg a
krumplihoz.
– Körülbelül igaza van, Sziklafejű mester – felelte mélabúsan a fiatal
matróz.
– Láttad volna csak az én apámat! Tyű! Hogy tudott az inni!
– Úgy, mint ennek a kocsmárosnak az apja?
– Azzal a különbséggel, hogy nem részegen halt meg, hanem
tisztességesen, józanul, az ágyában. Talán éppen azért, mert akkor már egy
hete nem ivott egyebet tejnél!... Medok! Nagyszerű ital ez, fiacskám! Egyszer
kóstoltam én is valami francia kikötőben, de nem emlékszem már rá, hol és
mikor. De a torkom meg a gyomrom valószínűleg eszembe fogja juttatni, ha
felhajtok belőle egy pohárral.
– Nagyon részeges ember maga, mester!
113
 – Én? Tévedsz, fiacskám! Jó tengerész vagyok, ez az egész... A régi jó
tengerésznemzedék lassanként kihal, a mai fiatalok pedig sem a munkában,
sem az ivásban nem léphetnek a nyomukba.
Ezzel fogta az üveget, s miután hiába tekintgetett körül dugóhúzóért,
egyszerűen lefejezte a kése fokával olyan ügyesen, hogy egyetlen szilánk sem
esett a borba.
– Milyen pompás hóhér lett volna belőlem! – jegyezte meg nagyon
komolyan. – Az emberfejek bizonyára még szebben repültek volna a kezem
alatt, mint ez a nyomorúságos üvegnyak.
– Miért szidja most egyszerre ezt a szerencsétlen palackot? – kérdezte a
fiatalember. – Hiszen az előbb azt mondta róla, hogy nagyon híres márka.
– Csak azért, hogy ilyen szemtelenül kicsiny – felelte nevetve a bretagne-i.
– Egy tisztességes tengerészkorty nem kerül ki belőle.
Ebben a pillanatban érkezett vissza a báró a terembe. A kocsmáros a
bűzösen füstölgő faggyúgyertyával követte, amit a belépésekor sietve elfújt.
Sziklafejű látva, hogy ura és parancsoló]a arca egyáltalán nem ragyog az
örömtől, bár vállalkozásuk olyan fényesen sikerült, nem állhatta meg, hogy
meg ne kérdezze tőle:
– Parancsnok, csak nem elégedetlen talán hűséges öreg szolgájával?
– Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni tőlem? – szólt a báró helyet foglalva az
egyik asztal mellett.
– Hát csak... a batzi városháza tornyára!... Arra gondoltam, hogy amikor a
hatvanágyús Leicester űzőbe vett bennünket, még akkor sem láttam ennyire
elborultnak az arcát, mint éppen ma este. Amikor pedig dalolnia kellene
örömében, hogy vállalkozása ilyen kitűnően sikerült, s a bájos Miss Mary itt
van a közelében, az ön meg hűséges két embere hathatós védelme alatt.
A báró lehajtotta a fejét.
– Szerettem volna elkerülni ezt a vérontást – felelte aztán szomorúan.
– Hát hiszen, megértem én azt... De ha majdnem egy vér folyik is az
ereikben, mégsem engedhette magát felakasztatni kedves fivérétől... Volt
nekem egy nagybátyám, akinek az unokatestvére elrabolta a nőjét. Tudja, mit
csinált erre az én nagybátyám? Megfogta a tisztelt rokont, kivitte a
homokbuckák közé, s hat fejszecsapással átsegítette a másvilágra!
114
– Erre aztán elküldték Guayanába, a fegyenctelepekre, ugye? – kérdezte a
kis Floc.
– Szamár vagy, fiam, mindig mondtam én azt! Pedig ez nagy baj, mert a
kalózhajókon éppen a megfigyelőnek kellene a legügyesebb és
legfurfangosabb embernek lenni! A nő a felesége volt a nagybátyámnak,
szerencsétlen! Gondolhatod, hogy felmentették. Nyugodtan folytatta tovább a
kalózmesterséget, s a neve olyan rettegett lett az angolok előtt, mint akár Jean
Barté.
Majd újra a báró felé fordult:
– Épp ezért, parancsnok, mély alázattal kérem, űzze el homloka felhőit
egy-két pohár medokkal. Meglátja, egyetlen skorpiót sem találunk benne.
Ezután összevont szemöldökkel, keményen rárivallt az asztal mellett álló
kocsmárosra:
– Haszontalan, nem kocsmárosnak való ember vagy, hallod-e? Olyan
medokod van, amilyennél jobbat még XVI. Lajos meg Marié Antoinette sem
ittak soha életükben, s te még egyszer sem kínáltál meg vele bennünket!
– A medok? – kérdezte csodálkozva a kocsmáros. – Hát jó?
– Persze hogy jó, te tökfejű! Hát nem kóstoltad még?
– Nem én, soha.
– Ezt is az apád vásárolta? – Ő.
– Akkor hát az apád mégiscsak értett a borokhoz, világos pillanataiban
természetesen, amikor nem volt részeg!... Eredj hamar, s hozd ide mind, ami
még a pincédben van!
– Ahogy parancsolják, uraim!
– De addig is add ide arról a kis polcról azt a másik üveget, amit ott láttam.
Ezek a szerencsétlen francia palackok olyan szűkre vannak fújva, ami
egyébként oly dicső, szeretett hazánknak valóságos szégyenfoltja!...
Csodálom, hogy neked nincsenek még kellő fogalmaid a tengerésztorkok
megközelítő méreteiről!... Nos, ne sokat bámészkodj, hanem ugorj le abba a
pincébe, egy-kettő! Egy kis friss, hűvös levegő csak jót fog tenni az álmos
szemeidnek.
A kocsmáros készséggel engedelmeskedett.
– Most pedig – folytatta a javíthatatlan fecsegő – igyunk egyet, parancsnok,
az ön bájos menyasszonya egészségére! Hajtsa csak fel bátran, olyan, mint az
olaj!
A báró megfogadta a tanácsot, s kiürítette a poharat.
– így ni! – helyeselt Sziklafejű. – Most aztán beszéljünk arról,
115 parancsnok, hogy az ördögbe megyünk vissza a korvettre? A föld alatti
folyosót szerencsésen felrobbantottuk, tehát arra már nem próbálkozhatunk.
– Erre már gondoltam én is – felelte a báró.
– Hátha az éjszaka sötétjében sikerülne az erődítményeken
keresztüllopóznunk s úgy jutni el a Mystic torkolatához? Én meg a kis Floc
körülnéznénk a bástyák és lőállások között, hátha találunk valami olyan
helyet, ahol keresztül lehetne csúsznunk anélkül, hogy az előőrsök
lepuskázzanak bennünket...
 – Igazad van, Sziklafejű – szólt elgondolkodva a báró. – Most már
egyáltalán nem érzem magam biztonságban a városban.
– Ha a kocsmárosban nem volna bizalma, parancsnok, szóljon, én tüstént
lemegyek utána a pincébe és kivágom a nyelvét, így egészen bizonyosan nem
tud majd elárulni bennünket.
– Hagyd békében a szerencsétlent, te emberevő! Tőle a legkevésbé sem
félek. Hanem a katona!
– Milyen katona?
– Hát az, akivel olyan nagy barátságba keveredtél, s aki felvezetett
bennünket a toronyba! Az elárulhat bennünket!
– Ezer cethal meg... – kiáltott fel a bretagne-i – ez csakugyan veszedelmet
hozhatna ránk!
Néhány pillanatnyi erős gondolkozás után azonban hirtelen földerült az
arca, s megnyugodva dőlt hátra a székén.
– Ó, az a fickó semmi esetre sem fog bennünket elárulni, mert hiszen akkor
kiderülne, hogy ő vezetett bennünket a kastélyba... Akkor pedig az öccsével
együtt főbe lőnék. Nagy szamár ugyan, de ennyire ostobának mégsem hiszem.
– Helyesen számítasz – felelte Sir William –, de én mégis nagyon szeretnék
sürgősen eltávozni ebből a városból.
– El is megyünk, kapitány, a dolog azonban mégsem olyan sürgős. A
korvettet egyelőre semmi veszedelem nem fenyegeti, itt pedig van elég füstölt
kolbász meg bor a számunkra. S ami a fő, Miss Mary is itt van, teljes
biztonságban a márkitól. Mit kíván még többet?
– Azt, hogy sürgősen a korvettemre mehessek!
– Nos, j ó! Egy kis türelem, parancsnok... Bízza a dolgot hűséges öreg
matrózára. Ezen az éjszakán egyébként úgysem tudnánk már semmi hasznosat
csinálni, s a leghelyesebben tennénk, ha visszavonulnánk néhány órára belső
termeinkbe... De hol késik már az a
116 kocsmáros? Jön az a medok vagy nem?... Ez az üveg, akárhogyan
sajtolom is, nem ereszt több italt, pedig már szeretnék lefeküdni. A fogadós
lélekszakadva rohant föl a pincéből, s fél tucat poros üveget tett le elébük az
asztalra. A palackok címkéiről a medok felírás sugárzott.
– Az utolsó hat palack! – mondotta lihegve.
– Nem baj – szólt az öreg matróz. – Ha elfogy, felhozod a legutolsó hat
palackot!
– Aztán meg a legeslegutolsókat – nevetett a kis Floc.
– Le is megyek holnap személyesen a pincédbe – folytatta a bretagne-i –,
hátha én többet találok. Azt hiszem, a szemeidben van a hiba... Jó lenne, ha
megnézetnéd valami ügyes szemorvossal!
– Csakugyan, ezt már az apám is tanácsolta.
 – S te, persze, nem fogadtál szót neki. Nagyon helytelenül tetted, a
szülőknek mindig engedelmeskedni kell!... Most azonban gyorsan húzd ki a
dugókat, s vigyél egy gyertyát a díszhálónkba.
A kocsmáros, mint mindig, sietett a kapott parancsnak eleget tenni.
Hamarosan elfogyasztottak még két üveg italt, aztán a szobájukba mentek. A
fogadós éppen elkészült az ágyazással.
– Ha a hölgy hívatna valamiért – figyelmeztette Sir William –, azonnal
értesíts! Jó lesz, ha az éjszaka egyáltalán nem fekszel már le.
– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram! – felelte a kocsmáros.
– Ha meg a katona zörgetne be, akivel reggel együtt ittam – tette hozzá
Sziklafejű –, azonnal kelts fel! S ne felejtsd el, tarts készen egy olyan üveget
is, amiben a skorpióidat őrződ!
– Meg akarja inni?
– Dehogy! A katonával akarom megitatni, én megelégszem a medokkal is...
Ez a derék fiú majd csak megemészti azt is!
– Ügy lenyeli a skorpiókat, mintha csak legyek volnának! – jegyezte meg a
kis Floc.
Amikor a fogadós mély hajlongások között magára hagyta őket, éjfél már
régen elmúlt. Pisztolyaikat az éjjeliszekrényre téve, meztelen kardjukat az ágy
fejénél a falhoz támasztva, csak úgy ruhástól dőltek végig az ágyon. Még a
nehéz tengerészcsizmáikat sem vetették le, hogy veszedelem esetén azonnal
harcra készen ugorhassanak ki az ágyból. ,.
A város bombázása egyre tartott, mert az amerikaiak az éjszaka folyamán
újabb néhány olyan pontot szállottak meg, ahonnan ágyúik még hathatósabb
tüzet szórhattak az erődítményekre.
A hadvezetőség ugyanis elhatározta, hogy mindaddig teljes erő
117 vei folytatja az ostromot, amíg a részükre annyira fontos város a
kezükre nem kerül. Sir William és matrózai azonban, akik régi kalózok voltak
s megszokták az ágyúk folytonos bömbölését, nem sokat törődtek a süketítő
dördülésekkel, amelyek hol itt, hol ott egy-egy nagydob méretű bomba
felrobbanását kísérték.
– Annyi rengeteg ház körül miért éppen a mi fejünkre esne az a bomba? –
mormogta magában Sziklafejű, s nyugodtan a másik oldalára fordult. A
következő percben pedig már úgy hortyogott, mint a barlangi medve. A medok
pompás altatószernek bizonyult.
Öt vagy hat órát alhatott így fiatalabb társa oldalán, aki egyébként versenyt
horkolt vele, amikor arra ébredt, hogy valaki erősen rázza a vállát.
Kinyitotta a szemeit, pislantott néhányat, s látta, hogy a kocsmáros hajol
föléje.
 – Micsoda dolog ez! – mordult rá dühösen. – Ki mondta neked, hogy ilyen
jókor fölkelts?
– Ilyen jókor... Hiszen már nyolc óra is elmúlt!
– Hagyhattál volna aludni legalább délig... Eredj s inkább főzz valami jó
ebédet!
– Csakhogy az a katona van itt, akivel ön tegnap együtt evettivott!
– Ezer cethal meg egy rakás vénasszony! – kiáltott föl a bretagne-i, s
hirtelen kiugrott az ágyból. – Mi az ördögöt meséljek én most ennek?
Odatekintett a báróra meg a kis Flocra. Mind a ketten mélyen aludtak.
– Hagyjuk csak aludni őket! – mormogta. – Elintézem én ezt a fiút magam
is.
Majd a kocsmáros felé fordult.
– Előkészítetted-e a skorpiós üveget?
– Kettőt is, uram!
– Kolbászod is van még?
– Van, sőt egy jó darab füstölt húsom is, meg egy gyönyörű sonkám
Chicagóból...
– Azt is az apád hozatta még?
– Nekem küldték a télen.
– No jó! Mondd meg a katonának, hogy egy perc múlva ott vagyok nála.
Addig megterítheted az asztalt! Siess, tudod, hogy kemény aranyakkal
szoktunk fizetni.
– Tudom hát.
118
– Akkor hát eredj!
Gyorsan eligazította a haját, övébe dugta a pisztolyát, s kardját magához
véve, lábujjhegyen ment ki a szobából, hogy Sir Williamot föl ne ébressze. A
kis Floc iránt valószínűleg nem lett volna ennyi tekintettel.
– A batzi városháza tornyára! – dörmögte az ajtót betéve. – Majd csak
kivágom magam valamivel! Utóvégre a franciák s azok között is főleg a
bretonok, sohasem mentek a szomszédba egy kis észért és találékonyságért!
A zsebébe nyúlt, s néhány dollárt kotorászott elő.
– Hulrik fösvényebb még a néhai jó Harpagonnál is... ezzel megveszem én
neki még a lelkét is! Bátran előre!
Az ivóba lépve látta, hogy fiatal barátja ott ül az egyik asztal mellett, s egy
kis pohárka gin áll előtte. Amikor Sziklafejű észrevette, felállt s udvariasan
köszöntötte:
– Jó reggelt, apám! Hogy aludtál az éjjel?
– Én? – kiáltott föl jókedvűen Sziklafejű. – Ügy aludtam, fiam, mint egy
kisangyal a felhőpárnáján!
 Hulrik meglepett mozdulatot tett.
– De... hogyan jöttél ide?
– Hogyan?... Hát a két lábamon!
– De... izé... onnan a toronyból?
– Ó, hát vittem magammal egy jó hosszú kötelet, s amikor senki sem látott,
leereszkedtem rajta.
– Aha! Akkor hát azon a kötélen másztak fel a rablók!
– Micsoda rablók? – kérdezte kitűnően miméit ámulással a bre tagne-i. ,
– Ajjaj! ... Te nem tudod, mi történt az én ezredesemmel /
– Az ezredeseddel? Ki az?
– Hát a Halifax márki!
– Hát mi történt vele?
– Leszúrták!
– Ne beszélj!... Igazán?
– Bizony.
– S megölték az én menyasszonyomat is?
– Őt nem bántották, de elrabolták az úrnőjét.
– Leányrablók voltak?... De hát miért rabolták el?
– Én nem tudom – felelte a katona a fejét rázva.
– Százezer bölény szarv! – kiáltott fel hüledezve a bretagne-i. – Ezt sem
hittem volna!
119
– Te hány órakor mentél le a toronyból?
– Úgy tíz óra felé.
– Az idő egyezik. A rablók gyorsan felhasználták a köteleket.
– Csakugyan! A dolog tiszta és világos! S elvittek minden elemelhetőt a
toronyból?
– Nem, csak az úrnőt vitték el.
– Ó, szegény kis jegyesem, milyen rettenetes izgalmakat állhattál ki... S
meghalt az ezredes?
– Nem halt meg, csak sok vére folyt.
– Ó, majd csak meggyógyul a finom sült húsoktól meg a jó bordói
boroktól! Van itt ebben a kocsmában is még néhány tucat, veszek majd neked
egypár üveggel, s vidd el neki ajándékba. De ne említsd ám neki az én
nevemet!
– Dehogy említem!
– Éhes vagy-e, Hulrik?
– Én mindig éhes vagyok. Howe tábornok már régen csak fél porciókat ad.
– Pedig nektek két porció sem volna sok! A katona röhögve bólogatott.
 – Korcsmáros! – szólt a bretagne-i a söntés mögé. – Hozz valami ennivalót
ennek a derék fiúnak, én fizetem!
– Te mindig csak fizetsz – jegyezte meg Hulrik megelégedetten
vigyorogva.
Egy perc múlva ott állott a katona előtt az asztalon egy font sonka, fél tucat
füstölt kolbász, egy jó darab kemény fekete kenyér, meg egy palack.
– Egyél, fiacskám! – biztatta a bretagne-i.
– És te, apám?
– Én tegnap este egy kissé sokat találtam enni, várok egy keveset... Hét,
kocsmáros! Nekem egy pohár medokot, semmi mást!
A katona szédületes étvággyal esett neki a rettenetesen elsózott sonkának,
ami után egy akó itallal sem lett volna képes eloltani a szomj úságát. Utóvégre
huszonöt éves, egészséges gyomrába már hetek óta csak fél adagokat
rakhatott, mert a városparancsnok a rohamosan fogyó és egyelőre
pótolhatatlan élelmiszerekkel mindenáron takarékoskodni szándékozott.
Sziklafejű kihúzta az üveg dugóját, s teletöltötte a katona poharát.
Hulrik felhajtotta az italt, s a szája szélét nyalogatva, jegyezte meg:
120
– Nagyon jó!
– Meghiszem azt! Madeira, aminek egy dollárt kóstál palackja... Igyál csak,
fiacskám!
Hulrik nem sokat kérette magát, töltött és ivott.
– S te nem iszol most velem, apám?
– Sajnos, a madeiraborból egyszer ott a messze Kanári-szigeteken olyan
sokat találtam benyakalni, hogy még ma sem megy le a torkomon.
– Aha... értem! – felelte a katona röhögve, és ismét töltött. Egyetlen
hatalmas korttyal eltüntette az italt feneketlen gyomrában. Majd friss
étvággyal esett neki a füstölt kolbásznak.
Sziklafejű még egy pohár medokot hozatott magának, s kíváncsian leste a
katonát, aki még mindig hősiesen ellenállott a skorpiós italnak. ,
Hulrik nagy buzgalommal falatozott tovább, s a kőkemény tekete kenyeret
olyan jóízűen ropogtatta a fogai közt, mintha a legfinomabb kétszersült lett
volna. Ebben az időben ugyanis a liszt annyira fogytán volt már a városban,
hogy a pékek fűrészport kevertek közéje. Időről időre teletöltötte a poharát, s
jóízűen kütta az utolsó cseppig. “ ,
Az ötödik füstölt kolbásznál tartott, amikor Sziklafeju lattá, hogy hirtelen
elsápad, a kezei lehullanak s hátradől a székén.
– Mi ez? – gondolta a bretagne-i. – Hirtelen részegség vagy pedig
mérgezés? Utóvégre nem a bőrére, csak a ruhájára van szükségem.
 Felkapta a skorpiós üveget és felfordította. A skorpiók az alján voltak, de
az ital kifogyott belőle.
– A batzi városháza tornyára! – kiáltott fel elbámulva. – Egy egész litert
megivott alig negyedóra alatt! így már megértem a dolgot! Nincs az az öreg
tengerész, aki ezt kibírta volna! Igaz ugyan, hogy egy jó fontnyi sonka, négy
szál füstölt kolbász, meg tudom is én, mennyi kenyér van a gyomrában az ital
alatt, de ami sok, az sok!... Hé, fogadós! Gyere ide hamar, hiszen mindjárt
leesik a székről!
– Látom.
Sziklafejű befutott a hálószobájukba, de csak a kis Flocot találta ott. A
fiatal matróz az ágya szélén üldögélt s nyugodtan pipált.
– Hát a kapitány? – kérdezte a bretagne-i hirtelen.
– Felment Miss Wentworthoz, jó reggelt kívánni neki... Nos, elintézted a
barátodat?
– El. De gyere, nézd meg magad is és segíts.
121 Mind a ketten visszamentek az ivóba.
A szerencsétlen katona inkább halottnak látszott, mint elevennek, már alig
lélegzett.
– Ezer cethat! – kiáltott föl a bretagne-i, dühösen vakarva a füle tövét. –
Úgy látszik, csakugyan megmérgeződött! Isten látja a lelkem, hogy eszem
ágában sem volt kárt tenni benne... De hát minek ivott annyit!... Mit szólsz
hozzá, kocsmáros?
A fogadós tanácstalanul ingatta a fejét.
– Nem tudom, mi van vele...
– S ha csakugyan meghalna?
– Hát eltemetem szépen a pincében, ott az utolsó hordó alatt... Úgyis
annyian halnak meg most. Eggyel több vagy kevesebb...
– Látod, ez már okos beszéd! – jegyezte meg a bretagne-i
megkönnyebbülve. – Egyébként én alig hiszem, hogy ez a derék ember olyan
könnyen itthagyná ezt az árnyékvilágot. Kemény fickónak látszik... No, de
segítsetek, s vigyük be a szobánkba az egyik ágyra... Nagy szükségem van a
ruháira.
– A ruháira? Minek? – kérdezte a kis Floc csodálkozva.
– Majd megtudod később.
Ezzel nekirugaszkodtak, felemelték a katonát, aki olyan nehéz volt, mint
egy tinó, bevitték a szobába, s levetve róla az egyenruhát, végignyüjtóztatták
az ágyon.
A boldogtalannak még csak egy sóhaj vagy nyögés sem hagyta el a száját.
Csakugyan olyan volt, mint akinek nincs szándékában többé életre kelni...
A “szép Nelly t" megszöktetik
 A bretagne-i nemigen törődött többé a szegény katonával, hanem sietve
ledobálta magáról a tengerészruhát, s nagy gyorsasággal öltötte fel az ötödik
porosz ezred zöld nadrágját, magas szárú csizmáit, az ezüsttel zsinórozott
kabátot azzal a kényelmes, könnyű piros sapkával, amely annyival célszerűbb
volt az angol katonák akkori nehéz fövegénél.
Hulrik erős termetű, legalább kilencvenkilós fiatalember volt, bár a hetek
óta tartó fél adagok bizonyára jócskán megapasztották, s így ruhái minden
nehézség nélkül rámentek a bretagne-i izmos, széles testére is.
122 Sziklafejű alig fél perc alatt tökéletesen felöltözve állott a kis Floc
elébe.
– No, fiam, mit szólsz hozzá? – kérdezte felcsatolva a kardot meg a
szuronyt tartó övet is. – Nem úgy áll rajtam, mintha rám szabták volna?
– Mondhatom, pompás a mester!
– Hát te, kocsmáros? Mondd, hogy tetszem?
– Rá sem ismerek többé! – válaszolta a fogadós, aki tátott szájjal bámulta a
hirtelen átváltozást.
– S most mi a szándéka, mester? – kérdezte a fiatal matróz.
– Megyek az Oxford-kastélyba, hogy le ne késsem a déli menázsiosztásról.
– Tréfál?
– Nem én. Ott akarok ebédelni a többi katonával, de én lemondok a fél
adagról meg a fűrészporkenyérről. Van még egy jó marék dollár a zsebemben,
márpedig a kaszárnyakantinokban jó pénzért mindent megkaphat az ember.
– S mit akar csinálni a kastélyban?
– Hát megfeledkeztél már az én édes kis Nellymről?
– Nem is Nellynek hívják...
– Eh, az mindegy.
– S el akarja őt is rabolni?
– Természetesen! A kapitány jegyesének szüksége van komor nára.
– Addig okoskodik, amíg megcsípik és főbe lövik!
– Engem?... Nem hinném, hogy az angoloknak volna olyan puskájuk,
amivel az én koponyámat keresztül tudnák lyukasztani. Bízd csak rám a
dolgot, fiam... Te meg addig ápolgasd ezt a szerencsétlen ördögöt, aki fél
lábával máris a sírban... akarom mondani, a kocsmáros pincéjében van. No,
isten áldjon, fiam, megyek egy kis katonásdit játszani.
Amint az asztal mellett elhaladt, amely mellett az előbb ültek, látta, hogy
két szál kolbász maradt ott, amit szegény Hulrik már nem ért rá elfogyasztani.
Visszafordult, fél perc alatt elnyelte mind a kettőt, felhajtott rá két pohár
medokot, s rágyújtva értékes pipájára, nyugodtan kiment az utcára.
Az utcák nagyrészt elhagyatottak voltak, mert az amerikaiak még mindig
nem hagyták abba az ostromot, talán inkább arra számítva, hogy a
megfélemlített lakosság előbb-utóbb kényszeríteni fogja a parancsnokot a
város átadására.
123 Az ágyúzásból megint tisztán kihallatszottak a Villám bombavetőinek
mély dördülései. Ezek a magas ívben kilőtt bombák okozták eddig a
legnagyobb kárt városszerte.
Sziklafejű zsebre tett kezekkel, kedélyesen pof ékelve, éppen abban a
pillanatban érkezett a kastély kapuja elé, amikor egy frissen sütött
fűrészporkenyerekkel megrakott szekér fordult be a kastély udvarára nyolc
vagy tíz katona kíséretében.
Feltűnés nélkül közéjük elegyedett, s belépett velük a tágas udvarra, ahol
néhány ágyú szétlőtt kerekét javították. A dolgozók mellett egy hórihorgas
angol állott hátratett kezekkel. A szájában szivarvég füstölgőit.
– Hej, bajtárs! – szólította meg Sziklafejű nyugodtan. – Meg tudnád-e
mondani, hol találnék meg egy Wolf nevű katonát, akinek egy Hulrik nevű
fivére is van?... Fizetek neked egy pohár gint!
– Wolf Paterman? – kérdezte a katona. – Őt gondolod?
– Őt, őt... Kerítsd nekem elő ezt az embert, szívességedért meg addig is
tedd el ezt – szólt a bretagne-i, s egy húszcentest nyomott a katona markába.
A katona vigyorogva futott az épületbe teljesíteni a kérést, Sziklafejű pedig
leült egy törött ágyútalpra, hogy újratömje a pipáját.
Őt perc sem telt belé, Wolf, a boldogtalan Hulrik öccse ott állott előtte.
– Ebédeltél már? – kérdezte tőle mindenekelőtt Sziklafejű.
– Még nem osztották ki az ebédet – felelte a fiatal katona.
– No, hát akkor itt van ez a dollár, s eredj, egyél valamit a kantinban.
– És... te ezt nekem adod? – kérdezte csodálkozva Wolf.
– Persze hogy neked adom – felelte a bretagne-i –, de előbb szeretnék
veled két szót váltani... Hulrik, a fivéred, akivel alig félórája együtt
tízóraiztunk s aki még ott maradt, hogy kiigya a sörét, már elmondott mindent,
ami az éjjel a toronyban történt... Épp ezért nem szükséges, hogy te is beszélj
róla... Ellenben csak azt szeretném tudni, él-e a márki vagy meghalt?
– Nagyon beteg, de nem halt meg.
– Akkor jól van... S a komorna, akit bizonyára te is jól ismersz, hiszen
állandóan itt vagy őrségen, fenn van még?
– Fenn.
– Mondta neked a fivéred, hogy ez a komorna az én feleségem?
– Ó! – szólt a katona tágra meresztve a szemét. – Az a nő a te feleséged?
124
– Az bizony!
– S most mit akarsz vele?
 – Szeretném, ha felmennél hozzá s megmondanád neki, hogy a férje, aki
tegnap este ott volt nála, megint beszélni akar vele.
– Jó, mindjárt megmondom neki.
– De kiengedik?
– Ha az úrnője kiengedi, miért ne?
– Akkor nagyon jól van! Eredj, bajtárs, mondd meg neki, hogy a torony
alatt várom.
A derék fiú sietve távozott, nagy örömmel rázva a markában a kapott
pénzdarabot. Valószínű, hogy még nemigen akadt ilyen adakozó kedvű
bajtársra soha életében.
Ebben a pillanatban megszólaltak az ételkiosztáshoz hívó trombitajelek.
Hatalmas, gőzölgő üstöket cipeltek ki az udvarra, tele, isten tudja, micsoda
rettentő kotyvalékkal, s a fél adagon kiéhezett katonák csajkáikkal a kezükben
rohantak feléjük. A németek, akik fürgébbek voltak az angoloknál, hirtelen
körülállták az üstöket.
– Jaj! – dörmögte magában Sziklafejű – micsoda vadállati éhség!...
Mégiscsak jobb a hajókon. Ott legalább szárított hal meg sózott hús mindig
bőven van!
Amint megfordult, látta, hogy Wolf tart feléje, de csajka nélkül.
– Nos? – kérdezte elébe menve.
– A komorna vár reád! – Hol?
– A torony alatt.
– Köszönöm, bajtárs. Holnap találkozunk, s egyszer elviszlek téged is egy
jó reggelire.
Átment három vagy négy folyosón, amelyek tömve voltak puskákkal,
szuronyokkal meg háti borjúkkal, s a leeresztett felvonóhídon keresztül kiért a
kastély elé, anélkül, hogy az őrt álló katonák megszólították volna.
A kastély sarkán túl mindjárt megpillantotta a várakozó komor nát.
– Csakhogy ennyire vagyunk! – kiáltott fel örömében. – Ügy látszik,
minden nagyszerűen halad! Hja, a bretonok, főleg, ha batziak, igazán értik a
módját, hogyan kell valamit tisztességesen elintézni!
Katonásan tisztelgett, s miután meggyőződött róla, hogy senki
125 sincs a közelben, lehajolt, és udvariasan kezet csókolt a komornának.
– Ó, drága Nelly!
– De hát miért hív ön engem állandóan Nellynek? – kérdezte a komorna
mosolyogva, s hosszú, sárga fogait mutogatta.
– Azért, mert ez a név egy francia nőre emlékeztet, akit olyan sokáig
sirattam! – felelte a bretagne-i rendkívüli megindultságot tettetve. – Ez a
szívtelen teremtés az oka annak, hogy elhagytam a szárazföldet, s azóta csak a
tengereket járom.
 – Ó, ó! Akkor csak hívjon továbbra is Nellynek, ha ez önnek kellemesebb –
felelte a komorna. – De mi van úrnőmmel?
– Teljes biztonságban van. – Hol?
– Mindjárt meglátja, oda fogom vezetni. Szíveskedjék a karját nyújtani...
Éppen megindultak, amikor egy rendőr, aki eddig a torony alját övező
keskeny kis kert bokrai között hallgatózott, rejtekhelyéről kilépve, utánuk
kiáltott:
– Hej, katona úr, hová megyünk? Sziklafejű mérgesen fordult vissza.
– Hogy maga hová megy, nem tudom és nem is érdekel, az meg, hogy én
hová megyek, tisztára az én dolgom. S különben is ki maga, hogy meg meri
kérdezni egy katonától, hová viszi a feleségét?
– Biztos vagyok.
– Milyen biztos?
– Rendőrközeg. A bostoni rendőrség tagja – felelte a rendőr.
– No hát, akkor csak siessen a bástyákra, s ott őrizze és védje meg a város
rendjét! Mert az csak nem rend, hogy az amerikai ágyúgolyóktól már ki sem
igen jöhet a tisztességes katona az utcára, hogy egyet sétáljon a feleségével.
– Az nem a mi dolgunk, inkább a maguk kötelessége. Hogy hívják?
– Hans Kip.
– Melyik ezredben van?
– Talán vak, hogy nem látja! – ordított a bretagne-i dühösen hadonászva. –
Akkora ötös van a sapkámon, mint a feje... Száz lépésre elvilágít!... Jó lesz, ha
elmegy valami jó szemorvoshoz!
– Ki az ezred parancsnoka?
– Halifax ezredes.
– No és a nő?
126
– Micsoda nő?... Hallja-e, ne gorombáskodjon, mert nagyon hamar
megbánja, ha kihoz a béketűrésből!... Ez nem nő, hanem a feleségem, értette-
e?
– Nincs miért dühöngenie... Arra feleljen, amit kérdeztem. Hogy hívják a
hölgyet?
– Nelly.
– Milyen Nelly?
– O'Conner.
– Hol laknak?
– Ott, ahol jólesik.
– Ha nem felel, mindkettőjüket beviszem az őrszobára.
A bretagne-i válaszolgatás közben egyre közeledett a rendőr felé, s miután
újból meggyőződött róla, hogy egy lélek sincs a közelükben, elengedte a sárga
fogú miss karját, aki igazi angol nőhöz illően közönyösen várta a vita
elintézését, s bátran odalépett a rendőr orra elé.
– Azt hiszem, uram – mondotta villámló szemekkel – hogy az ön
kíváncsisága máris túlment a szokásos határokon. Nem kíváncsi esetleg arra
is, hogy mit fogunk estére vacsorázni?
– Megtehetném, hogy még ezt is megkérdezzem – felelte a rendőr.
– Ah!
– Felmerült gyanú esetén jogom van házkutatást tartani, s az esetleg
elrejtett élelmiszerkészleteket elkobozni. '
– Mi pedig csak haljunk meg éhen, ugye?
– Hja, manapság itt a városban csak a valósággal harcoló katonáknak van
joguk megtölteni a gyomrukat.
– Hát én mi vagyok? Amerikai talán?
– Nem tudom.
– Úgy?... Kételkedik bennem?
A rendőr elnézett a levegőbe s úgy felelt:
– Egy német, aki harcba indulva, a feleségét is magával hozza,
mindenesetre gyanús személy!
– Ezer cethal meg egy rakás vén komorna! – kiáltott föl a bretagne-i. – Ez
már aztán több a soknál!
S mind a két rettentő öklét a magasba lendítve, villámgyorsan lesújtott a
szerencsétlen rendőr fejére, aki a borzalmas ütésre egyetlen hang vagy jaj szó
nélkül roskadt össze.
– A batzi városháza tornyára! – kiáltotta dühösen Sziklafejű.
127 Még ilyen szemtelen gazembert nem láttam életemben! Igazam van,
Miss Nelly?
– Ó! Ön igazán nagyon erős férfi! – felelte a komorna őszinte
csodálkozással.
– Az már igaz! Olyan erős vagyok, hogy képes lennék önt, Miss Nelly, a
karjaimba kapva, meg sem állani Pekingig! Tudja, milyen messze van ez a
város ide?
– Még sohasem hallottam a hírét sem.
– No nem baj! Adja csak ide a karját, s menjünk felkeresni az úrnőjét. Ez a
tisztelt úr két-három óra eltelte előtt úgysem tér magához, mi pedig félóra alatt
otthon vagyunk... Hát nem rettenetes! Végül még azt is megkérdezte volna
tőlünk, hogy mikor kelünk s hogy mit szoktunk inni az ebédhez?... Utálatos
fajzat ez a rendőrnépség!... No de egyszer alaposan ellátták a bajukat a mi
matrózaink New Castle-ben...
– Igazán? – kérdezte a komorna szorosan odasimulva csodálatos erejű
kísérőjéhez.
 – Alaposan megtréfálták őket! – folytatta Sziklafejű hangosan felkacagva.
– A dolog úgy történt, hogy vagy egy tucat matrózunk kiszállt a kikötőben.
Rendes tengerészhez illően egy kissé beszeszelve, és emelkedett hangulatban
igyekeztek vissza késő éjjel a fedélzetre. Kedélyesen dúdolgatva haladtak
végig az utcákon, de úgy látszik, hogy ezt a dúdolgatást az ottani rendőrök
éjjeli csendháborításnak minősítették, s vagy hatan utánuk vetették magukat,
hogy a matrózokat lefüleljék... Hogy mi történt közöttük, mi nem, most már
nemigen emlékszem rá pontosan. Másnap reggel azonban, alig húztuk fel a
horgonyokat, nagy hahotázásra lettem figyelmes a fedélzeten.
Megbotránkozva siettem le a parancsnoki hídról, hogy megtudjam a
fegyelmezetlen viselkedés okát, s tudja, mit láttam?
– Honnan tudnám?
– Az árbocokon meg a vitorlakeresztrudakon hat rendőrt vettem észre,
amint kibontják a vitorlákat,..
– Hát az hogy lehetett?
– Nem találja ki?... Nos hát, ez a kedélyes matróztársaság akkor éjjel
nekiesett az okvetetlenkedő rendőröknek, félholtra püfölte őket, s minden
ruhát lehúzott róluk... úgy tréfából! Az árbocokon rendőrruhába bújt matrózok
manővereztek... Szerencsénkre igen jó szelünk volt, s gyorsan eltűnhettünk a
láthatárról! Mert ha űzőbe vettek volna bennünket, komoly baj lehetett volna a
dologból!
– Rettenetes emberek maguk, tengerészek! – jegyezte meg
128 mélységes csodálkozással a komorna, és még szorosabban odasimult
kísérőjéhez.
– Téved, drága Nellym, olyanok vagyunk mi, mint a tejes bárány, csak
akkor válunk hirtejen vadállatokká, ha az orrunk alá fricskáznak.
– Ezt láttam az előbb!
– Ez is valami? Két kis pofon? Hiszen megérdemelte volna, hogy levágjam
mind a két fülét!... De jöjjön csak nyugodtan. Az én karomon semmi
veszedelem nem érheti.
– Ó, megbízom én önben, ha nem is mondja... izé... hogy is hívják?
– A tengerészek Sziklafejűnek neveznek – válaszolta a bretagne-i –, s én
megelégszem ezzel a névvel. Lassanként már el is felejtem az igazi nevemet.
Különben így hívták már az apámat meg a nagyapámat is.
– Érdekes, de hát miért?
– Azért, mert nekünk, bretonoknak olyan kemény a koponyánk, mint a
sziklakő. Az ilyen kemény koponya a harcban többet ér, mint a legjobb kard!
A komorna önfeledt boldogsággal simult vaskos lovagjához, aki végül már
csakugyan nem is vezette, hanem vitte. Az is igaz azonban, hogy olyan sovány
volt, mint a szárított tőkehal, s így a testsúlya alig számított valamit olyan erős
ember számára, mint Sziklafejű.
Végigsiettek néhány utcán, igyekezve elkerülni a találkozást valami másik
rendőrrel, s negyedóra múlva beléptek a “Harminc bölényszarv"-hoz címzett
fogadó ajtaján. A báró és a kis Roc éppen ebédeltek, s az “utolsó" szál
kolbászt fogyasztották, amit a kocsmáros fel tudott kutatni rejtélyes tartalmú
pincéjében.
– Megérkeztünk, parancsnok – jelentette a bretagne-i, s a komorna karját
elbocsátva, feszesen tisztelgett a báró előtt. – Amint látja, az igazi, vérbeli
kalóz mindent el tud intézni egy kis vakmerőséggel.
A báró jól nevelt gavallérhoz illően mindenekelőtt a komorna kecses
bókjára válaszolt, majd némi aggodalommal kérdezte:
– Meghalt?
– Nem halt meg, parancsnok – válaszolta Sziklafejű. – Csak éppen sok vért
vesztett...
– Menjen csak az úrnőjéhez – szólt a báró a komornához –, s ossza meg
vele az ebédjét!
129 A szolgálatkész fogadós sietett elvezetni a komornát.
– Nem tettél semmi olyant, amiből veszedelem származhatna ránk? –
kérdezte aztán a báró Sziklafejűtől, aki derekasan nekilátott a maradék
kolbásznak, s már arra a szép darab kanadai sajtra kezdett pislogni, amely még
érintetlenül állt az asztalon.
– Én, parancsnok?... Dehogy tettem! Csak nem gondol gyermeknek?...
Csupán egy utamba kerülő szemtelen rendőrt némítottam el két tisztességes
ökölcsapással...
– De aztán csakugyan elnémította-e? – kérdezte hirtelen a kis Roc.
– Ha nem hiszed, elsétálhatsz a toronyláb kis kertjéig! Ott találod a bokrok
között. Mindazonáltal inkább azt ajánlom, ne szakítsd félbe emiatt az
ebédedet, fiacskám... A batzi városháza tornyára! Most jut csak az eszembe...
Eltemettétek a katonát a pincében?
– Dehogy! Békésen horkol az ágyban.
– Teremtőm, micsoda gyomra van ennek!
– Nem leselkedett utánad valaki? – kérdezte a báró.
– Nem hinném, parancsnok... s különben is nem a rendes úton jöttünk.
– És mégsem érzem magam sehogy sem biztonságban.
– Kire gondol, hogy gyanakodhatnék reánk és rejtekhelyünkre?
– Ó, sokszor elég a legcsekélyebb nyom.
– Majd résen leszünk, s amíg megvan ez a kard az oldalunkon, nem lesz itt
semmi baj, parancsnok! Ugye, kis Floc?
– Persze hogy nem lesz!
 – Aztán meg úgysem maradunk már sokáig – folytatta Sziklafejű elnyelve
az utolsó darab kanadai sajtot is, amit azon frissiben megöntözött két pohár
medokkal. – Miután pedig a katonánk még úgyis alszik, egyelőre magamon
tartom a ruháját, s a kis Flockal körülsétáljuk a bástyákat, hátha találunk
valami alkalmas pontot a szökésre... Jó lesz, parancsnok?
– Mindenesetre! Amint mondtam, egy perc nyugalmam sem lesz, amíg
Maryt biztonságba nem helyeztem a korvett fedélzetén.
– Akkor hát, kis Floc, gyújtsd meg a pipádat, s gyere nézzük meg, hogyan
hullanak a bombák.
– Csak aztán a fejünkre ne essen valamelyik! – jegyezte meg a fiatal
matróz a pipáját tömve.
– Ne féltsd te a mi fejünket, fiam! Nem azért vagyunk bretonok. S a
pipával a szájában fölállt, s bal kezét büszkén a kardmarkola
130 tára téve, kihívó állásban nézegette végig magát az ivó falán
fölakasztott füstös tükörben.
– A batzi városháza tornyára! – szólt tetszelegve. – Nem azért mondom,
hogy dicsérjem magam, de ritkán láttam még magamnál jobb állású katonát.
– Hát hiszen ezért is lett szerelmes a szép Nelly magába, mester! – nevetett
a fiatal matróz.
Sziklafejű mérgesen nézett feléje.
– Az lehet, hogy ő szerelmes lett, de én?... Csak nem gondolod, hogy ilyen
száraz kóróba belebolondulhatnék?
– Csak hallgasson, láttam, mennyire a hatalmában van.
– Elég legyen, csirkefogó!
Sietve fölhajtott még egy pohárral, s pipáját a szája jobb sarkába vágva,
mindkét kezét zsebre téve távozott. A fiatal matróz is rágyújtott s utánasietett.
Végighaladtak néhány szűk, görbe utcán, amit az ágyúk és nehéz szekerek
kerekei siralmasan tönkretettek, s minden baj nélkül elérték a bástyák vonalát.
Látták, hogy az angol leállásokban nagy a sürgölődés-forgolódás, de
minden igyekezetük kárba vész, miután golyóik legnagyobb része már a
Mystic innenső partján ért földet, meg a Bunkers Hill lejtőjén, amit az
amerikaiak még mindig hősiesen tartottak.
A lőszerrel megrakott szekerek egymást érték az egyes lőállások mögött,
hogy pótolják a hasztalan elpazarolt anyagot. S bár a városban felhalmozott
hadianyag erősen fogyóban volt, Howe tábornok mégsem tudta magát újabb
kirohanásra elhatározni, ami kétségkívül újból rengeteg emberveszteséggel
járt volna.
– Hiábavaló erőlködés! – jegyezte meg Sziklafejű, miután egy ideig
élénken figyelte az ágyúzás eredményét. – Ez a szerencsétlen Howe előbb
vagy utóbb kénytelen lesz föladni a várost.
 – Gondolod? – kérdezte a kis Floc.
– Kezeskedem róla, hogy egy hónapon belül mindaz, ami még megmarad
ebből a seregből, az amerikaiak kezébe esik, s mi nyugodtan elhagyhatjuk a
kikötőt.
– S hová megyünk?
– Mit tudom én? Ez már a parancsnok dolga, kérdezd meg tőle, ha nagyon
kíváncsi vagy!... – felelte az öreg matróz vállat vonva. – Ezer villám!... Ha ez
három lépéssel errébb csapott volna le, vihettek volna mindkettőnket a bostoni
temetőbe!
Egy hatalmas bomba, kétségkívül a korvettről, alig kétméter
131 nyire zúgott el szikrázva mellettük, s egy szomszédos kis ház
oldalának vágódott. Néhány másodperc múlva hatalmas dörrenéssel robbant
fel a ház belsejében, s a ház egyik oldalát meg a tető egy részét romba
döntötte.
– Hej, de szamár is vagyok! – jegyezte meg Sziklafejű a fejét csóválva.
– Miért? – kérdezte a társa.
– Hát nem látod, hogy kialudt a pipám? Ennek a bombának az égő
zsinórjánál meggyújthattam volna.
– Meg bizony... a fejével együtt. Hirtelen mind a ketten elhallgattak.
– Hallod? – kérdezte az öreg matróz pár pillanatnyi figyelés után. – Ez
megint a Villám sortüze volt!
Föllépkedtek egy kis teraszra, amely egy kiálló szikla tetejére volt építve, s
ahonnan egészen tisztán láthatták a Mystic túlsó partját is.
A korvett majdnem a folyó közepén horgonyzott, s valamennyi ágyúja és
bombavetője derekasan dolgozni látszott. Időről időre sűrű, fehér füstfelhő
borította el az egész fedélzetet, ez az oldalt elhelyezett tizenkét ágyú sortüze
volt. A hajó farán levő bombavetők pedig erős kartácstűzzel igyekeztek
megakadályozni a katonákkal telt bárkák és csónakok behatolását a folyó
torkolatába.
– Látod őket? – kérdezte Sziklafejű izgatottan.
– Hogyne látnám!... Helyén van mind a két szemem!
– Hogy bömbölnek a mi derék medvéink!
– Élvezet hallgatni! – erősítette a kis Floc is.
– Hej, szeretnék én most ott lenni a fedélzeten. Először is ezeket az
ütegeket hallgattatnám el itt előttünk, aztán meg az Oxfordtornyot billenteném
ki egy kicsit a helyéből!... No de gyerünk tovább!
– Várjon még egy kicsit, hadd igazítsam meg a tüzet a pipámban...
– Jó, jó... addig én meg megnézem, jól állítják-e be az oldalágyúkat a
sortűzre... Egy kissé alacsony!... Hová tette a szemét az a Howard úr?
 Karon fogta kis Flocot, s a bástyák belső vonalát követve, megindultak a
két nappal azelőtt felrobbantott kazamaták irányában.
Katonák meg szekerek százai között haladtak végig, azonban senki sem
törődött velük, de meg Sziklafejű különben is a városvédő sereg egyenruháját
viselte.
132 Néhány száz lépést mehettek már, s a hadilárma és sürgés-forgás
kezdett elmaradni mögöttük, amikor az akna által felrobbantott kazamaták
külső bejárata közelébe értek. Itt azonban hirtelen egy katona toppant elébük,
s szuronyos puskáját tartotta feléjük.
– Hová mentek? – rivallt rájuk. – Erre senkinek sem szabad járni! A
parancsnok szigorúan megtiltotta!
A báró fogságba kerül
A Villám két matróza visszatorpant. Körültekintve látták, hogy a
felrobbantott kazamatákhoz csak ezen az egyetlen úton juthatnak, mert a
falaktól kissé távolabb már semmi fedezékük nem lett volna a sűrűn hulló
golyók ellenében.
Egyben azt is megállapították, hogy a hely tökéletesen elhagyatott, s jó pár
száz lépésnyire egy lélek sincs a közelükben.
A katona felszólítására tehát Sziklafejű hirtelen megértő pillantást váltott a
társával, majd odalépett az őr elé, s kezeit csípőjére téve, kérdezte:
– S miért ne lehetne nekünk erre továbbmenni?
– Mit tudom én? Parancs, parancs! – felelte a katona, egy kék szemű, szőke
angol fiatalember, aki még talán Miss Wentwort komornájánál is
soványabbnak látszott, világos bizonyságára az égető táplálékhiánynak.
– Pedig én a fivéremet akarnám fölkeresni, hogy egy kis kenyeret vigyek
neki – felelte a bretagne-i. – A saját szájamtól vontam el, hogy elhozhassam
fieki... Szegény, olyan nagyétkű ember s nagyon keservesen bírja a koplalást!
– Márpedig erre nem mehetsz hozzá! – erősködött a katona, szuronyos
puskáját még mindig Sziklafejű mellének tartva. – A szigorú parancs
ellenében sem te, sem én nem tehetünk semmit.
– Adnék neked egy dollárt!
– Még ha tízet adsz, akkor sem! Nem akarom, hogy megcsípjenek és főbe
lőjenek.
Sziklafejű ekkor villámgyors mozdulattal elkapta a mellének irányított
szuronyt, s felemelte a levegőbe, nehogy a katona raja süsse a puskáját, a kis
Floc pedig ügyesen a háta mögé ugorva, elkapta az egyik lábát.
A boldogtalan katona a hirtelen támadásra, amire igazán nem
133 számított, mert hiszen Sziklafejűt igazi katonának gondolta, elejtette a
puskáját, s nagyot nyekkenve terült el a földön.
– Gyorsan, be a kazamatába! – szólt a bretagne-i.
 Megfogták, s kihasználva a szerencsétlen első meglepetését, hirtelen
betömték a száját egy rettentő nagy tengerészzsebkendővel, s beszaladtak vele
egy félig összeomlott helyiségbe.
– Van nálad zsineg? – kérdezte a bretagne-i.
– Hogyne volna! – felelte Hoc. – Tudod jól, hogy zsineg nélkül nem jár
egyetlen becsületes megfigyelő sem.
– Akkor gyorsan kösd meg ennek a papagájnak kezét-lábát... Én tartom!
– Nem látott meg bennünket valaki?
– Nem hinném. Meglehetős gyorsan dolgoztunk, s a leállásokban sokkal
lázasabban dolgoznak, semhogy valakinek is eszébe jutna erre az őrszemre
gondolni!
– Mit csinálunk vele?
– Itt hagyjuk.
– De úgy látszik, hogy ez a kazamata teljesen el van hagyatva, s még éhen
hal itt a boldogtalan – jegyezte meg a fiatal matróz szorosan összekötözve az
angolt, s a zsinegek végét olyan csomókkal látva el, amit csak tengerész tudott
volna kioldani.
– Ez az ő dolga, fiam! – felelte a bretagne-i vállat vonva. – Háborúban,
sajnos az ilyesmi nem megy másképp!... Készen vagy?
– Készen. Ezt ugyan ki nem bogozza soha életében!
– Akkor hát folytathatjuk az utunkat. Szeretném megközelíteni azt a
folyosót, ami az aknához vezet... ha ugyan a robbanás azt is széjjel nem
vetette!
A szalámirúdként összevissza kötözött angolt odavitték a kazamata
legsötétebb sarkába, s kimentek a szabadba.
Sziklafejű gyorsan felvette a földről a katona elejtett puskáját, s a vállára
vette, hogy ilyenformán őt is őrszemnek gondolják.
Ez az elővigyázatossága nagyon is a helyén való volt, mert százötven
lépéssel tovább egy másik katonára bukkantak, aki néhány összetört ágyú
mellett állott őrt.
– Állj! – kiáltott rájuk ez is. – Erre nincs járás! A parancsnok rendelte...
– Hát nem látod, hogy én is őrszem vagyok? – kérdezte tőle a bretagne-i.
– S ez a másik, aki veled van?
134
– Ez egy tengerész, akit egy tiszthez kell vezetnem, mert sürgős levelet
akar neki átadni. Valami örökségi ügyről van szó.
– No itt ugyan éhen halhat, akármennyit örökölt is! – jegyezte meg
gúnyosan a katona.
– Ej, majd csak hasznát veszi a háború után! Londonban vagy
Edinburgban... Mehetünk?
 – Hát... ha csakugyan valami sürgős levélről van szó, csak menjetek!
– Köszönöm, ha visszajövök, szívesen fizetek neked egy pohár sört vagy
brandyt. Ha erősen szűkében van is Boston az élelmiszereknek, italt – jó
pénzért, hála Isten, még mindig kapni!
Megindultak s a katona egy kissé gúnyosan mosolyogva nézett utánuk, ami
világosan elárulta, hogy nem igen bízik a nagylelkű ígéretben, amit különben
a bretagne-i sem vett túlságos komolyan.
Útközben megint egy tüzérségi lőállás mellett haladtak el, ahol szintén
lázasan működtek. Az ütegek főleg Mystic innenső partját ostromolták, miután
a védősereg kémei már jelentették, hogy az amerikai csapatok egy része ott
rejtőzködik, hogy minden pillanatban készen álljanak a bástyák
megrohamozására. A tüzérek nagy buzgalommal és hidegvérrel dolgoztak, bár
időről időre egy-egy nagyobb bomba komoly pusztítást végzett közöttük.
A katonaorvosok a lőállás alatti kazamatákban tartózkodtak, s valósággal
beleizzadtak a sok sebvarrásba, meg kéz- és láblefűré szelésbe.
S bár az amerikai golyók vígan fütyörésztek és sziszegtek a lőállások
mögött, hatalmas gödröket vájva a földben, a két tengerész mégis sértetlenül
haladt át a veszedelmes útdarabon s elérkeztek az erődvonal legnyugatibb
pontjára, anélkül, hogy valaki feltartóztatta volna őket.
Ezen a részen történt a robbanás.
Sziklafejű már az első pillanatban látta, hogy az angolok az elmúlt
negyvennyolc óra alatt tisztára eltakarították a romokat és omladékköveket s a
kazamatákat újból rendbehozták annyira, hogy továbbra is használható legyen
a legénység elszállásolására.
– Milyen derekasan dolgozhattak ezek a szegény kiéhezett katonák! –
csodálkozott a bretagne-i. – Azt gondolom, bátran bemehetünk, nem hinném,
hogy ilyenkor benn is tartózkodnék valaki.
– Abban reménykedik, hogy az aknafolyosót megtalálja? – kérdezte a kis
Roc.
– Abban!
135
– Akkor csak nézzünk be.
A bretagne-i figyelmesen megvizsgálta az előttük levő két bejáratot s
belépett azon az ajtón, amire egy írómba 24-es szám volt festve.
– Az aknafolyosó ebbe a kazamatába torkollott – jegyezte meg
határozottan.
Körültekintett, de hirtelen megint visszalépett.
– Jobb lesz, ha te nézel körül odabenn... Én inkább idekinn maradok s nem
engedek senkit a közeibe... Én is a parancsnok rendeletére hivatkozom.
– Jól van – felelte a fiatal matróz s eltűnt a helyiségben.
 Körülbelül tíz perce sétált már a bretagne-i a bejárat előtt, amikor az egyik
távoli lőállásból egy katona bujt elő s futva igyekezett feléje.
– Állj! – kiáltott rá dörgő hangon Sziklafejű. – Erre nincs járás! A
parancsnok rendelete!
– Én hajnal óta lövöldözöm s már majd meghalok az éhségtől!
– Hát akkor csak halj meg másutt, ne itt! – felelte a bretagne-i.
– A csajkám benn van a kazamatában.
– No majd én megkeresem, de nem mozdulj a helyedről egy tapodtat sem,
mert lövök!
A katona nem válaszolt s engedelmesen leült egy földhányásra, hogy
megvárja, amíg a bretagne-i kihozza a csajkáját.
– Itt ugyan nehéz megtalálni valamit – dörmögte Sziklafejű a sötét
helyiségben, miután már jó néhány perce hiába kutatott, de végül mégis a
kezébe akadt egy evőedény s kisietett.
– No itt van! – kiáltott az ajtón kilépve. Kiáltására azonban senki sem
válaszolt.
– Csak nem ugrott meg? – gondolta magában.
Amint körültekintett, látta, hogy a katona a földhányáson fekszik
élettelenül, nagy vértócsában.
Egy amerikai ágyúgolyó a szó szoros értelmében lefejezte a szerencsétlent.
– A batzi városháza tornyára! – kiáltott föl a bretagne-i, aki sokkal inkább
megszokta már a háború borzalmait, semhogy túlságosan megindult volna a
borzalmas látványon. – Pedig hogy megtiltottam neki, hogy itt haljon meg!...
Fegyelmetlen népség!
Gyorsan visszaugrott a kazamatába, nehogy őt is hasonló sors érje s
türelmetlenül várta a kis Floc visszatérését.
136 Közel negyedóra múlt el, míg a fiatal matróz diadalmas arccal
megjelent..... ,. .,
– No mi újság? – kérdezte a bretagne-i türelmetlenül.
– Az,' hogy az omladékokat szépen eltakarították s most meg ők töltötték
meg az aknát! – felelte a kis Floc.
– Csakugyan? – jegyezte meg vidáman az öreg matróz. – Akkor hát angol
barátaink számolnak azzal, hogy már nem sokáig lesznek a város urai!... Jól
körülnéztél az aknakamrában?
– Hogyne!
– S a továbbvivő keskeny folyosó is nyitva van /
– Semmi kárt nem tett benne a robbanás.
– Igazán? , ,
– Saját szemeimmel láttam. Még be is mentem néhány lépes nyire! “
 – Akkor hát minden rendben van – szólt elégedetten Sziklafeju. – Éjfél
előtt valamennyien ott leszünk a korvett fedélzetén a Miss Wentworttal meg a
szárított tőkehallal együtt.
– De a kisasszony át tud-e majd bújni azon a szűk rókalyukon /
– Ha én az én széles vállaimmal átférek, majd csak átfér ő is. Igaz, hogy a
ruhája ronggyá válik, de majd vehet magára másikat a hajón. Tudod jól, hogy
mennyi finom női ruha van a rakományunkban! , ,,.,., &gt;,.
– Ami megmentett bennünket attól a két nagy hadihajótól!
– S amit most mind odaajándékozhatunk neki... Elég lesz egész életére még
akkor is, ha minden héten más ruhát akarna is felvenni!... De most aztán
gyerünk, megígértük, hogy nem maradunk el soká! , ,.
Elhagyták a kazamatákat s megindultak azon az utón, amelyen jöttek,
visszafelé. , ,.,..-. i
*

Az ágyúzás egy percre sem szünetelt. Most mar a kikötőben levő hadihajók
is működésbe léptek, s heves tűz alá fogták a Mystic mind a két partját a
torkolatnál, ahol az amerikai csapatok barkákkal és csónakokkal igyekeztek át
a túlsó partra, hogy a rohamcsapatok számát szaporítsák.
Sziklafejű és társa lehetőleg minden fedezéket kihasználva, felóra alatt
megint elérték a város első házait. Ekkorra már jócskán besötétedett s csak a
repülő bombák világító kanócai szikráztak a levegőben. Az utcák és házak is
sötétek voltak, a faggyúgyertyakat inkább megették, semhogy világításra
pazarolták volna.
137 Némi bolyongás után – a sötétben alig tudtak
tájékozódnimegpillantották a kocsma kivilágított, ismerős ajtaját.
Meglepetve, sőt komly medöbbenéssel látták azonban, hogy a kocsmaajtó
előtt az utcán néhány katona meg polgár ácsorog s élénken tárgyalnak valamit.
A bretagne-i szívét hirtelen valami megmagyarázhatatlan balsejtelem
szorította össze.
– Teremtőm! – mormolta magában. – Mi történhetett itt?... Eredj, kis Floc,
nézd meg... én nem merek odamenni.
– Ej, biztosan összeverekedett egy pár részeg ember! – jegyeze meg a fiatal
matróz.
– Attól félek, hogy a parancsnokkal történt valami.
– Hová is tettem a fejem? – szólt a kis Floc. – Egészen megfeledkeztem
róla, hogy a kapitány is itt van.
– Most mi az ördögöt csináljunk?... Nemigen szoktam megijedni, de most
mégis úgy érzem, mintha szívdobogásom volna.
 Körülnézett. A polgárok és katonák lassankint szétoszoltak, az előbbiek
mentek haza vacsorázni, az utóbbiak pedig az éppen felhangzó takarodó
hívására megindultak szállásaikra.
– Gyerünk oda mi is! – szólt végre Sziklafejű. – Csak meg kell tudnunk, mi
történt odabenn, még ha mindjárt elfognak is bennünket...
Pisztolyának mindkét ravaszát felhúzva félrelökött egy-két ottmaradt
polgárt, szigorúan rájukrivallva, hogy most már menjenek haza s a kis Flockal
együtt belépett az ivóba.
Hirtelen ijedten hőköltek vissza. A terem vigasztalanul fel volt fordulva. Az
asztalok és székek jórészt törött és kificamodott lábakkal meredtek az égnek s
a padlót rengeteg tányér meg üvegcserép borította.
A kocsmáros maga a söntésasztalra támaszkodva komoran meresztette
kidülledt szemeit a rettentő pusztulásra, mintha nem tudná magát rászánni a
romok eltakarítására.
Amint a belépő bretagne-it megpillantotta, hirtelen a karjait kitárva fordult
felé.
– Mi történt itt? – kérdezte aggódva Sziklafejű, mert hiszen rögtön
tisztában volt azzal, hogy az ivóban rettenetes csata folyhatott le.
– Ó, jaj! – siránkozott a kocsmáros. – Elfogták!... Elfogták azt a derék, jó
embert!
– Elfogták a kapitányt? – kiáltott föl a bretagne-i.
138
– El bizony, uram!
– Mikor?
– Egy órája lehet...
– Ki jött ide elfogni?
– Tíz angol katona... Egy rendőrtiszt vezette őket.
– Ő persze védekezett?
– Meghiszem azt! Olyan volt, mint a megvadult jaguár! Két embernek egy
székkel verte be a fejét, a harmadikat lelőtte. Akkor aztán mind valamennyien
egyszerre rohantak rá s leteperték...
– Elvitték! – jajdult fel a kis Floc is, aki még rémültebb volt a bretagne-
inál.
– Szegény kegy elmés úr! – sopánkodott a kocsmáros. – Elviszik azt a
vendégemet, akitől néhány nap alatt annyit kereshettem volna, hogy a háború
után az egész üzletemet átalakíthatom!
Sziklafejű úgy roskadt le egy épen maradt székre, mintha minden ereje
elhagyta volna, de már a másik pillanatban újra talpra ugrott.
– Hát a miss?
– Azt is elvitték... – sóhajtotta a kocsmáros.
 – Akkor hát egészen befütyültek.
– Teljes hajótörés! – tette hozzá a kis Floc.
– Csak a németet hagyták itt, aki még mindig alszik az ágyban, meg az
öreg, sovány hölgyet...
– A komorna itt maradt? – kiáltott fel a bretagne-i. Hirtelen kirúgta maga
alól a széket s berohant abba a szobába, amit a kocsmáros a hölgyeknek
rendezett be.
A komorna ott ült az ágya szélén és keservesen zokogott.
– Miss Nelly! – szólította meg a bretagne-i. – Igaz, hogy elvitték az
úrnőjét?
– Igaz, tengerész úr... – felelte könnyeit törülgetve. – A márki emberei
rabolták el! Szegény, jó úrnőm...
A bretagne-i nagy léptekkel kezdett sétálni a szobában fel és alá. Közben
folytonosan a fejét döngette az ökleivel s dühösen mormogta:
– Mit csináljunk?... Mi az ördögöt lehet itt csinálni?... Azok a gazemberek
egészen bizonyosan fóbelövik, ha meg nem mentjük valahogyan s még hozzá
nagyon gyorsan!
Egy perc múlva azonban hirtelen félbeszakította a sétálást s odaállt a
komorna elé.
– Ismerik önt a kastélybeli katonák?
139
– Ó, majdnem mind...
– Szóval, nem ütközne nagyobb akadályokba, ha ön most vissza akarna
menni a toronyba?
– Nem.
– Akkor hát hallgasson ide, édes, drága Nellym! Ma már késő van, elfújták
a takarodót is, meg nem is nagyon bátorságos mostanában éjjel az utcákon
kószálni... Holnap reggel azonban haladék nélkül menjen a kastélyba, s
keresse föl úrnőjét, akit, remélem, nem dugtak be valami zárkába...
– Ó, egészen bizonyos... A márki ezt semmi esetre sem engedné meg s a
miss egyébként is Howe tábornok legfőbb védelme alatt áll!
– Rendben van! – felelte Sziklafeju. – Tehát igyekezzék megtudni, hová
zárták a bárót s mi fog vele történni? Dél felé azután okvetlen jöjjön vissza.
Nem szabad összetett kézzel várnunk, hogy főbelőjék vagy felakasszák!
– Ó, persze, hogy nem! Úrnőm meghalna fájdalmában. Amennyire gyűlöli
Halifax márkit, épp oly rajongva szereti a bárót.
– így hát holnap még Bostonban fogunk maradni, mert csak éjjel tudunk
kijutni a városból... Aludjon tehát békében, Nellykém s gondoljon sokat reám!
Az öreg matróz otrombán meghajolt s visszatért az ivóba. A kis Flocot és a
kocsmárost élénk beszélgetésben találta.
 – Éppen jókor jön, mester! – szólt a fiatalember. – A kocsmáros most
mondja, hogy a katonák vagy a rendőrség igen könnyen visszajöhetnek még,
hogy házkutatást tartsanak, vagy hogy bennünket is elcsípjenek...
– A batzi városháza tornyára! Erre már én is gondoltam az előbb ott benn a
komorna szobájában... Bizonyos, hogy előbb vagy utóbb itt lesznek.
– Éppen ezért a kocsmáros azt tanácsolja, egyelőre rejtőzzünk el valami
olyan helyen, amit még a legügyesebb detektívek sem tudnának kiszimatolni...
– Igen, ezt mondtam! – helyeselt a fogadós.
– Hát hová rejtőzzünk?
– Csak ide az én kertembe!
– Van ott valami földalatti rejtekhely talán?
– Az nincs, de van egy kutam, amiben nem sokkal a víz színe fölött egy
elég tágas üreget találnak. Boldogult apám mindig itt dugta el a pénzét meg az
értéktárgyait a rabló kalózok elől...
– Mennyi víz lehet abban a kútban?
140
– Nem sok, talán egy méternyi... Hiszen már több mint egy hónapja, hogy
egy csepp eső nem esett.
– Biztosan van egy erős köteled is?
– Hogyne volna.
– Nos, hát szállíts le nekünk egy csomó bort, gyertyát, dohányt, két meleg
takarót meg, természetesen, valami harapni valót is, sonkát vagy kolbászt.
– Hát azzal a némettel, aki itt alszik, mit csináljak?
– Majd mindjárt levetem a ruháját s visszaadhatod neki. Ha aztán fölébred,
küldd el, Isten nevében... Megkínálhatod egy pohár ginnel is, ha megissza!...
De most aztán dologra!
A bretagne-i bement a közös hálószobába, gyorsan levetkőzött s újra
magára öltötte régi tengerészruháját, amiben boldogan nyújtózkodott ki.
– Hiába! Mégis csak jobban érzem én magam ebben – dormogte magában
és visszasietett az ivóba.
– Használjuk ki az időt, míg nincsenek itt – tanácsolta a kocsmaros. – Ki
tudja, melyik pillanatban toppannak be újra.
Becsukta az ivó ajtaját s gondosan el is reteszelte. Majd lement a pincébe,
ahonnan egy jó darab erős kötéllel meg néhány gyertyával tért vissza.
– Mehetünk, uraim! – mondta.
Egy keskeny folyosón keresztül az épület mögötti kis kertbe vezette őket,
amelyben csak néhány elvadult pamutcserje meg egykét sor tüdővészes
salátabokor tengődött.
A kert közepén volt a kút, amelynek fémkupoláját egy kisebb ágyúlövedék
már keresztülfúrta. A kút száján erős vasgerenda feküdt végig.
 Sziklafejű a kis Floc segítségével hamarosan tíz-tizenkét csomót kötött a
kötélre, egyik végét áthurkolta a vasgerendán, a másikat pedig leeresztette a
kútba.
– Remélem, nem leszek kénytelen egy kis hideg fürdőt vennimondta
mosolyogva. – Még ha sós víz lenne, nem sokat törődnék vele, de az édes
víztől rettenetesen borzadok...
– Körülbelül tízméternyire ereszkedjék le – figyelmeztette a kocsmáros. –
A többi aztán az én gondom.
A bretagne-i elvette a kocsmáros gyertyáját s egy kissé megzavarodva
azon, hogy csak az egyik kezét használhatja a leereszkedésnél, hamarosan
eltűnt a kút szájában.
141 Sziklafejűék a kútban
A kocsmáros igazat mondott: a bretagne-i már majdnem a víz színére ért le,
amikor megpillantotta a kút oldalában a mondott rejtekhelyet. Hát szobának
ugyan nem lehetett mondani, de mégis elég tágas volt arra, hogy akár öt-hat
ember is kényelmesen elrejtőzzék benne.
Sziklafejű egy-két pillanat alatt alaposan szemügyre vette a helyiséget s
megelégedéssel állapította meg, hogy egészen tűrhető szállás lesz a számukra,
bár a falakról csak úgy csepegett a víz.
Minthogy azonban a város ostroma éppen a legmelegebb nyári hetekben
folyt, ez a földalatti nedves hűvösség minden inkább volt, mint kellemetlen.
– Olyanforma, mintha a Villám legalsó fenekén lennék – gondolta magában
a derék tengerész. – Itt ugyan aligha találna reánk a rendőrség!... Mégis kiváló
férfiú ez a kocsmáros, meg is hálálom neki!
Ebben a pillanatban leért és bebújt hozzá a kis Floc is.
– Nos, megfelelő lesz-e az új szállás?
– Kitűnő, fiacskám! – felelte az öreg matróz. – Ha a kocsmárosnak lennék,
jégszekrénynek rendezném be! Mily pompás hideg italokat meg behűtött
dinnyét szolgálhatna föl a szamár, ha egy kicsit is értené a dolgát!
A fiatalember kénytelen volt mosolyogni, bármennyire szorongatta is a
lelkét a megdöbbenés és aggodalom.
Ekkor híreién lehallatszott felülről a kocsmáros hangja, amely itt a
mélységben csodálatosan elváltozottnak tűnt fel.
– Figyelem, uraim! Itt meg az első szállítmány!
A lassan leereszkedő kötél végén jókora két kosár himbálózott palackokkal,
dohánnyal, füstölt sonkával és kolbásszal meg sajttal, kenyérrel telerakva. A
holmi tetején két vastag gyapjútakaró volt.
A két tengerész nagy gyakorlatra valló ügyességgel emelte be a két kosarat
s tüstént meggyújtottak még egy gyertyát, amiről különben szintén nem
feledkezett meg a fogadós.
 – Na, kezdem kissé megszokni – jelentette ki a bretagne-i körültekintve új
otthonukban. – Ellehetünk mi itt akármeddig is, csak ez a derék fogadós
ellásson minden földi jóval... Bár, őszintén megvallva, a korvett fedélzetén
mégis csak jobban erezném magam.
– A magam részéről egyelőre egy cseppet sem kívánkozom a
142 hajóra – jegyezte meg a fiatal matróz komoran. – A helyzet hirtelen
szörnyűvé változott... A parancsnok életéről van szó!
– Nekem mondod?... A batzi városháza tornyára! Hát nem tudod, hogy
szívesen elcserélném most vele a sorsomat még ha bizonyos lenne is, hogy
holnap menthetetlenül felakasztanak... csak az ő életét tudnám biztonságban!
– Mit csináljunk, Sziklafejű? – kérdezte a kis Floc elkeseredetten.
– Nem tudom, fiam... A fejem tisztára üres. Ez a csapás végképp lesújtott.
– Egy batzi breton csak nem esik kétségbe?
Sziklafejű szemei az üvegre tapadtak. Az üveg címkéjén a “Medoc" felírás
aránylóit. A palackot megragadni és késével lefejeznibár az előrelátó
kocsmáros dugóhúzót is eresztett le hozzájukegyetlen pillanat műve volt.
– Azt hiszem – jelentette ki komolyan – hogy ennek a palacknak a fenekén
megtalálom a bonyodalom helyes megoldását...
– Hát akkor csak fogjon hozzá, mester – válaszolta a kis Floc. – Ezt a
Medocot egészen átengedem magának!
– Meg is iszom, fiam, az utolsó cseppig! Van itt még bordói a te számodra s
ha jól látok, még egy üveg pezsgő is. Csakhogy ezt előbb ereszd le egy
zsinegen a kútba, mert csak egészen lehűtve lehet meginni.
A bretagne-i erre, miután már dél óta semmiféle táplálékot nem juttatott
terjedelmes gyomrába, nekiült, rettentő öklével ezer darabra zúzott egy
legalább négyhetes kemény fekete kenyeret s egy szál füstölt kolbászt
megragadva, falatozni kezdett. Társa, aki étvágy tekintetében nem igen maradt
mögötte, csakhamar követte a jó példát. A kút mélyén uralkodó hűvösség csak
fokozta ezt a hatalmas étvágyat.
Egy-két percre még a parancsnokról és jegyeséről is megfeledkeztek,
amikor azonban az evést befejezve, Sziklafejű elővette a pipáját, amely
minden kalandjai között is csodálatos módon sértetlen maradt, újra
megszólalt:
– Súlyos eset!
– Én is azt hiszem! – erősítette nagyot nyelve a kis Floc.
– Épp ezért okvetlenül ki kell találnunk valami okosat. A parancsnok
életéről van szó!
– Jó, jó... ezt már megállapítottuk!... Inkább igyekezzék elfo
143 gyasztani azt az üveget... Hiszen, azt mondta, hogy a dolog megoldása
a fenekén van.
 – Igaz... ezt mondtam.
Az öreg matróz töltött magának egy pohárral, lassan kiitta és sokáig nézte a
pohár fenekét. Majd letéve maga mellé az üres poharat, így szólt.
– Minden esetre meg kell várnunk, amíg a komorna nem jelentkezik.
– Ej, ej! Hát ez az egész, amit ki tudott sütni, Sziklafejű mester? Úgy
látszik, a batziaknak csak az a hibájuk, hogy korán megvénülnek s meglágyul
az agyuk!
– Ezer cethal meg egy rakás vénasszony! – kiáltott föl dühösen a bretagne-i
s az üres palackot lehajította a kútba. – Igazad van, kukac! Itt ki kell sütnünk
valamit addig is! ... Te fiatal vagy, ate agyad még nem lágyult meg... gondolj
hát ki te valamit!
– Persze, hogy kigondolok, mester, de legyen egy kis türelemmel! A
poulugueni koponyák még sem olyan fejlettek, mint a batziak...
– Ugye, bevallód, gazember?
– Persze, hogy be... bár... – Nos?
– Azt már most is megmondhatom, hogy nézetem szerint, az lenne a
legajánlatosabb, ha sürgősen visszatérnék a hajóra... a föld alatti folyosó
rendelkezésünkre áll...
– És aztán?
– Aztán ötven-hatvan válogatott tengerésszel visszajönni s kiszabadítani a
parancsnokot.
– Szóval, ötven emberrel nekimenni tíz vagy tizenkétezernek! Szamár
vagy, fiam! Mindig mondtam én azt neked, még sem akarod elhinni. Ennél én
sokkal célravezetőbb módot tudok...
– Hát akkor miért nem szól?
– Még pedig sokkal egyszerűbbet és veszélytelenebbet. Elfogjuk a hóhért s
eldugjuk ebben a kútban, hogy ne akaszthassa fel a bárót.
– S tudja, hol lakik a hóhér?
– Nem én, majd megmondja a fogadós.
– De hátha főbelövetésre ítélik a parancsnokot?
– Nem hiszem... Az angolok nagyon szeretik a kötelet s különben is a
márki annyira gyűlöli az öccsét, hogy inkább a megszégyenítő kötelet szánja
majd a részére, mint a fegyver golyót!
144
– S ha elfogjuk és ártalmatlanná tettük a hóhért, mit érünk el vele?
– Időt nyerünk, fiam... s ilyen esetekben ez a legfontosabb!
– Keresnek egy másik hóhért...
– Nem fognak találni! Erre a csúnya mesterségre általában örülnek, ha
egyetlen ember akad egy városban. Már pedig, ha egyszer kénytelenek lesznek
elhalasztani a kivégzést, ki tudja, mi minden történhetik egy-két nap alatt is
egy ostromlóit várossal... Tudom, hogy az angolok nemcsak az
élelmiszereknek vannak fogytán, hanem rövidesen kimerül a lőszerkészletük
is. Most már semmit sem tudnak pótolni többé s hamarosan kénytelenk
lesznek feladni a várost, hacsak éhen nem akarnak pusztulni!
– Maga mégis csak nagy kópé, mester!
– Azt meghiszem... nem azért vagyok batzi.
– Tudom... – felelte a fiatalember egy kissé megszégyenülve.
– Szóval, állapodjunk meg abban, hogy holnap elmegyünk a hóhérhoz s
szót értünk vele. Elhozzuk ide s megmagyarázzuk neki, hogy vagy a kútban, a
víz alatt vagy pedig ebben a barátságos helyiségben lesz egy ideig a szállása...
Ő ugyan nem teszi a kötelet a parancsnok nyakára!
– Bár sikerülne a dolog!
– Menni fog, meglátod! Most azonban aludjunk egyet, hadd érlelődjenek a
gondolataink holnap reggelig!
– Egyelőre csakugyan nem is tehetünk okosabbat – felelte ásítva Floc is. –
Ezen a jó hűvösön úgy fogunk aludni, mint a mormota.
Becsavaróztak a takaróikba, eloltották a gyertyákat s a kútba folytonosan
csepegő víz egyhangú neszére békésen elszunnyadtak.
Az éjszaka csendben és nyugodtan telt el s ki tudja meddig aludtak volna,
ha reggel nyolc óra tájban a kocsmáros hangja, amely a visszhangos kút
öblében valósággal ágyúdörgésnek tűnt fel, fel nem ébreszti őket.
A bretagne-i volt az első, aki meghallotta s azonnal felült a helyén.
– Mi újság? – kérdezte.
– Semmi különös... Az éjjel itt voltak a rendőrök!
– Mikor?
– Jóval éjfél után.
– Mit csináltak?
– Átkutatták az egész házat s felöltöztették a németet, aki végre fölébredt,
aztán elkergették! – felelte a kocsmáros.
145
– És Miss Nelly?
– Őt békében hagyták... Már el is ment a kastélyba azzal, hogy csak
déltájban jön vissza.
– Csak tudnám, hogy ezek a rendőrök visszajönnek-e még?
– Könnyen meglehet, de önöket semmi veszedelem nem fenyegeti...
Számíthatnak reám, én semmi pénzért el nem árulnám egyiküket sem.
– Azt mindig tudtam, hogy becsületes ember vagy – jegyezte meg a
bretagne-i. – Másképp nem is tettem volna be a lábamat a kocsmádba,
nyugodt lehetsz!... De nem tudnál egy kis teát leküldeni? Hideg van itt lenn,
jól esne egy kis meleg ital.
 – Jó... mindjárt küldök.
Közben a kis Floc is felébredt s hallotta a társalgás egy részét.
– Szóval, utánunk is kutatnak? – kérdezte Sziklafejűtől.
– Úgy látszik! – felelte elgondolkozva a bretagne-i. – Azt hiszem, itt a
városban nagyon kedvezőtlen szelek kezdenek fújdogálni a számunkra, fiam s
ajánlatos lesz, minél előbb a korvettre tenni át a főhadiszállásunkat.
– Nagyon kíváncsi vagyok, milyen hírekkel jön majd vissza a szépséges
Nelly – jegyezte meg a fiatal matróz.
A kocsmáros hangja újból megdördült. Jelezte, hogy a tea megkezdte az
utazását lefelé a kútban.
– Éppen jókor! – mormogta a bretagne-i, aki már kezdett borzongani.
Odaállt az üreg szájához s látta, hogy a kötél végére kötve jókora gőzölgő
teáskanna imbolyog lefelé.
– Pompás fickó ez a kocsmáros! – jegyezte meg a kis Floc. – Nem hinném,
hogy Amerikában vagy akár Európában is párját találhatnánk.
– Meghiszem azt! – mosolygott Sziklafejű s a kötelet elcsípve gyorsan
leoldozta róla a teáskannát.
Majd felkiáltott a kút szája felé.
– Gyere ám azonnal, ha valami újságot tudsz!
– Hogyne jönnék, uram!
– Számíthatsz egy vadonatúj, csillogó angol aranyra. Csészék hiányába,
természetesen, a boros poharaikat vették elő, nem sokat törődve azzal, hogy
egy kis Medoc vagy bordói még megfestette az aljukat.
– Ez is jó volt! – jegyezte meg Sziklafejű, amikor a harmadik és utolsó
poharat is teletöltötte. – Bár jobb szerettem volna egy kis
146 forró feketét! De hát ilyesmire egy ostromlott városban igazán nem
lehet gondolni!... Nos és most, fiacskám?
– Megvárjuk Miss Nellyt.
– Akkor hát keresd elő azt a dohányt és gyújtsunk rá. Egyébként
rettenetesen unatkozom itt lenn... s tudod, miért?
– Gondolom. Nem érzi a kátrányszagot.
– Igazad van.... Eltaláltad!
A fiatal matróz eló"kotorászta az egyik kosárból a kocsmáros által küldött
dohánycsomagot, megtömték a pipáikat s dühösen szipákolni kezdtek.
Egy óra múlva, amikor már a reggelijüket is elvégezték, a kocsmáros
megint lekiáltott:
– Halló! Itt a miss. Megjött.
– Maradj csak itt, kis Floc – szólt a bretagne-i talpraugorva. – Majd én
elintézem a dolgot!
 Megfogta a kötelet s hirtelen felkúszott rajta. Szükségtelen mondanunk,
hogy nem a szőke miss utáni vágy hajtotta, mert hiszen, a vén matróz soha
életében nem vonzódott nőhöz.
Diana, vagyis inkább Nelly, ahogyan a keményfejű breton elnevezte, a kút
kávájára támaszkodva várta. Amikor megpillantotta a rokonszenves
tengerészt, hirtelen elpirulva rebegte:
– Ó...ön az?
– Drága Nellym!... Nem is képzeli, mennyi aggodalmat állottam ki tegnap
este óta – kezdte a bretagne-i. – Egész éjjel nem hunytam le a szememet,
mindig önre gondoltam!
A vén gézengúz szemérmetlenül füllentett. Ha a kocsmáros föl nem kelti,
talán még mindig vígan horkolt volna.
– Elhiszem, kedves tengerész úr! – suttogta szemérmesen a komorna. – A
szerelem megzavarja az ember lelkét!
– Ó, de még mennyire... No, de hagyjuk egyelőre a szerelmet s arról
beszéljen, mit csináltak a parancsnokkal?
– Bezárták a torony egyik szobájába – válaszolt a komorna.
– Bostonban nincsen másutt börtön?
– Ezt nem tudom.
– Miss Wentwort mit csinál?
– Fenn van a lakosztályában a márki mellett.
– Hát nem akar meghalni az a kutya?
– Dehogy hal meg, inkább nagyon szépen javul az állapota.
– A batzi városháza tornyára! – kiáltott fel dühösen a bretagne-i.
147
– Minden éppen megfordítva megy, mint kellene! S mit beszélnek a
kastélyban, mi fog történni a báróval? A komorna elsápadt s rémülten suttogta:
– Azt mondják, holnapután felakasztják!
– Kicsoda? – hördült fel a bretagne-i. – A hóhér...
– Hány hóhér van Bostonban?
– Csak egy.
– Biztosan tudja, hogy csak egy van?
– Biztosan – felelte csodálkozva a vén leány.
– S hol lakik ez az ember?
– Szemben a kastéllyal egy vörös kockás falú házban... Könnyű megtalálni,
mert egész Bostonban nincs még egy olyan ház.
– Ismeri ön a hóhért, Miss Nelly?
– Kétszer vagy háromszor láttam, amikor néhány lázadót meg árulót
akasztott.
– Miféle ember?
 – Gályarab volt valamikor, akinek csak azért kegyelmeztek meg, mert
vállalta a hóhérmesterséget.
– Erős embernek látszik?
– Igen... majdnem olyannak, mint ön.
– No, jól van... majd elintézzük... Most pedig, drága Nellym, siessen vissza
a kastélyba s próbálja meg, hátha tudná értesíteni valami módon Sir Williamet,
hogy a két tengerésze szabadlábon van s mindent elkövet a megmentésére.
Menjen gyorsan, mert ezek a szemtelen rendőrök minden pillanatban
betoppanhatnak s éppen semmi kedvem hozzá, hogy engem is elcsípjenek!
Erre, válaszra sem várva, megragadta a kötelet, átlépett a kút káváján s
gyorsan leereszkedett a mélybe. A kis Floc már nagy aggodalommal leste.
– Ugye, megmondtam – szólt diadalmasan Sziklafejű – hogy az lesz a
legjobb, ha a hóhért tüntetjük el egy időre. Hej, a batzi koponyáknak még
sincs párjuk ezen a világon!
– S tudje-e legalább, hol találunk rá?
– Hogyne tudnám. Mindent tudok. Gyújtsunk rá és várjunk.
– Mire?
– Hát azt hiszed, hogy egy hóhért fényes nappal csak úgy könnyedén
nyakoncsíphetünk?... Majd estére, fiacskám, ha sötét lesz. Különben is mi
panaszod van a szállásunk ellen? Étel, ital, dohány bőven van, ha kevesled,
csak fel kell kiáltanod s derék fogadósunk
148 lélekszakadva siet teljesíteni a kívánságod. Akár írásban adnám, hogy
soha ki nem mozdulok ebből a lyukból, csak ezt a kútvizet itt alattunk egy kis
tengerré változtatná valaki... Utálom az édes vizet, még fürdeni sem szeretek
benne.
– Csakugyan tengerésznek született!
– Az voltam én már a születésem előtt is – jegyezte meg a bretagne-i
nagyon komolyan. – De most inkább fogjunk hozzá az ebédhez. Itt a legfőbb
ideje! Az embernek sokkal tisztább a feje, ha a gyomra tisztességesen meg van
töltve.
– Csak nem pokol a hasa, Sziklafejű mester, hogy megint enni akar. Hiszen
még másfél órája sincs, hogy derekasan bekebeleztünk!
Az öreg matróz megvakarta a feje búbját.
– Csakugyan... igazad van! Egész megfeledkeztem róla, hogy most
ettünk... Azt hiszem, hogy ez az utálatos édesvíz zavar meg ennyire. No, nem
baj. Akkor hát evés helyett inkább gyújtsunk rá.
Sziklafejű újabb Maryland csomagot tört ketté s kedvenc dohányával
alaposan megtömve családi ereklyéjét, békésen füstölni kezdett.
Jó ideig szótlanul, elgondolkozva ült a helyén. Gondolatait azonban, mint
könnyen elképzelhetjük, korántsem a szép Nelly foglalkoztatta.
 Egyik óra a másik után suhant tova, de nagy csodálkozásukra a fogadós
nem mutatkozott többé a kút szájánál. Már egészen besötétedett s a vacsorát is
elfogyasztották, amikor Sziklafejű, aki már komolyan nyugtalankodni kezdett,
elhatározta, hogy felmegy egy kissé körülnézni.
– Gyere te is utánam! – szólt a kis Flochoz. – Attól félek, hogy valami baj
történt odafenn a kocsmában. Utóvégre csak két eshetőség előtt állunk: vagy
elfognak bennünket, vagy mi fogunk el néhány katonát vagy rendőrt.
A kötelet elkapva kilendült az üreg száján és sebesen felkúszott a föld
felszínére. A fiatal tengerész követte.
– A batzi városháza tornyára! – dörmögte aztán – nem hallok semmi
neszt!... Megölték vagy elhurcolták volna ezt a szerencsétlen embert?
– Könnyen meglehet – felelte a kis Roc. – Bizonyos vagyok benne, hogy
nem hagyott volna egész napon át magunkra, ha itt lenne!
'- Igazad van... De tartsd készen a pisztolyodat meg a kardodat!
– Mihelyt szól, én tüzelek s utána azonnal kaszabolni kezdek! Amikor
látták' hogy a közös hálótermük ablakai nyitva vannak,
149 habozás nélkül beugrottak, de már a következő pillanatban
meghökkenve állottak meg.
A szobában négy rendőr kutatott az ágyakban és az ágyak alatt. Nem
lehettek túlságosan megelégedettek az eredménnyel, mert dühösen
káromkodtak.
Sziklafejű egy nehéz széket kapott a kezébe.
– Kik vagytok ti és mit akartok itt? – rivallt a rendőrökre dörgő hangon. –
Hogy mertek ti itt turkálni az én házamban?
A négy rendőr szinte bárgyún nézett egymásra. Végül az egyik megszólalt:
– Kicsoda maga?
– Hát ennek a kocsmának a gazdája! – felelte vakmerőén a bretagne-i.
– Maga?
– Én hát!
– De hiszen azt az embert, aki a kocsmárosnak mondta magát, már délután
elfogtuk s azóta már főbe is lőtték!
– Kit lőttek főbe?
– A kocsmárost.
– De hát miért?
– Azért, mert áruló volt.
– Ejnye, gazemberek!... No, megálljatok! Rajta, kis Roc, hamar üssük le
őket.
A fiatal matróz egy szempillantás alatt magasba lendítette a kezegyébe eső
széket s társával együtt úgy esett neki a boldogtalan rendőröknek, hogy
mielőtt azok magukhoz térhettek volna első meglepetésükből, már az első
rohamra mind a négyen a földön hevertek. A két matróz rettenetes dühvei
addig püfölte őket a súlyos székekkel, amíg valamennyien félholtan és
mozdulatlanul nem terültek el.
A kocsma szerencsére elég néptelen kis mellékutcában volt s így a két
kalózt senki sem zavarta meg a büntetés végrehajtásában.
– Most azonban komolyan szedjük a lábunk a nyakunk közé! – jegyezte
meg Sziklafejű lihegve. – Addig, míg a többi sakál is rajtunk nem üt!
S úgy rohant ki a kocsmából, mint a kilőtt nyű. Fiatalabb társa, még mindig
görcsösen szorongatva a kezében egy székdarabot, habozás nélkül követte.
Az éjszaka sötét volt, az utcák elhagyatottak, a házak mindenütt gondosan
zárva s csak az amerikai ágyúgolyók és bombák dörrenése verte fel a csendet.
150 A két tengerész attól való félelmében, hogy valami lesben álló rendőrre
vagy őrjáratra bukkan, végig futva tette meg az utat a kastélyig Csakhamar
megtalálták a vörös kockákkal telepingált hazat.
Itt aztán megállóitok, szuszogtak egyet. Azután mosolyogva néztek
egymásra.
– Megadtuk nekik, mi? – jegyezte meg a bretagne-i.
– Az a fő, hogy a bőrünket sikerült megmentenünk! – szólt a kis Roc. –
Mert mikor én ezt a négy gazembert megláttam, úgy éreztem, hogy ezúttal
végünk van!
– A tengerésznek mindig győznie kell, mondta szegény boldogult
nagyapám s én szilárdan meg vagyok róla győződve, hogy ebben is igaza volt,
mint nagyon sok másban.
– Sajnálom azt a boldogtalan kocsmárost – szólt újra a fiatal matróz. –
Csakugyan főbelőtték volna?
– Dehogy lőtték! Hát elhiszed te azt, amit azok a rendőrök mondtak? Miért
lőtték volna főbe? Nem csinált az semmit. Nevetséges! Az ilyen tisztességet
csak a nagyfejű hazaáruló urak számára tartogatják.
– Tehát felakasztották?
– Eszük ágában sem volt. Lehet, hogy bevitték, nem mondom, de csak ki
fogják ereszteni hamarosan. Nem követett el az szegény semmi bűnt.
– Nos hát bemegyünk? – kérdezte a kis Floc.
– Az ablakokból világosság látszik – jegyezte meg a bretagne-i. – A hóhér
itthon van, fogadhat bennünket!
– Várjon csak!... Hová akarja most dugni, mert hiszen a kocsmába nem
mehetünk vissza többé.
– Hát. ott van az a kazamata, ahol tegnap azt a katonát eldugtuk. Elfér ott
még ez a hóhér is.
– Oda akarja vinni.
– Oda.
 – Hát aztán?
– Aztán aztán... tulajdonképpen még magam sem vagyok vele egészen
tisztában... Mit faggatsz annyit? Mert hiszen akármennyire híres vagyok is
gyors felfogásomról, a gondolkozáshoz mégis csak idő kell... Eh, majd
meglátjuk, hogy lesz. Egyelőre az a fontos, hogy a hóhért biztonságba
helyezzük.
– Milyen ürüggyel akar bemenni hozzá?
– Bízd csak rám! – válaszolta a bretagne-i. – Van itt ész bőven!
151 Egy kis eszmecsere a bostoni hóhérral
Sziklafejű, aki tervét már a “Harminc bölény szarv"-hoz címzett fogadó
kútjában alaposan meghányta vetette magában, elszántan odalépett a kapuhoz,
amelynek kopogtatója valami bárdféléhez hasonlított. A hóhér jelképe volt
talán.
Csak a harmadik erélyes kopogtatásra szólt ki egy durva, rekedt hang:
– Ki az?
– Jó barátok! – válaszolt Sziklafejű. – Nyissa csak ki egész bátran.
Belülről súlyos léptek hallatszottak, az ajtó kitárult s egy alacsony,
szélesvállú férfi jelent meg a küszöbön. Sűrű, vörös szakálla úgyszólván az
egész arcát eltakarta. Egyik kezében lámpát tartott,
– Kicsodák önök? – kérdezte rekedten.
Brandytől erősen bűzlő lehellete tüstént megcsapta Sziklafejű orrát.
– Tengerészek! – válaszolta a bretagne-i.
– S mit akarnak tőlem? – folytatta a vörös ember csodálkozva.
– Szeretnénk, ha meghallgatná egy ajánlatunkat. A szerencséjéről volna
szó.
A hóhér arcán keserű mosoly jelent meg a szavakra.
– Az én szerencsém – mondta gúnyosan – azon a napon fog utolérni,
amikor örökálomra tesznek le a sírba. Tudják önök, kivel beszélnek?
– Hogyne tudnánk! A bostoni hóhérral.
– S nekem akarnak szerencsét hozni?
– Igen. Tudja, miről van szó?
– Nem.
– Nem fél bennünket beengedni egy kissé?
– Fél az ördög! Ahhoz vagyok szokva, hogy mások féljenek tőlem.
Hozzám ugyan nem szokott jönni soha egy lélek sem. Sokszor két hónap is
elmúlik anélkül, hogy embert látnék... Hiszen nekem nem szabad kimennem
ebből a házból!
– Nos hát, ezúttal két rokonszenves ember kíván önnél látogatást tenni.
– Jól van – felelte a hóhér és felemelte a lámpáját, hogy az ismeretlenek
arcába világítson. – Jöjjenek csak be, ha nem félnek tőlem.
 Becsukta a kaput s egy kissé ingadozó léptekkel előremenve, bevezette
vendégeit egy szobába, amelyben csak egy asztal és né
152 hány szék volt az egész bútorzat. Az egyik sarokban egymásra hányva
nagy csomó kötél hevert.
A hóhér éppen ivott, amikor vendégei megzavarták ebbéli
tevékenységében, mert az asztalon egy már üres és egy félig kiürített brandys
üveg állott egy pohárral. Most azonban, hogy látogatói jöttek, még két poharat
vett elő s odatette az asztalra.
– Megkínálhatom önöket? – kérdezte.
– Köszönjük, szívesen elfogadjuk! – felelte a bretagne-i. Leültek s kiitták a
poharukat.
– Tehát mivel szolgálhatok? – kérdezte a hóhér.
– Mondja csak, mester – kezdte Sziklafejű némi gondolkozás után – igaz
az, hogy az akasztott ember kötele szerencsét hoz?
– Hát... így mondják, bár nekem magamnak még soha sem hozott
szerencsét, csak boldogtalanságot meg keserűséget. Pedig van itt már vagy
hetvenhárom darab...
– Hetvenhárom embert küldött már a másvilágra? – jegyezte meg borzadva
Sziklafejű. – Ez éppen elég!
– Hát bizony sok is! – válaszolta a hóhér a fejét lehajtva. – Ha a város
kormányzója kiadja a rendeletet, hogy ezt vagy azt az embert fel kell
akasztanom, nekem engedelmeskednem kell, ha el nem akarom veszteni a
kenyeremet... S én bizony fel is akasztom gondolkodás nélkül, hiszen el van
ítélve...
– De előfordulhat ám az is, hogy nem ítélkeztek igazságosan! A hóhér
vállat vont.
– Ezzel én nem törődöm, ők ítélnek, én meg akasztok.
– Hát bizony nem is igen tehet mást – válaszolta a bretagne-i. A bostoni
hóhér, aki egyben az angol fennhatóság alá tartozó valamennyi amerikai állam
hóhéra is volt, újra teletöltötte a poharakat, aztán sötét szemeit különös
tekintettel emelte a bretagne-ire.
– Most azonban szeretném már tudni, mi vezette tulajdonképpen ide
hozzám önöket?
A bretagne-i hallgatott egy-két pillanatig, majd csendesen így szólt:
– Doe...
– Doe! – kiáltott fel a hóhér meglepetve s felugrott a székéről.
– Ön is Bretagne-ból való?
– Igen... Burgotból.
– A batzi városháza tornyára! De hiszen akkor szomszédok... mit
szomszédok... testvérek vagyunk!
 – Ön Batzból való – kiáltott fel újra a hóhér.
153
– Onnan – felelte Sziklafejű. – Én már akkor gondoltam, hogy földik
vagyunk, amikor először kinyitotta a száját. A bretonok igen könnyen
felismerhetik egymást a kiejtésükről meg pompás nagy fejükről.
– Batzból... – ismételte a hóhér egészen megzavarodva. – Mintha csak
testvérek lennénk.
– Én is úgy gondolom, barátom!
– Ön egy hóhérnak nem restelli azt mondani, hogy barátom?
– Én csak azt nézem, hogy a földim van előttem...
A hóhér szeméből két nagy könnycsepp buggyant ki s elveszett barázdás
arcában. Az emberéletek hivatásos kioltója sírt...
– Doe! – szólalt meg újból Sziklafejű. – Nem tudom megérteni, hogyan
lehettél te hóhér s még hozzá az angolok szolgálatában, akik mindig esküdt
ellenségeink voltak...
A hóhér végigsimította a homlokát, aztán keserűen mosolyogva szólt:
– Rövid a története, földim... Valamikor én is a francia haditengerészet
tüzére voltam... Volt egy rosszlelkű, kegyetlen tisztem, aki éveken keresztül
csak üldözött, kínozott mindaddig, amíg egyszer... vérhullám öntötte el az
agyamat s nekimentem...
– Ah...
– Elvágtam a torkát a gazembernek!
– Jól tetted! – jegyezte meg Sziklafejű komolyan.
– S te nem ítélsz el ezért a tettemért?
– Eszem ágában sincs... Minden lelketlen feljebbvalóval így kellene tenni!
– Persze, menekülnöm kellett, hogy főbe ne lőjenek. Angolországba
hajóztam s besoroztattam magam az angol haditengerészethez. Azonban
balcsillagzatom itt is üldözött s heves vérmérsékletem itt is gyilkosságba
hajszolt... A vitorlamesteremet a tengerbe hajítottam... Ekkor elfogtak s
elítéltek húsz esztendei kényszermunkára... Először Ausztráliába akartak
vinni, de aztán valahogyan mégis ideszállítottak Amerikába, az angol
gyarmatokra. Itt aztán, hogy sorsomat mégis elviselhetőbbé tegyem,
elvállaltam ezt a szomorú mesterséget... Most is, ahogy jöttetek, éppen egy
előkelő angol nemes részére készítettem elő a hurkot.
– Kinek a részére? – kiáltott fel egyszerre a két tengerész.
– Valami MacLellan báró számára. Tegnap kaptam a parancsot, hogy
legyek készen a kivégzésére...
154
– Micsoda? MacLellan bárót fel akarják akasztani? – üvöltötte dühösen a
bretagne-i. – De hiszen ez a mi parancsnokunk!
 – Mit mondanak?
– Azt, hogy az az úr, akit fel kellene akasztanod, a mi parancsnokunk!
– Hajóskapitány?
– Az hát! Hallod most ezt az erős, tompa dördülést? Ez is az ő hajójának az
ágyúja! Keresztültörtük a blokádot s hajónk most a Mystic torkolatában
horgonyoz.
– Ne mondd?... Hát ha bizony elfogták, megértem a dolgot... Csak azon
csodálkozom, miért akarják velem ezt a szerencsétlen embert a Johnson
erődben kivégeztetni, mikor a többieket mind a kastély udvarán intéztem el?
– Hol van ez az erőd?
– A charlestowni kikötővel szemben...
– S hol van most a mi kapitányunk?
– Már átvitték oda a hadihajók fedezete alatt.
– S mikorra akarják végrehajtani a kivégzést? – kérdezte Sziklafejű rettentő
aggodalomban.
– Holnap alkonyatkor... Legalábbis velem így tudatták.
– Nos hát, Sziklafejű – szólt most közbe a fiatal matróz – én megmondom
magának, miért viszik el a bárót a Johnson erődbe, ahelyett, hogy itt
akasztanák fel. Azért, mert nem merik a menyasszonya szeme láttára
meggyilkolni... Azt hiszi, nem tudják már a városban, hogy a mi kapitányunk
meg Halifax márki testvérek?
– Szóval mégis igaz, amit a kastélybeliek suttognak? – kérdezte a hóhér.
– Természetesen. Csakhogy a mi kapitányunk anyja francia nő volt, a
márkié pedig angol.
– S a márki most a saját fivérét akarja felakasztatni?
– Igen, hogy hozzájuthasson a kapitány menyasszonyához.
– Hát ez már igazán gyalázat!
– Persze, hogy az...
A hóhér eltolta maga elől a poharát s felemelt a háta mögött a padlóról egy
kötelet.
– Itt van ni! Ez az a kötél, amit éppen előkészítettem az akasztáshoz, de
ezek után, azt hiszem, a kivégzés nem fog sikerülni...
A két tengerész rémült szemekkel meredt a végzetes kötéldarabra, amely
szeretett kapitányunk nyaka köré volt szánva.
– Nem tudom, megértették-e, amit mondtam? – folytatta a hó
155 hér jelentős hangon. – Arról van szó, hogy mi hóhérok abban a
helyzetben vagyunk, hogy bárkinek a halálát késleltetni tudjuk egy-két napig...
ami alatt sok minden megtörténhetik... Ilyenkor egy finom kis késsel a kötél
egész belsejét átvágjuk, úgy, hogy az az elítélt súlya alatt leszakad...
– S ilyenkor nem akasztják fel azonnal újra? – kérdezte a bretagne-i.
 – Nem. Az elítéltet visszaviszik a börtönébe s megparancsolják, hogy
készítsek új kötelet... Ezt persze, ha úgy esik jól, csak másnap vagy
harmadnap viszem el.
– Földi! – kiáltott fel Sziklafejű reménykedve – csakugyan komolyan
beszélsz?
– Természetesen. Breton vagyok! – válaszolta büszkén a hóhér. – Ha
elkövettem is néhány súlyos bűnt az életemben, de arra sohasem lennék képes,
hogy egy földimet vezessem félre, aki gyermekkorában ugyanazt a levegőt
szíttá, mint én... Mert én még most is rajongva szeretem az én dicsőséges szép
hazámat, Franciaországot!... Átok és kárhozat arra a nyomorult emberre, aki
tönkretette az életemet s mindörökre száműzött őseim földjéről!
Hirtelen felugrott a helyéről, kezeit ökölbeszorította s nagy
izgalommaljárta végig egyszer vagy kétszer a szobát. Aztán megállt, fejét újra
lehajtotta s székére visszaroskadva, kezeibe temette az arcát és zokogni
kezdett.
Sziklafejű megindultán lépett hozzá s kedélyesen a vállára veregetve így
szólt:
– Ej, ej, barátom. Ne keseredj el annyira. Fel a fejjel! Felejtsd el a múltakat
s én megígérem, hogy rövidesen viszontlátod a szép bretagne-i partokat.
Franciaország sokat köszönhet az én kapitányomnak s XVI. Lajos király
bizonyára nem fogja tőle megtagadni ha kegyelmet kér a számodra!
A hóhér letörülte a kabátja ujjával a könnyeit, aztán a régi faliórára
tekintett.
– Még csak tíz óra! – mondta. – Van időnk bőven! Majd Sziklafejű felé
fordult.
– Persze ti most, hogy megtudtátok, hogy parancsnokotok nincs többé a
városban, el akarjátok hagyni Bostont?
– Ma éjjel szándékoztunk eltávozni azon a titkos folyosón, amelyen
bejöttünk.
– Nos, én mást mondok nektek. Van ki- és belépési igazolványom s a
parton csónak vár reám, hogy Charlestownba vigyen.
156 Használjátok ki a jó alkalmat, mint segédeimet, könnyen magammal
vihetnélek.
– Csakhogy nekünk előbb okvetlen beszélnünk kell a korvett első tisztjével
meg az amerikai parancsnoksággal. Tudatnunk kell velük a történteket s
megegyeznünk abban, miképpen menthetnénk meg a bárót.
– A csónak csak hajnali négy órakor jön értem, így tehát bőven van időtök
beszélni a barátaitokkal! – felelte a hóhér. – Én negyedóra alatt készen vagyok
a kötelemmel, ti pedig addig itt a szomszéd szobában magatokra vehetitek a
vörös ruhát, úgy, amint az a hóhérsegédekhez illik. Van ott egész sereg ilyen
ruha, válasszátok ki azt, amelyik a legjobban illik rátok.
Ezzel fogta a kötelet, amit az előbb megmutatott, leült az asztalhoz s egy
igen éles és hegyes késsel hozzáfogott a megmunkálásához. Amikor a két
tengerész vörös ruhába öltözötten megint a szobába lépett, éppen készen lett
vele.
– Csakugyan ez lenne az a kötél – jegyezte meg borzadva a bretagne-i –
amit majd a parancsnok nyakára illesztesz?
– Ez, csakhogy ez a kötél, ami így kívülről teljesen épnek látszik, belülrői
már annyira át van vágva, hogy két másodperc alatt leszakad egy közönséges
testsúlyú ember alatt.
– De aztán mit csinálunk? Hogyan mentjük meg?
– Ez már aztán a ti dolgotok. A magam részéről azt a tanácsot adnám, hogy
az amerikai sereg holnap minden erejével forduljon a Johnson-erőd ellen,
rohamozza meg s az őrséget felkoncolva szabadítsa ki a bárót. Hogy pedig
addig ne történjék vele valami, ott leszünk mi hárman s vagy erővel vagy
csellel megakadályozzuk, hogy végezhessenek vele.
– Egész ügyes tervnek látszik – jegyezte meg Sziklafejű.
– Ti tehát ketten átmentek a korvettre, én pedig a torkolattal szemben, a
parton fogok várni, ahová különben a csónak is értem jön. Most aztán, ha
akarjátok, máris indulhatunk.
A bretagne-i felállt s odanyújtotta a kezét a hóhérnak.
– Doe!... Én úgy megbízom benned, mintha csak a testvérem volnál. Azért
mégse vedd rossz néven, ha arra is figyelmeztetlek, hogy árulásod egyben a
halálod is lenne. A bretonok nem szokták büntetlenül hagyni az árulókat.
A hóhér szemében újra két nagy könnycsepp jelent meg.
– Testvérem – mondta a zokogástól elfúló hangon – az életem a
157 tiéd! Bármi is történt velem eddig, szívemben mindig igaz breton
maradtam.
– Akkor hát szoríts velem kezet! Egy föld szülöttei vagyunk.
– Nem merek...
– A batzi városháza tornyára! Add ide mindjárt a mancsodat!... Egykor te is
tengerész voltál, testvér!
A hóhér csak hosszas habozás után merte odanyújtani a kezét, amellyel
eddig hetvenhárom emberéletet oltott ki.
– Doe! – szólt Sziklafejű.
– Doe! – válaszolta a hóhér, s amíg a bretagne-i kezét a markában tartotta,
erős zokogás rázta meg egész testét.
A kis Floc titkon szintén kitörült egy könnyet a szeme sarkából. A hóhér
kiitta a poharát, magához vett egy fekete pecsétes levelet s kinyitotta az ajtót:
 – Mehetünk!
A két tengerész követte. Egy perc múlva nagy dörrenéssel csapódott be
mögöttük a ház kapuja.
A három férfi a vörös hóhéröltönyt takaró fekete köpenyben gyors
léptekkel haladt végig az utcákon. A koromsötét éjszakában akárki is
összeesküvőknek nézhette volna őket.
Amikor a “Harminc bölényszarv"-hoz címzett kocsma előtt elhaladtak,
Sziklafejű meg a kis Floc nagyot bámultak, mert belülről világosságot láttak.
– Ezer cethal! – kiáltott fel a bretagne-i – csak nem a rendőrök vannak itt
megint?... Szeretném egy kicsit megtréfálni őket búcsúzóul. Gyere csak, kis
Floc!
Hirtelen kinyitotta a kocsma ajtaját, de még a száját is eltátotta a
csodálkozástól, amikor a fogadóst látta, épen és elevenen maga előtt. Ott ült
keserű arccal a söntés mellett, várva a vendégekre, akik sehogy sem akartak
érkezni.
– Hej, kocsmáros! – kiáltott rá. – Te vagy-e az csakugyan vagy a hazajáró
szellemed?
A fogadós egy pillanatig rájuk meresztette kidülledt szemeit, aztán mind a
két karját a magasba emelte.
– Ó, uraim!... Maguk azok?... De micsoda rettentő ruhában vannak?
– Ne ijedj meg, jó ember! – felelte mosolyogva Sziklafejű. – Nem lettünk
hóhérok, csak éppen egy kissé szükségünk lesz erre a ruhára... De azt mondd
már meg, hogyan jöttél ide vissza? Hiszen azt mondták, hogy főbelőttek!
158
– Ki mondta?
– Hát az angol rendőrök.
– Dehogy lőttek... Igaz, hogy elfogtak, bevittek, de hamarosan ki is
eresztettek.
– S mi lett azokkal a rendőrökkel, akik a te távollétedben beültek ide?
– Én csak annyit tudok, hogy négy halálra sebesült rendőrt szállítottak el
innen alig két órával ezelőtt. Szegény ördögöket félig agyonverték... De hogy
ki látta el a bajukat ennyire, fogalmam sincs.
– Hogy ki?... Ej, ej, ezt ugyan nem lett volna nehéz kitalálnod. Amikor
láttuk, hogy távollétedet felhasználva, fosztogatni kezdték a kocsmádat,
nekiestünk a barátommal együtt, s két széket összetörtünk a fejükön... De...
izé... ezt nem fizetjük meg neked.
– Ó, dehogy is kívánnám – tiltakozott élénken a kocsmáros. – Inkább
parancsoljanak valamit, de fizetés nélkül.
 – Nos hát, jól van... Hozz ide hamar egy üveg Medocot, hadd kínáljam meg
vele a bostoni hóhért, az én legkedvesebb barátomat. De jól vigyázz, ne
legyen benne skorpió, mert felakasztatlak vele a legelső gerendára!
Utazás a Johnson-erődhöz
A fogadós azon való örömében, hogy két felette rokonszenves vendégét
viszontláthatta, hirtelen a sarkán perdült s lesietve a pincébe, fél perc múlva
elébük állította a kért palackot.
Sziklafejű töltött s koccintott a hóhérral meg a fiatal matrózzal.
– Most azonban menjünk! – szólt a hóhér a száját törülgetve. – Ne
felejtsük, hogy nektek még a korvetten is dolgotok lesz.
A bretagne-i széles, vörös övébe nyúlt, hogy pénzt vegyen elő, de a
kocsmáros megkapta a kezét.
– Nem, uram... ne fizessen semmit! – mondta komolyan. – Eleget kerestem
már önökön... Ne sértsenek meg!
– Derék ember vagy! – felelte Sziklafejű a kocsmáros vállára téve súlyos
kezét. – De hiszen ezt mindig is tudtam!... Ne félj, hamarosan viszontlátjuk
egymást, de akkor már nem Howe tábornok lesz az úr Bostonban!... Jó
éjszakát!
Beburkolóztak fekete köpenyeikbe s kiléptek az utcára.
– És most merre? – kérdezte a bretagne-i a hóhértól.
159
– A hetes számú bástya irányában.
Útnak indultak s nem egészen negyedóra alatt elérték a védvonalat. Az ott
működő ütegek parancsnoka, akit az őrszemek már értesítettek róla, hogy
három férfi ki akar lépni a városból, kézilámpával a kezében elkérte a hóhér
írásait. Hirtelen átfutotta, aztán parancsot adott néhány emberének, hogy
kísérjék őket a kapuig.
Sziklafejű akkorát lélegzett, mint a legnagyobb fajta kovácsfújtató, amikor
végre kijutottak a szabadba.
– Mindenekelőtt tájékozódjunk – szólt – s ügyeljünk a golyóbisokra. Igaz,
hogy kemény a koponyánk, de csak sziklából van, a golyó meg vasból, tehát a
szerencsétlenség még sincs teljesen kizárva. Márpedig ha egyszer az ember
fejét elviszi egy ostoba vastömeg, még a legderekabb breton sem tehet mást,
mint hogy szó nélkül meghal.
Alig végezte be szavait, amikor a Mystic partján négy tűzsugár villant fel
közvetlenül egymás mellett, s egy-két másodperc múlva hatalmas dörrenés
rázta meg a levegőt. A korvett négy bombavetője volt... A fénycsíkok egy
pillanatra tisztán megvilágították a hajó alakját is.
– Igen... ez a Villám – jegyezte meg a bretagne-i. – Még mindig ott áll a
helyén... Mintha csak nekünk akarták volna megvilágítani az útirányt.
 Megindultak a lejtős domboldalon, amely sűrűn be volt nőve tüskés
bokrokkal, s félórai út után leérkeztek a tengerpartra, ahonnan újabb félóra
alatt a Mystic partján éppen a korvettel szemben álltak meg. A hajó nem volt
távolabb tőlük kétszáz lépésnél. A bretagne-i torkaszakadtából kiáltott:
– Hahó!... Tengerészek!... Küldjétek egy csónakot ide a túlsó partra!
Sziklafejű, a hajó első altisztje vár rá!
A négy nagy bombavető, amely nyilván éppen lövésre készen állt,
eldördült, de közvetlen utána egy hang kiáltott át hozzájuk.
– Ki az ott a túlsó parton?
– Én, Sziklafejű!
– Jó!... A csónak mindjárt megy!
Egy perc múlva látszott, hogy egy csónak távolodik el a hajótesttől.
Sziklafejű, hogy tájékoztassa őket, többször feléjük kiáltott:
– Ohé!...Doe!
Amikor a csónak partot ért, a Villám második altisztje ugrott ki belőle, s
örvendve kiáltott fel:
160
– Te vagy az csakugyan, Sziklafejű!... Hát a parancsnok hol maradt?
– Csitt! – válaszolta a bretagne-i –, majd megtudod a hajón. Odafordult a
hóhérhoz, aki egy sziklán üldögélve, szíttá bűzös pipáját.
– Velünk jössz? Az vállat vont.
– Inkább megvárlak benneteket... Itt nem fenyeget semmiféle veszedelem.
– De... aztán itt fogunk-e találni?
– Még mindig kételkedsz bennem?
– Doe...
Sziklafejű meg a kis Floc beugrottak a dereglyébe a második altiszttel
együtt, s a hat evezős nekifeszült a hullámoknak.
A hajóhoz érkezve, a bretagne-i négyesével ugrottá át a lépcsőket, s néhány
pillanat múlva ott állt Mr. Howard és Moultrie ezredes előtt. Mindketten ezzel
a kérdéssel rohanták meg:
– Sir William hol maradt?
– Hadnagy úr – válaszolta komolyan a bretagne-i, mialatt a kis Flocot
bajtársai majd agyonölelgették –, kérnem kell, jöjjenek be a kabinba! Nagyon
szomorú újságot kell mondanom. Egyelőre csak annyit, hogy parancsnokunkat
elfogták s holnap a Johnson-erődben fel akarják akasztani!
– Fel akarják akasztani? – kiáltott fel Howard halálsápadtan.
– Nézzen csak a ruhámra, Mr. Howard – folytatta Sziklafejű. –
Hóhéröltöny, ugye?... Tetőtől talpig vörös, a köpenyem pedig fekete.
 Az első tiszt karonfogta s bevezette a kabinba, amelyben világosság volt.
Az ezredes szó nélkül követte őket. A bretagne-i röviden tudatta velük a
történteket.
– Rettenetes szerencsétlenség! – kiáltottak fel utána mind a ketten.
– Ohó, uraim! – jegyezte meg a bretagne-i –, ha igaz is, hogy
parancsnokunkat elfogták, egyelőre még életben van, s én meg a kis Floc
mindent elkövetünk, hogy életben is maradjon. Mi most, amint látják, a
bostoni hóhér segédei lettünk...
Az ezredes hirtelen közbeszólt.
– Szóval MacLellan báró jelenleg a Johnson-erődben van?
– Igen, odamegyünk őt felakasztani.
– Maguk?
161
– Igen, bár sokkal szívesebben akasztanánk fel az ellenséges sereg
fővezérét, elhihetik! A batzi városháza tornyára!... De azért nehogy azt
higgyék, hogy a parancsnok meg is fog halni. Nem azért leszünk mi magunk
az ő hóhérai!
– Mr. Howard – szólt némi gondolkozás után az ezredes – a magam
részéről azt tartom a leghelyesebbnek, ha holnap az amerikai sereg
megrohamozza a Johnson-erődöt.
– Ugyanezt ajánlotta a hóhér is, aki a túlsó parton vár ránk – szólt közbe
Sziklafejű. – De persze, még idejekorán, mert az akasztást holnap estére tűzték
ki.
– Akkor hát a korvett négy órakor kifutna a Mystic torkolatából s a Hog-
Island csatornán áttörve, megkezdené az erőd bombázását. Némi előkészítés
után én kétezer emberrel fogom megrohanni az erődöt, s nem kétlem, hogy
eredményt fogunk elérni. Ennek ellenére azonban az a kérésem volna, hogy a
sikeres vállalkozás után fussanak ki újra a nyílt tengerre s menjenek elébe
annak a két puskapor- és fegyverszállító hajónak, amelyeket holnaputánra
várunk. Mert bizony az a lőpor, amit önök voltak szívesek részünkre szállítani,
máris erősen fogytán van. Az ostrom sikere pedig csak ezen fog múlni!...
Bostonnak egy-két nap alatt el kell esnie.
– Ezredes – válaszolta az első tiszt – én ünnepélyesen ígéretet teszek
önnek, bármi történjék is, a Villám mindenben segítségükre lesz. Számítok
azonban arra, hogy parancsnokunk megmentésében ön is a kezünkre fog
játszani.
– Legyen nyugodt. Mr. Howard, ezt becsületemre fogadom önnek!
Howard ekkor Sziklafejű felé fordult, aki aggódva várta a parancsait.
– Sziklafejű, a hóhér a túlsó parton vár?
– Ott, Mr. Howard.
 – De nem fogja becsapni az az ember magukat?
– Jótállók érte. Breton, mint én is!
– Akkor jól van. Mindazonáltal még egyszer annyi evezőst fogok küldeni a
dereglyével... Háborús időkben az ember sohasem tudhatja... Most tehát
menjenek csak vissza s jól vigyázzanak a parancsnok életére!
– Esküszöm önnek, Mr. Howard, hogy nem fog az akasztófán meghalni... A
hóhér már előre elkészítette a kötelet. Az első másodpercben le fog alatta
szakadni.
– Csak menjenek!
162
– Kis Roc! – üvöltötte a bretagne-i –, ide hozzám!
A fiatal matróz, aki egy csapat tengerész között állt, hirtelen ott termett
mellette.
– Megyünk? – kérdezte.
– Mégpedig azonnal.
– Pedig olyan jólesett egy kissé mellre szívni ezt a finom kátrányszagot...
Lesiettek a lépcsőn, amit újra lebocsátottak s helyet foglaltak a
dereglyében, amelynek az orrán egy jókora kőhajító mozsár volt felállítva.
Ezúttal tizenöt evezős ült a padokon.
– Előre, John! – szólt Sziklafejű a második altisztnek. – Ördög vigye az
ágyúgolyókat, sose félj tőlük!
– Éppen eléggé megszoktuk már – nevetett a dereglye parancsnoka.
A túlparton kiszállva, látták, hogy a hóhér még mindig ugyanazon a helyen
üldögél és nyugodtan szívja a pipáját, mit sem törődve az ágyúgolyókkal,
amelyek közül pedig kettő is közvetlen közelében túrta fel a földet.
– Ugye, hogy nem szöktem meg? – szólt felállva a helyéről. – Indulhatunk?
Sziklafejű oly erővel szorította meg a hóhér kezét, hogy az fölszisszent
fájdalmában. Aztán szó nélkül útnak indultak közvetlenül a part mentén. Húsz
percet gyalogolhattak már, amikor egy kicsiny beszögelléshez értek. Itt
várakozott a hóhérra a csónak nyolc fegyveres katonával meg hat evezős
tengerésszel.
– Állj! Kik vagytok? – kiáltott rájuk a katonák vezetője, s puskáját hirtelen
feléjük irányította.
– A bostoni hóhér meg a két segédje! – volt a válasz.
– No, akkor csak szálljatok be.
A három ember helyet foglalt a csónakban, s az altiszt, egyik kezében
lámpával, a másikban revolverrel, figyelmesen megvizsgálta őket.
– Nyissátok szét a köpenyeteket! – szólt rájuk. A bretonok szót fogadtak.
– Aha... vörös!... Jól van! Üljetek le a csónak orrában s ne szóljatok egy
szót sem!
 – Miért ne szóljunk? – kérdezte mérgesen Sziklafejű. – Attól félsz, hogy
felébresztjük a cápákat?
– Csend! Ki vagy te?
163
– A hóhér első segédje, aki téged is szemrebbenés nélkül felakasztana, ha
arra kerülne a sor... minden segítség nélkül!
– Elég! Fogd be a szád! Nem akarom, hogy azok az átkozott amerikaiak
észrevegyenek bennünket... Nem tudod, hogy az az idegen korvett is itt van
alig egy kilométerre tőlünk?
– Ajjaj! – nevetett Sziklafejű. – Úgy alszik az, fiam, mint a mormota. Csak
nem fog éjjel is ágyúzni.
A hat tengerész nekifeküdt az evezőknek, s az öböl túlsó felén nemsokára
megpillantották az angol flotta hajóinak a lámpáit. A hajók legnagyobb része
ócska, kimustrált teknőkből állt, s csak egyetlen fregatt volt köztük, amelyik
sikeresen vehette volna fel a versenyt a korvettel, de ez az egy is
tanácsosabbnak látta messze elkerülni a Mystic torkolatát.
A csónak gyorsan haladt előre, s a katonák vezetője gyakran cserélgette a
lámpa előtti színes üvegeket, ami kétségkívül előírt jelzés lehetett, nehogy a
saját embereik rájuk lőjenek. Azonban még így is egy jó órába telt, míg
odaértek a Sames-szigethez, amelynek kiemelkedő sziklafokán állt a Johnson-
erőd.
– Megérkeztünk? – kérdezte Sziklafejű, amikor a csónak orra megfeneklett
a homokos parton.
– Meg – válaszolta a hóhér.
A kormányos megint kicserélte a lámpa kék üvegjét vörösre, majd
türelmetlenül rárivallt a három emberre.
– Szálljatok ki!
– Csak lassan, barátocskám – szólt a bretagne-i. – Mi nem vagyunk
tengerészek, hogy csak olyan könnyedén ugrándozzunk. Mi bizony előbb jól
megnézzük, hová tesszük le a lábunkat... Add csak ide egy kicsit a kezed!
– Hogy én a kezemet adjam egy hóhérnak?... Azt már nem! Biztosan nagy
szerencsétlenséget hozna rám.
– Ej, ej, de nagyon félsz tőlem! Vagy nem tudod, hogy az akasztott ember
kötele szerencsét hoz?
– Bánom is én... Nem kérek belőle! – felelte a kormányos. – De most már
ne okoskodjatok, hanem egy-kettő, kifelé a csónakból!
A kis Floc úgy ugrott a partra, mint a mókus. A bostoni hóhér szintén elég
ügyesen követte.
 Sziklafejű azonban valahogy elvesztette az egyensúlyát a csónakban, s
hogy el ne essék, megkapaszkodott a kormányosban. Véletlen volt-e avagy
szándékosan tette?... Valószínű, hogy inkább készakarva.
164 A kormányos dühösen ráordított.
– Miért értél hozzám, gazember?
– Ej, hát azt akartad volna, hogy inkább betörjem az orrom? – felelte
ártatlanul Sziklafejű. – Mondtam már, hogy nem vagyok tengerész. Meg el is
járt már az idő fölöttem.
– Te leszel az oka, ha valami szerencsétlenség talál érni.
– Ugyan, ugyan! Hát a hóhérnak nem épp úgy van csontja, húsa meg vére,
mint a tengerésznek?
– Csak lódulj már! Ne töltsd itt az időt hiába.
– Megyek, megyek... Csak világíts egy kissé azzal a lámpával, nehogy
megint felbukjam!
Megindultak a felfelé vezető ösvényen, végighaladtak néhány védett
állásba temetett üteg mellett, ahol a kormányos egy-két szót váltott a kiállított
őrszemmel, aztán az erőd külső falán is keresztüljutva, egy folyosón át kisebb
terembe léptek. Itt egy kapitányt találtak, aki az asztala mellett ült.
– Itt vannak a bostoni hóhérok! – szólt a kormányos a tiszthez. Az asztal
mellett ülő kapitány tetőtől talpig végigvizsgálta őket.
– Melyiktek a mester? – kérdezte aztán.
– Én, uram! – felelte a hóhér előrelépve.
– Hoztál levelet Howe tábornoktól?
– Hoztam... tessék!
A tiszt némi borzongással vette a kezébe a levelet, feltörte és elolvasta.
– Jól van – jelentette ki aztán. – Hoztatok hurkot is?
– Hogyne hoztunk volna.
– S ki ez a két ember veled?
– A segédeim.
– A levél szerint a kivégzésnek holnap, napnyugta előtt egy órával meg kell
történnie!...Gondoskodjatok tehát róla, hogy addig felállítsátok az akasztófát
is, mert mi az ilyesmihez nem értünk. Az erőd raktárában találtok hozzá
megfelelő gerendákat... Ehesek vagytok-e?
– Bizony, nem vacsoráztunk még! – sietett a válasszal Sziklafeju.
– Majd küldetek be hozzátok ennivalót. Az éjjel itt fogtok aludni.
Ezzel felállt helyéről s a kormányossal együtt kiment a szobából, anélkül,
hogy csak egyszer is rájuk tekintett volna.
– Milyen szívesen felhúznánk téged is! – dörmögte Sziklafejű. – Micsoda
ostoba, gőgös fickó ez.
165 “Hafizet" úr olcsó vacsorához jut
 A bostoni hóhérok éjjeli szállásául kijelölt szoba tulajdonképpen
raktárhelyiségnek látszott, mert tele volt homokzsákokkal, sánckosarakkal,
ágyúpótkerekekkel meg kötélcsomókkal. A sokféle holmi között azonban
mégis találtak néhány használható tábori ágyat is.
– A batzi városháza tornyára! – kiáltott fel elégedetlenül Sziklafejű, amint a
szobában alaposan körültekintett. – Úgy látszik, nem nagyon igyekeznek
kényelmet nyújtani az igazság és törvény hűséges végrehajtóinak! Ezek után
máris fogalmat alkothatunk magunknak a másik dologról is.
– Miről? – kérdezte a kis Floc.
– Hát a vacsoráról. Fogadni mernék, hogy száraz fűrészporkenyeret kapunk
egy korsó poshadt vízzel!... Nyomorult egy banda ez!
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, s egy öreg katona lépett be három
csajkával meg egy üveg borral.
– Ez a három bostoni hóhér vacsorája? – kérdezte Sziklafejű.
– A katonák rendes menázsija, uram – felelte a katona. – Bizony, nagyon is
szűkösen élünk, de...
– Nos?
– Az erőd kantinjából tudnék hozni valami jobbat is, persze csak pénzért,
ha fizetnek... Én magam vagyok a kantinos.
– Rendben van, barátom! – szólt a bretagne-i. – S mi van ezekben a
csajkákban?
– Füstölthal-leves.
– Hagymával?
– Dehogy!... Hagymánk már régen nincs. A kantinomból azonban
hozhatnék valódi hollandi sajtot, finom kelet-tengeri heringet, pompás
sonkát... Egy hónapja, hogy levágtam az utolsó disznómat.
– Hát még?
– Van szárított gyümölcsöm meg aszalt szilvám is... Ha fizetnek.
– Hát bor?
– Borom, sajnos, elfogyott, de van jó fekete söröm.
– Nos, akkor csak hozz mindent, amit jónak látsz, megfizetünk érte. Ezt
meg, ami ebben a három csajkában van, add oda valamelyik éhes katonának.
Az ilyesmit a bostoni hóhér urak nem szokták megenni.
166 A kantinos katona eltávozott a csajkákkal meg a palackkal együtt.
– Ez nagy gazember lehetett! – jegyezte meg Sziklafejű. – Egészen
bizonyos, hogy amit most innen kivitt, pénzért fogja eladni éhes bajtársainak!
Majd a hóhér felé fordult, aki mogorván ült a helyén.
– Mi az, földi? – kérdezte tőle. – Mitől lett egyszerre ilyen rossz kedved?
– Honnan gondolod, hogy rossz kedvem van?
 – Csak onnan, hogy olyan képet vágsz, mint a vízbe fűlt ember, akit egy hét
múlva halásztak ki.
– így van ez mindig, ha akasztanom kell... Valami olyan különös
lelkifurdalás fog el, amit sehogy sem lehetne megmagyarázni. Bizonyos, hogy
nem hóhérnak születtem...
– Ej, ej! Hiszen ezúttal nem fogsz megölni senkit, földi! Csak egy kis
komédiát fogunk játszani... Megígérted, hogy a kötél el fog szakadni!
– Ez úgy is lesz, hiszen a kötél belseje egészen át van vágva, leszakadna
még egy gyermek súlya alatt is.
– Hát akkor min búsulsz?
– Attól félek, hogy az amerikaiak későn érkeznek.
– Azokról meg én felelek! – válaszolta a bretagne-i. – Olyan csata lesz itt
holnap délután, hogy ledűlnek az erőd falai, mint valamikor Jerikóé! A Villám
tíz sortüze elég lesz arra, hogy elhallgattassa az erőd valamennyi ágyúját.
Akkor aztán jöhet a roham!... No, de itt van már a mi derék kantinosunk, a
kitűnő “Hafizet" úr.
A kantinos lépett be csakugyan egy másik katonával együtt. Egy nagy
kosarat cipeltek tele élelemmel meg söröspalackokkal. Sziklafejű
megvizsgálta a kosár tartalmát.
– Aztán mibe kerül mindez, tisztelt Hafizet úr?
– Mostanában nagyon megdrágult itt az ennivaló – felelte a kantinos a füle
tövét vakargatva.
– Mondd csak meg bátran, mennyibe kerül. A hóhéroknak mindig szokott
egy-két dollár lenni a zsebükben.
– Adjanak érte öt dollárt!
A bretagne-i élesen a kantinos szemébe nézett.
– Hát... ami azt illeti... sokkal szívesebben felakasztanálak téged, ahelyett a
nemes úr helyett, aki miatt idejöttünk. Miután azonban mi gavallér emberek
vagyunk, mint a hóhérok általában, nem sokat alkudozunk veled. Itt a pénzed!
167 S vörös nadrágja zsebéből egyenként olvasta le az asztalra az öt
dollárt.
– Rendben van? – kérdezte gúnyosan.
– Rendben, uram! – felelte a kantinos gyorsan zsebre rakva a dollárokat.
– Szóval, nem félsz a hóhér pénzétől?
– Én?... Eszem ágában sincs. Nagyapám is hóhér volt.
– Hóhér?
– Igen, Londonban.
– Akkor hát bátran kezet szoríthatsz velem...
A kantinos elküldte a katonát, aki segített neki az előbb, aztán odanyújtotta
a kezét. Sziklafejű hatalmasan megszorította.
 – Hát, ha csakugyan hóhér unokája vagy, bátran eltársaloghatunk egy
keveset, ugye? Persze, fizetek, mint a köles!
– Nem értem...
– Csak azt akarom mondani, hogy meghívlak vacsorára. Együk meg együtt
ezt a kis holmit... Remélem, nem utasítod vissza?
A kantinos egy pillanatig zavarodottan állt a helyén, de aztán gyorsan
megemberelte magát.
– Ó, köszönöm... szívesen elfogadom. Ezekben a nehéz időkben úgyis
olyan rosszul megy az üzletem, hogy rövidesen tönkre kell mennem. A
kormány nem küldi rendesen a zsoldot a katonáknak, s így soha sincs
szegényeknek pénzük, hogy betérhetnének hozzám csak egy pohár italra is...
Máris alig van itt ember, aki ne tartozna nekem valamivel.
– Eh, majd megfizetnek, ha megjönnek Angliából az arannyal megrakott
hajók. Fel fog vetni a pénz.
– Gondolja, hogy küldenek pénzt?
– Persze hogy gondolom. Mi sem kaptunk fizetést már két hónapja, de nem
aggódunk érte. Jó pénz!... Öt vagy hat napon belül annyi lesz itt Bostonban a
pénz, hogy még azok a kutyák is, amelyek kikerülték a halált, még azok is
kávét fognak inni friss fehér kaláccsal!... No, de most aztán fogjunk hozzá az
evéshez!
A kantinos nem is kérette sokáig magát, hanem egy rozoga széket keresve,
ő is leült az asztal mellé s boldogan, hogy aznapi vacsorája egy fillérbe sem
kerül, olyan rettentő étvággyal esett neki a falatozásnak, ami még Sziklafejű
bámulatát is felkeltette. El is tüntettek mindent az asztalról tiz perc alatt az
utolsó morzsáig.
– Most aztán, kedves hóhérunoka – szólt Sziklafejű, rágyújtva a
168 pipájára – ezért a jó vacsoráért te is tehetnél nekünk egy kis
szívességet.
– Szóljatok csak bátran – felelte a kantinos, aki egymaga többet ivott már a
másik háromnál.
– Azt szeretnénk tudni, vajon hol van most az a nemes úr, akit holnap
felakasztunk?
– Közelebb van, mint gondolnák...
– Igazán?
A kantinos egy ajtóra mutatott, amit eddig alig méltattak figyelemre.
– Itt ni! – mondta. – Az ajtón túl van az erődkápolna. Ide zárták be a
halálraítéltet.
– Egyedül van?
– Nem tudom. Ha van valaki benn nála, az csak az ezred papja lehet.
– Persze... hogy lelki vigaszt nyújtson neki utolsó óráiban...
 – Valószínű.
– Örök nincsenek mellette?
A kantinos gyanakodva pillantott a bretagne-ira.
– Miért kérdezitek?
– Csak azért, mert szeretnénk meglátni ezt az urat, mielőtt belefojtjuk a
szuszt. Aztán meg, tisztelt Hafizet úr, egy kis szívességedért szívesen
kárpótolnánk még néhány dollárral...
– Ilyen sok pénzük van a hóhéroknak?
– Ó... éppen eleget keresünk, hogy néha egy-egy szeszélyünket is
kielégíthessük. De ha nem akarod...
– Azt nem mondtam – jegyezte meg a kantinos hirtelen.
– Szóval, ha mi most egy kis lyukat fúrnánk ezen az ajtón, megláthatnánk,
mit csinál most a mi áldozatunk?
– Bizonyára!
– Rettentő kíváncsi vagyok, mivel töltheti most az idejét egy olyan ember,
aki tudja, hogy holnap meg kell halnia! Te láttad már?
– Még nem.
– No nem baj. Majd meglátod holnap, amikor már lógni fog. – Nos hát,
Hafizet úr, itt van még két dollár, s eredj lefeküdni. Nincs már szükségünk
rád!
A kantinos megcsörgette markában a könnyen keresett újabb két dollárt,
köszönt s magukra hagyta a hóhérokat. Sziklafejű bezárta utána az ajtót,
megint leült az asztalhoz, s felhajtott még egy pohár sört.
169
– Eddig minden úgy megy, mint a karikacsapás! – jegyezte meg
elégedetten. – Most pedig meglátogatom a parancsnokot!
– Hogyan? – kérdezte a hóhér.
– Ej, hát ezen az ajtón keresztül!
– S ha a pap is benn van nála?
– Nem baj! Hiszen hóhérok vagyunk. Azt mondom neki, hogy az
erődparancsnok küldött előkészíteni az elítélt utolsó, gyászöltözetét. Bízzátok
csak rám! Nem lesz semmi baj belőle.
Kihúzta a kését, s odalépett a kápolna ajtajához. Egy kis ideig a fülét az
ajtódeszkára szorítva, hallgatózott, de nem hallott semmit sem.
– Hej, ha ez a bitang kantinos becsapott bennünket – suttogta
fogcsikorgatva. – Saját kezeimmel fojtom belé a szuszt!
A rozsdás zárat könnyűszerrel lefeszítette az erősen korhadt ajtóról. Majd
hátrafordult, csöndre intvén társait, s nagy vigyázattal kitárta az ajtószárnyat.
A kantinos igazat beszélt. A helyiség csakugyan kápolnának látszott, a
háttérben kicsiny oltárral, a középen pedig asztallal, amelyen két égő gyertya
között vasfeszület állt. Az asztal melletti széken egy férfi ült, s arcát a kezeibe
temette.
A bretagne-i alig tudta magát visszatartani, hogy fel ne kiáltson örömében.
Azonnal felismerte Sir Williamet, bár az háttal ült feléje.
Óvatosan körültekintett s lábujjhegyen megindult az asztal felé. Amikor
aztán látta, hogy rajta kívül csakugyan nincs senki más a kis kápolnában,
odalépett hozzá, s kezét a kapitánya vállára tette.
– Sir William! Maradjon csendben, nehogy kiáltson.
A báró megrezzent s talpra ugrott. A tetőtől talpig vörösbe öltözött alak
láttára elborzadva hátrált.
– Álmodom talán? – dadogta, tágra nyílt szemekkel.
– Nem álmodik, parancsnok... Csakugyan én vagyok, Sziklafejű...
hóhérruhában.
– Hogyan jutottál te ide be?
– Ej, ennek hosszú története van, majd elmondom egyszer...
– Nemigen lesz rá időd, mert holnap felakasztanak – felelte a báró,
keserűen mosolyogva. – Howe nem fog megkegyelmezni, hiszen teljesen a
fivérem befolyása alatt áll.
– Szóval, ön csakugyan elkészült a halálra, kapitány?
– Hogyne készültem volna, amikor azt is tudom, hogy a hóhér is
megérkezett már Bostonból.
– Csakhogy velem meg a kis Flockal együtt!
170 A báró még mindig ámulva, szinte hitetlenül nézett első altisztjére.
– Szellemek vagytok talán?
– Dehogy vagyunk! – nevetett Sziklafejű. – Inkább nagyon is eleven két
tengerész, akik már alig várják, hogy önt újra a Villám parancsnoki hídján
lássák.
– Mondd csak...
– Előbb még egy kérdést, parancsnok... Nem volt itt benn önnél a tábori
lelkész az előbb?
– De igen, de elment lefeküdni. Nem is jön vissza már reggel előtt.
– Hát valami őr nem lephetne meg bennünket?
– Nemigen, mert a kápolna nagy ajtaja annyira nyikorog, s a keresztvasakat
csak olyan lármával lehet elvenni a helyükről, hogy addig kényelmesen
kisétálhatsz innen. De mit hallottál Maryről?
– Felvitték megint a toronyba – felelte a bretagne-i. – Miatta azonban nem
kell aggódnia, mert abban a rettenetes bombázásban, ami már napok óta
folyik, bizonyára nem gondolhattak menyegzőre... A márki különben is még
mindig beteg. Egyelőre azonban semmi más nem fontos, csak az, hogy önt ne
végezzék ki. Ezért vagyunk mi most itt.
 – Ti... ezt meg tudnátok akadályozni?
– Hogyne! Rájöttünk, hogy a bostoni hóhér földink, s ő megígérte, hogy
úgy végzi majd a dolgát, hogy önnek még a haja szála se görbülhessen meg.
Erre breton szavát adta. Épp ezért ne tiltakozzék, amikor majd akasztani
viszik...
– Ugyan ne tréfálj még most is, Sziklafejű! – szólt elkeseredetten a báró. –
Elég komoly dolog, hogy ilyen gyalázatos halállal kell meghalnom...
– Parancsnok – felelte a bretagne-i. – Mindeddig egyebet sem csináltam,
mint hogy dolgoztam az ön megmentésén. Azért mondom, tűrje csak
nyugodtan, hogy felakasszák. Felelek róla, semmi baja sem fog történni.
– Hogyan?
– Az a hurok, amit a nyakára tesznek, le fog szakadni.
– Hogyhogy? Az őrzőangyalom fogja a kellő pillanatban levágni?
– Ne törődjön vele! Elég az hozzá, hogy minden elő van készítve ahhoz,
hogy életben maradjon, s ebben amerikai barátaink is segítségünkre lesznek.
171
– Az amerikaiak? – kiáltott fel ámulva a báró.
– Természetesen! Holnap délután, közvetlenül az akasztás előtt Moultrie és
Ashe ezredesek megrohamozzák az erődöt. A rohamozó ezredeket a Villám
ágyúi támogatják.
– Az én korvettem?
– Igen. Mr. Howard még az éjjel itt lesz az erőd közelében.
A báró heves léptekkel kezdett fel és alá sétálni a kápolnában, mint mindig,
ha indulatba jött.
– E szerint – szólt egyszerre Sziklafejű elé állva – nyugodtan engedjem,
hogy a kötelet a nyakamba tegyék?
– Úgy van!... Amint már mondtam, csak komédia lesz az egész, amit a
Villám bombavetői azonban meg fognak zavarni.
– Ó, az én korvettem! – kiáltott fel megint a báró. – Csak még egyszer ott
lehessek a fedélzeten, fütyülök az egész angol flottára!
– Kezeskedem róla, kapitány, hogy nemsokára ott lesz a fedélzeten velünk
együtt.
Ebben a pillanatban motoszkálás és zörgés hallatszott a kápolna ajtaja felől.
Az őrök jöttek a fogolyt ellenőrizni.
– Távozz innen gyorsan, Sziklafejű! – szólt a báró. – Még meg találnak
csípni!
A bretagne-i két ugrással a szomszéd szobába vezető ajtónál termett, s
amikor behúzta maga után, ezt dörmögte magában:
– Hitvány csőcselék!... A báróból nem esztek, jótállók róla! A hóhér és a kis
Hoc, akik még mindig ott ültek az asztalnál, kérdő tekintettel néztek rá.
 – Minden rendben van, fiaim! – jelentette ki Sziklafejű megelégedetten. –
Most aztán mi is lepihenhetünk egy keveset... A batzi városháza tornyára!...
Egy kissé túlságosan is mozgalmas volt ez a mai nap, jogunk van egy kis
alvásra is...
Furcsa kivégzés
Álmukat mi sem zavarta, de reggel, alig hogy felugrottak inogó és recsegő
tábori ágyaikról, néhány egészen közelről hallatszó ágyúlövésre lettek
figyelmesek. Sziklafejű a következő pillanatban ujjongva kiáltott fel:
– A korvett ágyúi!... Ó, jól ismerem a hangjukat... Gyerünk hamar kifelé!
172
– Ilyen jókor megkezdték volna már az amerikaiak a tüzérségi előkészítést?
– kérdezte a hóhér.
– Kétségkívül... Úgy látszik, az éjszaka egészen észrevétlenül sikerült az
erőd közelébe jutniok...
– Gyerünk, nézzük meg! – kiáltott a kis Floc is.
Kisiettek a szobából, s néhány folyosón végighaladva, az udvarra jutottak.
Itt máris nagy volt a kavarodás. Ügy látszott, hogy az angolok elvesztették
közmondásos hidegvérüket, mert úgy futkostak összevissza, mintha
megbolondultak volna. A katonák zűrzavarában csak a tisztek őrizték meg
látszólag a nyugalmukat, de vezényszavaik hangját elnyomta a mindinkább
erősödő ágyúzás bömbölése. Ekkor már az erőd ágyúi is megszólaltak.
– No, ezek sem fognak sokáig ellentállni! – jegyezte meg megvetően a
bretagne-i. – A váratlan támadás túlságosan meglepte őket. Gyerünk fel,
nézzük meg mi is, mi történik odakint! De lehetőleg vigyázzunk a golyókra...
Az egyik lépcsőn, amely éppen elhagyatottnak látszott, feljutottak a
bástyákra, ahonnan szabad kilátásuk nyílt az erőd előtti tengerszorosra.
– A batzi városháza!... – kiáltott fel örömmel a bretagne-i. – Hiszen itt van
az egész amerikai sereg! Mégiscsak szótartó emberek a mi barátaink.
A sziget egyes pontjain számtalan bárka kötött ki, s csak úgy ontották
magukból a harcosokat, akik egyébként vagy húsz ágyút már a partra is
szállítottak, s a gyalogság tüzének oltalma alatt úgyszólván pillanatok alatt
formálták ki a leállásokat.
– No, fiacskám, mit szólsz mindehhez? – kérdezte a bretagne-i a kis Flocot.
– Azt, hogy a báró ma estére már a korvetten, a saját ágyában fog aludni!
– Csakhogy az erőd igen jól el van látva fegyverekkel is, védőkkel is! –
jegyezte meg a hóhér.
– Hiába minden! Mégsem bírják sokáig! Figyeljétek csak meg, az első
rohamra el fognak bújni valamennyien a kazamatákba. Amit különben mi már
most is megtehetünk, mert nagyon veszedelmes kezd lenni idekint a levegő.
 Körültekintve, látták, hogy alig néhány lépésnyire tőlük egy kazamata
fekszik. Hirtelen befutottak, s a lőréseken keresztül figyel
173 ték a további eseményeket. A közeli ütegek sokkal inkább el voltak
foglalva a harccal, semhogy velük törődtek volna.
Ez volt a helyzet, amikor hirtelen egy angol altiszt rohant be hozzájuk a
kazamatába.
– Csakhogy megtaláltam magukat végre! – kiáltotta. – Már félórája
szaladgálok, mint egy bolond, kitéve magam annak, hogy valamelyik
ágyúgolyó kétfelé vágjon.
– Minket keresett? – kérdezte nyugodtan Sziklafej&
251;. – Minek?
– A parancsnok beszélni akar magukkal.
– Pedig bátran itt hagyhatott volna még bennünket, hadd néztük volna mi is
ezt az érdekes harcot... A kivégzés csak este hat órára van kitűzve, mit akarhat
tőlünk?
– Én nem tudom – felelte az altiszt. – De nekem parancsolta, hogy tüstént
kerítsem elő a bostoni hóhérokat. Jöjjenek utánam!
– Ej, ej!... Ebben a rettentő golyózáporban? Nagy bolondság lenne! Mi
szívesen fölakasztunk más embereket, de eszünk ágában sincs magunknak
meghalni. Nem vagyunk katonák.
Az altiszt türelmetlenül rivallt rájuk.
– Bomba ide, bomba oda, azonnal kövessenek! Ez a parancs.
– Hogyne, hogy lelőjenek bennünket.
– Ha nem jönnek, járőrrel jövök vissza, az aztán majd elviszi magukat, akár
tetszik, akár nem!
– Csak ne olyan hevesen, altiszt uram! El tudunk mi menni innen a magunk
lábán is, nem szükséges, hogy vigyenek.
Belátva, hogy minden további ellenkezésük céltalan lenne, megindultak a
katona után, aki dörmögve lépett ki a szabadba.
A várvédő sereg parancsnoka, egy idősebb, magas ezredes, néhány tiszttel
az udvar közepén tanácskozott. Amikor megpillantotta a hóhérokat, magához
intette őket.
– Melyikük a főhóhér? – kérdezte.
– Én – felelte a volt gályarab.
– Amint látják, kénytelenek leszünk az estére kitűzött kivégzést már most
végrehajtani, miután az erőd komoly veszedelemben forog...
– Azt kívánja, ezredes, hogy előbb akasszunk?
– Természetesen. Csak nem várjuk be az amerikaiak rohamát?
– De hiszen még az akasztófát sem állítottuk fel!
– Eh! Félóra alatt elkészíthetik. A raktárban megvan minden hozzávaló.
 – S hová állítsuk?
174
– Ide, az udvar közepére.
– Ebben a golyózáporban? Ezredes, én épkézláb jöttem el Bostonból, s
épkézláb akarok vissza is menni.
A parancsnok a homlokát ráncolta.
– Á, talán félnek?
– Mi csak hóhérok vagyunk, nem katonák. Nem akarunk s nem is
kötelességünk részt venni semmiféle harci veszedelemben.
– Akkor hát üssenek egy nagy szeget a falba ott benn, s akasszák arra az
elítéltet.
– Ezredes – íelelte nagyon komolyan a hóhér – én bizonyos régi szabályok
szerint szoktam végezni gyalázatos mesterségemet. Nem vagyok hajlandó
eltérni ezektől a szabályoktól.
– Akkor hát állítsák fel az akasztófát!
– Ha ön kezeskedik a magam és legényeim testi épségéről...
– Ember! Hát hogyan kezeskedjem? – kiáltott fel mérgesen az ezredes. –
Ideálljak s elkapkodjam talán a golyókat? Ne okoskodjék, hanem teljesítse a
kötelességét! Ezért kapja a fizetését.
Alig fejezte be, amikor egy hatalmas bomba hullott le az udvarra, s rettentő
dörejjel fölrobbant három- vagy négylépésnyire a tisztek csoportjától. A hét
tiszt közül öten holtan vagy sebesülten estek össze.
– Láthatja, ezredes – szólt ekkor a hóhér – itt nem lehet dolgozni. Ha önnek
csakugyan olyan sürgős a kivégzés, van elég embere, akasztasson velük!... Én
azonban máris megyek innen, mielőtt egy másik bomba az én fejemet is
elvinné. Az amerikai gyarmatok egyetlen hóhérja vagyok, s jogom van
gondoskodni a testi épségemről.
– Ha annyira félnek, majd felállíttatom én az akasztófát a katonákkal.
– Ahogy tetszik!
Újabb két bomba repült az udvar túlsó sarkába. Ezúttal három katona terült
el a földön.
– Most pedig gyerünk Sir Williamhez! – szólt a bretagne-i. – Most már
nem szükséges sokat teketóriáznunk az ajtókkal sem.
Nekivetette hatalmas vállait a korhadt ajtónak, s egy rántással kivetette a
sarkaiból.
A báró a nagy roppanásra talpra ugrott, a tábori lelkész pedig abban a
hiszemben, hogy egy gránát csapott a kápolnába, halálsápadtan futott a
legtávolabbi sarokba.
175
 – A hóhérok! – szólt a báró mosolyogva. – Visztek akasztani? Rendben
van, készen vagyok!
Sziklafejű hirtelen félrevonta, s míg a báró leomló, hosszú, szó"ke haját
igyekezett úgy elrendezni, hogy nyaka a kötél számára szabadon maradjon,
gyorsan a fülébe súgta:
– Ne feledje, amit mondtam... Mihelyt a kötél elszakadt, tegyen úgy,
mintha elájult volna.
– Én?... A harcokban edzett kalóz?
– A bőréről van szó, parancsnok! S különben is egy óra múlva már az
amerikaiak lesznek az erőd urai. Látná csak, hogy harcolnak! A sistergő
istennyila is hiába állna az útjokba!
– Akkor hát csak menjünk az akasztófa alá – szólt a báró vállat vonva. – Az
egész élet csak komédia.
A hóhér elővette a kötelét, s még egyszer megvizsgálta. A kis Floc ezalatt a
tábori lelkésszel beszélgetett.
– Hátrakössem a kezét is? – kérdezte Sziklafejű.
– Igen – felelte a hóhér, s egy kis darab vékony kötelet nyújtott oda neki.
Majd hirtelen odahajolt a bretagne-i füléhez. – De úgy kösd meg, hogy
engedjen a legkisebb feszítésnek is!
Ekkor egy altiszt lépett be.
– Az akasztófa készen áll... de négy derék katona életébe került.
– Előre megmondtam az ezredesnek, hogy így lesz – felelte vállat vonva
Sziklafejű. – Várhatott volna addig, míg az amerikaiak abbahagyják.
– Abbahagyják?... Hiszen percről percre jobban szorongatnak bennünket.
Fogadni mernék, hogy egy órán belül rohamrajönnek. Még soha nem láttam
őket ilyen dühösen verekedni, mint ma!
– Fáznak, szegények, biztosan, s ágyútűz mellett akarnak melegedni.
– A hóhéroknak mindig ilyen jó kedvük van?
– Mindig... különösen, ha valami nagyfejű urat kell felakasztaniuk – felelte
kacagva a bretagne-i.
Az altiszt különös pillantást vetett rá, s nem folytatta a társalgást. A lelkész
eközben feszülettel a kezében a báróhoz lépett s így szólt:
– Bátorság, fiam! Legyen erős! A halál előbb vagy utóbb úgyis utolér
mindnyájunkat...
– Egy igazi tengerész, atyám – felelte a báró hidegen – sohasem lehet
gyáva! Megszoktuk azt, hogy állandóan farkasszemet nézzünk a halállal.
Hóhér! Készen van a kötél?
176
– Készen, uram.
– Akkor csak menjünk. Végezzünk mentői hamarabb!
 Az altiszt felvont pisztollyal a kezében előrement, utána a báró a lelkésszel,
őket pedig a három hóhér követte.
Az ezredes indulatosan szólt a báróra, amikor az a kivégzés helyére lépett.
– Ön miatt, uram, már négy katonám eletet vesztette!
– Erről már igazán nem tehetek! – felelte a báró halvány mosollyal – De ha
így van a dolog, akkor csak siessünk a kivégzéssel, hátha utolérem még a
leikeiket az űrben... Nem kellene egyedül tennem meg a nagy utat.
– Eh, elég a fecsegésből! Hóhér, munkára!
A volt gályarab felkapaszkodott a gerenda tetejére, s megerősítette rajta a
hurkot, mialatt Sziklafejű a körmeivel marcangolta a saját tenyerét, hogy
valahogyan rá ne rohanjon dühében a durva ezredesre..
– Mi lesz ott már? – kiáltott az ezredes. – Meg sincs meg/
– Csak lassan, ezredes! – válaszolta Sziklafejű, aki már alig bírta türtőztetni
magát. – Egy közönséges embert fölakasztani, nem nagy dolog, de egy
előkelő nemes úrral szemben mégsem szabad olyan durván elbánni!
– Honnan tudja, hogy az elítélt nemes úr?
– Hát ön nem tudja, hogy a Halifax márki fivérét akasztatja/
– Micsoda?
– Halifax márki fivérét! – ismételte a bretagne-i.
Az ezredes nem válaszolt. A bostoni hóhér közben elkészült a hurok
megerősítésével, s leszállt az akasztófa tetejéből.
– Készen vagyok.
– No, akkor csak végezzenek gyorsan.
– Csak aztán valami bomba vagy gránát a pokolba ne vigyen itt közben
valamennyiünket – mormogott Sziklafejű.
– Hágjon fel arra a székre! – szólt a hóhér a báró felé fordulva.
Sir William megcsókolta a feszületet, amit a pap odanyújtott neki s szó
nélkül engedelmeskedett. A hóhér a nyakába vetette a hurkot, s egy fekete
kámzsát húzott a fejébe, hogy az arcát eltakarja. Majd körültekintett, hogy
minden rendben van-e, s aztán hirtelen kikapta a széket a báró lábai alól.
A báró ágyúi ugyanebben a pillanatban adtak le egy hatalmas sortüzet. A
lövedékek úgyszólván elsodorták az épületnek a tengerre néző tetejét.
177 A báró egy pillanatig a levegőben imbolyogott a kötél végén, de a kötél
hirtelen elszakadt, s Sir William az előzetes utasításnak megfelelően, “ájultán"
terült el az udvar kövezetén.
A hóhér gyorsan fölébe hajolt s meglazította a nyakán a megfeszült hurkot.
– Mit csinál, gazember? – kiáltott rá a parancsnok, s előkapta a pisztolyát.
– Csak azt, ami a kötelességem, uram! – felelte a hóhér hidegen.
– Hogyhogy?
 – Úgy, hogy ez az ember most már az angol törvények értelmében csak
negyvennyolc óra múlva akasztható fel.
– Kinek mondja ezt maga?
– Önnek, ezredes. Úgy látszik, ez az eset még nem fordult elő a
gyakorlatában – mondta egy kissé gúnyosan, megnyomva az utolsó szót. – így
hát nem is ismeri a törvényt.
– De hát hogy az ördögbe szakadt el az a kötél?
– Ki tudja? Lehet, hogy egy golyó vágta el.
– Csodálatos...
– Pedig már eddig tizenhárom ember nyakában volt, s mindig kibírta.
– Ej, hát kösse meg s húzza fel ezt az embert még egyszer!
– Mondtam már, hogy ez törvényellenes dolog lenne, ilyesmit pedig nem
csinálok.
– De én megparancsolom!
– Még akkor sem – felelte nyugodtan a hóhér.
– Akkor főbelövetem.
– A törvény tiltja. Ezt az embert nekem adták át kivégzésre, s én is fogom
kivégezni, senki más! Én az amerikai gyarmatok egyetlen hivatalos hóhérja
vagyok, s csak a londoni kormány parancsainak tartozom engedelmeskedni.
Az ezredes cifrát és hosszút káromkodott, elküldte a katonákat, s rárivallt a
három hóhérra:
– Vigyék vissza a kápolnába!
Sziklafejű izmos karjaiba kapta a bárót, s befutott vele a siralomháznak
berendezett kápolnába, s végignyújtóztatta a tábori ágyán. Az asztalon még
mindig ott égett a két gyertya.
A hóhér meg a kis Floc a parancsnokkal együtt követték.
– Tehát nem akarja kivégezni negyvennyolc óra eltelte előtt? – kérdezte az
ezredes elfojtott dühvei.
– Nem. Nem engedi a törvény.
178
– No, hát akkor majd végzek vele magam!
S kikapta övéből kétcsövű angol pisztolyát, s az ágyon mozdulatlanul
fekvő báróra fogta. Sziklafejű azonban villámgyorsan odaugrott, s az ezredes
karját rettentő markába kapva, kirántotta kezéből a pisztolyt, s közvetlen
közelből mind a két golyót az ezredes mellébe eresztette.
Az ezredes egyetlen kiáltás nélkül terült el a kápolna kőkockáin.
– Sziklafejű, mit csináltál? – kérdezte a kis Hoc ijedten.
– Lelőttem a gazembert, látod!
Sir William a két lövés hallatára felugrott, s megdöbbenve meredt az
ezredes holttestére.
 – Meghalt? – kérdezte.
– Úgyis megölték volna az amerikaiak – válaszolta Sziklafejű vállat vonva.
– Hiszen már itt vannak a sáncok alatt... Hallja? Már rohamoznak! Hamar,
gyerünk ki innen, hátha segíthetünk nekik mi is!
Magához vette a halott ezredes kardját meg pisztolyát, s indián
csatakiáltással rohant kifelé.
– Előre! Utánam!
Miután a külső védővonalakon valóságos golyózáporba kerültek,
Sziklafejű hirtelen betuszkolta társait egy kazamatába.
– Várjuk meg itt az ütközet végét! – mondta. – Egyelőre úgysem tudunk
segíteni nekik semmiben...
– Rendben van – felelte a báró szokott halvány mosolyával.
– Ha aztán az amerikaiak idáig érnek, megismertetjük magunkat, nehogy
valamelyik túlbuzgó harcos bennünket is főbe kólint son.
– S a hóhéröltönnyel, amiben vagyunk! – nevetett a kis Floc.
– Vetkőzz le s légy ingben!
Az amerikai rohamcsapatok egyre sűrűbb rajokban közeledtek. Az eget
verő folytonos hurrázás még a fegyverek zaját is túlharsogta. Néhány perc
múlva látták, hogy az erődvédők hanyatt-homlok menekülnek az épületek
felé, hogy oda bezárkózva, kíséreljék meg a további ellenállást, de az
ostromlók ott tartottak közvetlenül a nyomukban, s ők is elözönlőitek a
folyosókat és az udvart, amelynek közepén még mindig ott dísztelenkedett az
akasztófa.
Ugyanekkor négy amerikai katona egy tiszt vezetésével, előre tartott
bajonettel nyomult be abba a kazamatába, ahol a három kalóz meg a hóhér
húzták meg magukat.
179
– Adjátok meg magatokat! – üvöltötte a tiszt. – Vagy lekaszabolunk
mindnyájatokat!
– Dehogy kaszaboljátok le a Villám korvett parancsnokát meg a
tengerészeit! – szólt nevetve Sziklafejű. – Ezer cethal meg egy rakás
vénasszony! Le a fegyverekkel, fiúk!
A tiszt zavarodottan bámult a négy mosolygó férfira, s vértől csepegő
kardját leeresztve, kiáltotta:
– A Villám parancsnoka? Melyik az?
– Én – szólt előrelépve a báró. – William MacLellan báró!
– Ó, hála az égnek! – kiáltott fel a tiszt. – Hát mégsem akasztották fel?
– Nem, s életemet ennek a derék embernek köszönhetem, aki a bostoni
hóhér teljes díszében áll itt előttünk! – felelte megindultán Sir William, s a
hóhér elé lépve, folytatta: – A kezét, barátom! Megmentőm...
 A volt gályarab zavarodottan hátrált, s mind a két kezét a háta mögé dugta.
– Ide a kezét! – ismételte a báró komolyan. – Az ön segítsége nélkül most
ott lógnék az udvaron!
A hóhér szeméből két nagy könnycsepp buggyant ki, s kezét, amely ki
tudja, hány lelket segített már át a másvilágra, lassan, félénken előrenyújtotta.
– No, még ilyet se láttam! – dörmögte Sziklafejű. – A hóhér bőg, mint egy
kisgyerek!
– Uramim! – sürgette őket ekkor az amerikai tiszt. – Ne késlekedjenek
tovább, jöjjenek azonnal velem. Én biztos helyre fogom önöket vezetni, mert a
Johnson-erőd percei meg vannak számlálva... Egy óra múlva itt kő kövön nem
marad!
Egy óra múlva a büszke Johnson-erőd helyén füstölgő romhalmaz hevert, s
az őrségből azok, akik az ostromot túlélték, fogolyszázadba terelve, lehajtott
fővel baktattak lefelé a domboldalon a győztes amerikai katonák között. így
történt, hogy estére Sir William báró Moultrie ezredessel meg két hűséges
tengerészével együtt már a korvetten ülhetett vacsorához. A bostoni hóhér
szintén velük tartott, s a báró felszólítására becstelen mesterségét örömmel
cserélte fel a matrózi állással a korvett fedélzetén...
180 Boston eleste
Az angol flotta a korvett ágyúitól való félelmében csak akkor szánta rá
magát a beavatkozásra, amikor már minden későn volt. Az amerikai katonák
által felgyújtott erőd hamarosan végleg a lángok martalékává vált.
A flotta megmozdulása különben nem az amerikaiakra jelentett
veszedelmet, akik időközben már erősen elsáncolták magukat, hanem a
korvettre, amelyet az elősiető hadihajók könnyen bekeríthettek és
megsemmisíthettek volna.
Visszavonulni a Mystic torkolatába már nem lehetett, mert az út el volt
zárva. Ily formán nem maradt más hátra, mint a legnagyobb sietséggel kifutni
az öbölből a sík tengerre, ahol ezután különben is inkább segítségére tudott
lenni az amerikaiaknak azzal, hogy megakadályozza az élelem- és
lőszerpótlást.
Sir William mihelyt tudatára ébredt a veszedelemnek, a partra tette
Moultrie ezredest, s megígérve neki, hogy hamarosan visszatér, parancsot
adott a horgonyok felszedésére és a vitorlák kibontására.
Sziklafejű, aki közben végre kitisztíthatta a pipáját, a kormánykerék mellett
állott.
– Mire azok ideérnek, mi már úgy repülünk az Atlanti-óceánon, mint a
sirály! – mondta a mellette álló kis Flocnak meg a hóhérnak, akik közben
természetesen szintén tisztességes tengerészruhát öltöttek magukra.
 A szél éppen nyugatról fújt, s egyenesen hátba kapta a hajót, amely egy
elegáns fordulattal az amerikai sereg eget verő éljenzése közben, kilőtt
nyílként indult meg a szoroson kifelé a nyílt tengerre. Búcsúzóul nem
mulasztotta el két tatágyúját kilőni az ellenséges flotta felé.
Az angol hajók válaszolni igyekeztek, miután azonban még igen távol
voltak tőle, lövedékeik messze a korvett fara mögött hullottak a tengerbe.
– Jobban tennék, ha egy kissé takarékoskodnának a puskaporukkal! –
jegyezte meg Sziklafejű, rettentő füstfelhőket eregetve immár jól szelelő
családi ereklyéjéből.
A kedvező széltől hajtva, hamarosan elhaladtak a legutolsó előőrsök
mellett is, s a bostoni kikötő beleveszett a ködös éjszakába. Ekkor a báró első
tisztjével, Howarddal együtt odalépett Szikla
181 fejűhöz, aki erre pipáját tiszteletteljesen kivette a szájából, s letette az
iránytűasztalkára.
– Egyenesen a Bermudák felé fordulj! – mondta a báró. – Össze fogjuk
szedni az összes kalózokat, s kisöpörjük a tengert az angol hajóktól. Azok
ugyan nem fognak több élelmet meg hadiszert szállítani Bostonba! A városnak
rövidesen el kell esni, s én végre viszontláthatom a menyasszonyomat.
Három nappal később a Villám a nagy Bermudán, a sommersiti öbölben
vetett horgonyt, ahol már három francia brigg várta, tele kalandvágyó és
vakmerő picardiai nemesekkel, akik nagyon vágytak rá, hogy összemérhessék
kardjaikat az angolokkal.
Sir William, aki sokáig kalózkodott a La Manche csatornában, ismert nevű
ember volt a francia nemesek között, így aztán tárt karokkal fogadták, s
egyhangúlag megválasztották a kis flotta admirálisának. A flotta négyszáz
embert, többnyire bretonokat s nyolcszáz lőfegyvert hozott magával.
Rövidesen elhatározták, hogy haladék nélkül megindulnak Bostonba, hogy
megakadályozzák az ostromlottak ellátását a nyílt tenger felől is. Már csak ez
volt az egyetlen módja annak, hogy a mindinkább elhúzódó ostromnak véget
vessenek. Igaz, hogy az amerikaiak sem álltak valami fényesen az élelem- és
lőszerpótlás dolgában, de ők egyrészt a mögöttük elterülő kontinensre
támaszkodhattak, másrészt azok a megrakott hajók, amelyeket a bermudai
kalózflotta a később hozzájuk csatlakozott hét amerikai hadihajóval együtt
zsákmányolt, mégiscsak kisegítették őket a zavarból.
Ekkor már Howe is belátta, hogy a városban nem maradhat tovább, s
elhatározta, hogy visszavonul New Yorkba, amelyet akkoriban még erősen
tartottak az angolok. Hét- vagy nyolcezer katona meg néhány száz polgári
család elszállításáról volt szó, akik angolhű érzelmeiknél fogva féltek bevárni
az amerikai megszállást. Mindehhez százötven kisebb-nagyobb hajó állt a
rendelkezésére, amelyek között csak egyetlen fregatt volt. Épp ezért sürgősen
megkezdte a tárgyalásokat az amerikai kormánnyal szabad elvonulásuk
tárgyában.
Boston legelőkelőbb polgáraiból küldöttséget állított össze, s őket küldte
Washington tábornokhoz, aki hosszas rábeszélésre csakugyan engedett. Nem
akarta a tizennégy hónapos ostrom minden kínját elszenvedett lakosokat
további szenvedésekre kárhoztatni, sem annak kitenni őket, hogy az elvonuló
angolok a fejük felett felgyújtsák az egész várost, ígéretet tett tehát, hogy a
szabad
182 elvonulást nem fogja háborgatni, ha Howe az összes hadianyagot és
ágyúkat ott hagyja a városban.
Amikor az utolsó angol hajó is kibontotta a vitorláit, az amerikai sereg
hangos trombitaszó meg dobpergés mellett bevonult Bostonba, amelynek
elfoglalása annyi áldozatukba került.
Moultrie ezredes ugyanekkor Sir Williamre gondolt, s egy bárkán a kikötő
közvetlen közelében tartózkodó Villámra vitette magát.
Howe tábornok meg a már teljesen meggyógyult Halifax márki a
vezérkarral együtt természetesen a fregatton foglaltak helyet, amelyre két nőt
is láttak beszállni, akik csak Mary Wentwort és a komornája lehettek.
Moultrie ezredes és Sir William rövid megbeszélést folytattak, amelynek
eredményeképpen a báró belátta, hogy egyetlen nő miatt nem lehet egy
nemzet sorsát kockáztatni, s lemondott arról, hogy az elvonuló hajókat
megtámadja. Semmi kifogása nem volt azonban Moultrie-nak az ellen, hogy a
fregattal – amennyiben sikerülne a többiektől elkülönítve a nyílt tengeren
megcsípnie – szabályszerű párviadalt folytasson le, s menyasszonyát
kiszabadíthassa Halifax márki fogságából.
Sir William tehát nagyon megörült, amikor délután három óra felé látta,
hogy a fregatt elsőnek jelenik meg a kikötő kijáratánál, s a többiek csak a
távolból követik.
– Gyerünk! – kiáltotta rettentő izgalommal. – Fogjuk el!.... Mentsük meg
azt a szegény leányt!
A fregatt kapitánya, akit a márki nyilván értesített már arról a kelepcéről,
amely a nyílt tengeren várt rájuk, a korvettet megpillantva, északra fordult,
magukra hagyva a dél felé törekvő kísérő hajórajt. A korvett azonnal
üldözésére indult, s valamennyi vitorláját kibontva, sirályként repült a
menekülő után.
Afregatt azonban szintén gyorsjáratú, elsőrendű hadihajó volt, s a Villám
minden ereje megfeszítésével is alig tudta csökkenteni a kettejük közti
távolságot. Márpedig, ha a sötétség beálltáig nem éri el, a fregatt
menthetetlenül kisiklik a körmei közül.
 Kétórai eszeveszett száguldás után azonban mégiscsak sikerült lőtávolba
jutni, mire mindkét részről heves ágyúzásba fogtak. Az angolok állandóan a
fedélzetet lőtték, míg a báró Mary Wentwort miatt nem merte a hajótestet
lövetni, s csupán arra szorítkozott, hogy a láncos golyókkal kitörhesse
valamelyik árbocát a menekülő fregattnak.
183 Sziklafejű úgy dolgozott, mint egy őrült, s életében talán először
történt meg, hogy még a tizedik lövésére sem sikerült “leborotválni"
ellenfelét...
Sajnos, a sors könyvében éppen ellenkezőleg volt megírva...
Már kezdett besötétedni, amikor a fregatt két láncos golyója derékon kapta
a korvett főárbocát, s irtózatos recsegéssel, ropogással tőből kidöntötte.
A báró úgy felordított, mint a megsebzett vadállat:
– Mary!... Egyetlen Marym! Megint elveszítelek!
A korvett a ledőlt árboc súlyától erősen balra dőlve, hirtelen megállt
szédítő futásában.
A játszma elveszett. Halifax márki megint győzött.
Sziklafejű a kormánykerék mellett állva, olyan dühvei kezdett szipákolni
családi ereklyéjéből, mint még soha.
– Szaladj csak, hitvány féreg – dörmögte mérgesen. – Mentsed a bőröd! Ne
félj, rövidesen megcsípünk, akárhová bújnál is!
A fregatt eközben, megszabadulva veszedelmes ellenfelétől, sirályként
repült tova északi irányban...

Folytatása: A kalózbáró diadala.